2004. Pünkösd
31. szám
Egyetemes A Budapesti Katolikus Egyetemi és Főiskolai Lelkészség lapja Mottó: „Nemo dat quod non habet” (Senki sem adhatja azt, amit nem birtokol).
A KTUALITÁS Népek Zarándoklata „A kegyelmek Anyjához húzódunk“, mondja egy régi zarándokének. Ezidáig soha sem jött ilyen sok zarándok össze itt a mariazelli kegyelmek Anyjánál. Mi az, amit a keresztény hit ma megkíván tőlünk, és amihez Isten különleges módon segítséget ad nekünk? Három feladatunk, azaz három reményünk van, amelyeket szeret-nék kiemelni: 1. A zsoltáros így imádkozik, és ezt vallja: „Istenemmel falakat ugrok át" (Zsolt 18, 30). Tizenöt év telt azóta, hogy a vasfüggöny leomlott, s mi hálával emlékszünk vissza Szentatyánk döntő hozzájárulására. Ám néhány fal mégis megmaradt: régi előítéletek maradványai, bizalmatlanság és bűnbakkeresés, valamint egy új hajlam, másokat lenézni vagy másoktól félni. Keresztényként kérjünk erőt odafentről, - hogy ezeket a falakat átugorjuk; - hogy egymást véglegesen ugyanolyan szemszögből lássuk; - hogy minden emberben, mindegy milyen nyelvű, kultúrájú vagy vallású, Isten képmását vegyük észre. Ezt a látást eltanulhatjuk Máriától. Nála nincsen személyválogatás, ő minden gyermekét egybegyűjti.
2. Egy második reményünk, amelyet a hit ajándékoz nekünk, az egységesülő Európában fontos segítség. Nap, mint nap szembesülünk sok polgártársunk félelmével, hogy az egyesült Európa az önállóság, a kulturális és a hagyományos sokféleség elvesztéséhez vezethet. Keresztényként egységért imádkozunk, amely azonban a sokféleséget nem szünteti meg, hanem számol vele. Mariazell ennek egy jel-
képe. Népeink ősidőktől fogva bensőséges közelséget ápolnak ezzel a kegyelmi hellyel. Itt Mariazellben megvalljuk, hogy a keresztény Európa alapjához tartozunk, lelkiismeretünkben tudjuk, hogy ez az alap alkalmas, sőt szükséges ahhoz, hogy az európai egységet hordozza. Persze, ennek a térnek és a zarándokok tízezreinek látványa, akik a mariazelli kegyelmek Anyjának hívására jöttek ide, nem téveszthet meg minket: az évtizedeken át tartó istentelenség, keleten és nyugaton, mély nyomokat hagyott népeinkben. A legfon-
tosabb az, hogy hallgassunk azokra a hangokra, amelyek minket, keresztényeket - gyakran kívülről – hitünk pótolhatatlanságára, és Európa hatalmas építkezési területének szolgálatára vezetnek. Gondolok itt arra az amerikai tudósra, a hívő zsidó Joseph H. H. Weilerre, akinek pár nappal ezelőtt kiadott lángoló felszólalása figyelmeztet: ő a kereszténységet, mint e kontinens életének forrását, és mint az európai egység motorját látja. Gondolok a muzulmánnak tartott boszniai költőre, Dzevad Kara-hasanra, aki egy évvel ezelőtt, a Közép-Európai Katolikus Napok kezdetén egy mélyen érintő mondattal hívta fel a figyelmünket: „Európát a kereszténységre redukálni, nagy kár lenne. De a kereszténységet kifelejteni belőle, az katasztrófa lenne“. 3. Testvérek! Tekintsünk fel ezen órában azokra a nagy európaiakra, akik meggyőződve követték Mária szavait: „Amit Ő mond, azt tegyétek!“. Ilyen volt Benedek és Ferenc, a Nagy és a Kis Teréz, István király és Nepomuki János, Cyrill és Metód, Edith Stein és Pater Maximilian Kolbe, XXIII. János pápa és a fiatal Ivan Merz. Ők és sok más keresztény egészen a mai napig együttműködtek az európai ház felépítésén. Abban nyújtottak segítséget, hogy ez a kontinens az emberiesség és a szépség, a szolidaritás és a szívélyesség helye legyen. Fáradhatatlanul azon dolgoztak, szemben az Istenről va-
Egyetemes
2 ló elfeledkezéssel, az elembertelenedéssel – még köztünk keresztények között is –, hogy megküzdjenek a gonoszsággal és a butasággal. Építettek ott, ahol a vak gyűlölet szétroncsolt mindent. Vigasztaltak és bátorítottak ott, ahol a szükség és a nyomor földig rombolt mindent. Ők voltak a reménység világító pontjai, ahol a kétségbeesés éjszakája mindent összekuszált. Bennük Isten nagy ajándéka lett megtapasztalhatóvá, az ő határtalan irgalmassága. Ha ők, a szentek, Európa reménye, egy szeretetteljes egységet testesítenek meg, akkor a kereszténység elfelejtése tényleg katasztrófa lenne. Az Istenanya lelkéből fakadóan hív itt Mariazellben minket, Közép-Európa népeit: - Bízzatok egymásban, amint Isten is megbízik bennetek! - Értsétek meg egymást és viseljétek el egymást, amint Ő is elfogad minket, minden hibánkkal és gyengeségünkkel, nagy szavainkkal és kicsiny tetteinkkel együtt! - Tanuljatok egymástól, és mindegyiktek, aki megnyílik egy új, más nézőpont felé, afelé nyiltok meg, aki megteremtett minket. s
Mindenekelőt azonban szeressétek egymást, – mert Ő előbb szeretett minket, és a végsőkig szeretni fog. Christoph Schönborn, bíboros, bécsi érsek beszéde (részletek) Mariazellben, 2004. május 22-én ford. P.I.
V ALLOMÁS … … egy bíborostól
A magamra eszmélődés egy későbbi napján állapítottam meg, hogy egyedül vagyok egy kis kórházi teremben, egyetlen fal van velem szemben, amelyen a kommunista Jugoszlávia egykori állami vezetőjének, Titonak a képe függött. Annak idején megtévesztett a kérdés, ahogy visszaemlékszem, mit is jelentett ez a baleset az életemben. Merthogy ez nem egészen volt világos előttem, miért kell a bécsi érseknek egy balesetében jelet látnia? Ott, a vasfüggöny mögött, ebben a térségben különösképpen kell az egyházzal törődni. A rákövetkező évben Mindszenty bíborosnál, Budapesten, az amerikai nagykövetségen tett látogatásommal kezdtem el a keleti országokban lévő katolikusokkal és keresztényekkel a kapcsolatfelvételt. Töprengtem akkoriban, mit is tehetek értük? Csak jeleket adhatok. Meglátogattam püspököket, általános helynököket, püspökségeket. Kezdetben tétova voltam, azután bátrabb lettem. Meg voltam győződve arról, hogy a vasfüggöny nem egy földrajzi határ volt, hanem a szívekben lévő sorompó, az emberek pszichéjében lévő akadály. Ma már egészen megértettem, hogy bár a falak leomlottak, és a vasfüggöny nem létezik már, amely a nyugat és a kelet Európát kettéosztotta, de ahhoz még nagyon sok idő, finom érzék, türelem, szeretetteljes előzékenység kell, amíg a sok ember szívében és fejében lévő falak szintén összeomlanak. Ehhez járul hozzá az egyház, megerősítve a Zsinat irányelveivel. Ilyen alapon örömet jelent nekem, hogy megélhetem a Közép-Európai Katolikus Találkozót, amelyről meg vagyok győződve, hogy egy helyes lépés lesz előre, egy lényeges mérföldkő a közös cél felé vezető úton. Ehhez hozzátartoznak a zátonyra futások éppen úgy, mint a nem-feladás optimizmusa, amely abból adódik, hogy egységben vállaljuk a sokféle fele-
lősséget Európa építésében.
Franz König (bíboros, nyugalmazott bécsi érsek, aki 96 éves korában bekövetkezett halála miatt nem érhette meg a Népek Zarándoklatának májusi, mariazelli örömét)
S ZOLGÁLAT Egy év a diakonátusban Vannak az életnek olyan fordulópontjai, melyek teljes feldolgozása hosszabb időt igényel. Csodálatos esemény a házasságkötés, de hogy mit jelent valójában házasnak lenni… azt egy hosszabb idő távlatából érhetjük meg. Csodálatos esemény egy gyermek születése, de hogy mit jelent apának, anyának lenni… ennek megtapasztalása is hosszabb időt kíván. Csodálatos esemény volt a diakónusszentelés, - és azóta is tartó belső vándorlás a mögötte rejlő gazdagság felfedezése. Emlékszem, néhány héttel a szentelés után a kórház hosszú folyosóján ballagtam munka után, tele az aznapi találkozások élményeivel, amikor hirtelen leesett, hogy ez a jel, a szentelés jele örök, eltörölhetetlen. A túlvilágon is diakónus leszek… Tudtam az eszemmel addig is, de ilyen mélyen, élményszerűen akkor vált világossá. Csendes öröme ennek azóta is kísér. Emlékszem arra a szeretetre, örömre, mely a szentelésen betöltötte a Piarista Kápolnát. Azóta is kísér a hála az Egyetemi Lelkészség minden tagja iránt, akik ezzel a bizalommal indítottak utamra, és ez is máig ható erőforrás, melyhez újra meg újra visszanyúlhatok. Emlékszem az első prédikációk izgalmára (bár ez alig csökkent), az első házszentelésre, esketésre, temetésre… előttem vannak betegek, haldoklók, akiket mint diakónus
Egyetemes
3
áldhattam, áldoztathattam meg, kísérhettem útjukon. Emlékszem Bíró László püspök atyának a szentelésen mondott gondolatára, hogy a diakonátus szentsége a házasságot is megerősíti. Valóban megtapasztaltuk, hogy szeretetben, imában összeforrottabb lett kapcsolatunk. Isten sohasem rontja le azt, amit egyszer megalkotott, kegyelme erősíti, táplálja egymás iránti szeretetünket is. Nehéz szavakba önteni, mit jelent diakónusnak lenni. Ugyanaz maradtam, és mégis más. Külsőleg az élet ugyanúgy zajlik; ami addig öröm volt, most is az, ami teher volt, nem vált varázsütésre könynyűvé. Mégis, valahogy szilárd alapot kapott az életem, megérkeztem, helyemen vagyok, és ez belső biztonságot ad. Nem lettem jobb, de erősebb lett a vágy, hogy jobb legyek. A meghívás mindig ajándék – ebből fakadóan mindig öröm és mindig felelősség. Felelősség, mert „senki sem él önmagának.” Újra meg újra kérem mennyei Atyámat, aki meghívott, hogy a szolgáló Krisztus egyre tisztább képmása lehessek, aki „azért jött, hogy szolgáljon, és nem azért, hogy neki szolgáljanak”. Megköszönve az elmúlt év sok szeretetét, örömét ehhez kérem mindannyitok imáit is!
Dr. Egri László
V ÉLEMÉNY Gondolatok a Passióról Nagyon sokféle véleményt lehetett, és lehet hallani a filmről, amely mostanában megmozgatta az embereket. Találkozhattunk a történettel akár a húsvéti liturgiákon, akár a Szentírás olvasásakor. Most egy egészen más formában lehetünk szemlélői, átélői az eseményeknek.
Az embernek vannak elképzelései a félelemről, a szenvedésről, a halálról, a megbocsátásról, a szeretetről. Ritkán találkozik azonban ezekkel az emberi dolgokkal, érzésekkel kiélezett, tétre, életre menő szituációban a mindennapi ember. Korunk embere a szélsőséges helyzeteket leginkább a televízióból, híradásokból ismeri. Ezek azonban gyakran igen távoliak, s egyre inkább hajlamosak leszünk a képernyőn történő borzalmakat közönyösen szemlélni. Ma már nem csak egy átlagos híradó, de a gyerekeknek szóló rajzfilmek után is szinte fel lehet törölni a készülékek alól a vért. Mindennaposak a háborúk borzalmai, a terroresemények rémtettei. Ebben a világban akkor hatódunk szinte csak meg, ha a tragédia velünk, vagy közvetlen közelünkben játszódik le. Ezekből a közönyökkel teli mindennapokból mozdít ki akarvaakaratlan a film, s talán ez is a sikerének egyik oka. Egy történelmi eseményt állít elénk a rendező. Egy cselekménysort, amelyre sok millió ember alapozta, és alapozza ma is az életét. Jézus Krisztus, aki egy volt közülünk, büntetlenül megfeszítették a mi bűneinkért, de harmadnapra az Atya feltámasztotta a halálból, s most megdicsőülve ül az Úr jobbján. Egy eseménysor, egy történet, egy misztérium, amely teljes valójában mindig is titok volt az emberiség számára; de amit minden kor megpróbált értelmezni, a maga módján. Már kezdett lemenni a nap, amikor a moziba érkeztem. Megvettem a jegyet, s még volt egy kis időm a kirakatokat nézegetni; gondolkodni, hogy mit is nézek meg. Aztán elindultam a moziterem felé. Körülöttem mindenki beszélgetett, és az ételek papírjainak zörgése, üdítőitalok szürcsölése adta az alapzajt. A terem besötétedett, kezdődött a vetítés. Az alapzörejek egyre hal-
kabbak lettek, majd úgy negyed óra múlva teljesen megszűntek. Most már nyugodtan átadhattuk magunkat a filmkockák egymásutánjának, a zenének; egyszóval a filmnek. A néző a kényelmes székéből nézhette végig "egyenes adásban" egy másik ember szenvedését, meghurcoltatását, kivégzését. A technika fejlettségének köszönhetően olyan érzés kerítette hatalmába a nézőt, mintha ő is ott volna a virrasztáson, Pilátus udvarában, a tömegben, vagy Jézussal együtt menne ki a Golgotára. Ha erős egy érzés, akkor szinte úgy érezzük, mintha mi is ott lettünk volna. A bevágásoknak köszönhetően a főbb jeleneteknél visszapörgethetjük az idő kerekét, amikor még a Mester tanított. Tanított a szeretetről, a megbocsátásról, az üldöztetés elviseléséről. Most pedig tanúságot tesz előttünk tanításáról, és arról, Aki küldte Őt. Közben a mi időnk is eltelik, és véget ér a vetítés. Már a stáblista fut a szemünk előtt, a zene továbbra is szól. A többség csendben, egy hang nélkül kimegy a teremből. Néhányunkat azonban mintha odaszögeztek volna a székhez. Csak ülünk, és fejünkben folytatódik a történet. Végül az utolsó kocka is lefut a vetítőn, a zene is abbamarad. Mi is hang nélkül távozunk. A teremből kiérve egy rikítóan feldíszített, hangos, zsivajos világban találjuk magunkat. A mi világunk. Az épületből kiérve felnézek az égre. Ez talán akkor is ilyen volt, nem változott. Egy ideig még az ember fejében furcsa gondolatok keringenek. Olyanok, amelyekről általában nem szokott elgondolkodni. Néha azonban ezek az érzések, gondolatok igazán fontosak. Talán ezek az igazán fontosak, a többi csak felkészítés és levezetés. Sok szélsőséges véleményt lehet a filmről olvasni, hallani. De talán
Egyetemes
4 nem kéne sem többet, sem kevesebbet, mint ami: egy film. Vagy talán mégsem teljesen. Az embereket mozgatja belül valami, amit ki kell beszélniük. Azt mondják, hogy akkor jó egy film, ha sokat beszélnek róla, hatással van a nézőkre. A sokféle magasztaló és átkozódó vélemény között azonban van valami, ami vitathatatlan: aki megnézte, legyen az vallásos vagy sem, megmozdult benne valami. Maximum megállt egy pillanatra és elgondolkodott. A filmen, esetleg önmagán, életén, környezetén. A vádak közül kettő emelkedik ki leginkább: a film antiszemita és túl erőszakos, véres. Mindkettőre a történelem adhat választ. A történet annyiban antiszemita, amenynyiben az evangéliumok és más források azok. Akik nem hittek a történelem folyamán a Krisztusmisztériumban, azok találták általában antiszemitának a történetet. A hitelességre a készítők nagy hangsúlyt fektettek (interjúk és vélemények a www.apassio.hu weboldalon olvashatók). Az erőszakosság szintén a korhoz tartozott. Például Josephus Flavius, a neves történetíró A zsidók története (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980) című munkájában részletesen olvashatunk Pilátusról, a rómaiaknak a zsidókhoz való viszonyáról. Itt egy elég erőszakos helytartóról hallhatunk, aki senkivel szemben nem fukarkodott a hatalmában álló eszközök alkalmazásával. Ez az ember azonban tisztelte az egyenes, őszinte és kitartó jellemet, s ezeknek meg is kegyelmezett. Így a Szentíráson kívül más forrás is áll rendelkezésünkre az események, a korabeli büntetések megítéléséhez. A források szerint az elítéltek gyakran már a korbácsolás során életüket veszítették; a kereszthalál pedig a leglenézettebb kivégzési forma volt. A legújabb korig a bűnösnek a testét büntették meg elsősorban, nem pedig a lel-
két. Különböző korokban, népektől függően más-más volt a bűnhődés formája, de mindig valami testi vezekelés jutott a vétkesnek osztályrészül. Elég új fejlemény, hogy évekre bezárva egy cellában kell a büntetést letölteni. A kereszthalálra a római történelemben több példa is akad. A legismertebb talán a Spartacus vezette rabszolgafelkelés leverése (Kr.e. 71.), amikor 6000 embert feszítettek keresztre elrettentésül az elfogott lázadók közül a Via Appia mentén, Capuától Rómáig. A középkor sem maradt véres események nélkül. Akár a keresztes hadjáratokban elesettek számát, akár az inkvizíció működését, vagy később a vallásháborúkat nézzük. Minden kornak megvolt a maga kegyetlensége. Ezekkel általában azonban csak akkor szembesülünk, ha a maguk véres valójában egy művészeti alkotás kapcsán szembesülünk velük. A történelmi közelmúlt eseményei is legalább ennyire véresek voltak, mint például a világháborúk, a nácik, vagy épp a Sztálinrezsim rémtettei, a magyar történelemben pedig Nagy Imre és társainak kivégzése, az ÁVH működése. Ezek azonban közel állnak hozzánk az időben, ezért talán jobban megérintenek minket. Gyakran közös vonás az előbbi eseményekben, hogy a kivégzők, a hóhérok ittas, illuminált, extázisszerű állapotban hajtották végre véres tetteiket. Az eseményeken gondolkodva másképpen talán ember egy másik emberrel ilyen szörnyűségeket véghez sem tudott volna vinni. Így általában maradtak az ideológiák, az eszmék, mint a felelősek, a bűnbakok. De ezeket is emberek alkották, s itt az ördögi kör. S ekkor érkezhet el az ember Martin Heidegger metafizikai kérdéséhez: "Miért van egyáltalán a létező, s nem sokkal inkább a semmi?!" Nekünk, ma élőknek marad a Jelen, melyben a Múltunk biztos tu-
datával építjük a Jövőt. S hogy az milyen lesz; az csak rajtunk múlik. Mindig reménykedünk, hogy majd legalább a következő nemzedék tanul elődei hibáiból, de hát az ember gyarló, szabad; ezek minden pozitív és negatív vonásával együtt. Mindig lesznek, akik elbuknak, de lesznek olyanok is akik felállnak, és van erejük tovább lépni. Így volt ez eddig is, s lesz ezután. És persze marad örökös segítőnek a gondolkodás, s a gondolkodtató munkák. Tehát: Íme a film.
Kiss Attila
P ÁRATLAN PÁROS Jegyesek lelkigyakorlata Esztergomban „Jöjjetek félre egy magányos helyre, és pihenjétek ki magatokat egy kissé” – mondja az Úr (Mk 6, 31). Jézus hívását meghallva 18-an (9 jegyespár) indultunk útnak, hogy a mindennapi gondoktól, a világ zajától kissé elvonulva, csendben, imádságos lélekkel töltsünk együtt egy hétvégét Esztergomban, a Szatmári Irgalmas Nővérek rendházában. Nem azért vállalkoztunk erre a lelkigyakorlatra, hogy ismereteket szerezzünk, hanem hogy szívünket újból megnyissuk az Úr előtt; a csendben rátaláljunk, ráhangolódjunk. Különösen fontos ez a jegyesség, készülődés időszakában, amikor is életünk nagy döntése előtt állunk, hogy merjük bizalommal Isten segítségét kérni, bízzuk Rá az életünket. A közös zsolozsmázások, a mély, őszinte imádságok, az elgondolkodtató előadások, beszélgetések, a páros csendek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy – Isten kegyelme által – lélekben gazdagítsuk egymást, párunkat.
Egyetemes A csend és imádság jegyében eltöltött pár nap nem nélkülözte a jókedvet, vidámságot. Nagy nevetések közepette hallgattuk végig egymás beszámolóit az együttjárás és megismerkedés humoros pillanatairól. Ez a jókedv társul szegődött hozzánk, végigkísérte az esztergomi felfedező körutunkat is, melynek során először a prímási palota kertjében sétáltunk, majd megdöbbentünk az egykori papnevelő intézetként működő hatalmas épület romos állapotán. Gyorsan végigrohantunk a Mindszenty emlékmúzeumon, hogy le ne maradjunk az orgonajátékról, s végül a Szent Tamás kápolnában meghitt, családias légkörben szentmisével zártuk a szombat délutáni portyánkat. A tartalmas, változatos programokkal tarkított hétvégén az idő rendkívül gyorsan elrepült, de ma is hálás szívvel gondolunk vissza a jegyes-lelkigyakorlat minden egyes pillanatára. Köszönjük az irgalmas rendi nővéreknek, különösen Luciána nővérnek a gondoskodást, a fenséges „lakomákat”. Köszönjük Pákozdi atyának és Egri Lacinak a szívvel-lélekkel megszervezett hétvégét. Jó tudni, hogy vannak olyan papjaink, diakónusaink, akik szívükön viselik a fiatalok sorsát, lelki fejlődését. Isten áldását kérjük további munkálkodásukra! Köszönettel:
Finta Péter és Tóth Kriszta
E MBERNEK LENNI VII(I). rész A fenti címet viselő német lelki könyvecskének következő elmélke-
5 dése egy papírsárkányt szólaltat meg: Ne legyél irigy, hogy én ilyen szabadon tudok mozogni a levegőben. A szabadságom csak látszat. Ugyan szabad vagyok, de egy zsinór mégis fogva tart. Alapjában örülök is ennek, e nélkül nem is érezhetném magam biztonságban. Képzeld el, mi lenne, ha nem tartana a zsinór. Hová jutnék? Valamit még látnod kell: engedelmes vagyok a kéznek, ami tart, és a szélnek, ami segít felemelkedni. Szabad vagyok, igaz megkötve és engedelmesen. Ha ember lennék, mindenkinek elmondanám, hogy a kötöttségek nélküli teljes szabadság önpusztító. Én is összetörnék! Ember szeretnék lenni!
ford. Halmy Imre
B ÚCSÚ IMÁDSÁG SZILAS ÁKOS TEMETÉSÉRE Urunk, Istenünk! Tudjuk, tenélküled semmi sem történik (vö. Didakhé III/10), mégis a mélységek legaljáról kiáltunk feléd, összetörten és értetlenül. „Hová is menekülhetnénk színed elől? Mondhatnánk: borítson be a sötétség, és váljék éjszakává körülöttem a fény… Hiszen te formáltad bensőm, s anyám méhében te szőtted a testem” (Zsolt 139/138, 11-13). Téged kérünk, aki messziről ismered gondolatainkat, tudod, ha leülünk, és ha felkelünk, - adj erőt, hogy mustármagnyi hittel Jóbbal tudjuk kimondani: „az Úr adta, s az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve!” (1,21) Ákos úgy élt közöttünk, mint aki megértette Jézus új parancsát: „Szeressétek egymást!” (Jn 15, 17)
Annak a nyomába lépett, aki életét adta barátaiért, úgy a családban, mint a ministránsok között, az egyházközségben, a Gödöllői Egyetemen, táborokban, vagy iskolában, padban és katedrán egyaránt. Mintha csak érezte volna, mennyire igaza van Lisieux-i Szent Teréznek, aki így sóhajtott: „Te tudod, Istenem, hogy szeresselek téged, csak ez a mai napom van hátra”. Még a krisztusi korba sem lépett, mégis tudta, mi fontos ebben az emberi életben, az, hogy ki tudjuk mondani egymásnak a kimondhatatlant, hogy szeretlek, s ez azt jelenti: akarom örökkévalóságodat! Mennyi színnel, mosollyal, hányféle testvéri gesztussal, segítséggel, munkával és játékkal tudta megéreztetni, „aki szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne” (1 Jn 4,16). Ezzel a legértékesebbet tette, amit ember tehet ezen a földön. Bárcsak még sokkal tovább tehette volna köztünk! Ákos annak a világban élő kereszténynek a példája volt, akit a II. Vatikáni zsinat álmodott, akiből számtalan sokra volna szüksége az egyháznak, aki tevékeny, aki felelősséget vállal, aki szereti és szolgálja az életet, aki árasztja magából az opitmizmust, a derűt. Így lett ő köztünk sok hivatalban lévő tisztségviselőt megelőzően elöljáró a szeretetben, az egyházatyák szókifejezésével; kimagasló, sokakat maga mögött hagyó a krisztusi szeretet gyakorlásában. Megérdemli, hogy az általa is nagyon tisztelt magyar szentek és boldogok társaságát élvezze, teste pedig a róluk elnevezett templom temetőjének oltára közvetlen közelében nyugodjék. Új égre és új földre várunk, az igazság otthonára (vö. 2 Pt 3,13), amihez azonban új teremtésre, föltámadásra van szükség. Megsejtettük és erősen hisszük, hogy „mindaz, aki Krisztusban van, (már) új teremtmény” (2 Kor 5,17). Alkosd újjá, Istenünk ezt a világot, Szent-
Egyetemes
6 világot, Szentlelked újítsa meg a föld színét, nyisd ki sírjainkat, és a veled való végső találkozásban add vissza örömünket, ahogy megígérted! „Isten nagyobb a szívünknél” (1 Jn 3,20). Most, amikor el kell búcsúznunk, még ha csak kis időre is, nehéz szívünkön könnyítsen a te szavad, a te erőd, a te kegyelmed! „A győzelem, amely diadalt arat a világon: a mi hitünk” (1 Jn 5,4). Lássa meg odaát Húsvét teljes ragyogását a paradicsomban, segítse közeledből árván maradt családját, és töltekezzék abból a forrásból, amelyre mindannyian szomjazunk! Ámen. (P.I., MSzT, 2004. május 21.)
Ö REG D IÁK Valamikor 1997-ben tévedtem először a Lelkészség környékére. Mint oly sok diáknak, nekem is szinte kizárólag a péntek reggeli misék szintjén létezett ez a közösség. Eleinte. Az 1998-as év második felét Németországban töltöttem, majd egy év nyíregyházi tartózkodás következett. 2000 februárjában jöttem vissza Budapestre, hogy folytassam korábban megkezdett tanulmányaimat a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán, s ezzel a Piarista Kápolna és környéke vonatkozásában is új időszámítás vette kezdetét az életemben. Két hete voltam Pesten, amikor megjelent egy rövid írásom az Egyetemes akkori számában. Néhány hétre rá hirdették meg a szentévi római Ifjúsági Világtalálkozó himnuszfordítási pályázatát, amit Moré Balázzsal közösen nyertünk el. Időközben lelkészségi tanácstag lettem, s ezen állapotom két évig fenn is maradt. Párhuzamosan a KÖD választmányába is bekerültem, ami mély benyomást tett rám – ekkor kezdtem igazán elkötele-
ződni az ökumené ügye mellett. 2002 márciusában együtt énekeltünk számos budapesti fiatallal és más nemzetek tagjaival a Szentatya által vezetett televíziós körkapcsolásos esti imádságon. Nem sokkal később belöktük a BÖBE szekerét is, amelyet az imperfectum együttes újraindulása követett (ez a csapat eredetileg 2000 decemberében alakult, s azóta „elfelejtett” felbomlani). Ezt a sok szervezkedést egy újabb féléves szünet követte, amely tavaly októbertől idén Húsvétig tartott. Májustól újra visszakerültem a Lelkészség vonzáskörzetébe, jelenleg mint polgári szolgálatos tevékenykedem. Nagyon jó dolog visszatekinteni erre a sok eseményre, amelyek rendkívül gazdaggá tették egyetemista éveimet. Lassan én is kiöregszem, de ezt az elkövetkező 11 hónapot nagyon szívesen töltöm el Pákó atya és csapata körében. Szeretnék sokáig fiatal maradni és aktív tagja lenni az egyháznak. Ebben minden segítséget hálásan köszönök, s ha kérdésetek van albérlet ügyben, az újság és a féléves programfüzet szerkesztése terén, esetleg a honlappal kapcsolatban, bátran keressetek meg!
Gégény István
K ÖNYVAJÁNLÓ Mária könyvünk A sok könyvheti újdonság között szerényen húzódott meg egy füzet alakú, piros borítású, a Szent István Társulatnál most megjelent új könyv, amelynek ez a címe: Korunk asszonya, Mária. A szerője egy aránylag fiatalon, rákban elhunyt dél-olasz püspök, Don Tonino Bello (vezetékneve Bello, keresztneve Antonio, - magyarra úgy lehetne lefordítani a nevét: Szép Tóni atya). – A könyv fedél-
lapján a római Jézus tanítványairól elnevezett un. paolínus nővérek egy igen kedves kerámia szobra látható, amely a Via Portensén lévő anyaházuk messziről látható dísze. A mozdulat, ahogy a kis Jézus Mária karjaiból kibontakozik – a mai édesanyák örömét is kifejezi. Molfetta püspöke most lenne 69 éves, ha 11 évvel ezelőtt nem szakította volna félbe földi pásztori, írói és költői munkálkodását a kiszámíthatatlan isteni akarat. Sok modern lelkiségi művet publikált, 1996-ban ő volt az év szerzője Olaszországban. Carlo Carrettohoz hasonlóan terjednek művei, amelyek mind a békéről, a reményről, a kiengesztelődésről szólnak. Ez a legutolsó írása, amelyet szenvedései közepette élete utolsó májusára készített, éppen 31 fejezetből áll, Mária hónapja minden napjára egy-egy elmélkedéssel. A címek meglepőek, nem a hagyományos teológiai, vagy vallásos, áhítatos irodalmat idézik: Mária, a hétköznapi asszony, a várakozás asszonya, a gyermekváró asszony, a kenyér asszonya, a bátor aszszony, az új bor asszonya, a csönd asszonya, a táncot ismerő asszony, az asztalközösség asszonya, az elegáns asszony, az utolsó óra aszszonya. Minden fejezet egy figyelemfelkeltő, élet-ízű bevezetéssel kezdődik, majd pedig egy imádsággal zárul, amelyben megszólalnak hagyományos Mária-imáink is. A könyvet Lelkészségünk négy fiataljával fordítottuk le és gondoztuk. Egyikük, Érszegi Márk felsőfokú tanulmányait az itáliai Goriziában végezte, tehát kiválóan tud olaszul, Kovács András már magyar tanárként dolgozik az Egyetemi Gimnáziumban, Molnár András pedig a Pázmány Péter katolikus Egyetemen végzi az olasz és esztétika szakot. A nyelvi lektorunk, Bujtás Anna, latinmatematika tanárnő lesz. Fontos,
Egyetemes hogy a lelkészség értelmiségi fiataljai szellemi munkájukkal gyarapítsák az egyházat. Nem az első ilyen termékük ez a könyv, Carretto: Kerestem és megtaláltam című alkotását is egyetemisták fordították le pár évvel ezelőtt. Ízelítőül pár sor a legutolsó fejezetből, amelynek címe: Mária, útitársunk. Szűz Mária, barátságos, de erős asszony, útitársunk életünk ösvényein! Minden alkalommal, ha azt szemléljük, mily nagy dolgokat tett veled a Mindenható, szomorúság tölt el minket nehézkes tunyaságunk miatt. Szükségét érezzük annak, hogy meghosszabbítsuk lépéseinket, amelyekben mellettünk haladsz. Gyámolíts minket, hogy vágyaink szerint megfoghassuk a kezedet, serkentsd fáradó lépteink lassuló ütemét. Mi is a hit zarándokai vagyunk, nemcsak az Úr arcát keressük, hanem téged is szemlélünk, az emberi elhagyatottság ikonját, amely különösen azokhoz szól, akik szükségben vannak. Sietve elérjük a „várost”, hogy átadjuk azokat a gyümölcsöket, amelyeket egyszer te vittél a távoli ErMária, hajnali szűz, sokszorozd zsébetnek. meg energiánkat, hogy tudjunk beruházni a civilizáció piacán még egyetlen hasznos értékbe: az új nemzedékek megóvására a rossz befolyásától, amely akadozóvá teszi a föld lélegzését. Adj húsvéti allelujás hangsúlyt a hangunknak. Itasd át álmokkal realizmusunk fövenyét. Segíts, hogy megértsük, az ágakon bontakozó rügyek megmutatása többet ér a lehulló falevelek fölötti könnyeknél! Mélyítsd el biztonságérzetét annak, aki már látja a napkeletet, az első napsugarak megjelenését! Mária, délidő asszonya, add, hogy átéljük a fény mámorát! Ez ideig túlságosan sokszor kellett kioltanunk lámpásainkat, elhajlanunk a hatalom ideológiájának késztetésé-
7 re, az alkonyati sötétedésben rátalálni a földi szűk ösvényekre, hogy ne érezzük a déli nap utáni sóvárgást. Szakíts ki minket az elkallódás vigasztalanságából, és sugalld nekünk a keresés alázatát! Mária, esthajnali szűz, anyja annak az órának, amikor hazatérünk, és azt érezzük, hogy valaki befogad minket. Ilyenkor átéljük annak a kimondhatatlan örömét, amit a másokkal együtt megült vacsora jelent, a közösség ajándékát. Kérünk téged az egész világért, hogy a népek közötti szolidaritás ne csak egy legyen a sok erkölcsi kötelesség között, hanem fedezzék fel, hogy az egyetlen etikai parancs, amelyre az emberi együttélés épülhet. A szegények ugyanolyan joggal ülhessenek asztalhoz, mint mindenki. A béke pedig váljék mindennapi kötelességeink céljává. Mária, éj asszonya, kérünk, légy akkor is közel hozzánk, amikor a fájdalmak tornyosulnak, amikor ránk tör a megpróbáltatás, és a kétségbeesés szele süvölt körülöttünk, létünk fölött befeketedik az ég, kifulladunk, vagy a csalódások hidege vesz körül, vagy pedig a halál szárnyai suhognak! Szabadíts meg a sötétség borzongató félelmétől! Kálváriánk óráján te, aki megtapasztaltad a napfogyatkozást, terjeszd ki kezedet fölénk, leheleted vegyen körül minket, amellyel könnyebb elviselni a szabadság hosszú várakozását. Anyai simogatásoddal könnyítsd a betegek szenvedését! Töltsd be baráti és diszkrét jelenléteddel azok keserű idejét, akik egyedül vannak! Gyújtsd meg a hajósok szívének vágyakozó tüzét, kínáld fel nekik a válladat, amelyre lehajthatják fejüket. Óvd meg minden rossztól szeretteinket, akik messze földön fáradoznak, vigasztald szemed ragyogásával azokat, akik elveszítették az életbe vetett bizalmukat.
Ismételd ma is a Magnificat énekét, és hirdesd az igazság kiáradását a föld minden elnyomottjának. Ne hagyj magunkra éjjel, amikor félelmünkben zsoltározunk. Sőt, a szürkeség pillanataiban jöjj közel hozzánk és erősítsd meg, hogy te is, adventi szűz, várakoztál a fényre; – és akkor a könnyek folyama ki fog száradni az arcunkon. Hajnalra fogunk ébredni. Úgy legyen!
P. I.
D ERŰS P ERCEK BOLDOGOK, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.
(Gyökössy Endre)
☺☺☺ Tanár-szülő levelezés: -"Értesítem a T. szülőket, hogy fiuk történelemkönyve lapokból áll." -"Ellenőriztük, valóban." -"Katika nem tud olvasni!" -"Ha tudna, nem járatnám iskolába." -"T. Szülő! Leánya irodalomórán vihogott. Tanárnő" -"Megdorgáltam. Akkor is vihogott." -"T. szülő, fia órán neveletlenül beszélt. Figyelmeztetem." -Engem?" ☺☺☺ Isten egyedül az észt osztotta el igazságosan, mert még senki nem panaszkodott, hogy kevés lenne neki! Néhány különlegesség, amiről kevesen tudnak: - Évente átlagosan 100 ember fullad meg a saját töltőtollától. - Általában az emberek jobban félnek a pókoktól, mint a haláltól. - A társkereső irodákat felkereső
Egyetemes
8 emberek 35%-a már házas. - A tehén fel tud menni a lépcsőn, de lejönni már képtelen. - A nők kétszer gyakrabban pislognak, mint a férfiak. - A könyökünket lehetetlenség megnyalni. - Egy csiga akár 3 évet is átaludhat. - Megdöbbentő! Az elektromos széket egy fogorvos találta fel. - Minden jegesmaci balkezes. - Egy strucc szeme nagyobb, mint az agya. Megjegyzés: majdnem mindenki, aki ezt a pár sort elolvasta, megpróbálta megnyalni a könyökét!!! ☺☺☺ A női emancipációról szóló nemzetközi kongresszuson felszólal Mabuka, Uganda képviselője: - Elegem lett abból, hogy egyedül nekem kell az egész családra főzni, csaptam egy nagy jelenetet, hogy többet nem főzök, pár napig még nem volt látható semmi konkrétum, de végül én győztem. Yvette, Franciaország képviselője következett. - Elegem lett abból, hogy állandóan nekem kellett takarítani, szóltam a férjemnek, hogy vagy együtt, vagy nem csinálok semmit. Pár napig nyilván nem láthattam semmi konkrétumot, de a kupit nem viselte el sokáig a férjem, és lassan megváltozott a mentalitása.
Románia képviselője, Ancuta: - Egyik nap azt mondtam Ion-nak, hogy elegem van ennyi munkából, néha menjen ő a tehenekkel a legelőre, sepregethetne és nevelhetné a gyerekeket. Első nap nem láttam semmit, második nap sem, de harmadik nap már ködösen kezdtem kivenni a tárgyak körvonalait... ☺☺☺ Ha úgy érzed, senkit sem érdekel, élsz-e, halsz-e, próbáld meg kihagyni a havi gázszámlát.
H IRDETÉSEK 1. Június 2-án, szerdán este 19 órakor Lélek, jöjj el! címmel zenés hálaadásra hív az imperfectum együttes a Piarista Kápolnába. Belépő: egy mécses. 2. Június 6-án, a vasárnap esti szentmisét követően a lelkészségi tanács tagjai palacsintázni mennek. 3. Június 12-én, 15 órakor lesz Lajos Mihály és Szakács Viktória nászmisés esküvője a zugligeti templomban. 4. Június 19-én 10.30-kor az esztergomi bazilikában lesz Héray András, volt műegyetemi társunk pappá szentelése, majd pedig másnap, 10 órakor a kispesti, Wekerletelepi Szent József plébániatemplomban a primíciája. 5. Június 20-án, 19 órakor tartjuk az egytemi esztendő zárását jelentő ünnepélyes Te Deumot a Piarista Kápolnában.
6. Június 26-án, 16 órakor a Magyar Szentek templomában lesz Szenczy Zsolt és Medgyaszai Réka esküvője. 7. A tanév legutolsó szentmiséje június 27-én, vasárnap lesz; a következő félév első találkozása szeptember 3-án, péntek reggel 7 órakor a Piarista Kápolnában. Attól kezdve a szokásos miserend él. 8. Június végéig a polgári szolgálatos fogad albérletkereséseket, utána e-mailban, vagy üzenetrögzítőn hagyott kérésre válaszolunk. Mobilil telefonon ez a szolgáltatás nem működik. A kollégiumi helyek már beteltek, de albérletcímek bőven állnak rendelkezésre a lelkészségi irodában. 9. Gyertek minél többen az idei OKET-re (Országos Katolikus Egyetemi Találkozó), amelynek helyszíne: Baja, Katona J. u. 3. Szent László ÁMK. Témája: „Mondd el és mutasd meg!” A kommunikáció napjainkban (bibliodráma, kerekasztal médiaszakemberekkel, játék, egyéb meglepetés. Részvételi díj: 5 e Ft. Jelentkezz a Lelkészségen, vagy emailben! 10. Október 7. és 10. között (csütörtöktől-vasárnapig) buszos ifjúsági zarándoklatot szervezünk Krakkó-Lagewnikibe, ahol részt veszünk az Isteni Irgalmasság templomában megnyíló Communio Sanctorum-kápolna felszentelésén, amelyet Erdő Péter bíboros vezet. A három lelkészségi kollégium kirándulásához lehet csatlakozni, jelenkezz a Lelkészségen! Mindenkinek felfrissítő, élményekben gazdag, napbarnító, iskolát felejtő nyári napokat, heteket, hónapokat kívánunk!
Az Egyetemes alkotói: Felelős kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztő: Gégény István További szerzők: Dr. Egri László, Kiss Attila, Finta Péter, Tóth Kriszta, Halmy Imre Grafika: Vámos István A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar tudósok körútja 1., tel/fax: 203-17-34,
[email protected]. Honlapunk: http://www.egylelk.com Megjelenik tanévenként 4 alkalommal, 500 példányban. Kereskedelmi forgalomba nem hozható!
