STUDIA CAROLIENSIA
2008. 2 .
SZÁM
120–127.
SPANNRAFT MARCELLINA KÖLTÉSZET ÉS SZAKRALITÁS EGY VERS ÉS FORDÍTÁSAI Ifjúkorom óta újra meg újra megérint Goethe titokzatos költeménye, a Vándor éji dala. Újra meg újra visszatérek hozzá, s ha én nem is keresem olykor a találkozást, a vers megtalál, s mindig barátokat is hoz magával. Vannak barátaim a “Wanderers Nachtlied-ben”. Élők és holtak is. Hetzron Robert, hajdani nyelvészkollégánk például, akinek három, Santa Barbarában készült fordításkísérlete egyszer akkor hullott ki postaládámból, amikor a Berlinből haza vezető úton – Peter Mendau, grafikusbarátom ihlető instrukciói alapján - magam is fabrikáltam változatokat. (Szinkronicitás?) A vers fordításával később is megpróbálkoztam néhányszor, csekélyke sikerrel. Vigaszomul csak az szolgálhat – ami persze próbálkozásra is sarkall egyúttal –, hogy igazán jól talán még senkinek sem sikerült lefordítania e rejtélyesen egyszerű Goethe-verset magyar nyelvre. Nem kívánok a fordításelmélet kérdéseibe kontárkodni, ugyanakkor, úgy érzem, ihletett költemények fordításakor – sok, precízen leírható követelmény mellett – elengedhetetlen egyfajta szakrális hitelesség; hogy a fordító a legmélyebb alázattal a költemény szakrális üzenetét közvetítse, akár a költő. A nagyköltészet művelői ugyanis nem saját képzeletük, fantáziájuk, élményeik, tapasztalataik megfogalmazásán munkálkodnak, hanem magukat kiüresítve, fészekmelegen várják, hogy eszközei lehessenek a költésnek, hogy áldozatos segítségükkel testet ölthessen a gondolat, létrejöhessen a költemény. Merészen állítom, hogy Goethe Wanderers Nachtlied c. műve fordításainak – szakrális hitelesség szempontjából – meg kell felelniük (minimálisan) az alábbi két kritériumnak: − az ásványi, növényi, állati, emberi szféra négyességének jelenléte; − valamennyi szférának a FENT térdimenzióhoz kapcsolódása. E két vonatkozás részint a vers eredetijének, részint Goethe életeseményeinek és közölt gondolatainak ismeretéből fakad. Remélem, sikerül bizonyítanom, hogy kiemelésük nem esetleges. A vizsgált vers fordítási minőségének számomra legfontosabb, lényegi értékmérője, hogy a fordító felismeri és visszaadja-e a Goethe-mű roppant filozófiai mélységét. Goethe, aki több levelében is Vándornak említi magát, olyan, mint a legigazibb haiku-költő – nem véletlenül szeretik és tisztelik költészetét Japánban is –: a természet szemléletének valóságából bontakoztatja ki a bölcseleti tartalmakat.
120
KÖLTÉSZET
ÉS SZAKRALITÁS
Hogy nem egyszeri, hanem egész életén végighúzódó létélménye volt Goethének mindaz, ami a Wanderers Nachtlied-ben sűrítetten megjelenik, azt hadd igazoljam néhány kulcsfontosságú idézettel az Így élt Goethe. Vallomások, művek, dokumentumok. Gondolat Kiadó. Budapest, 1964. (Szerk.: Walkó György) c. könyvből. Idézet a Wertherből: “Ha máskor a szikláról végigtekintettem a termékeny völgyet, a folyón túl, egész azokig a dombokig (…); ha láttam ott azokat a hegyeket, lábuktól az ormukig magas és sűrű fák ruhájában,…” (Walkó, 1964: 124) Eckermann írja: “A természet magányának mélységes nyugalmát őrzi (Goethe parkja) maga körül, mert a nagy csendet gyakran semmi más nem töri meg, mint egy-egy árva rigófütty, vagy más erdei madár meg-megszakadó éneke.” (Walkó, 1964: 207) “Nagy nyári hőségben, mondta Goethe, nem tudok ennél jobb menedéket (…), az egész parkban néhanap oly nagy a csöndesség, hogy az ókoriak azt mondanák róla: a Nagy Pán aluszik.” (Walkó, 1964: 208) “A természet (…) szerves, fejlődő, harmonikus Egész, mint Herder vallja…” “A kövületek régmúlt élet nyomait őrzik, beszédüket csak az értheti, ki egészében ismeri az eleven természetet, tehát a botanikát is, az anatómiát is. Így kapcsolódik egybe ásványtan, botanika és anatómia, s micsoda öröm, mikor az emberen is megtalálja a kutató az élővilág összefüggő fejlődésének bizonyítékát: felfedezi a »Goethe-csontot«, az »os intermaxillare«-t!” (Walkó, 1964: 217) Goethe Steinnének küldött útinaplójából “A Brennerhez érkeztem (…). Míg ideértem, útközben sötét lett, egyre sötétebb, a részletek elvesztek, a hegytömegek nagyobbak és felségesebbek lettek. Végre, mikor már csak úgy mozgott előttem minden, mint egy mély és titokzatos kép, egyszerre megláttam újra a magas csúcsokat: holdfény világította meg őket, s a csillagok leragyogtak reájuk.” (Walkó, 1964: 259) Végezetül pedig a vers spirituális hátteréről. Ilmenauból írja Goethe Steinnének 1780. szeptember 6-án “A Gickelhahn-on, a környék legmagasabb hegyén… fészkeltem meg magam, hogy a kisvárosi zűrzavar, a panaszok, a kívánságok, az ember javíthatatlan öszszevisszasága elől kitérjek. (…) Egészen tiszta az ég, s megyek, hogy élvezzem a naplenyugtát. A kilátás nagyméretű, de egyszerű. A nap lement. Éppen az a tájék ez, melyről magának a felszálló ködöket rajzoltam, most olyan tiszta és nyugodt, és annyira nem érdekes, mint egy nagy és szép lélek, amikor legjobban érzi magát.” (Walkó, 1964: 233) A Vándor éji dalát a költő még aznap este felírja egy vadászkunyhó deszkafalára a hegycsúcson. Bár az általunk vizsgált fordítások döntő többségében megjelenik a vers elméleti alapzatát adó ásvány-növény-állat-ember négyesség, amely Goethe mély, panteista szemléletéről tanúskodik, egy fordítónak (Spóner Andor) elkerülte a figyel-
121
SPANNRAFT MARCELLINA
mét. – Ez, sajnos, a vers 19. századi Lermontov-fordításával is megesik; ott az állati világ megjelenése hiányzik a négyességből.
Szász Károly Dóczi Lajos Spóner Andor Tóth Árpád Weöres Sándor Kosztolányi Dezső Szabó Lőrinc Móricz Zsigmond Makkai Ádám 1 Makkai Ádám 2
Ásványi lét
Növényi lét
Állati lét
Emberi lét
+ hegy + hegytető + bérc + orom + szikla-tető + orom + csúcs + bérc + bérc
+ ághegy, fű, bokor + fa, mező + fák teteje, erdő + lomb, berki + lomb, ág + fák boga + lomb + lomb, erdő + fák koronája, erdő + fakorona, erdő
+ madár + madárka + madárdal + madárka + madárnép + madárka + madár + kis madár + madárka + madár
+ Te + Te + Hozzád + Te + + te + te + te + te + te, Barátom
A korábbiakban említett négy létforma (ásvány-növény-állat-ember) megjelenése a versben a FENT térdimenzióhoz, kognitív minőséghez kapcsolódik. (Szilágyi N., 1997: 13-24; Goatly, 1997: 49) Az eredetiben az ásványi lét közvetítője a Gipfeln, a növényi lété a Wipfeln, az állatié a Vögelein. Az ember, maga szintén a csúcsról szemléli a tájat – (ezzel kapcsolatos felmerülhető kétségeinket a személyes naplójegyzet végleg eloszlatja –, bár a FENT minőség az ember vonatkozásában a vers megírásának idejére, a szemléletben való elmerülés nemkronologikus, szent idejére vonatkozik. Az ember teljes békéje/csöndje a versvilágban jövő idejű: balde ruhest du… Fontos megvizsgálnunk, vajon a fordítók tekintetbe vették-e ezt – az üzenet szempontjából perdöntő – összefüggést. A Kosztolányi által fordítóelődként számon tartott Szász Károlynál és Dóczi Lajosnál teljes az összevisszaság (völgy – hegy; ághegy: fű; fa: mező – vagyis FENT és LENT egyaránt előfordul), azonban a többi említett fordító ezt a feladatot – az eredeti vers szelleméhez és betűjéhez híven – kiválóan megoldotta. (A Spóner-féle fordítás, sajnos már az előző kritériumnál elvérzett.) Tóth Árpád “berki” madárkájával azért lehet némi problémánk; elsősorban tájidegensége miatt. A fenti négy létminőséghez kapcsolódó szimbolikus tartalmak kétségtelenné teszik annak fontosságát, hogy mindebből a fordításban semmi ne sikkadjon el. “A hegy “szimbolikája kettős gyökérből táplálkozik: a hegyek égbetörő látványából, valamint feltételezett központi helyzetükből. A hegy az Isten lakhelye, ég és föld találkozásának pontja, a misztikus felemelkedés lehetősége, az “égi lajtorja” megfelelője, a világmindenség, ill. a birodalom középpontja, tengelye. Néha ezen a mitikus hegyen a világtengely másik fontos szimbóluma, a világfa.”(Hoppál, 2004: 125) (Vö. még Dávid, 2002: 107-108; Doppelfeld, 1998/1:
122
KÖLTÉSZET
ÉS SZAKRALITÁS
74-77; Heller, é. n.: 95-96; Szász, é. n.: 99) – Goethe költeményében a hegy szimbolikája még ennél is hangsúlyosabb, mivel a legtetejéről, a csúcsáról beszél. A fa “minden növényi jelkép közül a legösszetettebb jelentésű, egyetemes szimbólum. Élet és halál, az örök fejlődés és növekedés, a folytonos megújulás, a kétértelmű (ciklikus és irreverzibilis) idő jelképe, istenek növényi megtestesülése.” “Időben a fa vertikális hármassága a múlt – jelen – jövő egységét jelképezi. Jung viszont a gyökér – törzs – korona hármasát a tudattalan – tudat – felettes én jelképeként értelmezi.” (Hoppál, 2004: 81) (Vö. még Dávid, 2002: 71-72; Doppelfeld, 1998/1: 17-19; Fontana, 1995: 32, 37, 86, 98, 100-101; Heller, é. n.: 58; Jankovics, 1991; Lükő, 2003: 126-133) – A Vándor éji dala c. versben a fa lombjáról, lombkoronájáról van szó, így a FENT térdimenzió újabb megerősítést kap ezáltal. Az erdő “az ember világával ellenségesnek tűnő, ismeretlen környezet, melyben a sötétség, a kuszaság, a természeti erők uralkodnak, s amely az emberi útkeresés helyszíne.”(Hoppál, 2004: 79) (Vö. még Fontana, 1995: 100-101; Heller, é. n.: 52-53.) Az erdő BENT (Szilágyi, N., 1997: 26-29) hely, ahonnan az ember a kivezető utat keresi. A Vándor útja fel, a hegytetőre vezetett. (Az erdő motívum a 20. századi klasszikusok fordításai közül egyedül Móricz Zsigmondnál jelenik meg!) A madarak mint “szárnyas lények elsősorban az éghez, az isteni szférához tartoznak, ezért többnyire az égi lélek szimbólumai.” (Hoppál, 2004: 200) (Vö. még Dávid, 2002: 157-158; Doppelfeld, 1998/2: 78; Fontana, 1995: 55, 86-87, 98, 151; Franz, 1995: 159-200; Heller, é. n.: 137-138; Jung, 1997: 25; Lükő, 2003: 68-96; Spannraft, 1998: 270-277 és 2001: 244-252; Szász, é. n.:101.) A Wanderers Nachtlied kulcsszava a Ruh’, mely a vers első tagmondatában, majd variációs ismétléssel – igealakban (ruhest) – az utolsóban is megjelenik. Két névmás kivételével (du, allen) ez az egyetlen szó, amely újracsendül – nem véletlenül. A fordítás egyik nehézségét éppen a fenti összefüggés adja. Ideális esetben ugyanis a Ruh’ – ruhest etimológiai, illetve morfológiai összefüggése a magyarban is megjelenik. Ehhez képest Tóth Árpádnál: csend – nyugszol, Weöres Sándornál csend – nyughatsz, Kosztolányi Dezsőnél csönd – pihensz, Móricz Zsigmondnál csend – megnyugszol, Makkai Ádámnál csend – nyughatsz, illetve csend - nyugszol szópár szerepel. A bravúros kivétel e tekintetben Szabó Lőrinc, aki az ismétlést megvalósítja, bár fordításában a második megjelenés is névszói: béke – békéd. Móricz megoldása szintén figyelemre méltó: nyugszik a csend – megnyugszol, bár a nyugszik a csend redundáns az eredetihez képest, a megnyugszol esetében pedig semmi nem indokolja (verstani szempontok sem, sőt!) az igekötő használatát. További buktatót jelenthet az adott vers fordításaiban a Ruh’ – ruhest pár kontextuális jelentéseinek értelmezése.
123
SPANNRAFT MARCELLINA
Mivel a heliotrópus leszálló ágához kapcsolódó metaforarendszer (LEFELÉ: alkony, ősz, öregkor; LENT: éjjel, tél, halál) metonimikusan érintkezik a hideg, csönd, mozdulatlanság, egyedüllét stb. területeivel, a Ruh’ német szó lehetséges magyar megfelelői (csönd/csend, nyugalom stb.) vezethetnek önmagukban ahhoz a következtetéshez, hogy a versben szereplő Ruh’ a végső nyugalommal, vagyis a halállal egyenlő. (Nem is könnyű talán Vörösmarty híres sorai után különválasztani a tél, a csend, a hó és a halál szavak jelentéseit. Az alkonyattal, estével megjelenő LENT állapot ugyanakkor szemben áll az egész költeményen végighúzódó FENT állapottal. A hegycsúcs, orom, bérc, szirt az ásványi világ FENT állapota; a fa koronája, lombja a növényi világ FENT állapota; a madár – természete szerint és szimbolikusan is – az állati lét FENT állapotát jeleníti meg. Goethe egész panteisztikus szemléletéből következően, az ember szakrális időbeli állapota sem lehet más, mint FENT állapot, amely így leginkább a Szabó Lőrinc-i béke szóval közelíthető meg. Kosztolányi és Tóth Árpád jelzői – Az eredetiben nincsen egyetlen jelző sem! – negatív értékjelentésüknél fogva, az ember végső LENT állapotát, a halált sugallják: Kosztolányinál tompa csönd, Tóth Árpádnál halk lomb szerepel, melyek az elhal remegőn, rebben (Kosztolányi), illetve sóhajt, búvik (Tóth Árpád) szavak környezetében a negatív értékjelentést erősítik. Így, e két nyugatos költő fordítása szakrális hitelesség szempontjából erősen vitatható. A költemény szent idejében a tájban minden időtlen, mozdulatlan, semmi nem jelenít meg akciót: ist, schweigen; az ember világához kapcsolódó három ige (spürest, warte, ruhest) szintén nem kelt sem mozgás-, sem hangképzetet. A fordítások zömében lényegesen több a mozgást és/vagy hangadást megjelenítő elem: lendül, sóhajt, búvik (Tóth), remegőn, rebben (Kosztolányi), átkereng, gunnyad (Weöres). Ebből a szempontból Szabó Lőrinc és Móricz fordításai a leghitelesebbek a klasszikusok közül. Szabó Lőrinc ihletett fordításának egyetlen komolyabb tévedése “A madár némán üli fészkét” sor. Egyfelől, a némán határozó negatív értékjelentést hordoz, másfelől, a madarak csak költési időben “ülik a fészküket”, a vers pedig őszi, alkonyi tájat idéz. Móricz, aki a fordítók közül a legalázatosabb, keveset hibázott a szakrális hitelesség szempontjából, inkább nyelvi ügyetlenségről beszélhetünk a már említett megnyugszol, valamint a sejted igék használatakor. (A sejt ige jelentése eredetileg a látás érzékterületéhez tartozik, így az adott kontextusban nem tekinthető a legjobb megoldásnak.) Én mégis az ő fordítását tartom a legjobbnak, az eredetihez való hűsége miatt. Se több, se kevesebb, mint a költemény eredetije; a fordító személye szerényen háttérbe szorul. Goethe Wanderers Nachtlied-jének fordítása csak akkor lehet szakrálisan hiteles, ha a verstani kötöttségeken túl, azokat az egymással szorosan-szervesen összefonódó szimbólumokat, kognitív metaforákat is hűen tükrözi, melyek nélkül a vers bölcseleti üzenete esetlegessé válik. (Fónagy, 1998: 147) A fordítással való
124
KÖLTÉSZET
ÉS SZAKRALITÁS
küszködés-bíbelődés ugyanakkor nem elvesztegetett idő, hiszen út is, melynek segítségével a költőhöz, a műhöz és talán önmagunkhoz is közelebb kerülünk. Felhasznált irodalom Dávid, Katalin (2002): A teremtett világ misztériuma. Szent István Társulat, Budapest. Doppelfeld, Basilius (1998/1): Szimbólumok I. Bencés Kiadó, Pannonhalma. Doppelfeld, Basilius (1998/2): Szimbólumok III. Bencés Kiadó, Pannonhalma. Fónagy, Iván (1998): A kognitív metaforáról. In: Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntő könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. Budapest. Fontana, David (1995): Szimbólumok titkos világa. Tericum Kiadó, Budapest. Franz, Marie-Louise von (1995): Női mesealakok. Európa, Budapest. Goatly, Andrew (1997): The Language of Metaphors. Routledge, London and New York.. Heller, A. (é.n.): Bibliai szimbólumok. Evangéliumi Kiadó. Hoppál, Mihály; Jankovics, Marcell; Nagy, András; Szemadám, György (2004): Jelképtár. Helikon Kiadó, Budapest. Jankovics, Marcell (1991): a fa mitológiája. Csokonai Kiadó, Debrecen. Jung, Carl Gustav (1997): A szellem szimbolikája. Európa Könyvkiadó, Budapest. Lükő, Gábor (2003): A magyar lélek formái. Táton, Budapest. 68-95; 126-132. Makkai, Ádám (1996): “Cantio Nocturna Peregrini”. Corvina, Budapest – Atlantis-Centaur. Chicago. Makkai, Adam (1999): Cantio Nocturna Peregrini Aviumque. Tertia, Budapest – Atlantis-Centaur, Chicago. Spannraft, Marcellina (1998): Mélység és magasság. Egy Arany János-kép szemantikai megközelítése. In: Gyökér és gyümölcs. Nemeshegyi Péter köszöntése. Zsámbék. 270-277. Spannraft, Marcellina (2001): Lélekmetaforák – kognitív szemantikai megközelítésben. In: Kemény Gábor (szerk.): A metafora grammatikája és stilisztikája. Tinta Könyvkiadó, Budapest. 244-252. Szász, Ilma (é.n.): A ponttól a mandaláig. Mandala Art Bt. Szilágyi N., Sándor (1997): Hogyan teremtsünk világot? Erdélyi Tankönyvtanács, Kolozsvár. Walkó, György (szerk.) (1964): Így élt Goethe. Vallomások, művek, dokumentumok. Gondolat Kiadó, Budapest.
125
SPANNRAFT MARCELLINA Függelék Goethe: Wanderers Nachtlied c. költeményének magyar fordításaiból (MAKKAI 1996: 1-4; 101-102) Az eredeti
Magyar nyersfordítás (Makkai Ádám)
Über allen Gipfeln ist Ruh’; in allen Wipfeln spürest du kaum einen Hauch. Die Vögelein schweigen im Walde. Warte nur, balde Ruhest du auch.
Minden bérc fölött csend van, az összes fakoronában alig érzel egy fuvallatot; a madárkák hallgatnak az erdőben, Várj csak, nemsokára nyugszol te is.
Szász Károly fordítása
Dóczi Lajos fordítása
Völgyön, hegyen Mi csend! Az ág-hegyen Szellő se leng, Fű sem hajol, Bokrában hallgat a madár… Várj, nemsokára már Te is nyughatol!
Völgyön, hegytetőkön Csend. Fákon és mezőkön Szellő se leng. Hallgat a madárka, Nincsen nesz sehol. Be félj, nemsokára Te is megnyughatol.
Spóner Andor fordítása
Tóth Árpád fordítása
A fák tetejében Mélv csend. Egész erdőben Alig leng Egy kis szellő. Nem hallani már a madárdalt, Hozzád is, várj majd, Nyugalom jő.
Immár minden bércet csend ül. Halk lomb, alig érzed, lendül: sóhajt az éj. Már búvik a berki madárka. Te is nemsokára nyugszol, ne félj.
Kosztolányi Dezső fordítása A szikla-tetőn tompa csönd. Elhal remegőn Odafönt a szél lehellete is. Madárka se rebben a fák bogára. Várj, nemsokára pihensz te is.
126
Móricz Zsigmond fordítása Ott nyugszik a csúcsokon a csend. És itt a lombokon alig leng szellő, ha sejted is. Az erdőn is hallgat a kis madár, várj csak, nemsokára már megnyugszol te is.
KÖLTÉSZET
ÉS SZAKRALITÁS
Szabó Lőrinc fordítása
Weöres Sándor fordítása
Csupa béke minden orom; sóhajnyi szinte a lombokon a szél, s megáll. A madár némán üli fészkét. Várj, a te békéd sincs messze már.
Valamennyi ormon Tág csend. Mindannyi lombon Átkereng A gyönge szél. Madárnép gunnyad az ágra. Várj, nemsokára Nyughatsz, ne félj.
Makkai Ádám formai 1
Makkai Ádám formai 2
Már csend ül minden bércen, a szellőt is alig érzem – sóhajt a fáknak koronája. Akárcsak erdőn a madárka, hallgat az is – ez is. De várj csak: nemsokára nyughatsz te is!
A bérceken: csend. Merengőn hallgat a madár az erdőn; Szellő se’ leng a fakoronákon. De várj, csak várj – Az is eljön, S nyugszol te is, Barátom.
127
