BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR KÜLGAZDASÁGI SZAK NAPPALI TAGOZAT EURÓPAI ÜZLETI TANULMÁNYOK SZAKIRÁNY

BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR KÜLGAZDASÁGI SZAK NAPPALI TAGOZAT EURÓPAI ÜZLETI TANULMÁNYOK SZAKIRÁNY

AZ EURÓPAI UNIÓ REGIONÁLIS POLITIKÁJA SPANYOLORSZÁGBAN

Készítette: Révész Borbála Budapest, 2005. május 3.

3

Tartalomjegyzék Bevezetés………………………………………………………………………………………5 1. Az Európai Unió regionális politikája 1.1. Regionális politika az Európai Unióban 1.1.1. Regionális problémák, a régió, a regionális politika alapfogalmai az Európai Unió politikájában…………………………………………………..…7 1.1.2. Az aktív regionális politika szükségessége…………………………......8 1.1.3. A regionális politika kialakulásának története………………………….9 1.1.4. A regionális politika alapelvei………………………………………...10 1.1.5. A NUTS rendszer……………………………………………………..13 1.2. Támogatási célkitűzések és támogatott területek……………………………..14 1.3. A regionális politika forrásai és működési elvei 1.3.1. Strukturális Alapok és reformjaik………………………………..........16 1.3.2. Kohéziós Alap…………………………………………………………21 1.3.3. Az Európai Beruházási Bank (EIB)…………………………………...22 1.3.4. Az Európai Beruházási Alap…………………………………………..22 1.3.5. Közösségi kezdeményezések…………………………………………..23 1.4. A támogatások odaítélésének mechanizmusa…………………………………28 1.5. A regionális politikának az EU költségvetésében elfoglalt helye…………….29 1.6. Regionális lobbizás………………………………………………………….…..30 2. Spanyolország az Európai Unióban 2.1. Spanyolország csatlakozása az Európai Unióhoz 2.1.1. Előzmények……………………………………………………….......33 2.1.2. A csatlakozás hazai előkészítése……………………………………...33 2.1.3. Az EU tagállamok álláspontja………………………………………...34 2.1.4. Tárgyalások, problémák…………………………………………........35 2.1.5. A spanyol gazdaság helyzete a csatlakozás előtt és után……………..37 2.2. A közösségi regionális politika és Spanyolország 2.2.1. A spanyol regionális rendszer kialakulása és jellemzői…………........40 2.2.2. A spanyolországi regionalizmus sajátosságai és problémái…………..41 2.2.3. Regionális egyenlőtlenségek Spanyolországban……………………...43 2.2.4. A spanyol regionális politika célkitűzései…………………………….44 4

3. A közösségi támogatások eredményei Spanyolországban 3.1. 1989–1993: az első támogatási időszak és eredményei……………………………46 3.2. 1994–1999: a második támogatási időszak és az elért eredmények………….........47 3.3. 2000–2006: a harmadik támogatási időszak és az eddig megvalósult eredmények. 48 3.4. A következő periódus – 2007-2013 - tervezett támogatásai……………………….51 3.5. A keleti bővítés során keletkezett viták a regionális támogatások ügyében….........52 Befejezés……………………………………………………………………………………...56 Mellékletek …………………………………………………………………………………..58 Irodalomjegyzék……………………………………………………………………………..61

5

Bevezetés Szakdolgozatom témájaként Az Európai Unió regionális politikáját választottam, különös hangsúlyt fektetve arra, hogy milyen hatással voltak és vannak a különböző strukturális és kohéziós támogatások Spanyolország fejlődésére és, hogy a kelet-közép európai csatlakozás – köztük Magyarország csatlakozása is – ezt milyen mértékben befolyásolta. Kutatásom célja, hogy – az általam feldolgozott szakirodalom segítségével – átfogó képet adjak az Európai Unió regionális politikájáról és ennek a gyakorlati megvalósulásáról Spanyolországban. A téma aktuális, hiszen az Unió bővítését követően – mivel a regionális különbségek még élesebbé váltak – az eddiginél is nagyobb szükség van az összehangolt, hatékony strukturális- és kohéziós politikára. Témaválasztásomat több szempont is motiválta. Először is, a Külkereskedelmi Főiskolán folytatott tanulmányaim során meggyőződhettem arról, hogy a regionális politika az utóbbi évtizedekben az Európai Unió egyik legfontosabb prioritásává vált. Európa fejlett, fejletlen, különböző átmeneti státuszban lévő térségekből áll. Ez a differenciált európai tér késztette az európai integrációt arra, hogy költségvetésének egyre nagyobb hányadát fordítsa a területi különbségek mérséklésére és az elmaradott területek versenyképességi feltételeinek az erősítésére. A másik ok Spanyolország és a spanyol nyelv iránti érdeklődésem. Az Európai Unió Leonardo da Vinci programjának segítségével szakmai gyakorlatom négy hónapját Spanyolországban tölthettem, amely idő alatt sikerült megismerkednem az ország történelmi, kulturális sajátosságaival. Spanyolország különféle régiókból áll, ahol a spanyol nyelv nemcsak tartományonként, hanem falvanként is változik. Ráadásul az emberek szenvedélyesen kötődnek ahhoz a településhez, amelyen laknak. Tehát a területileg legapróbb egységeknek is rendkívül fontos szerepük van és annak ellenére, hogy ezek különböző hagyományokkal és sajátosságokkal rendelkeznek, mégis egységes egészet alkotnak.

6

Ami a dolgozatom felépítését illeti, tanulmányomat három fejezetre osztottam. Az első fejezetben az Európai Unió regionális politikáját, annak kialakulását és fejlődését mutatom be. A regionális problémák bemutatásával alátámasztom az aktív regionális politika szükségességét. Szó esik az alapelvekről, a célkitűzésekről és a támogatott területekről is. A fejezet fontos részét képezi a regionális politika forrásainak és azok működési elveinek bemutatása. Az első fejezet végén kitérek a regionális politikának az Európai Unió költségvetésében elfoglalt helyének bemutatására és a támogatások odaítélésének mechanizmusára, befolyásolásának módjára. A második fejezet Spanyolország és az Európai Unió viszonyát mutatja be - a csatlakozástól napjainkig – és részletezésre kerül az ország gazdasági helyzete a csatlakozás előtt és után is. Ebben a fejezetben kap helyet Spanyolország regionális rendszerének, regionális sajátosságainak, valamint a spanyol regionális politika célkitűzéseinek tárgyalása is. A harmadik fejezetben részletesen bemutatom, hogy a különböző támogatási időszakokban az Európai Unió regionális támogatásainak segítségével Spanyolországban milyen konkrét eredményeket sikerült elérni. A dolgozat zárásaként pedig arról esik szó, hogy a kelet-közép európai országok csatlakozásának következtében megváltozott regionális politika milyen területeken és milyen mértékben érintette Spanyolországot. A dolgozat megírásában nyújtott segítségéért ezúton szeretnék köszönetet mondani a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi karának EU intézeti tanszékéről Káldyné Dr. Esze Magdolna tanárnőnek.

7

I.

Az Európai Unió regionális politikája

1.1. Regionális politika az Európai Unióban 1.1.1. Regionális problémák, a régió, a regionális politika alapfogalmai az Európai Unió politikájában Regionális

problémákon

általában

egy-egy

országon

belüli

gazdasági

egyenlőtlenségeket értenek. Azokat a területeket tekintik segítségre szorulónak, ahol az ország más vidékeihez képest alacsonyak a jövedelmek, magas a munkanélküliség vagy hanyatló iparágak működnek. A regionális különbségek oka a gazdaság egyenlőtlen növekedése, és velejárója, hogy a magasabb jövedelmű területekre vándorol a népesség, a kormányzat és az ipar. E tényezők hatására fejlődési gócpontok jönnek létre egy-egy országon belül, hiszen a gazdaságilag prosperáló területek további gazdasági tevékenységeket vonzanak magukhoz. A fejlődési gócpontokban rendelkezésre állnak az infrastrukturális létesítmények és a gazdasági tevékenységekhez kapcsolódó szolgáltatások, valamint széles piaca van az előállított termékeknek és szolgáltatásoknak. Mindezek hiánya viszont további elvándorláshoz és lemaradáshoz vezethet. A regionális problémák tehát egyaránt okai és következményei az egyes országokon belül tapasztalható egyenlőtlen fejlődésnek. A régiók közötti társadalmi és gazdasági különbségek csökkentését célzó kormányzati regionális politika azon a megfigyelésen alapul, hogy a piaci erők nem képesek megteremteni a szükséges egyensúlyt a régiók gazdasági fejlődésében. A régió alatt egyedi sajátosságokat felmutató, valamilyen közös jellemzőket magában foglaló s ezek alapján földrajzilag elhatárolható területi egységet értünk. A régiók létrejöhetnek politikai okok következtében, amikor egy adott állam területén belül, az állami feladatok tehermentesítésére, a különböző közigazgatási funkciók elosztására földrajzilag elhatárolt területi - tartomány, megye, járás - egységek kialakítása történik meg. Gazdasági okok is hozzájárulhatnak a régiók kialakulásához. A kulturális értékek azonossága, azok alkotóelemeinek fenntartása, szintén meghatározója lehet valamely területi egységnek. S végül a fejlesztés, a jövőépítés érdekében is lehatárolhatnak területi egységeket, amelyek a

8

sajátosságaik - pl. általános elmaradottság, ágazati válság, munkanélküliek magas aránya, egyoldalú gazdasági szerkezet stb. - miatt, egységes megújításra szorulnak - ezek a tervezésifejlesztési régiók. A regionális politika a szolidaritás gyakorlati alkalmazásának látványos területe. Lényege az elmaradott vagy különböző problémákkal küzdő tagállamok, illetve térségek segítése pénzügyi támogatás, s ehhez kapcsolódóan fejlett szakmai módszerek kidolgozása és alkalmazása révén. Az Európai Unió fontos célja segíteni az elmaradott tagállamok és térségek társadalmi-gazdasági felzárkóztatását: ezt összefoglalóan regionális politikának nevezik. A felzárkóztatás érdekében a közös költségvetésből a tagállamok, illetve azok régiói - fejlettségi szintjüktől függően - jelentős támogatásokat kapnak.

1.1.2. Az aktív regionális politika szükségessége

Az Európai Unió nagy figyelmet és hatalmas pénzösszegeket fordít a regionális politikára, hiszen a gazdasági integrációk tovább erősítik a regionális egyenlőtlenségeket.1 Ez részben arra vezethető vissza, hogy a gazdasági integráció elősegíti a termékek és termelési tényezők árának kiegyenlítődését a szabad kereskedelem, az erősödő verseny és a termelési tényezők szabadabb mozgása révén. Eközben viszont fennmaradnak a termelékenységi különbségek a gazdasági integráció fejlett területein működő vállalatok javára. Ennek a folyamatnak a következményei különösen súlyosak lehetnek a gazdasági és monetáris uniókban, ahol nem lehet megvédeni az alacsony termelékenységű régiókat egy megfelelő szinten tartott valutaárfolyammal. A másik ok az, hogy a gazdasági integráció ösztönzi az új iparágak telepítését és a meglévő ipar áthelyezését a gazdasági integráció azon területeire, amelyek jobb infrastruktúrát, alacsonyabb szállítási költségeket és képzett munkaerőt tudnak nyújtani. Emellett az integrációs szintű közös politikának is lehetnek számottevő, gyakran előre nem látható regionális hatásai, amelyek egyes régiókat előnyösen, másokat hátrányosan érintenek. Mindezek

alapján

a

gazdasági

integráció

súlyosbíthatja

a

meglévő

regionális

egyenlőtlenségeket, és új problémákat is teremthet a közös politikák regionális hatásai által. A 1

Losoncz Miklós: Az Európai Unió Rómától Budapestig. Tatabánya, Tri-Mester, 2002. 111. oldal 9

tagországok nemzeti szintű regionális feszültségei az integrálódás során a gazdasági integráció problémáivá válnak. E tényezők játszották, illetve játsszák a meghatározó szerepet a közösségi szintű regionális politika létrejöttében és fejlődésében.

1.1.3. A regionális politika kialakulásának története Az Európai Unió hat alapító tagállama még gazdaságilag meglehetősen hasonló szinten állt, éppen ezért az EK regionális politikáját eredetileg nem közvetlenül az 1957-es Római Szerződésben határozták meg. Bár maga a Szerződés az alapelvei között a 2. cikkelyben a Közösség egyik feladataként jelöli meg „az egész Közösségben a gazdasági tevékenység harmonikus fejlődésének előmozdítását”. A szerződés preambuluma pedig utal arra, hogy szükséges „a régiók közötti különbségek és a hátrányos helyzetű régiók lemaradásának csökkentése”. Megfogalmazódik, hogy a nyugat-európai integráció nem képzelhető el a regionális különbségek mérséklése nélkül, hiszen a területi egységek közötti jelentős fejlődésbeli eltérések akadályozzák az áruk, a szolgáltatások, a tőke és munkaerő szabad áramlását. A regionális politika a 60-as években a nemzetállamok szintjén valósult meg. Közösségi szinten az Európai Beruházási Bank nyújtott kedvezményes hiteleket az elmaradott területeknek, illetve az agrárpolitikától várták, hogy csökkenti a területi egyenlőtlenségeket. A hatvanas évek erőteljes gazdasági növekedésében a területi kérdések nem is kerültek felszínre, ugyanakkor 1964-ben az EU Gazdasági és Szociális Bizottságának egyik feladataként megjelenik a regionális politika, és 1967-ben ennek szervezésére önálló főigazgatóság alakult. Az Unió a kibővülések hatására egyre eltérőbb gazdasági fejlettségű régiókat magában foglaló térség lett. A területi különbségek a Közösség 1973-as bővítésének előkészítésekor kerültek igazán felszínre, hiszen az akkor újonnan csatlakozó országokban (Nagy-Britannia, Írország, Görögország) jelentős regionális fejlettségbeli különbségekkel kellett számolni, amelyek mérséklése szükségessé vált. Az 1972-es Párizsi Csúcsértekezleten született döntések mentén határozták el, hogy közösségi (pénzügyi) eszközök igénybevételével kell elősegíteni a szerkezeti és területi aránytalanságok mérséklését, illetve megkezdődött az akkor belépett tagországok területi politikájának egyeztetése, amely egybeesett a Közösségek hasonló törekvéseivel.

10

Az Egységes Európai Okmány (1987) konkrétan, új politikaként nevesíti a közösségi politikák között a regionális politikát, és kiegészíti a Római Szerződést a gazdasági és szociális kohézióról szóló címmel, azaz a 130/a-130/e cikkelyekkel. A regionális politika céljaként a gazdasági és szociális kohézió erősítését jelölték meg, mint a majdani gazdasági és pénzügyi unió feltételét. A Maastrichti Szerződés (1992) újfent megerősítette a regionális politika szükségességét. Ezt az indokolta, hogy a pénzügyi unió menetrendjének rögzítése után szembe kellett nézni azzal a súlyos ellenvetéssel, hogy ha a monetáris politika kikerül a nemzeti gazdaságpolitika eszköztárából, akkor nőnek a regionális egyenlőtlenségek. Tudniillik akkor csak a gazdaság reálfolyamatain keresztül lehet alkalmazkodni a világgazdaság követelményeihez, amire a fejlettebb gazdaságok magától értetődően könnyebben képesek. 1997-ben az Amszterdami Szerződés, az Unió új alapokmánya elfogadása után terjesztették az Európai Parlament elé az AGENDA 2000 nevű programot. Az AGENDA 2000 az Unió stratégiáját fogalmazza meg a gazdasági növekedés és a világgazdasági versenyképesség erősítésére, a foglalkoztatási helyzet javítására, a kulcsfontosságú közösségi politikák hatékonyságának javítására és a Közösség keleti határainak a FÁK tagállamok nyugati határáig történő kiterjesztésére. Az Unió ekkor szembesült azzal a helyzettel, hogy az egyes közösségi politikák – mezőgazdaság, regionális politika – halaszthatatlanná vált reformjait a keleti bővítés és a pénzügyi korlátok figyelmen kívül hagyásával már nem lehet megvalósítani. 1.1.4. A regionális politika alapelvei

Szubszidiaritás és decentralizáció Az Unió regionális politikájának elsődleges alapelvei a szubszidiaritás és a decentralizáció, hiszen az integráció ezek segítségével nem csak azt érheti el, hogy a helyi szintek felelőssége növekszik, hanem azt is, hogy minél több helyi, település/régió-szintű elképzelés és egyben erőforrás jelenjen meg, aktivizálódjon. A szubszidiaritás fogalma azt jelenti, hogy a döntéseket és a végrehajtást arra a területi szintre kell helyezni, amely a legnagyobb átlátással és kompetenciával rendelkezik a feladat

11

megvalósításához. A magasabb szintű szerv nem intézkedhet olyan esetben, amikor az adott célkitűzést - eredménnyel - az alacsonyabb szinten is el lehet érni. Partnerség Az együttműködést a célkitűzésektől a programok megvalósításáig a különféle szintek (EU, ország, terület-régió, település) szereplői között a partnerség elve biztosítja. A partnerség elve arra épül, hogy a területi egységek, azaz a régiók és a települések működése, fejlesztése csak akkor valósulhat meg hatékonyan - s egyben a szubszidiaritás elve is akkor érvényesülhet -, ha a szereplők folyamatosan és rendszeresen együttműködnek, közöttük célorientált kapcsolatok alakulnak ki, vagyis a területfejlesztési programok előkészítését, finanszírozását és végrehajtását az abban érdekelt felek együtt végzik (horizontális és vertikális értelemben is). Az alsó szint kezdeményező szerepe érvényesül, míg magasabb szinten már a regionális és a nemzeti funkciókból következő orientáció és koordináció jelenik meg. A térségi kapcsolatok, azaz a régió-régió, valamint a település-település viszonylatok (pl. transznacionális térségi együttműködések, határmenti térségek, ezen belül a települések vagy kisebb térségek együttes fejlesztése, a közös jövőbeli kapcsolatok kidolgozása) szintén fontos metszetei a vertikális együttműködésnek. A horizontális együttműködés azt jelenti, hogy a helyi, térségi szereplők együtt alakítják ki jövőképüket, annak megvalósítási programjait, azok intézkedéseit, együtt végzik az ellenőrzést és az eredmények regisztrálását. Az aktív vertikális és horizontális együttműködés egyik fókuszpontja a fejlesztést fogadó régió lehet. Hiszen egyrészt közvetíthet a résztvevők között (elképzelések gondozása, azok kidolgozása, fejlesztési koncepció ápolása), mint verseny-semleges szereplő, ugyanakkor döntnökként is felléphet a megvalósítók között (regionális közbeszerzés vagy a fejlesztések elosztása), éppen a közösségi érdekek határozott érvényesítésével. Programozás A fejlesztési stratégiák partnerségen alapuló kidolgozása, ezek megvalósításának egyértelmű célkitűzési rendszere, a fejlesztések egymásra épülése, időbeli ütemezése jelenti a programozást. A programozás elve az Unió regionális politikájában azt szolgálja, hogy ne egy-egy projektet (azaz egy-egy létesítményt, egy-egy akciót) támogassanak, hanem a területrendszer egészének vagy annak meghatározott alrendszerének fejlődését befolyásoló célkitűzéseket vagy azok sorozatát. A támogatásokat nem egyedi létesítményekhez, hanem 12

komplex fejlesztési programokhoz adják. A területfejlesztési stratégia számára olyan célrendszert kell kidolgozni, amely kapcsolódik a makrogazdaság prioritásaihoz, de egyben a területi egység, így a régió fejlesztési elképzeléseit jeleníti meg. A prioritásokon belül konkrétan meg kell határozni a célokat. Rendszerint 4-6 prioritás kitűzésére van szükség. E prioritásokhoz kell hozzárendelni a finanszírozási forrásokat és a több évre szóló finanszírozási tervet. A prioritásokon belül alcélokat is ki lehet alakítani. A programozás nem valósulhat meg megfelelő szervezeti háttér nélkül. Valamennyi alprogramhoz hozzá kell rendelni a pályázati feltételeket, az értékelés és az odaítélés pontos kritériumait. Az egész program és annak végrehajtása transzparens2 és publikus kell, hogy legyen. A programozás feladatai a közösségi struktúrapolitikában viszonylag későn, 1989-ben jelentek meg a strukturális és kohéziós alapok felhasználásának alapelveként. Az új megközelítés a korszerűbb pénzügytechnika bevezetése nyomán önmagában is átformálta a struktúrapolitika – közösségi, nemzeti és regionális szintű – intézményi, döntési, tervezési, végrehajtási és ellenőrzési rendszerét. Koncentráció és addicionalitás A koncentráció és addicionalitás azt jelenti, hogy a Közösség által nyújtott pénzügyi támogatást az adott országnak vagy területi egységnek, annak szereplőinek ki kell egészíteniük saját hozzájárulás biztosításával. A regionális politika támogatási rendszere nem azt jelenti, hogy az adott ország területfejlesztési támogatási rendszerét az Európai Unió forrásai helyettesítik, csupán kiegészítik azokat. Általában elvárás, hogy az adott program finanszírozásának legalább a felét a tagország vállalja. A kevésbé fejlett országok esetében is a hozzájárulás mértéke minimum 20 százalékot tesz ki. Társfinanszírozóként megjelenhetnek az önkormányzati források, a magántőkék, sőt akár banki hitelforrások is. Lényeges szempont tehát, hogy a társfinanszírozás közvetlenül a tagországok költségvetését érinti, viszont a közösségi támogatások bevételként a régiókban jelennek meg. A nemzeti költségvetést terhelik tehát a támogatásokkal együtt jelentkező hozzájárulások, míg a bevételi oldalt csak közvetetten és lényegében hosszabb távon befolyásolják (a GDP-növekedés hatására meginduló adóbevételek csak évek múlva jelentkezhetnek). Mindez arra ösztönöz, hogy a helyi, térségi szereplők is kövessék nyomon saját forrásaik felhasználását, éppen azok koordinált hasznosítása érdekében. 2

Az transzparencia – azaz átláthatóság - elve azon alapszik, hogy a rendszer irányítása és működése tekintetében valamennyi információ minden érdeklődő számára hozzáférhető kell hogy legyen. 13

A koncentráció célja kettős: egyrészt az adottságok felismerése és erősítése, ezzel is hozzájárulva

a

fejlesztési

célkitűzés

megvalósításához,

mérsékelve

ezzel

a

párhuzamosságokat, a pazarlást és az elaprózottságot. Másrészt olyan területi egységek kialakítására szolgál, ahol azonos vagy nagyon hasonló problémákkal küszködnek (pl. alacsony jövedelmi szint, magas munkanélküliség stb.). Ezzel elérhető, hogy statisztikailag is meghatározhatóak lesznek azok a területek, amelyek a legkedvezőtlenebb helyzetben vannak, ahová a forrásokat koncentrálni kell. Így könnyebben regisztrálhatóak a beavatkozások következményei, eredményei. A koncentráció lényege tehát egyfelől a rendelkezésre álló pénzeszközök koncentrációja, együttes felhasználása, másfelől a forrásoknak a leginkább rászorult régiókba történő irányítása. Az addicionalitás lényege pedig, hogy a közösségi finanszírozás csak kiegészítő jellegű lehet, a támogatás feltétele, hogy meghatározott nagyságú önrészesedést vállaljon az érintett kormány, régió vagy helyi önkormányzat.

Az Európai Bizottság igen nagy hangsúlyt fektet a tagállamok ellenőrzési rendszerének átvilágítására. Ez a monitoring elve. A program végrehajtását olyan bizottság felügyeli, amely a Közösség, az adott ország és a régió képviselőiből áll. A hiányosságokat súlyos szankciók követik.

1.1.5. A NUTS rendszer

Az Európai Unió tagállamaiban a területi információs rendszerek egységesítésére, az egyes országok rendkívül eltérő jellegű közigazgatási területi egységeinek osztályozására és a közösségi regionális politika célterületeinek kijelölésére hozták létre a Területi Statisztikai Egységek Nómenklatúráját, NUTS.3 Ez öt szintet különböztet meg, amelyeknek az lenne a feladatuk, hogy az Európai Unió szintjén a statisztikai adatok szolgáltatásához illetve a területfejlesztési programok számára egységes adatbázist teremtsenek. Az I., II. és a III. szint regionális szint, amíg a IV. kistérségi szint, bár nincs minden országban kijelölve. Az V. szint települési szint. Azt, hogy konkrétan mit szabályoz vagy nem szabályoz az Európai Unió a NUTS régiókkal kapcsolatban elég érdekes kérdés. Az EU csak bizonyos alapelveket fektetett le és közvetlenül nem szólt bele a

3

NUTS – Nomenclature of Territorial Units for Statistics 14

tagállamok közigazgatási rendszerének, régióinak kialakításába. Ebből viszont az is következik, hogy minden országban olyan regionális rendszer van, amilyet az adott ország létrehozott és amilyet az Európai Statisztikai Hivatal jóváhagyott. Mennyiségi ismérvek, akár lakosságszám, akár terület vagy GDP, gyakorlatilag nincsenek, hiszen óriási az értékek szóródása. A legnagyobb NUTS I. régió létszáma 73-szorosa a legkisebbnek. A NUTS II. régióknál ugyanez az érték 85-szörös.4 A NUTS I. jelenti az európai közösségi régiók csoportját. Ezeket a régiókat a tagállamok jelölik ki gazdasági, társadalmi és földrajzi kritériumok alapján és többnyire az alkotmányban rögzítik is a felsorolásukat. Ez a szint jelölhet egy egész országot, vagy azon belül – például föderatív államok esetében – nagyrégiókat, szövetségi államokat. A NUTS II. jelenti a tagállamokban a közigazgatási bázisegységeket. Ez szolgál a területi statisztikai adatok gyűjtésére és a területfejlesztési programok elkészítésére. 1-2 milliós lélekszámú területi egységet jelöl. A NUTS III. 100-300 ezer fős kisebb közigazgatási egységet jelöl. NUTS 4 helyi szinten meghatározott kisebb körzeteket jelent, a NUTS 5 pedig helyi közösséget érintő kategória. 1.2. Támogatási célkitűzések és támogatott területek

1999-ig a következő hat célkitűzésre összpontosult az elnyerhető támogatás: Az első cél az elmaradott régiók fejlődésének és strukturális alkalmazkodásának támogatása volt. Az olyan NUTS 2 régiók kaphatták, ahol az egy főre eső GDP nem érte el a közösségi átlag 75%-át. Ide tartozott egész Görögország, Írország, Portugália, valamint Spanyolország nagy része, Dél-Olaszország, számos német tartomány és a többi tagállam néhány régiója. A második cél az iparilag leépülő térségek gazdasági szerkezetváltásának támogatása volt. Itt olyan NUTS 3 térségek kaphattak támogatást, ahol az átlagos munkanélküliségi ráta magasabb volt, mint a közösségi átlag, az összfoglalkoztatásban az ipari foglalkoztatás aránya magasabb volt, mint a közösségi átlag és az ipari foglalkoztatás hanyatlóban volt, azaz jelentős volt a munkahelyvesztés az utóbbi öt évben. A tartós munkanélküliség leküzdése, a fiatalok munkába állásának megkönnyítése, valamint a munkaerőpiacról való kiszorulás veszélyével fenyegetettek beilleszkedésének segítése volt a harmadik cél. 4

Forrás: Forman Balázs: Regionális politika az Európai Unióban, Váti Kht., 2000. 23. oldal 15

Negyedik célként említették a munkavállalók alkalmazkodásának segítését az ipari szerkezetátalakításhoz és a termelési rendszerek változásához. Az ötödik cél kettős volt. Magában foglalta egyrészt a mezőgazdasági és halászati termékek termelési, feldolgozási értékesítési szerkezetének átalakítását, másrészt a vidéki területek fejlesztését és strukturális kiigazítását. Olyan vidéki területek kaphattak támogatást, amelyek az alábbi három kritériumból legalább kettőnek megfeleltek: az összfoglalkoztatásban magas a mezőgazdasági foglalkoztatás aránya, alacsony szintű a mezőgazdasági jövedelem és alacsony a népsűrűség vagy jelentős az elnéptelenedési trend. A ritkán lakott területek gazdasági támogatása volt a hatodik cél, ami 1995-ben került be a támogatott célterületek közé. A tagállamok azon térségeit támogatta, ahol a népsűrűség kevesebb, mint 8 lakos/km2. Ide tartozott a finn lakosság 17%-a, akik Lappföldön és az orosz határ közelében élnek, és a svéd lakosság 5%-a, akik nagyrészt a három északi megyében élnek.

Az AGENDA 2000 módosításokat vezetett be a Közösségi regionális politikában is. A korábbiakhoz képest az tekinthető a leglényegesebb formai változtatásnak, hogy a jobb áttekinthetőség és a nagyobb hatékonyság érdekében a strukturális alapok korábbi hat célterületét háromra csökkentették. Az első két célterület regionális jellegű, a harmadik ezzel szemben horizontális, és a humán erőforrások fejlesztésére vonatkozik.

Az első célterület azokat a fejlődésben elmaradott régiókat foglalja magában, amelyek a legsúlyosabb foglalkoztatási, termelési, jövedelmi és infrastrukturális problémákkal küszködnek. Néhány ide sorolt régióban a munkaerő több mint egynegyede munkanélküli. A legnagyobb támogatásban részesülő 1. célterületbe csak a NUTS-2 nagyrégiók vagy országok tartozhatnak. Nagyon szigorúan érvényesítik azt a követelményt, amely szerint csak azok a régiók kaphatnak támogatást az első célterület finanszírozására szánt forrásokból, ahol az egy főre jutó GDP nem haladja meg a közösségi átlag 75 százalékát. Azok a régiók, ahol nagyarányú a munkanélküliség, további támogatást is kaphatnak. Az első célterületre jut az Európai Unió lakosságának 22 százaléka és a támogatási források 69,7 százaléka (136 milliárd euró) a 2000 és 2006 közötti időszakban.

16

A második célterület támogatásai a gazdasági és a szociális újjászervezést szolgálják. Hatálya az előző kategóriába be nem sorolható régiókra terjed ki, amelyek strukturális problémákkal küszködnek. Ide tartoznak a hanyatló iparágak övezetei, a hanyatló mezőgazdasági régiók, a halászattól függő válságövezetek és a nehéz helyzetben lévő városok. Utóbbiak közé tartoznak azok, ahol a következő problémák egyike okoz súlyos gondokat: tartósan magas munkanélküliségi ráta, számottevő arányú szegény népesség, súlyosan károsodott természeti környezet, magas bűnözési ráta, alacsony képzettségi színvonal. A strukturális problémák, amelyek magas munkanélküliségi rátában vagy a népesség

elvándorlásában

tükröződnek,

szerkezetváltással

enyhíthetők.

A

második

célterületre az EU-tagállamok népességének 18 százaléka és a források 11,5 százaléka (22,5 milliárd euró) jut 2000 és 2006 között.

A harmadik célterületre szánt pénzekből olyan régiók részesülhetnek, amelyek nem kaphatnak támogatást az első két célterületre meghatározott kritériumok alapján. E régiókban a fejlődési nehézségek a humán erőforrásokkal kapcsolatosak, ezért szükség van az oktatási, a szakképzési és a foglalkoztatási intézmények fejlesztésére vagy modernizációjára. A humán erőforrás fejlesztésére mind a versenyképesség fokozásához, mind pedig az európai társadalmi modell fenntartásához szükség van. A harmadik célterületre a források 12,3 százaléka (24 milliárd euró) jut 2000 és 2006 között. Az európai foglalkoztatási stratégiával összhangban támogatás kapható a gazdasági és társadalmi változásokkal való lépéstartás elősegítésére, az élethosszig tartó oktatásra és szakképzésre, az aktív munkaerőpiaci intézkedések a munkanélküliség leküzdésére, és a társadalmi leszakadás megakadályozására.

1.3. 1.3.1.

A regionális politika forrásai és működési elvei Strukturális Alapok és reformjaik

A térségfejlesztési és felzárkóztatási források szakmai megnevezése strukturális és kohéziós támogatás. Ezeket az EU-költségvetés strukturális alapjaiból, illetve a kohéziós alapból folyósítják. A regionális politika finanszírozása jelenleg öt pénzügyi alapból történik. Pénzeszközök tekintetében a legfontosabb az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERDF – European 17

Regional Development Fund), amit 1975-ben hoztak létre. A második az Európai Szociális Alap (ESF – European Social Fund), ami 1960-ban kezdte meg működését. A harmadik, a Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (EAGGF) 1962-ben született. A legújabb alapot pedig, a Halászati Orientációs Pénzügyi Eszközt (FIFG – Financial Instrument for Fisheries Guidance) 1993-ban hívták életre a strukturális célok finanszírozására. Az ötödik alap a szintén 1993-ban létrehozott Kohéziós Alap. Az alapokat tehát eltérő időpontokban állították fel és működésüket először az 1988-as reform során koordinálták. Spanyolország és Portugália 1986-os csatlakozása nyomán a területi különbségek olyan mértékben nőttek az EU-n belül, hogy világossá vált a regionális támogatások reformjának szükségessége. 1988ban tehát az unió átfogó reformokat vezetett be. A cél az alapokból származó pénzösszegek hatékonyabb felhasználásának elősegítése volt. Ekkortól nevezik az Európai Regionális Fejlesztési Alapot, az Európai Szociális Alapot és az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap Orientációs Részét együttesen Strukturális Alapoknak, amelyekhez tartozik az utolsó bővítés során felállított Halászati Orientáció Pénzügyi Eszköz is. A Strukturális Alapok általános szabályozását az 1260/1999-es EK tanácsi rendelet biztosítja. A rendelet meghatározza az alapok működésének alapelveit, ismerteti az Strukturális Alapokat alkotó négy alap feladatait. A rendelet megadja a Strukturális Alapok felhasználásának intézményi keretrendszerét, valamint a koncentráció jegyében csökkenti a célkitűzések számát. A rendelet célja a Strukturális Alapok működésének átláthatóvá tétele. Mivel az egyes eszközök más-más alapon nyújtanak támogatást, ezért egy rövid áttekintést nyújtanék mindegyikről.

Az Európai Regionális Fejlesztési Alap a Strukturális Alapok legjelentősebb összetevője, hiszen a regionális politikára szánt összegek legnagyobb része, hozzávetőlegesen 45%-a ezen keresztül jut el a tagállamokba. Először 1972-ben, a Párizsi csúcstalálkozón merült fel az Európai Területfejlesztési Alap létrehozásának terve, amelyből három évvel később, 1975-ben megszületett az ERFA. Az alap a közös költségvetésből több évre előre meghatározott forrásokkal rendelkezik, amelyeket 1988 óta minden költségvetési időszak elején megemeltek. Az alap az első időszakban a nemzeti regionális politikákat támogatta, hiszen a Közösség ekkor még nem rendelkezett önálló regionális politikai célokkal és prioritásokkal. Ez egyben azt is jelentette, hogy projektfinanszírozás folyt, amelynek keretében

1975-78

között

közel

4750

projektet

finanszíroztak.

Kezdettől

fogva

megkérdőjelezhetetlen célkitűzés volt, hogy az alap forrásait teljes egészében a 18

leghátrányosabb helyzetben lévő régiók és országok támogatására kell fordítani. Minden tagállam rendelkezett bizonyos kvótával, amit a Miniszterek Tanácsa állapított meg, így a legszegényebb régiója akkor is kapott támogatást, ha sokkal jobb helyzetben volt más tagállamok átlagos helyzetű régiójánál. Mindazonáltal a szegényebb államok nagyobb arányban részesültek a támogatásokból. A segélyeket konkrét projektekre kaphatták, és a beruházásokhoz saját erőforrással hozzá kellett járulni. A segély aránya régiónként különböző módon 20-tól 75 százalékig terjedhetett. 1984 végéig az alapból származó támogatások 91 százaléka öt tagállamba irányult: Franciaországba, Görögországba, Olaszországba, Írországba és az Egyesült Királyságba. 1984-től a közösségi regionális politika önállósodása figyelhető meg, ami az ERDF szabályozásának újrafogalmazását is jelentette. A változtatás legfontosabb célja az volt, hogy rugalmasabbá tegyék a rendszert, és még inkább előtérbe helyezzék a legrászorultabb régiókat. A nemzeti kvóták rendszerét egy alsó és felső határt megszabó rendszerrel váltották fel. Az alsó limit azt a minimumot mutatja, amelyet az ERDF költségvetése minden évben garantál az egyes tagállamoknak, feltéve, hogy megfelelő mennyiségű értékelhető támogatási pályázat érkezik onnan a Bizottsághoz. A támogatások összege a megszabott határokon belül évente változik annak megfelelően, hogy az egyes tagállamok által bemutatott projekteket a bizottság uniós szempontból mennyire tartja jelentősnek. A jelenlegi szabályozást 1999-ben fogadták el. Az Alap feladatául ekkor a gazdasági és társadalmi kohézió elősegítését, a regionális egyenlőtlenségek felszámolását és a régiók fejlesztésében való részvételt jelölték meg. Az Alap a bevett gyakorlat szerint a teljes költség 50-55 százalékát állja, a többi részt az érintett tagállamnak vagy tagállamoknak kell előteremteniük. Kivételes esetekben az ERBA hozzájárulása akár a teljes költség 75 százalékát is elérheti. A közös vagy egyéni programok állhatnak infrastruktúra-fejlesztésből, különböző iparágak, foglalkozások vagy szolgáltatások fejlesztéséből, illetve a régiók belső fejlődését elősegítő eszközök támogatásából. Az Európai Regionális Fejlesztési Alap működése során 1975-1988 között 24,4 milliárd ECU-t (kb. 22 milliárd USD-t) fordítottak mintegy 41 ezer közösségi strukturális beruházás finanszírozására. Ez alatt a másfél évtized alatt az ERDF forrásaiból 873 ezer munkahely létesült vagy maradt fenn Nyugat-Európában. A fejlesztések 80%-át infrastrukturális beruházások tették ki. A legnagyobb összeget Olaszország és Nagy-Britannia használta fel, bár később, 1988-ban már Spanyolország volt a második legnagyobb felhasználó. Az 1988-as reformok keretében emelték az ERDF támogatási alapját. Elhatározták, hogy a területi folyamatok alakításához felhasználható további alapok között erősítik a koordinációt. Ugyancsak a reform részeként költségvetési időszakokat határoztak meg (1988-1993, 1994-1999, 2000-2006), amelyekben előre 19

kijelölésre kerültek a fejlesztési célkitűzések, valamint az azokhoz rendelt támogatások összege és felhasználásuk módja.

Az Európai Szociális Alap a legkorábban felállított alap. Már az 1957-es Római Szerződésben is szó volt a felállításáról, ám ténylegesen 1960-ban kezdte meg működését. Felállításának van azonban olyan előzménye, amely túl nyúlik a Római Szerződésen. A Párizsi Szerződés, amely 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösséget alapította meg, rendelkezett egy olyan segélyalapról is, amely a munkanélküliek foglalkoztatását, áttelepülését, átképzését segítette elő, természetesen csak a szén- és acélipar területén. Az Európai Szociális Alap már minden ágazatra kiterjedt, célja a munkaerő piac alkalmazkodó képességének növelése volt, ennek érdekében pedig támogatta a munkavállalók mobilitását. Az Európai Szociális Alap működését 1971-ben több szempontból is megreformálták. A támogatást ezentúl az egyes államok összehangolatlan kritériumai helyett a közösségi kritériumok alapján lehetett megkapni. A kedvezményezettek már nemcsak köztestületek lehettek, hanem magánszervezetek, sőt vállalatok is. A következő két évre nagyobb költségvetést irányoztak elő, mint a megelőző 12 évé együttesen volt. 1983-ban újabb reform következett, amikor súlypont eltolódás történt a fiatal munkavállalók esélyeinek növelése irányába. Az 1988-as reform során az ESF a Strukturális Alapok részévé vált, és ezzel tevékenységét a többi alap működéséhez integrálták. Jelenlegi szabályozási kereteit az Amszterdami Szerződés, a Strukturális Alapok általános szabályairól szóló EK tanácsi rendelet és az ESF-re vonatkozó (1784/1999) specifikus EK tanácsi rendelet adja. Az ESF által támogatott tevékenységeket személyek, illetve szervezetek vehetik igénybe. Támogatási rendszerének céljai közt szerepel az oktatási rendszer hatékonyságának növelése, valamint a jobb költséghatékonyság elérése. Emellett egyre nagyobb hangsúlyt kap az információs gazdaság és társadalom igényeit kielégítő szaktudással rendelkező munkaerő képzése. Legfőbb funkciója a humánerőforrás fejlesztés támogatása.

Az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap Orientációs Részlegét 1962-ben hozták létre azzal a céllal, hogy elősegítse a mezőgazdaság termelékenységének és a szektorban dolgozók bérének növekedését, valamint a mezőgazdasági termékek piacának stabilitását. 1968-től a mezőgazdaságból élők számának csökkentése érdekében az alap az átképzéseket és a nyugdíjba vonulást is támogatta. 1972-től a Közösség saját mezőgazdasági strukturális politikával rendelkezik, amely hatására a támogatások is kiegészültek. 1985-ben 20

újabb reform történt a mezőgazdaság hatékonyságának növelése érdekében, majd 1988-tól az EAGGF Orientációs Része integrálódott a Strukturális Alapokba, és jelenleg az EAGGF teljes költségvetésének

15%-ával

rendelkezik.

Mára

szorosan

kapcsolódik

mind

a

mezőgazdasághoz, mind a vidékfejlesztéshez, ezért néhol speciális szabályok vonatkoznak rá.

A Halászati Orientációs Pénzügyi Eszköz létrehozását egy különleges probléma indokolta: a Közösség vizeinek túlhalászata. A közös vizeken számos halfajtát a kipusztulás veszélye fenyegetett, mert nem volt érvényben olyan szabályozás, amely korlátozta volna a halászatot. A Római Szerződés a tagállamok parti vizeit közös víznek nyilvánította, így amikor a '80-as évek közepén a tagállamok szembesültek a halállomány jelentős csökkenésével, problémát okozott, hogy nem létezett halászatot korlátozó rendelet. Ez többek között azzal magyarázható, hogy a halászati kvóták országok közötti elosztása meglehetősen nagy gondot okozott a Közösségnek, hiszen nem volt egyértelmű, mi alapján kellene elosztani a szűkös mennyiségeket. A csökkenő halászat miatt az alap fő feladata az érintett települések gazdaságának szerkezetátalakítása és diverzifikálása lett. Az alap célja a halállomány újratelepítése, és versenyképes vállalatok létrehozásának segítése. Érdekessége, hogy tengerrel nem rendelkező tagállamok, például Ausztria és Luxemburg is részesedtek már az alapból.

A strukturális alapok támogatásainak nagy részét az első célterületek kapják, amelyekben az életszínvonal nem éri el az EU-átlag 75 százalékát. Amikor ezek a területek – részben a strukturális alapoknak köszönhetően – fejlődésnek indulnak, a támogatás megszűnik. A bizottság 1999-ben felülvizsgálta a támogatásra szoruló régiókat, amelyek a 2000 és 2006 közötti hétéves időszakban összesen 127,5 milliárd eurót kapnak a strukturális alapokból. A támogatottak köréből kikerült régiók úgynevezett átmeneti támogatásban részesülnek, amelyet négy év alatt fokozatosan megszüntetnek. A szabályok értelmében úgynevezett átmeneti támogatásra jogosultak azok a régiók, amelyek 1994 és 1999 között az első célterületek közé tartoztak, de 2000-ben kikerültek azok közül. Ez a rendszer azt a célt szolgálja, hogy a közösségi támogatások ne egyik napról a másikra szűnjenek meg, és ne kerüljenek veszélybe a korábbi időszakban elért eredmények.

21

1.3.2. Kohéziós Alap A Kohéziós Alap létrehozásáról a Maastrichti Szerződés rendelkezett 1992-ben. Célja szerint a Közösség legszegényebb tagállamai reálszféra felzárkóztatását kell támogatnia a monetáris unióra való felkészülés időszakában. A maastrichti konvergencia kritériumok5 kizárólag a pénzügyi feltételek teljesítését írják elő, amelyek teljesítése - elsősorban a költségvetési hiányra vonatkozó előírásé - a hosszú megtérülési idejű projektek elhalasztására ösztönöz. A Kohéziós Alap célja éppen az, hogy ezeket a dilemmákat a költségvetési deficit növekedése nélkül, de a környezet további romlását elkerülve oldja meg. A Kohéziós Alap működésének alapelvei közé tartozik, hogy a fenntartható fejlődés6 alapján és céljában tevékenykedik, hogy alkalmazza a szennyező fizet elvet, hogy a fenntartható fejlődés elve alapján a jelenleginél környezetbarátabb közlekedési rendszer szükséges, hogy a közlekedési infrastruktúra beruházások költségeiben a környezetvédelmi költségeket is el kell számolni, és az, hogy minden projekt esetében környezetvédelmi hatásvizsgálatot kell készíteni. Az Alap tevékenysége során igazodik a Közösség közlekedésfejlesztési – transzeurópai hálózatok – politikájához, környezetvédelmi akcióprogramjaihoz, Stabilitási és Növekedési Paktumjához. A projektek átlagos megtérülési ideje a közlekedésnél és a környezetvédelemnél a legnagyobb, ezért a Kohéziós Alap a környezetvédelemmel és a transz-európai hálózatokkal kapcsolatos nagy kiterjedésű közlekedési beruházásokat támogatja. A kiadások 45 százalékát a környezetvédelem, 55 százalékát a közlekedési projektek finanszírozására fordítják. Összefoglalóan elmondható, hogy a Kohéziós Alap célja erősíteni a gazdasági és társadalmi kohéziót, és csökkenteni a különböző régiók közötti, a fejlettségi szintben meglévő különbségeket. A Kohéziós Alap azon EU tagállamok számára elérhető, amelyek 1 főre eső vásárlóerő-paritáson számított GNP-je nem éri el a közösségi átlag 90%-át. Az Alap támogatása elérheti a projektet finanszírozó közkiadások 80-85%-át.

5

1992-ben öt kritériumot állapítottak meg, amelyek alapján eldönthető, hogy valamely tagállam készen áll-e az egységes valuta bevezetésére. Az öt kritérium az árstabilitásra, a költségvetési deficitre, az államadósságra, a hosszú távú kamatlábra és az árfolyamstabilitásra vonatkozik. 6 A Bizottság 1987-ben Közös jövőnk címmel kiadott jelentésében:"a fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen szükségleteit, anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő nemzedékek esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket". 22

1.3.3. Az Európai Beruházási Bank (EIB) A közösségi regionális politika fontos alkotó része az Európai Beruházási Bank (EIB), ami egyfelől közösségi intézmény, másfelől bank, de az Európai Gazdasági Közösség Bizottságától független intézmény. A római szerződés 130-as cikke alapján, 1958-ban alapították a közösség bankjaként, amelynek fő feladata, hogy finanszírozza az annak kiegyensúlyozott fejlődéséhez szükséges tőkebefektetéseket. Anyagi forrásainak nagy részét a tőkepiacokon szerzi és nonprofit alapon hitelezi ki a közösség fő céljainak eléréséhez szükséges tőkebefektetésekhez. Az általa finanszírozott projekteket három alapelv szerint választják ki. Az első alapelv az, hogy azokra a projektekre kell koncentrálniuk, amelyek egy régió fejlődésének előrehaladását támogatják. A második alapelv a projekt minimális nagyságának meghatározása, amely előnytelenül érintheti a kis- és középvállalkozásokat. A harmadik alapelv szerint a projekteknek közvetlenül meg kell térülniük, tehát nem lehet externális hatásokat figyelembe venni a megtérüléskor. Kölcsönt minden tagállam kaphat, de kölcsöntevékenységének elsődleges célpontjai a közösség hátrányosabb helyzetben lévő területei.

A

bank

tevékenységének

számos

kedvező

feltétele

ösztönzi

hiteleinek

igénybevételét. Ilyen többek között, hogy az általa nyújtott hitelekre felszámított kamatok a nemzetközi piacokon a legalacsonyabbak között vannak és nem tartalmaznak országon belüli kockázati prémiumot. Az általa kihelyezett kedvezményes kamatozású vagy egyéb kedvezményes hitelek nagysága évről évre nő. Ez a tevékenységi körének folyamatos bővülését mutatja. Az EIB székhely Luxembourgban van, kormányzó tanácsa pedig a tagállamok pénzügyminisztereiből áll, akik évente egyszer üléseznek. 1.3.4. Az Európai Beruházási Alap Az Európai Beruházási Alap kiegészíti a Strukturális Alapok és az Európai Beruházási Bank tevékenységi körét. Kétféle támogatási formát alkalmaz: garanciát vállal felvett hitelekre és a vállalkozások részvényeinek vásárlásával járul hozzá azok finanszírozásához. Működésének fontos elve a közösségi források hatásának multiplikálása, megsokszorozása. Célja, hogy a közszféra és a magánszféra együttműködését és partnerségét erősítse a zömmel magántőke által finanszírozandó közcélú beruházásokhoz való hozzájárulással. Támogatásainak két fontos területe van: a Transzeurópai Hálózatokba tartozó projektek és a kisvállalkozások finanszírozása. 23

A Strukturális Alapokból csak kidolgozott, beterjesztett programokra lehet forrásokat kapni. Ezek

a

programok

valamely

tagállam

nemzeti

vagy

regionális

hatóságainak

kezdeményezésére születnek és végül az Európai Bizottság hagyja azokat jóvá. A Bizottság által kezdeményezett programokat közösségi kezdeményezésnek nevezik. 1.3.5. Közösségi kezdeményezések Az 1987 és 1993 közötti programok STAR – TELEMATIQUE – PRISMA – STRIDE - ENVIREG A STAR program célja volt, hogy erősítse a telekommunikációs infrastruktúra és szolgáltatások színvonalát a hátrányos helyzetű régiókban. Hozzájárult a kis- és középvállalatok

versenyképességének

javításához

a

telekommunikációs

eszközök

fejlesztésével, továbbá az ezekkel kapcsolatos tanácsadást is finanszírozta. A program feladata volt még kiegészíteni az ERDF erre a célra szánt forrásait. Feladatát a STAR program teljesítette azzal, hogy a távközlési rendszerek önfenntartóvá váltak, olyan értelemben, hogy a bővülő bevételek megteremtették a további beruházások fedezetét. A TELEMATIQUE program tulajdonképpen nem más, mint a STAR program folytatása 1992-1993-ban. Hatásköre azonban kisebb, hiszen csak a telekommunikációs hálózatok fejlesztését, digitalizálását és az információtechnológiai közszolgáltatások bevezetését tartalmazta. 17 ezer kis- és középvállalat számára tette elérhetővé a fejlett termelői szolgáltatások elérését és 32 ezer új felhasználónál vált elérhetővé az információtechnológián alapuló távmunka bevezetése. A PRISMA a kis- és középvállalatok strukturális szervezeti átalakításának, a minőség-ellenőrzés bevezetésének, műszaki fejlesztésének támogatását végezte 1991 és 1993 között. Hozzájárult az egységes európai piac megteremtéséhez a szabványosítás és a minőségellenőrzés folyamatának javításával. A program keretében 300 projektet valósítottak meg, amely a résztvevő 4500 vállalat számára lehetővé tette a minőségbiztosítási tanúsítvány megszerzését. A PRISMA feladatait 1994-től a kis- és középvállalatok tevékenységét támogató SMEs program vette át. 24

A STRIDE program a technikai, technológiai jellegű innovációk előállítását és elterjesztését támogatta. Alapelve arra épült, hogy az elmaradott perifériákon a fenntartható fejlődés csak az alkalmazott technológia szintjének és az új technológiákat befogadó képességnek a növelésével érhető el. A program keretein belül több új kutatóközpontot is létrehoztak, a régieket pedig új eszközökkel szerelték fel. Közvetve és közvetlenül körülbelül 4400 munkahelyet teremtettek. A STRIDE 1993 végéig létezett, amikor beolvasztották az SMSs-be. Az ENVIREG a regionális környezetvédelmi intézkedések támogatására szolgált 1990 és 1993 között. Döntően az 1. célkitűzésbe tartozó területek környezetvédelmi beruházásait támogatta a szemételhelyezés és a szennyvíztisztítás beruházásaiban való részvételével. Az 1987 és 1999 közötti programok REGIS – KONVER – RESIDER A REGIS I és REGIS II célja volt elősegíteni a tagállamok rendkívül periférikus helyzetű vagy legtávolabbi régióinak integrációját, a Közösséghez való kapcsolódásának minél szorosabbá tételét.7 Hozzájárultak a közúti és a tengeri áruszállítás fejlesztéséhez, hogy csökkentsék a tengerparti és a belső területek közötti interregionális különbségeket, valamint a kikötők és repülőterek modernizálásához is, annak érdekében, hogy erősítsék a régió nemzetközi áru- és turistaforgalomba való bekapcsolódását. Segítették a természeti környezet és a természeti örökség megőrzését, valamint a telekommunkációs infrastruktúra fejlesztését. A hadiiparban érintett térségek támogatására jött létre a KONVER, aminek fő célja volt, hogy támogassa a hadiipari kapacitások átállítását más ipari és szolgáltató tevékenységre. A támogatások kiterjedtek többek között a katonai tevékenység által okozott környezeti károk felszámolására, tanácsadásra, átképzésre, a turizmus fejlesztésére, a gazdasági és társadalmi infrastruktúra megújítására és kisvállalkozások alapításának

7

Ilyen régió a négy tengerentúli francia megye, Guadeloupe, Francia Guyana, Martinique, Réunion, a Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigetek és a Portugáliához tartozó Azoriszigetek és Madeira. 25

támogatására. A három leginkább támogatott tagállam Németország, Nagy-Britannia és Franciaország voltak. A RESIDER program a vas- és acélkohászat válsága által súlyosan érintett régiók társadalmi átalakulásának támogatására szolgált. A program legfontosabb feladatai közé tartozott a környezet védelme és helyreállítása, a gazdasági és társadalmi infrastruktúra helyreállítása, új gazdasági tevékenység ösztönzése, a turizmus fejlesztése és a szakképzés támogatása, különösen azok számára, akik az acéliparban dolgoztak. Az 1994 és 1999 közötti programok SMEs – ADAPT Az SMEs program a kis- és középvállalkozások versenyképességének erősítését tűzte ki célul. Intézkedései a kis- és középvállalkozások tevékenységének területei közül kiterjedt a termelés és a vállalati szervezet rendszerének javítására, a jobb környezeti számlarendszer alkalmazására és a racionálisabb energiafelhasználás elterjesztésére, valamint a pénzügyi irányítás javítására. Továbbá erősítette az együttműködést a kutatóközpontok, az egyetemek és a kisvállalkozások között. Az ipari szerkezetváltás miatt utcára került emberek támogatására jött létre az ADAPT program. Foglalkozott tanácsadással, szakképzéssel és új foglalkoztatási lehetőségek számának növelésével. Feladata volt még információ gyűjtése és közzététele a munkaerőpiaci trendekről, valamint az 1997-ben új támogatási területként megjelent információs társadalom kihívásaira való felkészülés elősegítése. Az 1991 és 2006 közötti programok INTERREG – LEADER – EQUAL – URBAN Változást jelentett a támogatás politikában 2000 és 2006 között a közösségi kezdeményezések számának 13-ról 4-re való mérséklése a nagyobb hatékonyságra és jobb átláthatóságra való törekvés jegyében. INTERREG, LEADER, EQUAL, URBAN - ezeket a programokat folytatják 2000 és 2006 között, de mindegyik programnak voltak előzményei is.

26

A legelőször ismertetendő INTERREG program előzménye a REGEN program. A REGEN program célja az volt, hogy támogassa a földgáz felhasználásának elterjesztését a kedvezőtlen fekvésű régiókban a transzeurópai energiaelosztó hálózatok hiányzó összeköttetéseinek megteremtésével. Az energetikai cél pedig az volt, hogy lehetővé tegye a tagállamok számára energiagazdaságuk racionalizálását úgy, hogy az ellátás biztonságának a javítása a lehető legkisebb költséggel és a legkisebb környezeti terhelés mellett valósuljon meg. A program keretében a Közösség négy nagy projektet részfinanszírozott. Folytatását, a REGEN II programot, amely 1994 és 1999 között valósult volna meg, nem fogadták el. A fő programja a spanyolországi Córdoba és a marokkói Leira közötti nagykapacitású földgázvezeték megépítése lett volna. Az algériai polgárháború miatti termeléskiesés miatt azonban ennek megvalósítása lekerült a napirendről, végül beolvasztották az INTERREG IIB programba. Az INTERREG programnak 1994 és 1999 között három fő területe volt: Az INTERREG IIA program célja, hogy a belső határok nélküli Európai Unióban az országhatárok menti térségek összefogását, együttműködését elősegítse. A konkrét cél, hogy csökkentse a határmenti térségek elzártságát az országos és az európai piacoktól. A programok jelentősége nagyon megnőtt a Közösség kibővítésével8, ugyanis a szárazföldi határok hossza majdnem kétszeresére nőtt. Az INTERREG IIB program sokkal kevésbé kiterjedt. Az 1. célkitűzésbe tartozó régiók energiaellátásának javítását támogatta. Az INTERREG IIC programot 1996-ban indították el. Nem annyira a határmenti együttműködésre helyezi a hangsúlyt, hanem választ kíván adni azokra a problémákra, amelyeket a különböző európai térségek közötti kölcsönös függőség növekedése okoz, mivel ezek hatással vannak a területi folyamatok fejlődésére és sok közösségi politika tervezésére is. A LEADER program a vidékfejlesztés innovatív eszköze volt és maradt. Célja a vidéki vagy agrártérségek innovációs képességének növelése a vidéki régiók helyi kezdeményezéseit és civil társadalmát erősítő programok révén. A különböző agrártérségek helyi kezdeményezésű, innovatív beruházásait kívánják így támogatni. Fontos megemlíteni,

8

1995-ben csatlakozik az EU-hoz Ausztria, Finnország és Svédország 27

hogy a LEADER program szorosan illeszkedik a Közösség mezőgazdasági és vidékfejlesztési politikájához. Az EMPLOYMENT tulajdonképpen három, egymással párhuzamosan működő közösségi kezdeményezés gyűjtőneve. E három program a NOW, a HORIZON és a YOUTHSTART. A három program a szintén munkaerőpiaci programként ismert ADAPT-tal együtt 1994 és 1999 között működött. Az EMPLOYMENT program folytatása 2000-től az EQUAL, amely egyesíti a három korábbi alprogramot és egyszerűsíti, áttekinthetővé teszi a program szabályozását. A NOW program a nők egyenlő munkavállalási esélyeinek biztosítására törekszik. Célja a nők munkahelyekre történő felvételének és saját vállalkozásaik indításának támogatása. Ez utóbbi különösen fontos cél a vidéki területeken, hogy a nőket helyben tartsák. Támogatják továbbá a pályaválasztási lehetőségek bővítését a tanárok felvilágosító munkája, szaktanácsadó szolgálatok és a lányok illetve a nők számára tartott ismeretterjesztő kampányok révén. Támogatják az egyenlő esélyek megteremtését a munkában és a vezetői pozíciók elérésében. A HORIZON program a csökkent munkaképességű emberek munkaerőpiacra történő visszaintegrálását tekinti céljának. Csökkent munkaképességűeknek számítanak a rokkantak és olyan emberek is, akik támogatására a tagállamoknak nincsenek kidolgozott programjaik, mint például a drogfüggők, a bevándorlók, a menekültek és a hajléktalanok. Támogatja, hogy olyan szektorokban teremtsenek állásokat, amelyek nagy növekedési potenciállal rendelkeznek. A YOUTHSTART feladata a 20 éven aluliak és a szakképzettség nélküliek integrálása a munkaerőpiacba a szakképzés hatékonyságának javításával, a különböző szakképzési formákhoz való hozzáférés növelésével és személyes motiváltság, ösztönzés növelésével. Az URBAN program 1992-ben indult három kísérleti programmal és 1994-ben indult közösségi kezdeményezésként. A három kísérleti, pilot program célja volt a társadalmi problémákkal küzdő régiók gazdasági fejlesztése, a környezetvédelmi értékek és a gazdasági célok összekapcsolása, valamint a történelmi centrumok gazdasági újjáélesztése. Ezen programok sikerén felbuzdulva vezették be 1994-ben a közösségi kezdeményezést. Az URBAN program olyan közösségi támogatás, amely az elhagyott városi területek integrált fejlesztésére irányul. Az integrált megközelítés tartalmazza a városi területek gazdasági, 28

társadalmi, környezetvédelmi problémáinak megoldását az infrastruktúra, a rossz lakásállomány felújításával együtt. 1.4. A támogatások odaítélésének mechanizmusa A strukturális és kohéziós támogatások felhasználását az Európai Unió részletes és szigorú szabályozásban írja elő, és annak betartását ellenőrzi. A támogatásban részesülő országokban az előírások szerint ki kell dolgozni az EU-források felhasználását tartalmazó Nemzeti Fejlesztési Tervet, létre kell hozni a támogatásokat kezelő kormányzati intézményeket és ki kell alakítani a megfelelő pénzügyi ellenőrzési rendszert. Mindez igen komoly felkészülést és komoly költségráfordítást igényel. Az egész folyamat a programköltségvetés tervezésével kezdődik, amelynek legújabb módszere a programozás. A programozás, mint költségvetési technika a teljesítményalapú költségvetési tervezéshez a stratégiai célokat rendeli hozzá, amelynek eredménye először a stratégiai program, majd ebből levezetve az operatív programok. A stratégiai program az adott térség erősségeinek és gyengeségeinek elemzésével, SWOTanalízis felhasználásával tárja fel a fejlesztendő területeket, az elérendő célokat, a térségben meglévő adottságok, igények, prioritások és célok alapján. Az Európai Unió és a tagállamai gyakorlatában a stratégiai programoknak a Nemzeti Fejlesztési Tervek felelnek meg. A fejlesztési terv olyan dokumentum, amely magában foglalja a jelenlegi helyzet elemzését a tagállam részéről a közösségi prioritások fényében, továbbá tartalmazza a fejlesztési stratégiát, a tervezett cselekvések prioritásait, az ezekkel kapcsolatos célokat és a tervezett pénzügyi forrásokat. Ha egy fejlesztési tervben a közösségi hozzájárulás mértéke nem haladja meg az 1 milliárd eurót, akkor egyszerűsített dokumentum formájában lehet benyújtani a fejlesztési programokat. Az operatív program a stratégiai program alapján meghatározza a megvalósítandó feladatokhoz szükséges intézkedéseket és azok ütemezését, a finanszírozás módját és ütemezését, a végrehajtás mechanizmusát és ellenőrzési rendszerét, valamint az eredményesség vizsgálatának és értékelésének szempontjait. A programozás első szakasza az elérendő általános célok és az azok eléréséhez választható alternatívák feltárását jelenti. Olyan általános célok megfogalmazásáról van szó, mint például a GDP növelése, a munkanélküliség csökkentése, a környezet védelme,

29

vagy az infrastruktúra fejlesztése. Az általános célok határozzák meg azt a hatást, aminek az elérése érdekében folyik az egész beruházás. Az általános célok elérésének stratégiája meghatározza a megvalósítás konkrét céljait. A konkrét célok kijelölése előtt meg kell vizsgálni a szóba jöhető alternatívákat. A programozás második szakaszában a kitűzött célok eléréséhez szükséges alternatívák közül kell kiválasztani a költséghatékonyság szerint a legmegfelelőbbet. A harmadik szakaszban az egyes programok költségvetési előirányzatait hozzá kell rendelni a megvalósításért felelős szervezeti egységekhez. Ez a hozzárendelés a források mellett a szervezeti funkciók, a hatáskörök és a felelősség elosztását jelenti. Ebben a szakaszban kell felállítani a végrehajtásért, az ellenőrzésért, a monitoringért, a minőségbiztosításért felelős szervezeti egységeket. A programozás negyedik szakaszában a programok kivitelezése történik. Ennek érdekében számos konkrét végrehajtási intézkedés történik, amelyeknek eredményt kell elérniük. A monitoring feladata, hogy meghatározott rendszerességgel ellenőrizze a Strukturális Alapok által nyújtott támogatások pénzügyi és gyakorlati megvalósításának folyamatát és hatékonyságát úgy, hogy az elért hatást a kitűzött célokhoz viszonyítja. A monitoring ellenőrzi, hogy a tagállamok és a Bizottság által együttesen meghatározott és a Bizottság által jóváhagyott prioritások és intézkedések végrehajtása a tervek szerint történik-e? 1.5. A regionális politikának az EU költségvetésében elfoglalt helye A strukturális alapokból az 1989 és 1993 között eltelt öt évben összesen 73 milliárd ecu támogatást osztottak szét. 1994 és 1999 között ez az összeg 141 milliárd ecure nőtt (1992-es értéken számolva). A Strukturális és Kohéziós Alapok jelenleg az EU költségvetésének közel egyharmadát teszik ki. A 2000-től 2006-ig tartó hétéves időszakra az összeget 195 milliárd ecuben állapították meg (1999-es árakon számolva).9 Az 1997 júliusában közzétett AGENDA 2000 dokumentumban 2000 és 2006 közötti időszakban strukturális célokra eredetileg összesen 275 milliárd eurót irányoztak elő 1997. évi 9

Dick Leonard: Európai Unió, történet, szervezet, működés, Budapest, Geomédia szakkönyvek, 2002. 184. oldal 30

árakon. A strukturális alapok forrásai a tagországok GDP-jének 0,46 százalékának feleltek meg. Az Európai Tanács 1999. márciusi, berlini csúcstalálkozóján elfogadott közös költségvetés a kiadási oldalon változásokat mutat mind az AGENDA 2000 dokumentum eredeti, 1997 júliusában közzétett változatához, mind pedig a kiadások szerkezetéhez képest. A két legnagyobb súlyú tételre, a mezőgazdasági kiadásokra és a strukturális politikára végül jóváhagyott pénzügyi keret alacsonyabb az AGENDA 2000 első változatában szereplő tervezetnél. Ez a változás azonban nem a berlini csúcson következett be, hanem a keretek körül több mint másfél évig zajló vita eredménye volt. Azok az országok, amelyek a 2004-es csatlakozás előtt is az EU tagjai voltak, a 2000 és 2006 közötti költségvetési időszakban a strukturális és kohéziós alapokból 213 milliárd euró támogatásban részesülnek. A csatlakozási tárgyalásokon elért megállapodás alapján a 2004-ben belépő országok 2006-ig összesen 22 milliárd euró strukturális és kohéziós támogatást kapnak majd.

1.6. Regionális lobbizás

A regionális politika az Európai Unióban a közösségi támogatáspolitikához kapcsolódik. Részben nemzetállami, részben közösségi szinten folyik. Az intézményes támogatások körében a közvetlen regionális lobbizás feltételei még nem jöttek létre. A strukturális alapok forrásainak az elosztása ugyanis a NUTS-statisztikák alapján történik, így a több évre szóló tervek kidolgozásában szinte kizárólag a nemzetállami prioritások érvényesülnek.10 Ezért itt a régiók önkormányzati szerveinek, illetve egyéb, a régiókat képviselő lobbistáknak nincs lehetőségük egyéni projekt brüsszeli felterjesztésére és prezentálására. A régió érdekeinek képviselői tehát a saját nemzetállami döntéshozóikra próbálhatnak nyomást gyakorolni, mivel a közösségi szintű lobbizásnak az intézményes támogatások esetében nincs lehetősége. A közösségi kezdeményezések keretében indított programok forrásainak az elnyerése viszont már közvetlen brüsszeli lobbizást tesz szükségessé a régiók részéről, mivel a projekt tartalmához csak a közösségi szerveknek van közük, tehát ezeknek a szerveknek a véleményét kell pozitív irányba befolyásolni a benyújtott pályázatról. Ennek eléréséhez elengedhetetlen a 10

Losoncz Miklós: Az Európai Unió Rómától Budapestig. Tatabánya, Tri-Mester, 2002. 183184. oldal 31

kapcsolatfelvétel a Bizottság pályázatot elbíráló szakértőivel. Célszerű a projekteknek tagállami szinten, többnemzetiségű lobbi esetében legalább egy tagállamnál pártfogókat szerezni. A regionális lobbizás célja nem kizárólag pénzügyi források megszerzése lehet. Vannak kifejezetten nem anyagi célok is, hiszen különböző tagállamokhoz tartozó régiók együttműködése esetén sajátos érdekek fűződnek a tapasztalatcseréhez, különféle oktatási, kutatási, információs hálózatokba való bekapcsolódáshoz. A regionális lobbizás kiemelkedő céljaként említhetjük a regionális politikára vonatkozó, már meglévő és előkészítés alatt álló közösségi jogszabályok alakítását. Megpróbálnak befolyást gyakorolni a strukturális alapok összegeire és a regionális politika fő irányainak a meghatározására. Ennek érdekében a lobbisták folyamatosan informálódnak a tervezetekről, és rendszeresen felkeresik a Bizottság illetékes főigazgatóságán azokat a hivatalnokokat, akik a jogszabályt kidolgozzák. A lobbisták ezután dossziét készítenek és nyújtanak be a szóban forgó közösségi jogszabálytervezetről és felveszik a kapcsolatot a Bizottság illetékes főbiztosának a kabinetjével. A regionális lobbizás legelterjedtebb formája az informális kapcsolatok kiépítése a Bizottság és az egyes régiók képviselői között. A dossziék témájától függően a regionális képviselők a legkülönfélébb főigazgatóságokat keresik fel a Bizottságban, találkoznak a Bizottság tisztviselőivel, és segítséget kérnek a pályázatok, dossziék elkészítéséhez. A regionális érdekképviselet másik formája, hogy a régiók egy külön az európai ügyekkel megbízott képviselőt választanak önkormányzati szerveiken belül, akinek feladata, hogy a régió álláspontját képviselje az adott régiót érintő közösségi ügyekben. A regionális lobbizás további formája a megfigyelő, tájékoztató, képviseleti állandó irodák nyitása Brüsszelben. A régióknak lehetőségük van egyéni képviselet fenntartására is, de más régiókkal társulva is hozhatnak létre brüsszeli képviseletet. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a régiók fejlettségük szerint kétféleképpen lépnek fel a közösségi szervezetekben. A gyengén fejlettek a regionális politika támogatási elveiből következően automatikusan részesülnek közösségi támogatásokban. Ezért különösen fontos számukra a Brüsszeltől kapható források elosztása.

32

A fejlettebbek azért létesítenek kapcsolatot Brüsszellel, hogy pályázatokat nyerjenek regionális fejlesztéseikhez, mivel az intézményes támogatások keretében nem vagy csak kismértékben jogosultak forrásokra.

33

II.

Spanyolország az Európai Unióban

2.1. Spanyolország csatlakozása az Európai Unióhoz 2.1.1. Előzmények Spanyolország 1962-ben nyújtotta be társulási kérelmét az Európai Közösségnek, de mivel Spanyolország politikai struktúrája nem felelt meg a közösségi elvárásoknak, a társulási kérelmet hivatalosan figyelembe se vették. Spanyolország azonban a tagországok számára fontos piacot jelentett és kapcsolatainak fejlődése végül a spanyol ipar számára igen fontos mérföldkőhöz, az 1970-ben aláírt szabadkereskedelmi egyezményhez vezetett. A preferenciális egyezmény célja a kereskedelem előtti akadályok fokozatos lebontása volt két szakaszban. A Közösség a spanyol áruk előtti mennyiségi korlátozások lebontását és a vámok 60 százalékos csökkentését irányozta elő 1973-ig. Spanyolország is megnyitotta piacát a közösségi import előtt, de mivel jóval magasabb vámszintről indult, mint a Közösség, így számára a szabadkereskedelmi egyezmény kedvezőbbnek volt mondható. Ezt jelzi, hogy 1973-78 között Spanyolország a tízszeresére növelte a Közösségbe irányuló exportját, az import viszont csak ötszörösére nőtt.11 A preferenciális egyezmény nyomán a spanyol exportban jelentős elmozdulás ment végbe az élelmiszerek és a nyersanyagok felől a feldolgozott termékek felé. A közösségi import összetétele azonban nem változott jelentősen. 2.1.2. A csatlakozás hazai előkészítése Elmondhatjuk, hogy a kapcsolat Spanyolország és a Közösség közöttt 1975-től, Franco halála után élénkült meg.12 A teljes jogú tagság iránti kérelem benyújtása 1977. július 28-án a pártok és a lakosság teljes egyetértésével, támogatásával történt. A kérelmet nagyfokú óvatossággal kezelték, és csakugyan találtak benne hiányosságokat, ezek azonban csak technikai jellegűek voltak, nem lényegi kérdések. A csatlakozást a Parlamentben először 1979 júniusában vitatták meg, ahol a kommunistáktól kezdve a szocialistákig és a baszk pártig mindenki egyetértett az ország közösségi taggá válásával. Hasonlóan vélekedtek az érdekszövetségek és a lakosság 67 százaléka is. A farmerek szervezete és az agrárkamara is 11

Éltető Andrea: Az Ibériai országok EU-csatlakozása, Európai Tükör 1997/17. 61. oldal 34

támogatta a tagságot, de hosszú átmeneti időszakot tartott szükségesnek főleg a hús, a tejtermékek és a cukor esetében. A teljes egyhangúság magyarázata egyrészt az, hogy az európai irányvonalat még maga Franco is támogatta régebben, másrészt a demokratikus ellenzék a Közösséggel összhangban a demokrácia helyreállításának megszilárdítását kívánta elérni. A regionális erők az autonóm működés könnyebb feltételeit várták, a fejletlen régiók pedig Brüsszel pénzügyi transzfereiben bíztak. 2.1.3. Az EU tagállamok álláspontja Az ország csatlakozása több szempontból is megosztotta a tagállamokat. A gazdasági problémákon kívül felmerült, hogy az ország belépésével fokozódna a Közösség észak-déli megosztottsága, fejlettségbeli különbsége. Sokan tartottak a Közösség jogi, intézményi és döntéshozatali

rendszerének

bomlasztásától,

hatékonyságának

csökkenésétől

és

a

vendégmunkások hullámától is. Franciaország geopolitikai okokból – azaz a latin vonal erősítése miatt – már a 70-es évek közepétől lelkesen támogatta Spanyolország csatlakozását. A kérelem tényleges benyújtásakor hatalmon lévő francia kormány azonban már óvatosabb volt és több tényező miatt alapos megfontolásra kényszerült. Az egyik ilyen volt a francia parasztok és az agrárlobby ellenállása. Mindez odáig fajult, hogy 1980 júniusában Franciaország a tárgyalások szüneteltetését kérte. A gazdasági motivációkon kívül a francia politikai lelkesedés azért is csökkent, mert Franco halála után Madrid erős diplomáciai tevékenységbe kezdett az arab világgal és Latin-Amerikával, ezen a területen pedig Franciaország rivális volt. Németország a tárgyalások előtt és alatt is végig a mediterrán kibővülést támogatta. Ez annak ellenére volt így, hogy Németország tudatában volt annak, hogy Spanyolország és Portugália csatlakozásának nem elhanyagolható költségei legnagyobb részt rá hárulnak majd. A németek ráadásul a közös költségvetésen kívül bilaterális alapon is pénzügyi segélyekben részesítették az ibériai államokat, de főként inkább Portugáliát. A német ipari cégek, és exportőrök hatalmas lehetőséget láttak a megnyíló ibériai – főleg spanyol – piacokban, amire az is okot adott, hogy már addig is Németország exportált ide a legtöbbet a Közösség tagállamai közül. Emellett haszonnal kecsegtetett az olcsó mediterrán mezőgazdasági 12

A Franco diktatúra 1936-tól 1975-ig tartott 35

termékek importja is. A német kormány és az ibériai országok egyetlen főbb lehetséges ütközési pontja a tárgyalásokon a szabad munkaerőáramlás kérdése volt. Olaszország esetében a mezőgazdasági termelésnek még nagyobb hányada volt érintve a spanyol versenytől, mint a franciáké. A farmerek itt is tiltakoztak, de a politikai pártok körében egyetértés mutatkozott a kibővülés szükségességéről. Az olasz kommunista párt, ellentétben a franciával, lelkesen támogatta a belépést, mivel ebben a Közös Agrárpolitika reformjának garanciáját és a friss demokráciák megszilárdulását látta egyben. Nagy-Britannia

közvetlen

gazdasági

szempontból

hátrányosan

nem

volt

érintve,

mezőgazdasági termelésére az ibériai áruk nem, csak néhány ipari szektor (textil, acél) tekintetében jelentettek versenyt. Az ibériai országok ugyanakkor az angol piac fontos agrártermék-ellátói voltak, így a csatlakozás e téren kedvező volt számára. Az angolok legnagyobb gondja a 70-es évek végén, 80-as évek elején a közösségi költségvetés helyzete volt, és a kibővülés itt finanszírozási problémákat vetett fel, aminek terhe nem kis részben az angolokra hárult. A kisebb tagállamok beleszólása nem volt jelentős. A Benelux államok általában a kibővülés mellett voltak, Írország számára azonban az újabb, kevésbé fejlett tagállamok versenytársakat jelentettek a Közösség szociális, regionális segélyeire, támogatásaira nézve, illetve a textil-, ruházati és a cipőipar terén. A nem sokkal előbb jelentkezett Görögországot szintén a közösségi pénzeken való osztozás és a hasonló mediterrán agrártermékek versenye aggasztotta. 2.1.4. Tárgyalások, problémák A hivatalosan 1979. február 5-én kezdődő tárgyalásokra Spanyolország rendkívül jól fel volt készülve. 1979 végére már számos tanulmány született a csatlakozás hatásairól a spanyol mezőgazdaságra és iparra. A tárgyalások szervezeti keretei két részből álltak. Az egyik részt a tárgyaló küldöttség alkotta, amelynek tagjait a Külügyminisztérium, az EUkapcsolatok államtitkársága és a spanyol EU-képviselet adta, a másik rész egy háttérbázist alkotott a Gazdasági és Pénzügyi, Ipari és Energiaügyi Minisztérium valamint egy általános Technikai Titkárság szervezésében. A háttérben támogatóként ott álltak a szakszervezetek, kereskedelmi és iparkamarák, a vállalkozók szövetsége és egyéb intézmények. A Közösséggel folyó csatlakozási tárgyalások az ibériai országok esetében alárendeltségi viszonyt tükröztek, mivel két ország kívánt csatlakozni egy több tagállamból 36

álló közösséghez, átvenni annak jogi normáit, játékszabályait. Mivel mindkét fél tisztában volt az eredménnyel, azaz a csatlakozással, így a tárgyalások fő tétje az átmeneti időszak definiálása és a kivételes engedmények elérése volt. Spanyolországgal és Portugáliával a megbeszélésekre egymás után került sor, hogy a folyamatban ne keletkezzen zavar, és minden hónapban mindkét országgal tárgyaltak. A Közösség részéről a döntésekhez szükséges volt az egyhangúság, a 10 tagállam álláspontját ezért közelíteni kellett, ami hosszadalmas és bonyolult tárgyalási folyamathoz vezetett. A Közösség álláspontja nem volt ugyanis kiforrott, a tagállamok nehezen tudták érdekeiket összeegyeztetni. A tárgyalások megfeneklése sokszor annak volt betudható, hogy a Közösség nem volt képes tárgyalható javaslattal előállni. Ennek részben az is oka lehetett, hogy a közösségi javaslat létrejötte egy-egy kérdésben hosszú folyamat volt. A Bizottság javaslatát megvitató munkacsoport után a tagállamok nagyköveteiből álló reprezentatív bizottság (COREPER) elé, majd a Tanács elé került a javaslat. Ha nem talált egyetértésre, visszakerült a munkacsoport szintjére, újbóli megvitatásra. A tárgyalások hosszadalmas és fárasztó voltát jelzi, hogy a csatlakozási kérelem benyújtása után 4-5 évvel mindkét tárgyaló fél már kevésbé volt lelkes. A tárgyalások látványosan lelassultak, nem vezettek lényeges eredményre. Ennek oka egyrészt a Spanyolországot sújtó egyre mélyebb gazdasági válság volt, amelynek eredményeképpen gazdasági mutatói romlottak, így kevésbé lett vonzó a Közösség számára. Másrészt napirendre került a Közös Agrárpolitika és költségvetés reformja, amely belső vitákat váltott ki, és a francia magatartás, amely belpolitikai okokból is szüneteltetni kívánta a tárgyalásokat. Fontos megemlíteni, hogy Spanyolország esetében a csatlakozás már a gazdaság mérete miatt is problémákat okozott a Közösségnek. A Spanyolországgal folytatott tárgyalások két szakaszát lehet megkülönböztetni. Az első szakaszban a tárgyalandó problémák alapos elemzésére, a másodikban pedig az álláspontok közelítésére került sor mindkét fél részéről. A tárgyalások folyamatára jellemző volt, hogy a spanyol fél alaposan kidolgozott álláspontot képviselt, amelyből igen nehezen volt hajlandó engedni. A spanyolok tudatában voltak azoknak az előnyöknek, amelyeket a társulás kínál nekik, világosan látták azonban a veszélyeket is az ország külkereskedelmi egyensúlyára, gazdasági reformjára és érzékeny szektoraira nézve.

37

1985. június 12-én, hat és fél évvel az első tárgyalási nap után, Spanyolország Portugáliával együtt aláírta a Csatlakozási Szerződést, azt az okiratot, amely lehetővé tette a két ibériai ország számára, hogy 1986. január elsején a Közösségek részévé váljon. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a spanyol (és portugál) csatlakozás politikai döntés volt az Európai Unió részéről. A cél a fiatal demokráciák megszilárdítása és a Közösséghez kötése volt, ami egyben nem elhanyagolható piacot is jelentett az Unió vállalatainak. A szokatlanul hosszú, közel hét éves tárgyalások ugyanakkor arra utalnak, hogy a gazdasági szempontok uralkodtak el nemcsak a jelentkezők és az Unió viszonylatában, hanem magán az Unión belül is. Ez utóbbi az agrárpolitika reformját, a közös költségvetés reformját és az egyes tagállamokon (Franciaország) belüli erőviszonyok alakulását jelentette.13 A csatlakozás időpontjához képest a spanyol közvélemény Európa-pártisága erősödött a kilencvenes évek elejére. 1986-ban a spanyolok 63 százaléka vélekedett úgy, hogy az EU-hoz tartozni „jó dolog”, ez az arány 1991 novemberére 73 százalékra nőtt. 1986-ban még csak 20 százalék vélte úgy, hogy a csatlakozás jót tett az országnak, 1991-ben már a lakosság 63 százaléka volt ugyanezen a véleményen. Többségük szerint ez abban nyilvánult meg, hogy az ország súlyát, szerepét a csatlakozás növelte a világban és segített a spanyol gazdaság fejlődésében is. Az ország jelenleg elfoglalt pozícióját az Unióban mutatja, hogy 8 szavazattal rendelkezik a Miniszterek Tanácsában, 2 biztost delegál a Bizottságba (Loyola de Palacio – alelnök, közlekedés, energia, kapcsolatok az EP-vel; Pedro Solbes Mira - gazdasági és monetáris ügyek),64 európai parlamenti helye van és 1 bírót küld az Európai Bíróságba. 14 2.1.5. A spanyol gazdaság helyzete a csatlakozás előtt és után Ami az EU-ba való belépés feltételeit illeti Spanyolország eleget tett mind a politikai feltételeknek, köztük az emberi jogok tiszteletben tartásának, mind a gazdasági követelményeknek, azaz az ország belépése vagy csatlakozása a gazdasági szempontból nála sokkal fejlettebb EU-hoz nem jelentett túlságosan erős traumát, amely veszélyeztethette volna a felvételét. A spanyol gazdaság akkor már évtizedek óta modernizációs pályára lépett. Ennek első lépése az 1959. évi stabilizációs terv volt, amely lehetővé tette a spanyol polgárháborút 13

Éltető Andrea: Az Ibériai országok EU-csatlakozása, Európai Tükör 1997/17. 70. oldal 38

követően meglehetősen bezárkózott spanyol gazdaság külföld felé történő nyitását. A második lépés 1963-tól kezdődően a fejlesztési tervek sorozata volt, amelyek a spanyol gazdaságot az új, szabadkereskedelem jellemezte helyzetre készítették fel. Ez a folyamat vezetett végül a preferenciális megállapodás aláírásához, ami természetesen Spanyolország számára volt gazdaságilag előnyös. Javult a kereskedelmi mérleg és az ipari termelés is fejlődött, a Közösséggel folytatott iparcikk-forgalmában többlet keletkezett. Ezzel a megállapodással a Közösség elismerte a gazdasági átalakulásra tett spanyol erőfeszítéseket és megpróbálta ösztönözni azokat, abból a megfontolásból, hogy talán a gazdaság modernizációja, a termelési rendszerek korszerűsítése eszköz lehet – mint ahogy ez be is bizonyosodott – a spanyol politikai rendszerek demokratikus úton való fejlődésének elősegítésére. Az országnak az 1960-75 közötti időszakban 6,8 százalékos éves növekedési ütemet sikerült elérnie, de a második olajárrobbanás lehűtötte a túlzónak bizonyult spanyol várakozásokat. A tíz évig tartó gazdasági recesszió éppen akkor következett be, amikor az ország a politikai demokrácia tekintetében már éretté vált az európai csatlakozásra. 1975-ben az egy főre jutó nemzeti jövedelem elérte a kilencek átlagának 81,9 százalékát. 1985-re a belépés időpontjára azonban már 72,5 százalékra esett vissza. Az csatlakozás előtti évtizedben tehát a spanyol gazdaságot az olajválság okozta recesszió és hatásai jellemezték. A munkanélküliség 20% fölé ugrott, és az infláció is magas volt. A spanyol csatlakozási szerződésben biztosított kivételek, felmentések (derogációk), illetve átmeneti időszakok zöme 1992 végéig tartott, bár néhány esetben 1995 volt a végső határidő. Az átmeneti időszak vége Spanyolország esetében egybeesett a gazdasági konvergencia-szakaszával. A spanyol gazdaság 1986-92 között látványos fejlődésen ment keresztül, átlagon felüli növekedést, munkahelyteremtést és külföldi működőtőke-befektetést produkálva. A gazdasági mutatók látványosan közelítettek az EU átlagos mutatóihoz. Ennek a gazdaságélénkülési periódusnak az eredményeképpen Spanyolország 1992-re érte utol 1975ös önmagát. Sokan „spanyol gazdasági csodát” emlegettek, és az országot ma is több szempontból példaként állítják akár Magyarország, akár más közép-európai ország felé.15 Ez a folyamat 1992-re megállt, sőt több tekintetben visszafordult. A külföldi tőkebeáramlás megtorpant, és romlottak más általános mutatószámok is. A kedvezőtlen jelenségek kialakulásában meghatározó szerepet játszott az európai gazdasági recesszió, ami az 1990-es 14

http://www.europa.eu.int/pol/reg Éltető Andrea: Spanyolország és az Európai Unió, Európa Fórum, 1995. 5. évf. 3. szám, 3336. oldal 15

39

évek elejére elérte az Unió tagállamait. A válság mélypontja 1992 végén, 1993 első felében volt. Ennek oka a gazdaság szerkezetében még mindig fellelhető merevségekben rejlik, illetve a spanyol makrogazdaság négy jellegzetes problémájában. Ezek a következők: inflációs hajlam, magas költségvetési deficit, külkereskedelmi egyensúlyhiány és túlzott állami beavatkozás. Ezek az egymással összefüggő problémák részben még a csatlakozás előttről származnak, és az integráció csak enyhíteni tudta azokat vagy nem egy esetben éppen ellenkezőleg, súlyosbította a gondokat. Az 1992–93-as mélypontból a felépülés csak 1994 után következett be. 1996–1999 a monetáris unióra való felkészülés jegyében telt, amit a makrogazdasági mutatók látványos javulása és újabb növekedési periódus kísért. A maastrichti kritériumok teljesítése 1996-ban még kevéssé tűnt reálisnak, 1998-ra azonban már látványos eredményeket sikerült elérni. A spanyol konvergenciafolyamat egyik legnagyobb sikere az infláció leszorítása volt 1996 és 1998 között. Az infláció általános csökkenése mögött eltérő szektorális tendenciák húzódtak meg. A legjobban azok az ágazatok szerepeltek, amelyek nemzetközi versenynek vannak kitéve, illetve, amelyek tőkeintenzívek, s ezért a finanszírozási költségek csökkenése kedvezően hatott rájuk. A munkaintenzív és nem nagy versenynek kitett szolgáltatási szektorban ugyanakkor jóval nagyobb mértékben emelkedtek az árak. A konvergencia másik fontos területe az államháztartási hiány csökkentése volt. Az állami kiadások erős lefaragása és a vártnál jobb gazdasági növekedés következtében ez 1996-ban még 4,6%, 2000-re pedig már csak 0,3% volt. Nemcsak a költségvetés, de a társadalombiztosítás deficitje is jelentősen csökkent, köszönhetően a szociális és egészségügyi rendszer reformjának. Ugyanakkor a nyugdíjrendszer reformja még váratott magára, és az erősen öregedő népesség valamint a béreknél jobban emelkedő nyugdíjak miatt egyre több volt az állami kiadás, ami növelte az államháztartási hiányt. Ehhez járult még hozzá a 2001-es rossz gazdasági klíma. Így a célzott „nulla hiányt” nem sikerült elérni még 2003-ra sem.16

16

Éltető Andrea: Spanyolország gazdasági fejlettségével összefüggő érdekérvényesítési lehetőségei az EU-ban, különös tekintettel a bővülésre és a spanyol elnökségre, MTA Világgazdasági Kutató Intézet, Kihívások, 2002. december, 160. szám. 40

2.2. A közösségi regionális politika és Spanyolország 2.2.1. A spanyol regionális rendszer kialakulása és jellemzői Az ország területén a VIII-IX. század, azaz az első keresztény kisállamok megjelenése óta a hódítások és az uralkodóházak váltakozása miatt a régió-határok gyakran, a megyehatárok ritkán módosultak. Erre a városok, falvak, provinciák, szigetek ma már kulturális eseményként kezelt saját identitást megjelenítő védőszentjeinek ünnepei is utalnak.17 A spanyol regionalizmus gyökerei a nyolcszáz éves (711-1492) arab hódítás időszakáig nyúlnak vissza. A mór uralommal szemben csak a félsziget északi, nyugati és frankokkal határos részein a VIII-IX. században megszerveződött kis keresztény királyságok tudták felvenni a harcot. A többszáz éves visszahódítás a katolikus királyok, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd 1476-os trónra lépésével érkezett végső szakaszába. A félsziget kisebb királyságait hűbéruralma alá hajtó egyesült Kasztília és Aragónia közös vállalkozását siker koronázta. Sorra behódoltak a mór kisállamok. 1492-ben elesett az utolsó arab erősség Granada, és megszületett a központosított, egységes spanyol királyság. Megszűnt a nemzeti-regionális széttagoltság állapota. Királyi akarattal a Kasztília által létrehozott egyre növekvő birodalom közös nyelve a spanyol nyelv kasztíliai változata, a castellano lett. A XIX. században színre lépett kisnemzeti identitást megtestesítő baszk, katalán és gallego nacionalista mozgalmak az autonómia, az önkormányzatiság és olykor a teljes elszakadást is magában foglaló önrendelkezés megvalósításáért küzdöttek. A madridi kormányzat ezzel szemben a központosított, egységes szerkezetű államberendezkedés eszméjét és gyakorlatát képviselte. A feloldhatatlannak látszó érdekellentéteket a Francodiktatúra időszakában erőszakos eszközökkel kívánták megoldani. Merev, centralizált államhatalmat építettek ki és nem voltak hajlandóak tudomásul venni és elismerni a Spanyolországot alkotó népek nemzeti-regionális sokszínűségét. Mindez megakadályozta, hogy az állam valódi állam, a nemzet pedig sajátos jellemzőkből felépülő egységes nemzet legyen. 17

Szilágyi István: Európa és a hispán világ. Veszprém, Veszprémi Egyetemi Kiadó, 1998. 117. oldal 41

A nemzeti és regionális identitás kialakulásának és megszilárdulásának nehézségeit az említett tényezők mellett fokozták a Spanyolországban az ötvenes évek végétől beindult modernizáció asszimilációs, a népesség elvándorlásában és keveredésében megnyilvánuló társadalmi, gazdasági, demográfiai hatásai is. A hetvenes évektől vált széles körök számára is nyilvánvalóvá, hogy a sajátos, a nemzeti, esetenként regionális identitásokkal rendelkező spanyol

társadalom

többnemzetiségű

közösség,

és

hogy

ezt

a

sokszínűséget

közmegegyezéssel csupán az autonómiák rendszerére épülő államszerkezet képes kifejezni. Nem volt azonban világos a konkrét megoldás módja. Nem alakult ki egységes álláspont az önrendelkezési jog határait illetően sem, és a spanyol fejlődés ezen szakaszában nem illeszkedtek egymáshoz a nemzet, a nemzetiség, a régió, a regionalizmus, a nemzeti és regionális identitás fogalmai sem. A problémakör elméleti és gyakorlati megoldása az Európai Közösségbe igyekvő spanyol demokráciára várt. Az új spanyol demokrácia a régi hatalommal való gyökeres szakítást jelentett a nemzeti kérdés megoldása szempontjából. 1976 és 1983 között kialakította, majd azt követően folyamatosan továbbfejlesztette a nemzeti, valamint a regionális autonómiák és a demokratikus önkormányzati rendszer kompromisszumos összekapcsolására épülő rugalmas és szimmetrikus államszerkezetet. A tizenhét önkormányzati közösség18 létrehozásával Spanyolországban

technikai-jogi

értelemben

félföderális

rendszer

jött

létre.

Az

önkormányzati közösségek az egységes spanyol állam részét alkotják és közreműködnek az általános közhatalmi-igazgatási funkciók ellátásában. Az állam általános hatáskörű szerveivel szemben bizonyos fokú függetlenséggel és saját képviseleti-hatalmi önkormányzati intézményrendszerrel rendelkeznek. 2.2.2. A spanyolországi regionalizmus sajátosságai és problémái Az 1978. december 6-án népszavazással megerősített új spanyol alkotmány megoldást ért el az ibér társadalmat megosztó három legfontosabb kérdésben: meghatározta a politikai-társadalmi berendezkedés új modelljét, rendelkezett az államforma ügyében és szabályozta a regionális-nemzeti viszonyokat.

18

Andalúzia, Aragónia, Asztúria, Baleári-szigetek, Baszkföld, Cantabria, Extremadúra, Galícia, Kasztília-La Mancha, Kasztília és León, Kanári-szigetek, Katalónia, Madrid, Murcia, Navarra, La Rioja, Valencia Közösség. 42

Jelenleg a spanyol állam területi szervezetét a helyi önkormányzatok, a provinciák és az Autonóm Közösségek rendszere alkotja. Valamennyi egység az érdekeit érintő ügyekben önállóan jár el. Nem korlátozhatják azonban a személyek és a tőkék szabad mozgását, és nem szabad megsérteni azt az elvet sem, amely szerint Spanyolország területén valamennyi spanyolnak azonos jogai és kötelezettségei vannak. 1983 és 1997 között az ország történetében példa nélkül álló decentralizációs folyamat zajlott le, és alkotmányos monarchiában szokatlan módon valamennyi önkormányzati közösség esetében elnöki rendszer jött létre. Ennek ellenére maradéktalanul érvényesül az önkormányzatok feletti parlamenti ellenőrzés, és a törvényhozás két háza által gyakorolt kontrollt kiegészíti az alkotmánybírósági, a bírósági és a számvevőszéki felügyelet is. A látszólag egységes szabályozás ellenére a spanyol önkormányzati közösségeknek az autonómia megszerzése, az autonómiához jutás módja, a folyamat véghezvitele, az alapszabály kidolgozása, elfogadása, a szervezet és a hatáskörök elosztása alapján két típusa alakult ki. Beszélhetünk a korlátozott és a teljes önkormányzatisággal rendelkező közösségekről. Ez utóbbiak sorába tartozik Katalónia, Baszkföld, Galícia, Andalúzia, a Valenciai Közösség, a Kanári-szigetek és Navarra, amelyek rövidebb időn belül és szélesebb körben kaphattak jogosítványokat. A többi – Asztúria, Aragónia, Cantabria, La Rioja, a Baleári-szigetek, Kasztília és León, Kasztília-La Mancha, Murcia, Extremadura és Madrid korlátozott önkormányzatisággal rendelkezik, tehát fokozatosabban, hosszabb idő alatt és szűkebb körben kaptak jogosítványokat. Az autonóm régiók jogosítványai mind szociális (egészségügy, lakáskérdés, kultúra, környezetvédelem), mind gazdasági (infrastruktúra, turizmus, ipari és mezőgazdasági tevékenység szabályozása stb.) területre kiterjednek. A törvényeket, az általános szabályozásokat a parlament és a központi kormány alkotja, de ezek csak „jogi minimumot” jelentenek a régiók számára, amik ezeknél szigorúbb rendelkezéseket is hozhatnak. A szélsőséges nacionalista mozgalmak és irányzatok jelenléte ellenére Spanyolországban az autonómiák államának megteremtésével, a kettős identitás kialakulásával a hagyományos nemzetfelfogás érvényét vesztette. A megváltozott nemzeti-regionális azonosságtudatban a tolerancián, Spanyolország népeinek egymás iránti szolidaritásán és együvé tartozásán alapuló értékek felerősödése tapasztalható.

43

A spanyol regionalizmus legnagyobb problémáját azonban nem a jogi helyzet viszonylagos rendezetlensége, mégcsak nem is a kisnemzetek realitásokkal nem mindig számoló, túlzott követelései és nacionalista megnyilvánulásai, hanem az ezzel is összefüggésbe hozható fejlettségbeli különbségek, területi egyenlőtlenségek jelentik. 2.2.3. Regionális egyenlőtlenségek Spanyolországban Spanyolországban az évszázadok folyamán a régiók között jelentős egyenlőtlenségek alakultak ki. A hosszú távú trendeket a gazdasági fejlődés kisciklusai, a konjunkturális ingadozások és a kormányzati célkitűzések is befolyásolták. A régiók gazdasági fejlettsége és termelési szerkezete észak–déli irányban jelentősen változik. Az ország északkeleti része, illetve Madrid fejlettségét tekintve élesen elüt a déli és a középső régióktól. A déli régiókra jellemző az átlagnál jóval magasabb munkanélküliség és alacsonyabb egy főre eső jövedelem, a mezőgazdaság kiemelkedő szerepe (mediterrán növények, olívatermelés), a nagybirtokok rendszere. Ugyanakkor egyes déli régiókban általában átlagon felüli a gazdasági növekedés (Andalúzia, Murcia, Valencia). Extremadura, Kasztilia-La-Mancha, Andalúzia együtt az ország lakosságának 25 százalékát adják, de a nemzeti GDP-hez csak 18 százalékkal járulnak hozzá. Teljesítményük csak az európai átlag alig több mint 50 százalékát éri el. A fejletlen, mezőgazdasági jellegű, tradicionális gazdasági szerkezetet konzerváló régiók19 lemaradása az elmúlt húsz esztendő alatt sem csökkent. Még mindig ezeknek az autonóm közösségeknek a legrosszabbak a munkanélküliségi és az inflációs mutatói is. Az elmúlt harminc év gazdasági tendenciái (belső migráció, agrárnépesség csökkenése) is erősen érintették ezt a térséget. Ezen kívül a déli régióknak más olyan speciális problémákkal is meg kell küzdeniük, mint például a magas fokú talajerózió, a szárazság és a gyakori erdőtüzek. Az északi régiókra az iparosodottság a jellemző, a mezőgazdasági birtokok aprók, és általában kontinentális termékeket (tej, állattenyésztés) termesztenek. A fejlett észak-keleti zóna (Madridot és a Baleárokat is beleértve) a népesség mintegy felét és a GDP közel 60 százalékát adja. A több szempontból is kiemelkedő régió itt, Katalónia. Ez a régió járult hozzá mindig is a legnagyobb mértékben (20 százalékkal) a nemzeti GDP-hez. A foglalkoztatottak 60 százaléka a szolgáltató szférában dolgozik, 29 százalékuk az iparban (9,5 százaléka az építőiparban). Észak-Spanyolország többi részén

19

Kasztília-La Mancha, Kasztília és León, Extremadúra, Andalúzia, Galícia, Cantabria, Asztúria és Murcia 44

(Baszkföld, Asztúria) a legsúlyosabb gondot az elavult, szerkezeti válsággal küszködő iparágak okozzák, Galíciában pedig az agrárszféra helyzete válságos.20 2.2.4. A spanyol regionális politika célkitűzései A spanyol regionális politikának fő célja az autonómiai rendszer kialakítása óta a regionális különbségek mérséklése, csökkentése. A spanyol autonóm tartományok négy forrásból gazdálkodnak: a központi költségvetésből kapott összegekből, saját bevételekből, a területközi kiegyenlítési alap juttatásaiból és az Európai Unió különböző regionális fejlesztési és felzárkóztatási alapjaiból. A belső egyenlőtlenségek felszámolására, illetve csökkentésére irányuló Területközi Kiegyenlítési Alapról szóló törvényt 1984 márciusában fogadta el a spanyol parlament. Az alap reális beruházási költségeinek az a céljuk, hogy hozzájáruljanak a területek közötti jövedelem és gazdaság különbségeinek csökkentéséhez az autonóm közösségeken belül, különösen a helyi, megyei, a szigeteken található, provinciális vagy regionális infrastruktúra, közmunkák, öntözés, területrendezés, lakás és közösségi létesítmények, falusi lakáskörülmények, a szállítás és hírközlés javításához. Ennek megfelelően alakították ki az alap forrásaihoz való hozzájutás szigorú kritériumrendszerét. A dotáció 70 százalékát a régiók az egy főre jutó jövedelemnagyság szerint kapták. A rendelkezésre álló összeg 20 százaléka a migrációs szaldó alapján került kiosztásra. 5 százalékot fordítottak a munkanélküliség kompenzálására és a fennmaradó 5 százalékot pedig a régiók területnagyságuk szerint vehették igénybe. Ebből sokáig mindegyik régió részesedhetett, 1990 után azonban csak a legalacsonyabb egy főre eső jövedelmű kilenc régió jogosult a finanszírozásra, mert már figyelembe vették az Európai Regionális Fejlesztési Alapot is, amely az 1. számú célkitűzéssel érintett legelmaradottabb európai régiók fejlesztését

és

strukturális

illeszkedését

kívánták

elősegíteni.

Az

Európai

uniós

programdokumentumokban szereplő, jóváhagyott és támogatott tevékenységekre, a hozzájuk kapcsolódó programokra, alprogramokra aktuális jelleggel akciócsoportok jönnek létre. A programok alkalmazásához minden helyi akciócsoport rendelkezik egy ügyintéző szervvel, a közösség szintjén létezik egy pénzügyi és közigazgatási felelős helyi jellegű közintézmény formájában.

20

Demendy Nóra – Éltető Andrea: Spanyolország és Portugália az EU strukturális támogatási rendszerében, Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézet, Műhelytanulmányok, 39. szám, 2002. július. 45

A spanyol regionális politika rendszerének alakulására az Európai Uniós kapcsolatok jelentős hatást gyakorolnak. A hispán terület- és vidékfejlesztési tervek magvalósításában ugyanis a közösségi alapok igen nagy szerepet játszanak.

46

III.

A közösségi támogatások eredményei Spanyolországban 1986-ban - Spanyolország csatlakozásakor - az összegeknek a tagországok számára

történő kihelyezési rendszer egy „villa” révén történt. Ha az egyes tagországok által megkapható százalékok összege meghaladta a 100-at, ez versenyhelyzetet teremtett a tagországok által benyújtott projektek között. Ez azzal járt, hogy nem minden projektnek lehetett támogatást nyújtani, összegeket odaítélni, hanem csakis a legjobbaknak. Ez a villarendszer benne szerepelt a szabályozásban, ezért meg kellett reformálni a szabályozást, az összegek szétosztásának megállapítása céljából. Valamint Spanyolország csatlakozásakor módosítani kellett azt az akkoriban hatályos szabályzatot is, amely az addig haszonélvező országok részesedését rögzítette.21 3.1. 1989–1993: az első támogatási időszak és eredményei Az 1989–93-as években Spanyolország több mint 11 milliárd eurót kapott az unió strukturális alapjaiból. Az összeg az állami együttfinanszírozással és a magánbefektetésekkel 18 millió 408 ezer ECU-re nőtt, amely évente a spanyol GDP mintegy 1,5 százalékát tette ki. Ez pedig az 1. számú célkitűzés hatálya alá tartozó tíz spanyol önkormányzati közösség bruttó hozzáadott értékének 1,4 százalékos, és az országos átlag 0,7 százalékos növekedését jelentette. Az 1. számú táblázat jól mutatja, hogy a juttatások legnagyobb része az Európai Regionális Fejlesztési Alapból származott az 1. számú célkitűzés keretében. 1989-1993 folyamán Spanyolország az 1. számú célkitűzéssel érintett vidéki területek strukturális átalakítására és a jövőbeni egységes európai piacra történő felkészítésére 9,7 millió ECU támogatást kapott. Ez az 1. számú célkitűzéssel érintett területek strukturális átalakítására fordított források 27 százalékát jelentette. Ezek hét fő prioritás mentén osztódtak el, amelyek a következők voltak: (1) infrastruktúra és kommunikáció (autópályák, vasút, kikötők, repülőterek, telefon); (2) ipar, kézművesipar és vállalati szolgáltatások; (3) turizmus; (4) mezőgazdasági

erőforrások,

vidékfejlesztés;

(5)

gazdasági

tevékenységet

támogató

infrastruktúra (víz, energia, környezetvédelem, kutatás-fejlesztés); (6) emberi erőforrások; (7) technikai segítség. A 2. számú táblázatból tisztán látszik, hogy a legnagyobb hangsúlyt az 5. prioritás kapta, amit szorosan követ az 1. prioritás, vagyis a tágan értelmezett infrastruktúra fejlesztésére (mivel mindkét prioritás infrastrukturális beruházásokat jelent) fordították az első

47

támogatási periódusban az országnak juttatott 1. célkitűzés támogatásainak 70%-át. A második legfontosabb terület, mintegy 15%-kal a 2. prioritás (kézművesipar, vállalati szolgáltatások) volt. Ami az 1. cél támogatásainak regionális megoszlását illeti, a legtöbbet Andalúzia kapta, őt követi Castilla és León, Castilla la Mancha, Galícia, a Kanári szigetek és a többi régió. Ezen kívül régiók közt fel nem osztott, illetve más régiók között elosztott összegek is voltak (5%). A Kanári-szigetek és Valencia annak ellenére támogatott régió volt, hogy egy főre jutó GDP értékük meghaladta a nemzeti átlagot, ugyanis ez a mutatójuk a közösségi átlagnál viszont alacsonyabb volt. A régió hozzáadott értékéhez viszonyítva Extremadura és Castilla la Mancha tartományban jelentették a legtöbbet (kb. 2,5%) a támogatások. Az első támogatási periódusban az 1. cél régiói esetében együttesen az egy főre jutó GDP az uniós átlag 68,3%-ról 73,5%-ára emelkedett. A leglátványosabb eredmények az infrastruktúra terén születtek: az újonnan épült autópályák 54%-át és az autóutak 36%-át a strukturális juttatásokból finanszírozták. A főbb projekteket említve: gyorsvasút épült Madrid és Sevilla között, az A92-es autópálya és más autóutak épültek, új állomást hoztak létre Ciudad Realban, befejezték Lanzarote repülőterét és megépült a valenciai metró is. A közutak hossza 1988 és 1993 között több mint a duplájára nőtt. A telekommunikáció terén a 100 lakosra jutó telefonvonalak száma 22,8-ről 31,8-re nőtt az 1988–1993-as években, és a digitalizáció foka 5,7 százalékról 37 százalékra bővült. Az Európai Regionális Fejlesztési Alap révén mintegy húsz, az 1. számú célkitűzés hatálya alá eső övezetben található egyetem kutatás-fejlesztési finanszírozására került sor. Technológiai parkok létesültek Malagában, Valladolidban, Valenciában, Sevillában, Galíciában és a Kanári-szigeteken is.22 3.2. 1994–1999: a második támogatási időszak és az elért eredmények A második támogatási időszakban Spanyolország 31,7 milliárd eurót kapott a strukturális alapokból. A segítség 57 százalékát a regionális alap finanszírozta. A strukturális alapok juttatásain kívül a közösségi kezdeményezések további 2,6 milliárd eurót tettek ki. A strukturális támogatások fő céljait tekintve – amint a 3. számú táblázatból is kitűnik - ismét 21

Európa Füzetek: Spanyol tapasztalatok az EK-csatlakozás előkészítésében, ITD Hungary 1997, 62. oldal 22 Szilágyi István: Európa és a hispán világ, Veszprémi Egyetemi Kiadó 1998, 160. oldal 48

megállapítható az 1. cél, vagyis az elmaradott régiók dominanciája. Ezt követi a hanyatló ipari területek felkarolása. Elmondhatjuk, hogy az 1. cél alá tartozó régiókban a finanszírozást ismét az infrastruktúra fejlesztésére fordították leginkább. A teljes beruházási összeg 55 százaléka, a nemzeti finanszírozás 49,7 százaléka és az EU alapok 37,2 százaléka az alapinfrastruktúra, elsősorban a közlekedés, a szállítás fejlesztésére lett allokálva. A teljes finanszírozási összeg 21,2 százalékát és az EU-alapok 27,4 százalékát a termelő ágazatok főleg az ipar, a szolgáltatások, a turizmus - fejlesztésére, továbbá az előbbi 18 százalékát, illetve az EU-támogatás 27 százalékát az emberi erőforrások fejlesztésére, képzésére fordították a második támogatási időszakban. Ami a támogatások regionális megoszlását illeti, a legnagyobb rész ismét Andalúziának jutott (27%), őt követte Castilla és León (13,7%), Galícia (12%) és Valencia (10%). Extremadura és Castilla la Mancha egyaránt a juttatások 7,7 százalékát kapták, a többi régió ennél kevesebbet. A második támogatási időszak néhány kiemelkedő eredménye, hogy 2351 km vízvezeték, 5285 km autópálya, 567 km autóút és 255 új egészségügyi központ épült, 83 kórházat felújítottak, 900 km fő gázvezetéket építettek ki, 434 támogatott hotelt nyitottak meg, 121 emlékművet restauráltak és 5.358.110 képzési, foglalkoztatási projekt indult el. 3.3. 2000–2006: a harmadik támogatási időszak és az eddig megvalósult eredmények A harmadik támogatási időszakban Spanyolországnak mintegy 40 milliárd euró támogatást szántak a különböző strukturális alapokból. Természetesen ismét az Európai Regionális Fejlesztési Alap támogatásai teszik ki a legnagyobb tételt ezekből. A regionális alap támogatásaira Cantabria már nem jogosult, mivel ebben az időszakban az egy főre jutó GDP itt eléri az EU átlag 75 százalékát. A Regionális Fejlesztési Alap, ugyanis csak azokat a régiókat támogatja, ahol az egy főre eső GDP kisebb, mint az EU átlag 75 százaléka. Ezért erre a régióra átmeneti, ún. phasing out szabályozás vonatkozik. Ez azt jelenti, hogy a támogatási összegek kisebbek, és évről évre csökkennek. A második legnagyobb jelentőségű továbbra is a szociális alap támogatása. Az 1. cél alá tartozó régiókban a finanszírozást főleg az infrastruktúra fejlesztésére fordítják. A teljes beruházási összeg 58 százaléka, a nemzeti finanszírozás 52 százaléka és az EU-alapok 42 százaléka az alapinfrastruktúra, elsősorban a közlekedés és a szállítás 49

fejlesztésére lett allokálva. A teljes finanszírozási összeg 20 százalékát és az EU-alapok 25 százalékát a termelő ágazatok fejlesztésére, továbbá az előbbi 19 százalékát, illetve az EUtámogatás 28 százalékát az emberi erőforrások fejlesztésére fordítják a harmadik támogatási időszakban. A harmadik támogatási időszakban kilenc fejlesztési prioritást alakítottak ki, amelyek a következők: (1) a versenyképesség javítása és a termelés fejlesztése; (2) a tudás alapú társadalom, kutatás-fejlesztés; (3) környezetvédelem, természeti erőforrások; (4) emberi erőforrások fejlesztése, foglalkoztatás; (5) a vidéki városok fejlesztése; (6) közlekedés és energia; (7) mezőgazdaság és vidékfejlesztés; (8) halászat; (9)technikai segítség. A támogatások legnagyobb része, 31 százaléka a 6. prioritásra, a közlekedésre és az energiára irányul, további 22 százalék a környezetvédelemre, 12 százalék az emberi erőforrásokra, 10– 10 százalék a versenyképesség javítására és a vidékfejlesztésre – ahogy azt a 4. számú táblázat is mutatja. Összevetve a három támogatási időszakot elmondható, hogy regionális megoszlásban az EU strukturális támogatásaiból legnagyobb részben Andalúzia részesedett, funkcionálisan tekintve pedig az infrastruktúra fejlesztése volt a legfontosabb. Az EU strukturális támogatásai, illetve az ezek mellé rendelt nemzeti finanszírozás útján az elmaradott spanyol régiók tetemes összegekhez jutottak 1988 óta. A kérdés az, hogy hogyan érvényesült ezek hatása, jelentkezik-e, és ha igen, akkor milyen mértékben a regionális és a nemzeti szintű fejlődésben? Az Európai Bizottság számításai szerint az EU támogatásai éves átlagban a spanyol GDP-nek körülbelül 1,5 százalékát tették ki. A támogatásokat elsősorban az infrastruktúra és a humán tőke fejlesztésére fordították. Mindez átgyűrűző gazdasági munkahelyteremtő hatásokon keresztül segítette a növekedést. Az infrastruktúra fejlesztése leginkább a közlekedést érintette. Spanyolországban jóval nagyobb arányban költöttek a közutak fejlesztésére, mint máshol (a második támogatási időszak közlekedési összegeinek 73 százalékát). Emellett a vasutak, a kikötők, a városi közlekedés modernizációja is hangsúlyos volt. Mindennek eredményeképp a közutakon az utazási idő Spanyolországban 10-20 százalékkal, csökkent. Az építkezések az állami vállalatokon kívül a magáncégeknek is lehetőségeket adtak, a magánberuházásokat is fellendítették. Ezen kívül az infrastruktúra javulásának jelentős tovaterjedő hatásai voltak, amiből más régiók is profitáltak. A strukturális támogatások az életminőség, a környezetvédelem javítását is célozták. 50

A humán erőforrások fejlesztése minden támogatási időszak második fő prioritása volt. A támogatások az aktív munkaerő-piaci politikához járultak hozzá, főleg az oktatás és az átképzés segítésével. Spanyolországban a középiskolai fejlesztések, reformok finanszírozása történt nagyrészt az unió pénzéből. A fentiek eredményeként a közösség tagországai között konvergencia bontakozott ki a nyolcvanas-kilencvenes években. Ennek fő motorja, többek közt, Spanyolország (és Portugália) felzárkózása volt. Valóban, - ahogy azt az 5. számú táblázat is mutatja - 1986 és 1999 között Spanyolország egy főre eső GDP-je az EU-15 átlag 71,5 százalékáról 82,5 százalékára nőtt. Több elemzés ugyanakkor megállapította, hogy bár az országok között igen, az országokon belül, a régiók között nem ment végbe konvergencia. Ezt mutatják a közölt adatok is. A regionális egyenlőtlenségi index csak Portugáliában és az Egyesült Királyságban csökkent 1988 és 1998 között, Spanyolországban például 13,9-ről 19,1-re nőtt. Az országos és a regionális szint közötti ellentmondás okai nem ismertek, általában a migrációs folyamatok és a kereskedelmi költségek, akadályok szintjében keresik a magyarázatot. Mindazonáltal az ok-okozati viszony bizonyos mértékben kölcsönös, hiszen a regionális különbségek kialakulása nemcsak következménye, hanem oka is a munkaerő vándorlásának. A regionális fejlettségbeli, illetve jövedelemkülönbségek legalapvetőbb, leginkább használt mutatója az egy főre eső regionális GDP. Ennek növekedése vagy kiegyenlítődése a régiók közötti konvergencia mértékét mutatja. A szegényebb spanyol régiókban az életminőség jelentősen javult, de a gazdagabb 13 régió is jól ki tudta használni a csatlakozásból adódó lehetőségeket, ezért a régiók között nem ment végbe konvergencia. Spanyolország egésze azonban egyre inkább felzárkózott az EU átlagos fejlettségi szintjéhez. Spanyolország esetében az Európai Bizottság jelentése szerint Madrid és Katalónia egy főre eső GDP-je magas, és nőtt az elmúlt évtizedben. Baszkföld és Navarra is jól teljesített, de az északkeleti és déli szegényebb régiók - Galícia, Extremadura - GDP-je az EU-átlagnál jóval kisebb mértékben nőtt. Ezért a regionális különbségek Spanyolországban nagyobbak lettek a kilencvenes években. A régiókat „gazdagság” - a regionális GDP/fő nagyobb, hasonló vagy kisebb, mint a nemzeti átlag - szerint három csoportra bontva kiderül, hogy konvergencia a gazdag és a közepesen gazdag régiók között ment végbe, a szegény régiók távolsága megmaradt a másik két csoporttól. Ez annak tudható be, hogy az integrációból a fejlesztési segélyeket tekintve 51

ugyan nem, de mind a kereskedelmi kapcsolatokat tekintve, mind a külföldi beruházás terén a már amúgy is fejlett három régió, Katalónia, Madrid és Navarra profitált a leginkább. E három régión kívül még a Baleári-szigetek, Baszkföld, La Rioja és Aragón egy főre jutó GDP-je volt az átlagos érték felett. 1993 és 1995 között a leggazdagabb és legszegényebb régió (Baleárok és Extremadura) különbsége 67 százalékpontról 81 százalékpontra nőtt, aminek az 1992–93-as recesszió az oka. A GDP-növekedést, a regionális fejlődést tekintve két „húzó” régió alakult ki, és erősödött meg az európai integráció során: a mediterrán öv (a szigetek, Andalúzia, Valencia) és az Ebro völgyének tengelye (Katalónia, Aragón, La Rioja, Navarra). Extremadura és Galícia 1998-ig sem tudta igazán behozni fejlettségi lemaradását. 3.4. A következő periódus – 2007-2013 - tervezett támogatásai Az Európai Bizottság a 2007-2013-as időszakra elfogadta a kohéziós politika reformjához szükséges jogalkotási javaslatokat. A programtervezet sokkal célirányosabb és egyszerűbb megközelítést javasol az európai, nemzeti és regionális fejlesztési programok új generációinak kivitelezéséhez. A kohéziós politika - amelyre összesen 336,3 milliárd eurót fordítanának a hétéves időszak alatt, amely hozzávetőleg 30 százalékos emelkedést jelent célja: a versenyképesség és a növekedés fokozása a kibővített Európai Unióban. Ez az összeg a 2007-2013 közötti időszak költségvetési tervezetének egyharmadát teszi ki. A források és a teendők három cél köré összpontosulnak. Az első célkitűzés azokat a tagországokat támogatja a valódi felzárkóztatáshoz vezető feltételek kialakításában, ahol az egy főre jutó GDP kevesebb, mint a közösségi átlag 75 százaléka. A jelenlegi tervek szerint erre a célra fordítanák a kohéziós politikára szánt összeg 78 százalékát, vagyis 264 milliárd eurót. A regionális versenyképesség fokozására és a gazdasági szükségletekhez igazodó foglalkoztatás növelésére mintegy 17 százalékot, azaz 57,9 milliárd eurót javasolnak. A harmadik cél a határon átnyúló, nemzetek közötti és regionális együttműködés támogatása, annak érdekében, hogy elősegítsék a harmonikus és kiegyensúlyozott integrációt. Erre a célkitűzésre szánják a tervezett összeg 4 százalékát, vagyis 13,2 milliárd eurót. 23

23

Forrás: http://www.europa.eu.int/pol/reg 52

3.5. A keleti bővítés során keletkezett viták a regionális támogatások ügyében Spanyolország politikailag támogatja az unió kibővítését. A 2002-es spanyol elnökség elején a kormányfő, José María Aznar ellátogatott néhány tagjelölt országba Magyarországra, Litvániaba és Lettországba - hogy ezt személyesen is megerősítse. A spanyol lakosság körében végzett közvéleménykutatások a 90-es években és később is pozitív hozzáállást mutattak a keleti kibővítéssel kapcsolatban. A spanyolok az EU-átlagnál (50%) is nagyobb mértékben támogatták a kibővülést. Dánia és Görögország után a harmadik olyan ország, ahol a legmagasabb volt a lakossági támogatottság (64%). A spanyol mentalitásra jellemző a szolidaritás: nemrég még nekik volt szükségük demokráciájuk megszilárdítására, most ugyanezt nem tagadhatják meg a közép-kelet-európai országoktól sem. A spanyol tárgyalási álláspont háttere az ország gazdasági és politikai fejlődésében volt keresendő. A nagyobbik ibériai ország hosszú diktatorikus periódus után 1986-tól vált az Európai Unió tagjává. A tagság egyik fő célja a friss demokrácia megszilárdítása volt. A csatlakozás érdekében Spanyolországnak komoly belső jogi és gazdasági reformokat, deregulációs és liberalizációs lépéseket kellett tennie. Ezek az intézkedések később látványos gazdasági és kereskedelmi fejlődést indukáltak, és fontos szerepet játszottak a működőtőke vonzásában is. A nagyméretű és az EU-tagoknál jóval szegényebb ország csatlakozása az unió pénzügyi szolidarításának, az egyes régiókat támogató alapoknak a felülvizsgálatát, reformját vonta maga után, aminek eredményeként ezek a pénzeszközök jelentősen megnőttek. Nagymértékben az EU pénzügyi támogatásának köszönhető a Spanyolországban megindult óriási léptékű közúti infrastrukturális és telekommunikációs fejlesztés. A kilencvenes évek végére világossá vált, hogy a regionális támogatási célok rendszere a közép-kelet-európai országok várható csatlakozása miatt újabb reformra szorul. A gazdasági és szociális kohézió az EU egyik fő célkitűzése, hiszen a kevésbé fejlett tagállamok nehezen lennének hajlandóak tartósan elviselni az esetleg növekvő és már nem tolerálható jóléti különbségeket. A bővítéskor az EU lakossága 20 százalékkal nőtt, miközben a GDP mindössze 5 százalékkal emelkedett. Ez azt jelenti, hogy a kohéziós politikákat meg kellett erősíteni annak érdekében, hogy az új tagországok felzárkózzanak az EU többi tagállamához. A rendelkezésre álló pénzeszközök tekintetében komoly vita alakult ki a tagállamok között, amelyben Spanyolország is aktívan képviselte álláspontját. Németország mindenképpen 53

csökkenteni akarta befizetéseit, és hozzá csatlakozott még néhány nettó befizető ország (Hollandia, Svédország és Ausztria). A déli tagállamok a strukturális és kohéziós támogatások megmaradásáért harcoltak. Spanyolország 1998 nyarán egy olyan javaslattal állt elő, ami igencsak felborzolta a kedélyeket. Az elképzelés szerint progresszívvá kellett volna tenni a befizetéseket, vagyis a gazdagabb, nagyobb egy főre jutó GDP-vel rendelkező ország fizessen többet az EU közös kasszájába. A nemzetállami progresszív adózás elve így európai szintre is ki lenne terjesztve. A javaslat megvalósulása azt jelentette volna, hogy Németország, mint a leggazdagabb EUtagállam még évente 7-8 milliárd márkával többet fizet a közös költségvetésbe, mint addig, a spanyolok pedig 2-3 milliárddal többet kapnak, mint addig. A minden erejükkel éppen a befizetéseik csökkentéséért harcoló németek érthető módon idegesen reagáltak a javaslatra. Görögország és Portugália ugyanakkor, mint haszonélvezők támogatták azt. Fontos megemlíteni, hogy a közös költségvetésről szóló vitában Németország azért képviselte olyan hevesen azt az álláspontot, hogy nem fizet tovább, mert a kormánynak nem volt meg a közvélemény támogatottsága a bővítéssel kapcsolatban. Spanyolország később azzal enyhítette elképzeléseit, hogy csak ellensúlyozni akarta a német javaslatot, ami a kohéziós juttatások megszüntetését és a német befizetés csökkentését tartalmazta. Az egyik legnagyobb vitapont ugyanis a Kohéziós Alap volt. Az akkori négy „kohéziós ország”, Spanyolország, Görögország, Portugália és Írország, akik számára létrehozták ezt az alapot, semmiféleképpen nem akarták, hogy ez a pénzforrás megszűnjön. Németország, illetve az EU „északi szárnya” azonban azon az állásponton volt, hogy mivel az alap az EMU-tagság elérését segítette, azon országoknak, amelyek már EMU-tagok nincs többé szükségük erre a támogatásra. Spanyolország, Portugália és Írország tehát ne részesüljön többé a juttatásokból. Franciaország és Belgium kompromisszumos javaslatként azzal állt elő, hogy ne szűnjön meg a Kohéziós Alap rögtön, viszont csökkenjenek fokozatosan a támogatások. A bizottság javaslata szerint a Kohéziós Alap fennmaradna, csak a hozzájutási feltételek szigorodnának: a stabilitási paktum megsértése esetén automatikusan megszűnnének az alap juttatásai is. A költségvetési vita lezárására 1999 tavaszán került sor. Az elveket az Európai Tanács 1999. március 24-25-én tartott berlini ülésén fogadták el végleges formában. Ekkor történt, hogy a strukturális alapok eddigi hat támogatási célját három célba sűrítették össze. A strukturális alapok rendelkezésére álló összeg hét évre 195 milliárd euró, a Kohéziós Alap 54

rendelkezésére álló összeg 18 milliárd euró, a teljes keretösszeg 213 milliárd euró. A déli tagállamok, tehát Spanyolország vezetésével elérték, hogy a Kohéziós Alap nem szűnt meg. 2001. április 24-én Spanyolország memorandumot nyújtott be az Európai Bizottságnak. Ebben kifejtette, hogy az alacsony jövedelemszintű jelöltek uniós felvétele következtében a közösségi statisztikai jövedelmi átlag lefelé mozdul majd. Így a jelenlegi EU-régiók viszonylagos jövedelemszintje automatikusan emelkedni fog. Ezért a jelenlegi unióban a közösségi átlag alatt levő országok és térségek gazdasági konvergenciafolyamata mesterséges gyorsuláson megy majd keresztül. Ez azonban nem reális konvergencia lesz, hanem a bővítés direkt következményeként bekövetkező statisztikai konvergencia. Vagyis ettől a szegény spanyol régiók nem lesznek gazdagabbak, csak statisztikailag. Biztosítani kell tehát, hogy ne sérüljön a tagok közötti szolidaritás és a kohézió elve. Ha az első cél támogatásainak esetében a 75 százalékos elv fennmaradna a bővítés után Galícia, Extremadura, Castilla-La Mancha, Andalúzia, Murcia és Ceuta-Melilla kaphatna a pénzekből. A közép-kelet-európai országok csatlakozása másféle félelmeket is ébresztett a spanyolokban. Az új tagok több szempontból versenytársak az ország számára. Egyes termékeik a spanyol áruknak jelentenek konkurenciát az EU piacain, másfelől telephely- előnyeik a külföldi működőtőke-befektetőket téríthetik el. Itt elsősorban a jelölt országok szakképzett munkaerejének olcsósága a legfontosabb vonzerő. Ugyanakkor Spanyolország maga is hasznot fog húzni ebből, illetve az új tagok piacainak további megnyílásából. 2002. január 30-án hozta nyilvánosságra javaslatait az Európai Bizottság az új tagállamoknak nyújtandó támogatások tekintetében. Ezen alapulva a július 30.-i tárgyalási fordulón megállapodás született a regionális politika fejezetének témájában. Ennek legfontosabb eleme, hogy meghatározták a csatlakozó országok fejlesztési támogatásait, köztük Magyarországét is. Mind a hét magyar régió az első cél hatálya alá kerülne. Az előzetes számítások alapján 2005-re 1018 millió, 2006-ra pedig 1293 millió euró jutna Magyarországnak a regionális fejlesztési keretből. A javaslattételnél a bizottság ugyanazokat a szempontokat vette figyelembe, mint a jelenlegi tagállamok esetén: a lakosság létszámát, az egy főre jutó GDP-t és a munkanélküliség értékeit. A kohéziós alapok elosztásánál ugyanazt a módszert alkalmazták, mint az előkohéziós alapként működő ISPA esetében (ott a magyar részesedés alacsonyabb, mert az ISPA-ból Bulgária és Románia is részesül). A négyszer több lakosú Spanyolországnak juttatott támogatáshoz hasonlítva a fenti összegek természetesen jóval alacsonyabbak. Az összehasonlítás alapja az egy főre eső összeg 55

lehet. Ha az előcsatlakozási alapokat is figyelembe vesszük, akkor az egy főre jutó támogatás összege a spanyolénak mindössze 35 százaléka. Ha csak a csatlakozás első három évét vesszük figyelembe, akkor az egy főre eső támogatás már nagyobb, a spanyolénak mintegy 70 százaléka.

56

Befejezés A regionalizmus napjaink egyik legelterjedtebb jelensége, mint a globalizáció térhódításának ellenpólusa a XXI. század elején. Az európai integráció már a kezdetektől rendkívül fontosnak tartotta a gazdasági és szociális kohézió eszméjét és a kevésbé fejlett régiók támogatását. Spanyolország – és Portugália - csatlakozása után 1986-tól a területi egyenlőtlenségek jelentősen nőttek az Európai Unióban. Ezért az unió regionális gazdasági fejlődést, kohéziót szolgáló politikája is megerősödött az utóbbi két évtizedben, és az erre a célra rendelkezésre bocsátott pénzeszközei is bővültek. A helyzet egyik legnagyobb haszonélvezője Spanyolország volt. Az

EU-források

vitathatatlanul

hozzájárultak

a

Spanyolország

gazdasági

növekedéséhez, fejlődéséhez. Ennek útja elsősorban az infrastruktúra fejlesztése, valamint – kisebb mértékben – az oktatás és a humán erőforrások támogatása volt. A közlekedési infrastruktúra-ellátottság szintje 1986-ban az EU-átlag 71%-ának felelt meg, 1997-ben már 92%-ának. A fejlődés látványos volt a telekommunikáció terén is, több millió új telefonvonal épült ki, a digitalizáció előrehaladt, a mobiltelefonok széles körben elterjedtek. Az infrastruktúra fejlődése fontos szerepet játszott a spanyol magánszektor termelékenységének növekedésében 1985 után. A megvalósított beruházások a közvetlen munkahelyteremtés mellett olyan további gazdasági hatásokkal jártak, amelyek összegződve, együttesen javították az ország gazdasági-társadalmi helyzetét, közelítve azt a fejlettebb EU-tagállamokéhoz. Ugyanakkor az országokon belül a regionális fejlettségbeli különbségek megmaradtak. Spanyolországban a nemzeti szintű fejlődést a korábban is gazdagabb régiók gyors fejlődése növelte, de a legszegényebb régiók a támogatások és növekedés ellenére is hasonlóan távol állnak a gazdag területektől, mint korábban. Spanyolország a neki megítélt strukturális támogatások mintegy 85%-át használta fel, ami más tagállamokhoz viszonyítva jó arány. A juttatások regionális szinten pozitív módon érvényesültek. Mindezek a pozitív hatások azonban nem csupán az EU támogatásainak, hanem az azokkal egybekapcsolt nemzeti hozzájárulásnak is köszönhető. Ez nem csak a központi költségvetés, hanem az állami vállalatok ráfordításait is jelenti, 57

magánberuházásokkal kiegészülve. Az infrastrukturális projektekben a nemzeti részvétel mértéke igen magas volt, 50-60%-ot is elért. A saját erőfeszítések tehát előfeltételei a segélyek jótékony hasznosulásának. Spanyolország valóban látványosan fejlődött, optimálisan tudta felhasználni a közösségi pénzeket. Hosszútávon szeretnék, hogy annyira fejlettek legyenek, hogy ne legyen szükségük további támogatásokra. Spanyolország és Magyarország történelmében és EU csatlakozásában sok rokon elemet fedezhetünk fel. Mindkét ország politikai rendszerváltását követően kapcsolódhatott bele a meghatározó európai áramlatokba. A spanyol példa kiemelkedő fontosságú számunkra, hiszen egyrészt Spanyolország óriási utat tett meg csatlakozása óta, másrészt az uniós tagság az egész társadalom számára alapvető sikert jelent.

58

Mellékletek 1. táblázat A spanyolországi támogatások megoszlása a célok és a strukturális alapok szerint 1989 és 1993 között (százalékban)24 ERDF

ESA

EAGGF

Összesen

1. cél

53,68

20,32

10,67

84,69

2. cél

4,99

1,38

0,00

6,37

3.-4.cél

0,00

4,88

0,00

4,87

5.a cél

0,00

0,00

1,61

1,61

5.b cél

0,53

0,34

1,60

2,46

Összesen

59,20

26,92

13,88

100,00

2. táblázat ERDF – az első számú célkitűzés támogatásainak megoszlása prioritások és célkitűzés szerint 1989 és 1993 között (a táblázat nem tartalmazza a nem regionalizált illetve a más régióknak juttatott

Murcia

Ceuta és Melilla Összesen

Összesen.

Astúria

7

Galícia

6

Extremadura

5

Valencia

4

Castilla La Mancha

3

Castilla és León

2

Kanáriszigetek

1

Andalúzia

Prioritások

támogatásokat, ezért a jobb szélső oszlop adatai nem egyeznek a cellák összegével)3

8,8 4,0 1,9 0,7 7,3 0,4 1,6 24,7

2,1 1,1 0,6 0,2 3,1 0,2 0,2 7,5

3,1 2,1 0,7 1,6 3,0 0,1 0,5 10,1

4,4 1,3 0,2 0,3 3,0 0,0 0,0 9,2

4,5 0,7 0,2 0,5 5,2 0,4 0,1 11,6

1,5 0,9 0,1 0,3 2,4 0,2 0,1 5,5

3,8 0,9 0,2 0,3 4,5 0,2 0,2 10,1

1,5 1,7 0,6 0,4 2,4 0,1 0,1 6,8

1,5 1,2 0,2 0,3 2,7 0,4 0,1 6,4

0,7 0,6 0,4 0,0 1,5 0,2 0,0 3,4

24

Forrás: Demendy Nóra – Éltető Andrea: Spanyolország és Portugália az EU strukturális támogatási rendszerében, Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézet, Műhelytanulmányok, 39. szám, 2002. július. 59

33,2 14,8 5,0 3,6 36,7 1,9 4,4 100

3. táblázat A strukturális támogatások fő célok szerinti megoszlása 1994 és 1999 között Spanyolországban25

8%

1.

5%1%1%2%

2. 3. 4. 5.a

83%

5.b

4. táblázat

Cantabria

Össz

Ceuta és

9

Murcia

8

Astúria

7

Galícia

6

Extremadura

5

Valencia

4

Castilla La Mancha

3

Castilla és León

2

Kanáriszigetek

1

Andalúzia

Prioritások

A strukturális támogatások megoszlása prioritások és régiók szerint 2000 és 2006 között (adatok millió euroban)4

926 257 2165 974 380 2800 648 187 52 8387

171 85 352 244 153 787 130 89 13 2025

286 84 539 430 245 1216 742 4 15 3561

345 41 495 305 78 690 343 2 10 2309

238 250 866 489 177 631 220 73 8,6 2953

233 94 497 321 185 649 286 5 6 2277

495 129 593 387 183 1415 484 375 10 4071

123 29 254 130 113 569 158 36 5,5 1418

145 37 428 141 114 258 91 14 8 1236

6 0 6 11 50 4 0 0 1 78

38 18 55 85 73 46 40 6 1 362

25

Forrás: Demendy Nóra – Éltető Andrea: Spanyolország és Portugália az EU strukturális támogatási rendszerében, Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézet, Műhelytanulmányok, 39. szám, 2002. július. 60

5. számú táblázat Egy főre jutó GDP a közösségi átlag százalékában26 1994

1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004

Spanyolország 78,6 79,0 79,5 79,7 81,0 82,5 83,4 84,3 86,1 87,4 88,1 EU 15

26

100

100

100

100

Forrás: http://www.euroinfo.hu 61

100

100

100

100

100

100

100

Irodalomjegyzék Könyvek: Dick Leonard: Európai Unió, történet, szervezet, működés, Budapest, Geomédia szakkönyvek, 2002. Engem is érint, Régiók Európája, az EU regionális politikája, Budapest, 2002. Farkas Beáta, Várnay Ernő: Bevezetés az Európai Unió tanulmányozásába, Szeged, JATE Press, 2000. Forman Balázs: Regionális politika az Európai Unióban, Váti Kht., 2000. Forman Balázs: Az Európai Unió strukturális és előcsatlakozási alapjai, Európai Bizottság Magyarországi Delegációja, Budapest 2001. Giró-Szász András: A spanyol út Európában, Századvég Kiadó, 2002. Hill, Richard, Mi, európaiak, Geomédia szakkönyvek, 1998. Horváth Gyula: Az Európai Unió strukturális politikájának szabályozása, Pécs, MTA Regionális Kutatások Központja, 2001. Horváth Zoltán, Kézikönyv az Európai Unióról, Magyar Országgyűlés, Budapest, 2001. Kengyel Ákos: Az Európai Unió regionális politikája. Budapest, Aula kiadó, 1999. Losoncz Miklós: Az Európai Unió Rómától Budapestig. Tatabánya, Tri-Mester, 2002. Szilágyi István: Európa és a hispán világ. Veszprém, Veszprémi Egyetemi Kiadó, 1998. Folyóiratok, cikkek, kiadványok: Artner Annamária – Éltető Andrea: Országtanulmányok az EU-val kapcsolatban, Európai tükör műhelytanulmányok, Az Integrációs Stratégiai Munkacsoport kiadványa, Budapest, 1997. Demendy Nóra – Éltető Andrea: Spanyolország és Portugália az EU strukturális támogatási rendszerében, Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézet, Műhelytanulmányok, 39. szám, 2002. július. Európa Füzetek: Spanyol tapasztalatok az EK-csatlakozás előkészítésében, (az 1996. November 13-14-én rendezett előadássorozat szerkesztett anyaga), ITD Hungary, 1997. Éltető Andrea: Spanyolország és az EU, Európa Fórum, 1995. 5. évf. 3. szám, (33-53.old).

62

Éltető Andrea: Spanyolország gazdasági fejlettségével összefüggő érdekérvényesítési lehetőségei az EU-ban, különös tekintettel a bővülésre és a spanyol elnökségre, MTA Világgazdasági Kutató Intézet, Kihívások, 2002. december, 160. szám. Farkas Beáta: Az EU regionális politikája a gyakorlatban, Tér és Társadalom, 1997. 11. évf. 2. szám, (55-66.old.) Gyulavári Tamás – Toma Krisztina: Az Európai Szociális Alap, Európa Tükör, 1999. 4. évf. 2-3. szám, (76-103.old.). Herce, J. A.: La politica regional comunitaria: un intento de sistematización de sus efectos en el caso espanol, Papeles de Economía Espanola, No. 64., pp. 54-65, 1995. Hogyan működnek a régiók?, Európai Bizottság Magyarországi Delegációja, Budapest 2001. Horváth Gyula: Intézményrendszer és regionális politika, Európai Tükör, 1999. 4. évf. 2-3. szám, (21-52.old.). Illés István: Régiók és regionalizáció, Tér és Társadalom, Palatia Nyomda & Kiadó Kft., XV. Évf. 2001 1. szám (1-23.old.). Losoncz Miklós: Lobbizás az Európai Unióban, BOSS (Business Online Siker Stílus), 2001. március. (43-46.old.) Nagy András, A dél-európai országok európai integrációja és annak tanulságai, Közgazdasági Szemle, 1999, 45.évf. 2.szám, 184-186.old. „Mire jó a régió” Sikertörténetek az Európai Unióban. Szeged, DARFT, 2000. Plan de Desarrollo Regional de Espana 2000-2006 (Nemzeti Fejlesztési Terv). Szilágyi István: A spanyol regionális politika változásai és az Európai Uniós kapcsolatok. Miniszterelnöki Hivatal, Európai Integrációs Főosztály. Tejnóra Tibor, Egyes EU tagországok támogatáspolitikai gyakorlata, Ipari Szemle, 1999. 1. szám, 6.old. Internetes portálok: http://www.inforegio.org http://www.eu.hu (az Európai Tájékoztatási Központ honlapja) http://www.elmundo.es http://www.euroinfo.hu http://www.vki.hu http://www.europa.eu.int/pol/reg (a Bizottság honlapja) http://hu.wikipedia.org

63