LIMES TUDOMÁNYOS SZEMLE DÉLVIDÉK II. TATABÁNYA

LIMES 2009.3 TUDOMÁNYOS SZEMLE DÉLVIDÉK 1941–1944. II. TATABÁNYA

TARTALOM Délvidék 1941–1944. Szerkesztette: Seres Attila 2009/3. szám – II. rész 1944 „még hidegebb napjai” A. Sajti Enikő: Hány magyar áldozata volt a partizánmegtorlásoknak a Délvidéken? Historiográfiai áttekintés ............................................................ 117 Molnár Tibor: Zenta 1944 őszén: a hatalomátvételtől a leszámolásig (1944. október 8. – 1944. november 9.)............................................................... 133 Mészáros Zoltán: Az 1944-1945-ös vérengzések nyoma a jugoszláv állami propagandában...................................................................... 141 dokumentum Seres Attila: Bukovinai székelyek a Bácskában 1941–1944. Iratok a Szent László Társulat levéltárából............................................................................................ 155 KItekintő Galántha Gergely: Adalékok a délvidéki háborús bűnösök Jugoszláviába irányuló kiadatási eljárásaihoz..................................................... 177 Kovács Csaba: A délvidéki magyarok történeti emlékezete és identitása a terület-visszacsatolás és az 1944–45-ös atrocitások kapcsán.......................... 203 Szemle Bada Zoltán: Egy történelmi mítosz elhantolása. Bogoljub Kočović könyveiről és egy regionális kiadású elektronikus adathordozóról.................... 225 Wencz Balázs: A koalíciós időszak pártjainak gazdálkodása 1944–1949............. 236

Limes

116

A zentai köztemetőben 1994-ben felállított emlékmű

Limes

A Tisza-parton 2007-ben felállított kopjafa

(Molnár Tibor tanulmányának illusztrációi, a szerző felvételei)

Limes

117

1944 „még hidegebb napjai”

A. Sajti Enikő

Hány magyar áldozata volt a partizán megtorlásoknak a Délvidéken?

Historiográfiai áttekintés A jugoszláviai, a szerbiai, illetve a rendszerváltás előtti magyar történetírásban az 1944–1945-ös magyarok elleni partizán megtorlásokat, a „még hidegebb napokat”, évtizedekig mély hallgatás vette körül. Pontosabban fogalmazva „a győzelem mindent igazol” tételéből kiindulva a jugoszláv politika által szoros pórázon tartott történetírás letagadta, illetve hamis módon szükséges igazságtételként állította be a „fasiszta magyarok” és a kollektív bűnösnek nyilvánított németek elleni megtorlásokat. Szerbiában még a Jugoszlávia szétbomlása utáni évtizedekben is mindent megtettek, hogy marginalizálják és meghamisítsák a megtorlásokat. Így jelent meg a korszakról szóló ottani történeti diskurzusban „a magyarok elleni kilengések” eufemisztikus kifejezés. A hallgatás és a tagadás kezdettől fogva azt a célt szolgálta, hogy átrajzolják, tisztára mossák és heroizálják az új partizán elit hatalomra kerülésének és kisebbségpolitikájának keletkezéstörténetét. E hamis történetszemlélet politikai üzenete az volt, hogy az új politikai elittől, azaz magától a rendszertől ab ovo idegen a bosszú és a megtorlás. Tehát a büntetés és számonkérés igazságos volt, az kizárólag a háborús bűnösök és a „nép ellenségei” ellen irányult és „Jugoszlávia népeit szolgálta”.1 Az új, kommunisták vezette jugoszláv állam és a magyarokkal kapcsolatos kisebbségpolitika keletkezéstörténete tehát „tiszta fogantatású”. A második jugoszláv állam széthullásával párhuzamosan, mintegy ennek reakciójaként, a jugoszláv államból kiváló új nemzetállamokban egy ezzel radikálisan szembenálló nézőpont jelent meg: a Tito-korszak Jugoszláviája „bűnben fogant”, a kommunista rendszer története az ország népein elkövetett permanens „hatalmi erőszak”, a „társadalom szőnyegbombázásának” története. A saját identitásukat kereső új államok történészei viktimológiai párbajt vívtak, és részben vívnak még ma is egymással, és komoly erőket mozgósítottak „a ki szenvedett többet” és kitől a háború alatt, historiográfiailag értelmetlen és megválaszolhatatlan, de nemzeti szempontból minden bizonnyal hatásos kérdésének vizsgálatára.2 Ekkor a szerb, a horvát és a szlovén stb. történetírás egymás elleni „rekonkvisztája” közepette jelentek meg a vajdasági magyar sajtóban azok az első írások, amelyek az új partizán hatalom ártatlan magyar áldozatainak, a kivégzetteknek, táborokba hurcoltaknak, a kitelepítetteknek próbáltak emléket állítani és az 1942-es

A. Sajti Enikő

118


újvidéki razzia áldozataira történő tisztelgés mintájára a nyilvános megemlékezés jogát követelték.3 Ezek a 90-es években megjelent vajdasági magyar munkák főként a halotti anyakönyvek és a visszaemlékezések forrásbázisán alapultak, és hosszú ideig a kivégzett ártatlan magyar áldozatok létszámának megállapítására és a visszaemlékezések összegyűjtésére koncentráltak. A visszaemlékezések összegyűjtésével megkezdődött a drasztikus megtorlást szenvedett ártatlan emberek tragikus sorsának történelmi emlékezetbe történő beemelése is. Így e munkák egyik legfontosabb eredményét abban látjuk, hogy megtörték a magyarok elleni partizán megtorlásokkal kapcsolatban felépített hazugság falát, szakítottak a korábbi rendszer kisebbségtörténeti szemléletével, és megnyitották az utat egy új délvidéki magyar történeti emlékezet, történeti tudat felépítése előtt.4 Érdemes utalnunk arra is, hogy a „még hidegebb napokról” szóló visszaemlékezések összegyűjtése szinte az utolsó utáni pillanatban indulhatott csak meg, ezért korántsem lehetett olyan átfogó és széleskörű, mint például a táborokba zárt, majd kitelepített vajdasági németek esetében. A nyugatnémet területeken létrehozott egyesületeik révén ugyanis az ő kálváriájukról szóló történetek összegyűjtése szinte közvetlenül táborba gyűjtésük és kitelepítésük után már megkezdődhetett. Az időbeli megkésettség ellenére is a Matuska Márton, Mészáros Sándor, Teleki Júlia, Szloboda János és mások munkái jelentős eredményeket hoztak,5 a kutatások ugyanakkor, éppen az általuk legfontosabbnak tartott kérdésben, az áldozatok létszámának vonatkozásában egy bizonyos ponton túl már nem hoztak új eredményeket. Elsősorban azért, mert továbblépni csak a korabeli források, különösen a megtorlásokat végrehajtó belügyi, OZNA (Odeljenje za zaštitu naroda – Népvédelmi Osztály) és a szervezetet létrehozó és működtető párt iratainak szisztematikus feltárásával, elemzésével lehetne. A levéltári anyagok kutatása azonban, különösen az OZNA iratoké, Szerbiában nem csak hogy komoly akadályokba ütközik, de mindmáig lehetetlen. A hazai levéltárak eddig feltárt anyagai sajnos kevés kapaszkodót nyújtanak ebben a kérdésben. E sorok írója hosszú évek óta kutatja a délvidéki magyarok történetét, és a magyar levéltárak alapján e problémának elsősorban azt a vonatkozását tudta rekonstruálnia, hogy tudott-e Budapest az 1944 őszi magyarellenes megtorlásokról, ha igen, az erről szóló információk mit tartalmaztak, illetve hogyan, kik által, milyen csatornákon keresztül jutottak el a magyar közvéleményhez és a kormányzati szervekhez. Mi történt a beérkező információkkal a hivatali bürokrácia útvesztőiben, az adott esetben főként a Miniszterelnökség Kisebbségi Osztályán és a Külügyminisztériumban. Milyen helyet foglalt el Jugoszlávia a magyar kormány békeelőkészítő törekvéseiben és általában külpolitikai törekvéseiben, hiszen ez meghatározó módon befolyásolta Budapest kisebbségvédő politikáját. Miért nem váltottak ki tiltakozást a partizán megtorlásokról szóló hírek Budapesten, miért igyekeztek már-már szándékosan „elfeledkezni” róla? Nyújtott-e, nyújthatott-e az adott helyzetben Magyarország az ismét kisebbségi sorsba került több mint félmilliós vajdasági magyarságnak bármilyen védelmet a rájuk zúduló hatalmi represszióval szemben? Ha igen, milyen kérdésekben emelte fel a szavát és milyen eredménnyel? E kutatások eredményét először egy angol nyelvű monográfiában összegeztem, majd ennek bővített változata magyarul is megjelent. Legutóbb két tanulmányban összegeztem az ezzel kapcsolatos legfrissebb eredményeket. 6 Ezek alapján néhány fontosabb mozzanatot idéznék fel csupán.

A. Sajti Enikő

119


A korabeli becslések A partizánok délvidéki kegyetlenkedéseiről szóló első hírek még a háborús összeomlás előtt, a Lakatos-kormány idején, 1944. augusztus 31-én érkeztek a miniszterelnökség II. Kisebbségi Osztályára az akkor már felbomlóban lévő, de még működőképes délvidéki magyar közigazgatási apparátustól. Az első ismert jelentés a muraközi csendőrségtől, illetve Nagy Iván országgyűlési képviselőtől érkezett.7 A komoly politikai pályát befutó hajdani zágrábi diákvezér, a visszacsatolás után kinevezéssel képviselői mandátumhoz jutott Nagy Iván a Csáktornyán élő Lajkó Rózsi 1944. augusztus 7-én kelt eredeti levelét jutatta el a minisztériumba, amelyben az asszony Doroszlón élő testvérének írta meg apjuk halálának körülményeit. A megrendítő levél szerint 1944. július 23-án éjjel partizánok törtek be a faluba, összeszedtek 68 embert, kihajtották őket a falu szélére, egy mocsaras részhez, az idősebbeket ott agyonlőttek, köztük a Lajkó testvérek édesapját is. Az erős tájszólással és helyesírási hibákkal íródott levélből mai köznyelvi szöveggé átírva idézek: „… és dalolni kellett nekik és ütötték, szurkálták, fejbe lövöldözték őket, és a bozótban összekötve benne hagyták, még pedig éltek, akkor meg úgy fulladtak meg (…), több halott nem volt, csak ezek az öregebb emberek, de nem tudjuk, miért kellett így csinálni. Kedves öcsém, mi árvák vagyunk, nekünk jó apánk nincs, a gyász a szívünkön.” A csendőrség központi nyomozó parancsnoksága ugyanerről az eseményről így számolt be: július 30án Csáktornyára 50 fős partizán egység tört be, 53 jómódú magyart összeszedtek (az áldozatok száma nem azonos, de nagyságrendileg nem tér el egymástól – S. E.), elvitték lovaikat és egyéb vagyontárgyaikat, a rokonok később 37 áldozat holttestét találták meg a közeli erdőben. A Kisebbségi Osztály az ügy kapcsán a szokásos szolgálati úton arra kérte a külügyminisztert, hogy „méltóztassék a független horvát állam kormányánál szót emelni a horvátországi magyarság élete és vagyona ellen utóbbi időben mind sűrűbben megismétlődő partizán támadások miatt…” Kérték egyúttal a külügyminisztert, ha ezek az atrocitások tovább folytatódnak, „tegyen haladéktalanul intézkedést a község magyar lakosságának Magyarországra való költöztetése érdekében.”8 A Kisebbségi Osztály tehát, a korabeli politikai gyakorlatnak megfelelően, külpolitikai síkra terelte a kérdést, és a magyar és a horvát kormány között ekkor érvényben lévő áttelepítési szerződést próbálta volna felhasználni a horvátországi magyarok védelmében. Az összeomló magyar közigazgatás és a végnapjait élő usztasa rezsim azonban már nem volt képes érvényt szerezni ennek az elképzelésnek.9 A Horthy-rendszer összeomlása után, a Debreceni Ideiglenes Kormány számára készített, általunk ismert első jelentés a megtorlásokról 1945. január 16-án készült. Kutatásaim során összesen hét, 1945–1946 folyamán keletkezett olyan iratot találtam, amelyekben magánszemélyek, egyházi méltóságok, vagy valamelyik kormányzati szerv, többnyire a Kisebbségi Osztály a megtorlásokra hívta fel a külügyminiszter, vagy éppen a miniszterelnök figyelmét. Ezekben a forrásokban jelentek meg az áldozatok számára vonatkozó első becslések is, amelyek aztán különféle csatornákon keresztül rögzültek a magyar köztudatban. A legkorábbi jelentés névtelen írója a Bácskából szökött át, s mint írja, „a magyarok sorsa a megszállás első heteiben a kényszermunka (1883–1929-ig született férfiak, sőt nők is tömegesen), a súlyosabb esetekben nagyarányú lemészároltatás, (lásd a vonatkozó jelentést) esetleg az anyagi kiraboltatás és erkölcsi tönkretétel (magyar nők megbecstelenítése) volt.”10 Sajnos a jelentés nincs az iratok között, így nem tudjuk,

A. Sajti Enikő

120


hány kivégzettről értesült először az Ideiglenes Kormány. Azt azonban tudjuk, hogy 1945. július végén megérkezett a Külügyminisztériumba a partizánok által kivégzett, illetve fogva tartott katolikus papok névsora is. A lista 22 nevet tartalmazott, közülük 13-ról már ekkor biztosan tudták, hogy megölték őket.11 Minden bizonnyal ezek a hírek Mindszenthy József hercegprímáson keresztül jutottak el a kormányhoz, mint ahogyan a hercegprímás küldte el 1946. július 17-én Gyöngyösi János külügyminiszternek azt a hozzá délvidéki menekültek által eljuttatott beszámolót is, amelyben a feljegyzés ismeretlen szerzői drámai módon ecsetelték a jugoszláviai magyarok helyzetét, illetve azért bírálták a magyar kormány békeelképzeléseit, mert nem akarnak területi követeléseket támasztani Jugoszláviával szemben. Közismert, hogy Mindszenthy 1945 októberében drámai hangú pásztorlevélben tiltakozott a szlovákiai magyarok, valamint a magyarországi németek kitelepítése ellen, a jugoszláviai magyarok kapcsán azonban elégségesnek tartotta eljuttatni a kormányhoz a hozzá intézett jelentéseket, amelyhez mindössze egy meglehetősen rövid és semleges hangú kísérőlevet mellékelt.12 E feljegyzés készítői 50-60 ezerre becsülték az áldozatok számát. Egy korábban, 1945. október 16-án a Külügyminisztérium számára békeelőkészítés céljából készített elemzés 40 ezerre tette az áldozatok számát, egy novemberben készült iratban pedig azt olvashatjuk, hogy „állítólag” 20 ezer magyart végeztek ki a partizánok. Mindszenthy hercegprímás 1946 júliusában juttatta el Gyöngyösi János külügyminiszterhez egy délvidéki küldöttség által személyesen hozzá eljuttatott „Magyar sors a Délvidéken”, illetve „A Jugoszláviában élő magyarság helyzete igaz megvilágításban” című anonim jelentéseket. Ennek készítői 50 ezerre tették a kivégzett magyarok számát, és 30 ezer deportáltról tudósítottak. Külön is utaltak a bezdáni magyarok kivégzésére, Csurog és Zsablya magyar lakosságának deportálására, és Reök Antal volt szabadkai főispán tragikus halálára. Mint a jelentésben olvashatjuk „ Dr. Reök Andor volt szabadkai főispánt átcsalták és pár hét múlva az újvidéki báni palota erkélyéről ledobták. Dr. Bogner József lapszerkesztőt hosszas kínzás után kivégezték. A torontáloroszi plébánost Tito Gestapója a pincében agyonverte, Virág István 84 éves horgosi apátplébános a kivégzés helyén szörnyethalt, Varga Lajos moholyi plébánost kocsi után vonszolták kilométereken, míg ki nem szenvedett. Ezután holttestét megcsonkították. Köves István mozsori lelkészt magyar területről hurcolták le Újvidékre.”13 Hírt hoztak a vrdniki bányában szabotázs vádjával kivégzett magyarokról, és megemlítették az újvidéki hírhedt „rabszolgapiacot” is. „A táborba hajnali 5 órakor menetbe állnak külön-külön a férfiak és nők. ½ 6-kor kilépnek a munkaadók elé. Válogatnak köztük és elviszik őket. Jönnek olyan munkavállalók, akik már csak lányokat, nőket keresnek. Ezek a munkaadók rendesen egyik vagy másik katonaságból valók. Szörnyű nagy a vérbajosok száma. Április vége felé hajnali ½ 4-kor katona jött a táborba a nők hálótermébe, kiválasztott magának egy lányt azzal, hogy ’csak két órára van szükségem rá!’ Valóban, 6 órakor félholtan vánszorgott vissza. (…) Felszentelt papokat WC-tisztításra, hónapokon keresztül nyers ló-, marha- és disznóbőr sózására használnak. Misézniök, betegeket szentségekkel ellátniok (mivel ez reakciós munka), sőt utcára menniök nem szabad.”14 E megrázó információkat tartalmazó iratokat a Külügyminisztériumból Rex József délszláv referens, későbbi belgrádi követségi titkár a következő megjegyzéssel küldte át a Miniszterelnökségre: „Mindent összevetve a magyarság helyzete Jugoszláviában nem fényes, de számításba kell venni, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna.”15 Egy későbbi, 1946. október 20-án Nagy Ferenc miniszterelnök számára készített feljegyzés 30-35 ezer áldozatról tesz említést.16 Az in-

A. Sajti Enikő

121


formációk illegális úton, rokonokon, ismerősökön, a táborokból Magyarországra szökött, illetve Jugoszláviából kiutasított magyaroktól származtak és jutottak át az ekkor már szigorúan lezárt határokon. A diplomáciai csatornák még nem működtek, a kapcsolatok ekkor még nem álltak helyre a két ország között. Az eddig idézett dokumentumok tehát egyértelműen azt bizonyítják, hogy a magyar kormányok kezdettől fogva tudtak a magyarellenes megtorlásokról, a kivégzésekről, a táborokról, a kitelepítésekről, a kényszermunkáról és kényszertoborzásokról, a kitoloncolásokról. Az áldozatok számáról ugyanakkor csak nehezen ellenőrizhető becslések jutottak el hozzájuk, ezek a számok, mint láttuk, 60 és 20 ezer között mozogtak. A megtorlásokról szóló hírek eljutottak a SZEB angol és az amerikai delegációjához is. Mint egy ezzel kapcsolatban nemrég előkerült iratban olvashatjuk, az angolok és az amerikaiak több alkalommal is érdeklődtek a kérdésről a magyar Külügyminisztérium tisztviselőinél, akik minden alkalommal azt válaszolták, hogy „hivatalosan” nincs értesülésük a megtorlásokról, és az ezzel kapcsolatos értesülések „légből kapottak”. A Külügyminisztériumot egy 1945 júniusában „igen baráti hangnemben” folytatott beszélgetés során a SZEB jugoszláv delegátusának gazdasági vezetője, Gavrilović egyenesen arról biztosította, hogy „a Bácskában semmiféle magyarüldözés nincs és nem volt.” Mint mondta, „csupán két községből, Csurogról és Zsablyáról utasítottak ki tömegesen magyarokat, innen is azonban saját érdekükben, az ismeretes újvidéki eseményekből kifolyólag. Nyugat-Bácska, Hódság stb. svábok által elhagyott részeibe csoportosítják a magyarokat. Óbecsén stb. például voltak népbírósági tárgyalások és ennek folyamányaképpen tényleg voltak kivégzések is, de csak olyan esetekben, ahol rablás, vagy gyilkolás, vagy az újvidéki eseményekben való részvétel bebizonyosult.” Majd nyomatékosan még hozzátette: „a magyaroknak nagy szerencséje, hogy Tito került hatalomra, különben rettenetes lett volna az újvidéki események miatt való visszahatás és bosszú. A magyaroknak egyáltalában igen jó sorsuk van.”17 Pár évvel ezelőtt látott napvilágot az a dokumentumkötet, amely a Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945 és 1947 között keletkezett jegyzőkönyveit tartalmazza.18 E források arról tanúskodnak, hogy a megtorlások nem szerepeltek a SZEB üléseinek napirendjei között, habár, mint láttuk, az angol és amerikai delegátusoknak voltak ezzel kapcsolatos információik. A magyarok elleni megtorlásról nemcsak a hivatalos körök szereztek tudomást, de a rokonokon, ismerősökön keresztül a szélesebb közvélemény is azonnal tudomást szerzett róla. Erre utal például Sulyok Dezső volt kisgazdapárti képviselő az emigrációban írt visszaemlékezésében, de említést tesz róla naplójában Grősz József kalocsai érsek is. Illyés Gyula író 1945. május 27-én azt jegyezte fel naplójába, hogy 30 ezer magyart öltek meg a Délvidéken, június 5-én pedig arról ír, hogy legutóbb már 40 ezer áldozatról hallott.19 A kérdés a korabeli magyar sajtóban tabu témának számított, a megtorlásról szóló hírek tehát csak informális csatornákon keresztül terjedtek. A mai magyar közvéleményben Cseres Tibor Vérbosszú a Bácskában című munkája révén a 40 ezres szám rögzült, annak ellenére, hogy nem sokkal a könyv megjelenése után, az Írószövetség lapjában, a Magyar Naplóban írott tanulmányomban már felhívtam a figyelmet az általa közölt adatok pontatlanságára és bizonytalanságára.20 Mivel Cseres könyvét a világ több nyelvére, köztük angolra és horvátra is lefordították, így nemzetközileg is ez a szám rögzült. Annak ellenére, hogy a vajdasági magyar nyelvű irodalom is túlzásnak tartja ezt a számot, mert mint Matuska Márton a megtorlásokkal kapcsolatos

A. Sajti Enikő

122


egyik összegző tanulmányában rámutatott, „a könyvében közölt adatok szerint Csurogon 3000, Zsablyán 2000 áldozat esett. Egyik faluban sem volt ennyi magyar lakos.” Arról nem is szólva, teszi hozzá, hogy könyve kizárólag a „bácskai történéseket taglalja”, a bánsági, baranyai stb. megtorlásokról nem tesz említést. 21 A közvetlenül a kivégzések után készült becsléseket nem azért idéztem fel, mert úgy gondolom, hogy azok közelebb visznek bennünket az áldozatok számának pontosításához. Mindössze azt kívántam dokumentálni, hogy a magyar kormányoknak kezdettől fogva tudomása volt a megtorlás tömeges méreteiről, azokról eltérő adatok nem hivatalos úton jutottak el hozzájuk, és becsléseken alapultak, illetve ettől datálható az áldozatok számáról szóló több tízezres becslések elterjedése a magyar közvéleményben. Vannak-e kivégzési listák? Történészek között, de különösen a közvéleményben máig tartja magát az a nézet, hogy a kivégzésekről nem készültek feljegyzések, listák, az ártatlan áldozatok akárcsak megközelítően pontos létszámának megállapítása tehát eleve reménytelen vállalkozás, illetve el kell fogadjuk a háború után keletkezett híreket, becsléseket, amelyek legalább 30 ezer, de inkább 40 ezer kivégzettről szólnak. Ezt a mítoszt törte meg Aleksandar Kasaš újvidéki történész 1996-ban megjelent könyve, illetve az időközben a vajdasági levéltárakból előkerült helyi kivégzési (likvidálási) listák, amelyek sorra jelentek meg a délvidéki magyar publikációkban is.22 Kasaš a Kommunista Szövetség volt tartományi levéltárában több korabeli, az OZNA, illetve a háborús bűnöket kivizsgáló tartományi bizottság által készített kimutatást, listát talált az 1944–1945-ben „likvidált”, azaz kivégzett „háborús bűnösökről”. Az általa közölt források megerősítették, hogy a második világháború végén, illetve a háború után a partizán hatalom nyilvántartást vezetett, jelentéseket készített a belügyi és a pártapparátus részére a letartóztatásokról, a fogva tartottakról és kivégzésekről, az internálótáborokba hurcolt németekről és magyarokról, a kitelepítésekről, a bírósági eljárásokról stb. Tudjuk azonban, hogy különösen a „likvidálásokról”, kivégzésekről készített statisztikáik, jelentéseik sok esetben hiányosak, pontatlanok, különösen az államapparátus, a közigazgatás kiépítésének kezdeti szakaszában, éppen abban az időszakban, amikor a legtöbb ítélet nélküli, illetve bírói ítélettel végrehajtott kivégzést végrehajtották. Véleményünk szerint ezzel együtt is, az OZNA-iratok megismerése, beleértve a belügyi szervek által készített korabeli nyilvántartásokat, statisztikákat, nélkülözhetetlen források a magyarok elleni megtorlások valós dimenzióinak megismeréséhez. A kivégzett magyarokról a Kasaš által e nyilvántartások alapján közölt számokat a vajdasági magyar közvélemény és sajtó kemény kritikával fogadta. Kasaš ugyanis a vajdasági magyar irodalom által addig feltételezett mintegy 20 ezer kivégzettnél (a magyar közvéleményben már-már megkérdőjelezhetetlenül rögzült 40 ezer áldozatról nem is szólva) elterjedt lényegesen kevesebb ártatlanul kivégzett áldozatról ír – létszámukat az általa ismert OZNA-források alapján 5 ezerre teszi. Pontosabban azt állítja, hogy kutatásai során eddig jutott, az általa átnézett iratok ennyi áldozatról szólnak, ezt a számot azonban ő sem tartja véglegesnek. Eközben a Matuska Márton és Mészáros Sándor által elkezdett kutatásokban egyre több délvidéki magyar helytörténész is bekapcsolódott, akik arra törekedtek, hogy a

A. Sajti Enikő

123


változatlanul zárt levéltárak forrásait pótolva, a még élő szemtanúk, a magánkézben lévő iratok és a kollektív emlékezet segítéségével minél pontosabban összeállítsák egyegy helység ártatlanul kivégzett magyarjainak névsorát. Tudomásom szerint eddig 33, elsősorban bácskai helység áldozatainak többé-kevésbé pontos névsora készült el, ennek alapján 3426 „likvidált” személyről szereztek bizonyosságot. 23 E jelentős eredmények mellett a kutatásoknak ebben a szakaszában már jól látszik, hogy szükséges volna a lelkes amatőrök által végzett munkát módszertanilag és koncepcionálisan is összehangolni. Miről beszélünk földrajzilag? Csak a Magyarországhoz visszacsatolt délvidéki területek magyar áldozatairól van szó, avagy a jugoszláviai magyarok egészén belül szeretnénk megtudni az áldozatok számát? Mennyire egységes szempontokat alkalmaznak az adatgyűjtés során? Sikerült-e egyeztetni az adatokat az áldozatok lakóhelye, illetve a kivégzés helye szerint, hogy egyéb módszertani problémákról ne is szóljunk. A délszláv országok történetírása a megtorlásokról Ha időben megkésve is, de a szerb történetírás is egyre nagyobb erőfeszítéseket tesz a háború utáni megtorlások feltárására,24 eredményeiknek azonban kemény korlátokat szab, hogy a belügyi iratokat őrző szerbiai levéltárak még ma is zárva vannak a kutatók előtt. Ennek még most is elsősorban politikai okai vannak. De még a korszak szabad kutathatósága esetében is keserű csalódásra számíthatnak a lelkes kutatók. Mert mint Srđan Cvetković belgrádi történésztől, a téma nemzetközileg is ismert kutatójától nemrég megtudhattuk, Alexandar Ranković belügyminiszter leváltása után, majd a 80-as években, legutóbb pedig 2000-ben az addig keletkezett belügyi iratok döntő részét, főként a személyi dossziékat, de más dokumentumokat is, megsemmisítették. Az általa közölt adatok szerint 1966 és 1968 között a belügy saját kezelésben lévő 2.754.923 dossziéjából (9620 folyóméter) 2.141.155 dossziét (5454 folyóméter) semmisíttek meg, égettek el. Ekkor a megmaradt iratok 5 %-át adták át a szövetségi, illetve a köztársasági levéltáraknak, a többi anyag a Belügyminisztérium kezelésében maradt. A 80-as években, de még 2000ben is jelentős iratmegsemmisítés történt, illetve ellenőrizetlenül kerültek fontos iratok magánkézbe. 2003-ban a Belügyminisztérium mindössze 64.327 dossziét és mintegy 30.000 oldalnyi egyéb dokumentumot adott át Szerbia Levéltárának, azonban ez az anyag sem kutatható mindmáig.25 Ennek ellenére az OZNA és a megtorlások történetének, mozgatórugóinak megismerése mégsem reménytelen vállalkozás. Ezt bizonyítja a Horvát Történeti Intézet munkatársai által pár évvel ezelőtt kiadott két dokumentumkötet is, amelyek a vajdasági, köztük a magyarok elleni megtorlásokról is releváns iratokat tartalmaznak.26 Gondolunk itt elsősorban a Vajdasági OZNA 2., kémelhárító osztályának a letartóztatottak, börtönbe zártak, bírósági eljárás alatt állók és kivégzettek létszámáról szóló egyik összesítő jelentésére, amelyre még részletesebben is kitérünk, illetve azokra az iratokra, amelyek a baranyai magyarok kitelepítések és vagyonelkobzások elleni egyéni tiltakozásaira, az új hatalommal szembeni ellenállás eddig ismeretlen formáira vonatkoznak.27 Szlovéniában még a kilencvenes évek elején állami szintre emelték a megtorlások kivizsgálását, a Belügyminisztérium bevonásával állami bizottságot hoztak létre a tömegsírok felkutatásra, és nagy erőkkel folyik az áldozatok azonosítása is. Sőt, 2005-ben Szlovénia Levéltárából előkerült bizonyítékok alapján vádat emeltek Mitja Ribičić volt szlovén politikus, a Szö-

A. Sajti Enikő

124


vetségi Végrehajtó Tanács (jugoszláv kormány) és a jugoszláv Kommunisták Szövetsége volt elnöke ellen, aki közvetlenül a háború után az OZNA magas rangú tisztjeként több mint 200 fogságba esett horvát sorkatona (domobrán) és civil ítélet nélküli kivégzését írta alá. 28 A ma Szlovéniához tartozó, 1941 után Magyarországhoz csatolt, így a visszacsatolt Délvidék fogalmába tartozó Mura menti területek magyar áldozataira vonatkozóan nincsenek adataink. Az ezzel kapcsolatban megjelent egyetlen kötet néhány megrendítő visszaemlékezést közöl a magyar katonaság szlovének és a partizánok magyarok elleni megtorló akcióiról, magyar és szlovén nyelven, de erre a kérdésre a kötet szerkesztői nem térnek ki.29 Annak ellenére, hogy a fent említett dokumentumkötetekbe a zágrábi Történeti Intézet munkatársai bevallottan horvát szempontból válogatták a forrásokat, a közzétett mintegy háromszáz irat alapján máris általában érvényes következtetéseket vonhatunk le a tisztogató akciók országos jellege, mikéntje, intenzitása, célja vonatkozásában is. Hiszen a háború után Jugoszlávia, mint ismeretes, ismét egységes államként működött, területe egységes belügyi igazgatás alá tartozott. E források egyértelműen azt bizonyítják, hogy racionális érvek alapján ma már nem vitatható: a tisztogató akciókat országszerte központilag, a legfelső katonai-politikai körökben tudatosan tervezték meg és irányították. A kegyetlen, válogatás nélküli megtorlás célja a háború utolsó szakaszában minden lehetséges és feltételezett ellenség megsemmisítése, a politikai ellenfelek hatalomból történő kiszorítása, illetve a gyenge új állami szervek félelempszichológiájával történő megszilárdítása volt. (A szerbiai szakirodalom ennek kapcsán egyenesen ún. „erdei pszichózisról” ír.) Az OZNA egységei Jugoszlávia egész területén személyesen Aleksandar Ranković belügyminisztertől, az OZNA vezetőjétől kaptak erre parancsot, a politikai és az osztályellenség, a hadifoglyok és civilek, a kollaboránsok, az usztasák, a csetnikek, a németek és magyarok stb., vagyis az aktív partizánokat leszámítva az ország bármely népéhez, nemzetiségéhez, a társadalom bármely rétegéhez tartozó „nép ellenségeivel” történő drasztikus leszámolásra, a bírói ítélet nélküli, minél rövidebb idő alatt végrehajtandó tömeges kivégzésekre. Mint Ranković egyik 1945. május 15-én az OZNA horvátországi vezetőihez intézett táviratában írta, elégedetlen az ottani belügyi szervek tevékenységével, mivel a Zágráb felszabadítása óta eltelt tíz napban, parancsa ellenére, „mindössze 200 banditát” végeztek ki, s ezért a „nem kielégítő munka” miatt leváltja annak egyik vezetőjét.30 E levél és a kötetben közölt egyéb források alapján a történész joggal feltételezi, hogy az OZNA-egységeknek nem a kivégzések, a megtorlások elhallgatása, éppen ellenkezőleg, azok „büszke vállalása” volt az érdeke, parancsnokaik ezt várták el tőlük, az általuk végrehajtott kemény megtorlások a hadseregen belüli presztízsüket is kijelölték. Az általuk készített korabeli jelentésekben tehát, véleményünk szerint, nem az áldozatok számának eltitkolására, csökkentésére törekedtek, ellenkezőleg. A hatalmi vákuum és a hatalmi struktúra kialakulatlansága ugyanakkor e statisztikák bizonytalansága irányába mutatnak. A belügyi feladatokat ellátó OZNA-t, mint ismeretes, szovjet minta alapján, a „forradalom kardjaként”, Josip Broz Tito főparancsnok 1944. május 13-án kiadott parancsára hozták létre. Feladata a külső és a belső ellenség felderítése és elhárítása volt. Kezdetben négy ügyosztálya működött: a felderítő, a kémelhárító, a katonai kémelhárító, illetve az ún. statisztikai-technikai osztály. 1944 augusztusában kifejezetten a „nép ellenségeinek” likvidálására hozták létre a híres-hírhedt OZNA hadtestet, amelynek 7 hadosztálya és több brigádja működött Jugoszlávia-szerte. E kivégzőbrigádok tevékenységét a vegyes

A. Sajti Enikő

125


nemzetiségű vidékeken, így a Vajdaságban is a helyi szláv lakosság támogatta, illetve számos esetben ők is részt vettek a leszámolásban.31 Több irat utal arra is, hogy számos alkalommal csak a kivégzések után, kifejezetten központi utasításra kreálták meg a katonai rögtönítélő bíróságok kivégzésről szóló, a kivégzettek háborús bűnösségére utaló ítéleteket. A korabeli rendeletek, törvények lehetővé tették, hogy háborús bűnössé, a nép ellenségévé lehetett valakit nyilvánítani szóbeli feljelentés alapján is, az ezzel kapcsolatos bizonyítékok felmutatását pedig különösen 1944–1945 elején mellőzni lehetett.32 Jellemző adatként említjük, hogy a háborús bűntettek lakosság által történő bejelentésére buzdító felszólítás hatására Jugoszláviában a Háborús Bűnöket Kivizsgáló Állami Bizottság (Državna komisija ratnih zločinaca i pomogača) szövetségi és köztársasági szerveihez 938 828 feljelentés érkezett. Ennek alapján a bizottság 66 420 főt nyilvánított háborús bűnösnek, köztük 899 magyart is. Hogy közülük kik ellen folytatták le a bírósági eljárást és kiket ítéltek halálra, ma még nem tudjuk pontosan.33 E listán ugyanis számos olyan ismert és kevésbé ismert magyar politikus neve is szerepel, akik ellen tudjuk, hogy különböző okoknál fogva nem folytatták le az eljárást, nem ítélték el őket. Hogy csak néhány névre utaljak: ezen a sokat emlegetett háborúsbűnös-listán szerepel Horthy kormányzó is, akit, mint ismeretes, a jugoszlávok végül nem kértek ki és nem folytattak ellene eljárást. Említhetnénk Nagy Iván délvidéki kisebbségi politikust, aki 1941 és 1944 között parlamenti képviselő volt, aki a letartóztatás elől Dél-Amerikába szökött, vagy a Sztójay-kormány belügyi államtitkárát, Baky Lászlót, akit itthon ítéltek halára. Az ő neve, azonos számú háborús bűnösséget megállapító határozati számmal és foglalkozással, kétszer is szerepel a listán (Baki, Baky). Újvidék volt főispánjának neve is szerepel, de Fernbach Péter ellen nem folytatták le a bírói eljárást, és Deák Leó főispánnal szemben őt nem ítélték halálra. Minderre azért tértünk ki ilyen részletességgel, mivel a szakirodalomban ezt a forrást gyakran hibásan idézik, és 899 kivégzett magyar háborús bűnösről beszélnek. Holott ez a névsor csak azoknak a nevét tartalmazza, akikkel kapcsolatban megszületett a háborús bűnösséget megállapító határozat, az ellenük lefolytatott eljárás és ítélet, még kevésbé kivégzésük tekintetésben ez a forrás nem igazít el. Háborús bűntettnek számított a megszállókkal történő bármiféle együttműködés, kollaboráció, a háború időszakában létrehozott állami-politikai formációkban, a más országokhoz csatolt területeken működő szervezetekben, intézményekben, fegyveres testületekben végzett munka, de háborús bűnösnek nyilvánították például a Londonban székelő emigráns jugoszláv kormány valamennyi tagját, a független horvát állam funkcionáriusairól nem is szólva. Hasonló sorsa jutottak a katolikus klérus tagjai is, élén Stepinac érsekkel, a horvát katonaság, a német megszállókkal együttműködő szerb politikusok, fegyveres testületek tagjai, de még a királypárti szerb fegyveres ellenállás, a csetnikek vezetői és tagjai is. A háborús bűntettek, illetve a nép ellensége fogalmának szinte korlátlan kiterjesztése politikai célt szolgált, az új rezsim ellenségének tartott személyekkel, társadalmi és nemzetiségi csoportokkal történő radikális leszámolás hatékony eszközeként funkcionált. Így lettek háborús bűnösök a délvidéki magyar közigazgatás, politikai és kulturális élet 1941–1944 közötti különféle szintű szereplői, akik közül például szintén halálra ítélték Deák Leó főispánt, Krámer Gyulát, a Magyar Közművelődési Szövetség elnökét, vagy Nagy Miklóst, Újvidék polgármesterét. Korántsem extrém esetként említjük a verseci nyilvános ház magyar származású tulajdonosának esetét, akit a pancsovai katonai bíró-

A. Sajti Enikő

126


ság azért nyilvánított kollaboránsnak és ítélt halálra, mivel a német katonák és tisztek „gyakran vették igénybe” házának szolgáltatásait, „kizsákmányolta dolgozóit”, valamint „erkölcstelen életre biztatta őket”.34 Úgy tűnik, előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, hogy szembenézzünk a korszak jugoszláviai háborús bűntettekre vonatkozó felfogásával, sőt ítéleteivel és mérlegre tegyük azokat. A jugoszláv katonai, politikai vezetés, köztük a vajdasági kommunisták is úgy ítélték meg, hogy az új hatalmi szervek a Vajdaság frissen visszafoglalt, soknemzetiségű régióiban igencsak gyengék, ezért javasolták a katonai közigazgatás bevezetését a Bácska, a Bánság és Baranya területén (a rendeletet Josip Broz Tito főparancsnok 1944. október 17én írta alá), ami kétség kívül a hatalom militarizálását jelentette a Délvidéken. S bár a hadsereg kezdetben Jugoszlávia egész területén túlhatalommal rendelkezett az éppen csak formálódó új néphatalmi szervekkel szemben, katonai közigazgatást ezen kívül csak Koszovóban vezettek be egy fegyveres lázadást követően. A katonai közigazgatás bevezetésének egyik alapvető célja a Bácskában, a Bánságban és Baranyában a Délvidék „szláv jellegének” biztosítása volt, amit legvilágosabban Ivan Rukovina vezérőrnagy, a katonai közigazgatás parancsnoka fogalmazott meg. Mint egy helyen írta: erre a „nemzeti jövő és a területek délszláv jellegének megőrzése” 35 miatt volt szükség. Az áldozatokra vonatkozó számadatok A partizán megtorlások magyar áldozatainak pontos számáról folytatott vita lezárásáról véleményünk szerint még ma is szakmai felelőtlenség beszélni. A megalapozottabb adatok irányába történő lépésként értékelhetjük, hogy a komolyabb hazai és vajdasági szakmai körök ma már megkérdőjelezik a honi közvéleményben és bizonyos politikai, valamint a magukat nyilvánosan is „jobboldali történészként” meghatározó körökben mindmáig kőbevésettnek hitt számot, a 40 ezer áldozatot. Többen elfogadják Arday Lajos formuláját, aki Matuska Márton és Mészáros Sándor kutatásai és „más megfontolások alapján” úgy véli, hogy „a megtorlásoknak áldozatul esettek száma nem haladhatja meg a 20 ezret”. A második világháborús magyar emberveszteségek és migrációs folyamatok elismert kutatója, Stark Tamás azt hangsúlyozza, hogy a 20 ezres számot Kocsis Károly és Hódosi Eszter jugoszláv népszámlálási adatai „megerősítették”. 36 E sorok írója egyelőre azt tartja szakmailag leginkább elfogadhatónak, ha kilépünk a régi és új politikai szándékok által diktált viktimológiai párbaj, számháború szűk keretei közül, türelmesen folytatjuk a korszak egészére vonatkozó anyaggyűjtést, kutatásokat, és kritikailag elemezzük, józanul mérlegre tesszük az eddig megjelent munkákat. A szerb és horvát nyelvű szakirodalomban ennél is alacsonyabbra teszik a megtorlások magyar áldozatainak számát. Csak néhány fontosabb, ezzel kapcsolatban az utóbbi időben megjelent publikációra, illetve ismertté vált OZNA-forrásra utalok. Aleksandar Kasaš újvidéki professzor már említett OZNA-listája mellett (csak emlékeztetőül: ő ennek alapján 5 ezer főben valószínűsítette a magtorlások magyar áldozatainak számát) a horvát történészek tették közzé minden kommentár nélkül azt a dátum nélküli, de valószínű, hogy 1946-ban íródott összesítő vajdasági OZNA-jelentést, amely a vajdasági OZNA területén „likvidált” magyarok számát 1776 főben adja meg, de neveket nem tartalmaz. Az iratból az sem derül ki, hogy mely időszak kivégzési listáit összesítették. Az azonban csaknem bizonyos, hogy ún. részjelentésről lehet szó, ez a szám sem tükrözi

A. Sajti Enikő

127


az áldozatok akár csak megközelítően pontos számát.37 Arról nem is szólva, hogy ez az OZNA-statisztika csak a kivégzettekre vonatkozik, a táborokban elpusztultak számát még részlegesen sem tartalmazza. A jugoszláviai kisebbségek történetéről pár éve fontos monográfiát közlő Zoran Janjetović belgrádi történész például egy magyarul is olvasható tanulmányában logikai úton próbálja megközelíteni a problémát. Mint írja, „nehéz elhinnünk”, hogy az ártatlanul kivégzett magyarok száma meghaladta a „főbűnös” német kisebbség kivégzett áldozatainak számát, ami bizonyítottan 10 ezer körül mozgott (a táborokban ennek a többszöröse, mintegy 50-60 ezer német pusztult el az éhség és a járványok következtében).38 A második világháború alatti és utáni partizán megtorlásokról az utóbbi időben Michael Portmann osztrák történész jelentetett meg több tanulmányt, illetve monográfiát. 39 Portmannak a magyar veszteségek kapcsán mindössze egy már Kasaš által is látott forrást sikerült tanulmányoznia, a Vajdasági Levéltárban található, a vajdasági háborús bűnöket megállapító bizottság által összeállított 1686 nevet tartalmazó nyilvántartási jegyzéket, amelyből 1000 áldozat magyar, 211 csetnik ( azaz szerb), 468 horvát, 65 fő pedig egyéb nemzetiségű, főként orosz fehér emigráns. Ez a lista véleménye szerint sem tükrözi a megtorolás magyar áldozatainak valós számát, és a Kasaš által valószínűsített 5 ezres adatot tartja elfogadhatónak. Ekkehard Völklre hivatkozva utal arra is, hogy a vajdasági magyarok 7,5%-a, mintegy 30 ezer fő közvetlenül a háború után megjárta a munkatáborokat, illetve a börtönöket. 40 S végül e historiográfiai összefoglaló végén feltétlenül szólnunk kell a Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőházának 2000. december 11-i határozata alapján a Vajdaság második világháborús veszteségeinek kutatatására létrehozott bizottság munkájáról. A Képviselőház határozata szerint a bizottság létrehozásának célja az volt, hogy a jövőben elkerüljék „az ezekkel az eseményekkel történő rosszindulatú napi politikai manipulációkat”.41 A munkába bevonták a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémiát is, a munkálatokat Dragoljub Živković akadémikus vezette. A bizottság sok éves kutatómunkájának eredményét ebben az esztendőben elektronikus kiadásban, összesen kilenc kötetben tették közzé, amely sajnos csak szűk politikai és szakmai körökben érhető el. Az első kötet nyolc tanulmányt tartalmaz, köztük e sorok írójának tanulmányát is, amelyek részletesen, a Vajdaság egészére és egyes területeire lebontva (Bácska és Baranya, Bánság, Szerémség) elemzik a háború alatt különféle megtorlás áldozataivá váló vajdaságiak adatait, illetve a megtorlások nemzetközi, elsősorban magyarországi visszhangját. A kötetet a Nenad Maurić által készített szemléletes statisztikai táblázatok, diagrammok zárják, szám szerint hatvan, amelyek korcsoportok és nemek szerint, nemzetiségi összetétel, területi és kronológiai eloszlásban stb. elemzik a bizottság által felkutatott adatokat. Három kötet területenként (Bácska és Baranya, Bánság, Szerémség), a többi öt kötet pedig nemzetiségi megoszlásban (szerbek, zsidók, németek, magyarok és egyéb nemzetiségek) közlik az áldozatok névsorát, a születési évre, a nemre, a halál helyére és évére vonatkozó adatok megjelölésével. Érdemes utalnunk arra is, hogy földrajzi értelemben ezek a kutatások terjedtek ki a legnagyobb, magyarok által lakott területekre, bár a Vajdasághoz az adott korban hozzátartozó néhány helység adatai itt is hiányoznak. A bizottság kutatásai szerint a Vajdaság korabeli területén (Bácska, Bánság, Baranya és Szerémség) 1941 és 1948 között igazolhatóan, név szerint azonosítva, 83 881 fő vált a háború alatt és közvetlenül utána különféle indíttatású megtorlások áldozatává. Ezt a számot a kutatócsoport elsősorban azért nem tartja véglegesnek, mivel például nem

A. Sajti Enikő

128


jutottak hozzá az egyik legnagyobb bácskai internálótábor, a járeki tábor irataihoz sem, bár más források segítségével igyekeztek számolni a feltehetően ott elhunytakkal, akik elsősorban németek és magyarok voltak. A kutatási eredmények bizonytalanságának másik oka, mint már korábban is utaltam rá, hogy az OZNA-iratok döntő része mindmáig nem kutatható. E hiányosságokat úgy próbálták meg pótolni, hogy a név szerinti listákat a helyi forrásokkal vetették össze, sőt magával a helyi lakossággal is ellenőriztették. Ezekben az esetekben az áldozatok neve alapján állapították meg nemzetiségüket, ami újabb módszertani bizonytalanságot jelent. A források hiányosságai és a kutatás módszertani bizonytalanságai miatt azt feltételezik, hogy az áldozatok száma, köztük a magyaroké is ennél mindenképpen nagyobb kell legyen, és az összes vajdasági áldozatok száma elérheti a 100 000 főt az adott periódusban. A kötetben regisztrált 83 881 főből a szerb áldozatok száma 42 283 fő, a zsidóké 15 495, a németeké 15 419, magyarok száma 4624 fő, a horvátoké pedig 2702 fő volt. A többiek a szlovák, a cigány, a ruszin, a cseh stb. népcsoportból kerültek ki.42 Maradva a magyar áldozatokra vonatkozó adatok felidézésénél, ellentétben a szerbekkel, illetve a zsidókkal, de hasonlóan a németekhez, az ellenük irányuló megtorlások történelmi okoknál fogva (a Délvidék Magyarországhoz történő visszacsatolása 1941-ben) kizárólag 1944 és 1948 közé estek, vagyis az ellenük irányuló megtorlásokat kizárólag az új jugoszláv hatalom, a partizánok követték el. A vajdasági szerbek, bár más-más okok miatt, mind az 1941-es, mind pedig 1944-es impériumváltás után veszélyeztetve voltak. A zsidók, mint ismeretes, kizárólag az 1941–1944 közötti időszakban váltak a német, a horvát és a magyar hatóságok által elkövetett gyilkosságok és deportálások áldozataivá. A megtorlások magyar áldozatai közül legtöbben, 2667 fő 1944 őszén, telén halt meg, 1945-ben 1126-an. 1946-ban jelentősen csökkent a számuk, a bizottság adatai szerint a represszió következtében ebben az évben elhunyt magyarok száma 330 fő volt. Ez megfelel annak az országos tendenciának, hogy bár a kiépülő szovjet típusú államszocialista rendszer társadalomra gyakorolt nyomása nem csökkent, de más formákat és jogilag is szilárdabb formákat öltött. A magyar áldozatok döntő többsége férfi volt, a bizottság által közzétett statisztika szerint a 4160 férfi mellett a nők száma ennek csaknem a tizede, 456 fő volt.43 A lassan két évtizedes múltra visszanyúló kutatások tehát még sok kérdésre nem adtak választ, továbbra is pontosításra szorul a partizán megtorlások áldozatává vált magyarok számának kérdése is. A téma azonban, mint láttuk, már nemcsak a Vajdaságban, de Szerbiában is elvesztette tabu jellegét, mind politikai, mind pedig tudományos értelemben. Egyre alaposabban megismerjük a megtorlások rendszerspecifikus jellegét, karakterét, politikai és egyéb céljait, és lassan feltárulnak a represszió időben változó méretei és módszerei is. Úgy vélem, hogy az újabb, bár korántsem lezárt kutatások tükrében mindenképpen felül kell vizsgálnunk a magyar közvéleményben rögzült 40 ezer fős létszámot, sőt úgy tűnik, további pontosításra szorul a szakirodalom 20 ezer magyar áldozatra vonatkozó álláspontja is. Az azonban nem a megtorlás korabeli brutalitásának, igazságtalanságának, hosszú távú romboló hatásának elhomályosítását célozza, mint néhányan esetleg gondolják, hanem a történetírás szakmai tisztességéből fakad. S bár a szerbiai levéltárak, különösen a mindmáig zárt belügyi iratok még mindig sok titkot rejtenek, a belügyi fondokban végrehajtott nagyfokú pusztítás miatt azonban, annak ellenére, hogy ma már

A. Sajti Enikő

129


tudjuk, készültek az áldozatokról különféle statisztikák, sőt névsorok is, óvnám magunkat, a történészeket és a közvéleményt egyaránt a túlzott optimizmustól. Jegyzetek A „nép ellensége” lényegében bármeddig tágítható fogalom volt. Ennek korabeli hivatalos értelmezését tárgyalja Momčilo Mitrović: Narodni i državni neprijatelji u Srbiji posle Drugog svetskog rata. In: Dijalog povjesničara – istoričara 4. Red. Hans Georg Fleck – Igor Graovac. Zagreb, 2002. 249–266. o. 2 A vita összefoglalására lásd Bogoljub Kočović: Nauka, nacionalizam i propaganda. (Izmedju gubitaka i žrtava Drugog svetskog rata u Jugoslaviji). Pariz, 1998., valamint Vladimir Žerjavić: Yugoslavia – Manipulations with the number of Second World War Victims. www.hir.hr/books/ manipulations/p06.htm A letöltés ideje 2009. aug. 20. Jugoszlávia 1941–1945 közötti közvetlen emberveszteségét Kočović 1 014 000 főre, Žerjavić pedig 1 027 000 főre teszi. 3 Lásd Matuska Márton cikksorozatát a Magyar Szó 1990–es évfolyamában, illetve a VMDKnak a Vajdasági és a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia elnökéhez intézett felhívását a Magyar Szó 1990. április 20-i számában. Mint a felhívásban olvashatjuk: „elérkezett az az idő, amikor tudományos módszerekkel kell kivizsgálni a vajdasági történéseket a megszállás alatt és közvetlenül a felszabadulás után.” 4 Korábban a délvidéki megtorlásokról két kis füzet jelent meg az Egyesült Államokban, emigránsok tollából, az egyik magyarul, a másik pedig angolul. Szigethy György: Szemtanúja voltam Tito délvidéki vérengzéseinek. Cleveland, 1956. Elemer Homonnay: Atrocities Committed by Tito’s Communist Partisans in Occupied Southern-Hungary. Clevelend, 1957. 5 A teljesség igénye nélkül: Matuska Márton: A megtorlás napjai. Fórum Könyvkiadó, Újvidék, 1991. Uő.: Hová tűntek Zsablyáról a magyarok? Temerin, 2004. Uő.: A délvidéki magyarság tragédiája. Rubikon, 2009. 5. sz. 46–47. Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva. Délvidéki magyar fátum. I. Újvidék, 1991. Uő.: Holttá nyilvánítva. Délvidéki magyar fátum 1944–1945. Bánság, Szerémség, Baranya, Muravidék. H. n. é. n. Uő.: Újvidéki hideg hetek 1944-ben. Regio, 1994. 1. sz. (Internetes PDF változat) Teleki Júlia: Keresem az apám sírját. Visszatekintés a múltba II. Tóthfalu, 1999. Uő.: Hol vannak a sírok? Óbecse, 2007. Mojzes Antal: Halottak napja Bajmokon. Bajmok, 1994. Teleki Béla: Becse történetéből. Becse, 1995. Szloboda János: Zentán történt 1944-ben. Újvidék, 1997. Miért? Zakaj? Lendavski zveski. Lendvai füzetek 16. Szerk. Silvija Kulčar – Mira Unger – dr. Bencze Lajos – Göncz László. Lendva-Lendava, 1998. Ádám István – Csorba Béla – Matuska Márton – Ternovácz István: A temerini razzia. Temerin, 2001. Rémuralom a Délvidéken. Tanulmányok, emlékezések, helyzetértékelések az 1944/45. évi magyarellenes atrocitásokról. Szerk. Csorba Béla – Matuska Márton – Dr. Ribár Béla. Újvidék, 2004. Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson, Adorjánban. Szeged, 2007. Uő.: Jelöletlen tömegsírok. Rubikon, 2009. 5. sz. 40–44. o. 6 Enikő A. Sajti: Hungarians in the Vojvodina 1918–1947. Atlantic Studies on Society in Change No. 110. New York, 2003. 405–488. o., valamint A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Budapest, 2004. 319–386. o. Uő.: A „kommunizmus mostoha gyermekei”: a magyar kisebbség elleni megtorlások a Délvidéken – a kutatás eredményei és kérdőjelei. Létünk, 2008. 3. sz. 28–42. o. Uő.: Még hidegebb napok. Megtorlás a Délvidéken. Rubikon, 2009. 5. sz. 30–38. o. 7 Magyar Országos Levéltár (MOL), K28 Miniszterelnökség (ME) Kisebbségi osztály, 1944-R25.965 8 Uo. 9 Magyarország és Horvátország 1942 áprilisában szerződést írt alá „a partizán veszélynek kitett” boszniai magyarok hazatelepítéséről. A szerződés a polgárháború sújtotta Gunja, Vučnjak, Brčko és Bjelina boszniai falvak magyar lakosságát érintette. Az áttelepülők teljes vagyonukat magukkal 1

A. Sajti Enikő

130


vihették. Az áttelepítés 395 családot érintett, 15.552 főt, akiket a magyar kormány a Bácskába, a volt dobrovoljác községekbe, a már korábban odatelepített bukovinai székelyek közé telepítettek. A. Sajti Enikő: Magyar–horvát államközi kapcsolatok (1941–1944) In: Életünk Kelet-Európa. Tanulmányok Niederhauser Emil 80. születésnapjára. Szerk. Krausz Tamás – Szvák Gyula. Budapest, 2003. 9–13. o. 10 MOL, A nemzeti kormány miniszterelnökségének iratai. 1944/1945-1949-XIX-A-1-jXXIII-112-1945. 21. doboz. Sajnos a jelzett mellékletet nem találtuk az iratok között. 11 MOL, Külügyminisztérium (KÜM) Békeelőkészítő Osztály iratai XIX-J-1-a-IV-109-40 178/ Bé.-1945.55.doboz. A kérdésre részletesen lásd: Matuska Márton: Vajdaság mártír papjai. In: S nem törődtök vele, a holnap mit őröl…Források a Délvidék történetéhez 3. Szerk. Csorba Béla. Budapest, 1999. 219–221. o. 12 MOL KÜM XIX-J-1-a-IV-109-1981/Bé-1946. 55. doboz 13 Uo. 14 Uo. 15 Uo. Rex József (1920–?) jugoszláv kommunista kifejezetten a szovjetek nyomására került a Külügyminisztérium állományába 1945 tavaszán, majd a belgrádi magyar követségen beosztott diplomataként dolgozott 1947–1948-ban. A Rajk-per kapcsán letartóztatták és hűtlenség vádjával első fokon életfogytiglani fegyházra ítélték, majd büntetését 15 évre mérsékelték.1955-ben perújítás során felmentették a kémkedés és hűtlenség vádja alól. 1956-ban az Egyesült Államokba emigrált. Tevékenységére részletes lásd A. Sajti Enikő: Egy kommunista káder a külügyben 1945–1948. Rex József. Forrás, 2009. 6–8. sz. 89–109. o. 16 MOL KÜM XIX-J-1-k-Jugoszlávia – 16/b-1874/1946. 22. doboz. 17 Uo. 18 A Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság jegyzőkönyvei 1945–1947. Szerk. Feitl István. Budapest. 2003. 19 Sulyok Dezső: A magyar tragédia. I. rész. A szerző kiadása, 1945. 156–157. o. Grősz érsek naplója 1944-1946. Sajtó alá rendezte: Török József. Budapest, é. n. 56. o. Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929–1945. Budapest, 1986. 364, 366. o. 20 Cseres Tibor: Vérbosszú a Bácskában. Budapest, 1991. 248. o. A. Sajti Enikő: Döbbenet és hitelesség. Magyar Napló, 1991. okt. 4. 36–38. o. 21 Matuska Márton: Számvetés. www.hunsor.se/hhrw A letöltés ideje: 2009. ápr. 12. 22 Aleksandar Kasaš: Mađari u Vojvodini. Novi Sad, 1996. Lásd különösen a 156–184. oldalakat. Ilyen kivégzési listák készültek például Zentán, Bezdánban, Újvidéken, de más helységekben is. E listák ugyanakkor nem tartalmazzák minden kivégzett nevét. 23 Matuska Márton: Számvetés. www.hunsor.se/hhrw Az internetes publikáció nem tartalmaz oldalszámot. 24 Petar Kačavenda: Nemci u Jugoslaviji 1918–1945. Beograd, 1991.; Žarko S. Jovanović: Nova vlast u Srbiji. 1941–1945. Beograd, 1993.; Slobodan Maričić: Susedi, dželati, žrtve. Folksdojčeri u Jugoslaviji. Beograd, 1995.; Zoran Janjetović: Between Hitler and Tito. The Disappearance of the Vojvodina Germans. Beograd, 2000. Zoran D. Janjetović: Neslovenske nacionalne manjine krajem drugoga svetskog rata. In: Dijalog povjesničara – istoričara 3. Red. Hans Georg Fleck – Igor Graovac Zagreb, 2001. 389–401. o.; Momčilo Mitrović: Srpska nacionalna čast pred zakonom 1945. Beograd, 2007. Srđan Cvetković: Između srpa i čekića – represija u Srbiji od 1944 do 1953. Beograd, 2006. Uő.: Uloga OZN-e u likvidaciji „narodnih neprijatelja” 1944–1945. Šta kriju arhivi OZN-e o revolucionarnom teroru 1944/1945. Arhiv, časopis Arhiva Srbije i Crne Gore, 2006. 1–2. sz. 127–136. o. 25 Srđan Cvetković: Kako je spaljeno pet kilometara dosijea UDB-e. Velika revizija dokumentacije Službe državne bezbednosti posle smene Aleksandra Rankovića i Brionskog plenuma 1966. Arhiv, časopis Arhiva Srbije i Crne Gore. 2008. 1–2. sz. 75–76., 79. o. 26 Partizanska i komunistička represija i zločini u Hrvatskoj 1944–1946. Dokumenti. Priredili: Zdravko Dizdar – Vladimir Geiger – Milan Pojić – Mate Rupić. Slavonski Brod, 2005. Partizanska

A. Sajti Enikő

131


i komunistička represija i zločini u Hrvatskoj 1944–1946. Dokumenti. Slavonija, Srijem i Baranja. Knjiga 2. Red. Vladimir Geiger. Slavonski Brod, 2006. 27 Uo. Knjiga I. 324–326. o. A zágrábi területi OZNA 1944 szeptemberének végén arról értesítette a kémelhárító osztályt, hogy a Moslavina és Bjelovár környéki magyarok Magyarországra készülődnek szökni, mivel kitelepítik és elkobozzák azok vagyonát, akiknek bármely hozzátartozója „ellenséges katonai egységekben” szolgált, vagy szolgál. Az egyik magyar gazda a kitelepítés ellen úgy tiltakozott, hogy a kitelepítést végző partizánok szemébe vágta, inkább felgyújtja a házát, semhogy a kezükre adja. Ezért letartóztatták, de többször megszökött, ezért halálra ítélték. Uo. 44–47. o. 28 http://www.rtvslo.si/slovenija/mitja-ribicic-oveden-za-genocid/37066, valamint www.prah.net/ slovenija/justice/ribicic/index.htm A szlovéniai megtorlásokra újabban lásd Tadija Tominšek Rihter: The victims of the Second World among the Sloveniens in the hinterlands of Goritia and Triest. Contributions to Contemporary History (Ljubljana), 2003. 2. sz. 51–63. o. Jera Vodušek Starić: Kako su komunisti osvojili vlast 1944–1946. Zagreb, 2006. Milko Mikola: Delo kot kazen. Izrekanje in izvrševanje kazni prisilnega, poboljševalnega in druzbeno koristnega dela v Sloveniji v obdobju 1945–1951. Celje, 2002.; Uő.: (ubral in uredil) Dokumenti in pričevanja o povojnih koncentracijskih taborišćih v Sloveniji. II. del. Red. Milko Mikola. Ljubljana, 2008. Mitja Ferenc: Secret World War Two mass graves in Slovenija. In: Crimes Commited by Totalitarian Regimes. Editor Peter Jambrek. Ljubljana, 2008. 155–161. o. Milko Mikola: Comunist repression of „interior enemies” in Slovenia. Uo. 161–173. o. 29 Miért? Zakaj? Lendavski zvezik, Lendvai füzetek 16. Szerkesztőbizottság: Silvija Kulčar, Mira Unger, dr. Bence Lajos, Göncz László. Lendva, 1998. A kötet csak az 1941-ben Sárvárra internált szlovének névsorát közli, a magyar áldozatokét nem. 34–48. o. 30 Partizanska i komunistička represija is zločini. – Knjiga I. 113. o. 31 A jugoszláv belügyi szervek történetéről mindmáig nem jelent meg tudományos igénnyel íródott munka. Sajnos az egyetlen összefoglaló munka, Marko Lopušina újságíró munkája sem ilyen, amely 1997-ben jelent meg Belgrádban Ubij bližnjeg svog. Jugoslovenska tajna policija 1945/1997 címmel. 1946-ban az OZNA második, kémelhárító osztályából létrehozták az Államvédelmi Hatóságot (Udruženje državne bezbednosti – UDBA), a katonai kémelhárító osztály átszervezésével pedig a Kémelhárító Szolgálatot (Kontra-obaveštajna služba – KOS). 32 Partizanska i komunistička represija i zločini. – Knjiga I. 14. 91. o. 33 Srđan Cvetković: Broj i struktura optuženih domaćih ratnih zločinaca i kolaboracionista prema fondu Državne komisije i njena instrumentalizacija. Arhiv, časopis Arhiva Srbije i Crne Gore, 2004. 2. sz. 83. o. 34 Srđan Cvetković: i. m. 95. o. 35 A kérdésre bővebben lásd A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken. 319–324. o., illetve uő: A jugoszláviai helyzet: bosszúakciók, lakosságcsere. Az engedékeny jugoszláv kisebbségpolitikai gyakorlat kezdete. In: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Szerk. Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László. Budapest, 2008. 216–218. 36 Arday Lajos: Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában. Budapest, 2002. 223. o. Romsics Ardayra hivatkozva tartja reálisnak e számot. Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés. Budapest, 2006. 83. o. Stark Tamás: Migrációs folyamatok a második világháború alatt. Kisebbségkutatás, 2001. 4. sz. http://epa.oszk.hu/00400/00462/00012/4.htm. A letöltés ideje: 2005. nov. 18.; Károly Kocsis, Eszter Kocsis-Hódosi: Ethnic Geography of the Hungarian Minorities in the Carpathian Basin. Budapest, 1998. 153. o. Szerbiai szerzők viszont éppen jugoszláv népszámlálási adatokra hivatkozva tartják túlzónak még a 20 ezres számot is. Dragan Cvetković: Ljudski gubici Vojvodine u Drugom svetskom ratu. In: Dijalog povjesničara – istoričara. 9. Zagreb, 2005. 489–508. o. Uő.: Pregled stradanja sranovništva Vojvodine u Drugom svetskom ratu. Istorija 20. veka, 2005. 1. sz. 91–108. o. 37 Partizanska i komunistička represija i zločini u Hrvatskoj 1944–1946. Knj. I. 325. o.

A. Sajti Enikő

132


Zoran Janjetović: A német és a magyar kisebbség kiűzése a Vajdaságból a második világháború végén. Regio, 2003. 1.sz. 103. o. 39 Ezek közül különösen lásd Michael Portmann: Communist Retaliation and Persecution on Yugoslav Territory during and after WWII (1943–1950). Tokovi istorije, 2004. 1–2. sz. 45–74. o., és uő.: Die Kommunistische Revolution in Der Vojvodina 1944–1952. Wien, 2009. 40 Michael Portmann: Communist retaliation and persecution. 65–66. o. Ekkehard Völkl: Der Westbanat 1941–1944. Die deutsche, die ungarische und andere Volksgruppen. München, 1991. c. munkájának 189. oldalára hivatkozik. A táborokba zárt magyarok számáról egyébként mindmáig egy hivatalos adat áll rendelkezésünkre. Eszerint 1945 májusában, amikor már jórészt befejeződött a jugoszláviai németek Szovjetunióba hurcolása, illetve kitelepítése, a 75.128 német mellett 3779 magyart tartottak fogva az internáló táborokban. Az 1943 és 1950 között különböző megtorlásoknak kitett katonai és civil áldozatok számát Portmann 180 ezerre teszi, ebbe a számba tehát egyebek mellett nem számítja bele az 1942. januári újvidéki és dél-bácskai razzia zsidó és szerb áldozatainak számát. Uo. 74. o. 41 Dragoljub Živković: Rad na projektu stradanje stanovnika AP Vojvodine 1941–1948. In: Na putu ka istini. Novi Sad, 2009. Elektronski optički disk. 1. 42 Na putu ka istini. 209. 43 Uo. 63. 38

Limes

133


Molnár Tibor

Zenta 1944 őszén: a hatalomátvételtől a leszámolásig (1944. október 8.–1944. november 9.)

A hatalomátvétel előzményei A szovjet Vörös Hadsereg 46. hadseregének alakulatai 1944. október elejére birtokukba vették a Bánságot, és október 6-án elérték a Tisza vonalát: „menetből” próbálkoztak meg a folyón való átkeléssel, ám első kísérletük kudarcba fulladt. A Bácska területén ugyan csekély harcértékű magyar alakulatok állomásoztak, azonban Óbecse és Titel környékén német alakulatok foglaltak védőállást, akik meghiúsították a szovjetek elképzelését.1 A szovjet csapatok október 7-én ismét nagyszabású átkelési akcióba kezdtek: Adánál – ahol a honvédeket a volt első világháborús frontharcosokból és leventékből szervezett alkalmi „nemzetőrség” is támogatta – október 7-én és 8-án sikerült megvetniük lábukat a bácskai oldalon. Október 8-ra virradó éjszakán a szovjetek két ezreddel Óbecsénél is átkeltek a Tiszán.2 A Zentán állomásozó magyar alakulatok – számbeli és haditechnikai hátrányuk ismeretében – október 8-án a kora reggeli órákban harc nélkül feladták a várost, és Magyarkanizsa-Horgos irányában visszavonultak. Horgost október 10-én foglalták el a szovjetek, és még ugyanazon a napon Szeged is elesett: ezzel az egész bácskai Tiszamente a Vörös Hadsereg kezére került.3 A hatalomátvételtől a katonai közigazgatás bevezetéséig A Zentai Újság október 8-i számának – melyet a nagy sietségben, zűrzavarban fordítva nyomtattak ki – vezércikke kitartásra, a szülőföldön maradásra szólította fel a lakosságot.4 A város vezetősége és az anyaországból ide helyezett hivatalnokok, tisztviselők ekkor már elhagyták Zentát. A szovjetek bevonulásával azonban még korántsem dőlt el, hogy Zentán ki veszi át a hatalmat. A Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács5 1943. november 29-én a boszniai Jajcán megtartott második ülésének határozatai nyilvánvalóvá tették, hogy a háborút követően néphatalmi rendszert szándékoznak megvalósítani Jugoszláviában. Ennek következtében a Vörös Hadsereg és a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg által felszabadított városokban és falvakban megalakuló néphatalmi szervek meglehetősen pontos utasításokkal rendelkeztek tevékenységüket illetően: mindenáron

Molnár Tibor

134


megszerezni a helyi hatalmat. Ez azt jelentette, hogy a legrövidebb időn belül meg kellett alakítani a helyi néphatalmi szerveket: a népfelszabadító bizottságot és a fegyveres testületet, a népőrséget.6 Október 8-án, a déli órákban, a megüresedett zentai városházán emberek gyülekeztek, a hatalom reménybeli várományosainak két csoportja. Egyik oldalon a volt királyi jugoszláv hatalom képviselői, a másikon pedig az illegalitásban megalakult népfelszabadító bizottság tagjai és szimpatizánsai, valamennyien szerb nemzetiségűek.7 Némi vitát követően, melynek során feltételezhetően fizikai erőszak alkalmazására is sor került, a néphatalom letéteményeseinek sikerült kiszorítaniuk a „reakciósokat” a városházáról.8 Délután 15 órakor megkezdődött a zentai Ideiglenes Népfelszabadító Bizottság alakuló ülése. A testület elnökévé Isa Nešićet, titkárává Jakov Sekulićot választották – a testület 11 tagja közül hárman voltak magyar nemzetiségűek: Szabó Ferenc, Molnár Csikós János és Olajos Mihály. Az ülésen a bizottság a következő határozatokat hozta meg: kétnyelvű kiáltványt intéznek a lakossághoz, melyben a nyugalom és a közrend megóvására hívnak fel, megalakítják a népőrséget, felszólítják a lakosságot a lőfegyverek beszolgáltatására, megszervezik a város fontosabb létesítményeinek – vasútállomás, posta, raktárak – őrzését, megszervezik az élelmiszerellátást, megszervezik a közigazgatást, elrendelik az alkoholtilalmat.9 A népőrség szervezése körül már a kezdet kezdetén bonyodalmak adódtak: a zűrzavaros helyzetet kihasználva a testületbe kétes egzisztenciájú személyek is igyekezetek befurakodni. Hogy ezt elkerüljék, a népfelszabadító bizottság október 9-i ülésén döntött a belépési feltételek szigorításáról.10 Október 9-én a városháza nagytermében nagygyűlést tartottak: a néphatalmat és a győzedelmes Vörös Hadsereget éltető beszédeket követően a tömeg a főtérre vonult. Az eseményekre Olajos Mihály szemtanú így emlékezik: „... A Royal Szálló előtt az egyik tüntetőnek nagyszerű gondolata támadt: – Emberek, gyerünk, döntsük le Horthy István kormányzóhelyettes szobrát! Akadt ott egy utcát keresztező rámparúd, azt fogta – fogtuk – ahány kéz csak elfért rajta, nekivetettük a vitézfi kőportréja állkapcsának, és egyetlen hórukkal ledöntöttük a sötét múlt szimbólumát. Ugyanez történt a horthysta országzászlóval is a Fő tér közepén.”11 A néphatalom válságos pillanatai azonban még nem múltak el. A zentai szerbek körében nem volt túl erős a baloldali mozgalom, ők kevés kivétellel királypártiak voltak.12 Október 10-én a népfelszabadító bizottság ülésezése közben érkezett a hír, hogy a városháza nagyterme zsúfolásig megtelt polgárokkal. „Reakciós” személyek – közöttük a volt rendőrkapitány a „régi” jugoszláv időből – a bizottság ellen uszítanak, szerintük annak politikája a sokat szenvedett szerb nép ellen irányul, nem bünteti a háborús bűnösnek vélt magyarokat. A népfelszabadító bizottság elnöke, Nešić Iso a következő szavakkal csendesítette le a tömeget: „... Az új Jugoszlávia minden népének szabad hazája, helyük van itt a magyaroknak is, a népi milíciában is, nem a háborús bűnösöknek, hanem az antifasiszta magyaroknak, a magyar proletároknak. Aljas rágalom az, hogy a népfelszabadító bizottság szerbellenes politikát folytat, hogy nem bünteti meg a háborús bűnösöket. A volt nemzetőrök börtönben vannak, nem a népi milícia soraiban.” A népi milícia egyik tagja – Borzaški Sredoje, aki a háború előtt „önvédelemből“ már megölt egy rendőrt – nyomatékot is adott a néphatalom megvédésének: fegyverét a lázongókra szegezte és így késztette őket távozásra.13

Molnár Tibor

135


A város intézményeinek – posta, gimnázium, kórház – élére megbízottakat nevezett ki a népfelszabadító bizottság. Jellemző a gimnázium esete: élére Milo Vujovićot nevezték ki, aki 1939 és 1941 között már volt a tanintézmény igazgatója. Kinevezése igazolta, hogy noha a város lakosságának 90 %-a magyar nemzetiségű, a testület oktatásügyben (is) délszláv-elkötelezettségű.14 A bizottság a következőképpen határozott a gimnázium további munkájáról: támogatják, hogy mind a nyolc osztály tanfolyam keretében meginduljon, a tanulókat – tekintet nélkül nemzetiségükre – felhívják, hogy folytassák tanulmányaikat, a német nyelv helyett az oroszt vezetik be, a hitoktatatást és a történelmet, valamint a latin nyelvet a további utasításokig nem tanítják.15 A gimnázium azonban – mivel az épületben hadikórházat rendeztek be – csak december 11-én kezdhette meg működését. Igaz – mivel ekkorra a magyarság helyzete jelentősen romlott –, csak a szerb tannyelvű tagozatokon, és nem saját, hanem a régi polgári iskola épületében.16 Zentára október 13-án érkezett meg a Bánság irányából a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg első alakulata, a 8. Vajdasági Rohambrigád.17 A népfelszabadító bizottság kezdeményezte, hogy írják össze azokat az önkénteseket, akik csatlakozni kívánnak a partizánhadsereghez az ország további felszabadításában.18 Az „önkéntesek” első, 42 főt számláló csoportja október 18-án indult útnak.19 A népfelszabadító bizottság ülésein számos gazdasági jellegű kérdés is felmerült, amit az adott körülmények között több-kevesebb sikerrel próbáltak orvosolni. Október 18-ai ülésén a népfelszabadító bizottság már a zentai magyarság számára diszkriminatív intézkedéseket foganatosított: állásukból felfüggesztették a közigazgatás magyar nemzetiségű hivatalnokait, a nyilvános használatból kitiltották a magyar nyelvet. A lakosságot kötelezték, hogy ötágú vörös csillagos jugoszláv zászlókat készítsen, és azokat tűzte ki.20 A katonai közigazgatás bevezetésétől a megtorlásig A közeledő Vörös Hadsereg elől 1944 szeptemberének végén már németek és magyarok ezrei menekültek a Bánságból a Bácskába, és folytatták útjukat tovább, nyugat felé. A menekülthullám hamarosan a Bácskából is megindult: a becslések szerint 1944 szeptember-októberében 150 ezer német és 40 ezer magyar hagyta el a volt Jugoszláviát, de az így kialakult nemzetiségi viszonyok sem biztosították a terület vitathatalan délszláv mivoltát.21 A nemzetiségi arányok megváltoztatása – akár erőszakos módszerekkel is – már elkönyvelt tény volt. Az AVNOJ második ülésén elfogadta a teheráni konferencia azon döntését, amelynek értelmében a háborút követően a Kelet- és Közép-Európában élő német népcsoportokat visszatelepítik Németországba. A magyarok sorsa ekkor még nem dőlt el, és az AVNOJ döntése – elméletileg – garantálta az országban élő nemzeti kisebbségek jogait.22 A jugoszláv népfelszabadító hatalom legfelsőbb vezetősége – Josip Broz Titoval az élén – 1944 októberének közepén a bánsági Versecen rendezte be főhadiszállását, és innen irányították Belgrád ostromának hadműveleteit. A megbeszélések során szóba kerültek a frissen felszabadított területek kedvezőtlen nemzetiségi viszonyai, többen hangot adtak aggodalmaiknak, hogy a megbízhatatlan kisebbségek – németek, magyarok, románok – a biztonságosnak vélt hátországban veszélyesek lehetnek az ország felszabadításáért folytatott további harc szempontjából. A megoldás hamarosan megszületett: október 17-

Molnár Tibor

136


én döntöttek arról, hogy a Bánságban, a Bácskában és Baranyában katonai közigazgatást vezetnek be. A katonai közigazgatás bevezetésének célja az általános biztonsági helyzet megszilárdítása, a háború eredményes folytatása érdekében a gazdasági kapacitások mozgósítása, illetve a nemzeti kisebbségek kérdésének „rendezése” volt.23 A katonai közigazgatás élére Ivan Rukavina vezérőrnagyot nevezték ki, aki 1944. október 22-én nyilvánosságra hozott rendeletében a Bánság, a Bácska és Baranya délszláv jellegének visszaállítását, és annak megőrzését hangsúlyozta.24 A katonai közigazgatás területileg két egységre oszlott: bánsági és a bácskai-baranyai katonai körzetre. A körzetekben térparancsnokságok alakultak, amelyek 2–3 járást foglaltak magukba. A járási székhelyeken és a városokban városparancsnokságok, a falvakban katonai állomások működtek. A végrehajtói és a bírósági hatalmat is teljes egésszében a katonai szervek gyakorolták, a népfelszabadító bizottságoknak csak tanácsadói szerepük jutott.25 A korábban megalakult rendfenntartó alakulatokat egységes népőrséggé szervezték. Telepítésüknél kényesen ügyeltek arra, hogy ne származási helyükön, hanem más faluban vagy városban teljesítsenek szolgálatot, amivel az alakulatok karhatalmi bevethetőségének értékét kívánták növelni. A népőrség feladatai közé tartozott a közrend és a közbiztonság szavatolásán kívül a fontos létesítmények, valamint a fogolytáborok őrzése is. A katonai közigazgatás bevezetését követően Zentán október 20-án alakult meg a Városi Népfelszabadító Bizottság.26 A városba megérkeztek a Vajdasági Népfelszabadító Főbizottság küldöttjei Slavko Kuzmanović és Stevan Doronjski, valamint Paja Gerenčević őrnagy, a katonai közigazgatás képviselője.27 A pártfunkcionáriusok azt a feladatot kapták, hogy a népfelszabadító bizottságot a további működéshez szükséges utasításokkal lássák el. Az ülésen Doronjski mondott bevezetőt. Beszédében kifejtette, hogy a németeket el fogják üldözni. A magyarokkal kapcsolatban rámutatott, hogy kérdésük még nincs eldöntve, bár valószínű, hogy ugyanaz lesz az álláspont, mint a németek ügyében, ezért a bizottságnak nem lehet magyar tagja.28 Az ülésen megalakították a háborús bűnöket és bűnösöket kivizsgáló albizottságot.29 A városparancsnok követelte, hogy a „bűnösöket“ a legrövidebb időn belül szolgáltassák ki, a népőrséget pedig felhatalmazták, hogy letartóztatásokat eszközöljön. Döntöttek, hogy az 1941-ben elüldözött, és most visszatérő telepesek számára lakást és háztartási felszerelést biztosítanak.30 A katonai közigazgatás bevezetéséről hivatalosan Paja Gerenčević őrnagy adott tájékoztatót a zentai népfelszabadító bizottság október 23-i ülésén. A katonai közigazgatás bevezetésére – véleménye szerinte – a nemzeti kisebbségek tétlen, olykor elutasító magatartása adott indokot. Ezzel kapcsolatban megerősítette, hogy a magyar nyelv hivatalos használata tilos. Ezt követően a testületet újjászervezték, immáron a magyar tagok nélkül. Tették ezt annak ellenére, hogy a bizottság volt magyar tagjai valamennyien meggyőződéses, kipróbált kommunisták voltak. Ezt követően a magyarokkal szembeni hátrányos megkülönböztetés egyre fokozódott: az addigi kétnyelvű újság már csak szerbül jelent meg, a magyaroknak be kellett szolgáltatniuk rádiójukat, csak külön írásos engedéllyel hagyhatták el lakóhelyüket, minden plakát, hirdetmény kizárólag szerb nyelven jelenhetett meg, a magyar fiatalokat pedig munkaszolgálatra mozgósították. Mindennek következtében a magyar lakosság körében növekedett a bizalmatlanság az új hatalommal szemben.31

Molnár Tibor

137


A megtorlás A háborús bűnöket kivizsgáló albizottság működése során felmerült a kérdés, hogy mi legyen azokkal, akik 1941-ben és a háború további éveiben valamilyen bűntettet követtek el? Ekkor azonban már kevesen lehettek olyanok a városban, akik bűnösnek érezték magukat, hiszen volt idejük, hogy elmeneküljenek. A felszabadulás első napjaitól kezdve a népfelszabadító bizottsághoz rendületlenül érkeztek a különböző személyek ellen irányuló feljelentések, amelyek jogosultságát nehéz volt ellnőrizni. A feljelentések kapcsán a testület kezdetben olyan álláspontra helyezkedett, hogy a meggyanúsított személyeket letartóztatják, az ügyek kivizsgálásra bíróságot szerveznek, és a büntetéseket csakis bírósági döntés alapján mondják ki.32 Később – valószínűleg felsőbb utasításra – eltekintettek a bírósági eljárástól. A feljelentések alapján feltehetőleg névsort állítottak össze, a listán lévőket pedig a népőrség tagjai bekísérték a Városházára. Voltak olyanok, akiket nem találtak, de nem menekültek el, közülük többen – mivel nem érezték bűnösnek magukat – önként jelentkeztek. A letartóztatottakat, akik 80–90-en lehettek, a járásbíróság fogdájában tartották. A hozzátartozók rendszeresen látogathatták őket, és élelmet is vihettek nekik. A kihallgatások november elején kezdődtek meg, a vallatások során többeket súlyosan bántalmaztak. November elejére – szűk két hét alatt – Zentán már Stanko Radulović volt a harmadik városparancsnok. Radulović – Olajos Mihály és Farkas Nándor zentai kommunisták közbenjárására – parancsot adott több bebörtönzött személy szabadon bocsájtására.33 A népfelszabadító bizottság november elején megtartott ülésein – a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – nem esett szó a letartóztatottakról. Ezen források és a visszaemlékezések alapján is úgy tűnik, hogy sem a bizottság elnökének, sem tagjainak nem volt tudomása arról, hogy milyen sors vár a fogva tartottakra.34 A visszaemlékezések szerint a vajdasági Népvédelmi Osztály35 – a jugoszláv ÁVO – főnöke, Petar Relić három emberét küldte Zentára, hogy a kivégzést végrehajtsák. Ez azt jelentette, hogy számítottak a helyi népőrség tagjainak a közreműködésére is.36 Az emlékezetes november 9-ei éjszakán több helybeli szerb polgár gyűlt össze a Városházán, köztük volt Isa Nešić, a bizottság elnöke is. Hamarosan kiderült, hogy – felsőbb utasításra – likvidálni fogják a bebörtönzötteket. A népfelszabadító bizottság elnöke ellenezte ezt az eljárást, de tiltakozásának nem volt eredménye.37 A letartóztatottak sorsáról civilekből és partizánokból álló „ad hoc” bizottság döntött. Az egyik túlélő – az 1995-ben Budapesten élő Balogh Károly – így emlékezett vissza erre: „… Az asztalnál ülők szerbül beszéltek egymással, amiből én egy szót sem értettem. Csak ennyit mondtak az őrnek: „Mozse.” (Lehet.) Ez az életet jelentette, amint az később kiderült, de abban a pillanatban én ezt nem tudtam, és nem is érzékeltem. – Akinek azt mondták: „Ne mozse” (Nem lehet) – az jelentette a halált!”38 A visszaemlékezések szerint a bebörtönözöttek közül Bruckner László vaskereskedő volt az egyetlen, akit a „rögtönítélő bíróság” nem ítélt halálra: őt azon az éjszakán szabadon is engedték.39 A halálra ítéltekről névsort állítottak össze, amelyen feltüntették legfontosabb személyi adataikat és vagyoni állapotukat. A listára néhány olyan polgár neve is felkerült, akik nem voltak a börtönben, ezért értük sürgősen fegyvereseket menesztettek, akik bekísérték őket a Városházára.40

Molnár Tibor

138


A foglyokat november 9-ről 10-re virradó éjszaka kettesével felsorakoztatták a fogda folyosóján. Kezüket dróttal összekötözték, és fegyveres kísérettel a hídra vezető vasúti töltés irányába hajtották őket. A menetből egyetlen embernek sikerült megszöknie és eltűnnie az esős, sötét éjszakában. Vesztőhelynek az árvízvédelmi töltés és a folyópart közötti erdőcske elején kiásott lövészárkokat jelölték ki. A halálraítélteknek egyenként kellett az árokba feküdniük, majd tarkólövéssel végeztek velük. A kivégzés végeztével a végrehajtók vékony földréteget szórtak a holttestekre, amivel a büntetőexpedíció teljesítette feladatát. A visszaemlékezések szerint a következő napokban, miután híre ment a történteknek, egyes hozzátartozók kihantolták a holttesteket, és a temetőben helyezték őket örök nyugalomra.41 A történtekről csak másnap értesült – igaz, nem hivatalosan – a népfelszabadító bizottság tagjainak zöme: a testület jegyzőkönyveinek tanúsága szerint sem ekkor, sem később nem tűzte napirendre az események megvitatását. Epilógus: kutatások, publikációk, megemlékezések – emlékművek, rehabilitáció Az 1944 őszén, a Délvidéken lejátszódott impériumváltás véres eseményeire a titóista diktatúrában a kötelező hallgatás, és a feledés „jótékony” fátyla borult. Súlyos következményekkel számolhatott az, aki ezt fel merészelte emlegetni. De egyszer minden véget ér. A marsall 1980-ban elhunyt, politikai örökösei pedig 1989/90-ben feladták a szocialista/ kommunista egypártrendszer fémjelezte titói utat is, többpárti választásokra került sor a Jugoszláviát alkotó hat köztársaságban. A végeredmény ismert: a függetlenségi nyilatkozatokat véres polgárháború követte, aminek következtében hét új állam alakult.42 1989-ben lépett a szerbiai politikai porondra a vajdasági magyarság politikai szerveződése, a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösség (VMDK). A szervezet már 1990 tavaszán kezdeményezte az 1944–1945-ös események tudományos tisztázását. Annak ellenére, hogy sem a Szerb Tudományos Akadémia, sem a Vajdasági Tudományos Akadémia nem támogatta azt, korábban nem tapasztalható kutató-feltáró munka indult meg. A témában úttörőnek számított Matuska Márton újságírónak az újvidéki Magyar Szó napilapban megjelent tárcasorozata, majd könyvének – A megtorlás napjai – 1991-es megjelenése. Matuska továbbra is a téma szakavatott és elkötelezett kutatója maradt, amit 2004-es kiadványa is igazol.43 Közben, szintén 1991-ben, napvilágot látott Cseres Tibor kötete is.44 Később, 1994–1995-ben Mojzes Antal, Forró Lajos és Mészáros Sándor történész foglalkoztak a témával: Mészáros az egész Vajdaságra kiterjesztette kutatásait az 1944–1945-ös események kapcsán.45 Újabban Teleki Júlia és a bezdáni Balla-testvérek a kutatás folytatói.46 Az 1944. október 8-i hatalomváltást követő zentai történésekkel Szloboda János nyugalmazott tanár már 1990-től foglalkozott. A helybeli Történelmi Levéltárban fellelhető levéltári dokumentumok kutatása és a szemtanúk vallomásai, visszaemlékezései eredményeként született meg 1997-ben megjelent kötete.47 A zentai áldozatokról 1991-től kezdődően, a VMDK és a helyi önkormányzat szervezésében, immáron atrocitásoktól való félelem nélkül emlékezhettek meg a polgárok. A zentaiak 1994. november 10-én – a Jugoszláviát szétrobbantó polgárháború sűrűjében – vették a bátorságot, hogy a köztemetőben emlékművet állítsanak a kivégzettek emlékére. 2007. november 9-én a Tisza partján, a kivégzések színhelyén avatták kopjafát.

Molnár Tibor

139


2006-ban a szerb képviselőház törvényt hozott, amely lehetővé teszi, hogy az 1944– 1945-ben bírósági ítéletek nélkül kivégzett délvidéki magyarok is kérhessék rehabilitációjukat.48 Az eljárások folyamatban vannak. Jegyzetek A német Kühlwein-harccsoport alakulatairól van szó. Ebbe tartoztak a Brandenburg páncélgránátos hadosztály és a Waffen-SS 31. hegyihadosztályának részei. Egy ukrán önkéntesekből álló SS-ezred ebben az időszakban Szabadka környékén állomásozott, de a harcokban nem vett részt. Bővebben: Molnár Tibor: Zenta és Magyarkanizsa községek II. világháborús hősi halottjai. Zenta, 2003. 2 Uo. 62–63. o. 3 Uo. 63. o. 4 Szloboda János: A zentai sajtó története. Zenta, 1995. 21. o. 5 Antifašističko veće narodnog oslobođenja Jugoslavije (a továbbiakban: AVNOJ). 6 Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva. Budapest, 1995. 23-24. o. 7 A hattagú illegális zentai népfelszabadító bizottság 1944 márciusában alakult meg: elnöke Isa Nešić, titkára Jakov Sekulić volt. A testületnek egyetlen magyar nemzetiségű tagja volt, Szabó Ferenc személyében. Katona Pál: Istorija razvoja narodne vlasti u Senti 1944–1963. Senta, 1979. 10. o. 8 Szloboda János: Zentán történt ’44-ben. Pomáz, 2005. 20–22. o. 9 Történelmi Levéltár Zenta, F. 121. Községi Népbizottság, Zenta 1944–1972. 1. kötet, 1-2. o. (a továbbiakban: TLZ, F. 121.) 10 TLZ, F. 121. 1. kötet, 3. o. 11 Szloboda: i. m. 23. o. 12 Matuska Márton: A megtorlás napjai. Budapest, é. n. 127. o. Ezt igazolja az a tény is, hogy az 1941 novemberében kivégzett hat zentai kommunista közül öt zsidó származású, egy pedig magyar nemzetiségű volt. Bővebben lásd: Molnár Tibor: A zentai bíróság 135 éve. Zenta, 2007. 198. o. 13 Szloboda: i. m. 23–25. o. 14 Az 1931-es népszámlálási adatok alapján anyanyelv szerint magyar 26.461, délszláv (szerb, horvát, szlovén) 4.912, német 323, egyéb 273. Az 1941-es népszámlálási adatok alapján anyanyelv szerint 29.463 magyar, délszláv (szerb, horvát, szlovén) 2.171, német 148, egyéb 365. 15 Dobos János: A zentai gimnázium száz éve (1876–1976). Zenta, 1998. 51–52. o. 16 Uo. 52. o. 17 Virradat – Svitanje. Zentai Füzetek, 19/6. Főszerk. Szloboda János. Zenta, 1981. 41. o. 18 TLZ, F. 121. 1. kötet, 8. o. 19 TLZ, F. 121. 1. kötet, 12. o. 20 TLZ, F. 121. 1. kötet. 12–13. o. 21 Mészáros: i. m. 23. o. 22 Szerbül: Odluka drugog zasedanja Antifašističkog veća narodnog oslobođenja Jugoslavije o izgrađnji Jugoslavije na na federativnom principu. Broj odluke: 3 od 29. novembra 1943. godine. 23 Kasaš, Aleksandar: Mađari u Vojvodini (1941–1946). Novi Sad, 1996. 158. o. 24 A. Sajti Enikő: Impériumváltás, revízió, kisebbség. Budapest, 2004. 320. o. 25 Mészáros: i. m. 26. o. 26 A bizottság elnöke Isa Nešić, titkára Dušan Milićev lett. Tari László: Zenta elöljárói, polgármesterei és elnökei. Zenta, 2001. 36. o. 27 TLZ, F. 121. 1. kötet, 16. o. 28 Mészáros: i. m. 73. o. 29 A bizottság tagjai: Isa Nešić, Dušan Milićev, Radojka Mrkšić, Mata Joksimović és Aleksandar Stojkov. Katona: i. m. 12–13. o. 1

Molnár Tibor

140


TLZ, F. 121. 1. kötet 18. o. Matuska: i. m. 129. o. 32 Mészáros: i. m. 72–73. o. 33 Matuska: i. m. 129. o., 133. o. 34 Uo. 142. o., Mészáros: i. m. 74. o. 35 Szerbül: Odeljenje za zaštitu naroda (OZNA). 36 Mészáros: i. m. 76. o. 37 Uo. 75. o. 38 Szloboda: i. m. 117. o. 39 Uo.313. o. 40 Mészáros: i. m. 75. o. 41 Szloboda: i. m. 313–314. o. 42 Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina (két entitás: Bosznia-Hercegovinai Föderáció, Boszniai Szerb Köztársaság), Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság, Montenegró, Szerbia és a független Koszovó. 43 Matuska Márton: A megtorlás napjai. Újvidék, 1991. 44 Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. Budapest, 1991. 45 Mojzes Antal: Halottak napja Bajmokon. 1994.; Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson, Adorjánon. Szeged, 1995. 2. bővített kiadás: Szeged, 2007.; Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva – Délvidéki magyar fátum 1944-45. Budapest, 1995–2000. 46 Teleki Júlia: Keresem az apám sírját. Tóthfalu, 1999.; dr. Balla Ferenc – dr. Balla István: Bezdán története 3. kötet. Tóthfalu, 2001. 47 Szloboda János: Zentán történt ’44-ben. Újvidék, 1997. 48 Zakon o rehabilitaciji. Službeni glasnik Republike Srbije, 2006. 33. sz. 30 31

Limes

141


Mészáros Zoltán

Az 1944–1945-ös vérengzések nyoma a jugoszláv állami propagandában

„Nem a szabadság sebzett meg benneteket kedves magyar testvérek, hanem a fent említett urak főztjének levét ittátok meg ti, akik nem tudtátok mit készítenek azok számotokra.”1 A második világháború végső szakasza Európában és a partizánmozgalom helyzete A második világháború végső szakaszának kezdetét a Balkánon 1944 közepére tehetjük. A második európai front megnyitása, valamint a Vörös Hadsereg sikerei kétséget sem hagytak afelől, hogy a végső győzelem egészen bizonyos, csupán az volt kérdéses, hogy mikor fog bekövetkezni. A jugoszláviai partizánmozgalom megerősödése 1943 végére tehető. A mozgalomnak már ez előtt is volt tere és lehetősége a szervezkedésre, ugyanis a különböző megszállók elsősorban a közlekedési útvonalakra és csomópontokra összpontosítottak. Olaszország az 1943-as kapitulálása előtt az ország jó részét megszállás alatt tartotta,2 utána azonban a partizánmozgalom még nagyobb mozgási területhez és több fegyverhez jutott, ugyanis az olasz egységek általában a partizánoknak adták át fegyvereiket. A sutjeskai csata után még inkább megszilárdult a helyzetük, mivel a nyugati szövetségesek fegyverszállítmányai immár a partizánmozgalomhoz érkeztek, és nem a rojalista csetnikekhez. A brit katonai megfigyelők (elsősorban Fitzroy McLean) ugyanis úgy tájékoztatták a katonai és politikai vezetést, hogy a németek elleni nagyobb erőt a partizánok és nem a csetnikek jelentik, akiket ekkoriban a lanyha ellenállás és a kollaboráció jellemzett, és a kommunistákat tekintették fő ellenségüknek. A Vörös Hadsereg 1944 nyarán megérkezett a Balkán-félszigetre, és az év őszén tiszta helyzetet teremtett Romániában és Bulgáriában, továbbá a parancsnoksága alá tartozó bolgár csapatokkal hathatós, sőt talán döntő támogatást nyújtott Jugoszlávia keleti részének (Szerbia, Macedónia, Vajdaság) elfoglalásában.3 Ez egyben a csetnik mozgalom szinte teljes vereségét jelentette, amit majd a teljes megsemmisülés követett.4 Belgrád visszafoglalása 1944. október 20-án immár teljesen biztossá tette a végső győzelmet. A győzelem időpontja mindössze egy tényezőtől függött, a Vörös Hadsereg mozgásának gyorsaságától. Ez azonban azt is jelentette, hogy a jugoszláv partizánoknak is be kellett illeszkedniük a szovjet tervekbe, ezért óriási veszteségeket szenvedtek, mivel a szovjetek a frontális harcmodort követelték meg tőlük is.

Mészáros Zoltán

142


1944 őszén a partizánmozgalom már viszonylag nagy területen gyakorolta a hatalmat, s azokon a területeken, amelyek a befolyása alá kerültek, már ez előtt teljesen szuverén módon dönthetett, azaz élet és halál ura lett. Ezzel a helyzetével élt és vissza is élt. Ahogy nőtt az ellenőrzése alatti területek nagysága, úgy folytatta a rá jellemző uralkodási formát és praktikákat is. Terrort vezetett be a másként gondolkodók, a polgári elkötelezettségű emberekkel szemben, s leszámolt azokkal, akik a megszálló rezsimmel valamilyen formában kompromittálták magukat. Néha ez utóbbi csupán azt jelentette, hogy szavakban támogatták a megszállókat, máskor például kereskedőkkel üzleteltek, segítették a közigazgatást mint írnokok vagy tolmácsok, végül voltak olyanok is, akik feladtak, elárultak kommunistákat, partizánokat. Az újonnan megalakult Jugoszláv Hadsereg igyekezett feltölteni katonai egységeit, erős propagandát fejtve ki és nyomást gyakorolva, hogy minél több önkéntes jelentkezzen. Az otthon maradó lakosságot pedig úgy próbálta megszervezni, hogy a front igényeit szolgálja ki. Ebben viszonylag nagy gyakorlata volt, ugyanis már 1942-ben, a fočai rendeletekkel szabályozta a hátországban működő Népfelszabadító Bizottságok munkáját. Az újonnan ellenőrzés alá vett területeken igen gyorsan létrejöttek az esetenként illegalitásból kilépő Népfelszabadító Bizottságok, amelyek helyi szinten gyakorolták a hatalmat. A különböző nemzeti mozgalmakkal szemben, amelyeket e korszakban rendszerint a nemzeti kizárólagosság jellemzett, a népfelszabadító mozgalom magáévá tette a népfrontpolitikát, és soraiban az egykori Jugoszlávia minden nemzetének és nemzetiségének tagjai jelen voltak, így a magyarok is. A német, bolgár és magyar csapatok viselkedése az ország legnagyobb részén olyan botrányos volt, hogy a partizánmozgalom bosszúállása sokszor teljesen jogosnak tűnt. A Vajdasággal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy más volt a helyzet a Bácskában, a Bánságban, a Szerémségben és Baranyában, mert a megszálló hatalmak is másként viselkedtek, és mert a terepviszonyok leginkább a Szerémségben feleltek meg a partizánok harcmodorának. A magyar fennhatóság időszaka Baranyában és a Bácskában összességében nem tekinthető túl kegyetlennek, noha az 1942. évi tömeggyilkosságba forduló razzia önmagában véve is kegyetlen, botrányos volt. Tömeges bűntettek az egykori Jugoszlávia területén Az egykori Jugoszlávia területén elkövetett cselekmények feltérképezése több okból is igen nehéz. Egyrészt a civil lakosság, illetve a hadifoglyok ellen elkövetett bűncselekmények száma igen nagy, másrészt nincsenek dokumentálva, és ezért a különböző oldalakról olyan becslések láttak napvilágot, amelyek vagy túloznak, vagy bagatellizálják a történteket.5 Való igaz, a történeti kutatások nagyon későn kezdődtek, továbbá a vérengzések időbeli kereteit sem tisztázta még a történetírás, s annak csak egy-egy szegmensét vizsgálta. Az alábbiakban kísérletet teszünk arra, hogy a vérengzések időtartamát szakaszoljuk, és tágabb kontextusba helyezzük a Vajdaságban történteket. Ugyanis csak akkor lehetséges jól értelmezni az 1944–1945-ös eseményeket, ha valamennyire tisztában vagyunk a jugoszláviai és az európai folyamatokkal. Ezek akkoriban olyan dinamikusak voltak, hogy rohamosan alakították át a politikai keretek struktúráit.

Mészáros Zoltán

143


A vérengzések korszaka a délszláv államban és a magyarokkal szemben elkövetett bűntettek A második világháború alatt, sőt már az előtt kialakult Európában egy „gyűlöletkultúra”, amibe bőven „belefért” egyes népcsoportok kitelepítése, megtizedelése, internálása. Ennek a gyökerei talán a 19. századba nyúlnak vissza, amikor a nemzetállamok egymás ellen gerjesztették a gyűlöletet, sőt gyarmataikon már alkalmazták is ezeket az embertelen módszereket. Európában súlyos sztereotípiák formájában bélyegeztek meg egy-egy népet, vagy népcsoportot. Ezek – mai szemmel – minősíthetetlen bélyegek voltak és a mindennapok viselkedésformáinak részeit képezték. A krízisek és a lakosságot ért traumák miatt elfogadhatóknak, sőt az általuk sugallt cselekvések követendőknek tűntek a lakosság jelentős része számára. Ebből következtek azok a szörnytettek, amelyek a világháború nagy konfliktusában jelentkeztek, de az abba szervesen illeszkedő, és azzal egy időben lejátszódó kisebb konfliktusokban is. A délszláv állam sem volt mentes a feszültségektől, így a „gyűlöletkultúra” termékeny táptalajra talált. Amikor megszűnt, illetve meggyengült az a konszolidált állapot, amelyben a gyűlöletkeltés még verbális, illetve informális szinten volt, és jobbára a politikum, illetve a közbeszéd szférájában érvényesült, elszabadultak az indulatok, és immár konkrét cselekmények formájában valósult meg (tüntetések, rendőri brutalitás, államellenes lázadás, lövöldözés a parlamentben). Az első világháborút lezáró békerendszer megoldásai még inkább rontottak a helyzeten, új energiákat adva a már létező gyűlöletkultúrának. Jugoszlávián belül a horvátok voltak a legcsalódottabbak, hiszen a legnagyobb várakozással ők léptek be az új államba. Ezért erősödött meg a Jugoszláviával szembeni ellenzéki szellemiség, amelynek „vadhajtása” lett az usztasa mozgalom, amely extrémitásában, iparosodás- és városiasodás-ellenességével, valamint kérlelhetetlen szerbgyűlöletével tűnt ki. A délszláv muzulmánoknak, akik manapság bosnyákoknak nevezik magukat, a macedónoknak, az albánoknak és más kisebbségeknek is megvoltak a maguk sérelmei, amelyek alkalomadtán etnikai indíttatású erőszakba torkolltak. A szerbek helyzete különleges volt, hiszen a legjobban ők azonosulhattak a délszláv állammal. Mivel azonban ez nekik sem felelt meg teljes egészében, ezért a más etnikai csoportok felől érkező kihívásokra gyakran erőszakkal reagáltak. Emellett egy szociális alapú szembenállás is kialakult az országban, amely Horvátország esetében a nemzeti mozgalommal kapcsolódott össze (a Horvát Parasztpárt révén), máshol pedig nemzetileg semleges lett a szociáldemokraták, illetve a kommunisták révén. Mindezek az indulatok a mélyben kavarogtak, és csak ritkán, tüntetések vagy éles parlamenti szópárbajok formájában jelentkeztek, máskor azonban súlyos botrányok törtek ki. (Az 1928-as parlamenti lövöldözés talán túl is van azon, hogy csupán botránynak nevezzük.) Mindazonáltal az indulatok általános elszabadulásáról nem beszélhetünk egészen a háború jugoszláviai kitöréséig. A nemzetközi erőtér változásai, az érdekrendszerek átrendeződése, egyszóval minden átalakulás veszélyt jelentett az országra, és a helyzet súlyosbodását idézte elő. A délszláv államon belüli konszolidált állapot 1941 áprilisában szűnt meg. A megszállók, illetve a quisling-rendszerek az idő múlásával egyre keményebbek lettek. Az usztasa (horvát quisling-) állam a megalakulásától kezdve követett el bűntetteket, sőt ezek az

Mészáros Zoltán

144


állami politika részei voltak. Szinte horrorisztikus gaztettek történtek, amelyeket később jól kiaknázhatott a partizán, a kommunista, majd a jugoszláv propaganda. (Olyan élénk emlék élt róla, hogy még a kilencvenes években is tökéletesen működő hívó szó volt a horvátországi szerbek mozgósítására.) A csetnik-mozgalom kezdetben a királyi Jugoszlávia nevében lépett fel. A Draža Mihailović által szervezett ellenálló egységek mindvégig Jugoszláv Honi Hadsereg (Jugoslovenska vojska u otadžbini) néven működtek, de voltak más cstnik vezetők, akik egységeikkel nem neki engedelmeskedtek. Általában röviden csetnikeknek (četnik) nevezték őket. Sem a csetnikek, akik közül egyesek Mihailović parancsnoksága alatt álltak, sem a vezetőjük, sem a Jugoszláv Honi Hadsereg szerepe máig nem tisztázódott teljesen, de kétségtelen, hogy voltak rojalista fegyveres csoportok, amelyek szörnyű bűncselekményeket követtek el. Mindazonáltal a „csetnikeket” nem tekinthetjük homogén szervezetnek, noha a partizán erők a későbbiekben e csoportok összemosásában lettek érdekeltek, és mindaddig, amíg fennállt a titóizmus, ezt az emlékezéskultúrát ápolták. Az albán és a muzulmán lakosság több oldalról is belesodródott az etnikai „adokkapok”-ba, s ugyanez érvényes a többi kisebbségre. A szlovének ebben az időszakban súlyos helyzetben voltak. Kezdetben teljesen ki voltak szolgáltatva a megszálló erőknek, a háború végén pedig Szlovéniában a partizáncsapatok által a civilek, illetve a hadifoglyok ellen elkövetett bűntények váltak jellemzővé. Azokon a területeken, ahol a vajdasági és szlavóniai magyarság élt, a háborús cselekmények nem húzódtak el, s nem voltak – a többi jugoszláviai területekhez viszonyítva – túlságosan véresek. A magyar honvédség 1941 áprilisában csekély ellenállás mellett foglalta el a neki kijelölt területeket, 1944 őszén pedig szinte puskalövés nélkül adta fel területeit. A vajdasági vérengzések nem véres csaták következményei voltak. Az 1942-es újvidéki és sajkás-vidéki razzia, szinte „elfeledve” eredeti célját, tömeggyilkosságba fordult („hideg napok”), az 1944-es partizánvérengzések (a „még hidegebb napok”),6 pedig akkor következtek be, amikor az újonnan érkezett partizáncsapatok, általában néhány napnyi interregnum után, teljes kontroll alá vonták a területet. A partizánmozgalom a fenn vázolt feltételrendszerből nőtt ki, illetve ebben a feltételrendszerben működött. A kor, az ország „logikája”, valamint a partizánmozgalom résztvevőinek szokásokból eredő értékrendszere is azt diktálta, hogy részt vegyenek a szörnyűségek elkövetésében. A délszláv térségben a törökök elleni háborúk idején egy szinte transzcendentális gyűlölet alakult ki, és ez nem múlt el nyomtalanul, sőt még a mai közéletben is megtalálhatók a nyomai. A katolikus és az ortodox egyház közötti feszültség is hozzátett ahhoz a „gyűlöletmennyiséghez”, ami a térségben jelen volt. A különféle propagandák az ellenséges katonák dehumanizálásával7 igyekeztek motiválni saját katonáikat. Így, amikor fordult a kocka, a partizánmozgalom a „legtermészetesebb módon” átvette a náci, az usztasa és az egyéb praktikákat. A fordulat 1944-ben történt meg, amikor a partizánvezetés megrendelésére és felügyelete alatt gyűjtőtáborok épültek, és tömegével követtek el bűntetteket a civil lakosság ellen. A kegyetlenkedések utolsó szakaszának aktív résztvevője volt a partizánmozgalom. A vérengzések intenzív szakasza 1944 októberétől kezdődött, és nagyjából 1945 májusának végéig tartott. A partizánvérengzések kezdete talán Szerbia partizán-kontroll alá kerülésével kezdődött, hogy utána a szerb polgári elemek, illetve azok ellen folytatódjon, akik „nem illettek” a rendszerbe, valamint a partizánok elképzeléseibe. Így történt, hogy a vajdasági németek, a magyarok és kisebb mértékben a horvátok/bunyevácok, valamint a

Mészáros Zoltán

145


koszovói albánok ellen is gaztettek sorozatát követték el. A vajdasági történések nagyjából 1945 februárjában záródtak le (csak Dél-Baranyában folyatódtak tovább), és az ország felszabadításával haladtak előre Boszniában és Horvátországban, végül Szlovéniában, a hadifoglyok és a polgári elemek legyilkolásával fejeződtek be. A partizánvezetés tisztában volt az általuk elkövetett cselekmények súlyával, és már az elkövetés pillanatától elkezdték azok igazolását. Saját bűntetteik „jogosságát” azzal támasztották alá, hogy a megszállók bűntetteit rendkívüli alapossággal tárták fel és közölték. Számos újságcikket írtak ezekről a különböző sajtótermékekben, majd könyvet is kiadtak róluk.8 1945 folyamán ez a tevékenység rendkívül intenzív volt, azért, hogy az év végétől kezdve az 1946-os perekkel lezárják azokat az ügyeket, amelyekkel megtorolják a megszállók bűntetteit. A gaztettekről szóló, a hatalom által irányított közbeszéd azonban soha nem szűnt meg. 1945-ben több pert is rendeztek, s ezekben olyanokat fogtak perbe, akiknek a gaztettei többé-kevésbé nyilvánvalóak voltak. Az ítéleteknek egyben propaganda-értékük is volt, hiszen ezekkel visszamenően igazolták saját tetteiket. Azonban a perek jogi értelemben nem mindig voltak érvényesek, és előfordult, hogy – mint Szombathelyi Ferenc esetében – az ítélet nem volt megalapozott,9 s ugyanez elmondható a Draža Mihailović-perrel kapcsolatban is.10 (Megjegyezzük, hogy a potsdami konferencián a nemzetközi közösség is milliók kitelepítését hagyta jóvá, ami szintén rengeteg szenvedést okozott a civil lakosságnak. Gondoljunk csak a sziléziai és a Szudéta-vidéki németekre, vagy a Beneš-dekrétumra). A magyarok ellen elkövetett vérengzések – szörnyű ilyet leírni – tehát „beleillettek” a jugoszláviai, sőt az európai trendbe. Leginkább a németek ellen Jugoszláviában elkövetett gaztettekkel hasonlíthatók össze. A két nép kezelésében a fő különbség az volt, hogy a délszláv állam a németek teljes kitelepítésére törekedett, szinte teljes sikerrel, s ezek a bűntettek a katonai közigazgatás időszakában történtek. A magyarsággal való bánásmód egy ideig követte a németekkel szemben alkalmazott módszereket, sőt a Sajkás-vidéken egybeesett azokkal, de a teljes kitelepedés nem valósult meg. A szerb értelmiség, valamint a rojalista-szimpatizáns lakosság elleni gaztettek, illetve a Horvátországban és Szlovéniában elkövetett bűntettek esetében sem az időbeliség, sem a motiváció nem esik teljesen egybe a németek és magyarok elleni bűntettekkel, „csupán” az a közös bennük, hogy a kommunista rezsim megszilárdulását szolgálták. A délszláv sajtótér és a délszláv sajtó hangneme A jugoszláviai események rohamos és megállíthatatlan változása egyben azt is jelentette, hogy a sajtóban fennálló viszonyok is gyökeresen átalakultak. A délszláv sajtó a háborús propaganda eszköze volt, és ezt a hangnemet megtartotta a háborús cselekmények befejezése után is. A partizánmozgalom térnyerése egyben a partizánokhoz kötődő sajtótermékek térnyerését is jelentette. A Borba lett a vezető újság, ebben érvényesült a partizánmozgalom, illetve a kommunista párt szempontrendszere. Kezdetben elsősorban a fronton harcolóknak szólt, de a győzelem közeledtével egyre inkább a lakosság egészét próbálta megszólítani. Jellemző volt rá a jugoszláv szempont érvényesítése is, azaz egyaránt kívánt szólni a szerb és a horvát lakossághoz, ami a betűtípusok használatában (cirill, illetve latin betűk) és a nyelvezetében tükröződött. A macedónokról, szlovénekről, muzulmánokról

Mészáros Zoltán

146


(akiket még nem neveztek bosnyákoknak) pedig „jugoszláv szellemben” írtak. A Borba mellett a partizánmozgalom megtartott, illetve indított regionális lapokat is. A szerbek számára a Politika című, polgári tradíciókkal rendező újság a délszláv térség legrégibb lapjának szellemiségét őrizte, illetve újította meg. Ennek stílusa és mondanivalója elsősorban a szerbek számára volt érdekes, azonban kétség sem férhet hozzá, hogy teljesen érvényesült felette a partizán-, illetve a kommunista kontroll. Ugyanez vonatkozott a magyaroknak létrehozott újságra, a Szabad Vajdaságra, amely hamarosan a Magyar Szó nevet vette fel. Összesítve tehát, csak az kaphatott szélesebb nyilvánosságot, ami a partizánmozgalom szempontjából hasznos volt. Felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán van-e értelme az 1944-es vérengzések nyomait keresni bennük? Úgy véljük igen, csak a megfelelő módon kell elemezni az adatokat. A Borba már a világháború előtt kommunista sajtóorgánum volt, azaz több ilyen nevű újság is megjelent több-kevesebb rendszerességgel. 1944 őszétől azonban a Borba egyre nagyobb terjedelemben és példányszámban jelent meg, s ezt olvasták a jugoszláv partizánok is. A tizedesek, illetve a tisztek részben a Borba alapján világosították fel a harcosokat az aktuális helyzetről. A Borba példányszámának növekedése azonban megtorpant a háború befejeztével, és ebben az lehetett a fő szempont, hogy a kommunisták megalapították a különböző népek, illetve köztársaságok központi sajtószerveit. Ilyen volt a Politika című napilap is. A Politika, mint említettük, a legrégibb és leghíresebb délszláv napilap volt. A második világháború előtt polgári napilap volt, azonban a világháború alatt szünetelt a megjelenése. Belgrád visszafoglalása után ismét megjelent, de hangneme és szerkesztése a kommunista vezetés kedve szerint történt. Mindazonáltal a Politika inkább csak a szerb társadalomnak szólt, míg a Borba igyekezett az egész lakosságot megszólítani. Szerkesztése, a cikkek megformáltsága, valamint a képek száma azt mutatja, hogy a szerkesztőség szakmaibb volt, maga az újság pedig olvasmányosabb. A háború után a Politika példányszáma gyorsan növekedett, és az egykori Jugoszlávia legolvasottabb napilapja lett. Ha röviden próbálnánk jellemezni a Politkát, akkor az a szerbek számára legjobban tálalt kommunista propaganda volt. Vajdaságban a Slobodna Vojvodina c. napilapot hozták létre, amelynek magyar testvérlapja a Szabad Vajdaság volt. A Vajdaság más nemzetiségei számára is indítottak napilapot a kommunisták. Ha a Politika című napilapot úgy jellemeztük, hogy a szerb lakosság számára tálalt kommunista propaganda, akkor a Szabad Vajdaságra és utódlapjára, a Magyar Szóra azt mondhatjuk, hogy a magyarság számára tálalt kommunista propaganda. Azonban formai értelemben, a propaganda megjelenítésében nem csupán szolgai másolása volt a szerb nyelvű lapoknak, mivel szerkesztői érezhetően kreatív módon gyakorolták szerepüket. Közülük is kiemelkedett Gál László, aki mindenkinél tehetségesebben, rímekbe ültette át a partizán-propagandát. Verseihez hasonló nincs más a sajtótermékekben. Egyébként a Szabad Vajdaság nem állt mindig az újságírói szakma magaslatán, gyakoriak voltak a helyesírási hibák és a suta cikkek. A különböző lapokat összehasonlítva elmondhatjuk, hogy a Borbában és a Politikában ritkán esett szó a magyarságról. Ha egy-egy rövid cikk meg is jelent, az általában Magyarországgal volt kapcsolatos. Kezdetben a Horthy-rendszert ostorozták, majd úgy írtak Magyarországról, mint amely ország végre megtalálta az igazi utat. Amikor a kommunisták súlyos választási vereséget szenvedtek, ismét a nacionalizmusról, a sovinizmusról

Mészáros Zoltán

147


cikkeztek, s a magyarországi, elsősorban a Mohács és Pécs körüli délszláv lakosság sérelmeiről beszéltek. Ezzel szemben a Szabad Vajdaságban szinte minden nap írtak a magyarországi és a vajdasági magyar eseményekről. Egyértelműen a magyar lakosságot célozták meg propagandájukkal, s viszonylag eredményesen. A délszláv sajtótermékek hangulata, szóhasználata, mondatszerkesztése rendkívül agresszív hatású volt. Az egykori események megjelenési formái A partizánmozgalom számára a sajtó agitatív eszköz volt. Ez cseppet sem szokatlan a korszakban és a kommunista mozgalomban. A délszláv állam esetében annyi volt a különbség, hogy a partizánmozgalom minden sajtóterméket a kontrollja alá vont. Azokban a ritka esetekben, ahol ez akadályokba ütközött, pillanatok alatt elhallgattatta a „renitenskedő” sajtóterméket, illetve intézkedett, hogy a szerkesztéspolitika gyökeresen megváltozzon. Ez történt például a zágrábi Magyar Újsággal is, amelyet éppen a Magyar Szóban dorgáltak meg.11 A külföldi sajtótermékek Jugoszláviába jutását pedig már igen korán megakadályozta a hatalom, azok behozatalának tiltásával. Egyszóval monopolizálta a véleményalkotáshoz szükséges információkat. A háború végének közeledtével megkezdte működését a Háborús Bűnöket Feltáró Bizottság. Ennek cikkeit nagy terjedelemben közölték, ügyelve arra, hogy a legmarkánsabb gaztetteket részletesen ismertessék. Az első pillanatban úgy tűnhet, hogy mindez csupán a bűnök feltárásáról szólt. Azonban e cikkeket olvasva az emberben szinte önkéntelenül is gyűlölet ébred, hiszen nemcsak a feltárás volt a cél, és ezért nem szenvtelen, szemlélődő stílusban íródtak, hanem érzelmeket felkavaró módon. Így arra is szolgáltak, hogy a régi, a megszállók által elkövetett gaztettek leírása közben szóba se kerülhessenek az éppen akkor elkövetettek. Háborús események közepette a háborúzó felek megszokott módszere, hogy az ellenség emberi mivoltát kérdőjelezik meg. Ez sokszor úgy történik, hogy valamilyen utálatot keltő lényhez hasonlítják, vagy úgy, hogy az elkövetett gaztetteket fejtik ki oly módon, hogy azokat általánosítják. Az akkori sajtótermékekben éppen erről volt szó. A cikkekben ki is mondták, hogy állati gaztettekről van szó. Ez igaz is volt a cikkekben leírtakra, azonban ezek feltárása és közlése éppen azt segítette elő, hogy a partizánmozgalom tagjai is ilyeneket kövessenek el. A gaztettek feltárása és azok részletes, elfogult ismertetése egybeesett azokkal a bűnökkel, amelyeket a partizánmozgalom követett el. A két dolog egybeesése nem véletlen. Saját gaztetteik elfogadtatására szolgált más bűnök feltárása és közlése. Ugyanekkor, illetve valamivel a vérengzések után, még két kommunikációs fogást alkalmaztak. Egyrészt perbe fogtak embereket, akik az esetek többségében bizonyíthatóan gaztetteket követtek el, ami azonban a partizánok saját tettei visszamenő igazolására szolgált. Másrészt pedig úgy tudósítottak a mindennapokról, mintha mi sem történt volna. A Magyar Szóban szelektíven számoltak be az éppen akkor történő eseményekről. Ám egy-egy elszólás, félmondat árulkodó jel volt, amely arról szólt, hogy a megtörtént valóság és az újságokban leírt események nem estek egybe. A korabeli olvasók vélhetően értették ezeket az utalásokat. Jóval az események után, ide sorolható Jovan Veselinov Žarko kijelentése, aki a Jugoszláv Kommunista Párt vajdasági tartományi bizottságának az elnöke volt a háború

Mészáros Zoltán

148


végén. Értékelésében „hibának” minősítette a katonai közigazgatást.12 Újvidéki beszédének hevében, amit a Szabad Vajdaság 1945. augusztus elsejei számában közöltek (Tito nemzeti politikája minden népünk sajátjává lett), arról szólt, hogy Jugoszlávia minden népe elfogadta Tito nemzeti politikáját. „Vajdaság felszabadulása után Hazánkban és Európában még folyt a harc a hódító német fasizmus ellen. »Mindent a frontért, mindent a győzelemért« ezért kellett a maga teljességében végrehajtanunk.” Ezek után kijelentette: „Amit tettünk, nem ment nehézségek, kihagyások és hibák nélkül. Mégsem lehet azt mondani, hogy munkánkban nem értünk el jelentős sikereket.” A Borba egy korábbi beszédéből azt emelte ki,13 hogy a jövőben minden bűnöst megbüntetnek, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül. Ez választási ígéretként elég furcsán hangzott, és azt a kérdést veti fel, hogy vajon az ítéletek kimondásakor és végrehajtásakor addig számított-e a nemzeti hovatartozás. A szónok bizonyára a nemrégiben történt atrocitásokra reflektált szónoklata során. „Jován Veszelinov” (ahogy a Magyar Szóban írták a nevét)14 fenti mondataiból akár egyfajta beismerés is kiolvasható. Az alábbiakban elemzésre kerülő cikkek kivételek, hiszen nem tudták bennük megkerülni a történteket, s a szónokoknak magyarázkodniuk kellett, amikor a helyi lakossággal kommunikáltak. Az ilyen árulkodó cikkek nem voltak túl gyakoriak. Előfordult, hogy a meglepetés és a szenzáció hangján írtak arról, hogy egy-egy magyarlakta településen valami történik, és az különösen érdekes vagy jellegzetes. Ilyen a tanulmányunk kezdetén már idézett Fejes-féle cikk is.15 Érdemes elidőznünk ennél az írásnál. A cikk lényegében véve egy műsorról és egy beszédről tudósított volna, ha nem a bevezető tenné ki az írás háromnegyed részét. A szerző azt próbálta bizonygatni, hogy a rossz urak hintették el a nemzeti gyűlöletet, aminek nagy ára lett. Az „árról” nem szólt részletesen, hiszen bizonyára mindenki ugyanarra asszociált. A cikk vége felé a szerző elégedettségének adott hangot a tekintetben, hogy végre „jól épít” a Tisza menti magyarság, mert a vajdasági népfront köré tömörül. Még nyilvánvalóbban utalt az eseményekre a Felső-Bánát megmozdult16 című írás. Ebben arról tudósítottak, hogy az észak-bánsági magyarok megalapították az egységes Népfront magyar tagozatát. A cikkben szinte kézzelfogható az a feszültség, amely a magyarságot ekkoriban jellemezte. B. Szabó György a „kerületi magyar akcióbizottság” nevében beszédet tartott a „népuralom igazi jelentőségéről”, amely beszédben meghökkentő dolgokat mondott. Elmondta, hogy „a magyarság passzivitásáról beszélnek úton-útfélen”, ezért a széles néptömegek felrázására törekszenek. Véleménye szerint meg kell állapítani e passzivitás okait. Kifejtette: a magyarság nem értette meg a népuralom igazi jelentőségét, aminek az a magyarázata, hogy a magyar nép széles rétegei nem ébredtek öntudatra, és csak kevesen támogatták a felszabadító harcot a megszállók ellen; továbbá a három és fél éves harcot ezért nem érzik sajátjuknak, mivel nem is hoztak érte jelentősebb áldozatot. Azt állította, hogy a heterogén Magyarország különböző részeiről betelepedett vajdasági magyarság soha nem is tudta, mi a szabadság. Majd kifejtette, hogy a budapesti képviselők úgy jöttek a Vajdaságba, mint „darazsak a mézre” (ez a dehumanizálás módszere), és csak az érdekelte őket, hogy mandátumot szerezzenek. Ezután a szónok párhuzamot vont a „trianoni Magyarország” (valójában a Trianon előtti Magyarországra gondolt) és a „régi Jugoszlávia” között, majd a Horthy-féle rendszert és a nagyszerb sovinizmust hasonlította össze. Ezzel szembeállította a népfelszabadító mozgalom nemzetiségi politikáját, amely „kezdettől fogva” őszinte volt, s amelynek célja a „nemzetiségek teljes szabadsága”. Egy hirtelen fordulattal azonban elismerte: „Tény,

Mészáros Zoltán

149


hogy kezdetben néhány helyen kilengések történtek, amelyek kihatottak a későbbi munkára és magukkal vonták egyes rétegek elzárkózását.” Ezután feltette a szónoki kérdést, hogy vajon a magyarságnak jogában áll-e továbbra is elzárkóznia, miközben az ország vezetői igazságos megoldást akarnak, és az élharcosoknak pedig az a dolguk, hogy felrázzák a magyarságot a közönyéből. Beszédét a következőkkel zárta: „Világosan ki kell jelölni előtte [azaz a magyarság előtt az utat – M. Z.], amelyen haladnia kell.” Nem tudni, hogy a freudi elszólás kategóriájába tartozik-e vagy sem, de tény, hogy a szónok a nemzeti kérdés „elintézéséről” beszélt. A cikknél maradva, ezután Branka Jovanović (illetve, ahogy az újságban írták: „Jovanovics Branka”) vette át a szót. Mondandójának első felében a magyarság megszállók elleni harcáról beszélt, és arról, hogy a két nép – nem mondta ki, de kézenfekvő, hogy a szerbre és a magyarra gondolt – ellenségként tűnt fel a németek szemében.17 Ezután így folytatta: „A magyarság a felszabadulás után nehezen kapcsolódik be a munkába. Tárgyilagosak vagyunk, és nem félünk szembenézni a hibáinkkal és mulasztásainkkal. Valóban voltak túlkapások részünkről, de megvolt a bizalmatlanság, az elfogultság, a sovinizmus a magyarság részéről is.” (A szónok tehát elismerte a hibákat, egyben megpróbálta azokat igazolni). Beszédének végén Jovanović megnyugtatta a hallgatóságát, és ígért: „Ma már közös arcvonalon küzdünk egy egészséges és új országért. Ma – amikor itt állunk a választások küszöbén [az 1945. novemberi választásokra utalt – M. Z.], amikor a nép saját maga választja ki legfőbb vezetőit, és amikor a magyarság számarányához mérten helyet foglal majd a vezetés és közigazgatás minden ágában – a ma létrehozott politikai szervezetnek nagy és teljes munkát kell végeznie.” A fenti újságcikk és az abban idézett beszédek ékesen bizonyítják, hogy az 1944–1945ös vérengzések kimondatlanul is jelen voltak a közéletben. A tömeges „kilengések” akkor is jelet hagytak maguk után, amikor az volt a cél, hogy semmi sem maradjon meg belőlük. „Az élet megy tovább”? A partizánpropaganda igen gyorsan bevonta, illetve megpróbálta bevonni saját „játékába” a magyarságot. Ebben játszott közre a Szabad Vajdaság, majd a Magyar Szó című lap is. A Kommunista Pártnak voltak magyar tagjai, és a magyarok számarányuk szerint tevékenykedhettek az államigazgatás struktúráiban. A „megbocsátást” a szélesebb néprétegek felé az is jelentette, hogy a magyarságot bevonták az alkotmány (egyébként nem sokat jelentő) vitájába.18 Ugyanekkor az elítélt ideológia kapcsán a megbízhatóságról beszéltek, és arról, hogy „rendkívül nehéz” Magyarország demokratizálása.19 A cikk lényegében reagálás volt a Borba című lapban megjelent írásra, amit „Blagojevics Dusán”20 (Dušan Blagojević) jegyzett. Ebben éles hangon bírálták azt, hogy Magyarországon egy kisgazda szónok felvetette a revízió kérdését. A magyar sovinizmus erőteljes tematizálása arra volt jó, hogy még véletlenül se lehessen téma a partizán gaztettek sora. Hasonló célt szolgált „a népi becsület védelme”, azaz a népi becsületbíróságok felállítása, ahol a Vajdaság népei „nemzetközi ítéleteket” hoztak saját nemzettársaik felett is. A korszak propagandájában a nemzeti érzelem, a nacionalizmus és a sovinizmus fogalmát egybemosták, és minden nemzeti megnyilvánulás könnyen sovinizmusnak minősülhetett. Az imrédystákat, a Turáni Vadászokat és a többi szélsőséges csoportot megemlítve,

Mészáros Zoltán

150


újfent alátámasztották azt, amit a kilencvenes években lejegyzett visszaemlékezések némelyikében ki is mondtak, nevezetesen, hogy ezen szervezetek tagjai ellen valóságos hajtóvadászat folyt azokban a vészterhes napokban. Mindezt még hatásosabbá tették azzal, hogy nyilvános kivégzéseket szerveztek.21 A partizánpropagandából kinövő jugoszláv kommunista propaganda megtalálta a magyarság soraiban is az embereit, akiknek 1944 után nem nagyon lehetett választásuk a tekintetben, hogy beállnak-e az új hatalmat szolgálni (itt elsősorban Kek Zsigmondra22 és Gál Lászlóra gondolunk). A magyarságot igyekeztek bevonni a választási, majd az alkotmányvita folyamán szervezett tömegrendezvényekbe, miközben egyes kultúrintézmények is elkezdhették/folytathatták működésüket (például a „szuboticai” Népkör).23 A konfliktusgerjesztő propaganda újabb és újabb célokat talált magának. A következő lépésben arról cikkeztek, hogy háborús bűnösöket állítottak bíróság elé. Drázsa Mihájlovicsot (sic!), Hartmann Józsefet, Deák Leót és másokat.24 Érdemes kiemelni, hogy a különböző nemzetiségeket és a különböző bűntetteket is gyakran együtt emlegették és ítélték el. A bűnösök megbüntetésének befejeztével, minden nép és nemzetiség „nagy bűnének” lebegtetésével25 párhuzamosan kijelölték a – nevezzük így – délszláv szempontból „ideális” magyart is. Ők álltak be a partizánegységekbe, hogy „vérükkel mossák le három és fél esztendő minden gyalázatát”.26 Ennek szellemében vehettek részt a jugoszláviai magyarok az újjáépítésben is. A telepesek befogadását a legtermészetesebb dolognak állították be.27 Annak a „kezelési módnak” is ekkorra tehető a kezdete, amely értelmében már annyi is elég volt a kisebbségi jogokból, ha például a nemzetiségek szabadon járhatták népi táncaikat.28 Ezzel is azt demonstrálták, hogy „minden rendben van”. Az 1944–1945-ös események a későbbiekben nem ismétlődtek meg, a konszolidálódó kommunista Jugoszláviában ilyen tömeges bűntettekre nem került sor. Az idő múlása, a mindennapok nehézségei következtében a vajdasági magyarság napirendre tért a történtek felett. Sem ereje, sem lehetősége nem volt arra, hogy rendezze, sőt még arra sem, hogy kibeszélje a kérdést. A központilag diktált propaganda olyan erősen tartotta napirenden a „megszállók” gaztetteit, hogy a „felszabadítók” gaztettei szóba se kerülhettek. A magyarsággal szembeni elvárások A kommunista párt a magyarsággal szemben konkrét elvárásokat fogalmazott meg, de ezenkívül sugallt is elvárásokat. A legjelentősebb ki nem mondott elvárás az volt, hogy tegyenek úgy, mintha mi sem történt volna, és mélyen hallgassanak az 1944–1945-ös atrocitásokról. Ez a hallgatólagos elvárás aztán visszaköszönt szinte minden téren. Az államok méltán várhatják el lakosaiktól a lojalitást, azonban ez a többször is „gazdát cserélő” Bácskában, Baranyában, illetve a változások szelétől érintett Vajdaságban különös erővel bír, és a lojalitás kérdése egybefonódik a jóvátétel kérdésével. Mintha a vajdasági magyarságnak beleszólása lett volna a nagypolitika történéseibe… Az abszolút lojalitás igényét maga Tito fogalmazza meg többször is, mégpedig úgy, olyan szellemben, hogy a jugoszláviai kisebbségnek semmilyen köze sem lehet az anyaországhoz. A magyar külügyminiszter 1946-os útján ebben „erősítette meg” a jugoszláviai magyarságot. A vajdasági magyarsággal kapcsolatos elvárások egyik első megfogalmazása a Magyar Szóban közölt azon levél volt,29 amelyet elvben a Petőfi-brigád topolyai önkéntesei írtak. Fontos megjegyeznünk, hogy 1945. április 8-án már nem is létezett a Petőfi-brigád,

Mészáros Zoltán

151


ugyanis azt még március 31-én feloszlatták, miután igen nagy veszteségeket szenvedett a bolmáni csatában. Ebben a feltételesen levélnek nevezhető írásban is szerepel az, hogy a magyarságnak vérrel kell lemosnia a „három és fél év minden gyalázatát”, és ezt a Petőfi-brigád tagjai meg is tették. Mindez – nem nehéz meglátni – a kollektív bűnösség és a kollektív felmentés koncepciójára utalt: arra, hogy a vajdasági magyarság vérrel fizessen a „megszállók” tetteiért. Mindezt akkoriban és azzal párhuzamosan mondták, miközben egy esetleges lakosságcserén is gondolkodtak, amelyet a nemrég még nacionalista Sreten Vukosavljević egyetemi tanár fogalmazott meg egy konkrét tervformájában, ami vélhetően nem volt ismeretlen más magasrangú politikus előtt sem. A következő elvárás ebben a korai szakaszban az volt, hogy örömmel kell várni a „kolonistákat”,30 akiket lényegében véve a németek helyére telepítenek be. A magyar és a német kisebbség viszonya nem volt ugyan felhőtlen a két világháború között, mert a német kisebbség eredményesebben tudta érvényesíteni érdekeit a magyaroknál, azonban elképzelhető, milyen bizarr elvárás volt ez az 1944-es események után, amikor is a németek szinte teljes egészében eltűntek a Vajdaság területéről. (Legnagyobb részük elmenekült, sokat közülük táborokba zártak, majd deportáltak vagy megöltek.) A Magyar Szóban a legnagyobb tisztelettel írtak a kolonistákról, és a legélesebb stílusban a németekről, akiket háborús bűnösöknek tekintettek.31 Ezek után a vajdasági magyarságnak be kellett kapcsolódnia az ország újjászervezésébe és újjáépítésébe. Ez egyfajta perspektívát is jelenthetett számára, hiszen ha közösségi szinten nem is, de egyénileg valamilyen kiút lett a boldogulás felé. Mivel a vajdasági magyarságnak más választása alig volt, javarészt elfogadta ezt a szerepet, és beállt a Titót éltetők sorába. Következtetések A partizánmozgalomnak az eszközrendszere és a hatalma is megvolt arra, hogy propagandáját a saját ízlése szerint alakítsa. A hallgatás és elhallgatás módszereit alkalmazta. Az újságok, a média nyomasztó fölényt biztosított neki. A külföldről származó sajtótermékeket fokozatosan kizárta a délszláv sajtótérből, így hatalma ezen a téren is totális lett. A sajtótér monopolizálása által a felálló titóista rendszer szinte teljes kontroll alatt tartotta az információáramlást, a vélekedések lehetőségét, miközben alternatív információk alig juthattak be az országba, így a nyilvánosság témáit szabadon alakíthatta a kommunista elit. Tehát valódi nyilvánosság nem is létezett. A „megszállók” által elkövetett gaztettek ismertetése és közhírré tétele akkor történt, amikor maga a partizánmozgalom is gaztetteket követett el. A „megszállók” gaztettei valóban hajmeresztőek, hátborzongatóak, embertelenek voltak. Azok mellett a bírósági ítéletek végrehajtása „humánusnak” is tűnhetett, pontosabban ilyennek igyekeztek beállítani a háborús bűnösök kivégzését. Az újonnan felálló rendszer tehát egy igazságos berendezkedés képében tetszeleghetett. Mégis, az eddig összegyűjtött visszaemlékezések némelyikéből az derül ki, hogy a partizánosztagok is viszonylag gyakran követtek el hallatlan bűntetteket, kínzásokat, amelyekről tudnia kellett az államvezetésnek is. Az erről szóló hírek terjedését megakadályozhatta azáltal is, hogy kontrollja volt az információáramlás felett, de még jobb módszer volt az, hogy a „megszállók” által elkövetett

Mészáros Zoltán

152


bűntettekről beszélt. A „megszállók” gaztetteinek ismertetését arra is felhasználta, hogy részletes, az érzelmekre hatást gyakorló módon történő ismertetésük által dehumanizálja a civil lakosság egy részét (a németeket, magyarokat, rojalistákat stb.). E módszerrel igazolhatónak, érthetőnek, elfogadhatónak lehetett beállítani a saját gaztetteiket. A partizánmozgalom, a kommunisták, Tito és a pártvezetés ezáltal úgy kerültek ki az 1944–1945-ben elkövetett bűnök után (amely nem csupán a magyarságot és a többi kisebbséget sújtotta, hanem azokat a szerbeket is, akik a kommunistákkalszemben „ideológiai kisebbséggé” váltak), mint teljesen szalonképes, tiszteletreméltó vezetők. A „megszállás” ideje alatt elkövetett bűntettek elkövetőit perbe fogták és elítélték. A jugoszláviai bíróságon a perrendtartás meglehetősen rendhagyó volt. Amikor a vádlott beszélt, a résztvevők pfujoltak, amikor a vádló beszélt, gyakran tapsoltak, amikor meg kimondták az általában súlyos ítéleteket, üdvrivalgásban törtek ki. A kommunista hatalom az ország minden részében rendezett ilyen pereket, így a Vajdaság és a vajdasági magyar vádlottak sem maradhattak ki. Az ítéleteket még inkább alátámasztották a jugoszláv kommunisták diskurzusai; ezáltal a partizánok által elkövetett gaztettek áldozatairól még kevésbé lehetett beszélni, és még inkább érvényesült azon elképzelés, hogy az áldozatok egyben bűnösök voltak. Egyes magyar kádereket is bevontak a politikai életbe. A minden nép és nemzetiség arányos képviseletének elve alapján a magyarok eljuthattak akár a legmagasabb szintekre is. Ami azonban azt is jelentette, hogy az 1944–1945-ös eseményekről nem szólhattak, hiszen az nem egyezett volna a „testvériség-egység” elvével. Csak az elmúlt két évtizedben kezdtek beszélni a horvátországi és szlovéniai tömegsírokról. Szerbiában ez a folyamat még nem indult el, noha a sajtóban már kezdenek ezzel foglalkozni, és úgy tűnik, elkerülhetetlen, hogy a kérdés előbb-utóbb napirendre kerüljön. A partizánmozgalom által elkövetett cselekményekre igyekeztek minél inkább fátylat borítani. Ez azonban nem járt teljes sikerrel, hiszen sok olyan túlélő akadt, akinek voltak tapasztalatai a történtekről. Fennmaradt a történéseket rögzítő, eltitkolt szóbeli emlékezet, amelynek feltárására az 1990-es évekig nem nyílt lehetőség, de még ezt követően is személyes bátorságra volt szükség ehhez.32 Az eseményekről a rendszer által kontrollált sajtóban is fennmaradtak bizonyos nyomok a különböző utalások, elszólások és magyarázkodások formájában, amint azt tanulmányunkban is igyekeztünk bizonyítani. Jegyzetek Fejes Antal: Ébred a Tiszapart. Szabad Vajdaság, 1945. aug. 20. 3. o. Ezek a területek nagyjából Montenegró, Horvátország részei, Dalmácia, Bosznia és Hercegovina nyugati része és Koszovó. Jogállásuk más volt, de lényegében véve az olaszok tartották fenn a közigazgatást. Szlovénia délnyugati része, Dalmácia jelentős része a szigetekkel, Split, Šibenik, Zadar városai és a Kotori-öböl és környéke az olasz állam része lett, más területek pedig áttételesen tartoztak Olaszországhoz. Montenegró elvben külön kormányzóság volt. A független horvát állam jelentős részén, nagyjából a felén voltak jelen az olasz csapatok. A megnagyobbodott Albániában, amelynek Koszovó is a része volt, szintén olasz bábállam alakult ki.

1 2

Mészáros Zoltán

153


A felszabadítás, illetve megszállás kérdése Szerbiában sem teljesen egyértelmű. Felszabadításról beszélhetünk, amennyiben az ellenséges erők, a megszállók vereségéről van szó, mindazonáltal azok a cselekmények, amelyeket a felszabadítók elkövettek, úgy tűnik, minden olyan területen, ahova odaértek, nem teszi lehetővé, hogy ezt a kifejezést minden kommentár nélkül használjuk. Különösen így van ez, tekintve, hogy a szerb lakosság jelentős része rojalista érzelmű volt, és hogy a partizánok mindenhol leszámoltak ellenfeleikkel vagy vélt ellenfeleikkel, akik sokszor fegyvertelenek voltak. 4 A második világháború végét Jugoszláviában a hivatalos történetírás 1945. május 15-re teszi, ugyanis ekkor adták meg magukat a jugoszláv partizánoknak a visszavonuló egységek Szlovéniában. Azonban Szerbiában a csetnikek még hónapokig bujkáltak, és ahogy a hivatalos propaganda közölte, zaklatták a hegyi falusi lakosságot. Mindazonáltal ez az ellenállás nem volt komoly, sőt a jelekből ítélve inkább csak a puszta életük megmentése végett bujkáltak. A csetnikek teljes megsemmisülését az 1946-ban rendezett Mihailović-per tetőzte be. A perben immár az volt a cél, hogy erkölcsi értelemben semmisítsék meg őket, és a per ezt a funkciót nagyjából be is töltötte. Ennek ellenére a szerb rojalista és csetnik-szimpatizáns attitűd nem tűnt el, és a kommunizmus bukása után ismét megjelent. 5 Lásd Vladimir Žerjavić: Opsesije i megalomanije oko Jasenovca i Bleiburga. Zagreb, 1992. Jasenovac a legnagyobb horvátországi haláltábor volt, Bleiburg pedig a partizánhadsereg kegyetlenkedéséről híresült el. Ebben a könyvben a szerző megpróbál leszámolni a különböző túlzó állításokkal. A kérdésben mindmáig mértékadónak számít e mű, noha jellemző módon a vajdasági magyarságot ért tömeggyilkosságokkal nem, illetve csak nagyon mellékes témaként foglalkozik. 6 A. Sajti Enikő kifejezése. 7 Vamık D. Volkan amerikai pszichiáter szerint a háborús konfliktusokban szinte mindig az ellenség dehumanizálására törekszenek. 8 Lásd pl. Zločini okupatora u Vojvodini 1941−1944. Knjiga 1. Zločini okupatora u Bačkoj i Baranji. Knjiga 2: Zločini okupatora u Sremu – Sveska I. Knjiga 3: Zločini okupatora u Sremu – Sveska II. Knjiga 4: Zločini okupatora u Banatu. Novi Sad, 1946. Hasonló köteteket más térségekre vonatkozóan is kiadtak, pl. a Drina mentére. 9 Györkei Jenő: Idegen bírák előtt (Szombathelyi Ferenc újvidéki pere és kivégzése). Budapest, 2002. 10 Jurisić, Evgenije: Sudski proces Tito – Mihailović. Beograd, 2000. 11 „Mutál” a zágrábi Magyar Újság. Magyar Szó, 1945. nov. 24. 3. o. 12 Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva (Délvidéki fátum 1944−1945) I. Újvidék, 1995. 28. o. 13 Ignjat Trajković: Izbori u Vojvodini su u znaku pobede jedinstvenog fronta. Borba, 1945. júl. 16., 3. o. 14 Ebben az időszakban a jugoszláviai magyar sajtóban többnyire fonetikusan írták a szerb neveket. 15 Fejes Antal: Ébred a Tiszapart. Szabad Vajdaság, 1945. aug. 20. 3. o. 16 Felső-Bánát megmozdult. Szabad Vajdaság, 1945. jún. 17. 6. o. 17 Érdekes ezt a beszédet párhuzamba állítani az előzővel, ugyanis egymásnak homlokegyenest ellentmondó dolgokat állítanak. Az egyik beszédben a magyarság nem hoz elég áldozatot, míg a másikban közösen harcol. 18 Lásd Magyar Néptárs, végy részt az alkotmányvitában: hazánk, néped és a saját sorsod intézed. Magyar Szó, 1945. dec. 11. 3. o. 19 Újra mérgez a revízió. Magyar Szó, 1945. dec. 4. 2. o. 20 A szerző igen sokat ír a Borbában és főleg külpolitikai témákkal foglalkozott, többnyire igen éles hangú cikkekben reagált a szomszédos országokban elhangzott egy-egy nyilatkozatra vagy ottani eseményre. 21 Nyilvános kivégzés Szomborban. Szabad Vajdaság, 1945. júl. 14. 3. o. 3

Mészáros Zoltán

154


Pl. a Szabad Vajdaság 1945. júl. 12-én közölt, Egy célért – egymásért (építőmunka egy sajkásvidéki faluban) című cikkében. Kek Zsigmond az ottani Népfront magyar szekciójának megalakulásakor volt az egyik szónok. Beszédében a fasizmust ostorozta igen hevesen, miközben kijelentette a magyar lakossággal kapcsolatban, hogy fontos azt „politikailag nevelni”. 23 A politikai hatalom azáltal is demonstrálni tudta az erejét, hogy a lakosságra ráerőszakolta az idegen hangzású településneveket. Szabadkát Szuboticának, Topolyát Topolának, Törökkanizsát Novi Kneževacnak mondatta és íratta le. 24 Ráadásul e jogi eljárások némelyikének érvényessége kétséges volt. Györkei: i. m. A szerző azt bizonyítja könyvében, hogy Szombathelyi elítélése és kivégzése nem volt jogszerű, sem az eljárás, sem az ítélet nem volt eléggé megalapozott. Ugyanígy érvel Evgenije Jurisić is. Jurisić: i. m. 25 Jugoszláviában minden népnek és nemzetiségnek megvolt a győztesek szempontjából pozitív és negatív hagyománya is. A „nagy bűnökkel” minden jugoszláviai népnél és nemzetiségnél akármelyik pillanatban előhozakodhattak. A magyarok esetében egyrészt a Petőfi-brigádot emelték ki pozitív hagyományként, miközben a „Horthy-fasizmust” ostorozták folyamatosan. A horvátok esetében az usztasákat ostorozhatták, a szerbek esetében a csetnikeket. Le kell szögeznünk itt is, hogy nem áll szándékunkban bagatellizálni semmilyen gaztettet, csupán arra próbáljuk felhívni a figyelmet, hogy a „nagy bűnökről” szóló diskurzus fenntartása jó eszköz volt a hatalom számára, akaratának érvényesítésére. 26 Levél a Petőfi brigádtól. Szabad Vajdaság, 1945. ápr. 8. 3. o. 27 A telepesek jövetele elé. Szabad Vajdaság, 1945. szept. 16. 1. o. 28 Vajdasági népi táncok bemutatója a testvériség jegyében. A noviszádi sportnapok nagy látványossága. Szabad Vajdaság, 1944. szept. 4. 29 Levél a Petőfi brigádtól. Szabad Vajdaság, 1945. ápr. 8. 3. o. 30 Vajdaságban igen nagy hagyománya volt a betelepítéseknek. Az első világháború végén földeket kaptak a szerb hadseregben harcoló önkéntesek, az ún. dobrovoljacok (önkéntesek), majd a második világháború végén az ún. kolonisták, az 1990-es években pedig a menekültek. Kolonistáknak nevezték azt a réteget, amely az ország szegényebb részéről érkezett, az ún. „passzív vidékekről”. A kolonista kifejezés legegyszerűbb fordítása a telepes/gyarmatos/gyarmatosító lenne, azonban ezt a kifejezést nem szokták a szakirodalomban használni. Az 1945 és 1948 közötti betelepítésről lásd bővebben Nikola L. Gaćeša: Agrarna reforma i kolonizacija u Jugoslaviji (1945−1948). Novi Sad, 1984. 31 A Magyar Szó hasábjain „hernyóalakúaknak” nevezték őket. Pap Endre: Telepesek magyar szemmel. Magyar Szó, 1946. jan. 3. 4. o. Ez bizonyos értelemben az ellenség dehumanizálását jelentette. 32 Itt elsősorban Matuska Márton könyvére gondolunk, amelynek az alapja a Magyar Szóban megjelent cikksorozat. Matuska Márton: A megtorlás napjai (Ahogy az emlékezet megőrizte). Újvidék, 1991. Az 1991-et megelőző időszakban mind a napilap, mind a szerző személyes bátorságára volt szükség, hogy egyáltalán leközöljék az írásokat. Áttörést jelentett Teleki Júlia könyve is, ugyanis a szerző személyes érintettsége révén a lehető legnagyobb nyíltsággal beszélt a történtekről. Teleki Júlia: Keresem az apám sírját. Tóthfalu, 1999. 22

Limes

155

Dokumentumok

Seres Attila

Bukovinai székelyek a Bácskában. Iratok a Szent László Társulat levéltárából 1942–1944*

Bevezető A bukovinai székelységnek a 18. század második felétől egészen a végleges dunántúli „honfoglalásig” átívelő történelmén belül egy különleges helyzetnek tekinthetjük a bácskai megtelepedés szűk, alig három és fél éves időszakát. Mint ismert, 1941 tavaszán a magyar hatóságok a – magyar állam kereteiből több mint másfél évszázaddal azt megelőzően kiszakadt – népcsoportot Bukovinából Magyarországra költöztették, és a nem sokkal korábban annektált s az anyaország területi állományába tagolt Bácskában telepítették le.1 A székelység azonban 1944 őszén a hadi helyzet változása, s a jugoszláv partizánok előrenyomulása miatt a trianoni Magyarország területére menekült. A népcsoport délvidéki történetének teljes körű bemutatása akár egy önálló monografikus feldolgozás tárgyát is képezhetné, hiszen ez a kis közösség ettől kezdve alapvetően megváltozott politikai, társadalmi és gazdasági környezetben, a korábbiaktól eltérő egyházszervezeti feltételek mellett és számára sokkal előnyösebb etnikai közegben élte a mindennapjait. A Bácskában letelepített bukovinai székelység már nem alkotott etnikai szigetet, közvetlenül a kalocsai érsekség által felügyelt egyházmegyéhez tartozott, a magyar kormányzat, illetve az anyaország társadalma nem diszkriminálta őket nemzeti vagy nemzetiségi alapon, hanem éppen ellenkezőleg, minden anyagi és erkölcsi segítséget megadhatott a szociális felemelésük és társadalmi integrációjuk érdekében. A népcsoport Magyarországra telepítésének előtörténetéről, annak okairól és motivációiról, illetve az első, dél-magyarországi integrációjára irányuló állami törekvések földbirtok-politikai, egyházszervezési és szociális vonatkozásairól számos korszerű és irányadó publikáció jelent meg. A tudományos feldolgozások szerzőinek sorában mindenekelőtt Sajti Enikő,2 Merk Zsuzsa3 és Vincze Gábor4 nevét kell megemlítenünk. Ezek a publikációk döntő részben a bukovinai székelység letelepítésében és helyi gazdasági, társadalmi és egyházi szervezésében és megerősítésében szerepet játszó állami szervek (például Miniszterelnökség, Földművelésügyi Minisztérium, Honvédelmi Minisztérium, Vezérkari Főnökség, Külföldi Magyarokat Hazatelepítő Kormánybiztosság stb.) és egyházi hatóságok (például Esztergomi Érsekség, Kalocsai Érsekség stb.) egykori archívumában fellelhető forráscsoportokra támaszkodnak.5 Úgy is fogalmazhatnánk

Seres Attila

156

Dokumentumok

ezért, hogy ez a forráskör a bukovinai székelység délvidéki történetének közösségen kívüli, „külső” forrásbázisát jelenti, hiszen ennek segítségével az eseményeket elsősorban az államapparátus és az egyházi intézmények szemszögéből rekonstruálhatjuk. (Természetesen ebben az iratanyagban is fellelhetők olyan dokumentumok, – mindenekelőtt a bukovinai székely gyülekezetek lelki vezetői által írt levelek, beszámolók és feljegyzések, – amelyek elég érzékletesen tükrözik azt, hogy maga a közösség belülről hogyan élte meg a délvidéki beilleszkedés nehézségeit és konfliktusait.) A kérészéletűnek bizonyuló bácskai tartózkodás „belső” forrásbázisát alkotják azok a később nyomtatásban is megjelent kéziratos visszaemlékezések, amelyekben a bukovinai lelkészek vagy a jobbára teljesen egyszerű telepesgazdák örökítették meg az ott eltöltött időszak személyes és közösségi megpróbáltatásait,6 de ugyanez az egyéni és közösségi perspektíva rajzolható ki a döntően személyes interjúk alapján, – egyes esetekben autodidakta néprajzkutató szerzők által – összeállított szociográfiai riportkönyvekből is.7 Az általunk közölt dokumentumok a Szent László Társulat irattárából származnak, amely jelenleg a Magyar Országos Levéltár iratanyag-állományában található. Az 1861ben alakult, s mindig valamely egyházi főméltóság (érsek vagy püspök) vezetése alatt álló egyházi jótékonysági szervezet legfőbb célkitűzése a történelmi Magyarország keleti és délkeleti határai mentén elterülő peremvidékek (Bukovina, Moldva, Regát) magyar eredetű katolikus szórványainak magyar anyanyelvű egyházi gondozása, és az ehhez szükséges segélyprogram koordinálása volt. Ha a bukovinai székelyek délvidéki történetének megismerését elősegítő forráscsoportokat a fentebb meghatározott szempont alapján kívánjuk osztályozni, akkor a szervezet irattára minden bizonnyal sajátos módon köztes helyet foglal el a „külső” és „belső” forráscsoportok között. A Társulat ugyanis a fennállása folyamán mindvégig egyfajta közvetítő társadalmi szervezetként funkcionált a magyarországi egyházi hatóságok (illetve adott esetben a magyar kormányzat) és az általa patronált magyar entitások között. Nem meglepő ezért, ha a hatalmas és felbecsülhetetlen értékű dokumentációt felölelő, de eddig kevéssé kiaknázott iratanyagában tömegével találunk olyan kézírásos fogalmazványokat (leveleket, beadványokat, kérelmeket stb.), amelyek a bukovinai székelység szellemi és lelki vezetőinek tekintett lelkészektől vagy éppen a közösség egyes tagjaitól, tehát gyülekezetektől, gazdáktól, kántoroktól, tanítóktól, esetleg teljesen egyszerű parasztemberektől stb. származnak. Ezek mindmind egyéni sorsokat világítanak meg, és a történéseket az egyén saját szemszögéből láttatják. Mindemellett természetesen ebben az iratanyagban számos olyan gépelt, állami szervtől vagy egyházi hatóságtól származó dokumentumra is bukkanhatunk, amelyek alapján leszűrhetjük az államapparátus vagy éppen az egyházi klérus helyzetértékelését és megoldási elképzeléseit a felvetett közösségi és egyéni problémákkal vagy igényekkel kapcsolatban. Az általunk közölt iratok valamelyest hozzájárulhatnak annak a kérdéskörnek az értékeléséhez és megítéléséhez, hogy mennyire voltak sikeresek a délvidéki területek politikai konszolidációját célzó kormányzati törekvések. A Szent László Társulat iratai felől megközelítve a problémakört elsősorban arra érdemes kitérni röviden, hogy a Bácska etnikai arculatának átrajzolása a magyarság javára, és ezen belül különösképpen a bukovinai székelység betelepítése és társadalmi integrációja – amely a politikai konszolidáció egyik eszköze lehetett, hiszen jelentősen csökkenthette a szerbség demográfiai kondícióit –, mennyire volt következetesen végrehajtott politika. Mielőtt erre rátérnénk, le kell szögeznünk, hogy a Délvidék visszatérése a magyar állam keretei közé egy nagyon rövid,

Seres Attila

157

Dokumentumok

alig 3,5 éves történelmi provizóriumnak bizonyult, ami általában véve behatárolja egy alapvetően hosszú távú, legalább évtizedes feladat megvalósítására irányuló kormányzati program hatásfokának vizsgálatát és értékelési lehetőségeit. Még akkor is, ha a kortársak a terület visszatérésekor nyilván nem ilyen szűk keresztmetszettel számoltak, hanem a status quo hosszabb távú fennmaradására rendezkedtek be. Az iratokból kiderül, hogy míg egyes bukovinai lelkészeket, így Sebestyén Antal egykori hadikfalvi, Németh Kálmán egykori józseffalvi, és Széll János Ede egykori voevoderiai plébánost a kormányzat egyházi javadalombirtokokhoz és rendszeresen folyósított állami kongruához juttatta, addig másoktól, így a fiatalabb generációhoz tartozó, a korábbi gyülekezeteikhez csak hónapokkal a székelyek áttelepítése után csatlakozó Elekes Dénes egykori istensegítsi plébánostól, Demse Péter egykori andrásfalvi és László Antal egykori hadikfalvi káplántól megtagadta azt. A fiatalabb bukovinai papokat ért egzisztenciális hátrány megszüntetését több egyházi főméltóság is, például Shvoy Lajos székesfehérvári püspök, a Szent László Társulat akkori elnöke, vagy Ijjas József, a kalocsai érsekség szabadkai hivatalának vezetője számos memorandumban követelte a kormányzattól.8 Bárdossy László miniszterelnök és Bonczos Miklós belügyi államtitkár, a kérdésben kompetens Külföldieket Hazatelepítő Magyarok Hivatalának vezetője a visszautasítás indoklásakor többször hivatkozott arra, hogy az utóbbi három lelkész nem teljesítette moldvai küldetését. A három fiatal lelkész ugyanis a bukovinai székelyek áttelepedésekor nem kapott hazaérési engedélyt a magyar hatóságoktól. A moldvai püspök, Mihai Robu, a többségében csángók által lakott települések plébániáin helyezte el őket. Így került Elekes Dénes a bogdánfalvi, Demse Péter a pusztinai, László Antal pedig a valéni plébánia élére. A magyar hatóságok a kormányfő személyes nyomására nem járultak hozzá a lelkészek Magyarországra telepedéséhez, azért, hogy majd Moldvában agitálhassanak a csángók körében azok Magyarországra telepedése mellett. Az agitáció miatt a román állam iránt lojális moldvai katolikus lelkészek feljelentették paptársaikat, és Robu elmozdította őket a posztjukról, sőt emiatt hadbírósági eljárás is indult ellenük, ami alól végül a bukaresti magyar követség sebtében kiállított hazatérési engedélyével sikerült kibújniuk. Ennek következtében a Moldvában maradt magyar lelkészek közül 1941 őszén először Demse, majd nem sokkal később László, s végül 1942 tavaszán vagy nyarán Elekes is a hívei után szökött a Bácskába. A kormányfő ugyanakkor azzal a váddal illette őket, hogy nem agitáltak kellő hatékonysággal a moldvai csángók körében.9 Ezzel kapcsolatban hangsúlyoznunk kell, hogy az egyházi javadalombirtokok kiutalásával kapcsolatban a délvidéki területek integrációját célzó rendelkezések eleve súlyos joghézag meglétéről árulkodnak. Ugyanis az 5280/1941. M. E. számú miniszterelnöki rendelet, amely a Délvidéken a jugoszláv uralom alatti földbirtok-politika revíziójával kapcsolatos teendőket szabályozta, a korábbról hatályos és fennálló jogszabályok, mint például az 1936/XXVIII. tc. (a telepítésről és más földbirtok-politikai intézkedésekről) szellemével nem teljesen összehangolt intézkedéseket foganatosított.10 A legfontosabb problémát az jelentette, hogy a birtokjuttatásban kedvezményezett települési polgári szervek (községháza, jegyzőség), egészségügyi intézmények (orvosi rendelő stb.) és polgári oktatási intézmények (iskola, óvoda) munkatársai mellett nem nevesítette az egyházi intézmények alkalmazottait (lelkészek, kántorok).11 Ennek értelmében az előbbi három rangidős lelkész sem juthatott volna állami javadalmakhoz. Igaz, Shvoy és Ijjas követelésével ellentétben nem lett volna szükség az említett rendelet teljes annulálására, elég lett volna annak néminemű korrekciója és kiegészítése.

Seres Attila

158

Dokumentumok

Mindezek alapján arra lehet következtetni, hogy a magyar politikai elit, ha rendelkezett is a bukovinai székelység dél-magyarországi integrációjára irányuló hosszú távú társadalompolitikai vízióval és a gyakorlati lépések megtételéhez nélkülözhetetlen stratégiával, az ez ügyben hozott intézkedései ellentmondásosak voltak, vagy legalább is néminemű érzéketlenségről és határozatlanságról tanúskodnak. Eleinte valóban úgy tűnhetett, hogy a székelyek telepítési helyének kijelölésével, a népcsoport letelepítésével, és bizonyos földbirtok-politikai intézkedésekkel a fő gondok megoldódtak. A bukovinai székelység történetének azonban a földkérdés mellett a magyar nyelvű oktatás, de még inkább az egyházi ellátottság, s ezen belül is a felekezeti gondozás minősége és a magyar anyanyelvű liturgia fenntartása volt a legfontosabb kulcskérdése. A bukovinai székelyek nagyfokú vallásossága és az egyházhoz való erős kötődése miatt közösségük legfőbb megtartó ereje majd kétszáz éven át a magyar nyelvű pasztoráció volt. Noha tudunk olyan látványos akciókról, amelyek a bukovinai székelyek iránti kiemelt politikai figyelmet voltak hivatottak demonstrálni, mint például magas rangú kormányzati és vezérkari tisztviselők (kormányfő, belügyi államtitkár stb.) látogatása a székely telepeken. Az általunk közölt források azt a meggyőződésünket erősítik meg, hogy a kormányzat egyházszervezési kérdésekben alapvetően negligálta a hathatós anyagi és erkölcsi közreműködésére vonatkozó igényeket. Ráadásul látható, hogy a lelki gondozás terén felbukkanó újszerű kihívásokkal maga az egyház is nehezen tudott megbirkózni. A székelység gazdasági, szociális és egzisztenciális hátrányainak leküzdése, illetve a Bácskában tősgyökeres népesség és a betelepített népcsoport közötti mentalitásbeli különbségek áthidalása még jóval körültekintőbb, a székelyeket preferáló, és az egyházi infrastruktúrájuk fejlesztésére irányuló igényeiket méltányoló intézkedések esetén is hosszabb időt vett volna igénybe három és fél évnél. Érthető, ha ebben a helyzetben fokozottabb szerep hárult a különféle egyházi és társadalmi szervezetekre. A Szent László Társulat tevékenységére a bukovinai székelység lelki vezetői is úgy tekintettek korábban, mint megmaradásuk egyik zálogára. A szervezet valóban jelentős érdemeket szerzett abban, hogy a dualizmus korában a bukovinai magyarság körében sikerült kiépíteni egy rendszeres segélyeken alapuló, az 1880-as évek végétől és az 1890-es évek elejétől már jelentős kormányzati anyagi hátszéllel működő oktatási támogatási rendszert, melynek segítségével a bukovinai magyar gyerekek az anyanyelvükön tanulhattak meg írni és olvasni. A román uralom évei alatt, az 1930as évektől az egyesület jelentős összegekkel dotálta a magyar települések plébániáin szolgáló lelkészek és kántorok közösségszervező tevékenységét, illetőleg egzisztenciális helyzetüket javítandó, személyi juttatásokban is részesítette őket.12 Az általunk közölt iratokból kitűnik, hogy az egyesület a teljes bukovinai magyar népesség Magyarországra költöztetése után is jelentős mértékben kivette részét a székelység egyházi ellátásának megszervezéséből. A székely telepek templomainak, kápolnáinak, lelkészlakjainak építését, harangok öntését, a lelkészek és kántorok fizetésének kiegészítését vagy több esetben a teljes javadalmazását, így a hitélet fenntartását nem kis részben a Társulat segélyei biztosították. Csak a nagyságrendek érzékeltetése végett említjük meg, hogy például 1942-ben a Társulat teljes segélykeretének nagyobb hányadát, mintegy 16 ezer pengőből 10 ezer pengőt csak a bácskai székelyek támogatására fordította.13

Seres Attila

159

Dokumentumok

Iratok14 1. Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter levele Krywald Ottónak, a Szent László Társulat ügyvezető alelnökének.15 Budapest, 1942. január 28. Gépelt eredeti. MOL, P 1431, 22. d., 1. t. 104.502/1942. V/a. Ü. O. szám

Méltóságos és Főtisztelendő Elnök Úr!

Felkérem Méltóságodat, hogy sürgősen küldje meg dr. Ijjas József16 érseki biztos (Szabadka) úrnak azoknak a bukovinai származású székely ifjaknak névsorát, akiknek felvételét az újverbászi római katolikus fiúnevelő intézetbe engedélyeztem. Az így felvett ifjaknak tanulmányi és ellátási költségeiről mindaddig gondoskodom, amíg megfelelő tanulmányi előmenetelt és kifogástalan magaviseletet tanúsítanak. Egyben felhívtam az újvidéki II. fokú közoktatásügyi igazgatási kirendeltség vezetőjét, hogy azokat a székely ifjakat, akik más gimnáziumba járnak, és vidékről vasúton járnak be, vagy ott részesülnek ellátásban, szintén az újverbászi római katolikus internátusba irányítsa.

Budapest, 1942. évi január hó 28-án

A miniszter rendeletéből: Halmi miniszteri osztálytanácsos

2. Shvoy Lajos17 székesfehérvári püspök levele Kállay Miklós miniszterelnöknek. Székesfehérvár, 1942. március 21. Gépelt eredeti. MOL, P 1431, 22. d., 1. t. Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr! Méltóztassék megengedni, hogy mint a Szent László Társulatnak a magyar püspöki kartól kiküldött elnöke, a bukovinai csángók visszatelepítésével kapcsolatban néhány súlyos körülményre felhívjam Nagyméltóságod szíves figyelmét. A Szent László Társulat 1861 óta részesíti lelki gondozásban a jelentős anyagi támogatásban úgy a bukovinai, mint a moldvai csángó telepítéseket. A Szent László Társulat nevelt e csángó telepeknek papokat és tanítókat, s épített Bukovinában és Moldvában iskolákat és templomokat. Ugyanígy gondozta a Romániába szakadt magyarokat is, kiknek Bukarestben 14 magyar iskolát és a Szent Ilona magyar templomot építette, Románia több városaiban pedig 8 magyar iskolát épített, melyekben 39 magyar tanító tanított több mint 1000 magyar tanulót. A bukovinai csángók immár nyolcvan esztendeje képezik a Szent László Társulat legnagyobb gondját, s egyben örömét, ezen a címen vesz magának bátorságot, hogy a telepítéssel fölmerült súlyos gondokra mély tisztelettel fölhívja Nagyméltóságod szíves figyelmét. Bukovinában 5 községben élt az a székely népcsoport, mely közel két évszázad számkivetettsége után a múlt esztendőben magyar otthont kapott a jugoszláv uralomból felszabadult Bácskában. Itt azonban nem volt lehetséges az 5 község tömör lakosságát

Seres Attila

160

Dokumentumok

ilyen egységben megtartani, hanem 28 telepre kellett őket széthelyezni. Ez a széttelepítés nagy megrázkódtatást jelentett az együvé tartozó családok lelkében, külön feladatot rótt a polgári közigazgatásra, de talán legnagyobb gondot a hívek lelki gondozásával törődő egyházi hatóságnak okozott. A 28 telep közül csak két telepen vannak református vallásúak, a többi 26 telep színtiszta katolikus telep, 15.831 hívővel. Ennek a 26 telepnek lakossága ősi hagyományként hozta magával az egyházhoz való feltétlen ragaszkodást, a lelkipásztorhoz való töretlen bizalmat és a lelki ellátásra való igényt. Tudta ezt az a 2 bukovinai lelkipásztor, aki velük jött; átérezte ezt az a magyarországi származású lelkész, aki azelőtt ugyan német községnek volt lelkipásztora Bukovinában, de a magyarok hazatérésekor ő is hozzájuk csatlakozott; megérezte ezt a telepítés nehéz munkáját intéző „Külföldi Magyarokat Hazatelepítő Magyar Királyi Kormánybiztosság” is, amikor a telepítés kezdetekor azonnal 5 ferences és 3 kapucinus atyát bízott meg a telepesek lelki gondozásával. A 11 római katolikus telepes lelkész áldozatos buzgósággal végezte nehéz feladatát és tartotta a lelket a népben a legválságosabb hetekben. De csakhamar kitűnt, hogy munkájuk nem elegendő az igények kielégítésére. A 11 lelkész a nagyobb települési központokban helyezkedett el, a kisebbeket pedig kiszállások alakjában látta el. Nyáron, – míg jó idő volt, – szépen folyt a munka, de őszre egymásután tornyosultak a nehézségek. Látnivaló volt, hogy a telepesek lelki gondozását intézményesen kell biztosítani, ha ezt a derék népet a haza értékes polgáraivá akarják nevelni. Több terv merült föl. Gróf Zichy Gyula18 kalocsaibácsi érsek úr a rendi elöljárókkal megegyezett arra nézve, hogy a ferencesek Újvidéken, a kapucinusok pedig Topolyán létesítenek szerzetes házat és onnan fogják ellátni a környékbeli székely telepeket. A tervet a Kormánybiztosság is elfogadta és támogatta. Mégsem valósult meg. Elsősorban azért nem, mert a két szerzet a mondott két letelepedéshez és kolostorépítéshez nem kapott annyi anyagi támogatást, amivel ezt megvalósíthatta volna. Így a szerzetesek egymásután eltávoztak: visszatértek szeretetházaikba. Másképp kellett tehát a telepesek lelki ellátását megoldani. A telepesek valósággal sírtak pap után! Így az egyházi hatóság önálló lelkészségekké szervezte a telepeket. Ennek kimutatását ./. alatt csatolom. Az itt feltüntetett lelkészi központokon jelenleg 7 önálló telepes lelkész működik. Valamennyi világi pap. A 8. önálló lelkészség most vár beköltözésre. A 9.-t egyelőre Györgypuszta lelkésze látja el. A telepes lelkészek névsorát .//. alatt mellékelem. A keret tehát megvan. De hogy ebben a keretben buzgó, nemzetnevelő lelkipásztorkodás valósuljon meg, ahhoz kiáltóan sürgős lenne a lelkészség anyagi ügyeinek biztosítása. Mindenek előtt a személyiek. A lelkészeket a Kormánybiztosság fizette havi 300 pengővel 1942 januárjáig bezárólag. Azóta nincs, aki fizesse a lelkészeket! A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium biztosította számukra az ún. teljes lelkészi kongruát, de 1) ez kevés, mindössze évi 2176 pengő, és 2) ennek a folyósítása is késik még. Évi 2176 pengőből egy önálló lelkész sem tud megélni még a székely telepen sem! Havi 181.33 pengőből háztartást nem lehet vezetni, takarítót fizetni, ruházkodni, egyáltalán emberi módon élni. Hozzá még óriási visszaesés most a havi 300 pengő után havi 181.33 pengő. Arról nem is szólva, hogy ez semmiképpen sem ellenértéke annak a munkának, amit a lelkész végez, amikor nap-nap után, úttalan-utakon, sárban-fagyban gyalog vagy szekéren járja a hosszú kilométereket, mikor híveihez megy az Isten igéjét hirdetni, vagy a jövő reménységeit keresi fel az iskolákban, vagy a betegeket látja el a szent Útravalóval és elkíséri az elhunytakat a szomszéd faluban levő temetőbe. Ehhez

Seres Attila

161

Dokumentumok

a munkához erőteljesebb táplálkozás, gondosabb ruházkodás, sok lelki erőgyűjtés és derűlátó apostoli buzgóság kell. Mindez csak akkor lehetséges, ha a lelkész lelkesedését, munkaerejét nem teszi tönkre az emésztő anyagi gond. Három telepes lelkész: Dr. Németh Kálmán,19 Sebestyén Antal20 és Széll János Ede21 a Kormánybiztosságtól házat és földet kaptak saját tulajdonukként. Ezt cserébe kapták bukovinai birtokukért. Nekik tehát van legalább lakásuk. De a többi lelkésznek lakása sincs! Egyetlen telepen sincs biztosítva lakás a lelkésznek. Meghúzza magát mindegyik ott, ahol éppen lehet, és addig, míg ki nem kell onnan költöznie. Istenáldáson a lelkészt most szólította fel az új gazdasági felügyelő, hogy hagyja el eddig lakását, hogy ő költözködhessék be családjával. A lelkész azután hajlék nélkül marad. Hadikujfalun le kell váltani a lelkészt, ő is elkívánkozik: de aki helyébe jönne, nem tudna lakást kapni, mert a mostani lelkész saját házában van, amit nem adna át az utódnak. Andrásfalván a nőtlen telepes kántor fogadta be a papot addig, míg meg nem nősül. Azután nincs hova mennie. Két telepes lelkész, név szerint László Antal22 istensegítsi és Demse Péter23 andrásfalvi lelkész idejövetelük óta egy fillér fizetést sem kaptak. Mindketten híveik után jöttek, hiszen Bukovinában lelkipásztoraik voltak az ide telepítetteknek. Szívszaggatóan megható volt, hogyan fogadták ezek a hívek ezt a két papot! Mindkettő igazolni tudja, miért jöttek ők is híveik után. Azonban a Kormánybiztosság nem volt hajlandó nekik fizetést folyósítani azzal az indokolással, hogy nekik ott kellett volna maradniok Romániában, és az ottani csángók gondozását végezni. Olyan munkát kellett volna végezniök, ami nem tőlük, hanem püspökük diszpozíciójától függött. Püspökük pedig megtiltotta a magyarok pasztorációját nekik; s ugyanakkor a haditörvényszék is fellépett ellenük. Rendes hazatérési engedélyt kaptak a bukaresti magyar királyi követségtől. Az egyházi hatóság tehetetlenül áll ezzel a ténnyel szemben. Egyfelől látja azt a gyönyörű munkát, amit mindketten végeznek a bácskai székelyek között, és amit nyilvánvalóan a jó isten kegyelme folytán akkor kezdtek meg, amikor a Kormánybiztosságtól annyira dédelgetett ferencesek máról-holnapra itt hagyták gondozatlanul a telepeiket. A bácskai apostoli kormányzóság olyan nagy paphiánnyal küzd, hogy ebben a pillanatban – főleg a tisztán magyar községekben – még a legégetőbb szükségeknek sem tud eleget tenni; a székely telepekre nem jut magyar pap. Kapva kapott tehát e két Krisztus Szíve szerinti pap érkeztén, és alkalmazta őket. Csak fizetésüket nem tudja biztosítani sehogy sem. A helyzet azért is fonák, mert például Széll János Ede hadikujfalusi lelkész, aki sohasem volt a bukovinai magyarok lelkipásztora és most is elkívánkozik tőlük, meg a hívek is el kívánják őt onnan, házat, földet kapott, fizetését is rendesen kapja, ezek pedig, akik a hivatásteljesítésnek apostoli buzgóságú mintaképei, nem kapnak fizetést. A személyiek után szólni kell a lelkészségek alapításáról is. Minden telepítésnek életképességét az dönti el: oda tudják-e kötni az új telephez a telepesek lelkét? Ehhez pedig templom, temető, iskola és parókia kell! Tudta ezt igen bölcsen a magyar királyi kormány akkor, amikor az 1936. évi XXVII. törvénycikk 64. §-ának 1. szakaszában törvénnyel biztosította községtelepítés esetén az egyházi célú épületek elhelyezésének és az egyházi alkalmazottak lakóházához, udvarához és kertjéhez szükséges területeknek, nem különben az egyházi alkalmazottak illetményföldjeinek kijelöléséről. A bukovinaiak visszatelepítése kapcsán kiadott 5280/1941. M. E. számú rendelet – sajnos – ezt figyelmen kívül hagyta. Különösen perhorreszkálták a lelkészi javadalmi földek kijelölését a telepítés alkalmával. Gróf Zichy Gyula érsek úr személyesen és írásban is felkereste a Nagyméltóságodat azzal a kérelemmel, hogy a fenti rendelkezés megváltoztatásával

Seres Attila

162

Dokumentumok

úgy rendelkezzék, hogy a székely telepeken a lelkészségek megkapják mindazt, amit az 1936. évi XXVII. törvénycikk telepítések alkalmával biztosít. Nagyméltóságod kegyesen fogadta a megkeresést, és kilátásba helyezte a kérelem jóindulatú elintézését. A döntést szívszorongva várja mindenki, aki a Bácskába telepített székelyek sorsát szívén viseli. A telepes lelkészségek földhöz juttatásánál figyelemmel kell lenni arra, hogy ezek a lelkészek sem párbér, sem deputatum, sem egyházközségi adó címén nem kapnak semmit, de még csak stóla-pénzre sem számíthatnak belátható időn belül. Egy évszázadba fog kerülni, míg a székelyek úgy megerősödnek a bácskai telepeken, hogy papjuknak stólát vagy párbért tudnak fizetni. A felsorolt adatokat a bácskai apostoli kormányzóság érseki biztosától vette a Szent László Társult, akit a telepesek lelki gondozásával bízott meg a kalocsai érsek úr Őexcellenciája, aki a legközvetlenebb közelről látja e telepítés adottságait és szükségleteit. Ez a telepítés történelmi hivatást fog betölteni Bácskában, ha értékeit kifejlődni segítjük. Értéket hoztak magukkal ezek a sokat látott és sokat szenvedett emberek. De ez az érték egyelőre bennük még nyers erő, amit nemesíteni, finomítani, de egyben óvni is kell. Ezt a munkát csak az az Egyház tudja elvégezni, melynek papjai őrizték meg bennük eddig is az ősi értéket és a magyarságot! Ezért vár most ennek az Egyháznak papjaira fokozottabb munka és feladat. Hogy ezt a feladatot megoldhassák azok, akik vállalják, ahhoz a magyar királyi Kormány áldozatos támogatására szorulnak. Mint a Szent László Társulat elnöke, a Társult nevében a következő három kéréssel fordulok Nagyméltóságodhoz: 1. Méltóztassék Demse Péter és László Antal székely telepes lelkészeknek egyházi alkalmazását a kormánybiztosság nyilván téves megállapításával szemben tudomásul venni, és számukra 1941. november 1-től visszamenőleg 1942. január 31-ig bezárólag havi 300 pengőt, kettejüknek összesen 1800 pengőt segélyképpen adományozni. 2. Méltóztassék a nagyméltóságú Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter Úr útján valamen�nyi telepes lelkésznek 1942. február 1-től kezdődően a már folyósított 181.33 pengő kongruát rendkívüli segélyként egyenként és havonként 300 pengőre kiegészíteni, hogy megélhetésük biztosítva legyen, s megszabadulva nagy anyagi gondjaiktól, teljesen hivatásuknak élhessenek. 3. Méltóztassék az 5280/1941. M. E. számú rendeletet hatálytalanítani, s az 1936. évi XXVII. törvénycikk idevágó rendelkezéseit a templom, temető, iskola, plébánia biztosítására e csángó telepítéseknél is érvényesíteni. Ha valahol, úgy e csángó telepítéseknél nemzeti érdek, de kötelesség is, a mélyen vallásos katolikus nép lelki igényeinek intézményes biztosítása. E nélkül begyökereztetésük új helyükön a hazai magyar földbe vajmi kétséges. Fogadja Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr őszinte tiszteletem kifejezését.

Székesfehérvár, 1942. március 21.

Shvoy Lajos székesfehérvári püspök mint a Szent László Társulat elnöke

Seres Attila

163

Dokumentumok

3. Németh Kálmán bácsjózseffalvi plébános levele Krywald Ottónak. Bácsjózseffalva, 1942. április 20. Gépelt eredeti. MOL, P 1431, 22. d., 1. t. Méltóságos Urunk, drága Jótevőnk! Hálás köszönettel vettem a Szent László Társulat nyomtatott jelentését, amelyből meglepődéssel vettem észre, hogy a Szent László Társulat kegyeskedett engem a póttagok közé sorozni. Nagy kitüntetésnek tartom ezt és ezért a kitüntetésért leghálásabb köszönetemet fejezem ki. A jó Isten az ő legszebb áldásával csókolja szíven Méltóságodat, biztosan tudom, hogy Méltóságod nagyon kedves közbenjárása és ajánlata által jutottam ehhez a szép kitüntetéshez. Ez a vigasztalás jó időben jött. Józseffalva az egyetlen telep a bácskai székely faluk között, amelyik különösen szenved a talajvizektől, a vadvizektől. Mélyen fekszik és a talajvíz miatt úgy összeomlottak a házak, hogy alig van olyan ház, amelyikkel baj ne lett volna. Engem is megpróbált a jó Isten, Édesanyámnak is összedőlt a szobája. Bár a Bácskába telepített bukovinai tengerszemek Józseffalván romokat tükröznek, a tengerszemből mégse lett vadvíz, se belvíz, sem pedig pocsolya. Lelkileg most is éppen olyan friss, mint amikor a völgyzáró gátak szomszédságában élt a tengerszem odafönn, ahol német városok villanya termett, a csernovici fény. Ahol éjjel csobogás sem hallatszott, mert minden harmatos energia a völgyzárógát remegő zsilipje mögé sorakozott, hogy reggel forradalmat csináljon a generátorokban. Hogy azonban a tengerszem megmaradhatott, volt, aki onnan hazajöjjön, abban senki másnak érdeme nincs, csak a Szent László Társulatnak. Boldog vagyok, hogy póttagjai közé iktatott. Nagyon meg fogom becsülni magamat és egész életemet arra szenteltem, hogy meghálálhassam az engem ért kitüntetést. Ismételt köszönettel maradtam Méltóságos Prelátus Úrnak legkisebb testvére: Bácsjózseffalva, 1942. április 20-án

dr. Németh Kálmán plébános

4. Ijjas József szabadkai érseki biztos levele Krywald Ottónak. Szabadka, 1942. április 27. Gépelt eredeti. MOL, P 1431, 22. d., 1. t. 538/1942. sz. 1942. április 27.

Jó Méltóságos Uram!

Ne vedd rossznéven, hogy elkésve válaszolok arra az örömhírre, amelyet velem közölni szíves voltál. A válasz megadása előtt azonban tájékozódnom kellett arról, hogy a 28 telep közül melyik az, amelyik leginkább rászorulna a Regnum Marianum felajánlott harangjára. A helyzet itt ugyanis most az, hogy Érsek Urunk két telepnek adományozott egyegy harangot (Hadikkisfalu és Hadikőrs), vitéz Vastagh György Hadikföldjének hozott egy harangot Oroszországból, Istenestelepnek a pécsi belvárosi egyházközség helyezett kilátásba egy harangot, néhány telepnek pedig van harangja, mert részben Bukovinából hozták magukkal a kisebbeket, részben pedig a szerb dobrovoljácok hagyták ott az ő harangjaikat. Így hát előbb tájékozódnom kellett. A válaszok még most sem érkeztek be mind, azt azonban már most bátor vagyok jelezni, hogy a kegyesen fölajánlott harangot

Seres Attila

164

Dokumentumok

a legnagyobb hálával fogadjuk. Ha most nem is mondom ki az utolsó szót, rövidesen közölni fogom, hogy melyik telepnek lehet ajándékozni. Ha a harang kifogástalan, nem tartanám szükségesnek átöntését, vagy új felirattal való ellátását. Annál érdekesebb lesz, mindössze egy ajándékozó levelet szeretnék kapni valami díszesebb formában kiállítva, esetleg hártyapapíron, amely az adományt megörökíti. Még külön felszentelésre sem lenne szükség, de igen boldog lennék, ha a harang elhelyezése alkalmával Méltóságos Uram lennél szíves bennünket személyesen meglátogatni és a tábori mise kapcsán pár szóval megvigasztalni védenceidet. Még egy kötelességem van. Valóban helyénvaló volt Shvoy püspök úrnak felkérése a székely telepes lelkészek ügyének sürgetésére. Az interpellációtól való félelem arra bírta Bonczost,24 hogy végre e hó 13-án engem is magához kéretett és igen kedvesen bocsátkozott velem tárgyalásba a telepes lelkészek lakás és javadalmazás ügyének rendezése tárgyában. Jelen volt Beresztóczy25 is. Az volt a megállapodásunk, hogy május elején folyósítani fogja 9 telepes lelkész számára a teljes kongruát január 1-től visszamenőleg. Ezenkívül az idősebbeknek korpótlékot is adnak. A lakásügyet pedig úgy oldjuk meg, hogy a telepítési kormánybiztosság fedezetet kapott kétszáz telepes ház építésére még a nyár folyamán. Ezen házépítési akció keretében először a 9 lelkész házát építik fel – az ígéret szerint. Az az érzésem, hogy Bonczos ígérete komoly volt ugyan, de nem annyira hatékony, hogy a megvalósítás azonnal megkezdődnék. Ha Shvoy püspök úr őexcellenciája kegyes lenne az ügy szorgalmazását továbbra is vállalni, akkor az lenne alázatos kérésem, hogy az ígéret tudomásulvételét használná fel arra, hogy a telepes lelkészek házának építését szorgalmazza. Minden téglát lefoglaltak Délvidéken ezen építési akcióra, az anyag tehát megvan. Úgy tudom, hogy a házak tervei is készülnek. De én természetesnek tartanám azt, hogy a telepes lelkészek házainak tervrajzát nekem is bemutassák. Mindaddig, míg ilyen tervrajzot nem látok, nem tudok megnyugodni afelől, hogy fedél nélküli lelkészeink valóban házhoz jutnak a nyár folyamán. A javadalmi földeket illetőleg azt ígérte Bonczos, hogy minden telepes lelkész 20 hold javadalmi földet kap. Ugyanakkor Beresztóczy kijelentette, hogy egyelőre ennek a javadalmi földnek élvezete nem fogja a kongrua folyósítását zavarni. Így a telepes lelkészek valóban kellőképpen el lesznek látva. A fuvar kérdését majd a helyszínen intézem el minden községgel. Vasárnap szenteltem fel Hadikkisfalun és Hadikőrsön az érsek úr által adományozott harangokat. Életemnek egyik legszebb élménye volt ez a nap minden fáradsága mellett is. Csak azért említem ezt, mert most közvetlenül érte lelkemet a telepes lelkészek templomigényének a kinyilvánítása. Mindegyik minél előbb templomot akar. Azt hiszem, ezen a téren is az biztosítaná az akció megindítását, ha az első templomot minél előbb felépítenők. Németh Kálmán Bácsjózseffalván már építi is a maga módján. Munkája részleteiről engem nem tájékoztat, de egyébként sem tudok a szaván eligazodni. Annál inkább komolynak tartom Andrásfalva törekvését. Ez a telep Szabadka város területén fekszik és a törvényhatóság most épít neki pompás köves utat. Így az andrásföldjeiek fél óra alatt eljuthatnak Andrásfalvára. Itt kellene tehát az első templomot felépíteni. Érsek urunk hajlandó a templom tervezetét elkészíttetni, a város pedig bizonyára megadná a fuvar- és kézinapszám megváltását, míg a székelyek maguk a fuvarozást és a kézinapszámot természetben megadnák, sőt még a kitermelésben is hajlandók segíteni. Ezért jó Méltóságos Uram, az lenne az alázatos kérelmem, lennél kegyes azt a tízezer pengőt, amelyet a múltkor nagylelkűen kilátásba helyeztél a Szent László Társulat részéről,

Seres Attila

165

Dokumentumok

ennek a telepnek, tehát Andrásfalvának juttatni. Én ígérem, hogy ezt az összeget valamely forrásból megháromszorozom. Így még a mai szörnyű drágaság és szűkös lehetőségek mellett is tető alá tudjuk hozni még ezen a nyáron az első székely templomot Bácskában. Meg vagyok győződve arról, hogy ez a szíveket meg fogja indítani. Ha már benne vagyok a kérésben, ne vedd rossznéven, hogy még arra is kérlek, lennél kegyes utánanézni, hogy a napilapoknak azon közlése, hogy az egyes egyházközségek a bácskai székely telepesek harangjai javára 400–400 pengőt szavaztak meg, megfelel-e a valóságnak. Ha igen, akkor legyen szabad annak a kérésemnek tolmácsolását kérnem, hogy az összeg adományozásánál ne kössék meg túlságosan kezünket. Hiszen harangokkal hamarosan el leszünk látva, adományozások útján, de a felajánlott pénzösszegre inkább a templomok építésénél és felszerelésénél lesz szükség. De most már befejezem, mert félek, hogy sok lesz az, amit kérek. Csak abban bízom, hogy jóságos szíved együtt dobban az enyémmel, és így megérzed, hogy a gyermeki bizalom nem ismer gátlásokat akkor, ha egy közös ügy áldozatos szolgálatáról van szó. A jó Jézus áldja meg jóságodat és fáradozásaidat! Mélységes tisztelettel és a régi Ijjas József ragaszkodással maradok Krisztusban legkisebb testvéred:26 5. Ijjas József levele Krywald Ottónak. Szabadka, 1942. június 16. Gépelt eredeti. MOL, P 1431, 22. d., 1. t. 744/1942. sz.

Jó Méltóságos Uram!

Bár ezen a héten készülök Pestre, mégis megírom levélben azt is, amit remélhetőleg személyesen behatóbban megbeszélünk. Pénteken délután jó lenn? Dél felé jelentkezni fogok telefonon. A feltett kérdésekre felelek sorjában, bár egy szóval is megmondhatnám a lényeget: semmi sem történt még! Ad. 1. A telepes lelkészek kongruáját május közepe felé én előlegeztem itteni pénzekből január 1-ig visszamenőleg. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumtól még nem jött az ígért kongrua. Ad. 2. Még csak előkészületek sem látszanak a telepeken arra nézve, hogy a lelkészlakok épülni fognak! Sehol semmi mindez ideig! Ad. 3. A telepes lelkészeknek kilátásba helyezett 20 hold eddig még csak „ígéret földje”… Egyik sem kapott még ilyen címen semmit. Egyik-másik ügyesebb szerzett egy kis bérletföldet a még elosztatlan földből, de ez sem javadalom címén lett engedélyezve. Építési tervünket szeretnők megvalósítani mielőbb! Hadikkisfalun már áll is az első bácskai székely templom Jézus Szíve tiszteletére. Ők maguk állították össze fából, székely módra. 23 méter hosszú és 6 méter széles. Van szép tornya, kórusa, sekrestyéje. Kívül kátránypapírral van bevonva, belül pedig most vakoltatjuk. Olyan örömöm van benne, mintha én találtam volna ki az egészet. Pedig ők csináltak mindent! Nem kellett nekik sem mérnök, sem építész, maguk csináltak mindent. Most azonban már kifogytak az önerejükből. Szeretnének szép faoltárt, szép festett Jézus Szíve képet, néhány fapadot stb. Az egész költségvetésük erre egyelőre 3.000 pengő azaz háromezer pengő. Lelkesedésemben azonnal megígértem nekik az egészet, és már majdnem készen is vagyunk a

Seres Attila

166

Dokumentumok

munkával. A KSV27 is kilátásba helyezett kis összeget. Remélem, ebből futni fogja erre a templomra és így a Szent László Társulat felajánlott 10000 pengője megmaradhat az andrásfalvi templom építésére. Sajnos drága Érsek Urunk halála ebben is visszavetette egy kicsit a munkánkat, mert a terveket ő vállalta elkészíttetni. Azóta már megkértem Szabadka városát és késznek is nyilatkozott a terv elkészíttetésére. Nagy aggodalommal és imádságos reményekkel várjuk az új érseket. Olyan főpap kell most ide, aki beszél a nemzetiségek nyelvén. Ha nem ilyen főpap jön, igen nagy bajok lesznek!... Deus providebit! További jóindulatodat kérve jó székelyeinknek a régi ragaszkodással maradok Krisztusban legkisebb testvéred: Szabadka, 1942. június 16.

Ijjas József

6. Pál Gergely kántor levele Krywald Ottónak. Hadikújfalu, 1942. július 14. Kézírásos eredeti. MOL, P 1431, 22. d., 1. t. Kérelem Méltóságos és Főtisztelendő Dr. Kryváld Otto prelátos Elnök Úr!28 Én alul irott Bukovinábol haza tért rm. Kth. Pál Gergely kántor. Azal a kérésemmel járulok kegyes színe elé, mi szerint kérésemet kegyeskedne meg halgatni. Éppen most egy éve kántori teendőmet át vettem Hadikujfalu Telepes községben, amelyhez még két község van hozá csatolva, nevezetesen Hadikkisfalu és Hadikörs a honan seminemű fizetési segélyt nem kaptam. A Kalocsai Méltóságos Érsek Úr ez előt egy ével meg ígérte hogy a fizetésemet rövid időn belöl rendezni fogja de sajnos, a Méltóságos Érsek Úr el hunyt, és az én kántori ügyem fizetés felől meg álot, ugy hogy halála után semi értesitést nem kaptam. Most szorult helyzetem ara kényszerített, hogy a Méltóságos és Főtisztelendő Elnök Úrhoz forduljak némi pénz segélyért, élelem hiányába szenvedek családommal együtt mert nincs mivel veni valami élelmiszert, nagyon se nagyon meg vagyok fogyatkozva sorsom alig bírható. Ismétlem alázatos kérésemet fogadja el Méltóságos Főtisztelendő Elnök Úr. Kezeim csokolom maradok Tisztelettel alázatos szolgája. Rom kath Telepes Pál Gergely kántor Hadikujfalu u. p. Bajmok Bács Bodrog

1942. VII. 14

Seres Attila

167

Dokumentumok

7. Brendján István tanító levele Krywald Ottónak. Istenáldás, 1942. augusztus 10. Kézírásos eredeti. MOL, P 1431, 22. d., 1. t. Méltóságos és Főtisztelendő Prelátus Úr! Alulírott hadikfalvi (Brandján) István istenáldási állami rendes tanító, a legalázatosabb tisztelettel kérem Méltóságos és Főtisztelendő Prelátus Urat, kegyeskedjék leánykáimnak, Hadikfalvi (Brendján) Irmának és Margitnak az elmúlt tanévben nyújtott segélyt a következő 1942/1943-ik tanévben is megadni, amennyiben az, a Nagyérdemű Szent László Társulattól még lehetséges. Tudom, hogy most a Délvidéki Magyar Közművelődési Egyesület vette át az ilyen természetű segélyezést, de úgy látszik, ez csak a fiúgyermekekre vonatkozik, mert amint tapasztaltam, leányokat nem részesítenek ott segélyben. Én pedig nem tehetek arról, hogy eddig 4 leányom és csak 2 fiam született. Úgy veszem őket, amint Isten adta. Tanuló leánykáim a Szabadkai (Széchenyi tér 22.) Miasszonyunk Római Katolikus Polgári Leányiskola első osztályát végezték el, mégpedig Irma színjelesen, Margit pedig két tantárgy (jó) kivételével szintén jelesen. Mivel egészségi állapotom rendkívül gyenge, hathatósan utána kellene néznem a gyógyíttatásomhoz, sajnos, ami a havi fizetésemből megmarad, az alig elégséges az itthon maradt családtagok eltartására. Esdve kérem Méltóságodat, kegyeskedjék némi segélyben részesíteni leánykáimat, hogy idehaza nekem is maradjon valami, amivel tüdő, torok, és gyomorbajomat kezeltethessem. Márciustól szabadságon vagyok, de a pénzhiány miatt kevés eredményt értem el eddig. Méltóságod legalázatosabb szolgája: Istenáldás, 1942. augusztus 10. u. p. Istenföldje Bácska29

Hadikfalvi (Brendján) István állami rendes tanító

8. Ferenc Antal egyháztanácsos levele Krywald Ottónak. Istenvelünk, 1942. október 1. Kézírásos eredeti. MOL, P 1431, 22. d., 1. t. Méltóságos Krivald Ottó Pápai Prelátus úrnak Méltóságos uram Három Bácskai telep könyörög Ön elöt hogy segítsen rajtunk: Elekes Dénes30 Plebános úrért könyörgünk. Ő volt othon is Bukovinában szeretet jo papunk és mivel ött és László Antal fiatal káplánt vissza tartotta az M. Kir Külügy Minisztérium így kellett váloják a mi kitelepíttésünk után is az ott maradást közben László Antal fiatal Káplán megszököt Romániából és elfoglalta az Elekes Dénes Plebános úrnak kijelölt Plebániát Mert Elekes Dénes úrnak az M Kir Bukaresti követség megígérte, hogy csak válaja az ott maradást és a csángókat biztassa a kitelepíttésre mert főn lesz tartva Bácskában részére Istenvelünk telep.

Seres Attila

168

Dokumentumok

De közben László Antal meg jött és elfoglalta az Istensegitsi Plebániát de előre ő is csak azt mondta hogy csak hejetesítt de titokba meg pájázta és most akit mi vártunk akit szeretünk az el van zárva tölünk kivan semmizve sőt végleg ki is van tagadva állítolag ki is lett tiltva a Bácskából tölünk és ezt mi okozta és ezt ki tette Ezeket mind egy Pap tette egy fiatal pap: aki az Elekes Dénes Plebános úr anyagi támogatásával lett pap hát ezis lehet hát ezis szabad: A Kalocsai Érsek elöt el lett vádolva Elekes Dénes Plebánosunk a Szabadkai Érseki Hejnök úr Küldötségeinknek kiterő válaszokat adott kérő táviratainkra semit sem válaszolt leveleinket else olvasta és mi ragaszkodtunk és ragaszkodunk igyis érte mert tudjuk hogy ugaz jo pap volt és kérjük a Méltóságos urt hogy szivit ne zárja el 4 ezer kerö sziv elöl és tegyen valamit hogy az Igosságot lássuk meg mert vágyunk az Igazságért. Kerjük 3 község nevében Istensegíts Istenhozott és Istenvelünk községek hogy rendeljék Istensegíts anya községben és aki ott van László Antal az hejezzék ara a hejre a melyiket az Elekes Dénes Plebános urnak szánták mivel ugyis tanítványa és fiatalabb alig 27 éves míg Elekes Dénes Plebános úr 41 éves tehát ne az öregebb papunkat hejezzék ide oda hanem a fiatalt mert ő az íjent még kel hogy bírja 1942 X 1 Alázattal könyörgünk Mind a három község lakoi és kérjük a Méltóságos úr minél hamarábbi válaszát az összesek nevében Ferenc Antal Egyháztanácsos Istenvelünk31 9. Ijjas József levele Shvoy Lajosnak. Szabadka, 1942. november 10. Gépelt eredeti. MOL, P 1431, 22. d., 1. t. 2222/1942.

Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspök Úr! Kegyelmes Uram!

A Szent László Társulat nemes hagyományaihoz híven a legnagyobb szeretettel karolta fel a Bukovinából Bácskába visszatelepített magyarok ügyét. Ez év tavaszán 10.000 pengőt ajánlott fel a Társulat egyik telepes község templomára. Ebből az összegből 1400 pengőt kézhez is vettem és azt a Hadikkisfalun felépített székely fatemplom építési költségeire fordítottam. A most mutatkozó anyaghiány miatt egyik telepen sem tudtunk annyira eljutni, hogy templomot építhettünk volna fel. Ezért a felajánlott összegből a többit eddig nem kértem kiutalni. Addig is, míg a templomok felépítésére kerülhet a sor, szükségkápolnákat állítottunk fel a népesebb telepeken, ahol a telepes lelkészek szentmisét mondhatnak és a hívek lelki szükségleteit kielégíthetik. Ehhez a munkához azonban nem elégséges a telepes lelkészek buzgósága, amennyiben biztosítani kell hozzá valamilyen járművet, amivel a rendes utaktól távol eső telepek is megközelíthetők. A nagy távolságokat a lelkészek gyalogszerrel nem tudják megtenni. Kerékpár és motorkerékpár a földutakon nem használható. Ezért a legtöbb lelkész azt szeretné, ha hátaslovat kaphatna nyereggel, vagy pedig lovat kocsival és üléssel. A ló eltartását a telepes hívek vállalnák és így váltanák meg az őrájuk hárított fuvarnyújtás kötelezettségét. Elsőrangú feladat lenne tehát ezen telepes lelkészeknek lovat juttatni, hogy így akadálytalanul járhassák be telepeiket, végezhessék a hitoktatást,

Seres Attila

169

Dokumentumok

elláthassák a betegeket és szentmiséket is mondhassanak. Lovat most, az őszi vásárokon elég olcsón lehet kapni. A többi felszerelés is megkapható még Bácskában. Most enne tehát alkalmas idő arra, hogy ezeket a beszerzéseket megtegyük. Úgy gondolom, hogy a Szent László Társulat szándékával találkozom, amikor azt kérem, hogy a Társulattól a templomok építésére adott, de még fel nem használt összeget erre a célra kérem. Mélységes bizalommal kérem Nagyméltóságodat, kegyeskedjék a Társulat választmányánál ezt a kérelmet pártolólag előterjeszteni, és a szükséges határozatot meghozatni. Az összeget kérném címemre azonnal megküldetni, hogy a beszerzéseket minél előbb foganatosíthassam. Magamat és székely telepeseinket Nagyméltóságod atyai jóságába ajánlva, mély tisztelettel maradok felszentelt kezét csókolva alázatos szolgája: Szabadka, 1942. november 10.

Ijjas József a bácskai apostoli kormányzóság érseki biztosa

10. Varga Pál (Vitál)32 máriagyűdi lelkész levele Krywald Ottónak. Máriagyűd, 1943. február 8. Gépelt eredeti. MOL, P 1431, 22. d., 1. t. A Máriagyűdi Ferencrendi Zárda Főnökségétől

1943. február 8.

Tanácsért fordulok nagyságos úthoz és kéréssel. Mint az 1941-ben hazatelepített bukovinai Istensegíts község első papja Bácskában, még mindig sokan fordulnak hozzám volt jó székely híveim tanácsért, ügyes bajos dolgaikban támogatásért, bár már egy éve is elmúlt, hogy eljöttem elöljáróim intézkedése folytán, miután bukovinai születésű pap ment helyembe. Istensegíts községből most Simon Péter nevű jó ember kérte, hogy egyengessem az útját annak, hogy fia kedvezményes, vagy teljesen ingyen végezhesse gimnáziumi tanulmányait. Tudomásom szerint a Szent László Társulat mindig szívén viselte a bukovinai magyarok sorsát, neveltetett székely gyermekeket, sőt a verbászi katolikus internátusban most is nevel 8 fiút. Volna-e mód rá, hogy nevezett Simon Péter fia is élvezné, azaz elnyerhetné a kedvezményt? Alázatos tisztelettel felvilágosítást, választ kérek ez ügyre vonatkozólag.33

P. Varga Vitál OFM

11. Ijjas József levele Krywald Ottónak. Szabadka, 1944. március 21. Gépelt eredeti. MOL, P 1431, 30. d., 12. t. 513. sz. 1944. március 21.

Drága Méltóságos Uram!

Nem tudtam eleget tenni óhajodnak. Nem voltam itthon, amikor leveled megérkezett: Zentán adtam lelkigyakorlatot a gimnáziumban. Utána pedig itt a tanítóképzőben és

Seres Attila

170

Dokumentumok

óvónőképzőben lelkigyakorlatoztattam. Azóta olyan események jöttek, hogy nem mozdulhatok hazulról. Sopronba sem mehetek. Nem is tudom, előjöhetek-e ilyen viszonyok között kérésemmel? Előbb inkább röviden beszámolok. A sok memorandumnak és sürgetésnek annyi eredménye lett, hogy a bácskai székely telepes lelkészek egyenként 16-16 hold földet kaptak lelkészi javadalomként. Ez bizony édeskevés a megélhetéshez, de mégis valami. Azonban még máig sincs házuk, azaz lelkészi lakjuk. Egyiknek sem. Amikor a javadalmi földkiutalásról szóló miniszteri leirat megérkezett, ezt szóvá tettem a/a másolatban ide mellékelt iratban, melyben Érsek Urunk őexcellenciáját arra kértem, hogy ne hagyja abba a dolgot. Ez az irat egyúttal tartalmazza is azt, amiért pénzt kérek Szent László Társulattól. Istenáldáson Elekes Dénest mindenképpen kilakoltatták az eddigi lakásból, azaz egészségházból. Kénytelen voltam számára egy telepesházat bérelni, ahonnan a telepesek (László Antal istensegítsi lelkész édesszülei) egy évre átköltöztek más telepre. Ezért a házért bérletet kell fizetni. Sőt a községi elöljáróság visszamenőleg is bért követel az eddigi lakásért. Ezen kívül megvettem 2900 pengőért egy ottan lebontásra kerülő nagy félszert, melynek kitűnő épületanyagából Elekes hívei segítségével építhet magának leendő lelkészi háza mellé gazdasági épületet, melyben majd meg is húzhatja magát, ha egy év múlva a mondott telepesek visszajönnek és ő hajlék nélkül marad, mert addigra sem lesz semmi a házépítésekből. Ugyancsak kényszermegoldásra kellett vállalkoznom Hadikujfalun, ahol sikerült a hajléktalan lelkésznek egy olyan telepes házat megszereznünk, melyet egy telepes sem fogadott el, annyira lakhatatlan volt. Ennek az „épületnek” lakhatóvá tétele is több mint 4000 pengőbe került. Most már benne lakik a lelkész. Mindkét itt jelzett összeg saját felelősségemre felvett bankadósság. Őszintén bevallom: kicsit számítottam a Szent László Társulat nagylelkűségére ebben az évben is. Máshonnan úgysem kapok semmi de semmi támogatást vagy segélyt! Kérnélek nagy bizalommal: segítsetek rajtunk és szegény papokon ebben a teljes érzéketlenségben. Én már annyit írok, előadást tartok stb. hogy szinte unják már. De nem hagyom abba, amíg lehet. Aztán? A jó Isten legyen velünk! A Szent László Társulat és a Te jóságodba ajánlva ügyünket a régi ragaszkodással vagyok Krisztusban testvéred: Dr. Ijjas József érseki biztos 12. Ijjas József beszámolója a Szent László Társulat közgyűlésén. Budapest, 1944. április 12. Gépelt eredeti. MOL, P 1431, 30. d., 12. t. Mélyen tisztelt Közgyűlés! Azóta, hogy a bukovinai székelyeket Bácskában telepítették le, a Szent László Társulat évi közgyűlésén mindig külön tárgysorozati pontot képezett a bácskai érseki biztos beszámolója a telepesek lelki gondozásáról. A beszámoló nem volt üres formaság, hanem azt mindig nyomon követte a Társulat komoly és áldozatos támogatása, amit telepeseink lelkészeinek és az istentiszteletek megtartásához szükséges szükségkápolnák létesítésének és berendezésének céljaira juttatott. Közel 15 ezer újtelepes székely

Seres Attila

171

Dokumentumok

lelki gondozásának és lelki fejlődésének sok-sok Istenáldást esdő érdeme legyen a hála a Társulat nagylelkűségéért! Ez idén a Szent László Társulat azon a napon tartja évi közgyűlését, amikor Délvidék az 1941-ben történt visszatérésének 3. évfordulóját ünnepli. Az évfordulót a bácskaiak minden évben vallásos áhítattal ünneplik meg jeléül annak, hogy ők az idegen uralomtól való felszabadulást a jó isten különös kegyének tekintik. A Te Deum-os szentmisét ez alkalommal Szabadkán az érseki biztosnak kell tartani, s így ezen a napon nem mehet fel Budapestre a közgyűlésre. Ezúton üdvözli hálás tisztelettel a mélyen tisztelt Közgyűlést és működésére a jó Isten bőséges áldását kéri. Jelentésemet a bácskai székely telepesek lelki gondozásáról az alábbiakban foglalom össze. Az elmúlt évi közgyűlésen vázoltam: mennyit kellett az illetékes kalocsai egyházi hatóságnak sürgetni, hogy a székely telepesek lelki gondozásának biztosítására juttassanak a telepes lelkészeknek lelkészi javadalmi földeket. A sok sürgetés, utánajárás – melyben a Szent László Társulat elnöksége is nagy súllyal vette ki részét – végre az 1943. év őszén meghozta a részleges eredményt: 10 bácskai telepes lelkész egyenként mintegy 16–16 hold lelkészi javadalmi földet kapott. Bár ez a juttatás mindenesetre eredménynek tekinthető, mégsem hagyhattuk szó nélkül azt, hogy a juttatásnál az intéző körök igen szűkmarkúak voltak. 16 hold javadalmi föld még Bácskában sem jelent biztos megélhetést egy olyan papnak, aki úgyis mással kénytelen megdolgoztatni földjét, párbér és egyéb címen semmi jövedelme sincs, és egyetlen biztos pénze az a kongrua, melyet a nagyméltóságú VKM34 nobilis módon megad minden telepes lelkésznek. De még inkább részlegesnek tekinthető a javadalmi földhöz jutás eredménye, ha megtudjuk, hogy a fenti sürgetésekkel sem tudta elérni az Érseki Hatóság, hogy a telepes lelkészek megfelelő lelkészi lakáshoz jussanak. A telepítési kormánybiztosság azt írja a kalocsai Érseki Hatóságnak, hogy „felülépítmény hiányában házat kijelölni” nem tudott a kormánybiztosság a telepes lelkészeknek. Ez a közlés a kormánybiztosság részéről annál inkább lesújtó, mert sosem kértük azt, hogy már kész házat juttassanak a telepeken élő lelkészeknek, hanem azt sürgettük, hogy a lelkészlaknak kijelölt telkeken mielőbb építsenek – állami költségen – megfelelő lelkészlakokat. Hiszen lelkészlaknak való ház a 28 telep közül mindössze csak egy helyen van: Istensegítsen, a többi telepen nincs megfelelő ház, ahol a lelkész lakását lehetne kijelölni. A telepítés kezdete óta állandó nehézséget képez a telepes lelkészek lakáskérdése. Legyen szabad a helyzetet részletesebben ismertetnem úgy, hogy felsorolom egyenként: milyen a helyzet az egyes telepeken a lelkészek lakását illetőleg. Bácsjózseffalván nincs lelkészlakás. A lelkész abban a telepes házban lakik, amelyet a telepítési kormánybiztosság neki Bukovinában hagyott ingatlanvagyona fejében juttatott. Ez a ház Dr. Németh Kálmán jelenlegi lelkész nevén van. Ha ő eltávozik erről a telepről, utódja nem talál lakást Bácsjózseffalván. Hadikujfalun ugyanaz a helyzet állt fenn két évvel ezelőtt, mint ami ma Bácsjózseffalván. Az akkori telepes lelkész, Széll János Ede, mint ugyancsak Bukovinából jött lelkész, saját nevére kapott egy telepes házat. Amikor ő más egyházmegyébe eltávozott, házát kiadta bérbe, és az utódként odahelyezett lelkész az egész telepen nem kapott egy szobát sem, amelyben meghúzhatta volna magát. Amikor pedig a közigazgatás segítségével a volt lelkész házába költözött be bérlőként, akkor a volt lelkész ügyvédje útján kilakoltatási eljárást indított az új lelkész ellen. A mostani lelkész egy olyan házban lakik, amelyet

Seres Attila

172

Dokumentumok

egyik telepes sem volt hajlandó elfogadni, annyira lakhatatlan. Ezt a lakhatatlan épületet mintegy 4600 pengő költséggel annyira kijavíttattuk, hogy a hihetetlen fáradságos munkát végző – 3 telepet gondozó – lelkész már benne lakhatik, természetesen házi személyzet vagy háztartási alkalmazott részére nincs benne még odú sem, sem a gazdálkodáshoz szükséges lehetőség. Andrásfalván a lelkész a tanítói lakás udvara kamrájában kapott búvóhelyet, de utóbb onnan is kitették, és most egyik sokgyermekes székely telepes engedte át neki egyik szobáját, úgy azonban, hogy az egész család átjár a lelkész lakásán. Nem kell külön kifejteni, hogy ez mennyire méltatlan és tűrhetetlen megoldás. Istenáldáson a volt Egészségház cselédszobájában van a lelkész helye, de a község határozattal kiutasította innen is a telepes lelkészt, és csak addig engedi meg ideiglenesen az ottmaradását, míg a telep kinevezett orvosa katonai szolgálatot teljesít. Ha onnan hazajön, ez a lakás őt illeti meg. A pap akkor lakás nélkül marad, mert az egész telepen egyetlen üres ház sincs, a telepes házak pedig egy szoba-konyhás házak lévén, nem alkalmasak arra, hogy esetleg valamelyik telepes egy szobáját kiadja a lelkésznek. A község már kézbesítette is a kilakoltatási határozatot. Istensegítsen a volt görögkeleti pópa lakásában van a telepes lelkész, ami aránylag az összes telepes lelkészségek között a legkedvezőbb megoldás. De itt elintézetlen még ennek a háznak tulajdonjoga. A község bármikor innen is kitelepítheti a lelkészt, mert hiszen semmi döntés sincs arra nézve, hogy ez a ház az ottani lelkipásztort illeti. Andrásmezőn a kultúrház altiszti lakában van a lelkipásztor. A ház a község tulajdona, és a község csendőrpihenőt óhajt ott létesíteni, és ezért a lelkészt felszólította, hogy szerezzen magának más lakást. Más lakás természetesen a telepen nincs. Bajsa község most azt követeli, hogy a lelkész által lakott 2 szobáért és kis konyháért azonnal fizessük meg a bért visszamenőleg, és ezentúl állandóan fizessünk havi bért a lakásért. Hadiknépe sorsa a legmegoldatlanabb. Ide 3 esztendeje nem tudtunk papot elhelyezni, mert a szó teljes értelmében nincs még olyan tartózkodási hely sem a pap számára, amilyent a többi telepeken kierőszakoltunk. Ezért nincs is a telepen helyben lakó lelkész (pedig több mint 1000 hívő lakik ott), hanem az onnan 22 kilométerre fekvő Újvidék városából jár ki egy ferences atya, aki 1-1 lelkipásztori kiszállás alkalmával így 44 kilométert kénytelen megtenni, hogy a hitoktatást ellássa, istentiszteletet tartson, szentségeket szolgáltasson ki, vagy temessen. Ilyen lelkipásztori kiszállásra minden nap sor kerül. Horthyvárán sincs lelkészlakás. A mostani lelkésznek – Sebestyén Antal kiérdemesült főesperesnek – van saját háza a telepen, amelyet a Bukovinában hagyott saját vagyona fejében kapott. Öregember, aki már nyugdíjba készül, és távozása esetén nem helyezhető oda lelkipásztor, mert lakás számára nincs. Hadikfalva telepes lelkésze Györgypusztán lakik, és onnan jár ki ellátni a telepet, mert a telepen magán nincsen lelkésznek alkalmas lakás. Ezen részletezés után, amit úgyszólván teljes szövegében meg is írt az Érseki Hatóság a telepítési kormánybiztosságnak, a legridegebb elzárkózásnak is fel kell oldódnia, ha egyáltalán komolyan veszik a Bácskába telepített székely telepesek lelki gondozásának biztosítását. Mindenki jól tudja, hogy ma milyen nehéz építeni. Azonban azt is tudjuk, hogy mégis építenek mindenfelé. 10 ház felépítése nem jelent megoldhatatlan nehézséget, ha komolyan akarják. Ajánlottunk is egy lehetőséget, mellyel ez a kérdés azonnal megoldható. A Belügyminisztérium kebelében dolgozó ONCSA35 az állami költségvetésben olyan összegek fölött rendelkezik, amelyekből állandóan tud építeni lakóházakat.

Seres Attila

173

Dokumentumok

Tekintve ezen alap célját, nép- és családvédelmet valósít meg a kormány, ha az említett telepeken egy lelkészház fölépítését veszi programba ezen alap terhére. Hiába telepítenek sokgyermekes családokat, ha a telepes családok valláserkölcsi nevelését helyben lakó lelkész működésével nem biztosítják. Az ONCSÁ-nak pénze is, építési anyaga is van, nincs tehát akadálya annak, hogy az építkezést azonnal programba vegye és tavasszal meg is valósítsa. Ezt a lehetőséget a kalocsai Érseki Hatóság is sürgeti. De az az aggodalom, hogy ha ezt a kérdést is úgy kezelik az illetékes helyeken, mint a javadalmi földek ügyét, akkor ebben az évben ebből sem lesz semmi. Pedig ezt a munkát még ezen a tavaszon, tehát: azonnal meg kell kezdeni! Még egy új telet ilyen viszonyok között nem tudunk átélni lelkészlak nélkül. Szóvá teszem azt is, hogy a Bácskában most széltében folyó földjuttatások alkalmával a telepítési kormánybiztosság – elvi indokolással – semmit sem juttatott egyházi alkalmazottak javadalmazására: kántoroknak és harangozóknak. Mélyen tisztelt Közgyűlés! Fenti jelentésemet azzal a bizalommal terjesztem a Közgyűlés elé, amellyel a bukovinai székely telepesek ügyében fél évszázadon át mindig fordult az, aki megértő támogatást kért nekik. Ez alkalommal is kérek számukra. I. Kegyeskedjék annyi pénzbeli támogatást nyújtani a bácskai székelyek lelki gondozásának céljaira, amennyiből fent jelzett két nagyobb összegű kiadásunkat fedezni tudom. Őszintén megmondom: amikor a hadikujfalusi házat 4600 pengős költséggel helyrehozattam, s amikor az istenáldási házat kibéreltem, illetve a bontásra kerülő épületet megvettem 2900 pengőért, továbbá, amikor két helyen – Istenáldáson és Andrásmezőn – visszamenőleges lakásbért és állandó havi lakbért kell fizetnem, bátor voltam számítani a Szent László Társulat remélt támogatására. Belátom ugyan azt, hogy ez az ügy nem lehet a Szent László Társulat kizárólagos támogatására utalva, de azt is be kell vallanom, hogy sok-sok utánjárás és kilincselés után látnom kell: sehonnan sem számíthatok ilyen kiadásaim fedezésében komoly segítségre, csak a Szent László Társulatnál! II. Másik kérésem a mélyen tisztelt Elnökséghez szól: alázattal kérem, kegyeskedjék hathatósan támogatni a Magyar Királyi Belügyminisztériumban azt az előterjesztésünket, hogy a bácskai 10 telepes lelkészház felépítéséhez pénz- és épületanyagforrás az ONCSA legyen. III. Mindössze még egy kis telepünk van a Bácskában, melynek még nincs harangja: Adjisten a neve és Topolya mellett van. Bármilyen kis harangocska jó lenne nekik. Csak legyen. Ha a mélyen tisztelt Közgyűlésen résztvevők közül valaki tudna olyan helyet, ahova megértést remélhető módon kopogtathatnánk be egy kis harangért, szíveskedjék ezt jelezni Érseki Biztos Szabadka címre. Mélyen tisztelt Közgyűlés! A Bácskába telepített székelyek 3 év gyökérverő munkája után most nagy történelmi megpróbáltatás előtt állnak. Szinte szimbóluma ennek az, hogy a közelmúltban lezajlott szörnyű ellenséges légitámadás alkalmával Bácska területén az első bomba Hadikfalva telep területén esett le… De a történelmi megpróbáltatások elviselésére hagyományosan megedzett, jó idegzetű nép életében semmi jele sincs a megriadtságnak. Csak papjai legyenek mellettük, és zavartalanul kapják meg azt a lelki gondozást, mely nélkül ők el sem tudják képzelni az életet! Aki segít nekik együttes erő-

Seres Attila

174

Dokumentumok

vel elviselni a történelmi megpróbáltatásokat, velük együtt érzi meg a megpróbáltatások lezajlása után a Bácskában velük felfrissített magyar élet diadalmas felvirágzását!

Dr. Ijjas József

Jegyzetek A forrástanulmány a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj támogatásával készült. A Bácskában letelepített székelység létszámát a különböző statisztikák 12 ezer 700 és 13 ezer 200 fő közötti intervallumban állapítják meg. Egyes elemzések szerint a rendkívül magas népszaporulatnak köszönhetően a lélekszámuk 1944 tavaszára már 14 ezer 400 főre gyarapodhatott. (Az adatok mindenhol kerekített értékek). Az népességi adatokat Thirring Lajos földrajztudós és demográfus egy, eddig publikálatlan tanulmányából vettük, amely a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) 1944 tavaszán összeállított statisztikái alapján készült. Ld. Thirring Lajos: Adatok az 1938–1943. évi menekültekről. Budapest, 1945. aug. 9. Magyar Országos Levéltár (MOL), XIX–J–1–a, 59. d., IV–130. t., 774–776. fol. 2 A teljesség igénye nélkül ld. a szerző legutóbb megjelent monográfiáját. A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Budapest, 2004. 199– 219. o. 3 A szerző számos erre vonatkozó munkája közül szintén a teljesség igénye nélkül ld. Merk Zsuzsa: Földkérdés és telepítés a Délvidéken (1941). In: Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében. 1994. Szerk.: Székelyné Kőrösi Ilona. Kecskemét, 1995. 261–270. o. Merk Zsuzsa: Németh Kálmán levelei a Kalocsai Érseki Levéltárban. Néprajzi Látóhatár, 1996. 1–2. sz. 209–221. o. Merk Zsuzsa: A katolikus egyház és a bukovinai székely telepítés a Délvidéken (1941–1944). In: Cumania. A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve. 14. Szerk.: Bárth János. Kecskemét, 1997. 41–64. o. Merk Zsuzsa: A délvidéki Fogadjisten benépesülése (1941–1944). In: Cumania. A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve. 16. Szerk.: Bárth János–Wicker Erika. Kecskemét, 1999. 211–244. o. 4 Vincze Gábor: A bukovinai székelyek és kisebb moldvai csángó-magyar csoportok áttelepedése Magyarországra (1940–1944). Pro Minoritate, 2001. 3. sz. 141–154. o. 5 A fentebb felsorolt archívumok ma különböző országos (Magyar Országos Levéltár) és megyei állami (Tolna Megyei Levéltár) levéltárak, állami szaklevéltárak (Hadtörténelmi Levéltár), illetve egyházi levéltárak (Kalocsai Érseki Levéltár stb.) őrzésében találhatók. Természetesen nem elhanyagolható forráscsoportok találhatók még ezeken kívül más gyűjteményekben is, így vidéki múzeumokban (pl. a bajai Türr István Múzeum Kézirattára), illetve külföldi állami levéltárakban (pl. Újvidéki Állami Levéltár). 6 Erre a teljesség igénye nélkül ld. pl. Németh Kálmán: Százezer szív sikolt. Hazatért és hazavágyó magyarok verőfényes golgotája. Bácsjózseffalva, 1943. 321–518. o. Lőrincz Imre: A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig. A kéziratot sajtó alá rendezte, az előszót írta és a szómagyarázatokat készítette: Kóka Rozália. (Tények és tanúk.) Budapest, 1986. 448–542. o. Gáspár Simon Antal: Az én szülőföldem, a bukovinai Istensegíts. Válogatta és a kísérő tanulmányt írta: Forrai Ibolya. Budapest, 1986. 151. o. 7 Ld. pl. Albert Gábor: Emelt fővel. (Magyarország felfedezése). Budapest, 1983. 345–389. o. Csupor Tibor: Mikor Csíkból elindultam. A bukovinai székelyek élettörténete. Budapest, 1987. 141–153. o. Sebestyén Ádám: A bukovinai székelység tegnap és ma. Szekszárd, 1989. 125–169. o. 8 Ld. a 2. és 11–12. sz. iratot. 9 Erre részletesen ld. Seres Attila: Sebestyén Antal hadikfalvi plébános levelei a Szent László Társulat és a Külügyminisztérium levéltárában. In: Lymbus, Magyarságtudományi Forrásközlemények, 2009. 273–328. o. *

1

Seres Attila

175

Dokumentumok

Az 1936/XVIII. tc. vonatkozó paragrafusának szövegét ld. Magyar Törvénytár. 1936. évi törvénycikkek. Jegyzetekkel ellátták: Degré Miklós – Várady-Brenner Alajos. Budapest, 1937. 316. o. 11 A rendelet szövegét ld. Budapesti Közlöny, 1941. júl. 17. 1–2. 12 Itt jegyezzük meg, hogy a bukovinai székelység jelenléte a tágabb értelemben vett történelmi Délvidéken nem is volt idegen jelenség, hiszen a XIX–XX. századi bánsági telepítési mozgalom keretében a magyar hatóságok az Al-Duna mentén három telepesfalut (Székelykeve, Sándoregyháza, Hertelendyfalva) éppen a Bukovinából kivándorló magyar családok odaköltöztetésével hoztak létre. Az 1883–1884. évi al-dunai telepítési akció koordinálásában a Szent László Társulat is részt vett. Erre részleetsen ld. Daniel Hrenciuc: Maghiarii în Bucovina (1774–1941). Iaşi, 2006. 50–53. o. 13 A Szent László Társulat közgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1943. ápr. 29. MOL, P1431, 25. d., 6. t. 14 Az iratok eredeti tagolásán és elrendezésén nem változtattunk. A közismert állami vezetőkről és politikusokról (pl. Kállay Miklós, Hóman Bálint stb.) nem írtunk jegyzetet. Az aláhúzások minden esetben az eredeti dokumentumokban aláhúzott szavakat és szövegrészeket jelölik. Az iratokban előforduló rövidítéseket feloldottuk. Néhány szó archaikus vagy népies írásmódját megtartottuk. A magánszemélyek által írt kézírásos levelek (ld. a 6–8. sz. iratot) eredeti írásmódját teljes egészében megtartottuk, nem javítottuk ki a jelenlegi helyesírási szabályok szerint. A bizonytalan kiolvasású szavakat szögletes zárójelbe tettük. 15 Krywald Ottó (1872–1954) katolikus lelkész. Az 1896-ban alakult Regnum Marianum katolikus papi közösség első vezetője 1919-ig. 1929. március 13-tól 1945. november 19-ig a Szent László Társulat ügyvezető alelnöke. 16 Ijjas József (1901–1989) bunyevác származású (1931-ig Ikotity József) magyar egyházi főméltóság. 1941–1944 között a Kalocsai Érsekség által a visszacsatolt délvidéki területek egyházi integrálására létrehozott szabadkai Apostoli Kormányzósági Hivatal vezetője érseki különmegbízottként. 1969– 1987 között kalocsai érsek. 17 Shvoy Lajos (1879–1968) megyéspüspök. 1927. június 20-tól haláláig székesfehérvári püspök. 1929. április 22-től 1950. december 12-ig, a Szent László Társulat feloszlatásáig, annak egyházi elnöke. 18 Gróf Zichy Gyula (1871–1942) egyházi főméltóság. 1925-től haláláig, 1942. május 20-ig kalocsai érek. 19 Németh Kálmán (1897–1966) katolikus lelkész. Szamosújváron született. 1932-től 1940-ig a bukovinai Józseffalva plébánosa. A második bécsi döntés után Magyarországra szökött, ahol a bukovinai székelyek hazatelepítése érdekében fejtett ki tevékenységet. A bukovinai székelyek Magyarországra telepedése után visszatért híveihez, és egészen az 1940-es évek második felében bekövetkezett emigrálásáig a józseffalvi gyülekezet papja a Bácskában, majd a Tolna megyei Bátaszéken. 20 Sebestyén Antal (1874–1961) katolikus lelkész. A bukovinai Andrásfalván született. 1897–1920 között józseffalvi, majd 1920-tól 1941-ig, a bukovinai székelyek hazatelepedéséig Hadikfalva plébánosa. A bukovinai székelyek áttelepedése után is gyülekezetének híveivel maradt a Bácskában, majd a Tolna megyei Kisdorogon. 21 Széll János Ede katolikus lelkész. Az 1930-as években a német lakosságú bukovinai Voevoderia (Fürstenthal) magyar származású plébánosa. Egyes adatok szerint még 1944 előtt elhagyta a Bácskát. Személyéről közelebbit nem sikerült kiderítenünk. 22 László Antal (1915–?) erdélyi származású katolikus lelkész. 1938–1941 között Hadikfalván káplán. A bukovinai székelyek Magyarországra telepedése után rövid ideig a moldvai Valén plébánosa. 1941 őszén a hívei után ment a Bácskába. A második világháború után kilépett a papságból. 10

Seres Attila

176

Dokumentumok

Demse Péter (1916–1992) moldvai csángó származású katolikus lelkész. A moldvai Klézsén született. 1939-től 1941-ig, a bukovinai székelyek Magyarországra telepedéséig káplán Andrásfalván. Ezt követően rövid ideig a moldvai Pusztina plébánosa. 1941 őszén a hívei után ment a Bácskába. A második világháború után különböző Tolna megyei településeken (Aparhant, Izmény, Zomba) plébános. 24 Bonczos Miklós (1897–1971) állami tisztviselő, politikus. 1938–1942 között belügyi államtitkár, egyúttal 1940-től a Külföldi Magyarokat Hazatelepítő Kormánybizottság vezetője. 1942–1944 között igazságügyi államtitkár, majd a Lakatos-kormány belügyminisztere. 25 Beresztóczy Miklós (1905–1973) egyházi tisztviselő, politikus. 1939-től 1944-ig a római katolikus ügyek ügyosztályának vezetője a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban. 26 A lap alján Krywald kézírása: „Talán a világi alelnökkel tartanék róla ülést, s ezen a Regnum Marianum harangját és az [andrásfalvi] templomnak 10 ezer pengőt ajánlanak fel.” Alatta Shvoy kézírása: „Optime. Shvoy, V/2.” 27 A Központi Sajtóvállalat Rt.-ről van szó. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és Bangha Béla jezsuita szerzetes által 1918. június 14-én alapított, katolikus lapok kiadását és finanszírozását célzó vállalkozás. A KSV programját főként a hagyományos a nemzeti konzervatív és a keresztény értékek védelme, valamint a magyar kultúra erősítése alkotta. 28 Krywald Ottó kézírása a lap bal alsó sarkában: „Kérésével forduljon az érseki biztos úrhoz Kalocsára és a Délvidéki Magyar Közművelődési Egyesülethez. A telepesek dolga már nem tartozik a Szent László Társulathoz.” 29 Krywald Ottó kézírása a lap hátoldalán: „Bácskai székelyek kérvénye. Igen tisztelt Tanító Úr! A Szent László Társulat tavaly, mikor a telepítés kezdeti nagy nehézségeivel kellett megküzdeniök, kivételesen engedélyezte két gyermek neveltetési segélyét. Méltóztassék a Délvidéki Magyar Közművelődési Egyesülethez fordulni, mert ez oda tartozik. Kiváló tisztelettel. Hadikfalvi István tanító, Istenáldás, u. p. Istenföldje, Bácska.” 30 Elekes Dénes (1901–2003) katolikus lelkész. Székelyudvarhelyen született. 1928-tól 1941-ig, a bukovinai székelyek áttelepedéséig Istensegíts plébánosa. Ezt követően a moldvai Bogdánfalva plébánosa. 1942 nyarán vagy tavaszán a hívei után ment a Bácskába. A bukovinai székelyek Magyarországra telepedése után is a híveivel maradt a Tolna megyei Kalaznón. 31 Krywald Ottó kézírása a lap hátoldalán: „Kedves Testvér! Tudomásom szerint Elekes Dénes a betegszabadságon levő Németh Kálmán telepes lelkészt helyettesíti, és ha Németh Kálmán hazajöhet, Elekes a neki kijelölt Istensegítsnek lesz lelkésze. Ezt az érseki biztos úrral, valamint Elekes és Németh lelkész urakkal együtt beszéltük meg. Aggodalomra tehát nincs okunk. Az érseki biztos olyan nagy szeretettel intézi a telepesek minden ügyét, hogy nem lehet róla feltételezni a jóakarat hiányát.” 32 Személyére vonatkozó adatot nem sikerült kiderítenünk. 33 Krywald Ottó kézírása a levélpapíron: „Forduljon a szabadkai érseki biztoshoz”. 34 A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumról van szó. 35 Az Országos Nép- és Családvédelmi Alapról van szó. Az ONCSA az 1940/XXIII. tc. által a falusi szegény családok szociális támogatására létrehozott állami szociális szervezet volt. 23

Limes

177

Kitekintő

Galántha Gergely

Adalékok a délvidéki háborús bűnösök Jugoszláviába irányuló kiadatási eljárásaihoz

Bevezető A „délvidéki háborús bűnösök” – azaz olyan személyek, akik valamilyen módon az 1941–1944 közötti magyar délvidéki revízió időszakában lezajlott atrocitások vagy karhatalmi intézkedések kapcsán kerültek 1944-től kezdve napjainkig politikai vagy jogi eljárás alá – kiadatási eljárásaira vonatkozó anyag átfogó feldolgozását mindezidáig senki nem vállalta magára, az egykorú kiadványok is inkább csak a kiszolgáltatási kötelezettség tényét rögzítik, magát a változó gyakorlatot és annak hátterét nem.1 Néhány későbbi visszaemlékezés vagy a szakirodalom az ismertebb személyek és a két nagy látványos újvidéki per kapcsán utalásszerűen természetesen említi a kiadatás tényét, az esetleges visszásságokat.2 Néhány hírhedt háborús főbűnös, például Grassy József és Zöldi Márton valószínű kiszolgáltatása Jugoszláviának természetesen közismert volt, 1946–1947-re Magyarországon azonban az ügyek vesztettek bel- és külpolitikai jelentőségükből (a közismert ún. „magyar háborús főbűnösök” is kezdtek elfogyni). A kiadatási eljárások 1948 körül bekövetkezett megszűnésükre már elvesztették nagypolitikai jelentőségüket az újabb hidegháborús fejlemények előterében, és itthon mindmáig megmaradtak a magyarországi népbíráskodás egyik nem nagyon tárgyalt alfejezetének. Említésszerűen felbukkant ugyan a kérdéskör a népszerű történeti irodalomban – elsősorban ismertebb, magas rendfokozatú katonatisztek kapcsán – de levéltári források nélkül a művek meglehetős homályban tapogatóznak. Csicsery-Rónay István szerint például Szombathelyi Ferenc kiadatása „a kormány és az igazságügyi hatóságok teljes megkerülésével” történt, egyenesen „elrabolták”.3 Györkei Jenő szerint ez az eset „kézivezérléses módon történhetett”, mert „a jugoszláv kikérésnek semmi írásos nyoma nincs”.4 Ha nem is a személyes bosszúvágy birodalmába, de a totális diktatúra kiépülésének nehezen megfogható szféráiba sorolják a kiadatásokat a szakszerű munkák is. Zinner Tibor szerint a „kiadatási eljárások lebonyolítója a politikai rendőrség volt”.5 A. Sajti Enikő is utal a kiadatások esetleges „utasításos” jellegére, valamint arra, hogy a jugoszláv elhárítás szervei közvetlenül is vittek el személyeket a háború végén.6 Az alábbi levéltári forrásokra épülő és példákkal illusztrált tanulmány legfontosabb konklúziója az, hogy a tárgyalt időszakban, 1944 és 1948 között, különböző személyek különböző módon és különböző okokból kerülhettek ki háborús bűnösként Magyarországról Jugoszláviába. A szorosabban vett kiadatási eljárásra kerülő személyek kiszolgáltatási

Galántha Gergely

178

Kitekintő

ügyei azonban jogszabályokon alapultak, s ezek az ügyek így nemcsak rendelkeznek a hivatali működés során termelődött (a 20. századi gyakorlatnak megfelelően másolatokban és kapcsolódó iratokban bővelkedő) levéltári forrásanyaggal, de bírtak közös – az egyes ügyekben különböző mértékben meglévő – sajátosságokkal is. Igaz ugyanakkor, hogy a zilált és gyorsan változó bel- és külpolitikai viszonyokat (elsősorban a jugoszláv– magyar diplomáciai viszonyt, de a háborús bűnösök kiadatására vonatkozó nemzetközi gyakorlat változását is értve ez alatt), valamint a vádlottak eltérő politikai jelentőségét maguk a kiadatási eljárások is tükrözték, s így nehéz az eljárásokról egységes séma alapján beszélni. A háborús bűnösként Jugoszláviának kiszolgáltatott személyek kiadatási eljárásainak részletekbe menő tárgyalása számos ponton egészítheti ki a korszakkal kapcsolatos történelmi ismeretünket.7 Rávilágít arra, hogyan kezelte a közelmúltat mind Magyarország, mind Jugoszlávia a negyvenes évek végén, ebben a viszonyban milyen szerepet töltöttek be a két ország viszonyában egyaránt érintett háborús bűnösök, illetve az ellenük indított eljárások. Az ügyek vizsgálatán keresztül tovább pontosítható a háborús bűnösség – mint politikai fogalom – és az ehhez kapcsolódó egykori (és áttételesen a mai) szóhasználat tartalma és annak változása. Hasonlóan az egykori hivatalokhoz, ilyen értelemben használom én is a terminust az alábbiakban, függetlenül attól, hogy az illető személy(ek)nek volt-e része a második világháború idején a magyar állam nevében elkövetett atrocitásokhoz, illetve, hogy azután valamilyen bíróság vagy szervezet bűnösnek találta-e őket vagy sem.8 A kiadatások tanulmányozása demonstrálja azt is, hogy Jugoszlávia mellett – amely szinte kizárólagos jogot formált a megszállt Délvidéken működő személyek felelősségre vonására, és több ízben a magyar állam szemére vetette, hogy nem tesz eleget nemzetközi és morális kötelezettségeinek – a magyar állam az adott történelmi-politikai keretek között, nemcsak komolyan vette a „fasiszta maradványok felszámolását” (az 1945 utáni Magyarországon számos nem kiadatással végződő eljárás indult délvidéki vonatkozású ügyekben, a kiadatások megszűnte után is), de egyúttal a Fegyverszüneti Egyezmény (FE) kiadatási előírásait is igyekezett jogszerűen betartani, amennyire ez a korlátozott szuverenitásból kifolyólag lehetséges volt.9 Háborús bűnösök felelősségre vonása a bűncselekmény helyszínén Okulva a hasonló szándékok első világháború végi kudarcából, a szövetségesek a háború során számos alkalommal leszögezték, hogy a harcokat követő felelősségre vonásoknak az elkövetett atrocitások helyszínein kell bekövetkeznie és ez a szándék bekerült a legyőzött államokkal kötött fegyverszüneti egyezményekbe.10 Ez alól csak azok a vádlottak voltak kivételek, akiknek a cselekményei nem korlátozódtak egy helyszínre, illetve országra, ezért felettük a Nürnbergben székelő Nemzetközi Katonai Törvényszék ítélkezhetett. Mindazonáltal a szövetségesi határozat helyi kodifikációi tartalmaztak néhány inherens ellentmondást, nem beszélve arról, hogy megvalósításának mikéntje függött a földrajzi helyszíntől is. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a szövetségesek háborús bűnösöket érintő, elviekben legalábbis azonos joggyakorlata csak időleges volt, s megszűnt a hidegháború eszkalációjával. A szövetséges deklarációk politikai döntések voltak, így nem rendelkeztek például azokról a jogi formaságokról és konkrét körülményekről, amelyek fennállása esetén

Galántha Gergely

179

Kitekintő

életbe lép a kötelezettség, továbbá arról, hogy milyen a határozat viszonya a változatlanul érvényben lévő jogelvekhez. A jogi értelemben kiadatásnak nevezhető aktusra ugyanis számos, évszázadokon keresztül kiérlelt és a nemzetközi büntetőjogban elfogadottá vált alapelv vonatkozott, noha egységes nemzetközi szabályozására a kísérletek ellenére nem került sor a második világháború előtt.11 A köztörvényes bűnözők kiadatására vonatkozó rendelkezések mindenekelőtt az érintett országok közötti kölcsönös bűnügyi jogsegély keretében történtek, s kétoldalú egyezményeken alapultak. Ennek az együttműködésnek az alapja az elismert állami szuverenitás és az abból következő ama jog volt, hogy az állam a saját területén szabadon dönt egy adott cselekmény bűntettként való értékeléséről, annak üldözéséről, illetve az eljárás lefolytatásáról vagy akár a kiszolgáltatásról. A 20. századra tehát a kiadatási eljárás hagyományosan az érintett országok közötti két- vagy többoldalú megállapodásokon, valamint néhány, ezekben a szerződésekben tételesen is rögzített jogelveken alapult, amelyek sérelme esetén a kiadatás megtagadható. A kiadatásnak tehát helye lehetett abban az esetben is, ha a két érintett ország között nem állt fenn kötelező érvényű megállapodás; ebben az esetben a megkeresett állam saját szuverenitása és belső jogrendje alapján döntött az ügyben. Magyarországon ilyen esetben a Büntető Perrendtartás 476. §.-a volt irányadó. A szerződések vagy felsorolták, vagy egyéb, eliminatív módszerrel rögzítették a kiadatás alapjául szolgáló bűncselekmények sorát. Legfontosabb, az egyenrangú felek együttműködéséből következő jellegzetessége ezeknek a kettős kriminalitás elve (a szóban forgó bűncselekmény mindkét államban büntetendő), valamint a reciprocitás elve (mindkét állam kiadja a megállapodásban rögzített bűncselekmény címén kikért és az egyéb feltételeknek is megfelelő gyanúsítottat) volt.12 A kikért személy csak a kiadatási kérelemben szereplő bűncselekményért volt felelősségre vonható. Számos bűncselekményért hagyományosan nem volt szokás engedélyezni a kiadatást, így például adócsalásért (egy bizonyos fokig), tisztán politikai bűncselekményért vagy tisztán katonai jellegű bűncselekményért. Továbbá nem volt gyakorlatban saját állampolgár kiszolgáltatása sem, legalábbis a francia és német jogfejlődést követő államokban (az európai kontinens nagy részén, beleértve Jugoszláviát és Magyarországot). A kiadatást megtagadták abban az esetben is, ha ugyanazon bűncselekményért már jogerős ítéletet kapott az elkövető abban az országban, amelytől őt kikérték, vagy a kérelem nem felelt meg a formaságoknak (határidő betartása, dokumentáció stb.) Mindazonáltal maradt néhány problematikus pontja ezeknek az elveknek. Bizonyos bűncselekmények természetéből és az extraterritoriális joghatóság egyes formáiból kifolyólag egy személy feletti joghatóságra egynél több állam tarthatott igényt.13 Kérdéses továbbá az is, mit is foglal magába a „tisztán katonai jellegű” bűncselekmény.14 A legnehezebben elbírálható eset talán a délit complexe, amikor egy politikai vétség köztörvényes bűncselekménnyel kapcsolódik össze, illetve amikor a bűncselekménynek politikai dimenziója van. A nehézséget az jelenti, hogy valójában hol is húzódik a vonal a politikai (amiért a kiadatás megtagadható) és a köztörvényes bűntett között.15 A politikai tartalommal is bíró esetek vizsgálata nemcsak a bűntettek osztályozásának dilemmájára világít rá, de arra is, hogy az ilyen esetekben hozott döntésnek komoly külpolitikai tartalma is lehet. Ugyanakkor megállapítható, a kiadatásnál megkövetelt formaságok éppúgy szolgálhatják a gyanúsított emberi jogait és óvhatják meg őt az önkényes eljárásoktól, mint biztosítják az államok minél hatékonyabb együttműködését a bűnüldözésben.16 Még problematikusabb a helyzet háborús bűntett

Galántha Gergely

180

Kitekintő

esetében, függetlenül az elkövetett atrocitások mértékétől. Nemcsak az a vita tárgya, mi tekinthető pontosan háborús bűntettnek, hanem az is, hogy azok valójában mennyiben tekinthetőek politikai tettnek vagy mennyiben van politikai tartalmuk.17 Jugoszláv– magyar viszonylatban a háború után egyéb, a helyi sajátosságokból adódó problémák is felmerültek; egyebek közt a területi változásokból következőleg az állampolgársági tényező is fejtörést okozott a magyar Igazságügyi Minisztérium tanácsosainak. Háborús bűnös személy átadására, illetve eljárás alá vonására elméletileg egyéb jogi lehetőségek is voltak és vannak a szorosan vett kiadatáson kívül, például az extraterritoriális joghatóság jegyében végrehajtott, de a menedéket nyújtó állam szuverenitást sértő abdukció; vagy például a bűnös személy közigazgatásilag történő kiutasítása, kitoloncolás.18 A kiadatásra vonatkozó rendkívül összetett joggyakorlatba került bele tehát a politikai bűnözők egy speciális csoportjára, a háborús bűnösökre vonatkozó kiadatási kötelezettség, mely úgy tűnt, legalábbis 1945-ben, hogy jelentős részben felülírja a köztörvényes bűnözők vagy gyanúsítottak esetében továbbra is fennálló, hagyományos kiadatási elveket. Az állami szuverenitáson és egyfajta horizontális jellegű nemzetközi igazságszolgáltatáson alapuló nemzetközi jogrend helyébe tehát egy újfajta séma látszott kerülni, amely a háborús bűntettesek vagy gyanúsítottak kiadatásában meghozandó döntést (is) kivette az érintett állam hatásköréből. Ezt a nemzetközi jogi átrendeződést látszott megtestesíteni a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék felállítása és működése. Ez a változás ráadásul egy olyan történelmi helyzetben következett be, amikor Magyarország és Jugoszlávia között még az esetleges korábbi kiadatási együttműködés feltételei is alig-alig álltak fenn a magyar állam korlátozott szuverenitása, a vesztes háborúból adódó felelőssége, a Vörös Hadsereg jelenléte, Jugoszlávia kiemelt nemzetközi státusa és a „forradalmi” igazságszolgáltatás elveinek alkalmazása folytán. Ezt a szituációt a kiadatásokban elsődlegesen érdekelt állam, Jugoszlávia igyekezett intézményesíteni is, mindaddig jó eredménnyel, amíg ezt a nemzetközi környezet lehetővé tette. Magyarország kiadatási kötelezettsége és az eljárások magyar jogi-politikai háttere A magyar államvezetésnek már a háború során voltak értesülései a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió szándékairól a felelősségre vonásokat illetően. Az esetleges jövőbeni kiszolgáltatási kötelezettség lehetett ama néhány magyar honvéd- és csendőrtiszt 1944. januári Németországba szökésének egyik mozgatórugója, akiket a délvidéki vérengzések miatt még a háború idején magyar haditörvényszék elé állítottak. Csatay Lajos, a Kállaykormány honvédelmi minisztere szerint a szökésben lévő vádlottak nem is elsősorban egy súlyos hazai ítélettől, hanem inkább „esetleges változások esetén [...] népítélettől” tartottak, hogy „bizonyos körülmények között” a magyar kormány a kiadatásukra kényszerül majd.19 A német megszállással a kérdés ideiglenesen lekerült a napirendről, az itthon még letartóztatásban lévő vádlottakat felmentették, a Németországba szökött tisztek pedig részben a Waffen-SS tagjaiként, részben visszatértük után, a Sztójay- és a nyilas kormány szolgálatában tovább folytatták tevékenységüket a háború végéig. A győztes szövetséges hatalmak általános szándékai Magyarországon végül is az 1945. január 20-i Fegyverszüneti Egyezmény 14. pontjában fogalmazódtak meg, amely a háborús bűnösöket illetőleg kimondta, hogy „Magyarország közre fog működni a háborús

Galántha Gergely

181

Kitekintő

bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben e személyek felett”.20 Ennek a későbbiekben miniszterelnöki rendeletként és törvényként is kihirdetett kötelezettségnek volt folyománya és kiegészítése a kiadatást szabályozó 1945. évi 4770. M. E. számú rendelet, amely egyebek mellett kimondta, amennyiben háborús bűncselekménnyel vádolt személy, illetve vagyontárgyainak kiszolgáltatása iránt megkeresés érkezik, „a megkeresés tárgyában a külügyminiszterrel egyetértve az igazságügyi miniszter intézkedik. (2) Az igazságügyi miniszter az (1) bekezdés alapján hozott határozatának végrehajtására a népügyészséget utasítja”.21 A két évvel későbbi párizsi békeszerződés pedig változatlanul fenntartotta Magyarország háborús bűntettek elkövetésével vádolt személyekkel szembeni korábbi kötelezettségeit.22 A jogi háttér azonban továbbra is képlékeny maradt, mert elméletileg hatályban maradt 1947-ig a Magyarország és Jugoszlávia közötti, Magyarországon 1930-ban becikkelyezett kiadatási egyezmény, amely természetesen tartalmazta a kiadatási eljárás nemzetközileg elismert alapelveit.23 Ennek a „burzsoá” kormányok által kötött egyezménynek ugyan kérdéses volt a valós érvénye, egyebek mellett azért, mert nem kifejezetten háborús bűnösökre vonatkozott, de e megállapodás hiányában is útmutatóak lettek (volna) a magyar büntető perrendtartás már említett rendelkezései a kiadatás formaságait illetően.24 A magyar állami szervek próbáltak ragaszkodni ahhoz, hogy a kiszolgáltatások lehetőleg hivatalos „kiadatás” formájában történjenek, részben az ügyek nagy politikai jelentősége miatt, részben pedig azért, mert a hivatalos út lehetővé tette (volna) a kiszolgáltatást az említett formai követelményekhez kötni, adott esetben megtagadni és jogi biztosítékokat kapni a külföldi eljárásokat illetően – legalábbis csak elvben, ahogy azt látni fogjuk a későbbiekben. Magyarország azonban hosszú ideig nem volt abban a pozícióban, hogy érvényesítse jogi álláspontját, és a kiadatásra olyan esetekben is sor került, amelyek a háborút megelőző jogelvek és gyakorlat alapján nemcsak demokratikus körülmények között, de két szuverén állam egyenrangú viszonyában sem kerülhetett volna sor, függetlenül az adott személy bűnösségétől vagy ártatlanságától. A kiadatási alapelvek sérelme közül legszembetűnőbb természetesen a reciprocitás teljes hiánya, bár a két ország viszonyában fel sem merülhetett olyan tabutéma és hivatalosan nem is létező fogalom, mint a jugoszláv atrocitások kérdése. Az egyes konkrét esetekben azonban a végső szó a Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottságot (SZEB) illette, melyet a FE alapján állították fel, abból a célból, hogy ellenőrizze annak végrehajtását. Az 1947-ig (a békeszerződésig) működő és elvileg a szövetségesek egészének álláspontját képviselő és közvetítő testület élén Kliment Jefremovics Vorosilov marsall, majd Vlagyimir Petrovics Szviridov altábornagy állt, és a testületnek vétójoga volt a háborús bűnös vádlottak ügyeiben is. Szerepéből kifolyólag a SZEB nemcsak az egyes ügyek kapcsán kialakult magyar–jugoszláv vitákat döntötte el véglegesen, de a kormány felett álló hatalomként felülírta a magyar kormány, illetve az Igazságügyi és Külügyminisztérium jogértelmezését. Ami azonban a SZEB működésének nyomatékát adta, az a Vörös Hadsereg jelenléte volt. Titkosszolgálati szervei együttműködtek a megfelelő jugoszláv hatóságokkal, ugyanakkor nem egy, délvidéki ügyekben érintett magyar személy került fogolyként a Szovjetunióba is.25 Valójában tehát a szovjet érdekszféra kiterjedésével alakultak ki Magyarország számára azok a keretek, amelyek meghatározták a „múlt bűneivel való

Galántha Gergely

182

Kitekintő

leszámolás” politikáját, s ennek megfelelően alakultak az 1944 utáni magyar kiadatási eljárások fő ismérvei is. A jugoszláv álláspont 1944 végétől, a Délvidék visszahódításával egyidejűleg kezdődött meg a háborúért és az atrocitásokért felelős vagy felelősnek tartott személyek, közösségek elszámoltatása. Ez a kezdetben több jugoszláviai nemzetiséget egyaránt érintő, hivatalos és törvényes formákat nélkülöző kollektív megtorlás hamarosan differenciáltabban került alkalmazásra.26 Ennek okát Jovan Veselinov Žarko, a Jugoszláv Kommunista Párt Vajdasági Bizottságának titkára úgy fogalmazta meg, hogy „Magyarország mint állam számunkra soha nem lehet olyan veszélyes, mint a hitleri Németország volt. Németország az az ország, amely ismét felléphet népünk ellen, ha nem semmisítjük meg”.27 Ez a többirányú politikai érdek így a megtorló időszakot követően a háborús bűnösség kérdését tekintve két, egymástól különböző joggyakorlat forrásává vált. A német nemzetiségű állampolgárokat kollektíve továbbra is bűnössé nyilvánították, vagyonukat elkobozták és kiutasították az országból. A többiek, így a magyar nemzetiségűek is, ugyan elvileg az egyéni bűnösség elve szerint voltak felelősségre vonhatók, de a kollektív bűnösség elvének jelenléte a jugoszláv jogrendben számos következményt vont maga után mind a magyar nemzetiség megítélésében, mind jugoszláv történettudat kialakulásában a háború után. A Jugoszláviában hivatalosan háborús bűnösnek nyilvánított 26 068 főből 3437 volt magyar.28 Ezek jelentős része a helyi magyar nemzetiségű lakosságból került ki, azonban éppen a legfontosabbak, a bácskai háborús katonai és polgári közigazgatás prominens alakjai az 1944-es evakuáció során – vagy már korábban – elhagyták a délvidéki területeket. A leghírhedtebb személyeket így döntően Németországban vagy Magyarországon tartóztatták le különböző hatóságok. Jugoszlávia tehát szoros együttműködésre volt kényszerülve a magyar és szovjet hatóságokkal, ha saját maga akarta demonstrálni a fasizmussal való teljes és kíméletlen leszámolást. Az új jugoszláv állam érdekeit Magyarországon a magyar békeszerződés megkötéséig az Obrad Cicmil ezredes vezette jugoszláv katonai misszió, majd pedig a követség képviselte. Ameddig és amennyiben lehetett, a jugoszláv állami szervek, elsősorban a titkosszolgálat, az OZNA (Odelenje za Zaštitu Naroda) igyekezett saját hatáskörben is eljárni, részben együttműködve a Vörös Hadsereggel, de önálló akciókban később is kihasználták a magyar állam korlátozott szuverenitásából és tényleges cselekvőképtelenségéből adódó lehetőségeket. Mindazonáltal a kutatás számára továbbra is tisztázandó az a kérdés, hogy milyen volt a viszonyuk a magyar titkosrendőrségi szervekkel. Noha a legtöbb esetben a jugoszláv delegáció a SZEB vezetésének támogatásával érvényesíteni tudta álláspontját, némely kardinális esetben, így például Bárdossy László volt miniszterelnök kiadatása ügyében a SZEB nem osztotta a jugoszláv nézetet, vagy legalábbis nem fektetett rá nagy súlyt. A hivatalos jugoszláv álláspont, az új kommunista állam alapvető legitimációs és nemzeti érdekeinek megfelelően, a legszélsőségesebben értelmezte a magyar állam kiszolgáltatási kötelezettségét, s nem ismert el semmilyen jogi, formai vagy elvi kifogást. A magyar állami szervek ismételt értesítései ellenére sem volt figyelemmel a magyar jogszabályokra, konzekvensen igyekezett precedenst teremteni a kérdésben a formai

Galántha Gergely

183

Kitekintő

követelmények (például bizonyítékok bemutatása, jogerős jugoszláv bírói letartóztatási határozat) figyelmen kívül hagyásával olyan esetekben is, amikor a kikért személy bűnösségének vagy az alapos gyanúnak bizonyítása egyébként nem okozott volna nehézséget. Kiadatási kérelmeikből, illetve az eljárások dokumentumaiból egy olyan „forradalmi” jogfelfogás bontakozik ki, amelyben a háborús bűnösséggel vádolt személy, részben függetlenül valós vagy vélt szerepétől, azonnal törvényen kívüli (legalábbis a jogállami kereteken kívüli) személlyé vált, megfosztva az ártatlanság vélelmétől és a legalapvetőbb védekezési lehetőségektől. Éppen ezért a vádlottak és magyarországi védőik igyekeztek mindent elkövetni, hogy a kiszolgáltatás ne következzen be, noha a magyarországi népbíróságok joggyakorlata is számos visszásságot mutatott. A kiadatási eljárások további jellegzetessége az, hogy a jugoszláv álláspont háborús bűnösnek tekintette gyakorlatilag a teljes háborús magyar hivatali kart, ezzel valamiféle kollektív magyar bűnösség színezetét adva a kérdésnek és elmosva a határt a felelősség különböző kategóriái között. A Szabadság 1947. március 21-i száma beszámolt arról, hogy Jugoszlávia állítólag 343 háborús bűnöst kért ki Magyarországtól, köztük Horthy Miklóst, Kállay Miklóst, Lakatos Gézát, Dövényi Nagy Lajost és másokat.29 Egy állítólagos, a jugoszláv delegáció által a szokásostól eltérő gyakorlattal közvetlenül a magyar Belügyminisztériumhoz intézett megkeresésben 173 személy kiadatását kérték.30 A kutatás ugyan ez idáig nem igazolta vissza, hogy Jugoszlávia hivatalosan is kikérte volna Horthy volt kormányzót, de a háborús délvidéki magyar közigazgatás számos prominens személyiségét és Bárdossy Lászlót valóban igyekeztek hivatalos úton megszerezni. A kiadatásnak és a háborús bűnösségnek volt egy ritkán említett, de a jugoszláv állam számára igen fontos vonatkozása, mégpedig a kikérő anyagi érdekeltsége a háborús bűnösség megállapításában; a kiterjesztő értelmű álláspontnak megfelelően Jugoszlávia jogot formált az összes háborús bűnös vagyonának kisajátítására is, kezdetben függetlenül még állampolgárságuktól is.31 Ez komoly vitákat idézett elő nemcsak a két ország között, de az illetékes magyar hatóságok berkeiben is, mert a kisajátítás lehetősége komoly gyakorlati problémákat vetett fel (például, mi legyen a földreform céljaira már kisajátított földdel), és súlyos jogi, illetve politikai problémákat rejtett magában. A jugoszláv kormány folyamatosan sürgette a kérdés rendezését, miközben mérsékelte is kezdeti álláspontját, s hozzájárult ahhoz, hogy a jugoszláv állampolgárságú háborús bűnösök (mindenki, aki 1941. április 10-én az volt) magyarországi vagyontárgyait a magyar állam sajátítsa ki, azzal a feltétellel, hogy ennek teljes ellenértékét megkapja a délszláv állam.32 Ennek megfelelően az Eisele-ügyben hozandó döntésnek elvi jelentősége is lett volna. 1946 elején a Jugoszláv Delegáció jegyzékben kérte a magyar kormányt Eisele Bálint háborús bűnös, jugoszláv állampolgár magyarországi ingatlanainak telekkönyvi átírására a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság javára. A Delegáció a kérés jogi alapjául az említett 4770. sz. magyar kormányrendeletet, valamint az Odžaci Járási Konfiskáló Bizottság 6944/1945. számú február 21-i határozatát jelölte meg.33 A kérelem igen kellemetlenül érintette a magyar Igazságügyi Minisztériumot. Az említett magyar rendelet ugyanis az ingóságokra vonatkozott, de különben sem volt arra lehetősége a magyar kormánynak, hogy külföldi állam kérésére, annak javára kisajátítson bármilyen ingatlant.34 A kérelem teljesítése nemcsak a hazai joggyakorlattal lett volna összeegyeztethetetlen, de ellentétes lett volna a lex rei sitae, azaz az állam saját területe felett gyakorolt bírósági joghatóságának nemzetközi elvével is.35 Nemzetközi egyezmény hiányában különben sem volt arra lehetőség, hogy egy külföldi állam bírósági ítéletét

Galántha Gergely

184

Kitekintő

Magyarországon végrehajtsák, hacsak nem egyfajta részleges kölcsönösség alapján.36 Noha a magyar kormány tudatában volt korlátozott mozgásterének, igyekezett elkerülni az alapvető állami jogok további korlátozását, amit a fenti kérés teljesítése eredményezett volna. Az effajta jogfeladás a FE többi aláíró állama számára olyan precedenst teremtett volna, amely különösképpen aggályosnak látszott.37 Az ügynek a másik lényegbevágó vonatkozása Eisele Bálint német származásának tényéhez kapcsolódott (noha őt magát nem kérték ki, de állampolgárságának hivatalos megállapítása is problematikus lett volna). A kollektív bűnösség elve (valószínűleg amely alapján Eisele háborús bűnösnek számított), akárcsak az exkulpációé, idegen volt a magyar jogrendtől, így tulajdonának kisajátítására a magyar bírói hatóságoknak még kevésbé lett volna jogalapja.38 Egy ilyen gyakorlat bevezetése pedig a már említett módon lehetett volna aggályos a többi állam részéről. A döntés előtt a magyar kormány mindenesetre igyekezett tájékozódni a jugoszláv félnél, hogy vajon magyar egyének vagy jogi személyek élvezik-e ugyanazokat a jogokat, mint a jugoszláv állampolgárok a jugoszláviai ingatlanbirtoklás tekintetében, illetve hajlandó-e a jugoszláv kormány, a kölcsönösségi elv alapján, végrehajtani a magyar népbíróságok jogerős ítéletét a jugoszláviai tulajdon kisajátítását illetőleg?39 Nem meglepő módon, a válasz elutasító és arrogáns volt. A Jugoszláv Delegáció nem kívánt semmilyen jogvitába bocsátkozni.40 Álláspontjuk szerint háborús bűnösökkel kapcsolatban nem a nemzetközi magánjog, hanem a háború idején kialakult új elvek az irányadóak, így a magyar kormány jogi aggályai irrelevánsak a kérdésben.41 Állításuk szerint a kisajátításra vonatkozó jugoszláv kérelem elutasítása olyan, mintha a magyar kormány „menedéket nyújtana a háborús bűnösöknek”, megszegvén a FE és a 4770-es rendelet előírásait.42 A magyar kormány tehát igencsak kellemetlen dilemmával szembesült. Igyekeztek azonban közvetlenül egyezkedni a Jugoszláv Delegációval, mert tartottak attól is, hogy ha az a SZEB vezetéséhez fordul, még kevésbé lesz kedvező a végkifejlet, hiszen a SZEB „tapasztalatunk szerint a finom jogi megkülönböztetések iránt nem bír különösebb érzékkel és elsősorban politikai szempontokat tart szem előtt”.43 A kérdés esetleges parlamenti megvitatása pedig egyidejűleg tenné otthon nyilvánvalóvá az ügy jogi képtelenségét és hívná fel a Fegyverszüneti Egyezményt aláíró államok figyelmét a beláthatatlan következményekkel járó hasonló követelések benyújtására. De egy precedens értékű kétoldalú megegyezés viszont azért volt sürgető, mert a folyamatban lévő békekonferencia, illetve a békeszerződés is nemkívánatos módon nyúlhatott volna a kérdéshez. Hosszas belső egyeztetések után az Igazságügyi Minisztérium végül megindította a kisajátítási eljárást a magyar állam javára Eisele Bálint magyarországi tulajdonára.44 Mindazonáltal a kétoldalú megegyezés előkészületei félbemaradtak az érdekek összeegyeztethetetlenségének és a nemzetközi kapcsolatok megváltozásának köszönhetően.45 A magyar kormány álláspontja A magyar kormánynak, illetve állami szerveknek meglehetősen szűk mozgástere adódott a kiadatási ügyekben. E mozgástér mértékének megítélése azonban nehéz, egyrészt mert az változott az idő előrehaladtával, és különbözött az egyes esetekben, továbbá pedig nehéz beszélni egységes magyar hivatali álláspontról is, annak ellenére, hogy a kikért

Galántha Gergely

185

Kitekintő

személyek legtöbbjének át kellett mennie a magyar hivatali mechanizmuson. Ahogy azt a korábban idézett rendelet előírta, a kérdéskörben első helyen érintett intézmények a Külügyminisztérium és az Igazságügyi Minisztérium voltak, de felmerültek a Belügyminisztérium, a Népügyészség illetve a titkosrendőrség különböző szerveinek politikai érdekei is. Vitás esetekben számos eltérő értelmezés és megoldási javaslat született; a „legkonzervatívabb”, hagyományos európai jogelveken alapuló álláspontot általában az Igazságügyi Minisztérium jogi tanácsadói képviselték, általában hiába, mert különösen a hírhedtebb háborús bűnösök esetében (de általában az egész kérdéskörben) megkerülhetetlen volt a döntés külpolitikai vonatkozása. Az Igazságügyi Minisztérium élén az általunk tárgyalt időszakban leginkább szociáldemokrata miniszter állt (Valentiny Ágoston, majd Ries István), akik „mérsékeltebb” álláspontot képviseltek a nagyobb kommunista befolyás alatt álló végrehajtó szervek, illetve a túl nagy nyomás alatt álló külügyminiszterrel szemben. Amennyiben lehetséges volt, a kormány igyekezett a kiadandó személyek felett népbírósági ítéletet is hozatni. A külügyminiszter hangsúlyozta az igazságügyi miniszternek, hogy „a külügyminisztérium és ezzel összefüggésben a nemzetközi közvélemény tájékoztatása népügyészségeink és népbíróságaink működéséről éppen olyan fontos, mint a működés maga (…) a demokrata Magyarországot a nemzetközi közvélemény nagyrészt abból a szemszögből fogja megítélni, hogy miként számolják fel népbíráink az elmúlt rendszert”.46 Kiadatási ügyek Mivel a jogi értelemben vett és dokumentált kiadatási eljáráson csak a gyanúsítottak egy része ment keresztül, lehetetlen a Magyarországról kivitt háborús bűnösséggel vádolt személyek létszámát megállapítani. Összeszedésüket és elszállításukat legkésőbb Budapest ostroma idején saját kezűleg kezdték meg a magyar politikai rendőrség szervei (a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya és a Magyar Államrendőrség Politikai-Rendészeti Osztálya), valamint a jugoszláv titkosrendőrség és a szovjet hatóságok, részben egymástól függetlenül.47 Az ún. „magyar háborús főbűnösök” jelentős részét az amerikai hatóságok fogták el a háború végén Németországban. További személyek kerültek a magyar és szovjet hatóságok hálójába a nyugatról hazajövők ellenőrzésére felállított szűrőpontok tevékenységének eredményeként, valamint az országos nyomozásokkal és a népbíróságok, illetve népügyészségek tevékenységével. A jugoszláv titkosszolgálat 1945 elején nemcsak 36 Budapesten menedéket kereső szerb és horvát civil személyt, valamint később a Bécsben bujkáló „Nedić-pártiakat” (a szerbiai német megszállás idején működő kollaboráns szerb kormány vélt vagy valós támogatóit) szedte össze, de mások mellett a magyar politikai rendőrség által letartóztatott Báthory Géza csendőr alezredest, aki az újvidéki razzia idején a csendőrség és a rendőrség közötti koordinációs feladattal volt megbízva. Érdekében a Budapestre menekült jugoszláv állampolgárok egy csoportja petíciót nyújtott be a rendőrségnek, amelyben kiemelték, hogy a nyilas rezsim idején Báthory „nemes, emberbaráti szívre” valló cselekedettel mentette meg őket a nyilas razziáktól és a szinte biztosnak látszó Duna-parti kivégzésektől.48 Báthory Gézát végül az 1945-ös nagy újvidéki perben ítélték halálra. Noha Báthoryt minden valószínűség szerint a magyar hatóságok tartóztatták le először, átadása a jugoszláv hatóságoknak úgy tűnik, hogy nélkülözte a kiadatás minden

Galántha Gergely

186

Kitekintő

formaságát. Abdukcióhoz közelítő esetek azonban később is előfordultak. Pucsay Kálmán, az egykori óbecsei tűzoltó szolgálat parancsnoka 1947. május 4-én utazott Pécsről Budapestre, az osztrák–magyar labdarúgó meccsre. A szemtanúk akkor látták utoljára, amikor a meccs alatt a Jugoszláv Delegáció beosztottjaival beszélgetett. Egy idő után kiderült, hogy az újvidéki népbíróság öt társával, Siflis Imrével, Szanka Horváth Ferenccel (a „becsei Zöldi Mártonnal”), Tiszavölgyi Szonomár Lászlóval, Kiss Vincével és Terék Mártonnal együtt halálra ítélte 1947. december 17-én.49 Felesége személyesen járt közben a Külügyminisztériumban, számos beadványt is készített, ezekben igyekezett férje szerepét tisztázni a kérdéses bűncselekményben. Leírta, hogy 1943-ban a szegedi V. Hadtest hadbírósága kivégzett néhány partizángyanús személyt, akiket óbecsei gyújtogatással vádoltak. Mivel tűzesetekről volt szó, férjét is kihallgatták, mint szakértőt, de tolmácsként is közreműködött. Az asszony ugyanakkor utalt arra is, hogy a háború utáni őt terhelő vallomások a kivégzett partizánok rokonságától eredtek, így diplomáciai közbenjárást kért az ügyben.50 Mindazonáltal a minisztérium nem látott lehetőséget a közbenjárásra, úgy ítélték meg, hogy bármiféle közbelépési kísérlet csak „rontana” a helyzeten.51 Pucsay Kálmánt 1948. január 14-én ki is végezték Jugoszláviában.52 Boros László tartalékos főhadnagy 1945. május 28–29-én este Nagykanizsán tartózkodott, amikor tolmáccsal érkező orosz katonák elvitték, állítólag egy ezredes ügyében való kihallgatásra. Ezután nyoma veszett, csak 1946. június elején érkezett tőle egy levél, amelyben élelmet és ruházatot kért, valamint tudatta, hogy 5 év szabadságvesztésre ítélték. Kérte a minisztériumot ügyében való közbelépésre, hozzátéve, hogy noha a szombathelyi dandár kémelhárítóinál szolgált, és ebben a beosztásában vett részt a délvidéki bevonulásban, 1941 augusztusában leszerelt, és azóta nem volt katona.53 A Külügyminisztérium augusztusban érdeklődött a Jugoszláv Delegációnál, hogy milyen alapon történt Boros kiszállítása, valamint milyen bűncselekmény alapján ítélték el.54 A hónapokkal később megérkező, a magyar fél által sürgetett jugoszláv válasz szerint Boros a „magyar fasiszta kémelhárító szolgálat tisztje” volt, aki a Sárvárott működő „koncentrációs tábor” jugoszláv foglyait feljelentgette és kínozta. A Muravidék megszállásakor „tömegesen” jelentette fel a „fasiszta Magyarország” iránt ellenséges embereket, akik közül a jugoszláv irat szerint sokat meggyilkoltak vagy internáltak. Emiatt a jugoszláv bíróság 5 évi szabadságvesztésre ítélte, de 1946. május 29-én meghalt a sremska mitrovicai büntető-javító intézetben.55 Tárgyalt korszakunkban a háborús bűnösként kikért személyek kiszolgáltatásának megakadályozására még akkor is kicsi volt az esély, ha a magyar kommunista párt helyi szervei igyekeztek közbelépni a gyanúsított érdekében, ahogy ez például Kókai Simon esetében történt.56 A Vörös Hadsereg bajai parancsnoksága által a jugoszláv hatóságoknak átadott Kókait, mint a „zombori magyar fasiszta rendőrség” volt tisztviselőjét a zombori kerületi bíróság 1946-ban halálra ítélte, annak ellenére, hogy a soproni igazoló bizottság igazolta, azonkívül az MKP bácsborsodi szervezetének nyilatkozata szerint „munkásságát mindenkor hivatásához híven a népi igazságnak megfelelően teljesítette”.57 A kiadatási eljárásnak egyébként meglepő mozgatórugói is lehettek, állítólag féltékenység játszott közre például az egyik esetben. Ügyvédjének beadványa szerint a háború után magyar kormányhivatalnok Novák Tomiszláv 1944-ben elcsábította Dénesfay (Dinisch) Viktor jobboldali politikus feleségét. Dénesfay megfenyegette Novákot, hogy feljelenti a Gestapónál, amit állítólag meg is tett. Noha felesége 1945-ben elvált tőle, újra feljelentette Novákot, ezúttal a Jugoszláv Delegációnál, mint a Gestapo ügynökét. A

Galántha Gergely

187

Kitekintő

Delegáció kikérte Novákot, aki hónapokat töltött börtönben, jóval többet, mint amennyit az ún. „kiadatási letartóztatás” időtartamára nézve a vonatkozó jogszabályok előírtak. 58 A Népügyészség vezetőjének jelentése szerint Novákot 1946. február 17-én átadták a Jugoszláv Delegáció megbízottainak.59 Az ún. „magyar háborús főbűnösök” többségét amerikai katonai hatóságok tartóztatták le a háború után Németországban.60 Hazaszállításuk Magyarországra 1945 őszén kezdődött meg a két kormány között létrejött megállapodás alapján, gyakorlatilag a SZEB részleges megkerülésével, azzal a feltétellel, hogy esetleges halálos ítéletüket nem hajthatják végre az amerikai katonai hatóságok engedélye nélkül.61 Erre a nürnbergi perben esetleg felmerülő kihallgatás miatt volt szükség, de ez végül is nem akadályozta a magyarországi felelősségre vonásukat és az ítéletek végrehajtását. Eljárásuk haladéktalanul megkezdődött a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályán, illetve az új államrendőrség politikai-rendészeti osztályain, majd a budapesti népbíróságon. Noha a szinte azonnal befutó jugoszláv kiadatási kérelmek teljesítése hivatott volt demonstrálni az új, demokratikus magyar kormányzat nemzetközi együttműködését a háborús bűnösök felszámolásában, ugyanezen politikai okokból nem lehetett lemondani a kiadandó személyek elleni hazai eljárásról sem. A kiadandó személyek népbírósági eljárásaiban tapasztalható sietséget tehát ezzel is lehet magyarázni. Bárdossy László ügye 1945. december 28-án a SZEB Jugoszláv Delegációja jegyzékben kérte a volt miniszterelnök, Bárdossy László és a korábbi újvidéki polgármester, Nagy Miklós kiadatását.62 A jegyzék szerint Bárdossyt az általa „Dél-Bácskában” elkövetett bűneiért állították volna bíróság elé, míg a Nagy elleni vád az volt, hogy mint a polgári közigazgatás feje, nemcsak eltűrte, de hozzá is járult polgári alkalmazottak, mint fordítók, igazoló-bizottsági tagok stb. részvételéhez a razziában.63 A kérelmet hamarosan megtámogatta a SZEB vezetése is; Tildy Zoltánhoz írt levelében Szviridov altábornagy tudatta, hogy a FE 14. pontja értelmében a SZEB „nem emel kifogást” a jegyzékben említett személyek kiszolgáltatása ellen.64 Gyöngyösi János külügyminiszter álláspontja ennek ellenére az volt, hogy Bárdossy kiadatása nem történhet meg a nemzetközi jog alapján. Véleménye szerint a szövetségesek már kiadták őt Magyarországnak abból a célból, hogy háborús bűntetteiért felelősségre vonják. Másodszor, hazai ügye már jogerős befejezést nyert a Népbíróságok Országos Tanácsánál, amely kitért Bárdossy szerepére, illetve felelősségére az újvidéki vérengzések kapcsán is.65 Értékelése szerint a jugoszláv hatóságok jegyzékükben maguk sem állították, hogy Bárdossy az ország határain kívül cselekedett volna, amely a FE említett pontjának alkalmazására adna okot. Ezért, még ha el is követte volna a neki tulajdonított bűntetteket, a territorialitás értelmében Magyarország illetékes az ügyében. A kiadatás ellen szóló további ellenérv volt a saját állampolgárok kiadatásának tilalma. Bárdossy az ellene emelt vádak legsúlyosabbjait Magyarország ellen követte el, így Gyöngyösi szerint a jogerős budapesti ítélettel a magyar kormány eleget tett a FE 14. pontjában foglaltaknak.66 A kiadatási eljárás a halálos ítélet végrehajtása miatt hamarosan el is vesztette aktualitását.

Galántha Gergely

188

Kitekintő

Nehéz megítélni, hogy Bárdossy ügyében a kormány miért és hogyan tudott ellenállni a kiadatási kérelemnek. Egyéb eljárások vizsgálata azt mutatja, a kormány a legritkább esetekben tudta csak érvényesíteni álláspontját, általában kénytelen volt elfogadni a SZEB határozatait. A külügyminiszter jogi érvelése nem játszhatott nagy szerepet; egyéb ügyekben a SZEB világosan értésére adta a kormánynak hogy az állampolgárság kérdése (amely csaknem mindegyik ügyben felmerült) nem lehet akadálya egy állítólagos háborús bűnös kiadatásának.67 Hasonlóképpen minden ilyen jellegű kifogást, beleértve folyamatban lévő magyarországi eljárást is, a jugoszláv fél a felelősségre vonás elkendőzéseként értékelt.68 Mindazonáltal Bárdossy esetében feltehetőleg az lehetett a döntő különbség, hogy ő elsősorban magyarországi bűnösnek számított, aki hadüzeneteivel minden későbbi rossznak okozója volt, s ezt a szövetségesek is így értékelhették. Noha felmerült közvetett felelőssége az újvidéki eseményekben budapesti népbírósági tárgyalásán, bizonyíték nem volt személyes érintettségére. Így a SZEB is szívességet tett a magyar kormánynak azzal, hogy a továbbiakban nem helyezett különösebb súlyt Bárdossy kiadatására, bár az 1945 októberében kezdődő népbírósági perre a jugoszláv megfigyelők, Laza Brankov, Gavrilović Vladimir és Hidvéghy Ferenc is hivatalosak voltak.69 1946. január 8-án a Jugoszláv Delegáció vezetője, Obrad Cicmil alezredes már arról tájékoztatta a magyar kormányt, hogy Jugoszlávia eltekint Bárdossy kiadatásától, és nem emel kifogást budapesti halálos ítéletének végrehajtása ellen.70 A Grassy–Zöldi ügy A Jugoszláv Delegáció bizalmas szóbeli jegyzékben kérte a magyar kormánytól Grassy József és Zöldi Márton átadását 1945. november 14-én, nem sokkal Németországból való hazaszállításuk után.71 A Delegáció egyúttal a SZEB vezetőségének is megküldte a jugoszláv kérelmet.72 A SZEB álláspontjának ismertté válása előtt azonban a magyar Külügyminisztérium még bizonytalannak tekintette, hogy vajon magyar vagy jugoszláv hatóságok lesznek az eljárni hivatott hatóságok. A minisztérium ezért felkérte a hadügyminisztert az igazságügyi miniszterrel való egyeztetésre a kérdésben.73 Időközben a Delegáció további kérelmeket terjesztett be az ügyben, ezúttal a belügyminiszterhez.74 A SZEB hamarosan közbelépett, több irányból is. Ivan Ivanovics Levuskin vezérőrnagy, a SZEB szovjet delegációjának tagja kérte a magyar belügyminisztertől a bűnösök kiadatását a „Moszkvai Deklaráció” alapján, míg Szviridov altábornagy Tildy Zoltán köztársasági elnöknél járt közben a korábban már említett levéllel, amelyben Bárdossy mellett említette Grassyt, Zöldit és Nagyot. Hozzátette, hogy mindannyian szerepelnek az Egyesült Nemzetek háborús bűnöket vizsgáló londoni bizottságának listáján, valamint további kiadandó háborús bűnösök Perepatics Pál kereskedő, Vojnics Gyula hadnagy és Fendrik István zászlós.75 Sor került az érintett felek közötti személyes kapcsolatfelvételre is. Rex titkár a külügyminiszter megbízásából 1946. január 4-én jelentette Cicmil ezredesnek, a Jugoszláv Delegáció vezetőjének, hogy a magyar kormány ki fogja nekik adni az említett személyeket, s erről az MTI is kiadta a közleményt a sajtónak. Brankov kapitány jugoszláv megbízott azonban aggódott, hogy a Népügyészségről szabadlábra helyezett Perepaticshoz hasonlóan a többieket is talán „jó sorban részesítették”.76 Időközben a Péter Gábor-féle politikai rendőrség által átadott Nagy Miklóst és Fendrik Istvánt is kiengedte a Népügyészség;

Galántha Gergely

189

Kitekintő

ezt a hírt Brankov kapitány a „legnagyobb megbotránkozással” fogadta. Kifejtette, hogy nemcsak az Egyesült Nemzetek Londoni Bizottsága nyilvánította Bárdossyt és Nagy Miklóst háborús bűnössé, amit a Népügyészségen is jól kellett volna tudniuk, de Fendrik ügyében ő „személyesen többször is eljárt” a népügyészségen. Kijelentette, hogy „jelenteni fogják Belgrádba az ügyet, úgy, hogy amíg mi szóbelileg és a sajtón is jelentjük a háborús bűnösök kiadatását, a másik oldalon szabadlábra helyezik őket”. Brankov kérte, hogy a minisztérium a „legszigorúbban” járjon el azokkal szemben, akik ezt a „botrányos szabálytalanságot” elkövették.77 Az említett személyek kiszolgáltatásával kapcsolatban az Igazságügyi Minisztérium kétféle megoldási lehetőséget vetett fel a Külügyminisztériumnak. Az első szerint különleges figyelmet kellene szentelni a kiadatás során a nemzetközi jog által előírt formaságoknak, tekintettel az elkövetett bűncselekmények súlyosságára. Így a kiadásnak kiadatás, nem pedig adminisztratív jellegű átadás formájában kellene megtörténnie. A kiadatásnak csakis a kikérő állam illetékes bíróságának határozatában megjelölt bűncselekmény címén lenne helye, ezért a kormánynak kérni kellene a Delegációt, hogy mutasson be megfelelő letartóztatási parancsot, vádiratot vagy egyéb releváns bírói határozatot. Ennek tartalmaznia kell a bűncselekmény leírását és a kikérő állam büntető törvényeinek vonatkozó cikkelyeit, amely az eljárás alapjául szolgálhat.78 A másik megoldási lehetőség szerint a kiadatás azonnal engedélyezhető lehetne, de ebben az esetben a jugoszláv hatóságoknak utólag kellene eljuttatniuk a vonatkozó mellékleteket. Ezt az eljárást indokolni lehetne azzal, hogy a Grassy és Zöldi által elkövetett bűncselekmények „annyira közismertek, hogy az azok leírását magában foglaló bírói határozatra ebben az esetben, kivételesen szükség nincsen”.79 1946. január 10-én az utóbbi döntést ismertette a magyar fél a Jugoszláv Delegációval, azzal a kiegészítéssel, hogy fenntartja magának a jogot arra, hogy a vádlottakat visszakérje enyhébb vagy „valamilyen okból nem végrehajtható” jugoszláv ítélet esetén, és rajtuk az időközben Budapesten meghozott népbírósági halálos ítéletet végrehajthassa. A miniszter ugyanakkor biztosította a Delegációt, hogy a „legerőteljesebb” nyomozást indította a még szabadlábon lévő háborús bűnösök ellen.80 A miniszter informálta az igazságügyi minisztert is, hogy „tekintettel a jugoszlávok indokolt érzékenységére”, az említett háborús bűnösök haladéktalanul kiadandóak.81 Az átadás 1946. január 17-én történt meg.82 Ahogy az az eljárások részleteiből kiderül, az igazságügyi miniszternek nem nyílt lehetősége önálló kezdeményezésekre. Minden ügy, megfelelően politikai jelentőségének és a vonatkozó jogszabálynak (4770/1945. M. E. számú rendelet) a Külügyminisztérium meghatározó jelenléte mellett folyt le. Bizonyos kérdésekben további konzultációkra került sor a Hadügyminisztériummal és a legfőbb államügyésszel is. Mindezek a tényezők azonban elégtelennek bizonyultak a szovjet álláspont befolyásolására, amely döntőnek bizonyult ezekben az ügyekben; a William S. Key vezette amerikai katonai misszió csak a Németországból való hazaszállítást intézte, a továbbiaktól azonban szigorúan távol tartotta magát.83

Galántha Gergely

190

Kitekintő

Feketehalmy-Czeydner Ferenc ügye Feketehalmy-Czeydner Ferenc csak hónapokkal később került vissza Magyarországra, mint Grassyék. Népbírósági eljárása ekkor, 1946 tavaszán azért is sürgetővé vált, mert a SZEB nevében Levuskin vezérőrnagy már közvetlenül Nagy Ferenc miniszterelnökhöz fordult a kiadatás ügyében, hivatkozva Cicmil ezredes korábbi, hasonló tárgyú kérelmére.84 Mindazonáltal a magyar kormány a valószínű kiadatás előtt igyekezett hazai népbírósági ítéletet is hozatni, ezért több ízben utasította a Népügyészséget a vizsgálat soron kívüli lefolytatására.85 A tárgyalásra 1946. május 21–22-én került sor a Budapesti Népbíróságon.86 A vádlott torokrákja miatt meglehetősen rossz fizikai állapotban volt, beszélni is alig bírt. Ítélete, akárcsak Grassy és Zöldi esetében, a legsúlyosabb volt. A fellebbviteli tárgyalásra azonban már nem került sor, mert a SZEB újabb, június 8-i közbelépésére a kiadatást nem lehetett tovább halogatni az ő és egyéb személyek (Szombathelyi Ferenc, Bajsay Ernő, Wlassits József és Jánossy Sándor) ügyében.87 A jugoszláv kérelmek, hasonlóan a korábbiakhoz, például Grassyékéhoz, FeketehalmyCzeydner és a többi vele együtt kikért személy ügyében sem voltak „felszerelve” a szükséges dokumentációkkal. A Feketehalmy-Czeydner–Szombathelyi-csoportnak az esetében a magyar kormány azonban nem az elkövetett bűncselekmények súlyosságát és hírhedtségét vette alapul a kiadatási kérelem elbírálásakor, hanem külön-külön megvizsgálta az eseteket. Feketehalmy-Czeydner ügye tűnt a legkevésbé problematikusnak, mert a népbíróság már első fokon megállapította a kiadatási kérelemben foglaltakat.88 Szombathelyi Ferenc ügye Némely szerző szerint Szombathelyi kiadatása vetette fel leginkább a kiadatási eljárások jogszerűségének kérdését.89 A kiadatási eljárásokkal kapcsolatos irodalmias polémia kapcsolódott az egykori vezérkari főnök rendszerváltás utáni rehabilitációjához.90 Tény, hogy a Feketehalmy-Czeydner Ferenccel együtt kikért Szombathelyi Ferenc kiadatása némileg problematikusabb volt tábornoktársáénál, noha korántsem olyan mértékben, mint ahogyan azt az említett szerzők tudni vélik, azonkívül semmivel sem volt rejtélyesebb, mint bármelyik másik kiadatási ügy.91 A dilemmát az Igazságügyi Minisztérium tanácsosainak az eljárás során továbbra is az okozta (akárcsak a többi esetben), hogy hogyan lehet a kényszerű politikai célt (azaz a kiadatást) a jogelvek sérelme nélkül elérni. Feketehalmy-Czeydnertől eltérően Szombathelyi ügyében ugyanis a budapesti népbíróság első fokon tényként állapította meg, hogy a vádlott a „Délvidéken nem akart semmit”, az utasításokat az akkori hadügyminisztertől kapta.92 Alapvető felelőssége az ítélet szerint abban mutatkozott meg, hogy a bűncselekményeket nem igyekezett akkora szigorúsággal megtorolni, amekkorával az kötelessége lett volna.93 Azaz a budapesti népbíróság nem állapította meg a kiadatási kérelemben foglaltakat. Ezért felmerült annak a lehetősége is, hogy az esetleges kiadatás esetén a magyar Igazságügyi Minisztérium hivatalos megfigyelőt küldjön a jugoszláv tárgyalásra.94 A vádlott és védője persze szerette volna itthon befejezni az eljárást, hiszen jogerős hazai ítélet birtokában a non bis in idem jogelv sérelme nélkül a kiadatásra és a jugoszláv tárgyalásra nem kerülhetett (volna) sor. Időközben a SZEB Közigazgatási Osztályának vezetője, Alekszandr Mihajlovics Beljanov vezérőrnagy és helyettese, Vaszilij Mihajlovics Szmirnov ezredes több alka-

Galántha Gergely

191

Kitekintő

lommal sürgette a kiadatást. A magyar kormány számára nyilvánvalóvá vált, hogy a „kérelem tárgyában hozandó döntésnek fontos külpolitikai jelentősége van”.95 A legfőbb államügyész, a kifejezetten „vonalas” beállítottságú Domokos József szintén hozzájárult a kormány végső álláspontjának kialakításához. Ő az összes, a jegyzékben szereplő vádlott (Feketehalmy-Czeydner, Szombathelyi és mások) kiadatását szorgalmazta. Azzal érvelt, hogy még jogerős népbírósági ítélet sem akadályozhatja meg Szombathelyi kiadását; a FE 14. cikkelyének és a magyar büntető perrendtartás vonatkozó részének összevetése alapján a magyar kormány „a kiadatást nem kötheti feltételhez”.96 Az igazságügyi miniszter június 8-i 38451. számú határozata alapján a Budapesti Népügyészség 1946. június 10-én Szombathelyi Ferencet, Feketehalmy-Czeydner Ferencet, Bajsay Ernőt, Wlassits Józsefet és Jánossy Sándort átadta Laza Brankov kapitány jugoszláv megbízottnak.97 Galambos Ferenc ügye A korszak talán egyik legjellegzetesebb esete Galambos Ferencé, akit a jugoszláv hatóságok a magyar Igazságügyi Minisztérium épületében tartóztattak le. Zsidó származású családban született 1894-ben Szegeden, később Óbecsén dolgozott ügyvédként. Noha közismert volt erős magyar érzelmeiről és üdvözölte az 1941-es változásokat, a háború alatt exponálta magát baloldali és egyéb elnyomott elemek védelmével.98 Még a háború utáni (jugoszláv) elsőfokú ítélete is tényként állapította meg, hogy szerb barátai Galambos jelenlétében ítélték el az 1942-es razziát, és testvérét üldözték a magyar hatóságok.99 A német megszállást követően Galambost feleségével együtt a theresienstadti koncentrációs táborba deportálták, amelyet azonban túléltek, és szerencsésen Budapestre kerültek 1945 májusában, ahol Galambos felvételét kérte a magyar ügyvédi kamarába.100 1945. július 30án a debreceni Ideiglenes Kormány Igazságügyi Minisztériumának folyosóján találkozott a Jugoszláv Delegáció beosztottjával, Brankov kapitánnyal, aki az állítólagos háborús bűnökre hivatkozva elrendelte letartóztatását.101 Galambost Jugoszláviába szállították, az elsőfokú bíróság 10 hónap börtönre és kényszermunkára ítélte, amely másodfokon öt évre növekedett.102 A vádirat és az ítélet a vádlott azon kijelentésein alapult, amelyeket állítólag az 1941-es invázió idején tett; azt tanácsolta a helyi katonáknak, hogy békésen térjenek vissza otthonaikba, a rend fenntartása végett egyfajta nemzeti gárda felállítására tett javaslatot; továbbá állítólag fegyvereket vett el jugoszláv katonáktól, illetve harcba bonyolódott velük. Rokonsága mind a magyar, mind a jugoszláv hatóságoknál igyekezett közbenjárni. Galambos egyik közeli ismerőse azt kérte, hogy magyar bíróság folytassa le az eljárást; beadványa tanúsága szerint annyira meg volt győződve ártatlanságáról, hogy „nem is fordulna hozzá ilyen kéréssel, ha tudná, hogy a szerb katonai hatóságok perrendszerűen folytatnák le az ügy elbírálását, de az abnormális idők ezt kívánják”.103 Felesége, szintén szeretett volna amnesztiát elérni férje számára; beadványát a Jogászok Szabad Szakszervezete és a Budapesti Ügyvédi Kamara is támogatta.104 A Galambos-ügy újfent rávilágít arra, hogy valójában mennyire szűk volt a magyar kormány mozgástere a háborús bűnösök kérdésében. Ahogy azt egy minisztériumi szakértő megfogalmazta: habár az vitathatatlan, hogy a jugoszláv tisztek eljárása törvénytelen volt, de „nehéz a magyar szuverenitásnak megsértéséről beszélni akkor, mikor ez a Szövetséges és Társult Hatalmak megszállása folytán amúgy is korlátozva volt”.105 A Külügyminisztérium Politikai Osztálya hozzáfűzte azt is, hogy „politikai okokból nem

Galántha Gergely

192

Kitekintő

látszik kívánatosnak egy biztos visszautasításnak kitenni magunkat akkor, mikor magyar érdek csupán a már említett területi szuverenitás megsértésében mutatható ki”.106 Platthy Pál ügye Platthy Pál vezérőrnagy, később altábornagy, 1941-ben a bevonulás után a 13. gyalogdandár, majd a 15. könnyűhadosztály parancsnokaként állomásozott a Bácskában.107 1942 nyarán a kifejezetten bácskai hatáskörrel megszervezett ún. „egységes vezetés” feje lett, amely hivatva volt a délvidéki ellenállási mozgalmat felszámolni az ilyen szempontból (is) eredménytelen januári tisztogatások után.108 1943 októberétől Platthyt a szegedi V. Hadtest parancsnokává nevezték ki, egységes vezetési hatásköre pedig tovább bővült. Hivatali működése alatt került sor a szabotázselhárítás megszervezésére és a bácskai jugoszláv partizánmozgalommal szembeni igen eredményes fellépésre.109 A német megszállás és az egységes vezetési rendszer országos kiterjesztése után, 1944 júniusában Platthyt – állítólag saját kérésére – leváltották.110 Kiadatási ügyéről egyelőre csupán töredékes információkkal rendelkezünk. 1945-1946 folyamán Jugoszláviában és Magyarországon a rádió- és sajtóhíradásokban publikussá váltak azon személyek nevei, akiket a Jugoszláv Népköztársaság Állami Bizottsága háborús és népellenes bűnösként tartott számon, köztük Platthy Pálé.111 Ügyében azonban hamarosan befolyásos személyek, illetve szervezetek léptek közbe, köztük Kiss Jánosné, a mártír vezérezredes özvegye, a Márciusi Front vagy a Weisshaus-csoport.112 A külügyminiszternek 1946. február 26-án megküldött közös beadványuk szerint közvetlen tudomással bírtak arról, hogy Platthy az „ellenállási mozgalomnak és a németek elleni harcnak egyik vezető és küzdő tagja volt”, akkor a „magyar demokratikus honvédség legmagasabb rangban lévő tagja”. Ugyancsak tudomásuk volt arról, hogy az altábornagy „egyetlen mostoha és keresztfiát 1944. október 18-án Tito hadseregébe engedte”, aki eltűnéséig, 1945 márciusáig harcolt Németország ellen. 1941-es bevonulásakor „mindent elkövetett” a szerb és magyar nép közti megértés létrehozására, s így „megdöbbenéssel” olvasták az MTI híradását, mely szerint személyét háborús bűnösként a jugoszláv kormány kikérte, valamint hogy a „demokratikus honvédség” legfőbb vezetői helyéről leváltották. Az aláírók kérték a külügyminisztert a legsürgősebb intézkedésre.113 A Jugoszláv Delegáció március 15-i jegyzékében tudatta a magyar külügyminiszterrel, hogy a háborús bűnösök publikus listáiban „technikai félreértés” végett szerepelt csupán Platthy neve; sem a jugoszláv kormány, sem pedig a megszállók és segítőik bűneinek kivizsgálására alakult jugoszláv állami bizottság nem tekinti őt háborús bűnösnek.114 Szentendrey Ágoston ügye Említettük már, hogy Jugoszlávia különös gondot fordított nemcsak a hadműveletek, illetve az atrocitások által ismertté vált tisztek, de az 1941-es katonai közigazgatás vezető pozícióit betöltő személyek elfogására is. 1945 novemberében a Jugoszláv Delegáció kérelmet terjesztett elő a magyar kormánynál Szentendrey (Schrattner) Ágoston kiadatása tárgyában.115 Szentendrey a Délvidék visszacsatolása után nyugalmazott vezérőrnagyként került a zombori katonai közigazgatás élére 1941 áprilisában, és ezt a pozíciót

Galántha Gergely

193

Kitekintő

közel öt hónapig töltötte be, májustól szeptemberig, a polgári közigazgatás bevezetéséig. Ismert tény volt, hogy Zombor bevételével együtt jártak bizonyos atrocitások a magyar honvédség részéről. Azonban felesége későbbi beadványai szerint Szentendreyt csak később vezényelték Zomborba. Ugyanezen forrás szerint, mivel már nyugállományban volt és tudott szerbül, a helyi katonai közigazgatás „köztiszteletben álló” feje volt.116 Az atrocitásokban való érintetlenségét a budapesti népügyészségi vizsgálat is alátámasztotta, amely egy budapesti lakos és a Jugoszláv Delegáció feljelentésére indult ellene.117 A Szentendrey védelmében benyújtott iratok azonban – érthető módon – nem tértek ki a katonai közigazgatás során a zombori zsidók által „felajánlott”, valójában kizsarolt pénzösszegekre, amelyeket Szentendrey vett át.118 Úgy tűnt tehát, hogy sem a magyar hatóságok nem rendelkeztek terhelő adatokkal, sem a jugoszláv kérelem nem volt alátámasztva a szükséges mellékletekkel. Számos jegyzékváltásra került sor az elkövetkező hónapokban, amely során a magyar kormány ismételten kérte az állítólagos bűntettekkel kapcsolatos dokumentációt vagy törvényes letartóztatási parancsot bármely arra felhatalmazott jugoszláv bírósági szervtől.119 Amikor viszont úgy látszott, hogy a kérelmet a magyar kormány hamarosan elutasítja, a SZEB vezetése átvette az ügy irányítását. Szviridov altábornagy egyenesen Nagy Ferenc miniszterelnökhöz fordult 1946. november 12-én a kiadatás engedélyezése érdekében. Levele szerint Szentendrey „minden tőle függő intézkedést megtett a békés jugoszláv lakosságnak a kiirtására Zomborban”.120 Mindazonáltal Ries István igazságügyi miniszter 1947 februárjában jelezte a SZEB-nek, hogy noha „a háborús bűnösök megbüntetése minden demokratikus nép elsőrangú érdeke”, igen megalapozott a gyanú, hogy a jugoszláv hatóságok összetévesztették Szentendreyt valaki mással. Mindenesetre biztosította Szviridovot, hogy újra megfontolják a kiadatás kérdését.121 A pozitív döntést továbbra is számos alkalommal szorgalmazta a SZEB. Márciusban Beljanov vezérőrnagy küldte át a Jugoszláv Állami Bizottság határozatát Szentendreyvel kapcsolatban, valamint hangot adott annak a véleményének, hogy Szentendrey kiadatását elkerülhetetlennek tartja.122 Szmirnov ezredes telefonon érdeklődött májusban és megjegyezte, ha a héten nem születik érdemi döntés az ügyben, „az orosz hatóságok kénytelenek lesznek más eszközökhöz folyamodni”.123 A politikai nyomásnak hamarosan meglett az eredménye, de a kiadatást javasolta a legfőbb államügyész, Domokos József is. A HM Katonapolitikai Csoportfőnöksége is ilyen irányban változtatta álláspontját. Még 1947 márciusában úgy informálták az igazságügyi minisztert, hogy noha nem látják akadályát Szentendrey kiadatásának, annak bácskai katonai közigazgatásban való tevékenysége kapcsán, terhelő bizonyíték nincs birtokukban.124 Május 14-i jelentésük azonban már azt tartalmazta, hogy a zombori internáló tábor parancsnoka volt, ahol számosan vesztették életüket; túszokat szedett; zsarolta a polgárokat; noha katonai parancsnokként nem lehetett a hadbíróság tagja, de ő nevezte ki a résztvevőket, „és ezzel a zombori szerb és zsidó lakosokat soviniszta, fasiszta elemek kénye-kedvére kiszolgáltatta”; népügyészségi eljárása pedig csak a védelem tanúit rögzítette és vette figyelembe. Így „kétségtelen hogy Szentendrey Ágoston nyugállományú vezérőrnagy Jugoszlávia szempontjából háborús bűnösnek minősül, s így kiadása indokolt”.125 Ehhez a Külügyminisztérium annyit tett hozzá, hogy tekintettel a magyar hatóságok által Bácskában elkövetett bűnök súlyosságára és a magyar–jugoszláv kapcsolatok jelenlegi fejlődésére, nem tanácsos nehézségeket támasztani „a jugoszláv kormánynak éppen ezen legérzékenyebb pontján, így politikai szempontból tehát indokolt nevezett kiadatását minden további jegyzékváltás nélkül teljesíteni”.126

Galántha Gergely

194

Kitekintő

Szentendrey Ágostont Kelebia átkelőhelynél adták át a jugoszláv hatóságoknak 1947. június 10-én vagy 12-én.127 Az újvidéki hadbíróság Sud.89/1949. számú ítéletével mondta ki a golyó általi halált. A hozzátartozók számára az ügy természetesen még ekkor sem zárult le. Szentendreyné 1950-ben tájékoztatta a Külügyminisztériumot, hogy férjét halálra ítélték és nincs róla információja 1949 augusztusa óta. Információkat kért a minisztériumtól és szerette volna, hogy közbenjárjanak a halálos ítélet felfüggesztése érdekében.128 Bár a minisztériumban felmerült annak lehetősége, hogy hivatalosan érdeklődjenek (a nagy valószínűséggel kivégzett) Szentendrey sorsáról, az ügyet hamarosan ad acta tették.129 Novákovics Béla ügye A Szentendrey Ágoston ügyében lefolytatott vizsgálat során merült fel egykori közvetlen felettesének, Novákovics Béla nyugalmazott altábornagynak a neve.130 Novákovics mind Kárpátalján 1939-ben, mind Észak-Erdélyben 1940-ben közigazgatási parancsnoki beosztást töltött be reaktivált altábornagyként, s az 1941-es bevonulást követően a teljes délvidéki és muraközi magyar katonai közigazgatás vezetője lett 1941 szeptemberéig.131 Szerb származása, ortodox vallása és nyelvtudása, valamint a katonai közigazgatásban szerzett korábbi tapasztalatai feltehetőleg ideálissá tették 1941-ben egy magas délvidéki beosztásra.132 A polgári közigazgatás bevezetése után Novákovicsot ismét (immár harmadszorra) nyugdíjazták; a háború végén betegeskedett, majd egy bécsi kórházból való hazatérte után 1945. október 16-án igazolták.133 Szentendrey ügyében 1947 májusában tett tanúvallomást a HM Katonapolitikai Csoportfőnökségén, s így az elhárítás látókörébe került. Az egyik belső vizsgálati feljegyzés szerint Novákovics magát is háborús bűnösnek minősítette azáltal, hogy elismerte, hogy 1941-ben tudott az atrocitásokról, de „saját vallomása szerint nem tartotta kötelességének a túlkapásokat megszüntetni, illetve megtorolni”.134 Az irat külön utalt a korábban ugyancsak kiadatási eljárással fenyegetett Platthy nyilatkozatára is, aki szerint Novákovics „a Délvidéken teljhatalmúan, diktatórikusan uralkodott és minden felülről kapott utasítást az üldözések, rablások és fosztogatások megszüntetésére: elszabotált, és azt sem akadályozta meg, hogy olyan alárendeltjei, mint például Szentendrey vörgy. atrocitásaikat beszüntessék, annak dacára, hogy erre módja lett volna és beosztásánál fogva tudomással kellett bírnia minden eseményről.”135 A feljegyzés már a nyomozás e korai szakaszában is meglebegtette a kiadatást, hiszen „nevezett háborús bűnössége közismert” volt, azonkívül bizonyos sajtóhírek szerint mind Románia, mind Jugoszlávia már ki is kérte.136 Nyugdíjellátási felülvizsgálata során a Szakszervezeti Tanács kiküldött tagja pedig szóbeli bejelentést tett, hogy Jugoszlávia kikérte Novákovicsot mint háborús bűnöst.137 A felülvizsgálati bizottság elnöke szerint azonban Novákovics kárpátaljai működésével kapcsolatban nemhogy nem merült fel kifogás, de személye népszerűségnek örvendett, akárcsak a Délvidéken.138 Személye iránt Kárpátalja, „nemkülönben a Délvidék szerb lakossága rendkívül nagy bizalommal viseltetett.”139 Az elnök szerint „téves lehet” Novákovics háborús bűnösként való nyilvántartása, aki „rendkívül liberális és demokratikus szellemű tábornok volt, bár alárendeltjei között nem örvendett nagy népszerűségnek, mert mint a sportoktatás tanfolyami parancsnoka túlkövetelményeket támasztott, bár igaz az is, hogy a munka teljesítésében ő járt példaképpen elől, mikor

Galántha Gergely

195

Kitekintő

naponta átlagban 10-12 órán át sportolt még 50 éves korában is”.140 Ezt a véleményt egyéb tanúk nyilatkozatai is alátámasztották. Egyikük „nem tapasztalt nála a baloldali követelményeknek nem megfelelő gondolkodást. Szociális gondolkodású, jó magyar embernek” ismerte.141 Kelemen János szerint is „inkább beosztottjai és alárendeltjei ellen merültek fel panaszok”.142 A katonapolitikai vizsgálat a továbbiakban azonban igyekezett összegyűjteni a terhelő tanúkat is. Szigeti Zoltán akkor került Újvidékre, amikor Novákovics már nem volt ott, de vallomása szerint „ott tartózkodása alatt sötét ügyei voltak” és „főleg panamázással kapcsolatban” hallotta, hogy beszélnek róla.143 Egykori zombori lakosok megerősítették, hogy súlyos atrocitások is történtek, amelyekről Novákovicsnak tudomással kellett bírnia.144 Egyik egykori beosztott hadbírája, Jánosi Ferenc volt hadbíró százados pedig azt vallotta, hogy Novákovics utasította a szigorú megtorlásra, mondván hogy „ítélkezéseimnél egyik szememet be kell hunyni és úgy ítélkezni”.145 A Katonapolitikai Csoportfőnökség vizsgálói igyekeztek fellapozni a Széchenyi Könyvtárban az egykori délvidéki újságokat, az egykori elrettentő ítéletek után kutatva.146 A terhelő anyag alapján a terheltet 1947. november 30-án vették őrizetbe.147 Laza Brankov tájékoztatta a HM-et, hogy Novákovicsot ugyan „személyesen nem ismeri”, de úgy tudta, rajta van a jugoszláv háborús főbűnösök listáján, s a jugoszláv hatóságok kikérik.148 Hivatalos kérelem azonban nem érkezett. 1948 februárjában az Igazságügyi Minisztérium tudatta a Katonapolitikai Csoportfőnökséggel, hogy Novákovics neve mindössze abban a könyv alakban kiadott publikációban szerepel, amelyet a Vajdaság Autonóm Nemzeti Bizottsága állított össze és adott ki 1946-ban Újvidéken, és „kétségtelen, hogy ez a kiadvány inkább publicisztikai célt szolgál és ezért feltételezhető, hogy a benne felsorolt személyek nagy része ellen Jugoszlávia – úgy mint eddig sem tette – kiadatási kérelmet a jövőben sem terjeszt elő”, tehát a kiadatási eljárással kapcsolatban semmiféle intézkedés nem szükséges.149 Az 1948. január 21-e óta a népügyészségen fogva tartott Novákovics ügye így akadályoztatás nélkül ment tovább a magyar népbírósági eljáráson. A vádiratot 1948 márciusában terjesztette be Sámuel Jenő vezető népügyész.150 Eszerint Novákovics, mint délvidéki közigazgatási parancsnok „1941. április közepétől 1947. szeptember 9-e között [sic!] több mint ötven esetben hagyott jóvá [kiemelés az eredetiben – G. G.] a nemzetközi hadijogba ütköző, tehát törvénytelen halálos ítéleteket” [kiemelés az eredetiben – G. G.] amelyeket „az akkori rendszer szellemének megfelelően összeállított statáriális bíróságok minden alapos ok nélkül, koholt vádak alapján hoztak,” s ő, nem élve kegyelmezési jogával, tettese volt belföldön emberek törvénytelen kivégzésének és megkínzásának.151 A vádirat szerint az atrocitásokat kötelessége lett volna megakadályozni, de azáltal, hogy utasítást adott alárendeltjeinek a megtorlásra és az ítélkezésre „az egyik szem behunyásával”, azonkívül, mint „joghatósággal bíró közalkalmazott következetesen [sic!] népellenes, fasisztabarát hivatali működést fejtett ki”.152 A vádirat leszögezte, hogy „terhelt működése nyilván nagyon megfelelt a Horthy-korszak szellemének, mert 1941-ben a délvidéki bevonuláskor terheltet újból előszedték a nyugállományból”.153 A vádlottat a tárgyalás során azonban visszavihették a budapesti népügyészségről a Katonapolitikai Csoportfőnökség kebelébe, mert Csillag Dezső népügyész 1948. április 23-án sürgette a vádlott visszakísérését a Budapesti Népügyészség fogházába. A főtárgyalás már ki volt tűzve, és így a perrendi szabályok betarthatása végett „mulhatatlanul [sic!] szükséges, hogy vádlott a vádirat kézbesítése illetve a védőnek vádlottal való érint-

Galántha Gergely

196

Kitekintő

kezése miatt a kebelbeli fogházban tartózkodjék”.154 A július 21-én megtartott népbírósági tárgyalás során, amelyen részt vett a Katonapolitikai Csoportfőnökség megbízottja is, a népbíróság nyomozáskiegészítést rendelt el.155 Erre nemcsak azért volt szükség, mert a vádak csupán általánosságokban mozogtak és hiányoztak a konkrét bizonyítékok, hanem mert a bírósági tárgyaláson a tanúk közül többen visszavonták a nyomozóhatóság (a Katonapolitikai Csoportfőnökség) előtt tett vallomásukat, s így érdemileg nem lehetett tárgyalni az ügyet.156 Közben megnőtt a jugoszláv aktivitás Novákovics kiadatására. A Külügyminisztériumnak küldött augusztus 24-i jegyzékében a jugoszláv követség mellékelte azt az 1948. március 9-i jugoszláv Állami Bizottsági határozatot, amelyben Novákovics Béla háborús bűnösnek lett minősítve, és kérték kiadatását.157 E jegyzék alapján az igazságügyi miniszter utasította a Népügyészséget a Büntető Perrendtartás 476. §. szerinti eljárásra, azaz a vádlott kiadatási letartóztatásba helyezésre.158 Mindazonáltal a kérelem nem volt „alakszerű”, és a jugoszláv fél, annak ellenére, hogy a kiadatást több ízben sürgette, nem pótolta a hiányzó dokumentációkat. A pótláshoz előírt 30 nap többszörösen letelt, s így az igazságügyi miniszter 1948 szeptemberében a kiadatás ügyében további intézkedést „nem tartott szükségesnek”.159 Ez azonban már egy új korszak volt a magyar–jugoszláv diplomáciai viszonyban is.160 Bakay Zsigmond és Dávid Barna ügye Az egyik utolsóként kiadott magyar háborús bűnösök csoportjának volt tagja Dávid Barna és Bakay (Bayer) Zsigmond volt honvéd ezredes, akiket 1941-es (a bevonulás során elkövetett) kivégzésekben való részességgel gyanúsítottak. Bakay Zsigmond a háború után feleségével együtt egy balatonfenyvesi panzióban lakott és dolgozott mindenesként. 1947 februárjától volt vizsgálat ügyében, de a pécsi népbíróság május 12-én egyhangúlag tisztázta. Ennek ellenére, ügyvédje feljegyzései szerint, Bakay az Ítélet című újságból tudta meg, hogy hét, magát a bevonulás idején (1941 áprilisában) megadni kívánó szerb katona agyonlövetésével vádolják. Nemsokára a titkos rendőrség letartóztatta és előállította a gyulai népbíróságon. A tárgyalásra ennek ellenére nem került sor a titkosrendőrség újabb közbelépésének köszönhetően.161 A jugoszláv követség ugyanis időközben kiadatási kérelmet nyújtott be a Külügyminisztériumnak Dávid Barna és társai ügyében.162 A követség kifejtette, hogy a „magyar bírói hatóságoknak nincs jogukban mérlegelés”, s a kérelmek alapján Bakayt Budapestre szállították, ahol kiadatási letartóztatásba került.163 Az ügyvéd állítása alapján hivatalos jegyzőkönyv felvételére nem került sor, habár a védelem szerint az egész vád egy olyan, Bakay egykori egységébe tartozó katona vallomásán alapult, akit Bakay megfenyített. Újra Gyulára vitték, hogy lefolytassák a népbírósági eljárást, de 1948. február 25-én átadták a jugoszláv hatóságoknak, az aznap átadott két háborúsbűnös-csoport egyikében.164 Az újvidéki hadbíróság 1949. július 26-án Bakay „volt horthy-fasiszta ezredest” és Dávid Barna volt zászlóst, aki tetteit „a jugoszláv néppel szemben érzett határtalan gyűlöletből és minden emberi jóérzést mellőzve hajtotta végre, amelyet még a keleti arcvonalon tanúsított csökönyös harcszomja is bizonyít”, golyó általi halálra ítélte.165 Bakayt a források szerint Szabadkán végezték ki.166 1948 során, a jugoszláv–magyar viszony megromlásával a magyar fél már elutasította a jugoszláv kiadatási kérelmeket.167 Bár akárcsak a korábbi kérelmek, ezek sem voltak

Galántha Gergely

197

Kitekintő

felszerelve az előírásos mellékletekkel a szükséges időhatáron belül, az elutasítások elsődleges okaként a külügyminiszter a politikai indítékokat emelte ki: „A fentiektől függetlenül a kiadatás kérdésének eldöntéséül helyesen csak a politikai szempont vehető alapul. Ennek alapján pedig csak az a határozott válasz adható, hogy Jugoszlávia számára a nemzetközi jog által kínálkozó semmiféle jogkedvezményt a jelenlegi politikai helyzetben megadnunk nem indokolt”.168 Jegyzetek Jelen tanulmány szerzőjének a kiadatásokkal kapcsolatos kutatásai részlegesen megjelentek: Galántha Gergely: Háborús bűnösök kiadatási eljárásai Magyarország és Jugoszlávia között 1944–1948. Bácsország, 2006. 4. sz. 14–23. o.; Jónás Endre – Szondy Viktor: Diplomáciai lexikon. Budapest, 1947. 420. o. 2 Szombathelyi Ferenc visszaemlékezése 1945. Szerk. Gosztonyi Péter. Budapest, 1990. 15–16. o. (A továbbiakban: Szombathelyi); Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig. 2. kiad. Budapest, 1978. 807. o.; Szigethy György: Szemtanúja voltam Tito délvidéki vérengzésének. Cleveland, 1956.; Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Budapest, 1988. (A továbbiakban: Major). 272–273. o. 3 Szombathelyi Ferenc. Szerk. Csicsery-Rónay István. Budapest, 2002. (Csillagos órák, sorsfordító magyarok. Közelmúltunk közelről IX–X.) (A továbbiakban: Csicsery-Rónay), 71, 76. o. 4 Györkei Jenő: Idegen bírák előtt. Szombathelyi Ferenc újvidéki pere és kivégzése. Budapest, 2002. (A továbbiakban: Györkei). 56–57. o. 5 Zinner Tibor: Adalékok a háborús és népellenes bűncselekményeket „elkövetők” felelősségre vonásához (avagy miért kell a semmisségi törvény). In: Büntetőjogi Tanulmányok II. Veszprém, 2000. (A továbbiakban: Zinner). 52. o. 6 A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918-1947. Budapest, 2004. (A továbbiakban: Sajti Impériumváltások). 339. o. 7 A magyarországi háborús bűnösök egyik legjelentősebb csoportja volt a délvidéki ügyekben érintetteké. Ez részben az 1941-es délvidéki impériumváltás sajátosságaiból (délvidéki etnikai feszültségek, a kemény kéz politikája, a magyar katonai körök befolyása, jugoszláv ellenállási tevékenység stb.), részben pedig az 1945 utáni jellegzetes magyar–jugoszláv viszonyból fakadt. 8 A kérdés ilyetén megközelítése – még az „igazi” bűnösök esetében is – azért is indokolt, mert a kiadatási áramot döntően a politika mozgatta, és a vizsgálatokat nem mai értelemben vett „demokratikus” szervezetek és nem „demokratikus” módon végezték, amely sajnos a teljes népbírósági ítélkezést megkérdőjelezi, függetlenül az illető személyek valós szerepétől, ahogy arra Zinner Tibor rámutatott. Zinner, 41–42. o. 9 Magyar Országos Levéltár (MOL), XIX-J-1-k, 50-52. d, 100118-1947 (103032-1946), Bp. 2489, 12. VI. 1946. sz. Szóbeli jegyzék.; Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 106271/1947., 171731/1948., 261/47. sz. szóbeli jegyzék. A Simon Wiesenthal Center 2006. szeptemberi bejelentése, amelyben sürgette a magyar kormányt, hogy a Budapesten újonnan „megtalált” állítólagos újvidéki háborús bűnöst tartóztassa le, és hajtsa végre rajta a korábbi, állítólag háborús bűntett miatt született ítélete(i)t, vagy folytasson le újabb eljárást, ismét felvetette a kérdést, hogy vajon elképzelhető-e, hogy a második világháborút követő széleskörű megtorlások és felelősségre vonások forgatagában „elsikkadtak” volna Magyarországon a délvidéki ügyekben érintett személyek felelősségre vonása vagy kiszolgáltatása, illetve elképzelhető-e egyáltalán, hogy ennek következtében számosan találtak menedéket itt, akár közvetlenül 1945 után, akár napjainkban? „SWC News Items” Simon Wiesenthal Center [internet oldal]; elérhető: http://www.wiesenthal.com/site/apps/ nl/content.asp?c=fwLYKnN8LzH&b=312458&content_id={23BF95D5-B5DF-4B1F-870A816E67BD3FBD}¬oc=1; Internet; megtekintve 2006. október 20-án.

1

Galántha Gergely

198

Kitekintő

Számos szándéknyilatkozat kulminálódott végül a Moszkvai Deklarációban, 1943 októberében. Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918–1945. 2. kiadás. Budapest, 1983. 557–561. o. 11 Geoff Gilbert: Transnational Fugitive Offenders in International Law: Extradition and Other Mechanisms. Hága – Boston – London, 1998. 477–479. o. (A továbbiakban: Gilbert); Arthur K. Kuhn: Report on Extradition by the Committee of Experts of the League of Nations. The American Journal of International Law, 20. 4. szám, 1926. október. 754–757.; Lora L. Deere: Political Offenses in the Law and Practice of Extradition. The American Journal of International Law, 27. 2. sz. 1933. április. 247–248. o. (A továbbiakban: Deere) 12 Gilbert, 86. o. 13 Uo. 87–103. o. 14 Uo. 184. o. 15 Deere, 256–257. o. 16 Gilbert, 147 és 172–173. o. 17 International Criminal Law. 2. kiadás. Szerk. M. Cherif Bassiouni. New York, 1999. 3. kötet, Enforcement, 106.; Robert G. Neumann: Neutral States and the Extradition of War Criminals. The American Journal of International Law, 45. 3. sz. (1951. július). 501. o. 18 Vö. Michael H. Cardozo:When Extradition Fails, Is Abduction the Solution? The American Journal of International Law, 55. 1. sz. (1961. január). 130. o. 19 MOL K-27 Min. Tan. Jkv. 1944. jan. 18. I. 2–3. o. 20 Magyarországi rendeletek tára 1. köt. 79. sz. 1945. Budapest, 1945. 42–47. o. 21 Uo. 2. köt. 79. sz. 1945. Budapest, 1948. 509. o. 22 „1947. évi XVIII. tc.” Ezer év törvényei [on-line adatbázis]; elérhető: http://www.1000ev.hu/ index.php?a=3¶m=8265; Internet; megtekintve 2006. október 20-án. 23 „1930. évi XXIII. tc.” Ezer év törvényei [on-line adatbázis]; elérhető: http://www.1000ev.hu/ index.php?a=3¶m=7835; Internet; megtekintve 2006. április 20-án. 24 476. §. „1896. évi XXXIII. tc. Ezer év törvényei [on-line adatbázis]; elérhető: http://www.1000ev. hu/index.php?a=3¶m=6650; Internet; megtekintve 2006. május 8-án 25 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest (A továbbiakban: ÁSZTL), A-1116. 153–154.; Az amerikai katonai hatóságok igyekeztek is ezt külön úton, a SZEB-től világosan elválasztva intézni. Azonkívül, komoly figyelemmel voltak a nürnbergi per szempontjaira is; egy, a magyar és az amerikai kormányzat által kötött megállapodás előírta, hogy a magyar kormány nem hajthat végre halálos ítéletet addig, amíg az illető bűnösre szükség lehet tanúként Nürnbergben, illetve amíg erre engedélyt nem adnak az amerikai hatóságok. MOL, XIX-E-1-i, 2. d, D34110/1945., 3804/1946.I.M.VII. 26 Zoran Janjetović: Between Hitler and Tito: The Disappearance of the Vojvodina Germans. Belgrade, 2000; Matuska Márton: A megtorlás napja. Budapest, 1990. 27 A. Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944. A magyar kormányok délszláv politikája. Budapest, 1987. 249. (A továbbiakban: Sajti Délvidék) 28 Dokumenti iz istorije Jugoslavije. III. kötet. Szerk. Miodrag D. Zečevič – Jovan Popović. Belgrád, 1999. 29 Szabadság, 1947. március 21. 30 MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 100879/10a-1947. Pro Domo. 31 MOL, XIX-J-1-k, 50. d, 100118/1947 (105953/1946), 64079/1946.I.M.VII. 32 MOL, XIX-J-1-k, 50. d, 100118/1947 (101842/1946), Sz.E.1279 GS/EJ/JN. Fordítás 33 MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 100879/10a-1947., 100983/10a-1947. Másolat. 34 MOL, XIX-J-1-k, 50. d, 100118/1947 (101842/1946), 19.095/1946.I.M.VII. 35 MOL, XIX-J-1-k, 50. d, 100118/1947 (101842/1946), Bizalmas feljegyzés a minisztertanácson bemutatandó javaslatról. 2. 36 MOL, XIX-J-1-k, 50. d, 100118/1947 (101842/1946), 19.095/1946.I.M.VII. 37 Uo. 10

Galántha Gergely

199

Kitekintő

MOL, XIX-J-1-k, 50. d, 100118/1947, Ad 75428/1946.I.M.VII. Az igazságügyi miniszter jegyzéke a külügyminiszternek 1946. december 27-én. 39 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 100118/1947 (101842/1946), 19.095/1946.I.M.VII. 40 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 100118/1947 (103032/1946), 2489/12.VI.1946. 41 Uo. XIX-J-1-k, 100118-1947, 52–50. doboz, (103032-1946) 2489, 12.VI.1946 42 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 100118/1947 (101842/1946), 2489/12.VI.1946. Aleksandar R. Miletić fordítása alapján. 43 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 100118/1947 (105953/1946), Betétív a 105953/10. a.-1946. számhoz. 44 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 100118/1947, ad 110675/11-1947. 45 Uo. 46 Uo. XIX-E-1-i, 1. d, D 2852/1945, 40085/Be/1945. 47 MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 100879/10a-1947. Pro Domo. 48 Budapest Főváros Levéltára, (BFL), XXV.2.b., Budapesti Népügyészség 2258/1947. Báthory Géza. 20–21. 49 Csányi Sándort tizenöt évi, Pap Ferencet tizenkét évi kényszermunkával járó szabadságvesztésre ítélték. MOL, XIX-J-1-k, 50. d, 1281/1948.; Uo, 1634/pol-1948. 50 MOL, XIX-J-1-k, 50. d, 104863/947. 51 MOL, XIX-J-1-k, 50. d, 110093/11/48. 52 MOL, XIX-J-1-k, 50. d, 1281/1948.; Uo, 1634/pol-1948. 53 MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 1747 pol/1946. 54 Uo. 55 MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 3318/pol-46; Uo, 3154 pol/46. 56 Kókai Simon ügye. MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 101672/1947, Melléklet a 171626/10.a.-1947. számhoz. 57 Uo. 58 MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 110pol (előirat száma 32564) 59 Uo. XIX-J-1-k, 49. d, 1748pol/1946, 4273361946.I.M.VII. 60 Himler Márton: Így néztek ki a magyar nemzet sírásói. A magyar háborús bűnösök amerikaiak előtt tett vallomásának hiteles szövege. New York, 1958. Számos lista tartalmazott olyan magyar háborús „főbűnösöket”, akiket a magyar kormány kikért nyugati katonai szervektől, összlétszámuk 600 felett volt. Közöttük számosan voltak érintettek délvidéki ügyekben. Voltak, akik menedéket találtak nyugaton és olyanok is, akiket elengedtek az amerikai fogságból, miután tisztázták magukat. Kovács Zoltán András: Csendőrsors Magyarországon 1945 után. In: Katonai perek a kommunista diktatúra időszakában 1945-1958. Tanulmányok a fegyveres testületek tagjai elleni megtorlásokról a hidegháború kezdeti időszakában. Szerk. Okváth Imre. Budapest, 2001. 110–111. o. (A továbbiakban: Katonai perek) 61 MOL, XIX-E-1-i, 2. d, D34110/1945, SZEB 579. 62 Uo. XIX-E-1-i, 14. dz, D 2281/1946. Szóbeli jegyzék 492. 63 Uo. 64 Uo. XIX-E-1-i, 6. d, DI15 27048/1945, Szviridov levele Tildyhez. 65 Lásd Bárdossy népbírósági tárgyalásának dokumentumait: Bárdossy László a népbíróság előtt. Szerk. Pritz Pál. Budapest, 1991. 66 MOL, XIX-E-1-i, 6. d, DI15 27048/1945, 100119/10.a./1946. 67 Uo. 68 MOL, XIX-J-1-k, 50. d, 100118-1947, (103032-1946), Verbalna nota Bp. 2489, 12.VI.1946. 69 MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 32654/ pol/945. 70 MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 47 pol/46. 71 MOL, XIX-E-1-i, 6. d, DI15 27048/1945, 400/1945/XI.14.; Uo, 485.I.M.VII. 72 MOL, XIX-E-1-i, 6. d, DI15 27048/1945, 1681. szám. 73 MOL, XIX-E-1-i, 6. d, DI15 27048/1945, 61.554/1945.I.M. 74 ÁSZTL, A-1116, Brankov jegyzéke. 67. 38

Galántha Gergely 77 78 79 80 81 82 83 84

200

Kitekintő

MOL, XIX-E-1-i, 6. d, DI15 27048/1945, Szviridov levele Tildyhez. MOL, XIX-J-1-k, 50. d, sz.n. 1946. Uo. MOL, XIX-E-1-i, 6. d, DI15 27048/1945, 61.554/1945.I.M. MOL, XIX-E-1-i, 6. d, DI15 27048/1945, 485.I.M.VII. MOL, XIX-E-1-i, 6. d, DI15 27048/1945, 50/pol.-1945. Uo.; MOL, XIX-E-1-i, 6. d, DI15 27048/1945, 485.I.M.VII. MOL, XIX-E-1-i, 6. d, DI15 27048/1945, 5124. I.M.VII. MOL, XIX-E-1-i, D34110/1945, 3.804/1946.I.M.VII. 1946. március 16-án, Uo. XIX-E-1-i, 24. d., Dk 19233/1946, 3227/M.E.I.; Uo, SZEB 783.; Uo. Cicmil jegyzéke a SZEB vezetésének. 85 Uo. XIX-E-1-l, 41. d, Tat 21441/1946, Az Igazságügy-minisztérium Népbírósági Osztályának hivatalos utasítása a Népügyészségnek; MOL, XIX-E-1-l, 41. d, Tat 21441/1946, 24.370. I.M.X. 86 ÁSZTL, V-87992/1/a. Nb. XVII.1532/1946. Jegyzőkönyv, 748–765. 87 MOL, XIX-E-1-i, 24. d, Dk 19233/1946., SZEB 385/46.; Az eljárás hivatalosan csak 1948. szeptember 6-án zárult le, miután hivatalos értesítés érkezett, hogy a jugoszláv halálos ítélet végrehajtásra került Jugoszláviában. ÁSZTL, V-87992/1/a. Nb.XVII.1532/1946., 812. 88 MOL, XIX-E-1-i, 24. d, Dk 19233/1946. 89 Vö. Csicsery-Rónay István és Györkei Jenő említett munkáit. 90 Galántha Gergely: Ellenkritika, avagy a „Szombathelyi-mítosz”. Bácsország, 2007. 2. sz. 77–83. o. 91 Vö. Csicsery-Rónay, 70–72. o.; Györkei, 56–57. o. 92 Budapesti Népbíróság Nb. XX.653/1946. sz. ítélete. Szombathelyi, 79. 93 Népbíróságok Országos Tanácsa NOT.I.3162/1946/11. Szombathelyi, 117. 94 MOL, XIX-E-1-i, 24. d, Dk 19233/1946., betétív a 38451/1946.I.M.X. számhoz. Ez a nem megvalósult gondolat további regényes értelmezésre adott lehetőséget. Vö. Csicsery-Rónay, 70. o.; Györkei, 56. o. 95 MOL, XIX-E-1-i, 24. d, Dk 19233/1946., betétív a 38451/1946.I.M.X. számhoz. 96 Uo. 97 Uo.; Tehát nem helytálló az, hogy Szombathelyi már megkezdte büntetése letöltését, amikor rejtélyes elszállítására sor került augusztusban. Vö. A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió és kisebbség: magyarok a Délvidéken 1918–1947. Akadémiai doktori disszertáció. Szeged, 2001. 333. o. 98 Az igen jelentős részben a magyar nemzetiséghez asszimilálódott délvidéki zsidóságot jellegzetes módon a szerb nacionalizmus a magyarok veszélyes exponenseinek, „előörsének” tekintette. Politika (Belgrád), 1923. június 12.; MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 106961/47, 160730/1945 Galambosné beadványa a belügyminiszterhez 99 Uo. XIX-J-1-k, 49. d, 106961-1947, Br.Nsk.101/1946 g.– Novi Sad-i kerületi Népbíróság. 100 MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 106961-1947 Galambosné beadványa a jugoszláv hatóságoknak. 101 Uo. XIX-J-1-k, 49. d, 106961-1947, 60800/1945. szóbeli jegyzék. 102 Nsk./101/1946. szám. MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 106961-1947 Galambos Anna beadványa a jugoszláv hatóságoknak; Uo, Br.Nsk.101/1946 g. - Novi Sad-i kerületi Népbíróság. 103 MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 106961-1947, Levél Galambos Ferenc érdekében 1945. augusztus 3-án. 104 Uo. XIX-J-1-k, 49. d, 106961-1947, Galambos Anna beadványa a külügyminiszternek. 105 Uo. XIX-J-1-k, 49. d, 106961-1947, Pótlap a 117154/8-1948. pol. számhoz. 106 Uo. 107 Horváth Csaba–Lengyel Ferenc: A délvidéki hadművelet 1941. április. [Kaposvár, 2003.] 106.o.; Sajti Délvidék, 189. o. 108 Sajti Délvidék, 189–190. o. 109 Sajti Délvidék, 195. o. 110 Sajti Délvidék, 193–194. o. 75

76

Galántha Gergely

201

Kitekintő

MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 607/pol-46. A beadvány további aláírói voltak a Szent-Györgyi Albert Ellenállási Mozgalom, Várnai Zseni Ellenállási Mozgalom, Magyar Ifjúság Szabadságfrontja, Magyar Szabadság Mozgalom, Keleti Jövő, Nagy Ferenc Csoport, Both Csoport, Kiss Csoport, Taurus Csoport, Frankovics Csoport. MOL, XIX-J-1-u, 24. d. 144.o. 113 Uo. 114 MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 607/pol-46.; MOL, XIX-J-1-k, 49. d, 601/946. pol.; A kutatás jelenlegi állása szerint Platthy ügyében további adatokat tartalmazó V-108688 dossziét (Széchenyi György vizsgálati anyaga) az állambiztonsági szolgálatok 1988-ban megsemmisítették. ÁSzTL 3.1.9. V-napló 22. 115 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 106717/10.a., 103762/10.a., 34290/1947.I.M.VII. 116 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 100212/10.a. Szentendrey feleségének beadványa a külügyminiszterhez. 117 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 106717/10.a., 74403/1946.I.M.VII. 118 Sajti Délvidék, 258. o. 119 MOL, XIX-J-1-k, 50. d, 102908/10.a. 120 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 106717/10.a., SZEB 774/A. 121 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, ad 102908/10.a., 6085/1947.I.M.VII. 122 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 106717/10.a., ad 102908/10.a., SZEB A/201. 123 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 106717/10.a., 103762/10.a., 34290/1947.I.M.VII. 124 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 102908/10.a. 125 Uo. XIX-J-1-j, 50. d, 1561/nemzközi jogi főoszt.-49. 126 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 106717/10.a., ad 102908/10.a. Pro domo. 127 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 4187/1947.; MOL, XIX-J-1-k-Jug-30/c, 50. doboz, 106717/10.a., 4767/jogi Szentendrey feleségének beadványa. 128 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 106717/10.a., 4767/jogi Szentendrey feleségének beadványa. 129 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 106717/10.a., 4768/jogi 130 ÁSzTL A-923 16. o. 131 ÁSzTL A-923. 42. o. 132 Sajti Impériumváltások, 180. o. Novákovics Béla délvidéki közigazgatási tevékenységére vonatkozólag lásd Uo. 189, 235, 236. o. valamint ÁSzTL A-923 13. o. 133 Ig.biz.4440/945.sz.alatt. ÁSzTL A-923. 42. o. 134 ÁSzTL A-923 16. o. 135 Uo. 136 Uo. 137 ÁSzTL A-923 45. o. 138 ÁSzTL A-923 18. o. 139 Uo. 140 Uo. 141 ÁSzTL A-923 19. o. 142 ÁSzTL A-923 22. o. 143 ÁSzTL A-923 21. o. 144 ÁSzTL A-923 20, 27, 37. o. 145 ÁSzTL A-923 31. o. 146 ÁSzTL A-923 24. o. 147 ÁSzTL A-923 55. o. 148 ÁSzTL A-923 23. o. 149 ÁSzTL A-923 52. o. 150 1948.Nü.436/3. Kat. pol. száma: 208.129./1947.eln. A népügyészségi vádirat már nem tartalmazta a Katpol által a nyomozati szakaszban előzetesen megnevezett három vádpont közül a 15.§.2.pontot. ÁSzTL A-923 51.o. 151 Uo. 111

112

Galántha Gergely

202

Kitekintő

Uo., Nbr.11.§.5. és Nbr.15.§.3. pontja. Novákovics egyébként nyomozati vallomásában beismerte ugyan, hogy tett olyan kijelentést a hadbírák bemutatkozásakor, hogy fél szemüket behunyva kell ítélni, ezt azonban vallomása szerint éppen ellenkezőleg, „jóindulatúlag” értette. ÁSzTL A-923 42. o. 153 Uo. 154 ÁSzTL A-923 57. o. 155 ÁSzTL A-923 65. o. 156 ÁSzTL A-923 72.o.; ÁSzTL A-923 65. o. 157 MOL, XIX-J-1-j, 30/c, 51. d, 112/49., 365/48. Szóbeli jegyzék.; Uo, 277. sz. szóbeli jegyzék. 158 Uo., 131.112/1948.I.M.VII. 159 Uo., ad 82.995/1948.I.M.VII. 160 Novákovics Béla további sorsát illetően a kutatás jelenlegi állása szerint egyenlőre nem rendelkezünk további adatokkal, de valószínű, hogy az említett körülmények ismeretében kiadatására végül is nem került sor. ÁSzTL A-923 60, 72. o.; Egy 1949. szeptemberi igazságügyi minisztériumi irat viszont arról tájékoztat, hogy a kiadatási eljárás még folyamatban van. MOL, XIX-J-1-j, 30/c, 51. d, 112/49., 68.284/1949.I.M.VII. 161 BFL, XXV.2.b. Budapesti Népügyészség 5206/1947. 3-19. 162 MOL, XIX-J-1-k, 30/c, 50. d, 106.271/1947 (171.731/1948) 163 MOL, XIX-J-1-j, 50. d, 1561/nemzközi jogi főoszt.-49. 164 Uo. XIX-J-1-k, 50. d, 2085/pol-1948, 2335/pol-1948. 165 A többi vádlott sorsa a következőképpen alakult: Rácz Mihályt életfogytiglani kényszermunkára, Tasnádi Józsefet húsz év kényszermunkára és Szerencsi Lászlót 3 évi kényszermunkára ítélték. MOL, XIX-J-1-k, 50. d, 9291/1949. 166 BFL, XXV.2.b. Budapesti Népügyészség 5206/1947. 3–19.; Major Ákos 1988. 272–273. o.; Katonai perek, 100. o. 167 Bakó Gyula és Becskei Mihály ügye. MOL, XIX-J-1-j, 51. d, 5041/jogi-49., 9359/jogi-49.; Katatics Lajos kiadatási eljárását leállították, mert a jugoszláv követség harmadízben javított és átküldött személyi leírása még mindig nem fedte a kiadni kért személyt. MOL, XIX-J-1-j, 50. d, 6173/jogi49. 168 MOL, XIX-J-1-j, 51. d, 5041/jogi-49. 152

Limes

203

Kitekintő

Kovács Csaba

A délvidéki magyarok történeti emlékezete és identitása a terület-visszacsatolás és az 1944–45-ös atrocitások kapcsán

Bevezetés Magyarország két világháború közötti politikai elitje revízióra, a trianoni békediktátum által elszakított területek kisebb-nagyobb részének visszaszerzésére törekedett, s ebbéli törekvésében a magyar társadalom szinte egésze által támogatására is lelt.1 A revízió érdekében folytatott politika sikereként könyvelhetők el az 1938 és 1941 közötti területgyarapodások, melyek sorában időrendben utolsó helyen állt a Délvidék visszaszerzése. A Magyarországhoz került 11 475 km²-nyi terület (magába foglalva a Bácskát, a Muraközt, a Muravidéket és a baranyai háromszöget) az egykor elcsatoltnak 55,2%-át tette ki.2 A visszacsatolt terület nemzetiségi megoszlása magyar számítások szerint a következőképpen alakult: az 1 millió 30 ezer lakosnak 39%-a magyar, 19%-a német, 16%-a szerb nemzetiségű volt, a jugoszláv számítások szerint azonban a terület népességének mindössze 30%-a volt magyar, a délszlávok együttes aránya pedig több, mint 43%-nyit tett ki.3 Az elcsatolt régiók visszaszerzése országszerte – igaz ez különösképp a visszacsatolt területeken élő magyarságra – eufórikus örömöt váltott ki. A magyar társadalom kitörő lelkesedését jelzi, hogy „az öngyilkosok száma 1938-ról 1939-re, tehát egyetlen év alatt 29,3 százezrelékről 23,6 százezrelékre esett vissza, s ez a háborús években is ilyen alacsony szinten maradt. Hasonló mértékű csökkenésre egyetlen más magyar vagy nemzetközi példa sincs.”4 Tanulmányomban a délvidéki magyarok5 történetének azt a szeletét vizsgálom, mely az 1941–1944 közötti magyar időket és az azt követő magyarok elleni megtorlást foglalja magában, ezen belül pedig az egykori események identitásképző erejét, valamint a történtek emlékezetét és értékelését veszem górcső alá. Mivel egy közösség tagjaként hordozott ön- és külvilágkép vizsgálatához egyaránt szükséges a kollektív identitás és az idővel történelemmé átalakuló kollektív történeti emlékezet kérdéskörének megvilágítása, valamint az azokat alkotó jellegzetességek feltárása, ezért az alábbiakban ennek rövid bemutatására vállalkozom. Miként Jan Assmann, a téma meghatározó kutatója írja: „Kollektív identitáson, vagyis Mi-azonosságon azt a képet értjük, amelyet egy csoport önmagáról fest, s amellyel a tagok azonosulnak. A kollektív identitás azonosulás kérdése a részt vevő egyének ré-

Kovács Csaba

204

Kitekintő

széről: »önmagában« nem létezik, hanem mindig csak annyiban, amennyiben egyesek hitet tesznek mellette.” 6. A kollektív identitás létrejöttéhez például elengedhetetlen az az érzés, hogy az adott közösségnek – és az ahhoz tartozó személynek – egyazon történelme volt és van jelenleg is, s közös a történelmi és kulturális öröksége is. A kollektív történelmi emlékezet lehet akár „több millió ember közös terméke, akik nagyon hasonló egyéni tapasztalatokban osztoznak, amelyek csak apró részletekben térnek el egymástól”, hiszen – tegyük hozzá – a közösség tagjainak személyes identitása nem azonos. Az egyéni és a közösségi önmeghatározás, az egyazon sors érzete mellett fontos a kollektív identitás elhatárolása is a többiekétől.7 A kollektív történeti emlékezet fennmaradása persze csak akkor lehetséges, ha az emlékezés lehetőségei adottak, különben az emlékezet meggyengül, sőt, adott esetben akár el is enyészhet. Akad, aki az adott közösség tagjaként személyes emlékekkel rendelkezik egy adott eseményt illetően, akad, aki nem bír ilyennel; az egyéni tapasztalattal nem rendelkezők úgy válhatnak a közös történeti emlékezet részesévé, ha részt vesznek az ahhoz kötődő tapasztalatok helyreállításában, vagy az arról szóló diskurzusban, kommunikációban.8 Tehát fentebbiek alapján az emlékezet (mely megfelel a hagyománynak) és a helyreállított múlt (mely maga a történelem) közeli kapcsolatban áll egymással, hiszen a hagyomány az, amely képes a történelmi emlékezet megszilárdítására.9 Egy személy vagy akár egy közösség identitásának esetében is mindenképpen szólni kell arról, hogy az identitás nem állandó, annak „keretei felbomlanak, átalakulnak, újjászületnek”.10 Így, mivel a délvidéki magyarságnak a háború alatt az anyaországhoz való tartozásról kialakított megítélését befolyásolhatják az 1941 előtti és az 1944–1945 utáni időszak eseményei is, tanulmányom nem minden esetben marad meg a háborús éveknél, olykor egy-egy esemény vagy jelenség kapcsán bevonok az elemzésbe más időszako(ka)t is. Az öndefiníciót egyaránt alakítják/alakíthatják a személyes vagy közösségi események, az életkori jellemzők, világnézeti sajátosságok és az adott országon, régión, illetve közösségen belül betöltött szerep. Tehát az identitásra a kulturális, a politikai és a társadalmi dimenziók változásai mind-mind rányomják bélyegüket. A történelmi változásoknak sokszor kitett délvidéki magyarság identitásáról például elmondható, hogy napjainkban legkevesebb a negyedik metamorfózison esik át: az első az 1920-tól 1941-ig tartó években volt, majd jött a második világháború alatti terület-visszacsatolás időszaka, azt követte az egypártrendszer ideje, jelenleg pedig az ország felbomlásától a napjainkig eltelt majd két évtized alkotta újabb periódus zajlik. A második világháború alatti történéseknek a délvidéki magyarok önképére gyakorolt hatásának vizsgálatakor igen „beszédesek” a narratív források, s azok közül is az interjúk bizonyulnak az egyik legjobban használhatónak. Ezen oknál fogva az egykorú írott dokumentumok és az azóta napvilágot látott munkák mellett az e forrástípusban rejlő lehetőségeket is igyekszem kihasználni. A felhasznált interjúkról röviden csak annyit közölnék, hogy 2004 decembere és 2009 januárja között az oral history módszertanát követve huszonnégy interjút készítettem a Délvidéken, a történeti és földrajzi értelemben vett Bácska szerbiai részén. Az interjúk zöme tematikus interjú, melyek az 1941–1944 közti magyar időkben történtekre és az azt követő kálváriára, valamint a kisebbségi léthelyzet egyes szituációira kérdeznek rá. Az életút-elbeszélések – a tanulmányban három életútinterjú tűnik fel – az előzőekkel szemben természetesen szerkezetileg és tartalmilag sokkal összefüggőbbek. Azok az interjúalanyok életének eseményei szerinti – s nem a makrotörténeti eseményeket követő – korszaktagolás keretei közé helyezhetők, tehát

Kovács Csaba

205

Kitekintő

egy-egy interjúalany inkább a saját vagy családja kronologikus történetén belül hozta szóba az adott történeti korszakot, vagyis az utókor által meghatározott történeti határokat hol figyelembe véve, hol nem megjelenítve mesélte el önmaga vagy családja történetét. Mindezek mellett mindkét interjútípusban, az események kibontására irányuló kérdéseimen túl, egy-egy – nem mindig feltétlenül történeti – időszak összegzésére, értékelésére kértem meg az interjúalanyokat. Az interjúalanyok korukat, nemüket, foglalkozásukat és lakhelyüket tekintve (van, aki a tömbmagyarság területén, de olyan is, aki nyelvszigeten vagy szórványban él) nagy változatosságot mutatnak. Mint már fentebb utaltam rá, az identitás formálódásában fontos – sőt, olykor döntő – szerep jut az életkornak, hiszen az eltérő korú személyek más és más történelmi korban szocializálódtak, ami kulturálisan, politikailag és gazdaságilag erősen eltérő kereteket szabott az azt megélőknek.11 Az általam készített interjúk is csoportosíthatók az interjúalanyoknak a háborúhoz való időbeli távolságát tekintve és a háborút átélt személyekkel való rokoni kapcsolat – ezt az teszi lehetővé, hogy sok olyan személlyel is készült interjú, aki koránál fogva nem élte meg a háborús éveket – szerint. E két szempontot figyelembe véve, úgy gondolom, hogy az interjúalanyok három nemzedékét célszerű egymástól elkülöníteni. Az első a háborút felnőttként vagy akár gyerekként átéltek generációja, a másodikhoz azok tartoznak, akik már a háború után születtek (1945–1960 között), de környezetük révén „élő” képet kaphattak az 1941–1944 közötti eseményekről, a harmadik nemzedék tagjai pedig már jóval a történtek, vagyis 1960 után születtek.12 Az interjúk kapcsán szeretném leszögezni, hogy a meginterjúvoltak narratívája, az abban feltűnő értékelések nem tekinthetők érvényesnek a Délvidék vagy akár csak a Bácska teljes lakosságára vonatkozóan, viszont az interjúalanyok kiválasztásánál, mint azt hátterük fentebb vázolt sokfélesége mutatja, törekedtem a sokszínűségre, az egymástól eltérő vélemények megszólaltatására. A kollektív identitás vizsgálatakor kibontakozó kép általában nem fűzhető fel egy lineáris elbeszélésszálra (mindezt persze befolyásolhatják többek között a forrásadottságok is), tanulmányomban ezért a vizsgált elemek és az azokhoz társított elemzések mozaikszerű elrendezését láttam célszerűnek. Ez oknál fogva írásom két fő részre bontható: elsőként a délvidéki történeti kronológia eseményei közül az identitásra leginkább ható történéseket mutatom be röviden (az 1941-es magyar bevonulást, az 1942-es sajkás-vidéki razziát és az 1944-1945-ös, magyarok ellen elkövetett atrocitásokat, meghurcoltatásokat), majd azok megélését és megítélését elemzem. Másodsorban pedig a terület-visszacsatolás hosszabb-rövidebb időszakát, a korabeli élet egészét, majd konkrétan annak egy-egy területét érintő megjegyzéseket, értékeléseket, jelentéstartalmakat, a magyarságkép változatainak ezen idő alatti felbukkanásait, illetőleg a korszakban a magyar nemzeti szimbólumkészlet megjelenési formáit vizsgálom. A háborús évek eseménytörténete 1. Az 1941-es magyar bevonulás emlékezete Horthy hadparancsát követve 1941. április 11-én a magyar csapatok átlépték a magyar– jugoszláv határt és behatoltak a délszláv állam területére.13 A megtámadott jugoszlávok a németek gyors előrenyomulása miatt a vártnál jóval kisebb ellenállást fejtettek ki. A támadó alakulatok április 13-án már Újvidéken jártak, másnap pedig befejezték a Duna–Tisza-közének és a Muraköznek a megszállását.14 A jugoszláv hadsereg, a to-

Kovács Csaba

206

Kitekintő

vábbi ellenállásra immár képtelenül, április 17-én kapitulált. A bevonulás során rögtön megkezdődött a terület pacifikálása, vagyis annak csetnikektől és más vélt vagy valós ellenállótól való „megtisztítása”,15 majd az előző rezsim intézkedéseinek felülvizsgálata és felszámolása. Mai álláspont szerint a magyar hadsereg vesztesége az áprilisi bevonulás során 126 halott, 241 sebesült, ezen kívül tíz embert eltűntként tartanak nyilván; a korabeli adatok valamivel kisebb veszteségről tesznek említést.16 A jugoszláv hadsereg veszteségei a délvidéki területek visszafoglalása során lezajlott fegyveres összetűzések során nem ismertek, az viszont igen, hogy az áprilisi magyar támadáskor összesen 2150 jugoszláv katona esett hadifogságba.17 B. P. 1932-ben született, nyugdíjazásáig műszerészként dolgozott, szülőfalujában, a Sajkás-vidéken fekvő Zsablyán élte át a háborút; az interjú készítésekor Bácspalánkán élt. Elmondása szerint a történtekről gyakran részletekbe menő emlékekkel rendelkezik, a háború alatti eseményekről feljegyzéseket, sőt a történtek helyszíneiről rajzokat is készített. „Ki volt zászlózva az utca, lárma volt. Na, üdvrivalgás volt jobban mondva. […] …örültünk, még a szerbek is kirakták végig, az egész utcánk az magyar utca volt, a szerbek is kirakták a magyar zászlót. Hát akkor ez így szokás, máshol is így van ez. Akkor kint volt a piros-fehér-zöld, az egész utca piros-fehér-zöldbe ragyogott. […] Ki ne örült volna! Húsz évvel előtte volt a Trianon, és most újra visszajött, hát senki se álmodott! Előtte ezer évig Magyarország volt, most húsz évig nem volt, egyből sirattuk volna talán a régi jugó rendszert?!”18 Zsablya 1941-ben vegyes nemzetiségű község volt a Sajkás-vidéken, lakóinak többsége szerb volt, de szép számmal akadtak köztük magyarok és németek is.19 Elbeszélésében az interjúalany a területi revízió alátámasztásaként az addig fennálló rezsim rövidségét emeli ki, mintegy igazolva, hogy a délvidéki magyarok mily kevéssé tudták megszokni és megszeretni, illetve mennyire kevéssé vallották magukénak, hazájuknak az egykori Jugoszláviát. Az interjúalanyok többségéhez hasonlóan B. P. elbeszélésében is az összmagyarság és a délvidéki magyarság, vagyis az „ők” és a „mi” perspektívájának megjelenítése talán a legbeszédesebb. Az „igazi” haza Magyarország volt, s ennek megfelelően B. P. nem tesz különbséget a bevonulás kapcsán a délvidéki és az anyaországi magyarok között, értelmezése szerint a visszacsatolás egyszerűen a magyar lét megszakított folytonosságát állította helyre. Megfigyelhető továbbá, hogy B. P. a magyar hadsereg bevonulását sokkal inkább békés felvonulásként, mintsem hadi eseményként értékelte, pedig sok településen érte támadás a magyar alakulatokat, melyre azok általában fegyverhasználattal, statáriális módszerekkel válaszoltak. A visszaemlékezésben többször is megjelennek a magyar nemzeti színek, azok gyakori felidézése és az irántuk megnyilvánuló tisztelet – a kisebbségi lét közepette még hangsúlyosabban – az erős nemzeti identitás elemei közé tartoznak. Az elbeszélés a területi visszarendeződést egyértelműen jogos és igazságos lépésnek tartotta, mellyel orvosolva lett a számukra (is) tragédiaként megélt trianoni döntés. B. P. visszaemlékezésének fő motívumai húzódnak meg az 1935-ben született és Temerinben, egy parasztcsalád nyolcadik gyerekeként felnőtt, napjainkban Újvidéken élő újságíró, Matuska Márton és az 1939-ben született bácsföldvári kőműves, L. S. ábrázolása mögött is, mely szerint a magyar honvédség bevonulása békés látnivalóként hatott rájuk. „…itt mentek át, és feltettek az ágyúcsőre, és ez olyan nagyon mélyen bevésődő élmény volt, hogy nem felejtettem el.”20 A visszacsatolás kiváltotta örömben nemcsak egyes személyek, hanem a terület teljes magyarsága osztozott. „A magyarok bejövetelére határozottan emlékszem, ugye egy ötéves gyerek az sok mindent megjegyez, és egy ilyen

Kovács Csaba

207

Kitekintő

boldog örömmámor uralkodott el rajtunk, hogy vége ennek a gonosz rezsimnek, fölszabadultunk. Odakerültünk vissza az anyaországhoz. Ez a visszacsatolás meg a bevonulás úgy hatott ránk, mint egy igazi nagy boldogság, levetkőztük, a veszedelem elmúlt, ismét magyarok vagyunk, noha én korábban nem voltam magyar.”21 B. N. főiskolai tanárként és villamosmérnökként dolgozik, 1958-ban született, gyerekkorát Zentán töltötte, az interjú felvételekor Újvidéken élt. Mivel az interjúalany már jóval a háború után született, vagyis a fentebb meghatározott kategóriák szerint a második generáció tagja, a magyar időkről nem rendelkezik közvetlen tapasztalatokkal, élménnyel. Elmondása szerint az erről az időszakról alkotott képét a környezetében élő idősebb emberektől hallott beszélgetésrészletek, értelmezések és az itt-ott elkapott, felszedegetett információtöredékek formálták. Ábrázolása alapján a délvidéki magyaroknak ez az időszak – főként a királyi Jugoszláviában uralkodó állapotokhoz viszonyítva – az elveszett aranykort jelenti, amelyben Magyarország és a magyarság képviselte a rendet, a kiszámíthatóságot, a békességet. „Az itteni magyarság az a magyar hadsereget fölszabadítóként fogadta, de hát az egy teljesen természetes dolog volt. Sőt még a szerbségnek egy bizonyos részéről is volt egy olyan dolog, hogy na, most helyreállt a rend. Tehát az igazság helyrekerült tulajdonképpen […] a zentai öregek, öreg szerbek is azt mondták, hogy Zentán akkor volt rend, amikor a Karsai őrmester csinálta a rendet. […] Akkor nem volt, azt mondja, se tolvajlás, se hogy hívják, se ez, se az, mert az egy kemény gyerek volt és megcsinálta a rendet.”22 Az interjú ezen szakaszának egyik jellegzetessége, hogy B. N. a délvidéki magyarság háború alatti reakcióinak bemutatásakor eljut a tágabb, talán távolságtartóbb „az itteni magyarság” és az anyaországi magyarságra utaló kifejezésektől, a közelebbi viszonyt, sorsközösséget jelölő megfogalmazásokig (vagyis ismét megjelenik a „mi” és az „ők” elkülönítése, majd egybeolvadása). Figyelemreméltó vonás továbbá az elbeszélésben az is, hogy az interjúalany – annak ellenére, hogy koránál fogva nem volt részese az 1941–1944 közötti időszaknak – önmagát is az események részeseként, pontosabban az egykori eseményeket teljességgel megértő, szinte azokat megélő személyként jeleníti meg. 2. Az 1942-es sajkás-vidéki razzia emlékezete A magyar hatóságok részéről a visszacsatolt területen a szerbek és a zsidók irányába mindvégig megnyilvánuló nemzetiségi türelmetlenség és bizalmatlanság legintenzívebben az 1942-es sajkás-vidéki razzia során mutatkozott meg. Mert bár a razzia célja eredetileg a partizántevékenység felszámolása és a partizánok támogatói bázisának meggyengítése volt, a razzia kitörése után azonban annak vezetői nem a parancsba kapott feladatot teljesítették, hanem messze túllépték hatáskörüket. A fegyveres fellépéshez nagyon gyakran elegendőnek ítélték azt, ha valaki szerb vagy zsidó volt, továbbá, mint az a magyar bevonuláskor is történt, a fegyverhasználat elrettentő hatására is számítottak. A „hideg napok” során kivégzettek számáról eltérőek a számadatok. A razzia után a Belügyminisztériumhoz küldött jelentés 3000 áldozatot említett. A büntetőper során, melyet a razzia vezetői ellen folytattak le 1943 őszén, a vádiratban 3309 fő szerepelt. Az 1944-ben összeállított honvédségi statisztika 3340 kivégzettet említ.23 Az 1942-es razziát a magyar csapatok bevonulásához hasonlóan főként az életkor függvényében ábrázolják a meginterjúvoltak. Azoknak az interjúalanyoknak a véleke-

Kovács Csaba

208

Kitekintő

dése, akik részletesebben ábrázolják a razzia alatt történteket, egyezik abban, hogy az az erősödő partizánmozgalom miatt robbant ki, s emiatt a razziát kivétel nélkül jogos, a magyar hatóság részéről szükségszerűen elrendelt intézkedésnek tartják. Lényeges elem továbbá az interjúkban az is, hogy bár az ártatlanok legyilkolását elítélik, az interjúalanyok zöme több-kevesebb közönyt, érdektelenséget mutat a razzia és az ott megöltek iránt. Az érdektelenség egyik formája például az, amikor az interjúalanyok első generációjának tagjai, tehát azok, akik átélték a háborút, kimérten, szűkre szabottan, nem „túl nagy” teret szentelve nyilatkoznak az 1942-es razziáról a világháborús események sorában. Ezt a jelenséget egészíti ki a másod- és harmadgenerációs interjúalanyok hozzáállása a témához, miszerint bár „hallottak már” a razziáról, de kevéssé érdeklődtek róla szüleiknél, ismerőseiknél. A nem túl intenzív érdeklődés egyik oka valószínűleg az, hogy az 1942-ben történteket tanították az iskolai oktatás során, melynek során a magyarokról igen elítélően nyilatkoztak, hiszen a „hideg napok” a háborúban született kommunista Jugoszlávia számára a „fasiszta magyar megszállók” elleni harc egyik nyomós érveként szerepelt, indokolttá téve a háborús erőfeszítéseket. Illetve majd látni fogjuk, hogy a magyar lakosságnak éppúgy megvan a maga háborús tragédiája, mint a szerbnek, s inkább az tölti meg náluk a háború alatti szörnyűségek tárházát, az szerepel hangsúlyosabban a háborúról szóló diskurzusban. 3. Az 1944-1945-ös megtorlások emlékezete 1944 nyarától egyre gyakoribb volt a partizánok feltűnése a Bácskában, hol itt, hol ott lehetett róluk híradást hallani. Majd nem sokkal az ősz beköszöntét követően, szeptember végén megkezdődött az 1941-ben visszacsatolt délvidéki területek magyar közigazgatásának felszámolása; azzal párhuzamosan pedig menekültáradat indult meg a központi magyar területekre. 1944 októberében a szovjetek és Tito partizánegységei már a Bánság területén folytattak harcokat. Október 17-én Tito a Bánság, a Bácska és Baranya területén katonai közigazgatás felállítását rendelte el.24 A katonai közigazgatás bevezetése mögött többek között a nem délszlávok – közülük is főként a magyar és a német etnikum – egy részének likvidálása, gazdasági, politikai elitjének megtizedelése, sőt, inkább felszámolása, továbbá a más ajkúak tömegeinek elüldözése és megfélemlítése húzódott. Mivel azonban a délvidéki területekre bevonuló partizánegységek előtt járó helybéli vagy távolabbi vidékről származó irreguláris fegyveresek már a jugoszláv katonai közigazgatás kiépülését megelőzően is – nem ritkán válogatás nélkül, gyakorta vélt vagy valós sérelmek, illetve anyagi haszonszerzés végett – gyilkolták a magyar lakosságot, a közigazgatás felállta utáni helyzet „csak” annak szervezett keretekben történő folytatása volt. A reguláris partizáncsapatok bevonulása és a katonai közigazgatás felállta után ugyanis az események menete annyiban változott, hogy akkor az OZNA alakulatai – karöltve egyes partizánegységekkel – már listák alapján hurcolták el és végezték ki azokat a magyarokat, akiket összefüggésbe tudtak vagy akartak hozni valamilyen módon a szerbek ellen elkövetett atrocitásokkal.25 S bár a délvidéki magyarokat a németekkel ellentétben nem tekintették kollektív bűnösöknek, mégis oly intézkedéseket foganatosítottak ellenük, mintha azok lennének. 1944. november 18-tól a tizenhat és ötven év közötti magyar férfiakat munkaszolgálatra hívták be – a férfiak mellett gyakori volt a nők kényszermunkára kötelezése is –, majd november 20-án elkezdték internálni a

Kovács Csaba

209

Kitekintő

magyar lakosság egy részét is.26 A kitelepítések olykor egész falvak magyar közösségét érintették, előfordult, hogy a magyar lakosságot az ottani szerbek kérésére internálták, akik kérésüket azzal indokolták, hogy a helybeli magyarok közül sokan részt vettek az 1942-es razziában.27 1945 januárjában telepítették ki otthonaikból és terelték a járeki „munkatáborba”28 a csurogi és zsablyai magyarokat, majd április 12-én Járekre hajtották Mozsor magyar lakosságát is.29 B. P. családjából kivégezték a nagyapát, az apát és a nagyobb, tizenhét éves fiúgyereket, a megmaradt családtagokat lakhelyükről – kollektív bűnösségükre hivatkozva – kitelepítették. „Január 28-án jöttek a partizánok és minket… akkor az unokaöcsém bent volt a központban, a rokonság erre-arra, és én szaladtam mondani, hogy mink ki leszünk hajtva. Ők nem lesznek, mert őközülük nem volt senki… kivégezve. Tehát az egész családot nem, hogy úgy mondjam, mert a nagytatai rész közös volt, de az édesapám és a bátyám lett ugye… Nyilvánosan csak az édesapám lett, mint olyan ugye. Föl is készültünk, és tényleg úgy volt, hogy mink másnap reggel ki leszünk hajtva, de csak kizárólag, akiknek valakije ki lett végezve. Fölöltöztünk, rendeztük magunkat, lehet mondani vártuk is őket, tudtuk, hogy mi vár ránk. Amikor kinézünk, láttuk, hajtják az egész falut.”30 Járekről 1945 júniusának elején átszállították a magyarokat Szépligetre és Dunabökényre, ahol már jobb bánásmódban részesültek, mint az előző helyen. A táborokat az év őszén hagyhatták el az ott fogva tartottak, s miután lakóhelyükre többé nem térhettek vissza, többségük Dél-Bácskában talált új otthont magának.31 Az internált magyarok pontos számát mindeddig nem lehetett megállapítani, a lemészároltak számára vonatkozóan pedig inkább csak becslések vannak, a szakirodalomban ugyanis igen nagy eltérések mutatkoznak ezt illetően: ötezer és negyvenezer fő közé teszik a meggyilkoltak számát. A magyar köztudat leginkább a Cseres Tibor által közzétett negyvenezres számot őrizte meg.32 A meggyilkolt, meghurcolt magyarok többsége nem vett részt a háború alatt a szerbek elleni akciókban, sőt, sokan segítséget nyújtottak az üldözötteknek. „Azok, akik akkor a „hideg napokban” a határt járták, azok arcára nem emlékezett senki. Azok eltűntek.”33 A magyar közigazgatás kivonulása után helyben maradottak a visszacsatolás időszaka alatti magyar kormányzati hibák, túlkapások és bűnök miatt, a szerbekkel és zsidókkal szemben végrehajtott atrocitások elkövetői helyett és magyarságukért fizettek iszonyatos árat. A vérengzés és a deportálások utóéletéhez szorosan hozzátartozik, hogy a világháború után a kommunista hatalom hallgatásra kényszerítette a magyar közösséget a történteket illetően – ugyanez vonatkozott az 1941–1944 közötti időszaknak a magyarok számára kedvezően megélt eseményeire is –, ennél fogva a legyilkolt délvidéki magyarok családtagjai nem tudtak egyéni és közösségi akaratuk szerint emlékezni és gyászolni, fájdalmukat sokan magukban hordozták. „A nagytatámat veszítettem el, és édesanyám csak később mesélt róla, hogy ő hogy vesztette el az édesapját, akit mindenben a legszentebbnek tartott. Tizenöt éves volt az anyukám, amikor az édesapját elvesztette, ő hordta be a lágerba neki az ételt is, nagyon sok mindent, ezt így közbe mondom. És nem tudtam fölfogni nagyon sokáig azt, hogy miért hallgatott az én anyukám. […] Aztán a halála után, hogy tényleg megtaláltam a naplóját, akkor jöttem rá, hogy valóban hogy élte át ezt az egészet.”34 Az egykori áldozatok hozzátartozói, a meghurcoltatásokat, kitelepítéseket elszenvedők és leszármazottaik csak az 1989-es rendszerváltás után törték meg az 1944–1945-ben elkövetett atrocitásokat övező csendet, így azóta jelentős változás állt be az 1944–1945-ös események emlékápolásának terén is. Az általam készített interjúk során az egykor kitelepítettek és leszármazottaik úgy nyilatkoztak, hogy az 1990-es

Kovács Csaba

210

Kitekintő

évek közepétől kezdve minden évben megemlékeznek lakóhelyükön, illetve a család idősebb generációjának egykori lakhelyén a legyilkoltakról. Azok a falvak, ahonnét a kollektív bűnösként kezelt magyarságot kitelepítették, mára nem, vagy alig rendelkeznek magyar ajkú lakossággal, az interjúalanyok elmondása és a délvidéki magyar nyelvű sajtó híradásai szerint azonban az ott tartott megemlékezésekre mégis évről évre több magyar látogat el.35 A rendszerváltás óta eltelt időszakban sok délvidéki magyarlakta település állított fel a tömeggyilkosságok áldozatainak emlékét idéző emlékművet,36 továbbá megszülettek/megszületnek azok a helytörténeti monográfiák,37 amelyek a vérengzés története és körülményei mellett az elhunyt áldozatok neveit is megörökítik. A délvidéki megemlékezések mellett egy ideje már Magyarországon is kegyelettel adóznak az 1944–1945-ös megtorlás áldozatainak. 2003 óta minden évben szentmisét tartanak a legyilkoltak lelki üdvéért Szegeden és Budapesten is. E helytörténeti munkák megszületése, az emlékezést szolgáló emlékművek felállítása, valamint maguk a megemlékezések – Pierre Nora szavaival élve – az „emlékezés helyeinek”38 létrehozásaként értelmezhetők, hiszen emlékezni „csak úgy lehet, ha megvannak hozzá a megfelelő eszközeink”.39 Ezen aktusok pedig – azon túl, hogy a magyarok ellen elkövetett mészárlásnak a délvidéki magyarság „kanonizált” történelmi eseményei közé történő beemelése révén új elemmel bővül a kollektív emlékezet –, azt vonják maguk után, hogy szilárdabb talajon állóvá, erősebbé válik a délvidéki magyar közösség identitástudata. Tomán László az 1930-as évek közepén született, magyartanárként és egy újvidéki könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott nyugdíjazásáig. Családja Újvidéken élte át a háborút, annak végén azonban az esetleges retorzióktól tartva Csantavérre menekültek, s ott várták be a front átvonultát, az események lecsendesedését. A háború végén történtekkel kapcsolatban a következőképp fogalmazott: „Avval tisztában voltunk, hogy Magyarország vesztes állam, és semmilyen joga nincsen a volt területeire… […] ahogy itt alakultak a dolgok, mi tisztában voltunk avval, hogy a szerbek soha nem fogják megengedni, hogy ez visszakerüljön.”40 Az események egyöntetűségét, egy lehetséges irányba mutatását jelzi az előző interjúalanyhoz hasonlóan vélekedő Matuska Márton is. „Az események nagyon világossá tették előttünk, hogy a magyar világnak számunkra vége, és hogy meddig tart ez a vége, ezt nem is mérlegeltük. Nem volt olyan kilátás, amibe kapaszkodva abban bízhattunk volna, hogy ez rövid ideig fog tartani. Itt olyan keményen ránk telepedett az új rendszer, hogy ilyen kategóriákban nem gondolkoztunk.”41 A háború végén történt újabb területi változások (utólagos) értékelése a magyar hadsereg bevonulásához hasonlóan ismét egyöntetű, bár ellenkező előjelű az interjúalanyok visszaemlékezéseiben, hiszen míg előbbinél az anyaországi és a délvidéki magyarságnak közös állam, történet, ezáltal egyazon sors jutott, addig utóbbinál a két ország(rész) magyarságának útjai újólag elváltak egymástól. Ennek megfelelően az interjúkban az 1941-es bevonulással ellentétben immár nem egy, hanem két közösség jelenik meg. Ezen közösségek egyike az „ők”, tehát Magyarország, mely elvesztette a háborút és ezáltal Bácskát is, míg a másik a „mi”, vagyis a délvidéki magyarok, akiknek sorsa ismét, immáron úgy tűnik véglegesen különvált az anyaországétól, s ezen új út egyik első állomásaként történetének egyik legsúlyosabb időszaka következett el.42 Az impériumváltáskor felálló új rezsim által elkövetett szörnyűségek, annak szerb részről történő értelmezése, miszerint kizárólag háborús bűnösöket végeztek ki a partizánok – ennek az értékelésnek a terén csak a rendszerváltás után állt be lassú változás – és a gyakorta máig feldolgozatlan, de mindenesetre hosszú ideig kibeszéletlen trauma oly

Kovács Csaba

211

Kitekintő

„élmény” a délvidéki magyarság számára, mely többeknél – főként az első és a második generációs interjúalanyoknál – alapvető identitástényezőként funkcionál/funkcionálhat még ma is. „Nekem nagyon fontos, hogy ezt, hogy kollektív bűnösség ezt levegyék rólunk, mert nem vagyunk bűnösök. […] Sokan megkérdezték […] hogy megbocsátok-e a szerbeknek. Persze, hogy megbocsájtanák, ha egyszer valaki végre bocsánatot kérne.”43 A délvidéki magyarság történetében – legalábbis az első és második generációs személyek nagyobb részénél – leginkább ez tekinthető oly eseménynek, mely fontos sarokkövéül szolgál a többségi nemzettől való elkülönülésnek, illetve a nemzeti tudat oly megnyilvánulásának, mely egyértelműen a magyarként való megmaradás mellett szól. A magyar idők emlékezete 1. Előzmények: a két háború közötti időszak bemutatása és megítélése Matuska Márton a magyar világ egészéről, mintegy összegzésként igen lakonikusan csak ennyit mondott: „úgy éltem meg, mint egy természetes állapotot […] Nagyon otthon éreztük magunkat. Magyarok voltunk, nem ért bennünket bántódás.”44 Úgy gondolom, ahhoz, hogy e kijelentés „mögé lássunk”, az szükséges, hogy kissé korábbra tekintsünk vissza a magyar éránál. Dióhéjban – a teljesség igénye nélkül – tekintsük át, hogy mi történt a délvidéki magyar társadalommal a két világháború között. Bár az első világháborút követő békeszerződésekkel létrejött új vagy megváltozott területű országok kisebbségeinek védelmét nemzetközi egyezmények voltak hivatottak garantálni – a nem a többségi nemzethez tartozók jogait úgy látták biztosítva az első világháború győztes nagyhatalmai, ha a szövetséges győztes államokkal és az egykori ellenfelekkel, vagyis a vesztes országokkal is kisebbségvédelmi jogszabályokat fogadtatnak el –, az etnikailag igen tarka képet mutató Közép-Európa országaiban a kormányzó elitek kevéssé vették figyelembe a Népszövetség által garantált és felügyelt kisebbségi jogokat.45 Ennél fogva elmondható, hogy a két világháború közötti időszakban a régióban a többségi nemzetek különböző területeken való gyarapodása nagyon gyakran a kisebbségek rovására történt.46 A saját nemzetiség(ek) politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális megerősítése volt a célja Jugoszláviának is, melynek végrehajtását tulajdonképpen már a békeszerződés aláírása előtt meg is kezdte. A délszláv állam kormányzatának a magyar kisebbség elleni egyik első lépése a politikai jogok gyakorlásának korlátozása volt. 1929-ig például, vagyis amíg működött a parlamentarizmus az országban, a magyarság érdekképviseletére megalakult Magyar Párt munkáját hátráltató egyik leghatásosabb kormányzati lépésnek bizonyult a magyar választói névjegyzék összeállításának akadályozása, melyhez a magyar választók egy részének a választásokból ilyen-olyan okokból történő kizárása társult.47 Az új államhatalomnak a magyarságot talán leginkább sújtó cselekedete a nyelvhasználatnak a két világháború közötti váltakozó intenzitású korlátozása volt, ugyanis – bár az ország 1921-es alkotmány nem rendelkezett a kisebbségi nyelvhasználatról – az élet megannyi területén diszkriminálták a délvidéki kisebbségeknek, köztük a magyaroknak a nyelvgyakorlását is.48 Jelentősen szűkítették például az iskolarendszer átszervezésével az oktatási lehetőségeket, sok magyar iskolai vezetőt, tanárt bocsátottak el állásából, de még ezeken az intézkedéseken is túlmutatott az 1920-ban bevezetett névelemzési rendelet, amely megszabta, hogy a szülők, nagyszülők nevének hangzása alapján kell a gyermekeket az iskolába beíratni. E rendelet következtében a szláv

Kovács Csaba

212

Kitekintő

nyelvet egyáltalán nem beszélő gyerekek sokasága került szerb vagy horvát tannyelvű iskolába; a rendelet – bár időközben változtattak rajta – csak 1936–1938 között szűnt meg véglegesen.49 „Szóval kijött belőlük [az interjúalany szüleiből – K. Cs.], noha nagyon visszafogták. Gyűlölet volt ez! De hát nem is kell csodálkozni: hat testvérem született – én is a régi Jugoszláviában születtem –, de hat nővéremnek, akik már iskolakötelesek voltak a Jugoszláv Királyságban, mind a hatnak szerb iskolába köllött járniuk, azért, mert volt egy törvény, amelyik a nem magyar vezetéknevűeket kitiltotta a magyar iskolákból. Mikor iratkoztak, kérdezték, hogy hívnak, nem azt kérdezték, milyen nemzetiségű vagy, lehet, hogy azt is, de ha azt mondta, hogy magyar, és ilyen szlávos nevük volt, mint nekünk, hogy Matuska, itt a törvény, nem mehet magyar osztályba, és az én nővéreim mind szerb iskolákba jártak. Egy árva szót ők nem tudtak szerbül, mert Temerinben nem lehetett megtanulni szerbül, apám sem Temerinben tanult, hanem ő az ilyen gazdasági kapcsolatai révén került olyan helyzetbe, hogy hallotta, és akkor megjegyezte a szerb szavakat. De magában a faluban nem volt egyetlen egy szerb sem.”50 Az iskoláskorúak mellett a fiatalabbakat is negatívan érintette a szerb nyelvtanulási kényszer. „…óvodába jártam már a bátyámmal, és hát ott is szerbül kellett tanulni. Nem tudtunk, de így belénk vertek valami számunkra abszolút érthetetlen szöveget, bebifláztuk, és akkor azt mondani kellett az óvodában. Úgy töredékszavak még most is vannak bennem. Most már értem azokat a szavakat, amiket elő tudok az emlékezetemből hozni. Valami majomról szólt, hogy belenézett a tükörbe, és hogy elszörnyülködött azon, hogy mit lát. Ez volt a szerb szövegnek az értelme, de abból csak a majom szót, ugye majmun, mi ezt eltorzított magyar szónak véltük, és ez az egyetlen szó, amit megértettünk a szövegből.”51 Az iskolaügy fontosságát, a magyar nyelvű oktatás ellehetetlenítése által hordozott veszélyt mi sem jelzi jobban, mint hogy a TESZK (a Társadalmi Egyesületek Szövetségének Központját 1921-ben, Teleki Pál irányításával hozták létre) keretein belül működő Szent Gellért Társaság legfőbb tevékenysége a délvidéki területek magyar iskolaügyének anyagi és egyéb módon történő támogatása volt.52 A magyar lakosság gazdasági gyengítése okán az addig magyar kézen lévő pénzintézetek az 1920-as évek végére megszűntek vagy szláv kézbe jutottak, vagy folytathatjuk a sort akár az agrárreformmal, mely során az addigi német és magyar nagybirtokokat osztották fel, de oly módon, hogy a magyar agrárnépesség földdel nem bíró rétege egyáltalán nem részesült a földosztásból. A földosztás egyik velejárójaként egyébként a jugoszláv kormányzat nagy tömegben telepített be délszlávokat az újonnan megszerzett területekre.53 Az elszenvedett sérelmek sorában gyakori volt a kormányzat részéről a magyar ajkúakkal szembeni erődemonstráció is, mely igen markánsan mutatta, hogy a magyarokat azok nyilvánvaló igyekezete ellenére sem tekintik államalkotó elemnek, hanem sokkal inkább Jugoszláviából kifelé tendáló, az országot szétrobbantani akaró kisebbségként kezelték. „…az önkényeskedést [apám – K. Cs.] nagyon megjegyezte, hogy hogyan bántak velük a hadseregben, és amikor ’34-ben lelőtték a Sándor királyt Marseille-ben, akkor különös kegyetlenséggel gyakorolták a hatalmat a magyarok felett. Kihasználták ezt az eseményt arra, hogy itt külön bántalmazzák az embereket, és őket behívták szintén ilyen utószolgálatra, akit csak lehetett, és fel köllött esküdniük az új királyra.”54 A fentebb vázolt sérelmeket két ok tette még inkább fájóvá. Egyrészt az, hogy az 1918as határváltozásig a magyar nemzetiség volt az, amely a többivel szemben, mint legfőbb államalkotó tényező, előnyt élvezett, s ebből a helyzetből kerültek egyik pillanatról a

Kovács Csaba

213

Kitekintő

másikra jóformán megtűrt etnikummá. Másrészt pedig az elcsatolt Délvidék – a császári hatalom által a 19. század közepén életre hívott, de csak igen rövid ideig fennállt Szerb Vajdaságon kívül – nem rendelkezett önálló múlttal, így kevéssé alakulhatott ki addig a „délvidékinek lenni érzete”. Ez utóbbi létrejöttét a sokkhatásként ért határváltoztatás mellett az is nehezítette, hogy a délvidéki magyar társadalom összetétele meglehetősen kiegyensúlyozatlan volt (illetve még inkább azzá lett a békekötést követő menekülthullám után), hiszen alapvetően mezőgazdaságból élőkből (döntően nagybirtokosokból és szegényparasztokból) állt, s még az igen kis létszámú városi lakosság nagy része is a földhöz kötődött. A földműveléssel foglalkozók tömege mellett a délvidéki magyarság csekély mértékben vitt csak magával az új államba középréteget, annak többsége is főként az államigazgatásban dolgozott, vagyis ahhoz a réteghez tartoztak, amelynek képviselői a leghamarabb menekültek át a trianoni Magyarország területére, illetve akiket az új állam elsőként fosztott meg állami és megyei tisztviselői munkájuktól. Vagyis, mint azt Bárdi Nándor is megjegyzi az 1931-es jugoszláv népszámlálás nemzetiségekre lebontott foglalkozási adataiból kiindulva: „a magyar többségű vidékek a mezőgazdasági szektoron kívül mindenhol alulreprezentáltak”55 voltak. 2. A magyar berendezkedés megítélése: remények, pozitívumok és csalódások Mint az több interjúalany narratívájában is megjelenik, a helyi magyarság az impériumváltástól a fentebb röviden ismertetett diszkrimináló intézkedések orvoslását várta. A magyar bevonuláshoz fűzött várakozások elbeszélésekor, illetve a magyar idők ábrázolásában ezért nagyobb teret szentelnek az ezeken változtató intézkedéseknek, melyek egyúttal a magyar identitás, a magyar nemzettudat megerősítésében is kiemelkedő szerepet játszanak. Ilyennek tekinthetjük egyebek között a magyar nyelvű oktatás korábbinál összehasonlíthatatlanul jobb feltételeinek megteremtését, a nemzeti ünnepek megtartását, vagy akár a magyar kultúra eszköztárát jelentő (addig gyakran csak csempészáruként beszerezhető) könyvek, folyóiratok beszerzési forrásainak bővülését. A két világháború között a délvidéki magyarságot ért hátrányos intézkedések felülvizsgálata és „rendbetétele” mellett „persze” megjelentek negatív előjelű változások, illetve olyan események is, melyek korábbi várakozásaikhoz képest csalódást keltettek a délvidéki magyarokban. Erre a felemás „eredményre” történő utalás bukkan fel az 1950ben Temerinben született Csorba Béla író, politikus, egyetemi tanár visszaemlékezésében is: „Például, amit gyakran hallottam tőlük [az interjúalany szüleitől, nagyszüleitől – K. Cs.] és másoktól is, az az, hogy hogyan történt a magyar honvédség bevonulása. Ez a helyi magyarság számára egy nagy élmény volt, hiszen a temerini magyarok is éppen úgy, mint a Délvidék magyarságának a messze túlnyomó többsége, az 1941 áprilisában bevonuló magyar honvédekre úgy tekintett, mint fölszabadítókra, és ezt a fordulatot fölszabadulásként élte meg. Az más kérdés, hogy később bizonyos illúzióiban csalódnia kellett. Például a szegénység, a föld nélküli szegénység hosszú ideig arra számított, hogy majd a fordulat, maga az a tény, hogy ezek a területek visszakerülnek Magyarországhoz, többek között azt fogja jelenteni a számukra, hogy ők is földhöz jutnak. Hiszen a ’20-as évek földreformjából a délvidéki magyarok kimaradtak.”56 A helyi magyarságot a jugoszláv földreform csekély mértékű felülvizsgálata és a környező országból érkező magyar telepeseknek juttatott kedvezmények57 mellett leginkább

Kovács Csaba

214

Kitekintő

két jelenség bántotta. Egyrészt a két világháború között huszonhárom, kisebbségben eltöltött év után a délvidéki magyarság gyakorta értetlenül állt a trianoni Magyarország területéről érkezettek mentalitásával, a kisebbségek problémáival, érzéseivel szemben mutatott meg nem értéssel, a főként szerbek és zsidók ellen megmutatkozó rendkívüli türelmetlenségével. (Ennek hátterében általában a Horthy-kornak a két világháború között és a második világháború alatt a szomszéd államok ellen bel- és külföldön egyaránt kifejtett politikai propagandája és az azt fenntartások nélkül átvevők nézete húzódik meg, mely finoman szólva is gyakorta tartalmazott túlzásokat, nem a realitás talaján álló kijelentéseket.) Másrészt pedig sokan úgy érezték a helyi magyarok közül, hogy ez a bizalmatlanság nem egyszer rájuk is kiterjed, ez utóbbit a Szabadkáról a Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályához beérkezett panasz is tükrözi: a „… magyarság felvilágositó [sic!] és segitő [sic!] munkáját az anyaországból jött hatósági személyek nem veszik igénybe, sőt sok esetben bizalmatlanok velük szemben. Ez naprólnapra növeli a távolságot az őslakók és az anyaországi magyarok között.” Ezt tetézte, hogy bár a délvidéki magyarok a kormányzattól azt várták, hogy a huszonhárom év alatt felhalmozódott sérelemért kvázi kárpótlást nyernek, az gyakran nem történt meg. Ilyen várt előny volt többek között a Délvidéken felállított közigazgatás pozícióinak helyi magyarokkal történő betöltése, melyben azonban a délvidéki magyarok, helyismeretük ellenére, csak jóval csekélyebb mértékben képviseltethették magukat, mint azt remélték.58 A helyi közigazgatási posztokat betöltő anyaországi magyarok között – akiket egyébként a helyiek ejtőernyősöknek neveztek – bizonyára sokan voltak, akik kapcsolati tőkéjüket mozgósítva, s nem érdemeik és képességeik révén igyekeztek álláshoz jutni. Valószínűsíthető viszont az is, hogy a délvidéki magyarok mellőzése egyes posztokon azokra az okokra vezethetők vissza, mint amiket az 1940-ben visszacsatolt Észak-Erdély kapcsán figyeltek meg. Csilléry Edit az észak-erdélyi köztisztviselők és közalkalmazottak lakóhelyének vizsgálatakor kifejti, hogy a két világháború között Romániában „…a magyar fiatalságnak csak a töredéke tanult tovább a felsőoktatásban. A magyar nemzetiségű tisztviselők aránytalanul kevesen voltak a román közigazgatásban, [s ott – K. Cs.] többnyire jelentéktelen pozíciókat töltöttek be. Azoknak, akik 1940-ben az észak-erdélyi közigazgatásban kívántak elhelyezkedni, elsősorban jogi képzettségre volt szükségük. Ebből […] nagy hiány volt. Az orvosi pályán alig volt jobb a helyzet.”59 Tehát az ÉszakErdélyben (és nagy valószínűséggel a Délvidéken élő magyaroknak) önhibájukon kívül hiányosságaik voltak a képzettség és a munkatapasztalat területén, s azokat hosszabbrövidebb idő elteltével lehetett csak pótolni. Matuska Márton sem csak a revízió pozitív hozadékát hangsúlyozza, az anyaországból érkezettekkel való meg nem értés, ellentét révén megjelenik a „mi” és az „ők” fogalma, vagyis különbséget tesz Magyarország és Délvidék, anyaországi és délvidéki magyarok között. „…volt egy olyan dolog, hogy azok a jövevények, akiket Magyarországról hoztak, főleg a közigazgatási megbízottak, azok majdnem mind közutálatnak örvendettek. […] Lecsetnikeztek bennünket. […] Azt mondták, hogy nem jó magyarok vagyunk. […] Mert tudtunk szerbül, mert védték némely temeriniek a szerbeket.”60

Kovács Csaba

215

Kitekintő

3. A magyar nemzeti szimbólumok újbóli térnyerése Európában – s azon belül Magyarországon – is főként a 19. század utolsó harmadában és a 20. század első évtizedeiben indult meg rohamtempóban a nemzeti kultúra építése (melyen belül kiemelt helyen állt a történetírás) és a nemzeti szimbólumkészlet megalkotása, kanonizálása. Ekkor alkották meg, illetve egységesültek, és ezáltal a közfelfogásba emelődtek a zászlók, himnuszok, jelvények stb.61 Erre az időszakra tehető a nemzeti ünnepek létrehozása és megszilárdulása, valamint ez időben épültek fel, jöttek létre a nemzeti szimbólumoknak számító középületek, intézmények, melyek „feladata” az volt, „hogy biztosítsák vagy kifejezzék a társadalmi kohéziót és identitást, strukturálják a társadalmi kapcsolatokat”.62 De tovább bővíti a fentiek körét „a »népi kultúra örökségének megalkotása« is Európa különböző országaiban.”63 A nemzeti jelképek jó néhány eleme bukkant fel, illetve kapott szerepet a visszacsatolt Délvidék esetében is. Az alábbiakban azt vizsgálom röviden, hogy mely eseményekben, szituációkban és milyen jelentéssel tűnnek fel ezen eszköztár egyes elemei a forrásokban. Célszerűnek tartom a nemzeti jelképek felbukkanását két csoportba sorolni. Ezek egyike az, amikor – legyen az ünnepi vagy hétköznapi alkalom – a lakosság spontán módon alkalmazza őket, vagyis tulajdonképpen belső késztetésből eredő nemzeti jelkép- vagy szimbólumhasználatról beszélhetünk. A másik csoportot alkotják azok az események (megjegyzendő, hogy jelentős átfedés mutatkozik a két csoport alkalmai között), melyeken az állami propagandagépezet elősegítette vagy szervezte a magyar jelkép-, eszköz- és szimbólumhasználatot. A két eseménysor szimbólumkészlete természetesen ugyanaz, csak feltűnésük, felhasználásuk színhelyei és körülményei térnek el egymástól. Az 1938 és 1940 közötti többszöri területgyarapodás miatt Magyarország területileg és presztízs szempontjából is megnövekedett a régióban. Ennél fogva okkal remélte a Délvidék magyarsága, hogy a magyar állam a Délvidék esetében is érvényesíteni tudja revíziós szándékát. Mint azt a magyar kormányzathoz a jugoszláv területekről befutott jelentések is tükrözik, ez a várakozás már az 1940-es év utolsó negyedében megmutatkozott, hiszen annak jelei felbukkantak a magyar, sőt, olykor a nem magyar lakosság körében is. Ezekről tanúskodnak a Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának vezetőjéhez, Balla Pálhoz küldött jelentések is, melyekben többször is olvasható, hogy „a magyarság bizik [sic! a Magyarországhoz való visszatérésben, egyeseknek már magyar zászlója is van”.64 Sőt, mint az az egyik jelentésből kitűnik a „…szerbek [már 1940 – K. Cs.] augusztus elejére várták a magyar határok revizióját [sic!]. Óbecsén és azokban a városokban, ahol magyarok és szerbek élnek együtt, a szerbek már előkészitették [sic!] a magyar nemzeti szinü [sic!] zászlót és a magyar ruhát.”65 A várt magyar bevonulás végül is csak 1941 áprilisában következett be, melynek a felfokozott hangulatú magyar lakosság és a bevonuló magyar katonai szervek ünnepélyes kereteket adtak. A terület szimbolikus és tényleges birtokbavételét – a lakosság érzelmi reakciói mellett – az addig a jugoszláv hatóságok részéről nem jó szemmel nézett vagy kifejezetten tiltott magyar nemzeti jelképek felmutatása, felbukkanása fejezte ki leginkább. (A korábbi jugoszláv tiltás bukkan fel a Matuska Mártonnal készült interjú alábbi, a magyar zászlónak szinte ereklyeként történő rejtegetéséről szóló részletben is. A zászló rejtegetésének emléke, egyes esetekben inkább mítosza nem egyedi történet, felbukkan a többi visszacsatolt területen, például Észak-Erdélyben is.66) Ez a nem szokványos népünnepély közepette megmutatkozó örömmámor tükröződik B. P. és Matuska Márton elbeszélésében is, ami-

Kovács Csaba

216

Kitekintő

kor a lakhelyükre történt honvédségi bevonulást elevenítik fel. „A bevonuláskor voltak felvonulások, voltak díszmagyarba öltözött lányok, akik fogadták a magyar honvédokat. Emlékszem egy Bencze Rózsa nevű előkelő dámára, aki díszmagyarban volt, fölugrott a lóra és a huszárt, én láttam, megcsókolta. Zászlókkal volt teli a kezünk.”67 „Amikor ’41ben vártuk a honvédeket, több napon át terjedt a híre a faluban, hogy: Jönnek, jönnek. […] Néhányszor elterjedt a híre, hogy na, most már itt vannak, és akkor fölmentünk a faluba. Mi a falu központjától vagy a Nagy utcától olyan öt-hatpercnyi járásra laktunk. Fölöltöztünk az ünneplő ruhába, anyánk vezetett bennünket. Emlékszem, fogta az egyik kezemet, ugye én akkor öt éves gyerek voltam, még magamban talán el se mertek volna engedni olyan helyre. De ő jött velünk, és a kertben téptünk virágot, ha jól tudom, jácintot, már kinyílott a jácint, és egy olyan szép szál jácintot vittem a kezemben, a bátyám meg a másik kezét fogta anyámnak, és így mentünk várni a magyarokat. Csodálatos módon kitettük a magyar koronás lobogót a padlásablakon. Honnan került elő? Hát én akkor tudtam meg, hogy volt több Szűz Máriás kép és az egyik Szűz Máriás nagy képnek a háta mögé volt beragasztva ez a magyar nemzeti lobogó, amit akkor nagy örömükben anyámék elő mertek venni és gyorsan egy poroló rúdjára rászerkesztették, a poroló nyelére, az volt a zászlórúd.”68 A fentebbi, ünnepi szituációk mellett a meggyengült magyar rezsim iránti szolidaritás, kiállás is késztethette a délvidéki magyarokat a magyar jelkép- és eszközhasználatra. „Bementem az iskolába, a cserkészterembe, cserkészszobába, ott voltak a cserkészek, én cserkész voltam akkor, képesített őrsvezető, és beszélgettünk. A cserkésztisztek is nagyon meg voltak lepve, kellemetlenül voltak meglepve és azt mondták, hogy beszéljük meg, hogy ezentúl egyenruhában járunk, és nemzetiszínű szalagot viselünk, hogy evvel tüntessünk a[z 1944. március 19-ei – K. Cs.] német megszállás ellen.”69 Az állami propagandatevékenység már a magyar katonaság bevonulásának kezdetekor megnyilvánult, ugyanis a hadsereg a Miniszterelnökség Sajtosztálya által rendelkezésükre bocsátott zászlókat és kokárdákat terjesztett, az akció keretében „3 ezer zászlót és 50 ezer nemzetiszínű kokárdát osztottak szét”.70 A Horthy Miklós naplója számára összegyűjtött iratok között szerepel az 1941. július 27-én Szabadkán tartott „Magyar Kenyér Ünnepének” – mely egyben a délvidéki központi bevonulási ünnepség is volt – protokolláris leírása, illetve a program részletes ismertetése, de többek között megtalálható a forrásban az ekkor elhangzott Horthy-beszéd is. A kormányzó részvételével megtartott ünnepségen több „szinten” is felbukkannak a magyar nemzeti jelképrendszer részeként értelmezhető szimbólumok. Ha csak magának az ünnepnek a megtartását nézzük, már önmagában az kiemelkedő esemény volt, hiszen magyar nemzeti ünnepen vehettek részt az odalátogató délvidéki magyarok, míg korábban a jugoszláv kormányzat szigorúan tiltotta a magyarság ünnepeinek megtartását. Az ünnepi műsor programját nézve például kiderül, hogy sor került a Himnusz és a Szózat eléneklésére is, melyet a megjelent helybéliek addig szintén nemigen tehettek meg nyilvánosan. Folytatva a sort a monumentalitás irányába hajló külsőségekkel, értve ezalatt például a szereplők ruházatának vizsgálatát, láthatjuk, hogy „1200 főnyi népviseleti ruhába öltözött és különböző küldöttségeket magában foglaló hódoló menet” is felvonult az eseményen, valamint hogy népművészeti bemutató, illetve a „hódoló felvonuláson résztvett [sic!] bokréták ének-, tánc- és népszokásokból álló bemutatója” is szerepelt a műsorpontok között.71 Vagyis mint látjuk, a helyi szervezők és a magasabb szinten is képviseltetett politikai propaganda tudatosan (és nagy valószínűséggel a résztvevők

Kovács Csaba

217

Kitekintő

zömének ellenérzései nélkül) emelte be a programba a népi kultúra elemeit is (ezzel is utalva az „egykori” anyaország és a helyi magyarság összetartozására, illetőleg élményt nyújtva a résztvevőknek, főként az addig elszakított területeken élőknek), melyek, mint arra már utaltam, szerves részét képezik egy nép nemzeti kultúrájának és az azt alkotó szimbólumkészletnek. A két világháború közötti időszakban a magyar társadalom által hivatalos és nem hivatalos szinten egyaránt hangoztatott „revíziós gondolat” egyik legmarkánsabb, leglátványosabb megjelenése a köztereken politikai megfontolásból emelt szobrokhoz fűződik. (A politikai emlékművek feladata a „…legjelentősebb történelmi személyek, események kultuszának éltetése, akiknek és amelyeknek a fennálló politikai rendszer a hagyományok sorából kiemelkedő jelentőséget tulajdonít. Ennek megfelelően mind méretük, mind elhelyezésük aktuális »jelentőségüket« mutatja.”72) Ehhez a szoborállítási gyakorlathoz kapcsolódik a csáktornyaiak azon szándéka is, hogy lakóhelyükön országzászlót emeljenek – ezzel a két világháború közötti Magyarország azon törekvéseinek akartak megfelelni, miszerint a települések mindegyike állítson országzászlót –, képviselőjük ezen emlékmű felállítása végett kért belügyminiszteri engedélyt ahhoz, hogy adományokat és felajánlásokat gyűjthessenek.73 Az ügy további menete során pedig a Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának államtitkára a horvát nacionalistáknak a szoborhoz való hozzáállását illetően kért tájékoztatást Zala Vármegye főispánjától. A főispán válaszából nemcsak az derül ki, hogy horvát részről nem várhatók ellenérzések, hanem mivel „A muraközi lakosság tulnyomó [sic!] százalékban magyar érzelmű [sic!] és éppen ezért az országzászló létesítése a magyar nemzeti gondolat fejlesztése szempontjából egyenesen kivánatos [sic!] volna.”74 Tehát a Muraköz kapcsán a magyarok és a horvátok között meglévő feszültség mellett annak is tanúi vagyunk, hogy a politikai hatalom kifejezetten támogatja a magyar lakosság nemzeti érzelmének megnyilvánulásait. A magyar nemzeti kulturális elemeknek az 1941–1944/1945 közötti időszakban történő felbukkanása és használata maradandó nyomot hagyott az azt megélőkben. A nemzeti jelképek használatához társuló érzelmi töltet nem meglepő, hiszen a korszakban Magyarországon és Jugoszláviában – persze eltérő okok miatt – egyaránt túlfűtött nacionalizmus volt érezhető a közéletben (gyakorta a magánszférában is), s abból a délvidéki magyarok természetesen nem igen vették, nem igen vehették ki a részüket. A terület-visszacsatolás utáni szimbólumhasználat révén azonban részesei lettek annak a magyar kultúrkörnek, mely több mint két évtizedig, ha nem is teljes mértékben volt zárt előttük, de mindenesetre a trianoni Magyarországon meglévőhöz képest szerényebb mértékben állt rendelkezésükre. Összegzés Összefoglalóan elmondható, hogy délvidéki magyarok sajátos kettősséggel tekintenek a második világháborúra, s ez a vegyes hozzáállás – az öröm vagy elégtétel és a megdöbbenéssel ötvözött rossz érzések – megfigyelhető a háborúról szóló narratíváikban és a háborús évek képezte identitásukban is. Egyrészt ugyanis a helyi magyarság az újbóli anyaországhoz való tartozást jobbára az idegen uralom alóli felszabadulásként élte meg, miáltal orvosolhatóvá vált a korábbi kormányzat által az élet több területén elkövetett

Kovács Csaba

218

Kitekintő

jogfosztások, sérelmek nagy része, illetőleg magyarságukat teljesebben élhették meg. Ezen okokra visszavezetve erre az alig három és fél esztendőre – mely időtartam még az emberi élet léptékét tekintve is igen rövidnek mondható –, az időszakot személyesen megélők ma is jóleső érzésekkel, élményeket felelevenítve emlékeznek vissza. (Itt kell feltétlenül megemlíteni azt is, hogy a helyi magyarság főként a saját etnikumát érintő eseményekre gondol a második világháború kapcsán, vagyis például a köztörténetből ismert 1942-es sajkás-vidéki razzia gyakran nem kerül be az interjúalanyok narratívájába.) Másrészt viszont a háború végi megpróbáltatások és a hatalmas véráldozat – miután 1944 ősze ismét délszláv uralmat hozott el a Délvidéken – dermesztőleg és sokkolólag hatott rájuk. Ez utóbbi kijelentés már csak azért sem tekinthető túlzásnak, mert a második világháború végi összeomlás a Délvidéken sokkalta drasztikusabb eredményekkel járt, mint az 1918-as. Míg ugyanis az 1918–1924 közötti időszakban az Országos Menekültügyi Hivatal számításai szerint a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot 44 903 fő hagyta el,75 addig egy 1946-ban készített összegzés 84 800 olyan személyt tart nyilván, aki a délszláv állam területéről került Magyarországra;76 a délvidéki magyarság veszteségei között ott van még a legyilkoltak hatalmas tömege is. A fentebbiekhez képest némileg eltérést mutat az interjúalanyok második generációjának egy részénél és a harmadik generációnál megjelenő reakciók és identitás rövid összegzése. Ők ugyanis a második világháborút, s azon belül a délvidéki magyarság kálváriáját – a család veszteségén túl – már gyakorta nem személyes, hanem sokkal inkább kollektív élményként kezelik. Esetükben a család korábbi generációjának élményei és tragédiája kapcsán talán erősebb a nemzeti (kisebbségi) önérzet fellángolása és az azon esett sérelem érzete. Ehhez társul az a méltatlankodás, melyet az vált ki, ahogy a többségi nemzet nagy(obb) része a területvisszacsatolás idején történteket kezeli és értékeli, emellett általánosabb közöttük, hogy a háború végén történt mészárlás megítélésekor a gyász és iszonyat helyét – a történelmi és az egyéni igazságtétel elmaradása miatt – a megdöbbenés, felháborodás tölti be. A háború emlékezetét és az ahhoz kapcsolódó identitástudatot tekintve úgy vélem, kijelenthetjük, hogy az 1941–1944/1945-ös eseményeknek maradandó hatása van a délvidéki magyarságra nézve. Ennél fogva a szóban forgó időszak eseményeinek rekonstrukciója, sokoldalú feldolgozása segítheti az 1918-tól napjainkra erősen megfogyatkozott – szinte megfeleződött – délvidéki magyar közösség identitásának megerősödését, az ugyanis a második világháborútól napjainkig tartó időszakban igen sokat veszített erejéből, s a kisebbségi lét megannyi kívánatos eleme közül az erős önkép szolgálhat leginkább alapul a megmaradáshoz, és ahhoz, hogy kilépjenek a menekülést jelentő, önnön világukba történő bezárkózásból. Jegyzetek A revízió jegyében fogant határmódosítási tervekre lásd: Trianon. Szerk. Zeidler Miklós. Budapest, 2003. 546–594. o.; Zeidler Miklós: Revíziós gondolat. Pozsony, 2009. 77–90 és 147–156. o. 2 Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Harmadik javított és bővített kiadás. Budapest, 2001. 251. o. 3 Uo. 251. o.; A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918– 1947. Budapest, 2004. 161. o. 4 Romsics: i. m. 248. o. 1

Kovács Csaba

219

Kitekintő

Tanulmányomban egyaránt a Délvidék kifejezést használom a történeti Magyarország azon déli területeire vonatkozóan – természetesen Horvátországot nem számítva –, amelyek az első világháború lezárultával a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz (Jugoszláviához) kerültek, azokra a területekre, amelyek 1941-ben visszakerültek Magyarországhoz, és a jelenleg Szerbiához tartozó, 1918 előtti magyar területekre is. Ugyanis bár tisztában vagyok azzal, hogy az igen nagyfokú „átfedés ellenére” más-más területet érintenek a különböző korszakok „Délvidékei”, mindegyik időszakban kiterjed az elnevezés a Bácskára, ahol a történeti Magyarországtól 1918-ban elcsatolt déli területek magyarsága koncentrálódik, koncentrálódott. Az egykori magyar területeknek Szerbiában fekvő részére igen elterjedt a Vajdaság elnevezés is, hogy a Délvidék és a Vajdaság megnevezés közül ki mely elnevezést használja a mögött – miként arra az egyik interjúalany is kitér a vele készült interjú során – mára érzelmi, valamint politikai állásfoglalás is húzódik. „… hogy ki milyen fogalmat használ, melyiket szereti, és melyik idegesíti, az azért sok mindent elárul a politikai eszmerendszeréről, habitusáról is. Hiszen aki azt mondja, hogy Délvidék, az ezzel a kifejezéssel azt húzza alá, hogy valamilyen módon ezeket a területeket a történelmi Magyarország részének tartja jelképesen még ma is. […] Tehát aki azt mondja, hogy Délvidék, az az egységes magyar, ab ovo, így mondhatnám, ab ovo abból indul ki, hogy a magyar nemzet egységes annak ellenére is, hogy Trianonban fölszabdalták.” Csorba Béla-interjú. Készítette Kovács Csaba 2007ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 879. sz. 180–181. o. 6 Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és a politikai identitás a korai magaskultúrákban. Második kiadás. Budapest, 2004. 131. o. 7 Mary Fulbrook: A német nemzeti identitás a holokauszt után. Budapest, 2001. 34–35. o. 8 Fulbrook: i. m. 207–208. o. 9 Gyáni Gábor: Kollektív emlékezet és nemzeti identitás. In: Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, 2000. 82–83. o. 10 Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest, 2001. 20. o. 11 Uo. 15–16. o. 12 Azon interjúalanyoknál használok csak hivatkozáskor teljes nevet, akik azt engedélyezték, a többi meginterjúvolt esetében viszont az anonimitás minél teljesebb megvalósítása érdekében név helyett csak monogramot adok meg. 13 „A független és önálló horvát állam megalakulásával Jugoszlávia megszűnt létezni és alkotó elemeire bomlott. Ezzel egyidejűleg parancsoló kötelességünkké vált, hogy a Magyarországtól 1918-ban elszakított terület és az azon nagy tömegben élő magyarság sorsának és helyzetének biztosítását újból kezünkbe vegyük. […] Ezért a mai napon parancsot adok katonáimnak, hogy a Délvidéken élő magyarságot az anarchia pusztításától megóvjuk.” A hadparancs megtalálható: Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936–1945. V. kötet. Összeáll. Juhász Gyula. Budapest, 1982. 1029–1030. o. 14 Miután az I., a IV. és az V. hadtest továbbá a gyorshadtest elérte a Dunát, onnan az LHB döntésének értelmében már nem mehettek volna tovább. Német kérésre azonban a gyorshadtest két dandárja immár német parancsnokság alatt Eszéknél átkelt a Dráván és Karlovaćig, Rumáig, egyes részeik pedig Valjevóig hatoltak előre. A további előrenyomulást a németek leállították a fegyverszüneti tárgyalások miatt, április 23-án a dandárok vissza is tértek magyar területre. Dombrády Lóránd: Hadsereg és politika Magyarországon, 1938–1944. Budapest, 1986. 212–214. o. 15 A tisztogató akció során a magyar fél 2142 elhalálozást jegyzett fel, a jugoszlávok ennél jóval többet. A délszláv állam 3506 áldozatot tart nyilván. A. Sajti Enikő: Az elmúlni nem akaró múlt: Délvidék 1941–1945. Budapesti Könyvszemle, 1991. 2. sz. 237. o.; Uő: Megtorlás vagy konszolidáció? Délvidék 1941–1944. In: The Holocaust in Hungary Fifty Years Later. Edited by Randolph L. Braham and Attila Pók. New York, 1997. 379. o. 16 Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947… 172. o. 17 Uo.157. o. 18 Interjú B. P-vel. Készítette Kovács Csaba 2004-ben. 2–3. o. 5

Kovács Csaba

220

Kitekintő

Zsablya az 1941-es népszámlálás szerint 8516 lelket számlált, közülük 1942 volt magyar ajkú. Mészáros Sándor: A járeki haláltábor. S nem törődtök vele, a holnap mit őröl… Források a Délvidék történetéhez 3. Szerk. Csorba Béla. Budapest, 1999. 205. o. 20 Interjú L. S-sel. Készítette Kovács Csaba 2005-ben. 1. o. 21 Matuska Márton-interjú. Készítette Kovács Csaba 2008–2009-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 909. sz. 28. o. 22 Interjú B. N-nel. 1. o. Készítette Kovács Csaba 2004-ben. 23 A. Sajti Enikő: A Jugoszláv Kommunista Párt vezette ellenállás a Délvidéken és a Bárdossykormány megtorló politikája (1941. április–1942. január). Párttörténeti Közlemények, 1982. 4. sz. 171. o. 24 Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947... 314–323. o. 25 Bod Péter: „Visszaszerezték az emlékezés jogát”. A. Sajti Enikő egyetemi tanár az 1944-es bácskai vérengzésről. Magyar Narancs, 2004. december 16. 27. o. 26 Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947... 323. o. 27 Matuska Márton: Bácska, 1944 ősze. Magyar Nemzet, 1990. június 27. 2. o. 28 Járek korábban szinte teljes egészében németek által lakott falu volt, így az ottani tábor első lakói zömükben németek voltak. Mészáros: i. m. 204. o. 29 A három falu a Sajkás-vidéken, az 1942-es razzia gócpontjában fekszik. 30 Interjú B. P-vel: i. m. 20. o. 31 Mészáros: i. m. 204–208. o. 32 Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947… 327–331. o. 33 Interjú L. S-sel. i. m. 3. o. 34 Interjú F. E-vel. Készítette Kovács Csaba 2005-ben. 1. o. 35 Kelet-Európa szocialista korszakára jellemző volt, hogy a diktatúrában élők kialakítottak egy saját benső világot, mely révén megélhetővé vált a diktatúra. E privát szférának köszönhetően nyílt lehetőség a meggyilkoltakra való emlékezésre is. A szocialista diktatúrák összeomlása után az egyik leglátványosabb életviteli váltás éppen ezeknek az addig csak benső körben megtartott ünnepeknek, megemlékezéseknek a közszférába történő kikerülése volt. A magánszféra ünnepeire a szocializmusban lásd Bodó Julianna: A magánszféra ünnepe a szocializmus korszakában. In: Fényes tegnapunk. Tanulmányok a szocializmus korszakából. Szerk. Bodó Julianna. Csíkszereda, 1998. 211–222. o. 36 A tömegmészárlásban meghaltakra emlékmű felállításával megemlékező településeket felsorolását lásd: Matuska Márton: Meddig jutottunk? In: Rémuralom a Délvidéken. Tanulmányok, emlékezések, helyzetértékelések az 1944/45. évi magyarellenes atrocitásokról. Szerk. Csorba Béla – Matuska Márton – Dr. Ribár Béla. Újvidék, 2004. 7–10. o. Az összegzést kiegészítendő megjegyzés, hogy az 1944/1945-ös eseményekben érintett összes helységet tekintve még mindig jóval több azok száma, melyek nem emlékeznek meg ily módon a mészárlás áldozatairól. 37 A teljesség igénye nélkül néhány a délvidéki magyar ellen elkövetett atrocitásokat feldolgozó monografikus munka: Ádám István – Csorba Béla – Matuska Márton – Ternovác István: A temerini razzia. Temerin, 2001.; F. Cirkl Zsuzsa – Fuderer László: Bácskai Golgota. Tótfalu, 1998.; Matuska Márton: A megtorlás napjai. Ahogy az emlékezet megőrizte. Budapest, 1991.; Matuska Márton: Hová tűntek Zsablyáról a magyarok? Temerin, 2004.; Szloboda János: Zentán történt 44-ben. Pomáz, 2005.; Teleki Júlia: Keresem az apám sírját: Visszatekintés a múltba. Második, bővített kiadás. Tótfalu, 1999.; Papp Imre: Ez a mi kálváriánk. Újvidék, 1999.; Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánon. Harmadik, bővített kiadás. Szeged, 2007.; Mojzes Antal: Halottak napja Bajmokon. Bajmok, 1994. 38 Pierre Nora: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. Aetas, 1999. 3. sz. 142–157. o. 39 Gyáni: 2000. i. m. 82. o. 40 Tomán László-interjú. Készítette Kovács Csaba 2007-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 861. sz. 46. o. 19

Kovács Csaba

221

Kitekintő

Matuska Márton-interjú: i. m. 115. o. Bár a délvidéki magyarok nagy része tisztában volt és van ma is azzal, hogy ismét az újjáalakuló délszláv állam terjeszti ki fennhatóságát a Délvidék egészére, s hogy Magyarország érdekérvényesítő ereje egy vesztes háború után igen csekély, annak ellenére nem értik, hogy a magyar állam miért nem tette szóvá sem a jugoszláv kormánynál, sem pedig nemzetközi fórumokon a délvidéki magyar lakosság ellen elkövetett atrocitásokat. A kérdésre lásd: A. Sajti Enikő: A délvidéki tragédia eljelentéktelenítése. In: Rémuralom a Délvidéken. Tanulmányok, emlékezések, helyzetértékelések az 1944/45. évi magyarellenes atrocitásokról. Szerk. Csorba Béla – Matuska Márton – Dr. Ribár Béla. Újvidék, 2004. 35–42. o.; A. Sajti Enikő: A „kommunizmus mostohagyermekei”: A magyar kisebbség elleni megtorlások a Délvidéken (a Vajdaságban) – a kutatás eredményei és kérdőjelei. Létünk, 2008. 3. sz. 28–42. o. 43 Interjú T. J-vel. Készítette Kovács Csaba 2005-ben. 17. o. 44 Matuska Márton-interjú: i. m. 97. o. 45 A két világháború közötti kisebbségek életfeltételeinek javításáért és védelmükért jött létre az Európai Nemzetiségi Kongresszus. A kongresszus történetére és az ott működő magyar küldöttek munkájára lásd: Eiler Ferenc: Kisebbségvédelem és revízió. Magyar törekvések az Európai Nemzetiségi Kongresszuson (1925–1939). Budapest, 2007. Az 1920-as, 1930-as évek kisebbségvédelmi rendszerre lásd még: Eiler Ferenc: A két világháború közötti nemzetközi kisebbségvédelem rendszere. Pro Minoritate. 1997. 2. sz. 64–90. o. A Népszövetség elé került magyar kisebbségi beadványokra lásd: Zeidler Miklós: A Nemzetek Szövetsége és a magyar kisebbségi petíciók. In: Etnopolitika. A közösségi, magán- és nemzetközi érdekek viszonyrendszere Közép-Európában. Szerk. Bárdi Nándor – Fedinec Csilla. Budapest, 2003. 59–83. o. 46 Mint azt Jakab Attilánál olvashatjuk az etnikailag nem homogén államokban a „kisebbségi kérdés nem ok, hanem következmény. Híven tükrözi egy társadalom, helyesebben szólva a többség válságát”, vagyis azt a helyzetet, amikor az állam gazdasági, politikai és ideológiai (önmeghatározási) nehézségekkel küzd. Jakab Attila: A kisebbségi kérdés mint a többség válsághelyzetének visszatükröződése. Pro Minoritate, 1997. 2. sz. 50. o. 47 A Magyar Párt működésére és a jugoszláviai magyarság politikai életére részletesen lásd: Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947... 33–107. o. 48 Bodonyi Ilona: Idők szorításában. A magyar kisebbség helyzete a szomszédos országokban 1920 és 1933 között. Budapest, 2002. 145–146. o. 49 A két világháború közötti délvidéki magyar iskolaügyről részletesen lásd: Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947... 120–135. o.; Bodonyi: i. m. 146–150. o. 50 Matuska Márton-interjú. i. m. 26. o. 51 Matuska Márton-interjú: i. m. 28. o. 52 A TESZK azon belül is a Szent Gellért Társaság működési körére lásd: Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947... 39–41. o. 53 A Délvidék első világháború utáni gazdasági helyzetének megváltozására lásd: Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947... 136–142. o.; Bodonyi: 2002. i. m. 168–170. o. és 185–189. o. 54 Matuska Márton-interjú: i. m. 25. o. A szövegben utalás történik a II. Sándor jugoszláv király ellen 1934. október 9-én elkövetett marseilles-i merényletre, amelynek a délszláv uralkodó mellett a francia külügyminiszter is áldozatul esett. A merényletet a Belső Macedón Forradalmi Szervezet (VMRO) követte el, mely olykor együttműködött a horvát usztasákkal. A jugoszláv kormányzat a gyilkosságot többek között a délvidéki magyarokon is megtorolta. Ennek egyik oka az volt, hogy Magyarország támogatta e két szervezetet, sőt, Jankapusztán kiképző- és rejtekhelyet bocsájtott az usztasák rendelkezésére, valamint a kialakult helyzetet követően meg akarta előzni az esetleges kisebbségi mozgolódásokat, a kormányzattal elégedetlenkedők térnyerését. A merényletről és annak mozgatórugóiról lásd: Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. Budapest, 1999. 61–62. o. 41

42

Kovács Csaba

222

Kitekintő

Bárdi Nándor: A kisebbségi magyar társadalmak a két világháború között. In: Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Szerk. Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László. Budapest, 2009. 148–149. o. A két világháború közötti délvidéki magyarság társadalmi összetételére vonatkozóan lásd még: Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947... 16–17. o. és 150. o. 56 Csorba Béla-interjú: i. m. 28. o. 57 A magyar kormányzat részleges földreformjáról és a magyar telepeseknek a visszacsatolt területekre való beköltöztetéséről, illetve beköltöztetési terveiről lásd: Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947... 199–234. o. A Bácskában letelepített magyarok közül a legismertebb talán a bukovinai székelyek története, akiket áttelepedésük után alig néhány év múlva újra a népek vándorútjára terelt a történelem, s menekülniük kellett a Bácskából. 1945 májusában telepítették le őket véglegesen (immár) a trianoni Magyarországon, zömük három megyébe került: Tolnába, Bács-Kiskunba és Baranyába. A bukovinai székelység, s ezáltal saját sorsáról mondta a végleges letelepedés után Lőrinc Imréné Gáspár Anna a következőket: „Olyanok vótunk, mint egy kicsi fa, melyiket elültetnek, s eppe csak gyükeret vertünk, imá kitéptek, osztá megint belé egy más helyré. A fák nem es bírták vóna ki.” Lőrinc Imre: A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig. Budapest, 1986. 10. o. 58 Magyar Országis Levéltár (a továbbiakban: MOL) K 28 (Miniszterelnökség. Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály iratai), 164. csomó, 279. tétel, 1942-R-18841. Idézet: 2. o.; Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947... 242–243. o. 59 Csilléry Edit: Közalkalmazottak és köztisztviselők Észak-Erdélyben a második bécsi döntést követően. Limes, 2006. 2. sz. 73– 90. o. Idézet: 79. o. 60 Matuska Márton-interjú: i. m. 99–100. o. 61 A nemzeti jelképek egyik legfontosabb elemének, a magyarországi címerhasználatnak a történetére lásd: Bertényi Iván: Új Magyar címertan. Budapest, 1993., azon belül az államcímer történetére: 63–86. o. 62 Eric Hobsbawn: Tömeges hagyománytermelés. Európa 1870–1914. In: Hagyomány és hagyományalkotás. Szerk. Hofer Tamás – Niedermüller Péter. Budapest, 1987. 127–197. o. Idézet: 127. o. 63 Hofer Tamás: Bevezető: témák és megközelítések. In: Magyarok Kelet és Nyugat közt. A nemzettudat változó jelképei. Szerk. Hofer Tamás. Budapest, 1996. 8. o. 64 MOL, K 28, 98. csomó, 159. tétel, 1940-R-18 709. 2. o. A magyaroknak a magyar hadsereg bevonulására való várakozása, készülődése megjelenik még: MOL, K 28, 98. csomó, 159. tétel, 18 710. 2. o.; Uo. 1940-R-19 779. 2. o.; Uo. 1940-R-20 126. 3. o.; Uo. 1940-R-20 881. 2–3. o. 65 MOL, K 28, 98. csomó, 159. tétel, 1940-R-18 948. 2. o. 66 „…a két háború között a régi románok, akik itt laktak közel hozzájuk, tudták, hogy a bírónak volt [magyar – K. Cs.] lobogója, s azt el akarták venni tőle, de az öreg úgy eldugta, hogy azt soha a nap alatt nem kapták meg. […] A cifraszűrnek van az a lebbentője, ott hátul és annak a bélését felbontotta, s odadugta be a lobogót, szépen összefogva, s újra bevarrta.” Fülemile Ágnes: Történeti idő és emlékezés egy kétnemzetiségű kalotaszegi községben. Kalotaszentkirály és Zentelke. Regio, 1996. 1. sz. 9. o. 67 Interjú B. P-vel: i. m. 2–3. o. 68 Matuska Márton-interjú. i. m. 27–28. o. 69 Tomán László-interjú. i. m. 33. o. 70 Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947... 163. o. 71 MOL, Mikrofilmtár X 4233 Kormányzói Kabinetiroda, Kormányzó félhivatalos iratai (1919– 1944), 8937. doboz, 39. cím, C/4. 7. o. (Eredeti iratok: K 589) 72 Pótó János: Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Budapest, 2003. 19. o. 73 A revíziós toposzok, jelképek és kultuszok kapcsán lásd: Zeidler: Revíziós gondolat... 192–229. o. Az Ereklyés Országzászló felállítására 1928-ban került sor a budapesti Szabadság téren. Felavatásának körülményei és maga az emlékmű is az ország revíziós szándékát hangsúlyozta. Az 55

Kovács Csaba

223

Kitekintő

Országzászlóról lásd: Uo. 203–205. o.; Sinkó Katalin: A megsértett Hungária. In: Magyarok Kelet és Nyugat közt. A nemzettudat változó jelképei. Budapest, 1996. 274. o.; Pótó: 2003. i. m. 52–56. o. 74 MOL, K 28, 163. csomó, 272. tétel, 1942-R-18 042. Idézet: 7. o. 75 A menekültkérdésre lásd: István I. Mócsy: Partition of Hungary and the Origins of the Refugee Problem. In: Trianon and East Central Europe. Antecedents and Repercussions. Ed by Béla K. Király–László Veszprémy. Colorado – New Jersey, 1995. 241–256. o. 76 Sajti: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947... 347. o. A helyzet árnyalásához megjegyzendő, hogy a menekültek közül sokakat még a magyar állam telepített be a visszacsatolt délvidéki területekre, s mivel a betelepített magyar lakosság önként vagy kényszerből elhagyta új lakhelyét, a 84 800-as létszámban már feltűnik többek között a 13 és fél ezer bukovinai székely is.

Limes

224

Bogoljub Kočović

Szemle

Limes

225

Szemle

Egy történelmi mítosz elhantolása Bogoljub Kočović könyveiről és egy regionális kiadású elektronikus adathordozóról1

A második világháború jugoszláviai belső jellegzetességei közé tartozik, hogy az 1941–1945 közötti időszakban nemcsak az ország területén jelenlévő német, olasz, magyar és bolgár katonai egységek harci cselekményei, valamint időnkénti megtorló intézkedései következtében haltak meg emberek, hanem Jugoszlávia valamennyi régiójában élő délszláv és egyéb nemzetek, etnikai csoportok közötti nemzeti-etnikai, felekezeti és politikai-ideológiai indíttatású konfliktusok következtében is. Más szóval, az idegen megszállással párhuzamosan véres polgárháború is zajlott. A második világháború jugoszláviai demográfiai változásait és statisztikáit illetően a szakértők két nagyobb kategóriába tartozó adatot szoktak megemlíteni: az egyik a valós áldozatok száma, a másik pedig az ún. demográfiai veszteségek számadatai. Az első adatok arról informálnak bennünket, hogy a Jugoszlávia megtámadása idején lezajló hadműveletek, majd a megszállás 5 esztendejében lejátszódó fegyveres harcok és megtorlások mennyi halálos áldozatot követeltek az ország különböző földrajzi régióiban, megszállási övezeteiben, hadműveleti zónáiban, illetve börtöneiben és koncentrációs táboraiban. A második kategória belső összetétele már jóval bonyolultabb. Ide számítják be mindazokat a személyeket, akik a háborús események közepette egy-egy megszállási övezet területén különböző kényszerből történő migrációs mozgást (deportálást,

ki- és/vagy betelepítést, elűzetést, emigrálást) értek meg, éltek át és szenvedtek el. S ugyancsak ide kalkulálják be azokat a demográfiai adatokat is, amelyek a háború miatt lecsökkent természetes népszaporulat (az alacsony számú vagy teljesen elmaradt szülések) valószínűsíthető számadatait és százalékarányait tükrözik. A háború befejeztével Jugoszláviában kommunista egypártrendszer kezdte gyakorolni a hatalmat, amely az elhallgat(tat)ás és az elfeled(tet)és stratégiájával igyekezett rendezni különböző nemzeti ellentéteket, háborús pogromok okozta sérelmeket. Az új hatalom tette ezt azért is, mivel Josip Broz Tito (1892–1980) partizánegységei ugyancsak tetemesen hozzájárultak ahhoz, hogy az ország egy nagyon gyászos háborúbeli demográfiai mérleget mondhasson magáénak. Ennek a szűklátókörű politikának az lett a következménye, hogy a titói Jugoszlávia fennállásának egész ideje alatt (1945–1991) a második világháború valós és demográfiai veszteségeit kimutató statisztikákat is rendszeresen övezték nemzeti és felekezeti, valamit politikai és ideológiai töltetű kételyek, bírálatok, számonkérések és nacionalista, soviniszta nyilatkozatok. Ugyanakkor, a számadatok szakavatott feldolgozását mindig körüllengte egy szubjektív megítélés is – a szinte valamennyi délszláv nemzetre igencsak jellemző „áldozatmániás lelki állapot”. Desimir Tošić (1920–2008) szerb politikus és publicista szerint e lelki állapot abban lelte végső fokú

Limes

226

kiteljesedését, ha az aktuális számadatokhoz képest egy nemzet (vagy ország) jóval nagyobb méretű háborús áldozatvállalást – értsd: több halottat – akart felmutatni az utókornak. E kórosan káros szemlélet képviselői valójában azt akarták elhinni és másokkal is elhitetni, hogy az egyébként is magas számadatok további fokozásával egy adott nemzet vagy akár az egész jugoszláv állam tekintélye a külföld szemében csak tovább fog felértékelődni és jobban megdicsőülni, ami által pedig könnyebb lesz belépőt nyerni az ún. nagy nemzetek társaságába!2 Azonban, ez a szemlélet hosszabb távon a délszláv társnemzeteknek nemhogy megdicsőülést és megbecsülést hozott volna, hanem ellenkezőleg – egymás iránt tanúsított magas fokú intoleranciát, egészségtelen rivalizálást, valamint tartós társadalmi instabilitást. A második világháborús kimutatásokkal kapcsolatos közviták gyakorlatilag akkor vették kezdetüket, amikor 1947-ben napvilágot látott egy olyan statisztikai adat, amely a 20. századi Jugoszlávia egyik legjobban őrzött fémjele volt – az 1 706 000 áldozat számjegye. E számadat megalkotója a Jugoszláv Szövetségi Statisztikai Hivatal alkalmazottja, Vladeta Vučković volt. Az említett esztendőben másodéves matematika szakos hallgatóként egy „felülről érkező” komoly feladatot kapott: „Kardelj elvtárs részére sürgősen ki kell számítani Jugoszlávia második világháborús vesztességeinek számát!” Edvard Kardeljnek (1910–1979), a titói rezsim egyik legbefolyásosabb vezetőjének azért volt szüksége ezekre az adatokra, mert a párizsi békekonferencián Jugoszlávia ezek révén nyújthatott be kártérítési keresetet a háborúban elszenvedett vesztességekért és károkért. A fiatal Vučković mindössze két hetet kapott, hogy csöppet sem könnyű feladatát elvégezze. Az egyetlen utasítás így hangzott: a végső számjegy legyen jelentős, de mindenképpen statisztikailag megalapo-

Szemle zott. Meg kell említeni, hogy a háború előtti Jugoszláviában csak 1921-ben és 1931-ben bonyolítottak le népszámlálást, míg az 1941. évi elmaradt. A több szempontú statisztikai műveletek szemszögéből ez nem volt elégséges mennyiségű forrásanyag, ugyanakkor a második Jugoszláviában az 1945-ös esztendő népességdemográfiai adatai nagyon aktuális kérdéssé váltak. Ezért Vučković több évtizedre visszamenően igénybe vette a szomszédos országok rendkívüli statisztikai forrásait: a szlovéniai és a boszniahercegovinai adatok feltárásához ausztriai, a vajdasági és horvátországi adatokéhoz magyarországi, a koszovói, a metóhiai és a dalmáciai adatokéhoz olaszországi és albániai, míg a kelet-szerbiai és a macedóniai adatokéhoz bulgáriai forrásokat szemlézett és használt fel. Ezek segítségével (re)konstruálta egyes nemzetek, etnikai csoportok és földrajzi-közigazgatási egységek demográfiai változásainak trendjeit. Vučković végül azt állapította meg, hogy az 1941–1945. évi háborús időszakban Jugoszlávia veszteségei összesen 1 706 000 fő lenne. Természetesen, itt demográfiai vesztességekről volt szó. Azonban, Edvard Kardelj minden bizonnyal egy szemantikai szócsavarintással a „veszteségek” (szerbül: gubici) szóból áttért az „áldozatok” (szerbül: žrtve) szó használatára és kizárólagos figyelembevételére.3 Nos, ő ezzel a számadattal, az 1 706 000 lélekszámú „valós áldozat” tényével operált a párizsi békekonferencián. Ez ékesen azt jelezte, hogy ha a kommunista államvezetés egyik legmagasabb rangú személyisége egy érzékeny adatot doktrinér módon kezd felhasználni – mi több, nemzetközi nyilvánosság előtt –, onnantól kezdve már nincsen visszaút. Josip Broz Tito-nak 1947-ben, a szlovéniai Jesenice-ben megtartott beszéde után ez az ominózus szám hivatalosan is az áldozatok összlétszáma lett a kommunista Jugoszláviában.4 Így született meg egy történelmi mítosz és az azt körülvevő kultusz. Talán

Limes

227

éppen emiatt mondhatta Vladeta Vučković több évvel később Bogoljub Kočović majdani könyvének 2. és 3. kiadásában a következő szállóigének is beillő mondatot: „A nagy benyomást keltő hazugságok terén a matematikának nincsen párja!”5 A demográfiai adatok politikai célzatú manipulálására a szakemberek viszonylag korán reagáltak. Az 1948. évi népszámlálás adatainak 1951-ben történő közzétételekor Dragoljub Tasić óva intette a jugoszláv államvezetőséget, hogy a legújabb demográfiai mutatók tükrében a valós áldozatoknak jóval kevesebbnek kell lenniük (körülbelül 1,4 millió). Hogy valami módon igazolja a politikusok által elfogadott „mitikus számot”, Dolfe Vogelnik, a Jugoszláv Szövetségi Statisztikai Hivatal akkori vezetője tovább növelte a valós áldozatok számát 1,8 millióra, a demográfiai vesztességeket pedig 2,9 és 3,2 millió közöttire véglegesítette. 1952-ben Ivo Lah is előállt a maga számadataival: szerinte az országnak megközelítően 1 millió halottja és 2,1 millió fős demográfiai vesztesége volt. Az igazán komoly problémák csak később, az 1960-as és 1970-es években kerültek előtérbe, amikor a történettudomány képviselői is hozzákezdtek a háborús áldozatok számadatainak tudományos szintézisekbe való beiktatásához. Amikor az adott időszakban Venceslav Glišić szerb nemzetiségű történész tanulmányozni kezdte a Jugoszláviát megszálló német katonai erők és hazai csatlósaik Szerbiában elkövetett gonosztetteit,6 arra a megállapításra jutott, hogy az egész ország területén hivatalos adatnak számító 1 706 000 valós áldozatot az akkor még csak korlátozott számban elérhető levéltári és egyéb forrás segítségével nem lehet sem igazolni, sem tudományosan alátámasztani. Glišićet szakmai körökben már olyan bírálatokkal is illették, hogy a háborús áldozatok szerbiai számának „csökkentésén fáradozik”, amivel komolyan veszélybe sodorhatná

Szemle akár az egész országnak, Jugoszláviának a fasizmus elleni harc terén szerzett érdemeit. Akkoriban valóban nagyon érzékeny volt az alig két és fél évtizeddel ezelőtt véget ért háború emberveszteségeinek kérdését részleteiben boncolgatni. Ugyanis a háborús pogromok terén toronymagasan domináló, horvát usztasák és szerb csetnikek által elkövetett gonosztettek következményeként a szerb és a horvát nemzet között kibékíthetetlen viszony, nacionalista ellentét alakult ki. Ennek áthidalása érdekében a nemzetfeletti kommunista államvezetés ellehetetlenítette, hogy az ország minden egyes nemzete és nemzetisége körében „végleg tisztázódjon” a vesztességek, illetve a valós áldozatok létszámának kérdése. Más szavakkal: egyáltalán nem forszírozta ezt a tudományos kérdést. A kommunista államhatalom merev álláspontja szerint ez a kényes kérdés csak felerősítette volna a keményen kordában tartott és minden jugoszláviai nemzetnél jelenlévő nacionalista erőket, amelyek viszont veszélyeztették volna a mesterségesen kreált és államilag propagált testvériség-egység eszméjét és a rossz háborús emlékek, sérelmek államilag ellenőrzött elhallgattatásának és elfeledtetésének stratégiáját. Nem utolsó sorban, ismét elkerülhetetlenül szóba hozták volna a partizánok 1944. és 1945. évi vérengzéseinek, megtorló akcióinak kérdését is. Köztudott, hogy ezek az események több ezer délvidéki magyar áldozatot is követeltek. Éppen ezért a titói államvezetés továbbra is mereven tartotta magát az 1,7 milliós számadathoz, aminek következtében a háborús vesztességek és valós áldozatok tárgyilagos tudományos kutatására egészen az 1980-as évek végéig nem kerülhetett sor. A semleges szakértők munkája – a történettudományt szigorúan pórázon tartó állami bürokrácia által támasztott akadályok miatt – már a kezdeményezés és szándék hivatalos bejelentésének szintjén megrekedt.

Limes

228

Milan Koljanin belgrádi történész szavai szerint a jugoszláviai tagköztársaságok nemzeti történettudományi intézetei még a Josip Broz Tito halála utáni 1980-as években is valójában „párt-állami ál-tudományos intézetek szerepkörében” voltak kénytelenek működni és ténykedni. Majdan, az egyre erősödő és terjedő nacionalizmusok időszakában a tagköztársaságok vezető politikusai részére ismét ezek az intézmények szolgáltatták a történelmi tényeket, de oly módon, hogy azok szinte első osztályú érvelési forrásanyagnak számítottak. Ennek következtében az 1941–1945. közötti időszak legérzékenyebb és kellő értékelő módon még fel nem dolgozott témái lettek a politikai visszaélések legdurvább hatás- és hangulatkeltő eszközei. Ezek a következők voltak: 1. a háborús vesztességek és áldozatok számadatai és a velük való manipulálások; 2. a délszláv nemzetek egymás közti összetűzéseinek tárgyilagos és racionális történettudományi megítélése; 3. a háború még élő közvetlen résztvevőinek erősen szubjektív és tömegeket befolyásoló nyilatkozatai; 4. a (polgár)háborús eseményeknek az 1945 utáni társadalmi közhangulatra gyakorolt hatása. Ilyen állapotok között bármikor is szó esett az áldozatok és vesztességek számadatairól, azt egyesek igen gyakran úgy élték meg, mintha ezeket a demográfiai kimutatásokat bizonyos politikai körök manipulálni, csökkenteni vagy éppenséggel tagadni akarnák. Milan Koljanin szerint „a közelmúlt racionális ismeretének hiánya okozta és segítette elő a manipulációk könnyű és megállíthatatlan térhódítását.” Ezek a manipulációk az 1990-es évek elején, vagyis a jugoszláv utódállamok születésekor nemcsak politikai érvelésekké, hanem első osztályú történelmi tényekké is váltak.7 Az eddig elmondottak alapján egyáltalán nem meglepő, hogy Jugoszlávia második világháborús vesztességeiről és áldozatairól szóló, a statisztika módszereinek

Szemle alkalmazásával megalkotott első tárgyilagosnak ígérkező könyvet végül is nem hazai tudósok, hanem a nyugati szerb emigrációs szórványból származó jogász és demográfiai szakértő, Bogoljub Kočović (1920) írta meg. A szarajevói születésű, Belgrádban jogi diplomát és az egyesült államokbeli Chicago-ban közgazdasági diplomát, majd nyugati egyetemeken tudományos fokozatokat szerző szakembernek a legfontosabb primer forrásanyagok közül az 1931. és 1948. évi, valamint a második világháború utáni későbbi évek népszámlálási adatai és a velük kapcsolatos egyéb kísérő részdokumentumok álltak a rendelkezésére. Ő nagyon jól tudta, hogy 1945 után a háborús áldozatok megszámlálásával megbízott hivatalos állami szerv révén elvégzett adatösszeírásba nem iktatták be a partizán fegyveres egységek által legyilkolt nem kommunista érzelmű áldozatok adatait. S nem tették meg ezt az 1964-ben újból lebonyolított adatösszeíráskor sem, amit pedig azért kellett elvégezni, mert a Német Szövetségi Köztársaság nem volt hajlandó elfogadni az 1,7 millió jugoszláviai „valós áldozat” utáni kártalanítás kifizetését. Tekintettel arra, hogy Bogoljub Kočović tanulmányának írása közben nem rendelkezhetett az áldozatok egyetlen adatbankjával, ezért a tárgyilagos kutatás szándékától vezérelve bizonyos statisztikai adatokat hagyományos matematikai műveletek révén számított ki, majd azokat összevetette az 1931. és 1948. évi népszámlálás adataival. Kutatómunkájának szerves része volt egy valószínűség számítás is, amely az említett 17 év között lezajló természetes népszaporulatra vonatkozott. Ezzel a módszerrel igyekezett fényt deríteni arra, hogy mekkora lett volna az ország lakossága, ha történetesen nem jött volna közbe a háború. E összehasonlító és valószínűsíthető tényezők, valamint a többnyire csökkenő tendenciát mutató éves szorzók révén kiszámolta Jugoszlávia demográfiai

Limes

229

és valós áldozatainak viszonylag pontos számadatait. A szerb tudós statisztikai számításai szerint az ország valós áldozatainak összlétszáma 1 014 000 volt, míg a demográfiai áldozatok száma 1 925 000 körül mozgott. Itt meg kell jegyezni, hogy viszonylagos adatokról van szó, és hogy a feltüntetett számadatok fel- vagy lefelé akár 250 000 fővel is variálódhatnak. Bogoljub Kočović nemcsak országos szinten mutatta ki az áldozatok relatív lélekszámát, hanem tanulmányának második fejezetében azt a tagköztársaságok és a tartományok szintjére is lebontotta, miközben ugyanebben a fejezetben aprólékosan, részletekbe nyúlóan mutatta be a demográfiai veszteségekkel és a valós áldozatokkal kapcsolatos helyi regionális számértékeket, népesedési jellegzetességeket és tendenciákat. A harmadik fejezetben felállította a Jugoszláviában élő nemzetek azon statisztikai sorrendjét, amelyből megtudjuk, hogy a jugoszláviai nemzeteknek és kisebbségeknek hozzávetőlegesen mennyi valós áldozata volt. Az általa megállapított 1 014 000 áldozatot bemutató jegyzék a következő számadatokat nyújtja: szerbek 487 000, horvátok 207 000, muzulmánok8 86 000, zsidók 60 000, montenegróiak 50 000, szlovének 32 000, cigányok 27 000, németek 26 000, macedónok 7000, albánok 6000, míg az egyéb nemzet közé besorolt magyarok 5000 áldozattal. Ha a nemzetenként kimutatott vesztességeket az illető nemzet összlétszámához viszonyítjuk, akkor a nagyság szerinti százalékarányos sorrend már másképpen néz ki: a zsidók 77,9 %-a, a cigányok 31,4 %-a, a montenegróiak 10,4 %-a, a szerbek 6,9 %-a, a muzulmánok 6,8 %-a, a horvátok 5,4 %-a, a németek 4,8 %-a, a szlovének 2,5 %-a, az albánok és a magyarok 1,0 %-a, míg a macedónok 0,9 %-a veszett oda a második világháború éveiben.9 Egy gondolatsor erejéig hadd tegyünk említést a délvidéki magyarok háborús

Szemle áldozatairól. A hitelesség érdekében most betűhűen idézzük Bogoljub Kočović tanulmányának erre a részkérdésre vonatkozó rövid bekezdését: „A magyarok körében is voltak valós áldozatok. Az ő esetükben sem könnyű megállapítani a demográfiai változásokat. Nagyon valószínű, hogy Bácskában egy bizonyos számú személy a megszállás éveiben kompromittálta magát, ezért ők elmenekültek, aminek köszönhetően elkerülték büntetésüket. Az ország elhagyását a partizánoktól való félelem indokolta. Másfelől, valószínűleg voltak olyan Volksdeutscherek (bánsági németek – B. Z.), akik számos okból nemzeti hovatartozás tekintetében magukat magyarnak vallották. Ugyanakkor léteztek olyan magyarok, akik viszont a horvátságba olvadtak bele. Végül a háborús helyzetre való tekintettel, számolni kell még a meg nem születettek százalékarányával is. Valamennyi felsorolt tényező számunkra nem teszi lehetővé a könnyű számolásokat. Az általunk kiszámított 5000 lélekszámú valós áldozat (azaz az 1941-ben vagy 1948-ban nyilvántartott valamennyi magyar ajkú lakosnak 1,0 %-a, ami viszonylag alacsony százalékarány) mellett nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy a magyaroknak akár 10 000 valós áldozatuk volt, ami megint viszonylag egy kis számnak tekinthető. Valós áldozataik minimális száma körülbelül 3000 lehetne.”10 Mint látható, a Franciaországban élő szerb szakember statisztikai adatai sem adtak világos és végleges választ arra, mekkora is volt a második világháború idején a délvidéki magyarok emberveszteségeinek összlétszáma. Az általa közölt számadatok és százalékarány kizárólag valószínűsítéseket tükröznek, emiatt hitelességük a délvidéki magyarok körében erősen vitatható lehet. Ezért az 1944 őszén lezajló partizán vérengzések és az 1945-ben lejátszódó egyéb megtorló intézkedések magyar áldozataival

Limes

230

kapcsolatos kimutatások újabb kutatómunkát fognak igényelni. Bogoljub Kočović-nak mind módszerét, mint a tanulmányát tartalmazó könyvét valamennyi délszláv nemzet illetékes képviselői és tudósai az ezredforduló tájékán többször is nyíltan bírálták és támadták – főként annak kapcsán, hogy a statisztikai adatokat drasztikusan lecsökkentette. Ezzel kapcsolatosan a szerb kutató rendre úgy reagált, hogy „ha valaki a számok csökkenéséről vagy felduzzasztásáról beszél, akkor az a valaki minden bizonnyal nagyon jól ismer(het)i a valós áldozatok teljesen pontos számadatait! Ugyanis csak egy tagadhatatlanul pontosan meghatározott számadathoz viszonyítva lehet az áldozatok számadatait csökkenteni vagy növelni!”11 Mint mondta, ő soha sem állította azt, hogy az általa közzétett adatok érinthetetlenek és sérthetetlenek, de 10 %-nyi statisztikai hibaaránnyal kalkulálva (föl- vagy lefelé) csak megközelítően pontos adatokat lehet kapni. A teljesség igényétől vezérelve elmondjuk, hogy a második jugoszláv állam történetének kritikus éveiben Vladimir Žerjavić (1912–2001) horvát közgazdász és Životije Đorđević szerb mérnök tollából két nagy figyelmet kiváltó alkotás látott napvilágot,12 de azok révén sem szűnt meg a „számháború”, hanem ellenkezőleg, csak még jobban felerősödtek a második világháborús áldozatokkal kapcsolatos nemzeti és politikai színezetű licitálások. A sors különös fintora, hogy a horvát nemzetiségű Vladimir Žerjavić a Párizsban élő és ténykedő Bogoljub Kočović-tól teljesen függetlenül megközelítően azonos demográfiai eredményeket mutatott fel. Az ő számításai szerint Jugoszláviában a valós áldozatok száma 1 027 000 fő volt, míg a demográfiai vesztességek elérték a 2 022 000-nyi lélekszámot. Viszont a szerb nemzetiségű Životije Đorđević már nem fejtette ki, milyen számítási módszerekkel jutott el végső eredményeihez, amelyek

Szemle egészen hihetetlennek tűntek: Jugoszlávia összes demográfiai veszteségei elérték a 2 825 000 főt, míg csak a szerbek valós áldozatai közel egy millió volt. Az ebből származó kemény hangú szakmai viták 1997. és 1998. folyamán oly mértékben elfajultak, hogy Bogoljub Kočović egy külön könyvet szentelt az anyaországban és a nyugati emigrációs körökben lezajló (ál)tudományos kutatásoknak, valamint a napvilágot látó demográfiai eredményeknek.13 Alkalmi könyvismertetőnkben most hadd említsünk meg néhány könyvtörténeti adatot is. Bogoljub Kočović hosszú lélegzetű tanulmányának első kiadása kereken 40 évvel a második világháború befejezése után, 1985-ben jelent meg Londonban, de a „nagy felfedezést tartalmazó nyugati emigráns kiadványt” Jugoszláviában nagy közöny és csend fogadta. Az 5 évvel később, 1990-ben Szarajevóban megjelent első jugoszláviai kiadás sem kaphatott igazán nagyobb publicitást, mivel az országban a nemzetek közötti nézeteltérések már nagyon elmérgesedtek, és napi szinten mindig ezek álltak a nemzeti sajtók érdeklődésének fókuszában. A magas hőfokon izzó belpolitikai feszültségek hamarosan egy újabb, a második világháború időszakát felidéző véres polgárháborúba torkollottak. Ezután 15 évnek kellett még eltelnie, hogy 2005ben, a Slobodan Milošević (1941–2006) nevével fémjelzett tekintélyelvű szerbiai posztkommunista rezsim bukásának ötödik évfordulóján Bogoljub Kočović tanulmánya immár harmadik és egyúttal első szerbiai megjelenése révén ismét a figyelem középpontjába kerülhessen. Ezúttal már jelentősebb sajtóvisszhangot is élvezett. Kronológiai sorrendben nézve, alkotásáról ismertetőt írt két újságíró-publicista, T. Spasić és Olivija Rusovac, míg a szerbiai történészek közül Venceslav Glišić, Milan Koljanin és Milivoj Bešlin.14 A belgrádi Politika című napilap 2006. márciusá-

Limes

231

ban folytatásokban tette közzé Bogoljub Kočović művének egész terjedelmét. Tartalmi szempontból a szerb tudós tanulmányát két nagyobb szerkezeti egységre osztotta: áldozatok (szerbül: žrtve) és mellékletek (szerbül: prilozi). Az első nagy egység bevezetőjében részletesen taglalta a statisztikai források típusait és a felmerülő kutatási problémákat, a természetes népszaporulat statisztikai tényezőjét, valamint a háború okozta demográfiai veszteségek és valós áldozatok fogalmának definiálását és megérthetőségét. E nagy egység első fejezetében Jugoszlávia áldozatairól adott részletes, egész országra kiterjedő adatismertetőt, majd a második fejezetben ugyanezt levetítette a tagköztársaságokra és tartományokra, utalva az ott élő nemzetekre, kisebbségekre és etnikai csoportokra. A harmadik fejezetben már az országban élő nemzetekre, nemzetiségekre és etnikai csoportokra lebontott részletes statisztikai adatok kerülnek az olvasó elé a következő sorrendben: I. jugoszláv (délszláv) nemzetek: 1. szerbek és montenegróiak; 2. horvátok; 3. szlovének; 4. muzulmánok; 5. macedónok; valamint a relatív veszteségek összehasonlító táblázata; II. további szláv nemzetek: bolgárok; csehek; szlovákok; lengyelek; oroszok; ukránok; III. más balkáni nemzetek: albánok; görögök; románok; törökök és vlachok (aromunok); IV. egyéb nemzetek: olaszok; zsidók; magyarok; németek; románok és mások. A szerző ugyanebben a fejezetben statisztikai számításai alapján bemutatta a Jugoszláviában élő nemzetek, nemzetiségek és etnikai csoportok demográfiai és valós áldozatainak összehasonlító táblázatát, ezt követően a valós áldozatok minimális és maximális számadat-variációinak táblázatát, valamint a legtöbb áldozattal bíró nemzetek valós emberveszteségeinek nagyságrend szerinti sorrendjét (a nagyobb számtól a kisebb felé haladva). A második nagy tartalmi egységben 44 olyan mellékletet közölt,

Szemle amelyek a kutatómunka szempontjait voltak hivatottak élethűvé, szemléletesebbé és adatszerűvé tenni. Mind a három kiadást Desimir Tošić előszava, Bogoljub Kočović bevezető kistanulmánya, egy francia és angol nyelvű összefoglaló, valamint a szerző életrajzának rövid tényszerű ismertetése teszi teljessé. A 2. és 3. kiadásban megtalálható még Vladeta Vučković-nak, az időközben az Egyesült Államokba kiköltözött és sikeres egyetemi tanári karriert befutó matematikusnak rövid visszatekintő írása is. Bogoljub Kočović életművének legfontosabb alkotását a föllelhető adatok és tények kíméletlenül szenvtelen számbavételével írta meg. Miközben a statisztikák egész légióját dolgozta fel és a számadatok kategóriáit rendezte, kísérő szövegeiben nem egy alkalommal jelezte: ő nem szándékozik belemélyedni az áldozatok politikai elkötelezettsége, ideológiai meggyőződése, valamint katonai szerveződése alapján történő minősítésbe, véleményezésbe és osztályozásba. Tehát, könyvében személyesen a szerzőtől nem fogunk tudomást szerezni arról, hogy mennyi civil vagy katona, ellenséggel kollaboráló vagy felszabadító halt meg, mint ahogy azt sem, hogy mennyien veszthették életüket a megszállóktól vagy a belső polgárháborús harcokban résztvevő fegyveresektől, illetve a genocídium vagy éppen a puszta bosszúállás következményeként. Ő egyszerűen az elhunyt és a háborús megpróbáltatásokat elszenvedő emberek előtt rótta le kegyeletét.15 S bár „a nyugatról jövő tudós semlegességével” ő sem tudott véget vetni a számokkal való licitálásoknak, a következő megállapítást határozottan kimondhatjuk: végső soron Bogoljub Kočović érdeme az, hogy egy közel hat évtizede „bebetonozódott őselmélet”, az 1,7 millió halott történelmi mítosza és kultusza 2005-ben végleg megdőlt. ***

Limes

232

A rendszerváltást szimbolizáló évektől, 1989-1990-től fellendülő történettudományi és helytörténeti kutatások lassan már két évtizedes múltra nyúlnak vissza, ám a második világháborús áldozatok, köztük a délvidéki magyarok egészen pontos lélekszámát mindmáig nem ismerjük. Történész körökben 5000–10 000, 20 000, sőt alkalmanként 40 000 magyar ajkú áldozatot szoktak emlegetni.16 Ezeknek a közléseknek, szakmai véleményeknek alaposan ellentmondanak a levéltárakban őrzött és a közelmúltig csak részben elérhető primer forrásdokumentumokban fellelhető „alacsony számadatok”. A helytörténészek még napjainkban is emberfeletti szorgalommal gyűjtik az áldozatok személyre szóló adatait, jegyzékeit, ami által lehetőség nyílik helyi és regionális jellegű kiadványok, adatbankok megjelentetésére. A Délvidék (Vajdaság) háborús veszteségeit és hangsúlyosan civil áldozatait 2000. óta a Vajdaság Autonóm Tartomány Közgyűlésének határozata alapján létrehozott tényfeltáró Ankét Bizottság17 kutatja és tanulmányozza. E testület munkáját Dragoljub Živković professzor vezeti. Az Ankét Bizottság által elért tudományos eredményeket először egy 2004-ben Újvidéken megtartott nemzetközi tudományos tanácskozáson18 összegezték, és vaskos kötetben jelentették meg. A magyar áldozatok vonatkozásában a kötet sajnos nem tartalmazott új eredményeket,19 a kutatások azonban 2004 után tovább folytatódtak. Az Ankét Bizottság a Vajdasági Múzeum és a Vajdasági Levéltár munkatársaival, valamint több vidéki terepen dolgozó külsős munkatárssal karöltve gyűjtötte össze a civil áldozatok adatait. Az összesen 8 fejezetnyi (kötetnyi) tudományosan és szakszerűen rendezett tényfeltáró adatmennyiséget arra az elektronikus optikai lemezre (CD lemezre) rögzítették, amelynek címe „A Vajdaság AT szerencsétlenül járt lakóinak névjegyzéke, 1941–1948.” (szerb eredeti

Szemle címe: ”Imenik stradalih stanovnika AP Vojvodine, 1941–1948”). Az elektronikus adathordozó kiadását az Ankét Bizottságot létrehozó és működtető Vajdaság Autonóm Tartomány Közgyűlése vállalta magára.20 Az elektronikus adathordozó hivatalosan 2009-ben jelent meg, míg a rajta szereplő szöveges anyagok, illetve adatok egy évvel korábban, 2008-ban lettek végleg beszerkesztve pdf. formátumban. Az Ankét Bizottság CD-jén elsőként egy nagyon értékes és tartalmas, demográfiai statisztikákat és diagramokat is felvonultató történettudományi tanulmány olvasható 350 oldalnyi terjedelemben, amelynek címe: „Az igazság felé vezető úton” (szerbül: „Na putu ka istini”). Dragoljub Živković írta meg az Ankét Bizottság kutatómunkájáról és szakmai ténykedéséről szóló bevezetőt, míg közvetlen munkatársai egy-egy résztanulmány megírását kapták feladatul. Közülük Ljubivoje Cerović bemutatta a tartomány területén élő nemzetek, nemzetiségek és etnikai csoportok történetét a legrégibb időktől egészen a második világháborúig. Ezt követően ismét Dragoljub Živković professzor írása következik, amelyben 15 táblázatot mellékelve az 1941–1948 közötti időszak szerencsétlenségeit, szenvedéseit ecsetelte népszámlálási, demográfiai és különféle statisztikai megközelítésben. Az említett 7 vészterhes esztendő regionális eseményeit a következő alkotók ismertették: Milan Micić a Bánátban, Pál Tibor a Bácskában és Baranyában, míg Dušan Vuletić a Szerémségben lejátszódó megrázó események történelmi, közigazgatási és politikai vonatkozásait, illetve a megtorló intézkedések jellegzetességeit, tényszerű adatait örökítette meg az utókornak. Ugyanitt kapott helyet a téma kiváló magyarországi szakértőjének, A. Sajti Enikőnek egyik ismert alkotása, „A magyarellenes megtorlások és a magyar kormányok politikája 1944-1947.” című tanulmány szerb fordítása. Végül, de nem

Limes

233

utolsósorban Nenad Maurić-nak jutott az a feladat, hogy a Vajdaság civil áldozatainak statisztikai adatait, pontosabban mondva azok demográfiai, kronológiai, regionális és egyéb szempontjait helyezze jól áttekinthető rendszerbe – táblázatokba, diagramokba. A továbbiakban elmondjuk, hogy az elektronikus adathordozó első három fejezetében a tartomány három régiójában életüket vesztett civil lakosok személyi betűrendes névjegyzékei, illetve a vezetéknevek mutatói (indexei) szerepelnek a következő sorrendben: I. Bácska és Baranya, 546 oldalnyi szöveg; II. Bánság, 220 oldal; III. Szerémség, 475 oldal. A következő öt fejezet a tartományban élő nemzetiségek ugyancsak akkurátus, személyi betűrendes jegyzékét és vezetéknevük indexét tartalmazza a következő a sorrendben: IV. szerbek, 604 oldal; V. zsidók, 259 oldal; VI. németek, 282 oldal; VII. magyarok, 85 oldal; VIII. többi nemzetiségek, 158 oldal. Az utolsó, VIII. fejezetben szereplő, a Délvidék (Vajdaság) három régiójában életüket vesztett civilek a következő nemzetiségek köréből kerültek ki: szlovákok, ismeretlenek, cigányok, ruszinok, bunyevácok, románok, oroszok, szlovének, csehek, montenegróiak, muzulmánok, bolgárok, macedónok, lengyelek és olaszok. Az emberi sorsokat tükröző névjegyzékekben feltüntették az áldozatok vezeték- és keresztnevét, nemzetiségét, születési helyét, születési évét, nemét, a halál helyszínét és annak évét. Minden említett fejezetnél (kötetnél) szerepel a névjegyzékek használatával kapcsolatos általános bevezető információ.21 A nem mindennapi tudományos projekt szakembereinek kutatómunkája és közzétett számadatai alapján az 1941–1948 közötti időszak áldozatainak összlétszáma nemzetenként, illetve nemzetiségenként a következő képet nyújtja: 42 283 szerb, 15 495 zsidó, 15 419 német, 4624 magyar,

Szemle valamint 2702 horvát, 1015 szlovák és még sok más nemzetiségű lakos. A szerzők hangsúlyozzák, hogy ezeket az adatokat mindenképpen össze kell vetni Az igazság felé vezető úton című hosszú lélegzetű tanulmányban közzétett statisztikai adatokkal, táblázatokkal és diagramokkal. Ugyanis más, nem egészen pontos adatokkal kiegészítve az áldozatok imént megemlített lélekszáma nemzetiségenként hozzávetőlegesen néhány 1000 vagy akár 10 000 fős nagyságrenddel is módosulhatnak. Ha a pontosan lejegyzett személyek adataihoz hozzáadjuk azokét is, akiknek személyi adatai még jelenleg is bizonytalanok, illetve nincsenek hivatalosan lerögzítve, akkor a következő számadatok tárulnak az olvasók elé: 52 000 szerb, 26 000 német, 16 000 zsidó, körülbelül 5600 magyar, valamint körülbelül 3000 horvát és cigány stb. veszhetett oda. Mindent összevetve, az elektronikus adathordozó összesen 83 881 vajdasági civil áldozatról tesz említést, míg a le nem jegyzett adatokkal rendelkező személyek révén az összlétszám elérheti akár a 106 000 főt. Valamennyi közzétett adatért az Ankét Bizottság és az egész tudományos projekt vezetője, Dragoljub Živković professzor vállalja a felellőséget.22 Bada Zoltán Jegyzetek 1

Kočović, Bogoljub: Žrtve Drugog svetskog rata u Jugoslaviji. Veritas Foundation Press, London, 1985. XXIV, 205 p. Kočović, Bogoljub: Žrtve Drugog svetskog rata u Jugoslaviji. Svjetlost, Sarajevo, 1990. XXIV, 201 p. Kočović, Bogoljub: Sahrana jednog mita. Žrtve Drugog svetskog rata u Jugoslaviji. Otkrovenje, Beograd, 2005. XXIV, 195 p. Živković, Dragoljub (autor i rukovodilac projekta): Imenik stradalih stanovnika AP Vojvodine 1941–1948. [Elektronski izvor].

Limes

234

Skupština AP Vojvodine, Novi Sad, [2009]. 1 elektronski optički disk (CD-ROM), tekst. 2 Kočović, 1985. 12. o.; Kočović, 1990. VI. o.; Kočović 2005. VI. o. 3 Kočović, 1990. XXII. o.; Kočović, 2005. XXII. o. 4 Milan Koljanin belgrádi történész erősen vitatja a Vladeta Vučković által kiszámított számadat eredetiségét, illetve időbeli eredetét. Ugyanis, egy másik forrás szerint Josip Broz Tito már két évvel korábban, 1945. május 21-én Zágrábban megtartott beszédében tett említést az 1,7 milliónyi áldozatról (szerbül: „Mi smo dali dosta žrtava, iako danas imamo 1 700 000 stanovništva u Jugoslaviji manje nego što smo imali 1941. god.” Ld. Tito govori … IP Budućnost, Novi Sad 1945., 20. o. Erről a számadatról majdan tájékoztatták a Nürnbergben székelő Nemzetközi Katonai Ítélőszéket is. Erről ld. Koljanin, Milan: Racionalizovanje prošlosti. [Könyvbemutató a belgrádi Ifjúsági Otthonban, 2006.02.28.]. Kézirat, 5. o. 5 „Nema impresivnije laži od matematike.” Ld. Kočović, 1990. XXIV. o.; Kočović, 2005. XXIV. o. 6 Glišić, Venceslav: Teror i zločini nacističke Nemačke u Srbiji 1941–1944. Beograd 1970.; vö. Koljanin, Milan: i.m., 3. o. 7 Koljanin, Milan: i.m., 1. o. 8 Még a török hódoltság idejétől számítóan az iszlámra áttért boszniai szerbek vagy horvátok leszármazottai. Mai nevük: bosnyákok. 9 Kočović, 1985. 124–125. o.; Kočović, 1990. 111. o.; Kočović, 2005. 111. o. 10 Kočović, 1985. 122. o.; Kočović, 1990. 108. o.; Kočović, 2005. 108. o. 11 Kočović, 1990. XIV. o.; Kočović, 2005. XIV. o. 12 Žerjavić, Vladimir: Gubici stanovništva Jugoslavije u drugom svjetskom ratu. Jugo slovensko viktimološko društvo, Zagreb 1989.; Đorđević, Životije: Gubici stanovništva Jugoslavije u Drugom svetskom ratu. ABC, Beograd 1997. 13 Kočović, Bogoljub – Govedarica, Selimir – Vučković, Vladeta: Nauka, nacionalizam i propaganda. Između gubitaka i žrtava Drugog svetskog rata u Jugoslaviji. Éditions du Titre, Paris 1998. (A könyv második, bőví-

Szemle tett kiadása már 1999-ben hagyta el a nyomdát.). A párizsi szakember ugyancsak 1998ban kiadott egy olyan alkotást is, amelyben az 1921 és 1991 között eltelt 70 évben Jugoszlávia etnikai összetételét és demográfiai változásait vette górcső alá: Kočović, Bogoljub: Etnički i demografski razvoj u Jugoslaviji od 1921. do 1991. godine. (Po svim zvaničnim a u nekim slučajevima i korigovanim popisima). Association Dialogue, Paris 1998. 14 Spasić, T.: Licitiranja sa milionima ljudi. Danas, 2005.09.03.; Rusovac, Olivija: Jedno od naših kasnih suočavanja. Republika, 378– 379. sz., 2006.04.01-30.; Glišić, Venceslav: Žrtve licitiranja. NIN, 2006.01.12.; Koljanin, Milan: Racionalizovanje prošlosti [i.m.], 5 oldal; Bešlin, Milivoj: Sahrana jednog mita. Nastava istorije, 2007. 7. sz. 167–170. o. 15 Kočović, 1990. 4–6. o.; Kočović, 2005. 4–6. o. 16 Aleksandar Kasaš újvidéki történész egyik monográfiájában 5000 áldozatról beszél, majd később, a sajtóban megemlített 8000-es számot is lehetségesnek tartja (Kasaš, Aleksandar Mađari u Vojvodini 1941–1946. Filozofski Fakultet u Novom Sadu, odsek za Istoriju, Novi Sad 1996.). Az 1996-ban elhunyt újvidéki egyetemi tanár, Mészáros Sándor kutatásai során több mint 20 000 áldozatról írt (Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva. Délvidéki magyar fátum 1944–1945. I. Bácska. Hatodik Síp Alapítvány, Budapest 1995.), míg a magyarországi történészek közül Stark Tamás ugyancsak legkevesebb 20 000 áldozatról tesz említést (Stark Tamás: Magyarország háborús embervesztesége. http://www.rev.hu/ sulinet45/szerviz/szakirod/stark.htm). Napjaink magyar közvéleményében Cseres Tibor Vérbosszú a Bácskában című alkotása révén a 40 000-es szám is igen erősen megrögzült, annak ellenére, hogy nem sokkal a könyv megjelenése után A. Sajti Enikő történész a Magyar Írószövetség lapjában, a Magyar Naplóban írott rövid tanulmányában felhívta a figyelmet az ismert író által közölt adatok pontatlanságára és bizonytalanságára. (Ld. Cseres Tibor: Vérbosszú a Bácskában. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1991., 248. o.; A. Sajti Enikő: Döbbenet és hitelesség. Magyar Napló, II. évf. 12. sz. 1991. október 4, 36–38. o.)

Limes 17

235

A Közgyűlés hivatalos szerb neve: Skupština Autonomne Pokrajine Vojvodine. Az Ankét bizottság hivatalos szerb neve: Anketni odbor za utvrđivanje o događajima u periodu od 1941 do 1945 godine u Vojvodini. Az Ankét Bizottság az adatokat valójában egészen 1948-ig vonatkozóan, vagyis a háború utáni első népszámlálás évéig gyűjtötte és rendezte. Tehát, a névjegyzékekbe bekerültek azok a civil személyek, akik a második világháború idején a megszállók, illetve a partizán egységek és karhatalom által estek áldozatul. Ugyancsak nyilvántartásba vették azokat a polgári személyeket is, akik az új kommunista rezsim működésének első 3 évében jártak szerencsétlenül.

Szemle Živković, Dragoljub (gl. i odg. ur.): Medjunarodni naučni skup ISTINA. Zbornik radova. Skupština AP Vojvodine, Novi Sad 2004. 19 A. Sajti Enikő: A „kommunizmus mostohagyermekei”. A magyar kisebbség elleni megtorlások a Délvidéken (a Vajdaságban) – a kutatás eredményei és kérdőjelei. Létünk, 2008. 3. sz. 30. o. 20 Ld. az 1. számú jegyzetben szereplő CD bibliográfiai adatait. 21 Uo. Neophodni podaci za razumevanje imenika, I. o. 22 Uo. 18

Limes

236

Szemle

A koalíciós korszak pártjainak gazdálkodása 1944–1949*

A koalíciós korszak politikai pártjainak történetéről bőséges szakirodalom áll az érdeklődők rendelkezésére.1 Ennek ellenére a recenzió tárgyát képező tanulmánykötetet minden további nélkül nevezhetjük hiánypótló műnek, hiszen elsőként vállalkozik arra, hogy főként levéltári forrásokra támaszkodva bemutassa a koalíciós korszak számottevő politikai pártjainak (MKP, SZDP, FKgP, NPP, PDP) gazdálkodását, üzleti tranzakcióit, bevételeinek és kiadásainak alakulását. A recenzens véleménye szerint helytálló Vida Istvánnak a kötet bevezetőjében tett megállapítása, miszerint „a tanulmánykötet egyik legfontosabb eredménye az, hogy bizonyítja: a pártok erőviszonyait, a politikai küzdelmek kimenetelét döntően befolyásolta, hogy az egyes politikai erők anyagi, pénzügyi helyzete miként alakult, s milyen vagyont halmoztak fel, s azzal miként gazdálkodtak.”2 A könyvben szereplő hat tanulmány többsége már megjelent a Múltunk című politikatörténeti folyóiratban, most azonban lényegesen átdolgozva, kibővítve kerültek be a kötetbe. A tanulmánykötet első dolgozatában Tóth István a mozik szerepét mutatja be a koalíciós pártok gazdálkodásában.3 A második világháborút követően a közélet újjászervezésének és megindulásának pillanatában a politikai pártok figyelme a mozik, a mozihálózat felé fordult. Felismer* A koalíciós korszak pártjainak gazdálkodása 1944–1949. Szerk. Vida István. Budapest, Gondolat Kiadó, 2008. p. 284

ték ugyanis, hogy azok nemcsak jelentős bevételi forrást jelentenek (Magyarországon egészen 1948 közepéig a politikai pártok nem kaptak állami támogatást – W. B.), hanem egyben jelentős tömegeket befolyásolni és mozgósítani képes propagandaeszközök is. A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt vetélytársait megelőzve mind vidéken, mind pedig a fővárosban gyorsan cselekedett, s mire a többi párt bekapcsolódott volna a mozik birtoklásáért zajló versenybe, gyakorlatilag az osztozkodás első szakasza le is zárult. Ekkor a két munkáspárt (MKP, SZDP) birtokolta a Nagy-Budapest területén található mozik közel 70%-át, illetve a nagyobb vidéki városokban található mozik 65%-át. A mozihálózat birtoklásáért folyó küzdelemmel szinte párhuzamosan megindult a harc a filmgyárak, filmlaboratóriumok, filmraktárak birtoklásáért is. A pártok a mozik műsorellátására 1945 tavaszától filmkölcsönző és filmgyártó vállalatok alapításába kezdtek. Mint annyi mindenben, ebben is a Magyar Kommunista Párt járt az élen. A Magyar Művészek Szabad Szervezetének Filmosztályából az MKP tagjai 1945 márciusában kiléptek, s megszervezték a párt égisze alatt működő Magyar Filmipari Rt.-t, közismertebb nevén a Mafirtot, mely centralizált országos vállalatként kezelte az MKP-nak és az érdekeltségi körébe tartozó szervezeteknek juttatott mozikat és a filmbirodalomhoz tartozó egyéb intézményeket. A Szociáldemokrata Párt a kommunista filmes cég ellensúlyozására 1945. május végén Orient Filmipari Rt. elnevezéssel

Limes

237

alapította meg saját vállalatát. A Nemzeti Parasztpártnál a Sarló Szövetkezet Mozi- és Filmosztálya, a Független Kisgazdapártnál pedig a Kisgazda Mozgóképüzemi Rt. (Kimort) szervezte a mozik üzemeltetését. Az 1945-ös választások után a kisgazdák (választási győzelmük következtében) a rekompenzálás igényével sürgették a maradék vidéki mozi elosztását. 1946 áprilisának közepén, Rajk László döntése értelmében a kisgazdapárt 38%-ot, az SZDP és az MKP 24,5–24,5%-ot, az NPP 13%-ot kapott ezekből. Ezzel lezárult a filmszínházakért folyó harc második szakasza, melyet 1947ben követett a harmadik, teljes MKP-sikert hozó, jelentősen megváltozott politikai légkörben zajló utolsó szakasz. Ebben a tétet több száz falusi keskenyfilmes mozi sorsa képezte. Az osztozkodások végeztével a koalíciós pártok uralták az egész filmvertikumot, a gyártástól a forgalmazáson keresztül a vetítésig. A filmszínházak pedig nélkülözhetetlen bevételi forrásokat biztosítottak a pártok számára. Tóth István kutatásai szerint az 1946. augusztus–1947. március közötti intervallumban a Mafirt 10 836 563,94, az ORIENT 8 935 954,32, a Kimort 4 557 978,16, a Sarló pedig 4 125 219,31 forint nettó bevételre tett szert. Természetesen a vállalatok nem utalták át a teljes bevételüket a pártoknak, hanem csak egy előre egyeztetett százalékot, mely még így is jelentős összegként szerepelt a pártok bevételi forrásai között. Hubai László és Szabó Éva közösen írt tanulmánya az illegalitásból 1944 őszén kilépő Magyar Kommunista Párt gazdálkodását tárgyalja.4 Az MKP a megfelelő működést biztosító pártvagyont elsősorban ajándékozás (Vörös Hadsereg), „szerzés”, illetve vállalatok alapítása útján alapozta meg. A párt költségvetésének kidolgozása a Gazdasági Osztály feladatai közé tartozott, melyet a kiadások és a bevételek közötti egyensúly határozott meg. A kiadási tételek között elsősorban a pártalkalmazottak

Szemle fizetése, az anyagi infrastruktúra költsége és a párttevékenységhez tartozó egyéb kiadások szerepeltek. A Magyar Kommunista Párt jelentős összeget fordított fizetésekre, ugyanis a koalíciós korszak egyik legjobban szervezett és centralizált pártjaként sok alkalmazottat foglalkoztatott. Tekintélyes összeget – az összkiadás 30-40%-át – emésztette fel az infrastruktúra kiépítése (mely 1947 elején fejeződött be) és fenntartása. Az infrastrukturális kiadások legnagyobb részét az Autó Osztályra fordították, de jelentős tételt képviseltek még a dologi kiadások, a fenntartási költségek és az építkezések is. A pártpolitikai tevékenység (oktatás, propaganda, újságok, szervezetek támogatása) költségei közül a legnagyobb részt az oktatásra (káderképzés) fordították, mely 1945–1946-ban elérte az 50-60%-ot. Később, 1947 elejére visszaesett 38-43%ra, de még ennek ellenére is a legnagyobb arányú kiadási tétel volt, hiszen „nemcsak a központi pártiskolák költségeit jelentette, hanem az alacsonyabb szintű pártoktatás számára is biztosítani kellett a szükséges segédanyagokat.”5 Az MKP bevételi forrásai a párttagok befizetéseiből és a pártvállalatok anyagi hozzájárulásából táplálkoztak. A párttagok befizetései (tagdíj formájában) azért voltak fontosak a pártnak, mert állandó, bár nem túl jelentős bevételi forrást biztosítottak. Ezt is figyelembe véve, a Magyar Kommunista Párt a taglétszámának folyamatos emelésére törekedett, főleg választások előtt (1945, 1947), amikor a jelentős növekedés érdekében még az oly szigorú tagfelvételi normákon is enyhítettek. Mivel azonban a tagdíjakból és az adományokból csak jelentéktelen összegek folytak be, már 1945 tavaszán a Magyar Kommunista Pártot gründolási láz kerítette hatalmába, mely során részvénytársaságokat, kft.-ket, pártvállalatokat alapítottak, ettől remélve a bevételi források jelentős mértékű növekedését. Csakhogy a pártvállalatoknál ural-

Limes

238

kodó korrupció és átláthatatlan költségvetés mindezt lehetetlenné tette. Ezt orvosolandó, hamar felismerték, hogy a vállalatokból származó tényleges bevételekhez csak akkor jut hozzá a párt, ha létrehozzák a vállalatokat irányító és ellenőrző pénzintézeteket. A Magyar Kommunista Párt Duna-völgyi Bank és Kereskedelmi Rt. néven hozta létre intézetét, melynek a befizetései a szerzők becslése szerint a fő bevételi forrást jelentették – az összes bevétel 60-75% – az 1946. augusztusi pénzügyi stabilizációt követően egészen 1947 végéig. A bankhoz 18 nagyobb vállalkozás tartozott, köztük a Kelet-európai Kereskedelmi Rt., mely a holding legnagyobb nyereséget produkáló vállalata volt. A kisebb vállalatok emellett 5-15%-os arányt képviseltek. A tanulmány megerősíti, hogy az MKP gazdálkodása viszonylag stabil volt, amit elsősorban a párt alacsony hitelállománya támaszt alá. Tóth István dolgozatában a Nemzeti Parasztpárt tevékenységének finanszírozását mutatja be.6 A gazdálkodás megszervezése, beindítása a háborús körülmények között, a párt szervezeti kiépülésének és működésének megindulásával párhuzamosan kezdődött meg. 1945 tavaszán, a Magyar Kommunista Párthoz hasonlóan, a párt gazdasági ügyeinek kezelésére létrehozták a gazdasági osztályt. Az NPP finanszírozásában a legnagyobb forrást, a működéshez szükséges jövedelem közel 80-90%-át az 1945 tavaszán megszervezett vállalkozás, a Sarló Művelődési Szövetkezet biztosította. A legjelentősebb, rendszeresen befolyó bevételi forrást biztosító mozik hasznosítását is a Sarló Szövetkezet szervezte meg, a Mozi- és Filmosztály közreműködésével. Fontos, és egy ilyen kis párt számára, mint a NPP jelentős összeget képviselt a pártvezetők személyes adománya, illetve kívülálló személyek támogatása is. Szükség is volt a bevételekre, ugyanis a párt tőkéjének nagy részét a sajtó megteremtése és napilapjának (Szabad Szó) a finanszírozása vitte el. 1946

Szemle márciusában a Szabad Szó a csőd szélén állt, s hogy ez ne következzen be, a párt kénytelen volt beavatkozni, a kifizetéseinek mind nagyobb százalékát fordítva a fenntartásra. Mivel a Nemzeti Parasztpárt a kormánykoalíció legkisebb pártja volt, ebből következően a kiadások mindössze 20%-át fordították pártszervezésre és a pártpropagandára. A Nemzeti Parasztpártnak a koalíciós korszak többi pártjához hasonlóan 1948 nyarától kezdődő elsorvasztása egészen 1950 tavaszáig tartott, ekkor következett be ugyanis a pártszervezet végleges felszámolása. A Független Kisgazdapárt anyagi helyzetét és gazdálkodásának sajátosságait Vida István tanulmányából ismerhetjük meg.7 A kisgazdapárt szervezeti hálózata és pártapparátusa 1945 nyarára, kora őszére épült ki országszerte. A pártszervezés, a pártsajtó és a propaganda megindításához mindenekelőtt nyomdára volt szükségük, s mivel a kisgazdapártnak korábban nem volt saját sajtóvállalata, lefoglalták a Pester Lloyd Társulat nyomdáját, ahol azon nyomban megkezdték lapjaik és nyomtatványaik előállítását. Az 1945-ös tavaszi gründolási láz kitörését követően a kisgazdapárti vezérkar és annak aktivista gárdája mozdult a leglassabban, de rövidesen ők is tevékeny részesei lettek a vagyonszerzésnek ebben a formájában. Kezdeti bizonytalanságukban Vida István szerint nem csak az játszott szerepet, „hogy erre nem készültek fel (a pártvállatok alapítására – W. B.), idegen volt polgári mentalitásuktól a vagyonszerzésnek az a módja, ahogy azt a két munkáspárt csinálta, s lassan ismerték fel a gazdasági-üzleti háttér megteremtésének fontosságát, hanem az is, hogy lehetőségeik is korlátozottak voltak.”8 A Független Kisgazdapárt saját bevétele a mozi- és filmvállalatok, szövetkezetek és az újságok (Kis Újság, Szabad Száj stb.) jövedelmeiből származott. Magyarországi sajátosságként, a többi párthoz hasonlóan, a tagdíjakból származó jövedelmük elhanyagolható volt.

Limes

239

A kiadások tételeit elsősorban személyi költségek, infrastrukturális kiadások és a politikai tevékenységre (propaganda, pártszervezés) fordított összegek tették ki. A Független Kisgazdapártnak sokáig nem volt a pártvezetőség által is elfogadott költségvetése. Az 1947-es országgyűlési választások után azonban konszolidálták a párt gazdasági helyzetét. A Bizalmi Bank Rt. 1948. január 1-én megkezdett legális működése a párt gazdálkodását áttekinthetővé tette. Néhány hónap leforgása alatt a Bizalmi Bank Rt. érvényesíteni tudta azt a gyakorlatot, hogy a kisgazdapárt minden gazdasági jellegű bevétele hozzá, a párt által vezetett számlára folyt be, s innen hívták le a szükséges pénzösszegeket. Lényeges szerepe azonban csak néhány hónapig lehetetett, ugyanis az 1948-as államosítási hullám magával ragadta a Bizalmi Bankot is, későbbi szerepét leegyszerűsítve vagyonkezelő szervezetté. Ezt követően egészen 1949 júniusáig a Gazdasági Főtanács támogatta a pártot, fedezve a költségvetési hiányt is, egészen addig, amíg az állami támogatást minimálisra nem csökkentették, mely következtében a kisgazdapárt hosszú időre eltűnt a közéletből. A Szociáldemokrata Párt országos szervezetének kiépítése, a többi párthoz hasonlóan, már a háború utolsó évében megkezdődött. Strassenreiter Erzsébet tanulmányából9 kiderül hogy a párt kiépülését követően a fenntartás, működtetés a kezdeti időszaktól kezdve jelentős összegeket emésztett fel, komoly kihívás elé állítva ezzel a párt vezetőit. Különösen az 1946-os pénzügyi stabilizációt követően emelkedtek a kiadások, melyek 1947-re megközelítették a havi 1 millió–1 millió 500 ezer forintot. Ekkor ugyanis a pártvezetés aránytalanul nagy összegeket fordított politikai propagandára, pártoktatásra, sajtóorgánumokra. Mindenképpen szükség volt tehát a bevételi források újjászervezésére. A bevételi források legjelentősebb részét a mozgalmi bevé-

Szemle telek jelentették. A párt mozgalmi bevételei közé tartozott, s egyben a legjelentősebb ezek közül (már ha egyáltalán befizették) a pártadó volt, melynek összegét a pártvezetőség állapította meg. A képviselői százalék befizetése is fix, plusz bevételt jelentett a pártnak, bár ennek inkább morális, mint gazdasági jelentősége volt. A Szociáldemokrata Pártban nagy hagyományai voltak a pénzgyűjtéseknek is. Ilyen alkalmakkor az ország minden részéről áramlottak a központba a kisebb-nagyobb összegek, elsősorban munkahelyektől, hivataloktól és a pártszervezetektől. Az SZDP lap-, könyvkiadói és nyomdai vállalatai is a mozgalom hagyományos bevételi forrásai közé tartoztak. A Szociáldemokrata Párt felső vezetésében is viszonylag hamar, már 1945 tavaszán felismerték, hogy a bevételek növekedése érdekében nekik is vállalkozni kell. Ennek megfelelően rövid időn belül saját, illetve magántőke bevonásával ipari és főleg kereskedelmi vállalatokat hoztak létre, melyek becslések szerint a párt összbevételének 50-60%-át tették ki. A Magyar Kommunista Párthoz hasonlóan, a Szociáldemokrata Párt és annak minden vállalatának pénzügyét 1947 áprilisától kezdődően a Gazdasági Takarék Rt. kezelte, egészen az 1948-as egyesülésig. Strassenreiter Erzsébet szerint ugyanis 1948 februárjának közepétől „egyértelművé lett, hogy az SZDP nem térhet ki az egyesülés elől. Ebben a folyamatban a pártgazdálkodás, a párt anyagi alapjainak megszüntetése része és eszköze lett az egész párt és mozgalom felszámolásának. Az egyesülést kimondó XXXVI. kongresszus (március 6-8.) után két és fél hónap alatt az SZDP-t szőröstül-bőröstül felfalták, kivonták a forgalomból.”10 Ezt követően került sor a pártvállalatok, mozgalmi vállalatok,és az SZDP ingó és ingatlan vagyonának felszámolására, a személyi állomány leépítésére, mely 1948 júniusára teljes egészében befejeződött

Limes

240

és a Szociáldemokrata Párt felszámolása megtörtént. A kötet utolsó tanulmányában Tóth István a Polgári Demokrata Párt gazdálkodását mutatja be.11 A párt országos kiépítése már az 1944. december 21-i debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés létrejöttét követően megkezdődött. A Polgári Demokrata Párt gazdasági helyzetét jelentős mértékben meghatározta az, hogy nem jutott jelentős bevételt biztosító mozikhoz és pártvállalathoz. Ennek következtében bevételi forráshoz mindössze az üzleti élet vagyonos szereplőinek hitelnyújtásaiból, illetve a párthelyiségek bérbeadásából jutottak, melyek azonban, köszönhetően a párt alacsony költségvetésének, a kiadások nagy részét fedezték. Még egy jelentősebb bevételi forrása lehetett a pártnak, amire vonatkozóan Tóth István szerint sajnos nem rendelkezünk pontos adatokkal, mégpedig az, hogy a Világ című napilap valamilyen formában segítette (bérleti díj vagy esetleg más jogcímen) a rendkívül szegény Polgári Demokrata Pártot. Jelentősebb kiadásokkal egyébként is – fizetett pártapparátus nem lévén – csak akkor kellett számolnia a párt vezetőinek, amikor választási kampány közeledett (1945 és 1947), amit Tóth István szerint sikerült átvészelniük állami kölcsönök felvételével. Kis pártról lévén szó, az 1947-es választások az ő sorsukat is megpecsételték, a megváltozott belpolitikai helyzetben nem kívántak tőlük különösebb aktivitást, folyamatosan tartó leépülés következett, mely után 1949 novemberében végleg megszűnt a párt országos központja is. Végezetül megállapíthatjuk, hogy tartalmilag nagyon gazdag, hiánypótló munka jelent meg. A szélesebb olvasóközönség számára is értékes tanulmánykötet használhatóságát nagymértékben növeli a kötet végén található, a tanulmányokban szereplő fontosabb személyek életrajzi adatait tartalmazó mutató. Wencz Balázs

Szemle Jegyzetek A teljesség igénye nélkül lásd Izsák Lajos: Polgári ellenzéki pártok Magyarországon 1944–1949. Budapest, 1983.; Vida István: A Független Kisgazdapárt politikája 1944– 1947. Budapest, 1976.; Tóth István: A Nemzeti Parasztpárt története 1944–1948. Budapest, 1972.; Magyarországi pártprogramok 1944– 1988. Szerk. Balogh Sándor–Izsák Lajos. Budapest, 2004. 2 A koalíciós korszak pártjainak gazdálkodása 1944-1949. Szerk. Vida István. Budapest, Gondolat Kiadó, 2008. 8. o. 3 Tóth István: A mozi a koalíciós pártok gazdálkodásában (1945-1948). Uo. 21–45. o. 4 Hubai László-Szabó Éva: A Magyar Kommunista Párt gazdálkodása (1944-1948). Uo. 47– 100. o. 5 Uo. 87. o. 6 Tóth István: A Nemzeti Parasztpárt tevékenységének finanszírozása (1945–1949). Uo. 101– 126. o. 7 Vida István: Adatok a Független Kisgazdapárt anyagi helyzetéről és gazdálkodásáról (1945– 1948). Uo. 101–126. o. 8 Uo. 143. o. 9 Strassenreiter Erzsébet: Az SZDP gazdálkodása és felszámolása (1945–1948). Uo. 185– 236. o. 10 Uo. 208. o. 11 Tóth István: A Polgári Demokrata Párt gazdálkodása (1945–1949). Uo. 237–258. o. 1

INFORMÁCIÓK Következő számunk tartalmából: 2009/4. szám: Nemzet és nacionalizmus melléklet: Rendszerváltás és a kisebbségek ***

Előző számaink megrendelhetők a szerkesztőség címén: 2006/2. sz.: Észak-Erdély 1940–1944; 2006/3–4. sz.: 1956 – Európai szemmel 2007/1. sz.: Magyarok és lengyelek; 2007/2. sz.: Dél-Felvidék 1938–1944 2007/3. sz.: Dunántúl, mint régió; 2007/4. sz.: Dunántúliság, pannonizmus 2008/1. sz.: A Monarchia történeti képe; 2008/2–3. sz.: Magyarságkép a 20. században 2008/4–2009/1. sz.: Aktuális Balkán *** Az Art Limes-számok a Kernstok Alapítvány címén (2801 Tatabánya, Pf. 1244) rendelhetők meg: 2008/1. sz.: A gyermekkönyv-illusztráció IV.; 2008/2. sz.: Képzőművészek Esztergomban a 20. században; 2008/3. sz.: BÁB-TÁR VI.; 2008/4. sz.: Üvegszobrászat; 2008/5. sz.: BÁB-TÁR VII.; 2009/1–2. sz.: A gyermekkönyv-illusztráció V–VI. *** Folyóiratunk megvásárolható Komárom-Esztergom megyében: A RÁBAHÍR Rt. (LAPKER) hírlapárusítóinaál, valamint az alábbi intézményekben: Gran Tours Iroda, Esztergom; József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya Budapesten: Írók Boltja (Andrássy út), Teleki Téka (Bródy S. utca) Szlovákiában: Madách-Posonium Könyvesbolt, Rév-Komárom *** Szerkesztőségünk levélcíme: 2801 Tatabánya, Pf. 1244; Tel.: 34/515-700/344 (Városháza, Virág Jenő), vagy 06-30/747-7890, E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu www.artlimes.hu Szemlénk megrendelhető a szerkesztőség levélcímén, könyvtárak számára a Könyvtárellátó Kht-nál (1134 Bp., Váci u. 19.)

www.balkancenter.hu

LIMES TUDOMÁNYOS SZEMLE DÉLVIDÉK II. TATABÁNYA

Recommend Documents