STUDIA CAROLIENSIA
2005. 4 .
SZÁM
113–124.
SEMSEY VIKTÓRIA AZ IBÉRIZMUS PORTUGÁLIÁBAN UNIÓS ÉS KONFÖDERÁCIÓS TERVEK AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGETEN 1848–1874 KÖZÖTT Az Ibériai-félsziget országainak geopolitikai helyzete, a nyelvi rokonság, az azonos vallás, történelmük számtalan kapcsolódási pontja, a hasonló körülmények között zajló polgári átalakulás látszólag elegendő alapul és magyarázatul szolgál a tizenkilencedik századi ibérizmus – Portugália és Spanyolország egyesítésének – megértéséhez. Úgy vélem azonban, hogy a leegyszerűsítés hibájába esnénk, ha a gyakran emlegetett közös vonásokat kézenfekvő módon túlhangsúlyoznánk. Vannak ugyanis jelentős érvek, amelyek az esetleges unió illetve konföderáció ellenében hatnak. A kortársak megfigyeléseit történeti forrásként felhasználva hivatkozni szeretnék a francia Jules de Lasteyrie-re, aki többször járt Spanyolországban és hosszú időt töltött Portugáliában az 1828–1834 között zajló polgárháború éveiben. Tapasztalatai alapján a következőképpen fogalmazta meg véleményét a „Revue des Deux Mondes” című neves francia lapnak egy 1841ben megjelent számában: „A kasztiliaiak és a portugálok sokkal kevésbé hasonlítanak, mint ahogyan azt általában mondják róluk, és igencsak nem szeretik egymást.” („Les Castillans et les Portugais se ressemblent beaucoup moins qu’on ne le dit, et s’aiment fort peu.”) Tehát a 19. század közepén az ibérizmus programjának a politikai elit és a reform-értelmiség körében tapasztalható népszerűségét csak önmagában a közös gyökerek nem indokolják. Ugyanakkor a francia utazó rámutat egy fontos tényezőre, ami az ibér unió és konföderáció ellenében mindvégig hat a 19. században: az egyszerű emberek ellenérzésére, tiltakozására. A két ország uniója annak ellenére, hogy egy meg nem valósuló politikaigazdasági program marad, amely végigkíséri a spanyol és a portugál történelmet az 1810–12-es cadizi cortestől, 1874-ig, XII. Alfonz trónra lépéséig, nem lebecsülendő tényező a félsziget történetében. Egy sajátos geopolitikai helyzetből – fogalmazhatunk úgy is, hogy kényszer-helyzetből – fakadó elképzelés, amely természetes módon merül föl az összezártságból adódóan, a tengerekkel nagyrészt körülvett félszigeten élő nemzetek dinasztiáiból, monarchikus, liberális és republikánus értelmiségéből, politikusaiból. Részben az 1824-ig elveszített délamerikai gyarmatbirodalmak pótlására, sőt a nemzeti nagyság visszaszerzésére, részben a bizonytalan belső helyzet felszámolására, a külpolitikai függés elkerü-
114
SEMSEY VIKTÓRIA
lésére és nem utolsó sorban a két nemzet gazdasági felvirágoztatására irányuló kísérletként jelentkezik. Kutatásaim alapján az a vélemény alakult ki bennem, hogy az ibérizmus tizenkilencedik századi történetének legjelentősebb időszaka a század első felében az 1820-1830-as években kialakult helyzetben kezd formálódni. Ez az időszak egyben nagyszámú, haladó gondolkodású, reform szellemű politikai emigráció kirajzását is jelenti Európában. Többek között portugál és spanyol liberálisok, progresszisták, karbonárik, szabadkőművesek, a spanyol „francia-pártiak”, eredeti nevükön „afrancesados” menekülnek Londonba és Párizsba az abszolutizmus elől. A gyarmati függést lerázni akaró dél-amerikai kreol katonai és politikai vezető réteg jónéhány képviselője ugyancsak megfordul ekkoriban Londonban, növelve a liberális szellemben gondolkodók táborát. Az 1820–23-as spanyol, portugál, itáliai, görög, majd az 1830–31-es francia, belga, lengyel forradalmak és függetlenségi harcok, az 1835–36-os spanyol juntamozgalmakkal együtt a liberális politikai emigrációban azt az elképzelést ébresztik, hogy egy európai méretű forradalom van készülőben. 1848-ban valóban forradalmak törnek ki Európa-szerte. Egy nagy európai köztársaság álma sokak szeme előtt lebeg ekkoriban. Részben ez, a korabeli Európát egy nagy – gazdasági-politikai – egységben elképzelő emigráció a közege az ibér unió illetve konföderáció lehetőségét tervezgetőknek is. 1848 után az európai helyzet jelentős változáson megy át, az alkotmányos monarchiák és az egységes nemzetállamok kialakulása felé mutató tendenciák felerősödnek. Mindez a háttér a portugál–spanyol ibérizmus eszméjét is új tartalommal tölti meg. A portugál és a spanyol belpolitika a mérsékelt alkotmányos monarchia keretei között halad ezekben az években. A korabeli források szerint a nemzetközi viszonyok döntő befolyása az ibér uniós tervekre az 1848-as évektől kezdve tapasztalható erőteljesebben, de mint említettük, már az 1820-as években megnő az ilyen irányú nemzetközi nyomás a gyarmatok elveszítése és a liberális eszmék nemzetközi terjedése miatt. Valójában a század során először a franciák elleni függetlenségi háborúval egybeeső alkotmányozó spanyol cadizi cortes működése alatt (1810–14) merül fel a dinasztikus unió gondolata. Ezekben az években mindkét ország függetlensége komoly veszélybe kerül Napóleon birodalom-építő tervei miatt. A spanyol királynak, IV. Károlynak és fiának, VII. Ferdinándnak a lemondása után a trónt Napóleon testvére, I. József foglalja el. Napóleon döntését azonban a spanyol cortes és a nép egyaránt visszautasítja. Ebben a helyzetben VII. Ferdinánd lánytestvére, Carlota Joaquina, aki egyben a portugál király felesége, dinasztikus okokból bejelenti igényét a trónra. 1 A cortes azonban elveti ezt az elképzelést, hiszen az országnak van legitim királya, csak éppen fogságban, a dél-
1
Historia de España, VII., Manuel Tuñón de Lara szerk., Labor, 1981. 271. o.
AZ
IBÉRIZMUS
PORTUGÁLIÁBAN
115
franciaországi Bayonne-ban. A korabeli erőviszonyoknak megfelelően a dinasztikus unió gondolata mint fölülről jövő megoldás kerül előtérbe ekkoriban. Az ibér uniót támogatók tábora az 1820-as évek után két fontos okból is megnövekedik: az egyik a már említett portugál és spanyol gyarmatok többségének az elvesztése. A másik azoknak a liberális forradalmaknak az ösztönző ereje, amelyek majdnem egy időben zajlanak a két országban: 1820–23-ban Spanyolországban és 1822-ben Portugáliában. A két ország liberális erőinek összefogása, különösen a Szent Szövetség Európájával szemben, amely mindkét forradalom létét fenyegeti, kézenfekvő lehetőségnek tűnik ekkoriban. A liberális forradalmak utáni emigráció politikusai természetes módon gondolnak az 1820–30-as években a két ország föderációs összekapcsolására. Ez a politikai emigráció folyamatos kapcsolatot tart fenn külföldről az otthon maradottakkal. 1826-ban VI. János halála után Portugáliában válságos helyzet alakul ki. A megüresedett trónra a király mindkét fia, Miguel és Pedro egyaránt pályázik. A mögöttük álló erők, abszolutisták és liberálisok. A trón, a jog szerint az első szülöttet, Pedrót illeti meg. Ugyanakkor Spanyolországban a Pragmatica Sanctio életbeléptetése miatt (1830) a gyermek II. Izabellával szemben álló trónkövetelők – élükön Carlos María Isidróval (népszerű nevén Don Carlosszal) 1833-ban polgárháborút robbantanak ki. A portugál liberálisok véleményének ad hangot Saldanha, Palmela hercege, Passos Manuel, akik a két ország közötti közeledést uniós formában képzelik el ezekben az években. 2 Míg Spanyolországban a polgárháború 1839/40-ig tart, Portugáliában lezárul 1834-ben, II. Mária királynő trónra kerülésével. Nem sokkal az 1830-as júliusi párizsi forradalom után, Mousinho da Silveira próbálja meggyőzni a portugál királyt arról, hogy az ország jövőjét az ibériai egységben kell keresni. A helyzet valójában nem ilyen egyszerű, mert a nép körében – „...nos barqueiros do Tejo”, azaz a Tejo folyó halászai között a spanyol-ellenesség a jellemző – írja le tapasztalatait Luis de Carné francia újságíró a „Le Portugal au dix-neuviéme siécle” című cikkében 1837-ben a korábban említett Revue des Deux Mondes nevű lapban. Az 1840-es évektől a sajtóban – mindkét országban – egyre gyakrabban foglalkoznak az ibér unió kérdésével. A dinasztikus megoldás azért ismertebb és erőteljesebb, mert 1843-tól, II. Izabella spanyol királynő nagykorúságának kimondásával felmerül a királynő házasságkötése, ami 1846-ban be is következik. Az ügy egész Európát érdeklődéssel fordítja Spanyolország felé, szinte minden nagyhatalomnak megvan a saját jelöltje. Az ibér uniót támogató spanyol progresszisták II. Izabella és a később V. Péter néven trónra kerülő portugál herceg házasságát szeretnék, ám az utóbbi ekkor még igencsak fiatal. A tervek többféle okból, végül kudarcot vallanak. Részben a francia diplomácia ügyes 2
German Rueda Hernandez, “?Por qué el “iberismo” del siglo XIX?” in. Actas dos 1.os Cursos Internacionais de Verão de Cascais, Camara Municipal de Cascais, 1995. 274.
116
SEMSEY VIKTÓRIA
manipulációjának köszönhetően, másrészt a mérsékeltek és abszolutisták mindkét országban ellenzik ezt a házasságot. 1848-ban Párizsban, a februári forradalom hatására, másrészt a liberális eszmék terjedésének köszönhetően, egy „európai köztársaság” lehetőségét is fontolgatva spanyol–portugál Hispán Ligát – egyes hivatkozások szerint Ibér Klubot – alakítanak az emigrációban élő portugálok és spanyolok. 3 A jövendő Ibér Unió számára zászlót is terveznek. A portugál José Maria Casal Ribeiro, aki az 1848-as coimbrai forradalmi szervezkedés egyik résztvevője, a következőképpen üdvözli az európai eseményeket: „Éljen a Félsziget! Éljen a népek szabadsága!” („Viva a Península! Viva a liberdade de todos os povos!”) Az ibér eszmét tehát az 1848-as forradalmak is táplálják. 4 Az unió legerősebb támaszai a liberálisok különböző áramlataihoz tartoznak a 19. sz. második felében. Egy részük nemzetek fölötti modern monarchiát tervez az ún. Egyesült Ibériában már a negyvenes években. 1840–41-ben megtalálhatjuk az ibérizmusra való gyakori hivatkozást a portugál sajtóban. (Maria da Conceição Meireles, „A Questão Ibérica” című két kötetes sajtótermékekre koncentráló bőséges forráskutatáson alapuló doktori disszertációjában részletesen feldolgozza a 19. századi portugál ibérizmus kérdését.) 5 A század közepén a portugál „O Portuguéz” nevű lap gyakran bírálja a „föderációról” álmodó „Jóvem Ibéria”, azaz Ifjú Ibéria szervezkedést, amiről – többek között – a „Nacional”, a „Revolução de Setembro” lapok hasábjain olvashatnak a korabeliek. Az említett két portugál lap – méltatlankodik a Portuguéz újságírója – spanyolabb, mint maguk a spanyol újságok. Az 1836 óta Porto székhellyel megjelenő „O Periódico dos Pobres” („A Szegények Lapja”) cikkeiben erőteljesen támogatja a félszigeti köztársaság eszméjét és a „Jóvem Ibéria” szervezkedést. De még sorolhatnánk azokat a portugál lapokat „O Progresso”, „Ecco dos Operarios”, „Imprensa e Lei”, „O Seculo”, „O Jornal do Porto” többek között, amelyek az ibér unió megalakításának lehetőségét fejtegetik. A portugál sajtóban az antiibérista tendencia egy időben bontakozik ki az ibéristával 1850-től és az 1861–62-es, majd az 1866–1870-es években jelentősen megerősödik. Ezek az évek a másik, a spanyol oldalon is az ibér tervek intenzív sajtópropagandájának felelnek meg. 1850-ben Lisszabonban kétnyelvű lap indul „Revista del Mediodía”, spanyol címmel, két évvel később pedig a „Peninsula”. Mindkettő az ibérizmus védelmezője, támogatója. 1850–56 között ibérista tendenciát követnek a nagy tekintélyű „A Revolução de Septembro” és a „Progresso” című portugál lapok. Kiemelkedő az 1855-ben megjelenő „La Revista Peninsular”, amelyet Lisszabonban Carlos José Caldeira szerkeszt. 3
Victor de Sá, A crise do liberalismo e as primeiras manifestações das ideias socialistas em Portugal (1820–1852), Seara Nova Ed., Lisboa, 1964. 363–364. 4 María Manuela T. Ribeiro, Portugal e a Revolução de 1848, Coimbra, 1990. 107–08. 5 Maria da Conceição Meireles, A Questão Ibérica, I–II., Porto, 1997.
AZ
IBÉRIZMUS
PORTUGÁLIÁBAN
117
Inocencio Francisco da Silva 1883-ban Lisszabonban megjelent „Dicionario bibliografico portugués” X. kötete szerint az 1852 előtti időszaktól számítva 1874-ig kb. 130 elemző munka jelenik meg az ibérizmussal kapcsolatban, nem számítva a sajtótermékeket és cikkeket. 6 A legnagyobb visszhangja az 1850-es évek elején – a spanyol belpolitikai válság hatására és a nemzetközi helyzet nyomására – a spanyol Sinibaldo de Mas tollából született „La Iberia” című röpiratnak van, amely portugál és spanyol nyelven többször megjelenik. Lisszabonban 1853-ban harmadszor adják ki portugálul. A kis terjedelmű brosúra alcíme is már sokat mondó: „Összefoglaló arról, hogy milyen politikai, gazdasági és társadalmi előnye van a két félszigeti monarchia egy nemzetben való békés egyesítésének”. 7 A spanyol szerző tollából portugál nyelven megjelent mű tulajdonképpen az ibérizmus röviden összefoglalt programja a század közepén. A portugál kiadó igyekszik megfelelő előszóval indítani a kiadványt, arra utalva, hogy a keresztény emberiség egyetlen népet alkot Európában, és korunkban – alatta természetesen a 19. századot értjük – sokfelé látjuk megvalósulni ennek az Európát alkotó népnek az egyik legfontosabb célját, azaz a vámhatárok felszámolását, a megszülető vagy a már meglévő nemzetállamokban. A német Zollverein a minta Európában. A kormányok szándéka ellenére az európai köztársaság kialakulása felé haladunk – írja a bevezető szerzője. Ha spontán módon csatlakoznak ehhez az új politikai egységhez az európai országok, létrejön az európai közjog, és vele az igazi béke. Egy nap bekövetkezik az országok közötti teljes körű kereskedelem és a határok felszámolása. Portugáliára is sok jelentős esemény vár még ezen az úton. Ma még azonban Törökország mögött a legelmaradottabb nép Európában Portugália. Azért, hogy boldog nemzet legyen és nemzetközi méretekben tiszteletnek örvendő erős hatalom, szükséges, hogy területét megnövelje [...] jelentős hajóparkot tartson fenn, és elfoglalja a hozzá méltó helyet a hajós-nemzetek között. Tudjuk – teszi hozzá a szerző –, hogy a portugál-spanyol fúzió sok portugál számára visszatetsző. Pedig az unió megoldaná Portugália gazdasági bajait. Az egyesítés, a fúzió mindkét ország számára a szabadságot és a fejlődést biztosítja. Első lépésben a német példa alapján létre kellene hozni egy kereskedelmi szövetséget, egy ibér Zollvereint, amely a két monarchia belpolitikájában semmiféle változást nem okozna. Az elképzelés ellenzői Portugáliában és nem Spanyolországban vannak. Szerintük Portugália eltűnik majd ebben az unióban, és Spanyolország egy provinciájává alakul át. A szerző véleménye az, hogy az első lépésben ismertté kell tenni az elképzelést. Ehhez pedig egy félszigeti méretű társaságot kell alapítani. Nem úgy akarjuk megvalósítani a fúziót, – mondja 6
German Rueda Hernández, id. mű 281. o. Mas y de Sanz, Sinibaldo de, A Iberia. Memoria sobre a conveniencia da união pacífica e legal de Portugal e Hespanha, escripta por Dom Sinibaldo de Mas, ex-enviado estraordinario e ministro plenipotenciario de S.M.C na China, Prólogo do editor: José María Latino Coelho, Lisboa, 1852.
7
118
SEMSEY VIKTÓRIA
Sinibaldo de Mas – hogy Madrid és Lisszabon – érti alatta a kormányokat – megállapodást köt egymással, hanem a népek bevonásával. Szeretnénk, – folytatja – ha a portugál nép elgondolkodna róla, megvizsgálná és megvitatná a kérdést, megfelel-e neki az unió. Az unióban kialakuló kereskedelem segítségével minden portugál vám nélkül vihetné termékeit a spanyol gyarmatokra. Az ibér tervek között több elképzelés is létezik: az unió, amit föderáció értelemben használ Sinibaldo de Mas, és a fúzió, az egybeolvadás. A föderáció hasonló lenne az amerikai, vagy a svájci megoldáshoz. A megszülető monarchia decentralizált, elnöke a király. Hasznos lenne viszont a helyi kormányokat fenntartani, amelyek bizonyos mértékig függetlenek lennének. Az 1850-es éveket a valóságban azonban a következők jellemzik: ...”o que ha é um coração portugués em opposição com uma cabeça peninsular.” „... portugál szív dobog a félsziget gondolkodó fejével szemben.” Az ibér unió soha nem sikerül, ha most a föderációt erőltetik, mert Spanyolország helyzete más, mint Portugáliáé. Ott jelenleg a nemzetté válás tendenciája erős a régiókban. Pedig a nemzetet nem a katalánok, andalúzok stb. erős közösségei alkotják, hanem a politikai elvek, amelyek összekapcsolják őket. Ezt követően a megalakítandó Ibéria Társaság alapelveit fekteti le Sinibaldo de Mas. Ebben a történelmi pillanatban (1853 körül) kedveznek a körülmények, mert II. Izabella trónja rendkívül népszerűtlen Spanyolországban. Nem kell azonban elkeseredni azért, ha az ibér unió nem jöhet létre a közeli jövőben – folytatja a szerző. A közvetlen teendő egy MadridLisszabon vasútvonal Badajozig tartó első szakaszának megépítése. Számtalan válasz érkezik portugál részről az uniós elképzelésre. Közülük kettőt említünk, mert szerzőik ismert portugál személyiségek. Casal Ribeiróról és Henriques Nogueiráról lesz szó. Casal Ribeiro szerint csak egy spontán módon létrejövő és föderatív köztársasági formában működő ibér unió lehetséges. Ez a föderatív köztársaság Spanyolországot annyi részre osztaná föl, amennyi sajátos hagyománnyal bíró régiója van. Egyedül a föderatív forma garantálhatja a függetlenséget az unión belül minden tagállamnak. Nagy különbség van tehát a föderatív és az uniós megoldás között. A föderáció virágzást, az unió pusztító szakadékot jelent. 8 A spanyol Sinibaldo de Mas is úgy értelmezi az életképes uniót, mint a portugál Casal Ribeiro a föderációt: a független népek egy nemzeti testben föderációs formában való egyesülését. Tovább folytatva a gondolatot, Sinibaldo hozzáteszi, hogy ahhoz, hogy Európát megszabadítsuk a háborúktól el kellene érni, hogy mindazok a nemzetek, amelyek alkotják hozzanak létre egy olyan konföderációt, amelyen belül egy központi kormány irányít, és amelyben minden nemzet képviselteti magát. Jelenleg azonban a félszigeten arra van csak lehetőség, hogy „egy Zollverein keretében egyforma pénzzel, súly- és mértékegységgel, a vámhatárokat felszámolva előmozdítsuk a jövőt.” 8 José Maria Casal do Ribeiro, “Introducción” en Sixto Cámara, “A União Ibérica,” Lisboa, 1859.
AZ
IBÉRIZMUS
PORTUGÁLIÁBAN
119
Félix Henriques Nogueira – köztársaságpárti író, politikus – visszautasítja a két ország közötti teljes fúziót, nem azért, – hangsúlyozza – mert gyalázat lenne Portugália számára, hanem mert lehetetlennek látja kivitelezését ..., de – teszi hozzá – ... a távolabbi jövőben elképzelhető a föderatív unió megvalósítása. A föderatív kereten belül megmaradnak – ért egyet a portugál szerző Sinibaldo de Masszal – a szokások, a törvények, a hagyományok, ami együtt az erőt, a gazdagságot és a jólétet is biztosítják. „A konföderáció jelenti az elnyomott népek utolsó reményét, segít a gyengébb nemzeteknek az erősekkel szemben.” – vallja Heriques Nogueira. 9 Az 1854-es spanyol forradalom a korábbinál még szélesebb körben népszerűsíti az ibérista elképzeléseket. Talán a legreálisabb időszaka ez az uniós eszme megvalósításának. A spanyolok részéről ugyanis – mint azt a levéltári kutatások igazolják – egy újabb szervezkedés indul el, de most már a politikai élet magasabb szintjén. A diplomácia számtalan alakja támogatja a két ország egyesítését mindkét oldalon. A portugal Casal Ribeiro, Teixeira de Vasconcelos, Azinhaga grófja próbálják előmozdítani ezt diplomáciai kapcsolataikat felhasználva. Az utóbbi, a madridi portugál követségről 1854. január 16-án írja levelét, amelyet „reservadissima” („szigorúan bizalmas”) jelzéssel lát el, mert az főleg az ibér unióról szól. Az Ibér Unió nagy fontosságú kérdés mindkét oldalon, – foglalja össze véleményét – egészen a felső politikai vezetés szintjén. Azinhaga 1854 elején az ismert angol képviselővel, Cobdennel is tárgyal, aki határozottan elutasítja a Portugália és Spanyolország közötti uniós elképzelést. Az angol politikus még hozzáteszi, hogy amennyiben Anglia támogatná a spanyolokat, úgy a mérsékeltek és a progresszisták hamarosan kirobbantanának Spanyolországban egy ilyen értelmű felkelést. Őfelsége, Nagy-Britannia királynője mindenképpen a portugál érdekeket részesíti előnyben. A portugál diplomata a továbbiakban arról is ír, hogy a spanyol királynőt, II. Izabellát kegyencei és viharos élete miatt elítélik a spanyolok 1854-ben. Az ibér unió népszerűsége spanyol körökben elsősorban ennek köszönhető. Nem csak a politikai vezetés és az értelmiség gondolkodik így, hanem az alsóbb osztályok is. 10 Azinhaga végül is „utópiának” nevezi a tervet: a gazdasági fejlődés vonatkozásában a két ország érdekei sok tekintetben közösek, pl. a mértékek egységesítése, a vámhatárok felszámolása, a két országot átszelő folyók (Tejo, Duoro) szabad hajózhatósága, ám Portugáliában minden politikai frakcióban óriási ellenállás tapasztalható az elképzeléssel szemben. A Madridból Lisszabonba küldött portugál diplomáciai levelezésből megtudhatjuk továbbá, hogy Spanyolországban nem csak a felső szinten, hanem 9
José Félix Heriques Nogueira, Estudos sobre a reforma em Portugal, in. Obra Completa Vol I., Lisboa, 1976. 10 Azinhaga gróf, nagykövet levele Madridból Lisszabonba, 1854. január 16-án, in Biblioteca Nacional de Lisboa, Secção dos Reservados, Espolio, 21. 113-as doboz
120
SEMSEY VIKTÓRIA
általában az utca emberei között is népszerű II. Izabella trónjának a megdöntése és az ibér unió létrehozása. 11 A növekvő elégedetlenség során felmerül az 1841– 43 közötti időszak régensének, Baldomero Esparteronak a neve is, mint a spanyol trón betöltésére alkalmas személyé. Az ibérista konspiráció széleskörű támogatottsága ebben a királynő ellenes légkörben érthető a spanyolok között, ugyanakkor előnyökkel járhatna a portugálok számára is. 1854 szeptemberében az Uniós Társaság alapító szabályzatát is megtaláljuk a dokumentumok között már portugál nyelven. Találkozók zajlanak le fontos portugál és spanyol diplomaták és politikusok között Madridban, Párizsban, Londonban: Andrés Borrego, Baldomero Espartero, Sinibaldo de Mas, Teixera de Vasconcelos herceg, Azinhaga gróf irányítják a tárgyalásokat. Az ibér unió programját egyes monarchisták a portugál V. Péter vagy I. Braganzai Lajos spanyol trónra kerülésével liberális alkotmányos monarchiában képzelik el az ötvenes években, kihangsúlyozva a két nemzet sajátosságainak megőrzését. A közlekedés homogenizálása révén könnyebb lenne a személyszállítás és a kereskedelem, megszűnnének a vámhatárok, növekednének a külföldi befektetések. A két ország megerősödne ebben az ibér unióban. A közös főváros Santarem lenne – írja az egyik röpirat. Az egyesítést békés eszközökkel, lassan lehet csak megvalósítani. Vasútvonal kötné össze Madridot Lisszabonnal, távíróvonalak működnének és segítenék a kommunikációt, kölcsönösen elismernék az egyetemi diplomákat és jogszabályokat, egyforma súly- és mérték, valamint pénz segítené a nagy ibér unió virágzását. Más oldalról ugyanakkor, Portugáliában jelentős tábor bírálja az ibér unió gondolatát. 1857-ben az egyik értekezés szerint Portugália elveszítené függetlenségét, és Spanyolország provinciájává válna. 12 Másrészről, mivel Portugáliában a béke és a szabadság régtől fogva és állandóan jelen van, nem lenne okos dolog, ha olyan országhoz csatlakozna, ahol állandóak a polgárháborúk. Utolsó ellenérv: Franciaország és Anglia feltehetően nem egyeznének bele az Ibériai Unióba. 13 A nagy ibér állam gondolatának újabb lendületet ad az 1868-as spanyol szeptemberi, „dicsőséges”-nek nevezett forradalom. Nem sokkal korábban, 1866-ban, az ibér unió támogatója, a spanyol Juan Prim tábornok katonáival lázadást robbant ki II. Izabella kormánya ellen. A lázadás megfelelő szervezettség hiányában elbukik, és Prim katonáival Portugáliában kér menedéket. A menedékjog megadása körül a portugál parlamentben érdekes és tanulságos vélemények hangzanak el. A vitát az váltja ki, hogy Prim portugál földre érkezve kiáltványban szól az otthon maradott liberálisokhoz és II. Izabella ellenes erők11 Azinhaga gróf és A. A. Teixeira de Vasconcelos levelei 1854-ből Madridból Lisszabonba, in. Bilitoteca Nacional de Lisboa, Secção dos Reservados, Espolio 21., 1–63-as dobozok, 12 A. Pereira da Cunha, Não. Resposta Nacional ás pretensões ibericas, Porto, 1857. 13 Brado ãos Portuguezes. Opusculo patriotico contra as ideas da união de Portugal com a Hespanha, Lisboa, 1860.
AZ
IBÉRIZMUS
PORTUGÁLIÁBAN
121
höz valamint az őt kísérő katonákhoz, és kitartásra buzdítja őket a következő forradalom kibontakozásáig. A portugál parlamentben számtalan képviselő tiltakozik és Prim kiutasítását kérik, mert viselkedésével komoly politikai bonyodalmat okozhat a két ország között, hiszen a menedékjogba nem tartozik bele az, hogy a szomszédos ország ellen lázítson. A portugál sajtó azokban a napokban, 1866 januárjában, amikor Prim Portugáliában tartózkodik számtalan cikkben elemzi az előállott helyzetet. Prim megjelenése az ibérizmus pártján állók számára támogatást jelent. Többen hirdetik ekkor – állítólag – az utcákon is az ibérizmust. 14 Végül a portugál kormány kiutasítja Primet, de a menedékért folyamodó spanyol katonákat nem. Az „O Portuguéz” 1866. januári számaiban közlik Primnek a katonáihoz intézett szavait: „E nobre e generosa a nação a quem vamos pedir hospitalidade, é nossa irmá....” („Nemes és nagylelkű a nemzet, amelytől menedéket kérünk, testvér-nemzetünk...”) Kéri katonáit, hogy olyan tisztelettel viselkedjenek portugál földön, mintha otthon lennének. Természetesen engedelmeskedjenek a portugál hatóságoknak. Hangsúlyozza azonban, hogy ezzel az ő forradalmi munkája nem fejeződött be, folytatni akarja a szervezkedést. A portugál parlament döntése értelmében azonban, bár mint az egyik felszólaló mondja „a spanyolokat úgy fogadták Portugáliában, mintha testvéreink lennének.” („Os hespanhões tiveram uma recepção em Portugal, como se fossem irmãos.”), Primnek el kell hagynia Portugáliát. A parlament egyik képviselője azzal érvel, hogy „ha megengedjük, hogy Portugáliában a szomszédos ország ellen forradalmi lázadásra szító központ alakuljon, ezzel súlyos következményeknek nézünk elébe.” Szerencsére, Portugália sok éven át meg tudott menekülni, távol tudta magát tartani azoktól a szerencsétlen változásoktól, amelyek Spanyolországban történtek. Ez azt jelzi, hogy a portugál autonómia valóban érvényesül, hiszen nem hatnak rá a szomszédos ország belpolitikai eseményei. („Esta e que é a verdadeira autonomia: que uma nação viva da sua vida propria sem influirem nella os acontecimentos dos paizes estrangeiros.”) 15 1868-ban a szeptemberi „dicsőséges” forradalom megfosztja a spanyol II. Izabellát trónjától. A portugál José Pinheiro de Mello, „A Revolução de Hespanha e A Questão Ibérica” című 1868-ban megjelent röpiratában így elemzi a helyzetet: a forradalom után Spanyolországnak sok nehézséggel kell szembenéznie és sok változtatást kell végrehajtania. Portugáliában a spanyol forradalom hírére sokakban felébred az aggodalom, hogy vajon nem akarja-e Spanyolország ebben a helyzetben a két ország egyesítésének elvetélt ötletét az „união ibérica-t” is megvalósítani. Az említett szerző mindehhez hozzáteszi, hogy „…o respeito reciproco, principalmente entre vizinhos, é a melhor segurança da integridade de cada um.” („…egymás kölcsönös tiszteletben tartása, különösen szomszédok között, a legjobb garanciája mindkét fél integritásának.”) Hiszen – 14 15
“O General D. Juan Prim em Lisboa” c. röpirat, Lisszabon, 1866. 54. Diário da Cámara dos Deputados, 1866. január–februári parlamenti ülések, Lisszabon.
122
SEMSEY VIKTÓRIA
folytatja – Spanyolország is tiltakozna, hogy ha szomszédja, Franciaország beavatkozna belügyeibe a jelen helyzetben. És ezt a példát – vallja be a szerző – azért említi, hogy párhuzamot vonjon az ibér unió kapcsán Spanyolország és Portugália között. João Andrade Corvo portugál politikus, diplomata Lisszabonban 1870-ben két évvel az említett spanyol forradalom után és I. Amadé rövid három éves spanyolországi uralkodása előtt publikálja írását, amely unió-ellenes válasz ezekre a tervekre. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy az 1870-es év már más viszonyok között találja Spanyolországot, Franciaországot és Poroszországot. Az új nemzetközi helyzettel úgy számol a portugál politikus, mint fontos ibérizmusellenes tényezővel. A korabeli sajtó szerint ugyanis Franciaország keresi Spanyolországgal a kapcsolatot azért, hogy segítségét kérje a poroszok ellen. Ebben az esetben pedig egy újabb háborús veszély fenyegeti egész Európát. Talán még a spanyol független külpolitika is veszélye kerülhet. Ez a helyzet a spanyolportugál viszonyt is megváltoztatja némileg. Andrade Corvo írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy az 1868-as forradalom után – amely megfosztja trónjától II. Izabellát – Spanyolország demokratikus monarchiává alakul át rövid időre és ehhez királyt keres. Juan Prim azonban hiába próbálkozik Európa több országában, három dolog akadályozza, hogy sikerrel járjon: „A spanyol politikai pártok helyzete”, „A spanyol politikai pártok viszálykodása, és „a vágy a spanyolok részéről, hogy létrehozzák az ibér uniót.” 16 1868-tól 1870 végéig, mielőtt I. Amadé elfoglalja a spanyol trónt, a dinasztikus illetve a konföderációs unió megvalósítása számára rövid másfél év kínálkozik. Portugálok és spanyolok egyaránt a portugál V. Ferdinánd királyt szeretnék spanyol trónon látni, és viszszautasítás esetén Lajos portugál herceget. Portugáliában a dinasztikus unió legerősebb támasza ekkor Saldanha marsal, aki 1851 óta a „regeneração”-nak nevezett időszak legfontosabb személye. Hiába vannak azonban a konkrét kezdeményezések és személyes megbeszélések portugál és spanyol politikusok között, amelyek mindkét oldalról a legfelső politika támogatását is élvezik. (Prim, Sagasta, Figuerola és Zorilla személyében a spanyolok részéről.) 1869 áprilisában V. Ferdinánd portugál király visszautasítja a spanyol trónt. Alig három éves uralkodás után, 1873-ban I. Amadé a rendkívül nehéz belpolitikai problémák miatt lemond. Olyan történelmi-politikai helyzet áll elő Spanyolországban, amelyben ismét lehetőség kínálkozik a konföderációs tervek megvalósításához, és ezzel a spanyol regionalitásból fakadó problémák megoldásához. Az ibéristák konföderációs uniót terveznek. 1870–74 között a spanyol és portugál föderalista ibéristák állandóan kapcsolatban állnak, a sajtóban mindkét oldalon rendszeresen cikkeznek a félsziget föderatív átalakításáról. Az elképzelésnek vagy alkotmányos monarchia vagy köztársaság adna keretet. A spanyol Figueras és Pi y Margall köztársasági alapon álló konföderációt képzel16
José de Andrade Corvo, Os Perigos, Lisboa, 1870. 93–104.
AZ
IBÉRIZMUS
PORTUGÁLIÁBAN
123
nek el. Portugál oldalról Casal Ribeiro és Henriques Nogueira politikusok is ezt támogatják. A spanyol politikusok hangsúlyozzák, hogy olyan megállapodást kell kötni, amely a két országban az egyesítést minden szinten – nép, régiók, állam – föderatív alapon valósítja meg. Portugália nem alakulna át Spanyolország provinciájává ebben a föderatív Ibériában. Ellenkezőleg, a két ország egymást erősítve, a nemzetközi politikában is nagyobb tekintélyt szerezne egy közös föderatív unióban. A republikánus elképzelések társadalmi bázisa ekkoriban már természetesen sokkal szélesebb, mint a dinasztikus unióé: támogatják a városi középrétegek és az értelmiség jelentős része is. Jellegénél fogva természetesen populistább és radikálisabb, mint az előbbi. A föderatív elképzelés olyan paktumokon alapul, amelybe a társadalom alsó rétegeit is bevonnák. Az elképzelés szerint a két ország egyesítése után kis államok, illetve föderatív régiók születnének, ezáltal lehetséges lenne, hogy Portugália úgy válna az unió részévé, hogy nem veszítené el nemzeti sajátosságait. Prim tábornok miniszterelnöksége alatt, a különleges spanyol megbízott, a Lisszabonba küldött Fernandez de los Ríos „Mi Missión en Portugal” című visszaemlékezésében leírja mindazt a próbálkozást, ami spanyol oldalról történik V. Ferdinánd portugál királynak a spanyol trónra való megnyerése érdekében. 17 A portugál Antonio Rodrigues Sampãio „A União Ibérica e a candidatura de el Rei D. Fernando” 1870-ben Lisszabonban megjelent írása antiibérista módon válaszol ezekre a tervekre. A szerző szerint a kortárs portugál politikusok között nagyon sokan úgy vélik, hogy az ibérizmus egy „reakciós terv”, ami utánozni próbálja sikertelenül a pángermánizmus, pánszlávizmus elképzeléseit, arra gondolván, hogy egy „pánibér” eszme alapján meg lehet oldani a két ország egyesítését. Másik nagy tévedése az ibérizmusnak, hogy egy „ötödik birodalmat” akar létrehozni, annak gazdagságát megcélozva, pedig annak bizonyára az ellenkezőjét érné el. Az ibérizmus körüli nemzetközi helyzet tehát sokban hozzájárul a terv népszerűségéhez, illetve népszerűtlenségéhez. A tervek sikertelenségét több dolog is magyarázza: részben a portugál bizalmatlanság, másrészt spanyol oldalon a föderalizmus ellenes Emilio Castelar miniszterelnökké választása, és végül 1874-től a spanyol király trónra lépésével megvalósuló restauráció. 1874-ben Pavía tábornok államcsínyt hajt végre az emigrációban élő Alfonz trónra lépése érdekében. Az Angliában nevelkedett XII. Alfonz, II. Izabella fia elfoglalja a trónt, és ezzel az ibérizmus elképzelése jó időre lekerül a politika napirendjéről. Spanyolországban a konzervatív erők veszik át hosszú időre a hatalmat, az 1874–1923-ig tartó időszakban a politikai váltógazdaság jellemzi az országot. Ugyanakkor a portugál külpolitika az afrikai gyarmatosítás felé fordul. A dinasztikus és a föderatív félszigeti unió egyaránt megvalósulatlan marad a 19. században. Ennek oka nem az átgondoltság hiánya elsősorban. A por17 A. Fernández de los Ríos, Mi misión en Portugal, Anales de ayer para enseñanza de mañana, Lisboa, 1877.
124
SEMSEY VIKTÓRIA
tugál bizalmatlanság a spanyol nagyhatalmi étvággyal szemben jelentős történelmi múltra tekint vissza: II. Fülöp 60 évig tartó uralmától kezdve (1580– 1640), a spanyol Godoy és Napóleon Portugáliát felosztó tervéig, amelyben Gododynak fontos szerepet szán a francia uralkodó, és amely az 1801-es „ún. narancsos háborúhoz” és a portugál Olivença elcsatolásához vezet. Növeli továbbá az ellenállást az 1847-es portugáliai spanyol fegyveres beavatkozás ténye is. A kisebbik nemzet számára – különösen a széles tömegek körében – ez, a nemzeti büszkeséget sértő elképzelés, soha nem válik rokonszenvessé. Pedig vannak példák az összefogásra is: a franciák ellen 1808–1814 között, a portugál abszolutisták ellen 1822–1826 között, a spanyol polgárháború során a liberálisok oldalán az 1833–39-es években. A kialakuló nemzetállamok Európájában azonban nem kedveznek bizonyos tendenciák a közös gazdasági érdekek szempontjából minden bizonnyal hasznosnak látszó uniónak, amelyben mindkét ország segítséget kapna a modernizálódáshoz. A mélyben meghúzódik az is, hogy a különféle liberális politikai pártok nem tartják valódi párt és nemzeti érdeknek a megvalósítását. Nem segíti továbbá a nemzetközi nagyhatalmi politika sem: Anglia és Franciaország nem valószínű, hogy felkarolná az egyesítés gondolatát. Portugál oldalról ugyanakkor hiányzik az az ösztönző tényező, amelyet a regionális probléma jelent, és amely ösztönözné a föderációt, amely a spanyolok számára több évszázada jelenlévő, a mai napig gondot okozó kérdés. Egy nagy ibér konföderációban a spanyol régiók azonos szintre kerülnének. Végezetül María da Conceição Meireles szavaival zárnám ezt a nagy forrásanyag ismeretét kívánó témát, aki az ibér unió kérdését röviden úgy jellemzi, hogy „több volt, mint fantazma”, inkább élő valóság a félsziget 19. századi történelmében, amelyet realitássá tett, hogy kialakult az a társadalmi–ideológiai– mentalitásbeli – és tegyük hozzá – nemzetközi helyzet, amelyben megszülethetett.
