STUDIA CAROLIENSIA
2008. 2 .
SZÁM
47–52.
NÉMETH DÁVID SZAKRÁLIS KOMMUNIKÁCIÓ Karácsony Sándor, a nagy magyar pedagógus érdekes fejtegetésekben mutatott rá a vallás általános értelemben vett kommunikatív természetére, és arra a következtetésre jutott, hogy a vallás a hit „társaslelki” megnyilvánulása. Így fogalmaz: „A hit egyéni, a vallás társaslelki ügy. Legalább két ember kell hozzá.” 1 Akik az indogermán nyelveket beszélik, már akkor bajba kerülnek, amikor a „religio” latin szó jelentését szeretnék meghatározni. Vajon Cicerónak higgyünk, aki a negligere (negligálni) kifejezés ellentétének tartja, és a religere (gondosan vigyázni valamire) igére vezeti vissza, vagy Lactantiusnak adjunk igazat, aki a relegare (visszakapcsolni, visszakötni) szóból eredezteti a religio-t? Ez utóbbi jelentés arra utalna, hogy a vallás az embert újra összeköti az istenivel, a Szentségessel. Karácsony Sándor vallásértelmezése szerint nekünk magyaroknak nem kell ilyen vitákba bonyolódnunk, hiszen a mi „vallás” szavunk a jelenség lényegét fejezi ki, vagyis azt, hogy emberek a hitélményeiket, hitbeli felismeréseiket megosztják egymással. Az egyik vall a hitéről, a másik meghallgatja a vallomását, és fordítva. Akkor beszélhetünk vallásról, amikor olyan emberek, akik a létük radikális végességének és folyamatos kiszámíthatatlanságának legyőzésére az isteni (azaz a mindent meghatározó) valóság felől reális lehetőséget látnak, sőt erről már tapasztalatokat is szereztek, e bizonyosságuk közlésére – embertársi felelősségtől indíttatva – kifejezési módokat keresnek és találnak. Továbbá akkor beszélünk vallásról, amikor a hittapasztalatokról szóló (verbális és non-verbális) vallomások nyomán emberekben hit ébred, vagy megerősödik bennük, ami sejtésszerűen ott derengett a lelkükben a végső valóságról, csak nem gondolták, hogy ugyanaz másokban szilárd meggyőződésként él. Nincs tehát privátvallás. A vallás csak társas kapcsolatokban és kommunikációban létezik. Úgy is jellemezhető, mint sajátos „kommunikációs kultúra”. 2 A szakrális kommunikációt az különbözteti meg minden más „jelzésváltási” módtól, hogy a kimondhatatlanról kell közölnie valamit. Sajátos jel- és jelentésrendszerével lehetővé teszi, hogy üzeneteket váltsunk arról, aminek a kifejezésére nincsenek fogalmaink. Isten lényéről, szándékairól és tetteiről nem lehet beszélni, mert – ahogy már S. Kierkegaard, majd K. Barth, de R. Otto is hangsúlyozta – Isten „totaliter aliter”, egészen más. Végtelen minőségi különbséget kell 1
Karácsony S., A magyarok Istene, Budapest 1943, 46. Th. Webers kifejezése in: S.R. Dunde (Hg.), Wörterbuch der Religionspsychologie, Gütersloh 1993, 196.
2
47
NÉMETH DÁVID
feltételeznünk az Isten és az ember, az isteni és a teremtett valóság között. Istenről tulajdonképpen nem lehetnek közléseink, róla hallgatnunk kellene. Vagy Ő tudat magáról valamit (revelatio), vagy tudatlanok maradunk vele kapcsolatosan. 3 Azok az élmények viszont, amelyeket az önmagát közlő Istennel kapcsolatban átél az ember, oly mértékben életet meghatározóak, hogy nem lehet nem beszélni róluk. Ha pedig közölni kell valamit róla, akkor olyan kifejezőeszközöket kell választanunk, amelyek képesek láttatni a láthatatlant, érzékeltetni az érzékszervekkel be nem foghatót, megértetni a felfoghatatlant. Erre legalkalmasabbak a szimbólumok és a metaforák. Ezek ugyanis képesek többletértelem kifejezésére, vagy legalábbis többletértelem keresésére indítanak – amint P. Ricoeur mondja. 4 A metafora a bizarr társítás révén, a szimbólum pedig a továbbutalás által. A vallás nyelve szimbolikus-metaforikus nyelv. A rituális cselekmények szintén ilyen jellegűek, ezért kommunikatív jelentőségükre most külön nem térünk ki. A Tízparancsolat szigorú képtilalma miatt („Ne csinálj magadnak faragott képet!” – 2Móz 20,4, 5Móz 5,8), a vallásos nyelv az Ószövetségben és az Újszövetségben rendkívül képgazdaggá vált. Nem jeleníthette meg valamely tárgygyal azonosítva Istent, mert Ő felette áll mindennek, ami ehhez a teremtett világhoz tartozik, hiszen Ő a Teremtő; s nem ábrázolhatta ki semminek a segítségével, ami a véges és mulandó létnek a része, mert Ő végtelen, márpedig a véges nem fogadhatja be a végtelent (finitum non est capax infiniti – Kálvin). Ezért itt a földi világban minden legfeljebb csak utalhat rá, de nem lehet azonos vele. A Biblia minden azonosítási kísérletet bálványimádásnak nevez. Marad a képes beszéd, ami viszont egyértelművé teszi a szimbolizált és a szimbólum közötti ontológiai különbséget. Egyik sajátossága éppen az, hogy úgy jelenít meg valamit, hogy „tulajdonképpen maga nem tartozik ahhoz” 5 , amit megjelenít. Csupán reprezentál, mint „nagykövet” jeleníti meg a jelen nem lévőt, teszi elképzelhetővé azt, akit soha senki nem látott, hallhatóvá azt, akinek létfontosságú üzenete van az emberhez. Nem része a megjelenítettnek, mégis ugyanazt a hatást váltja ki, mint a megjelenített maga, azaz részeltet a megjelenítettből. 6 Különös tulajdonsága még a szimbólumnak, hogy úgy reprezentál egy másik világot, hogy maga ebből a világból való. Megszólító ereje is egyebek mellett azzal függ ösz3
Sokak felfogásával ellentétben C.-H. Ratschow különböző vallások vizsgálata alapján kimutatta, hogy minden vallás az isteni valóság „előlépésén” alapul. Általános értelemben tehát minden vallás „kijelentésvallás”. Vö. C.-H. Ratschow, Der Christliche Glaube und die Religionen, Berlin 1967, 88k.; még radikálisabban képviseli ezt a gondolatot U. Mann, Das Christentum als absolute Religion, Darmstadt 1970, 214k. 4 P. Ricoeur, Symbolik des Bösen. Phänomenologie der Schuld II. Freiburg/München 1971, 396. 5 P. Tillich első helyen említi a szimbólum „uneigentlich”-jellegét. P. Tillich, Das religiöse Symbol, in: Gesammelte Werke V. Stuttgart 1964, 196kk. 6 Vö. G. Durand, A vallásos ember és szimbólumai, in: J. Ries (szerk.), A szent antropológiája, Budapest 2003, 85.
48
SZAKRÁLIS
KOMMUNIKÁCIÓ
sze, hogy van benne valami, amire rezonálhat a lelkünk, mert nagyon ismerős, mi is átéltük már, a mi létünknek valamely lényeges mozzanata fejeződik ki benne. A szimbólumnak ez az elsődleges jelentése vonja be az embert abba a megértési folyamatba, amely elvezet az „igazi” jelentésig. Közben az első, közvetlen tapasztalatokból táplálkozó és az ilyen tapasztalatok alapján megszólító jelentés relatívvá válik, és az átvitt értelem erősödik meg. Ezzel meg is törik a szokásos megértési folyamat, s megnyílik a közvetlenül tapasztalható valóság a végső valóság irányába. Ricoeur a következő definíciót adja: „A szimbólum fogalmával jelölök minden olyan értelem-struktúrát, amelyben egy közvetlen, első, szó szerinti értelem egy olyan közvetett, második, átvitt értelemre irányul, amely csak az első által ragadható meg.” 7 A többletértelem miatt a szimbólumok mindig legalább két-értelműek. Ha valami oknál fogva megszűnne ez a kettősség, például a többletjelentés elenyészik (mondjuk: a Krisztus = Felkent személynévvé válik), akkor a szimbólum „meghal”, puszta jellé üresedik. Az is előfordulhat, hogy az elsődleges jelentés zsugorodik össze, ekkor a szimbólum varázsszóvá, vagy pedig – tárgyi szimbólumok esetén – fétissé torzul (pl. sokak számára ilyen a nyakukban függő kereszt). „A nép, amely sötétségben járt, lát nagy világosságot…” – olvassuk Ézsaiás könyvében (Ézs 9,2). Első jelentésként elképzelhetjük, ahogy Isten népe vándorol a sötét éjszakában, s előbukkannak a hegyek mögül a felkelő Nap első sugarai. Érezzük azonban, hogy nem ezt akarja kifejezni a mondat, hanem szellemi sötétségről és Isten által gyújtott világosságról beszél. Ezzel új értelmezési dimenzió nyílik meg, s lehet pontosítani a lelki-szellemi sötétség és világosság mibenlétét, jelentőségét, érvényesülésének mértékét, változásainak lehetőségét annak az életére nézve, aki ezt a mondatot meg akarja érteni. Az első jelentés előhívja az ember lelkének a mélyéről a sötétséggel és a világossággal kapcsolatos régi emlékek maradványait (pl. gyermekkori szorongásokat, éjszakai rémképeket, s a megkönnyebbülés érzését, amikor felgyújtották a villanyt), s ezzel nyomban mélységesen (a lélek mélyéig) érintetté is tesz. Ez a jelentés ennél fogva „archeologikus”, 8 régmúlt idők átéléseihez és lecsapódott lelki tartalmaihoz kapcsolódik. Az átvitt értelem viszont a lehetőségek világát tárja fel, a jövendő teljesség felé irányítja a figyelmet, ezért „teleologikus” természetű. A szimbólum egyszerre munkál regressziót és progressziót, egyesíti a múltat és a jövőt, a töredékest és a teljeset, a tudat alattit és a tudat felettit (a minden értelmet meghaladót), a konfliktust és a megoldást, a tényt és az értelmet, a földit és a mennyeit, az emberit és az istenit. A metaforák esetében más a helyzet. Itt az újszerűen egymáshoz rendelt szavak egy olyan jelentés kifejezését teszik lehetővé, amelyet külön-külön egyik 7
P. Ricoeurt idézi W. G. Jeanrond, Text und Interpretation als Kategorien theologischen Denkens, Tübingen 1986, 45. 8 P. Ricoeur, Die Interpretation, Frankfurt/M. 1974, 470kk.
49
NÉMETH DÁVID
szótól sem várhatunk, s más módon nem érzékeltethető. A metafora tagjainak elsődleges jelentése között valójában nincs kapcsolat, egymáshoz rendelésük mesterséges, olyannyira, hogy szemben áll a szokványos gondolatmenetünkkel, megtöri a szavak jelentésének megszokott rendjét. A János evangéliuma megfogalmazása alapján (Jn 14,6) vallhatjuk pl., hogy „Jézus az út.” Egy ember nyilván nem lehet út, és egy út sem lehet ember. A mondat így, az első jelentést nézve teljesen értelmetlen lenne. Ha viszont e szókapcsolat révén érthetővé válik, hogy Jézus által kerülhetünk közvetlen kapcsolatba Istennel, akkor a metafora betöltötte szerepét. Röviden, és hatásosan közölte azt, amit csak hosszas és bonyolult fejtegetésekkel lehetne megértetni. Ismét a kifejezhetetlen, a kimondhatatlan vált közölhetővé. A szakrális kommunikációnak egészében véve is szimbolikus minősége van. Ezt jól lehet szemléltetni a Schulz von Thun-féle „közlésnégyzet” segítségével. 9 Mint minden közlésnek, a kultikus keretek között történőnek is legalább négyféle üzenete van: tartalmi, kapcsolati, ön-kinyilatkoztató és felszólító (apellatív vagy promotív). Az is általában elmondható, hogy a közléseink gyakran ideológiai többletüzeneteket tartalmaznak. Vagyis úgy a tartalmi, mint a kapcsolati, az önbemutató, vagy a felszólító oldalon kifejeznek valamit a világlátásunkból, vagy legalább abból, hogy milyen az alapviszonyulásunk a világhoz, az emberekhez és önmagunkhoz. Hétköznapi kommunikáció: tartalmi üzenet
Önkinyilatkoztató üzenet
KÖZLÉS
felszólító üzenet
kapcsolati
üzenet ideológiai többletüzenet
9
F. Schulz von Thun, Miteinander reden 1. Störungen und Klärungen, Hamburg 1981.; Uő., Miteinander reden 2. Stile, Werte und Persönlichkeitsentwicklung, Hamburg 1989.
50
SZAKRÁLIS
KOMMUNIKÁCIÓ
Ideológiai többletüzenet jelenik meg, ha például a tartalmi közölnivalónk költői formában fogalmazódik meg, vagy mindenkire érvényes igazságokat juttat kifejezésre. Ha a kapcsolati és önközlő üzenetben az adott helyzettől független emberszeretet vagy humanitás, illetve odafordulás vagy szolidaritás fejeződik ki, akkor az a kapcsolati és önközlő üzenetet ruházza fel többletjelentéssel. Hasonlóképpen többletüzenet fogalmazódik meg a felszólítás oldalán, ha rejtetten vagy nyilvánvalóan általános erkölcsi alapelvekre történik utalás. A szakrális kommunikációban az ideológiai többletüzenetek helyén spirituális többletüzenetek állnak. Ha szakrális térben egy személy papi ruhában, vagy palásttal a vállán beszél a gyülekezethez, akkor a közléseit spirituális „burok” veszi körül. Mind a négy üzenetaspektushoz túlutaló jelentések járulnak. A tartalom sejteti, hogy itt nem csupán emberi gondolatok, hanem Isten beszéde (igéje) szólal meg. Az önkijelentésben benne van, hogy a megszólaló nem a maga nevében beszél, hanem küldött, herold és a küldője kölcsönöz tekintélyt a mondandójának. A kapcsolati oldalon kifejezésre jut, hogy testvérek kommunikálnak egymással, akiket az Istennel való közösség köt össze, ezért érzik közel magukat egymáshoz és éreznek egymásért felelősséget. A felszólítás oldalán pedig nyilvánvaló, hogy nem egy ember akarja rábírni a hallgatókat valamire, hanem Isten hív, Ő szólít fel, Ő igazít útba, Ő tart igényt a jelen levők életére. A spirituális többletüzenetek megjelenése:
spirituális többletüzenet A szakrális kommunikációban tehát minden szónak, minden gesztusnak és cselekménynek spirituális többletjelentése van, ami Istenre mutat. Ily módon a spi-
51
NÉMETH DÁVID
rituális „burok” több tekintetben hangsúlyosabbá is válik, előbb sorol, mint az elsődleges jelentés. Ez fontos sajátossága a szakrális kommunikációnak. Szakrális kommunikáció:
a spirituális többletüzenet előtérbe kerül A spirituális többletjelentések elhatalmasodásában veszély is rejlik: például az, hogy esetenként az elsődleges közlés annyira háttérbe szorul, hogy a kommunikáció elszakad a realitás talajától és életidegenné válik. A szimbólumok idolként funkcionálnak, mágikus jelentőséget nyernek, és a hatásukra valóságtagadó enthuziazmus ébred. Ezért mondja Ricoeur, hogy a szimbólumokat csak akkor értjük meg igazán, és akkor hatnak formálólag az életünkre, ha mind az archaikus, mind a teleologikus jelentésük érvényesül. Vagyis egyfelől mozgósítják az élettörténetünknek azokat a személyes tapasztalatait, amelyek az elsődleges jelentéshez kapcsolódnak, másfelől közölnek valamit arról a valóságról, amely fölötte áll a mi tapasztalható világunknak. Így töltik be a vallási szimbólumok azt a szerepüket, hogy személyesen megragadó üzeneteket közvetítenek arról, „ami feltétlen ránk vonatkozik”, vagyis Istenről – amint P. Tillich megfogalmazta. 10
10
P. Tillich, Systematische Theologie I. Berlin/NewYork 1987, 19k.
52
