STUDIA CAROLIENSIA
2008. 2 .
SZÁM
79–83.
IMREGH MÓNIKA HUMANIZMUS KONTRA SZAKRALITÁS? Két itáliai humanistáról fogok beszélni, két XV. századi filozófusról: Marsilio Ficinóról és Giovanni Pico della Mirandoláról. Célom annak a tévesen kialakult közhelynek a megcáfolása, miszerint a reneszánsz és a humanizmus úgy állította volna világképének középpontjába az embert, hogy az egyben a transzcendenciától való eltávolodáshoz vezetett volna. Mindkét filozófus munkássága a transzcendencia irányába mutat, hiszen mindketten vallották, hogy minden valamire való filozófiai irányzat Isten felé visz, amelyik nem, az nem nevezhető filozófiának, és hogy a filozófiai tanítások királynője maga a teológia, vagyis Isten tanulmányozása. Marsilio Ficino műveiből eddig két kiadás látott napvilágot Magyarországon. 1 E jeles filozófust az Itáliában tanult Báthory Miklós, Garázda Péter és Váradi Péter Mátyás király udvarába hívták, hogy Budán is jöjjön létre egy a firenzei platóni akadémiához hasonló kör, hogy az itteni platonista barátok – fratres in Platone – mestere és vezetője legyen. Nem jött, de közvetlen hatása így is volt a magyarokra: műveit közeli barátja, Francesco Bandini, aki Firenze követeként járt Magyarországon, mind elhozta Budára, így egész Európában nálunk ismerték meg a legkorábban az ezen alkotásokban foglalt gondolatokat. Báthorynak és Váradinak egy-egy, Mátyásnak két művét ajánlotta Ficino, ez utóbbiak: Levelei III. és IV. könyve, a De vita III. könyve. Garázda Péterrel annak firenzei tanulóévei alatt barátságos viszonyban állott. A platóni Lakomához írt kommentárjával kapcsolatban ismét megemlíthetünk egy magyar humanistát: Janus Pannonius, Platón és Plótinos alapos ismerője, római követként találkozhatott Ficinóval, akinek néhány év múltán elküldte elégiáit; erre a filozófus a Symposion-kommentárokat juttatta el hozzá még 1469-ben, vagyis a mű elkészültének évében. A Janus Pannoniusnak ajándékba küldött kötethez csatolt levelét saját fordításunkban itt közöljük, baráti viszonyukat tanúsítandó: “A firenzei Marsilio Ficino üdvözletét küldi Janus Pannoniusnak, a pécsi püspöknek. Úgy határoztam, hogy a Platón Lakomájához (mely a szerelemről szól) írott, a minap befejezett kommentárjaimat mindenekelőtt neked ajánlom, jeles 1
FICINO, M., A szerelemről. Kommentár Platón A lakoma című művéhez, ford. és az utószót írta: Imregh Monika, Arcticus Kiadó, 2001. Budapest, 144 o. és FICINO, M., Platonikus írások, előszó és jegyz. Elisabeth Blum, Paul Richard Blum és Thomas Leinkauf. Szent István Társulat, 2003. Budapest, 230 o.
79
IMREGH MÓNIKA
férfiú, aki kiváltképpen Platón követője vagy, és hozzánk erős baráti szeretet fűz. Ily módon a platóni dolgokat a platonistának, a szerelem tudományát a legszerelmesebb embernek fogjuk ismét előadni. Azonkívül írásainknak hitelt ad majd a te nem csekély tekintélyed, úgyhogy ha a pannónoknál elismerésre találnak, azt legalább annyira köszönhetik Janusnak, mint Marsiliónak. Így, aki elsőként vezette vissza a Dunához a Múzsákat, Platónt is elviszi majd ugyanoda. Ez pedig, úgy remélem, könnyen teljesülhet, csak éppen e szerelemről szóló könyvem legalább annyira, vagy éppenséggel nem sokkal kevésbé tetszenék neked, mint amennyire elégiáid nálunk tetszésre találtak! Azok pedig felettébb gyönyörködtettek bennünket. Bárcsak ne sértené füledet alkotásunk! Ám mit kételkedem tetszésedben ostobán? Irántam érzett szereteted fogja néked munkámat ajánlani, a magyarok előtt pedig a te tekintélyed fogja azt dicsérni. Irántad érzett szeretetemet viszont, mivel levelem erre nem képes, Garázda Péter, a tudós férfiú és mindkettőnknek jó barátja nyilvánítja ki neked, midőn nálad lesz. Élj boldogul! 1469. augusztus 5. Firenze Láthatjuk tehát, hogy alig készül el Ficino kommentárja, egy példány ajándékkötet formájában máris Magyarországra érkezik egy jelentős magyar humanista által a legjelentősebb magyar humanista kezéhez. Kár, hogy később, magyar nyelvű fordítása nem lévén, hatni nemigen tudott a magyar gondolkodásban; az első teljes fordítása általunk született, és az Arcticus Kiadó gondozásában jelent meg 2001-ben, Budapesten. Mi az tehát, amit érdemes röviden összefoglalnunk erről a Mediciek által oly messzemenőkig támogatott filozófusról, aki nem csak az atyai jó barátot, Cosimót élte túl, de az alig negyvenévesen elhunyt, köszvényben betegeskedő Lorenzót is? * Marsilio Ficino 1433-ban, Firenze környékén született, és szintén Firenze környékén, Careggiben halt meg 1499-ben. Pisában és Firenzében tanult, ahol az orvos Niccoló Tignosi az arisztoteliánus tanulmányok felé irányította. 1459-ben kapcsolatba került Cosimo de’Medicivel, és az ő, valamint Cristoforo Landino hatása révén a platonizmus felé fordult. Hamarosan a művelt férfiakból, tudósokból, filozófusokból, művészekből álló kör középpontjába került, mely a Platóni Akadémia néven ismert, és hozzáfogott a platóni dialógusok latinra fordításához, amit 1484-ben ki is nyomtattak. Platónon kívül Ficino lefordította az orfikus hagyomány töredékeit, Hésiodost, a Hermés könyveit, Plótinos Enneadesét, Proklos, Porphyrios, Iamblichos, Psellos, Dionysos Areopagités és mások műveit. Fordításainak hatalmas corpusában – mely igen elterjedt az európai művelődésben – jól tükröződik Ficino saját filozófiai felfogása is. Létezik számára
80
HUMANIZMUS
KONTRA SZAKRALITÁS?
egy filozófiai hagyomány, amely az ókori költőktől Pythagorason és Platónon keresztül megszakítás nélkül folytatódik és érkezik el Dionysios Areopagitéshez. Ez nem más, mint az isteni Logos kibontakozó megmutatkozása; a filozófus feladata pedig abban áll, hogy napfényre hozza azt a vallási igazságot, amely a különféle mitologémák és filozófiák mögött rejtőzik. Ezen az alapon igyekszik bizonyítani Ficino a kereszténység és a platonizmus között fennálló megegyezést. Korának arisztoteliánus iskoláival polemizálva, akiket a vallás szétrombolásával vádolt, valamint az irodalmárok esztétizmusával szemben, akik szerinte nem értik az ókoriak “meséibe” bújtatott titkos igazságot, Ficino egy pia philosophiat, egy docta religiot követel: pontosan a platóni hagyományt, amely (az egyházatyákon keresztül) egészen a saját koráig húzódik, és amelynek megerősítését és terjesztését Ficino saját feladatának, szinte missziójának tartja, egyfajta új apologetikán keresztül. Ilyen mű az 1474-ben befejezett De Christiana Religione című értekezése. Filozófiai elképzeléseinek legteljesebb kidolgozását a Theologia Platonica de immortalitate animorum című munkájában találjuk. Filozófiai szempontból azonban fontos sok levele is, amelyeket az Levelek tizenkét könyve tartalmaz, és Platón néhány dialógusához írt kommentárjai, melyek közül a Lakomáé a legjelentősebb. Ficinóról szóló fejtegetéseinket egy idézettel szeretnénk zárni, méghozzá a Lakoma-kommentárja VI. könyvének 19. fejezetéből: “Az értelem ugyanis úgy viszonyul Istenhez, mint a szem a Naphoz. A szem pedig nem csak a legkivált, hanem egyedül a fényre vágyakozik. Ha testeket, ha lelkeket, ha angyalokat szeretünk, bizony nem ezeket, hanem Istent szeretjük bennük: a testekben Isten árnyékát; a lelkekben az Istenhez való hasonlatosságot; az angyalokban pedig az ő képmását. Így jelenleg Istent szeressük mindenben, hogy végre Istenben mindent szerethessünk. Ugyanis ha így élünk, eljuthatunk oda, hogy Istent is és Istenben mindent láthassunk, és szeressük őt magát is, s mindent, ami benne létezik. És mindaz, aki ez idő szerint szeretetével magát Istennek áldozza, végül visszanyeri magát Istenben, hiszen ahhoz az ideához tér vissza, amely által teremtetett. Ott, ha valami hiányzik belőle, újraformálódik; szakadatlanul ideájához fog kapcsolódni. Márpedig a megvalósult ember és az embernek az ideája egy és ugyanaz a dolog. Ezért aki csak közülünk itt a földön Istentől elválasztva él, nem megvalósult ember, mivel ideájától és formájától különvált. Hozzá pedig bennünket az isteni szerelem és a vallásosság vezet el. És jóllehet itt csonkák vagyunk és szétszakítottak, a szerelem segítségével ideánkhoz kapcsolódván teljes emberré válhatunk úgy, hogy először, úgy tűnik, istent tiszteljük a dolgokban, hogy azután a dolgokat tiszteljük Istenben; a dolgokat pedig azért imádjuk Istenben, hogy benne mindenekelőtt saját magunkat
81
IMREGH MÓNIKA
találjuk meg, s így világossá válhat előttünk, hogy Istent szeretve saját magunkat szerettük.” 2 A következőkben Giovanni Pico della Mirandolával fogjuk folytatni, különös tekintettel a Heptaplus című művére. A tragikusan fiatalon elhunyt szerző a XV. századi olasz reneszánsz legjelentősebb gondolkodója a nála harminc esztendővel idősebb neoplatonista Marsilio Ficino mellett. Gazdag grófi családba születvén, végigjárja kora leghíresebb olasz egyetemeit, Aristotelés, Averroes, Ockham tanításait szívja magába, majd Ficino fordításainak és műveinek segítségével Platón, Plótinos és más neoplatonista szerzők életművével ismerkedik. A latinon és görögön kívül arabul és héberül tanul, és a kabbalisztika elemeivel ismerkedik. Nagy hatással van rá Hermés Trismegistos Tabula Smaragdiná-ja, s ez a tanítás filozófiai gondolkodásának alapköve lesz. Az egyetemek közül az utolsó állomás a párizsi Sorbonne, ahol a lelkesült teológiai viták közepette nagyszabású terv fogan benne: Itália minden filozófusát és teológusát hívja össze a saját költségén Rómába, a kereszténység fővárosába, hogy az általa összeállított, ókori és középkori, pogány és keresztény filozófusoktól válogatott vallási és filozófiai tételeket (számuk mintegy négyszáz), valamint az általa ezekből levont következtetéseket (ötszáz körül) nyilvánosan, egy konferencia keretein belül megvitassák. A 900 tételt a meghívóval együtt küldi el Itália-szerte, a meghívottak azonban fennhéjázónak tartják az alig huszonhárom éves ifjú nagyszabású kezdeményezését. Az egyház, főképp a bíborosok köreiben pedig egyenesen felháborodást szül az akció: a tized akkora képzettséggel sem rendelkező egyházi méltóságok, akiknek nagy része görögül sem tudott, egyszerűen eretneknek nyilvánítják Pico bizonyos tételeit. Szerzőnknek Rómából menekülnie kell, így beszéde Az ember méltóságáról, melyet a vita előtt óhajtott volna elmondani, nem hangozhatott el. Ez a beszéd egyébként hosszú ideig az egyetlen olyan műve volt, amely magyar fordításban megjelent, melyet a Reneszánsz etikai antológiá-ban adtak ki. Az egyházi kiátkozás fenyegető árnyékában, Lorenzo de’Medici védőszárnyai alatt keletkezik a Heptaplus c. műve. A Genezis-értelmezések kiterjedt irodalmában egyedülálló módon nemcsak a teremtés hat, de a nyugalom hetedik napjának is hétszeres értelmezését adja (erre utal a görög cím). A makrokozmosz három világa: az érzékfölötti, a mennyei és a szublunáris-földi világ mellett a negyedik: az ember, a mikrokozmosz, melyben mindezek megtalálhatóak. Az első négy előadás a valóság e négyféle szintje szempontjából értelmezi Mózes szövegét. Az ötödikben e szintek egymás után kerülnek sorra a szöveg értelmezése folyamán, a hatodikban a világok különféle kapcsolódási módjai és egymáshoz való viszonya kerülnek terítékre. A hetedikben a nyugalom napja mint a világok boldogságának szimbóluma kerül elemzésre; e boldogság lényege a 2
I. m. 101. o.
82
HUMANIZMUS
KONTRA SZAKRALITÁS?
visszatérés az eredetbe, vagyis Istenbe. A kezdet-eredet héber megfelelőjének kabbalista értelmezése zárja a művet. 3 Egy idézettel szeretnék búcsúzni, és a könyvet a kedves olvasók figyelmébe ajánlani, mely a Heptaplus hetedik könyvének bevezetéséből való: “Abban különbözünk az égtől, hogy az természetétől kényszerítve, mi pedig szabad akaratunkból mozgunk. Hiszen a szellemi mozgatóerő folytonosan ott kopogtat lelked ajtaján – ha magadba zárkózol, szerencsétlenül és boldogtalanul csak tehetetlenségedre és gyengeségedre leszel utalva; ha befogadod azt, nyomban Istennel eltelve, a vallás körén át visszavezettetsz az Atyához, az Úrhoz, hogy elnyerd az örök életet benne, aki magába zárt téged, még mielőtt a világra jöttél volna. Itt van az igazi boldogság: egyetlen szellemmé válni Istennel, hogy birtokoljuk Őt, nem magunkban, hanem Őbenne, úgy ismervén meg őt, ahogy mi is megismertettünk általa. […] Ebben áll a hatalmas jutalom, ebben az örök élet, ebben a bölcsesség, melyet e világ tudósai nem ismertek: hogy a sokféleség minden tökéletlenségéből visszavezettetünk az egységbe, a szétszakíthatatlan kötelék révén, mely minket azzal fűz egybe, aki az egység maga.” 4
3 4
Magyarul 2002-ben jelent meg fordításunkban, az Arcticus Kiadó gondozásában. I.m. 79-80.o.
83
