STUDIA CAROLIENSIA
2008. 3–4 .
SZÁM
11–17.
PETRŐCZI ÉVA “TÖK-É, AVAGY TÚRÓS ÉTEK?” SZÓLÁSOK, KÖZNYELVI FORDULATOK MEDGYESI PÁL KÉT PRESBITERIÁNUS PÁRBESZÉDÉBEN E dolgozat csírája Medgyesi Pál nagyszabású presbitérium-védő és ismertető párbeszédes művének, a Dialogus politico-ecclesiasticusnak az alábbiakban idézett részlete. A magyar puritán irodalom talán legtermékenyebb szerzője a korabeli általános információszegénységet, tudatlanságot illusztrálja a presbitériumok puszta mibenlétével kapcsolatban. Az illusztráció alapja nem valamiféle fennkölt szöveg, hanem egy eredendően kulináris, konyhatáji fordulat: “Ugyan az Isten Ditsőségének nagy gyalázatban keverődzése azok miatt, kik vagy nem értvén az Presbyteriumnak isteni rendelésű méltóságát, s minden időkre tellyességgel minden Ecclesiákat kötelező erejét; sőt azt sem tudván kevesek, tök-é avagy túrós étek (a mint mi szóllunk) ez, tsak mások után vakjában, mint valami dögletes, háborúság-szerző tudományt, sőt eretnekséget, számtalan kárhoztatások alá vetik…” 1 A 17. században igen népszerű, a “nem tudja, mi fán terem” kifejezés rusztikusabb-érzékibb változatának számító szólásnak Paczolay Gyula öt tizenhetedik századi előfordulását sorolja fel egy kéziratos gyűjtésében, Medgyesiét, a sorrendben immár hatodikat nem említve. Idézi ellenben Pázmány Péter egyik, Alvinczi Péterhez intézett, 1609-ben írott leveléből a következő, jelentését tekintve a 41 évvel későbbi Medgyesi-érvelést megelőlegező sort: “Azt is tennen itéletedre hagyom, mit érdemellyen az Istentül, a ki ezt sem tuggya, ha tök-e vagy turós étek az Helvéciai Confessió.” 2 Joggal vetődhet fel ezek után a kérdés: mit keres egy ilyen “alantjáró”, egyértelműen konyhaszagú mondat két ilyen, egyháztörténeti, illetve egyházszervezeti, azaz nyilvánvalóan magasztos témájú szövegben? Az egyik lehetséges választ – legalábbis, ami a protestáns Medgyesit Pált illeti – nem a hazai Medgyesi-szakirodalomban, hanem egy nemzetközi hírű szociálantropológus, Geert Hofstede összehasonlító társadalomtörténeti munkájában találtam meg. Hofstede ezt írja az európai világvallások “nembeliségével” kapcsolatban: “A katolikus tradíciójú országok általában a férfias, míg a protestáns hagyományok-
1
MEDGYESI Pál, Dialogus politico-ecclesiasticus, Bártfa, 1650, Előszó (RMNY 2309.) PACZOLAY Gyula elektronikus postával érkezett felvilágosítását, kiegészítő adatát ezúton is nagyon köszönöm. 2
11
PETRŐCZI ÉVA
kal rendelkezők a nőies értékek fenntartására törekedtek.” 3 Annyi bizonyos, hogy a magyar – de az angolszász puritán művekben is – rendkívül hangsúlyos helyen szerepelnek az apró dolgok, a köznapi élet realitásai, a hitélet nemvasárnapi, hanem mindennapi természetét és gyakorlatát hangsúlyozandó. Egyébként épp Medgyesi esetében – ha el akarunk tekinteni Hofstede nem minden ráció nélküli, de a mi ízlésünknek erősen “genderizáló” elméletétől – minden különösebb teória nélkül bízvást számolhatunk szerzőnk tisztes számú gyengébb nembéli olvasójával is. Ahogyan egy fiatal kutató, Pesti Brigitta írja a fennmaradt Medgyesi-kötetek possessor-bejegyzései kapcsán: “A puritanizmus alapvető célkitűzése valósult meg, amikor női olvasók vették kézbe a Medgyesiköteteket. Mi sem bizonyítja jobban egy XVII. századi szerző olvasottságát, mintha akadnak olvasói között hölgyek. Még nagyobb elismerés, ha a hölgy olyannyira magáénak érzi az adott könyvet, hogy még a nevét is beleírja. A Medgyesi kötetekben kilenc női olvasó neve van feltüntetve, akik közül négy biztosan nemesi származású.” 4 Eltávolodva most már a férfias egyház-nőies egyház kérdéskörtől, tekintsünk ismét általában a puritán gondolkodásmód azon vonásaira, amelyekkel írott szövegeik köznapisága, ha úgy tetszik, egyenesen népiessége indokolható. Richard Weisman könyve, amelynek témája ugyan a 17. századi Massachusetts boszorkányperekkel teli világa, mellékesen, de igen találóan foglalja össze a puritánok természet- és realitásközpontúságának hátterét: “A puritán világegyetemben minden természeti eseményt egy szüntelen jelenlévő isteni lény beavatkozásának hittek. A természetben felfedezett szabályszerűségek és modellek… Isten állandó közbeavatkozásának jelei voltak. A természet minden történése az isteni akarat kiábrázolása volt. Isten a természet eszközeivel kommunikált az emberiséggel.” 5 Márpedig a természet, a biológiai lét elemei, a halaktól, vadaktól és madaraktól egészen a különböző ételekig, sehol olyan bőségben nem volt jelen, mint a természethez legközelebb élők, azaz a parasztok, a föld közelében munkálkodók nyelvezetében. Ez az az életélmény-réteg, amelynek Jane Kamensky a közelmúltban a “mundane realities of village life”, azaz: “a falusi élet közönséges tényezői” 6 gyűjtőnevet adta, egy, a puritánok kommunikációs szokásaival foglalkozó művében.
3
Geert HOFSTEDE, Culture’s Correspondences, Comparing Values, Behaviors, Institutions and Organizations Accross Nations, Sage Publications, Thousand Oaks, London, New Delhi, 2001, 327. 4 PESTI Brigitta, “Lelki tűzzel tellyes prédikációk” – Medgyesi Pál magyarországi könyvtárakban őrzött könyveinek XVII–XVIII. századi bejegyzései, Confessio 2003/2, 39. 5 Richard WEISMAN, Witchcraft, Magic and Religion in 17th-Century Massachusetts, The University of Massachusetts Press, Amherst, 1984, 29. 6 Jane KAMENSKY, Governing the Tongue, The Politics of Speech in Early New England, OUP, Oxford, New York, 1997, 5.
12
“TÖK-É,
A V A G Y T Ú R Ó S É T E K ? ””
A Medgyesinek és hasonló felfogású írótársainak elsődleges mintául szolgáló angol puritán irodalom egyik mérvadó kutatója, H. J. C. Grierson – joggal és abszolút méltatásként – ezt írja a világirodalom egyik legismertebb kegyes írójáról, John Bunyanról: “He (Bunyan) was an intensely practical English peasant.” Vagyis: “Ő (Bunyan) egy rendkívül gyakorlatias angol paraszt volt.” 7 Zárjuk végül az elméleti megalapozás nemzetközi részét egy olyan Larzer Ziff-idézettel, amely alapkérdésünkhöz, tudniillik, hogy hogyan kerülhetett a tök, avagy a túrós étek az Úr asztalára, máris közelebb visz egy lépéssel: “…a puritánok drámaian és nyomatékosan tagadták a felsőbb vezetés létjogosultságát az egyházban.” 8 A hangsúly itt a “drámaian” és “nyomatékosan” szavakon van, mivelhogy puritánként élni és megszólalni: Angliában, Új-Angliában és Magyarországon egyaránt drámai élethelyzeteket jelentett, amelyeknek kifejezése aligha sikerülhetett volna “milk-and-water words”, azaz felvizezett, erőtlen szavak alkalmazásával. Ahogyan Sion várai című dolgozatomban jeleztem már, a magyar puritán írások legjava mezővárosi-falusi környezetben jött létre; következésképpen természetes, hogy a szerzők szóhasználata ezt a létformát tükrözte. 9 Ezeknek a kegyességi műveknek – Medgyesiének éppúgy, mint a társai által papírra vetett opuszoknak – a fentiekben vázolt drámaiságból, gyakran küzdelmi élethelyzetekből következően igen nagy volt az érzelmi töltése. Kulcsár Gyula, az I. világháború kezdetén, 1915-ben elhunyt kiváló ifjú nyelvész A magyaros írásművészet főkérdései című értekezésében különös nyomatékkal ír a “tréfás szóalkalmazásról”, amely kategóriába voltaképpen címadó szólásunk, a “Tök-é, avagy túrós étek?” is beleillik: “Minden tréfaszó, (és tréfás kifejezés) látjuk: átvitel; ennek a tételnek a megfordítását egész bátran általánosíthatjuk: minden átvitelben érzelmi indítékot kell keresnünk, ha később a nagyon közönséges használat folytán le is kopik a szóról az érzelmi színezet. Az érzelemnek aztán nem kell éppen tréfásnak lenni… (Medgyesinél sem az: a presbitériumok intézményével kapcsolatos tudatlanságot nagyon is komolyan és elkeseredetten taglalja! P. É.) A magyaros szók özönében ezek a tartalmas kifejezések a legjelentősebbek. Ezekben már nemcsak az egyéni kedv lappang, ezek már nemcsak sajátos alkalmazásuk miatt sajátos kincsei a magyar népszellemnek, hanem ezek már azon fogalmon kívül, melynek számára lefoglaltuk, egy másik fogalomra is utalnak… Ezekben a tartalmas kifejezésekben megmutatkozik, mit lát meg a magyar ember bizonyos tárggyal kapcsolatban, s a két dolognak villámgyors
7
H. J. C. Grierson: Cross Currents in English Literature of the 17th Century, or the World, the Flesh, the Spirit, their Actions and Reactions, Chatto and Windus, London, 1948, 199. 8 Larzer ZIFF, Puritanism in America, New Literature in a New World, The Viking Press, New York, OUP, London, 1973, 14. 9 PETRŐCZI Éva, Sion várai, A mezővárosok szerepe a magyar puritán irodalom keletkezésében és befogadásában, in: Uő, Fél-szentek és fél-poéták, Balassi Kiadó, Budapest, 2002, 86–96.,
13
PETRŐCZI ÉVA
összeköttetése mint valami villámlás világít be lelke mélyébe, a kedvébe és a lelke tartalmába.” 10 Nyelvünk e sajátos kifejezőerejét a gazdag életművű Medgyesi Pál minden opuszában kiaknázta, de talán egyikben sem olyan tudatosan és a nyelvészi (vagy akár a folklorista!) szerepkört is vállalva, mint éppen az előadásom címét szolgáltató Dialogus politico-eccelsiasticusban.Ahogyan Medgyesi mindmáig egyetlen monográfusa, Császár Károly írja: “Aki idegenből fordít, abban önkénytelenül is nyelvészkedési hajlamok ébrednek; fordítás közben keresvén az idegen kifejezésnek megfelelő magyar szólásmódot, akaratlanul is etimologizál… A helyes magyarság elvének egyik főtételét MEDGYESI-nél is megtaláljuk… »A magyar nyelv, nóha parasztos nyelv – így szól egyik beszédében – de fontos és bölcs nyelv, kiváltképen a példa és közbeszédekben.« Amit a Bűnön búskodó lélek kénszergésé-ből vett fenti idézet tükröz – tudniillik Medgyesinek a magyar népnyelv iránti tiszteletét, megbecsülését, s mindezen nyelvi elemek gyakori használatát – azt szerzőnk egész életművében nyomon követhetjük.” Igaza van Ravasz Lászlónak, amikor homiletikatörténeti könyvében így foglalja össze Medgyesi Pál igehirdetésének vonásait: “Medgyesi az érzelmek embere volt, s nem a logikáé… De érdeme abban áll, hogy az igehirdetést lélektanivá akarta tenni… Az unalmas, lelketlen igehirdetésbe csak néhány kivételes ember ajakán harsant bele meleg, egyéni hang.”11 A 17. század nyelvművelését a Figyelő 1879–80-as évfolyamaiban hoszszan taglaló Jancsó Benedek korántsem látta ilyen sikeresnek Medgyesi elméleti és gyakorlati stilisztikai működését. Ő – érdemei elismerése mellett – “orthologia” és ebből fakadó “conservatismus” címkéjét ragasztja rá. 12 Nézzünk bele közelebbről ezek után a Dialogus politico-ecclesiasticust három évvel később követő, Rövid Tanítás a Presbyteriumról avagy Egyházi Tanácsról című, 1653-ban, Sárospatakon napvilágot látott Medgyesipárbeszédbe, amely akár az első, bonyolultabb Dialogus népszerűsítő változatának is tekinthető. A kevésbé művelt, vagy legalábbis laikus, nem teológiai képzettségű célközönség kedvéért Medgyesi itt jócskán megszaporítja a népies fordulatok, példázatok számát. Olyannyira, hogy munkáját egyenesen magyarról magyarra fordított kifejezések sorával tűzdeli meg. Szándéka az, hogy egyetlen alapfogalmat se hagyjon tisztázatlanul, hanem a végsőkig konkretizálva megmagyarázza azt. Így például magát a “Presbyter” szót is: “ K. (Kérdező) Micsoda Vének a Presbyterek; csak idővel öreg emberek vagy mik? F. (Felelő) Nem idővel öregek értetnek ezeken, hanem értelemmel, s ítélettel öregek. Mindegyet tészen azért akár öregeknek, véneknek, akár Egyházi Tanácsoknak mondjad. 10
KULCSÁR Gyula , A magyaros írásművészet főkérdései, in A magyar stilisztika útja, sajtó alá rend., a lexikont írta és a bibliográfiát összeállította SZATHMÁRI István, Gondolat Kiadó, Budapest, 1961, 128–129. 11 RAVASZ László, A gyülekezeti igehirdetés elmélete, homiletikája, Pápa, 1915, 222. 12 JANCSÓ Benedek, A 17. század nyelvművelése, in Figyelő (Abafi) VIII (1880), 41–42.
14
“TÖK-É,
A V A G Y T Ú R Ó S É T E K ? ””
Mert amint a polgári széken nem annyira a koros öregségre s szakállra néznek, mint az észre, s egyenes magaviselésre, úgy itt is.” 13 A továbbiakban a párbeszéd csöndesen, fegyelmezetten folydogál, a felelő higgadtan, bibliai locusok segítségével okítja a tudatlan Kérdezőt, mígnem aztán annak egy különösen is ügyetlen, értetlenkedő kérdése felszítja a Felelő azidáig lappangó indulatait és átízzítja, ízesen udvariatlanná teszi ismét Medgyesi nyelvezetét. Magyarán: a teologizálás nyíltan vállalt pórias dikcióba csap át: “K. Ha talán ezeken ugyancsak mind lelkipásztor prédikátor értetik, nevezet szerint az Újtestámentomi, egyházi szolgákon és a presbytereken, mind ugyancsak prédikátorok? F. Temérdeki nagy szemtelenség és vakmerőség a szép világos értelmű szókat s sententiákat a Confessioban (t. i. a Confessio Helveticában!) így tekerni, s facsarni. Holott im mely nyilván a Ministeri Újtestamentombeli szolgálatnak neve alá számlálja s foglalja el az egész Újtestamentumi Egyházi minden rend kívül és rend szerint való hivatalokat: az apostolságot, prófétaságot, evangélistaságot, diakonságot, presbyterséget, pásztorságot, doctorságot úgyhogy mindenikét ezeknek Újtestamentumbeli Egyházi szolgaságnak nevezi. De ennél is nagyobb értetlenségnek, vagy ugyan gonoszságnak tetszik a Confessiora azt fogni, hogy e hivatalokat mind egynek állatá, mindegy volna hát az egyházfi a prédikátorral, az igazgató presbyterek is mind prédikátorok, doctorok, próféták tehát. Semmi vallásnak Theologiája nem szenved íly képtelen értelmet.” 14 Medgyesi Pál itt azok ellen kapálódzik, akik rosszakaratból vagy ostobaságból egybemossák a presbiter tisztét a többi egyházi szerepkörrel, szolgálati területtel; indulatossága egyértelműen nekik, ellenük szól. Ezt követően pedig elérkezünk a párbeszéd egy olyan részéhez, amely ékesen bizonyítja a műfordítói feladatokon edzett Medgyesi etimologizáló szenvedélyét; pontosan azt a vonását, amelyre Császár Károly oly nyomatékosan hívta fel a figyelmünket: “K. Mitől vagyon hát, hogy a magyar fordító (a Második Helvét Hitvallás átültetője!) Esperesnek fordította a Presbyter nevet? F. Ha az esperesen (melyet e PRESBYTER névből vöttek a mi magyarink, kik e szót így mondják ki paraszti módon Peresbyter), egy darab földön vagy egy vármegyében élő tanítónak esperesét érti, a szokástól (azaz: a népetimológiától! P. É.) csalattatott meg a fordító. A pápisták e mai napig az espereseket archipresbytereknek hívják, melyet nem tudván a deáktalan magyar nép kimondani (mint sok egyéb deákos szókban is megesik), csak Peresnek, s megtoldva az ő szokása szerint esperesnek (mint a speciest especiesnek) mondott.” 15 Amit itt Medgyesi olyan erőteljesen és érzékletesen ír le, az nem egyéb, mint a nyelvünktől idegen hangzás jellegzetesen rövidítő, egyszerűsítő feloldása, látszólag érthetővé, de az eredeti értelemtől 13
MEDGYESI Pál, Rövid Tanítás a Presbyteriumról avagy Egyházi Tanácsról, sajtó alá rend. INCZE Gábor, Magyar Református Külmissziói Szövetség, Budapest, 1934, 8. 14 MEDGYESI, i. m. 20. 15 MEDGYESI, i. m. 22–23.
15
PETRŐCZI ÉVA
különböző “magyarítása”. E szenvedélyes kitörés után ismét kiegyenlítettebb szakaszok következnek, annak ellenére, hogy a Kérdező soron következő dilemmáinak egyike is vértolulást idézhetne elő presbitériumpárti szerzőnk fejében: “K. Ilyeneket is hallok, hogy az Ecclesia a Presbyterium nélkül is ugyan Ecclesia afelől? F. Nem tagadom, de hibás, félszeg, mint szintén az ember keze s lába nélkül.” 16 Mint az angolszász és magyar puritán irodalom történetében oly gyakran, itt is testi (fizikai) jelenségek szolgálnak egy elvi kérdés beszédes kifejezésnek eszközéül. Rendkívüli dramaturgiai érzékű szerzőnk ezután néhány csendesebb fordulatot engedélyez a két beszélgetőtársnak, hogy azután egy minden eddiginél szenvedélyesebb, “Ruralia Hungarica”-stílusú szóváltás következzék: “K. Ilyen félelmek is vagyon sokaknak, hogy ha bévesszük a Presbyteriumot, eljönnek a Rómaiak, eltörlik ezt a helyet és mind ez egész népet. (Ján. 11. r. 48. v.) F. Sőt, ellenben, valamint, hogy a Krisztus el nem szenvedése s be nem vétele lőn a zsidók veszedelmeknek tulajdon oka, bizony félő, hogy e mi nemzetünkre is közönséges romlást a Krisztus e fenyíték által való országlásának megvetése ne hozna. Kokasi ijesztés azért ez csak; mert ím, mely nyilvánságos dolog, még a Pápista Doctorok tanúbizonyság tételek szerint is, hogy igazán mi vallásunkhoz tartozandó dolog a Presbyterium, valamikor emiatt bántódás esik, a Diplomák bántatnak meg. Egyébként erővel a dolmányunkat is elvonhatják nagyobb erő érkezvén.” 17 Az előbbi hosszú idézet első szakasza még nem indulati töltése miatt érdemel kitüntetett figyelmet, hanem azért, mert zsidó-magyar történelmi párhuzamaival jól beilleszthető a 16. század óta egyre növekvő magyar apokaliptikapéldatárba. A komoly hangvételű szövegben megint csak a “Tök-é avagy túrós étek?” váratlanságával hat a presbitériumpártiakat a római egyház felekezeteltörlő haragjával riogatókat imígyen nyugtatgató Felelő mondata: “Kokasi ijesztés azért ez csak…” Erről a csitító szövegről minden egészséges nyelvi emlékezetű magyar gyermeknek, felnőttnek ugyanaz juthat csak az eszébe: a “Rádnézett a kakas..”, ez a kedves, szipogás-megállító, könny-törlő kis mondat. De hogyan kerülhet egy ilyen, alapvetően gyermeki füleknek szánt intés egy – bár laikus – mindenképpen felnőtt olvasóknak szánt szövegbe? A válasz Medgyesi Pál nem mindennapi igehirdetői képességeiben, temperamentumában rejlik. Személyes tapasztalataiból tudhatja ugyanis, hogy hallgatóit-olvasóit semmivel nem győzheti meg úgy, mint a közösség számára ismert, akár már a gyermekkorban megismert nyelvi elemekkel. S épp ezzel a természetesen csengő érvkészlettel érhette el – a Dialogusban csakúgy, mint annak későbbi, népszerűsítő változatában – olvasói helyeslését és megértését. Ezek után természetes és a szövegharmóniát maradéktalanul biztosítja, hogy az immár alaposan kiokosí16 17
MEDGYESI, i. m. 24. MEDGYESI, i. m. 26–27.
16
“TÖK-É,
A V A G Y T Ú R Ó S É T E K ? ””
tott Kérdező ugyancsak gyermeki (és egy kicsit dicsekvő) bizonykodással zárja a párbeszédet: “Bezzeg, megvallom, már ezeket értvén, hogy valóban istenes jó rendtartás volna ez! Nem csudálom egy cseppnyire is, hogy az ördög ennyire igyekezik ezt meggátolni, mert bizonnyal soha az ő praktikáinak és minden névvel nevezendő istentelenségeknek az Isten népe közül való kirekesztésére ennél általabb s hathatóbb út nem lenne. De rontsa meg az erős Úr Isten a Sátánt a mi lábaink alatt hamar! (Róm. 26. r. 20. v.) és a mi keménységünket az ő szükséges szent rendeléséhez hajtsa hozzá!” 18 Medgyesi Pál fejtegetéseit olvasva óhatatlanul felidéződhetnek bennünk Erdélyi János örökérvényű szavai, még akkor is, ha ő a magyar puritanizmus e sokszínű íróját magát kihagyta az alábbi méltatásból. Úgy vélem, senkit nem kell meggyőznöm arról, hogy méltó helye volna neki is az itt következő laudációban. Már csak azért is, mert az erősen feldicsért Pázmány – láthattuk előadásom bevezetésében – ha nem is egy kenyéren, de egy tökön, egy túrós étken élt Medgyesinkkel: “Szenczi Molnár Albert, és főleg Pázmán Péter mint író csaknem gyűjtői ranggal folynak be a közmondások irodalmába. Soha senki nem tudta, nem értette inkább a közmondások becsét, mint Pázmán; senki nem tudta ugy és annyiszor helyén alkalmazni őket mint ő. Hatalmas dialektikája, fordulatos nyelve mellett, özönlő argumentumai között, minden általa felhozott közmondás majdnem bölcseleti, mondhatnám, absolut beccsel bír.” 19 Zárszóként idézzünk végezetül egy immáron tudománytörténeti jelentőségű néprajzi kiadványból, az 1991-ben megjelent Népi vallásosság a Kárpátmedencében című kötet egyik dolgozatából. Ez az írás megerősít bennünket abban, hogy Medgyesi jó úton járt, amikor a mezővárosok-falvak gyülekezeti tagjaihoz nem fennkölten teologizáló kánaáni nyelven, hanem meggyőzni kívánt közönsége saját nyelvén (sőt, annak kedvelt népnyelvi fordulataival) szólt. Nagy Olga e témánkba illő dolgozatában így foglalja össze az egyházi és a népélet összefüggéseit: “Az e téren végzett vizsgálataim felbátorítanak annak leszögezésére, hogy a népi vallásosság nem teljesen azonos a dogmatikus egyházi vallásossággal. A nép ugyanis mindent a maga lelkére szabott át, aszerint asszimilálta az egyházi vonásokat.” 20 Medgyesi – és puritán íróink legjobbjai általában – megtakarították olvasóiknak az asszimilálást, a biblicitás köznapi nyelvre fordításának munkáját. Szenvedélyes közlők lévén mintegy elébe mentek a befogadók elvárásainak, a biztos meggyőzés, a garantáltan eredményes léleképítés érdekében.
18
MEDGYESI, i.m. 32. ERDÉLYI János, Nyelvészeti és népköltészeti, népzenei írások, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991, 182. 20 NAGY Olga, Az egyház/vallás szerepe a népi értékrend kialakításában, in Népi vallásosság a Kárpát-medencében, szerk. S. LACKOVITS Emőke, Veszprém, 1991, 9. 19
17
