STUDIA CAROLIENSIA
2008. 2 .
SZÁM
74–78.
KÓKAY NAGY VIKTOR A BIBLIA SZÖVEGE ÉRTELMEZÉSÉNEK NEHÉZSÉGEI Egy költő üldögél, reggeli újságját OLVASGATVA és kávéját fogyasztva, a múlt század elején, egy zsúfolásig megtelt kávézóban. Új vendég érkezik, és szabad hely nem lévén, a már említett úr asztalához tessékeli a pincér. Jó fél órát ülnek együtt, egy szót sem váltva, majd a később érkezett fizet, illedelmesen elköszön, veszi a kalapját, és távozik. Hősünk odainti a pincért: ki volt e fiatal? “X. Y., költő.” – hangzik a válasz. “Jó ember, jól tud hallgatni!” A tegnapi és a mai előadások a szakrális kommunikáció köré csoportosultak, ami valóban egy meglehetősen nehéz és ingoványos talaj a XXI. század elején, ebben is hordozva a XX. század örökségét. Ebben a legutóbbi száz évben ez a probléma elementáris erővel tört felszínre, különféle hermeneutikai elméletek formájában, amelyek célja, egyfajta mankó adása volt a modern embernek: miként, milyen elméleti alapvetések mentén értelmezhetné, a számára már olykor idegenül ható Bibliát – mint a transzcendensről szóló írások gyűjteményét. A kérdések időszerűségét mi sem tette, teszi érzékletesebbé, mint a megfigyelés: a Biblia nyelve értelmezhetetlenné vált az olvasók számára, és keresésükben az egyház sem tudott minden esetben a segítségükre sietni. Másfelől, mégsem hunyt ki teljesen az emberből a transzcendens utáni vágy, keresi azt, és ha nem a Bibliában, ill. annak az egyház által felmutatott értelmezésében tudja megtalálni, hát saját vallást alakít ki, amit talán nem túlzó modern szinkretizmusnak, vagy talán gnózisnak nevezni. Ennek fő jellegzetessége, hogy alapvetően két irányba hat. Akad olyan, ami a világból kiszakít, és radikalitásában válik vonzóvá, míg a paletta másik szélén az a meggyőződés áll, hogy a világ szabályai szerint éljünk, és a legkülönfélébb vallások elemei közül válogassunk magunknak annak megfelelően, melyik nem zavarja meg az egyébként gyakorolt életvitelünket. Ezen szélsőségek vonzó csábításában igyekszik, igyekezne az egyház valamiféle útmutatást adni, de már nemigen van hatalma letörni a vadhajtásokat, hiszen tekintélye meggyengült, és ami még megvan abból, az is folyamatos támadásoknak van kitéve. Ezt látva, joggal merült fel a kérdés egyesekben, nem érkezett-e el a csend kora az egyház számára, amikor hallgatásra kényszeríti a tény: nem, vagy csak nagyon nehezen képes elérni az embereket. 1 Ez a hallgatás természetesen nem lehet végleges, és a céljának is – ebből adódóan – annak kell lennie, hogy új erőt gyűjtsön általa, és meglelje a megszólítás módszerét.
1
Vö. U.H. J. Körtner, Az ihletett olvasó, Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1999. 19kk
74
A BIBLIA
SZÖVEGE ÉRTELMEZÉSÉNEK NEHÉZSÉGEI
Éppen ezeknek a tényeknek az ismeretében, én sem csupán a kommunikációról szeretnék szólni ebben az írásban, hanem az ezt megelőző lépésről, a beszédet megelőző hallgatásról, az építő csendről. Miközben tisztában vagyok azzal, hogy a kommunikáció roppant vonzó dologgá vált világunkban. Minden siker kulcsa a jó kommunikáció, nevezzük azt reklámnak, ismeretségnek, kampánynak. Ismertnek kell lenni ahhoz, hogy sikert érjen el az ember, és erre minden eszközt biztosít a média, lett légyen az a sajtó, az Internet, a rádió, a tv, vagy a plakátok színes forgataga. A legnagyobb problémának ezek ürességét gondolom. Bizonyára sokan látták az itt egybegyűltek közül a Brazil című filmet. Abban látható az a sugárút, amit színes plakátok szegélyeznek, de amikor az úttest síkjából felemelkedik a kamera, szürke romok vannak a szép életet mutató plakátok mögött. Ilyennek gondolom a kommunikációt is, ha nem előzi azt meg a csend, a felkészülés, ha tartalom nélküli. De – és ez a lényegi kérdés – miként tölthető fel vajon tartalommal a kommunikáció? Máshogyan megfogalmazva: miként válik kommunikálhatóvá a Biblia üzenete a modern ember számára? Számomra egyértelmű a válasz: akkor, ha az emberek saját magukra nézve érdekesnek, fontosnak tekintik a Biblia üzenetét, vagyis a kommunikálandó információt. Ehhez pedig személyes kötődésre van szükség a Biblia szövege iránt. Az elmúlt időszak erőteljesen megmutatta, hogy ezt a célt nem lehet fentről indikálni. A modern embert semmilyen módszerrel nem lehet kívülről – mint intézmény, mint egyház – rávenni, hogy a Biblia szövegét tanulmányozza. Ezt csak abban az esetben lehet elősegíteni, ha teret adunk a személyes élményeknek. Úgy vélem, el kell kezdenünk fordítva gondolkodni az egyházról, felismerve, amit a Szentírásban látunk, és amire a reformáció is felhívta a figyelmet, hogy az alapvetően egyénekből álló közösség, mely nem tekintélye, vagy intézményei által tölti be feladatát, hanem tagjai által. Hogyan valósítható meg ez a gyakorlatban? Ha egy képet vagy szobrot nézünk, egy zeneművet hallgatunk, ha tetszik nekünk, mint személyes élmény tetszik, nem külső hatásra gondoljuk azokról, hogy szépek. Miért lehetséges ez? Mert a művészetben tökéletesen működik az értelmező szabadsága! Saját maga döntheti el, mi miért tetszik a számára. Hasonlóan működhet ez a szövegnél is, ha van bátorságunk magára hagyni annak olvasóját, hogy részt vegyen a termékeny csendben. A XX. századi hermeneutikák ismételten felhívták a figyelmet arra, hogy a szöveg önálló autoritással rendelkezik, és az olvasót képes saját maga irányítani. Akár P. Ricoeurre gondolunk, aki az olvasót magára hagyja a szöveggel mindaddig, amíg annak objektív értelmét nem tisztázza. Ezen az úton csak maga a szöveg irányítja a kíváncsiskodót, aminek következtében mindenkinek mást és mást mondhat, vagyis a szöveg többszólamúvá válik, ahol minden egyes szólam ugyanolyan fontos lesz. 2 De utalhatunk U. Ecora is, aki a szöve2
Bolyki J., Az újszövetségi írásmagyarázat elve és módszertana, 27; vö. továbbá Tőkés, Új hermeneutika, 44kk
75
KÓKAY NAGY VIKTOR
get, mint nyitott művet értelmezi, amiben az olvasó szabadon barangolhat, csak a szöveg maga szolgáltat jelzéseket az ösvényen. Ugyanakkor az is fontos kitétel, miszerint: “El kell kerülni, hogy bármiféle egyetlen jelentés azonnal és feltétlen érvénnyel hasson.” 3 Kérdés, persze, továbbra is: mennyiben alkalmazható ez a módszer a Bibliára, annak szövegére? Vagy igazat kell adnunk Ricoeurnek, aki a Biblia exegézisét szűk interpretációnak tekinti, ami azt jelenti esetünkben, hogy a “hermeneutika az exegézis szabályának tudományává válik”, amiben mint a szabad értelmezés korlátja a tekintély jelenik meg, “legyen az monarchikus, közösségi, vagy egyházi tekintély”. 4 Nyilvánvalóan, ha már feltettem a kérdést, akkor azt nemmel fogom megfelelni. Úgy hiszem, hogy a monarchikus és az egyházi tekintély esetében egyértelműen el kell fogadnunk azok szabadságot korlátozó voltát, de ezt egyáltalán nem gondolom igaznak a közösség esetében. Ugyanis egy közösséghez szabadon lehet csatlakozni, ami azt feltételezi, hogy az új tag egyetért a közösség gondolkodásával, értelmezésével. Ha a korai egyház mozgására gondolunk, ugyanezt figyelhetjük meg: a közösséghez csatlakozó egyén formálódik, és formálja a közösséget. A Szentírás szövegeinek értelmezésében is a közösségnek, annak legkisebb egységének kell meghatározónak lennie – “ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben” (Mt 18,20). Az ilyen kisközösségekben az Írás tanulmányozása szimultán módon történik, egy időben. A Biblia szövege lehetővé teszi, sőt elvárja a szimultán értelmezést, csakúgy, mint egy zenemű, vagy egy műalkotás szemlélése. Mindenki saját maga döntheti el, melyik dallamot, melyik Igét fedezi fel majd hívó szónak, hogy eszébe jusson az egész, és áthassa a gondolkodását. A Biblia szövegeinek értelmezésében szimultán hermeneutikára van szükség, ahol az egyén kérdezi a szöveget, és ezáltal Istent. Ahol az egyén hoz döntéseket, és értelmez, de ahol a közösség lesz az, ami lehetőséget teremt a konszenzusra. Ha úgy tetszik, kicsiben kell ismételten megtanulnunk a kommunikáció művészetét, a communióban. Ehhez kell a csend, a megszólítottsághoz, amit aztán a gondolatok összevetése fog szükségszerűen követni, hiszen ez a communio kommunikációja. Fel kell fedeznünk a szent szöveg hermeneutikájánál ismételten a legkisebb közösség alapvető jelentőségét, ami két embert jelent, mert itt őszinte még az érdeklődés, ebben a kommunikációban nem vonhatjuk ki magunkat a személyes meggyőződés kinyilvánítása alól, hiszen erre kötelez a bizalom, amit a másik iránt érzünk, a meghallgatni tudás és a meghallgatva lenni vágyása. Ha nem ő lenne, aki iránt érezzük azt, akkor nyilván nem vele alkotnánk közösséget. Persze mindez csak elmélet maradna, ha nem tudjuk konkrét esetre alkalmazni azt. Engedtessék meg, hogy most a Hegyi beszédre (Mt 5,5-7) hivatkoz3
U. Eco, Nyitott mű, Európa, Budapest, 1998. 82 P. Ricoeur, Az interpretáció konfliktusa, 142. in: Fabiny T. (szerk.), Ikonológia és Műértelmezés 3., JATEPress, Szeged, 1998. (139-150)
4
76
A BIBLIA
SZÖVEGE ÉRTELMEZÉSÉNEK NEHÉZSÉGEI
zam, és annak példáján mutassam be, hogy mennyire alapvető az értelmezés és megértés szempontjából a szimultán hermeneutika. Elsőként vizsgáljuk meg a szöveg, és ezen keresztül a szerző szándékát. Ha összevetjük annak szinoptikus párhuzamával, Lukács mezei prédikációjával (Lk 6,20 kk), rögtön feltűnik, hogy a boldogmondások személye eltér a mezei prédikáció elején állóktól. Míg Lukács Pl. 2. személyben fogalmazza meg azokat, addig Máténál ez Pl. 3. személyben történik. Most tekintsünk el annak részletezésétől, és a kialakult nézetek ismertetésétől, melyik tekinthető eredetibbnek, hagyatkozzunk csak a szövegre. Az tűnik bizonyosnak csupán, hogy tudatos lehetett a változtatás, hiszen az ezt követő két képes beszédben (Ti vagytok… Mt 5,13 kk) ismételten eltér az első evangélista a harmadiktól, de immáron éppen abban, hogy a 3. személyt változtatja 2-ra. Meggyőződésem szerint ennek az volt a célja, hogy bemutassa, Jézus szavának hatására a tömeg közösséggé, gyülekezetté válik. Többé nem is hagyja el Máté egészen a beszéd végéig a 2. személyt, csupán akkor, amikor példázatokban szól Jézus (pl. a házépítésről, 7,24 kk), mely példázatok éppen általános érvényük miatt állnak 3. személyben. A Hegyi beszéd tehát egy közösséghez szól, egy olyan közösséggel kommunikál itt Jézus és a szöveg leírója Máté, amely közösség a tömegből vált ki, és amely közösséghez tartozni egyéni döntést igényelt. Ennek nagyon szép példája a Mi Atyánk, amely miközben természetszerűen a belső szobában elmondott imádság példája kell legyen (vö. Mt 6,6), Pl. 1. személyben szólítja meg Istent, tehát egy közösség tagjaként. Miként ad lehetőséget a szimultaneitásra ez a szöveg? Vélelmezem, hogy annál hatásosabb lehet egy szöveg, minél könnyebben megjegyezhető, rövid szentenciákat tartalmaz, ahogyan a slágert is az teszi közkedveltté, hogy legalább egy rövid részletet az ember egész nap nem képes kiverni a fejéből. Ez a rövid, szentenciákba sűrített tudás nem új az emberi kommunikációban, mint mnemotechnikai eszköz. Már a régi görögök is alkalmazták, definíciók, tömör vélemények rövid megfogalmazására, és így megjegyzésére. Két alapvető csoport jelent meg ezeken, a rövid szentenciákon belül, az aforizmák és a paradoxonok. Míg az elsőre tömörsége mellett az volt a jellemző, hogy szellemesen fogalmazta meg, amit “szerzője igaznak tart, és amiről igyekszik meggyőzni olvasóit is”, addig a paradoxon az, ami “túlmegy a közvélekedésen, para tén doxan”, vagyis eredetileg “olyan állításokra vonatkozott, amelyek távol esnek a mindenkire jellemző vélekedésektől, furcsák, bizarrok, meglepőek”. 5 Nyilván a Hegyi beszéd esetében inkább ez utóbbi típussal van dolgunk, melyeket a teológiai szaknyelv erkölcsi, etikai maximáknak nevez. Ezek ereje éppen abban áll, hogy messze túlmutatnak az általános vélekedésen, és meglepő voltukat radikalitásukban hordozzák. Ha ilyen szemszögből vizsgáljuk a beszédet, meggyőződhetünk róla, hogy talán semelyik másik bibliai szövegben nincsen annyi, 5
U. Eco, La Mancha és Bábel között, Európa, Budapest, 2004. 96kk
77
KÓKAY NAGY VIKTOR
azóta már szinte közmondássá váló logion, mint ebben a három fejezetben. Csak néhány példát a sok közül: lelki szegény; kérjetek és adatik néktek; szeressétek ellenségeteket; ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek; aki megüt jobb felől… Láthatjuk, a szöveg szinte tálcán kínálja annak a lehetőségét, hogy bizonyos hívószavak segítségével, aki egyszer figyelmesen hallgatja, olvassa, az képes legyen visszaidézni a főbb gondolatokat. Ugyanakkor nem mondja meg, melyik gondolat legyen, amit meg kell jegyezni az értelmezéshez. A részletek varázsa ez, amit az olvasók szimultán élnek át, és ki-ki eldöntheti, melyik motívum alapján viszi magával a szöveget, más szavakkal, melyik dallam fogja meg a teljes műből. Vagyis az evangélista leírta a partitúrát, “amit az olvasóknak saját individuális képességeik alapján ismételten hangszerelniük kell”. 6 Milyen lehetőség kínálkozik tehát áthidalandó a Biblia szövege értelmezésének nehézségeit? Elsődlegesen, meg kell tanulnunk újra csendben maradni, és tanulmányozni a Szentírás szövegét, másodsorban, ezt lehetővé kell tennünk az egyén számára, nem megbéklyózva mindenféle értelmezési szabályokkal – mint az egyszeri irodalomtanár, aki megmondja, miként kell értenünk a verset, hanem felnőttként kezelve őt. Valamint ki kell nyitnunk a közösségek kapuját, ahol létrejöhet a hasonló gondolkodású emberek kommunikációja. A közösségre bízva a kölcsönös meggyőzést, a kérdések megvitatását, arra a közösségre, melynek mi lelkészek, teológusok csak egy tagja vagyunk. Hiszem, hogy ez a fajta kommunikációs koordináció, aminek csak egyik eszköze lehet a szimultán hermeneutika, ahogyan már eredményesnek bizonyult a kánon kialakulásakor, hitvallásaink megfogalmazásakor, ugyanúgy a szöveg értelmezésekor is betöltheti a tisztító szűrő szerepét. És akkor még nem is szóltunk a Szentlélek munkájáról, mely minden egyes embernek megmutathatja, sőt, megmutatja a helyes értelmezést, ha hittel kéri azt.
6
H. Frankemölle, Matthäus Kommentar I., Pathmos, Düsseldorf, 1994. 271.
78
