LIMES TUDOMÁNYOS SZEMLE DÉLVIDÉK I. TATABÁNYA

LIMES 2009.2 TUDOMÁNYOS SZEMLE DÉLVIDÉK 1941–1944. I. TATABÁNYA

TARTALOM Délvidék 1941–1944. Szerkesztette: Seres Attila 2009/2. szám – I. rész Bevezető Seres Attila............................................................................................................

5

Források Szűgyi Ferenc: A Délvidék 1941–1944 közötti történetére vonatkozó források a zentai Történelmi Levéltárban.........................................................................

7

Gazdaság és társadalom Bagdi Róbert: A Délvidék népessége az 1941. évi népszámlálás alapján............. Demeter Gábor – Radics Zsolt: A Délvidék gazdasági-társadalmi visszaillesztése (1941–1944)................................................................................

17 33

Állam és nemzetiség A. Sajti Enikő: A magyar állam berendezkedése a Délvidéken 1941–1944........... 63 Pihurik Judit: Magyarok és szerbek a Délvidéken 1941–1944............................. 83 Ema Neimarlija: A német kisebbség sajátos helyzete a Bácskában a magyar fennhatóság idején 1941–1944............................................................ 103

2009/3. szám – II. rész 1944 „még hidegebb napjai” A. Sajti Enikő: Hány magyar áldozata volt a partizánmegtorlásoknak a Délvidéken? Historiográfiai áttekintés ............................................................ 117 Molnár Tibor: Zenta 1944 őszén: a hatalomátvételtől a leszámolásig (1944. október 8. – 1944. november 9.)............................................................... 133 Mészáros Zoltán: Az 1944-1945-ös vérengzések nyoma a jugoszláv állami propagandában...................................................................... 141

Limes

4

Limes

dokumentum Seres Attila: Bukovinai székelyek a Bácskában 1941–1944. Iratok a Szent László Társulat levéltárából............................................................................................ 155 KItekintő Galántha Gergely: Adalékok a délvidéki háborús bűnösök Jugoszláviába irányuló kiadatási eljárásaihoz..................................................... 177 Kovács Csaba: A délvidéki magyarok történeti emlékezete és identitása a terület-visszacsatolás és az 1944–45-ös atrocitások kapcsán.......................... 203 Szemle Bada Zoltán: Egy történelmi mítosz elhantolása. Bogoljub Kočović könyveiről és egy regionális kiadású elektronikus adathordozóról.................... 225 Wencz Balázs: A koalíciós időszak pártjainak gazdálkodása 1944–1949............. 236

Limes

5

Bevezető

Seres Attila

Bevezető

A Limes dupla száma ezúttal a Délvidék 1941–1944 közötti történetére vonatkozó publikációkból közöl egy tematikus válogatást. Ez a válogatás Magyarország revíziós sikereinek politikai, társadalmi és gazdasági hatásait elemző sorozatunk, tehát az Észak-Erdély 1940–1944 közötti (Limes, 2006. 2. sz.) és a Dél-Felvidék 1938–1944 közötti (Limes, 2007. 2. sz.) történetét bemutató lapszámok folytatása. Úgy érezzük, hogy a revíziós folyamat lépcsőiként Magyarországhoz visszakerült területek politika-, társadalom- és gazdaságtörténetének vizsgálata ezzel válik teljessé, s igazán csak ezzel nyílik lehetőségünk az egyes történelmi régiók integrációja közötti esetleges párhuzamok és ellentétek kimutatására. A tematikus lapszám célja tehát elsősorban annak rekonstruálása, hogy milyen etnikai és demográfiai adottságokkal, milyen politikai hagyományokkal, milyen gazdasági és társadalmi szerkezettel rendelkeztek az 1941 tavaszán Magyarországhoz csatolt délvidéki területek (Bácska, Baranya-háromszög, Muraköz) az anyaország közigazgatási határain belül. Vajon sikerült-e beilleszteni (visszailleszteni) az 1920–1941 közötti mintegy két évtizedben eltérő politikai, gazdasági és szociális fejlődési utat bejárt délvidéki régiót az anyaország területi állományába, politikai-közigazgatási rendszerébe és gazdaságitársadalmi szerkezetébe, és ha igen, akkor hogyan? A Délvidék visszatérése a magyar közigazgatás fennhatósága alá egy nagyon rövid, alig három és fél éves történelmi provizóriumnak bizonyult, a visszacsatolt területek közül ez maradhatott a legrövidebb ideig az anyaország keretén belül. Ezért mindjárt az elején le kell szögeznünk, hogy ez a tény valamelyest be is határolja egy alapvetően hosszú távú, legalább évtizedeket igénylő integrációs folyamat hatásfokának vizsgálatát és értékelési lehetőségeit. A lapszám összeállításánál arra törekedtünk, hogy a jelenleg is a Délvidéken élő vagy délvidéki illetőségű magyar levéltárosok és történészek is publikálási lehetőséghez jussanak. Eredetileg szerb történészeket is felkértünk tanulmányírásra, hiszen fontosnak tartottuk, hogy a fentebb feltett kérdéseinkkel kapcsolatos szerb történeti álláspont is helyet kapjon. Legnagyobb sajnálatunkra azonban szerb kollégáink nem kívántak vagy nem tudtak részt venni ebben a munkában. A Limes e lapszámainak különös aktualitást ad, hogy éppen a lap megjelenésének idején lesz 65 éve annak, hogy a Délvidéket annektáló jugoszláv partizáncsapatok több helyen és helyszínen szokatlan embertelenséggel és brutalitással párosuló tömeggyilkosságokat hajtottak végre. Ezeknek a délvidéki magyarság nemzeti közössége és az egész magyar nemzet számára súlyos traumát okozó eseményeknek a felidézése még mind a mai napig, több mint hat évtizeddel az események megtörténte óta is megrázóan hat. Teljesen elfogadhatónak és időszerűnek tartanánk, ha az 1942. évi „hideg napok” idején

Limes

6

Bevezető

a magyar csendőrség által véghezvitt vérfürdő és az 1944. évi „még hidegebb napok” során a jugoszláv partizánok által elkövetett tömegmészárlás tudományos igényű komparatív vizsgálata (például az áldozatok száma, az áldozatok nemzetiségi összetétele, az elkövető rendészeti vagy katonai alakulatok szerepe és motivációja, módszerei, az elkövetők sorsa stb. tekintetében) méginkább helyet kapna a magyar és a szerb tudományos diskurzusban. E vizsgálat hiányában a két genocídium közötti egyetlen különbség egyelőre csak azok utóhatásaiban észlelhető és érezhető. A második világháború óta a magyar tudományos kutatások igyekeztek rekonstruálni az 1942. évi újvidéki razzia eseménytörténetét, politikai hátterét és mozgatórugóit, etnikai és társadalmi hatását, továbbá kitértek a felelősség kérdésére is, a magyar társadalom pedig nemcsak a tudományos munkákon keresztül, hanem például szociográfiai és szépirodalmi művek, vagy filmművészeti alkotások segítségével is szembesülhetett ezzel a történelmi tragédiával. A szerb politika körében ezzel szemben sokáig tabunak számított az 1944. évi események emlegetése, a szerb tudományosság és a társadalom nagy része pedig talán még ma sem kíván szembenézni terhes történelmi örökségével. Igaz, mint a lapunkban közölt tanulmányokból kiderül, a rendszerváltás óta Szerbiában is sikerült megtörni a „hallgatás falát”. Regionális szinten, tehát a Vajdaságban az utóbbi években a politikai tényezők is felfigyeltek erre a problémára, és szerb tudományos bizottságok, köztük egy államilag létrehozott kutatócsoport, további kutatásokra ösztönző vizsgálati részeredményeket értek el. Ezért lenne örvendetes és üdvözlendő, ha a különféle jugoszláv reguláris és irreguláris katonai alakulatok által a második világháború végórájában elkövetett tömegmészárlások történetét szerb kollégák dolgoznák fel. Ez sokat segíthetne a szerbségre nézve negatív kicsengésű történelmi tények elismertetésében és felvállalásában. Ráadásul, ha ilyenfajta szándék vagy törekvés a fiatalabb szerb történész generációk részéről nyilvánulna meg, akkor az egyértelműen jelezné a kérdésben megmutatkozó szemléletváltást. Úgy véljük továbbá, hogy lenne még egy pozitív hozadéka annak, ha a szerb tudományosság részéről igény mutatkozna ezen tények történeti feldolgozására, és ezzel együtt a szélesebb szerb közvélemény elé tárására, illetve – történeti értelemben – az események felelősének megállapítására. Éspedig az, hogy jelentős mértékben oldaná a délvidéki magyarság azóta is továbbélő jogos és érthető félelmeit. Budapest, 2009. október 5.

Limes

7

Források

Szűgyi Ferenc

A Délvidék 1941–1944 közötti történetére vonatkozó források a zentai Történelmi Levéltárban

Levéltári hálózat és a kutatásra vonatkozó jogszabályok Vajdaság levéltári hálózata a Tartományi Népképviselőház Főbizottságának 1946. november 2-án kelt határozata nyomán jött létre. Ezt megerősítette a Szerb Köztársaság Hivatalos Közlönyében megjelent, 1996/7. számú miniszteri rendelet is, tehát a vajdasági levéltárak gyűjtőterülete a mai napig változatlan maradt. Eszerint a Bácskában négy községközi levéltár látja el a levéltári és irattári anyag védelmét. Székhelyeik Zenta (Senta), Szabadka (Subotica), Zombor (Sombor) és Újvidék (Novi Sad). Bánságban szintén négy levéltár működik: Nagykikindán (Kikinda), Nagybecskereken (Zrenjanin), Pancsován (Pančevo) és Fehértemplomon (Bela Crkva). A Szerémségben pedig Mitrovicán (Szávaszentdemeter-Sremska Mitrovica) van levéltár. A Vajdasági Levéltár székhelye Újvidék. Hatáskörébe a tartományi jellegű szervek, szervezetek, vállalatok, intézmények iratanyagának védelme tartozik. A zentai Történelmi Levéltár az egykori Tiszán inneni koronakerület északi részét felölelő mai öt község területén végzi tevékenységét. Gyűjtőterületéhez Magyarkanizsa (Kanjiža), Zenta (Senta), Ada (Ada), Óbecse (Bečej) és Szenttamás (Srbobran) tartozik. A levéltár székhelyén, Zentán került elhelyezésre a Magyarkanizsa, Zenta és Ada községek területén keletkezett levéltári anyag. A levéltárnak Óbecsén (Bečej) – Vajdaságban egyedi módon – kihelyezett levéltári részlege működik, melybe a szenttamási és az óbecsei község területén működött (és ma is működő) iratképzők anyagát gyűjtik be, ezen települések iratanyaga itt válik hozzáférhetővé a kutatók számára.1 A Szerb Köztársaság Képviselőháza 1994. december 16-án fogadta el a kulturális javak védelméről szóló törvényt.2 Ennek 94. szakasza szerint a levéltári anyag az intézmény engedélyével kutatható. (A gyakorlat szerint az igazgató engedélye alapján.) A 95. szakasz a külföldiekről rendelkezik. A külföldi állampolgárok külön engedéllyel végezhetnek feltáró munkát, amelyet Szerbia Művelődési Minisztériuma, illetve a Tartományi Kulturális Titkárság3 ad ki a nemzetközi szerződések és a kölcsönösség elvén alapuló, intézmények közötti megállapodások értelmében. Elősegíti a kutatás engedélyezését, ha előtte kérik annak az intézménynek a véleményét is, ahol az anyagot őrzik. A kulturális javak külföldre vitelét (például kiállítási céllal) a 118. szakasz

Szűgyi Ferenc

8

Források

a Művelődési Minisztérium engedélyéhez köti. Végül egy általános érvényű szabály szerint rendezetlen anyag nem adható ki kutatásra.4 Levéltári fondok és gyűjtemények Vajdaságban a levéltári anyagot a még ma is érvényben lévő felosztás szerint három főcsoportba (A, B, C) sorolják. Az „A” főcsoportba a regisztratúra jellegű fondok tartoznak. A. Az állami szervek, intézmények, szervezetek és más intézmények levéltári fondjai, B. Családi és személyi fondok, C. Gyűjtemények. Az „A” csoportba tartozó fondok tovább tagolódnak a következő felosztás szerint: 1. Közigazgatás és közszolgálatok 2. Igazságszolgáltatás 3. Katonai egységek és szervezetek 4. Közművelődési, kulturális és tudományos intézmények 5. Szociális és egészségügyi intézmények 6. Gazdasági és hitelügyi szervek 7. Társadalmi-politikai szervezetek, társulatok és testületek 8. Egyházak és egyházi szervezetek 9. Egyéb A fenti fondcsoportok mindegyike néhány periódusra osztódik, az első például így: 1. A feudalizmus végéig terjedő fondok 2. A kapitalizmus fondjai 1918-ig 3. Az 1918–1941 között létrejött fondok 4. Az 1941–1944/45 között létrejött fondok 5. Az 1944/45 után keletkezett fondok5 Mivel tanulmányunk megírásának célja a meglévő, 1941–1944 közötti időszak Délvidékre vonatkozó forrásanyagának több szempontból (kutathatóság, információtartalom, mennyiség, rendezettség) való értékelése, a meglehetősen nagy levéltári anyagmennyiség miatt csak a zentai Történelmi Levéltár tulajdonában lévő iratanyaggal foglalkozunk részletesebben. Természetesen igyekeztünk tájékozódni a további kilenc vajdasági levéltár anyagáról is. Ahol ez sikerült, utalunk rá a szövegben. A történelmi eseményekkel szintén nem foglalkozunk részletesen, inkább a minél nagyobb – kutatói szempontból – hasznos információmennyiséget igyekeztünk összefoglalni. Az 1941 és 1944 közötti időszak anyagáról elmondható, hogy Vajdaságban az ekkor történt események (társadalmi, politikai, gazdasági) kutatása, publikálása mind politikailag, mind társadalmilag kényes téma. Az iratanyag viszont a már említett jogszabályoknak megfelelően – külföldi állampolgárok számára is – kutatható.

Szűgyi Ferenc

9

Források

Az iratanyag rövid ismertetése 1. Katonai közigazgatás A Jugoszlávia ellen hadüzenet nélkül indított német támadás 1941. április 6-án kora reggel Belgrád bombázásával kezdődött. A német Wehrmacht csapatai Bulgáriából betörtek Dél-Szerbiába, és ezzel elvágták a jugoszláv hadsereg visszavonulási útját déli irányban. Az osztrák területről bevonuló német csapatok április 10-én elfoglalták Zágrábot, ahol ugyanazon a napon kikiáltották a független horvát állam megalakulását, amivel a Jugoszláv Királyság felbomlott. Németország és Olaszország azonnal elismerték a független Horvátországot, és ezt Magyarország is megtette. Április 11-én a német támadáshoz csatlakozott Olaszország és Magyarország is. Április 12-én elesett Belgrád, Péter király és a jugoszláv királyi kormány emigrált. A jugoszláv reguláris haderő 1941. április 17-én letette a fegyvert, a csetnik csapatok Draža Mihajlović tábornok parancsnoksága alatt a hegyekbe vonult vissza, és gerillaharcra rendezkedtek be. Jugoszlávia széthullását követően a Bánság német közigazgatás alá került. Az áprilisi háború hadműveleteit követően a Délvidékre – amely a Bácskát, a Drávaközt (Baranyai-háromszög), a Muraközt és a Muravidéket foglalta magába – a Magyar Királyi Honvédség csapatai vonultak be, visszacsatolva a területet Magyarországhoz. Az 1941–1944 közötti időszak a Bácskában két szakaszból állt. Az első szakasz a katonai közigazgatás időszaka, mely 1941. április 18-tól 1941. augusztus 16-ig, a második pedig a polgári közigazgatás időszaka, mely 1941. augusztus 16-tól 1944 októberéig tartott.6 1941. április 18-án Werth Henrik tábornok, a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar főnöke, parancsa értelmében bevezették a katonai közigazgatást. Délvidéken 17 járási, 3 törvényhatósági jogú városi (Szabadka, Zombor, Újvidék) és 2 megyei városi (Magyarkanizsa, Zenta) központtal.7 A katonai közigazgatás szerveinek egyik része tisztán katonai, másik része pedig polgári jellegű volt. Ezek a parancsnokságok mint elsőfokú közigazgatási hatóságok működtek. Másodfokú közigazgatási szervként a Déli Hadsereg Katonai Közigazgatási Csoportjának Parancsnoksága működött. A katonai közigazgatás harmadfokú szerve a Honvéd Vezérkar mellett működő Szállásmesteri Csoport volt.8 Ezekben a katonai parancsnokságokban különböző hivatalok és osztályok működtek:9 Elnöki Osztály, Építészeti és Munkaügyi Osztály, Katonaügyi, tan- és ipari Osztály, Számvevői Osztály, Adó- és Javadalmi Osztály, Közegészségügyi Osztály, Közellátási Osztály, Gazdasági és Jogi Osztály, Árvaszék, Anyakönyvi Hivatal, Tűzoltóság, Magyar Királyi Rendőrség, Magyar Királyi Adóhivatal, Magyar Királyi Járásbíróság. Rendfenntartó szervek: Rendőrörs, Nyomozói csoport, Magyar Királyi Csendőrség Az IASe F. 096. Magyarkanizsa Város Katonai Parancsnoksága 2,00 ifm. árj., az IASe F. 097. Zenta Város Katonai Parancsnoksága 1,35 ifm. árj., az IASe F. 620. Óbecsei Járás Katonai Parancsnoksága pedig 0,15 ifm. árj., az IANS F. 180. Járási Katonai Parancsnokság, Újvidék 0,70 ifm., IANS F. 228. Újvidék Város Katonai Parancsnoksága 0,84 ifm. Az IASe F. 095. Zentai Járási Katonai Parancsnokság iratanyagából két iktatókönyv maradt meg 1941. április 18. és 1941. augusztus 19. közötti bejegyzésekkel. Mindösszesen 5,10 ifm. anyagról van szó. A zentai és a magyarkanizsai iratok széles témakörben keletkeztek. Az iktatókönyvből látható, hogy a kérvényekben, rendeletekben, átiratokban

Szűgyi Ferenc

10

Források

többnyire mindennapi problémákról, teendőkről tájékozódhatunk. Néhány kiemelt tárgy a zentai iktatókönyvből (F. 097.1): 1941. április 20. iktatószám: 17. Jelentés a zentai zsidók közmunkára való igénybe vételéről 1941. május 1. iktatószám: 146. Rendelet a hadifoglyok igazolására alakított bizottságról 1941. május 19. iktatószám: 638. Déli hadsereg katonai közigazgatási csoport parancsnokság utasítása a sportegyesületek bejelentéséről 1941. június 4. iktatószám: 1120. Jelentés a román katonaszökevényekről A magyarkanizsai iktatókönyvből (F. 096.1): 1941. április 21. iktatószám: 19. Kiutasítások (dobrovoljácok) 1941. április 26. iktatószám: 77. A visszafoglalt Délvidék részvétele a Nemzetközi Vásáron 1941. május 17. iktatószám: 473. Hadicselekmények által okozott károk megtérítése 1941. június 24. iktatószám: 1131. Zsidó vallású egyének letelepedési kérelmének elutasítása A Vajdasági Levéltár a korábban nála lévő katonai iratokat tartalmazó négy fondját átadta a Katonai Levéltárnak,10 mely akkor még a Hadtörténeti Intézet11 szervezeti egysége volt. 2006. október 1-jén az átszervezések következményeként a Védelmi Minisztérium12 alá tartozó Stratégiai Kutatások Intézetének13 igazgatója alá rendelt független intézménye lett. A következő négy fondról van szó: a Déli hadsereg katonai közigazgatási csoportparancsnoksága 1941 Újvidék 0,80 ifm., a Magyar Királyi Szegedi V. Honvéd Hadtest 1943–1944 Újvidék 0,10 ifm., a Magyar Királyi Szegedi V. Csendőr Kerület 1942 Újvidék 0,10 ifm. és a Repülőiskola Ezred 1941–1944 Pétervárad 2,00 ifm. 2. A polgári közigazgatás Miután Bácskában némileg rendeződött a közbiztonsági helyzet, döntés született arról, hogy a katonai közigazgatást polgárival váltják fel. Az áttérésre vonatkozó parancs értelmében 1941. augusztus 16-án éjfélkor lépett érvénybe a polgári közigazgatás, melynek első lépése volt a visszacsatolt terület beiktatása a magyar közigazgatási rendszerbe. E rendszer legfontosabb önkormányzati elemét a megyék képezték, mert a megyék önkormányzati testületeinek tagjai választott személyek voltak. A Délvidék alkotmányjogi beillesztésére Magyarország jogrendjébe 1941. december 31-én került sor. Bács-Bodrog megyét 11 járás alkotta: Apatini, Hódsági, Kulai, Óbecsei, Palánkai, Titeli, Topolyai, Újvidéki, Zentai, Zombori és Zsablyai.14 A zentai Történelmi Levéltár gyűjtőterületébe a Zentai járáson kívül még az Óbecsei járás tartozik a következő fondképző szervekkel: két megyei jogú város (Zenta és Magyarkanizsa), valamint tíz község (Ada, Horgos, Martonos, Mohol, Óbecse, Péterréve, Bácsföldvár, Turia, Nádalja, Szenttamás). A járásokat alkotó községek, Ada és Mohol esetében, melyek teljesebb iratanyaggal rendelkeznek, a következő iratfajtákat találhatjuk.15 Kötetek: községi képviselőtestületi jegyzőkönyvek, közigazgatási iktatókönyvek, hagyatéki iktató, egyletek és intézetek

Szűgyi Ferenc

11

Források

nyilvántartása, pénztári naplók, letéti naplók, adóbeszedési napló, kereseti adó, jövedelem és vagyonadó kivetési lajstrom, általános kereseti adó bevallások jegyzéke, házadó kivetési lajstrom, közmunkaváltság kivetési lajstrom, haszonbérleti napló, Bácsi Tiszai Ármentesítő Társulat Ada község kivetési főkönyve, árvíz- és belvízvédelmi járulékok kimutatása, Zöldkeresztes gyermekétkeztetés-alap kezelési pénztárnaplója, gazdátlan és elkobzott jószágok pénztári naplója, gyűjtő háztartási segédnapló fedeztetési díj kivetési lajstrom, állategészségügyi napló, alkalmazottak nyilvántartása, nyilvántartás a bevonult és leszerelt katonákról, törzskönyv a katonai szolgálatra bevonultak segélyéről, nyilvántartás a gyámság alá helyezett kiskorúakról. Iratok: bizalmas iratok, iktatott iratok, hagyatéki tárgyak, és kisebb mennyiségben hadirokkantak segélyezéséről szóló iratok, árverési jegyzőkönyvek, kimutatások a beszállásolásokról, fizetési jegyzékek. A többi nyolc község esetében sajnos nem beszélhetünk ilyen terjedelmes iratmen�nyiségről. A fent említett két község 12,20 ifm-éhez képest összesen 7,85 ifm-rel rendelkeznek. A fenti iratfajták közül a csak egyet-egyet találunk a többi község anyagában: községi képviselőtestületi jegyzőkönyvek (Óbecse),16 hadirokkantak és hadiözvegyek iratai (Horgos),17 pénztár- és adókönyvek (Bácsföldvár, Turia, Szenttamás),18 iktatott és vegyes iratok (Nádalja, Martonos).19 A két megyei jogú városnak, Zentának és Magyarkanizsának, a 30,90 valamint 24,20 ifm-t kitevő iratanyaga bizonyos fokon rendezett, illetve jelen pillanatban rendezés alatt áll.20 Ez utóbbi az érdeklődő számára sajnos azt jelenti, hogy jelenleg nem kutatható az anyag. Mindkét megyei jogú városban a polgármesteri hivatal alatt négy ügyosztály működött Elnöki Ügyosztály, Közigazgatási Ügyosztály, Pénzügyi és Gazdasági Ügyosztály, Adó és Javadalmi Ügyosztály. Zenta esetében az iratanyag, illetve az iktatókönyvek áttekintését névmutatók segítik. A levéltár őrzi az 1941 és 1943 között keletkezett közgyűlési jegyzőkönyveket, melyek szintén hasznos információkkal szolgálhatnak. 3. Igazságszolgáltatás A járási székhelyeken elsőfokú bírósági szervekként királyi járásbíróságok alakultak. Így Zentán IASe F. 504. Királyi Járásbíróság 1941–1944 22,80 ifm. árj., Becsén a IASe F. 100. Királyi Járásbíróság 1941–1944 12,00 ifm. árj. A járásbíróság hatáskörébe tartoztak a hagyatéki ügyiratok (Pk-jelzet), a büntető-, illetve szabálysértési ügyek (B-jelzet) közül: könnyű és súlyos testi sértés, árdrágítás, lopás, rágalmazás, tűzvész okozása, a peres ügyek (P) közül: gyermek- és nőtartás, tartozás behajtása, ingóságok kiadása, ingatlan tulajdonjoga, lakásfelmondás és hasonló, csekélyebb anyagi értékű ügyek. Az ügykezelésben 1941 végéig megtartották a jugoszláv korszakból örökölt módszert. 1942-től kezdődően tértek át az egységes magyarországi bírósági ügykezelési rendszerre. Ennek értelmében a Zentai Királyi Járásbíróság iratkezelésében a következő ügycsoportokat különítették el: elnöki ügyek, polgári peres ügyek, polgári peren kívüli ügyek, bűnügyek, telekkönyvi ügyek, uzsora- és árdrágító-visszaélési ügyek.21 Az anyag egyik részét a kötetek (főlajstrom-, iktató-, mutató-, ügykönyvek), másik részét az ügyiratok alkotják. A meglévő iratok legnagyobb hányadát a hagyatéki ügyiratok képezik. Másodfokú bírósági hatóságok a törvényszékek voltak, amelyek a törvényhatósági jogú városokban alakultak meg, úgymint Szabadkán, Zomborban, Újvidéken. (IASu F. 062. Szabadkai Királyi Törvényszék 1941–1944 3,20 ifm. rj.; IASo

Szűgyi Ferenc

12

Források

F. 037. Zombori Királyi Törvényszék 1851–1948 7,00 ifm. árj.; AV F. 158. Újvidéki Királyi Törvényszék 1941–1944 41,40 ifm. árj.) A törvényszékek székhelyén működtek az ügyészségek is. A polgári közigazgatás bevezetésével az ügyvédek és az ügyvédi kamarák is folytathatták tevékenységüket, Bács-Bodrog megye ügyvédi kamarájának székhelye Újvidéken volt. Ugyanez vonatkozott a közjegyzőkre is azzal, hogy a bácskai közjegyzőket a szegedi székhelyű közjegyzői kamara tömörítette.22 A közjegyző tevékenységi köre igen sokrétű volt, mindenekelőtt a közokiratok felvételére terjedt ki. Közokirat lehetett a házasfelek közötti vagyoni viszonyokat szabályozó szerződés, a hozomány átvételének elismerése, az ajándékozás, a vakok és a süketnémák jogügyletei, továbbá a közvégrendeletek. Hatásköre kiterjedt a tanúsítványok kiállítására, így okiratok másolatainak, kereskedelmi és üzleti könyvek kivonatainak, valamint fordítások, névaláírások hitelesítésére; okirat előmutatása időpontjának bizonyítására; a nála személyesen megjelent fél életben létének tanúsítására; közgyűlési vagy választmányi, igazgatótanácsi határozatok hitelesítésére; ún. „tények” (árverés, ajánlati tárgyalás, sorsolás) bizonyítására; értesítvények (intés, felmondás, óvás) tanúsítására; közlemények tartalmának és elküldésének bizonyítására; váltóóvások felvételére. Magánokiratot a közjegyző nem állíthatott ki, de letéti megőrzésbe helyezhetett olyan iratokat, amelyeket ügyfelei megőrzésre helyeztek el nála: okiratokat, adósleveleket, váltókat és zárt- (magán) végrendeleteket. A közjegyzőnek minden általa felvett közokirat eredetijét meg kellett őriznie, s ezt csak a törvény szabta esetekben vagy bírói meghagyás alapján adhatta ki.23 Négy olyan zentai és kettő óbecsei királyi közjegyző iratanyaga került a levéltár polcaira, melyek 1941 és 1944 közötti iratokat is tartalmaznak. Az összesen kb. 5,00 ifm-t kitevő okiratok és fordítások hitelesítése, közjegyzői iratok és főként hagyatéki iratok kutatását mutatókönyvek segítik. (IASe F. 029. Dr. Balassa Pál, királyi közjegyző, Óbecse 1941–1944 1,65 ifm. árj.; IASe F. 030. Dr. Zelenai Miklós, királyi közjegyző, Óbecse 1941–1944 1,55 ifm. árj.; IASe F. 343. Dr. Milivoje Lolin, királyi közjegyző, Zenta 1921–1944 5,60 ifm. árj.; IASe F. 344. Dr. Ferenczi Antal, királyi közjegyző, Zenta 1941–1944 0,80 ifm. árj.; IASe F. 351. Dr. Király Károly, királyi közjegyző, Zenta 1941–1944 0,60 ifm. árj.; IASe F. 353. Dr. Sóti Ádám, királyi közjegyző, Zenta 1941–1942 0,10 ifm. árj.) 4. Magyar Királyi Adóhivatal Ahogy az igazságügy esetében látható, hogy a magyarországi jogrendszer került bevezetésre, úgy váltotta fel 1941-ben az 1918-tól működő Adóhivatalt a Magyar Királyi Adóhivatal. Az óbecsei24 és a zentai25 Magyar Királyi Adóhivatal mint elsőfokú hatóságok léteztek 1944-ig. Az anyagban adásvételi szerződések, a községek adófőkönyvei, illetékbefizetések számfejtőkönyvei, az anyakönyvi kerületektől kapott halálesetekről szóló havi kimutatások találhatóak meg. Turia és Szenttamás esetében az elenyésző számban megmaradt pénztár- és adókönyv átkerült a már fentebb említett községek fondjaiba. (IASe F. 418. és IASe. F. 513.)

Szűgyi Ferenc

13

Források

5. Oktatás Az oktatási intézményekről, melyek 1941 előtt már léteztek, általánosan elmondható, hogy átszervezésük után folytatták tevékenységüket. A zentai gimnázium esetében a következők történtek: a bevonuló Magyar Honvédség hírére a gimnáziumot a közoktatásügyi minisztérium rendeletére bezárták. A katonai közigazgatás létrejötte után a városparancsnokság tanügyi tanácsosa felhívta az intézmény magyar nemzetiségű tanárait munkájuk folytatására. Csak a magyar tannyelvű osztályok folytatták a tanévet. Az intézményből újra főgimnázium lett, visszaállították a hitoktatást, a szerb nyelv kötelező idegen nyelvként szerepelt a tanrendben. Érdekes nyomon követni a sorban megalakuló tanulók szervezeteit, az önképzőköröket, a cserkészcsapatot, a sportkört és nem utolsósorban a leventecsapatot. 1943 őszén a tanév novemberben kezdődött és a háborús körülmények miatt 1944. április 1-jén véget is ért. Szeptemberben megtörtént a beiratkozás, és elkezdődött a tanév, de a közeledő front miatt a magyar kormány október 4-én Bács-Bodrog megyét hadműveleti zónává nyilvánította, és ezen a napon a tanítást minden iskolában felfüggesztette. Az új hatalom se hagyta iskola nélkül a lakosságot, december 11-én megkezdődött a tanítás.26 Ebből az időszakból a gimnázium iktatott iratai, bizalmas iratai, a tanulók és magántanulók anyakönyvei (naplók), éves jelentések segítik a kutatók munkáját.27 Óbecsén Nagy József vezetésével 1941. november 1-jén kezdte meg munkáját a Magyar Királyi Gazdasági Iskola és Mezőgazdasági Szaktanácsadó Állomás, amely pontosan a tárgyalt időszakban működött. Az iskola nem rendelkezett bentlakással, a diákok a környező településekről jártak be. Érdekességként említhető, hogy az iskolában kötelező volt a népviselet, csizma viselése. A következő főbb tantárgyak szerepeltek a tantervben: állattenyésztés, földművelés, konyhakertészet, számvitel, matematika és geometria, helyesírás. Az iskola 71 katasztrális hold földterületet művelt meg.28 6. Különböző egyesületek A zentai Vöröskereszt létezéséről már 1882-es évből van adat. Működése folyamatos, csak a rendszerváltozások okoztak átszervezéseket a szervezeten belül. A zentai levéltárba került iratanyag csak nagyon kis hányada keletkezett a 1941–1944-es időszakban.29 Magyarkanizsán az 1941. november 30-án összeülő alakuló közgyűlés létrehozta a Segélyező és Közjóléti Szövetkezetet, melyet a következő évben a szabadkai cégbíróság jegyzett be. A Szövetkezet céljai közé tartozott a nagycsaládosok megsegítése, kölcsön biztosítása a rászorulóknak, munkahelyek teremtése, ezért a Szövetkezet földet bérelt, gazdaságot üzemeltetett, különböző kisiparos műhelyeket működtetett. Az elnöki teendőket a polgármester látta el. Működését 1944 októberében fejezte be. A fond a következő köteteket: jegyzőkönyvek az igazgatói ülésekről, iktatókönyvek, mutatókönyvek, pénzügyi könyvek, postakönyv, munkanapló és iratokat tartalmazza: nyilvántartások, leltárak, pénzügyi iratok és tárgykör szerint csoportosított iratok (árvízkárosultak ügyei, Országos Társadalombiztosítási ügyek, tehenészet, agrárföldek, rizstermelés stb.).30

Szűgyi Ferenc

14

Források

A mind a mai napig fennálló óbecsei Méhészegyesület a tárgyalt időszakban, 1942ben és 1943-ban működött aktívan. Irataik közül ebből az időből csak a jegyzőkönyvek vannak a levéltár birtokában.31 Rövidítések IASe – Istorijski arhiv, Senta – Történelmi Levéltár, Zenta IASo – Istorijski arhiv, Sombor – Történelmi Levéltár, Zombor IASu – Istorijski arhiv, Subotica – Történelmi Levéltár, Szabadka IANS – Istorijski arhiv, Novi Sad – Történelmi Levéltár, Újvidék AV – Arhiv Vojvodine – Vajdasági Levéltár, Újvidék árj. – általános raktári jegyzék ifm. – iratfolyóméter rj. – raktári jegyzék Jegyzetek Fodor István – Molnár Tibor: A zentai Történelmi Levéltár. Zenta, 2003. 11–12. o. Zakon o kulturnim dobrima. Službeni glasnik Republike Srbije, br. 71/1994. (A Szerb Köztársaság Hivatalos Közlönye, 1994. évi 71. szám). 3 Pokrajinski sekretarijat za kulturu, Bulevar Mihajla Pupina br. 16, 21000 Novi Sad, Republika Srbija 4 Fodor – Molnár: i. m. 11. o. 5 Fodor István – Apró Erzsébet: A vajdasági levéltárak magyar provenienciájú fondjai és állagai 1918-ig. A Kárpát-medence levéltári forrásai I. Fond- és állagjegyzékek 3. Budapest, 2008, 13–16. o. 6 Molnár Tibor: A zentai bíróság 135 éve (1872–2007). Zentai monográfia füzetek 59. Zenta, 2007, 195–196. o. 7 Recskó Szabolcs: Magyarkanizsa Megyei Város Katonai Parancsnoksága 1941. április–augusztus. In: Helyismereti Almanach. Szerk. Molnár Tibor – Pejin Attila. Zenta, 2007. 56. o. 8 Molnár: i. m. 196. o. és Recskó: i. m. 56. o. 9 IASe F. 096. Városi Katonai Parancsnokság, Magyarkanizsa 1941. 2,00 ifm. árj., IASe F. 097. Városi Katonai Parancsnokság, Zenta 1941. 1,35 ifm. árj., IASe F. 620. Óbecsei Járás Katonai Parancsnoksága, Óbecse 1941. 0,15 ifm. árj. 10 Vojni arhiv 11 Vojnoistorijski institut 12 Ministarstvo odbrane 13 Institut za strategijska istraživanja 14 Molnár: i. m. 198–199. o. 15 IASe F. 098. Ada község 1941–1945 6,20 ifm. árj, IASe F. 105. Mohol község 1941–1944 6,00 ifm. árj. 16 IASe F. 107. Óbecse község 1941–1944 0,50 ifm. árj. 17 IASe F. 099. Horgos község 1941–1944 0,85 ifm. árj. 18 IASe F. 387. Bácsföldvár község 1941–1944 0,40 ifm. árj., IASe F. 418. Turia község 1941–1944 0,10 ifm. árj., IASe F. 513. Szenttamás község 1941–1944 0,20 ifm. árj. 19 IASe F. 482. Nádalja község 1941–1944 1,45 ifm. árj., IASe F. 104. Martonos község 1941–1944 4,00 ifm. rj. 1 2

Szűgyi Ferenc

15

Források

IASe F. 108. Zenta város 1941–1944 30,90 ifm. rj. , IASe F. 101. Magyarkanizsa város 1941–1944 24,20 ifm. 21 Molnár: i. m. 201. o. 22 Molnár: i. m. 200. o. 23 http://www.bparchiv.hu/id-1172-kozjegyzoi_iratok.html 2009. szeptember 3. 24 IASe F. 102. Magyar Királyi Adóhivatal 1941–1944 5,00 ifm. árj. 25 IASe F. 103. Magyar Királyi Adóhivatal 1941–1944 2,00 ifm. rj. 26 Dobos János: A zentai gimnázium száz éve (1876–1976). Zenta, 1998. 47–51. o. 27 IASe F. 031. „Moša Pijade” Gimnázium, Zenta 1876–1979 19,15 ifm. árj. 28 IASe F. 267. Magyar Királyi Gazdasági Iskola és Mezőgazdasági Szaktanácsadó Állomás, Óbecse 1941–1944 0,30 ifm. árj. 29 IASe F. 178. Vöröskereszt Községi Bizottsága, Zenta 1941–1969 0,90 ifm. árj. 30 IASe F. 527. Magyarkanizsai Segélyező és Közjóléti Szövetkezet 1941–1944 1,85 ifm. árj. 31 IASe F. 613. Méhészegyesület, Óbecse 1942–1990 0,40 ifm. árj. 20

Bagdi Róbert

16

19

40-

h es

atá

Gazdaság és társadalom

r

Horgos

Cs on gr

ád

vá rm eg ye

og dr Bo sc Bá

r vá

e gy me

Martonos

Magyarkanizsa

19 41 -e s

Szabadka

ha tár

Csantavér

Jelmagyarázat Magyar nemzetiség Tud magyarul

Zenta

Topolya

Ada Mohol

Bajsa Kishegyes

Óbecse

1941-es határ

Szeghegy

Péterréve

Bácsfeketehegy

2. térkép A magyar nemzetiségűek és a magyar nyelvet beszélők megoszlása településenként Bácska északkeleti részén az 1941. évi népszámlálás szerint. Saját szerkesztés az 1941. évi népszámlálás alapján

2. térkép A magyar nemzetiségűek és a magyar nyelvet beszélők megoszlása településenként Bácska északkeleti részén az 1941. évi népszámlálás szerint Saját szerkesztés az 1941. évi népszámlálás alapján

Limes

17


Bagdi Róbert

A Délvidék népessége az 1941. évi népszámlálás alapján

Jelen munkánkban arra vállalkozunk, hogy az anyanyelvi, a nemzetiségi és a magyar nyelvismeret adatait településenként összevessük, egy olyan mintaterületen, a Délvidéken, amelyen a magyarok mellett más népek is éltek. Célunk továbbá, hogy bemutassuk a területet érintő népességmozgásokat is, ezzel is magyarázva az eredményeinket. A Délvidék területe az első világháború előtt Bács-Bodrog vármegyéhez (Bácska), Baranya vármegyéhez (Baranyai Háromszög), egy falu, Horgos esetében Csongrád vármegyéhez tartozott. A Duna-Tisza-Maros által közbezárt terület (Bánság) pedig Torontál és Temes vármegyék részét képezte.1

Zalaegerszeg 7.

6.

Kaposvár Szeged Pécs

Szabadka

4.

5. Országhatár 1940-ben Országhatár 1941-ben 1. térkép A Délvidék 1941-ben2 (Saját szerk.)

2. 5.

3. Újvidék

Bagdi Róbert

18


A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolták továbbá az egykori Zala és Vas vármegyék déli járásait.3 Zala vármegyéből, a Mura és a Dráva által közbezárt területen feküdt a Perlaki és a Csáktornyai járás (Muraköz). Kevésbé ismert, hogy 1941-ben a Muraközhöz számítottak egy, a Drávától délre fekvő települést, Légrádot is (a Nagykanizsai járáshoz tartozott).4 A Murától északra fekvő részeket Muramelléknek nevezik, ezen a területen az Alsólendvai járás feküdt (Zala vármegye), továbbá Vas vármegyéből a Muraszombati járást (három falu maradt Magyarországon), illetve a Szentgotthárdi járás néhány települését csatolták a délszláv államhoz.5 A Magyarországtól elcsatolt Délvidék az 1910. évi népszámlálás szerint 20 551 km² területű volt, amelyen összesen 1 509 295 fő élt. Anyanyelv szerint 1910-ben 452 ezer magyar (30,3%), 303 ezer német, 77 ezer román, 9 ezer horvát, 382 ezer szerb és 202 ezer egyéb anyanyelvű élt ezen a területen. (Az egyéb anyanyelvűek közé például szlovákokat, ruszinokat, sokácokat, bunyevácokat soroltak.) 1910-ben, a Bácskában összesen 697 101 fő élt, közülük 41,8% volt magyar anyanyelvű (291 433 fő), a németek aránya 23,2% volt, miközben a szerbek és horvátok csupán 27,5%ot tettek ki.6 Az 1213 km² területű Baranyai Háromszög 50 797 lakossal rendelkezett, amelyből 19,6% magyar (20 134 fő), 27,5% német, 19,6% horvát, 11,9% pedig szerb anyanyelvű volt. A Délvidék területéből a Muraköz 795 km²-rel részesedett, 1910-ben lakosságának 91,1%-a horvát anyanyelvű volt. A 940 km² területű Muravidéken (szlovén szempontból Murántúl) összesen 20 346 magyar anyanyelvű (22,3%), illetve 66 790 szlovén anyanyelvű (73,1%) élt.7 Az új állam a hozzá csatolt Délvidéket először Bánság-Bácska-Baranya néven szervezte meg önálló közigazgatási egységgé, amely akkor összesen 19 700 km² területű volt. Elnevezésében egyre elfogadottabbá vált a Vojvodina (Vajdaság) kifejezés.8 (Ebből a területből szervezték meg 1929-ben a Dunai bánságot, igaz akkor már dél-szerbiai területeket is hozzácsatoltak.) A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban 1921-ben tartottak először népszámlálást. Az összeírás a szerbeket és a horvátokat a „szerbhorvát” etnikumban vonta össze, ezért csak a kisebbségek (például magyarok, németek, románok, albánok) kimutatására alkalmas. (A bosnyákok, montenegróiak, macedónok, bolgárok együttesen az egyéb kategóriába kerültek.)9 A délszláv államban 1921-ben összesen 467 658 magyar élt.10 (A Köztes-Európa Atlasz viszont 472 ezer főt ad meg.11) Bánság-Bácska-Baranyának (a Szerémség nélkül) 1921-ben 1,3804 millió fő volt a lakossága, amelyből 37,3% volt „szerbhorvát”, míg 5,5% egyéb szláv (szlovén, szlovák, ruszin, bolgár). A magyarok száma 1921-ben 382,1 ezer (27,7% a teljes lakosságból) volt, ebből a Bánságban 101,8 ezer fő élt (17,5%), míg a Bácskában és Baranyában 280,3 ezer fő (35,1%) élt.12 Más források szerint 37 8107 magyar élt Bánság-Bácska-Baranyában 1921-ben. (Szerbiában eközben 2532, Montenegróban 17, Bosznia-Hercegovinában 2557, Dalmáciában 68, Horvátországban 71 928, Szlovéniában 14 429 volt a magyarok lélekszáma.)13 A Baranyai Háromszögnek az 1921-es népszámlálás alapján 49,2 ezer lakosa volt. Ennek 33,8%-a magyar, 32,6%-a német, 18,8%-a horvát, 12,9%-a szerb volt.14 Az 1921es adatok szerint a magyarok abszolút többségben (66-90% között) éltek Zenta, Topolya járásokban, illetve 50-66% közötti arányban a Törökkanizsai (Bánság) járásban.

Bagdi Róbert Városok Zenta Újvidék Zombor Szabadka

Magyarok 1910 1921 1931 27 221 26 529 25 924 13 343 13 065 17 354 10 078 5275 5852 55 587 26 749 41 401

19 1910 177 5918 2181 1913

Gazdaság és társadalom Németek 1921 310 6486 2996 2475

Szlávok 1931 1910 1921 1931 412 2055 3141 4785 9116 14 000 18 906 36 773 3400 12 017 22 853 22 923 2865 3660 61 582 55 065

1. táblázat Négy délvidéki város lakosságának anyanyelvi tagolódása a 20. század elején Forrásul Csuka János: Kisebbségi sorban. A délvidéki magyarság 20 éve (1920-1940) című műve szolgált15

Városok Zenta Újvidék Zombor Szabadka

Magyarok % 1910 1921 1931 91,8 86,4 81,2 39,7 43,4 27,0 32,9 16,8 18,1 58,7 29,4 41,4

Németek % 1910 1921 1931 0,6 1,0 1,3 17,6 16,6 14,5 7,1 9,6 10,5 2,0 2,7 2,9

1910 6,9 41,7 35,3 3,9

Szlávok % 1921 1931 10,3 14,9 48,3 57,5 72,9 70,9 67,8 55,0

2. táblázat Négy délvidéki város lakosságának anyanyelvi tagolódása a 20. század elején, % Forrásul Csuka János: Kisebbségi sorban. A délvidéki magyarság 20 éve (1920–1940) című műve szolgált16

A magyarok relatív többségben éltek az Óbecsei járásban, viszont már kisebbségben (33-50% között) a Baranyai Háromszög északi részén, továbbá 33% alatti kisebbségben Szabadkán és a körülötte elterülő járásban, a Dárdai járásban, az Apatiniban, a Zomboriban, a Kulaiban, az Újvidékiben, a Zsablyaiban, a Titeliben, illetve a Bánság középső részén.17 Szórványban éltek a magyarok továbbá a Bácska délnyugati részén, a Palánkai és a Hódsági járásokban. (A magyarságra ugyancsak a szórvány jelleg volt jellemző a Bánság déli részén és a Szerémségben.) 1921-ben a Dráva-Mura vidékén a magyarok aránya a Muraszombati Kerületben 15,6% volt (összesen 14,4 ezer fő), míg Horvát-Szlavónországban összesen 70,6 ezer fő magyar élt (a lakosság 3%-a). Az 1931-es jugoszláv népszámlálás eredményeit viszont hivatalosan nem tették közre, adatai csak részlegesen ismertek, pl. a városok esetében. (Lásd 1. és 2. táblázat) A Politika című belgrádi lap ennek ellenre közölte a főbb számokat: Jugoszláviában a magyarok lélekszáma 465 800 fő volt. (Tíz év alatt tehát 1858 fővel csökkent a magyarok száma.)18 1931-re a Bánság-Bácska-Baranya területén élő magyarok száma 368 646 főre csökkent. A Csuka János alapján az 1. és a 2. táblázatban közölt városokra vonatkozó adatok egyik sajátossága, hogy a délszláv lakosságot összevonja. Ennek oka, hogy az 1921-es népszámlálásban csak a „délszlávokat” írták össze a szerbek és horvátok helyett. Csuka János így az 1910-es magyar népszámlálás által megkülönböztetett délszlávokat is összevonta. Az 1. és a 2. táblázatban azért alacsony 1910-ben a szlávok száma, mert például a sokácok az egyéb kategóriába kerültek. Tényleges számukat 1910-ben az egyéb anyanyelvűek közül nem lehet elkülöníteni, 1921-től pedig az egységes „délszláv” kategóriába kerültek. Csuka János így az 1910-es adatokhoz Szabadka esetében további, 33 000 egyéb szlávot, illetve Zombor esetében még 6000 főt adott a szlávokhoz. (Zomboron például így táblázatunkban 75,3% a magyarok, németek, szlávok aránya, a hiányzó 24,7%-ot jelenti a 6000 fő.)

Bagdi Róbert

20


1910-hez képest a magyarság számaránya 1921-re minden városban csökkent, igaz Újvidéken a 300 fős csökkenés százalékosan 3%-os javulást jelentett (az alacsonyabb lélekszám miatt). Két tendencia figyelhető meg a vizsgált négy város magyarságát illetően. A 91%-os magyarságú Zentán az 1910-et követő 20 évben lassan, de fokozatosan csökkent a százalékos arányuk (etnikai arányváltás nem következett be). A vegyes lakosságú Szabadka és Zombor esetében 1910-hez képest 1921-re körülbelül megfeleződött a magyarság aránya, majd 1931-re ez az alacsony százalékos arány emelkedett valamelyest. Ezen esetek hátterében valószínűleg az állt, hogy az új délszláv állam alkalmazta a névelemzés módszerét (nemcsak a népszámlálásnál, hanem például az iskolai beiratkozások alkalmával is), de nem ismerte el a görög katolikus vallású magyarok létezését sem. A Délvidék nemzetiségi szerkezete azért módosulhatott, mert az új délszláv államban agrárreformot hajtottak végre, a kisajátított földekre ún. dobrovoljácokat telepítettek. A dobrovoljácok szerb önkéntesek voltak az I. világháború idején. Származásukat tekintve egy részük a Monarchia hadseregéből orosz fogságba került délszláv katona volt. Másrészt azok a kivándorolt délszlávok alkották, akik az antant fegyvereivel szerb egységekben vállalták a harcot a központi hatalmak ellen.19 1919. február 25-én hirdették ki a földreformot, amelynek eredményeképpen összesen 206 440 kizárólag délszláv földigénylőt elégítettek ki. A dobrovoljácok számára 62 zárt telepet alapítottak ki a magyar települések külterületein, ritkábban belterületén. Az 1930. november 9-én megjelent Naplóban az alábbi adatokat közölték róluk.20 A Bácskában összesen 1811 helyi dobrovoljác család, 4579 telepített dobrovoljác, 1054 különféle telepes, 910 optáns, 32 746 helyi agrárérdekelt élt. A dobrovoljácok összesen 54 419 hold földet kaptak, míg a telepesek-optánsok összesen 10 934 holdat. A telepesek kielégítésére további 2854 hold házhelyet osztottak ki.21 Bácskában agrárcélokra összesen tehát 148 600 hold termőföldet osztottak ki. 1929 végéig összesen 6500 telepes házat emeltek, amelyhez 1930-ban még további 1000 új házat akartak építeni. A telepeseknek a nekik juttatott földért holdanként 50-100 pengőt kellett fizetni. 1941 áprilisában a tengelyhatalmak elfoglalták a széthullott Jugoszláviát. A magyar csapatok részvételéért Magyarország újabb területi gyarapodásra tett szert: visszatért a Bácska, a Drávaszög, a Muravidék és a Muraköz (összesen 11 601 km² terület 1,145 millió lakossal). A népességből 301 000 magyar (26,3%), 243 000 szerb (21,2%), 220 000 horvát (19,2%), 80 000 szlovén (7%), 40 000 szlovák (3,5%), 15 000 ruszin (1,3%), 197 000 német (17,2%), ill. 15 000 zsidó (1,3%) volt.22 A magyarság tehát 1910 és 1941 között több mint 40 000 fős fogyást szenvedett el a Bánát nélküli Délvidéken, amelynek értelmében számaránya 35,8%-ról 26,3%-ra csökkent. A Bácskába való bevonulás, illetve katonai hadművelet magyar források szerint összesen 2300 áldozattal járt, a jugoszláv adatok szerint 3500 főt követelt. A visszacsatolt Bácska, Drávaszög, illetve Muraköz és Muravidék népességi viszonyaiban már az első hónapokban változás állt be. A magyar hatóságok ugyanis azonnal megkezdték a délszláv dobrovoljácok összegyűjtését és internáló táborba való gyűjtését.23 1941. április 15-én rendeletben szabályozták24, hogy ki lehet kiutasítani a szerbek közül azt, akik „szerb vonatkozásban politikai érdekeltséggel bírnak, és akiknek eddigi magatartása és egyénisége tápot ad annak a gyanúnak, hogy olyan cselekményeket készülnek elkövetni, amelyek állambiztonsági vagy katonai szempontból károsak”.25 A magyar hatóságok már április 25-én különbséget tettek az 1918 előtt, illetve az után a Vajdaságban (Bácska) lakott (illetve költözött) szerbek között. Eszerint 1941. április 25‑én

Bagdi Róbert

21


parancsba adták, hogy 1941. április 28-ától három napon belül kötelesek elköltözni azok a szerbek, akik 1918. október 31-e előtt Magyarország területén községi illetőséggel nem bírtak.26 Az országot Péterváradon keresztül kellett elhagyniuk, vagy ha Mitrovicán keresztül távoztak, akkor Horvátország területén 1 napon belül kellett áthaladniuk.27 A Muraközben csak a telepesek összeírására került sor, de kitelepítésükre már nem. A magyar vezetés 1941 áprilisától a dobrovoljácokat Szerbiába akarta átköltöztetni (a Dunától délre). Május hónap folyamán többször tárgyaltak a szerbiai német vezetéssel, összesen 150 000 szerb átvételét kérték a szerbiai német parancsnokságtól, akik ezt elutasították, elhelyezési és élelmezési problémákra hivatkozva.28 Április végén, május folyamán a magyar vezetés ennek ellenére folytatott illegális kitelepítéseket. Számukról csak annyit tudunk, hogy a 2. lovasdandár parancsnoksága összesen 7,5 ezer főt tett át Szerbiába. A jugoszláv adatok ennél magasabbak: 24 921 fő. Ugyanekkor Horvátország pl. 90 menekültet nem akart átvenni, sőt tiltakoztak is ellene. Az illegális kitelepítéseket már május végén felfüggesztették, a későbbiekben a kormányközi tárgyalásokra koncentráltak. A németekkel folytatott tárgyalások azonban végül nem vezettek eredményre, csak annyit sikerült elérni, hogy Belgrádból Magyarországra telepítettek 2500 magyart.29 Lényegében a magyar vezetés 1941 nyarára belátta, hogy nem tudja kitelepíteni a dobrovoljácokat, ezért már 1941 nyarán 3000 gyermeket engedtek el, majd a táborokban elő délszlávok egy részét is. Ugyanakkor szerb adatok szerint 50 ezer ember menekült el a magyar uralom alá került területről. A magyar hatóságok a dobrovoljácok kitelepítésével nemcsak a betelepített szerbek kérdését akarta megoldani, hanem egyúttal a bukovinai székelyek számára is tudott volna földet biztosítani. A bukovinai székelyek és a boszniai magyarok Bácskába telepítése A bukovinai székelyek falvai már a 19. század második felében is túlnépesedési gondokkal küzdtek, ezért például már 1883-ban 2200 fő települt Pancsova környékére (Al-Duna szabályozása), majd további két hullám érkezett (összesen 4000 fő). A Pancsova melletti Hertelendyfalvára, Sándoregyházára (korábban: Nagygyörgyfalva), és a Kubin melletti Balvanastire költöztek bukovinai székelyek. 1888-ban azonban megint árvíz öntötte el az általuk kapott területet, így a szomszédos településekre költöztek.30 A bukovinai székelyek számaránya az 1930-as román népszámlálás szerint 10 555 fő volt, egy 1940-ben a magyar kormány számára készült tanulmány szerint 12 083 fő, 2689 család élt az öt faluban. A magyar kormány először a Szolnok-Doboka vármegyei kitelepítésben gondolkodott, később felmerültek Bihar és Szatmár vármegyei helyszínek is (pl. egy részüket, 1941 márciusáig, kb. 200 székely családot Szatmárba, a nagykárolyi és a szatmári járásba telepítettek).31 1941 áprilisára viszont már csak a bácskai telepítés maradt meg a javaslatok közül. Ezzel a döntéssel így nem valósult meg a székelyek azon kívánsága, hogy lehetőleg magyarok közé telepítsék őket. A székelyek továbbá kérték, hogy lehetőleg sík vidékre, egy nagyobb város mellé telepítsék őket, emellé teljes magyar állampolgárságot, felekezeti iskoláik meghagyását kérték. Az egy tagban lévő közösségi legelő fontosságát is hangsúlyozták, mert így könnyebb lenne egy pásztort fogadni, és a gyerekek iskolába járhatnak. Végül lehetőleg református vidékre kívántak költözni.

Bagdi Róbert

22


A bukovinai székelyek közül 1941. május közepén indult el az első csoport Bácskába, míg az utolsó június 16-án lépte át a román határt. 1941-ben összesen 3279 család, kb. 13 200 fő telepedett le Bácskában. A székelyeket 14 különböző településre/tanyára költöztették. Az andrásfalvaikat (összesen 294 család 1386 taggal) 5 különböző helyre osztották be, sorban Bácsfeketehegyen (szerbül: Feketič, 35 család 153 fővel), Andrásföldjén (Mali Beograd, 60/290), Bácsandrásfalván (Karadjordjevo-Pavlovo, 174/800), Andrásmajorban (Koricevo, 25/143), és Bácsfeketehegy külterületén, Andrásházán (Selište) kaptak letelepedési lehetőséget. A hadikfalviakat (összesen 564 család 2391 tagját) Regőce külterületén Hadikfalván, Újfutak külterületén Alpárpusztán és Irmovapusztán (ezt a települést nevezték a magyar uralom négy éve alatt Horthyvárának, ma Stepaničevo, összesen 211 család 768 tagját telepíttek le itt), továbbá Kiszács külterületén Hadikhalmon (Tankosičevo, 40/166), Kiszács külterületén Hadiktelkén (Novi Kisač), Ófutak-Újmajorban Hadikligeten (Veternik 40/232), Ófutak pusztáján Hadikszálláson (Vojvoda-Mišič, 11/42), Temerin belterületén Hadikföldjén (Staro Djurdjevo, 148/590), Őrszállás külterületén Hadikkisfalun (Aleksa Šantič, 1941: 726 lakos), Ófutak külterületén Hadikszálláson (1941: 236 lakos), a Turjához tartozott Bácsszőregpusztán Hadiknépén (114/493; 1941: 201 ház, 914 lakos), Bajmok külterületén Hadikörsön (Mozda Mišičevo, 1941: 405 lakos), Hadikújfalun (Rata, 1941: 1445 lakos), illetve Hadikvégen (Mišičevo). Az istensegítsieket Mohol külterületén Istenáldáson (Njegoševo, 1941: 1282 lakos), ill. Istenföldjén (1941: 556 lakos) (Miloševo), Csantavér külterületén Istenesen (1941: 885 lakos), Bajsa külterületén Istenhozotton (Srednji Salaši, 1941: 313 lakos), Topolya külterületén Istenkezén (Svetičevo), Kula külterületén Istensegítsen (Sokolac, 260/1156, 1941: 1413 lakos), Topolya külterületén Istenszemén (Stankovičevo); a Fogadjisten-belieket Csantavér külterületén Istenvárán (Višnjevac), Magyarkanizsa külterületén Fogadjistenen (Višnjičevo selo), Cservenka külterületén Istenvelünkön (Nova Crvenka, 92/445, 1941: 515 lakos). A Józseffalva és Fogadjisten faluk lakóit pedig Csantavér külterületén Bácsjózseffalván (66/290, 1941: 1851 lakos), Tomori részén Vitézfalun (Tomicevo, 1941: Bácsvitézfalva, 277 lakos) és Vajszkán (Vajska, 46/204) helyezték el.32 A magyar vezetés figyelmét nem kerülte el, hogy Bosznia-Hercegovinában is éltek magyarok. (Az 1910. évi népszámlálás szerint 5739 magyar anyanyelvű élt a közös igazgatású tartományban, akiknek egyötöde még 20. század elején megvalósított parcellázások eredményeképpen kapott földet, például Brčkóban, Bijeljinában, és Vućinjak településen.)33 A magyar kormány partizánveszélyre hivatkozva kérte 1941 decemberében, hogy a Boszniában élő szórvány magyarságot is telepítsék haza. A tárgyalások eredményeképp három boszniai falu (Gunja, Vućinjak és Brčko) magyar anyanyelvű lakossága térhetett haza (1942 folyamán), amely megegyezést később Bijeljinára is kiterjesztettek. Összesen 395 boszniai magyar család, összesen 1552 fő telepítésére került sor. A gunjaiak Horthyvárára, a vucinjaiak Hadikligetre, a brčkoiak Hadiknépére, a bijeljinaiak Horthyvárára és Hadiknépére kerültek.34 Vagyis az egy évvel korábban a bukovinai székelyek által benépesített favakban telepítették le őket, sőt átmenetileg még a székelyek házaiban kaptak elhelyezést is.

Bagdi Róbert

23


Népszámlálás a Délvidéken A visszafoglalt délvidéki területen 1941. szeptember 6-ig maradt fenn a katonai közigazgatás. Ezután visszaállt az I. világháborút megelőző vármegyei beosztás, majd a teljes rendezést 1941. december 16-án szentesítették törvénnyel, amely egyben rendezte a déli területen élők állampolgárságát is. A polgári közigazgatás bevezetése lehetővé tette, hogy a tízévenként esedékes népszámlálást a Délvidéken is elvégezzék. Az 1941. évi népszámlálást ugyanis az ország más területén, már 1941. január 31-i eszmei időponttal végrehajtották. (A január végi időpont szakítást jelentett a megelőző hat népszámlálás gyakorlatával, mert korábban mindig december 31. volt az eszmei időpont.) Ennek oka az volt, hogy 1940 augusztusában a második bécsi döntés által Magyarországnak ítélt Észak-Erdélyben csak november végén, december folyamán vezették be a polgári közigazgatást. A magyar hatóságok így megvárták, hogy a polgári adminisztráció teljesen fel tudjon készülni a népszámlálás lebonyolítására.)35 Végül a Délvidéken az 1941. évi népszámlálás eszmei időpontját az október 10. és október 11. közötti éjfélre időzítették.36 A tényleges számlálásra pedig október 11-e és 25-e között került sor.37 A népszámlálás kérdései között a politikai körök kívánságai között – a korábbi népszámlálásoktól eltérően – helyett kapott a nemzetiség kérdése.38 Korábban ugyanis csak az anyanyelvre kérdeztek rá a hivatalos népszámlálások. Az új kérdés bevezetését a nemzetközi példák is indokolták, de ennél sokkal hangsúlyosabban számított az, hogy 1938–1940 folyamán az ország területe számottevően gyarapodott. A visszatért területek lakosságának egy része (például Észak-Erdélyben Beszterce-Naszód vármegye esetében) nem magyar anyanyelvű volt. Azzal, hogy rákérdeztek az anyanyelvre és külön a nemzetiségre is, az egyén számára lehetőset biztosítottak arra, hogy pontosabban meghatározza nyelvi, etnikai hovatartozását. Erre korábban az anyanyelvre kérdésre adott válaszban volt lehetőség. A hivatalos magyar statisztika 1880 óta rákérdezett az egyén által, az anyanyelvén kívül beszélt nyelvekre is. Ha az egyén nem magyar anyanyelvű volt, akkor ő, ha beszélte a magyar nyelvet például 2. nyelvként, akkor ezt a tényt ennél a kérdésnél jegyezték be. A 2-7. számú térképeinken a nemzetiségre és a beszélt nyelvekre adott válaszokat ábrázoltuk. A településeket lélekszámuknak megfelelő sugarú kördiagramokkal mutatjuk be, majd a magyar nemzetiségűek százalékos arányának megfelelő mértékben a kördiagramot szürkére színeztük. A magyar nyelvet beszélőket pedig ferdén sraffoztuk.39 Az anyanyelvi, nemzetiségi adatokból és a magyarul beszélők számából az alábbi következtetéseket lehet levonni. Bácskában egyes településeken előfordult, hogy a magyar anyanyelvűek közül nem mindenki vallotta egyben magát magyar nemzetiségűnek, hiába tartozott a Bácska újra Magyarországhoz. Turján például a 119 (2,8%) magyar anyanyelvű közül csupán 116-an jegyeztették be magyar nemzetiségűket. Lásd 3. táblázat A különbségek magyarázata lehet, hogy ezek az egyének más anyanyelvű csoportokból származó asszimiláltak voltak. Nyelvet ugyan váltottak, de etnikai tudatot még nem. Szinte biztosan mélyen gyökerező kettős többnyelvű identitás állhatott a háttérben. Egy másik magyarázat lehetett, hogy az 1941. évi népszámlálás mind anyanyelv, mind nemzetiség szerint megkülönböztette az izraelitákat40 és a cigányokat. Ők egyes tele-

Bagdi Róbert

24


püléseken anyanyelvüknek a magyart jelölték meg, de nemzetiségüknek a zsidót vagy a cigányt jegyeztették be. Település Turja Doroszló Szond Bogyán Paripás

M. anyanyelv 119 2558 891 273 141

Péterréve Parrag Szilbács Bácskossuth falva Pacsér Topolya

8501 59 68 8079 3569 13 420

Mohol Csurog Sajkásgyörgye

9861 3606 136

M. nemzetiség N% A különbözet 116 2,7 3 izraelita 2358 82,3 200 német 875 14,0 izraeliták 264 15,8 4 horv, 3 sokác, 1 szerb,1 egyéb 115 2,9 34 cigány vagy 13 izr 8303 77,3 izraeliták 58 3,7 1 szerb 63 1,7 cigányok 8070 97,6 6 cigány vagy 16 zsidó 3568 67,4 13 369 94,7 több népcsoport együttesen 9808 74,0 izraeliták 3576 33,0 cigányok 126 2,5 főleg izraeliták

3. táblázat Bácskai települések, ahol a magyar anyanyelvűek száma magasabb volt a magyar nemzetiségűek számánál 1941-ben. Saját szerkesztés az 1941. évi népszámlálás alapján

Bácskában előfordult fordított eset is, amikor más anyanyelvűek magyar nemzetiségűnek vallották magukat. A magyar nyereség akár több száz főt is kitett egyes településeken, amelyeket a 4. táblázatban foglaltuk össze, továbbá azt, hogy a többlet mely népcsoportoktól származott (számokat is megadva, ha az pontosan következtethetőnek tűnt az adatsorokból). A nemzetiségüket magyarrá változtatók települési aránya többnyire 1-7% között volt, csak Liliomoson és Bácsújfaluban volt 20,1%, ill. 38,2% az arányuk. Liliomos településen 1326 evangélikus élt, míg szlovák anyanyelvűek összesen 1327-en. Viszont csupán 999-es vallották magukat szlovák nemzetiségűnek. A magyar anyanyelvűek száma 84-ről 586-ra emelkedett. A szerbek száma ugyanígy csökkent 967-ről 797-re. Magyar nemzetiségűnek így összesen 23,4% vallotta magát, de csupán a lakosság 12,8%-a beszélt magyarul. Bácsújfaluban pedig 1765 római katolikus és 1703 evangélikus élt, a településnek 96,3%-a (3353 fő) magát szlovák anyanyelvűnek vallotta, de a nemzetiséget kutató kérdésre már csupán 2135-en (61,3%) nevezték magukat szlovák nemzetiségűnek. Ugyanekkor csupán 13 főnek (0,4%) volt a magyar az anyanyelve, de a település 25,7%-a beszélt magyarul, és magyar nemzetiségűnek vallotta magát 38,5%. Mindkét településen a szlovák anyanyelvűek egy része tehát úgy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, hogy nem is beszélte a magyar nyelvet. Végül a magyar nemzetiségűek és a magyarul beszélők száma közötti összefüggést vizsgáltuk meg. Összességében, Bácskában a települések döntő többségében (két kivétellel) a magukat magyar nemzetiségűnek vallók számát meghaladta a magyar nyelvet beszélők száma. (A bácskai két kivételt Liliomos és Bácsújfalu jelentette.)

Bagdi Róbert

25


Járásszinten a magyar nemzetiségűek és a magyarul beszélők aránya között a legnagyobb különbség a Kulai járásban volt, a magyar nemzetiségűek aránya ugyanis 24,2%, míg a magyarul beszélők aránya 42,6% volt. A „legmagyarabb” Zentai járásban pedig a magyar nemzetiségűek aránya 81,1%, a magyarul beszélőké viszont már 91,1% volt. A járási adatok alapján úgy tűnik, hogy ahol alacsonyabb volt a magyarság aránya, ott nagyobb volt ez a különbség (kb. 10%-kal). Település Bácsújfalu Apatin

Magyar többlet, fő 1329 889

Liliomos

502

Bajmok Pincéd Szenttamás Palánka Gombos Bajsa Bács

392 326 247 236 216 182 161

Települési Honnan? Magyar nemz. arányuk,% össz.aránya% 38,2 szlovákok 38,5 6,8 kb. 450 német, kb. 400 18,9 zsidó, sokácok 20,1 szlovákok, kisebb részben 23,4 szerbek 3,7 sokácok és németek 62,5 6,1 szlovákok 11,5 1,8 szerbek 51,4 4,3 németek 23,3 7,5 cigányok 97,3 3,6 többnyire szlovákok 83,4 4,0 100 szlovák, 50 sokác 34,0

4. táblázat Nem magyar anyanyelvűek magyar nemzetisége bácskai településeken, 1941-ben Saját szerkesztés az 1941. évi népszámlálás alapján

A települések szintjén több mint 20%-os különbség volt a magyar nemzetiségűek és a magyarul beszélők száma között, például Monostorszegen (19,3%-41,7%), Bácson (34%-58,3%), Hódságon (14,1%-39,5%), Újverbászon (28,1%-59%), Tiszakálmánfalván (54,6%-77,4%), Szeghegyen (10,8%-35,1%), Tiszaistvánfalván (6,4%-27,7%), Bajmokon (62,5%-87,3%), Csonoplyán (40,3%-66%), és Nemesmiliticsen (68,4%-89,4%). A két arány közötti különbség egyes településeken csupán néhány százalék volt, így pl. az Óbecsei járásban fekvő Turján a magyar nemzetiségűek aránya csupán 2,7%, míg a magyar nyelvet ismerők aránya is csak 5,4% volt. A Baranyai Háromszögben az anyanyelv és a nemzetiség összevetése alapján Csúza kivételével minden településen a magyar anyanyelvűeknél magasabb volt a magyar nemzetiségűek aránya. Mivel Baranyában kisebb lélekszámú falvak voltak mint Bácskában, ezért itt, ha több száz fő magyar nemzetiségűnek vallotta magát, akkor az százalékosan sokkal nagyobb arányt jelentett (rendszerint 10 és 15% között). Baranyaváron és Kiskőszegen azonban a teljes lakosság több mint egynegyedét is meghaladta a magyar nemzetiségre váltók aránya. Baranyaváron velük így megduplázódott a magyar nemzetiségűek száma, de a teljes lakosságnak csak kevesebb, mint a felét adták. A magyar nemzetiséget bevallók viszont valószínűleg ismerhették a magyar nyelvet, mert a faluban összesen 58,6% tudott magyarul. Kiskőszegen az a 631 fő, aki nem magyar anyanyelve mellé a magyar nemzetiséget választotta, etnikailag abszolút többségbe hozta a magyarokat (összesen 92,6%). A falvak közül még Dályokot emeljük ki, ahol a teljes lakosság 20%-a vált magyar anyanyelvűvé, viszont velük együtt is csak a település 32,2%-át alkotta a magyar nemzetiségű lakosság. Mivel a magyar nyelvet megértők aránya is csak 37,5%

Bagdi Róbert

26


volt, ezért a számokból úgy tűnik, hogy ezen a településen többnyire azok vallották magukat magyar nemzetiségűnek, akik beszéltek magyarul. Baranyában minden faluban meghaladta a magyar nemzetiségűek számát a magyar nyelvet ismerők száma (Sepse kivételével: 99,2%-99,1%). (Lásd 4. és 5. sz. térkép) Baranyában e két adat alapján a településeket két nagy csoportba lehet elkülöníteni. A falvak egy részében a magyar nemzetiségűek közel 100%-os többséggel rendelkeztek, ezért a magyarul beszélők aránya csupán 1-2%-kal haladta meg a számukat. (Például Kopácson a magyar anyanyelvűek aránya 97,1%, a magyar nemzetiségűek aránya 97,5%, a magyarul beszélők aránya 99,5% volt.) A másik csoportba a vegyes lakosságú falvak tartoznak, ahol rendszerint 10-20% volt a két adat közötti különbség. A legnagyobb differencia Karancson alakult ki, ahol egyharmaddal többen beszéltek magyarul, mint ahányan a magyar nemzetiségűek voltak (46,2%-78,9%). Település Baranyavár Kiskőszeg Dárda Hercegszőllős Pélimonostor Dályok Darázs Albertfalu Karancs B.szentistván Bellye

Magyar Települési Honnan? Magyar nemz. többlet, fő arányuk,% össz. aránya,% 830 26,7 sokácok, szerbek, hor54,0 vátok 631 26,9 kb. 400 sokác, németek 92,6 493 12,3 több népcsoport együt33,4 tesen 442 13,6 több népcsoport együt59,2 tesen 385 11,0 szerbek, németek 36,8 291 20,6 sokácok, németek 32,2 222 14,3 sokácok 50,1 186 13,9 kb. 100 szlovén, szerbek, 28,2 németek 172 11,4 szerbek, németek 46,2 141 11,0 főleg horvátok 25,7 83 7,4 főleg németek 63,8

5. táblázat Válogatás a baranyai települések közül, a nem magyar anyanyelvűek magyar nemzetiségűvé válása alapján, 1941-ben. Saját szerkesztés az 1941. évi népszámlálás alapján

1941-ben, a Muraközben és a Muramelléken alig élt magyar anyanyelvű, mert a népesség döntő többsége horvát, illetve szlovén volt, akik viszont túlnyomórészt magyar nemzetiségűnek határozták meg magukat. Zalában például, a Csáktornyai járásban, csupán 3822 magyar anyanyelvűt talált a népszámlálás (a járás lakosságának 6,5%-a), miközben 57 730 fő (97,7%) vallotta magát magyar nemzetiségűnek, de a járás lakosságának csak 15%-a beszélt magyarul. Ugyanekkor a Csáktornyai járásban 54 175 (92%) horvát anyanyelvű élt, viszont csak 825-en (1,4%) vallották magukat horvát nemzetiségűnek. A Muraköz másik járásában, a Perlakiban 2512 magyar anyanyelvű (5,6%) élt, miközben 44 336 (99,5%) magyar nemzetiségűnek vallotta magát, magyarul azonban csupán 20,9% tudott. A horvát anyanyelvűek viszont összesen 41 925-en voltak (93,9%), akik közül csak 179-en (0,4%) vallották be horvát nemzetiségüket.

Bagdi Róbert

27


A településeket tekintve a Muraközben a legnagyobb számú magyar anyanyelvű közösség Perlakon (29,7%) és Csáktornyán (39,1%), a két járásszékhelyen élt. A körülöttük elterülő falvakban viszont néhány százalékos magyar anyanyelvű népesség volt jelen. A Muramelléken, az Alsólendvai járásban viszont több magyar anyanyelvű település volt, ezek sorban Alsólendva (74,9%), Gáborjánháza (100%), Göntérliget (82,9%), Csente völgy (94,3%), Kót (98,6%), Lendvalakos (82,8%), Kapca (94,6%), Lendvavásárhely (96,5%), Petesháza (72,6%), Pince (63,2%), Radamos (98,4%), Szijártóháza (100%), Völgyifalu (98,3%) és Zsitkóc (95,2%). A Muravidéken a népesség a Bácskához képest sokkal homogénebb volt, hiszen minden településen mindenki vagy magyar vagy szlovén volt. Az egykori Vas vármegyéből magyar anyanyelvű volt Domonkosfa (99,8%), Kisszerdahely (100%), Nagytótlak (75%), Pártosfalva (98,5%), Őrihódos (93,5%). Tanulmányunk legfontosabb eredménye az, hogy 1941-ben a visszacsatolt települések egy részén (főleg a Muraközben és a Muramelléken) a lakosság – mintegy 120 ezer fő – úgy vallotta magyar nemzetiségűnek magát, hogy még a magyar nyelvet sem beszélte. Ennek hátterében valószínűleg nem az összeíró biztosok hibái álltak, mert akkor minden faluban szándékosan manipulálták volna az adatokat (például Magasfokon egy főnek volt magyar az anyanyelve és csak ő vallotta magát magyar nemzetiségűnek). Jegyzetek A 20. századot megelőzően is elcsatolták egyes részeket Magyarország déli részeiből. A Muraköz története során így bár többnyire Magyarországhoz tartozott, de a 18–19. században rövidebb időszakokban Horvátország részét képezte. Elsőként II. József csatolta Horvátországhoz (sőt a kerületi beosztásban egész Zala vármegyét is a horvát vármegyékhez sorolta 1785–1789 között, amit a magyar rendek helytelenítettek). Másodszor 1848-ben csatolták el a Muraközt és csak 1861ben történt meg a helyreállítás. A Muraköz ezután, a dualizmus idején végig Magyarországhoz, Zala vármegyéhez tartozott. A Duna és a Tisza által határolt vidéken, az első elszakított területet a Bánságban szervezték meg Temesi Bánság néven, ami 1718 és 1778 között állt fent. Ez volt a töröktől legkésőbb visszafoglalt terület. A török kiűzése után került sor a Katonai Határőrvidék megszervezésére, amelynek részét képezte a Sajkások kerülete is (Titel és környéke, a Duna és a Tisza összefolyásánál). A Határőrvidék egészen a 19. század második feléig állt fenn. Az 1848–49-es szabadságharc bukása után, 1849. 11. 18-án az osztrák katonai igazgatás hozta létre a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságot, amely már nemcsak a Bánságra terjedt ki, hanem Bács-Bodrog vármegyére is, sőt a tartományhoz tartozott még Szerém vármegye két járása is. (De a szerbek akkori követelését sem elégítette ki maradéktalanul, mivel egyrészt a Katonai Határőrvidék is fennmaradt, ezért a tartomány nem volt határos Szerbiával, másrészt a tartomány legnépesebb csoportja a románság volt.) A tartományt, a Bach-rendszer bukása után, 1860. 12. 27-én szüntették meg. 2 A Délvidék térképére illesztett hat téglalapot (kettőtől hétig számozva) a 2-7. térképként nagyítottuk ki. 3 Ez a terület jelenleg a független Szlovéniához és Horvátországhoz tartozik. A mai Horvátország területén a Dráva képezi a déli határt, míg a mai Horvátország és Szlovénia közötti határt gyakorlatilag a Mura folyó alkotja. A mai Szlovénia és Magyarország közötti határ nem természetföldrajzi határ. A patakok, pl. a Kerka forrásvidéke, ill. felső folyása Szlovéniában van, majd Magyarországra átfolyva, Magyarországon ömlik bele a Murába. 4 A horvátok a hozzájuk került területet Medimurje-nek nevezik. 5 A szlovének a Murától északra található részeket Prekomurje-nek nevezik. 1

Bagdi Róbert

28


A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Napvilág Kiadó, 2004., 16. o. 7 A. Sajti Enikő: Impériumváltások… 15. o. 8 Köztes-Európa Atlasz: 552–553. o. 9 Köztes-Európa Atlasz: 397. oldal. 10 A délszláv állam összlakossága 11 984 911 fő volt. Csuka János: A délvidéki magyarság története 1918–1941. Püski , Budapest, 1995. 31. o. 11 Köztes-Európa Atlasz: 394–395. o. 12 Köztes-Európa Atlasz: 394–395. o. 13 A. Sajti Enikő: Impériumváltások… 16. o. 14 Köztes-Európa Atlasz: 398. o. 15 Csuka János a szlávok 1910-es számához számított további 39 000 főt – Szabadka esetében 33 000 fő, Zombor esetében 6000 fő, amelyet a magyar statisztikában a még az egyéb kategóriába soroltak. Csuka János: Kisebbségi sorban. A délvidéki magyarság 20 éve (1920–1940). 27. o. 16 Csuka János: i. m. 28. o. 17 Köztes-Európa Atlasz: 552. o. 18 A. Sajti Enikő: Impériumváltások… 16. o. 19 1916-ban, Oroszországban alakult meg az első szerb önkéntes hadosztály 550 tiszttel, s kb. 18 000 katonával. Őket 1916 ősszén a bolgárok ellen vetették be Dobrudzsában. 1917-ben szervezték meg a 2. szerb önkéntes hadosztályt, akiket a Balkánon harcoló franciák mellé osztottak be Szalonikinél, és mellettük is fejezték be a háborút. 1918 őszén a Dráva–Maros demarkációs vonalig ők szállták meg Dél-Magyarországot. 20 Csuka János: i. m. 378–379–380. o. 21 Csuka János: i. m. 379. o. 22 A. Sajti Enikő német források alapján közölte. A. Sajti Enikő: Székely telepítés és nemzetiségpolitika a Bácskában – 1941, In: Nemzetiségi füzetek, Budapest, 1984., 26. o. 23 A. Sajti Enikő: Székely… 27. o. 24 Egy 1939-es rendelet szerint azt lehet kiutasítani, aki a „közrend és közbiztonság ellen, vagy más fontos állami érdek szempontjából aggályos, vagy gazdasági okból káros működést fejt ki”. 1940-től: a megbízhatatlan egyének internálását irányozta elő. A. Sajti Enikő: Székely… 31. o. 25 A. Sajti Enikő: Székely… 32. o. 26 Kivételt csak a magyar és németek más nemzetiségű házastársai és leszármazottjai, a két héttel a szülés előtt vagy után álló nők, ill. a 75 évet betöltöttek számítottak. 27 A. Sajti Enikő: Székely… 30. o. 28 A. Sajti. Enikő: Székely… 33. o. 29 A. Sajti Enikő: Székely... 37. o. 30 A. Sajti Enikő: Székely… 10–11. o. 31 A. Sajti Enikő: Székely… 25. o. 32 Forrás: http://lexikon.katolikus.hu/S/székelyek%20a%20Bácskában.html 33 A. Sajti Enikő: Impériumváltások… 225. o. 34 A. Sajti Enikő: Impériumváltások… 228. o. 35 Thirring Lajos: Az 1941. évi népszámlálás. A népszámlálás története és jellemzése. Budapest, 1981. (Történeti Statisztikai Kötetek), Központi Statisztikai Hivatal, Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat – Magyar Országos Levéltár, 9. o. 36 Thirring Lajos: i. m. 10. o. 37 Thirring Lajos: i. m. 29. o. 38 Thirring Lajos: i. m. 39. o. 6

Bagdi Róbert

29


Az általunk 6 térképen ábrázolt terület településszerkezetét tekintve rendkívül heterogénnak nevezhető. Bácskában viszonylag alacsonyabb számú, de annál nagyobb lélekszámú települések voltak. Ezeknek a bácskai falvaknak, városoknak kiterjedt határa volt, ezért jelentős számú külterületi lakónépességgel rendelkeztek (tanyák). (Bácskában a néhány ezerfős falvak már kis településnek számítottak.) A Muraközben és a Muramellékben viszont döntő többségében aprófalvakban élt a népesség, különösen a muraszombati járásban (szeres települések). (Többnyire néhány százfős településekről van szó, de előfordult néhány házból álló falu is.) E két típus között helyezkedtek el a Baranyai Háromszög falvai, mert lélekszámuk jellemzően 1-2 ezer körül mozgott 1941-ben. Térképeinken tehát egyszerre kellett (volna) 102 ezer fős várost (Szabadka) és 164 fős szeres települést (Bakó, Zala vármegye, Alsólendvai járás) ábrázolnunk. Ezt a problémát végül úgy oldottuk meg, hogy Bácskát és a baranyai háromszöget négy részre osztottuk, az egyes részek így azonos méretarányúak. A Muraköz és a Muramellék viszont csak egymással egyezik meg a méretarányukat tekintve. Megjegyezzük, hogy Vas és Zala vármegye délnyugati sarkában (6. és 7. számú térkép) az általunk feltüntetett településeknél sokkal több szeres település létezett a valóságban. A magyar közigazgatás ezek egy részét viszont jogilag egyesítette. Pl. a magyar hivatalos statisztika szerint Berkeházának 1941-ben 333 lakosa volt, de ezt népességszámot is Berkeháza, Alsójánosfa és Rátkólak együttes népessége jelentette. Végezetül megjegyezzük, hogy a Zala és Vas vármegyében így létrehozott településeket Göncz László tételesen felsorolja a Muravidékkel foglalkozó kötetében. Göncz László: Felszabadulás vagy megszállás? A Mura mente 1941–1945, 66–69. o. 40 Sőt külön oszlopban még a nem izraelita vallásúak, de zsidó felmenőkkel rendelkezők számát is kiszámították. 39

Bagdi Róbert

30


Szenttamás

Újverbász

Bácsföldvár

Óverbász Kiskér

Ósóvé Úrszentiván

Hadiknépe

Csurog

Ókér

Újsóvé

Temerin

Mozsor Sajkásszentiván

ÚjfutakÓfutak

r

Tünderes

Felsökabol

Sajkáslak Alsókabol Dunagárdony

Újvidék

r atá

Tiszakálmánfalva

h -es

hatá

Sajkásgyörgye

Káty

Begecs 1-e s

r

Tiszaistvánfalva

Kiszács Horthyvára Dunagálos Piros

194

1-e sh atá

Zsablya

Petröc

Dunacséb

194

Boldogasszonyfalva

Kölpény

Szilbács Bulkeszi

É

Nádalja

Kucora

1 194

Titel

3. térkép A magyar nemzetiségűek és a magyar nyelvet beszélők megoszlása településenként Bácska délkeleti részén az 1941. évi népszámlálás szerint. Saját szerkesztés az 1941. évi népszámlálás alapján

É

1940-e s határ

Hercegmárok tá ha -es

Dályok

40 19

Darázs Vörösmart

Nemesmilitics

Csúza

Kö

Hercegszöllös

Bácsgyulafalva

Monostorszeg Kerény Bácskertes

Bellye

Jenöfalva

Cservenka

Sztapár Ószivác

Várdaróc Kopács

Újszivác

Zombor Bácsszentiván

Laskó

Laskafalu Dárda

Bácskossuthfalva

Csonoplya

Bezdán

Keskend Albertfalu

1941 -es h atár

Pacsér

Küllöd

B.bán Nagybodolya Sepse

Kisdárda

Örszállás

Gádor

Kisköszeg

B.kisfalud

Karancs

Körtés

Béreg

r

Izsép

Bajmok

Regöce

Bács-Bodrog vármegye

Saját szerkesztés az 1941. évi népszámlálás alapján

4. térkép A magyar nemzetiségűek és a magyar nyelvet beszélők megoszlása településenként Bácska északnyugati részén és a baranyai háromszög keleti felében az 1941. évi népszámlálás szerint

1940-es határ

Mohács

Baranya vármegye


3. térkép A magyar nemzetiségűek és a magyar nyelvet beszélők megoszlása településenként Bácska délkeleti részén az 1941. évi népszámlálás szerint

Turja

Torzsa

Szilberek

Szilágyi

Apatin Szond

Doroszló

Vepröd

Kula

4. térkép A magyar nemzetiségűek és a magyar nyelvet beszélők megoszlása településenként Bácska északnyugati részén és a Baranyai Háromszög keleti felében az 1941. évi népszámlálás szerint. Saját szerkesztés az 1941. évi népszámlálás alapján

Bagdi Róbert

31

r at á

Bácsordas

19 40es hat ár

Vajszka

Palona 19 40

-e s h

Bácsújfalu

Szépliget

Bácstóváros

atá r

Bácsújlak

Pélmonostor

Újbezdán

Pincéd

Paripás

Parrag

Benge Petárda B.szentistván

1941-es határ

Dernye

Bácskeresztúr

Liliomos

Hódság

Bács

Bogyán

Baranyavár

Torjánc

Szenttfülöp

Gombos

Löcs

r tá ha -es 40 19

Militics

Baranya vármegye Bács-Bodrog vármegye

sh 0-e 194


5. térkép A magyar nemzetiségűek és a magyar nyelvet beszélők megoszlása településenként Bácska délnyugati részén, ill. a baranyai háromszög nyugati felében az 1941. évi népszámlálás szerint

s határ 1940-e


Wekerlefalva

Boróc Dunabökény

Újpalánka 1940es ha

Bolmány

tár

Palánka

É

41 19

Kácsfalu

Ópalánka

sh -e ár

at

5. térkép A magyar nemzetiségűek és a magyar nyelvet beszélők megoszlása településenként Bácska délnyugati részén, ill. a Baranyai Háromszög nyugati felében az 1941. évi népszámlálás szerint. Saját szerkesztés az 1941. évi népszámlálás alapján

1940-e

Kismihályfalva

Lapány Muraszentmárton Muraszerdahely

Bányavár Muraszentkereszt

Szelencehegy

194 Alsóferencfalva 0-e s ha Murasiklós tár Bottornya Bocskaihegy Felsökirályfalva Muraújfalu Zsidény Farkashegy Gyümölcsf. Dékánfalva Kristóff. Muraszilvágy Víziszentgyörgy Királylak Jánosfalva F.mihályf. Danása Muragárdony Hétvezér Belica Törökudvar D.szt.mihály Felsödomború Nyíresfalva Szt.ilona Harastyán Miksavár Drávaóhíd s határ 1941-e

Muraréthát

Mártonhalom

Drávamagyaród

Cseresnyés

Drávacsány

Zrínyiújvár Csáktornya Százkö

19 41 Zrínyifalva -e sh at ár

1940-es határ Dezsérlaka Hodosány F.pálfa Alsópálfa Muracsány Tüskeegyház

Drávaszent- Kisszabadka Csehlaka istván

Drávavásárhely Drávanagyfalu

Drávaszentiván Tótfalu

Drávaszilas

Drávadiós

1941

-es h a

19 40 -es

Kotor

Murakirály Drávasiklós Alsómihályfalva Muravid Dráva- Ligetvár Drávaegyház Alsódomború füred M.szt.mária Perlak

ha tá r

1941-es határ Légrád

tár

r

ha

1941-e s hatá

s 0-e

tár

É

4 19


6. térkép A magyar nemzetiségűek és a magyar nyelvet beszélők megoszlása településenként a Muraközben az 1941. évi népszámlálás szerint

Stridóvár

r

s hatá

6. térkép A magyar nemzetiségűek és a magyar nyelvet beszélők megoszlása településenként a Muraközben az 1941. évi népszámlálás szerint. Saját szerkesztés az 1941. évi népszámlálás alapján

Bagdi Róbert

32

atár -e s h 1 941 Kuzma Hegyszoros Seregháza

ár Kerkafö hat es 409 1 Büdfalva Magasfok


194

0-e s ha tár

É

Dolány

Völgyköz Gyanafa

Sándorvölgy Kerkaszabadhegy Péterhegy

Örihódos

Sal Felsöcsalogány Vidorlak Szarvaslak Felsölendva Ottóháza Alsócsalogány Gesztenyés Domonkosfa Radófa Mottolyád Görhegy Pálhegy Tótkeresztúr Mátyásdomb Vaskorpád Kisszerdahely Felsöszentbenedek Berkeháza Tiborfa Musznya Perestó Pártosfalva Szentsebestyén Újkökényes Lendvakirályfa Bodóhegy

Va Za s v la árm vá e rm gy eg e ye

-es 41 19

Csendlak

tár ha

Battyánfalva Korong Murabaráti

Zalaivánd Lendvaerdö

Örszentvid

L.vasárhely Zsitkóc

Göntérháza Lendvahídvég

Alsólendva

-es

40

19

Palina Kapca

tár s ha 0-e

Murarév

tár ha

Murabeszterce

Cserföld

Gáborjánháza

194

L.rózsavölgy Bántornya Muraszentes Hársliget Radamos 194 Barkóc 1-e Kislippa sh atá r Zorkóháza Belatinc Murahely L.szt.józsef LendvaMurasziget Adorjánfalva Tüskeszer nyires Muramelence

1940-es ha tár

Völgyes Nagytótlak Vaslak Úrdomb Salamon 194 Vashidegkút Andorhegy 0-e Battyánd sh Szentbíbor atá Zoltánháza Szécsényfa r Mártonhegy Zsidahegy Sürüház Rónafö Alsómarác Kebeleszentmárton Nyireslehomér Véghely Bakónak Kisszombat Muraszombat Mezövár Bagonya Ferenclak Újtölgyes Filóc Szécsénykút

Dombalja

Kót LendvalakosCsentevölgy -es hatá r Petesháza Völgyifalu Pince 1941 -es h atár

194 1

7. térkép A magyar nemzetiségűek és a magyar nyelvet beszélők megoszlása településenként a Muramellékben az 1941.A évimagyar népszámlálás szerint. Saját szerkesztés az 1941. évi népszámlálás 7. térkép nemzetiségűek és a magyar nyelvet beszélőkalapján megoszlása

településenként a Muramellékben az 1941. évi népszámlálás szerint Saját szerkesztés az 1941. évi népszámlálás alapján

Limes

33


Demeter Gábor – Radics Zsolt

A Délvidék gazdasági-társadalmi visszaillesztése (1941–1944)

A tanulmányban a Bácska gazdasági-társadalmi állapotát elsősorban nem történészként, hanem a szociálgeográfia eszköztárával, jórészt statisztikai szempontból, komparatív módszerekkel (térben és időben) vizsgáljuk, az eddig csak részben publikált 1941-es népszámlálási adatokra fókuszálva. Ennek oka, hogy egyrészt nem akarjuk ismételni az eddigi eredményeket, így a tanulmányban kisebb súlyt kaptak a már publikált, hozzáférhető munkák,1 másrészt a (gazdaság)földrajzi szemlélet új szempontokat adhat a további vizsgálódáshoz és maga a felhasznált anyag is tartalmaz eddig még nem ismert eredményeket. A Bácska visszaszerzése a magyar revíziós törekvések betetőzése volt, ugyanakkor az alkalmazott módszer több szempontból igen kifogásolható volt. A diplomáciai háttér nem volt megfelelő ahhoz, hogy bizalmat ébresszen a lakosság többségét kitevő nem magyar népességben, s a bevonulás során előforduló atrocitások sem könnyítettek a helyzeten.2 1941 augusztusában a katonait felváltotta a polgári közigazgatás, a megyéket egyesítették az anyaországi csonka vármegyékkel a háború előtti közigazgatási szisztéma alapján, s újjászervezték az oktatásügyet – a háború miatt félbeszakadt oktatás már 1941 áprilisában újraindult (éppen emiatt vizsgálata e rövid periódusban talán a legsokatmondóbb a magyar berendezkedés jellegéről). Új egyesületeket hoztak létre, régi egyesületeket indítottak újra,3 de az értelmetlen atrocitások megnehezítették a folytatást. A hatalom azonban túlzott erővel reagált az elszórt, ritkán szervezett szerb ellenállásra:4 az újvidéki razzia során legalább 3900 embert végeztek ki tárgyalás nélkül a karhatalmi alakulatok.5 A magyar kormány kiengesztelésül engedményekkel próbálkozott: a bácskai görögkeleti püspökség visszakapta korábban elkobzott vagyonát, engedélyezték a Szerb Olvasókör működését.6 A szituációból következően a visszafoglalt terület integrációja sohasem sikerült teljesen, a polgári közigazgatás szándékait felülírták a katonapolitikai-szövetségesi elképzelések (például a szerbek által szándékosan elhanyagolt utak felújítása sem emberbaráti megfontolásból eredt). Két további példát felhozva: a jugoszláv mezőgazdasági export zöme Ausztriába (19%), Csehszlovákiába (10%), Németországba (7%) és Olaszországba (25%) került 1925-ben. 1937-re a Németországba és Olaszországba exportált mezőgazdasági termékek aránya megfordult. A vajdasági búza tehát ugyanabba az irányba haladt, mint a magyarországi, így potenciális piaci riválisok voltak.7 Azonban 1941 után a Bácska


34


mezőgazdasági termelése nem került a magyar piacokra (sem exportra), mivel a teljes termést a német szükségletek fedezésére fordították.8 Értelemszerűen ez torzult piaci viszonyokat eredményezett, s csökkentette a gazdák bevételeit. Nem véletlenül summázták úgy a szituációt, hogy a Bácska Jugoszlávia éléskamrájából Magyarország éléskamrájává vált. A másik probléma, a közbiztonság hiánya részben abból eredt, hogy a Tisza bal partja nem került magyar igazgatás alá, bár a magyar fél ezt többször is kérte. Míg a magyar Bácskában folyt a termelés és mindent lehetett kapni, a Bánságban néhány hónap alatt mindenben hiány mutatkozott: lakossága éhezett, nem volt gyógyszer. A Tisza mocsaraiban a helyzetet kihasználó csempészbandák szaporodtak el, amelyek esetenként a magyar csendőrség ellen fegyverrel is felléptek. Szerb történészek értelmezése szerint valójában a megszállók elleni (csetnik és/vagy kommunista) partizánakciókról volt szó, mindenesetre okot ad a további vizsgálódásra, hogy a németektől szerzett géppisztolyokkal felszerelt csempészek egy része magyaroknak dolgozott.9 Már önmagában a gyanú, hogy egyes magyar körök hasznot húznak a központi kormányzat gyengeségéből, s az illegitim állapot tartósítása a céljuk, rávilágít arra, hogy a helyzet 1941–1942 fordulóján zavaros volt. Egy összevetés a jugoszláv és a magyar éra fejleményeivel a külső körülmények változása (a hamarosan beálló hadiállapot) és az idő rövidsége miatt nem lehet kellően objektív, de nyilvánvaló, hogy a visszaillesztés eltérően érintette a helyi lakosság különböző rétegeit, továbbá a magyar államot, de a föld és gabonahiánnyal küszködő Jugoszlávia utódállamait is. A következőkben tehát először arra kívánunk rávilágítani, hogy Jugoszlávia mekkorát veszített a régió elcsatolásával (I), majd megnézzük, hogy Magyarország mit nyert (II), illetve elemezzük a helyi lakosság helyzetének változását, s végül mérleget vonva a határváltozás gazdasági következményeiből, megállapítjuk, hogy az elcsatolás gazdaságilag indokolt volt-e. I. A Vajdaság egy főre vetítve négyszer több adót fizetett a 20-as években, mint Szerbia (290 és 70 dinár), s az egyenes adók (170 vs. 45) estében is érvényes a megállapítás.10 A szerb városok ugyanekkor a termelőknek ingyen telket, adóelengedést biztosítottak. A Vajdaság képtelen volt versenyezni a Dunától délre lévő Szerbiával, ahol 70%-kal kevesebb adót fizettek átlagosan, s tömegessé vált a vállalatok átköltözése. Újvidéken cégtáblaadót kellett fizetni a nem szerb feliratok után. A korona–dinár 4:1-es átváltási aránya a háború után megint a magyarokat sújtotta, hiszen a két valuta eredetileg a frankkal volt azonos árfolyamú. A házadót csak 5000 főnél nagyobb községek, így zömmel a vajdasági magyar falvak lakói fizették meg.11 Jugoszláviában 1938-ban Sava és Dunav bánságok (banovina) voltak mezőgazdaságilag a legfejlettebbek: az előbbi az állattenyésztés, az utóbbi a földművelés szempontjából múlta fölül a többi tartományt. Az utóbbiban a kukorica terméshozama hektáronként 125%-kal múlta felül Vardar, 100%-kal Zeta és 85%-kal Vrbas értékeit, a búza és a burgonya esetében pedig 60%-kal. Ráadásul a hektáronkénti nettó jövedelem esetében is megfigyelhető Dunav dominanciája – még az állattenyésztéshez kapcsolódó ágazatokban


35


is felülmúlta az egy hektárra jutó jövedelem a tradicionális állattenyésztő központokét. A tartomány iparosodottabb volt, mint az állam többi része, s mivel viszonylag „kevesen” dolgoztak a mezőgazdaságban, ugyanakkor a hektáronkénti jövedelem nagy volt, így az egy főre eső mezőgazdasági érték is nagyobb volt az átlagosnál.

Jugoszlávia

népességnövekedés 21–31 (%) népességnövekedés 31–41 (%)

átlag dinár/ha

legelő dinár/ha

544 6,5 946 11 1409 17 718 8,6 508 6 1532 18,4 1106 13 765 9,2 802 9,6 10 0,1

kert dinár/ha

24 32 74 33 17 34 26 40 11 32

szántó din/ha

7 9 6 9 14 15,5 16,6 5 18 0

ipari népesség %

szántó a terület %-ában Állatállomány 1000 húsegységben Állatállomány %-ban Mezőgazdasági népesség %

4,6 11 28,2 10,3 4 17 11,4 9,3 4,3 0,1

legelő %

6,5 11 12,5 10,3 8 16,4 15 7,7 12,5 0,2

művelt szántó %

Drava Drina Dunav Morava Primorje Sava Vardar Vrbas Zeta Beograd

terület %

1. táblázat. Jugoszlávia tartományainak általános mezőgazdasági jellemzői

60 22 350 560 60 160 8 82 8 240 780 40 160 27 75 13,5 980 1100 260 760 9,5 86 7 270 520 70 150 20 83 6,5 150 210 10 55 12 75 12 380 875 60 220 11,5 78 9,5 250 800 40 100 19 88 5 200 680 30 110 22 82 6 133 340 20 40 18 4 33

100 100 100 33 8340 100 77

14,5 59 18 41 24 23 39 46 37

11

Forrás: Tomasevich, J.: Peasants, Politics, and Economic Change in Yugoslavia. Stanford University Press. 1955. 274–304. o.

Jugoszlávia népessége 1921–1941 között 4 millió fővel, 33%-kal gyarapodott (Romániáé, Hollandiáé, Bulgáriáé és Lengyelországé 28-30%-kal), ami – nem számítva Görögországot, mely 500 ezer fős nettó vándorlási egyenleget mutatott a török–görög népességcsere után – Európában a legjelentősebb volt.12 Míg azonban a népesség 1921–1931 között 2,25 millió fővel nőtt, addig a foglalkoztatottak száma csak 0,65 millióval, ami fiatal társadalomra és elhelyezkedési problémákra egyaránt utal. A mezőgazdaságnál jelentéktelenebb ipar (a mezőgazdaságban foglalkoztatottak 75%-kal szemben 11%) 0,2 millió új állást teremtett, míg a mezőgazdaság csak 0,25 millió embert szívott fel ezek közül (5,2%-os növekedés az agráriumban), ami egy alapvetően agrárországban arra utal, hogy a mezőgazdaság telítődése az 1833-as reformok után 100 évvel, 3 generáció alatt lezajlott! A mezőgazdaság befogadóképességének korlátait bizonyítja, hogy ugyanekkor a mezőgazdasági eltartottak száma viszont 1,2 millióval, 35%-kal nőtt, ugyanekkor az iparban a keresők száma 37%-kal, az eltartottaké csak 27%-kal emelkedett.13 Miközben 1921–1931 között a művelt földterület nagysága 700 ezer hektárral emelkedett csak (6,9 millióról 7,6 millióra), ami 10%-ot jelentett, a háztartások aránya 13%kal nőtt (222 ezer). Ezek közül csak 40 ezer jött létre új földön, körülbelül 170 ezer már meglévő birtoktestek aprózódásával jött létre14 (ami így 340 ezer család megélhetési viszonyain rontott). Végeredményben a mezőgazdaságban mérhető növekvő foglalkozta-


36


tottság mögött is ez a jelenség állt, nem pedig az új földek megművelése. Összefoglalva: a szántóterületek 20%-os növekedése 1921–1938 között nem állt arányban a lakosság 33%-os növekedésével (a mezőgazdaságból élőkével – 25% – igen, de a városlakók is ettek), ráadásul az egy főre jutó állatállomány 1914-hez képest alacsonyabb volt (mind az igaerőt, mind a húsforrást tekintve). Az eddigiek alapján belátható, hogy Jugoszlávia déli része kedvezőtlenebb természetföldrajzi és klimatikus viszonyai, továbbá népességfölöslege és rosszabb agrotechnikája miatt állami ösztönzők nélkül is nagy népességnyomást gyakorolt Észak-Jugoszláviára, nem csoda, hogy a Vajdaság bekebelezése után a meginduló földreformok és telepítések nemcsak a szláv népesség erősítését, a régi elit leváltását, de egyben a népességfölösleg levezetését is célozták Tomasevich érvelése szerint.15 A szerb telepesek 35%-a került a Délvidékre. A nyilvánvaló politikai hozadékon túl a földosztás gazdasági-társadalmi haszna és sikeressége vitatható: ezt maga a történész Jožo Tomasevich is elismeri. Ha ugyanis az 1897-es szerbiai birtokviszonyokat összevetjük az 1931-es Jugoszlávia viszonyaival, akkor kimondható: a jugoszláv állam birtokstruktúrája a regionális helyzet javulása – például Boszniában – ellenére nem volt modernebb, jobb, mint a szerb államé. Az 1919-es reform nem jelentett megoldást, a reform mindössze az egy generációval korábbi állapotokat állította vissza, azaz a népszaporulat állandósága mellett csak egy generációig odázta el a probléma kiújulását. Moore hasonlóképpen egyetért, hogy Jugoszlávia mezőgazdasági lakossága túlnépesedéssel küszködött (61%, míg Bulgária esetében 53%-os, Magyarország esetében 23%-os, Lengyelország esetében 50%-os volt az agrártúlnépesedés).16 Jugoszláviában a „többletnépesség” az 1921-es 4 millióról 1938-ra 5 millióra nőtt, míg Bulgáriában (1 millió) és Romániában (3 millió) stagnált.17 Ezek az adatok szintén megkérdőjelezik a földreform sikerességét, hiszen az már rég lezajlott 1938-ra, s a mutató mégsem javult. A regionális megoszlást vizsgálva egyedül a Vajdaság nem volt túlnépesedett 1938-ra, azaz a szerb telepesek beáramlása nem változtatta meg a viszonyokat, csak arányeltolódást okozott. Drava Drava Sava

Drava Drava Sava Sava Vrbas

Dunav Sava

Dunav

Vrbas

Dunav

Vrbas Drina

Beograd Vrbas Drina

Beograd Drina

Primorje

Dunav Beograd

Morava

Morava Zeta

Zeta Vardar béresek >20% iparban dolgozók az országos átlag (11%) felett béresek >20% hektáronként kevesebb mint 160 dinár jövedelem, országos továbbá a 2iparban ha alattidolgozók birtokokaz 40% felett átlag (11%) felett kevesebb mint 160 dinár jövedelem, 50% fölötti hektáronként népességtöbblet az agráriumban továbbá a 2 ha alatti birtokok 40% felett 50% fölötti népességtöbblet az agráriumban

Morava

Primorje Zeta

Morava

Primorje Zeta

Beograd Drina

Primorje

Vardar

Vardar gabonatermés 400 kg/fő alatt gabonát vásárló háztartások 50% felett gabonatermés 400 kg/fő alatt eladósodott háztartások aránya 33% alatt gabonát vásárló háztartások 50% felett az adósságállomány és az előállított érték eladósodott háztartások aránya 33% alatt aránya magas az adósságállomány és az előállított érték aránya magas

ábra.AAmezőgazdasági mezőgazdasági termelés és és az az eladósodás területi kapcsolatai 1. 1.ábra. termelés eladósodás területi kapcsolatai

Vardar

1. ábra. A mezőgazdasági termelés és az eladósodás területi kapcsolatai A Vajdaság (és Horvátország) helyzete (a birtoknagyság módusza18 5 ha felett volt végig) 18 vagy kis birtokkal sem olyanA Vajdaság jó, ha figyelembe vesszükhelyzete a föld(a nélküli 5 harendelkező felett volt végig) (és Horvátország) birtoknagyság módusza mezőgazdasági napszámosok, béresek számát: legnagyobb és Drava sem olyan jó, ha figyelembe vesszük eza arányaiban föld nélküli vagy kisDunav birtokkal rendelkező bánságokban volt (22-22 %), míg Morava tartományban 2%. mezőgazdasági napszámosok, béresek számát: ezcsak arányaiban legnagyobb Dunav és Drava A bánságokban makroszociális vizsgálva tehát elmondható, voltstratégiákat (22-22 %), míg Morava tartományban csakhogy 2%. a művelés alá vont birtoktestek nem sikerült, az újraosztás vallott, az agrotechnológia tehát elmondható, hogy a művelésnem alá vont A növelése makroszociális stratégiákat vizsgálvakudarcot


37


A Vajdaság (és Horvátország) helyzete (a birtoknagyság módusza18 5 ha felett volt végig) sem olyan jó, ha figyelembe vesszük a föld nélküli vagy kis birtokkal rendelkező mezőgazdasági napszámosok, béresek számát: ez arányaiban legnagyobb Dunav és Drava bánságokban volt (22-22%), míg Morava tartományban csak 2%. A makroszociális stratégiákat vizsgálva tehát elmondható, hogy a művelés alá vont birtoktestek növelése nem sikerült, az újraosztás kudarcot vallott, az agrotechnológia nem fejlődött, a foglalkozási átrétegződés nem zajlott le. Az indusztrializáció a városokban sem ment végbe: jellemző módon 1940-ben a 100 ezres Szabadka lakosságának fele a mezőgazdaságból élt. 100 ha-ra jutó mezg. lak. 1938

100 állategységre jutó lak. 1921

100 állategységre jutó lak. 1938

Népességtöbblet a mezg. népesség %-ában 1938

teljes népességnövekedés 1921–41

a népesség változása (%) a művelt földhöz képest

a népesség változása (%) az állatállományhoz képest

béresek (%)

Drava Drina Dunav Morava Primorje Sava Vardar Vrbas Zeta Beograd Jugoszlávia

100 ha-ra jutó mezg. lak 1921

2. táblázat. A túlnépesedés regionális jellemzői Jugoszláviában

135

144

110

141

44

33,3

7

28

9,5

197 136 82 146 235 151 135 138 231 55

193 167 82 166 251 157 148 138 239 117

100 90 100 136 198 116 116 90 113 28

133 158 134 195 158 143 125 138 106 140

58 52 2,5 52 68 49 46 42 66

14,5 59 18,2 41 23,5 23 39 46 37

-2 23 0 14 7 4 9,5 0 3,5

33 75 34 43 -20 23 8 53 -6

Forrás: Tomasevich, J.: Peasants, Politics, and Economic Change in Yugoslavia. 322. o.

22 3 22 2 5 10 5 4 4

Dunav bánság kiemelkedett a többi a közül, burgonya- és tejtermelésben előzte csak meg Drava és Sava tartomány. Dunav bánság állította elő az ország gabonatermelésének 43%-át, zsír és olajtermelésének 40%-át, tojástermelésének 30%-át. Sava tartomány a burgonya 40%-át és a tej 30%-át állította elő.19 A termelés eloszlása oly egyenetlen volt, hogy 1918–1923 között a kormány 122 millió dinár értékű terményt csoportosított át a rászoruló tartományokba. A kenyérgabona fogyasztása szintén területi jelenségeket mutatott: Közép-Boszniában (Szarajevo) 270 kg/fő volt, Vrbas környékén 350 kg, míg Ljubljanában 180 kg, Dubrovnikban 150 kg, ugyanekkor Dárda településen 450 kg volt.20


38


Forrás: Statistique agricole annuelle 1938. Beograd, 1939.

44 51 97 61 35 53 50 53 31 56

gabonát vásárló háztartások (1932, %)

140 43 84 69 66 127 61 58 69 82

tojás (db/fő)

3,6 6 16 4 5 8 2,5 4,5 3 6,7

tej (kg/fő)

22 17 29 20 17 22 18 19 19 20,5

zsír és olaj (kg/fő)

281 56 94 16 94 227 23 105 37 108

hús (kg/fő)

165 460 1405 465 206 481 340 433 232 540

burgonya (kg/fő)

1184 1743 2494 1579 956 2855 1725 1154 1008 15076

gabona (kg/fő)

Drava Drina Dunav Morava Primorje Sava Vardar Vrbas Zeta Jugoszlávia

népesség (ezer fő)

éves átlag

3. táblázat. A fő termékek termésátlagai és a hiányt szenvedő gazdaságok aránya 1934–1938

47 56 30 48 95 49 47

61 78

A gazdasági világválság komoly hatással volt az agrárszektorra. Az adósságállomány regionális megoszlását vizsgálva (4. táblázat) a Vajdaságra az volt jellemző, hogy zömmel bankoknak, s nem magánszemélyeknek tartoztak a parasztok (így Jugoszlávia és bankrendszerének szétesése, az államhatárok megváltozása kifejezetten jól jött a bácskai gazdáknak), az eladósodott földek aránya viszonylag kicsi volt (33% alatt), kevesen vásároltak gabonát is, viszont az eladósodottak itt tartoztak a legnagyobb összeggel – 19 ezer dinár 126 mázsa búzát jelentett 150 dináros mázsánkénti áron! Az egyébként is szegény Primorje tartományban esély sem volt a hitelek törlesztésére, az eladósodott háztartások aránya pedig a legnagyobb Vrbas, Primorje és Drava tartományokban volt. A fajlagos gabonatermeléshez viszonyítva az adósságállományt, Primorje adósai voltak a legrosszabb helyzetben. Statisztikai vizsgálataink kimutatták, hogy 1931-ben a béresek aránya és a regionális népességnövekedés között -0,7-es korreláció mérhető, azaz minél nagyobb a népességnövekedés, annál kisebb a béresek aránya: ez kétféleképpen magyarázható: (1) a birtokfelaprózódás folyamata dominánssá vált, illetve (2) ott alkalmaztak béreseket, ahol a kis szaporulat miatt relatív munkaerőhiány volt (pl. Vajdaság), amely éppen ezt a stratégiát (sváb egykézés) alkalmazta a birtokaprózódás elkerülése érdekében. A béresek aránya és a háztartásonkénti adósság összegének regionális különbségei között szintén területi korreláció volt mérhető (r=0,9). A földterület növekedéshez viszonyított népességnövekedés és a nyers népességnövekedés regionális adatai között is 0,7-es erősségű volt a kapcsolat. Azaz jobban nőtt a népesség, mind a rá jutó földterület. Érdekes módon legkisebb szaporulattal rendelkező területeken volt a legnagyobb az adósság összege, vélhetően azért, mert itt a bevételek is nagyobbak voltak, így a jövedelemhez viszonyított adósságállomány nem volt nagy.


39


Minél nagyobb volt egy területen a népességtöbblet, annál kisebb volt a föld átlagos hektáronkénti hozama, tehát a legnagyobb demográfiai nyomást az egyébként is kedvezőtlen adottságokkal bíró területek fejtették ki, amit a népességnövekedés csak tovább degradált.

115 15 14 12 63 15 19 9 37 18

Egy lakosra jutó egyenes adó

19000 7000 19000 5500 13000 7300 6300 3900 8600 9800

adósság és gabonatermelés aránya

5500 1500 3100 1600 7500 2300 1500 1000 3000 2500

adósság eladósodott háztartásonként

60 51 24 25 34 38 16 57 54 35

átlagos adósság hek táronként (eladó sodott földeken)

46 44 22 26 52 39 17 59 44 35

eladósodott földek aránya (%)

48 40 21 23 71 56 41 47 66 45

eladósodott háztartások aránya (%)

1192 625 1683 320 839 1185 209 328 496 6880

tartozás aránya (%) magántőkéseknek

Drava Drina Dunav Morava Primorje Sava Vardar Vrbas Zeta Jugoszlávia

Adósság (millió dinár)

4. táblázat. Az adósságállomány regionális megoszlása (1932)

108 48 164 45 35 117 43 31 42 98

Forrás: Komadinić, M. J.: Problem seljačkih dugova. Belgrád, 1934. 60–64. o. és Államtudományi Intézet, 1941.

II. A Felvidék és Észak-Erdély 10 év alatti 10%-os népességgyarapodásával szemben a Délvidék csupán 50 ezer fő természetes népszaporulatot könyvelhetett el 1930–1940 között, míg a vándorlási veszteség ugyanennyi volt.21 Ennek oka, hogy a terület katonai birtokbavétele után a magyar hatóság megkezdte annak magyarítását. Ugyanolyan módszereket használt, mint korábban a jugoszláv: a szlávoktól igyekezett megszabadulni, s helyükbe magyarokat telepíteni. A közigazgatásba – a helybeli magyarság nem kis elégedetlenségére – anyaországi, megbízható tisztviselőket irányítottak, a nagy tanítóhiányt is 1300 anyaországi diplomás tanítóval és tanárral pótolták, csökkentve az anyaországban a középosztály társadalmi nyomását. A szerbek közül az első világháború után a bácskai magyarok közé, a magyaroktól elkobzott földekre telepített új falvak lakóit, a szerb önkénteseket (dobrovoljácok) iparkodtak visszaerőszakolni Szerbiába, s mivel ez a német ellenkezés miatt nehezen ment, 12 ezret közülük táborokba kényszerítettek. A minisztertanács kimondta az elkobzott földek visszavételét, így 192 ezer holdat sajátítottak ki. Ennek harmadrészét tette ki a 62 dobrovoljác telep 53 ezer holdas területe, amelyből 35 ezer hold jutott a betelepített bukovinai székelyeknek. A 6900 dobrovoljác család helyére összesen 3279 bukovinai székely családot (körülbelül 13 200 fő) telepítettek be, 35 ezer katasztrális hold földre. Egy házaspár 3 hold földet kapott, s minden gyerek után


40


további 1 holdat (eredeti hazájukban 0,7 hold jutott rájuk). A vitézi családok 16 holdat kaptak, Baranyában pedig további 5800 fő (mintegy 1300 család) kapott telket.22 Werth Henrik vezérkari főnök eredetileg 150 ezer „nem őslakos” szláv kitelepítésével számolt (a szerbek 60%-a), de a Muraközben pl. csak az összeírásra került sor, a kitelepítésre nem. A kitoloncoltak számát megközelítőleg 35 ezer főre becsülték a németek, a szerbek 50 ezer fölé tették számukat.23 Mivel a jugoszláv földreform idején az elkobzott birtokok tulajdonosainak kártalanítása elmaradt, így most ők részesültek a földekből (ez megint nem a kisbirtokos parasztságnak kedvezett). Albrecht főherceg visszakapta 86 ezer holdas béllyei birtokát, a temerini Fernbach Péter újvidéki főispán 1200 holdat kapott vissza, a razzia után üresen maradt sajkási földekből 2700 hektárra magyarok telepedtek. Ugyanakkor a házhelyek osztása itt is lezajlott, miként Magyarország egészén – telek nélkül 14 ezer házhelyet osztottak, ebből 13 ezret magyarok kaptak meg.24 Az oktatás vizsgálata különösen fontos, hiszen egyrészt képet ad a lokális társadalom igényeiről, másfelől bemutatja a központi politika törekvéseit és preferenciáit is. Az állami ideológiára jól rávilágít Balogh Ányos szegedi tankerületi főigazgató írása: eszerint a magyar őslakó erős öntudatú, rendelkezik mindazon képességekkel, melyekkel a kitűnő egyéni erényekkel (és nagy bűnökkel) bíró szerbség nem. Az utóbbi hiába értelmes, szorgalmas, jó kereskedő, „a hirtelen vezető szerepben nem találta meg a kiegyensúlyozott vezető népek nagy erényét, a megértés, nagylelkűség adományát, ezért túlméretezett impériumának keretén belül egyetlen más népiség vonzalmát sem tudta biztosítani.”25 Ugyanakkor a bácskai magyarokat bosszúvággyal, türelmetlenséggel vádolta, akiknek érzelmeit csak az anyaországi hivatalnokréteg bölcsessége tudja helyes mederbe terelni (a „hideg napok” előtt született a tanulmány), Balogh Ányos rávilágít a helyi magyarok és hivatalnokok közötti ellentétre, hiszen a helyi elit alig tudott bekapcsolódni a nevelésbe. Balogh szerint óvatos távolságtartással kell viszonyulni a németekhez. A magyar szellemiség kialakulásának letéteményeseként egyértelműen az oktatást nevezte meg.26 A 98 ezer népiskolai diák 58%-a nem magyar volt, ami nagyjából megfelelt az etnikai viszonyoknak. Az viszont egyértelmű, hogy a magyar ajkúak túlreprezentáltak voltak 1942–1943-ban a magasabb fokú végzettséget adó iskolákban (5. táblázat), s csupán az általános iskolában és középfokú mezőgazdasági iskolákban mutatott arányuk egyezik meg a magyarság etnikai arányával. Kifejezetten magas volt a magyarok aránya a kereskedelmi iskolákban, ami annak volt köszönhető, hogy a birtokszerkezet és a földreform nem a magyarságnak kedvezett, hanem a szerbeknek, illetve egykéző taktikájuk miatt a németeknek (akik viszont ezzel etnikai arányszám-csökkenést voltak kénytelenek vállalni, míg a magyarok az arányszám viszonylagos stabilitása mellett az elszegényedést és a foglalkozási átrétegződést). A németek a polgári iskolákban voltak felülreprezentáltak, a szerbek viszont csak a mezőgazdasági középiskolákban. Az egyetlen felsőoktatási intézményben, a két évfolyamos Kereskedelmi Főiskolán 86 magyar, 14 szerb, 4 szlovák és 2 német tanult, a magyarok felülreprezentáltsága egyértelmű volt.27


41


nemzetiségi összetétel 1910/1941, %

(%)

magyar

41400 42,2 162 53,1 3780 53,2 2900 52,6 143 46,4 470 71,2 412 59,7 42/39

szerb

19000 19,3

75

24,6 480

975 17,7

88

28,6

66

10,0

német

18200 18,5

16

5,2 1850 26,1 1030 18,7

32

10,4

89

13,5 156 22,6 26/20

bunyevácsokác

6100 6,2

28

9,2

285

4,0

225

4,1

21

6,8

26

3,9

38

5,5

6

szlovák

4300 4,4

5

1,6

167

2,4

75

1,4

7

2,3

2

0,3

17

2,5

4,5

ruszin

2100 2,1

0

0,0

15

0,2

76

1,4

4

1,3

3

0,5

12

1,7

horvát

350

0,4

19

6,2

37

0,5

59

1,1

3

1,0

5

0,8

4

0,6

cigány

730

0,7

0

0,0

0

0,0

0

0,0

0

0,0

0

0,0

0

0,0

zsidó

180

0,2

0

0,0

60

0,8

118

2,1

5

1,6

0

0,0

0

0,0

Az etnikai adatok a teljes népességre vonatkoznak nem az iskolás korú korosztályra

líceum** és tanítóképz.

(%)

kereskedelmi középisk.

(%)

Közép ipariskola

(%)

gimn.

(%)

polgári isk.

(%)

kereskedőtanonc-iskola*

(%)

általános iskola

5. táblázat. Az egyes iskolatípusokban tanuló diákok anyanyelvi megoszlásának és a nemzetiségi összetételnek az összehasonlítása a Bácskában 1942-ben

összesen

6,8

52

7,5 18/16

98200 100 305 100 7170 101 5510 100 308 100 660 100 690 100

* iparostanonc-iskolák nélkül,

** a Kereskedelmi Akadémia adatai nélkül

Forrás: Balogh Ányos: A délvidéki szellem kialakulásának tényezői. Délvidéki Szemle, 1943. november. 356–370. o.

E helyzetnek oka az van: az egyik, sok szerb magyar intézményekben E helyzetnek több több oka van: egyik, hogy hogy sok szerb magyar intézményekben tanult.tanult. A A Demeter Gábor – Radics Zsolt 42 Gazdaság és társadalom ok, hogy több iskolatípusból nem is létezett a kisebbségek nyelvén intézmény. másikmásik ok, hogy több iskolatípusból nem is létezett a kisebbségek nyelvén oktatóoktató intézmény. A A Bács-Bodrog megyében lévő (a bajai nélkül) 335 általános magya ács-Bodrog megyében lévő (a bajai járás járás nélkül) 335 általános iskolaiskola közöttközött tisztatiszta magyar E helyzetnek több mindössze oka van: egyik, hogynyelvű, sok17szerb intézményekben tanult. nyelvű volt 175 (52%), 21 szerb 17magyar német, 5 bunyevác, 3 szlovák és egy yelvű volt 175 (52%), mindössze 21azszerb nyelvű, német, 5 bunyevác, 3 szlovák és egy A másik ok, hogy több iskolatípusból nem is létezett a kisebbségek nyelvén oktató intézműködött 1942-1943-ban. az egynyelvű általános iskolák 75%-a magya uszinruszin iskolaiskola működött 1942-1943-ban. Azaz Azaz az egynyelvű általános iskolák 75%-a magyar mény. A Bács-Bodrog megyében lévő (a bajai járás nélkül) 335 általános iskola között ami egyértelműen felülreprezentáltságot eredményezett. Az egynyelvű iskolák ami egyértelműen felülreprezentáltságot eredményezett. Az 17 egynyelvű szerbszerb iskolák olt, volt, tiszta magyar nyelvű volt 175 (52%), mindössze 21 szerb nyelvű, német, 5 bunyevác, csak az3 egynyelvű iskolák 10%-át tették ki, így a szerbek egy része bizonyíthatóan kétnyelvű sak az egynyelvű iskolák 10%-át tették ki, így a szerbek egy része bizonyíthatóan kétnyelvű szlovák és egy ruszin iskola működött 1942–1943-ban. Azaz az egynyelvű általános intézményben tanult (mivel népességen arányuk 18-22% tézményben tanult (mivel népességen belülibelüli arányuk 18-22% volt).volt). iskolák 75%-a magyar volt, ami egyértelműen felülreprezentáltságot eredményezett. Az egynyelvű szerb iskolák csak az egynyelvű iskolák 10%-át tették ki, így a szerbek két tannyelvű népiskolák száma 77 (20%), volt (20%), 29 magyar-szerb, 22 magyar A kétAtannyelvű népiskolák száma 77 volt ebbőlebből 29 magyar-szerb, 22egy magyarrésze bizonyíthatóan kétnyelvű intézményben tanult (mivel népességen belüli arányuk német, 21 magyar-bunyevác, 4 magyar szlovák és egy magyar-ruszin, azaz az egyik émet, 21 magyar-bunyevác, 4 magyar szlovák és egy magyar-ruszin, azaz az egyik nyelvnyelv 18-22% Feltűnő a bunyevácok felülreprezentáltsága, a minden esetben az államnyelv volt. volt. Feltűnő a bunyevácok felülreprezentáltsága, akik akik a minden esetben azvolt). államnyelv A két tannyelvű népiskolák száma 77 volt (20%), ebből 29 magyar–szerb, 22 magyar– kormányzat számára megbízható elemet jelentettek a Bácskában, ezért voltak szép számma ormányzat számára megbízható elemet jelentettek a Bácskában, ezért voltak szép számmal német, 21 magyar–bunyevác, 4 magyar szlovák és egy magyar–ruszin, azaz az egyik iskoláik, s a minden felsőbb oktatásban is preferálták őket, mint asszimilációra hajlamos népcsoportot koláik, s a nyelv felsőbb oktatásban is preferálták őket, mint aasszimilációra hajlamos népcsoportot. esetben az államnyelv volt. Feltűnő bunyevácok felülreprezentáltsága, 3 vagy több nyelvű népiskola 36 volt (10%). Ezek között dominált a magyar-német-szerb vagy többakik nyelvű népiskola 36 volt (10%). Ezek között dominált a magyar-német-szerb a kormányzat számára megbízható elemet jelentettek a Bácskában, ezért voltak (18), magyar-német-sokác 4, magyar-német-ruszin 3, magyar-német-szerb-szlovák kolaiskola (18), szép magyar-német-sokác magyar-német-ruszin 3, magyar-német-szerb-szlovák 2, 2 számmal iskoláik, s a4,felsőbb oktatásban is preferálták őket, mint asszimilációra hajlamos népcsoportot. 3 szintén vagy több228 nyelvű magyar-német-szerb-ruszin volt.28népiskola 36 volt (10%). Ezek között dominált magyar-német-szerb-ruszin szintén 2 volt. a magyar–német–szerb iskola 4, magyar–német–ruszin 3, Bács-Bodrogban nélkül) 51magyar–német–sokác községben iparostanonc ők valamennyien Bács-Bodrogban (Baja(Baja nélkül) 51 (18), községben 5660 5660 iparostanonc tanult,tanult, ők28valamennyien magyar–német–szerb–szlovák 2, magyar–német–szerb–ruszin szintén 2 volt. tanulták az államnyelvet, Újverbászon és Apatinban, a német voltoktatás az oktatá nulták az államnyelvet, kivévekivéve Újverbászon és Apatinban, ahol ahol a német volt az Bács-Bodrogban (Baja nélkül) 51 községben 5660 iparostanonc tanult, ők valamen�nyelve. A képzés általános volt, szakirányú továbbképzéssé történő átalakításuk folyamatban yelve. A képzés általános volt, szakirányú történő átalakításuk folyamatban nyien tanulták az államnyelvet, kivévetovábbképzéssé Újverbászon és Apatinban, ahol a német volt az Aoktatás középfokú oktatás alsó szintjét képviselő kereskedő tanonciskolák a olt. volt. A középfokú oktatás alsó szintjét képviselő kereskedő tanonciskolák jelentették a nyelve. A képzés általános volt, szakirányú továbbképzéssé történő átalakításukjelentették továbblépést, valamennyi (Szabadka, Zombor, Újvidék) magyar oktatási nyelvvel működött ovábblépést, valamennyi Újvidék) magyar kereskedő oktatási nyelvvel működött, folyamatban volt.(Szabadka, A középfokúZombor, oktatás alsó szintjét képviselő tanonciskolák miközben a beiratkozott hallgatók csak 53%-a voltZombor, magyar. Lényegében hosszú a továbblépést, valamennyi (Szabadka, Újvidék) magyar oktatási miközben a jelentették beiratkozott hallgatók csak 53%-a volt magyar. Lényegében hosszú távontávon ez is ez a is a nyelvvel működött, a beiratkozott 53%-a volt magyar. Lényemagyarosítást segítette volna elő. Érdekes, hogy a csak kereskedőtanoncok a magyarok magyarosítást segítette volnamiközben elő. Érdekes, hogyhallgatók a kereskedőtanoncok közöttközött a magyarok gében hosszú távon ezetnikai is arányukat, a magyarosítást segítette volna elő. Érdekes, hogy a kereskedőszámaránya meghaladta arányukat, Balogh szerint ennek a szerb földbirtok-politika zámaránya meghaladta etnikai Balogh szerint ennek a szerb földbirtok-politika tanoncok között a magyarok számaránya meghaladta etnikai arányukat, Balogh szerint következményeképpen fellépő földhiány volt az oka. övetkezményeképpen fellépő földhiány volt az oka. ennek a szerb földbirtok-politika következményeképpen fellépő földhiány volt az oka.

84 272

8467 123 67 83 83 272

123

szerb

1151 1151

21

szerb

5 31 17

5 31 magy ar magy ar

21

szerb

német német

3513

1129 1129

17

magyarmagyar

német német

bunyevácbunyevác3513 sokác sokác szlovákszlovák

buny ev ácbuny ev ácsokác sokác szlov ák szlov ák

ruszin ruszin horvát horvát

szerb

ruszin 175

ruszin

175

ábra. Diákok a középiskolákban Azegynyelvű egynyelvű általános nyelvi megoszlása 2. ábra.etnikai Diákok megoszlása etnikaiamegoszlása a középiskolákban Az általános iskolákiskolák nyelvi ábra.2.Diákok etnikai megoszlása középiskolákban Az egynyelvű általános iskolák nyelvimegoszlása megoszlása

A 4 osztályos polgáriiskolákban iskolákban aa magyar oktatási nyelvű intézményekben kötelező A 4 osztályos polgári magyar oktatási nyelvű intézményekben kötelező A 4 osztályos polgári iskolákban a magyar oktatási nyelvű intézményekben kötelező volt vol volt a német, fakultatív a szerb. A 25 intézményből 3 német és 1 szlovák tannyelvű volt a német, fakultatív a szerb. 25 intézményből 3 német és 1 szlovák tannyelvű volt (szerb német, fakultatív a szerb. A 25 Aintézményből 3 német és 1 szlovák tannyelvű volt (szerb (szerb nem volt), de itt a magyar nyelv tanulása volt kötelező. Egy intézmény, a bácsi, nem volt), de itt a magyar nyelv tanulása volt kötelező. Egy intézmény, a bácsi, em volt), nem de itt a magyar nyelv tanulása volt kötelező. Egy intézmény, a bácsi, nem nem működött a tanárhiány miatt. működött tanárhiány működött a tanárhiány miatt.miatt. Aagimnáziumok között 9 magyar állami intézmény volt közel 4000 hallgatóval, egy A községi gimnáziumok között 9pedig magyar állami intézmény volt közel hallgatóval, A gimnáziumok között 9 magyar állami intézmény volt közel 4000a 4000 hallgatóval, egy egy magyar gimnázium 60 tanulóval működött (Szabadka). Mivel magyar ajkú községi magyar gimnázium 60 tanulóval működött (Szabadka). a magyar özségi magyar gimnázium pedigpedig 60 tanulóval működött (Szabadka). MivelMivel a magyar ajkú ajkú diákok volt, egyértelmű, és szerb diákok is tanultak a magyar nyelvű iákok számaszáma 2900 2900 volt, egyértelmű, hogy hogy németnémet és szerb diákok is tanultak a magyar nyelvű középfokú intézményekben. A németek nem rendelkeztek gimnáziummal özépfokú államiállami intézményekben. A németek nem rendelkeztek államiállami gimnáziummal csak csak két alapítványival, létezett viszont egy szerb nyelvű gimnázium, az alsó ét alapítványival, létezett viszont egy szerb nyelvű államiállami gimnázium, igaz igaz az alsó


43


diákok száma 2900 volt, egyértelmű, hogy német és szerb diákok is tanultak a magyar nyelvű középfokú állami intézményekben. A németek nem rendelkeztek állami gimnáziummal csak két alapítványival, létezett viszont egy szerb nyelvű állami gimnázium, igaz az alsó osztályokban (egy fiú, egy lány osztály volt) a tanulók létszáma meghaladta a 60 főt. A két német oktatási nyelvű iskolában 815 német, az utóbbiban 680-700 szerb tanult, miközben a német ajkú gimnáziumi diákok száma 1030, a szerb ajkúaké 980 volt.29 A számokból kiderül, hogy 300 szerb (a szerb ajkú gimnáziumi diákok 30%-a) és több mint 200 német (és 200 bunyevác) magyar nyelven tanult. Ez utóbbi (két) népcsoport egyébként is könnyen asszimilálódott a magyar relatív többséghez. A gimnázium mellett a jóval gyakorlatiasabb, s a terület gazdasági adottságainak inkább megfelelő első középfokú mezőgazdasági iskola csak 1941–1942-ben nyílt meg Újvidéken, tehát új alapítású intézmény volt 2 osztállyal, 17 tanárral, döntően magyar ajkú diáksággal, kifejezetten abból a célból, hogy a kisbirtok gazdálkodásának kontinuitását biztosítsa. Gazdasági irányú képzést biztosított 3 ipariskola, 1 gépészeti-építészeti intézmény, 2 női ipariskola. A 3 magyar tannyelvű kereskedelmi középiskola szintén a középfokú oktatás gyakorlatiasabb, gazdasági oldalát képviselte. Itt is tanult 90 német, 66 szerb tanuló. A líceumok és tanítóképzők közül 2 állami intézmény magyar tannyelvű volt, ezek mellé társult egy magyar tannyelvű római katolikus és egy német tannyelvű iskola. Ide sorolható még az óvóképző is és az újverbászi német nyelvű, alapítványi menhelyvezető-iskola. 1910-es adatokkal számolva a bunyevác lakosság (30 ezer fő) 20%-a járt valamilyen szintű oktatási intézménybe, akárcsak a magyarok esetében, a szerbek esetében ez 1-2%-kal alacsonyabb volt, ami magyarázható a magasabb oktatási szintekről való kimaradásuknak. Az oktatás során hiány volt magyarul tudó oktatókban, ezért is hoztak anyaországiakat, másrészt a korábbi tanárok tevékenységét felülvizsgálták: így az óbecsei járás 53 délszláv tanárából csak 37 főt alkalmaztak újra, s ez még kifejezetten magas arány volt, mert az újverbászi állami gimnáziumban 1, a zentaiban 4 embert vettek át a 14-18 fős tantestületből, Szenttamáson pedig kettőt a 13-ból.30 Ha az oktatás egyéb (infrastrukturális) feltételeit vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy az általános iskolákban az 1 tanárra jutó diáklétszám nagy volt, de jelentősen nem tért el a magyarországi átlagtól, az egy iskolára jutó tanárok száma sem volt lényegesen nagyobb, viszont jelentősen elmaradt a középfokú oktatási intézményekre jutó tanárok számától, s szintén problémás az egy osztályra (népiskolák esetében teremre) jutó diákok száma, ami teremhiányra utal. Így az alapfokú oktatás helyreállítása sikeresnek csak nagy általánosságban mondható. Különösen igaz ez egyes speciális esetekben: például az új székely telepítéseknél. Vajszkán 333 diákra 6 tanterem jutott, ami nem is volt olyan rossz arány, Hadikújfaluban viszont 292 gyerekre 2, Hadikszálláson és Hadikligeten pedig a 200 gyereket 1 tanár tanította, az is csak rövid ideig, mert megbetegedett. A székely telepesek 26 iskolát kaptak, de a 4000 gyerek neveléséhez még 24 terem kellett volna, hogy az osztálylétszám ne haladja meg az 50 főt.31 Átlagosan a gimnáziumok diáklétszáma volt a legnagyobb, de ott kifejezetten jó volt a tanár–diák arány. A polgári társadalom erősségét önszerveződési képességének foka mutatja meg: ide tartoznak a szellemi kultúrát (sajtó, színház) illetve a szabadidős tevékenységeket be-


44


tanár

diák

diáklány

diák/tanár

tanár/osztály

tanár/iskola

diák/osztály

diák/iskola

általános iskola 335 kereskedőtanonc3 iskola* polgári iskola 24 gimnázium 12 mezőgazdasági 1 iskola középfokú ipar6 iskola kereskedelmi kö3 zépiskola líceum és tanító4 képző** akadémia 1

osztály (terem)

iskola

6. táblázat. Az oktatás feltételeinek mérőszámai a Bácskában 1942-ben

9

24

300

***

13

2,7

8,0

33,3

100

142 139

228 286

3052 3622 3780 1730

29 19

1,6 2,1

9,5 23,8

47,0 39,6

278 459

2

17

104

6

8,5

17,0

52,0

104

17

54

98

210

6

3,2

9,0

18,1

51,3

19

50

400

250

13

2,6

16,7

34,2

217

675

***

97

16

1444 2035 49800 48400 48

2

27

1,4

6,1

68,0

0,0 4

13,5

27,0

293

169 56,5

113

*az iparostanonc iskolákat nem tartalmazza, ** az óvóképzőt és a menhelyirányító-képzőt nem tartalmazza, *** a diákok száma az előző oszlopban összevonva Forrás: Balogh Ányos: A délvidéki szellem kialakulásának tényezői. 356–370. o.alapján saját szerk.

mutató mérőszámok (sport). Mindezek regionális megoszlása a térszerkezet kiegyensúlyozottságáról (kiegyensúlyozatlanságáról) is tájékoztat, így alkalmasak egyes városok szerepének megítéléséhez. Az időszaki sajtótermékek tekintetében a Bácska nem volt lemaradva az országos átlagtól: Bács-Bodrog megyében 40 lap jelent meg, a szomszédos Csongrádban 41, Baranyában csak 19, ráadásul e két helyen a lapkiadás a székhelyekre koncentrálódott (90% felett), nem úgy, mint Bács-Bodrog megyében. A periodikák közül 9 Újvidéken, 4-4 Szabadkán és Zomboron (a provinciális megyeszékhelyen, Baján viszont 5) jelent meg, de Apatin, Bácsszentiván, Magyarkanizsa, Topolya és Zenta is két-két lappal rendelkezett, Újverbász hárommal, Óbecse, Őrszállás, Temerin 1-1-gyel. Szerb nyelvű lap vidéken országosan 3 volt. Érdekes módon az 1929–1933-as gazdasági világválság sem redukálta a lapok számát, sőt a növekedés az 1940-es évek elejéig folyamatos volt. Ezt követően viszont átlag 30-40%-os visszaeséssel kell számolni Magyarországon.32 Összehasonlításként 1942-ben Szegeden 32, Pécsett 18, Debrecenben 23, Miskolcon 15, Kolozsvárott 41 lap jelent meg, Érsekújváron, Rozsnyón, Egerben 4. A megyeszékhelyek tekintetében tehát érezhető a különbség a visszatért délvidéki, felvidéki területek és Csonka-Magyarország viszonyai között (Erdély esetében nincs így), de az egyéb városok tekintetében nem volt jelentős különbség.33 Magyarországon ekkor 1380 periodika jelent meg, Bulgáriában 840, Romániában pedig 1690.34


45


A társadalom önszerveződésének előrehaladottságát és a települések hierarchiában elfoglalt rangját mutatják a sportegyletek: nagy területe miatt Bács-Bodrog a 39 sportegyletével az előkelő 3. helyen tanyázott (Baranyában 9, Csongrádban 10, Hevesben 32, Békésben 47). Ráadásul csak 13 keletkezett 1921 előtt, a többi a jugoszláv éra alatt alakult. 1941 után 21 társulat újjáalakult, 9 szüneteltette működését, 9 változatlanul működött tovább. Szabadka a maga 17 sportegyesületével elmaradt a szomszédos, hasonló lakosságszámú Szeged (31) mögött, de a kisebb Pécset (14) és Újvidéket (8) és a regionális központ Kolozsvárt (15) megelőzte. Zomborban 5 egyesület volt, ugyanannyi, mint Szatmárnémetiben vagy Ungváron, ami némi elmaradást jelent egy megyeszékhelytől/ törvényhatósági jogú várostól. A korábban megyeszékhelyként funkcionáló Baja 8 ilyen egylettel rendelkezett.35 A 2900 fős férfi és 500 fős női taglétszám is imponáló, bár a délvidéki sportegyletek viszonylag kicsik voltak (egyesületenként 100 rendes tag alatt) (Borsodban 21 egyesületben 4800 rendes tag volt, Esztergom megyében 3600 tag 18 egyesületben csoportosult, egyesületenként 200 fővel). A tagdíjat nem fizetőkkel együtt összesen 4800-an voltak tagjai sportegyesületeknek a Bácskában.36 Szabadkában a férfi rendes tagok száma 1300, Szegeden viszont 4000 fő volt, s további 1500 nő is tagja volt az egyesületeknek. Pécsett 3400 férfi és 750 nő volt tagja sportegyesületeknek. Újvidéken 2000 férfi és 1000 nő, Zomborban 650 férfi sportolt egyesületi szinten. Szabadkán és Zomborban a nők alárendelt szerepe az egyesületi életben Újvidékkel, de akár Péccsel vagy Szegeddel összevetve is egy másfajta, tradicionálisan mezőgazdasági társadalmat és városszerkezetet rajzol ki (Szatmárnémetiben, Kecskeméten és Debrecenben is alacsony volt a nők aránya: 10% körüli, míg a „modernizálódó”, dinamikus városokban 20% felett). 1939–1941 között egyébként 20%-kal zuhant a sportegylet alapítási láz a behívások miatt, míg korábban a sportegyletek egyben a katonai szolgálatra is előkészítettek, ennek köszönhető az alapítások megélénkülése. Míg az előbbi tényezők a lokális társadalom erejét reprezentálták, addig a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem mutatóinak vizsgálata a nemzetgazdaság szempontjából jelentős. A mezőgazdasági helyzetről, a kisbirtok lehetőségeiről azért érdemes néhány szót szólni, mert a megyében a szezonális vándorlás jelentéktelen volt. Bács-Bodrog nem volt jelentős mezőgazdasági munkást kibocsátó, illetve fogadó térség (ennek részben anyaországtól való elzártsága is oka volt). Az 5000 vándormunkás fele érkezett csak más megyéből, 2500-an saját megyéjük területén találtak munkát, s 1100-an távoztak csak más helyre, míg Fejérben 18 000 fő volt a vándormunkások száma, közülük 16 ezer más megye területéről érkezett.37 Egy elsőosztályú munkás mezőgazdasági órabére 36-38 fillér, ami napi 280-380 fillért jelentett (napszámbérként), egy másodosztályúé 26-27 volt Bácskában. Csak a Dunántúl északi részében volt ennél magasabb (400-450 fillér) a napszám július–augusztus során. Az idénymunkások (summások) esetében sem volt lényeges különbség: 200 kg gabona járt havonta egy első osztályú munkásnak.38 A béresek viszont 2000 öl földet és 200 öl kertet kaptak, ami országosan a legtöbb: 25%-kal volt magasabb az átlagnál (Szegeden például 1600 öl volt, ami szintén magas), s összefügg azzal, hogy a jugoszláv érában is magas volt a béresek aránya. Mivel az ár magas volt, a béresek nagy száma ellenére nem beszélhetünk túlkínálatról, a birtokszerkezet valószínűleg igényelte a mezőgazdasági munkaerőt. A következőkben a gyáripar, a kisipar és a kereskedelem nemzetgazdaságból való részesedését, fejlettségét, fejlődését vizsgáljuk meg a visszafoglalt Délvidéken.


46


A gyársűrűség a trianoni területen 4,4 gyár/100km2 volt, a Felvidéken 2,2, Kárpátalján 0,7, Erdélyben 1,1, a Délvidéken pedig 2,8 volt. Ha a gyári munkások számát a lakossághoz viszonyítjuk, úgy a Délvidék 1,3%-a elmarad a trianoni 3,8%-tól (Felvidék: 1,1%, Kárpátalja 0,4%, Erdély 1,1%).39 Délvidék kis részesedésnek és rossz mutatóinak részben természetföldrajzi adottságai, részben a jugoszláv politika volt az oka. Míg 1913-ban 27 ezer ipari munkást tartottak nyilván a területen, 1941-ben már csak 13,5 ezer munkást írtak össze. Bár a termelés 1913–1941 között nominálértéken 50%-kal nőtt, ennek nagy része az inflációból származott, olyannyira, hogy valójában 10%-os termeléscsökkenést regisztráltak reáláron (170 millió pengő, illetve korrigálva 97 millió, ami viszont egy főre számítva mégis némi növekedést jelentett a létszámcsökkenés miatt). A gyárankénti termelési érték is csak 538 ezer pengő volt, szemben a magyarországi 1200 pengővel. (Ebből kiszámolható, hogy a Délvidéken 1941-ben 318 üzemet írtak össze).40

Növekedés

A befektetett tőke változása

Az ipari termelés növekedése nominálértéken

tőkearányos növekedés 1941–1942

Délvidék Dél-Felvidék Észak-Erdély Kárpátalja

5070 (5190) 318 290 600 90

Növekedés db**

Magyarország

Gyár (1942)

Gyár (1941*)

7. táblázat. Az ipari üzemek számának és a tőke növekedése az egyes országrészeken (1941–1942)41

5650

120

2%

-2%

+25%

127%

460 310 660 130

142 20 60 40

44% 7% 10% 44%

-21% +20% +9% -10%

+36% +44% +33% +44%

172% 120% 122% 160%

* illetve az adott terület visszaszerzésekor ** Magyarország esetében a területgyarapodással szerzett növekedés nélkül

Forrás: Farkasfalvy Sándor: A gyáripar 1941-ben. Magyar Statisztikai Szemle, 1942. 9. sz. adatai alapján

A gyárak száma 1942-ben Magyarországon 5650-re emelkedett, de az 580-as növekmény jelentős részét, 460 telepet a visszafoglalt Délvidék szolgáltatta, a tényleges növekedés egy év alatt tehát kb. 120 telep volt (az összes mindössze 2%-a!). Összevetve a Délvidék gazdasági jelentőségét (460 ipartelep) a többi visszaszerzett területtel ÉszakErdélyben közel 600, Kárpátalján 90, a Felvidéken 290 telep volt a visszacsatoláskor. Azóta a Felvidéken 20, Kárpátalján 40, Erdélyben 60, a Délvidéken viszont egy év alatt 140 iparteleppel bővült a gyáripar termelése.42 Ez utóbbi érték különösen akkor jelentős, ha figyelembe vesszük, hogy Dél-Felvidék területe akkora volt, mint a Délvidéké és lakosságuk is hasonló volt. Alapvetően elmondható, hogy a visszaszerzett területeken az ipari üzemek fejlesztése nagyobb ütemű volt, mint a trianoni területen. Magyarországon a gyáriparban foglalkoztatottak száma 1942-ben 9%-kal nőtt, de ennek a növekedésnek több mint felét (megközelítőleg 30 ezer fő, 5,6%) a Délvidék


47


visszaszerzése adta. Ez azt is jelenti, hogy egy év alatt valójában 17 ezer fővel nőtt az ipari foglalkoztatottság az országban. A munkanapok számának 4,7 milliós növekedése (ez 3,7%, az országos teljesítmény 128 millió nap volt) és 92,6 millió pengő alaptőke-növekedés (az országban összesen 2800 millió pengő, tehát a Délvidék részesedése: 3,3%) szintén kevés volt. Megjegyzendő ugyanakkor a délvidéki gyárakban átlagosan csak 45 ember dolgozott, míg a trianoni határokon belül 100 fő volt az átlagos üzemméret (Kárpátalja 60 fő, Felvidék 45 fő, Erdély 60 fő).43 A visszacsatolt területeken ugyanis erősebben voltak képviselve azok az iparágak, melyek kisebb munkáslétszámmal dolgoznak: ilyen a téglaipar, a fűrészipar, a malomipar és villamos-energia termelés. A Délvidéken a gyárak 16%-a tartozott az első csoportba (téglagyár), Csonka-Magyarországon 13%. A malomipar a Délvidéken az üzemek 17%-át képviselte, Csonka-Magyarországon 14% volt. A villamos-energia termelés esetén az üzemek részesedése 9, illetve 6,5% volt.44 Ráadásul a délvidéki gyárak nem voltak tőkeerősek: míg 1940-ben a trianoni határokkal számolt és a megnagyobbodott Magyarországon egy gyárra átlagosan egyaránt 535 ezer pengő befektetett tőke jutott, addig 1942-ben 571 ezer pengő volt ez az érték Csonka-Magyarország esetében, s 500 ezer pengő volt a Délvidék visszaszerzése után. A gyárak számával felszorozva ezt az értéket, egy év alatt országosan a befektetett tőke nem változott jelentősen. A Délvidéken a gyártelepeken a befektetett tőke átlagosan 21%kal volt alacsonyabb, Kárpátalján 10%-kal, míg a Felvidéken és Erdélyben 20 és 9%-os növekedést lehetett mérni 1941–1942 között! Megemlítendő viszont, hogy a Délvidék visszaszerzésével az erőgépek esetében 60 ezer lóerővel, 4,5%-kal nőtt az ipar teljesítőképessége, ami viszont lakosságarányosan nézve mégis a Délvidék aluliparosodottságát jelenti, hiszen a lakosság a teljes lakosság 7%-a volt. A villanymotorok esetében a Délvidék hozzájárulása 24 ezer lóerő volt, ami megint aluliparosodottságát hangsúlyozza (az országos 1,4 millió volt, a Délvidék részesedése tehát 2,5%!). Az üzemegységre jutó erőgép-kapacitás 270-ről 255 lóerőre esett vissza az egész ország területén 1942-re, miközben a trianoni országterületen 290 lóerőről csökkent 280 lóerőre az üzemenkénti kapacitás, a visszaszerzett területek tehát lehúzták az átlagot. A Délvidéken ugyanis egy üzemre 230 lóerő, Erdélyben 210 lóerő, míg országos átlagban 460 lóerő jutott.45 A visszacsatolt területeken 1942-ben 2 millió mázsával csökkent a gyárak szénfogyasztása, míg az egész ország területén viszont 4,5 millió tonnás növekedést lehetett mérni. 1942-ben 100 millió kWh-val nőtt az üzemek villamosenergia-fogyasztása, ebből 19 millió esett a visszaszerzett Délvidékre, 7 millió kWh a többi visszatért területre, tehát a növekmény 3/4 részét a trianoni országterület teljesítmény-növekedése adta. A növekedés ellenére is alacsony volt a délvidéki gyárak összes villamos energia-igénye (az országos energiafogyasztásból, mely 1,3 milliárd kWh volt csak 1,5%-kal részesedett!). A délvidéki gyárak átlagos fogyasztása 1942-ben 40 ezer kWh volt, míg az országos átlag 250 ezer kWh-t tett ki, s a trianoni területen egy év alatt 267 ezer kWh-ról 283 ezer kWh-ra nőtt egy év alatt! A gazdasági reintegráció tehát időt vett igénybe, igaz a kis fogyasztás előnye a kis költség volt: a délvidéki gyárak tüzelőanyag-igénye 14,5 millió pengőt tett ki (3,7%), nyersanyagigényük 150 millióra rúgott (4,5%, az egész országé 3,4 milliárd pengő volt), alacsonyabb, mint a terület vagy lakosság arányából következne.46 A bérekben viszont nem volt jelentős különbség (54-56 fillér/óra).


48


%*

Kárpátalja

%*

Erdély

%*

Délvidék

%*

Összesen

Gyárak száma 100 km2-en Munkáslétszám 100 000 főre vetítve Befektetett átlagos tőke (1000 p, gyáranként) Átlagos munkáslétszám gyáranként Üzemórák száma gyáranként Teljesítőképesség lóerőben Átlagos szénfogyasztás mázsában gyáranként Villamosenergia fogyasztás 1000 kWh-ban Termelési érték gyáranként 1000 P

Felvidék

1941

Trianoni ország

8. táblázat. A gyáripar általános jellemzői az egyes országrészekben 1942-ben fajlagos mérőszámok alapján

4,4

2,4

55

0,7

16

1,3

30

2,8

64

3,1

3800 1460

38

650

17

1150

30

1330

35

2840

550

406

74

430

78

225

41

290

53

490

89

58

65

66

74

54

61

42

47

80

3320 3460 104 2440

73

2730

82

2740

83

3220

480

340

71

178

37

212

44

230

48

430

15140 7400

49

3800

25

2440

16

5220

34

11950

266

344

129

75

28

55

21

50

19

210

1230

890

72

500

41

500

41

540

44

1080

* a trianoni országrészhez viszonyítva

Forrás: Farkasfalvy Sándor: A gyáripar 1941-ben. Magyar Statisztikai Szemle, 1942. 9. sz. 571. o.

Maga a gyáripari termelés országosan 7 milliárd pengőt tett ki 1942-ben, ami 25%os növekedést jelentett az előző évhez képest (5,6 milliárd pengő), de ebből 5%-ot, 265 millió pengőt a Délvidék termelése jelentett, amely 1941-hez képest 70 milliós növekedést mutatott. A Délvidék egy főre jutó ipari termelékenysége az országos felét érte el 1942-re (1 millió fő / 265 millió pengő vs. 13 millió fő / 6735 millió pengő). 1941-ben a Délvidék gyáripari termelése 171 millió pengő volt, míg Észak-Erdélyé 275 millió.47 A délvidéki ipari termelés értéke így is 36%-os növekedést mutatott, a Felvidéken és Kárpátalján ez 44%, Erdélyben 33% volt, míg a trianoni határokon belül 22%-os. Azonban ezt a növekedést inflációval korrigálni kell. Valójában az országos, 20%-os növekedés reálértéken csak 8%-ot, a trianoni területen pedig csak 5%-ot ért el 1941–1942 között.48 A termelés


49


növekedését összevetve a befektetett tőke értékével 1941–1942-ben a Délvidék mutatta a legnagyobb fejlődést. Magyarország számára Bács-Bodrog megye visszatérése a kisipar szempontjából is jelentős volt. A megye területén található 15 700 kisipari üzem (a törvényhatósági jogú. városok nélkül) az ipari üzemek 6%-át tette ki, ezzel 2. helyen állt a megyei rangsorban. (Becslésünk szerint a többi délvidéki területen 3000-4000 kisüzem lehetett). A 3. helyen lévő Somogy részesedése 3,66% volt. A termelés értéke 1940-ben elérte a 100 millió pengőt, az ipari termelés országos értékének 5%-át, mellyel megint csak a 2. helyet foglalta el Pest-Solt-Pilis-Kiskun megye mögött, a 3-4. helyen lévő Jász-Nagykun-Szolnok és Zala megyék mindössze a termelés 2%-át adták. Ráadásul Bács-Bodrog az egy főre jutó termelési érték szempontjából is kiemelkedett, tehát kedvező arányszámai nem a megye nagy területéből következtek. A 6300 pengő/üzem előállított érték alig maradt el Pest-Solt-Pilis-Kiskun megye 6700 pengős, Esztergom 7000 pengő/üzem értékétől. A sorban Bereg (6300 pengő/ üzem) Nógrád (6100 pengő/ üzem) és Gömör követte (5500 pengő/ üzem).49 Míg az országban 1930-ban egy kisüzemre átlag 4800 pengő termelési érték és 1,1 fő alkalmazott jutott, addig ez 1940-re 6000 pengőre és 1,5 főre nőtt.50 Az üzemek száma 16%-kal nőtt a trianoni területen, az alkalmazottak száma 66%-kal, a termelési érték 50%-kal nőtt. A visszacsatolásoknak köszönhetően 35%-kal nőtt az üzemegységek száma, 29%-os volt az alkalmazottak számának növekedése és 25%-os a termelésnövekedés. A gyarapodásnak ez a mértéke az üzemek számában a kétszerese, az alkalmazottak és az előállított termékek értékét tekintve viszont csak fele a trianoni terület 1930–1940 közötti növekedésének.51 Szabadkán 1600, Újvidéken 1500, Zomborban 640 kisüzemet írtak össze. A Szabadkához hasonló lakosságú Szegeden 2800, a korábbi megyeszékhely Baján 1000 kisipari üzemet írtak össze 1940-ben, Pécsett 2000-et, a hasonlóan mezőgazdasági jellegű Kecskeméten 1500-at. A termelés értékét tekintve Szabadka 16 millió pengővel, Újvidék 15,5 millió pengővel, Zombor 5,5 millió pengővel részesedett. Szegeden ugyanekkor 29,5 millió, Pécsett 19 millió, Kecskeméten 21 millió pengő volt a termelés értéke. Az egy üzemre jutó termelés 1940-es értékét illetően Szabadka és Újvidék 10 000 pengős, Zombor 8500 pengős értékkel rendelkezett, ami megegyezett Szeged és Pécs (10 000) értékével, de Kecskemététől elmaradt. Végeredményben az egy üzemre jutó termelési érték nem tért el a magyar átlagtól.52 Mind a kisipart, mind a kereskedelmet illetően a szomszédos törvényhatóságok közül Csongrád megye és székhelye mutatta a legnagyobb koncentrációt, Bács-Bodrogban 1942-ben kifejezetten alacsony volt a koncentráció, különösen annak fényében, hogy 4 törvényhatósági jogú várossal rendelkezett, míg Baranya és Csongrád csak eggyel. Összevonva a kis- és nagyipart, az összes visszatért délvidéki területet tekintve az üzemek száma 20 500 (7,8%) volt, megfelelve a lakosságarányos vidéki értéknek. A visszatért területek közül itt volt a legnagyobb az 1000 főre jutó üzemszám (20, míg Erdélyben 11, a Felvidéken 14, Kárpátalján 5,5 volt ez az érték), megegyezett a vidéki átlaggal (19). Az egy ipari alkalmazottra jutó termelékenység elmarad a dél-felvidéki érték mögött, de a többi visszatért területét meghaladta. Az alkalmazottak létszámát tekintve ugyanakkor az 50 ezer fős létszám az összes 5,7%-át tette ki csak (tehát némileg kisebb, mint a lakosságarányosan elvárt érték), igaz a hasonló nagyságú Dél-Felvidéken ez 4%, míg a négyszer nagyobb és kétszer népesebb


50


Észak-Erdély részesedése is csak 7,5% volt. A nagyiparban a Délvidéken 20 ezer ember dolgozott, az ipari termelők 40%-a, (ez kiszámolható az üzemek számából és az átlagos létszámból: 7–8. táblázat). Észak-Erdélyben 66 ezer ember dolgozott az iparban, 35 ezer a nagyiparban, 30 ezer a kisiparban, a Dél-Felvidék 35 ezer ipari munkásából 18 ezer volt gyáripari. Ebből következően a kisipar részesedése az ipari foglalkoztatottságból a Délvidéken volt a legnagyobb. Itt volt a legnagyobb az 1000 lakosra jutó alkalmazottak száma, mintegy 50 fő, messze meghaladva a többi visszacsatolt terület értékét, és a Budapest nélküli vidéki átlagot is (41), ami arra utal, hogy nemcsak az üzemek száma miatt alakult így a helyzet, hanem az üzemméret is oka volt. A Délvidék teljes ipari termelési értéke 330 millió pengő volt (5%), ugyanannyi, mint a nagyobb Észak-Erdélyé, s nagyobb, mint a hasonló nagyságú Dél-Felvidéké (270 millió, 4%), de a terület- és lakosságarányos országos átlag alatt maradt. 53 Végeredményben az ipar szempontjából a termelési értéket, foglalkoztatott létszámot tekintve a Délvidék a legfejlettebb területekhez tartozott, ami meglepőnek tűnhet, ismerve a felvidéki és erdélyi bányák fontosságát. A délvidéki ipar azonban eltérő struktúrát mutatott ezektől, hiszen a nehézipar és bányászat elhanyagolható volt, iparszerkezetében inkább a trianoni Magyarországra (Budapest nélkül) hasonlított, így piaci helyzetét nem javította az impériumváltás.

1000 lakosra jutó üzlet egy üzletre eső forgalom

egy alkalmazottra jutó forgalom

kereskedelmi alkalmazott

egy kereskedésre jutó érték

forgalom (millió pengő)

kereskedés

egy üzemre jutó érték

termelési érték (millió pengő)

Szabadka Zombor Újvidék Baja Pécs Szeged Kecskemét

üzem

9. táblázat. A kisipar és kereskedelem jelentősége és koncentrációja az egyes törvényhatóságokban 1942-ben

1594 16 10000 534 25 47 1120 22000 5,3 640 5,5 8594 223 12,3 31 519 24000 7 1472 15,5 10633 636 60 95 1913 30000 10,4 1030 6,8 6600 394 18 46 672 26000 12,2 1987 19,5 9750 978 43 45 2016 21500 13,4 2785 29 10357 1190 54 46 2480 21600 8,7 1511 21 14000 665 37,3 41 1327 28000 7,6 15743 4119 79,5 5200 Bács-Bodrog (25%)* 98,8 6300 (40%) (65%)* 19 (50%) 15000 5,9 7556 1627 36,8 1856 24,7 3300 23 18000 5,3 Baranya (25%)* (40%)* (60%)* (55%) 2956 1151 27,3 1420 13,2 4500 24 19000 7,1 Csongrád (45%)* (50%)* (70%)* (66%) 46 188000 27000 7,5 Magyarország 256 000 1866 7300 110100 5075 * zárójelben a törvényhatósági jogú városok részesedése az adott megye összértékéből

47000 47000 95000 46000 45000 46000 41000 19000 23000 24000 46000

Forrás: Szalay Zoltán: Az 1941. évi népszámlálással kapcsolatban végrehajtott általános iparstatisztika első eredményei. Magyar Statisztikai Szemle, 1943. 5–6. sz. 277. o. és 487. o. alapján módosítva


51


egy ipari alkalmazott ra jutó termelékenység

országos arány (%)

termelés értéke (P)

arányuk a régióban

kisipari

2,2%

országos arányuk

nagyüzem az összes üzemből

310

ipari alkalmazott

nagyüzem

5,3%

36 17 270 4% 50% 4% 7500 ezer ezer millió 67 30 316 11,2% 660 3,3% 7,5% 46% 5% 4800 Észak-Erdély 11,5 ezer ezer millió 8 45 5,5 4 ezer 1,5% 1% 0,7% 5500 Kárpátalja ezer millió 20 50 30 328 20 7,8% 460 2,3% 5,7% 60% 5% 6500 Délvidék ezer ezer ezer millió 263 880 462 6581 ország Bp-tel 19 ezer 100% 5650 100% ezer 100% ezer 53% millió 100% 7500 Forrás: Szalay Zoltán: Az 1941. évi népszámlálással kapcsolatban végrehajtott általános iparstatisztika első eredményei. Magyar Statisztikai Szemle, 1943. 5–6. sz. 280. o. alapján saját szerk.

Dél-Felvidék

14

15 ezer 29 ezer

arányuk az országosból

kis- és nagyüzem

1000 főre jutó üzemegység

10. táblázat. Az összevont kis- és nagyipar regionális összevetése a visszatért területeken (1942)

A kereskedelmet illetően megállapítható, hogy a trianoni országterületen 1930–1941 között az üzletek száma 55%-kal, az alkalmazottak száma 122%-kal nőtt (51 ezerről 80 ezerre, illetve 52 ezerről 116 ezerre). Ennek köszönhetően az egy üzletre jutott kereskedelmi alkalmazottak száma 1-ről 1,5-re nőtt. A megnagyobbodott országterületen 110 ezer üzlet, 187 ezer alkalmazott volt 5,1 milliárd pengő forgalommal. Így a kereskedelmi üzletek majdnem 75%-a, az alkalmazottak 80%-a és a forgalom 86%-a a régi országterületre esett.54 Igaz ennek zöme, akárcsak az iparban, Budapest torzító hatásának tudható be. A visszaszerzett Délvidéken 5700 üzlet foglalkozott kereskedelemmel, az országos érték 5%-át képviselve, míg a négyszer nagyobb, kétszer népesebb Észak-Erdély részesedése 9,5%, Kárpátaljáé 3,5%, a hasonló nagyságú és lélekszámú Dél-Felvidéké pedig szintén 5%. Egyenletes eloszlás esetén 7%-ot kellene várnunk a Délvidéken még Budapest kizárása esetén is (a trianoni országterület értékei alapján). Az alkalmazottak számát tekintve a Délvidék 9000 kereskedője ugyancsak 5%-ot képviselt, akár a Felvidék, Erdély 9%-kal részesedett, míg Kárpátalja 2%-kal. A délvidéki átlag megfelelt a trianoni országos átlagnak Budapest nélkül. Az üzleti forgalom a Délvidéken 1940-ben (!) 173 millió pengő volt, ami az országos forgalom 3,5%-át jelentette, míg a Dél-Felvidéké és Észak-Erdélyé 4,7%-ot tett ki. A vidéki trianoni Magyarországhoz képest a Délvidék nem volt jelentősen alulreprezentálva. A Délvidéken egy üzletre 30 ezer pengő forgalom esett, Erdélyben 23, a Felvidéken 35 ezer pengő. A Budapest nélküli trianoni Magyarország értéke szintén 30 ezer pengő volt üzletenként. Az 1000 lakosra jutó üzletek számát illetően csak Kárpátalja és Észak-Erdély mutatott alacsonyabb értéket, mint a Délvidék (5,6).55


52


országos arány

összes forgalom

1,6 1,5 1,6 1,7

egy üzletre jut (pengő)

5700 5 9000 5 10800 9,5 16200 9 5700 5 9000 5 110000 100 187000 100

kereskedésre jut

országos arány (%)

kereskedő

országos arány

Dél-Felvidék Észak-Erdély Délvidék teljes ország Bp-tel

kereskedés

11. táblázat. A kereskedelem regionális jellemzői 1940-ben

35 000 200 000 000 4,7 23 000 200 000 000 4,7 30 000 173 000 000 3,5 46 000 5 100 000 000 100

Forrás: Szalay Zoltán: Az 1941. évi népszámlálással kapcsolatban végrehajtott általános kereskedői statisztika első eredményei. Magyar Statisztikai Szemle, 1943. 9. sz. alapján

Ha a megyénkénti megoszlást vizsgáljuk, Bács-Bodrog a 2. volt az országban az üzletek és az alkalmazottak számát tekintve, 3. az üzleti forgalmat illetően (Vas megelőzte és Zala is megközelítette). Az egy üzletre eső forgalom szempontjából közepesnek volt tekinthető, Baranya, Bars, Békés, Csongrád, stb. is megelőzte. Ugyanez volt érvényes az 1000 főre eső üzletek számát illetően.56 A Délvidék inkább nagysága, mint teljesítménye révén adott jelentős értéket a magyar nemzetgazdaságnak. Újvidéken 630, Szabadkán 530, Zomborban 220 kereskedelmi üzlet volt, míg Baja 400, Pécs 980, Szeged 1200 kereskedelmi üzlettel rendelkezett, a mezőváros jellegű Kecskemét viszont csak 660-nal. Az alkalmazottak számát tekintve Zombor Bajával és Ungvárral (5-600 fő), Újvidék Péccsel és Szegeddel (1900-2400 fő), Szabadka Kecskeméttel (1200-1300 fő) mutatott hasonlóságot, noha Szeged lakossága nagyobb volt, mint Újvidéké, így az utóbbi nagyobb fajlagos teljesítményt mutatott. Ugyanez volt érvényes az üzleti forgalomra: Baja, Zombor és Ungvár (10-18 millió P), Szeged és Újvidék (55-60 millió), Szabadka és Kecskemét (24-27 millió P) hasonlítottak egymásra. Az egy üzletre eső forgalmat illetően Újvidék messze a legjobb értéket mutatta 95 ezer pengővel (Budapesté 118 ezer volt!). Zombor, Szabadka, Baja 46-47 ezer pengős értéke Kecskemét, Nagyvárad, Pécs, Miskolc, Szeged és nagyjából az országos átlag értékével mutatott hasonlóságot. A városokban az átlagos üzletméret 2 alkalmazott/kereskedés volt, ez alól a pezsgő életű Újvidék volt kivétel a maga 3 alkalmazottjával. Itt az egy kereskedésre jutó érték az országos átlag duplája, a megyei ötszöröse volt. Az 1000 lakosra eső üzletek számát tekintve Szabadka és Kecskemét igen alacsony értékeket mutattak (5-7), Szemben Újvidék 10 feletti értékével.57 Az egy alkalmazottra eső forgalmat tekintve Újvidék és Kecskemét állt az élen. Vidéken, a törvényhatósági jogú. városok nélkül számított megyékben a kereskedések általában 1 alkalmazottal rendelkeztek. Az eddigiek alapján kirajzolódnak a városi hierarchiaszintek a régióban: a Szeged– Pécs/Kecskemét – Hódmezővásárhely hierarchikus szintnek a visszavett Délvidéken az Újvidék–Szabadka–Zombor (Baja) felelt meg, Szabadka nagyobb népessége ellenére is, Újvidék volt a fejlettebb (Szabadkán a lakosság fele a mezőgazdaságból élt!), noha Zombor volt a megyeszékhely. A Bácska visszafoglalásával a magyar városhierarchia szerkezetében is javulások álltak be.


53


Összegzés A Délvidék számára a magyar uralom tehát jelentős változásokat eredményezett, mégis állapotában bizonyos állandóság is megfigyelhető volt: a területet ért hatások jellegében alig, leginkább az irányokban és az érintettek körében állt be módosulás. Délvidék 1920–1941

Délvidék 1941–1944

éléskamra

éléskamra

szerb (nem csak helyi) kolonizáció

magyar (nem helyi) kolonizáció

adóprés, elvonások repressziók

sarc, atrocitások, többletforrások juttatása

gazdasági centrum vs. társadalmi periféria torzult piaci viszonyok – diszkrimináció, többlet elvétele bürokratikus elnyomás (új elit)

gazdasági félperiféria (frontier)

torzult piaci viszonyok – hadigazdaság, többlet elvétele bürokratikus elnyomás (új elit)

Jugoszlávia egykori legfejlettebb tartományából, éléskamrájából, s ugyanakkor a belső kolonizáció színteréből, egy hadigazdaságra átállított szintén frontier jellegű, mezőgazdaság dominálta országrésszé vált, mely továbbra is megmaradt a kolonizáció színterének, s nem mindig a helyi magyarok voltak a változások legfőbb haszonélvezői (földosztások célzottjai, bürokratikus-adminisztratív elit szerepe). A Délvidék elveszítette gazdasági centrum jellegéből fakadó előnyeit (melyek a túladóztatás, elvonások/redisztribúció, a földreform és a kolonizáció miatt inkább hátránynak voltak tekinthetők), viszont a magyar állam számára nemzetgazdasági szempontból már nem képviselt akkora értéket ipara és kereskedelme, a mezőgazdaságából eredő hasznok pedig nem érvényesülhettek. A magyar állam nagy pénzeket volt kénytelen belefektetni a térség pacifikálásába és a közigazgatás megszervezésébe (például az 1300 tanár fizetése), a kolonizációba, a többi visszatért területhez viszonyított társadalmi-gazdasági fejlettsége miatt viszont a térség legalább nem jelentkezett hátráltató erőként.


54


Forrás: Magyar Statisztikai Szemle, 1943. Melléklet


55


Forrás: Magyar Statisztikai Szemle, 1943. 5–6. sz. 278. o.


56


Forrás: Magyar Statisztikai Szemle, 1943. 9. sz. 491. o.


57

Forrás: Magyar Statisztikai Szemle, 1943



58


Tornatermek Magyarországon. Forrás: Magyar Statisztikai Szemle, 1943. 1. sz. 46. o.


59


Jegyzetek A demográfiára vonatkozó kötetet 1947-ben publikálták, de ezt a tematika miatt nem használtuk. Zomboron a bevonuláskor általános lövöldözés tört ki, Szőregpuszta–Temerin térségében fehér zászlót lobogtató szerbeket lőttek le a bevonulók. Az 5-10 fős igazolóbizottságok tevékenysége szintén nem növelte a lakosság biztonságérzetét, akárcsak a rögtönítélő bíróságok léte. A túlkapások közé tartozik, hogy a zombori zsidósággal 5 millió pengőt fizettettek, mert túl lojálisnak tartották őket a jugoszláv államhoz, hasonlóképpen 5 millió pengőt vasaltak ki a 4600 újvidéki zsidóból. Az összes szerb és baloldali lapot azonnal betiltották. A visszacsatolás miatt érzett nemzeti mámor a Délvidék egyes helységeiben sajátos formákat öltött. Zomborban például népünnepély keretei között temették el Jugoszlávia koporsóját. Szabadkán, Zentán nagy példányszámú röplapokon volt olvasható a Jugoszlávia számára kiállított halotti bizonyítvány, amelyet a „Budapest–Róma–Berlin temetkezési vállalat” állított ki. Lásd. A. Sajti E.: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken. Budapest,. 2004. 162. o 3 Vajdaság. Szerk.: Nagy Imre. Budapest–Pécs, 2007. 125. o. és Domonkos László: Magyarok a Délvidéken. Budapest, 1992. 4 „Bácskának 1941 áprilisában a honvédség által történt birtokbavétele után néhány erőszakos csetnik-ellenállás erélyes letörésével sikerült viszonylagos nyugalmi állapotot teremteni. Ez azonban alig tartott hat hétig. A lábon álló gabona beérésével nap mint nap búzaasztagok, majd később kenderkazlak gyulladtak ki. Telefonvezetékek elvágása, vasútvonalak elleni merényletek mind sűrűbben ismétlődtek. ... Mindezek az események egységes irányításra, központi akarat érvényesülésére mutattak... Majd a Szabadka határában 1941. június végén elkövetett nagyobb arányú tűzeset tetteseit szerb egyetemi hallgatók személyében sikerült felderíteni. Az első tetteseket a szegedi polgári kir. törvényszék halálra ítélte, és ki is végeztette”. Horthy 1943. október 11-én újranyitotta az Újvidék-aktát, és 1943. december 14-én elkezdődött a hadbírósági eljárás „a legnagyobb mértékben sajnálatos és megbocsáthatatlan hatalmi túlkapás” (Horthy szavaival) tettesei ellen. Jól jellemzi az eljárás komoly szándékát a fenti idézet, amely részlet abból az emlékeztetőből, amelyet Horthy számára állítottak össze.) Lásd: Békés Márton: A Kovács-dosszié elé. Gondolatok egy csendőrsors töredékei felett. Vasi Szemle, 2007. 2. sz. Online verzió. 5 1942. január 4–8. között Zsablyán 653, Csurogon 869, Óbecsén 168, Temerinben 47, majd később Mozsoron 195, Tündéresen 32, Dunagárdonyban 74, január 21–23-án Újvidéken 879 áldozattal. Békés szerint Szombathelyi Ferenc 1945-ös emlékiratában utal rá, hogy a maga részéről az elkövetők ellen a legsúlyosabb ítélet meghozatalát javasolta. A bíróság végül három honvédtisztet (Feketehalmy-Czeydner, Grassy, Deák) és egy csendőrtisztet (Zöldy, ekkor már százados) ítélt halálbüntetésre, 11 további csendőrtisztet (négy alezredes, öt százados, két főhadnagy) pedig 12-14 évig tartó fegyházbüntetésre. (A bírósági indoklás egyébként hűtlenség bűntettére hivatkozott, amit a tettesek a következőkkel követtek el: felsőbbség félrevezetése, a karhatalmi erőknek az állam céljaival ellenkező felhasználása, törvénytelenségek ki nem vizsgálása, az ellenőrzés elmulasztása, alárendeltek bűnelkövetésre való buzdítása.) Teljesen egyet tudunk érteni Horthy és Kállay emlékezéseivel, amikor azt írják, hogy amikor Feketehalmy-Czeydner, Deák és Grassy, valamint Zöldy 1943. január 14–15-én – Albrecht főherceg birtokain keresztül – a Német Birodalomba szöktek az ítélethirdetés előtt, akkor saját bűnösségüket ismerték be.1944 októberében, a nyilaspuccsot követően a négy újvidéki főbűnös visszatért Magyarországra, és a Waffen SS tisztjeiként, illetve vezérkari tisztként tevékenykedtek tovább. Ez világít rá arra a Kállay által odavetett mondatra, hogy elképzelhető, hogy az újvidéki razzia tulajdonképpen a németek által kiprovokált atrocitás volt, amely arra irányult, hogy megtörjék a szerb lakosság egy részének, valamint a magyar és német lakosság délvidéki együttélésének békés szándékát 6 Vajdaság. I. m. 126–127. o. 7 Tomasevich, J.: Peasants, Politics, and Economic Change in Yugoslavia. Stanford University Press. 1955, 621.o. 1 2


60


Uo. A magyar állam 1941-ben zárolta a mezőgazdasági terményeket, s ettől kezdve központilag osztotta szét. Mivel a módszer nem vált be, 1942-ben beszolgáltatási kötelezettséget írtak elő, ami a szántóterület kataszteri jövedelmének minden aranykoronája után 50 kg kenyérgabonával volt egyenértékű, amelynek 20-20%-át kenyérgabonában és zsírban kellett leróni. 9 Délvidék, 1941–1944. Hazánkért, 2001. június. A vád szerint annak a Grossinger Károly gyógyszerésznek dolgoztak, aki Keresztes-Fischer belügyminiszter rokona volt 10 Vajdaság, 121. o 11 Uo. 12 Tomasevich: i. m. 289. o. 13 Uo. 306. o. 14 Uo. 306. o. 15 Uo. 349. o. 16 Moore, W., E.: Economic Demography of Eastern and Southern Europe. Geneva, 1945. 299. o. 17 Tomasevich: i. m. 316. o. 18 A leggyakrabban előforduló érték. 19 Uo. 554. o. 20 Uo. 563. o. 21 Thirring Lajos: Természetes és tényleges népszaporodás a két legutóbbi népszámlálás közt a trianoni és visszacsatolt területeken. Magyar Statisztikai Szemle, 1943. 7. sz. 354–356. o. 22 A. Sajti E.: Impériumváltások, revízió, kisebbség. I. m. 217. o. 23 A. Sajti E.: Székely telepítés és nemzetiségpolitika a Bácskában – 1941. http://mek.niif. hu/01200/01275/ 24 A. Sajti E.: Impériumváltások, revízió, kisebbség. I. m. 254. o. 25 Balogh Ányos: A délvidéki szellem kialakulásának tényezői. Délvidéki Szemle, 1943. november. 357. o. 26 Uo. 356–358. o. 27 Uo. 370. o. 28 Uo. 363. o. 29 Uo. 368. o. 30 A. Sajti E.: Impériumváltások, revízió, kisebbség. I. m. 243. o. 31 Uo. 218–235. o. 32 Elekes Dezső: A szellemi kultúra, különösen az időszaki sajtó számbavételének problémái. Magyar Statisztikai Szemle, 1943. 4. sz. 169. o. 33 Uo. 169–170. o. 34 Uo. 166. o 35 Mike Gyula: Magyarország sportegyesületei 1941-ben. Magyar Statisztikai Szemle, 1943. 4. sz. 187. o. 36 Uo. 189. o. 37 Mozolovszky Sándor: Mezőgazdasági vándormunkások 1942-ben. Magyar Statisztikai Szemle, 1943. 10–11. sz. 563. o. 38 Nádújfalvy József: A gazdasági munkabérek. Magyar Statisztikai Szemle, 1942. 5–6. sz. 304– 313. o. 39 Farkasfalvy Sándor: A gyáripar 1941-ben. Magyar Statisztikai Szemle, 1942. 9. sz. 564. o 40 Uo. 570. o. 41 A 7–11. sz. táblázatoknál az adatokat esetenként kerekítettük. 42 Farkasfalvy Sándor: A gyáripar 1942-ben. Magyar Statisztikai Szemle, 1943. 10–11. sz. 570– 576. o. 43 Uo. 564. o. 44 Uo. 45 Uo. 562. o. 46 Farkasfalvy Sándor: A gyáripar 1942-ben. 576–577. o. 8


61


Farkasfalvy Sándor: A gyáripar 1941-ben. 563. o. Farkasfalvy Sándor: A gyáripar 1942-ben. 578–581. o. 49 Szalay Zoltán: Az 1941. évi népszámlálással kapcsolatban végrehajtott általános iparstatisztika első eredményei. Magyar Statisztikai Szemle, 1943. 5–6. sz. 277. o. 50 Uo. 272. o. 51 Uo. 274. o. 52 Uo. 277. o. 53 Uo. 280. o. 54 Szalay Zoltán: Az 1941. évi népszámlálással kapcsolatban végrehajtott általános kereskedői statisztika első eredményei. Magyar Statisztikai Szemle, 1943. 9. sz. 480–481. o. 55 Uo. 482. o. 56 Uo. 487. o. 57 Uo. 488. o. 47

48

Limes

62

Limes

Bárdossy László miniszterelnök bácskai látogatása

Bonczos Miklós belügyi államtitkár bácskai látogatása (forrás: Németh Kálmán: Százezer szív sikolt. Hazatért és hazatérni vágyó magyarok golgotája. Bácsjózseffalva, 1943.)

Limes

63

Állam és nemzetiség

A. Sajti Enikő

A magyar állam berendezkedése a Délvidéken 1941–1944

A terület katonai visszafoglalása Nenad Krnjajić alezredes, a Palics környékén állomásozó 14. helyőrségi ezred parancsnoka 1941. április 10-én, pár nappal a Jugoszlávia elleni német támadás után, Horvátország Jugoszláviából történő kiválásának napján ezt jegyezte fel naplójába: „Szeles, felhős idő van, havas eső esik. A frontszakaszunkon békesség van. Kisebb magyar csapatmozgásokat észlelünk a határ irányából. A rádióból minden felől rossz híreket hallunk (…) A németek Fehértemplomnál áttörték a frontot, és előrenyomulnak. Tudomásomra jutott, hogy az állásaink közelében lévő tanyákon rádióadók működnek, amelyeken keresztül demoralizáló üzeneteket küldenek katonáinknak, ezért elrendeltem, gyűjtsék össze a rádiókészülékeket. A tizenharmadik helyőrségi ezred parancsnoka, Ružić alezredes közölte velem, hogy helyettese, Ivo Šnur alezredes dezertált.” 1 Másnap, Horthy hadparancsára a magyar csapatok, a 3. magyar hadtest és a gyorshadtest egységei Gorondy-Novák Elemér altábornagy vezetésével átlépték a magyar–jugoszláv határt. Harci tevékenységük fő feladata a Jugoszláviát lerohanó, Belgrád irányába előrenyomuló német csapatok hátának biztosítása volt. Feladatukat a jugoszláv hadsereggel történő nagyobb összecsapás nélkül hajtották végre és három nap alatt visszafoglalták a Duna–Tisza közét, a Bácskát és Dél-Baranyát. 2 Krnjajić naplójában az április 13-i bejegyzés utolsó mondata így hangzik: „Mint legjobb megoldást, elrendelem minden hadianyag megsemmisítését, és az egységet szélnek eresztem.”3 Balázs Attila önéletrajzi ihletésű regényében Szilágyi István magyar honvéd emlékezetében így él a Bácska visszafoglalása: „Megvártuk, amíg mindenki egyenként felzárkózik a dombtetőre, ahová messzi kilátás nyílt a Bácskára. Arra az áldott, lírával-könnyel átitatott földdarabra, amely ismét Magyarország lett. – Az érzés, vallja, nagyszerű volt. A néma áhitat perceiben csöndesen álltunk, ő az ünneprontó csobogással hugyozó Sárga levált patájával a kezében, s bár senki nem mondta ki a vezényszót, mindenki imádkozott. Itt is akadt, aki elpityeredett. Kis Bácskából süvít a szél, Hogy a magyaroknak keserű A kenyér. Kalász-kalász Árva magyar kalász.”4

A. Sajti Enikő

64


A Muraközt és a Muramelléket német csapatok foglalták el, és április 16-án adták át a Magyar Királyi Honvédség egységeinek.5 Ezzel, mint ismeretes, a történelmi Magyarország területéből a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolt (Horvát-Szlavónország nélkül) 20.551 km²-ből Magyarország visszaszerezte az elcsatolt területek 55%-át, 11.475 km²-t. Mint ismeretes, a Bánság az előzetes német ígéretek ellenére is német megszállás alatt maradt, majd közigazgatásilag is a németek által megszállt Szerbiához csatolták. A visszacsatolt területek 1 millió 30 ezer fős lakosságának 39%-a magyar, 19% német, 16% pedig szerb nemzetiségű volt. Jugoszláv adatok szerint a magyarok részaránya 30%, a délszlávoké pedig 43% volt.6 A délvidéki magyarok nemzeti felszabadulásként, a „balkáni állapotok és a szerb elnyomás” megszűnéseként, a „huszonhárom éves rabság” alóli nemzeti felszabadulásként élték át a Magyar Királyi Honvédség alakulatainak bevonulását. Kisebbségből, másodrendű állampolgárokból végre ismét az államalkotó nemzet tagjává váltak, s az elszenvedett sérelmekért kompenzációt, társadalmi megbecsülést, sőt előnyöket vártak. Spontán és jól szervezett ünnepi szentmiséken mondtak hálát a visszacsatolásért, országzászló-avatásokat rendeztek, számos helyen népviseletbe, pártába öltözött lányok díszsorfala között vonultak be a magyar honvédség alakulatai. A korszak hangulatának érzékeltetésére idézzük fel Mócsy István szabadkai főjegyzőnek a város törvényhatósági bizottságának első ünnepi közgyűlésén elmondott nyitó szavait: „Az idei húsvéti harangszó nekünk nemcsak az egész emberiség megváltásának örvendetes hírét jelentette, hanem azt is hirdette, hogy ez az Istenáldotta föld a gondviselés szent végzéséből rabságának bilincsétől megszabadult, és vele Szabadka, egykor a törökverő Hunyadi János földje, később Szűz Mária gyorsan fejlődő városa, Szent István királyi kardjának oltalma alá visszakerült. (…) imádó alázattal áldom a Mindenhatót, hogy városunkat a magyar állam élet és sorsközösségébe visszavezette. Hódoló tisztelettel hajtom meg a város zászlóját mindazok előtt, akiknek köszönjük, hogy a megcsonkított ország bölcsen irányított államvezetése megengedte érnünk ezt a napot, mely a nemzetfenntartó magyar alkotmány palástját borítja az idegen uralom sebeire és hitünk szerint új, boldog élet kezdetét jelenti.”7 A nemzeti mámor kevésbé ünnepélyes, népi megnyilvánulásaként, a fekete humor jegyeit sem nélkülöző példaként idézzük a Zomborban, Szabadkán, Zentán és Szenttamáson halotti bizonyítványként terjesztett röplapokat, amelyeket a „Budapest–Berlin–Róma temetkezési vállalat” a „23 erőtlen esztendő után elhunyt” Jugoszlávia részére állított ki.8 A központi állami felszabadulási ünnepségre 1941. július 27-én, Szabadkán került sor, ahová Horthy Miklós kormányzó ünnepélyes külsőségek között, felesége, és számos magas rangú személyiség kíséretében, többek között Bárdossy Lászó miniszterelnök és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter kíséretében, vonattal érkezett. A kormányzót és kíséretét az állomáson a Jugoszláviai Magyar Párt egykori elnöke, Sántha György fogadta, majd a város polgárainak „leírhatatlan lelkesedése közepette”, az akkor már ismét Szent István nevét viselő főtérre hajtattak, ahol a visszacsatolás igazságos és örökké tartó történelmi tettét méltatta a miniszterelnök. A rituális szertartások közepette átadott bácskai kenyér megszegése után Horthy a délszláv harcokban kitűnt tiszteket és honvédeket tüntetett ki. A magyarok által átélt, mámorító nemzeti felszabadulás ellenpontjaként, a felvidéki és észak-erdélyi bevonulással ellentétben, a Délvidék katonai visszafoglalását súlyos

A. Sajti Enikő

65


veszteségek terhelték. Összecsapásokra került sor a honvédség és a csetnik szervezetek helyi csoportjai között, és a csetnik ellenállás letörése közben a terület visszafoglalásának sok ártatlan szerb áldozata is volt. A „csetnik ellenállás” alatt ebben a vonatkozásban a szerb nacionalista egyesületek tagjainak a magyar csapatokkal szembeni irreguláris, nem egységes központból irányított fegyveres ellenállását értjük.9 A reguláris magyar és jugoszláv egységek között a hadtörténetírás egyetlen komolyabb katonai összecsapást jegyzett fel, Petrőcnél, amelynek 65 halottja és 212 sebesültje volt. A ma elfogadott adatok szerint a délvidéki harcokban a magyar honvédség 7 tisztje és 119 közkatonája halt meg, megsebesült 2 tiszt és 239 katona. Magyar adatok szerint a „csetnik lövöldözések” megtorlásának, a korabeli kifejezéssel élve a terület „pacifikálásának” 1435 civil áldozata volt, a „bandaharcokban” pedig 1122 fő, döntően szerbek vesztették életüket, a magyar katonaság ellen elkövetett fegyveres támadás miatt pedig statáriális úton 313 főt végeztek ki. Az áldozatok száma tehát 2870 fő volt. A közvetlenül a háború után készült jugoszláv adatok szerint a Délvidéken ennél jóval több, 3506 civil vesztette életét a magyar honvédség bevonulásakor.10 Őrségváltás a közigazgatásban: a Délvidék jogi, adminisztratív újjászervezése Már a katonai közigazgatás idején megkezdődött a „romeltakarító közigazgatási tevékenység”, a Délvidék anyaországhoz történő közigazgatási, jogi, szellemi-kulturális, gazdasági és politikai integrációja.11 Mind a katonai, mind pedig az új magyar polgári közigazgatás azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy kidomborítsa a Délvidéken a magyar állam kontinuitását, és radikálisan felszámolja a jugoszláv állam gazdasági, kulturális, jogi, politikai, oktatási és egyéb intézkedéseit. Minden téren igyekeztek tabula rasát teremteni, ami logikusan következett abból, hogy egész Trianont igazságtalannak és jogtalannak tartották. Ennek külsőleg is látható jegyei, mint minden impériumváltás esetében, a korábbi állam szimbólumainak ledöntése, eltüntetése, az utcanevek megváltoztatása, a cirill betűs feliratok betiltása, a különféle, eddig tiltott magyar szervezetek újjászervezése, a szerbhorvát államnyelv használatára felszólító feliratok eltüntetése, az ünnepek, sőt a hétköznapok koreográfiájának, külsőségeinek nemzeti irányú megváltoztatása stb. voltak. Sándor király zombori szobrát például alig egy esztendővel felállítása után, az elsők között döntötték le, bár nem ekkor, hanem a háború után, a partizánok semmisítették meg. A zombori magyarok nemcsak a régi állam egy szokványos szimbólumát látták Sándor szobrában, de a jugoszláv király a magyarok elleni elnyomást szimbolizálta még halálában is. Az ellene elkövetett marseille-i merénylet után Jugoszlávia csaknem 2700 rendezetlen állampolgárságú magyart utasított ki egyik napról a másikra. Másrészt a zomboriak azért is haragudtak a monumentális szoborra, mivel jobb kezében kirántott kardot tartott, és azzal észak felé, Magyarország irányba mutatott. Hasonló sorsra jutott az Osztrák–Magyar Monarchia kiemelkedő, tragikus sorsú szerb kisebbségi politikusának, Svetozar Miletićnek az újvidéki szobra is. A nagy jugoszláv szobrász, Ivan Meštrović alkotása közvetlenül a katolikus templom előtt állt.12 A jugoszláv korszak szimbólumainak eltüntetése, a magyar nemzeti jelleg minél erőteljesebb hangsúlyozása még olyan hétköznapi történetekben is fellelhető, mint a gépkocsik közlekedésével kapcsolatos rendelkezések. A gépkocsik rendszámának lecseréléséig a Muraközben a jugoszláv

A. Sajti Enikő

66


rendszámú gépkocsik közlekedéséhez nemcsak a katonai hatóságok engedélyére volt szükség, de a tulajdonosnak ki kellett tennie a „magyar” feliratot is.13 Már a katonai közigazgatás időszakában, az 1941. július 27-én kelt 5440/1941. M. E. számú kormányrendelettel megtörtént a magyar állam fennhatósága alá került területek új közigazgatási határainak kialakítása. Az 1918 előtti vármegyei beosztást állították helyre, amivel a magyar állam kontinuitását kívánták kifejezésre juttatni. A Bácskát és csonka Bács-Bodrog vármegyét egyesítették, Horgos és környékének kivételével, amelyet eredeti vármegyéjéhez, Csongrádhoz csatoltak vissza, a baranyai háromszög Baranya megye, a Muraköz és a Mura vidék pedig Zala, illetve Vas vármegye része lett ismét. A hajdani szabad király városok (Zombor, Szabadka, Újvidék) visszakapták korábbi státusukat, önkormányzatukat, azaz ismét törvényhatósági jogú szabad királyi városok lettek.14 Szeptemberben megtörtént az újjáalakított, kibővített megyék járásainak kialakítása is. A városi és megyei önkormányzatok eredetileg választott tisztviselőit azonban ezúttal a kormány nevezte ki. Bács-Bodrog vármegye központja ismét Zombor lett, annak ellenére, hogy a nála jóval népesebb és infrastrukturálisan is fejlettebb, a jugoszláv időkben a Dunai bánság központjának szerepét betöltő Újvidék és az ország ekkor 5. legnagyobb városának számító, több mint százezer lakosú Szabadka is pályázott erre a szerepre. A „szerb Athénként” is ismert Újvidék ellen szólt korábbi központi szerb kulturális szerepe, határváros jellege, míg Szabadka esetében ellenérvként jött számításba, hogy a jugoszláv időkben a hatalom „kedvence”, a „szerbesítés” kiemelt célpontja volt. Az új megyeszékhely kérdése már július 25-én, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter újvidéki látogatásának idejére eldőlt. Mint a sajtónak adott nyilatkozatában fogalmazott, Zombort a kormány azért jelölte ki ismét Bács-Bodrog vármegye központjává, mivel „régen is az volt (…), és a magyar államiság ott folytatódik, ahol azt félbeszakították.” A csalódott újvidéki polgároknak azt ígérte, hogy a kormány mindent megtesz, hogy a város ne csak a Délvidék gazdasági centruma legyen, de „magyar szellemi központtá” is váljon.15 Augusztus 14-én a belügyminiszter által javasolt és Horthy Miklós kormányzó által kinevezett új főispánok letették az esküt. Bács-Bodrog vármegye és Zombor törvényhatósági joggal rendelkező szabad királyi város főispánja Deák Leó, a délvidéki magyarság egyik legtapasztaltabb kisebbségi politikusa lett. A kisebbségi ügyekben kifejtett kitartó és eredményes tevékenysége, realitásérzéke, toleranciát hirdető nemzetiségpolitikai nézetei és mérsékelt konzervativizmusa révén teljes mértékben bírta a kormánykörök bizalmát is. A kemény visszacsapás helyett a délvidéki szerbekkel szembeni józan nemzeti politikát hirdető Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter bizalmasának számított. A Jugoszláviai Magyar Párt egyik vezetője volt, a két világháború között Jugoszláviában és a kisebbségvédelem nemzetközi színterein is komoly kisebbségpolitikai tapasztalatokra tett szert, fontos szerepet játszott az Európai Nemzetiségi Kongresszuson.16 Deákot az újvidéki razzia és szélsőjobboldali nézetei miatt diszkreditálódott Fernbach Péter leváltása után, 1943-ban Újvidék főispánjává is kinevezték. Egyik legfontosabb feladata a szerbek és a magyarok közötti kibékülés megteremtése volt. Az ország német megszállása után főispáni tisztségéről leváltották. Érdemes utalnunk arra, hogy valamennyi újonnan kinevezett főispán nemcsak délvidéki származású volt, de a jugoszláv időkben sem hagyták el szülőföldjüket. Szabadka főispáni tisztségét Reök Andor horgosi birtokos, az újvidékit pedig a Temerin környékén jelentős birtokokkal rendelkező Fernbach Péter foglalta el.17

A. Sajti Enikő

67


1941. december 16-án, az 1941. évi XX. törvényt a képviselőház szentesítette, törvényerőre emelte a délvidéki területek visszacsatolását. Azon a napon, amikor Bárdossy miniszterelnök bejelentette a hadiállapot beálltát Magyarország és az Egyesült Államok között.18 Az egyhangúlag jóváhagyott törvény 1. §-a szerint: „A magyar nemzet testvéri szeretettel öleli magához és veszi újból oltalmába a közel huszonhárom évi megpróbáltatás alatt a haza iránti hűségben megerősödött délvidéki fiait, és hálás elismerését fejezi a magyar királyi honvédségnek önfeláldozó, lelkes kötelességteljesítéséért.” A törvény alapján az országgyűlés a Délvidékről a képviselőházba „legfeljebb” 26 képviselőt „hívhatott be”, illetve Horthy kormányzó az eddigieken kívül „további négy” felsőházi tagot nevezhetett ki. Mint ismeretes, tekintettel a háborús viszonyokra, a visszacsatolt területeken a képviselő honatyákat nem választották, hanem a két ház együttes határozata alapján kinevezték, „meghívták” őket. A délvidéki képviselők „ünnepélyes bevonulására” 1942. február 9-én került sor a parlament két házának együttes ülésén. A képviselők között ott találjuk a jugoszláv idők olyan ismert magyar kisebbségi politikusait, mint Sántha György orvost, a Magyar Párt egykori elnökét, Deák Imre zombori ügyvédet, Deák Leó főispán öccsét, Korányi Elemér lelkészt, a DMKSZ elnökét, Nagy Ivánt, a Zágráb felé orientálódó kisebbségi politikust, hajdani zágrábi diákvezért, aki Deák Leóval szemben még főispánjelölt is volt, Piukovich Józsefet, ismert délvidéki földbirtokost, aki az ország német megszállása után Újvidék főispánja lett, Falcione Árpádot, a Magyar Párt egyik alapítóját, aki ugyancsak az ország német megszállása után lett Szabadka főispánja és másokat. A képviselők közül egy a baranyai magyarokat, egy a Muraközt képviselte, öten a délvidéki németek képviseletében nyertek mandátumot, a bunyevácokat és a szerbeket pedig két-két új honatya képviselte. Az egyik szerb mandátumot az 1918 előtt is országgyűlési mandátummal rendelkező Milan L. Popović, a másikat pedig az idős és nagy népszerűségnek örvendő bácskai földesúr, Bogdan Đunđerski kapta.19 A felsőházba Krámer Gyulát, a Magyar Közművelődési Szövetség volt elnökét, valamint Ágoston Sándor református lelkészt nevezték ki. A délvidéki németeket Wehler Krisztián, az egyik német szövetkezet elnöke képviselte. 1943-ban, Horthy kormányzó javaslatára, a szerbek felé tett gesztusként Ćirić Irinej bácskai görögkeleti püspököt is felsőházi taggá nevezték ki. A törvény felhatalmazta a minisztériumokat, hogy illesszék be a területet az ország jogrendszerébe, jóváhagyta, és egyes esetekben pontosította az eddig meghozott intézkedéseket. A 4. § rendezte a terület lakosainak állampolgárságát is. Eszerint a magyar állampolgárságot azok a délvidéki lakosok kapták meg „hatósági intézkedés nélkül”, akik 1922. július 26-án, azaz az optálási határidő lejárta napján még „kétségtelenül” magyar állampolgárok voltak, és a trianoni békeszerződés következtében váltak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság állampolgáraivá, amennyiben 1931. július 1. és 1941. június 1. között ott állandó lakhellyel rendelkeztek. Ez utóbbi megszorítás a jugoszláv telepeseket lényegében megfosztotta az állampolgárság külön hatósági procedúra nélküli elismerésétől, illetve ez a szabályozás nem volt érvényes az optáltakra. Az utolsó bekezdés számos visszaélésre adott alkalmat, mivel a belügyminiszter megfoszthatta magyar állampolgárságától azt, „aki az elszakítottság ideje alatt ellenséges magatartásával a magyar nemzet érdekei ellen súlyosan vétett.” Mint már utaltunk rá, a városok és a közigazgatás megyei szervezetei visszakapták önkormányzathoz való jogukat,20 de tisztségviselőiket nem választották, hanem kinevezéssel

A. Sajti Enikő

68


jelölte ki a kormány. A megyei gyűlés 250 tagját például 1941 augusztusában nevezte ki a belügyminiszter, közülük 21 volt szerb, míg Zombor 80 kinevezett törvényhatósági bizottsági tagjából tízen voltak szerb nemzetiségűek. A szabadkai törvényhatósági bizottságnak a szép számú bunyevác képviselők mellett egy szerb tagja volt. A magyar közigazgatás szervei a polgári közigazgatás bevezetése után azonnal megkezdték munkájukat, a vármegyegyűlés, illetve a törvényhatósági bizottságok első, „felszabadulás” utáni ünnepélyes ülésére azonban kissé később, csak 1942 telén, illetve tavaszán került sor, már a dél-bácskai és újvidéki razzia által kiváltott igen feszült belpolitikai helyzetben. Szabadkán erre 1942. január 24-én, Újvidéken ennél jóval később, csak 1942 májusában került sor. A január 28-i vármegyegyűlésen 70 képviselő a „rendkívüli körülmények” miatt nem tudott megjelenni.21 Forrásainkban nincs nyoma annak, hogy a regionális közigazgatás e fontos szervei közül bármelyik, bármilyen formában is foglalkozott volna a razzia által a Bácskában kiváltott igen feszült helyzettel. Pedig, mint Sombor-Schweinitzer József, országos rendőrfőkapitány-helyettes fogalmazott, aki a Kállay-kormány idején, a belügyminiszter megbízásából a „polgári hűségbe vetett megrendült bizalom” kivizsgálása miatt 1942 tavaszán körutat tett a Bácskában, „az egész megyében túlságosan is gyűlölködő a hangulat nemzetiségre való tekintet nélkül” és az óbecsei, titeli és zsablyai járásban „alig van ember, aki a szerbek közül a magyar érdek szolgálatába volna állítható.”22 Ilyen körülmények között ezeken az ünnepi eseményeken arra helyezték a hangsúlyt, hogy a képviselőtestületek szerb tagjai hangsúlyosan fejezhessék ki a magyar államhoz való hűségüket. Mint Milan Ruski, Szabadka képviselőtestületének szerb képviselője fogalmazott: „Nem ma jöttünk mi ide ezen aranykalásszal ékes magyar rónaságra. Itt születtünk és együtt nőttünk fel magyar testvéreinkkel. (…) Arra kérjük magyar testvéreinket, hogy fogadjanak be soraikba, mi pedig ígérjük, hogy lojális és hű fiai leszünk ennek a hazának.”23 Az új magyar közigazgatás tisztségviselőinek, alkalmazottainak kinevezését, illetve bármely állami állás betöltését minden esetben, még a magyarok esetében is, az illető szigorú nemzethűségi szempontból történő felülvizsgálata előzte meg. A felülvizsgálatot a nagyobb városokban a tízes bizottságok, kisebb helységekben pedig az ötös bizottságok végezték. Tagjai a helyi megbízható magyarokból kerültek ki, többnyire a Jugoszláviai Magyar Közművelődési Szövetség vezetői, tagjai, illetve a királyi diktatúra idején betiltott Jugoszláviai Magyar Párt prominens képviselői voltak. Fő feladatuk a felnőtt magyar lakosság nemzeti szempontú felülvizsgálata volt, annak megállapítása, ki hogyan szolgálta a jugoszláv időkben a magyar kisebbség ügyét, illetve milyen szolgálatokat tett a jugoszláv államnak. A korabeli kifejezést idézve, „szerbbarát” volt-e. S bár a jugoszláv állami alkalmazottak, tisztviselők jelentős része a terület visszafoglalásakor elmenekült, és a régi közigazgatás összeomlott, a helyükön maradottakkal szemben eredményesen alkalmazták az ún. „önkéntes távozás” módszerét. Tanúk jelenlétében nyilatkozatot írattak alá például a szerb tanítókkal, állami tisztviselőkkel és más alkalmazottakkal, amelyben kijelentették, hogy önként hagyják el Magyarország területét és a magyar állammal szemben semmiféle követelésük sincs.24 A Délvidékre kinevezett új magyar tisztviselői karral szemben gyakran elhangzott a vád, hogy az anyaországból jött „ejtőernyősök”, akik „egy szál bőrönddel érkeztek és teli bőrönddel távoztak”, és háttérbe szorították a sokat szenvedett helyi magyarokat. A Délvidék 1941 utáni társadalomtörténetének elemzése sajnos mindmáig várat magára, és

A. Sajti Enikő

69


a rendelkezésünkre álló források is meglehetősen töredékesek, mégis megkérdőjelezzük ezt a mítoszt. Mint láttuk, a főispánok valamennyien délvidékiek voltak, és például a szabadkai városi tisztviselők döntő része is, Völgyi János Szabadka polgármesterének szavai szerint a „helyi” lakosságból került ki. Ezt támasztja alá a polgármester időszaki jelentésében található statisztika is, amely az újonnan kinevezett szabadkai tisztviselők egy részének, a 205 tisztviselő közül 76-nak a lakóhely szerinti megoszlását tartalmazza. Eszerint 76 tisztviselő közül 50-en szabadkai, illetve délvidéki illetőségűek voltak kinevezésük pillanatában, Magyarország egyéb körzeteiből 26-an érkeztek.25 Azt nem tudjuk, hogy az „anyaországból érkezettek” között milyen arányban voltak Délvidékről elmenekült tisztviselők, illetve azok leszármazottai. Ennek ismeretében minden bizonnyal még nagyobb lenne az arányuk. A vármegyei tisztviselők „jelentős része” ugyanis a csonka Bács-Bodrog vármegye székhelyéről, Bajáról érkezett, ők régi, tapasztalt vármegyei tisztviselők voltak, akiket drámai körülmények között, egy szál ruhában utasítottak ki annak idején Jugoszláviából.26 Elmondhatjuk tehát, hogy a jugoszláv állam struktúráinak kiépítése következtében (elbocsátások, kiutasítások, optálások, áttelepülések) súlyos veszteségeket szenvedett közigazgatási, tisztviselői kar visszamagyarosítása sikeresen és igen gyorsan zajlott le. A társadalmi felemelkedés állami bürokráciához, egyéb állami alkalmazáshoz kötődő csatornái, amelyek oly fontosak voltak a délvidéki középosztály 1918 előtti történetében, ismét megnyíltak. Az iskolahálózat újjászervezése Mivel a jugoszláv érában a szellemi élet durva nacionalizálása következtében az alsó és középfokú magyar oktatás szerkezetét teljesen megroppantották, és a tanítói, tanári kar döntő többségét elbocsátották, helyi forrásokból lehetetlen volt kielégíteni a már első magyar tanítási évben jórészt működőképessé tett iskolarendszer tanerőigényét. Az elemi iskolai magyar tanítók létszáma a kíméletlen elbocsátások miatt 1941-re 1832 főről 250-re zuhant.27 Ezért az első magyar oktatási év kezdetére 1941 augusztusában 1300 tanár és tanító érkezett az ország trianoni részeiből, vonattal, díszes kísérettel Újvidékre, akik a Bácska és Baranya iskoláiba nyertek kinevezést. Ünneplő újvidéki polgárok sokasága várta őket az állomáson, ahol Bajor Ferenc, a város katonai parancsnoka „a nemzeti nevelés hű katonáinak” nevezte őket, akik a jugoszláv idők rombolását pótolva a magyar ifjakból „becsületes és igaz magyarokat”, a német és szerb gyermekekből pedig „jó magyar állampolgárokat” nevelnek majd.28 A helyükön maradt délszláv, de különösen a szerb tanárokat szigorú nemzethűségi felülvizsgálat után vették csak át, alkalmazásuk másik alapvető kritériuma a magyar nyelv ismerete volt. Megkövetelték a magyar államra tett hűségesküt, mint ahogyan annak idején a magyar tanítóknak is hűségesküt kellett tenniük a délszláv államra és a királyra. Ennek megtagadása azonnali elbocsátással járt. A nemzethűségi felülvizsgálat kapcsán elbocsátott délszláv pedagógusok számát nem ismerjük, néhány részadat azonban rendelkezésünkre áll. Az újverbászi volt jugoszláv állami gimnázium tantestületéből 1, a zentai gimnáziumból 4 tanárt vettek át a 14, illetve 18 tagú tantestületből. Az alsófokú közigazgatás vezetőinek, a jegyzőknek a véleményét nagy súllyal vették figyelembe alkalmazásuk esetén. A turjai jegyző például úgy vélte, hogy „avval csak káros hatás

A. Sajti Enikő

70


váltódik ki, ha egy 11 tanerős iskolában 9 szerb tanító van alkalmazva”. A szenttamási jegyző csak két szerb tanító alkalmazását javasolta a tizenhárom közül.29 A szerb tanítók, tanárok véglegesítését minden esetben a háború utánra halasztották. A magyar iskolahálózat 1918 utáni gyors és drasztikus lerombolását most nincs lehetőségünk felidézni, néhány adat azért kívánkozik mégis ide, hogy lássuk, milyen állapotban vette azt át a magyar állam. A rendelkezésünkre álló adatok szerint 1918-ban az elcsatolt Délvidéken 897 elemi iskola működött, ebből 266 állami, 631 felekezeti, beleértve az ortodox egyház kezelésében lévő 179 szerb nyelvű iskolát is. A 71 középfokú iskolából 2 kereskedelmi, 3 pedig mezőgazdasági jellegű volt, 1 szerb és 2 német nyelvű gimnázium egészítette ki a sort. Ehhez képest a 1920-as évek közepére 2 magyar középiskolai tagozat maradt – egy nyolcosztályos Szabadkán, egy négyosztályos pedig Zentán. A Dunai bánság területén, ahová a Vajdaság is tartozott, 1930-ban 1376 alsófokú iskola volt, 4233 tagozattal. Ebből 2931-ben államnyelven, azaz szerbhorvátul oktattak, 546-ban németül, és csak 528-ban magyarul. Mivel a délvidéki területekre is a szerb iskolatörvényeket terjesztették ki, minden iskolát államosítottak.30 A visszacsatolás után ezek az iskolák, tekintettel a háborús helyzetre, állami kezelésben maradtak, annak ellenére, hogy ez ellen a katolikus egyház több alkalommal is tiltakozott és az eredeti állapot visszaállítását követelte. Az 1941–1942-es első magyar tanévben a Délvidéken 335 elemi népiskolában 1444 osztályban folyt tanítás, szinte mindenütt magyarul. Annak ellenére, hogy az ebben az évben beíratott 98 197 elemi iskolás 57,8%-a nem magyar anyanyelvű volt. A középfokú oktatásban is teljesen helyreállították a magyar oktatás dominanciáját. A 24 délvidéki polgári iskola közül 20 magyar, 3 német és 1 szlovák tannyelvű volt, szerb nem volt. Az 5 kereskedelmi iskolában, a 3 ipari iskolában, valamint a 4 líceumban és tanítóképzőben kizárólag magyar nyelven folyt az oktatás. A 12 gimnázium közül 9 magyar, 2 német alapítványi gimnázium volt, egyedül Újvidéken maradt meg egy szerb gimnázium, összesen 718 tanulóval. Kiépült a polgári iskolai hálózat is, amely teljesen hiányzott a jugoszláv iskolai rendszerből.31 1943-ban egy-egy szerb tannyelvű leány- és fiúosztály nyílt az újvidéki magyar polgári iskola keretei között. Az egyetlen szerb gimnázium igazgatója a nemzethűségi szempontból megbízható Várady Kálmán lett, aki korábban az I. Sándor nevét viselő fiúgimnázium rajztanáraként dolgozott. A 26 fős tantestületből kilencen voltak szerb nemzetiségűek, ketten pedig szlovákok. Szerb nyelvű tankönyveik nem voltak, a korábbiak használatát nacionalista hangvételük miatt bevonták. Heti 6 órában tanultak magyart, szerb nyelv és irodalom órájuk hetente 5 alkalommal volt. Ennek ellenére tanáraik szerint a kitűzött célt nem érték el, mivel még két év múlva is csak „gagyogtak” magyarul. A szlovének és vendek által lakott Muravidéken az ún. „muraközi nyelvű” elemi iskolai oktatás bevezetése borzolta a kedélyeket. A baranyai háromszögben a horvát nyelvű oktatás hiánya okozott feszültséget Horvátország és Magyarország között.32 A Kállay-kormány idején a nemzetiségi iskolapolitika tekintetben is pozitív változásokra került sor, és a Vallás és Közoktatási Minisztérium egyenesen szorgalmazta a nem magyar tannyelvű elemi iskolai osztályok beindítását és egyenesen arra utasította az I. fokú tanügyigazgatóságokat, hogy „ott, ahol a lakosság nem magyar, a lakosság nyelvén kell oktatni.” A belügyminiszter is erélyes hangú leiratban figyelmeztette a főispánokat, hogy az alsó fokú közigazgatási hatóságok „tartózkodjanak” a nemzetiségek nyelvén folyó oktatásba történő beavatkozástól, mivel az „nemkívánatos zavarokat” okoz.33

A. Sajti Enikő

71


A Délvidék három és féléves magyar történetében a legnagyobb oktatásfejlesztésre Újvidéken került sor. Létrehozták a Délvidéki Konzervatóriumot, és 1942 novemberében a volt báni palotában megnyitotta kapuit a kétéves Keleti Kereskedelmi Főiskola. Nagy Iván országgyűlési képviselő, aki külön szívügyének tartotta az intézmény létrehozását, így jelölte ki annak hosszú távú nemzetpolitikai célját: a főiskola feladata, hogy a „Kelet felé irányuló új, szakképzettségében kitűnő, életformájában pedig lelkes és áldozatkész szellemű” magyar kereskedő nemzedéket kinevelje, s az ő tevékenységük révén, „a magyar ipar és mezőgazdaság verhetetlen termékeivel” Magyarország ismét „hódoltassa a Balkánt és a Közel-Keletet.”34 A délvidék anyaországhoz történő visszaillesztése, a közigazgatás átalakítása mellett, az iskolahálózat átszervezése terén volt a leginkább mélyreható és sikeres. „Akié az állam, azé a föld”: a ki- és betelepítések A magyar csapatok azzal a paranccsal lépték át a határt, hogy a németekre automatikusan érvényesek a magyar–német kisebbségi egyezmény előírásai, és a horvátokat is „barátságos bánásmódban” kellett részesíteni. A szerbekkel és a „szerb érzelmű lakossággal”, kapcsolatban azonban eleve keményebb bánásmódra kaptak utasítást a honvéd csapatok és a katonai közigazgatás helyi parancsnokai. A zsidókat nemzetileg megbízhatatlannak nyilvánították, és több városban, így például Újvidéken és Zomborban a városi katonai parancsnokság 5–5 millió pengő „különadót” vetett ki rájuk, azzal vádolva őket, hogy a jugoszláv időkben „túlságosan is lojálisak voltak” Jugoszláviához, és a magyar államnak jó két évtizedig egyébként sem fizettek adót. A kivetett sarccal, úgymond, „lehetővé teszik számukra”, hogy kifejezésre juttassák a magyar állammal szembeni lojalitásukat, illetve, hogy „önként” hozzájáruljanak a város fejlesztéséhez.35 A szerbekkel ugyanakkor kettős mércét alkalmaztak. Az ún. őslakos, azaz 1918 októbere előtt is a Délvidéken lakó szerbekről feltételezték, hogy „megvan bennük a hajlandóság, hogy a magyar hazának hűséges polgáraivá váljanak”, amelynek megnyilvánulásait „megfelelő eszközökkel” elő kell segíteni.36 A korabeli sajtó, különösen a délvidéki, nagy hangsúlyt fektetett a helyi szerb, bunyevác és horvát csoportok hűségnyilatkozatának közlésére. Milan L. Popovic, leendő országgyűlési képviselő, közvetlenül a bevonulás után, 1941. április 29-én személyesen is felkereste Horthy kormányzót, és biztosította „a békeszerető szerb polgárok” lojalitásáról. Mint hangsúlyozta, a szerbek „mindig és minden körülmények között be fogják tartani a magyar törvényeket”, ő pedig személyesen is mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy „a két nép békében éljen egymás mellett.”37 Az őslakos szerbekkel ellentétben a betelepített szláv (szerb, crnagorac, bosnyák) „dobrovoljácokat”38 kollektíven „Magyarországgal ellenséges csoportnak” nyilvánították, akik a nagyszerb gondolat hívei és a magyar államra különösen veszélyes paramilitáris csetnik39 szervezetek tagjai. A magyar vezérkar a Délvidék visszacsatolásakor a felfegyverzett csetnik alakulatok szervezett, összehangolt ellenállásával számolt.40 Minden bevándoroltat és telepest internálótáborba zártak, és kiutasították őket az országból. Bevándorlóknak azokat a „nem őslakosokat” tekintették, akik 1918. október 31-e után települtek le a Délvidéken. A telepesek azok a Jugoszlávia nem vajdasági részéből származó délszlávok voltak, akik a jugoszláv agrárreform idején kaptak itt földet.

A. Sajti Enikő

72


Kitelepítésük politikai hátterét Bárdossy László miniszterelnök egyik beszédében így fogalmazta meg: „Az idegen impériumok alatt jogtalanul, sokszor erőszakkal szerzett javak, hasznok és előnyök soha nem lehetnek a kisebbségi jogvédelem alapjai.”41 A hadsereg ún. pacifikáló hadművelet során szedte össze ezeket a nemzethűségi szempontból eleve megbízhatatlannak tartott „nem őslakosokat”. Számukat nehéz pontosan megállapítani, a magyar hatóságok a visszacsatolt területeken „legalább 12 ezer” kitelepítendő jugoszláv telepest tartottak számon.42 Kezdetben internálótáborokba zárták őket, majd igyekeztek áttenni őket a német csapatok által megszállt Szerbiába, kevés sikerrel, mivel a németek visszadobták őket a határon. Az áttelepítésükre vonatkozó magyar–német és magyar–horvát tárgyalások is eredménytelenek maradtak. Többségüket a háború végéig internálótáborokban tartották.43 A jugoszláv telepesek földjeit kisajátították, állami kezelésbe vették és magyar telepítések céljára átadták a Bonczos Miklós által vezetett Telepítési Kormánybizottságnak. E terület nagysága 53 ezer katasztrális hold volt. A kitelepített dobrovoljácok helyére 1941 májusában, júniusában bukovinai székelyeket, majd kis számban moldvai csángókat, vitézeket és a délvidéki harcokban hősi halált halt katonák családjait telepítették le. A telepítés, különösen a bukovinai székelyek letelepítése a magyar állam délvidéki nemzetpolitikájának és a nemzeti újraegyesülés szimbólumává vált. A 3279 bukovinai székely család (13 200 fő), a 481 vitézi család (2325 fő), a 46, a délvidéki harcokban elesett katona családja, illetve az 53, más adatok szerint 40 moldvai csángó család (161, illetve 159 fő) a Bácskában 35 ezer katasztrális hold földet kapott. A baranyai háromszögben kisajátított zárt dobrovoljác községekbe 1324 családot (5800 fő), elsősorban vitézeket, moldvai csángókat, illetve boszniai magyarokat telepítettek.44 Mivel a Muravidéken a jugoszláv időkben sem voltak említésre méltó telepítések, nem nyúltak a régi agrárstruktúrához. A Délvidék nemzetiségi arányainak „lazítása”, a „déli magyar ék előretolása” érdekében komoly tárgyalásokat folytattak Horvátországgal is, amely egy nagyszabású lakosságcsere gondolata körül, a Muraköz kapcsán folytatott határtárgyalások alkalmával vetődött fel. Erre azonban a horvát fél érdektelensége miatt nem került sor, mindössze a horvátországi polgárháború miatt „végveszélynek” kitett boszniai magyarok (Gunja, Vučinjak, Brčko és Bjelina) hazatelepítéséről sikerült a két államnak megegyeznie 1942 áprilisában.45 Ennek keretében 395 boszniai magyar családot (1552 fő) telepítettek le a Bácskában, ők összesen 2877 katasztrális hold földet kaptak. 46 A boszniai magyarok hazatelepítésével a bácskai telepítésre szánt 53 ezer katasztrális hold földből már csak 14 ezer katasztrális hold elszórtan elhelyezkedő föld maradt a Bonczos-féle kormánybizottság kezében, így nagyobb telepítésekre már nem került sor. A visszatelepülések, telepítések között tartjuk számon „a Szerbiában rekedt magyarok” hazatérését is, akik zömmel Belgrád és Szerbia ipari körzeteiben vállaltak munkát. Őket hazatérési igazolvánnyal hozták vissza Magyarországra. A magyar zsidók ilyen igazolványt nem kaphattak. A belgrádi magyarok első csoportja 1941. június 13-án érkezett meg a Szent László hajón Újvidék dunai kikötőjébe, 503 család, 880 fő. A több csoportban végrehajtott hazatelepítés során hivatalos adatok szerint összesen 2500, zömmel magyar munkás, illetve Belgrádban tanuló egyetemista tért vissza. Itthoni megtelepedésüket nem tudjuk pontosan végigkísérni, azt azonban tudjuk, hogy még Losoncra is kerültek kisebb csoportjaik. A szerbiai, mintegy 6 ezer szórványban élő magyar hazatelepítése is felvetődött a minisztertanács 1941. december 22-ei ülésén, a

A. Sajti Enikő

73


dobrovoljácok átvételét célzó magyar–német tárgyalásokkal összefüggésben, azonban erre végül is nem került sor.47 A terület gazdasági és szociális integrációjának fő kérdései A Magyar Nemzeti Bank már a katonai támadás napján, 1941. április 11-én rendeletet adott ki a terület magyar monetáris rendszerbe történő beillesztésére, a dinárt 1: 10 arányban lehetett beváltani. Valamennyi bankot és pénzintézetet állami ellenőrzés alá vonták. Április 22-én államosították a jugoszláv állam valamennyi tulajdonát. Magyar állami biztosokat neveztek ki a vállalatok élére, így például a közellátás szempontjából fontos újvidéki Kulpin konzervgyár élére, bár tulajdonosa a „magyarónnak” számító Đoka Đunđerski földbirtokos volt. De említhetnénk az ugyancsak újvidéki Albus vegyi üzemet és szappangyárat is. Gyakoriak voltak a tulajdonosváltások is, amelyek közül most csak a híres szabadkai Hartmann-Conen zsidó részvénytársaság húsüzemét említjük, amelyet a háború alatt a Hangya szövetkezet vásárolt fel, illetve az apatini kendergyár újpesti textilgyár tulajdonosai által történő igen kedvező feltételek között történő felvásárlását említjük. Különösen a zsidók gazdasági pozíciónak megtörésére törekedtek, amely Szabadkán különösen erős volt.48 Az ipar kapcsán külön kell szóljunk a Baross Szövetség, teljes nevén Baross Szövetség – Kereskedő, Iparos, Rokonszakmák és Termelők Országos Egyesülete délvidéki tevékenységéről. Ez a még 1919-ben alakult keresztény iparosokat, kereskedőket tömörítő szövetség volt hivatva képviselni a zsidó és az ennél jóval gyengébb szerb iparral, kereskedelemmel szemben a magyar érdekeket. Ezt szimbolizálta, hogy helyi díszelnökévé Deák Leó főispánt választották. A szervezet tagsága az első zombori csoport ünnepélyes megalakítása után rendkívül gyorsan növekedett.49 A szűkebb gazdasági tevékenységen túl, akárcsak a trianoni ország területén, itt is komoly szerepet vállaltak a helyi közéletben, a szakmai továbbképzések szervezésében. Szabadkán a zsidó tőkével működő Hartmann-Conen-féle húsfeldolgozóval szemben például „magyar keresztény” konzervgyárat alapítottak. A jugoszláviainál fejlettebb szociális intézkedések kiterjesztése kedvező hatást gyakorolt a térségre, a Délvidék magyar szociálpolitikába történő integrálásáról azonban mindmáig meglehetősen keveset tudunk. Az ipar és kereskedelem integrálását szolgálta, erdélyi mintára, a Nemzeti Önállósítási Alap (NÖA), amely „az erőtlen” bácskai magyar iparosok és kereskedők „talpra állítását” szolgálta. Ezt a sajátos szövetkezeti formát az Országos Nép- és Családvédelmi Alapról (ONCSA) elfogadott törvény (1940/XXIII. tc.) alapján hoztak létre. Mint ismeretes, az ONCSA a négy- és többgyermekes, főként földművelődésből élő családok hosszú lejáratú kölcsönnel történő megsegítését tűzte ki célul, de szellemi, közösségi nevelésükre is komoly figyelmet szenteltek. Ez a törvény fontos lépés volt az állami szociálpolitikai hálózat kiépítése felé, délvidéki bevezetése jelentős eredményeket hozott. Különösen a Tisza menti agrárszegénységre gyakorolt kedvező hatást. Zentán például ONCSA-telep épült, napközit tartottak fenn, télen háziipari foglalkozásokat szerveztek. Az önálló egzisztencia megteremtését kamatmentes kölcsönök segítették, amelynek visszafizetését újabb gyermekvállalással is teljesíteni lehetett. Sajnos a közjóléti szövetkezetek, de az egész ONCSA délvidéki tevékenységének feldolgozása mindmáig várat magára.50 Jelen-

A. Sajti Enikő

74


tős volt a házhely akció: 13.977 családfő kapott házhelyet, közülük 13.158 családfő volt magyar, 770 horvát, 34 német, 4 szlovák és 6 szerb.51 Közmunkaprogramokkal is igyekeztek a magyar szegényeken segíteni, és a gyermeknyaraltatás, a zöldkeresztes tejakciók is ezeket a rétegeket célozták meg. Az azonnal megoldást kívánó problémákra reflektált és szimbolikus üzenete is fontos volt annak a katonai közigazgatási parancsnak, amely 1941 nyarán betiltotta az aratógépek használatát, hogy azonnal munkához juttassák a magyar mezőgazdasági munkásokat, akiknek egész évi megélhetése a nyári mezőgazdasági munkáktól függött.52 Itt említjük, hogy még ugyancsak a katonai közigazgatás idején kezdődött meg Újvidék magyar szegény rétegek által lakott városrészének, a Darányi-telep úthálózatának kikövezése, és a vizes lakások felújítása. A középrétegeket ért nemzeti sérelmek mellett a terület legsúlyosabb problémája kétségkívül a földkérdés volt. Negatív hatása nem is elsősorban abban nyilvánult meg, hogy megkurtította a magánkézben megtartható birtok nagyságát, hanem az, hogy a kisajátított nagybirtokokon dolgozó mezőgazdasági munkások elvesztették korábbi munkalehetőségeiket, és a magyar érdekelteket kizárták a földosztásból. Pedig a rendelkezésünkre álló adatok azt mutatják, hogy a jugoszláv agrártörvény és rendelkezések alapján a bánsági magyarok 60%-a, a bácskai magyaroknak pedig 41,4%-a lett volna jogosult földjuttatásra.53 Az 1941. július 17-i minisztertanács hatályon kívül helyezte a jugoszláv agrárreform juttatási részét, a megváltási részét azonban továbbra is érvényesnek fogadta el. Ennek következtében 192 ezer katasztrális hold szabadult fel birtokpolitikai célokra, és számoltak a mintegy 16 ezer katasztrális holdat kitevő zsidó birtokok kisajátításával is. Újvidéken megalakult a Földbirtokpolitikai Kirendeltség, vezetője, a földkérdés kiváló szakértője, Vas Elek lett. Már nyáron megkezdődött az igények összeírása. A kisajátított földből, mint már láttuk, a szláv telepesek kezén lévő 53 ezer katasztrális holdat magyarok betelepítésre különítették el, a maradék 139 ezer katasztrális holdat pedig egyéb földbirtok-politikai célokra kívánták felhasználni. A minisztertanács határozata értelmében „A magyar kormány által lebonyolítandó juttatási eljárás során a szláv ős lakossággal szemben a Szent István-i állameszme mellett is megengedhető retorzió alkalmazható, melynek mértéke felől a kormány később határoz.” A juttatásokból ezzel kizárták az őslakosnak számító szlávokat. Nem lehetett kártalanítani a korábban kárt szenvedett birtokosokat sem, ezt később kissé enyhítették, és „különösen nagy méltánytalanság” esetén engedélyezték, hogy korábbi birtokaikat haszonbérbe vehessék. Fernbach Péter főispán például 1200 holdat, Đoka Đunđerski pedig 1081 katasztrális holdat vett így haszonbérbe. A nincstelenek esetében az alaprendelet eltekintett a vételár 30%-nak kifizetésétől, valamint a mezőgazdasági felszerelés meglététől.54 A magyar földbirtok-politikai intézkedések juttatási részének részletes feltárására még nem került sor. Arra van csak megbízható adatunk, hogy 1942 második feléig 7649 katasztrális hold tulajdonjoga cserélt gazdát, illetve a rendelkezésre álló föld jelentős részét bérbe adták. Ebből az alapból elégítették ki a Délvidéken építendő katonai repterek földigényét is. Baranyában Albrecht főherceg korábban államosított bellyei birtokaiból 86.000 katasztrális hold földterület bérleti jogát kapta vissza. A háború kijelölte a térség mezőgazdasági termelésének kereteit. Egyre erőteljesebben korlátozták a termelés szabadságát, a termőterület felhasználásának mikéntjét. A forgalom és fogyasztás, a kötött értékesítés, az ún. „minimális beszolgáltatás” rendszere, illetve a

A. Sajti Enikő

75


földkérdés tényleges megoldásának elmaradása, a tervezett földjuttatások lefékeződése komoly problémák elé állították a nemzeti elnyomás alól immáron felszabadult délvidéki magyar parasztságot. Rossz hatással volt a földek tulajdonba adásának háború utánra halasztása is. De mindenekelőtt hiányzott az a földreformgondolat, amely nemcsak a korábbi agrárreform nemzeti sérelmeinek mentén gondolta volna át a földkérdést. Deák Leó főispán egyébként a Délvidék infrastrukturális fejlesztésében, a közutak, a vasút, a vízi utak és kikötők fejlesztésében látta a gazdaság fellendítésének legfőbb zálogát.55 A kulturális és politikai társadalomszervezés új keretei A magyarok legfontosabb szervezete kétségkívül a régi-új Délvidéki Magyar Kulturális Szövetség (DMKSZ) volt, amelynek elődje a jugoszláviai magyarok egységes kulturális szervezete, a magyar–jugoszláv közeledés idején, 1941 januárjában engedélyezett Jugoszláviai Magyar Közművelődési Szövetség (JMKSZ volt). A szövetség igényt tartott a visszacsatolt magyarság egészének képviseletére. Kramer Gyula, a szövetség elnöke a visszacsatolás után mérleget készített tevékenységükről. Az általa közölt adatok szerint közvetlenül a bevonulás előtt a szövetség tagságának létszáma elérte a 150 ezer főt, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag a terület csaknem egész magyar felnőtt lakossága már a bevonulás előtt belépett a szövetségbe, utána pedig 300 ezer tagról, és 245 tagszervezetről szólnak forrásaink. Ez a hihetetlenül magas taglétszám nemcsak az erős nemzeti lelkesedés eredménye volt, de annak is betudható, hogy a szövetségbe belépett családfő tagsága automatikusan maga után vonta a család egészének tagságát. A szövetség vonzerejét minden bizonnyal növelte, hogy mindenféle állás, iparengedély, kereskedelmi és szellemi tevékenység, egyedárusítási engedély (dohány, cukor, benzin stb.) elnyeréséhez kérték a szövetség által kiállított nemzethűségi igazolást, illetve a tagsági könyv is jó belépőnek bizonyult. Képviselőikből kerültek ki a nemzethűségi igazolványokat kiállító ötös és tízes bizottságok tagjai is. Ezek a mindenható bizottságok hatékonyan érvényesítették a szervezet egyik alapelvét: „Csak az számít magyarnak, aki szervezetünk tagja.” A DMKSZ a „politikai pártharcok kizárásával a Szent István-i gondolat zászlóvivője” és a „délvidéki magyar egység” megőrzője kívánt lenni. Fontos feladatának tartotta a Délvidék anyaországgal történő „egybeolvadásának” előmozdítását, a „megszakadt kapcsolatok” kiépítését, a terület „anyagi és szellemi elmaradottságának” kiküszöbölését. A Bánság irányába a revízió folytonosságát szimbolizálta. 56 A szövetség székhelye Újvidék volt, mintegy kárpótlásul a megyeszékhelyért folytatott versengés elvesztéséért, illetve annak a célnak az eléréséért, amely ezt a határ menti várost ismét „magyar erőddé” kívánta fejleszteni. Első kongresszusukat is itt tartották, 1941 decemberében. A szervezet elnöke, mint már utaltunk rá, ismét Kramer Gyula lett, alelnökei a képviselővé kinevezett katolikus pap, Korányi Elemér, Fernbach Péter újvidéki főispán és Magasi Antal lettek. Titkára Blazsek Ferenc, a város tízes bizottságának vezetője, az állami ellenőrzés alá helyezett Matica Srpska visszaélések miatt elbocsátott első kormánybiztosa lett. A DMKSZ átvette a Szenteleky Kornél által alapított, ma már irodalomtörténeti jelentőségű Kalangya című folyóirat szerkesztését, szerkesztője pedig, a térség jeles írója és irodalom szervezője, Herceg János lett.57 A folyóirat hű maradt hagyományaihoz, a „helyi színek”, a délvidéki szellemiség keresésében, és sokat tett a délszláv és a szerb

A. Sajti Enikő

76


irodalom közvetítéséért. A DMKSZ a humanitárius akciók, művészek cseréje, kiállítások, koncertek, filmbemutatók, színházi előadások stb. szervezésében igen gyümölcsöző, értékteremtő tevékenységet folytatott. Az Újvidéki Hetek e tevékenység egyik tartalmas és látványos formája volt. A szerbek kulturális, politikai mozgásterét végletesen leszűkítették. Nagy múltú kulturális intézményének, a Matica Srpskának a tevékenységét a bevonulás után rögtön betiltották, vagyonát zár alá helyezték, élére kormánybiztost neveztek ki. Tevékenységét a razzia után, 1942 nyarán, a szerbek felé tett kiengesztelő gesztusként engedélyezték ismét. A Matica új kormánybiztosává a szerbül jól beszélő Balla Ferencet, a Miniszterelnökség Kisebbségi Osztályának délszláv referensét nevezték ki. Nagy hullámokat vert az Újvidéki Szerb Tanítói Konviktus ügye is, amely az ortodox egyházzal szembeni diszkriminatív kormányzati fellépést jelképezte. Ezt a diákotthont még a 19. század végén szerb tanítók alapították a karlócai ortodox püspökség égisze alatt, saját gyermekeik számára. Működését betiltották, vagyonát pedig zár alá helyezték, mivel „az egyesület a múltban, de a megszállás alatt is kizárólag szerb nemzeti célokat szolgált, csakis szerb ifjakat támogatott, és a magyarság érdekeivel ellenkező és ártalmas tevékenységet fejtett ki.”58 Működését később sem engedélyezték. A Délvidék sajátos belső körülményei miatt a korábbi Magyar Párt újjászervezése, még átalakított formában sem vetődött fel komolyan. A politikai teret a kormánypárt, a Magyar Élet Pártja (MÉP) uralta. Ellentétben az erdélyi képviselőkkel, akiknek egy parlamenti csoportja Erdélyi Párt néven kapcsolódott be a képviselőház munkájába, a Délvidék valamennyi prominens politikai szereplője, Deák Leó, Kramer Gyula, Fernbach Péter, és az új parlamenti képviselők döntő többsége, élükön Nagy Ivánnal, belépett a MÉP-be. A nemzetiségeket képviselő honatyák, kivéve a ruszinokat (rutének) nem alkottak egységes parlamenti csoportot, azonban az egyes visszacsatolt területek képviselői között, mint láttuk, a délvidékiek között is, voltak nemzetiségi képviselők.59 Az Imrédy Béla által alapított Magyar Megújulás Pártja (MMP), amely a MÉP-től jobbra helyezkedett el, csak az ország német megszállása után jutott jelentős politikai pozíciókhoz. Ekkor leváltották a délvidéki közigazgatás korábban kinevezett egész garnitúráját, a német többségű helységekben pedig a magyar tisztviselőket a helyi németek váltották fel. Bács-Bodrog vármegye főispánja az MMP bácskai vezetője, Piukovich József lett. Kormánykörökben már 1941 őszétől komoly aggodalomra adott okot a Szálasi-féle nyilaskeresztes párt lendületes térnyerése a Délvidéken, különösen a szegény agrárnépesség körében, amelyet a jugoszláv agrárreform során teljesen kizártak a juttatásokból.60 Szálasi Ferenc 1942 őszén körutat tett a Bácskában, és elsősorban a Tisza menti földnélküli magyarok között ért el komoly sikereket. Nem maradt hatástalan a nem magyar többségű Sajkás-vidéken folytatott agitációja sem, ahol a razzia szerb áldozatai gazdátlanul maradt birtokainak a helyi magyarok között történő azonnali kiosztását követelte. 61 Végül szólnunk kell a térség jövőjét meghatározó kommunista ellenállási mozgalomról. Ellentétben a felvidéki és erdélyi kommunista mozgalommal, a délvidéki kommunisták nem csatlakoztak a magyar párthoz, hanem megmaradtak Jugoszlávia Kommunista Pártjának keretei között, és mindvégig revízióellenes álláspontot képviseltek. Tehát nemcsak Magyarország adott társadalmi rendjét, de annak nemzeteszméjét is tagadták. Azokat, akik felvetették a magyar kommunista párthoz történő csatlakozás gondolatát, kizárták a párból.62 Az ellenállás a bevonulás után arra szorítkozott, hogy csoportjaik kisebb diverzáns akciókat hajtottak végre, és a közeli proletárforradalom reményében várták az

A. Sajti Enikő

77


ekkor még német szövetséges szovjet ejtőernyősöket. Már a júliusban végrehajtott első szabotázsakciókat is kemény megtorlás követte, majd a „pánszláv alapú kommunista ellenállási mozgalom felszámolása céljából”, illetve a „nagyobb arányú szabotázs akció” megakadályozás céljából Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke 1941 októberében létrehozta a VKF statáriális bíróságot. A Dominich Vilmos hadbíró százados vezette „repülő bíróság”63 sikeresen számolta fel a kommunista ellenállás délvidéki fészkeit. A VKF bíróság összesítő jelentése szerint a nyomozás során csaknem 2400 főt tartóztattak le, a statáriális katonai bíróság 116 főt talált bűnösnek hűtlenség, az állam és társadalmi rend erőszakos felforgatására történő szövetkezés bűntettében. Közülük 93 főt kötél általi halálra ítéltek, és 64 elítéltet ki is végeztek. A többiek ügyét átadták a szegedi és pécsi törvényszék öttagú különtanácsának.64 A VKF statáriális bírósága ítélte halálra Svetozar Markovićot, a JKP Tartományi Bizottságának titkárát is 1943-ban. Mind Deák Leó főispán, mind pedig Milan L. Popović képviselő kegyelmet kért Markovićnak, de Szombathelyi nem értett egyet politikai érveikkel és nem élt kegyelmi jogával.65 Ilyen előzmények után került sor a dél-bácskai, Sajkás-vidéki, és az újvidéki razziára, amely az újjáéledő délvidéki, és a jórészt kívülről táplálkozó „csetnik és kommunista mozgások” felszámolását szolgálta. A razzia célját, lefolyását e helyen nincs módunkban akárcsak vázlatosan is felidézni,66 témánk szempontjából inkább arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a több ezer (3340 fő, zömmel szerbek és zsidók) halálos áldozattal járó katonai megtorló akció súlyosan beárnyékolta a délvidéki integráció folyamatát. Hosszú távra megmérgezte a magyarok és szerbek kapcsolatát, és külpolitikailag is újabb nehézségeket okozott az országnak. A razzia által kiváltott nemzetközi és belpolitikai hullámokat a Kállay-kormány a razziában résztvevő magas rangú katonák és csendőrök ellen indított bírósági eljárással, az áldozatok hozzátartozóinak kártalanításával, valamint a szerbek felé tett egyéb gesztusokkal igyekezett lecsendesíteni. Ezeket azonban az európai és balkáni frontokon bekövetkező események jórészt hatástalanították. Magyarország német megszállása után, a Sztójay-kormány idején visszatértek a „kemény kéz” politikájához, melynek következtében tovább olvadtak a Délvidék integrációjának addig elért eredményei. 1944 áprilisának végén megkezdődött a Délvidéken is a gettósítás. A Bácska 16 034 fős zsidóságából mindössze 2614-en élték túl a haláltáborokat.67 Már a razzia után egyre jobban terjedtek azok a híresztelések, hogy a szerbek bos�szút állnak majd a magyarokon. A közigazgatásban és az oktatásban is megkezdődött az anyaországból érkezettek visszaköltözése, amely 1943 végén már olyan méreteket öltött, hogy a vármegyei szervek belügyminiszteri rendeletre hivatkozva utasították hatóságaikat, hogy az elköltözést csak rendkívül igazolt esetben engedélyezzék. Maga a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc is nyugalomra intette egy 1943 őszi bácskai körútja alkalmával a közigazgatási kart, hangsúlyozván, „Ez a föld mindig a miénk volt, s az is marad.”68 A területi revíziók révén megnagyobbodott ország politikai elitje még legjobb pillanataiban sem ismerte fel annak jelentőségét, hogy a kisebbségeket önálló politikai szubjektumként kezelje. A kormány és a helyi közigazgatás prominens képviselői igyekeztek mozgósítani a délvidéki szerbek Milan L. Popović által reprezentált szűk csoportját is, akik a magyar állam keretei között is el tudták képzelni nemzeti jövőjüket, s azt nyíltan vállalták is. Ők azonban soha nem képviseltek valamennyire is befolyásos politikai erőt a délvidéki szerbek között. De a délvidéki szerbek és magyarok történetét 1944 őszén már egyéb-

A. Sajti Enikő

78


ként sem Budapesten vagy Újvidéken, még csak nem is Berlinben, hanem a szövetséges nagyhatalmak fővárosaiban, illetve Szerbia és Bosznia hegyei között írták.

Jegyzetek Idézi Aleksandar Kasaš: Jedno svedočanstvo o Aprilskom ratu u Bačkoj 1941. godine. Zbornik Matice srpske za istoriju. br. 49. 1994. 172–173. o. 2 Bővebben lásd Horváth Csaba – Lengyel Ferenc: A délvidéki hadművelet. 1941. április. Kaposvár, 2001. 3 Kasaš: i. m. 177. o. 4 Balázs Attila: Kinek észak, kinek dél: a visszatért Délvidék. Forrás, 2008. 2. sz. 6. o. 5 A Muravidék visszacsatolására Göncz László: Felszabadulás vagy megszállás? A Mura mente 1941–1945. Lendva, 2006. 9–33. o. 6 Nyigri József: A visszatért Délvidék nemzetiségi képe. In: A visszatért Délvidék. Szerk. Csuka Zoltán. Budapest, 1941. 504. o. 7 Szabadka sz. kir. város Törvényhatósági Bizottságának a város felszabadulása után 1942 január hó 24-én tartott első ünnepi gyűlésérő készült jegyzőkönyv. Szabadka, 1942. 8. o. 8 Kasaš: i. m. 52. o. 9 A csetnik ellenállásra és annak letörésére részletesen lásd. A. Sajti Enikő: Délvidék 1941–1944. Budapest, 1987. 11–40. o. Ugyanitt részletes bibliográfia található a csetnik szervezetek történetére is. Közvetlen tapasztalatait írja le az ellenállás meglehetősen fejetlen megtorlásáról: Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig. Budapest, 1978. 368. o. 10 A. Sajti: i.m. 172. o. A jugoszláv hadsereg katonai veszteségeire nincsenek adataink. Magyar katonai adatok szerint 1941 áprilisában a magyar honvédség 150 jugoszláv tisztet és 2000 katonát ejtett hadifoglyul. A nem ó-szerbiaiakat egy idő után hazaengedték, a többieket, 70 tisztet és 1200 katonát átadták a németeknek. MOL, XIX-J-1-a-IV-107. II. 1945. okt. 30. A katonai veszteségekre Dombrándy Lóránt: Hadsereg és politika Magyarországon 1938–1944. Budapest, 1986. 208. o. valamint Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. Budapest, 1989. 8. o. A bevonulás szélesebb összefüggéseire: A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004. 153–178. o. 11 A Bácskában és Baranyában 1941. április 11-től augusztus 15-ig, a Mura menti területeken pedig július 10-től augusztus 21-ig tartott a katonai közigazgatás. Az átállást szeptember 6-ig be kellett fejezni. A katonai közigazgatás szervezeti felépítésére, tevékenységére részletesen lásd A. Sajti, 2004. 179–186. o., Aleksandar Kasaš: Mađari u Vojvodini 1941–1946. Novi Sad, 1996. 25–37. o. Göncz: i. m. 37–48. o. 12 Svetozar Miletić (1826–1901) ügyvéd, politikus, a magyarországi szerb nemzeti mozgalom egyik kiemelkedő vezetője, Újvidék polgármestere. Szobrának ismételt felállítása napjainkban komoly vitákat váltott ki. 13 Göncz: i. m. 46. o. 14 Budapesti Közlöny, 1941. júl. 27. 15 Délvidék (Zombor), 1941. máj. 20., Reggeli Újság (Újvidék), 1941. máj. 11. és jún. 26. 16 Deák nemzetközi színtéren a 20-as, 30-as években kifejtett tevékenységére lásd Eiler Ferenc: Kisebbségvédelem és revízió. Magyar törekvések az Európai Nemzetiségi Kongresszuson (1925– 1939). Budapest, 2007. Ártatlansága tudatában a háború után Deák maga jelentkezett Budapesten a hatóságoknál. Kiadták a jugoszlávoknak és a III. Jugoszláv Hadsereg hadbírósága 1945 novemberében háborús bűnösként halálra ítélte és kivégezték. Egyetértünk Kalapis Zoltánnal, aki a Deák Leóról írott lexikon szócikkében azt írja, hogy egy esetleges perújításban „az akkori vádak zöme, a tények és bizonyítékok fényében, már nehezen lenne tartható.” Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz. Ezer magyar biográfia a délszláv országokból. I. kötet. Újvidék, 2002. 224. o. 1

A. Sajti Enikő

79


Fernbach Pétert is háborús bűnössé nyilvánították, de ellene általunk ismeretlen okból nem folytatták le az eljárást. Úgy tudjuk, emigrált. A háborús bűnösségéről szóló határozat megtalálható: Dokumenti iz istorije Jugoslavije. III.tom. Državna komisija za utvrđivanje zločina okupatora i njihovih pomogača iz Drugog svetskog rata. Red. Miodrag Đ. Zečević – Jovan Popović. Beograd, 1999. 95–96. o. 18 www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=8173 19 Országos Törvénytár. Budapest, 1941. dec. 13. Đunđerski 1943-ban meghalt, vagyonát a szerbek régi kulturális intézményére, a Matica Srpskára hagyta. 20 A már említett törvényhatósági jogú szabad királyi városokon kívül megyei jogú városi rangot kapott Zenta és Magyarkanizsa, mivel e városok korábban rendezetett tanácsi jogú városok voltak. 21 Szabadka sz. kir. város törvényhatósági bizottságának a város felszabadulása után 1942 január hó 24-én tartott első ünnepi gyűléséről készült jegyzőkönyv. I. m. 22 A. Sajti, 1987. 171–172. o. 23 Délvidék (Zombor), 1942. jan. 29. 24 A. Kasaš: i. m. 44. o. 25 Szabadka sz. kir. thj.város polgármesterének időszaki jelentése az 1941 augusztus 16-tól 1942 március 15-ig terjedő időről. Szabadka, 1942. 1. o. 26 A magyar köztisztviselők kiutasítására lásd A. Sajti Enikő: Impériumváltás a Délvidéken 1918– 1920. Limes, 2005. 1. sz. 7–19. o. 27 MOL, Filmtár 12.486. 210. cím. Baranyában egyáltalán nem maradt magyar nyelvű elemi iskola, és Horvátországban és Boszniában is felszámolták a Julián Egyesület és a MÁV korábban jól kiépített magyar iskolahálózatát. A független horvát állam területén egyetlen magyar iskola sem működött 1941 és 1945 között. 28 Reggeli Újság (Újvidék), 1941. aug. 5. 29 Arhiv Vojvodine (AV) Újvidéki II. fokú tanügyigazgatósági kirendeltség. F. 151. kutija 60. G-11941. 30 MOL, Filmtár 12.488. 16. cím, 12.486. 211. cím, illetve AV F. 126 Kraljevska banska uprava Dunavske banovine II. Upravno odeljenje. 30.236/1930. A jugoszláviai magyar oktatásügyre a két világháború között lásd Csuka János: Kisebbségi sorsban. A délvidéki magyarság húsz éve (1920–1940). Budapest, 1996. 11–24. o., illetve A. Sajti, 2004. 120–135. o. 31 Ökrész Károly: A temerini polgári leány és fiúiskola három éve. Bácsország, 30. sz. 2004. 110– 112. o., Ternovácz Béla: Polgári oktatás Temerinben (Dél-Bácska) a II. világháború alatt. www. rakoczialapitvany.hu/hu/node/755 32 Göncz: i. m. 191–202. o. 33 MOL, K 644. Vallás- és Közoktatási Minisztérium (VKM) 1941-17-57 183.; 1942-17-109.942.; 1943-2-205.690. 34 Vitéz Nagy Iván: Újvidéki Keleti Főiskola. Kalangya, 1943. márc. 15. 112–113. o. 35 A. Sajti, 2004. 179. o. Újvidék városparancsnokát, Bajor (Bayor) Ferencet, Újvidék városparancsnokát 1942-ben többek között ezért fokozták le, és két éves börtönbüntetésre ítélték. Szálasi hatalomra jutása után rehabilitálták. 1945-ben a jugoszlávok háborús bűnösként halálra ítélték és kivégezték. Pihurik Judit: Bayor Ferenc nyugalmazott tábornok, újvidéki városparancsnok 1942–43-as pere és elítélése. In: Srpsko – mađarski odnosi kroz istoriju. A szerb magyar viszonyok a történelemben. Zbornik radova sa međunarodnog naučnog skupa održan 15. juna 2007. godine u Novom Sadu. Novi Sad – Újvidék, 2007. 439–453. o. 36 MOL, K 63. A külügyminisztérium politikai osztályának iratai. 1941-47-4290. 37 AV F. 334. br. 12.647 17

A. Sajti Enikő

80


Dobrovoljácoknak eredetileg azokat a délszláv, főként szerb katonákat hívták, akik az első világháború idején önként beálltak a szerb királyi hadseregbe. Sokan közülük az Osztrák–Magyar Monarchia orosz hadifogságba esett hadifoglyai közül kerültek ki. A jugoszláv agrárreform keretében telepes földet kaptak, a nem földműveléssel foglalkozók pedig egyéb, például nyugdíjés hitelkedvezményekben részesültek. 39 A csetnik szó a szerb četa (csapat) szóból származik, szabadcsapatost, gerillaharcost jelent. A harcmodor visszanyúlik a török időkig. A csetnik szervezetek a királyi Jugoszláviában fontos szerepet játszottak az ország politikai életében, és a nemzetnevelésben. A 20. század harmincas éveiben e szervezetek német és angolbarát szárnyra bomlottak. A háború alatt a királyhű, angolbarát Draža Mihailović vezette ellenállás híveit nevezték így. Egyes csoportjaik együttműködtek a német megszállókkal. A korabeli magyar szóhasználatban a magyar állammal szemben álló délszláv erők differenciálatlan gyűjtőneve volt, a szerb és a csetnik használata fogalmilag összecsúszott. 40 A magyar vezérkar csetnikekkel kapcsolatos bizalmas katonai parancsaira és egyéb tevékenységér részletesen lásd A. Sajti, 1987. 11–33. o. 41 Bárdossy László: Magyarságunk és a nemzetiségek. Láthatár, 1942. 1. sz. 1. o. 42 A jugoszláv agrárreform magyar birtokosságra gyakorolt hatására összefoglalóan lásd A. Sajti Enikő: Az impériumváltás hatása a délvidéki magyarok társadalomszerkezetére. Limes, 2002. 2.sz. A muravidéki és Lendva-vidéki kolonizációra pedig Kovács Attila: Földreform és kolonizáció a Lendva-vidéken a két világháború között. Lendva, 2004. 43 A kitelepítési tárgyalásokra lásd A. Sajti, 2004. 187–198. A Sárvárra internált szerbekre Zvonimir Golubović: Šarvarska golgota. Proterivanje i logorisanje Srba Bačke i Baranje, 1941–1945. Novi Sad, 1995. 44 A bukovinai székelyek bácskai telepítésére lásd Németh Kálmán: Százezer szív sikolt. Hazatért és hazavágyó magyarok verőfényes Golgotája. Bácsjózseffalva, 1943.; Szabados Mihály: Egy telepítés tanulságai. Magyar Szemle, 1941. 3. sz. 169–181. o.; A. Sajti Enikő: Székely telepítés és nemzetiségpolitika a Bácskában. Budapest, 1984. Internetes hozzáférés: http://mek.oszk. hu/01200/01275 Vincze Gábor: A bukovinai székelyek és kisebb moldvai csángó-magyar csoportok áttelepítése Magyarországra (1940–1944). Pro Minoritate, 2001. ősz. 141–154. o. 45 A horvátországi és boszniai magyarok 20. század eleji történetére összefoglalóan lásd Makkai Béla: Végvár vagy hídfő? Budapest, 2003. 46 A. Sajti Enikő: Magyar–horvát államközi kapcsolatok (1941–1944) In: Életünk Kelet-Európa. Tanulmányok Niederhauser Emil 80. születésnapjára. Szerk. Krausz Tamás – Szvák Gyula. Budapest, 2003. 9–13. o. 47 MOL, K 27. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1941. dec. 22. A belgrádi magyar egyetemistáknak sikerült hazahozniuk az 1933-ban alakult diákegyesületük, a Bolyai Farkas Egyesület teljes iratanyagát. 48 Különösen Stevan Mačković: Industrija i industrijalci Subotice (1918–1941). Subotica, 2004. c. kiváló monográfiájára hívjuk fel a figyelmet. 49 Délvidék (Zombor), 1941. dec. 16. 50 Az ONCSA délvidéki története kapcsán eddig építészeti szempontú eredmények születtek. Valky Zoltán: ONCSA-házak Zentán. Bácsország, 2000. Milleniumi szám. 87–88. o. Az ONCSA és általában a magyar szociálpolitika felvidéki és erdélyi bevezetésére lásd Hámori Péter: Magyar társadalomszervezési kísérletek Észak-Erdélyben (1938–1944). Korall, 2004. dec. 65–97. o. Uő.: A magyar kormányok szociálpolitikája a visszacsatolt Felvidéken és Észak-Erdélyben www. forumins.sk/publ/disputa/7/disputa7_hamirpeter.pdf. 51 A. Kasaš: i. m. 64. 52 Török László: A magyarság szociális helyzete a Bácskában. Kalangya, 1941. dec. 4. 211. o. 53 Nikola L. Gaćeša: Agrarna reforma i kolonizacija u Bačkoj. Novi Sad, 1968. 40–42. o. Uő.: Agrarna reforma i kolonizacija u Banatu. 1919–1941. Novi Sad, 1972. 279–282. o. A. Sajti Enikő: Az impériumváltás hatása a délvidéki magyarok társadalomszerkezetére. Limes, 2002. 2. sz. 42– 44. o. 38

A. Sajti Enikő

81


MOL, K 27. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1941. jún. 17. Dr Deák Leó: A Délvidék ipara, kereskedelme és a Bezdán-kiskőszegi híd. Kalangya, 1943. jún. 15. 241–246. o. 56 Kramer Gyula: A Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség feladatai és munkája. In: A visszatért Délvidék. Szerk. Csuka Zoltán. Budapest, 1941. 43–54. o. 57 A Kalangya minden száma megtalálható digitális változatban a Vajdasági Magyar Digitális Adattár honlapján. http://adtar.vmmi.org/index.php?module=folyoirat 58 MOL, K 644, VKM 1942-17-104.052, és 1942-17-111.194. 59 Filep Tamás Gusztáv: A „visszatért” magyarok és nem magyarok beilleszkedése, jogi helyzetük és magatartásuk. In: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Szerk. Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László. Budapest, 2008. 156. o. 60 A délvidéki magyar társadalom két háború között társadalomszerkezetére és a jugoszláv agrárreform magyar agrárnépességre gyakorolt hatására lásd A. Sajti Enikő: Az impériumváltás hatása a délvidéki magyarok társadalomszerkezetére. Limes, 2002. 2. sz. 41–50. o. 61 Muzej Vojvodine (MV), arhivska zbirka (AZ) Mađarska kutija (MK), 26/48., 27/46.,51/135. 62 Domány János zombori kommunistát, aki részt vett a spanyol polgárháborúban és kapcsolatokat keresett a csatlakozás céljából a budapesti központtal, a háború után árulóként kivégezték. 63 A „repülő bíróság” onnan kapta a nevét, hogy tárgyalást a helyszínen folytatták le, illetve ott hajtották végre a halálos ítéleteket is. Az ítéletek tartalmazták a kivégzés sorrendjét is, az elítélteknek végig kellett néznie társaik kivégzését. 64 A VKF statáriális különbíróságának tevékenységére részletesen lásd A. Sajti, 1987. 134–152. o. 65 Politikatörténeti Intézet Levéltára (PIL), 651.f. 2/1943-1-3796. 66 A razziára összefoglalóan lásd: Zvonimir Golubović: Racija u Južnoj Bačkoj 1942 .Novi Sad, 1992., valamint A. Sajti, 1987. 152–168. o. 67 MV AZ MK br. 23.410. 68 Délvidék (Zombor), 1943. szept. 2. 54 55

Limes

82

Limes

A képek forrása: Németh Kálmán: Százezer szív sikolt. Hazatért és hazatérni vágyó magyarok golgotája. Bácsjózseffalva, 1943.

Limes

83


Pihurik Judit

Magyarok és szerbek a Délvidéken 1941–1944

1941 áprilisában a Délvidék Magyarországhoz való visszacsatolását a szerb lakosság megszállásként élte meg, és az esemény értelemszerűen máig így szerepel a jugoszláv, illetve a szerb történetírásban is. A délvidéki magyarság és szerbség egyaránt a hatalom birtokosa volt, és mindkettő átélte a hatalom elvesztését is. Ezért többnyire gyanakvással figyelték a kisebbségi sorba került másik nemzetiséget, megbízhatatlannak tekintették, és hatalomra kerülve aszerint jártak el. A délszláv állam az első világháború utáni békeévekben épült ki, a Délvidék visszavétele háborús körülmények között ment végbe, így a hatalom berendezkedése is agresszívebb volt, de ez történt 1944 őszén is, amikor a magyarok kivonultak az újra Jugoszlávia részévé váló területről. A továbbiakban a visszacsatolt Délvidék történetének néhány mozzanatát idézzük fel, különös tekintettel a térségben élő szerbek helyzetére. A munka során a levéltárakban található kútfők mellett főként Milenko Palić1 visszaemlékezésére támaszkodhatunk, akinek memoárja azért egyedülálló forrás, mert a szerző a szerb kisebbség tagjaként élte át és örökítette meg az eseményekkel kapcsolatos emlékeit. A trianoni döntés után az elcsatolt területeket birtokló államok közül egyes vélemények szerint Magyarországon Jugoszlávia megítélése volt a legkedvezőbb. A térségen kívüli nagyhatalmakkal való kapcsolattartás, vagy egy észak–dél irányú, német–szovjet túlsúl�lyal szembeni lehetséges államszövetség terve miatt is felmerült időnként a Jugoszláviával való baráti viszony ápolásának igénye. Horthy Miklósnak egy 1935-ös, Náray Antal előtt tett megjegyzése is tükrözi ezt: „...a baráttól nehezebb területeket visszakövetelni, mint az ellenféltől.”2 Náray a szerbek és a magyarok számos rokon vonásával indokolja a megkülönböztetést, megemlítve a horvátokat is, akikkel viszont a korábbi közös államiság miatt erős a magyarság kapcsolata. Az a vélemény is többször felbukkan, hogy a szerb nép más megítélés alá esik, mint a többi nemzetiség: kitartó, bátor, hozzászokott a nélkülözésekhez, és a törökellenes harcok megedzették.3 A két ország közti szorosabb politikai kapcsolatfelvétel 1940. december 12-én, a jugoszláv–magyar örökbarátsági szerződés aláírásával megvalósult, 1941 tavaszán azonban Teleki Pál miniszterelnök már hiába próbálta a háborús konfliktust elkerülni. Bár Jugoszlávia 1941. március 25-én csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, két nappal később németellenes katonai puccs következtében Dušan Simović tábornok és kormánya került hatalomra. A Balkánon érdekelt Németország támadása ezután csak idő kérdése volt, és a magyar részvétel is elkerülhetetlennek tűnt. Teleki tudta, hogy ez esetben Magyarország hadiállapotba kerül Angliával – és ezt mindenképpen el akarta kerülni –, de

Pihurik Judit

84


attól tartott, hogy ha nemet mond, bekövetkezik a német megszállás. Ezért megpróbálta a külföld előtt elfogadhatóvá tenni a magyar lépést, és a Legfelső Honvédelmi Tanács 1941. április 1-jén megtartott ülésén4 – a kormánytöbbség és Horthy támogatásával, Werth Henriknek, a Honvéd Vezérkar főnökének tervével szemben – annyit sikerült elérnie, hogy elfogadják: csak Jugoszlávia szétesése után történik meg a csatlakozás a német támadáshoz, és magyar parancsnokság alatt, csak a Dráva–Duna vonaláig haladhatnak a csapatok. A legfőbb indok a Délvidéken élő magyarság biztonságának a védelme vagy hatalmi vákuum kialakulása lehetett volna. Teleki Pál azonban Barcza György londoni magyar követtől április 2-án értesült arról, hogy az angol kormány – tartva magát korábbi álláspontjához – ezt sem fogadja el a Jugoszlávia elleni támadás indokaként, 5 így amennyiben a német alakulatok Magyarországot felvonulási területnek használják, annak következménye a diplomáciai kapcsolatok megszakítása lesz, a Jugoszlávia elleni katonai fellépéshez való csatlakozás pedig a hadiállapot beálltát jelenti. Telekinek, miután a Legfelső Honvédelmi Tanácsot igyekezett óvni attól, hogy jóvátehetetlen döntést hozzon, tudomásul kellett vennie, hogy ez a döntés már megszületett. A háborúból való kimaradásra nem látva esélyt, a kilátástalan helyzetben 1941. április 3-án öngyilkosságot követett el. A Jugoszlávia elleni német támadás 1941. április 6-án részben Magyarországon keresztül indult meg. Április 7-én jugoszláv repülők bombáztak magyar célpontokat: Pécset, Szegedet, Zalaegerszeget és a körmendi vonatot. A 3. magyar hadsereg alakulatai Horvátország kiválása után, április 11-én léptek jugoszláv területre, és a történelmi határig vonultak. Ezt egyedül a gyorshadtest lépte át, amely április 16-ától május 4-éig német parancsnokság alatt Valjevóig nyomult előre, de semmilyen harci cselekményben nem vett részt. A bevonulók nagyobb ellenállásba nem ütköztek, mivel a jugoszláv hadsereg ekkor már visszavonulóban volt. Szórványos lövöldözés azonban előfordult, jelentősebb összeütközésre például Szabadkán, Zomborban és Petrőcön került sor. A bevonulásnak 1435 fő, a polgári lakosság köréből kikerült halálos áldozata volt, 313 főt kivégeztek, 1122 fő pedig fegyveres harcban esett el.6 Magyarországhoz visszakerült a Délvidék nagy része – Bácska, a Baranya-háromszög, Muraköz, Muravidék –, 11 500 km², 1 millió 30 ezer lakossal, akiknek 39%-a volt magyar. A térségből 26 képviselő lett – behívás alapján – a magyar országgyűlés alsóházának tagja, 19 magyar, 3 német, 2–2 bunyevác és szerb, 1943-ban pedig Horthy Miklós felsőházi taggá nevezte ki Irinej Ćirić püspököt. A terület visszacsatolását kimondó törvényt 1941. december 15-én hozta meg a magyar országgyűlés, addig reménykedtek abban, hogy a németek által megszállt Bánság is visszakerül. Megjegyzendő, 1941 áprilisában a diplomáciai kapcsolatok valóban megszakadtak Nagy-Britannia és Magyarország között, de a hadiállapot bejelentése ekkor – a katonai fellépés dacára – nem történt meg. A magyar csapatok zömét 1941. április 25-e után fokozatosan kivonták, csak azok az alakulatok maradtak a térségben, melyeknek új központja a Délvidékre esett. A megszállt területen kezdettől katonai közigazgatás működött, gyakorlatilag az élet minden területére kiterjedő hatáskörrel, főként a közbiztonság megteremtésének céljával. Április 17-e után fokozatosan alakították ki a rendszeres katonai közigazgatást, mely 1941. augusztus 15-ig állt fenn, fő feladata az idegen állam közigazgatásáról a magyar polgári közigazgatásra való áttérés átmeneti időszakának a megszervezése volt. A beosztottak többsége eleve polgári személy volt, az irányító szerepet töltötték be a – „káderhiány” miatt többnyire reaktivált, rövid „gyorstalpalón” közigazgatási tanfolyamot végzett – katonatisztek. 1941.

Pihurik Judit

85


augusztus 15. és 31. között történt meg a polgári közigazgatásra való áttérés, a katonaság szerepe azonban a visszacsatolás egész időszakában meghatározó maradt. A bevonuló magyarokat más körülmények fogadták a Délvidéken, mint a korábban visszacsatolt területeken. Ennek egyik oka az eltérő történelmi múltban keresendő: a török hódoltság idején elnéptelenedő, előtte magyarok lakta terület a 18. század folyamán többnemzetiségűvé vált. Szerbek, majd németek és magyarok, később szlovákok és rutének telepedtek le Bácskában. A 18. század elején egységes szerb nyelvterület szétbomlott, elszórt nyelvi szigetek alakultak ki7. A 19. század folyamán a magyar és a német népesség aránya növekedett, 1918 után viszont a szerb lakosság lélekszáma nőtt folyamatosan, elsősorban a tudatos földbirtok-politika következtében.8 A délvidéki magyaroknak ugyanekkor számos jogi és anyagi hátrányos megkülönböztetést kellett elviselniük.9 A bácskai viszonyokat kezdettől meghatározta az a bevonulók számára szokatlan körülmény, hogy a jugoszláv hadsereg visszavonulása után a civil lakosság egy része folytatta a harcot. Feltételezések és rémhírek szerint csetnik10 alakulatok és fegyverek maradtak a térségben, veszélyeztetve a revízió sikerét, tartósságát. A magyar katonák nem voltak felkészítve az orvlövészek tevékenységére, a bekövetkező szabotázsokra, és a csetnikek, valamint a kommunista partizánok harcmodorára.11 A Jugoszláv Kommunista Párt már április 15-én felhívást intézett az ország népeihez a megszállók elleni harcra szólítva fel, és mivel a kommunisták nem szítottak nemzetiségi ellentéteket, a hódítókkal szembeni egységes ellenállást hirdették, jelentőségük és hatásuk egyre nőtt. Tevékenységük hamarosan a Bácskában is érzékelhető volt – ami, szemben a csetnikekkel kapcsolatos félelmekkel – a későbbiekben valóságos veszélyt jelentett.12 Nehezítette a helyzetet, hogy a bevonuló katonák és a tisztségviselők sem kaptak kellő iránymutatást a nemzetiségekkel való kapcsolatteremtéshez, politizáláshoz. Stomm Marcel13 így emlékezett erre vissza: „De nem kaptunk irányelveket arra vonatkozólag sem, hogy Bácska megszállásánál, ahol egy városban vagy községben négyféle nemzetiség lehet, mi legyen a magatartás a lakosság érdekében, különösen akkor, ha csetnikek lépnek fel. […] Hiányzott az olyan tájékoztatás is, hogy mi legyen a magatartásunk a különböző nemzetiségekkel szemben, és milyen magatartás várható el az egyes nemzetek részéről irányunkban.”14 Ekkor már nem volt szó Teleki türelmes nemzetiségpolitikájáról, helyette a katonai vezetés elképzelései valósultak meg. A bevonulást követően megkezdődtek a letartóztatások, gyakorlattá vált a túszszedés, végül a statáriális eljárás maradt érvényben, célja az elrettentés volt. Az új hatalom állandó fenyegetettségben érezte magát, reakciói pedig – a kitelepítések, razziák, megtorlások – a kisebbségek számára jelentettek fenyegetést. A tervek szerint az 1918. október 31. után betelepült szerb, montenegrói, zsidó, cigány lakosoknak el kellett volna hagyniuk a területet, de a kitelepítést végül a németek lefékezték, mert nem volt érdekük, hogy az általuk pacifikált Szerbiában, ahová Horvátországból is folyamatosan érkeztek a szerbek, még több menekült legyen. A források azonban további kitelepítési tervekről, összecsapásokról és megtorlásokról tanúskodnak egészen az 1942-es miniszterelnök-váltásig. Már a jugoszláv hadsereg kivonulása – 1941. április 13. – után született döntés arról, hogy a területen a katonaság és a csendőrség részvételével tisztogatást kell végezni: „A pacifikálás célja: a kijelölt területet az ellenséges szándékú és magatartású emberektől megtisztítani, azokat ártalmatlanná tenni, a fegyveresen támadó, vagy ellenállókat

Pihurik Judit

86


kiirtani, a gyanúsakat hadbíróság elé állítani. A pacifikálást IV. hó 18-án délben 12 órakor kell megkezdeni és 3-5 nap alatt befejezni.”15 – szólt az utasítás. Bár a magyar katonai kémelhárítás is közreműködött,16 a felelősségrevonások leginkább gyanú, besúgás alapján történtek, ezért többnyire nem fegyveres ellenállók ellen irányultak. Gyakorta – mint az hasonló esetben lenni szokott – a magánbosszú, vagy az irigység, rosszindulat eszközei voltak, mert az adatszolgáltatásban a helyi lakosság is szerepet játszott. Cél a potenciális ellenállás megelőzése, a dobrovoljácok és a csetnikek elleni fellépés volt, de üldözték a kommunistákat és a zsidókat is, mint az előbbiek vélt támogatóit. A nyilvánvaló túlkapások megfékezésére már 1941 májusában kiadták a parancsot a katonai közigazgatás számára,17 mert „a tapasztalatok és a befutott panaszok szerint” nincs egyöntetű eljárás. A következő visszásságok megszüntetése a cél: „Sok esetben egyrészt jelentéktelen, gyakran tényeket nem tartalmazó, kizárólag feltevésekre és lehetőségekre alapozott feljelentésekre (névtelen levelekre), másrészt a vonatkozó rendelet téves értelmezése folytán az I. fokú katonai parancsnokságok és a honvéd csapatok parancsnokai is internáltak embereket.” Az utasítás szerint emiatt a járási katonai parancsnokságoknak felül kell vizsgálniuk az eddig internáltak ügyét, a II. fokú felülbírálati eljárásokat 1941. június 15-ig be kell fejezni, és az internálásra csak javaslatot tehetnek. A parancs hangsúlyozza: „Tartózkodni kell az alaptalan besúgások, bizonyító tényeket nem tartalmazó feljelentések, jelentéktelen elszólások stb. miatt internáltatni embereket, mert azzal nem szolgálnák a lelkek mielőbbi megnyugvását.” A helyzet megítélésének nehézsége abból adódik, hogy bár valóban volt fegyveres civil ellenállás, a magyar részről megindított tisztogató akciók ezzel nem álltak arányban, nagyobb volumenű ellenséges tevékenység megelőzésére irányultak. A térség délszláv népessége valóban traumaként élte meg a változást, az elkeseredett lakossági akciók pedig félelmet, sőt esetenként pánikhangulatot keltettek a bevonuló katonákban. A bevezetőben említett pozitív ellenségkép hamar átalakult: a propaganda egyre inkább a török harcokban megedződött, elvadult szerb nép képét erősítette. Ezzel egybecsengett Werth Henriknek, a Honvéd Vezérkar főnökének az április 11-én kiadott utasítása, melyben a szerbekkel való bánásmódról is szólt: „Elvül szolgáljon, hogy a szerbeket erélyesebb kézzel kell kezelni, mint annak idején a románokat.”18 Hasonlóan fogalmaz visszaemlékezésében a bevonuláson részt vett huszártiszt, Salamon Aurél: „Mielőtt elkezdeném beszámolómat, egy eléggé belénk gyökeresedett ideát kell eloszlatnom, mégpedig a szembenálló ellenfél lenézését, lekicsinylését. […] Ne felejtsük el, egy szívós és bátor, a nélkülözéseket és a véres harcokat évszázadokon át viselő hegyilakó néppel harcoltunk. A török elnyomás, a balkáni élet kegyetlen életformája kemény harcosokká nevelte őket.”19 – figyelmezteti az olvasót. Utal a korábbi terület-visszacsatolások és a délvidéki helyzet közti különbségre is: „Tehát bizalomnak, könnyenhívésnek, optimizmusnak a mai Bácskában nem volt helye. A szlovákoknál, ukránoknál, vagy oláhoknál (vlachok) illetve románoknál sokkal keményebb ellenféllel kerültünk szembe. Ezek még ’békében’ is egymást irtották. […] Merényletek, gyilkosságok, vér mindenütt. A balkanizált Délvidéken meg kellett nézni, hová lépünk és ki áll a hátunk mögött.”20 Ám Salamon Aurél Újvidéken hallott arról is, hogy a bevonulást követően egy magyar utászalakulat naponta hajtott végre kivégzéseket a dunai strandnál. Amikor személyesen meg akartak győződni a hír igazságáról, a folyóparton nem láttak erre utaló nyomokat – „aznap szünetelt a halál aratása,” – írta. Tipikus az eseményekhez fűzött, „kurucos szemléletű” megjegyzése: „Nem is hittük volna, mennyi bosszú, szadizmus és kegyetlenség halmozódott össze itt is–

Pihurik Judit

87


ott is, pedig valamikor együtt harcoltunk a török ellen. (Jól összeugrasztottak bennünket Bécsből.)”21 Más esetet is megörökített: magyar katonák lelőttek egy idős embert, akinek kezében nem pisztoly volt, mint gondolták, hanem csak egy nagy kulcs – és halála előtt még elmondta, hogy magyar.22 A bevonulók nem győződtek meg arról, hogy valóban elkövette-e a merényletet, amivel gyanúsították, hanem azonnal cselekedtek. Egy másik visszaemlékező, Somló Béla két atrocitást is feljegyzett: felakasztottak egy – állítólag a magyarokra lövöldöző – pópát, és ugyanezért kivégeztek egy idős házaspárt. Ő, mint írja, április 17-én, Zomborban hallott arról, hogy működik a rögtönítélő bíráskodás: aznap 11 embert ítéltek halálra.23 A későbbiek szempontjából is fontos, szélsőséges esemény történt Sőreg-Kisdobrovoljác településnél, ahol a magyar előőrs valószínűleg utolért egy visszavonuló jugoszláv alakulatot. Tűzharc bontakozott ki, és ennek következménye a békés, civil lakosság elleni súlyos megtorlás lett: az adatok bizonytalanok, 100 és 500 között volt az áldozatok száma.24 A szerb kisebbség szemszögéből Milenko Palić örökítette meg a bevonulás során Újvidéken történteket. A szerző szubjektív élményeinek a leírása időnként a korábbi időszak jugoszláv történetírásának szakmai zsargonjában fogalmazódik meg, és helyenként a tartalmat is meghatározta annak szemlélete. Mégis izgalmas olvasmány a visszaemlékezés: Palić láthatóan igyekezett megfelelni az elvárásoknak a magyar–szerb viszony ábrázolásakor, de valós élményei – nem csak a negatívak – is helyet kaptak memoárjában. Érzékletesen írja le a különböző nemzetiségek elkülönült életét, a térséget jellemző feszült, gyanakvással és félelemmel teli légkört. Visszaemlékezése megerősíti a Salamon Aurél által is említett tényeket: „A 12-ről 13ra következő éjjelen (húsvét volt), hosszas és erőteljes lövöldözés kíséretében vonult be, pontosabban foglalta el a várost a magyar megszálló hadsereg. Már a hajnali órákban elkezdődtek a házkutatások, s az embereknek, beleértve a nőket és a gyerekeket is, az utcákra és a terekre való kihajtása, ami fenyegetés és szitkozódás közepette zajlott, s nemritkán ütlegelések is kísérték. A Búza téren összetereltek között én magam is ott voltam. Csak déltájban térhettünk vissza házainkba. Útközben magyar tábornokokkal és tisztekkel találkoztunk, közöttük volt Bajor [Bayor] Ferenc tábornok is, akinek ujjait mindkét kezén gyűrűk díszítették. A város a következő reggelen is zavargásokra ébredt; az utcák tele voltak rendőrökkel és csendőrökkel, valamint a hadsereg is teljes hadfelszerelésben vonult fel a város körül. Az utcákon több helyütt is megölt férfiak és nők hevertek. Már azokban a napokban megtudtuk, hogy a megszálló hadsereg a kaszárnyákban is hajtott végre kivégzéseket azzal az ürüggyel, hogy a kivégzettek rálőttek a magyar katonákra.”25 A bevonulás utáni újvidéki helyzetet Veress Lajos tábornok26 1941. május 20-i jelentésében foglalta össze. Eszerint a lovasdandár katonai feladatai mellett a közmunkák irányítását is végzi, ehhez a zsidó lakosság berendelését már előkészítették, és szervezik a város lakosságának a munkaszolgálatra való igénybevételét is. A csapatok hangulatát és a lakossággal való kapcsolatot ő jónak ítéli, csak két problémát említ: az egyik a drágaság, a másik a helyi német lakosság viselkedése.27 A jelentés a közbiztonságot gyengének ítéli meg, csetnik garázdálkodásokról, lövöldözésekről ír. Az 1918 után betelepített szerb lakosságra vonatkozóan a májusi jelentés körülbelül 7500 kitelepített és körülbelül 3500, a begecsi és újvidéki táborokba internált személyt említ, valamint azt, hogy a továbbiakban kitelepítendők összeírása megtörtént.

Pihurik Judit

88


Bár őshonosnak számítottak, először Milenko Palić családja is a kitelepítettek közé került. Erről, és a bevonulást követő időszakról a következőképpen számol be: „Még azon a héten a megfelelő engedély birtokában kerékpárral szülőhelyemre, Bácsföldvárra utaztam a szüleimhez. Az Újvidék–Óbecse útvonalon haladtam (Temerinen át). A Jegricska patak gátjánál a távolban nagyobb embertömeget láttam vonulni, mely az újvidéki út felől Csurog és Gospodinci28 irányába tartott. Sietni kezdtem, hogy megtudjam, mi történik, de a tömeg már elég távol járt a kereszteződéstől, így mégsem mentem utánuk; folytattam az utamat Földvár felé. A faluban úgy látszott, minden rendben van. Így érkeztem meg rokonom, Brankov Mika apó házához, aki szerencsémre éppen kinn állt az utcán. Ő mondta, hogy ne menjek haza, mivel az enyémet sok más családdal együtt letartóztatták és internálták, azaz őrizet mellett Újvidék irányába indították őket. Ez lehetett az a tömeg, amelyet az útról magam is láttam. Mivel már beesteledett, éjszakára ott maradtam Mika apónál, majd reggel (minden probléma nélkül) visszatértem Újvidékre. A földvári szomszédságtól hamarosan megtudtam, hogy mintegy 50 családot tartóztattak le, és közölték velük, hogy vissza lesznek zsuppolva Szerbiába, s csak egy szekérderéknyi ingóságot vihetnek magukkal. A hátrahagyott házakat mind kifosztották. Egy-két hónap után azonban néhányan visszatértek a faluba. Közöttük voltak az enyémek is, de csak az üres házat találták. Később azonban már nem háborgatták őket a helyi hatóságok.29 Személyes élményeinek leírása mellett a közhangulat visszaadására is törekedve egészen más képet rögzít az újvidéki helyzetről Palić, mint az a bevonulásról szóló magyar forrásokból ismerős: „1941 májusában a kompok éjt nappallá téve dolgoztak. A kitelepítettek annyit vihettek magukkal, amennyi egy szekérderékba vagy egy teherautó platójára fölfért. A Duna utca és a környező partszakasz az elmenők és maradók szomorú búcsúzkodásainak színterévé vált. A Viszontlátásra! szófordulata végképp kiüresedett, mégis majdnem mindenki ennek reményében búcsúzott. A pusztaságot, ami a kitelepítés után Újvidéken maradt, nehéz szavakkal visszaadni. Kihalt az élet. A lakosság száma 50 ezerre esett vissza. 30 A Magyarországról betelepülők száma nem volt túl jelentős – néhány ezer ember, főként hivatalnokok. Nehezen szoktuk meg az új Újvidéket, amely immár inkább egy sárfészekre hasonlított, nem az addig életerős városra. Egyedül az elnéptelenedett villamosok emlékeztettek a település hajdani mivoltára. 31 A szerző maga is hozzáteszi azonban, hogy a lakosság számára nem ugyanazt jelentette a Bácska vis�szacsatolása: az ott élő magyarság nagy nemzeti felszabadulásként élte meg és ünnepelte a változást, míg a szerbek megszállásként.32 Visszatekintve az eseményekre, Palić a fentiek hangsúlyozása mellett is konszolidálódó életviszonyokat rögzít az 1941-es helyzetet taglalva. Kitér a helyi magyarság perspektíváira is, s külső szemlélőként is észrevette, ellentét van az anyaországból érkezők és a helyiek között: „A Magyarország területéről újonnan betelepült és az őshonos bácskai magyarok közötti viszonyt az jellemezte, hogy az előbbiek mindig hangsúlyozták anyaországi mivoltukat. Bácska egész megszállása alatt nem épült ki közöttük teljes bizalom. Ez leginkább a közigazgatás területén volt észlelhető: az elöljárók, városvezetők minden helységben (még a legapróbb falvakban is) az anyaországiakból kerültek ki; az állami tulajdonban illetve felügyelet alatt álló gazdasági egységek (gyárak, üzletek, létesítmények, zsidó és egyéb tulajdonok) szintúgy az ő kezükben összpontosultak; a rendőri és csendőri keretállomány is az anyaországból való volt. Csak a falusi rendfenntartók voltak helybeli magyarok. A szakemberállomány a legkülönfélébb területeken is az

Pihurik Judit

89


anyaországból rekrutálódott.”33 Állítását megerősíti egy 1942. március 21-i dokumentum, a Miniszterelnökség átirata a belügyminiszternek a szabadkai köztisztviselői kar magatartásáról és tevékenységéről. Eszerint a szabadkai magyarság azt kifogásolja, hogy háttérbe szorítják őket az állami alkalmazotti kinevezéseknél, és az anyaországból érkezettek bizalmatlanságát is szóvá teszik. „Ez napról napra növeli a távolságot az őslakók és az anyaországiak között.” – állítja a dokumentum. Az átirat érdekessége, hogy állítása szerint az anyaországiak a közéletben és a magánéletben is előnyben részesítik a szerbeket a helyi magyarokkal szemben.34 Palić a szerb kisebbség helyzetét is igyekszik objektív megközelítéssel bemutatni, ám van ellentmondás, sőt tévedés is abban, amit ír. Egyrészt hangsúlyozza azon lehetőségeket, melyek a változás pozitív következményei, másrészt viszont bezárkózásról, visszavonulásról, szűkülő társadalmi, egyházi, kulturális életről is hírt ad. A pozitív – vagy legalábbis elfogadható – változások példái: „A Bácskában maradt szerbek jogi és polgári helyzete nemigen változott – szabadon rendelkezhettek tulajdonukkal, termelhettek és dolgozhattak, korlátozás nélkül mozoghattak az ország egész területén (személyi okmányok birtokában, ugyanúgy, mint Magyarország összes polgára), joguk volt az iskoláztatásra – az általános iskolától az egyetemig –, a pravoszláv vallást is szabadon gyakorolhatták és szervezhették egyházi intézményeiket. Minden erőforrást ugyanúgy igénybe vehettek, mint a többi magyar állampolgár.35 Palić természetesen a negatív változások közül is többet megemlít: „Egyes jogokat korlátozott csak a megszálló hatóság a partizánok vagy az illegális kommunista párt elleni akció következtében (pl.: sor került letartóztatásokra), és az 1921-es korosztályt 1942-ben már nem a fegyveres testületekbe sorozták be, hanem a magyar hadsereg ún. munkaszázadaiba.”36 Hivatkozik az Újvidéken szállongó egyéb hírekre is, melyek szerint a szerbeket az ázsiai térségbe szándékoznak kitelepíteni. Az ellentmondásos leírás magyarázata valószínűleg abban rejlik, hogy Palić nem választja külön személyes élményeit a délvidéki szerbek helyzetéről szóló beszámolótól, és némely események időbelisége is elhomályosulhatott már emlékeinek rögzítésekor. A memoár keletkezési ideje – az 1980-as évek vége – és a szerző világnézete is magyarázat lehet arra, hogy például a szerb ortodox egyház működésére vonatkozó megjegyzései pontatlanok, e kérdés fontosságát nem hangsúlyozza eléggé. Fiatalemberként fontosnak tartotta a szabad mozgást, a kiegyensúlyozottabb közellátást, őshonos szerbként pedig – ha csupán ideiglenesen is – elfogadható volt számára a változás. Ráadásul – bár a legveszélyesebb időszakokban Újvidéken élt – ő 1942 őszétől nem tartózkodott otthon, a további változásoknak nem volt tanúja.37 Pedig a visszacsatolás mintegy három és fél éve alatt a helyzet többször drámaian megváltozott a Délvidéken. 1941-ben a katonai közigazgatás idején drasztikus intézkedések történtek, melyeknek következtében a személyes és a kollektív jogok is sérültek. Az egyének-családok életét befolyásoló veszélyekről már szóltunk, a közösségeket érintő problémákról még nem. Legfontosabb, hogy a különböző egyházi és társadalmi szervezetek működését rendeleti úton megszüntették, a szerb ortodox egyház vagyonát zárolták, a hitéletet – szemben Palić fenti, nyilván nem 1941-re vonatkozó állításával – a szerbek számára szinte lehetetlenné tették. Figyelemreméltóak Palićnak azon állításai is, melyek a bácskai politikai helyzetre vonatkoznak: „Már 1941-ben partizánakciókra került sor Bácskában is, és az illegális kommunista párt aktivitása38 is erősödött. Emiatt megéltük az első bírósági ítéleteket és akasztásokat, az első razziákat: egyes utcák és városrészek körülzárását, s a bennük

Pihurik Judit

90


tartózkodók szisztematikus igazoltatását, mint ahogy más, a megszálló hatalom részéről foganatosított ellenintézkedéseket is, melyeket a kommunisták és más hazafias antifasiszta társadalmi erők ellenében vezettek be. Ezek a JKP [Jugoszláv Kommunista Párt] felhívásával egyetértve nem ismerték el a térség Jugoszláviától való elcsatolását, és azon kezdtek munkálkodni, hogy akcióikkal a megszállók és helyi csatlósaik elleni általános népfelszabadító harcot robbantsanak ki.”39 Bácskában 1941. júliustól októberig valóban sokasodtak a szabotázsakciók, de a nyár folyamán sikerült felszámolni a kommunista szervezeteket, ügyükben rögtönítélő bíróságok ítélkeztek.40 A vádlottak és kivégzettek között nemcsak szerbek és zsidók, hanem magyarok is voltak. Szombathelyi Ferenc, aki 1941 szeptemberében lett a Honvéd Vezérkar új főnöke, egyértelműen kommunista szervezkedésről számolt be Bárdossy László miniszterelnöknek, és fegyveres támadást, további szabotázsakciókat prognosztizált.41 Ennek figyelembevételével kívánta szigorítani a bírósági eljárásokat, célja továbbra is az elrettentés volt. Így jött létre a Honvéd Vezérkar főnökének statáriális bírósága,42 mely október közepétől november 21-éig tevékenykedett a térségben, és sajátos szerepet töltött be: a nyomozás, a vádemelés, és az ítélkezés területén is kompetens volt. Tevékenysége – eltérően a szokásos jogi eljárásoktól – nem a körülmények pontos feltárására, hanem az ellenségesnek ítélt cselekmények megtorlására irányult. A perekben hozott ítéletek többsége hűtlenség bűntettére vonatkozott, összesen 99 halálos ítélet született, ebből 71-et végre is hajtottak. Decemberre annyiban változott a helyzet, hogy úgy vélték, elérték céljukat az elrettentő ítéletekkel, a továbbiakban tekintettel kell lenniük a szerb lakosság érzéseire.43 1941 őszén-telén azonban nem ritkultak a fegyveres összeütközések. Ennek egyik magyarázata, hogy ősszel – az eljárások ellenére – 58 fővel megalakult a sajkási partizáncsoport. Decembertől a szabotázsakciókat felváltották a fegyveres összetűzések: 13-án Csurogon, 17-én Mozsoron volt halálos áldozattal és fogolyejtéssel is járó incidens, karácsony előtt pedig a sőregi csendőrőrsöt érte támadás, tagjait feltehetően a korábban említett áprilisi vérengzés megtorlásaként gyilkolták meg.44 Utóbbi esetben még mindig egyértelműen csetnik támadásról beszéltek, sokáig az ellenállók szinonimája volt az elnevezés. A partizánosztag tehát, ha nem is volt nagy létszámú, igen aktívan tevékenykedett. Megint lábra kaptak a rémhírek: elterjedt, hogy a Bánságból – ahol a bácskai eseményekkel egy időben német részről folytak a tisztogatások45 – szivárognak be „gyanús elemek”. A helyzettel a polgári közigazgatás nem tudott megbirkózni, ezért a belügyminiszter kérte a katonai karhatalom kirendelését, így a csendőrség katonai irányítás alatt, katonai támogatással léphetett fel. 1942. január 3-án razziát tartottak, de nem találtak partizánokat. A hangulat egyre hisztérikusabbá vált, amikor hír érkezett egy Zsablya környéki lakatlan tanyáról, amelynek füstöl a kéménye – a feltételezés szerint ott bujkáltak a partizánok. A gyanú beigazolódott, mert a január 4-én kiküldött, határvadászokkal megerősített csendőrjárőr – összesen 250 fő – és a partizánok között a rajtaütéskor komoly tűzpárbaj bontakozott ki.46 Ezt követően – helyi magyarok részvételével – kezdődött meg a gyanús egyének összegyűjtése. Mint a bevonulás után, ekkor is eltúlozták az ellenállást, és a civilekkel szembeni fellépést igazolták vele. A szerb és zsidó lakosságot ellenségnek, kommunistának tekintették, s mint ilyenekről feltételezték, hogy nemcsak a területi revízió visszarendezésére törekszenek, hanem kommunista mivoltuk miatt rendszerellenesek is. Az V. hadtest parancsnokának, Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagynak a jelentései alapján Szombathelyi Ferenc 1942. január 4-én adott utasítást a Sajkás-vidék

Pihurik Judit

91


átkutatására.47 A feladat a partizántevékenység megszüntetése volt, nem vonatkozott a békés lakosság elleni fellépésre, a törvénytelen kivégzésekre. A tisztogató akció a partizáncsoport felszámolása után, 1942. január 6-ára virradó éjjel kezdődött a Csurog, Zsablya, Sajkásszentiván, Dunagárdony és a Tisza által határolt területen, a nagyrészt civil áldozatok száma közel kétezer volt. Bajnóczy József altábornagynak a Honvéd Vezérkar főnöke számára készített helyzettájékoztatásai egyértelműen tükrözik: a jelentések a magyar karhatalom és a csetnikek, partizánok összeütközéseit és veszteségeit a valóságosnál ismét nagyobbnak tüntették fel, ugyanakkor nem tesznek említést a fegyvertelen áldozatok százairól. Az első, január 6-án lezárt irat48 a január 4-ei összecsapás szerb résztvevőit megint csak csetniknek nevezi, létszámukat a valószínű negyvennel szemben 100–110 főre becsüli. Saját veszteségként hat halottat és hét sebesültet említ, az ellenségnél tíz halottat feltételez. Az éjszaka folyamán az Újvidékről kirendelt erőkkel a magyar csendőrök és katonák létszáma 350 fővel gyarapodott. Feladatuk a Zsablya, Sajkásgyörgye, Sajkásszentiván, Dunabogdány és a Duna által határolt terület lezárása volt, hogy 5-én az e vonal és a Tisza közti területet az előző napon Zsablyánál bevetett csendőr és határvadász erők átfésülhessék. Ekkor még csak kisebb áldozattal járó csatározásokról számoltak be. Január 5-én további erősítést küldtek a térségbe, és az összes ottani karhatalmi erők parancsnoklásával Deák László ezredest, a 9. gyalogezred parancsnokát bízták meg. Január 6-án folytatták a tisztogató akciót, a jelentés továbbra is csupán harc közben elesetteket említ, és váratlan fordulattal zárul: „A csetnik támadás tervrajzát a razzia alkalmával Freund Frigyes csurogi zsidó lakosnál megtalálták. Freundot menekülés közben agyonlőtték.” A január 8-i jelentés49 szerint már nagyszabású, a Bánságból kiinduló, Újvidék irányú, jól előkészített csetnik támadást akadályozott meg a tisztogatás. Visszautal a január 4-i csetnik szervezkedésre, melyről feltételezi, hogy az említett decemberi csendőrgyilkosságot követő nyomozás volt a kiváltó oka. Január 6-án estétől 7-én reggelig különösebb esemény a jelentés szerint nem történt, de csetnik részről több száz halottat említ minden kommentár nélkül. A tisztogatás folytatódott, a helyzetet Bajnóczy altábornagy január 13-i, 5. számú helyzetjelentése részletezte.50 A bevezetőben még mindig csetnikekről írt, de a továbbiakban már partizánokat említ. A nyomozás adatai szerint a felkelést a Bánátból szították. A partizánok feltételezett célja a kommunista forradalom kirobbantása, a magyar és német lakosság kiirtása, a honvédségi, csendőrségi és rendőrségi erők megsemmisítése, a Bácska elfoglalása, és onnan kiindulva a Bánátra, majd az egész Balkánra kiterjedő akció volt, mellyel a Szovjetunió győzelméhez járulnának hozzá. Ilyen nagyszabású terv elkészítését és végrehajtását azonban a Bácskában működő alig hatvan főt számláló partizáncsoportról nem lehetett feltételezni. A jelentés azt is megemlíti, hogy szerb községi elöljárók és pópák tűntek el a razzia idején. A további tisztogatás során 2-300 fős kommunista partizán veszteséggel számol, és azzal, hogy a razzia még 10-14 napig fog tartani. Bajnóczy úgy véli, a feltételezett szervezők tudhatták, hogy tervük kilátástalan, de zavart akartak kelteni, ezért a „beszervezett, elvakult” népet is feláldozták volna. A razziától azt várja, hogy elrettentő példával megteremthető a rend, és megszabadulnak a nemkívánatos elemektől. Sikeresnek véli az akciót: “A szerbekre legjobb benyomást gyakorolta a komoly erőszak alkalmazása. Ők az erőszakhoz vannak szokva és eddig gyengének, tehetetlennek hittek minket.” A január 15-én íródott 6. számú jelentés szerint

Pihurik Judit

92


a szerb lakosság zöme támogatja a partizánokat, a terület „a kommunizmustól példátlanul fertőzött.” 51 Közben január 12-én Feketehalmy-Czeidner Ferenc Budapesten, a Sajkás-vidéken zajló eseményekről adva tájékoztatást félrevezette Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, Bartha Károly honvédelmi minisztert és Szombathelyi Ferencet, mert azt állította, hogy a partizánok behúzódtak Újvidékre, ezért a razziát ki kell terjeszteni a városra.52 A megtisztítandó új terület karhatalmi parancsnoka Grassy József ezredes, a 15. gyalogdandár parancsnoka lett. A magyar alakulatok 1942. január 20-án zárták körül Újvidéket, elvágva a várost a külvilágtól. Nem működött a telefon, utazási és gyülekezési tilalmat rendeltek el, csak a gyalogos közlekedést engedélyezték – még a templomokat is bezáratták. A január 15-től 20-áig történteket összefoglaló 7. számú helyzettájékoztatás53 szerint 21-én reggel 6 órakor megkezdődött a város megtisztítása, mely „előreláthatólag 3 napig fog tartani.” Az eseményeket szűkszavúan felidéző jelentés arra kitér, hogy „a csapatok a nagy hideg ellenére jó hangulatban végzik feladatukat”, és hogy tervbe van még véve több község meglepetésszerű tisztogatása is. Az eljárás során katonai és csendőrjárőrök igazoltatták a lakosságot. Akinek nem voltak megfelelő iratai, azt igazolóbizottság elé vitték, a harmadik fázis pedig egy vésztörvényszék volt, mely szinte minden esetben halálos ítéletet hozott. Az első napi jelentés 460, a második 870, a harmadik 3500 letartóztatottról számol be, de ez szerencsére nem azonos az áldozatok számával. 21-én 25-30 főt kivégeztek, de a razzia irányítói – Feketehalmy-Czeydner és Grassy József – ezzel nem elégedtek meg, hanem parancsot adtak a szigorúbb fellépésre. Védhetetlen Grassynak az az iránymutatása, hogy „nem igazoltatásról, hanem megtorlásról van szó.”54 Mert mint a többi tisztogató akció során, Újvidéken sem elfogott fegyveresek ellen irányult a karhatalom tevékenysége, hanem a védtelen, civil lakosság ellen. A Kádár Gyula által feljegyzett eset is bizonyítja, milyen romboló következményei voltak a szerb és zsidóellenes propagandának: egy csendőr őrmester elmondása szerint parancsnoka így bíztatta őket: “Fiúk, öljetek mindenkit, aki nem magyar, az mind ellenség.”55 Arra nem térnek ki a források, hogy Újvidéken sajátos színezete lett a razziának: itt az áldozatok nagyobb része zsidó volt, tehát a karhatalom kihasználta a lehetőséget arra, hogy zsidóellenes pogromot hajtson végre. A magyar adatok szerint a városban 879 embert gyilkoltak meg, ebből 556 zsidó volt, a szerb adatok 1246 újvidéki áldozatról szólnak, köztük 809 zsidóról. 56 A gyilkosságok részben a Duna partján, a strandnál zajlottak, részben a városban. A zsidó lakosság által lakott utcákban házról házra haladtak a járőrök, és az otthonokban, az udvarokon is történtek kivégzések, de készültek fényképfelvételek az utcákon, sportpályán, temetőben és kaszárnyaudvaron heverő holttestekről is. A január 23-án keltezett irat szerint „Újvidék megtisztítása ma nyer befejezést. … Különben Újvidéken teljes a csend és a nyugalom, éjjel csak a dunai berkekben volt lövöldözés és kézigránátharc a rejtett partizánok és a csendőrök között. Több partizán életét vesztette. […] Rémhírekkel szemben megállapítható, hogy gyermekekkel szemben erőszakoskodások nem fordultak elő.”57 Előbbi állítással szemben Fernbach Péter főispán Grassy Józsefhez szóló, 1942. január 23-án kelt levele bizonyítja, hogy Nagy Miklós polgármesterrel együtt ellenőrizték a rémhíreket, és ők is látták egy tíz év körüli kislány holttestét, ezért nyomatékosan kérték az atrocitások elkerülését.58 A továbbiakban is jellemző volt a katonai és csendőri vezetés tagadása. Az eseményekkel jóformán egy időben már kiszivárogtak a hírek a védtelen emberek, gyermekek, asszonyok, idősek

Pihurik Judit

93


megöléséről, de ezt a kommunista és zsidó propagandának tulajdonították, nem ismerték be, hogy fegyvertelen áldozatok is voltak. Január 27-én a 9. számú helyzettájékoztató59 már az Óbecsén és Szenttamáson lezajlott tisztogató akciókról ad hírt, az előállítottak – mintegy 170 fő – nagyobb része innen internálótáborokba került. Ez a jelentés tartalmazza a karhatalom beszüntetésére vonatkozó irányelveket is. A magyar források szerint a razziáknak 3340 polgári – köztük 147 gyermek – áldozata volt, 2550 szerb, 743 zsidó, 11 magyar és 36 más nemzetiségű lakost végeztek ki.60 A szerb adatok több mint 3800 halottról emlékeznek meg.61 A délvidéki helyzet külpolitikai szempontból is fontossá vált: 1942. január 6-án érkezett Magyarországra Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter, majd 20-án Wilhelm Keitel vezértábornagy, a német véderő főparancsnokságának főnöke. Tárgyalásaik célja a teljes magyar haderőnek a keleti fronton való igénybevétele volt.62 A megbeszélések során a magyar fél egyik érve a haderő egy részének itthon tartására éppen a délvidéki partizánveszélyre való hivatkozás volt. A Sajkás-vidéken lezajlott razzia Ribbentrop, az újvidéki pedig Keitel látogatásával egy időben történt, és bár a délvidéki konfliktus gyökerei messzebbre nyúltak, a tárgyalásoknak szerepe volt abban, ahogyan a magyar katonai vezetés a kérdést kezelte. Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke 1945-ben a razziákkal kapcsolatban azt állította, hogy sokan hőstettet láttak a fenti eseményekben, az erős kéz politikájaként értelmezték, és ezen a helyzeten ő sem tudott változtatni. Hangsúlyozta, hogy a tisztogatási akcióra nem az ő, hanem a belügyi kormányzat kezdeményezésére került sor. Állítása szerint sokáig nem tudta és főleg nem hitte, hogy „az újvidéki események olyan rettenetesek voltak”. Úgy vélte, kemény, de jogos megtorlás történt, ami majd véget vet az atrocitásoknak: „Végre béke lesz ezen a nyugtalan földön, melyet nem mi, hanem a szerbek zavartak meg, mert ők a mi Szent István-i gondolatunkon alapuló békés és megértő közigazgatásunkkal nem akarnak megbarátkozni.”63 Hitt Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagynak és Grassy József vezérkari ezredesnek, akik tagadták, hogy oktalan vérontás lett volna. Az áldozatok számáról, életkoráról nem kapott jelentéseket, így állítása szerint nem tudott arról sem, hogy „asszonyokat, aggokat, pláne gyermekeket öltek volna meg.”64 A békés lakosságot érintő megtorlásról csak később szerzett tudomást, és annak megszüntetésére azonnal utasítást adott. Salamon Aurél visszaemlékezésében külön részben foglalkozik az újvidéki razzia előzményeivel. A Sajkás-vidékkel és a partizánmozgalommal kapcsolatban ő is az állandó fenyegetettséget emeli ki, melynek következményeként, mint írja: „…valami különös pszichózis ülte meg ezt a megyét.” Próbálja az okokat keresni, végiggondolni Bácska történetét, a nemzetiségek egymás mellett élésének körülményeit, de csak a tényt tudja megállapítani: az ellenőrzésből induló razzia megtorlássá, esztelen öldökléssé fajult.65 Magyarországon – ellenzéki képviselők, köztük Bajcsy-Zsilinszky Endre követelésére – már 1942. január végén felvetődött az ügy kivizsgálásának, a felelősök bíróság elé állításának igénye, majd a tavasz folyamán itthon és külföldön egyre nagyobb felháborodással emeltek szót a történtek miatt. Az első vizsgálatot maga Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, az V. hadtest parancsnoka – a későbbi négy vádlott egyike – folytatta le még februárban.66 A fegyverhasználat jogosságát állító jelentését Szombathelyi Ferenc el is fogadta, de mivel nem csitult a felháborodás, és Magyarországon és külföldön egyre több hír keringett a történtekről, újabb vizsgálatokat rendeltek el. A beszámolók nyomán a Honvéd Vezérkar főnökének parancsára áprilisban kezdték meg a nyomozást, mely

Pihurik Judit

94


után egyre bizonyosabbá vált, hogy tömeggyilkosság történt. A hadbírósági tárgyalás végül 1943. december 14-én kezdődött meg. Mint közismert, a vádlottak szabadlábon védekezhettek – nem feltételezték ugyanis, hogy a tisztek megszöknek a felelősségrevonás elől. 1944 januárjában azonban Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József tábornok, Deák László ezredes és Zöldi Márton csendőr százados Németországba szökött, akkor elkerülve az igazságszolgáltatást. A háború után azonban magyarországi elítélésüket követően a vádlottakat kiadták Jugoszláviának, ahol ismét bíróság elé állították, halálra ítélték és kivégezték őket. Ez a sors várt a razzia leállítójára, Szombathelyi Ferencre is. A peranyagban fennmaradt, sokszor egymásnak ellentmondó vallomások alapján is látható, hogy írásos parancsok nem irányultak a polgári lakosság elleni fellépésre, a megtorlásra vonatkozó utasítások szóban hangozhattak el.67 A per alkalmával történt egy utalás a német–magyar tárgyalások és a délvidéki események kapcsolatára, de ezt semmilyen forrás nem támasztja alá.68 Palić visszaemlékezésének legmegrendítőbb része az újvidéki razzia tragikus napjainak a megörökítése. Indulatai nem csapnak át gyűlölködésbe, pedig ír a hullákkal megrakott teherautók látványáról, de azt is megörökíti, hogy életét magyar katonáknak köszönheti: „A razziát magam is átéltem. A három nap alatt, 1942. január 19–21. 69 között végig Újvidéken tartózkodtam egy, a város központjában található lakásban, az (albérletemben). A második napon, úgy déltájban két őrjárat is betért az udvarunkba – egy katonai és egy csendőri. Hozzám a katonák jöttek be. Az őrjáratot vezető katona tudott szerbül. Beszélgettünk. Megnézte az asztalomon sorakozott könyveket, köztük volt Churchill első világháborús emlékirata is, aztán szemügyre vette a falat borító fényképeket, melyeken színésznők és színészek, a kor sztárjai szerepeltek. Kérdezte, hogy talán történelem szakos egyetemista vagyok? Azt feleltem, hogy reményeim szerint az leszek, a háború után. Azt kívánta nekem, hogy teljesüljön ez a vágyam. Mondta, hogy minden rendben van. Egy nagybecskereki magyar fiatalember volt. Barátsággal búcsúztunk el egymástól. Az én nagy szerencsémre abban a pillanatban hagyták el a szobát, amikor a csendőrök éppen belépni készültek, de a Megmentőm azt mondta nekik, hogy ő már megnézte a szobát, s mindent rendben talált. Ilyen szerencsés módon vészeltem át a razzia számomra legnehezebbnek bizonyuló időszakát. A razzia első napján, nem tudván mi játszódik körülöttem (nem lévén tisztában az engem is fenyegető veszélyekkel) kimentem, hogy a Sava Vuković utcában lakó barátommal, előzetes megállapodásunknak megfelelően, könyveket cserélhessek. A püspöki palotához érve találkoztam egy magyar tiszttel. Megkérdezte, hova indultam, mikor megtudta, hogy nem hazafelé tartok, rám mordult, hogy mielőbb kotródjak haza, s közben a lámpájával a hátsómra csapott. Természetesen mindjárt – gondolkodás nélkül – hazarohantam, s megállapítottam, hogy szerencsém volt. A harmadik napon, még mindig nem fogva fel egészen az események lényegét, ismét kimentem, hogy a közeli pékségben kenyeret vegyek. A ház előtt posztoló rendőr továbbengedett. Sikerült kenyeret vennem, de amikor visszafelé jöttem a térről, két csendőrrel találtam szembe magam, de azok, látván a kezemben a kenyeret, nem törődtek velem. Az utcába fordulva láttam áthaladni egy teherautót a téren, melyről hullák kezei és lábai lógtak le. Még a teherautó odaérkezése előtt sikerült bejutnom a kapun. Ismét azt kellett megállapítanom, hogy szerencsém volt, de a hullákkal megrakott platójú teherautó látványa igencsak feldúlt.70 Palić csak fiatalságával tudja magyarázni, hogy ezekben az időkben a rendkívüli, veszedelmes körülmények ellenére is mindig megvolt benne a törekvés, hogy alkalmazkodjék a kialakult helyzethez, igyekezzék kihasználni a lehetőségeket:

Pihurik Judit

95


„…az ember, ha teheti, megpróbál ember módjára élni.” – írta.71 Ez természetesen azt is jelentette számára, hogy reménykedett a helyzet megváltozásában. Az 1942 januárja utáni bácskai viszonyokat bizonyos nosztalgiával örökítette meg Palić: „A razziát követően mind a partizánok, mind az egyéb illegális tevékenységek visszaszorultak a Bácskában. Újvidéken is rendeződtek a dolgok. Az élet visszatért a normális kerékvágásba […] Az 1942-es esztendőről, már ami Újvidéket, Bácskát és Magyarországot illeti, azt lehet mondani, hogy a többi háborús évhez (az előzőhöz és az azt követő kettőhöz) képest aranykornak számított. Aránylag elegendő élelem állt rendelkezésre – érezhetően jóval több, mint a megszállás által feldarabolt Jugoszlávia bármely más területén. […] A többi élelmiszeripari terméket – húst, tojást, élőállatot és egyebeket – az állam meghatározott áron felvásárolta, ám ezt a kötelezettséget, aki tehette, kijátszotta. Nagy számban került sor fekete vágásokra, még nyáron is; a húst igyekeztek elrejteni. A kisütött húst vastag zsírréteggel fedve, bádogedényekben elásva, vagy más helyen elrejtve biztonságba lehetett helyezni. Bácska úgy működött, mint egy hatalmas hűtőszekrény, egész Jugoszlávia területén nem volt ehhez hasonló jelenség. A feketepiac virágzott. A tűtől a mozdonyig mindent be lehetett szerezni. A feketézést igazság szerint üldözték és büntették, de nem igazán hatékonyan, hisz nagy tételek esetében igen könnyen le lehetett fizetni a hivatalos szerveket. Az áruk egy része igen gyenge minőségű volt (magyarul mirostosnak72 mondták), de volt minőségi áru is a piacon, igaz ahhoz már nehezebben lehetett hozzájutni, többségében nagy felárral. A szórakoztatóipar teljes kapacitással üzemelt. […] 1942-ben Budapestet és Szegedet is sűrűn látogatták a bácskai szerbek, hogy megcsodálják ezeket a nagy és szép városokat. Különösen a Városliget és az ott található Vidámpark valamint a cirkuszi előadások vonzották őket, de a színházak is, főként az opera és az operett, a varieték, ám a híres Garai utcát sem kerülték el – ha már arra jártak – a Keleti pályaudvar környékén, ahová a délről érkező vonatok befutottak. […] Pesten a szerbeknek minden nacionalista és soviniszta felhangtól mentes, kellemes fogadtatásban volt részük.”73 Más viszonyokról számol be Palić a délvidéki helyzetre rátérve: „A szerb–magyar viszony Bácskában egészen más volt mint az anyaországban. A bácskai magyarok között nagy számban lehetett nacionalistákat és sovinisztákat találni. Nem volt ritka jelenség, hogy a tömegközlekedési eszközökön vagy az utcán, de akár más helyen is azt mondták a szerbeknek, hogy beszéljenek magyarul, ha már magyar kenyeret esznek. De más soviniszta kilengésekre is sor került. A hivatalokban (bíróságon, rendőrségen, iskolákban, stb.) amelyik szerb nevet csak le lehetett fordítani magyarra cseréltek (a személyi igazolványokban, de más dokumentumokban is).74 Azonban nem kevesen a bácskai magyarok közül is egészen korrektül viselkedtek a szerbekkel, jó néhányuk még együttérzésének is tanújelét adta, s hangot adott a megszállással kapcsolatos ellenérzéseinek is.75 Ezek a magyarok nemegyszer támogatták és segítették az üldözött szerb családokat a túlélésben, s biztatták őket a kitartásra, hisz hamarosan véget érnek a rossz idők.”76 A bácskai viszonyok leírásánál Palić fontosnak tartja érzékeltetni azokat a különbségeket is, amelyek a térség és a volt Jugoszlávia többi területe között kialakultak. Az ellátásban, utazási lehetőségekben és az élet más területein megnyilvánuló eltérések alapján azt állítja, hogy az atrocitások ellenére 1942-re a szerb lakosság egy része be tudott illeszkedni Magyarország életébe. Más része viszont természetesen nem – az ő életük szűk korlátok közé szorult: „…már 1941-től visszahúzódtak szűkebb élet- és területi viszonyaik közé és 1942-ben, mindenekelőtt a razzia következtében, de a Szer-

Pihurik Judit

96


biába való kitelepítés, a zsidók elleni elnyomás és egyebek miatt is, visszahúzódtak a saját városrészeikbe, Szalajkára, Podbarára, Rotkvarba, Telepre, Klisára; a Temerini utcában saját korzót (esti sétálóutcát) hoztak létre, a Duna-partból pedig csak a keleti városrészek területeit használták fürdésre […] a városon belül csak a mozielőadásokat látogatták, más műsorokat (színházat, operát, varietét) nem. Olyan világot teremtettek maguknak, melyet teljes egészében a megszállás mielőbbi megszűntének reménye éltetett. A templomba járók száma láthatóan megnőtt – a Szábori, Uszpenski, Almási, és Nikolajevi templomokban a hívek száma különösen az ünnepi alkalmakkor volt nagy, s köztük sok fiatalt lehetett látni. Az újvidéki szerb közösség minden olyan, a magyarokkal és a németekkel létesített kapcsolatot, amely túlment az üzleti és a hivatali élet határain, szigorúan elítélt. Különösen azoknak a lányoknak és fiatalasszonyoknak a kilengéseit torolták meg, akik túl szoros kapcsolatot tartottak fenn a megszállók nem szerb származású tisztjeivel és hivatalnokaival. Ezeket a kapcsolatokat a nemzet elárulásának tekintették. Ha éjjel netán találkoztak efféle nőkkel, akkor büntetésül levágták a hajukat. A szerb közösség Újvidéken az előző évekkel összevetve igencsak elsivárosodott kultúréletet élt. Ez 1941-től szinte csak a rádió hallgatására korlátozódott. A sajtóból való tájékozódás mértéke igen csekély volt.”77 Bizonyos – Palić által is említett – pozitív változások a magyar kisebbségpolitika irányváltozását jelzik. Kállay Miklós kormányzásától a „kemény kéz” politikáját felváltotta az „apró gesztusok” politikája, mellyel a délvidéki konzervatív, nacionalista szerbek megnyerése volt a cél,78 törekedve a magyar–szerb kapcsolatok konszolidációjára is.79 Ennek legfontosabb jele a Matica Srpska működési feltételeinek visszaállítása volt, amire 1943 augusztusában – magyar kormánymegbízott80 ellenőrzése mellett – került sor. A felügyeletet azért tartották szükségesnek, mert a Matica célja a szerb nyelvű irodalom, művészet terjesztése volt.81 A nyitást az ezen időszakban keletkezett, a szerb egyházi és társadalmi egyletek újjászervezésére vonatkozó dokumentumok is bizonyítják. Bár nem mindegyiknek a működéséhez járultak hozzá, az engedélyek indoklásában rendre feltűnik az az érv, hogy el kell simítani az ellentéteket a magyarok és szerbek között, tekintettel kell lenni a nemzetiségek önérzetére. Ennek jele, hogy az újvidéki szerb ortodox patronátus és a hozzá kapcsolódó alapítványok vagyonának kérdésében vizsgálatot javasló főfelügyelő – mivel úgy vélte, nemzetiségpolitikai szempontról is szó van – kérte annak megítélését, hogy nem időszerűtlen vagy káros-e egy ilyen vizsgálat. A miniszterelnökségről az a válasz érkezett kérdésére, hogy kell a vizsgálat, de „kívánatos, hogy olyan személyeket küldjön ki Nagyméltóságod a kívánt feladat elvégzésére, akiknek egyénisége is alkalmas arra, hogy a szóban levő helyszíni vizsgálatot kellő tapintattal és körültekintéssel végezzék.”82 Egy olyan irattal is illusztrálhatjuk az említett szempont figyelembevételét, amely az újvidéki Szokol Egyesület vagyonának Levente-célokra történő felhasználásáról rendelkezik, tehát a szerbekre nézve hátrányos intézkedést foganatosít. Ám azt is hangsúlyozza: „…kisebbségpolitikai szempontból kívánatosnak tartják, hogy a hazai szerbség és különösen az újvidéki szerbek felé bizonyos megnyilvánulások történjenek, mert ezáltal várható, hogy az ismert események folytán megromlott helyzet előnyösebbre változik közöttünk.”83 Ennek jegyében engedélyezhették például a Szabadka-Sándori Szerb Olvasókör,84 az újvidéki „Neven” Dalegylet,85 a zombori Jótékony Szerb Női Egylet86 működését. Alapszabályaikat nemzetiségpolitikai szempontból felülvizsgálva megállapították, hogy tevékenységük nem veszélyeztet magyar érdekeket. Részletesebb adatok maradtak fenn

Pihurik Judit

97


az újvidéki Szerb Jótékony Nőegyletről.87 Mivel az egyesület 1881-ben alakult, és a szerb szegények szociális gondozásának jelenős tényezője volt, Nagy Miklós, Újvidék polgármestere javasolta a belügyminiszternek alapszabályuk jóváhagyását. Legfőbb érve: „A jugoszláv uralom alatt a szerbségnek rendkívül sok egyesülete, intézménye volt, a felszabadulás következtében ezek megszűntek, mindössze pár egyesület (énekkar, olvasókör) fejt ki továbbra is működést.” Ezért tartotta méltányosnak, hogy továbbra is fennmaradjon ez a szociális gondozást megvalósító szervezet, mely ráadásul a magyar rászorulókat is segítette, főképp az árvízkárosultakat. Az újvidéki rendőrkapitányság átirata szerint az egyesület korábbi elnöke Stefánovics Zsárkóné, akinek férje egy feloszlatott szabadkőműves páholy vezetője volt, ezért azt gyanították, ilyen szellemben fog majd működni. A polgármester ezt is cáfolta, és kiállt az elnöknő mellett, aki 1918-ban a Magyar Vöröskereszt Egylettől is kitüntetést kapott. Hangsúlyozta, hogy elmozdítása feszültté tenné a hatóságok és a szerbek közötti jó viszonyt a szegénygondozás terén, és ezt nem tartja kívánatosnak. A katonai közigazgatás idején megszüntetett egyesületek egész sorát (nők, vadászok, lövészek, Szokol stb.) tartalmazza a vagyoni kérdések rendezésére kiküldött tárcaközi bizottság tárgyalásáról készült jegyzőkönyv.88 A működésüket újra engedélyeztetni akarók közül az újvidéki Szerb Iparosok Szövetségének kérelmét azzal az indokkal nem fogadták el, hogy felesleges ugyanazon társadalmi osztályon belül két egyesület létesítése „különösképpen faji vagy vallási alapon.”89 Részben hasonló okból utasították el 1942-ben az ortodox szerb tanítók tömörülésének engedélyezését, javasolva, lépjenek be az általános tanítói egyesületbe.90 A magyarok bevonulása óta nem működő szerb egyesületek esetében gyakorlattá vált arra hivatkozni, hogy céljaikat magyar szervezet keretében is meg lehet valósítani.91 Egyértelmű a zentai Szerb Olvasókör kérelmének elutasításának indoklása: „[1868-ban – P. J.] a magyar kormányzat állítólagos erőszakos nemzetiségi politikáját ellensúlyozandó jött létre, és vezetésében és tagjai között most is vannak államellenes és destruktív irányzatúak.”92 Hasonló sorsra jutott a zentai Szerb Jótékony Nőegylet újraszervezési kísérlete,93 és a pincédi Szerb Népkönyvtár és Olvasókör. Utóbbit a főispán azért nem javasolta, mert indoklása szerint a szerbek gyülekezőhelye lett volna.94 Jellemző az Óbecsei Iparos Dalárda története. Ők 1942. május 29-én kérték módosított alapszabályuk láttamozását, de a zombori főispán nem javasolta a belügyminiszternek a kérvény elfogadását. Indoklása: „A megalakuló egyesület a megállapítás szerint államellenes célt és politikai célt nem szolgál, azonban tagjai legnagyobbrészt nemzethűségi szempontból megbízhatatlanok.”95 Az iratok között szerepel a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium osztályfőnökének a Belügyminisztériumból érkezett átiratra küldött válasza is, melyben hasonló állásfoglalás olvasható: „…csatolt alapszabályokat tárcám ügyköre szempontjából nem véleményezhetem. Az egylet céljai között olyan tevékenység is szerepel, amely egyáltalán nem tartozhat egy dalárda érdeklődési körébe (elaggott és munkaképtelenné vált tagok segélyezése […] az iparos fiatalságot tanítással kiképezni stb.) és amelynek leple alatt – tekintettel a főispán nyilatkozatára – magyarellenes tevékenységet is kifejthetnek.” A mellékelt jegyzőkönyv szerint az egyesületet az 1943. április 26-ai rendkívüli közgyűlésen feloszlatták,96 rendelkezésük szerint vagyonuk a már említett „Neven” dalköré, az Újvidéki Szerb Iparos Dalárdáé lett. A korábban zárolt egyesületi vagyonok jelentős része a Levente-egyesületek tulajdonába ment át (főként ingó és ingatlan vagyonról volt szó), mint a Szokol-tornaegyesületeké97 is, de van arra is példa, hogy az adott szervezet még rendelkezhetett javairól, és ezt figye-

Pihurik Judit

98


lembe is vették a felszámoláskor. Így kaphatta meg az óbecsei Szerb Iparosok Egyesületének vagyonát az ottani Szerb Jótékony Nőegylet, mivel előbbi alapszabály módosítását a következő – megint csak tipikusnak tekinthető – indokkal nem javasolta jóváhagyni Deák Leó főispán: „…az egyesület vezetői a megszállás alatt a magyarság ellenségei voltak, s így összejöveteleik alkalmával alkalom adódik államellenes tevékenység kifejtésére. […] Az egyesület működésére szükség nincs.” A jelentés alapján Balla Pál is úgy tájékoztatta Keresztes Fischer Ferenc belügyminisztert, hogy nem tartja kívánatosnak a módosított alapszabály jóváhagyását. Az alispán és a főispán egybehangzó javaslata szerint az egyesület vagyonát az óbecsei Levente Egyesület kapta volna, de e kérdésben Balla más javaslatot tett a belügyminiszternek: „Fentiekre tisztelettel közlöm Nagyméltóságoddal, kisebbségpolitikai szempontokra való tekintettel indokoltnak tartom, hogy a feloszlatott egyesület vagyonát a felosztást kimondó közgyűlés határozatának megfelelően az óbecsei Szerb Jótékony Nőegylet adatnák át, feltéve, hogy utóbbi egyesület jóváhagyott alapszabályzattal működik.”98 Előfordult olyan eset is, amikor azonos célú, de „magyar nemzetiségi szellemű egyesület” alapítását a korábbi, szerb tagságú egyesület vagyonával alapozták meg.99 A zentai Szerb Egyházi Dalkör, a „Zora” vagyonát megosztották: jutott belőle a leventéknek (bútorok, hangszer), de a partitúrákat a szerb ortodox egyház kapta meg,100 akárcsak az újvidéki Szerb Nővérek Körének a vagyonát. A fenti példák alapján jól látható, hogy a kormányzati szándék a helyi hatalmi szervek ellenállása miatt fékeződött le, annak ellenállása, gyanakvása miatt esetleg hosszabb távon valósulhatott volna meg. A helyi szervek a délvidéki viszonyokat ismerték jobban, és bizonyos esetekben gyanakvásuk indokolt is lehetett. A terület továbbra sem volt békésnek tekinthető, és számolni kellett az erősödő kommunista partizánmozgalommal is. Alapvetően megváltoztatta a helyzetet Magyarország német megszállása, mely után a Sztójay-kormány szakított Kállay mérsékeltebb délvidéki nemzetiségpolitikájával. A front közeledett, 1944 szeptemberében a magyar adminisztráció távozott a térségből. A Lakatos-kormány 1944. október elején még tett egy kísérletet a Draža Mihajlović csetnikjeivel való együttműködésre – míg a kiugrás előkészítői a partizánokkal próbáltak kapcsolatba lépni –, de a Délvidék hamarosan újra kikerült a magyar államiság keretei közül. A magyar–szerb szembenállás ekkorra végzetesen kiéleződött, ennek következménye pedig az 1944–1945 fordulóján lezajlott, a feltételezések szerint mintegy 20 000 magyar áldozatot követelő magyarellenes megtorlás lett.101

Jegyzetek Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire (1941–1945). Közreadja: Pihurik Judit. Szeged, 2003. Dél-Alföldi Évszázadok. 19. (A továbbiakban: Palić.) Milenko Palić (1921–2003) Bácsföldváron született, 1931-től Újvidéken élt. 1942 novemberétől nemzetiségi munkaszolgálatos volt, 1944 novemberében néhány társával együtt megadta magát és szovjet fogságba került. A foksányi táborból 1945 júliusában szabadult. Jugoszláviába való hazatérése után az Újvidéki Egyetemen történelem szakot végzett, 1977-től ugyanitt tanított és kutatott. Visszaemlékezéseit 1989-ben zárta le, de magyarországi publikálás céljából csak 2002-ben adta át a szerzőnek. 2 Náray Antal visszaemlékezése. 1945. Budapest, 1988. (A továbbiakban: Náray.) 43. o. 1

Pihurik Judit

99


Ld. pl. Salamon Aurél: Délvidék visszatérése. Újvidék 1941. A magyar királyi Árpád fejedelem 2. honvéd huszárezred keretében. Hadtörténelmi Levéltár (HL) Tanulmánygyűjtemény (TGY) 3117. (A továbbiakban: Salamon). 3. o. 4 Az ülés jegyzőkönyvét közli Náray: i. m. 42–53. o. 5 Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához. 1936–1945. V. köt. Összeállította: Juhász Gyula. Budapest, 1982. 995. o. 6 A. Sajti: Impériumváltások, revízió és kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Budapest, 2004. (A továbbiakban Sajti: Impériumváltások) 172. o. 7 Adatok Bácska és a 4 bácskai törvényhatósági jogú város lakosságának nemzetiségi összetételéről. In: Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai, 1919–1944. Főszerk.: Romsics Ignác. Budapest, 1995. 502. o. (A továbbiakban: Magyarok kisebbségben.) 8 Magyarok kisebbségben. I. m. 504. o. 9 Sajti: Impériumváltások I. m. 22–23., 25–27., 84–85. o. 10 A megszállók ellen harcoló szerb nacionalista fegyveres felkelők, szervezőjük, vezetőjük a monarchista Draža Mihajlović tábornok. 11 Aranyi Sándor: Két akasztófa árnyékában. Szeged, 1989. 72–73. o. 12 A. Sajti Enikő: Délvidék 1941–1944. A magyar kormányok délszláv politikája. Budapest, 1987. (A továbbiakban: Sajti: Délvidék.) 130–131. o. 13 Stomm Marcel tábornok (1890–1968), az V. hadtest 14. gyalogdandárának parancsnoka a délvidéki bevonulás idején. 14 Stomm Marcel: Emlékiratok. Budapest, 1990. 104. o. Megjegyzendő, hogy hasonló problémát a korábbi terület-visszacsatolások kapcsán több emlékiratban és naplóban is említenek. Ld. pl. Andorka Rudolf: A madridi követségtől Mauthausenig. Szerk. Lőrincz Zuzsa. Budapest, 1978. 85., 105., 116. o.; Kovács Endre: Korszakváltás. Emlékiratok. Budapest, 1981. 99. o.; Reviczky Ádám: Vesztes háborúk – megnyert csaták. Emlékezés Reviczky Imre ezredesre. Budapest, 1985. 314– 316. o.; Újpétery Elemér: Végállomás Lisszabon. Hét év a magyar királyi külügy szolgálatában. Budapest, 1987. 106–107. o. 15 Adalékok a Horthy-hadsereg szervezetének és háborús tevékenységének tanulmányozásához: 1938–1945. Összeállította Csima János. Budapest, 1961. (A továbbiakban: Csima.) 55–62, 59. o. 16 Megjegyzendő, hogy Szentendrey Ágoston zombori városparancsnok szerint a kémelhárítók – akik nem voltak alárendelve a katonai közigazgatásnak – gyakran tartóztattak le értelmiségeiket, rontva a város hangulatát. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár (PL), 504. f. 15. ő. e. 17 12. sz. Bizalmas katonai közigazgatási parancs. Budapest, 1941. május 10. HL VKF katonai közigazgatás 1941. 18 1. sz. Bizalmas katonai közigazgatási parancs. Budapest, 1941. április 11. HL VKF katonai közigazgatás 1941. 19 Salamon: i. m. 3. o. 20 Uo. 4. o. 21 Uo. 7. o. 22 Uo. 8. o. 23 Somló Béla honvéd, sofőr volt a gyorshadtest IV/2. gépkocsiosztályában. 1941 tavaszáról írott visszaemlékezése: A pécsi IV. 2. tehergépkocsiosztály részvétele a délvidéki bevonulásban. HL, TGY 2826, 8–10. o. 24 Csima: i. m. 56. o. 25 Palić: i. m. 32. o. 26 Veress Lajos (1889–1976) tábornok, az V. hadtest 2. lovasdandárának parancsnokaként vett részt a délvidéki bevonuláson. 27 Összefoglaló helyzetkép felterjesztése. HL, VKF 1941. 1. o. 5349/eln. 3. o. Mint írja, a helyi németek csalódottak, mert német megszállást, és ettől előnyöket vártak, ezért most magyarellenes hangulat uralkodik közöttük. 3

Pihurik Judit

100


Boldogasszonyfalva. Palić: i. m. 32–33. o. 30 A szerző becslése eltér a népszámlálási adattól, mely szerint 1941-ben a város lélekszáma 61731 volt. A Délvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai (1880–1941). Szerk. Kepecs József. Budapest, 1998. 31 Palić: i. m. 34. o. 32 Uo. 41. o. 33 Uo. 34–35. o. 34 Magyarok kisebbségben. I. m. 493–494. o. 35 Palić 36. old. 36 Uo.: 36. 37 Nemzetiségi munkaszolgálatot teljesített Magyarországon, frontszolgálatra nem osztották be. 38 Egy későbbi irattöredék, a Jugoszláv Kommunista Párt Vajdasági Tartományi Bizottsága által aláírt, 1942. február 1-jén kelt körözvény 7. oldala szerint gondosan megszervezték az információszerzést a megszállt területen. HL, VKF 1. o. 10. sz. n. irat. 1942. február 1. A JKP Vajdasági Tartományi Bizottsága direktívája a megszállók elleni harcra. 39 Palić: I. m. 36. o. 40 Sajti: Délvidék. I. m. 139–142. o. 41 MOL, K 28, 1941 – R 22498. 42 PL, Mikrofilm 634. Deák László peranyaga, benne a Szombathelyi Ferenc ellen megfogalmazott vádak is, köztük a különbíróság létrehozása, működtetése. 43 Sajti: Délvidék. I. m. 150. o. 44 Csima: i. m. 56. o. 45 1942. január elején a Bánság is német partizánvadász akció volt. Sajti: Impériumváltások. I. m. 273–275. o. 46 1. számú helyzettájékoztatás. 1942. január 6. HL, VKF, 1942 vkf hdm. csf. [ eln./49] 1–400. 47 HL, VKF, 1942-1/a-8882/eln. 48 1. számú helyzettájékoztatás. 1942. január 6. HL, VKF, 1942 vkf hdm. csf. [ eln./49] 1–400. 49 3. számú helyzettájékoztatás. 1942. január 6. HL, VKF, 1942 vkf hdm. csf. [ eln./49] 1–400. 50 5. számú helyzettájékoztatás. 1942. január 13. HL, VKF, 1942 vkf hdm. csf. [eln./49] 1–400. 51 6. számú helyzettájékoztatás. 1942. január 15. HL, VKF, 1942 vkf hdm. csf. [ eln./49] 1–400. 52 PL, Mikrofilm 634. f. 53 7. számú helyzettájékoztatás. 1942. január 21. HL, VKF, 1942 vkf hdm. csf. [ eln./49] 1–400. 54 Sajti: Impériumváltások. I. m. 280. o. 55 Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig I – II. Budapest, 1978. II. 645. o. 56 Golubović Zvonimir: Racija u Južnoj Bačkoj 1942. Novi Sad, 1992. 147. o. 57 8. számú helyzettájékoztatás. 1942. január 23. HL, VK,F 1942 vkf hdm. csf. [ eln./49] 1–400. 58 PL, 504. f. 15. ő. e. 300/15. 59 9. számú helyzettájékoztatás. 1942. január 27. HL, VKF, 1942 vkf hdm. csf. [ eln./49] 1–400. 60 MOL, K 28, ME Kisebbségi osztály 1944 – R 27709. 61 Golubović: i. m. 147. o. 62 Végül a 207 ezer fős 2. magyar hadsereget vezényelték a keleti frontra. 63 Szombathelyi: i. m. 34–35. o. 64 Uo. 35. o. 65 Salamon: i. m. 16. o. 66 A jelentést, „mely az összes fegyverhasználat jogosságát derítette ki,” az V. hadtest parancsnoksága visszakérte a Honvéd Vezérkar hadműveleti csoportfőnökétől, „mert ezek nem alkalmasak arra, hogy a nem katonai körök azokba bepillanthassanak.” Vagy, ha ez elkerülhetetlen – mint a miniszterelnök esetében, akit Szombathelyi Ferenc 1942. február 12-én tájékoztatott – „akkor se képezhetik polgári ügykezelés tárgyát” – indokolták a kérést. HL, Mikrofilm B 249. 2701. 3276. sz. eln. I. – 1942. 28 29

Pihurik Judit

101


A. Sajti Enikő – Markó György: Ismeretlen dokumentum az 1942. januári délvidéki razzia résztvevőinek peréről. 1943. december 14. – 1944. január 14. Hadtörténelmi Közlemények, 1985. 2. sz. 426–456. o. 68 Uo. 438–439. o. 69 A magyar alakulatok 1942. január 20-án zárták körül Újvidéket és 23-áig folytak a kivégzések. 70 Palić: i. m. 38–39. o. 71 Uo. 40. o. 72 Esetleg „műrost” lehet, a szerző nem tudott felvilágosítást adni arról, hogy mit jelent, de a szóra tisztán emlékszik. 73 Palić: i. m. 39–40. o. 74 Uo. 40. o. 75 A szerző szóbeli közlése szerint a késlekedő agrárreform miatt voltak elégedetlenek, földet szerettek volna kapni. 76 Palić: i. m. 40–41. o. 77 Uo. 41. o. 78 A. Sajti: Délvidék. I. m. 169–174. o. 79 Mint egy 1942. november 3-án kelt irat is bizonyítja, a gyanakvás, bizalmatlanság légköre azért továbbra is jellemezte a területet: „Bácskában az eddigieknél lényegesen erősebb és jobban szervezett partizán felkelés valószínűsége fennáll.” Biztonsági intézkedések kiegészítése Bácskában. HL, VKF, 1942. 1. o. 5818/eln. 80 Balla Pál miniszteri tanácsos, a miniszterelnökség kisebbségi osztályának főnöke. 81 MOL, K 28, 107. cs. 174. t. 1943 – R 16459. A leltár szerint a Maticának Újvidéken 20–25 ezres könyvtára és Képzőművészeti Gyűjteménye volt. Működési engedélye: MOL, K 28, 107. cs. 174. t. 1942 R – 18340. 82 MOL, K 28, 109. cs. 185. t. 1943 – D – 26770. 83 MOL, K 28, 108. cs. 175. t. ME 1942 – R 25790. 84 MOL, K 150, 1944. VII. kf. 5. t. 170323 6194. 85 MOL, K 28, 108. cs. 175. t. ME 1942 – R 23389. 86 MOL, K 28, 108. cs. 175. t. ME 1943 – R 15369. 87 MOL, K 150, 1943 VII. kf. 5. t. 197631. 88 MOL, K 28, 107. cs. 174. t. R 20687/1942. Az jegyzőkönyv pontos vagyonleltárakat is tartalmaz. Hasonló adatok találhatók a volt Dunabánsági Követségi Tisztviselők és Alkalmazottak Egyesületének feloszlatására és vagyonának felszámolására vonatkozó iratban is. MOL, K 28, 108. cs. 175. t. ME 1942 – R – 28900. 89 MOL, K 28, 107. cs. 174. t. ME 1942 – R – 21939. 90 MOL, K 28, 107. cs. 174. t. ME 1942 – R – 19284. Megjegyzendő, hogy 1944. május 3-án már elfogadták alapszabályukat. MOL K 28. 101. cs. 164. t. ME 1944 – R – 18441. Az érvek között szerepelt az is, hogy korábban a szerbek megszüntették a felekezeti iskolákat, így most nincs alapjuk számon kérni a magyar intézkedéseket. E kérdés azonban más szempontból fontosabb volt: a szerb tanítók gyermekei számára létesített diákotthon, az Újvidéki Szerb Tanítói Konviktus újbóli megnyitása volt a bácskai szerbek egyik fontos követelése, amihez a Kállay-kormányzat nem járult hozzá. Sajti: Impériumváltások. I. m. 248–249. o. 91 MOL, K 28, 108. cs. 175. t. ME 1942 – R – 25658. 92 MOL, K 28, 107. cs. 174. t. ME 1942 – R – 21940. 93 MOL, K 28, 107. cs. 174. t. ME 1942 – R 24554. 94 MOL, K 28, 107. cs. 174. t. ME 1943 R – 19324. 95 MOL, K 150, 1944 VII. kf. 5. t. 1944 179339 6194. 96 MOL, K 28, 107. cs. 174. t. ME 1942 – R – 24818. 1942. szeptember 4-i keltezésű alapszabályuk jóváhagyásának elutasítása. 97 A Szokol (Sólyom) tagjai többnyire a pánszlávizmus hívei voltak. Palić visszaemlékezése szerint Újvidéken a megszállás első napjaiban éjszakánként az utcán járőröztek. Palić: i. m. 31. o. 67

Pihurik Judit

102


MOL, K 150, 1944 VII. kútfő 5. tétel 170323 6194. Az iratcsomóban az üggyel kapcsolatos levelezés és felterjesztések. 99 MOL, K 28, 107. cs. 174. t. ME 1944 – R – 17980. Az újvidéki Kereskedő Ifjak Egyesületének feloszlatása. 100 MOL, K 28, 107. cs. 174. t. ME 1943 – R – 21390. 101 Tito 1944. október 17-én rendelte el a katonai közigazgatás bevezetését a Bánság, Bácska és Baranya területén. Sajti: Impériumváltások. I. m. 320. o. 98

Limes

103


Ema Neimarlija

A német kisebbség sajátos helyzete Bácskában a magyar fennhatóság idején 1941–1944

Bevezetés Tanulmányunk azzal a céllal íródott, hogy bemutassa a Bácskában élő német kisebbség (a bácskai németek) helyzetét a második világháborús magyar fennhatóság időszakában. A tanulmány fő célkitűzése, hogy ismertesse a bácskai németeket (Batschka-Deutschen) jellemző összetett politikai és társadalmi hátteret, és ezen belül főként a második világháborús magyar fennhatóságnak a német kisebbség életére és magatartására gyakorolt hatását. A magyar uralom mellett a tanulmány kitér a Harmadik Birodalom szerepére is. Eképpen a magyar éra idején a bácskai németek és Németország között fennálló kapcsolat vizsgálata hiteles keretet szolgáltat az összefüggések elemzéséhez. A tanulmány foglalkozik a német kisebbség és a Harmadik Birodalom közötti kapcsolattal, Magyarország és a Harmadik Birodalom viszonyával és végül a magyar közigazgatás időszakának a német kisebbségre gyakorolt hatásával. E három kérdéskör egymásra vetítése teszi lehetővé a bácskai német kisebbség bonyolult kérdésével kapcsolatos főbb összefüggések felvázolását. Mivel összetett problémáról van szó, vizsgálódásaimat a következő területekre korlátozom: a magyar fennhatóság alatt a bácskai németeket érő hatások, a bácskai németek magyar Volksbundokba (német: népi szövetség) való átszervezése Bácska megszállása után; és végül a német kisebbség besorozása a Waffen-SS-be. A kutatás a háttérösszefüggésekből kiindulva és a fent említett vizsgálódási területeket áttekintve megkísérli felderíteni a bácskai németek sokrétű problémáját. Háttérösszefüggések Ahhoz, hogy a második világháború idején Bácskában élő német kisebbség összetett problémáját megértsük, érdemes megvizsgálni a második világháború összefüggéseit, rávilágítani a magyar fennhatóság okaira és a szóban forgó területtel kapcsolatos német érdekekre. A Jugoszláv Királyság megszűnése egybeesett a délszláv állam felbomlásával, melynek eredményeként a területet a Harmadik Birodalom, Olaszország, Magyaror-

Ema Neimarlija

104


szág, Bulgária és Albánia között osztották fel. Mivel a megszállt területeket tekintve a Harmadik Birodalom abszolút fölényben volt, a felosztást Németország irányította. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az egykori Jugoszlávia területét elfoglaló országok: a Harmadik Birodalom és Magyarország helyzete azonos volt – mindketten vesztesként kerültek ki az első világháborúból –, de ha alaposabban megnézzük, alapvető eltérések mutatkoznak a két ország céljai között. A versailles-i, illetve a trianoni békeszerződés súlyos csapást jelentett mind Németország, mind Magyarország számára; azonban míg a második világháború során a magyar revízió célja az egykori területek visszaszerzése volt, addig a délkeleti területekkel kapcsolatos német igények gazdasági természetűek voltak. Bár Magyarország és a Jugoszláv Királyság között több közeledési kísérlet történt, a két világháború között a fő problémát jugoszláv szempontból a Jugoszláviával szemben képviselt magyar revízió jelentette.1 A gazdasági ambíciókat tápláló Németország mindig is kitartott amellett, hogy e területek megszállásának a célja nem a pusztítás: a náci politika által kitűzött cél a Großraumwirtschaft (nagytér-gazdaság), egy Németország által irányított gazdasági rend kialakítása volt. Az e területeken megvalósítandó német gazdasági hegemónia politikáján túlmenően, a náci hatalom e területet háttérnek tekintette egy váratlan szovjet támadás esetére, mely egyben a birodalom ipari nyersanyagbázisaként is szolgál.2 E területeken a Reich gazdasági érdekeltsége eleinte a mezőgazdasági források kiaknázásában öltött testet, mely forrásokat a megszálló erők élelmezésére fordították, valamint a Birodalomba szállították. A német politika az Anschluss után a Reich által uralt területeket a balkáni térséggel kívánta kibővíteni. A balkáni térség, a Balcanraum, melyre úgy tekintettek, mint egy gazdaságilag egységes terület részére, már a háborút megelőzően is jelentős német nyomás alatt állt. Németország elszántan küzdött, hogy pótolja az élelemhiányt.3 Így egyrészt a szovjet fenyegetés, másrészt a nyersanyagok és mezőgazdasága miatt, Jugoszlávia a német hadiipar legfőbb forrásává vált.4 Németország szívesebben tartotta volna távol Jugoszláviát a konfliktustól, mert az fontos hátteret biztosított volna az oroszok előrenyomulása vagy angol ellentámadás esetén. A gazdasági érdekeken kívül a „Volksdeutchen” (népi németek) kérdése sarkalatos pontja volt Németország délkeleteurópai politikájának.5 Figyelembe véve földrajzi elhelyezkedésüket és azt a tényt, hogy német kisebbség voltak, a népi németektől azt várták, hogy támogassák Németország délkelet-európai politikáját. A Jugoszláv Királyság bukása és az azt követő területi felosztás a különböző hatalmak között meghatározó volt a német kisebbségek helyzetére; így jelentős eltérés volt a horvátországi és a bácskai német kisebbség helyzete között.6 A magyar fennhatóság alatt a bácskai németek körében a feszültség a magyar Einmarshtól (bevonulás) kezdődően érezhető volt, hiszen a német kisebbség a németek érkezésére számított.7 Azt a tényt, hogy a magyarok megérkezése nem váltott ki lelkesedést a bácskai németek körében, jól mutatja, hogy milyen fogadtatásban részesítették őket. „A bácskai német lakosság is – horogkeresztes zászlókkal feldíszítve – német „felszabadítást” várt és a magyar egységeket mély csalódással és leplezetlen ellenszenvvel fogadta”.8 A szerb lakosság számára a magyar bevonulás nem zajlott észrevétlenül, erőszakkal járt, a német kisebbséget is támadások érték.9 „Kezdték letépni a horogkeresztes zászlókat, bántalmazták a horogkeresztes karszalagot viselő németeket is.”10

Ema Neimarlija

105


A második világháborúban szövetségesekként harcoló két ország között kialakult helyzetet nem nevezhetjük ideálisnak. Hitler erre úgy reagált, hogy szükségesnek tekintette a Magyarországgal fennálló kapcsolat megerősítését.11 Mindenesetre, a magyar fennhatóság első szakaszában a bácskai németek meg voltak győződve arról, hogy a magyarok bevonulása csak átmeneti jellegű és előbb vagy utóbb Bácska német hatalom alá kerül.12 A történelmi háttér felvázolása után újra rátérhetünk a német kisebbség kérdésére, amelyet a Harmadik Birodalom és Magyarország közötti folytonos ingadozás jellemez. Kulturbund versus Volksbund Bácskában a német kisebbség státuszát Magyarország és a Harmadik Birodalom 1940-ben a Bécsi Szerződésben határozta meg. A Szerződés alapján a Volksbund der Deutschen in Ungarn (VDU – a németek népi szövetsége Magyarországon) vált a német Volksgruppe (népcsoport) képviselőjévé. A VDU-t jogi személynek kezdték tekinteni, melyet megillet az egyesülési szabadság és joga van nacionalista ideológiát vallani.13 A VDU volt a német kisebbség egyetlen olyan szervezete, amelyet a Bécsi Szerződés elismert. A bácskai német kisebbség szerepet vállalt olyan szervezetekben, mint a Deutsche Mannschaft (német legénység); a Deutsche Jugend (német ifjúság), a Frauenschaft (nőszervezet) és más hasonló szervezetek, amelyek közvetlenül a budapesti székhelyű, és Basch Ferenc vezette Volksbund irányítása alatt álltak.14 Miután Magyarországon bevezetésre került a nemzeti szocialista politika, a VDU-t, amely 1940-ig a német kisebbség de jure és de facto kulturális szervezetének számított, a nemzeti modell alapján szervezték újjá.15 Ugyanezt az utat járta be a Schwäbisch-Deutscher Kulturbund (SDKB – sváb–német kulturális szövetség)16 – a bácskai német kisebbség legismertebb kulturális szervezete – amely egyre inkább a náci ideológia hatása alá került, ahogy a Harmadik Birodalomban a nemzeti szocialista politika tért hódított.17 A német kisebbség számára rendkívül fontos két szervezet – a főként a bácskai német kisebbség szervezetének számító SDKB a két világháború közötti időszakban, és a Volksbund leginkább a második világháború idején – az államhoz való viszonyában tért el egymástól. Az egyik legfőbb különbség a két szervezet között abban rejlett, hogy a Volksbund egyenesen a magyar politikától függött, mely közvetlen hatással volt rá, és dönthetett a szervezet tevékenységét illetően. Tehát a Volksbund az államtól és a magyar politikától függött. Az SDKB-val ellentétben a Volksbund tagjai az állammal és a magyar állam célkitűzéseivel azonosultak, így például a magyar revizionizmust is támogatták.18 A Volksbunddal ellentétben, az SDKB, melynek működése a határterületekre korlátozódott, arra törekedett, hogy a német kisebbségek „kollektive Erfassung”-ja19 (átfogó szövetsége) legyen. Az SDKB megkísérelte minden német kisebbség érdekét képviselni, függetlenül a regionális különbségektől. Az SDKB megalakulása a német kisebbségek konkrét igényeire adott válasz volt: egy olyan entitás, mely egybehangolta a sokféle valóságot egy nagy szervezet keretein belül és ugyanakkor képes volt megőrizni és képviselni a Deutsches Volkstum-ot (német népiséget). A német kultúra újjáélesztése, ápolása és támogatása áthidalta volna a német kisebbségek helyi és regionális különbségeit. Az iskolát tekintették a megfelelő eszköznek

Ema Neimarlija

106


arra, hogy támogassa és terjessze az anyanyelvet, mely az SKDB számára a Volkstume központi elemét jelentette. A német iskolákat tartották az ideális helynek a német szellem (Deutscher Geist) kialakítására és táplálására. Tehát, az SDKB önálló entitás volt és nem azonosult államérdekekkel. Intézményi integritásának megőrzése végett az SDKB sajnálatos módon több alkalommal is összetűzésbe került a magyar állammal. Az SDKB-nak a magyar Volksbundba való integrálódása nem következett be azonnal; egyrészt időt vett igénybe az alkotmányos újjászerveződés, másrészt a bácskai német kisebbség vezetői ellenezték ezt a csatlakozást. Az SDKB vezetése nem akarta elfogadni a magyar Volksbund korlátlan hatalmát, hanem megpróbálták fenntartani a helyi szintű szerveket. Például Sepp Spreitzer, a Volksbund által jelölt helyi vezető Bácskában továbbra is úgy hozta meg döntéseit, hogy előtte nem konzultált a magyar szervekkel.20 1941 végére befejeződött a bácskai németeknek a magyar Volksbundhoz való csatolása. Mirnić szerint, ha már végbement az integráció, a bácskai németek alkalmazkodtak az új helyzethez, és bár kelletlenül, úgy tekintettek a magyar megszállásra, mint szükséges lépcsőre.21 Az SDKB beolvasztását a magyar Volksbundba Spannenberg Norbert „erózióként” definiálja.22 Kiemeli, hogy Tilkovszky szerint az integráció rendkívüli minőségi változást jelentett a bácskai németek számára, ahol a minőségi változás a nemzeti szocialista ideológiára utal, melyet Tilkovszky ezzel összefüggésben úgy határoz meg, hogy „szélsőségesen radikális nemzeti szocialista népi német”. Spannenberg jogosan nem hagyja megjegyzés nélkül ezt a minőségjelzőt, mellyel Tilkovszky a bácskai németeket jellemezte, és átértékeli az SDKB elhelyezkedését: az abszolút „szélsőségesen radikális” helyett azt mondja róla, hogy „erősebben nacionalista szervezet volt, mint a Volksbund”.23 Azonban ha figyelembe vesszük a nemzeti szocialista ideológia sikerét a bácskai németek körében, megállapíthatjuk, hogy az SDKB hatással volt a Volksbund tevékenységére, „lendületesen bekapcsolódott a magyarországi népi német mozgalom életébe”. A szervezeti változást – az SDKB Volksbundba való beolvadását – követően az SDKB nem élvezett teljes intézményi önállóságot, alá volt rendelve a Volksbundnak, bár helyi szinten továbbra is relatív autonómiával rendelkezett.24 Szervezeti átalakulása után az SDKB folytatta tevékenységét a Bácskában. A korlátozott autonómiát a szervezet a részben két világháború között szerzett hírnevének köszönhette. A bácskai németek toborzása a Waffen-SS-be és a Freiwilligkeit [önkéntesség] kérdése A bácskai németek közül többen úgy próbáltak elmenekülni a magyar uralom és a kialakult helyzet elől, hogy a Horvátországban és a Bánságban állomásozó német katonai szakaszokhoz álltak.25 A magyar Einmarsch-sal egy időben megkezdődött Magyarországon a Werbungsaktion SS, mely a háború egész ideje alatt zajlott. A Werbungsaktion (toborzás) alapvető fontosságú volt a német háborús gépezet számára, azonban kedvezőtlenül hatott a német Volksgruppéra, és megingatta a Magyarország és a Harmadik Birodalom között fennálló kapcsolatot. A második Werbungsaktion idejére kialakult az ellenállás a toborzással szemben. Az ún. Treuebewegung (hűségmozgalom),26 mely hű maradt Magyarországhoz, széles körben tért hódított a magyarországi németek körében és Kállay is támogatta.27 A Treuebewegung mellett voltak más szervezetek is, melyek

Ema Neimarlija

107


elutasították a Harmadik Birodalom politikáját. Közéjük tartozott Berencz Ádám bácskai lelkész is, aki ellenezte a nemzeti szocialista politikát, mert úgy tekintette, hogy az ellentmond a katolikus világképnek.28 A Deutschen Jugend megalakítása a Waffen-SS követelményeinek megfelelő előformációt hozott volna létre, tehát hatékony fizikai és pszichológiai hatást gyakorolt volna a Volksgruppékra, hogy azok felajánlják szolgálatukat a Wehrmachtnak. Először időbe tellett, hogy Magyarország és a Harmadik Birodalom megegyezésre jusson a Werbungsaktion legalizálását illetően, melyre csak 1942 februárjában került sor.29 A megállapodástól azt várták, hogy lehetőséget nyújtson a Volksgruppe egy része számára, hogy „önkéntes katonai szolgálatot teljesítsen a Waffen-SS-ben”,30 alapvetően szabad akaratából.31 A Freiwilligkeit kifejezés a német kisebbség „szabad választását” jelentette, hogy beálljon a Waffen-SS-be. Ezzel összefüggésben érdekesség, hogy ragaszkodtak e kifejezés hangoztatásához, annak ellenére, hogy a választási szabadság gyakran nem létezett, olyannyira, hogy a Harmadik Birodalom számára ínségesebb időkben a német kisebbségeket erőszakos eszközökkel próbálták toborozni.32 A toborzás a kisebbségek körében még a náci csapatok bevonulása előtt megkezdődött, melyet azzal a céllal rendeltek el, hogy Dél-kelet-Európában létrehozzanak egy német kisebbségekből álló katonai testületet a Wehrmacht támogatására33. A Werbungsaktion jellegét a Reich és a magyar kormány alakította ki. Egy elemzés szerint a besorozott bácskai németek száma nagymértékben meghaladta a Magyarországon besorozott magyarországi németek 34 számát.35 A bácskai németek ugyanolyan lelkesen jelentkeztek a Werbungsaktionra, mint ahogy a Harmadik Birodalmat is támogatták, és ezért vonakodtak elfogadni a magyar uralmat. Ebben a helyzetben elég könnyen ment a Volksgruppéba való toborzás; „belső robbanóerőként” könnyű volt bennük felébreszteni a reményt, hogy előbb-utóbb a Duna mentén kialakítanak egy terület, amely a Harmadik Birodalom védelme/gyámsága alatt áll majd.36 A magyarországi németek denacionalizációja, és ennek következtében azonosulása a magyar érdekekkel a magyar asszimilációs politika37 következménye volt, és ez volt az oka annak, hogy a magyarországi németek nem reagáltak úgy a Werbungsaktionra, mint a bácskai németek. A bácskai németek részéről megmutatkozó lelkesedés, valamint a tisztelet teljes hiánya a Bácskát megszálló erők irányában arra késztette a magyar hatóságokat, hogy felhívják a bácskai németek figyelmét Magyarországgal szemben fennálló kötelességükre.38 A VoMI (a népi németek fő jóléti szerve) szerint, ahogy Mirnić írja, a Werbungsaktion sikerének a Volksgruppe körében a fő okai a következők voltak: a vágy, hogy a Harmadik Birodalomért harcolhassanak; az a gondolat, hogy a jövőt csak a Harmadik Birodalom győzelme biztosíthatja; továbbá, mivel a toborzás elkerülhetetlen volt, annak érdekében, hogy elkerüljék a besorozást a magyar hadseregbe, inkább a Harmadik Birodalom szolgálatát választották. Mirnić ezeket az indítékokat még azzal is kiegészítette, hogy Bácskában széles körben tért hódított az a hit, miszerint Bácska a Harmadik Birodalom részévé vált volna.39 Bár a Volksgruppe besorozásáról a két ország között megállapodás született, Magyarország mégis minden elkövetett, hogy megakadályozza a kisebbség bevonását a Waffen-SS-be. A lappangó feszültség, amely időnként a Volksgruppe elleni incidensekké fajult, főként a bácskai németek első toborzása után erősödött fel jelentősen; árulással vádolták és megfenyegették őket, hogy a háború után kitelepítés vár rájuk.

Ema Neimarlija

108


A besorozás további okot szolgáltatott a Magyarország és Harmadik Birodalom közötti összeütközésre. Diplomáciai szinten a feszültség akkor vált érezhetővé a Harmadik Birodalom és Magyarország vezetői között, amikor a Freiwiligenek családjainak ígért gazdasági támogatás kérdéséről tárgyalt a Kállay-kormány. A Kállay kormány nem értett egyet azzal a pénzösszeggel, melyet a Harmadik Birodalom ígért a Freiwiligenek családjainak. Kállay számára elfogadhatatlan volt, hogy a Waffen-SS Freiwiligenek magasabb összegű támogatáshoz jussanak, mint azok, akiket a magyar hadseregbe soroztak be. Magyarország és a Harmadik Birodalom között egy másik vitát kiváltó ok az állampolgárság kérdése volt, bár ez nem volt annyira problematikusnak tekinthető, mint a gazdasági kérdés. A magyar kormány úgy döntött, hogy elveszi a Frewiligenek családjaitól a magyar állampolgárságot. Az állampolgárság elvétele jogi szabályozások sorát tette volna szükségessé. Mivel ez a német hatalom részéről ellenállásba ütközött, a magyar kormány úgy döntött, hogy a kérdést a háború végéig elnapolja.40 A háború idején a bácskai németek és a magyarok közti viszonyt leginkább a kölcsönös bizalmatlanság jellemezte. Az első Werbungsaktionra, mely a két ország között 1942 februárjában kötött megállapodások folytán jött létre, 16 527 SS önkéntes jelentkezett, köztük 9 322 bácskai német.41 A második Werbungsaktiont a német csapatok sztálingrádi veresége után szervezték, tehát a Harmadik Birodalom számára meglehetősen nehéz helyzetben, ami kihatással volt a bácskai svábok lelkesedésére és általában az egész Volksgruppéra is. A lelkesedés hiánya nem csak annak a ténynek tudható be, hogy a Harmadik Birodalom győzelme már nem tűnt valószínűnek, hanem annak is, hogy a második Werbungsaktionból hiányoztak az első Werbungsaktion során tett ígéretek. Az a történelmi háttér, amelyben a második Werbungsaktionra sor került, gyökeresen megváltoztatta Magyarország és a Harmadik Birodalom kapcsolatát. Magyarország végső elfordulása katonai partnerétől jelentős következményekkel járt a második Werbungsaktion során toborzott katonákra; ahogy Magyarország egyre távolodott szövetségesétől, egyre kevésbé tisztelte a közte és a Harmadik Birodalom között a második Werbungsaktion tekintetében létrejött megállapodást.42 A harmadik Werbungsaktion 1944 áprilisában zajlott, amikor is a Harmadik Birodalom elfoglalta a Bácskát. A terület elfoglalásával kapcsolatban a magyar kormány nem mutatott semmi ellenállást.43 A német megszállás következtében ezeken a területeken a német kisebbségek a Reich katonai hatalma alá kerültek. Ettől kezdve tárgyalások folytak a német és magyar kormány között a „deutsche Volkszugehörigkeit” (német nemzetiség) elnevezés pontosságát illetően, mely tárgyalások az 1944. április 14-i megállapodással végződtek. A megállapodás végül lehetővé tette Németországban minden nemzetiség szabad toborzását, ezáltal valódi Massenrekrutierung-ot (tömeges toborzást) eredményezett.44 A fentiek fényében elképzelhetjük, mennyire illuzórikus volt a spontán toborzás hangoztatása. Figyelembe kell venni, hogy a Volksgruppe, és így a bácskai németek körében végzett toborzás nem mindig történt erőszakkal, a háború első szakaszában a bácskai németek egy része szabad akaratából csatlakozott a Waffen-SS egységeihez.

Ema Neimarlija

109


Záró gondolatok A Harmadik Birodalomnak a korábbi Jugoszláv Királysággal kapcsolatos gazdasági célkitűzéseiben, melyeket munkám során korábban ismertettem, szerepet kapott az egész német Volksgruppe. A Großraumwirtschaft kialakításából a háború során Kriegswirtschaft (háborús gazdaság) lett, és a Kriegswirtschaft misszióban a Volksgruppe, esetünkben a bácskai németek és a Bácska (mezőgazdasági jelentőségénél fogva), rendkívül fontos forrás szerepét töltötte be. A Volksgruppe körében végzett toborzástól és mezőgazdasági termelésüktől várták, hogy működésben tartsa a háborús gépezetet. Mivel a háborús fronton bekövetkezett új fejlemények következtében Menchenmaterialra [emberanyagra] volt szükség, így a toborzás erőszakosabbá vált, ami jól illusztrálja, hogy a „szabad választás” elve pusztán politikai stratégia volt. A toborzással egy időben, a mezőgazdasági termelés növelése „mindenáron” 45 elérendőnek számított. A Volksgruppe teljes mezőgazdasági termelése a Harmadik Birodalom rendelkezésére állt. „Minden, amit a magyarországi svábok termelnek, mostantól kizárólag Németországot illeti meg.”46 A gazdasági termékek és a Menschenmaterial, melyekre a Harmadik Birodalom igényt tartott, döntő szerepet játszottak Magyarország és a Harmadik Birodalom viszonyában. A Kállay-kormány az emberi és gazdasági erőforrások kihasználását a magyar hatalom érdekeivel ellentétesnek ítélte meg. Emiatt a szövetség ideje alatt többször is vitára került sor. A Bécsi Szerződést és az SDKB-nak a magyar Volksbundhoz való csatolását követően, a magyar igazgatás alatt álló bácskai németeket újjászervezték. Ha a magyar Einmarsch kezdetén a bácskai német kisebbség a magyar megszállást még ideiglenes jelenlétnek tekinthette is, a Szerződés a közeljövőre nézve teljességgel lehetetlenné tette a bácskai németek azon törekvését, hogy német hatalom alá kerüljenek. Annak ellenére, hogy az SDKB függött a magyar Volksbundtól, mely szervezetet tekintették a magyarországi német kisebbség képviselőjének, a Volksbund nem tudta megingatni az SKDP erős identitását, mely a két világháború között a szervezet által megvalósított célkitűzéseken és tevékenységen alapult. Az SKDP sajátos helyzete a magyar Volksbundon belül hasonló volt a bácskai németek helyzetéhez a magyar hatalom alatt. A főbb különbségek az SKDP és a magyar Volksbund között a két világháború közötti politikai helyzetben gyökereznek. A Magyarország és Németország közötti bizonytalan viszony kihatással volt a bácskai németek magatartására a magyar uralom évei alatt. A két ország kapcsolatában jelentős szerepet játszottak a bácskai németek, akik Magyarország és a Harmadik Birodalom között helyezkedtek el. Angolról magyarra fordította: Zelnik Zsófia Jegyzetek Carl Bethke: “Volksdeutsche Parallelgesellschaft”? Identitätskonstruktion und ethnopolitische Mobiliesierung in Kroatien und der Vojvodina, 1918–1941. Mit einem Vergleich zur ungarischen Minderheit, PhD-értekezés. Kézirat. 262. o. 2 Enzo Collotti – Teodoro Sala: Le potenze dell’Asse e la Jugoslavia. Milano, 1974. 12. o. 1

Ema Neimarlija

110


Vö. Gustavo Corni: Terzo Reich e sfruttamento dell’Europa occupata. Italia

3

Contemporane, dic. 1997-marzo 1998. 16–17. o.

Vö. Dušan Lukac: Treċi Rajh i zemlje jugoistočne Evrope. III dio 1941–1945. Beograd, 1987. 178.o. 5 Bethke: i. m.253. o. 6 Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus Ost-Mitteleuropa V. Das Schicksal 4

der Deutschen in Jugoslawien. Düsseldorf, 1961. 51–54 o.

Josip Mirnić: Nemci u Backoj u Drugom Svetskom Ratu. Novi Sad, 1974.; Loránt Tilkovszky: Ungarn und die die deutsche “Volksgruppenpolitik” 1938–1945. Budapest, 1981. 146. o.; Mirnić: i. m. 83. o. 8 Tilkovszky: i. m. 146. o. 9 Mirnić: i. m. 74. o. 10 Tilkovszky: i. m. 146. o. 11 Uo. 146–147. o. 12 Uo. 148. o.; Mirnić: i. m.83. o. 13 Mirnić: i. m. 123. o. 14 Dokumentationen. I. m. 57–58. o. 15 Norbert Spannenberg: Der Volksbund der Deutschen in Ungarn 1938–1944 unter Horthy und Hitler. Zweite Auflage. München, 2005. (Schriften des Bundesinstituts für ostdeutsche Kultur und Geschichte). 441. o. 16 Dokumentationen. I. m. 30. o. 17 Uo. 38–39. o. 18 Spannenberg: i. m. 287. o. 19 Uo. 287. o. 20 Uo. 288. o. 21 Mirnić: i. m. 144. o. 22 Spannenberg: i. m. 289. o. 23 Ld. Uo. 289. o.; Tilkovszky: i. m. 151–152. o. 24 Mirnić: i. m. 144–150. o.; Spannenberg: i. m. 289. o. 25 Dokumentationen. I. m. 57. o.; Tilkovszky: i. m. 146. o., Spannenberg: i. m. 286. o. 26 Dokumentation. I. m. 70. o. 27 Loránt Tilkovszky: Zeitgeschichte der Ungarndeutschen seit 1919. Budapest, 1991. 147–160. o. 28 Mirnić: i. m. 57. o. 29 Tilkovszky: Zeitgeschichte. I. m. 148. o. 30 Uo. 31 Mirnić: i. m. 173. o. 32 Josip Mirnić: The enlistment of Volksdeutscher from the Bačka region in the Waffen SS. The Third Reich and Yugoslavia 1933–1945. Belgrade, 1973. 631. o. „Az «önkéntes toborzást» az 1942 februárjától március végéig terjedő időszakban az jellemezte, hogy azokat a Volksdeutschereket, akik nem jelentkeztek önként, zaklatták és megfélemlítették. A győzelem V szimbólumát letörölték házaik homlokzatáról és olyan sértő feliratokat látták el, mint «áruló» vagy „«zsidó talpnyaló» stb.“ 33 Dokumentation. I. m. 63–64. o. 34 A magyar(országi) német kifejezést a bácskai németektől való megkülönböztetésre használom ebben az összefüggésben. Tanulmányomban nem foglalkozom a magyarországi német közösség nemzeti identitásának Gerhard Seewann által vizsgált kérdésével. 35 Mirnić: i. m. 181. o. 36 Tilkovszky: Ungarn. I. m. 147. o. 37 Mirnić: i. m. 6. o. 38 Uo. 181. o. 7

Ema Neimarlija

111

Uo. 178. o. Mirnić: i. m. 182–196. o. 41 Dokumentation. I. m. 68. o.; Mirnić: i. m. 178. o. 42 Mirnić: i. m. 197–218. 43 Mirnić: The enlistment of Volksdeutscher. I. m. 645–646. o. 44 Dokumentation. I. m. 71. o. 45 Tilkovszky: Zeitgeschichte. 154. o. 46 Uo. 152. o. 39

40


LIMES TUDOMÁNYOS SZEMLE DÉLVIDÉK I. TATABÁNYA

Recommend Documents