Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZETKÖZI KOMMUNIKÁCIÓ SZAK Nappali tagozat Szakdiplomácia szakirány

Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZETKÖZI KOMMUNIKÁCIÓ SZAK Nappali tagozat Szakdiplomácia szakirány

A PROTOKOLL ÉS A KONYHAMŰVÉSZET SAJÁTOSSÁGAI OLASZORSZÁGBAN

Budapest, 2005

Készítette: Halasi Réka

Tartalomjegyzék:

I.) Bevezetés.................................................................................................. 4 II.) Országismeret........................................................................................ 6 1.) Általános jellemzők................................................................................................. 6 2.) Történelmi áttekintés............................................................................................. 10 3.) Öltözködés............................................................................................................. 12 4.) Család .................................................................................................................... 13 5.) Vallás..................................................................................................................... 16

III.) Viselkedéskultúra .............................................................................. 17 1.) Az emberi viselkedés alapjai................................................................................. 17 2.) A protokoll, az etikett és az illem.......................................................................... 18

IV.) Olasz viselkedéskultúra .................................................................... 20 1.) Szokások ............................................................................................................... 20 2.) Az üzleti élet és az üzleti protokoll ....................................................................... 24 3.) Protokolláris vendéglátás ...................................................................................... 29 a.) Álló alkalmak .................................................................................................... 30 b.) Ültetéses alkalmak ............................................................................................ 32 c.) Vendéglátás otthon ............................................................................................ 32

V.) Olasz-magyar viselkedéskultúra és protokoll összehasonlítása ..... 34 VI.) Az olasz konyhaművészet ................................................................. 38 1.) Az olasz konyha és vendéglátás története ............................................................. 39 2.) Az olasz konyha és étkezési szokások .................................................................. 47

VII.) Befejezés............................................................................................ 51 VIII.) Melléklet .......................................................................................... 54 IX.) Irodalomjegyzék ................................................................................ 56

3

I.) Bevezetés Az én szememben az olasz a legmegfejthetetlenebb európai nép, pedig ők azok, akik talán a legkevésbé látszanak bonyolultnak. Talán éppen ezért. Sokáig kell próbálkoznunk ahhoz, hogy kiismerjük őket, holott nincs is rajtuk semmi kiismernivaló. Elégedettek azzal, amilyenek, szeretik a jó életet: a kenyeret, a szerelmet és a fantáziát. Azonban „kicsodák?” is az olaszok, hiszen sokféle olasz létezik: vannak azok, akik a Pó síkságon élnek, és akik akkor is a német fajtából származnak, ha erre még csak gondolni sem szeretnek; vannak a déli olaszok, akik – már amennyire tudjuk – részben görögök, részben arabok; és vannak köztük lévő olaszok, akik esetleg tényleg olaszok. Bár az én szememben mégis azok az igazi olaszok, akik Rómában vagy attól délre élnek. Ennek könnyen lehet az az oka, hogy az Olaszországban töltött időm legjelentősebb részét ezeken a területeken töltöttem, azonban mégis úgy gondolom, hogy nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel. Ez olyan sokat azért mégsem számít, hiszen a nemzet csak 120 évvel ez előtt született. „Olaszország gyengén szervezett állam és erősen klánszerű társadalom, amelyben az emberek nem könnyen azonosulnak saját nemzeti érdekeikkel” – írja Flora Lewis. (Europe – A Tapestry of Nations. New York, 1987, Simon & Schuster) Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem büszkék olasz mivoltukra, sőt. A még ma is részekből álló

Olaszország

rendkívül

rugalmas

is:

az

olaszok

erényt

kovácsolnak

gyengeségeikből. Lehet, hogy ez az, amire büszkék? Egy rendkívül éleslátó véleményt egy honfitársuk, Luigi Barzini (Euoropeans. London, 1983, Penguin) fogalmazott meg. Véleménye szerint az olaszok kettős életet élnek, mivel ösztönös bizonytalanságérzetük van ebben a csodálatos, de alapjában véve kormányozhatatlan országban. „Gyakran előfordul – írja -, hogy egy olasz súlyos és őszinte szavakat mond és a szeme sarkából azt lesi, milyen hatással van a közönségre.” Sok külföldi éppen ezt a gyermeki tudatot szereti az olaszokban. Így folytatja: „Másutt a világon mindig a lényeg a fontos, a külsőt hasznosnak, de másodlagosnak tartják. Nálunk viszont a „show” ugyanannyit számít, mint az igazság, sőt sokszor még többet is.” A bonyolultság ellenére, vagy talán éppen azért, az olaszok mégis rendkívül elbűvölőek. Luigi Barzini hivatkozik az olaszok feszült „színpadiasságára, pimasz közvetlenségére, amely üdítően hat az északi önfegyelemhez, álságos vagy valós

4

hidegséghez szokott külföldiekre.” Megemlíti továbbá Olaszország végzetes vonzerejét, amelytől „a rezignált középkorúak úgy érzik, hogy ha nem is fiatalodnak meg, de legalább bátornak és megnyerőnek látszanak, és az az illúziójuk támad, hogy még bele tudnak harapni az élet gyümölcsébe.” Ezek azok az okok, amelyekért Olaszországot választottam a dolgozatom témájának. Az egyediségük, az egyfajta kiismerhetetlenségük. Talán éppen ezek voltak az okai annak is, hogy már kislány koromban beleszerettem ebbe az országba, és hogy nem nyugodtam addig, míg meg nem tanulhattam azt a csodálatosan csengő nyelvüket, és addig, amíg meg nem valósíthattam, hogy egy hosszabb időt eltölthessek Olaszországban. Szerencsére nem kellett erre sokáig várnom, és megadatott számomra, hogy egy tanévet eltöltsek Szicíliában, a középiskolás éveim alatt, majd pedig 4 hónapot Rómában, amikor is egy diákszállásnak a recepcióján dolgoztam. Ez alatt a 13 hónap alatt rengeteget tanultam, sok tapasztalatot szereztem, illetve lehetőségem nyílt arra, hogy többé-kevésbé megismerjem az olaszokat. Eléggé beleláttam az életükbe, hiszen a kilenc hónap alatt egy család látott vendégül, és szépen lassan én is a család részévé váltam és úgy is bántak velem, mint egy családtaggal. Életem egyik legcsodálatosabb élménye volt, és úgy gondolom, hogy még idős koromban is nagyon szívesen fogok visszaemlékezni és mesélni az Olaszországban eltöltött napjaimról.

5

II.) Országismeret

„Az olaszok az egyszerűséget és a harmóniát keresik az emberi bonyodalmak zűrzavarában” John Navone tiszteletes

1.) Általános jellemzők

A Dél- Európában elterülő Appennin-félsziget magas sarkú csizmaként nyúlik bele a Földközi –tengerbe. Keletről a sekély Adriai-tenger, nyugatról pedig a Tirréntenger mossa Olaszország partjait. Olaszország Szicília és Szardínia szigeteivel együtt, valamivel több, mint háromszor nagyobb Magyarországnál; termékeny alföldek és rétek, mocsárvidékek, hegységek és a forró szél fútta, száraz délvidéki rész teszi változatossá topográfiáját. Területe 301.000 km2, melynek legnagyobb részét, mintegy 80%-át hegyek és dombok borítják. Olaszország, centrális elhelyezkedésének köszönhetően, mintegy két és fél évezred óta rendkívül meghatározó szerepet tölt be az Észak-Afrika, Ázsia-, az újkortól az amerikai kontinens és Európa közötti kereskedelemben. Az ország lakosainak száma: kb. 57 millió, ezzel egyike Európa legsűrűbben lakott országainak, és annak ellenére, hogy történelme során gyakoriak voltak az idegen hódítások, lakossága 98%-ban mégis olasz. A fennmaradó 2%-ot északon elsősorban a német francia és a szlovén, délen pedig az albán és görög kisebbség teszi ki. Olaszországban 20 tartomány található. (Ezen tartományok pedig: Piemonte, Valle d’Aosta, Lombardia, Trentino Alto Adige, Veneto, Friuli-Venezia Giulia, Liguria, Emilia-Romagna, Toscana, Umbria, Marche, Lazio, Abruzzo, Molise, Campania, Puglia, Basilicata, Calabria, Sicilia, Sardegna). Ez a felosztás mindenekelőtt jelentősen megkönnyíti a közigazgatás dolgát, ugyanakkor azonban igen nagy pontossággal tükrözi a régiók között meglévő, mind történelmi, mind pedig kulturális különbségeket. Hidasi Judit (szerk.): Szavak, jelek, szokások, Windsor Kiadó 1998, Budapest

6

Mind a húsz tartomány saját adóval és törvényekkel (ezek természetesen összhangban vannak a központi, római intézkedésekkel), valamint dialektussal, ételekkel, építészettel, földrajzzal és történelemmel rendelkezik. Ha az ember az egyik tartományból a másikba utazik, könnyen támadhat olyan érzése, mintha egyik országból a másikba utazna. Az egyes tartományok viszonyát mindig is a versengés jellemezte. Ha a sienaiak az egyik évszázadban valami építészeti csodát alkottak, a firenzeiek természetesen a következő században kénytelenek voltak felülmúlni azt, hiszen nem lehetett csak úgy lemaradni egy másik tartományhoz képest. Minden tartomány igyekezett nagyot alkotni, de a haszon természetesen és szerencsére az egész világé. Olaszország azonban, mint egységes nemzet, csupán az 1860-70-es években, alig több mint négy nemzedékkel ezelőtt, politikusok és hazafiak kisebbségi akaratából jött létre. Egészen addig a mai tartományok egy hatalmas, az Alpoktól egészen Szicíliáig elterülő önálló királyságokból, hercegségekből és városállamokból állt. Az északnyugati Piemont és az ország szívében található Vatikán kivételével az államok többsége idegen uralom alatt állt. Ezek mindegyike egy sajátos államformával, egyedi szokásokkal és anyanyelvvel rendelkezett. A több évszázadon át tartó háborúskodások és kereskedelmi rivalizálások újra és újra felszították a szomszéd iránti gyűlöletet, előidézték az ellenségeskedéseket, ugyanakkor megerősítették a helyi méltóságok pozícióit. Az 1960-70-es évek gazdasági fellendülése okozta nagy társadalmi földindulás ellenére azonban (melynek következtében a lakosság közel egyharmada keresett magának új otthont a jobb munkalehetőségek és életkörülmények reményében Északon), az átalag olasz még manapság is sokkal inkább szülőhelyével, akár falujával azonosul, mintsem magával Olaszországgal – kivéve természetesen akkor, ha a nemzeti futballválogatottról van szó. Mélyen a lelkük mélyén úgy vélik, az igazi Olaszország és a „legjobb olaszok” csakis az ő szűkebb hazájukban lelhetőek fel. Mivel Itália történelme korábbi széttagoltságát tükrözi, törvényszerű, hogy a megértés hiánya nem a nyelvnél, hanem annál lényegesen mélyebben gyökerezik. Az olaszok többsége sokkal kevésbé toleráns saját honfitársai, mint a vadidegenek emberek iránt. Korántsem számít ritkaságnak például az, hogy egy északi – csupán félig-meddig tréfásan – azt bizonygatja, hogy Afrika Rómától délre kezdődik; nem kevés azoknak a száma sem, akik a fővárost is Afrikához sorolják. Sokan vannak olyanok is, akik úgy

7

vélik, hogy Szicília az Szicília, tehát egy teljesen különálló ország és nem pedig Olaszország egy része. A délieket természetesen nagyon bántja az északiak ezen felsőbbrendű viselkedése, de természetesen őket sem kell félteni, hiszen ők meg úgy vélik saját magukról, hogy ők rendelkeznek a legnagyszerűbb emberi tulajdonsággal a simpatiaval. És ehhez a megjegyzéshez csak annyit szeretnék fűzni, hogy ezt az én személyes tapasztalataim is alátámasztják. A Szicíliában eltöltött egy évem alatt volt szerencsém elég jól megismerni a Szicíliában élő olaszokat és az is tény, hogy az északiak igen gyakran degradálóan beszélnek róluk, amit valamelyest én magam is személyes sértésnek veszek. A másik dolog pedig az, hogy tapasztalataim szerint a déliek állítása saját magukról, igaz. Óriási a különbség az északon és a délen élők között, miszerint az utóbbiak sokkal közvetlenebbek, barátságosabbak, családcentrikusabbak, és valóban, akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy sokkal szimpatikusabbak. Az természetesen vitathatatlan, hogy Olaszország északi és déli része között ténylegesen léteznek mind társadalmi, mind pedig gazdasági eltérések (délen például a munkanélküliség már rég óta a duplája az országos átlagénak), ám gyakran megesik, hogy az északon élők szándékosan nem hajlandók elismerni azt a hatalmas egzisztenciális fejlődést, melyet az ország déli része az elmúlt tíz év során elért. A modern

kommunikációs

rendszer

megléte

és

az

általános

életszínvonalban,

egészségügyi és oktatási mutatókban megnyilvánuló gyökeres változás napjainkban azt jelenti, hogy ma már igazából minimális a különbség vagy talán már egyáltalán nincs is az olaszok életvitele között, éljenek bármely térségében is az országnak. Úgy vélem, hogy ennek az ellenségeskedésnek igazából, már nincsenek is valós gazdasági okai, sokkal inkább egyfajta megszokássá vált. De ez a fajta „lenézés” nem csak a szicíliaiak ellen irányul, hanem hasonló a helyzet a Nápolyban élőkkel is. Igen gyakran hangzik el az olaszok szájából (itt elsősorban az északon élőkről beszélek), hogy létezik Olaszország és Nápoly. Ezzel szemben azonban a nápolyiak sem hagyják annyiban, ha le „olaszozzuk” őket, ilyenkor nyomatékosan korrigálnak bennünket, hogy ők nem pusztán olaszok, hanem ők igenis nápolyiak. A szűkebb haza felett érzett büszkeségnek, az iránta tanúsított hűségnek, vagyis az igen intenzíven megnyilvánuló lokálpatriotizmusnak vannak természetesen határozottan pozitív oldalai is. Így például az egyik az a lelkesedés mely az ősi hagyományokat és ünnepeket életben tartja. Itáliának szinte minden városában rendeznek évenként visszatérő, látványos ünnepségeket. Ezeknek a legnagyobb része 8

középkori eredetű és a maga idejében vallásos színezetű volt. Ma elsődlegesen idegenforgalmi attrakciónak számítanak, és némelyiket pontosan ezzel a céllal újították fel. Ilyen ünnepségek például a január 6-án vízkeresztkor (Befana) a Rómában, a Piazza Navonán rendezett vásár, vagy a május 28-30-án Taorminában rendszeresen megrendezett karnevál, melyen régi szicíliai népviseletben vesznek részt, vagy pedig a február 3-5-ig tartó Szent Ágota ünnepe Cataniaban. Ilyenkor Szent Ágota tiszteletére a „Cannelore”-nak nevezett, kb. 6 méter magas, fából készült színes építményekkel, „gyertyákkal” felvonulást, versenyfutást rendeznek. Ennek az ünnepségnek a hangulata szavakkal leírhatatlan. Az egész város kint van az utcán, és hömpölygő tömeg követi Szent Ágota szobrát, melyet néhány férfi visz a vállán kitartóan egész éjszakán át. Ugyanez a szenvedélyesség biztosítja, hogy változatlanul tovább él az elképesztően sokszínű, táji jelleget is felmutató konyhaművészet. Az olaszok, akik minden más nemzetnél többet étkeznek étteremben, képesek bármekkora távolságot megtenni egy– egy hamisítatlan helyi specialitás miatt. Azt is észre lehet venni, hogy Olaszországban az élet igazi fűszere a sokarcúság: az északiak konyhaművészetében a vaj, a rizs és a feketebors, a déliekben pedig az olajféleségek, a tészták és a csípős pirospaprika fajtáiból van igencsak gazdag kínálat. Olaszország területének csodálatos változatossága ad magyarázatot arra, hogy miért is használnak több, mint 2000 különböző elnevezést a tésztafélék meghökkentően sokféle változatára, vagy hogy miért termel az ország sokkal több, legalább 4000 különböző borfajtát, mint bármelyik más nemzet a világon. Így hát egy olasz számára a területi hovatartozás igen gyakran még gasztronómiai tartalommal is bír. Északon nőnek például a legfinomabb szarvasgombák. Világhírű a milánói osso bucco (velős csont), és a fetuccine Alfredo (metélttészta) már önmagában elég indok, hogy ellátogassunk Olaszország csodálatos fővárosába, Rómába. A pesto (egy bazsalikomból, olívaolajból és fokhagymából és fenyőmandulából készülő zöldmártás, melyet leginkább tésztával fogyasztanak) Genova jelképe. A bolognese mártás (hússal és paradicsommal) természetesen Bolognát, a prosciutto (sonka) Pármát, a Chianti (vörös bor) Toscanát jelképezi. Azonban nem szabad megfeledkezni a Szicíliában található mennyei édességekről sem, melyeknek igen fontos alapját képezi a mandula. Az öltözködés az egyetlen, ahol a területi különbségek mostanra teljes mértékben elmosódtak, a helyi népviseleteket ma már csak ünnepnapokon hordják. Azonban talán meglepetés lehet sok ember számára, hogy ebben az országban, mely a világ vezető divatházai közül oly sokkal büszkélkedhet, s melynek lakói igencsak 9

öntudatosak, az emberek meglehetősen konzervatívak az öltözködésben. Társadalmi hovatartozástól függetlenül azonban minden olasz számára igen fontos a la bella figura, azaz a megnyerő külső, és ezzel együtt természetesen az imponálni tudás képessége. Az emberek többsége szívesebben költi a pénzét elegáns, mintsem hivalkodó, divatos holmikra, és még a feltűnést kedvelők is inkább a szolidabb, megbízható márkájú ruhadarabok mellett döntenek. Az elegancia a férfiak és a nők esetében egyaránt rendkívül fontos és elsősorban a ruhaszövet minőségétől és szabásától függ. Annak idején például egész Európában a milánói punkok öltözéke volt a legkevésbé kifogásolható.

2.) Történelmi áttekintés

Olaszország történelme 476-ig egyenlő volt a Római Birodalom történetével, azt követően pedig egészen 1870-ig történelmét pedig a kis államok harca jellemezte mind az egymás, mind pedig a külső elnyomás ellen. Vannak egyes régiók melyekre még ma is igen erőteljesen jellemző a nagyobb decentralizmusra és önállóságra való törekvés, mely ennek a történelmi fejlődésnek a következménye. Ebből adódóan azonban nem beszélhetünk egységes történelmi hatásról sem, sokkal inkább arról a misszióról, melyet Itália Európa kultúrtörténetében betöltött. Görögország hagyományaira építve, azokat továbbfejlesztve született meg a római kultúra, amely a Birodalom kiterjedésénél fogva európai kultúrává terebélyesedett és mind a mai napig érvényes alkotásokkal gazdagított minket. Róma alapítását a hagyomány i.e. 753-ra teszi, de történelmi tény, hogy az i.e. VI. század végén még Róma városa is etruszk uralom alatt állott. Az etruszk volt az első nép, amely a félszigeten viszonylag szervezett városállamokat alkotott. Ázsiából vándoroltak Itáliába és az i.e. első évezred közepére a mai Emilia-Romagna tartományától Nápolyig a terület nagy részét benépesítették. Városállamaik szövetséget alkottak, melynek központja a mai Toscanaban volt. Dél-Itália nagy részét az i.e. VII-V. század folyamán görög telepesek hódították meg. Dél-Itália és Szicília együtt jelentette Magna Graeciát, azaz Nagy-Görögországot. A görög gyarmatok, városállamok Hidasi Judit (szerk.): Szavak, jelek, szokások, Windsor Kiadó, 1998, Budapest

10

virágzása idején, az i.e. VII-V. században összefonódott Dél-Itália és Szicília történelme, de szoros kapcsolatot tartottak fent az anyaországgal is. A sok kis városállam egymással vetélkedve gyakran egymás ellen harcolt. Így a karthágóiak az i.e. IV. században, majd a rómaiak az i.e. III. század folyamán uralmuk alá vonhatták ezt a területet. Róma államformája a hagyomány szerint i.e. 509-ig királyság, utána köztársaság volt. A császárok korában a rómaiak, birodalmukhoz csatolták a Földközi-tenger egész vidékét, Európa déli felével együtt. Ennek a hatalmas kiterjedésű, Angliától a Dunántúlon át egészen Szíriáig húzódó, közigazgatásilag kiválóan megszervezett birodalomnak a fővárosa i.sz.330-ig Róma volt. Ezután Konstantinápoly lett a császár székhelye, majd a birodalom kettéosztása után, 404-től Ravenna a Nyugatrómai Birodalom fővárosa. Az i.sz. V. század elejétől Itáliának mind nagyobb részét szállták meg különböző germán törzsek, és 476-ban meg is döntötték a Nyugatrómai Császárságot. A népvándorlás

korában

bomlott

Itália

területe

különböző

fejedelemségekre,

hercegségekre, független városállamokra. Innentől kezdve, mint azt már korábban is említettem 1870-ig, amikor is Róma elfoglalása és a pápák világi uralmának megdöntése történt, az országot a kis államok harca jellemezte az egymás és a külső elnyomás ellen. A pápák 1870 után önkéntes fogságba vonultak a Vatikánba. Ez a bizonyos fokig törvényen kívüli állapot 1929-ig állt fenn, amikor a lateráni szerződésben az olasz állam kiegyezett az Egyházi Állammal, elismerve annak függetlenségét, egyúttal meghatározva a Vatikánhoz tartozó területet. Olaszország 1915-ben lépett be az I. világháborúba, melynek eredményeként 1919-ben megkapta a korábban Ausztriához tartozó Dél-Tirolt, valamint az Isztriaifélszigetet. 1922-ben Mussolini magához ragadta a hatalmat, és megalapította a fasiszta rendszerű államot. 1940-ben pedig az ország belépett a II. Világháborúba, mely súlyos károkat okozott, főként Közép-Olaszország területén, és csak a német csapatok kapitulációjával, 1945-ben fejeződött be Olaszország számára. 1947-ben, a párizsi békében Olaszország elvesztette Isztriát és az Adriai-tenger keleti partján addig birtokolt kisebb területeket, azonban Dél-Tirolt megtarthatta. Az újjáépítés kezdeti nehézségei után az 1960-70-es években erős gazdasági fellendülés következett. Egyúttal Olaszország Európa talán legnépszerűbb idegenforgalmi célpontjává vált.

11

Napjainkban az országnak a NATO és az EU tagjaként a Földközi-tenger térségében katonailag és gazdaságilag döntő fontosságú szerepe van. A világ 7 gazdasági nagyhatalmának egyike és az EU egyik legdinamikusabban fejlődő országa.

3.) Öltözködés

Az olaszok szinte mindenkor jólöltözöttek, főként a milánóiak, az olasz divat fővárosának lakói, akik úgy festenek, mintha az olasz Vouge-ból léptek volna ki. Ez azonban úgy gondolom, hogy szinte mindenki számára nyilvánvaló, hiszen Milánó a divat egyik legjelentősebb fővárosa, nem csak Európában, hanem világszerte egyaránt. Az olaszok rendkívül szeretik a hosszú sálakat, a hölgyek a szép kendőket és a titokzatos, extravagáns napszemüvegeket, melyet télen, nyáron, napsütésben, hóban, esőben, sőt még éjszaka is egyaránt hordanak. Napszemüvegük az öltözékük igen fontos kelléke, ezért szinte soha nem is válnak meg tőle. Öltözékük, kézitáskáik, lábbelijük és kiegészítőik mind-mind olasz termékek, és általában olyan neves divattervezőktől származnak, mint Valentino, Balestra, Cerruti, Versace, Ferré, Lanzetti, Armani, Dolce and Gabbana stb. Az üzletemberek általában elég konzervatívan öltöznek, a férfiak öltönyt, nyakkendőt, a nők pedig elegáns kosztümöt és blúzt hordanak. Az esetek túlnyomó többségében a hölgyek általában szoknyát és nem pedig nadrágot viselnek. Ez természetesen elsősorban az elegáns öltözet kapcsán jellemző. A farmert és a hivalkodóbb öltözékeket inkább meghagyják a fiatalabb korosztálynak, azonban abban az esetben, ha az alkalom nem igényli az elegáns öltözéket, az idősebb korosztályba tartozók is szívesen felveszik. A nyári hőségben természetesen azért ők is kicsit lazább stílusú ruhákat hordanak, ilyenkor az elegáns utcai viselethez, mind az öltönyökhöz, mind pedig a kosztümökhöz szandált hordanak. Ez természetesen bevett szokás, hiszen Olaszországban, elsősorban a déli területeken az óriási nyári hőségben, akár higiéniai szempontból sem lenne szerencsés, ha folyamatosan zárt cipőket hordanának. Az esős időszakokban azonban az öltözködés fontos részét képezik az elegáns ballonkabátok. Ami az esti alkalmakat illeti, ilyenkor is az egyszerűségre törekszenek. A hölgyek Claudia Gioseffi: Olaszország, Adoc-Semic Kft., 2001, Budapest

12

esetében rendkívül népszerű megoldásnak kínálkozik az egyszerű, fekete ruha, melyet azonban gondosan megválogatott kiegészítőkkel, gyakran igen drága brossokkal, láncokkal, karkötőkkel dobnak fel. A kiegészítők azonban nem csak az ilyen esetekben játszanak fontos szerepet, hanem a hét minden napján, bármely napszakban igen fontos kellékét képezik az olasz nők öltözködésének. Van amikor azonban az olasz hölgyek is túlzásba esnek, és ilyenkor óriási arany fülbevalókkal, gyűrűkkel, láncokkal cicomázzák ki magukat. Az olaszok a jó minőségű, anyagú vagy stílusú ruhákat nagyon kedvelik, és ha ezeket fellelik másokon, akkor mindig meg is dicsérik. Érdemes tudni azonban arról is, hogyha programunkba templomlátogatást tervezünk, szolidan öltözzünk fel. Az egyház szigora a nők templomban való megjelenésével kapcsolatban enyhült ugyan (régebben az asszonyok csakis fedett fővel léphettek be a templomokba), a férfiaktól és a nőktől is megtagadhatják azonban mind a mai napig a bebocsáttatást, ha az illető sortot, rövid szoknyát vagy olyan felsőrészt visel, amelyben vállai csupaszon maradnak. És ezt valóban komolyan is veszik, mert magam is megtapasztaltam, hiszen egyik nyáron, amikor Rómába látogattam, sajnos nem sikerült bejutnom a Szent Péter Bazilikába, mert a szoknyám alól kilátszottak a térdeim. Természetesen a dolgot nem hagytam annyiban, és a következő napon már a megfelelő öltözékben látogattam ismét vissza a Bazilikához.

4.) Család

Az olaszok életében a család áll mindenek felett, ez az egység és a hagyomány legfőbb forrása. Elképzelhető, hogy a család szükségből vált ilyen fontos erőddé, az olasz történelem viharainak: az idegen hódítások, a régiók közötti konfliktusok, a világháborúk és a kiszámíthatatlan kormányok hatására. Talán ebből kiindulva lehet megérteni a campanilismo fogalmát is („hűség saját harangtornyunkhoz”), ami az abban való hitet jelenti, hogy az ember saját szülővárosa a legjobb. Ez természetesen minden olaszra jellemző. Gyakran fordul elő, hogy szinte kikérik maguknak, ha csak simán le „olaszozzuk” őket, sőt, még gyakran a külföldiektől is elvárják, hogy legyenek tisztában

Hidasi Judit: Szavak, jelek, szokások, Windsor Kiadó, 1998, Budapest

13

azzal, hogy az ő szülővárosuk merre is található. A társadalmi státuszt sokkal inkább a születés, mint a gazdagság határozza meg, így szinte lehetetlen azt megváltozatni. Nem is olyan régen, főként az ország déli részén, a nagyszülők, azok gyerekei és azok gyerekei és minden más hozzátartozó egy házban éltek, (erre még napjainkban is találunk példát, elsősorban az ország déli területein). A legidősebb férfi az il padrone volt a családfő, a kenyérkereső, míg a mamma a konyhai feladatokat látta el. A la padrona di casa a legidősebb asszony volt, aki a „színfalak mögül” irányította az eseményeket. Nyilvánosan, tiszteletből, mégis alávetette magát férje akaratának. Attól függetlenül azonban, hogy még manapság is a család Olaszország egyik legstabilabb intézménye, és a nemzetgazdaság gerincét is a számtalanul sok családi kisvállalkozás jellemzi, a helyzet jelentősen megváltozott. Elfogadottá vált a kisebb család, és az 1970-es években a lakosság többségének támogatásával engedélyezték a válást és az abortuszt. Mindennek ellenére a válások figyelemreméltóan alacsony száma is azt mutatja, hogy a család egységének megőrzése még ma is nagyon fontos az olaszoknak. A fiatalok többnyire egészen a házasságig, néha jó ideig azt követően is, a szülői házban maradnak és legfeljebb majd csak a gyermekek megszületését követően hagyják el azt. Ez azonban nagyon sok esetben a foglalkoztatási gondokra és a saját otthon megteremtésének nehézségeire vezethető vissza. 1996-ban például a 24 és 34 év közötti férfiaknak mintegy 40%-a még a szüleinél lakott. A nők helyzete is jelentősen megváltozott, bár mindettől függetlenül még ma is elvárják tőlük, hogy maradéktalanul megfeleljenek mind a háziasszony, mind a szakácsnő, mind pedig a mamma tradicionális szerepköreinek, ugyanakkor egyre inkább elvárják tőlük azt is, hogy hozzájáruljanak a család költségeihez, azaz, hogy ők is kenyérkeresőkké váljanak. A rendkívül haladó szellemű törvényhozás (legalábbis elvben) nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ma már nem tekintik a nőket alacsonyabb rendűeknek a férfiaknál. Sőt, könnyen megeshet, hogy olyan cikkekre bukkanunk a bulvárlapokban, melyek az olasz férfiak válsághelyzetéről beszélnek, arról, hogy énjüket és nemzőképességüket a magabiztos, ambiciózus, modern nők megjelenése óta veszélyeztetve érzik. Ez a fenyegetettség természetesen nem olyan komoly, mint amennyire látszik, hiszen az ezredforduló táján mért felmérések szerint, az ország akkori vezetőinek, mindössze 8 %-a volt nő.

14

Mint azt már korábban említettem, tehát egyes falvakban, elsősorban az ország déli részén, még ma is észrevehetjük a férfiak és a nők a hagyományos elkülönülését. Szicíliában például még ma is több család esetében jellemző a „nagy család”, melynek élén a legidősebb férfi áll, aki a személyi és anyagi biztonságot nyújtja a család minden tagjának. Ezek ellenére, mindent egybevetve az olasz férfiak és apák ma már nem tekintik a nőket tulajdonuknak, és feleségüket és lányaikat nem védelmezik elszántabban, mint sorstársaik más, fejlett iparin társadalmakban. Az idős szülők igen nagy megbecsülést élveznek a családon belül és abban is teljesen biztosak lehetnek, hogy nem maradnak soha ellátatlanul, akkor sem, ha már a gyerekeikre szorulnak. A társadalom is nagyon megbecsüli a nyugdíjasokat, a régi munkahelyükön, ha kívánják, foglalkoztatják őket. Sokan azonban már jóval 60-65 éves nyugdíjkorhatár előtt nyugdíjba vonulnak, azért, hogy átadhassák helyüket a munka nélkül maradt fiatalok számára, ők maguk pedig vagy egy családi vállalkozásba fognak vagy pedig valamilyen társadalmi munkának élnek. Ami a gyereknevelést illeti, az olaszok esetében ez egy külön „történet”. Az olasz szülők gyermekeiket, az egész kicsiket is mindenhova magukkal viszik, akár késő éjszakáig is. Senkit nem zavar, ha a gyerek már rosszalkodni sem tud a fáradtságtól, az asztalra borulva vagy a szülő ölében alszik el. A gyerekeknek nincs szigorú napirendjük, nincsenek korlátok közé szorítva sem mozgásukban, sem kívánságaikban. Akár nyilvános helyeken is, mint például egy étterem, a szülő nem zavartatja magát, ha gyerek visongva szaladgál az asztalok között zavarva ezzel a többi vendé nyugalmát. Így aztán öntudatos, felszabadult, kissé fegyelmezetlen és nem túl udvarias fiatalokká válnak, akikben korán kifejlődik és felnőttkoruk természetes velejárója lesz a közösség és a személyes szabadság feltétlen igénye. Lehetséges, hogy ennek, az eredményeként, igen gyakran tapasztaltam, hogy a kamaszok rendkívül udvariatlanul, sokszor lekezelően lekiabálják, vagy rendre utasítják szüleiket, elsősorban édesanyjukat (édesapjukkal azért talán mégsem merik megtenni), és ezt a fajta bánásmódot a szülő igen gyakran, tehetetlenül és szótlanul eltűri.

15

5.) Vallás Az olaszok igen vallásosak, kb. 83%-uk tartja magát katolikusnak. A katolikusokon túl vannak még természetesen más vallásúak, mint például protestánsok vagy zsidók. A protestánsok száma mintegy 400 ezerre tehető, a zsidó vallásúaké pedig olyan 30 – 35 ezerre becsülhető. Annak eredményeként, hogy Szent Péter Rómában alapította meg a keresztény egyházat, elkötelezte Olaszországot, hogy annak hazája legyen, és ez az, amit napjainkban mind a pápa, mind pedig a Vatikán jelenléte fejez ki. A Vatikán a világon a legkisebb állam, amely, mint azt már az imént említettem, a katolikus egyház központja is egyben. A Vatikán Róma területén található, egy a Tevere partján, fallal körülvett terület, és mint különálló állam működik, mindennek ellenére azonban útlevélre soha nem volt szükség ahhoz, hogy Rómából a Vatikán területére lépjenek. A Vatikán az egységes Olaszországhoz hasonlóan egy rendkívül fiatal állam, hiszen létrejötte is az egységes Olaszország megalakulásával hozható kapcsolatba. A XIII. század óta létezik, és Olaszország 1870-ben történő egységesítését megelőzően a székhelye Róma volt, mára azonban visszavonult a pápa a Vatikán falai mögé. Azonban csak 1929-ben, amikor is a lateráni szerződést aláírták, akkor ismerte el Olaszország önálló államnak. Természetesen a Vatikánhoz és a pápához kapcsolódik az állam nemzeti ünnepe is, a mindenkori pápa megválasztásának napja (ez jelenleg október 22). A Vatikánban természetesen a világon minden a katolikus vallás körül forog, éppen ezért nagyon nagy becsben tartják a vallási ünnepeket, melyek közül néhány kiemelkedő ünnep a világ minden tájáról óriási tömegeket vonz. Ilyen ünnepek például a Karácsony, az Újév, valamint a Húsvét, amikor is a pápa celebrálja a miséket, illetve áldást oszt a világ minden keresztény emberére, több nyelven is elmondva a jókívánságokat. Az olaszok mély vallásosságára azonban jellemző egyfajta igen mély cionizmus és életunt irónia, mely valamelyest tompítja az ájtatosságukat. Sőt, napjainkban igen sok olasz azzal próbálja levezekelni az előző napi tivornyázásokat, hogy elmegy egy – egy misére.

16

III.) Viselkedéskultúra

1.) Az emberi viselkedés alapjai

Az állatoknak a viselkedését szinte teljes mértékben csak és kizárólag az ösztöneik azok, melyek irányítják. Az ösztönös tudás az, ami alapján például a hódok megépítik a váraikat, vagy a méhek és a hangyák a saját kis államaikat. A vadállatok az ösztönös ismereteik alapján ölik meg áldozataikat, a beteg elefántok ösztönösen indulnak el, hogy megkeressék temetőjüket. Az emberek az állatokkal szemben azonban az evolúció során elveszítették az ösztönös tájékozódó képességüket. Az emberi személyiség alapjai természetesen öröklöttek, s mint ilyenek, nem is változtathatók meg. A szakemberek többsége azonban egyetért abban, hogy a viselkedési formák kialakulásában a gének igen minimális szerepet játszanak. Amikor egy újszülött a világra jön, akkor még semmilyen viselkedési mintával nem rendelkezik. Az életét, a viselkedését csak és kizárólag az ösztönei azok, melyek irányítják. Ilyen ösztönök például az éhség, a szomjúság vagy akár a közelségnek az igénye. Az, hogy a gyerekeknek közvetítsük a helyes viselkedést és azok szabályait, az már a nevelés feladata. A gyerekek első viselkedési mércéjévé a szülőknek a viselkedése válik, függetlenül attól, hogy ez nagyon sok esetben egyáltalán nem biztos, hogy a helyes és a megfelelő viselkedés. Azonban onnantól kezdve, hogy a gyerekeknek lehetőségük nyílik arra, hogy más családoknak vagy olyan közösségeknek, mint a bölcsőde, óvoda vagy iskola életébe is betekintést nyerjenek, lassan és folyamatosan megkezdődik a szülői viselkedési normák felülvizsgálata. Az apa, illetve az anya helyére folyamatosan új emberek lépnek, akiknek a viselkedése mérvadóan kezdi el formálni a gyerekekben kialakult belső képet a helyes viselkedésről. Ez így megy folyamatosan tovább, egészen az életünk végéig. Ez a folyamat az úgynevezett szocializáció folyamata, melynek a lényege az, hogy az ember állandóan részese egy tanulási folyamatnak, azaz

Pintér Emil: Európai illemtan, avagy Mit tanulhatunk a Nyugattól, Európa Könyvkiadó, 1998, Bp.,

17

értékrendjét, nézeteit stb. az őt érő külső hatásoknak eredményeként folyamatosan változtatja. A szociális tanulás folyamata a jutalmazás és büntetés elvén alapszik. Így tehát, ha a gyermek jól viselkedik, akkor megdicsérik, és valamilyen jutalomban részesül, ezzel szemben azonban, ha rosszul viselkedik, akkor természetesen büntetést kap. A gyermekek esetében még ez a jutalmazás-büntetés módszer viszonylag könnyen működik, a felnőttek esetében azonban napnál világosabb, hogy sokkal bonyolultabbá válnak a játékszabályok, és ezen játékszabályok gyors felismerésén és a hozzájuk való megfelelő alkalmazkodáson múlik az egyénnek a sikere vagy balsikere. Egy ember annál sikeresebb, minél inkább képes megvalósítani valódi természetét, képességeit és lehetőségeit, azaz önmagát. Ennek az önmegvalósításnak az egyik nagyon fontos feltétele, hogy ismerjük önmagunkat, és hogy ne tévesszük össze saját természetünket a belénk nevelt ideálokkal.

2.) A protokoll, az etikett és az illem

Mindennek az elején először is azt szeretném tisztázni, hogy mit is értünk a protokoll, az etikett és az illem fogalma alatt. A hivatalos érintkezés szabályira, rendjére, formaiságára használják általában ezen fogalmakat (első sorban az etikett és a protokollt) Az etikett: egy francia eredetű szó (etiquette), melyet már rendkívül sokféleképpen próbáltak meg definiálni. Történelmi értelmezésében az udvari szertartások és illemszabályok összessége, mely a francia királyi udvarban, Versaillesban alakult ki az abszolutizmus virágkorában. Később nemcsak a neveket, de a szertartás egész lefolyását és külsőségeit is összekapcsolták a kifejezéssel. A szó ma is elsősorban a fényes udvartartásokat és az előkelő társadalmi osztályok ceremóniarendjét idézik. Az udvari rang szerint összefűzött cédulácskákat nevezték így.

Ottlik Károly: Protokollkódex, Dinsztia Kiadó, 1996, Budapest Sille István: Az etikett és a protokoll kézikönyve, 1998, Budapest, Közgazdasági és jogi Könyvkiadó

18

A magyar Értelmező Kéziszótár szerint: „a(z előkelő) társadalmi érintkezés formáinak megszabott rendszere.” A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint: „A társadalmi érintkezés, viselkedés formáinak, illetve szabályainak előkelő vagy előkelősködő körökben, a diplomáciában stb. megszabott és rendszerint megmerevedett rendszere.” Az etikett a protokollban az egyéni rangsorolásnak megfelelő eljárási szabályok rendszere, mely azt szabályozza, hogy a ceremónia egyes részvevői miként illeszkednek a szertartásrendben. A protokoll: kifejezés ezzel szemben a bizánci görögből származik. A „protosz” „első”-t jelent, míg a „kolla” pedig „enyv”-et. Ezekből alkotta meg a „protokollon” kifejezést a bizánci görög nyelvhasználat, ami a papirusz tekercsekre ragasztott előzéklapot jelentette, amelyre a tekercs adatait írták. A protokoll mai értelmezése: a diplomáciai érintkezés formáira vonatkozó szabályok összessége. Bővebben: a hivatalos közéleti és diplomáciai rendezvényeken és szertartásokon követett, eljárási, magatartási szabályok, valamint a rangsorolási, a levelezési és az etikett szabályok összessége. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a protokoll a következőket jelenti: „1. (pol.) Nemzetközi tárgyalásokról felvett jegyzőkönyv. 2. (pol.) (dipl.) Azoknak a szabályoknak az összessége, amelyek megszabják a diplomáciai képviselők egymással való hivatalos érintkezésének módját. 3. a) Valamely állam külügyminisztériumának ezzel foglalkozó osztálya. b) (átv., új., biz) A hivatalos érintkezésre, különösen a hivatalos rendezvényekre,

meghívásokra,

megbeszélésekre

vonatkozó

íratlan

szabályok,

érvényben lévő szokásoknak az összessége.” Az illem: a magyar nyelv értelmező szótára szerint „a társadalmi érintkezés, a másokkal való viselkedés szabályainak koronként változó összessége”. Az illem alapjában véve nem egyéb, mint a jó modor, a figyelmesség, az udvariasság és a mások iránti tapintat megnyilvánulása. Gyökere a jog egy részének, a protokollnak, az erkölcsnek A társas élet képezi az alapját az illemtannak, mely a jó modor a kultúrált magatartás szabályainak gyűjteménye, melynek a célja az, hogy kellemesebbé tegye az életet a különböző közösségekben és a társadalomban élők számára. Az illemtudás, mint az erkölcsi felfogás egyik megnyilvánulása ma is bizonyos szabályok elismerését és megtartását kívánja.

Görög Ibolya: Nyilvánosság kelepcéi, 2000, Budapest, Athenaeum Kiadó

19

IV.) Olasz viselkedéskultúra

1.) Szokások

Ami az olaszokat illeti, a mindennapi életben az emberek közötti kapcsolatok számukra feltűnő jele az érzelmek rendkívül erőteljes, sőt gyakran még inkább túlzott kimutatása, az igen nagy hangerővel történő beszéd, a közvetlen, kötetlen viselkedés, a mondanivaló

alátámasztása

a

testmozgással,

gesztikulációval

és

a

gyors

kapcsolatteremtésre való készség. (Egy anekdota szerint a következő dolog történt: egy vádlott képtelen volt addig megszólalni a bíróság előtt, amíg a bilincset le nem vették a kezéről.) Ami a hivatalos kapcsolatokat illeti, ott is érzékelhető mindez az olaszok részéről, a nagy hangerő, a közvetlen és kötetlen viselkedés, a rendkívül erős gesztikulálás, ezzel együtt azonban nagyon figyelnek arra, hogy még csak véletlenül se sértsék meg soha sem a nemzetközi normáknak megfelelő udvariasságot, tiszteletadást. Az olaszokra imént leírtakon túlmenően még nagyon jellemző a pontatlanság és a lezserség egyaránt, azonban az üzleti életbe ez a fajta viselkedés természetesen számukra is megengedhetetlen. Amíg egy magán jellegű programról előfordulhat, hogy akár órákat késnek, addig az üzleti találkozók kapcsán mindig rendkívül pontosak. Ezzel a fajta pontatlansággal nekem is volt szerencsém találkozni (nem is egyszer), és egy-két találka után, örömmel vettem észre, hogy a barátaim egyre pontosabbak, és ha kicsit megerőltetik magukat, akkor el tudják érni, hogy „csak” egy-másfél órát késsenek. Az olaszok úgy vélik magukról, hogy ugyan nem beszélnek nyelveket, de mégis képesek

megértetni

magukat

a

világ

bármely

táján.

Mindez

a

hihetetlen

gesztikulálásuknak köszönhető, annak, hogy egyszerűen eljátsszák azt, amit szavakkal kellene kifejezniük, és valóban, még egy olyan ember is viszonylag könnyen képes megérteni, hogy mit is akar egy olasz, még akkor is, ha egyáltalán nem beszéli az olasz nyelvet. Talán nincs is még egy olyan nép, mely ilyen sokat és ilyen dinamikusan gesztikulálna. Az olaszok nagyon szeretnek szerepelni, szeretik magukra vonni mások figyelmét, ha társaságban vannak, akkor pedig nagyon szeretnek a középpontban lenni,

20

és félelmetes átéléssel tudják előadni a legbanálisabbnak tűnő dolgokat is. Az Olaszországban

használatos

szimbolikus

gesztusok

közül

sok

természetesen

megtalálható más mediterrán országban is, de vannak azonban olyanok is, melyek mások számára ismeretlenek, így például számunkra is. Erre szeretnék egy pár példát említeni: ƒ

Ha kinyújtott újakkal fel-le mozgatjuk a kezünket, az annyit jelent, hogy: „Lassabban, csillapodjon!”

ƒ

Amikor lehúzzák a felső szemhéjukat, az azt jelenti, hogy: „Figyeljen, legyen nagyon óvatos, ez a személy ravasz!”

ƒ

Az

orr

megérintése

a

következő

jelentéssel

bír:

„Barátilag

figyelmeztetem” ƒ

Amikor arcunkhoz érintve a mutatóujjunkat forgatjuk, azt jelenti, hogy: „Ez az étel nagyon finom!”

ƒ

Amikor pedig magukhoz szeretnének hívni valakit, akkor ujjukat, nem tenyérrel felfelé (ahogyan az nálunk megszokott) mozgatják, hanem éppen ellenkezőleg, tenyérrel lefelé…és az ilyen és hasonló példák sorát még akár oldalakon át lehetne részletezni.

A gesztusok használatát és a mondanivalót kísérő gesztikulálást mindig arcjáték kíséri. A mimika, hasonlóan a mi kódrendszerünkhöz, akár önállóan is kifejezhet haragot, kételyt, örömet, szomorúságot, a bólogatás igenlést, a fejcsóválás nemtetszést. Természetesen az ő arcukra ránézve is azonnal megérti az ember a másik érzelmeit, azonnal meg tudja állapítani, hogy milyen a hangulata. A

mosoly

rendkívül

fontos

kelléke

az

olaszok

kommunikációjának.

Elsődlegesen természetesen a diszponibilitás és a szimpátia jele náluk is, csak úgy, mint nálunk vagy a világon szinte bárhol máshol, de az olaszoknál könnyen megeshet az is, hogy a mosoly egyszerűen csak a lényükből áradó derű és életöröm kifejeződése. Nagyon szívesen mosolyognak, azonban gyakran esik meg az is, hogy felszabadult nevetés tör elő belőlük, minthogy minden érzelmi megnyilvánulásuk sokkal hevesebb az általunk megszokottnál. Az olaszok, amikor egymás között beszélnek, nem különösebben figyelnek oda a fizikai távolságtartásra; a másik orra előtt hadonásznak,

Ottlik Károly: Protokollkódex, Dinasztia Kiadó, 1996, Budapest

21

meg-megérintik, fogják egymás karját, vállát. Ez számukra természetes, de egy olyan ember számára, aki ehhez nincsen hozzá szokva, könnyen válhat zavaróvá, kellemetlenné, sőt, akár még tolakodásnak, illetlenségnek is érezheti. A mindennapi életben azonban teljesen természetes az, hogy reagálnak a másik ember mondanivalójára akár verbális, akár pedig non-verbális eszközökkel. Az üzleti tárgyalás során ez talán némileg visszafogottabban mutatkozik meg, ami teljesen természetes, de azonban itt is már a partner arckifejezéséből tudunk következtetni arra, hogy érdekli-e, amit mondunk, egyetért-e vele, avagy nem. Ha valaki egyszerűen már nem bírja tovább a hallgatást, nem zavartatja magát és minden gond nélkül a szavunkba vág és elkezdi mondani a saját véleményét, mondandóját. Ha valaki nagyon mozgolódik, akkor szinte teljesen biztos az, hogy az illetőt feltartjuk, szóval érdemes ilyenkor rövidre fogni a mondandónkat, hogy a másik mehessen nyugodtan a dolgára. Egyébként

is

célszerű

minden

megbeszélés

előtt

tájékozódni

arról,

hogy

vendéglátónknak mennyi ideje van számunkra. A köszönés Olaszországban is a napszakhoz igazodik, csak úgy, mint szinte bárhol máshol a világon. Ami azonban igen érdekes az az, hogy az olaszok már délután 4 óra után Buona sera-val, azaz Jó estét-tel köszöntik egymást, és egészen korán reggeltől eddig az időszakig a Buon giorno-t, azaz a Jó nap-ot használják. Külön arra például, hogy Jó reggelt, nicsen semmilyen kifejezésük. Olaszországban jellemző a déli szieszta, amikor is bezárnak a boltok és a hivatalok (a nagy hőségben otthon szundítanak vagy ejtőznek egyet), ám délután ismét kinyitnak és egészen késő estig nyitva tartanak. A forgalmasabb helyeken az sem ritka, hogy este tízkor is találunk még üzleteket nyitva. A déli szieszta alatt azonban szinte teljesen kihalnak a városok, megáll az élet, és még az éttermek sem tartanak nyitva, így, ha valaki például három óra után szeretné ebédjét elfogyasztani, akkor a bárokban kapható szendvicseken kívül semmi mást nem fog találni, és meleg ételt ismét, csak hat óra körül fog tudni kapni. Sok helyen, elsősorban a turisztikai szempontból fontosabb, forgalmasabb helyeken még éjfélig vagy akár utána is nyitva vannak az üzletek. Ilyen körülmények között egy vacsorameghívás nyugodtan szólhat este 10 órára, ezen ők egyáltalán nem lepődnek meg, és az éjfél még mindig társasági időpontnak számít Olaszországban. Az olasz fiatalokra is nagyon jellemző (minél inkább délebbre megyünk, annál jobban), hogy a hétvégén, amikor elmennek szórakozni, igen gyakran megesik, hogy éjfél előtt el sem indulnak sehová. Sőt számomra rendkívül meglepő volt, hogy amikor egyszer

22

elmentünk szórakozni, akkor hajnali 1 órára jöttek értem. Először azt hittem, hogy csak ugratnak, de később rá kellet, hogy jöjjek, hogy ezt teljesen komolyan gondolták. A férfiak, amikor köszöntik egymást, mindig kezet is fognak, nőkkel való találkozáskor természetesen a nő joga a kéznyújtás. A férfiak azonban gyakran nem csak kézfogással köszöntik egymást, hanem, ezen túlmenően vállveregetéssel, öleléssel, arcra adott csókkal. Ezen utóbbi esetek azonban elsősorban nem az üzleti, hanem sokkal inkább csak a baráti és a családi kapcsolatokra jellemzőek. Az olasz üzletemberek öltözködésére, mint azt már korábban is említettem az elegancia, visszafogottság, de ezzel együtt a modernség a jellemző, és elsősorban a sötétebb színárnyalatokat kedvelik. A megszólításokban jellemző az Signor, Signora, Signorina, (uram, asszonyom, kisasszony), ellenben gyakran megesik, hogy ezeket a megszólításokat ranggal vagy a tudományos címmel helyettesítik, még olyan széleskörűen gyakorolt foglalkozásoknál is, mint az orvos, a tanár vagy az ügyvéd (dottore, professore, avvocato). A ranggal való megszólítás a hivatalos kapcsolatokban is igen elterjedt Olaszországban. Az államtitkári rangtól felfelé használatos az Excellenciás uram megszólítás (Eccelenza; utalásban Sua Eccelenza). A nemesi címek és rangok használata a megszólításban ma is gyakran tapasztalható, de a különböző hangzatos címek nem mindig jelentenek valóban nemesi származást. Ha már a szokásoknál tarunk fontosnak tarom megemlíteni, hogy az olaszok voltak az elsők egész Európában, akik ezüst evőeszközzel ettek. Thomas Croyat, 1611ben Itáliába látogató angol nemes feljegyzései szerint „mindig késsel-villával étkeznek” és „semmi esetre sem nyúlnának kézzel az ételhez”, mert az szerintük „tisztátalan”. Azokat, akik nem így étkeznek, „szóban megróják, vagy legalábbis ferde szemmel néznek rájuk”. Croyate átvette az olaszoktól az evőeszköz használatát, de ezért otthon mindenki csak nevetett rajta. Manapság a következő az általános asztali etikett: ƒ

A villát a bal, a kanalat és a kést pedig a jobb kezükben tartják

ƒ

A spagettit feltekerik a villára

ƒ

A gyümölcsök közül csak a szőlőt és a cseresznyét eszik kézzel

ƒ

A sajtot is késsel veszik el a tálcáról

Claudia Gioseffi: Olaszország, Adoc-Semic, 2001, Budapest, p.:85

23

ƒ

Mindkét karjuk az asztalon nyugszik, nem pedig az ember ölében. Könyökölni nem illik!

ƒ

Nem illik elhagyni az asztalt, amíg mindenki be nem fejezte az evést

ƒ

Ha vendégségbe hívnak bennünket, vegyük észre, hogy mikor vagyunk feleslegesek. Akkor sem fogják az olaszok soha mondani, hogy fáradtak, amikor már alig bírják nyitva tartani a szemüket

ƒ

A dohányzáshoz kérjünk engedélyt és csak étkezés után gyújtsunk rá. Ne dohányozzunk, ha az valakit zavar. Az olaszoknál a pipázás és a szivarozás nem elterjedt. Ha társaságba megyünk, készüljünk fel a nagyfüstre, mert kevés olasz állja meg, hogy ne gyújtson rá. Bár manapság ez nyilvános helyekre már nem jellemző, hiszen ezen helyeken a törvény tiltja a dohányzást.

ƒ

Jóllehet a bor szinte ételnek számít az olaszoknál, mégsem illik feltölteni a garatra, mert az ilyesmi brutta figura, rossz modorra vall

ƒ

Ha nem iszunk alkoholt, akkor inkább kérjünk ásványvizet. Lehetőleg ne igyunk kólát, mert ez az étkezés elleni bűnnek számít

Ami az éttermekben való fizetést illeti, abban az esetben, ha minket hívtak meg vendégül, akkor ne is akarjunk fizetni, amikor hozzák a számlát, mert az akár még sértő is lehet a másik számára. Gyakran csinálnak igen nagy presztízskérdést abból, hogy ki is legyen az, aki fizet. Az adót és a borravalót általában beleszámolják az összegbe, és mind e felett még 15% felszolgálási díjat is felszámolnak. Abban az esetben, ha nagyon elégedettek vagyunk a pincérekkel, a felszolgálással, adhatunk egy 10%-ig terjedő borravalót, de ez nem igazán jellemző. A borpincérnek a bor árának 10%-a jár.

2.) Az üzleti élet és az üzleti protokoll

Ami az olaszokat illeti, úgy is mondhatnánk, hogy ők már egészen az ókortól fogva remek üzletemberek. Az etruszkok rendkívüli tehetséggel megáldott kereskedők voltak, ezzel szemben a rómaiak pedig a pénzhez értő remek bankárok, akik a

24

Vatikánhoz

befolyó

hatalmas

adók

kezelésével

tökéletesítették

még

jobban

tudományukat. Az olaszok már a középkorban igen sok mindent feltaláltak, ami a pénzhez kapcsolódik, ahhoz szorosan fűződik. Ilyen dolgok voltak például a kettős könyvelés, a váltó és a biztosítás is. Töretlen leleményességük a rémálomszerű bürokrácia és az állandóan változó, korrupt kormányok ellenére is biztosította, és biztosítja mind a mai napig az olaszok sikerét az üzleti életben. Ahhoz azonban, hogy megérthessük az olaszoknak az üzlethez fűződő viszonyát, érdemes tudnunk azt, hogy az olaszok elvárják, hogy kormányuk nevezze ki az üzleti és közszereplőket, ami viszont pont, hogy elősegíti annak a bürokráciának a terjedését, amit egyébként ügyesen próbálnak elkerülni. Így tehát valahol saját maguknak köszönhetően bele kerülnek egy ördögi körbe. Abban az esetben, ha valaki úgy dönt, hogy üzleti célból látogat el Olaszországba, akár nagy meglepetést is jelenthet majd számára az olasz üzletemberek viselkedése, hiszen a megbízhatatlanságukról, pontatlanságukról szóló korábbi híresztelésekkel ellentétben, azt fogják tapasztalni, hogy a helybéli üzletemberek, legyenek azok akár gyártók, akár vállalkozók vagy forgalmazók, hozzáérzően és hatékonyan kamatoztatják az előállítás és értékesítés során szerzett tapasztalataikat, és nagyon is tudnak nemzetközi relációban gondolkodni. Valamint, ami még igen nagy meglepetést jelenthet majd az, hogyha üzletről van szó, akkor az olaszok sem késnek soha, pontban a megbeszélt időpontban megérkeznek. Talán néha nehéz ezt elhinni, pedig így van. Az üzletkötés folyamata az olaszok számára nem csak szigorúan maga az üzlet, hanem egy fajta társas szórakozási forma is, hiszen az üzletfelek, hogy a lehető legalaposabban megismerjék egymást, igényt tartanak közös programokra. Az ilyen közös programok általában kellemes hangulatban eltöltött ebédek vagy vacsorák keretében, igen elegáns éttermekbe zajlanak. Az ilyen üzleti megbeszélések igen jellemzőek és gyakran ismétlik őket. Előfordulhat, hogy az ember éppen ezért úgy gondolja, hogy az idő túl drága ahhoz, hogy ilyen jellegű találkozókra pazaroljuk, ám ezen elvesztegetettnek gondolt percekért, teljes mértékben kárpótolhat az a tudat, hogy az olaszok hosszú napokon át hajlandóak dolgozni, ha szükséges, sőt, akár még arra is képesek, hogy rugalmasan kezeljék munkaidejüket. A felsőbb beosztásban dolgozókat alkalmanként, már akár reggel hét órakor is előfordulhat, hogy bent találjuk, és gyakran

Polgár Anita (szerk.): Olaszország, Gulliver Könyvkiadó Kft., 1999, Budapest

25

megesik az is, hogy még késő este is elérhetjük őket munkahelyükön. Mindez talán azzal magyarázható, hogy az olaszok azért dolgoznak, hogy élhessenek, és nem pedig fordítva, tehát nem azért élnek, hogy dolgozhassanak. A legfontosabb dolog számukra az, hogy élvezettel élhessék az életüket, úgy hogy közben azért természetesen elég sok szabadidejük maradjon a családra és az ismerősökre egyaránt. Az olaszok úgy vélik, „ha úgyis meghalunk, legalább életünkben ne aggodalmaskodjunk!” A munka és a magánélet között azonban egy igen éles határvonal húzódik, és éppen ezért próbálják a kettőt a lehető legjobban elhatárolni egymástól. Ahogyan azt az imént említettem, egyes felsőbeosztású vezetők gyakran rengeteg időt szentelnek a munkának, és ha kell, akkor hajlandóak arra is, hogy hajnaltól egészen éjjelig bent legyenek munkahelyükön. Ez azonban természetesen Olaszországban sincsen mindenkivel így. A magánszektor alkalmazottai például lényegesen többet dolgoznak, mint az állami hivatalnokok, akik mára már szinte a teljes tökéletességig fejlesztették annak művészetét, hogy hogyan lehet a lehető legkevesebb munkát elvégezni és természetesen min e mellett a lehető legkevesebbet dolgozni. Nos, ami a kis és közepesen nagy cégeket illeti, még manapság is általában hosszú, a mediterrántérségre jellemző ebédszünetet tartanak, ami akár egy kettő órás siesta-t is jelenthet. Ilyenkor a cégek kiürülnek, és könnyen megeshet akár az is, hogyha ebben az időpontban szeretnénk a cégnél valakit például telefonon elérni, akkor a céget hívva csak az üzenetrögzítő válaszol, amelytől megtudhatjuk, hogy mikor is ér véget az ebédszünet, azaz mikor érdemes ismét telefonálni, hogy a keresett illetőt el tudjuk érni. Ezt követően azonban egészen az esti órákig bent maradnak munkahelyükön. Mind ennek ellenére azonban egyre többen térnek át a más országokban megszokott 09:00-től 17:00-ig tartó nyitva tartásra, mely az úgynevezett orario americana, ez azonban a déli területeken manapság is ritkaságszámba megy. Mindez természetesen elsősorban az időjárással magyarázható, és így máris érthető, hogy elsősorban a déli területeken ragaszkodnak annyira mind a mai napig a délutáni siesta megtartásához, hiszen Szicíliában például nem ritka, hogy nyáron a hőmérők higanyszálai jóval 40 celsius fok felé fussanak. Napjainkban azonban természetesen, a légkondicionált helyiségeknek köszönhetően, a nyári forróság már nem jelent olyan óriási nagy gondot. Egy dolgot azonban még fontosnak tartok megemlíteni a nyitva tartásokkal kapcsolatosan, és ez pedig az, hogy augusztusban az üzleti élet gyakorlatilag egész hónapban szünetel. Július utolsó napjaiban már érezhetően lelassul az élet, ami azt jelzi, hogy mindenki a nagy szabadságra készül. Ha augusztus hónapban látogatunk el Olaszországba, akkor szinte a 26

turistákon kívül senki mást nem találunk, hiszen náluk ez a bevett szokás, hogy mindenki augusztusban megy el nyaralni. Ez természetesen azonban elsősorban, a nagyobb és az ország középső területén elhelyezkedő városokra jellemző, hiszen, ami a tengerparti településeket illeti, azok ellenben megtelnek olasz turistákkal. Az olaszoknál zajló személyes tárgyalások során számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy az olasz partner az angol nyelvet tekinti a lingua franca-nak, azonban mindettől függetlenül elég kevés olasz beszéli megfelelő magabiztossággal a nyelvet, éppen ezért gyakran veszik igénybe egy tolmács szolgáltatásait. Olaszországban az üzleti siker kulcsa az úgynevezett clientelismo. Ennek jelentése szívességért cserébe szívességet tenni, egy jó szót szólni valaki érdekében, vagy erre megkérni egy ismerőst. Az olasz üzleti életben létfontosságúak a tiszteleten, bizalmon és hűségen alapuló személyes kapcsolatok. A bizalom elnyeréséhez azonban természetesen igen sok idő, kitartás és türelem kell. Az olaszok nem várják el egymástól, hogy üzleti partnerük már az első találkozás alkalmával rögtön a tárgyra térjen és minden gond nélkül az üzletről beszéljen. Szeretik előbb jó alaposan megismerni a leendő üzletfelüket, majd lassan-lassan rá lehet térni a tárgyra. Csak akkor lesznek azonban elég nyitottak üzleti partnerük ajánlataira és javaslataira, ha már elég idő állt rendelkezésükre, ahhoz, hogy kiismerjék a másik fél jellemét, üzleti hátterét és természetesen a céljait. Ezen okból adódóan járnak el, a már említett üzleti étkezésekre. Az olasz üzleti kapcsolatok egy másik igen fontos jellemzője a már korábban említett tárgyalások utáni társasági élet. Csak akkor utasítanak el meghívást, ha az valóban elkerülhetetlen. Azonban, hogy megfelelően és sikeresen tudjanak egymással vagy akár külföldi üzletfelekkel tárgyalni, igen sok követelménynek kell, hogy megfeleljenek. Tizenegy aranyszabály az olaszokkal való sikeres üzleteléshez: 1. Tanuljunk olaszul 2. Építsünk ki személyes kapcsolatokat, hogy elnyerjük a másik bizalmát 3. Szerezzünk közvetítőt 4. Szerezzünk tapasztalatokat 5. Legyünk rugalmasak és türelmesek 6. Ne tévesszük össze a ”stílust” a túlzott közvetlenséggel 7. Kerüljük a veszekedést 8. Tiszteljük a fantáziát és a találékonyságot 27

9. Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket 10. Derítsük ki, hogy mit is akar pontosan a másik 11. Gondolkodjunk logikusan Olaszországban az üzleti tárgyalások protokollja nem igazán különbözik a többi üzleti megbeszéléstől. Az olaszok az üzleti megbeszélések elején és végén is mindig kezet fognak egymással, még akkor is, ha a találkozás nagyon rövid, a jó ismerősök pedig meg is ölelik, vagy akár hátba veregetik egymást. Ettől eltekintve az olaszok mind az üzleti, mind pedig a társadalmi életben elég konzervatívak, és betartják a formaságokat. Így például minden alkalommal, amikor rágyújtanak, vagy belépnek egy közeli barátjuk házába, a permesso kifejezéssel kérnek engedélyt. Alkalmanként megesik az is, hogy a férfiak a nőkkel is kezet fognak, azonban leggyakrabban mégis inkább kezet csókolnak nekik. Megesik az is, hogy a nők arcon csókolják a férfit; ha férfiakról van szó, akkor azonban tanácsos megvárni, hogy mit kezdeményez a nő. Amikor névjegykártyát cserélnek egymással, mindenképpen elolvassák azt, még mielőtt az aktatáskájukba vagy a zsebükbe tennék. Ha valaki nem olvassa el a másiknak a névjegykártyáját, akkor az illető akár úgy is érezheti, hogy a másik fél egyáltalán nem mutat érdeklődést iránta, könnyen zokon veheti. Csak a jó ismerősök tegezik egymást, a magázást

minden

helyzetben

elfogadhatónak

tartják. A

kötetlen

bemelegítő

beszélgetések Olaszországban általában sokkal tovább tartanak, mint más országokban, bár az északiak azért valamivel hamarabb térnek a tárgyra, mint a déli honfitársaik. Ideális esetben a tárgyalások egyenrangú vezetők között zajlanak. Az előzetes megbeszéléseken általában a középvezetők vesznek részt, míg a magasabb beosztásúak csak a tárgyalások végső szakaszában csatlakoznak. A középvezetőkkel azonban általában hasonlóan bánnak, mint a vezérigazgatóval. Ez alatt azt értem, hogy amikor például megszólítják őket, akkor a megszólításhoz hozzáteszik a beosztásukat, és kellő tiszteletet mutatnak pozíciójuk iránt. Jóllehet az olaszokra nem igazán lehetne azt mondani, hogy mereven hivatalosak, ettől függetlenül, mégis mindenkor elvárják az udvariasságot és a jó modort. Az olaszok tárgyalás közben a következő technikákat alkalmazzák: ƒ

Nem sietnek és nem is sürgetik egymást, mert az a gyengeség jelének számít

28

ƒ

Gyakran megesik, hogy csak jó néhány tárgyalás után érik csak el céljukat

ƒ

Megnyerő modorral tudnak akár nem-et is mondani egy-egy javaslatra

ƒ

Alkalmanként az egyezségek megszületése előtt még tesznek egy utolsó próbálkozást, hogy kibillentsék partnerüket a tárgyalási pozícióból

ƒ

Elegáns stílussal és könnyed modorral ugyan, de nagyon komolyan veszik az üzletet

ƒ

Racionálisan és világosan fejezik ki elképzeléseiket, és ha szükségesnek tartják, készek vitába szállni partnerükkel

ƒ

A ködösítés gyakori módszer az olaszoknál

ƒ

Csak akkor mondanak nem-et, ha azt valóban úgy is gondolják. Az olaszok

általában

nem

ismételnek

meg

egy

már

határozottan

visszautasított javaslatot.

3.) Protokolláris vendéglátás

A nemzetközi kapcsolatoknak igen fontos elemét jelentik azok a rendezvények, amelyeket a szorosan vett hivatalos érintkezés (tárgyalás, konferencia stb.) mellett szerveznek, s összefoglaló néven társadalmi alkalmaknak neveznek. Vannak világszerte egyöntetűen elterjedt formái, de bőven akadnak olyanok is, amelyek csak bizonyos országokban szokásosak. Valamennyi közös jellemzője azonban, hogy ezek a rendezvények sohasem öncélúak, lényegük nem az evés, ivás, szórakozás, kellemes időtöltés, hanem a partnerek kötetlen formában való találkozása, összeismertetése, új kapcsolatok létesítése, legegyszerűbben megfogalmazva, tulajdonképpen a munka folytatása. A társadalmi alkalmakat általában aszerint szokták csoportosítani, hogy az étkezés milyen szerepet játszik bennük. Eszerint megkülönböztetik az alábbiakat: 1. Vendéglátási alkalmak: ƒ

álló alkalmak,

Sille István: Az etikett és a protokoll kézikönyve, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1998, Budapest

29

ƒ

ültetéses alkalmak,

ƒ

otthoni vendéglátás

2. Egyéb társadalmi alkalmak ƒ

üzem, intézmény látogatások,

ƒ

kirándulás,

ƒ

hajókirándulás,

ƒ

borkóstoló,

ƒ

horgászat,

ƒ

vadászat,

ƒ

sportrendezvények,

ƒ

sajtótájékoztató,

ƒ

kiállítások szervezése és megnyitása stb.

a.) Álló alkalmak

A fogadásokra korábban az volt a jellemző, hogy délután vagy este tartották őket. Manapság azonban egyre inkább elterjedt a délután tartott fogadás, sőt, sajtófogadásokat még délelőtt is szoktak rendezni. A dél körül kezdődőek általában egy, a később tartott fogadások pedig másfél-két órán át szoktak tartani. Az este tartott fogadások ünnepélyes alkalomnak számítanak, így illik ennek megfelelően öltözködni. Ezen fogadásokon az italokat az első vendégek megérkezésétől kezdve pincérek szolgálják fel. Elsőként általában tömény italokat, kétféle bort, sört, később pedig kávét, különleges alkalmakkor pedig van amikor konyakot és pezsgőt szolgálnak fel. Az ételeket általában a fal mellet vagy a terem közepén található asztalokon szolgálják fel. Általában hidegtálakat, salátákat, sajtot, gyümölcsöket, a meleg ételek közül legfeljebb a melegítőtálban található specialitásokat szolgálják fel. Az olaszoknál természetesen kihagyhatatlan a legalább két-háromféle tésztából való választék. Ezen fogadásokon általában nincsenek ebédlő asztalok és székek, csak kisebb asztalok és pultok az étkezés megkönnyítése végett és a hamuzók, poharak, tányérok letételére. Bár, ami az olaszokat

Sille István: Az etikett és a protokoll kézikönyve, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1998, Budapest

30

illeti, ott már a hamuzókra sincsen szükség, hiszen a törvény tiltja a dohányzást az ilyen fajta rendezvényeken is. A koktélparti a fogadásoknak egy egyszerűbb és szerényebb fajtája, melyeket korábban késő délelőtt vagy késő délután rendeztek, de manapság már bármikor rendezhető, és az öltözék is sokkal kötetlenebb, mint a hagyományos fogadásokon. Az italokat azonban hasonlóan pincérek szolgálják fel, melyek között a tömény italoktól kezdve az üdítőitalokig szinte minden megtalálható. Ezzel szemben az ételválaszték igen egyszerű. Nincsenek hidegtálakkal megrakott asztalok, hanem a pincérek tálcán hordanak körbe hideg vagy meleg harapnivalót. A pálcikákat, melyekre ezen falatok fel vannak szúrva, a tálcán található külön tányérra illik visszatenni. A garden party-k, az előbb említettektől abban térnek el, hogy az elnevezésük, sokkal inkább a helyszínre utal, mintsem az alkalom jellegére. Lehet fogadás vagy koktélparti is, ennek megfelelően különböző mértékű vendéglátással. Lényege annyi, hogyha az időjárás is megengedi, akkor ezeket a fajta rendezvényeket a szabadban, kertekben bonyolítják le. A buffet-dinner az álló és az ültetéses alkalmak keveréke. Általában a vacsorát helyettesíti, annál azonban lényegesen kötetlenebb körülményeket biztosítva. Italnak először aperitifet szolgálnak fel a pincérek, később pedig az ételhez illő választékot kínálnak. Ami pedig az ételeket illeti, ezen a fajta fogadáson túlsúlyban vannak a meleg ételek, többféle választékkal, körítéssel, salátákkal, és a szedés után pedig a vendégek az asztaloknál foglalnak helyet, ahol ültetési rend általában nincsen. A vendégek nincsenek az asztalhoz kötve, hiszen újbóli szedés céljából nyugodtan felállhatnak, még akkor is, ha az asztaluknál helyet foglaló más vendégek még folytatják az étkezést, sőt a szedést követően akár másik asztalhoz is leülhetnek. A távozásra vacsora szabályai a mérvadók, ami azt jelenti, hogy a vendégek csak a fővendég távozása után távoznak Az állóalkalmaknak a fent leírtakon túlmenően még van néhány formája, de ezek csak elsősorban a diplomáciai életbe fordulnak elő. Ezek a következők: ƒ

pezsgőbontás délelőtt vagy délben, viszonylag szegény ételkínálattal

ƒ

a koccintás hasonló az előzőhöz, csak itt bort kínálnak

ƒ

a cerle, általában államfői fogadás, másállamfő tiszteletére

ƒ

a délutáni tánc vagy táncestély, leginkább egy ünnepélyes koktélpartihoz hasonlítható

31

b.) Ültetéses alkalmak

Az ültetéses alkalmak lényegesen kötöttebbek az álló alkalmaknál, ami természetesen jellegükből is adódik. Ezeknek egyik fajtája a munkaebéd, mely viszonylag kötetlen és nem jellemzőek az ünnepélyes külsőségek, mindemellett biztosítja a partner megbecsülésének kifejezését, ugyanakkor alkalmat biztosít a munka folytatására. A díszétkezés azonban a munkaebéddel szemben kimondottan ünnepélyes, jellemzői a különterem, a több fogásos menü, az ültetési rend, névkártyák, menülap, asztaldíszek, protokolláris felszolgálás stb. A meghívott vendégek megérkezését követően a pincérek elkezdik felszolgálni az aperitifet, mely elfogyasztása után a házigazda az asztalhoz tessékeli a vendégeket. Miután leültek, el is kezdik felszolgálni az ételeket. Az étkezés után a házigazda megköszönve a meghívottak megjelenését, asztalt bont. A villásreggeli viszonylag ritka és a munkaebéd és a díszétkezés között foglal helyet, a jellegét illetően. Hidegtálakat vagy az állófogadásokon jellemző meleg ételeket kínálnak, az aperitif nem szükséges, de kínálhatnak azonban sört és bort, végezetül pedig kávét. Vannak egyéb, különleges alkalmak is, melyek bizonyos országokban szokásosak, többnyire félhivatalos jelleggel, inkább a helyi társadalmi szokásokat követve. Ilyenek például az ötórai tea vagy akár a különféle bridge-és egyéb kártyapartik.

c.) Vendéglátás otthon

A nemzetközi hivatalos érintkezés formái közé tartozik az otthoni vendéglátás (ebéd, vacsora, stb.), elsősorban magasabb szinten. Ahhoz, hogy a meghívandó vendégek körének létszámát meghatározzuk, két fontos dolgot kell figyelembe venni. Először is azt, hogy kiket és hány főt kell, illik meghívni, illetve, hogy lehet-e

Sille István: Az etikett és a protokoll kézikönyve, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1998, Budapest

32

biztosítani a meghívott vendégek megfelelő elhelyezését. A házigazda és a háziasszony fogadják a vendégeket, akik megérkezését követően aperitifet szolgálnak fel. Ezt követően a háziasszony a fővendéget kéri fel az ebédlőbe történő bevezetéshez, a házigazda pedig a fővendég feleségét kíséri. Étkezés közben a háziasszonyhoz kell igazodni és az étkezés befejeztének a jelét is a háziasszony adja meg. Az otthoni vendéglátásnak természetesen a helyi szokásoktól függően még számtalan formája lehet, melyekről mindig a helyszínen kell tájékozódni. Így például Olaszországban, ha kapunk egy vacsorameghívást egy család otthonába, akkor célszerű igen sok mindenre felkészülni, így például arra, hogy a gyerekekkel együtt fogunk enni, és arra is, hogy a TV is végig be lesz kapcsolva, még akkor is, ha igazából senki sem nézi. A vacsorameghívásokon túl legtöbbször a különlegesen fontosnak tartott vasárnapi ebédre szoktak barátokat és rokonokat meginvitálni. Olyan esetben, amikor egy egész vendégsereget kell vendégül látni, kényelmességi szempontok miatt egészen meghonosodott a svédasztal (pranzo in piedi), hiszen sok embert igen nehéz lenne egy asztalhoz leültetni. Sor kerülhet akár koktélmeghívásra is egy – egy elegánsabb háznál, de ez általában a hivatalos üzleti megbeszélések funkcióját tölti be.

33

V.) Olasz-magyar viselkedéskultúra és protokoll összehasonlítása

Viselkedésünk, pontosabban illő viselkedésünk alapelvei történelmileg örök érvényűek. A magatartásunk, azaz, hogy milyen is a viszonyunk másikhoz, természetesen a viselkedésünkön keresztül jut kifejezésre. A viselkedésbe a társasági megnyilvánulásnak minden formája beletartozik, melyeket alapvetően két nagy csoportra oszthatunk: 1. A passzívák, melyek azon mozzanatok, melyek cselekvő közreműködés nélkül is jellemzik illemtani kultúráltságunk színvonalát. Ide tartoznak például a következők: jellem, lelkiismeret, udvariasság, előzékenység, tapintat, pontosság, szerénység, önuralom, türelem, magatartás, megjelenés, illedelmesség stb. 2. Az aktívák ezzel szemben azon elemek, melyek megnyilvánulásához cselekvő közreműködésünkre, valamiféle interakcióra van szükség. Ebbe a csoportba a következők tartoznak: megszólítás, meghajlás, partnerség, tegeződés, köszönés, társalgás, kézfogás stb. Ami Olaszország és Magyarország viselkedéskultúrájának és protokolljának az összehasonlítását illeti, úgy vélem, hogy alapjában véve, nem csak ezen két országban, hanem szinte világ szerte a jó modor és az illem követelményei nemzetköziek. Természetesen itt csak az alapvető jellemzőkre gondolok, hiszen azért nagyon sok eltérés adódik a honi etikett sajátosságaiból adódóan. Így hát összehasonlítva a világ különböző tájainak és országainak illemszokásait, kultúráját, azt láthatjuk, mint azt már az előbb is említettem, hogy az alapok csaknem mindenütt megegyeznek. A cél mindenütt az, hogy az emberek közötti érintkezést zavartalanná tegyük. Manapság azonban egyre közelebb kerülnek egymáshoz az országok, a világrészek, mind a technika, mind pedig a közlekedés fejlődésének köszönhetően. Az emberi közösség érintkezése egyre inkább kiszélesedik, mind politikai, mind kulturális, mind pedig gazdasági értelemben. Abból a célból, hogy a nemzetközi kapcsolatokat fenn tudjuk tartani, illetve, hogy akár bővíteni tudjuk, nem csak a nemzetközi tőkeáramlásra, a külkereskedelemre és az ipari együttműködés bővítésére van szükség, hanem az egymás jobb megértésére, illetve a népek közeledésére is.

Dr Vámos Lászlóné: Nyolc miniszter volt a főnököm, Szilvia és Társa Bt. Budapest

34

Ám annak ellenére, hogy egyre inkább közelednek egymáshoz az országok és a kontinensek, annak ellenére, hogy egyre több a hasonlóság közöttük, mégis léteznek sajátos, csak egy-egy országba megszokott illemszabályok, még ha a nemzetközi élet gyors fejlődésével mindinkább eltűnőbe vannak is. Az illem, az illendőség szokásai világszerte együtt járnak a társadalom fejlődésével, a kultúra és a civilizáció haladásával. Jóllehet vannak mesterségesen teremtett öltözködési, étkezési, érintkezési szabályok, e normák legtöbbje mégis szervesen kapcsolódik a mindenkori kulturális színvonalhoz és fejlettséghez. Ami a társadalmi érintkezést érinti, annak kialakulása, a magatartási szabályok fejlődése egy igen hosszú történelmi folyamat eredménye, melyek mindenkor a meghatározott társadalmi fejlettségű közösség egyedeinek egymással való kapcsolatait irányítják. A magtartásunk, illetve a másokhoz való viszonyunk, a viselkedésünkön keresztül jut kifejezésre, melybe a társasági megnyilatkozás minden egyes formája beletartozik. Elsőként szeretném megemlíteni a köszönést, mely talán a társadalmi érintkezés leggyakoribb formája. Ez az olaszoknál és itthon is hasonlóan zajlik. A férfiak érkezéskor és induláskor is kezet fognak, bár, ami az olaszokat illeti rájuk sokkal inkább jellemző a hátba veregetés, illetve az ölelkezés, ami itthon azért nem igazán elterjedt. A nők esetében is elterjedt a kézfogás, azonban a kézcsók sem ritka. Mindkét országban a napszakhoz kötődő köszönés általában magázódással jár, a tegeződés csak a jó ismerősök körében elterjedt. Van azonban egy nagy különbség a magázódás terén a magyarok, illetve az olaszok között. Ez a különbség pedig, egy az itthon igen gyakran használatos üdvözlési forma, a „kezét csókolom”. Jóllehet ez az üdvözlési forma itthon általánossá vált, és a férfiak jelentős része használja az üdvözlésnek ezen formáját a hölgyekkel szemben, azonban érdemes vele vigyázni, hiszen gyakran bizalmaskodónak tűnhet, sőt idegen nyelvre lefordítva még akár sértésnek is vehetik. Ezzel kapcsolatosan csak annyit szeretnék még megemlíteni, hogy egy fölösleges köszönés nem kerül semmibe, ezzel szemben egy elmulasztott köszönésnek kellemetlen következményei is adódhatnak. Manapság a jó modor vagy műveltség hiánya sokkal nagyobb válaszfalat emel, mint például a nemzetiség vagy valamely kultúrkörhöz való tartozás. Így például egy művelt magyar sokkal közelebb áll egy olyan művelt fiatalhoz, aki mondjuk egy a világ másik részén lévő országban él, mint egy olyan magyar fiatalhoz, aki műveletlen. Ami a megszólítást illeti, ehhez az olaszoknál általában a piacere (Örülök, hogy megismerhetem) kifejezést szokták használni, Ciao-val (szia) csak a jó barátok és a 35

közeli ismerősök szokták egymást köszönteni. A buon giorno (jó napot) vagy a buona sera (jó estét) már sokkal inkább hivatalos üdvözlési formának számítanak. A hölgyeket megszólítására a signora, a lányokéra a signorina a férfiak megszólítására pedig a signor kifejezéseket használják Üzleti és szakmai kontextusban gyakran használják a címeket és rangokat a megszólításhoz és ez nem csak a férfiak kapcsán van így, hanem a nőket is ehhez hasonlóan, hivatásuknak megfelelően szólítják. Ami Olaszország déli részét illeti, ott talán néha túlzásba is esnek, hiszen gyakran megesik, hogy a titulusok iránti tisztelet kissé eltúlzott, mivel hétköznapi helyzetekben akár az is előfordulhat, hogy a legalacsonyabb társadalmi presztízzsel rendelkezőt is minimum dottore-nak szólítják. Ami az itthoni megszólítási formákat illeti egy érdekességet szeretnék elsőként megemlíteni. Itthon 1947-ben törvény mondta ki a nemesi és főnemesi rangok megszűnését, illetve ez a törvény szűntette meg olyan címzések hivatalos használatát is, mint a méltóságos, nagyságos, tekintetes stb. Ami napjainkat illeti a férfiakat az uram, a nőket pedig a hölgyem vagy az asszonyom kifejezéssel szokták megszólítani. A megszólítások kapcsán is fellelhetünk azonban egy magyar sajátosságot. Ez a sajátosság pedig az Ön és a Maga közötti különbségben van. A Maga megszólítás gyakorlottá vált mind a hivatalok, mind a hatóságok ügyfélforgalmában. A megszólítás ezen fajtája udvariasságot nélkülöző, tiszteletlenséget nem tartalmazó, semleges formája, azonban hasznos tudni, hogy a magyar nyelvben, a kezdetekben lenézést, lekezelést fejezett ki. Éppen ezért, ha valakit név és rang nélkül szólítunk meg a hivatalos nyelvhasználatban, akkor soha nem a Maga, hanem az Ön megszólítás szerepel. Manapság az utalás és a személyes megszólítás között alig van különbség.(értelemszerűen utalásról akkor beszélünk, amikor az érintett személy nincsen jelen.) Így a megszólításnak hazánkban a következő két formája létezik: -név és udvariassági kitétel -rang és udvariassági kitétel A név és a rang együttes használata fokozott udvariasságot jelent. Sőt, magas személyek esetében a hivatalos megszólítás a rang használata felé tolódik el, és ilyenkor a név használata gyakran a baráti viszony kifejezését jelenti. Rengeteg példát hozhatnánk fel annak érekében, hogy bebizonyítsuk, hogy manapság az etikett és a protokoll szabálydzsungelében egyre inkább egységesülő tendenciák, egységesítő törekvések mutatkoznak meg.

Görög Ibolya: Nyilvánosság kelepcéi: Athenaeum Kiadó, 2000, Budapest

36

Ami Magyarországot illeti, itthon a közép-európai protokoll szabályait követjük. Ezek lényegesen lazábbak például az angol udvariasságnál, ellenben a dél-európai népek, így például az olaszok udvariassági követelményeinél lényegesen szigorúbbak. Erre a következő példát szeretném felhozni. Az emberek többségében kialakult az olasz férfiakról egy olyan kép, mely szerint szolgai alázattal kísérgetik a nőket. Ez azonban teljes

mértékben

megalapozatlan.

Értelmetlen

udvariaskodással

nem

nagyon

találkozunk. Így például az autóba való ki és beszálláskor a férfiak nem érzik kötelességüknek, hogy kinyissák az ajtót a hölgyeknek, vagy becsukják azt helyettük. Bár azonban úgy gondolom, hogy itt sem igazán lehet általánosítani, hiszen véleményem szerint (személyes tapasztalataim alapján mondom), hogy a délen, így például

Szicíliában élő

férfiak

sokkal

udvariasabbak

északi

honfitársaiknál.

Tapasztalataim szerint a magyar férfiak a kettő között találhatóak. Erre két történetet szeretnék elmesélni, melyek velem történtek meg. 1197/98-as tanévet Szicíliában töltöttem. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a velem egykorú (akkor még) kamasz fiúk, minden alkalommal le és felsegítették a kabátomat, kinyitották az ajtót stb. Ez úgy vélem, hogy a velem akkor egykorú fiatal fiúkra itthon nem igazán volt jellemző. Egy ellenpéldát is szeretnék elmesélni, mely nem régen, mintegy két hónappal ez előtt történt velem. Bolognában voltunk a kolléganőmmel, amikor is este egy részben üzleti, részben baráti vacsorára voltunk hivatalosak. Az egyik kinti ügyfél felajánlotta nekünk, hogy szívesen elvisz minket az étterembe, elvégre ugyanoda készültünk. Egy több mint fél órás utazás után megérkeztünk egy Isten háta mögötti barátságos kis étterembe. Miután vége lett a vacsorának ez a férfi oda lépett hozzánk, elbúcsúzott tőlünk, majd beszállta az autójába és elhajtott. Én meg sem tudtam szólalni a megdöbbentségtől, hogy még csak fel sem merült benne, hogy rákérdezzen, hogy nincsen-e szükségünk fuvarra, elvégre ő vitt minket oda, így nagyon jól tudta, hogy nem vagyunk autóval. Természetesen nem szeretnék általánosítani, hiszen attól még, hogy ez a férfi ilyen volt nem jelenti azt, hogy mindegyik ilyen. Ezzel csak arra szerettem volna egy példát mondani, hogy az olasz férfiakról alkotott kép, mint azt már korábban is említettem, miszerint alázattal kísérgetik a nőket és maximálisan udvariasak teljességgel megalapozatlan sok esetben.

37

VI.) Az olasz konyhaművészet

Nagyon nehéz lenne meghatározni, hogy a sütés, főzés tudománya mikor is válhatott művészetté? Úgy gondolom, hogy erre nem tudna senki igazán pontos választ adni, de az tény és való, hogy különböző régészeti és néprajzi adatok alapján kiderült, hogy már az őskor embere is igen nagy gondot fordított táplálkozására. Természetesen ez "a nagy gond" a kezdetekben egyenlő volt a gyűjtögetéssel. Elődeink minden olyan dolgot összeszedtek, amit tapasztalataik, illetve az állatok megfigyelése alapján ehetőnek véltek, ilyenek voltak például a különféle magvak, levelek, rügyek, gyümölcsök, gyökerek stb. Rendkívüli örömöt jelentett a számukra, ha egy-egy állat télire felhalmozott éléskamrájára bukkantak, hiszen olyankor azt is kifosztották maguknak. Ez a növényi táplálkozás igen gazdag kínálatot jelentett számukra, és jóval többféle alapanyag közül választhatott az akkori ember, mint a mai, azonban természetesen, ami ezen ételek tápértékét illeti, az azért igen szegényes volt. Az időjárás is nagyon nagy veszélyt jelentett akkoriban az emberekre. Ha túlságosan nagy hideg volt, vagy ha túlságosan nagy volt a meleg, mind a kettő egyaránt, sőt még a csapadék is jelentős mértékben korlátozta az ember rendelkezésére álló táplálék mennyiségét. Tehát gyakorlatilag teljes mértékben ki voltak szolgáltatva az időjárásnak. Hamar rájöttek például arra, hogy a fészekben hagyott madár-, hüllőtojások azonban rendkívül finom csemegének számítanak. Utána az olyan apróbb állatokat is elkezdték fogyasztani, mint például bogarakat, tücsköket, kis rágcsálókat (hörcsög, pocok) stb. Ettől kezdve egyenes út vezetett a vadászathoz, illetve a tavak, folyók, tengerek mentén a halászathoz. Sokan gondolják úgy, hogy ezek az ősi foglalatosságok egészen a mai napig is fellelhetők az emberek viselkedésében, csak azzal a nagy különbséggel, hogy a halászat és a vadászat manapság sokkal inkább, mint sport köti le az embereket. A gyűjtögetés például pedig megfigyelhető akár a gombaszedésben vagy a gyógynövénygyűjtésben. Minden bizonnyal óriási nagy előrelépést jelentett az akkori ember számára a tűz felfedezése, pontosabban annak felhasználása az ételkészítés során. A tűz eredetét még a mai napig vitatják a szakemberek. Egyesek úgy vélik, hogy nagy valószínűséggel egy erdőtűz után kóstolták meg az emberek a megpörzsölt, megsült állatokat és növényeket és mivel azt rendkívül ízletesnek találták, nem féltek többé a tűztől. Mások

38

véleménye szerint azonban az egész a véletlen műve volt és valószínűleg sokkal inkább csak egy véletlen esemény következtében ismerték meg az ősemberek a tüzet. Ők úgy vélik, hogy a kövek pattintása során keletkezhetett egy szikra, és az okozhatta a tüzet, melybe aztán az ősemberek mindenfélét beledobáltak, majd pedig megették azokat. Ennek eredményeként válhatott minden bizonnyal a tűzcsiholás folyamata hamarosan tudatossá. Létezik egy harmadik magyarázat is, melynek alapja azonban egy görög mitológia. A magyarázat ezen mitológia szerint a következő: Zeusz megbízta Prométheuszt és testvérét, Epimetheuszt, hogy az élőlények között osszák szét a különböző tehetségeket. Epimetheusznak nagyon tetszett a feladat és éppen ezért egymaga akarta azt teljesíteni. Szét is osztotta az összes tulajdonságot - gyorsaságot, erőt, szépséget, ügyességet stb. -, de az emberekről elfelejtkezett és nekik nem hagyott semmit. Ekkor Prométheusz lopott Athénétől, a bölcsesség istennőjétől logikát, Héphaisztosztól, a kovácstól tüzet és odaadta az embereknek. Zeusz mérges lett, hogy az emberek kezdtek az istenekhez hasonlókká válni, és büntetésből kikötözte Prométheuszt a Kaukázus csúcsára, hogy ott sas marcangolja a máját élete végéig. Akik nem emlékeznek a történet végére, megnyugtatom őket, hogy Prométheusz szenvedései csak harminc évig tartottak, mert ekkor Héraklész kiszabadította a fogságból.

1.) Az olasz konyha és vendéglátás története

A rómaiak számára a Római Birodalom 476-ban történő bukását megelőzően a díszes

vacsorák

hosszú

pihenőket

jelentettek,

melyek

alatt

különböző

állatkülönlegességekből készült ínyencségeket csipegettek, melyeket rettenetesen drága és ritka fűszerekkel hintettek meg és mind e közben természetesen, hogy a kellő hangulat is meglegyen az étkezéshez, a zenészek citerázással és fuvolával szórakoztatták őket. Mindez azonban csak az önpusztító, tehetős rétegnek adatott meg, miközben a római nép és a rabszolgák éheztek és a maradékokkal, valamint különféle zöldekkel és fűvel voltak kénytelenek csillapítani éhségüket. A barbárok inváziója azonban minden egyes konyhai és étkezési hagyományt elpusztított, oly annyira, hogy 569-ben, amikor is az Alpokból megérkeztek a longobárd www.chibochepassione.com, letöltés: 2005. 10. 12

39

népek, mindezen hagyománynak a nyomait sem találták, hiszen a barbárok annak még az emlékét is eltörölték a föld színéről. Különféle események sorozatai váltogatták egymást ekkoriban Olaszországban és annak határain, oly annyira, hogy a IX. századtól kezdve elsősorban Szicília az arab népek gyarmatává vált. Az arabok jelentős hatással voltak a szigeten élők kultúrájára és szokásaira. Néhány olyan dolog azonban, amelyet még napjainkba is használnak, tőlük ered. Ők vezették be például a pasta secca-t, (ami száraz tésztát jelent, ami valószínűleg egy jelentős élelmiszer volt az arab nomádok számára, a könnyű tárolhatósága miatt), mely elkészítéséhez és terjesztéséhez kedvezőek voltak a feltételek. Elsősorban Genova, Nápoly, Franciaország és Spanyolország irányába tettek lépéseket. Minden bizonnyal a keresztény vallás és a katolikus egyház kezdett el ismét foglalkozni az evés örömével és úgy kezelte azt, mint egy a szexualitáshoz igen erősen kapcsolódó bűnt. A spirituális tökéletességet az önmegtartóztatás és a hús nélkülözése jelentette számukra. Egészen 1000-ig a kolostorokban és zárdákban semmi mást nem ettek csak kenyeret, zöldségeket, tojást, sajtot és alkalmanként szezonális gyümölcsöket. A húst elsősorban azért kellett mellőzniük, mert úgy vélték, hogy az erőszakot az állatok gyilkolásán keresztül “gyakorolja” az ember, másfelől pedig azért, mert úgy vélték, hogy az a szüzesség megóvására óriási veszélyt jelent. Azonban Carlo Magno korától kezdve a hús mellőzésének kora véget ért. A böjtölők és az önmegtartóztatók is részt vettek az ünnepnapokon, melyek egymást váltogatták. Annak oka azonban, hogy a húst a továbbiakban ők sem mellőzték, az volt, hogy ezeken az ünnepnapokon a bőséges és változatos étel kötelező volt, és erre úgy tekintettek, mint egy imádságra, tiszteletadásra Isten felé: az asztali, azaz földi örömök így összekeveredtek a spirituális, azaz a vallási örömökkel az ünnepnapokon. Ennek eredményeként a monostorok élete teljesen megváltozott, hiszen innentől kezdve hosszú időn át a bőségesen megrakott asztal eggyé vált az imádkozások helyszínével. Ezzel párhuzamosan pedig, egyre inkább megnőtt azon emberek száma a középkori kastélyokban, akik számára megengedetté vált a rendszeres étkezés, hiszen ők valamilyen szolgálatot teljesítettek, (ide tartoztak a földművesek, az inasok, az egyházi személyek, a harcosok stb.). Természetesen

a

középkor

kapcsán

még

nem

igazán

beszélhetünk

gasztronómiáról, konyhaművészetről. A XIII században azonban, amikor a polgárság ismét virágozni kezdett és a kereskedelem is egyre fokozódott, egyre nagyobb 40

jelentősége lett ismét az asztali örömöknek. Fontossá vált az ízlések, igények kielégítése, és ezzel egyidejűleg egyre kifinomultabbá vált az emberek ízlése is. Ismét újjá született a különböző szaftok, szószok antik művészete, ismét egyre jellemzőbbé vált az ételek különleges felszolgálása, mint például a szárnyasok tálalása a saját tollaikkal díszített asztalokon. Az antik tradíciók feltámasztásával együtt azonban újabb élelmiszereket is bevezettek, melyekkel az urak asztalát gazdagították: így például a különböző fűszerek, cukor (a cukornádat már hosszú ideje termelték Szicíliában az arabok). Olaszországban, Toscana tartományában ment végbe leghamarabb ez a fejlődés, így az itteni szokások jellemezték leginkább az olasz konyhaművészetet a XIV. század folyamán, hiszen kihasználták a természet adta lehetőségeiket. A környezeti feltételek is egyre inkább kedvezőkké váltak, amikor is Matilde di Canossa kezdeményezésére megkezdték a földterületek lépcsőzetes (teraszos) kialakítását, a vízvezetékek kiépítését, és kiváló nyersanyagokat juttattak el ezekre a területekre, mint például: a siennai és fiorentinai dombokról érkező olaj, zöldborsó, különféle káposzták, bárányhús, marhahús, az úgynevezett márna és a csuka. Ezek mind-mind az ország különböző pontjairól érkeztek Firenze Mercato Vecchio-jára, (azaz a firenzei öreg piacra), ahol mindezeket meg lehetett vásárolni, és ahol ezeken kívül természetesen még nagyon sok mást is be lehetett szerezni. Ekkor már lehetett itt találkozni a jó minőségű, híres Chianti borokkal is. Rendkívül keresett termék volt a Pratoi kenyér, melynek különlegessége, hogy mézzel, fűszerekkel és egy kis szárított gyümölccsel bolondították meg; minden bizonnyal ez volt az elődje a manapság olyan nagyon közkedvelt seinnai és milánói panetton-nak (kuglófnak), mely a legjellegzetesebb karácsonyi sütemények egyike. A hagyományos polgári családok ekkor még leginkább az utcákon ünnepeltek, hiszen nem voltak még jellemzőek a szép, díszes szalonok. Óriási asztalokat állítottak fel az utcákon, ezeket lefedték, hogy megóvják magukat a naptól és az esőtől, virágokkal kidíszítettek mindent és a szabad levegőn tálalták az ebédet, melyre a XIV. században az egyre nagyobb változatosság volt a jellemző. Minden egyes jobb módú család felterített a vendégeinek terítővel, ezüst tányérokkal, poharakkal és evőeszközökkel, tettek ki gyertyákat is, valamint kis tálkákat, melyekben kezet lehetett mosni. Toscanaban nagyon sokat adtak a jómodorra, illetve az illemre; egyetlen dolog

www.chibochepassione.com, letöltés: 2005. 10. 12

41

volt csak azonban, melynek tilalmát visszavonták, az pedig a bor volt. Ennek elsősorban egészségügyi okai voltak. Akkoriban nagyon jellemzőek voltak a járványok, melyek világszerte ütötték fel fejüket, és ezért ezen időszakokban le lehetett húzni egy-egy pohárkával, hiszen valamelyest ellenszernek, gyógyszernek is használták a bort. Még az arisztokrata ebédeken, a Decameron történeteket mesélő fiatal hölgyek és urak is megmeg ittak egy-egy pohárka bort. Az 1400-as évek kemény böjtölései ekkora már csak emlékek voltak. Az 1500/1600-as évek krónikái a bőséges és hihetetlen luxus lakomákról mesélnek, melyeken a több száz fogást mindig különféle zenék és táncok kíséretében szolgálták fel. A fantáziájuk határtalan volt. 1595-ben például Grimani bíboros meghívta egy lakomára a Velencei Köztársaság nagyköveteit, akiket furulya és dobszóval fogadtak. A befőtteket, gyümölcsöket harsonaszó mellett szolgálták fel, míg az arany és ezüst tányérokon érkező apró süteményeket, fenyőmandulát és különféle csipegetnivalókat hárfa kísérte. A desszert felszolgálása alatt pedig egy fiatal arab lány tánca szórakoztatta a közönséget. A levest és a tálcán felszolgált őzfejeket követően, harsona kísérte a hatvannégy féle katalán szósszal elkészített csirkéből készült fogást, melyet követően a különböző sülteket és a fácánt brácsa dallama kísérte. Az ilyen és hasonló bőséges lakomák ekkoriban igen gyakorinak számítottak. Így például 1513. szeptember 13-án a római pápa unokaöccse kinevezésének tiszteletére tartott egy bált, amelyen a meghívott 20 vendég egy a tér közepén elhelyezett galérián foglalt helyet. Ezen galéria köré egy félkör alakú lépcsőzetes ülőhelysort helyeztek el, ahol a kíváncsiskodó tömeg tudott helyet foglalni és innen nézhették az ”előadást”. Majd mikor a vendégeknek körbe adogatták az illatos vízzel teli kézmosó edényeket, és a vendégek kihajtogatták a hófehér kéztörlő kendőket, szárnyaló madarak röppentek fel az égre. Döbbenetes volt a bőség a krónikák elmesélései szerint. Évekkel később 1593 májusában egy római herceg, Guglielmino di Braviera egy olyan lakomát rendezett, ahova több, mint ezer vendéget hívtak meg és a római Szent Angyal Kastélyban látták őket vendégül. A fő asztalon felszolgált fácánokat arany cseppekkel díszítették, a három tésztából készített oroszlánt, sast és tigrist is arannyal díszítették. Az ebéd befejezéseként, pedig behoztak a szalonba egy Szent Angyal Kastély formájú süteményt, melyből kis élő madarak röppentek ki, és mely mögött egy természetesen aranyból készült bika díszelgett.

42

Amerika 1492-es felfedezése azonnal biztosította Európának a természet adta adományokat, azonban még egy jó pár évnek el kellett telnie ahhoz, hogy az embereknek is előnyük származzon belőle. Rendkívüli ajándéknak számítottak bizonyos ritka állatok és természetesen nem csak azok, hanem a ritka és akkor még ismeretlen növények is. Így például, amikor 1943-ban Kolombusz Kristóf egyik útjáról haza tért hozott magával néhány kukoricaszemet, néhány gyorsan fejlődő és igen sok termést adó gabonafélét, melyek 1530-ra már elterjedté váltak Venetoban és Mantovában egyaránt. Ezeket az amerikai babbal együtt elültették és ennek köszönhetően a talaj visszanyerte termőképességét, elhesegetve ezzel a parasztok szeme elől a hiányról alkotott rémképet. Az első sikerek után azonban a terjedés megállt és majd csak a tizenhetedik század végére adatott meg a többi európai ország számára is, hogy ezek az Amerikából érkezett növények eljussanak hozzájuk és nekik is a mindennapi ételeik egyikévé váljanak. A krumpli sorsa is hasonló volt többé-kevésbé, hiszen eleinte csak a spanyol és olasz földeken lehetett megtalálni. Ezzel szemben a paradicsom sikere villámgyorsan terjedt, mely a paprikával együtt elsőként szintén Spanyolországban terjedt el, de hamarosan a többi országban is megjelent. A paradicsom használata leginkább a száraztészta készítése kapcsán terjedt el. Minden bizonnyal Trappani kikötőjének hordárai voltak a megalkotói a konyhaművészet egyik legfontosabb „házasságának”, mely a száraztészta és a paradicsom „házassága” volt. Forró vízben megfőzték a tésztát, majd rá dobálták a felszeletelt paradicsomot. A száraztésztát, mint már korábban is említettem, már az 1400-as években használták Olaszország déli részén, de ekkor még egyáltalán nem tartozott a mindennapos, hanem sokkal inkább csak az alkalmi ételek közé. Egészen az 1600-as évek elejéig Olaszország megtartotta vezető pozióícióját az európai konyhaművészetek között, a század folyamán azonban az első helyet lassacskán átvette Olaszországtól Franciaország. Természetesen aztán minden kiderült, hiszen 1533-ban a francia Caterina de’ medicit elvette feleségül az olasz delfino Enrico, elterjesztve így az olasz konyha alapjait Franciaországban. A XVII. és XVIII. század alatt az udvarok és a signoriak (középkor végi olasz államok) megszűnésével az olasz konyha is vesztett fontosságából és hírnevéből. Annak terve, hogy ismét életre keltsék az olasz konyhát, magával vonta a regionális különbségek egyre erősebb megmutatkozását. Abruzzo-tól egészen Puglia-ig,

www.chibochepassione.com, letöltés: 2005. 10. 12

43

Campania-tól Basilicata-ig, Calabria-ig – és természetesen egészen Szicíliáig – a termékek köre a következők köré csoportosult: sajtok, gyümölcsök, az abruzzoi sonka, az olasz felvágott, a nolai kolbász, a bélszín, a szicíliai (pontosabban palermói) vagy pugliai makaróni, a gaetai, maranolai, casertai, cilentoi, geracii, messinai friss vagy konzerv olivabogyó, az avellinoi saláta és az aversai sárgadinnye. A gyümölcseikről híres, említésre méltó helyek a következők: Amalfi (őszibarack), Arienzo (cseresznye, alma, őszibarack, kajszibarack), Capodichino (szilva), Capodimonte (őszibarack, meggy), Giugliano (őszibarack), Marano (szintén őszibarack, valamint alma), Moiano (alma), Posillipo (alma, szőllő, őszibarack, kajszibarack), Procida (kajszibarack), San Giovanni (füge), san Pietro (füge), Somma (meggy, körte), Sorrento (szilva, őszibarack, alma). Ami a sajtokat illeti, azoknak a skálája is igen gazdag. A legjelentősebb sajtok közül néhány: mozzarella (Aversa, Capua, Cerreto, Szicília), ricotta (egy túroféle sajt, Capua, Calabria, Szicília), lágy tehénsajt (Garigliano, Capua, Eboli, Cerra), kaskavál (délolasz tehénsajt, Bsilicata, Potenza, Szicília). Európa

gasztronómiai

térképe

jelentősen

körvonalazódott.

A

francia

gasztronómia a művészetek közé emelkedett, felkeltve az érdeklődését különböző festőknek és íróknak, és megszerezte ez által az „uralmat” Európában, melyet nagy mértékben köszönhetett egy jelentős személyiségnek, akit Marie-Antonie Careme-nek hívnak. Careme egy nagyon szegény családba született és már fiatalon inasként dolgozot egy étteremben, azonban hamar talpra állt, és hamar a „kemencék” zseniéjé vált, melyet a tehetségének és az irodalom és az építészet iránti rajongásának köszönhetett. Careme-vel a gasztronómia művészetté vált, melyet sok dologban örökítettek meg. Angliában, mely igen kevés ínyenccel büszkélkedhet, megvetették VIII. Henriket ínyencsége és válsztékossága miatt. Azonban csekély mértékben elismerték a neki köszönhető roast-beef-et és a híres angol reggeliket. A távoli Oroszországban a számos hagyományos fogás között, néha szorítottak egy kis helyet a francia konyhának is, annak megváltoztatása nélkül. Velencében azonban a francia ínyencségeket, a helyi termékekkel és a helyi szokásoknak megfelelően készítették el, megteremtve ezzel a XVIII. század egyetlen innovatív konyháját a félszigeten. Az olasz konyhaművészetet a XIX. században a csend és a nyugalom jellemezte, csak úgy, mint az olasz egység megeteremtésének időszakában, hiszen neveletlenségnek számított az ételekről beszélni. Egészen 1891-ig, amikor Artusi kézikönyve 44

megteremtette az elméleti alapjait a polgári konyhának, megfosztva azt a pompától, fényűzéstől valamint a pazarlástól, tékozlástól. Gondosan kiválogatva és kipróbálva a tradicionális ételeket, Pellegrino Artusi elterjesztette és népszerüvé tette egész Olaszországban a venetoi risottot, a hallevest, a mennyei illatú vegyes sülteket, a bőséges lasagnét, az emiliai tortellinit, a toscaniai sülteket és kenyérlevest, és természetesen a dél-olaszországi konyhaművészetről, mint a nápolyi makaróni, a szicíliai szardíniás makaróni, a palermói tőkehal, a marcipán és a kuglóf sem feletkezett meg. Hála neki, az olasz konyha a nemzeti kultúra részévé vált. Azonban fontos megemlíteni azt is, hogy az olasz konyhaművészet Artusi számára a következő területeket ölelte csak fel: északon Triest-től Torino-ig, délen Nápolyig. Ennek eredményeként Marche, Abruzzo, Puglia, Basilicata és Calabria azonban teljesen kimaradt, hozzájuk hasonlóan Szardínia és Szicília is. Ez utóbbi azonban egy-két specialitásával mégis jelen volt. A XIX. században rendkívül szoros volt a kapcsolat a festők, írók, zenészek és a konyhaművészet között. A korábbi századokban az étel csak egy szimbolikus jelentéssel bíró eszköz volt, míg

a

XIX.

század

folyamán

azonban egyre

nagyobb

jelenősége

lett

a

konyhaművészetnek. Az érdem Marie-Antonie Caremenek jár, akivel rendkívül sok európai művész volt kapcsolatban. Olaszország kapcsán fontos megemlíteni azt a barátságot, mely Gioacchino Rossinihoz kötötte, akinek zenei alkotásaiban maradtak meg különféle konyhaművészeti alkotások, és aki őszintén megsértődött, mikor egy napon Alexandre Dumas elkezdte kritizálni az egyik makaróniból készült specialitást. A festők körében is elterjedt a konyhaművészet: így például az impresszionosták vitatták a Montmarte kis éttermeinek fényeit, melyek nekik köszönhetően híresek maradtak, csak úgy, mint a Toutain asszony vad ételei, rákjai, melyek hallahatatlanok maradnak a műveikben. A következő század folyamán a szemlélet azonban jelentősen megváltozott. A század folyamán a fejlődés és a „begyűjtött” dícséretek, érdemek igen fontosak voltak. A szerves trágya használatának, az egyre fejlettebb és modernebb mezőgazdasági gépek alkalmazásának köszönhetően egyre inkább a biztosság és a bőség jellemezte a termések beszerzését. Néhány tudományos publikációban a nyilvánosságra hozták az élelmiszerek hamísításából eredő károkat, és egyre inkább arra ösztönözték a kormányokat, hogy szülessenek végre meg az első törvények, melyek az élelmiszerek szigorú ellenőrzésére vonatkoznak. A vasutak és gőzhajók fejlődésével is egyre inkább 45

megvalósíthatóvá vált az élelmiszerek gyors és biztonságos szállítása, melyekhez nagyban hozzájárult a tej és hústermékek hidegen vagy fagyasztva történő szállítása, mekadályozva így a gyors romlást és természetesen az abból adódó óriási károkat. Ezt követően, hála Nicolas Appert-nek, aki kitalálta és lehetővé tette az ételek steril tartályokban történő szállítását, melyeket hamarosan a konzervdobozok váltottak fel, valamint hála Louis Pasteur-nak, aki az 1880-as évek táján tisztázta minden egyes termékre vonatkozóan, hogy mennyi idő és milyen hőmérésklet szükséges azok biztonságos feldolgozásához, lehetővé váltva az emberek számára, hogy végre bőségesen és megfizethető áron jussanak az élelmiszerekhez. Ennek eredményeként az emberekben felmerült a gondolat és abban reménykedtek, hogy végre valahára minden élelmiszerellátással kapcsolatos probkléma megoldódott. Így a boldog negyvenes évek alatt, a háborút megelőzően a magasabb társadalmi rétegekre a szüntelen ünneplés, mulatozás volt jellemző. Gyönyörű, díszes szalonokban és éttermekben étkeztek, szép hölgyek társaságában, akik a Tiffany és Cartier ékszereit viselték. Ez azonban nem tartott sokáig, hiszen a világon mindenhol felmerülő konfliktusoknak köszönhetően, az éhség ismét felütötte a fejét, egyes területeken elképesztő méreteket öltve, és az éhség ekkor már egyetlen társadalmi réteget sem kímélt. Itália azonban már korábban, az 1929-es válság alatt megismerte, hogy mit is jelent a szegénység. A fasiszta rezsim alatt azonban egy olyan ideológia vált elterjedtté, jellemzővé, mely szerint a mértéktelenség, illetve az, ha látják az mebert enni óriási szégyennek számított. Az akkor is filmek is dokumentálják, hogy sehol, még véletlenül sem tűnik fel egy szépen megterített asztal, maximum egy-egy pohár tűnik fel a szereplők kezében. Még a gazdasági élet helyre zökkenését és a második világháborút követően is szinte teljességgel lehetetlen volt ismét megteremteni a tradicionáli konyha egységét, mely egyben igen nagy mértékben tükrözte volna maga, Olaszország egységét is. Ez sokkal imkább csak egy elképzelés maradt, mely megvalósításának igen sok akadálya volt. Ezen akadályok közé tartozott az eltérő történelmi múlt, a különböző földrajzi elhelyezkedés, a sok tartomány megléte, az eltérő klíma. Termékek és természetesen az igen nagy változatosságot mutató kultúra is. Azonban még egy jó pár éven át továbbra is fennmaradt a polgári családokon belül nagy igényességgel és odafigyeléssel készített ételek „szégyene”, és hiába ért már ekkorra véget a második világháború, a mozivásznakon sem mutattak többet a szegényember ételénél. 1963-ban azonban, Orio Vergani megalapította az Olasz Konyha Akadémiáját, riadót fújva ezzel, hogy veszélyben és eltűnőfélben van a regionális olasz konyha, 46

valamint, hogy egyre nagyobb hatással van az Amerikai Egyesült Államok az olasz kultúrára és szokásokra. Orio Vergani fontosnak vélte, hogy megvédjék magukat az olaszok az amerikai fast food (gyors) éttermektől, félkész ételektől, és az volt a célja, hogy ismét felkeltse az olaszokban a szükségességét és az igényét annak, hogy ismét az antik és természetes ízek, ételek kerüljenek előtérbe. Szerencsére sikerült elérnie a célját. Ettől függetlenül természetesen napjainkban szinte lehetetlen megvalósítani, hogy megakadályozzák, az amerikai gyors éttermek, a kínai és sok más különböző nemzetiségű étterem jelenlétét Olaszországban. Ettől függetlenül, hiába látjuk, hogy a nagyobb olasz városok is tele vannak például kínai éttermekkel, azoknak esélyük sincsen arra, hogy szembeszálljanak az igazi olasz specialitásokkal.

2.) Az olasz konyha és étkezési szokások

Az étel az olaszok számára mindig is egy igen fontos összetartó erő volt. A mediterrán vidék nyersanyagbősége és a Római Birodalomig visszavezethető ételkészítési hagyományok rendkívül változatossá teszik az olasz konyhát. A legrégebbi ismert szakácskönyv, az Apicius de re Coquinaria is az ókori Rómában íródott. Ez a szakácskönyv rendkívül sok területet ölel át az előételektől, a rózsaszirom-bortól, a szarvasgomba és a gránátalma legjobb tárolási módszerein át egészen a tengeri sün receptjéig, a malac és nyúl ételekig, végezetül pedig a mézes-diós sodóig. Az itáliai Pompei városában, melyet i.sz. 79-ben a Vezúv elpusztított, a XVIII. században megkezdett ásatások során több száz személyes étkezőhelyet és konyhát, valamint beépített italpultokat is feltártak, sőt Pompei romjai között még tésztát is találtak. 1788ban Thomas Jefferson, aki az Egyesült Államok francia nagykövete volt, és mind a mezőgazdasághoz, mind pedig az ételekhez rendkívül jól értett, átutazott ÉszakOlaszországon. Párizsba visszatérve vitt magával egy spagetti nyomót, hogy el tudja majd készíteni a saját spagettijét, hiszen Olaszország első ipari tésztagyárát ugyanis csak 1824-ben alapították. Ezen ásatások és a fennmaradt írások is azt bizonyítják, hogy a mai Itália ízei Róma hagyományait követik. Az étkezési szokások kialakulásában a gazdasági, a földrajzi és egyéb tényezők mellett szerepet játszik az olasz "életfilozófia" www.chibochepassione.com, letöltés: 2005. 10. 12

47

is. Az olaszok szeretnek enni, kedvelik a jó ételeket, ami nem feltétlenül drágát, különlegeset jelent. A legegyszerűbb ételt is olyan odaadással, mondhatni szenvedéllyel készítik, fogyasztják és vitatják meg, mint a drága vendéglők luxus fogásait. Az átlagember napi étkezésére éppen az olcsó tésztaétele, a jellemzőek. Ezekből a tésztákból mi csak néhányat ismerünk, de Olaszországban gyárilag több mint ötvenfélét készítenek. A mondás szerint az olasz háziasszony az év minden napjára tud másfajta pastát készíteni. A spagetti, makaróni, lasagne, canelloni, tortellini, taghatelle, menicotti és még folytathatnánk, a különféle vagdalékokkal, mártásokkal, az ún. sugokkal még változatosabbá tehetõk. A sugók zöldségekből, gombából, húsokból, felvágottakból, halakból készíthetők, de felhasználható hozzá kagyló, rák, tojás vagy egyszerű füstölt szalonna is. Az olaszok ezeket a száraz tésztákat nem főzik olyan puhára, mint mi, kicsit "roppanósra" hagyják a tésztát és a kifőzés után friss vajjal keverik össze. A hosszú tésztákat kettétörni nem szabad. A tészták kifőzése külön tudomány, nincs rá szabály, hogy mennyi ideig kell főzni. Ezeket a tésztaételeket általában előételként adják, de fogyaszthatók főételként is. Másik tésztakülönlegességük, amire joggal büszkék, a különféle pizzák. Változatos formában gombával, sonkával, zöldségekkel, hallal, húskrémmel stb. készítik, a tetejére reszelt sajtot szórnak. Többféle ételt készítenek leveles vajas tésztából, így pástétomokat, vajas kosarakat stb. Az olasz konyha a főzéshez vajat, olívaolajat vagy más növényi zsiradékot használ. Sokféle fűszert alkalmaznak, az ismertekből néhány: bazsalikom, ánizs, kapribogyó, tárkony, mentha, oreganó, rozmaring, kakukkfű, zsálya, sáfrány, majoránna, szerecsendió, szerecsendió-virág, vanília, fahéj stb. Kedvelt a fűszerkeverék használata is. Az asztalon ott van a reszelt parmezán sajt, amivel a leveseket, de egyéb ételeinket is ízesítik. Gazdag választékban készítik a leveseket. Kedveltek a zöldséges levesek, így a minesztraleves, a spenótleves, a rizsleves, a zöldségkrémlevesek és az erőlevesek. Előételeket nem csak tésztákból de zöldségfélékből is sokat készítenek. Jellegzetes a nagy húsos paradicsom, az articsóka, a padlizsán, a nagy vastaglevelű hagyma, a patiszon, a csirák, a kelvirág. Ugyancsak népszerű előételek a különféle rizottók. A hideg előételekhez alapanyagot egyrészt a tenger szolgáltat, felhasználják a friss tengeri kagylókat, rákokat, tengeri sünöket, tintahalat és egyéb tengeri halakat. Másrészt a 48

kiváló minőségű olasz felvágottak, a szalámifélék, a kolbászok, a sokféle füstölt, pácolt sonka gazdagítja a kínálatot. A rák, kagyló, hal és egyéb tengeri alapanyagokból természetesen főételeket is készítenek. Gyakori, hogy ezeket az ételeket roston vagy bundázva sütik és vegyesen tálalva adják az asztalra, külön mártásokkal. Főétel, vagy ahogy az olaszok mondják pietanya, a szó tulajdonképpen második fogást jelent. Ez azonban megtévesztő lehet, mert nem feltétlen a nálunk megszokott hús, hanem lehet tészta, zöldségétel, rizottó stb. és persze húsétel is. Húst bőven szolgáltat a fejlett állattenyésztésük, legkedveltebb a marha-, borjú-, bárány- és ürühús, de fogyasztják a kecskehúst, a házinyulat, és a különféle vadakat, vadszárnyasokat is. Tévedés azt hinni, hogy az olaszok a sertéshússal szemben előítéleteket táplálnak. A melegebb, mediterrán jellegű éghajlat miatt a zsírosabb sertéshúsból valóban kevesebbet fogyasztanak, mint hazánkban, de a különböző füstölt húsok, sonkák és a füstölt disznóláb meglehetősen népszerűek. Köretként sokféle zöldséget készítenek vízben főzve, vagy vajban, olajban megpárolva, de találkozhatunk zöldségekkel, sőt gyümölcsökkel köretként, sörtésztába mártva és kisütve. A zöldség- és gyümölcsköretek mellé rendszerint még sültburgonyát és párolt rizst is adnak. A rizst a tésztákhoz hasonlóan kissé keményebbre főzik és vajjal keverik el. A rizsből nemcsak köretet készítenek, de különféle vagdalékokkal, mint a száraz tésztákat, előételnek, főételnek is adják. Salátát sokféle friss zöldségnövényből készítenek, amit a salátöntetek, dresszingek, széles választékával tesznek még változatosabbá. A befejező fogások között elsőként kell említeni a világhírű olasz fagylaltokat, parfékat. Ezeket a készítményeket olasz cukrászok találták fel, tették ismertté világszerte, és ma is õk készítik a legjobb minőséget. A fagylaltok, parfék gazdag választékát bővítik az alapanyagokhoz adott olajos magvak, grillázs, mazsola és egyéb gyümölcsök. A cukrászsütemények leggyakrabban piskóta vagy omlóstészta alappal készülnek, narancs- és citromízű krémekkel, ízekkel és sokféle gyümölccsel. Sokat fogyasztanak a friss gyümölcsökből és gyümölcssalátákból. A sajtokat nemcsak reszelve ízesítőnek használják, de az egyik legkedveltebb befejező fogás. Fogyasztják különböző zöldséggel, - újhagyma, retek, paradicsom stb. de gyümölcsökkel is. Ismertek a kevert italokhoz való vermutok: Gancia, Cinzáno, 49

Martini, Garrone, Campari stb. Jó minőségű törkölypálinkájuk a grappa, amit az étkezést lezáró kávéhoz digestívként is fogyasztanak. Az étkezéshez, a franciákhoz hasonlóan legszívesebben bort fogyasztanak, gondosan választva meg az étkezéshez leginkább illőt. Az olaszok eszpresszó kávéja nagyon jó minőségű és világszerte ismert. Talán õk az egyetlen nép, akik nálunk magyaroknál is erősebb eszpresszókávét fogyasztanak. A földrajzi adottságokkal és az éghajlati viszonyokkal magyarázható a sajátos étkezési ritmusuk. Reggelire nem esznek sokat, általában tejeskávé, vaj, jam, kenyér vagy péksütemény, legfeljebb felvágottal, sajttal, vagy tojásétellel kiegészítve. Ebédre levest vagy valamilyen előételt fogyasztanak, a nagy melegben pedig gyakori, hogy az előétel helyettesíti a húsféléket és akár a főételt is. Az ebéd befejezéseként fagylalt vagy gyümölcs következik. Vacsorakor rendszerint kompletten étkeznek, előétel, leves, főétel salátával és desszert, kávé, tehát teljes ételsort fogyasztanak. Különösen nyáron a nagy meleg miatt a vacsora későn kezdődik. A vendéglők teraszai megtelnek és késő éjszakáig hangosak a vacsorázó, ill. a vacsora után borozgató, iszogató vendégek zsivajától. Az Olaszországban elfogyasztott alkohol mennyisége igen nagy, az egyik legnagyobb Európában, de egyenletesen oszlik meg a lakosság között, hiszen az emberek jelentős része csak étkezés közben kortyolgat el egy – egy pohárka bort vagy étkezés után egy kis grappa-t vagy limoncello-t, vagy pedig egy izgalmas meccs közben egy – egy pohár sört. Ennél többet azonban ritkán isznak. Tapasztalataim szerint például az olasz fiatalok körében is sokkal kevésbé elterjedt az éjszakai szórakozással együtt járó ivászat, mint Magyarországon, hiszen az olaszoknak nincsen szükségük italra ahhoz, hogy feloldódjanak egy társaságban és ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Az olaszok szókarozás végett igen gyakran jönnek össze kávéházakban, kisebb étkezésekre vagy akár csak egy-egy pohárka ital elfogyasztására. Azonban nem járnak kocsmáról-kocsmára, hanem egy este alatt inkább egy vagy két helyen maradnak hosszabb ideig. Annak ellenére, hogy vad, eszement autósok hírében állnak, amikor vezetnek, általában nem isznak (azért mondom csak, hogy általában, mert azért természetesen ott is felbukkannak felelőtlen emberek, akik aztán ittasan ülnek a volán mögé), de leginkább az a jellemző, hogy az utakon teljesen józanok.

50

VII.) Befejezés

Mint

azt

már

a

dolgozatom

folyamán

többször

is

említettem,

a

témaválasztásomat az Olaszország iránt érzett vonzalmammal, az olaszok, számomra rendkívül

szimpatikus

mentalitásával,

az

életről

alkotott

pozitív

képükkel,

vidámságukkal és a rengeteg sok, csodálatos élményemmel, valamint az ott szerzett tapasztalataimmal tudnám indokolni. Abból adódóan, hogy viszonylag hosszú időt, majdnem másfél évet töltöttem Olaszországban, és volt szerencsém ez idő alatt több helyre is ellátogatni igen sok érdekes dolgot tapasztaltam és láttam. Ennek eredményeként hoztam meg a döntésemet és kezdtem el írni a szakdolgozatomat az olasz protokollról, viselkedéskultúráról, és úgy gondoltam, ha már Olaszországról írok, akkor kihagyhatatlan annak konyhaművészete, mely a világon talán mindenki számára ismert. Nem hiszem, hogy sokan lennének olyanok, akik nem ismernék a híres olasz pasta-kat, pizzákat és a finomabbnál finomabb olasz borokat. Illetve azért is tartottam fontosnak megemlíteni az olasz konyhaművészetet, mert az olaszok számára is egy igen fontos összetartó erőnek számít az étel. Ezen okokból adódóan gondoltam úgy, hogy részletesen bemutatom, ismertetem az olasz protokoll, viselkedéskultúra, szokások, ezen belül például az öltözködés, a vallás, az üzleti etikett, a család stb. fontosságát. Az olaszok rendkívül pozitív kisugárzása az arcukon állandóan ott ülő mosolyukból fakad, mely természetesen náluk is, mint a világon szinte mindenhol elsősorban a szimpátia jele, de nagyon könnyen megeshet természetesen az is, hogy a mosoly egyszerűen csak a lényükből áradó derű és életöröm kifejeződése. Szívesen mosolyognak, azonban gyakran esik meg az is, hogy felszabadult nevetés tör elő belőlük, minthogy minden érzelmi megnyilvánulásuk sokkal hevesebb az általunk megszokottnál. Azonban nem csak az érzelmi megnyilvánulásaik a hevesebbek, hanem, elég csak rájuk nézni, és a gesztikulálásuknak, mimikáiknak köszönhetően az ember azonnal tudja, hogy mit akarnak mondani vagy akár azt is, hogy mi az, amire éppen gondolnak. Ezt például egy alapvető különbségnek tartom az olaszok és magyarok között. Olyan sok olasz barátomtól hallottam már, azt a kérdést, hogy „A magyarok miért ilyen szomorúak?”. És úgy vélem, ez a kérdés sokszor jogos, hiszen náluk sokkal több derűs arcot látni az utcákon, mint nálunk.

51

Természetesen azonban nagyon sok más dologban is vannak eltérések köztünk és köztük. Egyik ilyen dolog például az öltözködés. Rendkívüli módon szeretnek elegánsan öltözködni, és nagyon tudják értékelni, amit természetesen szóvá is tesznek, és nem spórolnak a dicséretekkel azt, ha valaki más is szépen és igényesen van felöltözve. Természetesen azonban olyan neves divattervezők mellet, mint amilyenekkel ők büszkélkedhetnek nem nehéz mindig szépnek és csinosnak lenni. Az olaszok kapcsán azonban nem lehet pusztán csak a szép ruhákról beszélni. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy még egy ilyen rendkívül családcentrikus nép nem sok létezik. Náluk a család az, ami mindenek felett áll, ez jelenti az egység és a hagyomány legfőbb forrását számukra. Természetesen ennek is van oka, hiszen minden bizonnyal az idegen hódítások és a régiók közötti konfliktusok is jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a család ilyen fontos helyet foglal el az életükben. Talán ez lehet az oka annak is, hogy az olaszok gyakran nem magával Olaszországgal, hanem sokkal inkább az adott várossal vagy településsel azonosulnak, ahol születtek, élnek, abban hisznek, hogy a saját szülővárosuk a legjobb, és ezt természetesen nem győzik hangsúlyozni. Rendkívül fontos számukra a nagy család, melyen belül az idős szülők nagy megbecsülést élveznek, és melyen belül a fiatalok pedig rengeteg támogatást és segítséget kapnak. Nézzük csak meg egy pillanatra a válások számát Olaszországban! Mint, ahogyan azt a mellékletben található diagrammon is látni lehet, számuk, attól függetlenül, hogy az utóbbi években növekvő tendenciát mutat, mégis igen alacsony és minél délebbre megyünk annál alacsonyabb. Én például a Szicíliában eltöltött egy évem alatt nem találkoztam egyetlen olyan családdal sem, ahol a szülők elváltak volna. Úgy vélem, ez irigylésre méltó és rendkívül szép dolog. Igen nagy valószínűséggel van ennek azonban vallási háttere is, hiszen az olaszok ugye elég komolyan veszik, és szigorúan gyakorolják is a római katolikus vallást. Még manapság is Olaszország egyik legstabilabb intézményét a család jelenti, és így például a nemzetgazdaságnak a gerincét is a számtalanul sok családi kisvállalkozás jellemzi. Így tehát ha a közös ebédek, a munka miatt már nemigen kivitelezhetőek, a közös családi vacsoráknak azonban még mind a mai napig igen nagy a jelentőssége. Ilyenkor mindenki elmeséli a nap eseményeit, egymás szavába vágnak, szinte kiabálnak, tehát olyan igazi „olaszosan” viselkednek, amit egyszerűen öröm végighallgatni. No, persze azonban nagyon könnyen megeshet az is, hogy az embernek belefájdul a feje ebbe az óriási hangzavarban, elsősorban akkor, ha ehhez nem igazán van hozzá szokva.

52

Azonban nem vagyunk egyformák. Ők kitörő lelkesedéssel tudják üdvözölni az embert, melyet még néha egy-egy váratlan, sőt, talán kicsit kínos hátba veregetés is követhet, vagy a kár két elcsattanó nagy puszi az ember arcára. Ez náluk így természetes. Akkor azonban, amikor a helyzet úgy kívánja, természetesen ők is az általánosan elfogadott viselkedési normáknak megfelelően cselekszenek, hiszen a viselkedésünk, pontosabban illő viselkedésünk alapelvei történelmileg örök érvényűek. A magatartásunk, azaz, hogy milyen is a viszonyunk másikhoz, természetesen a viselkedésünkön keresztül jut kifejezésre, melybe a társasági megnyilvánulásnak minden formája bele tartozik, a jellemtől, az udvariasságtól, a pontosságtól, a megjelenéstől kiindulva, egészen a megszólításig, a köszönésig, társalgásig, kézfogásig. Így például az olaszokról igen közismert tény, hogy hajlamosak késni. Akkor azonban, amikor egy ügyféllel találkoznak vagy valami fontos tárgyalásra, találkozóra mennek, olyankor természetesen a késés náluk is elfogadhatatlan dolog. Az olasz üzleti életben ugyanis számukra az egyik legfontosabb dolog az egymás iránt tanúsított tisztelet, valamint a bizalmon és a hűségen alapuló személyes kapcsolatok. A bizalom elnyeréséhez azonban igen sok idő, kitartás és türelem kell, és csak akkor lesznek igazán nyitottak a másik ajánlataira és javaslataira, ha már elegendő idő állt rendelkezésükre, ahhoz, hogy kiismerjék a másik fél jellemét, üzleti hátterét és természetesen a céljait. Ez azonban nem gondolom, hogy kizárólag csak olasz sajátosság lenne. Manapság egyre közelebb kerülnek egymáshoz a különböző országok, földrészek, mind a technika, mind pedig a közlekedés fejlődésének köszönhetően, így a jó modor vagy műveltség hiánya sokkal nagyobb válaszfalat emel, mint például a nemzetiség vagy valamely kultúrkörhöz való tartozás. Ami Olaszország és Magyarország viselkedéskultúráját és protokollját illeti, úgy vélem, hogy alapjában véve, nem csak ezen két országban, hanem szinte világ szerte a jó modor és az illem követelményei nemzetköziek. Természetesen itt csak az alapvető jellemzőkre gondolok, hiszen azért nagyon sok eltérés adódik a honi etikett sajátosságaiból adódóan. Így hát, ha a világ bármely országát is vesszük figyelembe, észrevehetjük, hogy az illemszokások, a kultúrák, az alapok szint mindenütt megegyeznek. A cél mindenütt az, hogy az emberek közötti érintkezést zavartalanná tegyük.

53

VIII.) Melléklet

Válások és különköltözések száma Olaszországban

1.sz.grafikon

80 000 70 000 60 000 50 000 40 000

Különélések Válások

30 000 20 000

2002

2001

2000

1999

1998

1997

1996

0

1995

10 000

Forrás: ISTAT (Olasz Statisztikai Hivatal) www.separazione-divorzio.com/art040703_statistiche_aumento_divorzi.php

54

Colosseum, Róma

Szent Péter Bazilika, Róma

55

IX.) Irodalomjegyzék Attini Antonio: Olaszország madártávlatból, Alexandar Kiadó, 2005, pécs Claudia Gioseffi: Olaszország, ADOC-Semic Kft., 2001, Budapest Görög Ibolya: A nyilvánosság kelepcéi, Athenaenum 2000 Kiadó, 2004, Budapest Filiputti Walter: Az ízek útján, Alexandra Kiadó, 2005, Pécs Hidasi Judit (szerk.): Szavak, jelek, szokások, Windsor Kiadó, 1998, Budapest Mayes Frances: Napsütötte Toszkána, Tericum, cop. 2001, Budapest Mayes Frances: Édes élet Itáliában, Tericum, cop. 2001, Budapest Nichols Fiona: Róma és a Vatikán, Booklands 2000 Kiadó, 2005, Békéscsaba Ottlik Károly: Protokollkódex, Dinasztia Kiadó, 1996, Budapest Ottlik Károly: Protokoll extra, Protokoll ’96 Kiadó, 1996, Budapest Ottlik Károly: Protokoll plusz, Protokoll ’96 Kiadó, 1995, Budapest Ottlik Károly: Protokoll A-tól Zs-ig, Protokoll ’96 kiadó, 1997, Budapest Pintér Emil: Európai illemtan, Európa Könyvkiadó, 1998, Budapest Polgár Anita (szerk.): Olaszország, Gulliver Könyvkiadó Kft., 1999, Győr Richard Hill: Mi, európaiak, Geomédia Kiadó Rt., 1999, Budapest Sille István: az etikett és a protokoll kézikönyve, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1988, Budapest Staccioli Romolo A.: Hajdanvolt Róma, Gesta Kiadó, 2005, Budapest Dr. Vámos Lászlóné: Nyolc miniszter volt a főnököm, Szilvia és Társa Bt., Budapest www.chibochepassione.com

56