LIMES TUDOMÁNYOS SZEMLE MAGYARSÁGKÉP A 20. SZÁZADBAN I. RÉSZ TATABÁNYA

LIMES 2008.2 TUDOMÁNYOS SZEMLE MAGYARSÁGKÉP A 20. SZÁZADBAN I. RÉSZ TATABÁNYA

TARTALOM Magyarságkép a 20. században Vendégszerkesztő: Pritz Pál 2008/2. szám – I. rész Bevezető..................................................................................................................

5

Magyarok francia szemmel Majoros István: A francia külpolitikai gondolkodás magyarságképe a századelőtől Trianonig..................................................................................... Ablonczy Balázs: A francia külpolitikai gondolkodás magyarságképe a két világháború között......................................................................................

17 29

magyarságkép a két világháború között Frank Tibor: Magyarország a brit politikai gondolkodásban 1919–1945............. Hornyák Árpád: A jugoszláv külpolitikai gondolkodás magyarságképe (1918–1945)............................................................................... Murber Ibolya: Osztrák diplomaták Magyarország-képe a két világháború között...................................................................................... Egry Gábor: Sérelmek, félelmek, kisállami szuverenitás-dogma. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe (1918–1945).......................

45 57 71 87

magyarságkép 1956 után Novák Csaba Zoltán: A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után a hetvenes évek közepéig.................................................................... 99 Magyarics Tamás: Amerika magyarságképe, 1956–1989.................................... 115 Magyarok OLASZ szemmel Horváth Jenő: Magyarország olasz szemmel (1945–1989)................................... 129

2008/3. szám – II. rész magyarságkép a rendszerváltás UTÁN Jeszenszky Géza: Az Egyesült Államok külpolitikai gondolkodásának magyarságképe 1989-től..................................................................................... 147

Limes

4

Limes

Szvák Gyula: A Putyin-kor és Magyarország....................................................... 155 tankönyvek magyarságképe Heike Christina Mätzing – Vitári Zsolt: Az NDK és az NSZK történelemés földrajzkönyveinek magyarság- és Magyarország-képe................................. 167 Fischer Ferenc: Az 1956-os magyar forradalom tükröződése a spanyol történelemtankönyvekben................................................................... 193 MŰHELY Seres Attila: A Szovjetunió recepciója a magyar uralkodó elit külpolitikai nézetrendszerében a két világháború között.................................... K. Lengyel Zsolt: Páneurópa és transzszilvanizmus. Az 1920-as évek erdélyi magyar külpolitikai gondolkodásának történetéből............................... Zeidler Miklós: Magyarok a Nemzetek Szövetségében........................................ Miroslav Michela: A „nemzeti elnyomás” téziseinek instrumentalizálása Szlovákiában 1918 és 1945 között....................................................................... Romsics Gergely: Egy hely az osztrákoknak a német nap alatt. A Schönerer-kultusz funkciói a Harmadik Birodalomban..................................

219 233 251 273 285

Nézőpont Fedinec Csilla: Magyarország az ukrán külpolitikában........................................ 299 Szemle Papp Péter: Magyar rendszerváltás német szemmel............................................. Hamberger Judit: A szlovákok és magyarok meghasadt közös múltjáról (és jelenéről).............................................................................. Hegedűs Dániel: Politológia történelmi köntösben – a Horthy-korszak politikai rendszere............................................................................................... Salamon Nándor: Magyar művészet a határokon túl............................................ Információk...........................................................................................................

310 314 324 329 335

Limes

3

Bevezető

Bevezető

Gróf Apponyi Sándor (1844–1927) munkássága, Hungarica. Magyar vonatkozású külföldi nyomtatványok című munkájának 1900–1902-ben, illetve 1925–1927-ben megjelent kötetei vélhetőleg nagyban erősítették a magyar közgondolkodás (kicsiny, de) java részében a felismerést, hogy sorsunk alakulása szempontjából a nagyvilágban rólunk élő képnek igen nagy jelentősége van. A téma szinte határtalan, ám fontos állomásai jól kivehetőek. Összegző jelentősége volt Eckhardt Sándor 1939-es, A magyarság külföldi arcképe című tanulmányának, amely a Szekfű Gyula szerkesztette, nevezetes Mi a magyar? című kötetben látott napvilágot. Aztán nem sokkal később tisztázó szerep jutott annak a vitának, amelyet 1943-ban Balogh József indított el a Magyar Csillagban, és amelyben még Illyés Gyula, Keresztury Dezső magvas tanulmányai voltak a legkiemelkedőbbek. (Annak ellenére is így lehet ez, hogy Illyés Gyula rezignált megjegyzése szerint „a vita nagy általánosságban ahelyett, hogy önismeretre sarkallt volna, szenvedélyeket keltett”. Az ellentmondás úgy oldható fel, hogy mi a közgondolkodásunk kicsiny, de java részét tartjuk szem előtt, míg Illyés Gyulára ömlött a szélesebb kör indulata, amelyet mélyen sértett a költő meglátása, mely szerint „a vendég és szabadságszerető, a lovagias és deli helyett Nyugaton a magyar név korcs, sunyi, hazug, gyáva és hatalmaskodó, kérkedő és műveletlen népegyveleget idéz. Magunk előtt nincs mit körülményeskednünk. Nyugat nem egy népének tudatában mintha a román lényegesen műveltebb és rokonszenvesebb, a szerb vitézebb és költőibb, a cseh szívósabb és megbízhatóbb volna nálunk.”) A múlt század hetvenes éveitől a lélektan ismét elfoglalta méltó helyét a tudományok hazai rendszerében. Ezzel párhuzamosan számos sztereotípia- és attitűd-vizsgálatot végeztek, amelyek keretében természetesen a nemzeti komponensre is méltó figyelem összpontosult. Jelen vállalkozásunkhoz időben közeli az a Magyarságkép és történeti változásai című karcsú kötet, amely a Magyar Tudományos Akadémián folyó stratégiai kutatások eredményeit közlő sorozat részeként, 1999-ben látott napvilágot. Ha azt nézzük, hogy Párizsban az 1891-ben megjelent A mai Magyarország c. kötet szerzője (feltehetőleg nem tévesen) arról ír: „Franciaországban kezdik komolyan venni a külföldi országok megismerését”, tehát szélesebb körök korábban nem fordítottak túlságosan nagy figyelmet a külföld megismerésére, akkor az Apponyival kezdődő módszeres hazai tájékozódás egyáltalán nem tekinthető megkésettnek.

Limes

4

Bevezető

1. Célunk Jelen vállalkozásunkkal „csupán” azt szeretnénk elérni, hogy a kötet írásai egyrészt segítsék a honi külpolitikai gondolkodás színvonalának emelését, azt, hogy a külpolitikával foglalkozók, hazánk nemzetközi kapcsolatainak intézői ne csupán szűkebb szakterületüknek legyenek hozzáértői, de a szélesebb összefüggések világában is otthonosabban, megalapozottan magabiztosan mozogjanak, másrészt, hogy a megszólaltatott szakemberek kutatási eredményeinek kötetbe foglalása révén az értelmiség szélesebb körei is letisztult, helyesen tájékoztató részösszefoglalásokhoz jussanak. A kötet anyaga is arra figyelmeztet, azt dokumentálja gazdagon, hogy a nagyvilág magyarságképe legalább annyira összetett, ellentmondásos, mint maga a nagyvilág. Hiszen mindenkorra igaz, hogy egy adott pillanatban minden nép más-más életkorú emberekből áll, s az egymás „vállán álló” korosztályok más-más ismeretek-értesültségek alapján vélekednek a világról s benne rólunk – ha egyáltalán tudnak rólunk. A tudás, nem tudás kérdése pedig az egyes emberek iskolázottságára, foglalkozására irányítja a figyelmet. A mi önképünk (is – hiszen más népeknél sincs ez többnyire másként) jelentős mértékben a „dicső múlt” emlékeiből építkezik. Ezzel szemben nem csupán Illyés Gyula figyelmeztetését kell tudomásul vennünk, ám azt is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia bukásával, s vele együtt a Szent István-i Magyarország szétesésével, a merőben megváltozott körülményekből adódóan, alaposan leértékelődtünk. Önképünket nagyon hajlamosak vagyunk rávetíteni a külvilág magyarságképére, s ezért kell újból és újból hangsúlyoznunk, hogy a külföld magyarságképe messze nem egy darabból faragtatott valami, s főleg (a legfinomabban fogalmazva) nem sok köze van a mi önképünkhöz. Annak idején Batsányi János arra buzdította a haladás gondolatára fogékony (nem túl nagy számú) kortársait, hogy vigyázó szemüket Párizsra vessék, s valóban, jeles gondolkodóink e szerint cselekedtek. Eközben a francia elit (leszámítva a külpolitika intézőit) nemigen volt kíváncsi arra, hogy mi van a világ e térfelén, s ha valamit mégis gondoltak-beszéltek, akkor annak közepében leginkább a borzongató betyár Sobri Jóska volt. Láthatjuk a magyarságkép koronkénti módosulásának elemeit, de még inkább azt, hogy az ország/nemzetkép fő vonásaiban bizony egyáltalán nem változik gyorsan. Amikor egy népről/nemzetről beszélnek, s markáns dolgokat állítanak, akkor többnyire valójában az adott ország/nemzet elitje, annak viselt dolgai alapján formálnak képet, s ez a jövőmenő elitek kiemelkedő szerepére, s egyben felelősségére figyelmeztet. Elitek jönnek és mennek, de a népre-nemzetre vetített kép nemigen, az jó esetben is csak lassan változik. Eckhardt Sándor azt írja a már említett 1939-es tanulmányában, hogy „a magyarság rossz hírnevét a honfoglalás utáni hadjáratok alapozták meg”. Azóta ezer esztendőnél is több idő iramlott tova, s a kép természetesen a legtöbb esetben jóval összetettebb lett, ám e vonás sok mai leírásban is fel-feltűnik. Míg másfelől a hazai köztudat többnyire még mindig kedélyes derűvel, büszkeséggel azt tartja számon, amit a kalandozás szavunk hangulata oly pontosan tükröz. (S mivel később történetünk során sokszor érez[het]tük úgy, hogy a Nyugat „önző”, „indokolatlan” módon magunkra hagyott, s mivel nem gépek, hanem érző emberi lények vagyunk, ezért a bizonyos fajta „elégtétel” okán ebből valami vélhetőleg még beláthatatlan ideig megőrződik.) A kötet anyaga is arra bizonyság, hogy a külvilág ügyeiben való hiteles tájékozódás révén a hibák elkerülésének nagyobb a lehetősége. Csupán egyetlen példát említve: vajon a múlt század hatvanas éveiben az illetékesek – ha valamelyest is belegondolnak abba

Limes

5

Bevezető

a ténybe, hogy az akkori magyar–olasz külkereskedelmi forgalom volumene az egész olasz forgalomban a szánalmasan csekély fél százalék körül mozgott – adtak volna-e kinevezésekor a római nagykövetnek olyan gazdasági és kulturális akciókra utasítást, amelyek (igencsak megalapozatlan vélelmük szerint) „lazíthatják Olaszország kapcsolatait szövetségeseivel és szélesítik a kapcsolatainkat vele”? 2. Az 1956-os magyar forradalom egyedülálló jelentősége Kötetünk is kiemeli azt a – szaktudományos berkekben régóta evidens, ám a közgondolkodásunk által még kellően nem rögzített – tényt, hogy a külföld egyértelműen messze nem kedvező magyarságképében (a rendszerváltást nem tekintve) lényegében az 1956-os magyar forradalom az egyetlen, amelynek megítélése egyértelműen kedvező, s amelynek jelentőségét is a külföld (szerencsére/sajnálatosan) jobban látja, mint sokan kis hazánkban. Az 1956-os „Év embere” az igencsak számon tartott Time magazinban „a magyar szabadságharcos” lett. Világért sem dehonesztáló célzattal tesszük hozzá: a magazin 1939 elején Adolf Hitlernek adta az 1938-as „Év embere” címet. Mert minden bizonnyal helyesen látták, hogy 1938-ban Adolf Hitler, az ő Németországa teljesítménye volt a legnagyobb. Az előjelek természetesen merőben mások, ám a teljesítmény nagysága a mértékadó. S valóban, 1957 elején a lap megfogalmazza az alapigazságot: Magyarországon a kommunizmus gyógyíthatatlan sebet kapott. (A történész természetesen hozzáfűzi: a sztálini kommunizmusról van szó.) S bár a nagypolitika realitásai miatt az USA nem tett (az atomarzenálos bipoláris világrend adottságaiból adódóan nem tehetett) semmilyen érdemi lépést a november 4-i szovjet invázió ellen, jelentős anyagiakkal támogatta a menekülthullám terhét vállaló országokat (közöttük is a legtöbbet vállaló Ausztriát), majd fennálló rendelkezéseit figyelmen kívül hagyva, tömegesen fogadta be, kedvezményezte a magyar menekülteket. S ami a témánk szempontjából leginkább lényeges: az amerikai köztudat döntő mértékben 1956 okán tartja számon a magyarságot. 3. Közbülsőleg: Kossuthtól a második világháborúig A történelem szélesebb időtávját idézve természetesen azt sem feledhetjük, hogy a 19. században, amikor az USA területében még kisebb, Magyarország pedig a trianoninál lényegesen nagyobb volt, a nemzetközi politikában az előbbinek a mainál összehasonlíthatatlanul kisebb, az utóbbinak a mainál összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a súlya, akkor az amerikai közvéleménynek érdemleges ismeretei voltak az 1848/49-es forradalomról és szabadságharcról. És bizony az is nagyon fontos, hogy az emigráns Kossuth Lajos amerikai útját nem csupán rokonszenv, ám igen nagy figyelem is övezte. Kossuth pedig nem csupán az Amerikai Egyesült Államok közvéleménye előtt volt ismert és megbecsült, a száműzött politikusnak Angliában is igen nagy volt a nimbusza. Ez a kép a liberális Angliában egészen a 20. század elejéig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szigetországban kedvező legyen hazánk megítélése. Aztán két férfiúnak, R. W. Seton-Watsonnak és Henry Wickham Steednek döntő szerepe lesz abban, hogy e sokáig élvezett presztízs a századelőn elenyészik. Ők teszik a legtöbbet (minden kezdeti magyarbarát érzelmük az ellentétébe csap át) azért, hogy – az angol külpolitikában olyannyira centrális jelen-

Limes

6

Bevezető

tőségű balance of power elv jegyében – a brit kormány 1918 nyarára elkötelezze magát az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlasztása, s benne a Szent István-i Magyarország szétdarabolása mellett. Óh, a két derék publicista nem ezt a pőre beszédet használja, ők a „feudális” Magyarországot ostorozzák, a magyar kormányok nemzetiségi politikáját állítják pellengérre, ám mindebből következő javaslatuk – Közép-Európát a nemzetiségi elv alapján kell újjászervezni – mégis ezt az eredményt segíti megszületni. Bármennyire is nagy volt e két úriember szerepe, természetesen alapvetően ők is eszközei voltak a sokkal nagyobb történelmi folyamatnak. A megerősödő Németországról van szó, amellyel szemben Londonban egyre inkább úgy vélik, a Monarchia már nem/messze nem tudja a kiegyensúlyozó szerepet betölteni. Németország 1918 őszére elveszti a nagy háborút, – a Versailles-ban rákényszerített béke ugyan megalázó volt, ám Berlin mégis egy nagyhatalom fővárosa marad. Ezzel szemben Ausztria a térség leggyengébb országa lesz, a Habsburg-ház trónfosztásával minden korábbi birodalmi szerepétől búcsút mond, s életképtelensége okán a húszas években maga a baloldal hirdeti a Németországgal történő egyesülés (Anschluss) szükségességét. Annak érdekében, hogy erre ne kerülhessen sor, a békeszerződésben Ausztriának vállalnia kell: nem mond le függetlenségéről. 3.1. Belépjünk a kisantantba? A trianoni Magyarország sok szempontból szintén életképtelen alakzat, s ezért a békeszerződésben ugyanúgy aláírja, hogy megőrzi függetlenségét. Ám míg az akkoron még saját nemzeti öntudattal nem rendelkező osztrákoknak elvileg volt hova csatlakozniuk, hova csatlakozhatott volna Magyarország? (Egy alkalommal Olaszországból hazatérőben, a hosszú vonatúton Gömbös Gyula – akiről sokféleképpen lehet vélekedni, ám az aligha vitatható, hogy a magyar függetlenség káprázatában élt – azon merengett el: ha nekünk lenne akkora szerencsénk, mint az osztrákoknak, akiknek a határaikon túl ott van a hatalmas német testvér, bizonyára nem haboznánk az egyesüléssel.) Nekünk gyakorlatilag semmi, elvileg egy lehetőségünk volt: a kisantantba történő belépés. Ne gondoljuk azt, hogy a történész utólagos okoskodásáról van szó. Báró Apor Gábor, a két háború közötti magyar külügyi szolgálat egyik kitűnősége, 1933 nyarán – a magyar külpolitika egyik nehéz pillanatában – a Politikai Osztály vezetőjeként, tehát gyakorlatilag a testület harmadik embereként, az alábbiakat írta egyik belső feljegyzésében: amennyiben Budapest nem kap Rómától és Párizstól megfelelő segítséget, akkor „jobb, ha Magyarország behódol [a] kisantantnak és politikailag nem önállóan, de nyugodtan, gazdaságilag pedig pihenten – nem kell hadseregre áldozni – él, ahogy élni tud, és belsőleg koncentrálva és készen várja azt az időt, amíg a jelen konstelláció változik és politikailag jobb auspiciumokkal felveheti újra [a] küzdelmet.” Tehát, ha a történészi mérlegelésnél jóval többről is van szó, a nemzet függetlenségi hagyományaiból következően ez teljes képtelenség volt. S azért is képtelenség volt, mert nem csupán uralkodó elitje, de közvéleményének széles körei is magukban hordták azt (az egyébként objektíve teljesen anakronisztikus) birodalmi tudatot, amelynek fogságában nem tudtak szabadulni a területi revízió programjától. A történész nincs oly kitűnő helyzetben, mint az élettudományok vagy a természettudományok művelője, akinek munkáját hatalmas laboratóriumi háttér, hallatlanul

Limes

7

Bevezető

fejlett műszerpark segíti. Ám a történész-szakmának is számos eszköze van arra, hogy tudomány lehessen, s közöttük az egyik legfontosabb az összehasonlítás. A magyarság függetlenségi harcok sorával küzdött a Habsburgok ellen. S azok eredményeként elkerülte, hogy státusa a birodalom egyik tartománya legyen: nagyfokú önállóságot birtokolt a Habsburg Birodalmon belül, az 1867. évi kiegyezéssel pedig – az 1918-as összeomlásig – társnemzeti rangra emelkedett. Eközben Csehország háromszáz évre, Lengyelország másfél évszázadra elvesztette állami önállóságát. A függetlenség káprázatában a magyar társadalom a modernizáció területén fizetett nagy árat a Szent István-i Magyarország eszméjéhez történő ragaszkodásáért. 1918 után a csehek és a lengyelek is visszanyerik állami önállóságukat, s (főleg az előbbiek) jól kamatoztatják szélárnyékosabb történelmük előnyeit. Mi tehát 1918 után (sok szempontból nagyon is érthetően) nem tudunk szabadulni a területi revízió programjától. Közben Anglia 1919–1920-ban részt vesz az európai térkép oly módon történő átszabásában, hogy az új hatalmi egyensúlyt (vagyis Németország féken tartását) a nemzetiségi elv szem előtt tartásával teremtsék meg. A fennkölt elv csak szavakban létezett, ám amit Párizsban tettek, az merőben új Európát eredményezett. A következmények felettébb ismertek. 3.2. Az angol megértés képtelensége Az ellenben honi külpolitikai gondolkodásunkban már sokkal kevésbé tudott, hogy bármennyire is kedvezőbb – ha úgy tetszik: megértőbb – volt London a csonka ország helyzetével, törekvéseivel szemben, roppant félrevezető ennek a politikának a számbavételével oldalakat megtölteni, ha nem tesszük félreérthetetlenül, nagyon határozottan mellé: azáltal, hogy Magyarország területi revíziós igényei következtében elkerülhetetlenül az ismét hatalmassá vált Németország szövetsége/csatlósa lett, képtelenség volt elvárni bármiféle érdemi angol megértést. 1938 márciusában Hitler bekebelezi birodalmába Ausztriát, s ennek nyomán Anglia szinte azonnal leírja Magyarországot. Vezető diplomatái (egymás között) pőrén kimondják: „Magyarország elveszett számunkra”. A lényeg egy másik megfogalmazásban, s némileg részletesebben: „…minden múltbeli tapasztalatunk és jelenlegi összes bizonyítékaink azt mutatják, hogy Magyarország nem tud Németországtól függetlenné válni egy olyan gazdasági akció révén, amelyet mi nyújthatunk. Még ha fel is tudnánk vásárolni Magyarország egész búzatermését, nem garantálhatnánk, hogy a német politikai nyomás és hatalmi vonzás nem folytatódna ugyanúgy, mint azelőtt. Vannak más országok, ahol a brit érdekek feltétlenül sokkal fontosabbak, s azzá válnak még inkább pozícióik megerősítése révén, ilyen elsősorban Görögország s talán Románia is. Éppen ezért nem szabad hagynunk magunkat rábeszélni, hogy pazaroljuk energiánkat és pénzünket, megpróbálva megmenteni olyan országokat, mint Magyarország, ahol a játszma már eldőlt.” Aztán Teleki Pál halála után lényegében ugyanezt a londoni magyar követnek is megmondják: „Mondja meg otthon... Teleki volt az utolsó, akiben még bíztunk, azokkal, akik ma hatalmon vannak, nem fogunk soha többé szóba állni.” Nem érdemes erre szelesen azt mondani, hogy a politikában nincs sem végleges „igen”, sem végleges „nem”, s a

Limes

8

Bevezető

legkevésbé nincs „soha többé”. Valóban: az igenből könnyen lesz nem, a nemből igen, s a soha többé fogadkozására gyakran hull a felejtés fátyla. De mikor? Ha megváltozik a helyzet, megváltozik az érdek. Hazánk számára azonban semmi nem változott meg kedvezően. Mivel – a területi revízió áraként – a magyar sajka hozzáláncolódott a pusztulásba tartó német gályához, a mi sorsunk csak egy lehetett: sodródtunk a tragédiába. (Manapság ismét vannak olyan vélekedések, hogy a hitleri Németország pusztulása nem volt elkerülhetetlen, ám az efféle nézetek forrásvidéke nem annyira a második világháború valósága, mint a Szovjetunió 1991-es felbomlása.) Mindezzel szemben a magyar külpolitika/külpolitikai gondolkodás az ún. „kívánsággondolkodás”-nak volt a rabja, Anglia megértésében reménykedett. Ennek az igénynek a képtelenségét többen máig nem dolgozták fel, s mind a mai napig tapasztalhatóak-hallhatóak azok az irreális eszmefuttatások, hogy London miért volt oly „önző”, „érzéketlen” a helyzetünkkel szemben. 3.3. A világpolitikai szereptől búcsúzó Anglia Az elmondottakhoz még az is szorosan hozzátartozik, hogy a második világháborúban Angliának végérvényesen el kellett búcsúznia addigi világpolitikai szerepétől. Mert abban a gigászi küzdelemben, Hitler elpusztításában a fő szerep már nem Londoné, hanem Moszkváé és Washingtoné. (Ideológiai-politikai alapállás kérdése, hogy így mondjuk, vagy pedig Washingtont helyezzük az első helyre. Hiába telt el a háború befejezésétől immáron több mint 63 esztendő, az objektív válaszra ez ügyben a történetírás még nem képes. Majd.) A magyar politikai elit (Horthy Miklós, Imrédy Béla, Bárdossy László, Kállay Miklós stb.) ezt nem értette meg. Aki megértette – Teleki Pál – az „csak” arra volt képes, hogy pisztolylövéssel vessen véget életének, s ekképpen figyelmeztessen a várható csődre. 3.4. Még nagyon sokat kell tanulnia Teleki halála után mintegy két esztendővel készíti el, a miniszterelnökkel egyezteti Szegedy-Maszák Aladár – igen kitűnően képzett, széles látókörű férfiú, nem sokkal később a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetője – azt a memorandumot, amelynek az volt a célja, hogy a semleges országokban állomásozó magyar követeket tájékoztassa. A dokumentum – amely indiszkréció okán a Foreign Office-ba is eljutott – hűen tükrözi a korabeli hivatalos Magyarország magáról, nemzetközi meghatározottságairól alkotott felfogását, vágyott jövőképét. A szerző ugyan feladja az integrális revízió álláspontját, ám London helyeslésével az előző évben született csehszlovák–lengyel, valamint görög–jugoszláv föderációs megállapodással szemben egy olyan Kárpát-medencei Commonwealth tervét veti fel, amely kimondatlanul is magyar súlypontot vizionált. E kognitív disszonanciára nagyon nyers volt a londoni reflexió. „Ha a magyar kormány azt reméli – jegyezte fel D. Allen, a Foreign Office illetékese –, hogy ezek a gondolatok alapul szolgálhatnak a velük folytatandó tárgyalásokhoz, akkor még nagyon sokat kell tanulnia.”

Limes

9

Bevezető

S ha ez nem lenne elegendő, akkor mondjuk el még a következőket. 3.5. Nem csak a magyar kormánynak… A Magyarország iránti rokonszenvvel aligha vádolható Sir Anthony Eden külügyminiszter 1943. március derekára valóban méltányolja a kilátástalan helyzetben lévő Kállay-kormány erőfeszítéseit, és elismeri: „Magyarországnak minden délkelet-európai csatlósnál nagyobb mértékben sikerült függetlenségét megőriznie.” Ennek alapján kész oldani az addigi merev álláspontot, amelyet számtalan alkalommal így formuláztak: „amíg Magyarország folytatja harcát szövetségeseink ellen és a tengelyt támogatja, nem számíthat sem rokonszenvre, sem kíméletre.” Most ellenben az angol külpolitika irányítója így fogalmaz: bár a rezsimmel „amely a tengellyel lépett szövetségre, és kihívás nélkül megtámadta Nagy-Britannia csehszlovák, jugoszláv és szovjet szövetségeseit” ugyan nem alkusznak, de – és ez egy igen nagy horderejű változás irányába történő elmozdulás – „Magyarországot… nem szándékozunk megcsonkítani, és nem akarjuk kormánya ostobaságaiért az egész magyar népet büntetni.” Ez alkalommal ne foglalkozzunk azzal, hogy az új álláspont súlyosan ellentmondásos, hiszen az említett „ostobaságoknak” jelentős szerepük volt azokban a területi változásokban, amelyek elfogadását az új álláspont magában foglalta. Elégedjünk meg annak rögzítésével, hogy Washington ambivalensen, a magyar támadás következményeit viselő Szovjetunió pedig kimondottan elutasítóan reagál. Moszkva 1940-ben még kész volt Budapesttel együttműködni Románia ellen, az 1941-es német támadás utáni napokban – a remélt magyar semlegességért cserében – késznek mutatkozott Erdély kérdésében a magyar álláspont elfogadására. 1943. június elején ellenben Vjacseszlav Mihajlovics Molotov így fogalmaz: „A szovjet kormány úgy véli, azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, valamint azokért a gyilkosságokért és erőszakos cselekményekért, fosztogatásokért és gyalázatosságokért, amelyeket a megszállt területeken követtek el, a felelősséget nem csak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is.” 4. Ismét 1956 Ezen hosszúra nyúlt, ám vélhetőleg nagyon is szükséges kitérő után folytassuk ott, ahol fejtegetésünket abbahagytuk. Tehát 1956 magyar forradalma kincsével, külföldi magyarságképünk (a rendszerváltást nem tekintve) példátlan jelentőségének további idézésével. Az egyébként felettébb szigorú Indro Montanelli, a Corriere della Sera, tehát a legnagyobb olasz polgári napilap vezető újságírója hőskölteménynek látja azt, amit népünk tett. Az ugyancsak olasz – szocialista – Claudio Martelli Nagy Imrét az „emberarcú szocializmus” gondolatköre nagy előfutárának látja, s közben az „egyszerű” emberek is szavaznak: mintegy háromszázezer olasz kommunista a következő esztendőre nem újítja meg a párttagságát. S jóllehet abban a kiélezett helyzetben az Olasz Kommunista Párt helyeselte a november 4-i szovjet intervenciót, a párt nyolcvanas években bekö-

Limes

10

Bevezető

vetkezett ideológiai fordulatának (újabb mázsás súlyú tény!) a magyar forradalom a forrásvidéke. 5. A tankönyvek magyarságképe Jelen kötetünk vélhetőleg egyik erőssége, hogy (természetesen messze nem mindegyik, de legalább a sorsunk alakulása szempontjából számos esetben oly lényeges német, s az ilyen nézőpontból természetesen inkább marginális, ám az összkép szempontjából mégis felettébb tanulságos spanyol vonatkozásban) módszeres tájékoztatást nyújt a tankönyvekben tükröződő magyarságképről. Az iskolai tankönyvek áttekintése azért roppant fontos, mivel a felnövekvő új nemzedékek számára (a családi elbeszélések s az esetleges első olvasmányélmények mellett) első helyen a tankönyvek, ezek között is kiemelt helyen a történelem és földrajz tárgyát bemutatóak a meghatározó fontosságúak. Érdemes rögzítenünk: a németországi Braunschweigben, a világon egyedülállóan, 1951 óta kimondottan erre a témakörre szakosodott intézet működik, a Georg-Eckert-Institut für internationale Schulbuchforschung. Ugyanakkor a spanyol terület áttekintése kötetünkben még ennél is fundáltabb, mert tájékozódásába a szerző madridi könyvtárakat, antikváriumokat is bevont. A téma fontossága alapján az olasz aspektust bemutató írás is vet egy röpke pillantást az ottani tankönyvekre. Eszerint hazánk olasz földön többnyire legfeljebb egy-egy mondatot kap, ám szerencsénkre az ekképpen rögzülő sztereotípiák legalább kedvezőek – az érdekek okán, ti., hogy nem kerültünk velük oly összeütközésbe, mint szomszédainkkal. (Az érdekek jelentőségéről később részletesebben is szólunk.) 6. Máshol is van „fent és lent” A szomszédjainkkal nem ritka viszálykodást csak a hungarocentrikus gondolkodás állíthatja be magyar sajátosságnak, ha úgy tetszik: a „magyar balsors” következményének. A történelemben se vége, se hossza az effajta perlekedéseknek – bár a história arra is figyelmeztet, hogy kellő szerencse, bölcsesség (és jó adag vérfolyam után) igenis van esély az efféle dolgok meghaladására. Mindenesetre tény, hogy általában a legtöbbet a szomszédok tud(hat)nak egymásról, s az is tény, hogy (bizonyos értelemben paradox módon) nem ritkán éppen ezek az ismeretek hozzák a legtorzabb eredményeket. Hiszen bármily kemény szavakkal is emlékeztek meg – például – a nyugati krónikák kedves kalandozásainkról (tehát eufémizmus nélkül szólva: a szállásterületünktől távoli vidékek végigrablásáról), azért odáig csak az akkor még északon szomszédos Frantisek Palacký, vagy a délen szomszédos Lazar Stipić, majd az 1938. márciusi Anschlusstól a második világháború végéig szintén „szomszédos” Edmund Veesenmayer jutott, hogy azt állítsa: a magyar (mint olyan, illetve kultúra) nem/vagy alig létezik. S mindeközben – miközben e végletes vélemények fogalmazódtak – számos esetben ott munkált a kisebbrendűségi érzés, hogy a magyarok nem tekintik őket (szlovákokat, románokat, szerbeket) magukkal egyenlőknek, kiváltképpen kulturális téren nem – amint ez például kötetünkben a budapesti jugoszláv követ, Jovan Dučić 1932 nyarán készített összefoglaló jelentésében nyer megfogalmazást. Érdemes megfigyelnünk ezt az ellentmondást (is), mert világosan jelzi, hogy messze nem csupán magyar sajátosság a „fent

Limes

11

Bevezető

és lent”, a határtalan önbizalom, a birodalmi tudat és a teljes pesszimizmus, az „egyedül vagyunk”, „sorsunk a pusztulás” együttes megléte. S azt is hozzátehetjük, hogy ez oly nagy népeknél is feltalálható, mint a német. (Még a német Veesenmayer is – minden különbségével együtt – rokon eset. Ugyanis hiába szólt le bennünket oly keményen – a hazánk megszállására készülő gazdáinak mégis nagy körültekintést tanácsolt. Az ország megszállásának előkészítése közben roppant módon tartott – sajnos megalapozatlanul – a magyarság passzív ellenállásának kibontakozásától, s ezért igen nagy súlyt helyezett Horthy Miklós kormányzó semlegesítésére.) 7. A különbségtevés és történetiség fontossága Nem csupán arra kell mindig ügyelnünk, hogy különbséget tegyünk a szélesebb közvélemény magyarságképe, magyarságismerete (illetve nem ismerete) és az elit, nem egyszer csupán a politikai elit magyarságképe között, ám arra is figyelnünk kell, hogy az elit általános képétől elkülönítsük a kapcsolatokkal hivatásból foglalkozók egészen szűk körét, s mindig mindent a maga történeti meghatározottságában, alakulásában kell vizsgálnunk. A kapcsolatokkal hivatásból foglalkozók a többiekhez képest ugyan igen fundált társaságot alkotnak, ám az ő véleményalkotásukkal szemben sem árt az óvatosság. Egy részük ugyanis függelmi viszonyban lévő állami alkalmazott, akik nem ritkán bizony kemény hierarchiában foglalnak el ilyen-olyan helyet, s ebből következőleg jelentéseikben gyakran nem azt, illetve nem úgy írják le, ahogy a valóság hiteles visszaadása megkívánná. Sokkal inkább felettes olvasóik ízlése, elvárásai figyelembe vételével fogalmaznak – amint azt például kötetünkben a budapesti francia diplomaták Budapestről a húszas években küldött jelentéseiről olvashatjuk. Tehát – gondolatmenetünk fő vonalához visszakanyarodva – sokáig nem csupán a francia közvélemény szélesebb körei nem tudnak rólunk semmit, de az elit ismeretei is felettébb hézagosak, torzak (Sobri Jóska). Ám az 1867. évi kiegyezéssel a Monarchián belül társnemzeti pozíciót elfoglaló magyarság Párizs számára fontossá válik, s 1868-tól konzulátus működik a magyar fővárosban. Ebből következőleg rendszeresen áramlanak az információk Párizsba, azok pedig lassan elszivárognak, ha nem is messzire, de mindenképpen fontos(abb) emberekhez, helyekhez. 8. Érdekek, ideológiai előfeltevések Mindezen túl (bizonyos szempontból mindezt megelőzően) egyértelműen ki lehet, ki kell mondani, hogy az ország-/nemzetképek, s így a magyarságkép alakulását is igen jelentős mértékben érdekek, ideológiai előfeltevések mozgatják, illetve hívják elő egyáltalán. Miért is tudnának különösebbet rólunk a hatalmas orosz birodalomban, és miért is törődnének különösebben velünk a távoli Spanyolországban? Ám mily érdekes megfigyelni: a hetvenes-nyolcvanas években hazánk a Szovjetunió állampolgárainak vágyott utazási célpontjává vált. Azon „egyszerű” oknál fogva, hogy itt az otthoninál nagyobb volt az egyén szabadsága, és jóval bőségesebb az elérhető áruválaszték. S

Limes

12

Bevezető

mindebből következően sok szovjet/orosz ember akkortájt olyan érdemleges ismereteket szerez, amelyek kedvező képet rajzolnak rólunk. S megint más égtájról véve érdekes példát: amikor Francisco Franco halála után Spanyolország elkezd demokratizálódni, akkor hirtelen érdemi információk jelennek meg az ottani történelemkönyvekben. 1981-ben olyan tankönyvet publikálnak, amely 20 sort szentel az 1956-os magyar forradalomnak. Ez nem csupán azért jelentős, mert a tankönyvek világában 20 sor komoly terjedelem, hanem azért is, mert ismét láthatjuk 1956 – külföldi megjelenésünk szempontjából elfoglalt – kiemelkedő jelentőségét. A versailles-i Európában Franciaországnak és Nagy-Britanniának alapvetően azonos volt az érdeke, mert a békemű fennmaradását akarták. Ám számos – és egyáltalán nem mellékes jelentőségű – részkérdésben érdekeik már korántsem estek egybe. Ennek alapján érthetjük meg például, hogy míg az angoloknál (láthattuk) Teleki Pál végig nagy becsben tartott személyiség, addig a franciák nagyon sokáig nem bocsátják meg érintettségét a frankhamisításban, s még számos esztendőn keresztül akkor is gyanakvással figyelik szavait és lépéseit, amikor politikája nem sérti a francia érdekeket. S persze jó szem előtt tartanunk azt a régi igazságot is, hogy a vélekedések számtalanszor a vélekedőre is éles fényt vetnek. Amikor azt lehet olvasni az egyik spanyol tankönyvben, hogy az 1956-os magyar forradalom igazi okait még szinte reménytelen meglátni, de a szerző azt mégis határozottan megállapítja, miszerint „a nemzeti aspirációk, az alacsony életszínvonal, a liberalizálási törekvések és az egyház elleni üldözések azok a motívumok, amelyek kitapinthatóak a kelet-európai országok emancipálódási mozgalmaiban”, akkor napnál világosabban látszik: olyan országban fogalmazták e sorokat, ahol az egyháznak történelmileg igen nagy a szerepe, hiszen a tárgyilagos szemlélő aligha állíthatja, hogy az egyház elleni üldözéseknek ily kiemelkedően fontos szerepük lett a forradalom kirobbanásában. 9. A szélesebb összefüggések ismerete Ha hiteles képet akarunk birtokolni arról, hogy milyennek lát(ott) bennünket a világ, akkor e tekintetben is roppant fontos a szélesebb összefüggések ismerete. Nem lehet úgy vizsgálni egy másik ország rólunk alkotott képét, hogy közben nem vagyunk tisztában annak helyzetével, mozgatóival. Például azért jelenik meg rólunk Párizsban, 1891-ben az elöljáróban említett áttekintés, mert a franciák tudomásul veszik a németekkel vívott küzdelmük következményeit, ti. azt, hogy leértékelődtek, – de ezt nem beletörődően nyugtázzák, hanem éppen arra inspirálja őket, hogy változtassanak. Változtatni kell, és ehhez meg kell ismerni a világnak ezt a közép-kelet-európai szegletét is. És itt, e példa kapcsán arra is felfigyelhetünk, hogy a külföldön élő ország-/nemzetképnek mily nagy lehet a politikai szerepe. Azért is kell ezt nagy nyomatékkal hangsúlyoznunk, mert a magyar külpolitika intézői (nem a szavakról, hanem a tettekről van szó) helyenként mind a mai napig nem fordítanak kellő figyelmet a külvilágban való megjelenítésünkre, a külvilágban való otthonosabb mozgásunk előmozdítására. Minden porcikánkkal tiltakozni kell a sémák ellen, amelyek elfogadására – újfent nem egyedülállóan, nem lényünkből adódóan, s egyébként érthető okokból – olyannyira hajlamosak vagyunk. A szélsőségekben való gondolkodás helyett mindig higgadtságra, nyugalomra, megfelelő elemzőkészségre van szükség. Nyugodtan hárítsuk el tehát mind

Limes

13

Bevezető

a pozitív, mind a negatív sémákat. Inkább azt érdemes iránymutatásul rögzítenünk, hogy a magyarságképet is mindenkor érdekek motiválják. Miért írja le – például – az immár kétszer idézett 1891-es párizsi munka a magyarságot bátornak és robusztusnak, amely kemény a fáradsággal és a hideggel szemben? Az erkölcs területén miért az őszinteséget és a becsületet emeli ki, valamint a magyarok patriotizmusát és vendégszeretetét? Miért mondja, hogy a magyarnak a nemzetisége az élete, s nem hagyja, hogy ezt bárki is feloldja, – összességében miért sugall egyértelműen pozitív képet rólunk? Mert egy olyan Magyarországgal számol, amely – társnemzeti pozíciójából adódóan – akkortájt, gyors iramú fejlődéséből következően, tényező Európában, s ráadásul olyan tényező, amelyet (gondolták) jó lenne lehetőség szerint a németekről leválasztani, a franciák ügyének megnyerni. Megint a konkrét tényanyag fontosságára, a sémák veszélyének elkerülésére kell figyelnünk. Könnyű lenne azt mondani, hogy 1891-ben már több mint évtizednyi ideje szövetségesi viszonyban vagyunk Németországgal. A franciák bizony visszaemlékeztek arra, hogy a francia–német háború idején a magyar közvélemény inkább a franciák mellett állt, s még 1912-ben is jelent meg munka Franciaországban, amely a magyarokat szenvedélyességük, ékesszólásuk alapján a dél-franciákkal rokonítja, mások Közép-Európa franciáit látják a magyarokban. S ha elő is tűnik az „ázsiai” jelző, azt mégis egybekapcsolják vélt fél-franciaságunkkal. S az érdekmotivációt újfent megmutatja az 1913-ban megjelent munka, amelynek szerzője, esztendővel a nagy háború kitörése előtt, még mindig abban reménykedik, hogy Ausztria – Magyarország segítségével – elszakítható Németországtól. 10. Szakmai vértezettséggel Tehát csak akkor láthatunk tisztán, ha minden lényeges tényt számba veszünk, s kényesen ügyelünk a forráskritika szabályaira. Például 1919 nyarán a szegedi kormány külügyminisztereként Belgrádban tárgyaló Teleki Pál – amikor a belgrádi francia követ szemére vetette Tisza háborús politikáját – „őrült”-nek mondhatta ugyan Tisza István volt miniszterelnököt, ám abból hiba lenne bármiféle messzemenő következtetést levonni. Mondhatta ezt valóban Teleki, mert abban az érdemleges hatalom nélküli helyzetében ezt diktálta a politikai célszerűség. A Tiszától ily keményen elhatárolódó Teleki Pál nem a hatalom új urainak egyike, hanem egy olyan kormány külügyminisztere, amelynek akkor lesz hatalma, ha azt a franciák nem akadályozzák meg. A megszilárduló ellenforradalmi rendszer azonban (annak ellenére, hogy jellege, társadalmi bázisa nem csekély mértékben különbözött Tisza István Magyarországától) majd igencsak kultuszt épít a meggyilkolt miniszterelnök személye köré, mert abból komoly ideológiai-politikai tőkét kovácsolhatott. 11. Ha vannak értékeink… Összegzően azt mondhatjuk: akkor pozitív a kép rólunk, ha vannak olyan értékeink, amelyek a másik számára fontosak és vonzóak, ha tudunk valami olyasmit nyújtani, ami az illető ország, nemzet érdekeivel egybevág, abból profitálhat. Amikor – például – az előző század elején a franciák számára az egyik legfontosabb kérdés az európai

Limes

14

Bevezető

egyensúly megtartása volt, s úgy vélték, hogy abban döntő jelentősége van a Monarchiának, akkor a tekintélyes Questions diplomatiques et coloniales elismerően írt rólunk, kimondottan birodalmi nemzetnek mondta a magyart, s egy árva hangot sem szólt „ázsiai barbárságunkról”, amelyről egyébként egyes francia lapok még 1849-ben is szívesen cikkeztek. Vagy egy jóval későbbi korszakból, más égtájról véve a már egyéb vonatkozásban említett példát: a hetvenes-nyolcvanas években hazánk a Szovjetunió állampolgárainak azért lett vágyott utazási célpontja, mert itt az otthoninál nagyobb volt a szabadsága, és jóval bőségesebb az ellátás. 12. Tudományos vizsgálódást A tudományos vizsgálódás, a tájékozódás tudományos jellege sokat segíthet a tisztánlátás elérésében. Csupán egyetlen példát említve: 1849 és 1956 traumatikus eseményei alapján ki ne adna hitelt annak a toposznak, hogy a magyar lakosság erősen oroszellenes? Mégis, a szociálpszichológusok által az 1970-es évektől végzett számos sztereotípia- és attitűdvizsgálat bizony nem támasztja alá a megkérdezett magyarok orosz- vagy szovjetfóbiájával kapcsolatos közkeletű vélekedéseket. Az iskolások körében a nyolcvanas évek elején végzett felmérések nem mutattak az oroszokról kedvezőtlen képet. S bár a rendszerváltás nyomán a változás e téren is alapos, de egészében ekkor sem fest róluk az ifjúság ellenségképet. Kötetünk témája tipikusan olyan, amely interdiszciplináris megközelítést igényel. Mégis, a szerzők egytől egyig történészek. Mert a vendégszerkesztő úgy vélte, hogy a kimeríthetetlenül széles tematika minél nagyobb részének bemutatása hozhatja a legtöbb eredményt. Emellett arra is gondolt: attól, hogy más szakmák képviselőit is megszólaltatja, nem lesz a prezentáció interdiszciplináris. Meglehet, tévedett. Az interdiszciplináris nézőpontot megfogalmazó tudománypolitikai elvárások számos esetben inkább pusztába kiáltott szónak bizonyultak-bizonyulnak. Az lenne a kívánatos, ha az egyes szakmák művelői munkáik megalkotása során támaszkodnának jobban a rokon tudományágak eredményeire. A történész sokat tanulhat az egyéb társadalomtudományok ismereteiből, azok számára pedig sokat jelenthet a történeti nézőpont valóban adekvát alkalmazása. Lectori Salutem!

Limes

15

Magyarok francia szemmel

Majoros István

A francia külpolitikai gondolkodás magyarságképe a századelőtől Trianonig

A történelem iránt érdeklődő szélesebb közvélemény meggyőződéssel vallja, hogy a nagyhatalmak, s főleg Franciaország a 19. században vagy a 20. század első felében nemigen érdeklődött Magyarország, a magyarság iránt. S ezt azért tartja meglepőnek, sőt kissé sértőnek, mert a magyar szellemi és művészvilág számára az említett korban Franciaország volt a minta, s Párizsból, a művészetek és a fény városából számos hatás érte Magyarországot is. Ezt a francia−magyar kapcsolatot a „viszonzatlan szerelem” fogalmával szokták jellemezni. Az elégedetlenség annyiban jogos, hogy a francia közvélemény valóban rendkívül tájékozatlan volt Magyarországgal, s általában Közép-Európával kapcsolatban. A 19. század első felének magyar utazói ezt időnként döbbenten állapították meg, ahogy Szemere Bertalan is tette, mivel párizsi ismerősei meg voltak győződve, hogy a magyar nyelv a német vagy a szláv nyelvek egyik dialektusa, vagy azt erősítgették, hogy Magyarországon mindenki latinul beszél. Sőt, Szemerének azt a hiedelmet is ellensúlyoznia kellett, hogy nálunk sok a haramia; ez amiatt terjedt el, hogy utazása évében, 1837-ben a legismertebb név Párizsban Sobri, a rabló volt.1 Hozzá kell mindjárt tennünk, hogy nem csupán a magyarok voltak ilyen helyzetben, hanem más közép-európai népek is. A cseheket például az első világháború előtt inkább csak egyetemi berkekben ismerték, s a csehszlovák kifejezést a jugoszláv, illetve a magyar szavakkal keverték.2 A fenti példák azonban nem jelentik azt, hogy a párizsi politikai elit, különösen a külpolitikával foglalkozók is ennyire tájékozatlanok lettek volna. Ez egyszerű logikával is alátámasztható: Magyarország, az Osztrák−Magyar Monarchia egyik részeként, az európai nagyhatalmi klub, az „ötösfogat” tagja volt, ezért a magyarországi információk Párizs számára is fontosak voltak. Ezt mutatja az is, hogy a kiegyezést követően, 1868. április 21-én döntöttek arról, hogy Pesten francia konzulátus nyíljon Pierre Castellan vezetésével.3 Gramont, bécsi francia nagykövet még a megnyitás előtt hangsúlyozta, hogy a konzulátus vezetőjét nagy gonddal kell kiválasztani, mert a magyarok, főleg a pestiek szimpátiáját megnyerni és elveszíteni egyaránt könnyű. Pest mellett más helyen is működtetett Franciaország konzulátusokat, többek közt Temesváron vagy Fiumében, de ezek elsősorban kereskedelmi ügyekkel foglalkoztak. Tanulmányunkhoz azonban – a címben jelzett periódust illetően – nem áll rendelkezésre valamennyi, Magyarországra vonatkozó diplomáciai irat. Annak megírásához ezért a diplomáciai dokumentumok mellett külpolitikai folyóiratokat, Magyarországra vonatkozó ismeretterjesztő könyveket és néhány politikusi munkát használunk. Hozzá kell tennünk azonban, hogy a tárgyalt

Majoros István

16


periódusban a „magyar kérdés” az esetek jó részében a Monarchia egészével együtt, illetve osztrák–magyar kérdésként jelent meg, s ez az adott korban természetes volt. * Raoul Chélard 1891-ben jelentette meg Párizsban a La Hongrie contemporaine („A mai Magyarország”) című könyvét.4 A szerző nem önálló kutatásokat végzett, könyve tudományos ismeretterjesztő munkának tekinthető, hiszen magyar, francia és német nyelvű publikációkat használt. Ami a magyar szerzőket illeti, köztük olyanok szerepelnek, mint Horváth Mihály,5 Fraknói Vilmos6 vagy Hunfalvy János magyar munkákkal,7 illetve Rákosi Jenő, franciául.8 Chélard a bevezetőben magyarázta el, miért írta és jelentette meg könyvét. „Franciaországban kezdik komolyan venni a külföldi országok megismerését”, s mivel a francia hatás jelentős veszteségeket szenvedett az utóbbi időben, ezért azt vissza kell szerezni – kezdte a szerző. Az európai országok között szerinte Magyarország a legkevésbé ismert Franciaországban. Még mindig csak annyit tudnak róla, hogy Ausztria egyik tartománya, s ügyeit Bécsből és nem Budapestről intézik. A magyarokat pedig, ahogy ezt Szemere is jelezte, még mindig a németekkel és a szlávokkal keverik. Pedig az a Magyarország – folytatta –, amely 1526 előtt független nagyhatalom volt, s előbb a török, majd az osztrák birodalom provinciája lett, 1867-ben, miután kibékült uralkodójával, hirtelen talpra állt. S negyedszázad alatt a hazafias lendület, a nemzeti múlt erejének köszönhetően, látványos fejlődést mutat minden területen. Helytelen lenne, tette hozzá, ha Franciaország észrevétlenül hagyná ezt a mozgást, melyből akár hasznot is húzhat magának. A könyv célja ezért az, hogy információkat nyújtson Magyarországról. A szerző négy részre osztotta könyvét: az elsőben az ország természeti szépségeit mutatta be, néprajzát, mezőgazdaságát, iparát és történelmét. A második rész a nemzeti vonással foglalkozott, a magyar faj történetével, irodalmával, politikájával, társadalmával, erkölcseivel. A harmadik részt a gazdaságnak szentelte, s leírt mindent ezzel kapcsolatban, ami Franciaországnak is hasznos lehet. A negyedik rész a turisztikáról szólt, s a szerző bemutatta Budapestet, „a dunai kereskedelem gigantikus fővárosát”, amelyről nem lehet tudni, hol áll meg fejlődésében.9 E tanulmány keretei között nincs mód a könyv részletesebb ismertetésére, annyit azért nézzünk meg, hogyan jellemezte a szerző a magyarokat. A magyarságot bátornak és robusztusnak írta le, amely kemény a fáradsággal és a hideggel szemben. Az erkölcs területén az őszinteséget s a becsületet emelte ki, valamint a magyarok patriotizmusát és vendégszeretetét. A magyarnak a nemzetisége az élete, s nem hagyja, hogy ezt bárki is feloldja. A szerző hozzátette, hogy a civilizáció jelentős változásokat hozott a nagyobb centrumokban, de a parasztság hű maradt a régi hagyományokhoz, s a magyarság ebben testesül meg, ez őrizte meg. Összességében azt mondhatjuk, hogy a könyv alapos részletességgel mutatta be Magyarországot, s egyértelműen pozitív képet sugallt a francia olvasónak. A 19. század végén, a 20. század elején mások is foglalkoztak Magyarországgal. Az ún. „magyar lobbi” – főleg a századfordulót követően – Magyarországot Franciaországgal hasonlította össze. Mindenekelőtt a forradalmiságban láttak rokonságot magyarok és franciák között, de a patriotizmusban is közelállónak tartották a két népet. Az 1870-es, a németekkel szemben elvesztett háborút követően, az egyik francia szerzőnél az alábbi összehasonlítást találjuk a két nemzetről: „mi utáljuk a németeket, a magyarok utálják

Majoros István

17


a németeket, a magyarok tehát hozzánk hasonlóak”.10 Emile Doumergue, a La Hongrie calviniste („A kálvinista Magyarország”) szerzője11 pedig 1912-ben szenvedélyességük, ékesszólásuk alapján egyenesen a dél-franciákhoz hasonlította a magyarokat. Mások Közép-Európa franciáit látták bennünk,12 Tissot pedig félig ázsiainak, félig franciának tartott bennünket.13 A magyarok franciák iránti barátságát mutatta, hogy 1895-ben Budapesten létrehozták az Eötvös Collegiumot a párizsi École Normale Supérieure alapján, jóllehet a lektorok nem minden esetben voltak Magyarország barátai. Az első lektor, Jérôme Tharaud számára például a magyar kultúra idegen maradt.14 Említsük meg André Duboscq nevét is, aki 1913-ban megjelent könyvében abban reménykedett, hogy Ausztria, Magyarország segítségével, elszakítható Németországtól.15 Az első világháború előtt Franciaországban tehát volt magyarbarát csoport, jóllehet egyre kisebb számú, s így nem volt versenyképes a szláv lobbival, amely a századforduló körül már számos politikai és értelmiségi csoportot elért. Ennek ellenére, a Magyarországgal kapcsolatos pozitív kép egyfajta ellensúlyt jelenthetett a valóban erősödő szlávbarát irányzattal szemben, amely − elsősorban Louis Léger, Ernest Denis, Louis Eisenmann munkásságának köszönhetően − az első világháború végén nagy szolgálatot tett a szláv törekvéseknek. (Louis Léger még 1864-ben, Csehországban tett utazását követően fogalmazta meg azon tételét, miszerint nyolcmillió magyar és nyolcmillió német dirigál egy 35 milliós államban. André Chéradam újságíró pedig a század elejétől kezdve hangoztatta, hogy Ausztria−Magyarország széthullása elkerülhetetlen, és a birodalmat Berlin és Szentpétervár fogja egymás között felosztani.)16 Ausztria−Magyarország széthullása a francia diplomáciát is foglalkoztatta a századforduló körül. Moulin alezredes, pétervári francia katonai attasé az 1899 januárjában, Freycinet hadügyminiszterhez írt levelében17 elsősorban a francia−orosz viszonyt vizsgálta a fasodai incidens által kialakult helyzetben, és ezzel összefüggésben vetette fel a Monarchia helyzetét. Az idős Ferenc József esetleges halála ugyanis veszélyes helyzetet eredményezhetett volna Franciaországra nézve. (Ezzel kapcsolatos részleteket azonban nem találunk a dokumentumban.) Két héttel később, Paul Cambon londoni francia nagykövet Delcassé külügyminiszternek írt levelében ugyancsak érintette a kérdést. Pontosabban lord Salisbury miniszterelnök hozta szóba beszélgetésük során, hangsúlyozva, hogy Ferenc József, idős kora miatt, egyik pillanatról a másikra megtérhet őseihez. S mi lesz akkor a Monarchiával? – tette fel a kérdést.18 Paul Cambon nem osztotta ezt a borúlátó véleményt, mert az osztrák népet nyugodtnak tartotta, amely ragaszkodik az alkotmányához és nemzeti hagyományaihoz. Úgy vélte, hogy a birodalom szétesése az osztrákoktól nem indulhat ki. Ha mégis megtörténik, akkor az csak kívülről következhet be, és szerinte Németországból indulhat el egy ilyen akció. Salisbury szerint viszont Oroszország részéről fenyeget ez a veszély. Cambon ezzel sem értett egyet, mert szerinte Európát Oroszország egyelőre nem veszélyezteti. A birodalommal kapcsolatban a francia diplomata tehát „osztrák nép”-ről beszélt, azonban feltételezhetjük, hogy az osztrák elnevezés számára gyűjtőfogalom volt, amelybe a magyarok is beletartoztak. A Ferenc József esetleges halálával kapcsolatos találgatások ezt követően sem tűntek el a diplomáciai levelezésből. A már említett Moulin alezredes Freycinet hadügyminiszternek írt, 1899. március 18-i levelében ismét felvetette a kérdést, mivel orosz katonai körökben komolyan foglalkoztak ezzel a lehetőséggel.19 Az orosz katonai vezetés úgy vélte, hogy Ferenc József halálát követően Németország annektálni fogja a birodalom német tartományait, s Oroszország ezt nem is akadályozná meg, ha tisztességes kom-

Majoros István

18


penzációt kapna. Tanulmányunk szempontjából az a feltételezés érdekes, amely szerint Magyarország független királyság maradna, s Oroszországgal szemben ellenségesebb lenne, mint Németországgal. Oroszország azonban Magyarországot katonailag még Németország szövetségeseként is sakkban tudná tartani. A Monarchia szétesésével a hármas szövetség is megszűnne, de egy új hármas liga keletkezne Németország, Magyarország, Olaszország részvételével, hangsúlyozta a dokumentum. A Monarchia felbomlásának kérdésével Moulin az 1900. május 6-i emlékiratában is foglalkozott, azt hangsúlyozva, hogy Németországnak érdeke lesz egy elégedett Magyarország létrehozása a Monarchia széthullása esetén, mert Oroszország ellen szövetségesként számíthat rá.20 A Monarchia esetleges felbomlása, az osztrák–magyar kérdés a politikai publicisztikát is foglalkoztatta. A Questions diplomatiques et coloniales 1900. július–decemberi száma hosszú tanulmányt közölt W. Beaumont tollából.21 A szerző azzal kezdte cikkét, hogy Ausztria–Magyarország a legkevésbé ismert hatalom, amelyet kívülről nézve gyengének, ingatagnak tartanak, s ez alapján a francia publicisták annak viszonylag közeli felbomlásáról írnak. Beaumont azonban arra hívta fel a közvélemény figyelmét, hogy óvatosan kezelje ezt a megközelítési módot. A szerző elismerte, hogy a felbomlással kapcsolatos érveknek – tekintettel a soknemzetiségű szerkezetre, a kohézió hiányára, az egymásnak ellentmondó törekvésekre – van valószínűségük, de nincs alapjuk, ezért túlzásnak, tévedésnek tartja azokat. Úgy vélte, hogy a nemzetiségi ellentéteknek a valóságnál nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, holott ez szerinte az alkotmány hibájából ered, amit könnyű kijavítani. A birodalom több évszázados története egyébként is azt bizonyítja, hogy volt lehetőség a fejlődésre, és az axiómaként kezelt állítás, miszerint a császár személye jelenti az egységet, az összetartó erőt a nemzetek, nemzetiségek között, nem felel meg a valóságnak. Beaumont szerint ugyanis európai értelemben nincs osztrák–magyar kérdés, a nemzetiségi probléma pedig a birodalom belső ügye. Ha netán mégis lenne osztrák–magyar kérdés, mindent meg kellene tenni, hogy a birodalom megmaradjon, mert különben vége az európai egyensúlynak: Franciaország Belgium vagy Hollandia szerepére redukálódna, miközben Németország egy szárazföldi és tengeri Nagy-Britannia lenne. A Monarchia heterogenitását a szerző nem tartotta különlegesnek, egyedinek, hiszen számos ilyen típusú állam létezett Európában, s ezért szerinte a homogenitás a kivétel. A birodalom nemzeteinek harca el van túlozva, vélte. Beaumont a dualizmust elhibázottnak tartotta, mivel megtörte a birodalom egységét, a decentralizáció pedig nem elégített ki minden sajátos érdeket. Beaumont-nál is megjelent a Léger-nél már említett tétel, miszerint a számbelileg kisebb létszámú két nép: az osztrák és a magyar kezében van a hegemónia. A szerző a birodalom számára a megoldást a föderalizmusban látta, s úgy vélte, ebben a kérdésben németek, magyarok egyetértenek, mert egy föderalista reform megoldást hozhat a nemzeti krízisekre. A magyarok azért is támogatják elvben a föderalizmust, mivel Magyarországon mintegy kétmillió német van, akik között a pángermán eszmék magyarellenességet eredményeznek. Ennek ellenére a birodalomban az összekötő tényező a német nyelv és a hadsereg maradna. A tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a nemzeti harcoknak a birodalomban nincs nagy jelentőségük, ezért ezt „családon belül” meg lehet oldani. A jelzett kérdések szerinte nem a birodalom öregedését jelzik, hanem éppen vitalitását, ezért nem kérdőjelezhetik meg a Monarchia létét. Írása folytatásában a szerző megvizsgálta a birodalom múltját és intézményrendszerét, melyek szerinte erőt és stabilitást adnak a Monarchiának. Beaumont írt még egy harmadik és egy negyedik részt is, melyekben a pánszlávizmust és a pángermánizmust elemezte.22 Úgy ítélte meg,

Majoros István

19


hogy a Monarchia ütközőállam a szláv és a germán világ között, s így az európai béke fontos tényezője. Beaumont célja az volt, hogy tanulmányával véget vessen a lehangoló legendáknak, amelyek veszélyesek lehettek a francia politikára általában és Párizsnak az Ausztria–Magyarországgal való kapcsolatára.23 Nagyobb terjedelmű tanulmány a Monarchiáról a folyóirat 1905. január–júniusi számában jelent meg, René Henry tollából.24 A szerző egyebek között a budapesti parlament 1903 óta tartó válságáról tudósított, hozzátéve, hogy a magyar főváros parlamentje a kontinens törvényhozó testületeinek a doyenje, mivel akkor született, amikor a londoni alsóház. S beszámolt arról is, hogy az ellenzéki képviselők, mint Apponyi Albert vagy Bánffy báró lerombolták a tribünt a parlamentben, s emiatt a képviselőházat feloszlatták. A tanulmány azonban alapvetően a Monarchia sorsával foglalkozott, hangsúlyozva: Ausztria és Magyarország pángermánjai dolgoznak a dualista és trialista Monarchia felbomlasztásán, illetve azon, hogy a német tartományok egyesüljenek a német birodalommal. Ami a Monarchia belső problémáit illeti, a centralizációval és a német törekvésekkel szemben a magyarok, valamint a föderalizmusra törekvő szlávok léptek fel. A magyarok azonban történelmi jogaikat féltették, és csupán a Magyar Királyság korlátozott átalakítását akarták elérni. Bécs végül a magyarokban talált szövetségesre. Sőt, a magyar annyiban hasonlít a némethez, hogy maga is birodalmi nemzet, a centralizációban érdekelt, s ez a módszerbeli hasonlóság német–magyar szolidaritást eredményezett. Az aktuális helyzetet azonban a szerző azzal jellemezte, hogy a németek és a magyarok szövetsége kérdésessé vált, mivel a pángermánizmust a magyarok nyugtalanítónak találják. A folyóirat 1907. március elsejei számában ugyancsak René Henry tudósított Budapestről, s beszámolt a választási reform tervezetéről, a magyarok és a nem magyarok viszonyáról. Az írás szerint a koalíciós kormány elkötelezett a választójogi reformmal kapcsolatban, azaz ki akarja terjeszteni a választójogot. Ezt azonban lassan kívánja megvalósítani, mert a királyságban, ahogy ezt egy 48-as képviselő fogalmazta meg a francia tudósítónak, még nagyon sok a nem asszimilált magyar, s tartani kell a vagy szocialista, vagy demokrata zsidó jelöltek akcióitól is. A tudósítás idézte a koalíció egyik jelentős személyének a véleményét is, aki azonban nem kívánta magát megnevezni. A politikus elmondta, hogy másfél millióról hárommillióra nő majd a választók száma, a rendszer átalakításához azonban két, három évre lesz szükség. A 48-as párttal kapcsolatban a szerző megjegyezte: az ún. kurucok teljesen elképedtek azon, hogy Kossuth Ferenc annak a Ferenc Józsefnek lett a minisztere, akit a nagy Kossuth 1849-ben megfosztott trónjától Debrecenben. A tudósító arról is beszámolt, hogy 1895 óta Budapest megpróbál megállapodásra jutni a nemzetiségekkel Bécs kárára, mert érdeke a nem magyar népek barátságának megnyerése. Ezzel kapcsolatban nyilatkozott a tudósítónak Rákosi Jenő, a felsőház tagja s a Budapesti Hírlap igazgatója. A periférián lakó nem magyar nemzetiségek panaszkodnak, hogy elnyomják őket a centrumban lakó magyarok, kezdte Rákosi. Ezzel szemben az a helyzet, hogy a gazdag magyar alföldre érkező hegyvidékieket a magyarok asszimilálják. Ez történt például a szerbekkel, akik a török elől egészen Esztergomig, Komáromig menekültek, s feloldódtak a magyarságban. Ma már csak néhány ortodox templom őrzi az emléküket. Megemlítette Szabadka esetét, amely szerb kolónia volt, de ma már a szerbet csak egyházi nyelvként használják. Hivatkozott egy korábbi törvényre, amely előírta, hogy a magyar iskolákban magyarul kell tanítani. Ezzel szemben a valóság az, hogy négyezer tanítóból kétezer nem tud magyarul. Ez hát az a rettenetes magyarosítás, hangsúlyozta Rákosi Jenő a francia tudósítónak.25

Majoros István

20


A budapesti parlament munkájáról nem csupán a fenti folyóirat, hanem a Revue politique et parlementaire26 is rendszeresen tudósított. A lap egyik rovata rendszeresen beszámolt az európai parlamentek életéről, és ennek keretében került sor a magyar parlament bemutatására is, általában A.-E. Horn tollából. A magyar tudósító részletes képet rajzolt a francia olvasónak a magyar politikai életről. A fentiek alapján elmondható, hogy Magyarországról e két fontos politikai lap rendszeresen tudósított. A politika iránt érdeklődő francia Magyarországról vagy oly módon értesülhetett, hogy közvetlenül a magyar politikai életről szóló tanulmányokat olvashatott, vagy úgy, hogy Budapest az Ausztria–Magyarországról szóló írásokban szerepelt. Az 1890-es évektől kezdődően tehát a Magyarországgal kapcsolatos információk száma megnövekedett, s talán sikerült érzékeltetnünk, hogy a francia olvasóközönség elég sokrétű információhoz jutott. * Tanulmányunk következő részében egy olyan kérdést vizsgálunk, amelynek révén hazánk a francia diplomáciában is előtérbe került a Magyarországgal kapcsolatos kölcsön miatt. Az 1887–1918 közötti időszakban a francia diplomácia egyik fegyverét a pénz, a párizsi pénzpiac által kibocsátott kölcsönök képezték. Párizs eredményesen használta e fegyvert a francia–orosz kapcsolatok kialakításában, erősítésében, akárcsak francia–olasz viszonylatban, hogy gyengítse a hármas szövetséget. S úgy tűnt, hogy az 1907 és 1911 között napirenden levő magyar, illetve osztrák kölcsönöknek a párizsi pénzpiacon történő kibocsátásában is előkerült a „pénzfegyver”-szerep, egyéb megfontolások mellett. Franciaországnak a 19. század végén, a 20. század elején jelentős pénzügyi érdekeltségei voltak Ausztria–Magyarországon, hiszen 800 millió frank értékű államkötvénnyel rendelkezett, a Monarchiában eszközölt vasúti befektetéseinek értéke pedig kétmilliárd frank volt. A párizsi pénzpiac számos magyar kölcsönt minden különösebb nehézség nélkül kibocsátott. A kormány azonban nem akart harcolni a német bankok befolyása ellen, s nem használta a pénzügyi fegyvert az osztrák–magyar–német szövetség meggyengítésére. A Monarchia legfontosabb pénzpiaca egyébként Németország volt.27 Ennek ellenére magyar politikusok megpróbáltak kölcsönt találni a francia pénzpiacon, s az 1900-as évek második felében időnként úgy tűnt, akár azon az áron is, hogy gyengítsék a hármas szövetséget. A bécsi német nagykövetség tanácsosa, Brockdorff-Rantzau arról tudósította Berlint 1907. augusztus 19-én, miszerint Kossuth Ferenc mindent megtesz azért, hogy pénzt találjon Franciaországban. A politikus így akarja függetleníteni a magyar ipart Ausztriától.28 Egy évvel később, 1908. augusztus 28-án már azt olvashatjuk a tanácsos jelentésében, hogy Crozier bécsi francia nagykövetben is tudatosult a kölcsön politikai célja. Brockdorff-Rantzau úgy vélte, hogy Pest feltehetően a Bécstől való elszakadásra törekszik, s ennek bátorítására Franciaországnak több pénze van, mint a németeknek. Szeptember 14-én pedig arról írt, hogy a magyar reményeket a budapesti francia főkonzul, Fontenay bátorítja, aki Kossuth-tal egy francia–magyar politikai-gazdasági közeledésről tárgyalt. Ennek fejében Kossuth állítólag megígérte, hogy megpróbálja gyengíteni a Monarchia és Németország kapcsolatát a hármas szövetségen belül. Clemenceau29 azonban, amikor meghallotta a tárgyalásokról szóló hírt, azt mondta: „Fontenay hülye, és

Majoros István

21


azonnal vissza kell hívni”. A félhivatalos Vossiche Zeitung szeptember 17-i száma arról szólt, hogy Fontenay valóban gyengíteni akarja Bécs és Berlin kapcsolatát, hozzátéve mindjárt, hogy Clemenceau ellenzi ezt a politikát. Ezt követően Fontenay interjút adott egy bécsi újságnak, melyben határozottan kijelentette: „Nem akarom szétrobbantani a hármas szövetséget”.30 Bár az 1908-as tárgyalások nem jártak sikerrel, 1909 végén ismét felvetődött egy magyar kölcsön kibocsátásának gondolata a párizsi pénzpiacon. A Disconto-Gesellschaft képviselője 1909. december 6-i keltezésű levelében arról tudósította Berlint, hogy Wekerle miniszterelnök kapcsolatban van párizsi bankokkal egy 500 millió frankos kölcsön ügyében, a francia kormány pedig nem gördít akadályt a tőzsdei bejegyzés elé. A levél szerint a magyar és az osztrák pénzügyi intézetek kizárják a német piacot ebből az akcióból, holott annak legalább 25%-a a németeké lehetne. December 22-én aztán arról olvashatunk Crozier jelentésében, hogy a német kormány kérte Aehrenthal közös külügyminisztert: a kölcsön egy részét a német pénzpiac kapja meg. A franciák feltétele viszont az volt, hogy ebben az ügyletben német bankok nem vehetnek részt. A német külügyminisztérium 1910. február 23-i jegyzéke aztán elismerte, hogy politikai szempontból valóban az lenne jó, ha az egész kölcsönt Németország kezelné, de a német piac nem tud akkora összeget adni, mint a francia. 1909 őszén a Budapest – Párizs – Berlin háromszögbe belépett Pétervár is, mivel a bécsi orosz nagykövet szerint a kölcsön célja nem más, mint finanszírozni azon új fegyverek beszerzését, melyeket Oroszország és Anglia ellen akarnak felhasználni. A Courrier de Russie 1909. december 28-i száma pedig arról írt, hogy Ausztria francia pénzzel akar új lendületet adni balkáni politikájának. 1910. április 18-i jelentésében Fontenay már arról tudósított, miszerint a németek minden áron meg akarják akadályozni a magyarok felszabadulását a gyámságuk alól, ezért a német kormány mindent megtesz, hogy a magyarok hozzájussanak a szükséges összeghez Németországban, s ily módon a német pénzpiac gyámsága alatt maradjanak.31 1911. november 18-i jegyzékében Aehrenthal ismét egy osztrák és magyar kölcsön francia pénzpiacon való kibocsátásáról írt, hozzátéve, hogy ezzel a kéréssel akkor fordulnak Párizshoz, amikor a nemzetközi helyzet kedvező lesz egy ilyen tranzakció lebonyolításához. Következő napi levelében Crozier aztán feltételként fogalmazta meg, hogy az esetleges kölcsön kibocsátása nem szolgálhat a Franciaország és szövetségesei elleni háború előkészítéséhez. A francia külügyminisztérium 1911. december 22-i jegyzéke a párizsi orosz nagykövetet idézte, aki szerint a jelenlegi nemzetközi helyzetben a Monarchiának adott kölcsön a béke garanciáit tenné kérdésessé. Selves francia külügyminiszter ezért 1912. január 3-i levelében arra figyelmeztetett, hogy az osztrák–magyar kölcsön kibocsátása komoly nehézséget okozna Párizsnak az Oroszországgal való kapcsolatában. Ezért felhívta az érintett pénzintézmények figyelmét, hogy óvakodjanak a kölcsön kibocsátásától.32 A több évig tartó kölcsöntárgyalás végül sikertelenül végződött. S bár kezdetben a francia politika számára kedvezőnek tűnt, a kölcsönügylet Oroszország tiltakozásának hatására meghiúsult. * Tanulmányunk befejező részében az első világháborús véleményekről adunk egy csokrot, valamint felvillantjuk az 1920. évi, ún. Paléologue-kísérletet. Hatalmas anyag áll

Majoros István

22


rendelkezésünkre, hiszen az MTA Történettudományi Intézete Ádám Magda vezetésével az 1990-es évek elejétől a francia diplomáciai dokumentumok négy kötetét publikálta Magyarországra és a Kárpát-medencére vonatkozóan az 1918 és 1932 közötti periódusra.33 Az első két kötet az 1918–1920 közötti időszakot mutatja be.34 Mielőtt betekintenénk e kötetekbe, vizsgáljunk meg egy 1916-ban kiadott brosúrát a Balkánról, melyben meglepő megjegyzéseket találunk Magyarországra vonatkozóan.35 A szerző a párizsi gazdaságpolitikai társaság tagja volt, s elragadtatással írt a délszlávokról, akik szerinte arra hivatottak, hogy jelentős befolyásuk legyen a Balkánon. Franciaországnak pedig, a civilizáció nevében, az az érdeke, hogy valamennyi délszláv nép politikai függetlenségét követelje. A szarajevói merénylet kapcsán írt Magyarországról, Tisza Istvánt diktátornak nevezve, aki II. Vilmos német császár cinkostársa, s arról álmodozott, hogy újra megteremtse Corvin Mátyás Magyarországát, melynek fővárosa Konstantinápoly lenne. Egy hatalmas Magyarország megteremtése volt a célja, s a szlávokat és a románokat az Adriától a Fekete-tengerig leigázta volna. Tisza azt képzelte, hogy a magyarok és a poroszok a világ egy-egy részét uralják majd. A szerző aztán felvázolta Magyarország jövőjét: eszerint az olyan arányban lesz kicsi, amilyen nagy Szerbia. Különösebb kommentárt nem kell fűznünk a fenti gondolatokhoz, legfeljebb annyit, hogy az első világháború magyarázza e szélsőséges véleményt, s az, hogy a Magyarországgal szembeni hangulat alapvetően megváltozott, a „szláv lobbi” pedig szorgalmasan dolgozott. Amint már jeleztük, a diplomáciai jelentésekben a háború végén megszaporodtak a Magyarországra vonatkozó francia vélemények. Kezdjük a sort egy feltehetően 1918 novemberében keletkezett francia jegyzékkel. Ennek szerzője az osztrák–magyar területek szövetségesek általi megszállását kitűnő alkalomnak tartotta arra nézve, hogy a francia befolyás megerősödjön a térségben. Ki lehet használni azt a helyzetet, írta, hogy a magyarok maguk kérték a francia megszállást.36 Budapest, illetve Magyarország megszállása azonban elmaradt. Franchet d’Esperey távirata 1918 decemberében37 utalt erre, és a tábornok néhány soros jellemzést is adott Magyarországról. Károlyiról azt írta, hogy fenntartással kell fogadni panaszait. A végsőkig azonban nem kell elmenni vele szemben, mert legalább létezik egy hatóság Magyarországon, s nem az anarchia jellemzi a térséget. Hozzátette azonban, hogy Magyarország vesztes fél, s a háborúban az egyik legádázabb ellenfelük volt, ezért fizetnie kell éppúgy, mint a Monarchia többi államának. Az 1919. március végén megalakult kommunista kormányt de Lobit tábornok, a Magyarországi Hadsereg parancsnoka nacionalista tendenciájúként jellemezte, amelyik az orosz szovjettel keresi a kapcsolatot.38 Következő táviratában arról számolt be, hogy Magyarországon erős a franciaellenesség. Ez annak tulajdonítható, hogy a francia hadsereg kapta a megbízatást a békekonferencia határozatainak végrehajtására, ezért a magyar közvélemény előtt a franciák játsszák el a zsandár hálátlan szerepét.39 Egy április 2-án keltezett, Clemenceau miniszterelnöknek címzett jelentés megjegyzi: Károlyi nagyon bízott Franciaországban, hogy az megakadályozza Magyarország szétdarabolását, de ebben a reményében csalódnia kellett. Az alsó- és középosztályok, amelyek köreiben Franciaország népszerű volt, azért haragszanak a franciákra, mert cserbenhagyták a magyar népet.40 A bukaresti francia követ 1919. október végi jelentésében arról számolt be Pichon külügyminiszternek, hogy bár Franciaország tevékenysége Budapesten a nullával egyenlő, ennek ellenére a presztízse még érintetlen. Budapesti tartózkodása során a követ találko-

Majoros István

23


zott Teleki Pállal, a „reakciósok” csoportjának vezetőjével, aki szerint Magyarországon elkerülhetetlen a monarchia helyreállítása. A politikus azt is elmondta, hogy szerinte a békekonferencia által Magyarországra kényszerített határok mesterségesek és átmeneti jellegűek. Szlovákiának és Horvátországnak a magyar államba rövid időn belül történő integrálására számított. A diplomata azzal fejezte be jelentését, hogy Magyarországon kitűnő munkaerőt találhat Franciaország, és az idegenlégióba is toborozhat embereket, s erre Párizsnak nagy szüksége lenne Marokkóban.41 1920 elején aztán megváltozott Magyarország megítélése. A Direction des Affaires politiques et commerciales („Kereskedelmi és Politikai Ügyek Igazgatósága”) jegyzéke azt hangsúlyozta, hogy egész Közép-Európa egyensúlya Magyarországon nyugszik. Kedvező a földrajzi helyzete, pénzügyi központ, a Duna és a vasutak pedig biztosítják kereskedelmének felfutását. A dokumentum úgy ítélte meg, hogy a kereskedelmi- és a bankszervezet túl nagy Magyarország számára, de egy új dunai, balkáni Európa számára megfelelő. Ennek az új Európának a „keresztanyja” pedig Franciaország. Berlin, Bécs vagy Róma ellen Budapesten védekezhet Prága, Belgrád, Varsó és Bukarest. S ez az új Európa a francia eszmék ösztönzése alatt fejlődik. Ráadásul Magyarországon a francia nyelv elterjedt, népszerű, s a francia eszmék hosszú idő óta becsben vannak.42 Joggal merül fel: miért e változás a Magyarországgal szembeni francia politikában? Millerand miniszterelnök, illetve Paléologue, a Quai d’Orsay főtitkára a francia dunai politika központjává Budapestet akarták tenni. Úgy vélték, hogy kiszoríthatják a németeket Közép-, illetve Délkelet-Európából. 1920 végére azonban a Budapestre alapozott elgondolás meghiúsult, s a Magyarországra vonatkozó tervből csak az maradt meg, hogy a franciák 18%-os részesedést szereztek a Magyar Általános Hitelbanknál, a Schneider-cég pedig lehetőséget kapott a csepeli szabad kikötő megépítésére. E politika rövid életének az a magyarázata, hogy 1920 szeptemberében Millerand köztársasági elnök lett, s a főtitkári poszton Paléologue-ot Philippe Berthelot váltotta fel, aki az ún. pillér-politikát hirdette meg. Párizs ezzel visszatért a békeszerződés kedvezményezettjeire építő politikájához. A Berthelot-féle vonal ugyanis nem bízott Magyarországban. Úgy ítélte meg, hogy a francia tőkével megerősített Magyarország esetleg a németek oldalára áll.43 Ettől kezdve Franciaország azt a kisantantot támogatta, amelyet Beneš épp a franciák dunai politikája ellen hozott létre 1920–1921-ben. * A századforduló és az első világháború között a francia politika Magyarország-képe változatos volt. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy az 1890-es évektől kezdődően többet foglalkoztak a Monarchiával, illetve Magyarországgal, s ez útikönyvekben, ismeretterjesztő munkákban és diplomáciai jelentésekben egyaránt jelentkezett. Catherine Horel történész franciaországi magyar lobbiról ír. Úgy tűnik azonban, hogy inkább csak egy Magyarországot szerető csoportról beszélhetünk, amelynek a nagypolitikával nem volt olyan szoros a kapcsolata, mint a szlávbarát irányzatoknak. A politikával való kapcsolatot azonban nem csupán az utóbbi csoportok ügyessége magyarázza, hanem az, hogy a szláv, illetve a magyar törekvések mennyiben szolgálták a francia külpolitikai célokat. A szláv lobbi megerősödéséhez az is hozzájárult, hogy még a háború előtt jelentkezett egy új francia külpolitikai irányvonal, amely az 1910-es évek elején megfogalmazta: Franciaország álljon az elnyomott kis nemzetek élére, s kérdőjelezze

Majoros István

24


meg a bismarcki rendet, illetve Párizs orosz orientációját.44 S ez a politika, amelyik az első világháború végén felerősödött, egyértelműen a szláv lobbinak kedvezett. Ez pedig kihatott a Magyarország-képre is. Az 1920-as kísérlettől eltekintve, a két háború közti időben a francia–magyar kapcsolatokban Magyarországnak változatlanul a „viszonzatlan szerető” szerep maradt. Jegyzetek

1

2

3

4

5 6

8 9 7

10 11

12 13 14

15 16

17

18

20 19

Szemere Bertalan: Utazás külföldön. Válogatás Szemere Bertalan nyugat-európai naplójából. (Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és a szerkesztői utószót írta: Steinert Ágota.) Budapest, 1983, Helikon, 220−222. o. Marès, Antoine: Paris–Prague, des relations culturelles inégales, 1918−1938. In Regards croisés et coopération en Europe au XXe siècle, sous la direction d’ Elisabeth du Réau. Paris, 1996, Presses de la Sorbonne Nouvelle. 18–21. o. Andrássy már a kiegyezés másnapján tárgyalt Gramont-nal arról, hogy a francia kormány nyisson Pesten egy konzulátust vagy egy politikai ügynökséget. A magyar miniszterelnök azt hangsúlyozta, hogy a jövőben Magyarország gazdasági ügyeit innen fogják irányítani. Gramont egyetértett Andrássyval, s kiderült, a közös külügyminiszter, Beust sem ellenezte a tervet. István Diószegi: La France et la Hongrie après le compromis austro–hongrois de 1867. Pécs, 1999, Specimina Nova, pars secunda (rédaction: István Majoros), 10–11. o. A könyv terjedelme 382 oldal. A kereszténység első százada Magyarországon. Budapest, 1878. (Lásd Magyarország története. Budapest, 1871–1873.) Magyarország és a Cambrayi liga, 1509–1511. Budapest, 1883. Egyetemes földrajz. Budapest, 1887, tome II. Rakosy (Eugène): Notes manuscrites. Chélard, Raoul: La Hongrie contemporaine. Paris, 1891, Joseph Kugelmann, imprimeur-éditeur, 5–8. o. Horel, Catherine: De l’exotisme à la modernité: un siècle de voyage français en Hongrie (1818–1910). Budapest, 2004, ELTE, Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék (szerk.: Majoros István), 141. o. Doumergue, Emile: La Hongrie calviniste. Toulouse, 1912, Société d’édition de Toulouse. Idézi Horel: i. m. 143. o. Horel: i. m. 143. o. Victor Tissot két munkát is írt Magyarországról: La Hongrie de l’Adriatique au Danube. Impressions de voyage. Paris, 1883; Voyage au pays des Tsiganes. Paris, 1881. Lásd Horel: i. m. 143. o. Horel: i. m. 145. o. Duboscq, André: Budapest et les Hongrois. Le pays. Les moeurs. La politique, Rivière. Paris, 1913. Idézi Horel: i. m. 148. o. Bérenger, Jean: Histoire de l’empire des Habsbourg 1273–1918. Paris, 1990, Fayard, 734–735. o. Documents diplomatiques français (1871–1914). 1er série (1871–1900), (a továbbiakban: DDF), tome XV., Paris, 1959, Imprimerie nationale, 48. dokumentum. A kérdésről lásd még Majoros István: Fashoda és a francia–orosz kapcsolatok (1898–1900). Studia pedagogica Auctoritate Universitatis Pécs publicata, Pécs, 1985/1. DDF 1er série (1871–1900), tome XV., 72. dokumentum. Uo. 115. dokumentum. Uo. Appendice.

Majoros István 21

25


Le problème austro–hongrois et sa portée européenne, 86–93. o. A jelzett folyóirat 1900-ban a negyedik évfolyamánál tartott, s havonta kétszer, elsején és 15-én jelent meg. A vizsgált kötet 831 oldalt tartalmaz, s a többi is hasonló terjedelemben jelent meg. 22 Beaumont, W.: Le problème austro–hongrois et sa portée européenne. III. Les dangers extérieurs: le panslavisme. Questions diplomatiques et coloniales. Revue de politique extérieure, 1900. július–december, 463–472. o.; IV. Les dangers extérieurs: le pangermanisme. Questions diplomatiques et coloniales. Revue de politique extérieure, 1900. július–december, 529–539. o. 23 Uő: Le problème austro–hongrois et sa portée européenne. II. L’idée unitaire: les liens de la tradition, de l’intérêt et de la politique. Questions diplomatiques et coloniales. Revue de politique extérieure, 1900. július–december, 155. o. 24 Henry, René: Autriche-Hongrie. Questions diplomatiques et coloniales. Revue de politique extérieure, 1905. január–július, 65–73. o. 25 Uő: La situation politique en Hongrie: notes prise à Budapest. Questions diplomatiques et coloniales. Revue de politique extérieure, 1907. március 1. 257–269. o. 26 Havonta egyszer jelent meg, minden hónap 10-én. 27 Poidevin, Raymond: Les Relations économiques et financières entre la France et l’Allemagne 1898– 1914., Paris 1969. 55. in Poidevin, Raymond: Finances et relations internationales 1887–1914, Armand Colin, Paris 1970. 94–95. 28 Uő: Finances et relations internationales… 95. o. 29 Georges Clemenceau 1906. október 25. és 1909. július 20. között volt miniszterelnök. 30 Poidevin: Finances et relations internationales… 95–96. o. 31 Uo. 97–98. o. 32 Uo. 99–102. o. 33 Az ötödik kötet (1927–1932) megjelenés előtt áll. 34 Documents diplomatiques français sur l’histoire du bassin des Carpates 1918–1932. Rédacteur en chef de la série: Magda Ádám. Volume I, octobre 1918 – août 1919. (A továbbiakban: DDFHBC, vol. I.) Documents recueillis par Magda Ádám, György Litván, Mária Ormos. La préparation de ce volume fût établie en collaboration avec Zoltán Dercze, Katalin Litván et István Majoros sous la direction de Magda Ádám. Budapest, Institut des Sciences Historiques de l’Académie Hongroise des Sciences, 1993, Akadémiai Kiadó; Documents diplomatiques français sur l’histoire du bassin des Carpates 1918–1932. Rédacteur en chef de la série: Magda Ádám. Volume II., août 1919 – juin 1920. (A továbbiakban: DDFHBC, vol. II.) Documents réuinis par Magda Ádám, György Litván, Mária Ormos. Ce volume a été réalisé avec la collaboration de Katalin Litván et István Majoros sous la direction de Magda Ádám. Budapest, Institut des Sciences Historiques de l’Académie Hongroise des Sciences, 1995, Akadémiai Kiadó. Az előbbi kötetekből magyar nyelvű válogatás is készült. Ádám Magda – Ormos Mária (összeáll., szerk.): Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről 1918–1919. Budapest, 1999, Akadémiai Kiadó; Ádám Magda – Ormos Mária (összeáll., szerk.): Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről 1919–1920. Budapest, 2004, Akadémiai Kiadó. 35 Rey, Augustin A.: La question des Balcans devant l’Europe. Vues historiques et diplomatiques, deuxième partie. Paris, 1916, Jules Meynial, 56. o. 36 DDFHBC, vol. I. 30. dokumentum. 37 Uo. 80. dokumentum. 38 Uo. 259. dokumentum. 39 Uo. 260. dokumentum. 40 Uo. 311. dokumentum. Szerzője: Maleissye-Melun, egy lovasszázad parancsnoka. 41 DDFHBC, vol. II. 94. dokumentum. Szerző: Saint-Aulaire.

Majoros István 42

26


Uo. 150. dokumentum. Párizs, 1920. január 5. Majoros István: Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében (1871–1940). MTA doktori disszertáció, kézirat. Budapest, 2003, 262–263. o., 323–324. o. Lásd még Ádám Magda: Dunai konföderáció vagy kisantant? Történelmi Szemle, 1977. 3–4. sz.; uő: A kisantant és Európa 1920–1929. Budapest, 1989, Akadémiai Kiadó; Ormos Mária: Francia–magyar tárgyalások 1920-ban. Századok, 1975. 5–6. sz. 44 Majoros István: Vereségtől a győzelemig. Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében (1871–1920). Budapest, 2004, ELTE Eötvös Kiadó, 196. o. 43

Limes

27


Ablonczy Balázs

A francia külpolitika magyarságképe a két világháború között*

A két világháború közötti magyar–francia kapcsolatokról szólva, nehéz elkerülni az országkép kérdését: a kutató lépten-nyomon belebotlik az országot, a magyarokat, vezető politikusaikat, kultúrájukat (kultúránkat) érintő minősítésekbe. S lévén szó vesztes, előzőleg kevéssé ismert országról, a jelzők ritkán hízelgőek. Ha azonban túllépünk a sommás, gyakran valóban tudatlanságról, illetve a térség viszonyainak nem ismeretéről tanúskodó minősítéseken, s megpróbáljuk elemezni szerzőik világképét, gondolati konstrukcióit, prioritásait, bepillantást nyerhetünk a francia térségpolitika döntési mechanizmusaiba, s talán megérthetjük, hogy mi miért történt a két ország viszonyában. A két háború közötti magyar–francia kapcsolatokról szólva igen könnyű lenne a viszonyrendszer eredőjének Trianont tekinteni. Ezzel azonban bizonyos értelemben magunkat vezetnénk félre. Bár a korszakot, annak eseményeit leíró diplomáciai iratokban minden pillanatban ott van a békeszerződés emléke, a korszak diplomatái, döntéshozói azonban (magyar és francia részről egyaránt) jobbára bölcsebbek voltak annál, hogy csak erre az egy tényezőre alapítsák gondolkodásukat. Amikor a címben jelzett problémakört vizsgáljuk, elsődlegesen azokra a diplomáciai forrásokra alapozunk, amelyek az említett időszakban születtek. Ehhez azonban először látnunk kell az intézményrendszert s az ezt működtető hivatalnokokat, akik gyártották és felhasználták a vizsgálataink alapját képező dokumentumokat. Dolgozatunk második felében megpróbáljuk (néhány példa segítségével) bemutatni egy-egy karakteresebb személyiség esetén keresztül a magyarságkép változásait, majd néhány „ügy”, illetve döntés kapcsán a diplomaták által kidolgozott szempontrendszer gyakorlati érvényesülését. Kár lenne zsákbamacskát árulni: a két ország kapcsolatai a korszakban nem voltak barátiak (igaz, oly mértékben ellenségesek sem, ahogy ezt elsőre gondolnánk). A létező rokon- vagy ellenszenveket gyakorta felülírták/megerősítették Franciaország stratégiai érdekei: a sécurité keresése, a német fenyegetés ellensúlyozása, a keleti szövetségesek (a kisantant, Lengyelország, ill. egyes balkáni államok, így az 1934-ben létrejött balkáni antant) érdekei és a francia–szovjet viszony egyes szempontjai.

* A dolgozat az MTA Bolyai Ösztöndíj támogatásával készült. Franciaországi kutatásaimat jórészt a NKÖM (OKM) Klebelsberg Ösztöndíja finanszírozta.

Ablonczy Balázs

28


1. Házak a folyó mentén – intézményrendszer Budapesten természetesen 1920 előtt is léteztek idegen képviseletek, ezek azonban nem követségek vagy nagykövetségek voltak, hanem jobbára konzulátusi vagy főkonzulátusi rangú intézmények, amelyek a Bécsben székelő nagykövetségeknek voltak alárendelve. Budapesten a 19. század hetvenes éveitől működött francia képviselet, amelynek vezetői egyes esetekben jelentős szerepet játszottak a magyar belpolitikában is. De Fontenay vikomt, aki 1906-tól 1912-ig budapesti francia főkonzul, egyik „motorja” volt annak a rövid életű közeledésnek, amely a koalíció regnálása idején azzal a reménnyel kecsegtette Párizst, hogy a kettős monarchia külpolitikája esetleg szlávbarát irányba fordul, s eltávolodik a német szövetségtől.1 A kísérlet kudarcba fulladt, s a magyar elit vélelmezett „álnoksága” (nem hűtötték le, sőt élesztgették Párizs vérmes reményeit) a kezdetben roppant lelkes vikomtban is nyomokat hagytak. De Fontenay a francia diplomáciában (is) azon kevés személy közé tartozott, aki a konzuli karrierből bekerülhetett a szigorúan vett diplomaták közé, s 1918–1919-ben a magyarok számára kulcsfontosságú belgrádi követi posztra került. S ebben a minőségében (és két fiát a háborúban elveszítve) egyáltalán nem volt megértő egyes magyar szempontokkal szemben. 1919 januárjában így írt feletteseinek. „A magyarok nem felejtettek el semmit, miközben katonáik olyan emlékeket hagytak Szerbiában, amelyek nem halványulnak el olyan hamar.”2 A szerb fővárosba látogató, s a magyarság szenvedéseit taglaló Teleki Pálnak és Horthy Miklósnak, a szegedi ellenkormány küldötteinek szárazon jelezte: a magyarok hányattatásai nem egyediek, hiszen Észak-Franciaország is iszonyatosan szenvedett a német megszállás alatt. Kéréseikre pedig nem reflektált.3 A magyar bűnösséggel kapcsolatos álláspontját később is fenntartotta; a magyar kisebbség mozgalmaival szemben tartózkodó és ellenséges volt, s a „magyar mágnások által felhevített sovinizmust” a világháború egyik fő okozójának tartotta.4 De Fontenay utóda, Frédéric d’Apchier le Maugin rövid budapesti ténykedése alatt alapvetően jó emlékeket őrzött meg Budapestről, és bár Délibáb utcai villáját háromszor is feldúlták a háború alatt, szívesen emlékezett társasági kapcsolataira: a Nemeskéri Kissekre, az Apponyiakra, a Telekiekre és másokra. „Miattuk és mások miatt őriztem meg Budapestről, Magyarországról és a magyarokról szép emlékeket, amelyeket nem tudtak eltörölni a későbbi bonyodalmak” – írta a volt főkonzul.5 A hadba lépéskor természetesen megszakadtak a kapcsolatok, s a Vix ezredes vezette katonai misszió volt az, amely több mint négyévnyi távollét után ismét valamiféle hivatalos francia jelenlétet teremtett Budapesten. (Vezetőjének sem volt szerencséje a magyar közbiztonsággal: az ezredes Peugeot márkájú gépkocsiját Budapesten elkötötték, és csak 1922-ben találta meg a rendőrség.) 1919 augusztusában, a kommün bukása után érkezett ismét Budapestre francia katonai misszió.6 (A tanácsköztársaság alatt a külföldi képviseletek java elhagyta az országot.) Vezetői: Jean-Césare Graziani és Jules-Camille Hamelin tábornokok a Gellért szállóban rendezték be irodájukat. 1922-ben, amikor a francia katonai misszió átalakult a Commission Militaire Interallié de Contrôle (Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bizottság – CMIC) francia delegációjává, a Szalay utca 10. alá tette át székhelyét. Vezetői ettől kezdve alacsonyabb, jobbára ezredesi rangú katonatisztek voltak, és a szövetséges ellenőrzés 1927-es megszűnéséig inkább katonapolitikai kérdésekre koncentrálták ténykedésüket. Az ezt megelőző időszakból azonban számos, a magyar–francia viszony általános problémáit érintő jelentéssel szaporították a diplomáciai irattömeget,

Ablonczy Balázs

29


sőt a rendes diplomáciai kapcsolatok helyreállításáig gazdasági és kulturális kérdésekkel is foglalkoztak. Mivel Magyarország 1920 elején még nem írta alá, illetve Párizs és Budapest még nem ratifikálta a békeszerződést, a normális diplomáciai kapcsolatok sem állhattak helyre. Ezért a francia kormány – hasonlóan más antanthatalmakhoz – főbiztost (haut commissaire/high commissioner) küldött Budapestre: Maurice Fouchet diplomata 1920 márciusának végén érkezett Budapestre, és posztját 1921 novemberéig töltötte be. Utódja, immár követi rangban, az a Jean Doulcet lett, akit már 1920 januárjában kiszemeltek a budapesti posztra, ám a Quai d’Orsay hatalmi harcai meghiúsították kinevezését. A francia főbiztosság kezdetben a Várban lévő Hatvany-palotában bérelt néhány szobát, majd a Reviczky és a Múzeum utca által közrefogott Károlyi-palotát (ma a HIK-Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ épülete, s akkoriban Károlyi Gyuláné, született Károlyi Ermelinde tulajdonában volt) bérelte ki hosszú távra. 1932-ben immár saját épületet szerzett a budapesti francia követség: a Károlyi-család egy másik tagjának birtokában lévő, a Fő utca 17. számú épületet vették meg. Itt működött 1933-tól 1944-ig, amikor is Budapest ostroma idején az épület súlyos károkat szenvedett. Ma a Francia Intézet áll a helyén. A követség sohasem tartozott a legnagyobbak közé, a fontosabb futárútvonalakból is kiesett, és még a harmincas évek elején sem volt rádiója.7 A képviseletet rendszerint a követ és két-három beosztott diplomata alkotta. Volt még egy-két, konzulátusi szakban szolgálatot teljesítő tisztviselő, egy kereskedelmi attasé (formailag a francia kereskedelmi minisztérium kiküldötte) és egy katonai attasé (1927 után a poszt betöltői rendszerint panaszkodtak alacsony rangjukra és megbecsültségük hiányára). A harmincas években rendszeresítettek egy kulturális és sajtóattaséi állomáshelyet is. A korban fontosnak számító légügyi attaséi posztot rendszerint Prágából vagy más közép-európai fővárosból látták el. Ez volt az apparátus, amely a Magyarországra vonatkozó tudást „termelte”. Természetesen a követség és a katonai missziók által gyártott iratokhoz érdemes hozzácsapni egy-egy befolyásosabb publicista (Jules Sauerwein, Louise Weiss, Geneviève Tabouis, André Géraud és mások) Magyarországgal foglalkozó cikkeit, mert ezek is formálták az ország képét, nemcsak a közvélemény, hanem a döntéshozók körében is. 2. Csoportkép A Budapestre érkező francia diplomaták társadalmilag eléggé egynemű közegből származtak. Néhány kivételtől eltekintve francia nagypolgári, esetleg arisztokrata családok leszármazottai voltak, és egy-két esetet leszámítva, valamennyien az Ecole Libre des Sciences Politiques egykori hallgatói voltak. (Ez a kategorizálás természetesen nem vonatkozik a szakdiplomatákra.) A képzés, a Quai d’Orsay-n lezajlott szocializáció, a francia külügyminisztérium elvárásai nagymértékben meghatározták a világlátásukat, akármely oldalán álltak is a francia társadalmat a korban mélyen megosztó politikai törésvonalaknak: buzgón látogatták-e a Hermina úti kápolna francia nyelvű miséit, vagy éppen szabadkőművesek voltak. Elemzéseik, jelentéseik elsődleges szempontja Franciaország érdeke volt. Nem találni nyomát annak, hogy a magyar revíziós követelések megítélésében (legalábbis hivatalosan), Franciaország biztonsági szempontjainak követésében, vagy Németország szerepének értékelésében markánsan eltérő álláspontot fogalmaztak volna meg – erről már kiválasztásuk is gondoskodott. Hiba volna azonban

Ablonczy Balázs

30


lélektelen, tudatlan „automatáknak” látni a Budapesten ténykedő francia diplomatákat: jelentős részük művelt és kultúrára fogékony hivatalnok volt, aki a francia diplomáciai apparátusban megszokott értelmiségi (szépírói) ambíciókkal is bírt: Maurice Fouchet, Louis de Vienne álnéven regényeket írt, Jean Mistler attasé pedig a francia Akadémia örökös főtitkáraként és sikeres regényíróként hunyt el. A sajátos köztes státusban (és 1945 után sajtóattaséként ténykedő) François Gachot szintén írt szépirodalmi műveket, sőt budapesti tartózkodását regényben is megörökítette. A képviseletvezetők pályáján Budapest jobbára csak egy állomás volt, nem éppen parkolópálya, de nem is sokak által irigyelt poszt. Az itt állomásozó diplomaták általában 2-4 évet maradtak, egy kivétellel. Nyugdíjba, Louis de Vienne kivételével (1927 és 1934 között budapesti francia követ), senki nem innen ment. A magyar főváros messze volt Párizstól: a húszas évek elején (bécsi átszállással) csaknem két napig tartott a vonatút. A nyelv, a magyarok kinézete („a lakosok kicsit túlságosan cigány kinézetűek” – jegyezte meg a magyarok iránt egyébként jóindulatú Maurice Fouchet),8 nem ritkán szenvedélyes politikai állásfoglalásaik és a régió – nyugati szemmel nézve – kibogozhatatlan etnikai problémái bizonytalansággal, esetenként frusztráltsággal töltötték el a francia megfigyelőket. Ők csak sarat láttak, közönyös, csizmát hordó parasztokat, sok alsószoknyát viselő asszonyokat és a népet szipolyozó zsidó boltosokat/kocsmárosokat. A népet – meglátásuk szerint – a kisebbségi sérelmek egyáltalán nem érdekelték, az elveszített területek témáját eszerint a saját elveszített birtokaik vagy a politikai túlélésük miatt aggódó „mágnások” tartották fönn.9 A francia diplomaták gyakorta panaszkodtak a budapesti lapok gyakran frankofób hangnemére, és képmutatónak tartották a magyar hivatalosság erre rendszeresen adott válaszát (jelesül, hogy sajtószabadság van, és az újságok azt írnak, amit jónak látnak), s ebben talán némileg igazuk is volt. Amit a magyarság percepciójával kapcsolatban érdemes észrevennünk: a viszonyulás nem állandó és nem előre determinált. Indulhatott valaki a „magyarbarátok”10 közül, hogy a legelszántabb „magyarutálók” között kössön ki. S volt példa ellenkező irányú pályára is: a magyarokkal, különösen a magyar politikai elittel szemben elfogult vagy tartózkodó szemlélők is betértek a „magyar ügy” pártfogóinak táborába. Sőt – mint azt látni fogjuk –, elképzelhető kissé következetlennek tűnő ingázás is a két tábor között. 3. Három portré 3.1. Távoli rokon – Louis de Robien Nézzünk néhány példát: egyéni életutakon keresztül talán könnyebb megismerkedni a gondolatmenetekkel. Louis de Robien beosztott diplomataként került Budapestre 1920ban, és öt évet maradt itt. A magyarság nem volt ismeretlen számára: rokonságban állt (az Árpád-házi rokonságukat nagyra tartó Crouy-Chanel-ek révén) a Semsey-családdal.11 Ez azonban később nem akadályozta meg abban, hogy rosszat írjon saját rokonáról: míg emlékiratában Semsey Andort, az 1920-as magyar–francia tárgyalások egyik kulcsfiguráját, magyar diplomatát csak kétkulacsosnak tartotta – aki egyszerre akar tetszeni Horthynak és a legitimista mágnásoknak –, rokona római kinevezését már úgy kommentálta, hogy „Semsey közepes intelligencia, akinek veszélyessége éppen vagyonában

Ablonczy Balázs

31


és társadalmi kapcsolataiban van”.12 A szentpétervári kitérő után Budapestre érkező diplomata kezdetben lelkes volt, jó esélyeket látott a francia nyelv és kultúra népszerűsítésére, de lelkesedése hamarosan lelohadt.13 Nem szerette a magyar politikai osztályt, s utálatát kiterjesztette az egész országra. Hozzá kell tenni, hogy főnökeiről és a Quai d’Orsay-ról ritkán mondott jót, annak ellenére, hogy később egészen magas polcra jutott: a harmincas években a francia külügyminisztérium személyzeti osztályának főnöke lett, majd 1940-ben pekingi francia nagykövet. Budapesti felettesei közül igazán csak Maurice Fouchet-t becsülte. Jean Doulcet szerinte jóindulatú, de megjelenésénél fogva reprezentálásra alkalmatlan egyén volt, akinek nem volt meg a szükséges intelligenciája a magyar helyzet kezelésére, felesége – aki „olyan buta volt, mint egy szellemi fogyatékos” – pedig alkalmatlan volt szerepére. Doulcet utóda, François Carbonnel pedig – bár disztingvált úr volt – inkább a betegségeivel küzdött, nem maradt energiája a helyzet kézben tartására. A magyarokat – saját bevallása szerint – bár „elkeserítő emlékeket őrzött róluk”, alapvetően szimpatikus embereknek látta, akik azonban számos hibával voltak terheltek. És ítéletében nem befolyásolták a kisantant országainak és sajtójának „gyűlölködő hazugságai” sem. Ezzel szemben a magyarokról szóló – néha elég egyedire sikeredett – nemzetkarakterológiája nem sok pozitív vonást tartalmaz. Ellentétben az oroszokkal, akik „nagy barbárok” voltak, a magyarok inkább a „kis barbárok” közé tartoznak; az oroszokkal egyébként nyelvük is rokon. A magyar: lusta, legendásan hazudós, nem törődik a pénzzel. A magyar nők nem szépek, és a magyarok nem is jó lovasok. Ellenben a magyar minden lehetőséget megragad a trükközésre, állandóan kivételezett akar lenni, és lehetőleg szabadjegyet akar. Vallási életük felszínes, viszont szeretnek sokat és jól enni. Egyébként pedig fecsegők, túlzón nacionalisták, képmutatók és hiúk, a pénzzel pedig nem törődnek. Egész revíziós propagandájuk hazugságra épül, és rossz képességű, megvett francia ügynökökön keresztül űzik. A zsidóság (amely egyébként a nemzet „oldószere”/dissolvant) azért tud teret nyerni, mert a magyarok a komoly munkától (az orvositól, ügyvéditől, de még a kisiparitól is) lustaságuk folytán ódzkodnak. E nem túl hízelgő portré kevés elismerő megjegyzése közé tartozik az, amelyet a magyar katonák kitűnő képességeiről, illetve a nemzeti karakter részévé lett magyar lovagiasságról írt (például azért, mert a háború alatt az ellenséges állampolgárokat – köztük a franciákat – nem internálták). A legnagyobb magyar érdemnek azonban olyasmit tulajdonított, amihez az országnak vajmi kevés köze volt: a magyar önképpel ellentétben, nem Európa török elleni védelmét tartotta a legfontosabbnak, hanem azt, hogy a honfoglalás révén a magyarság beékelődött az északi és déli szlávok közé, s ezzel megakadályozta egy homogén szláv birodalom kialakulását Közép-Európában.14 3.2. Budapest, végállomás – Louis de Vienne Némiképpen ellenkező utat járt be Louis de Vienne. Budapestre egy fordulatos diplomáciai pálya végén érkezett Tallin (Reval) és Konstantinápoly után. Első jelentései nem tanúskodnak túl nagy jóindulatról: a frankbotrány lezárulása után érkezett Budapestre, és kezdetben elég epés megjegyzéseket tett magyar tárgyalópartnereire. Jelentéseinek megállapításai később sem veszítettek éleslátásukból, szarkazmusuk is megmaradt, de a követ hamarosan megértőbb lett a magyar politika egyes lépéseivel szemben. 1927

Ablonczy Balázs

32


őszén megvédte a magyarokat elődjével szemben: a bukaresti követi posztra távozott (és egyébként – újabb csavar – a Budapestre inkább pozitív elfogultságokkal érkező) Georges Clinchant rendkívül sértő megjegyzését („a magyarok Közép-Európa veszett kutyái”) külön e célra írt, hosszas jelentésben vitatta és utasította el.15 És bár budapesti tartózkodása alatt, a Bethlen Istvánnal és más kormányzati személyiségekkel ápolt jó viszonya ellenére, mindig fenntartotta kritikai hangnemét a magyar kormánypolitika egyes lépéseivel kapcsolatban, a harmincas évek elejére már cseh újságban is bírálták „magyarbarátnak” tartott attitűdjét. A Narodni Listy szerint de Vienne „francia politikusokat igyekszik megnyerni a revízió ügyének”.16 Ami már csak azért sem volt igaz, mert de Vienne az utolsó pillanatig ügyelt arra, hogy távol tartsa magát azon francia politikusoktól, publicistáktól, akik őszinte szándékoktól vezérelve vagy némi kormányzati szubvenció fejében a revízió mellett agitáltak, vagy akár csak félreérthető kijelentéseket tettek a közép-európai francia politikáról. Előadásaikra rendszerint nem ment el, sőt egyes esetekben fejmosásban részesítette őket. De Vienne jó elemzőkészségről tanúskodó és határozott irodalmi erényeket felmutató jelentéseiben úgy látta, hogy a magyarokat az elszenvedett megaláztatások és a területi veszteségek kiegyensúlyozatlanná tették. Szerinte a magyarok hajlanak a túlzásokra, tudatlanok és hihetetlenül szubjektívek, s ez külpolitikai világlátásukat is gyermeteggé teszi. A politikusok egy része a Monarchiából hozott reflexekkel él, mintha még mindig egy nagyhatalom nevében beszélne. Budapest és a magyar közigazgatás túlméretezett és komplikált. Az új helyzethez való adaptáció legfőbb gátja az iskola, amely az eljövendő generációkat is irredenta szellemben neveli.17 Annak ellenére, hogy a követ rendkívül gyanakodva fogadta Kánya Kálmán külügyminiszteri kinevezését, és nem takarékoskodott az epével, amikor Gömbös Gyula miniszterelnöki ténykedését kellett kommentálnia (jóllehet bizonyos esetekben kénytelen volt elismerni, hogy Gömbös magyar szempontból jól politizál), a rendszer kül- és belföldi ellenfeleiről sem volt kedvező véleménnyel. A legitimista ellenzék vezéralakjairól szólva nem mulasztotta el megemlíteni németbarátságukat,18 a szociáldemokraták esetében pedig hangsúlyozta, hogy ugyanúgy „nemzeti” alapon állnak, mint bármelyik más politikai erő, és a közép-európai problémák egyik megoldását a revízióban látják. Az 1930. szeptember 1-i nagy tüntetésről nem mulasztotta el megemlíteni, hogy fosztogatás és verekedés is bőven előfordult, amit a szociáldemokrata szervezők nem voltak képesek kordában tartani, és a kommunisták beszivárgását sem tudták megakadályozni.19 Márpedig az utóbbi politikai erőről, tallini tapasztalatai alapján rendkívül rossz véleménye volt, és örömmel vette a magyar kormány kommunistaellenes intézkedéseit: „amint gyengék vagyunk a bolsevikokkal szemben, elvesztünk” – jegyezte meg Sallai Imre és Fürst Sándor elítélése kapcsán.20 Jelentéseiben meg-megjelennek az utódállamokkal kapcsolatos kritikai megjegyzések, ezek azonban meg sem közelítik azt, ahogy némely követtársáról nyilatkozott néhanap: „fizikailag ott billeg az idegbetegség határán”, amelyből vagy „most lábalt ki, vagy most fog beleesni” – írta például Vukotić jugoszláv ügyvivőről 1927-ben.21 Bár a visszaemlékezések és saját irodalmi művei olvastán megállapítható, hogy a kopasz, bajuszos, ösztövérnek tűnő követ kedvelte az erőteljes kifejezéseket, nota bene a trágárságot, ez nem akadályozta meg abban, hogy minden egyházi kezdeményezést üdvözöljön a két ország kapcsolatában: legyen szó francia szerzetesrendek magyarországi működéséről, vagy a Szent Imre-ünnepekre Budapestre utazó francia politikusokról. Hat évnyi budapesti tartózkodás után is úgy látta, hogy a Közép-Európát sújtó bajok egyik oka

Ablonczy Balázs

33


Magyarország, földrajzi, gazdasági, politikai szempontból. Finom elemzésben bontotta ki a magyar újrafegyverkezés közvetlen veszélyeit Franciaország számára – ugyanakkor még ennyi idő után is tudott tévedni: a legnagyobb veszélyben ekkor Horvátországot látta, mint a magyar területszerzési törekvések célpontját.22 A kisantant-országok egyre szaporodó kifogásainak is nyilvánvalóan szerepe volt abban, hogy Louis de Vienne Magyarországról való távozása után nem kapott újabb, felelősségteljes posztot: bár formailag valóban elérte a nyugdíjkorhatárt (60 éves volt 1934-ben), joggal számíthatott volna arra, hogy hétéves, kitartó munkája fejében nagyobb presztízsű helyről zárhatja diplomáciai pályáját. Lehet, hogy ez a sértettség és a magyar fél részéről megnyilvánuló előzékenység tette, hogy a volt francia követ kapcsolatai nem szakadtak meg Magyarországgal. A Le Temps-ban és másutt cikkeket publikált a középeurópai problémákról, amelyeket a magyar sajtó aztán előzékenyen átvett. Hamarosan publikált a színvonalas, a Magyar Szemle szellemiségéhez közel álló Nouvelle Revue de Hongrie-ban, és itt már többek között a területi revízió lehetőségét sem vetette el, s úgy látta, hogy Magyarországot vezető szerep illeti a régióban. Cikkeit 1937-ben könyvbe rendezte, és Közép-európai darázsfészek címmel jelentette meg egy párizsi kiadónál.23 Készült továbbá egy, Magyarországot és annak történetét bemutató könyv írására is, amelynek azonban nem találni nyomát.24 A háború kitörése után a francia külügyminisztérium reaktiválta a volt követet, aki magyar ügyekben a Quai d’Orsay tanácsadója lett. 1940 tavaszán Budapesten is járt, és magas állású politikusokkal tárgyalt. 3.3. Közeli, sértett barát – Aurélien Sauvageot A harmadik személyiség (aki bár nem volt diplomata, sokat forgott körükben) nézetei illusztrálhatják a magyar–francia viszonyrendszer összetettségét. Aurélien Sauvageot fiatal nyelvészként, a nagy presztízsű Ecole Normale Supérieure egykori diákjaként érkezett Budapestre, hogy franciát tanítson az Eötvös Collegiumban és a budapesti tudományegyetemen. Nyolcévnyi tartózkodásának mérlege a magyar kultúra és a két ország közötti kulturális kapcsolatok szempontjából egyértelműen pozitív: műfordítások, az országot bemutató La découverte de la Hongrie („Magyarország felfedezése”) című könyv, emellett ő irányította a monumentális, a Dante kiadónál megjelent magyar–francia szótár munkálatait is.25 Kiváló személyes kapcsolatokat alakított ki a magyar értelmiség legkitűnőbb elméivel – mint arról maga is beszámol rendkívül érdekes és tanulságos, Magyarországi életutam című könyvében.26 Bár a szocialista szimpátiáit és szabadkőművességét soha nem titkoló nyelvész alapvetően idegenkedve tekintett a Horthy-rendszerre, ez az idegenkedés egyáltalán nem akadályozta abban, hogy időnként szolgálatot is tegyen neki: 1925 végén, a frankhamisítás kirobbanásának napjaiban fordítással sietett a magyar hatóságok segítségére (helyesbített egy ügyetlenül megfogalmazott táviratot, még ha ezért a magyar fél nem is volt nagyon hálás).27 Másfél évtizeddel később pedig részletes tájékoztatásokkal is szolgált a párizsi magyar követnek a francia közhangulat változásairól – holott erre igazán semmi nem kötelezte.28 Valószínű, hogy később Sauvageot-nak a megszállt Párizsban való életét, a Keleti Nyelvek Főiskoláján betöltött állásának megtartását nagyban segítette a helyi magyar főkonzulátus és a vichy-i magyar követség pártfogása.

Ablonczy Balázs

34


A kölcsönös haszon mellett a csendes nyelvészt – úgy tűnik – komoly indulatok is fűtötték a magyar politikai elit ellen. Nyolcéves budapesti tartózkodása végéhez közeledve maró és elég elkeseredett hangú emlékeztetőben foglalta össze a magyarokkal kapcsolatos tapasztalatait. A francia külügyminisztériumnak átfogó képet kívánt adni olyan problémákról, amelyek nézete szerint érdekelhették a Quai d’Orsay-t. Nyolcoldalas írásának jelentős részében a titkos és paramilitáris szervezetekkel foglalkozott, a cserkészettől a leventemozgalomig, hangsúlyozva ezen szervezetek veszélyességét a térség békéjére nézve. (Leírásai elég pontatlanok voltak; Sauvageot nem volt járatos e társaságok működésében, de nyilván érzékelte az ezzel kapcsolatos érdeklődést: szerinte a levente „frontharcos szervezet” volt, a Nemzeti Szövetséget „főként arisztokraták” alkották, a vitézeknek „titkos esküt” kellett tenniük, stb.). Hangsúlyozta még a magyar politikai elit háborús terveit, nem téve különbséget Bethlen, Teleki vagy Gömbös között; szerinte a tárgyalás alatt lévő francia kölcsön sem szolgálna másra, mint az újrafegyverkezésre. Míg Eötvös Collegiumbeli diákjait titkos behívókkal zaklatják, a parasztfiúkkal könnyebben elbánnak: „koncentrációs táborokba” gyűjtik őket, és ott katonai kiképzést nyújtanak nekik. A frankhamisítást a fent említett politikusok nyakába varrta. Írása végén jelezte, hogy nem érzi biztonságban az életét, mert őt nem védi a diplomáciai mentesség, bármikor elütheti egy autó.29 4. Elvárások és rögződések Sauvageot jelentése – a nyilvánvalóan kiegyensúlyozatlan és némiképp elfogult értékelésen túl – a francia diplomaták, és áttételesen a francia diplomácia magyarságképének egy központi elemére világít rá. A mélyebb politikai összefüggések iránt csak módjával érdeklődő nyelvész nyilván úgy érezte, hogy a titkos társaságokról is beszélnie kell, holott jól láthatóan ehhez a témához nem értett (a titkos behívásokban igaza lehetett, „koncentrációs táborokról” beszélni viszont nyilvánvalóan erős túlzás): ellenben tudta, hogy memorandumának címzettjeit ezek a kérdések (újrafegyverkezés, titkos társaságok) foglalkoztatják. A francia diplomaták rendszeresen titkos társaságokat kerestek a magyar belpolitikai élet történései mögött. A húszas évek elején az Ébredő Magyarok, franciául is figyelemfelkeltően hangzó nevükkel (Hongrois Réveillés) és a francia politikai rendszer értékrendjében is azonosítható célrendszerükkel (antiszemitizmus, revízió, sovinizmus) kellőképpen kiszolgálták a külföldi megfigyelők egzotikum iránti igényét. Némi figyelmet kapott még – a német imperializmus magyar megfelelőjeként – az addigra egyébként több ágra szakadt Turáni Társaság, továbbá az Etelközi Szövetség, amely szimbólumrendszerével határozottan erősítette a „magyarok” ázsiai gyökereire való utalásokat, valamint a MOVE és a fajvédő párt (a hivatalos francia terminológiában les racistes); utóbbiakat gyakran egybemostak az előbbiekkel. Az egyes rétegekben jóval inkább befolyásos Egyesült Keresztény Nemzeti Liga úgyszólván említés nélkül maradt, nem is szólva a Honszeretet Egyesületről és egyéb kezdeményezésekről. A frankhamisítás egyes szálai, a fajvédő tábor és a radikális jobboldali egyesületi élet egy részének összeérése az államvezetéssel tovább erősítette ezt a képet, amely komolyan rögzült minden, Magyarországon szolgálatot teljesítő francia diplomata fejében. Ez a jobboldali-szélsőjobboldali, legális vagy féllegális szervezetekre történő fixálás még akkor is kísértett, amikor már közelről sem fedte le az egyébként sokszor tényleg

Ablonczy Balázs

35


frankofób magyar politikai osztályban zajló mozgásokat. „A földalatti szervezkedés a magyar nemzeti karakter szerves része” – állította Senneville katonai attasé egy 1934-es összefoglalójában, amelyben sokszor pontatlan vagy egyenesen téves áttekintést adott az általa veszélyesnek tartott egyesületekről.30 Gyorsan hozzá kell tennünk: ezeket a minősítéseket nem azért osztogatták, illetve a hozzájuk köthető félelmeket nem azért tartották életben, mert valamiféle absztrakt francia emberjogi hagyomány miatt tartottak volna a szélsőséges politikai erők hatalomra kerülésétől: az igazi ok ezen erők németbarátsága és a status quót fenyegető fellépése volt. A magyarországi zsidók például ritkán jelennek meg pozitív környezetben a jelentések lapjain. Nem ritka az antiszemita ízű kiszólás – főleg alacsonyabb rangú diplomaták tollából. A titkos társaságok közéletre gyakorolt hatásának felülértékelésén túl, az elemzésekben gyakori még a magyar politikai rendszer alapproblémáinak szokatlan újrafogalmazása is. Tanulságos látni, hogy a felekezeti hovatartozás miként válik döntő tényezővé a politikai pártállás megítélésében: nemcsak az államfő, a miniszterelnök, hanem nagy tömegek felekezeti hovatartozása is magyarázó elemmé válik. Az a benyomás alakulhat ki a szemlélőben, hogy a francia diplomaták – annak ellenére, hogy Kálvin Franciaország szülötte volt – nem tudtak mit kezdeni a magyar reformátusok közéleti szerepével. Míg Csernoch János hercegprímás csaknem mindenkitől hízelgő minősítéseket kapott (külön kiemelték a főpap szlovák származását), addig a protestáns értelmiségiek, politikusok (amennyiben sikerült pontosan eltalálni a felekezetüket) hol elkötelezett franciabarátként, hol a magyar sovinizmus igazi megtestesítőiként, a porosz militarizmus eszmetársaiként jelentek meg. Baranyai Zoltán, a művelt filológus, diplomata, aki Eckhardt Sándorral szerkesztette a Revue des Etudes Hongroises-t, így lehetett művelt européer és a „protestáns párt” kiküldötte, elszánt németbarát – majdnem egyszerre.31 A jelentések ugyancsak bajban voltak a kisgazdapárttal: az agrárvonások hangsúlyozása szokatlannak tűnt (a párt nevének hivatalos fordítása is elég ügyetlenre sikerült: Parti des Petits Propriétaires, azaz kb. „Kistulajdonosok Pártja”). 5. Csomópontok: Trianon, frankhamisítás, válságévek A trianoni békeszerződés, illetve az aláírását megelőző másfél év történései meglehetősen mély és nehezen kiirtható képzeteket alakítottak ki Magyarországról és lakóiról a párizsi döntéshozókban. A magyarok – és elsősorban itt érhető tetten az önálló magyar külszolgálat 1918 előtti hiánya – rendkívül rossz imázzsal rendelkeztek az antant országaiban: Marczali Henrik ezzel kapcsolatos kutatásainak közlése és ezeknek a történetírásba s a publicisztikába való átszivárgása előtt teljesen bevett szokás volt Tisza Istvánt és pártját felelőssé tenni a világháború kirobbanásáért.32 Ezt a vádat éppenséggel a hatalom új urai sem igyekeztek nagyon cáfolni, tekintettel arra, hogy a halott Tisza bűnbakká tétele beleillett ebbe a politikába.33 A magyarokkal szembeni elsődleges vád az volt a francia diplomácia, illetve ennek irányítói részéről: az 1918. őszi forradalmat csak azért robbantották ki, hogy leplezzék elnyomó politikájukat, és fenntartsák a háború előtti helyzetet.34 Nagy vonalakban ez maradt Párizs hozzáállása a Károlyi- (illetve Berinkey-) kormányhoz annak 1919. márciusi bukásáig: a kormányt hivatalosan nem ismerték el, nem hívták meg a békekonferenciára, vezetőit és képviselőit pedig a hagyományos magyar na-

Ablonczy Balázs

36


cionalizmus képviselőinek tartották. A Tanácsköztársaság kormányát Párizsban (nem utolsósorban egyes, a térségből jelentő katonatisztek és de Fontenay belgrádi követ sugallatára) továbbra is elsősorban területvédő, nacionalista kormánynak tartották. (Sőt, egyes francia képviselők megpróbálkoztak a „kommunista” és a „bolsevik” jelző fogalmi elválasztásával, mondván: az előbbi érvényes Kun Bélára és társaira.)35 A kommün bukása után hatalomra kerülő új kormányzatok továbbra is nacionalistának számítottak, de immár nem kommunisták, hanem „reakciós” mágnások irányítása alatt. Ez annál is furcsább, mivel e minősítést például egy francia gróf bukaresti követi minőségében fogalmazta meg: ez is jelzi, hogy nem kiérlelt álláspontról, hanem korabeli diskurzusról volt szó, amelynek használatát nem feltétlenül várták el, de mindenesetre összhangban állt az apparátus általános hangulatával. (Ráadásul a szóban forgó gróf emlékiratai, benne zsidóság- és köztársaság-ellenes kirohanásaival azt mutatják, hogy a demokrata pedigré nála sem volt teljesen rendben.)36 A helyzet lassú normalizálódása azonban az álláspontok bizonyos mértékű pluralizálódását is magával hozta: a Budapesten állomásozó francia katonai misszióvezetők már árnyaltabb képet közvetítettek. Egyrészt maguk is gyakran bolsevikellenesek lévén, megértőek voltak az ellenforradalmi kormányzatokkal. Másrészt néhány esetben az 1919 augusztusában hatalomra került rezsimnek a hadseregből kiemelkedett vezető személyiségeivel is megtalálták a hangot. (Az első találkozó Horthy Miklós és Graziani tábornok között rövid volt, „udvarias és nagyon őszinte”. Az altengernagy láthatóan jó benyomást tett a tábornokra.)37 A magyar politikai élet árnyalatait egyre inkább megismerve, a tábornokok (Graziani és Hamelin) mélyebb eszmefuttatásokat is megengedtek maguknak a magyar nép hangulatáról, a francia népszerűtlenség okairól és a tendencia megfordításának lehetőségeiről.38 1920 márciusa, Maurice Fouchet Budapestre érkezése után a jelentések néha élesen magyarellenes hangja tompul, és bekövetkezik, ami külföldi diplomatáknál elég gyakori: az, hogy egyes esetekben azonosulnak a fogadó állam elvárásainak némelyikével – anélkül azonban, hogy feladnák a küldő ország szempontjait. Fouchet-t Párizsból kellett leinteni, amikor interveniálni próbált az elvett erdélyi és felvidéki magyar katolikus iskolák ügyében.39 Elfogadta a magyar kormány álláspontját a népbiztosok elítélése ügyében, és megértőnek bizonyult a numerus clausus-szal kapcsolatban.40 Ez az empatikus magatartás nem maradt észrevétlen a főbiztos magyar partnerei előtt sem: amikor 1924-ben elhunyt, tiszteletére gyászmisét szerveztek Budapesten. A húszas évek közepén kirobbant frankhamisítási botrány (mint egyébként az utána következők: legyen szó a szentgotthárdi, majd hirtenbergi fegyverbotrányról, a marseille-i merényletről és a többi, nagy nemzetközi vihart kiváltó, Magyarországgal kapcsolatos történésről) újabb árnyalattal bővítette a magyarok képét.41 A bosszúvágyó, elveszített birtokaikat feledni nem tudó mágnások által vezetett politikai elit képe kiegészült a troublion („rendbontó”) imázsával. Bethlen István és Teleki Pál, akik – a francia politika által favorizált lépéseik ellenére – sohasem tudták lekaparni magukról azt a bélyeget, hogy valójában (elveszített erdélyi birtokaik miatt) személyes okokból képviselnek revíziós politikát, most már frankhamisítóként (vagy legalábbis a hamisítás támogatóiként) is felbukkantak a jelentések lapjain.42 Ám míg Bethlen így vagy úgy, de el tudta feledtetni magáról e kínos esetet, és 1929-ben már hivatalos látogatáson járt Párizsban, s a francia diplomaták „rémével”, Gömbös Gyulával szemben a kiegyensúlyozott politizálás egyik emblematikus figurája maradt, addig Kánya Kálmánt, akinek a Ballhausplatzról hozott modorát és néha igen találó megjegyzéseit amúgy is nehezen viselték a saját szar-

Ablonczy Balázs

37


kazmusukra igen büszke francia diplomaták, sokáig notórius németbarátként könyvelték el.43 Ez csak a harmincas évek második felében változott meg valamelyest – legalábbis ez tűnik ki a nagy mértékben hiányos francia diplomáciai anyag némely utalásából. Ehhez járult még az ominózus bejegyzés Jankovich Arisztid, a frankbotrány kirobbantója naplójában: „Berlin – Kania Kálmán segíthet”. A későbbi külügyminiszter amúgy sem magas ázsiója tovább romlott a Quai d’Orsay-n.44 Teleki soha nem bírta lemosni magáról a frankhamisításban való közreműködés vádját. Ez a kérdés még 1937-ben is foglalkoztatta a francia diplomácia vezetőit: a grófnak a Népszövetség értelmiségi szervezetébe (Coopération Intellectuelle) való jelölésekor is felmerült a frankhamisításban vállalt szerepe. A budapesti francia követ, Gaston Maugras megnyugtatta feletteseit: bár annak idején meg voltak róla győződve, hogy benne volt az ügyben, de azóta Teleki visszavonult a politikától és Franciaország iránt sok jóindulatot tanúsít, ezért jelöltségét érdemes lenne támogatni.45 Alighanem itt tört meg az átok. A terület-visszaszerzések első időszakának francia álláspontjáról meglehetősen kevés információ áll rendelkezésünkre a nagyfokú iratpusztulás miatt. A francia felet 1938 elején nyilvánvalóan kellemetlenül érintette a Csehszlovákia-ellenes magyar−lengyel kooperáció kialakulása. Párizsban túlzónak tartották a csehszlovákiai magyar kisebbség követeléseit, és túlértékelték a bledi egyezmény eredményeit.46 A komáromi tárgyalásokkal és az első bécsi döntéssel kapcsolatban a francia diplomaták jelentéseit korántsem a szimpátia jellemezte, de egyúttal megfigyelhető egy új hozzáállás is: a közép-európai francia dominancia kudarcába való belenyugvás, amely különösen Kárpátalja visszacsatolása során válik tapinthatóvá.47 Ez a „társadalmilag és politikailag nagyon elmaradott régió”48 láthatóan nem érte meg azt, hogy a visszavonulóban lévő, és a saját háborújára készülődő Franciaország túlságosan sokat kockáztasson érte. „Akár le is mondhatunk a területről” – mondta ki hangosan André François-Poncet berlini francia nagykövet azt, amit Georges Bonnet külügyminisztériumában sokan halkan gondoltak.49 * Mindent összevetve azt láthatjuk, hogy nagy vonalakban a magyarságkép nem sokat változott a két háború közötti két évtizedben. Magyarország lakóit elsősorban politikai elitje alapján ítélték meg, s ebben kevés volt a változás. A néppel kevés kapcsolata volt egy franciának, már csak a nyelvi korlátok miatt is, így arról erősen elnagyolt, gyakran folklorisztikus képpel rendelkeztek. A „magyarok” revansra vágyó, militarista társaság voltak, „Közép-Európa poroszai”, akik személyes sérelmektől fűtött arisztokratáik vezetése alatt, retrográd politikai rezsimet működtetve veszélyeztetik a térség biztonságát és békéjét. (Messzire vezetne, de talán nem ártana elgondolkodni azon, hogy a „lovagias, vendégszerető, harcias, vezető szerepre hivatott nemzet” önképe hogyan fordul át külföldön a saját maga ellentétébe. A harciasból „békétlen” lesz, a lovagiasból „hiú” és „illúziókergető”, a vezető szerepből pedig „sovinizmus”). Ez az a keret, amelyből az idő előre haladtával egyre többször sikerült kitörnie a magyar politikának és szereplőinek. Ebben része volt a politikai és gazdasági konszolidáció tagadhatatlan eredményeinek, az intenzív magyar propagandamunkának és egyes magyar politikai vezetők (mindenekelőtt Bethlen István) személyes kvalitásainak. Egyes szereplők – meggyőződésből vagy más okokból50 – felvállalták egyes magyar kérdések képviseletét, ám ezt jobbára a diplomáciai apparátuson kívül tették. Azt, hogy az általunk is felhasznált jelentések, emlék-

Ablonczy Balázs

38


iratok, levelek mennyiben tükrözik a francia külpolitikai gondolkodás magyarságképét, nyilván nagyon nehéz megmondani. Hiszen – ahogy már említettük – ez a jelenleginél szélesebb témakör, s ezért a sajtó vagy akár a szépirodalom elemzését is igényelné. Néhány dolgot azonban több-kevesebb bizonyossággal állíthatunk. 1) A korban – nem utolsó sorban a média eltérő szerkezete okán – a magyar és a közép-európai kérdések jóval gyakrabban szerepeltek a francia média napirendjén, mint manapság. 2) Bár elég nehéz átlátni a francia külügyminisztérium döntési mechanizmusait (ellentétben például a brittel, ahol a levéltári iratcsomón a hozzászólásokból, az irat pontosan követett útjából és a hozzá csatolt piszkozatokból jól látszik egy közös állásfoglalás kialakulásának útja), mégis úgy tűnik, hogy a helyszínről jelentő diplomaták véleményét jobbára elfogadták a Quai d’Orsay-n, megfogalmazásaik gyakran szó szerint épültek be az összefoglalókba és állásfoglalásokba. 3) A francia diplomáciai közeg sem volt egynemű: elképzelések, vonzalmak, származási különbségek tagolták. Esetenként például a katonák jobban hajlottak arra, hogy átvegyék a magyar szempontokat, még ha ez később nem is találkozott feletteseik tetszésével. 4) A francia külügyminisztériumban, még ha nem is szimpatizáltak túlzottan Magyarország hivatalos képviselőivel, bizonyos esetekben (Tardieu-terv, Briand-féle Európa-terv és így tovább) hajlottak arra, hogy figyelembe vegyék az ország geostratégiai helyét, érzékelték a francia szövetségi rendszer „gyomrában” éktelenkedő lyukat, sőt néha – nagyon szőrmentén – egyes magyar revíziós elképzelések elfogadását sem zárták ki (sohasem hivatalosan és még kevésbé nyilvánosan). A magyar−francia viszonyrendszer azonban a két világháború között kényszerpályán mozgott: meghatározta a világháború öröksége, Trianon és Párizs érdekeltsége közép- és kelet-európai szövetségeseinek összetartásában. S ebben a kapcsolatrendszerben a magyarságról ily módon alkotott francia kép – bár a korszak gazdasági, kulturális és politikai tekintetben számos tanulságos mozzanattal szolgál – másodlagosnak számított: arra volt hivatott, hogy alátámassza és igazolja a francia térségpolitika állásfoglalásait. Jegyzetek 1

2

3

4

5

6

Erről a közeledésről lásd Nicolas Bauquet: Egy ártatlan diplomáciai flört – Franciaország és a koalíció, 1905–1909. Valóság, 2000. 8. sz. 83–93. o. Ministère des Affaires Etrangères – Archives Diplomatiques (a továbbiakban: MAE AD), Europe 1918– 1940, Yougoslavie, vol. 62., 1. f. Fontenay távirata, Belgrád, 1919. január 20. Megjegyzendő, hogy a francia diplomata ehelyütt is a „les Magyars” kifejezést használta, amely a jóval enyhébb (és a franciák számára lényegesen könnyebben kiejthető) „les Hongrois”-val szemben egyrészt az etnikai magyarokat jelölte (a „les Hongrois” a valamikori Magyarország összes lakóját, s ebben emlékeztet a szlovák terminológiában használt Uhorsko-Mad’arsko megkülönböztetésre), másrészt az elnevezés által megjelölteket nyelvpolitikailag is nehezebb helyzetbe hozta: barbár, civilizálatlan hangsúlya egyértelműen negatív kifejezéssé avatta. MAE AD, Europe 1918–1940, vol. 29., 85–86. f. De Fontenay követ jelentése Stephen Pichon külügyminiszternek, Belgrád, 1919. július 20. Elég sok példa található erről: MAE AD, Europe 1918–1940, Yougoslavie, vol. 62 (passim). Elég jellemző példa: uo. 162–166. f. Fontenay napijelentése, Belgrád, 1921. május 22. Centre des Archives Diplomatiques de Nantes (a továbbiakban: CADN), Budapest-Légation, vol. 15/bis, dossier d’Apchier. Frédéric d’Apchier levele Louis de Robien ügyvivőnek, Versailles, 1924. április 14. Ehelyütt nem térek ki a szegedi francia katonai megszállás problémájára.

Ablonczy Balázs 7

8

9

10

11

12

13 14

15 16

17

18

19

21 20

22

23

24 25

26

27

39


A körülményekről lásd Ablonczy Balázs: Francia diplomaták Magyarországon 1920–1934. Századok, 2000. 5. sz. 1153–1154. o. Francia diplomaták magyarországi működéséről lásd még Cécile Vrain: Les diplomates français en poste à Budapest entre 1924 et 1931. In Marie Payet – Ferenc Tóth (éd.): Mille ans de contacts. Relations franco–hongroises de l’an mil à nos jours. (Etudes françaises de Szombathely II.) Szombathely, 2001, Département de français de l’École Supérieure Dániel Berzsenyi, 61–72. o. MAE AD, Papiers d’agents-Archives privées, Papiers Fouchet, vol. 3. „Haut-commissaire à Budapest 1920–1921”. 1920. március 31-i levél. A fentiek karakteres megfogalmazása: CADN, Bucarest-Légation, vol. 50. Louis de Robien Herriot külügyminiszternek, Budapest, 1923. január 17. Bár ez a szó és mögöttes jelentéstartománya bővebb kifejtést igényelne, nézetünk szerint alapvetően nem fedi le a jelenséget, amelyet vele jelölni kívánunk. Itt és most legyen elég annyi, hogy a Magyarország iránt valamilyen módon és okból pozitívan elfogultak összességét értjük alatta. A kissé szövevényes rokonság leírása: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár (a továbbiakban: OSZKK), Fol. Hung. 3283, Hevesy Pál: Emlékezzünk régiekről. 370. f. Louis de Robien emlékiratai: Archives Nationales (a továbbiakban: AN), 427 AP 2, Fonds Robien, Souvenirs, 1ère série, 1919–1925, Etranger, tome V. 5., 60–61., 287. f. Jelentése Semseyről: MAE AD, Europe 1918–1940, Hongrie, vol. 10., 146. f., Bp., 1925. január 19. Louis de Robien Edouard Herriotnak. Egy jelentés a lelkesebb periódusból: MAE AD, Europe 1918–1940, Hongrie, vol. 65., sz. n. Louis de Robien Georges Leygues külügyminiszternek, Budapest, 1920. december 5. AN 427 AP 2, Fonds Robien, Souvenirs, 1ère série, 1919–1925, Etranger, tome V. 311–327. f. MAE AD, Europe 1918–1940, Hongrie, vol. 52. 22–23. f. Louis de Vienne Aristide Briand-nak, Budapest, 1927. szeptember 11. Uo. vol. 120., 88–89. f. Léon Noël prágai követ Joseph Paul-Boncour külügyminiszternek, Prága, 1933. szeptember 27. Uo. vol. 52., 174–180. f. De Vienne Aristide Briand-nak, Budapest, 1928. február 25. (Confidentiel.) Például ifj. Andrássy Gyula halálakor: uo. vol. 5., 210–211. f. De Vienne Briand-nak, Budapest, 1929. június 23. Uo. vol. 130., 39–40. f., De Vienne Briand-nak, Budapest, 1930. szeptember 7. Uo. vol. 108., 84–86. f. De Vienne Herriot-nak, Budapest, 1932. augusztus 5. Uo. Yougoslavie, vol. 67., 77–78. f. De Vienne Aristide Briand-nak, Budapest, 1927. december 1. (A követ ekkor Vladimir Tadić volt.) Uo. vol. 101., 128. f. De Vienne Joseph Paul-Boncour-nak, Budapest, 1933. március 3. (Très confidentiel.) Louis de Vienne: Le guêpier de l’Europe Centrale. Paris, 1937, Editions Baudinière. E könyv előkészületeinek dokumentumait lásd OSZKK, Balogh József hagyatéka, Fond 1/3226, a könyvvel kapcsolatos levelezés 1936–1937-ből, 28980–28990. sz. Azt, hogy a könyv nem volt ellenére egyes jobboldali köröknek sem, jelzi a Revíziós Liga francia nyelvű lapjában kapott magasztaló ismertetés is: L’ouvrage de M. Sauvageot sur la Hongrie. Nouvelles Danubiennes, 1937. szeptember, 2–3. o. Aurélien Sauvageot: Magyarországi életutam. Budapest, 1988, Európa. A kötet magyar felkérésre született, amelyben az idős Sauvageot megírta magyarországi emlékeit. A kötetet franciául a Corvina kiadó jelentette meg, Souvenirs de ma vie hongroise címmel. Sauvageot-ról lásd még Madácsy Piroska: Francia szellem a Nyugat körül – L’esprit français autour de la revue Nyugat. Lakitelek, 1998, Antológia, 63–236. o. Sauvageot: i. m. 138–139. o.

Ablonczy Balázs 28

40


Magyar Országos Levéltár, K 63, a külügyminisztérium politikai osztályának iratai, 98. cs. 11/7. t. 4724/1939. sz. Khuen-Héderváry Sándor Csáky Istvánnak, Párizs, 1939. szeptember 18. Mindez különösen annak fényében érdekes, hogy megbízható források szerint Khuen-Héderváry már a húszas években, Budapesten sem szívlelhette a nyelvészt, aki ezt vélhetően viszonozta. (A rossz viszonyról lásd OSZKK, Fond 1/1172. Balogh József levele Gesztesi Gyula párizsi magyar sajtóattasénak, Budapest, 1935. április 12. 11040. sz.) 29 MAE AD, Europe 1918–1940, Hongrie, vol. 144., 1–8. f. Aurélien Sauvageot jelentése ismeretlennek, h. n., 1930. február 10. 30 Uo. vol. 185., 132–139. f. Senneville attasé összefoglalója a titkos társaságokról, Budapest, 1934. november 25. Jóllehet általánosságban elmondható, hogy a katonai hírszerzői jelentések, attaséi összefoglalók készítői egyes kérdéseket (kisebbségi ügyek, az ország katonai helyzete, stb.) árnyaltabban láttak diplomata kollégáiknál. 31 Uo. vol. 42., 21–22. f. A genfi francia főkonzul jelentése, Genf, 1920. április 15. Valamint uo. vol. 10., f. 85. Feljegyzés (secret), Bern, 1922. június 10. 32 Jellegzetes példa Magda Ádám (réd. en chef): Documents diplomatiques français sur l’histoire du bassin des Carpates 1918–1932. (A továbbiakban: DDFHBC.) Vol. II. Budapest, 1994, Akadémiai, 254. sz. (Joseph de Fontanay jelentése, Belgrád, 1920. május 22.) 33 Ez még politikai oldaltól is független lehetett. A szegedi kormány külügyminisztereként Belgrádban tárgyaló Teleki Pál „őrült”-nek titulálta a volt magyar miniszterelnököt, amikor a belgrádi francia követ szemére vetette Tisza háborús politikáját. MAE AD, Europe 1918–1940, vol. 29., 85–86. f. De Fontenay követ jelentése Stephen Pichon külügyminiszternek, Belgrád, 1919. július 20. 34 DDFHBC I., 55. sz. Stephen Pichon francia külügyminiszter körtávirata, Párizs, 1918. november 29. 35 Lásd uo. 262. sz., 287. sz. A katonák viselkedéséről: 279. sz. 36 Uo. II., 94. sz. (A jelentés írójának emlékiratai: Comte de Saint-Aulaire: Confessions d’un vieux diplomate. Paris, 1953, Flammarion. A minősítés azonban nem a sajátja volt.) Lásd még uo. 139. sz. (katonai megfigyelő jelentése), 150. sz. (A francia külügyminisztérium politikai és gazdasági igazgatóságának feljegyzése Magyarországról 1920. január 5-én.) 37 Uo. 120. sz. 38 Uo. 126. sz. 39 MAE AD, Europe 1918−1940, Tchécoslovaquie, vol. 37. passim. 40 Uo. Hongrie, vol. 88., 11−13. f. Fouchet Alexandre Millerand-nak, Budapest, 1920. május 16. Valamint uo. vol. 90., 1−5. f. Fouchet a miniszterelnöknek, Budapest, 1920. szeptember 26. 41 A frankhamisításról újabban Ablonczy Balázs: A frankhamisítás. Hálók, személyek, döntések. Múltunk, 2008. 1. sz. 29−56. o. 42 A birtokvesztés és az irredenta (vélt) összefüggéseiről lásd MAE AD, Europe, 1918−1940, Roumanie, vol. 191., 52. f. Louis de Vienne Aristide Briand külügyminiszternek, Budapest, 1931. december 19. Itt, a miniszterelnökkel egyébként rokonszenvező de Vienne, elég sajátos fejtegetésekbe is bonyolódik, amennyiben Bethlent „fajára” (értsd: nemzetiségére) nézve is erdélyinek tartja, ami egyfajta „kevercs” lenne a magyar és a román között. Ezzel a karakterizálással korántsem volt egyedül. 43 Tíz évvel későbbi összefoglaló a frankhamisításról, ezekkel a hangsúlyokkal: AN, F7, vol. 14766., dossier: note rappelant les faits et considérations relativement [sic!] à l’affaire des faux billets de 1000 francs de la Banque de France, fabriqués en Hongrie. Összefoglaló, Párizs, 1936. december 17. 44 Kányáról egy 1933-as vélemény: MAE AD, Europe, Hongrie, vol. 120., 73. f. Feljegyzés Kánya Kálmánról, Paris, 1933. szeptember 14. 45 CADN, Budapest-Ambassade, vol. 10. A külügyminisztérium Gaston Maugras-nak, Paris, 1937. május 18. Ill. Maugras válasza, uo. Budapest, 1937. május 19.

Ablonczy Balázs 46

41


MAE AD, Europe 1918−1940, Tchécoslovaquie, vol. 136. passim. Valamint Ádám Magda: A versailles-i Közép-Európa összeomlása. Századok, 1999. 4. sz. 685−724. o. A francia közvélemény és München viszonyáról lásd Yvon Lacaze monumentális művét: La France et Munich. Berne−Francfort etc., 1992, Peter Lang, különösen 358−362. o. 47 Maugras budapesti követ elég keserű hangú jelentése a bécsi döntés után: Documents diplomatiques français 1932−1939, 2ème série (1935−1939). (A továbbiakban: DDF.) Vol. XII. Paris, 1978, Imprimerie Nationale. 276. sz. 48 MAE AD, Papiers 1940, Cabinet Bonnet, vol. 15., 99. f. Feljegyzés a Kárpátaljáról, d. n. 49 DDF XII., 173. sz. 50 A franciaországi revíziós propaganda fogásairól, technikáiról és a lobbisták tipizálásáról lásd újabban Balázs Ablonczy: L’agent, l’engagé et le réaliste. Les réseaux de la propagande irrédentiste hongroise en France (1920−1939). Cahiers d’Etudes Hongroises (Paris), nº14. tome II. 373–382. o.

Limes

42

Mi a magyar? Szerk.: Szekfű Gyula. Bp., 1939, Magyar Szemle Társaság

Limes

Limes

43

Magyarságkép a két világháború között

Frank Tibor

Magyarország a brit politikai gondolkodásban 1919–1945

Az újkori Magyarország a hivatalos Nagy-Britannia számára 1918-ig csak a Habsburg Birodalom, majd az Osztrák−Magyar Monarchia részeként létezett. Az 1848-as forradalom idején Lord Palmerston (1784−1865) külügyminiszter világossá tette, hogy Magyarországot Ausztria részének tekinti, ami nélkül a birodalom nagyhatalmi státusa veszélyben forogna. A külügyminiszter – Kosáry Domokos szavaival − „az európai egyensúly elvéhez és – ezzel együtt – a Habsburg Monarchia hatalmi pozíciójának megőrzéséhez feltétlenül ragaszkodott, bár korszerűsítését szívesen látta volna, és Metternich rendszerét rossznak, elavultnak tartotta.”1 Mint annyiszor, a Brit Birodalom számára a nagyhatalmi egyensúly biztonsága volt a fő cél, s nem a liberális jelszavak tényleges érvényesítése. Pedig a forradalom és szabadságharc ügyét Angliában igen nagy rokonszenv övezte, amely azonban nem tudott parlamenti, illetve kormánytámogatássá erősödni. A helyzet nem változott az 1867. évi osztrák−magyar kiegyezés időszakában sem. A brit politika, a sajtó, a közvélemény egyaránt helyesléssel fogadta a dualista monarchia létrejöttét és Magyarország szerepének erősödését az új hatalmi struktúrában. A brit kormányt annyira érdekelte a formálódó kiegyezés, hogy 1866 tavaszán külön diplomatát küldött Pestre, hogy figyelemmel kísérje a kiegyezés születését. Robert B. D. Morier (1826−1893) 1866. február 3-án egy budavári bálon találkozott és beszélgetett is Ferenc József császárral, akinek kifejtette: „A jelenlétem minden esetben alaposan meg kellett győzze a velem kapcsolatba került magyarokat arról, hogy nem minden angol látja a magyar ügyeket Kossuth úr szemével.”2 A kiegyezés után a magyar gazdaságot egyebek között brit pénzügyi segítséggel állították talpra. A dualista időszakban a Habsburg-hatalom feltétlen tiszteletben tartása mellett Angliában továbbélt a száműzött Kossuth nimbusza, s a liberális államférfi kivételes nemzetközi tekintélye egészen a századfordulóig rávetült Magyarország képére. Még a 20. század elején is e kép igézetében jött először R. W. Seton-Watson (1879−1951), a később a magyar nemzetiségi politika legélesebb hangú kritikusaként híressé vált közíró, történész Magyarországra, 1906-ban. Jelentős, személyes befolyása volt a század első évtizedében alapjaiban megváltozó nagy-britanniai Magyarország-képre, s nagyrészt az ő tolla nyomán vált a brit közvéleményben a Habsburg-elnyomás ellen, a szabadságáért küzdő, hősies magyar nép a szlovákok, románok és délszlávok elnyomójává. Seton-Watsonnál valamivel korábban, 1902-ben kezdte meg munkáját a Monarchiában Henry Wickham Steed (1871−1956), aki a The Times tudósítójaként került Bécsbe. Wickham Steed hamarosan a Habsburg Monarchia, a pángermán törekvések és a zsidók leghangosabb bírálója lett,

Frank Tibor

44


s noha kezdetben jobban szerette Budapestet a birodalmi fővárosnál, az 1904−1906-os magyarországi politikai válság nyomán fokozatosan Magyarország ellen fordult. Mind Seton-Watson, mind Steed döntő szerepet játszott az I. világháború idején élesen a Monarchia ellen forduló brit közvélemény megdolgozásában. Amint azt Jeszenszky Géza, a korszak angol−magyar kapcsolatainak kitűnő szakértője megállapította: „Újságcikkek százaiban és könyvek tucatjaiban érveltek amellett, hogy Közép-Európát a nemzetiségi elv alapján kell újjászervezni, ennek érdekében számtalan gyűlést szerveztek, előadást tartottak, egyesületeket hoztak létre, s minden vonatkozásban segítségére voltak az emigránsoknak, beleértve belső vitáik elegyengetését is.”3 Mellettük hasonló szerepe volt Harold W. V. Temperley-nek (1879−1939), a fiatal történetírónak, akiből később a párizsi békékről szóló, hatkötetes összefoglaló munka szerkesztője, utóbb a kor legjelentékenyebb brit külpolitika-történésze lett. * A brit diplomáciának jelentős, sokoldalú szerep jutott a világháború, az őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság bukása utáni Magyarországon. A brit kormány több, magas rangú személyiséggel képviseltette magát Budapesten, ahol igyekezett hozzájárulni a „törvény és rend” helyreállításához. A Peidl-kormány megalakításában Sir Thomas Montgomery-Cuninghame brit diplomata működött közre. A budapesti katonai antant-misszió tagja volt Reginald Gorton tábornok. Szimbolikus módon a brit haderőt személyesítette meg Sir Ernest Troubridge admirális (1862−1926), a Nemzetközi Duna Bizottság elnöke, a maga nagyon szerény, 20 fős dunai egységének élén. 1919 őszén két ízben is Budapestre érkezett Sir George Russell Clerk (1874−1951) brit diplomata, a brit külügyminisztérium Balkán-szakértője, Balfour külügyminiszter magántitkára, később ankarai brit nagykövet. 1920-ban Sir Thomas Beaumont Hohler lett az antant főmegbízottja Budapesten. A fehérterror garázdálkodásainak vizsgálatára 1920 májusában a T.U.C., azaz a brit szakszervezeti kongresszus és a brit Munkáspárt közös delegációt küldött Budapestre, amely részletesen beszámolt a különítményesek kegyetlenkedéseiről, a baloldali és zsidó állampolgárok üldözéséről. A delegációnak George Harold Stuart-Bunning, Joseph B. Williams, William Harris, Frederick W. Jowett és Josiah C. Wedgwood parlamenti képviselő voltak a tagjai. A legfontosabb látogató valamennyiük közül Sir George Clerk volt, aki komoly szerepet vállalt Horthy Miklós altengernagy nemzetközi politikai reputációjának kiépítésében. Sir George 1919. november elején nagyon kedvező képet alakított ki Horthyról. „Egy hosszú beszélgetés során meggyőződtem őszinteségéről és hazafiságáról.”4 Clerk egy asztalhoz ültette az admirálist a magyar ellenzéki pártok vezetőivel, akik szerinte „meggyőződtek Horthy személyének pártatlanságáról és hadseregének fegyelmezettségéről”. A brit diplomata kijelentette: „…he is a gentleman.”5 Mindez azt követően történt, hogy az ellenzéki vezetők (Lovászy Márton, Nagyatádi Szabó István, Varjassy Lajos, Vázsonyi Vilmos) kifejtették, hogy „semmi bizalmuk” nincs az „úgynevezett nemzeti hadsereghez és annak fővezéréhez, Horthy Miklóshoz”.6 Ilyen körülmények között Sir George Clerk szerepe igen megnőtt, olyannyira, hogy Arday Lajos, az 1918−1919-es időszak angol−magyar kapcsolatainak történésze szerint „Horthy kormányzóvá választása lett a Clerk-misszió – és ezzel az angol politika – leglátványosabb és legtartósabb eredménye Magyarország XX. századi történetében”.7

Frank Tibor

45


Bizonyos, hogy a brit külpolitika következetesen a Habsburgok nélkül kívánta rendezni a közép-európai helyzetet, s az angolok tevőleges szerepet játszottak abban, hogy sikertelen visszatérési kísérletei után IV. Károly királyt 1921-ben Madeira szigetére szállítsák, ahol azután hamarosan meg is halt. Horthy kormányzóvá jelölésének gondolata fokozatosan alakult ki, bár Clerk állandó kapcsolatban állott R. W. Seton-Watsonnal s annak New Europe csoportjával, s így meglehetősen pontos információkkal rendelkezett a magyarországi dráma főszereplőiről. (Clerk 1919 novemberének végén még azt vetette fel Lord Curzonnek, hogy egy „angol herceget” kellene Magyarország trónjára ültetni.) Más értékelések szerint Troubridge admirális, a brit Hadügyminisztérium és az Admiralitás játszotta a döntő szerepet Horthy kormányzóvá emelésében. Még valószínűbbnek tűnik azonban, hogy Horthy kinevezésében a végső, döntő szerep az 1920 januárjában Budapestre érkező, a háború utáni első brit főmegbízottnak, Sir Thomas Hohlernek jutott. Hohler Horthy régi, személyes barátja volt 1908 óta, amikor mindketten Konstantinápolyban szolgáltak, s ahol Horthy mély benyomást tett a brit diplomatára. Sir Thomas különlegesen kedvező bánásmódnak örvendett budapesti évei alatt, nem utolsó sorban azért is, mert lelkesen támogatta Magyarország revíziós törekvéseit. Minden támadással szemben megvédte Horthyt és rendszerét, és a képzelet szülöttének nevezte a különítmények kegyetlenkedéseit. Még amerikai kollégái is úgy látták, hogy Hohler állandóan a Horthy-rendszer „szerecsenmosdatását” végzi, miközben újra meg újra hangsúlyozza: az admirális „tökéletesen becsületes, megbízható és erőteljes”, „semmi nincsen benne a kalandor vagy a katona soviniszta jelleméből”. Folyamatosan pártolta az antikommunista Horthy Miklóst, s irányításával még katonai diktatúrát is el tudott volna képzelni. Hohler lelkes követőkre talált a Közép-Európában működő más brit diplomaták (mint Sir Horace Rumbold varsói, vagy Sir Francis Lindley bécsi követ) személyében is, akik készséggel elfogadták azon okfejtést, hogy a fehér terrorról szállongó szörnyű hírek pusztán a Labour Party propagandájának részei voltak. Mindezek alapján valószínűnek tűnik, hogy első budapesti hónapjaiban Hohlernek komoly szerepe volt Horthy 1920. március 1-jei kormányzóvá választásában.8 Magyarország mindeközben konzervatív brit főrendektől kapott politikai segítséget, akik igyekeztek elérni a trianoni békeszerződés enyhítését. Lord Bryce, Lord Newton, Lord Montagu és Sir Samuel Hoare lelkes szavakkal szóltak Magyarországról, méltatták alkotmányos múltját, a brit és a magyar alkotmány hasonlóságát. Lord Bryce of Dechmont (1838−1922) a Lordok Házának revíziós vitájában, 1921-ben emlékezett vissza 1866-ban, Erdélyben tett utazására, s a magyarok angolbarát megnyilvánulásainak hangoztatásával igyekezett megnyerni a főrendiház tagjainak jóindulatát Magyarország s a határrevízió számára.9 Bethlen István a békeszerződés aláírását igyekezett késleltetni brit főrendek egy másik csoportjának (Lord Cecil, Herbert Asquith és mások) segítségével. A 20-as évek leglényegesebb brit támogatása azonban nem politikai, hanem gazdasági természetű volt. Már 1920-tól több kísérlet történt egy nagyszabású brit kölcsön megszerzésére. Bankárok: előbb Krausz Simon, majd Walder Gyula igyekeztek kapcsolatokat teremteni Nagy-Britanniában, illetve a brit állam magyarországi képviselőjével, Sir Thomas Hohlerrel. Utóbb a Bethlen-kormány pénzügyminisztere, Hegedűs Lóránt is próbált külföldi kölcsönökben gondolkodni, 1921 őszén már-már az ország gazdasági túlélése érdekében. Utóda, Kállay Tibor 1922 közepén font sterlingben tervezett. Noha a londoni magyar ügyvivő világossá tette, hogy Nagy-Britannia külkereskedelme gyakorlatilag leállt, s hogy Anglia gazdasági válságon megy keresztül, egy szűk éven

Frank Tibor

46


belül a magyar kormány – megbízottakon keresztül – tárgyalni kezdett a brit kölcsön ötletéről. Ezt először a Bank of England elutasította, de – amint azt Lojkó Miklós angolul megjelent, igen jelentős új munkájából10 tudjuk – 1924-re lépésről lépésre jó kapcsolatok épültek ki a Bank of England és a Magyar Nemzeti Bank között. A Magyar Nemzeti Bankot 1924. május 24-én alapították meg részvénytársaság formájában, első elnöke Popovics Sándor lett. Harry Arthur Siepmann személyében a brit központi bank tanácsadót delegált a budapesti partnerintézményhez, és a két bank vezetője: Popovics Sándor magyar bankelnök és Montagu Norman (később Lord Norman), a Bank of England kormányzója között szívélyesen kollegiális, már-már baráti kapcsolatok alakultak ki. Popovics és Norman kapcsolatának nagy szerepe volt a népszövetségi kölcsönben és a Magyar Nemzeti Bank megalakulásában.11 Montagu Norman diadalaként a Bank of England – Nagy-Britannia népszövetségi befolyása révén – ellenőrzési lehetőségre tett szert Magyarország pénzügyei felett, egészen a 20-as évek végéig. Sir William Goode (budapesti becenevén „Vilmos bácsi” vagy „Jó Vilmos”), aki eredetileg újságíró és az osztrák segélyakció vezetője volt Bécsben, a II. világháborúig a magyar pénzügyi rendszer nem hivatalos patrónusa maradt, sajátos módon a Foreign Office különösebb elismerése nélkül. A magyarországi pénzügyi rekonstrukció s a magyar korona helyett a pengő 1927. január 1-jei bevezetésének sikere az ő személyes sikere is volt.12 Az 1920-as évek második fele váratlan támogatót hozott a magyar revízió ügyének Nagy-Britanniában. Lord Rothermere, Harold Sidney Harmsworth brit sajtómágnás, bátyjával: Alfred Harmsworth-szel, a későbbi Lord Northcliffe-fel, 1896-ban együtt alapította meg a Daily Mail-t, Nagy-Britannia egyik legnépszerűbb, legnagyobb példányszámban megjelenő, tabloid formátumban ma is élő újságját. Testvére halála után (1922) Rothermere egyedüli birtokosa lett a lapnak, és a vagyon megöröklésével NagyBritannia egyik leggazdagabb emberévé vált. Sokszor támogatott szélsőséges, olykor visszatetsző politikai célokat – így Hitlert és a megbékélés brit politikáját. Lelkes szószólója volt a magyar revízió ügyének, és 1927. június 21-én nemzetközi szenzációt keltő vezércikket közölt lapjában Hungary’s Place under the Sun („Magyarország helye a nap alatt”) címmel. Rothermere amellett tört lándzsát, hogy Magyarországhoz kell csatolni mindazokat a területeket, amelyeken homogén magyar etnikai kisebbség él, és az antanthatalmakat arra szólította fel, hogy ne folyósítsanak hiteleket az utódállamoknak.13 Elsőként Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter szólalt meg Rothermere ellen a csehszlovák nemzetgyűlés külügyi bizottságában, 1927. július 14-én elhangzott beszédében. Beneš felszólalásában azzal vádolta meg Rothermere-t, hogy szándékosan ki akarja élezni a kisantant és Magyarország viszonyát, s a revízió és a Szent István-i korona integritása felújításának reményével a békét veszélyezteti. Beneš beszéde nagy csehszlovák tiltakozó kampány nyitánya lett, és a világsajtó címlapjaira vitte a magyar revízió s az azt támogató brit sajtólord ügyét. Nem valószínű, hogy Rothermere akcióját – elsősorban annak etnikai alapozása miatt – akár a magyar, akár a brit kormány támogatta volna, de a kezdeményezésnek sikerült messze földön is láthatóvá tennie a magyar revíziós törekvéseket. S még valamit meg kell említenünk: családjának kissé bizarr uralkodói terveit. Esmond Harmsworth, a lord fia nagyon hamar megjelent Budapesten a magyar trón várományosaként, s uralkodónak kijáró fogadtatásban részesült ugyan, de a nagyszabású terv meghiúsult. ∗

Frank Tibor

47


Részben a Rothermere-akció is bátorította a magyar kormányt a revíziós propaganda kibontakoztatására Nyugat-Európában. Gróf Bethlen István az 1930-as évek elején számos kísérletet tett a Nyugatra irányuló magyar propaganda korszerűsítésére, s különösen egy hatékonyabb angol−magyar kulturális külpolitika kialakítására. Bethlen 1930-ban már járt Angliában, ahol fogadta őt V. György király. Kapcsolatba lépett a Labor Party vezetőivel is, de jelentős eredményt, a remélt 12 millió fontos kölcsönt nem tudta megszerezni.14 A miniszterelnökségtől megváló Bethlen 1933 novemberében, Angliában több előadást tartott rangos fórumokon, mint a Cambridge-i Egyetem népszövetségi uniója, a londoni Közel- és Közép-Keleti Társaság, a Nemzetközi Kapcsolatok Királyi Intézete és a Balkán Bizottság. Beszédei The Treaty of Trianon and European Peace („A trianoni szerződés és az európai béke”) címen a következő évben, Londonban, a Longmans, Green and Co. világcégnél, valamint ezzel párhuzamosan, Budapesten is megjelentek, Bethlen István angliai előadásai címmel. A kötet londoni fogadtatása bizalmatlan volt: R. W. Seton-Watson már a kötet megjelenése előtt, 1934. január végén ellenpropagandát indított, s Treaty Revision and The Hungarian Frontiers („Szerződésrevízió és a magyar határok”) című pamfletjében15 óvott az „egyáltalában nem skrupulózus propaganda ellen”. Bethlent úgy írta le, mint aki – Gömböshöz hasonlóan – „1921 óta a náci módszerek intelligens megelőlegezésével kormányzott”.16 Bethlen angliai látogatása meggyorsította Seton-Watson 600 oldalas román történetének 1934-es megjelentetését is, amely gyakorlatilag mind a mai napig a legfontosabb angol nyelvű kézikönyv a románok történetéről. (A mű az időközben egyetemi tanárrá előlépett szerző, a Tomáš Masarykról elnevezett londoni katedra tulajdonosának egyetemi előadásai alapján készült.) Seton-Watson e munkájában magáévá tette a dákoromán kontinuitás elméletét, és támogatta a románok erdélyi jogigényét.17 Angliából való hazatérte után Bethlen két jelentős, egymással szorosan összekapcsolt kezdeményezést indított útjára, hogy ellensúlyozza a kisantant-politikát és annak támogatóit. A Magyar Szemle Társaság elnökeként 1934. május 14-én felvetette, hogy a Társaság készítse elő egy magyar történelmi összefoglaló „egyelőre angol és francia nyelven való létrehívását”.18 Az összefoglalót aztán 1934 őszén, amikor napvilágot látott Seton-Watson román története, az arra adandó válasznak szánták. Az elkészítendő munka terjedelmét mindvégig annak tükrében számolták, hangsúlyozva a magyar válasz kívánatos tömörségét. Az alapjában Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar történetének rövidített fordításaként eltervezett, az Oxford University Press-nél vagy a Macmillan kiadónál megjelentetni szándékozott mű tervével egy időben, azonos megfontolásból fakadt egy angol nyelvű folyóirat terve is. Ennek francia nyelvű társa, a jóval korábbi eredetű, de 1932-ben megfiatalított La Nouvelle Revue de Hongrie (NRH) már két éve működött, és Európa-szerte általában kedvező hatást keltett. A volt miniszterelnök 1934. július 3-án szűk körű értekezletet hívott össze a magyar politikai és gazdasági elitnek az angol– amerikai világgal jó kapcsolatokat tartó képviselői számára. Bethlen itt vetette fel a folyóirat tervét, amely „egyfelől az angolszász világban ugyanazt a célt szolgálná, amit a NRH a francia−latin világban: Magyarországnak és [a] magyar politikai témakörnek megismertetését és érvényesítését. Másfelől azonban fontos eszköze volna az angolszász közélet vezető egyéniségei megnyerésének, egyfelől azáltal, hogy tőlük cikkeket kérünk és azokat tisztességgel honoráljuk; másfelől azáltal, hogy az angol sajtóban a H. Qu. cikkei kapcsán egy-egy témánkról vitát provokálunk.”19 Az értekezletre készített „előadvány” hangsúlyozta, hogy „a folyóirat typusát és tartalmát illetően, a nagy angol minták,

Frank Tibor

48


az amerikai Foreign Affairs és az angliai The Round Table szolgálhatnak mintául”.20 Londonban és Washingtonban hamarosan tanácsadó bizottságot hoztak létre, és az 1936ban meginduló (és megszakítással máig megjelenő) Quarterly angliai patrónusaként felújították az 1930-ban alapított The Anglo-Hungarian Society-t is, Lord Londonderry elnökletével és az angol arisztokrácia jól ismert képviselőinek részvételével. A folyóirat kitűnő szerkesztője, Balogh József minden tavasszal Angliába utazott, s ott – sikerrel – szerzőket verbuvált olyan ismert, általában konzervatív személyiségek közül, mint Lord Allen of Hurtwood, Sir Thomas Cuninghame, a Viscountess Snowden, Sir John Marriott, Mark Kerr admirális, Sir Charles Petrie, Lord Stamp, H. W. V. Temperley, Lord Gorell, Sir Arthur Willert, vagy a Countess of Listowell. A Quarterly propagandamunkájára is áll azonban Pritz Pál találó jellemzése: „…a magyar propagandában nagyon sok volt az elavult elem, nem vetettek igazából számot azzal, hogy pusztán a magyar sérelmek felemlegetésével nem lehet meggyőződéses híveket szerezni a magyar revízió ügyének.”21 Kérdés persze, hogy a magyarbarát brit propagandát mindig Budapestről irányították-e. További kutatást igényel például, hogy ki vezette a tollát Sir Robert Vaughan Gowernek (1880−1953), aki 1936−1937-ben, gyors egymásutánban két fontos könyvet adott ki Londonban, Magyarország revizionista törekvéseinek leplezetlen támogatására. Előbb Treaty-Revision and the Hungarian Frontiers („Szerződésrevízió és a magyar határok”) címen a trianoni magyar határok tarthatatlanságáról értekezett,22 majd The Hungarian Minorities in the Succession States („A magyar kisebbségek az utódállamokban”) című kötetében a Romániába, Jugoszláviába és Csehszlovákiába került magyar állampolgá rok sorsáról írt adatgazdag, nem titkoltan magyarbarát politikai pamfletet. Sir Robert a magyarok helyzetét a kisantant államokban „elnyomásnak” tartotta, sorsukat „mindennapos kegyetlenség és igazságtalanság” eredményének írta le, helyzetüket „sanyargató kisebbrendűségnek” jellemezte.23 Egyelőre nem tudjuk, hogy miként került a távoli kis ország politikája a két évtizeden át konzervatív párti parlamenti képviselő (1924−1945), publicista, politikus érdeklődési körébe, és miért karolta fel a magyar revízió ügyét a szavát egyébként inkább állatvédelmi kérdésekben hallató közíró. Tény azonban, hogy véleménye befolyásolta a magyar revíziós törekvések nagy-britanniai megítélését. Nem csupán Nagy-Britanniában alakult ki a magyar ügyet rokonszenvvel figyelő, amellett kiállni kész, befolyásos csoport. Juhász Gyula már három évtizeddel ezelőtt rámutatott, hogy „a harmincas évek végére a magyar középosztályban, ezen belül pedig az államhivatalnoki karban is jelen van egy létszámát tekintve talán nem túlságosan nagy, de kvalifikált angolbarát réteg”,24 amely azután éppen a háborús évek előtt és alatt aktivizálódott. Ehhez a csoporthoz tartozott többek között a Bethlen István vezette Hungarian Quarterly-kör is, melynek jelentőségére – saját kutatásaink alapján – ismételten rámutattunk.25 A brit és az amerikai követségek körül is számos magyar arisztokrata, pénzember, újságíró, művész csoportosult, ezek egy része a fokozódó náci veszély és a közeledő háború elől az Egyesült Államokba emigrált. Az angolszász kapcsolatok mértékét és jelentőségét hiba lenne túlbecsülni, hiszen mind a hadsereg, mind pedig az állami bürokrácia felső rétegeiben a hagyományos németbarátság dominált, és vezetett végül a katasztrófához. Mégis, megvoltak azok a csatornák, amelyeken át egy alternatív magyar külpolitika tudott volna (ahogyan időnként próbált is) kapcsolódási pontokat találni brit és amerikai körökhöz. ∗

Frank Tibor

49


A brit külpolitika a háború előtti konzervatív kormányok idején elsősorban arra irányult, hogy a náci követeléseket Kelet-Közép-Európa térségében úgy igyekezzék teljesíteni, hogy azok ne vezessenek háborúhoz. Chamberlain miniszterelnök elsősorban a béke megmentésén dolgozott (ami a kezdetben viszonylag mérsékelt német igények kielégítését jelentette), de nem törekedett a versailles-i béke felülvizsgálatára. A gondolatmenetben Magyarországnak is jutott szerep: Nagy-Britannia gazdasági támogatással igyekezett a magyarokat távol tartani Németország túlzottan erős vonzásától. A Bank of England vezetése, a Magyar Nemzeti Bank mellett működő brit pénzügyi tanácsadó és magyar pénzügyi körök 1938 tavaszán ismételten megkeresték a brit Külügyminisztériumot. A brit politikai vezetés azonban – különösen az Anschluss után – úgy látta, hogy Magyarország egyre fokozódóan kapcsolódik Németországhoz, s ezt gazdasági eszközökkel Nagy-Britannia nem lesz képes ellensúlyozni. A budapesti brit követnek már 1938 májusában az volt a véleménye, hogy „Magyarország elveszett számunkra”, s ugyanez volt a brit külügyminisztérium reakciója. „Bizonyos vagyok benne − írta Sir Orme Sargent −, hogy nagyon sok szerencsétlen magyar van, aki azt szeretné, ha Nagy-Britannia védené meg attól, hogy Németország »elnyelje« őket, s akik azt remélik, hogy ez megvalósítható Nagy-Britannia gazdasági közbelépésével. De minden múltbeli tapasztalatunk és jelenlegi összes bizonyítékaink azt mutatják, hogy Magyarország nem tud Németországtól függetlenné válni egy olyan gazdasági akció révén, amelyet mi nyújthatunk. Még ha fel is tudnánk vásárolni Magyarország egész búzatermését, nem garantálhatnánk, hogy a német politikai nyomás és hatalmi vonzás nem folytatódna ugyanúgy, mint azelőtt. Vannak más országok, ahol a brit érdekek feltétlenül sokkal fontosabbak, s azzá válnak még inkább pozícióik megerősítése révén, ilyen elsősorban Görögország s talán Románia is. Éppen ezért nem szabad hagynunk magunkat rábeszélni, hogy pazaroljuk energiánkat és pénzünket, megpróbálva megmenteni olyan országokat, mint Magyarország, ahol a játszma már eldőlt.”26 Sir Orme értékeléséhez Juhász Gyula hozzáfűzte: „…angol szempontból Magyarországot elveszett, német befolyás alatt álló területnek tekintették, az angol érdekeket pedig távolabbi országokban határozták meg. […] Magyarország vonatkozásában 1938 nyarától ez maradt az angol alapállás.”27 Brit politikusok egyes kijelentései azonban időnként arra engedtek következtetni, hogy gondolkodásuk már nem 1919−1920-ban gyökerezik. Amikor Anthony Eden átvette a külügyek irányítását Lord Halifaxtől, Barcza György londoni magyar követ előtt azt nyilatkozta, hogy NagyBritannia nem engedne meg még egy Trianont.28 A II. világháború közeledtével a frontvonalak a korábbiaknál is világosabbá váltak: Magyarország – mivel nem tudott szakítani területi revíziós programjával – elkerülhetetlenül a náci Németország oldalára került. S miközben a konzervatív magyar vezető csoportok többnyire igyekeztek elhatárolódni a nácizmus eszközeitől és módszereitől, érzékeltetve vonzalmukat Nagy-Britannia, illetve az angolszász hatalmak iránt, ez a politika nem hozhatott sikert. Nem sokkal halála előtt, 1941. március 12-én Teleki Pál drámai módon vázolta helyzetét Eden brit külügyminiszter számára. Felkérte Barcza követet annak tolmácsolására, hogy bár ő magyar miniszterelnökként „hivatalos nyilatkozatokban, sajtóban és kifelé való formai megnyilvánulásokban kénytelen erősen tengelybarát hangot használni, mert azt a németek megkövetelték, a lényegben azonban mégsem engedett olyan komoly német követeléseknek, amelyek politikailag és gazdaságilag” Magyarország önállóságával függnek össze. Teleki hozzátette: „a német követelések elleni állandó harc” az idegeit lassan felőrli, de biztosíthatja az angol kormányt,

Frank Tibor

50


hogy a maga életében soha nem fog olyan követeléseket teljesíteni, amelyek „az ország becsületével, szuverenitásával nem összeegyeztethetők”, s Magyarország nem fog katonai támogatást nyújtani Németországnak.29 Teleki gróf öngyilkossága meggondolkodtatta a brit uralkodó köröket is. De amint azt Eden és Barcza üzenetváltásaiból tudjuk, Nagy-Britannia ekkor diplomáciai csatornákon keresztül kifejezte: ha Magyarország segíti a Jugoszlávia elleni német katonai akciót, nemcsak a diplomáciai kapcsolatok megszakításával, hanem Nagy-Britannia és szövetségeinek hadüzenetével is számolnia kell.30 S noha a diplomáciai kapcsolatok április 6-i megszakítását akkor nem követte hadüzenet, Eden a búcsúlátogatáson nála járó Barcza követnek április 16-án világosan megmondta: „Az angol kormány egészen a legutóbbi időkig mindig arra törekedett, hogy megértse azt a kétségkívül nehéz helyzetet, amelyben az Ön kormánya kül- és belpolitikailag volt. Ennek a megértésnek nem egy tanújelét adtuk. Most azonban ők Anglia szövetségese elleni bázisul átengedték országukat Anglia ellenfelének, egyszersmind vele majdnem egyidejűleg megtámadták azt az országot, amellyel alig néhány hónapja barátsági szerződést kötöttek. Ez örökös szégyene marad Magyarországnak. Ha egy ország már nem ura akaratának és függetlenségéről önként lemond, akkor legalább nem köt barátsági szerződést, melyet azután megszeg. Mondja meg otthon azt is, hogy erre Anglia a békekötéskör vissza fog emlékezni… Teleki volt az utolsó, akiben még bíztunk, azokkal, akik ma hatalmon vannak, nem fogunk soha többé szóba állni.”31 Még egy alkalom adódott azonban, amikor a Foreign Office szóba állt az angolbarát magyar vezető gárdával, s ez 1943 nyara-ősze volt. A Külügyminisztérium Központi Osztályának vezetője, F. K. Roberts egy munkatársától, D. W. Allentől érkezett, 1943. június 10-i feljegyzésre építve, arra a következtetésre jutott, miszerint „a magyarok felismerték, hogy Németország elveszítette a háborút, és ezért a tengelynek nyújtott segítségüket – az öngyilkossággal határos mértékig – lecsökkentették. A németek látják ezt, de nem léphetnek fel nyíltan ez ellen”.32 Allen „kétértelmű politika”-ként jellemezte Kállay Miklós miniszterelnök magatartását: „maximális ellenállás a német és olasz követelésekkel szemben, de a korrekt kapcsolatok fenntartásával, illetve megőrizni saját helyzetét Magyarországon belül; mindezt barátságos gesztusok kísérik az amerikaiak és mi magunk, mérsékeltebben a finnek és a törökök felé – és mindennek végső célja, hogy a leszámolás elkerülhetetlenül bekövetkező napjáig lehetőleg megőrizze Magyarország jelenlegi gazdasági forrásait, társadalmi struktúráját, politikai rendszerét és területi gyarapodását.”33 Szegedy-Maszák Aladár, a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetője 1943 tavaszi hónapjaiban a semleges országokban állomásozó magyar követek tájékoztatására készítette el, s egyeztette a miniszterelnökkel azt a memorandumot, amely indiszkréció folytán a Foreign Office-ba is eljut. A dokumentumot – amely híven tükrözi a korabeli hivatalos Magyarország magáról, nemzetközi helyzetéről alkotott felfogását, vágyott jövőképét – véleményezésre megküldték C. A. Macartneynek, aki néhány kifogás mellett úgy látta, hogy „a jelentés zöme… fedi az igazságot. […] Való igaz, hogy Magyarország… nagyfokú ellenállást tanúsít Németországgal szemben, mint ahogy az is igaz, hogy a világ minden tájáról intették és fenyegették, de bátorítást sehonnan sem kapott”.34 A Foreign Office-ban ellenben merőben más véleményen voltak. „Ha a magyar kormány azt reméli – jegyezte fel az illetékes D. W. Allen –, hogy ezek a gondolatok alapul szolgálhatnak a velük folytatandó tárgyalásokhoz, akkor még nagyon sokat kell tanulnia.”35

Frank Tibor

51


Anthony Eden külügyminiszter és a brit kormány honorálta a Kállay-kormány égisze alatt működő angolbarát csoportok tevékenységét. Folyamatosan igyekeztek különbséget tenni a kis európai „csatlós államok” feltétel nélküli kapitulációjának követelménye s a csatlós országokban működő azon csoportok között, „amelyek tevékenysége éppen arra irányul, hogy csökkentsék hazájuk hozzájárulását a tengely háborús erőfeszítéseihez, vagy sürgessék kilépésüket a tengely táborából; ezeknek a csoportoknak [az] aktivitása igen hasznosnak bizonyulhat a maga idején a szövetségesek számára”.36 Maga Churchill miniszterelnök is úgy nyilatkozott, hogy Magyarország esetleges elszakadása „Németországtól felbecsülhetetlen előnyt jelentene, feltéve, hogy az a megfelelő pillanatban történik”.37 F. K. Roberts külügyminisztériumi osztályvezető 1943. szeptember 22-én feljegyzést készített a Szovjetunióval folytatandó moszkvai brit tanácskozásokhoz. Roberts kiemelte: „A magyar kormánynak és a magyar nép nagy többségének legfőbb politikai gondja, hogy a) megőrizze a független Magyarországot, és b) az 1918-ban elveszített, majd 1938 óta Csehszlovákiától, Romániától és Jugoszláviától visszanyert területekből megtartson annyit, amennyit csak lehetséges. Céljai elérésére Magyarország vállalta Németország cinkostársának szerepét, és számos alkalommal megsértette a nemzetközi moralitás törvényeit. Mégis sikerült jelentős mértékben megőriznie függetlenségét a németekkel szemben.”38 Ami a jövőt illeti, folytatta Roberts, a brit kormány „szívesen látja a független Magyarország további fennállását a háború után, lehetőleg a Dunamedencében megalakítandó valamely államszövetég tagjaként.”39 Roberts felidézte a brit külügyminiszternek a parlament Alsóházában elhangzott szavait, amelyek emlékeztettek Churchill miniszterelnök 1940. szeptemberi bejelentésére: „nem javasoljuk a háború idején bekövetkező területi változások elismerését, kivéve, ha azok az érintett felek hozzájárulásával és jószándékával jöttek létre”.40 Roberts ugyancsak idézte Churchill 1943. szeptember 21-i bejelentését: „A felbujtott vagy megfélemlített csatlós államok, ha hozzásegítenek a háború megrövidítéséhez, esetleg módot kapnak rá, hogy jövőjükért dolgozzanak.”41 Jóval a II. világháború után jelent meg, de a korszak egészének máig fontos brit összefoglalása C. A. Macartney (1895−1978) munkája, az October Fifteenth. Macartney, ekkor már az edinburghi egyetem professzora, az oxfordi All Souls College tagja, egész pályáját a magyar történelem tanulmányozásának szentelte, s szaktekintélyével valamelyest ellensúlyozta Nagy-Britanniában Seton-Watson és köre befolyását. Kiváló kapcsolatai voltak a magyar politikai és társadalmi elit tagjaival, ez a könyve is nagyrészt az egykor kulcsszerepet játszó magyar politikusokkal való háború utáni levelezésre, illetve az akkoriban még kiadatlan memoárokra épült. A munka nagyszabású képe a két világháború közötti magyar politikának, és drámai csúcspontját Horthy fegyverszüneti kísérletének, illetve a nyilas hatalomátvételnek részletező rajzában éri el. Macartney Horthynak és rendszerének apologétája volt, de a könyv rendkívül gazdag és érdekes anyagot adott a korszakról abban az időben, amikor még szinte semmilyen forrásmunka (memoár, napló, levelezés) vagy kor- és szakszerű feldolgozás nem látott napvilágot. ∗ Nagy-Britannia jelentős mértékben befolyásolta a két világháború közötti Magyarország sorsát. Döntő része volt a Tanácsköztársaság utáni helyzet normalizálásában, a

Frank Tibor

52


trianoni béke feltételeinek kialakításában, Horthy Miklós kormányzóvá választásában, a Magyar Nemzeti Bank kiépítésében, a pengő megalapozásában és bevezetésében. A brit politika, és különösen annak fentebb említett tanácsadói igyekeztek számolni az új közép-európai térképpel. Kevés kivételtől eltekintve, nem kívánták tovább büntetni a trianoni Magyarországot, hanem szorosabbá fűzték vele kapcsolatukat, és csak a területi revízió révén a náci Németországgal történő fokozatos, de elkerülhetetlen összefonódás intette őket óvatosságra. Felfogták, hogy létezik Magyarországon egy konzervatív, angolbarát vagy angol orientációjú réteg, s igyekeztek azzal folyamatos kapcsolatot kiépíteni és fenntartani. Nagy-Britannia nem volt Magyarország barátja, de Magyarországnak voltak barátai Nagy-Britanniában. Kár, hogy ezek a körök mindkét országban kisebbségben maradtak. Jegyzetek 1

2

3

4

5

7 8 9 6

10 11

12

13 14

15 16

17

Kosáry Domokos: Magyarország és a nemzetközi politika 1848−1849-ben. Budapest, 1999, História – MTA Történettudományi Intézete, 231. o. R. B. D. Morier, No. 7. 1866. február 4. The National Archives (PRO), FO 7/703. Idézi Tibor Frank: Picturing Austria−Hungary: The British Perception of the Habsburg Monarchy, 1865−1870. New York, 2005, Columbia University Press, 241. o. Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában (1894−1918). Budapest, 1986, Magvető, 280. o. Arday Lajos: Térkép, csata után. Magyarország a brit külpolitikában (1918−1919). Budapest, 1990, Magvető, 282. o. Uo. Uo. 283. o. Uo. 285. o. Bátonyi Gábor: Britain and Central Europe 1918−1933. Oxford, 1999, Clarendon Press, 116–119. o. Frank: Picturing… 105−106. o., 362. o. Miklós Lojkó: Meddling in Middle Europe: Britain and the ‘Lands Between’ 1919−1925. Budapest – New York, 2006, CEU Press. Nagy-Britannia és a Népszövetség számára világos volt, hogy „Magyarországnak a szomszédaihoz (különösen Csehszlovákiához, Romániához és Szerbiához) fűződő viszonyai Közép- és Délkelet-Európa politikai helyzetének meghatározó tényezői.” Salter, J. A.: The Reconstruction of Hungary. Journal of the British Institute of International Affairs, Vol. 3, No. 4 (July, 1924), 190. o. Lojkó: i. m. 61–153. o.; Bátonyi: i. m. 128–148. o.; Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában (1914−1945). Debrecen, 1998, Csokonai Kiadó, 108–110. o. Miroslav Michela: A Rothermere-akció visszhangja Csehszlovákiában 1927−1928-ban. Századok, 139. évf., 2005. 6. sz. 156. o. Bátonyi: i. m. 153. o. R. W. Seton-Watson: Treaty Revision and The Hungarian Frontiers. London, 1934, Eyre and Spottiswoode, for the School of Slavonic and East European Studies in the University of London. Uo. 5. o., 59. o. Tibor Frank: Ethnicity, Propaganda, Myth-Making. Studies on the Hungarian Connections to Britain and America 1848−1945. Budapest, 1999, Akadémiai Kiadó, 265. o.

Frank Tibor

53


18

Gr. Bethlen István előterjesztése a Magyar Szemle Társaság hatodik közgyűlésén, 1934. május 14. OSzK Kézirattár, Balogh József iratai, Fond 1/1525/14044. 19 Előadvány az 1934. július 3-án … tartandó megbeszélésen, OSzK Kt: Balogh József iratai, Fond 1/1525/14033 20 Uo. 21 Pritz Pál (szerk.): Bárdossy László a népbíróság előtt. Budapest, 1991, Maecenas, 5. o. 22 Sir Robert Gower: Treaty-Revision and the Hungarian Frontiers. London, 1936, Grayson and Grayson. 23 Uő: The Hungarian Minorities in the Succession States. London, 1937, Grant Richards, 97. o. 24 Juhász Gyula (szerk.): Magyar−brit titkos tárgyalások 1943-ban. Budapest, 1978, Kossuth Könyvkiadó. Bevezető, 17. o. 25 Frank: Ethnicity…, 265–308. o.; Uő: Anglophiles: The ’Anglo-Saxon’ Orientation of Hungarian Foreign Policy, 1930s through 1944. The Hungarian Quarterly, Vol. 47, No. 181, Spring 2006, 60−72. o. 26 Juhász: i. m. Bevezető, 20. o. 27 Uo. 20–21. o. 28 Carlyle Aylmer Macartney: October Fifteenth: A History of Hungary 1929−1945. I. kötet. New York, 1956−1957, Frederick A. Praeger, 376. o. 29 Juhász: i. m. Bevezető, 24. o. 30 Barcza György: Diplomata emlékeim 1911−1945. I. kötet. Budapest, 1994, Európa–História, 485–487. o. 31 Idézi Macartney: i. m. II. köt. 8. o.; Juhász: i. m. 25. o. Vö. Bárdossy László Barcza jelentéseit illető, a per során elhangzott kommentárjával. Pritz: i. m. 329–330. o. Barcza i. m. I. kötet, 494, 500. o. 32 Juhász: i. m. 31/a. irat, 154. o. 33 Uo. 31/b. irat, 158. o. 34 Uo. 46/b. irat, 218. o. 35 Uo. 217. o. 36 Uo. 56. irat, 230. o. 37 Uo. 58. irat, 232. o. 38 Uo. 71. irat, 245. o. 39 Uo. 246. o. 40 Uo. 247. o. 41 Uo. 248. o.

Irodalom Arday Lajos: Térkép, csata után. Magyarország a brit külpolitikában (1918−1919). Budapest, 1990, Magvető. Barcza György: Diplomata emlékeim 1911−1945. I−II. kötet. Budapest, 1994, Európa–História. Bátonyi Gábor: Britain and Central Europe 1918−1933. Oxford, 1999, Clarendon Press. Bethlen, Count Stephen: The Treaty of Trianon and European Peace. London – New York – Toronto, 1934, Longman, Green and Co. Frank Tibor: A revíziós politika „elméleti alapvetése”: az angol nyelvű Magyar történet terve. Magyar Filozófiai Szemle XXIV, 1980. 6. sz. 931−943. o. Frank, Tibor: Ethnicity, Propaganda, Myth-Making. Studies on the Hungarian Connections to Britain and America 1848−1945. Budapest, 1999, Akadémiai Kiadó. 265–308. o.

Frank Tibor

54


Frank, Tibor: Picturing Austria−Hungary: The British Perception of the Habsburg Monarchy, 1865−1870. New York, 2005, Columbia University Press. Frank, Tibor: Anglophiles: The ’Anglo-Saxon’ Orientation of Hungarian Foreign Policy, 1930s through 1944. The Hungarian Quarterly, Vol. 47, No. 181, Spring 2006, 60−72. o. Gower, Sir Robert: The Hungarian Minorities in the Succession States. London, 1937, Grant Richards. Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában (1894−1918). Budapest, 1986, Magvető. Juhász Gyula (szerk.): Magyar−brit titkos tárgyalások 1943-ban. Budapest, 1978, Kossuth Könyvkiadó. Kosáry Domokos: Magyarország és a nemzetközi politika 1848−1849-ben. Budapest, 1999, História – MTA Történettudományi Intézete. Lojkó, Miklós: Meddling in Middle Europe: Britain and the ‘Lands Between’ 1919−1925. Budapest – New York, 2006, CEU Press. Macartney, Carlyle Aylmer: October Fifteenth: A History of Hungary 1929−1945. Parts I−II. New York, 1956−1957, Frederick A. Praeger. Magyarics Tamás: Nagy-Britannia Közép-Európa politikája 1918-tól napjainkig. I−II. rész. Pro Minoritate, 2002. nyár és ősz, 3−49. és 61−96. o. Michela, Miroslav: A Rothermere-akció visszhangja Csehszlovákiában 1927−1928-ban. Századok, 139. évf., 2005. 6. sz. Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában (1914−1945). Debrecen, 1998, Csokonai Kiadó. Pritz Pál (szerk.): Bárdossy László a népbíróság előtt. Budapest, 1991, Maecenas. Romsics Ignác: Hungary’s Place in the Sun. A British Newspaper Article and its Hungarian Repercussions http://www.ssees.ac.uk/confhung/romsics.pdf. (Letöltve: 2008-08-18.) Salter, J. A.: The Reconstruction of Hungary. Journal of the British Institute of International Affairs, Vol. 3, No. 4 (Jul., 1924), 190−202. o. Seton-Watson, R. W.: Treaty Revision and The Hungarian Frontiers. London, 1934, Eyre and Spottiswoode, for the School of Slavonic and East European Studies in the University of London. Sproxton, Charles: Palmerston and the Hungarian Revolution. Cambridge, 1919, University Press.

Limes

55


Hornyák Árpád

A jugoszláv külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1918–1945 között*

Az egyik nemzetnek a másikról kialakított képét még egy jól körülhatárolt időintervallumra vonatkozóan sem könnyű minden részletre kiterjedően, objektíven bemutatni. Még akkor sem, ha látszólag az is segíti a dolgunkat, hogy csak egy bizonyos réteg szemszögéből kell láttatni azt. Ez a réteg ugyanis meglehetősen nehezen definiálható, illetve rendkívül heterogén, hiszen írók, politikusok, külügyi vezetők, diplomaták, újságírók, egyetemi oktatók alkotják. Miután a külpolitikai gondolkodás rész-összetevőinek magyarságképéről még nem állnak rendelkezésre alapkutatásokon alapuló résztanulmányok, írásomban nem vállalkozhatom a teljesség igényével a jugoszláv külpolitikai gondolkodás magyarságképének, Magyarország-képének bemutatására, mindössze kísérletet teszek annak felvázolására. A más nemzetről alkotott kép alakulására hatással vannak a korábbi együttélés tapasztalatai, az előző időszakok erőviszonyainak alakulása, kulturális kapcsolataik intenzitása, társadalmi rétegzettségük eltérései, a „civilizációs” szintjeik közötti különbségek, és még lehetne sorolni a befolyásoló tényezőket. Ezek az elemek az összkép formálásában játszanak meghatározó szerepet. Miután nem a teljes jugoszláv társadalom, hanem annak csak egy meglehetősen vékony, a külpolitikai kérdésekkel hivatásszerűen vagy alkalomszerűen foglalkozó rétegének magyarságképével kívánok foglalkozni, a fentebb felsorolt tényezők közül van olyan, amelyet nem tudok az összkép alakulásában betöltött súlyának és jelentőségének megfelelő mértékben vizsgálni. Az I. világháború végétől a II. világháború befejeződéséig eltelt szűk három évtized jugoszláv külpolitikai gondolkodásának ábrázolásához ezért más szempontokat veszek számításba: miként alakult a két nemzet világban elfoglalt helye? Milyen szerepet játszott Magyarország a jugoszláv (külön-külön szerb és horvát) külpolitikai elképzelésekben? Mennyire tekintette magára nézve veszélyesnek Magyarországot a délszláv állam, illetve mennyiben jelenthetett segítséget Jugoszlávia fennmaradásában? Hogyan befolyásolta a jugoszláv belpolitikában 1944/45-ben bekövetkezett kurzus- és elitváltás a magyarságkép, a Magyarországról alkotott kép alakulását? Írásomban igyekszem csomópontok mentén vázolni a magyarságkép alakulását. Ezt az indokolja, hogy Magyarország az adott időszakban változó mértékben és súllyal volt * A tanulmány az MTA–PTE Magyarország, Európa és Ibero-Amerika Kutatócsoport keretében készült.

Hornyák Árpád

56


jelen a jugoszláv külpolitikai gondolkodásban; voltak nála sokkal „érdekesebb” államok és nemzetek. A magyarokról alkotott kép akkor ragadható meg a legjobban, amikor Magyarország az érdeklődés előterébe került. Ilyen időszakoknak tekinthetők a világháborút követő esztendők, a magyar–jugoszláv barátkozás évei a húszas évek derekán, a Marseille-i merénylet ideje, majd a hadba lépés és a magyar közigazgatás visszaállítása a Délvidéken. Előrebocsátanám, hogy a Marseille-i királygyilkosság vagy az 1941. áprilisi háborúban való magyar részvétel, bár önmagukban is rendkívül fontosak, elsősorban mégis propaganda-szempontból voltak jelentősek, mivel a szorosan vett külpolitikai gondolkodásra nem hatottak olyan erősen, mint azt általában feltételezik. Inkább azt lehetne mondani, hogy ezek az elemek „csak” megerősítették, „igazolták” a magyarokkal, Magyarországgal szemben az első világháború végétől meglévő bizalmatlanságot. A jugoszláv társadalom és politikai közvélemény nézeteit, az ország politikáját és külpolitikáját, azon belül a Balkánhoz és Közép-Európához, illetve Magyarországhoz való viszonyát a két legjelentősebb társadalmi-kulturális folyóirat: a belgrádi Srpski književni glasnik („Szerb Irodalmi Közlöny”), illetve a zágrábi Nova Evropa („Új Európa”) közleményei, valamint a külügyi levéltári dokumentumok révén lehet a legjobban nyomon követni.1 A továbbiakban jórészt e két folyóiratra, valamint levéltári forrásokra, brosúrákra és visszaemlékezésekre támaszkodva próbálom bemutatni, miként ítélte meg a jugoszláv politika-követő közvélemény a balkáni és közép-európai térségre irányuló jugoszláv külpolitikát, hogyan tekintett a két régió és az államaik közötti együttműködésre, s milyen kép élt benne északi szomszédjáról. Érdemes kihangsúlyozni: a két periodika már megjelenésének helyszínéből következően sem vallott azonos nézeteket a jugoszláv kül- és belpolitikát érintő kérdésekben.2 Míg a Nova Evropa igen gyakran foglalkozott Magyarországgal és általában Közép-Európával, addig a Srpski književni glasnik hasábjain elvétve jelent meg Magyarország. Az 1929 és 1935 közötti időszakban mindössze hat írás foglalkozott Jugoszlávia északi szomszédjával, ebből is három a Marseille-i merénylet évére, 1934-re esett.3 * A két ország az első világháború után merőben eltérő helyzetbe került. Az addig soknemzetiségű Magyarország – a háborús vereség s az ország feldarabolása következtében – egy nagyhatalom társországából kisállami státusba került. Szerbia ellenben kicsiny, balkáni királyságból egy regionális középhatalom meghatározó eleme lett. Ám a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság nem csak etnikailag lett vegyes, de földrajzilag is heterogénné vált. Az etnikai sokszínűséget illetően figyelemre méltó kettősség jellemezte. Jugoszlávia létrejöttével Szerbia etnopolitikai törekvései jelentősen veszítettek fontosságukból, és jóformán kivesztek a szerbek külpolitikai gondolkodásából. Immár nem a nemzeti elv és – a gyakran kétes – történelmi jog alapján történő területgyarapítás volt az egyesült délszláv állam legfőbb külpolitikai törekvése, hanem a fennálló békerendszer megőrzése. Mindez nagymértékben megkönnyítette, megkönnyíthette volna az ország kapcsolatainak rendezését szomszédaival. A kapcsolatok alakulása terén viszont ezzel ellentétes irányban hatott az, hogy saját etnikai állományát jelentős számú, más nemzetekből kiszakított népességgel gyarapította. A nemzeti, etnopolitikai tényezők háttérbe szorulásával egyidejűleg előtérbe kerültek a geopolitikai tényezők. A korabeli délszláv szakírók a külpolitikai nehézségek egyik,

Hornyák Árpád

57


ha ugyan nem a legfőbb okaként azt a körülményt szokták felhozni, hogy Jugoszlávia – akárcsak a térség többi állama – nem tartozott kizárólag egyik vagy másik földrajzi egységhez sem.4 Miután területének jelentős részei a közép-európai térség peremterületeit képezték, Jugoszláviát nem lehetett egyértelműen balkáni államnak tekinteni, s kiterjedt tengerpartja okán a mediterrán térség államai közé is besorolható volt. Az egyes területek pedig – érthetően – különböző földrajzi egységek központjai felé gravitáltak, nagymértékben befolyásolva ezáltal az állam külpolitikáját.5 A Pannon-medence részei Közép-Európa, a tengermellék Olaszország és Albánia, míg a balkáni részek a Balkán felé vonzódtak (és vonzódnak mindmáig). Az ország elhelyezkedéséből fakadó külpolitikai „szétforgácsoltság” mindvégig kitapintható a két világháború közötti jugoszláv külpolitikai gondolkodásban, és még a második világégés alatt is nagymértékben meghatározta viszonyulását szomszédjaihoz, köztük Magyarországhoz. Jugoszlávia Közép-Európa-politikája szinte teljes egészében kimerült a Magyarországgal szemben létrehozott kisantant szövetségi rendszerében való részvételben. Miután Belgrád északi és északnyugati területi követeléseit döntő mértékben kielégítették,6 Jugoszlávia – további területi aspirációi nem lévén – jószerével teljesen érdektelennek mutatkozott Közép-Európa irányában. E térség helyett a Belgrád központú délszláv állam a Balkán felé tekingetett, és a már-már hagyományosnak mondható szerb külpolitikai célok megvalósításért tevékenykedett: kijutás az Égei-tengerhez, a vezető szerep megszerzése a Balkánon. A kisantant elegendő és hatékony védelmet ígért Magyarország revíziós törekvéseivel szemben. Biztonságérzete tovább nőtt IV. Károly visszatérési kísérletei kudarcával, a Habsburg-ház trónfosztásával. A továbbiakban Magyarország csak akkor vált Jugoszlávia számára jelentős tényezővé, amikor Belgrád megrendült balkáni helyzete más irányú diplomáciai kitörést sürgetett. Például a húszas évek derekán, majd a harmincas évek közepétől, amikor mind nyomasztóbbá vált az ország érdekeit is veszélyeztető nagyhatalmi befolyás. A frissen megszerzett nemzeti függetlenség, illetve a nemzeti aspirációk szinte maradéktalan megvalósítása felett érzett öröm a megszerzettek elvesztésétől való rettegéssel keveredett. Frissek voltak még az emlékek mindkét nemzetben. Jugoszlávia szentül – és nem alaptalanul – hitte, hogy Magyarország nem mond le elvesztett területeiről, s magyar oldalon sem tudták elképzelni e helyzet állandósulását. A jugoszláv külpolitikai gondolkodás magyarságképének alakítására hatással voltak a korábbi időkből származó emlékképeken alapuló érzelmek is, ám a délszláv állam érdekei voltak a döntőek. Az érdekek és az érzelmek adták meg a jugoszláv külpolitikai gondolkodás magyarságképének keretét. Tévedés lenne azt vélni, hogy a jugoszláv külpolitika irányítói nem értették meg az I. világháború utáni Magyarország „lelkiállapotát”, azt, hogy nem tud belenyugodni egyik napról a másikra megváltozott helyzetébe.7 Azzal is számoltak, hogy alkalmas pillanatban Magyarország törekedni fog elvesztett területei visszaszerzésére. E pillanat eljövetelét a jugoszláv politika természetesen minden igyekezetével akadályozta. A jugoszláv külpolitikai gondolkodás magyarságképét tehát leginkább a bizalmatlanság és gyanakvás jellemezte, bár ebbe a képbe időnként a magyar kultúra és életszeretet iránti elismerés is belefért. A világháború előtt a magyarokról alkotott sötét kép elsősorban a horvátok körében volt gyakori, szinte általánosnak tekinthető, míg a szerbek esetében a sötét tónusok – főleg az ó-szerbiaiak körében – a világháború után váltak dominánssá, amikor eljött az idő a Magyar Királysághoz tartozó területek megszerzésére.

Hornyák Árpád

58


A magyarokról alkotott vélemények egyrészt többnyire a 19. századból származó magyarságkép reprodukciói, másrészt jobbára a jugoszláviai magyar kisebbségre vonatkoznak. A negatív kép indoklására leggyakrabban hangoztatott érvek: a magyarok kései betelepítése a török kiűzése után, a magyar közigazgatás erőszakos asszimilációs tevékenysége (bár itt érdemes megjegyezni, hogy ez inkább a katolikus vallású bunyevác, sokác és horvát lakosság esetében volt érvényes és főleg eredményes) s a délszlávokkal szembeni elnyomó politika.8 Jugoszláviában a magyarokra az állam legjelentősebb kisebbségeként tekintettek. Ezt egyrészt viszonylag jelentős létszámuk, másrészt évezredes államiságuk indokolta, amelynek elvesztésébe nem nyugodtak bele.9 A délvidéki magyarokat a háború utáni szerb propaganda bevándorlókként igyekezett feltüntetni,10 a publicisztika pedig vad fosztogatóknak állította be a magyarokat, akiket aztán a szlávok civilizáltak. (Ezáltal is igyekeztek ellensúlyozni – feltehetően egyéb, politikai célokat szolgáló okok mellett – a magyar kultúrfölénynek a későbbi századok során kialakult gyakorlatát.)11 Ezekben a munkákban rendre megtalálhatók azok az állítások, amelyek szerint Dél-Magyarországon a török időkben szinte nem is voltak magyarok, s az újabb kori magyarok a 18–19. századi betelepülők utódai, vagy egyéb, asszimilálódott népelemek.12 A legtovább elmenő Lazar Stipić tendenciózus munkájában a magyar történészek és néprajztudósok írásaiból önkényesen válogatott idézetekkel igyekezett kimutatni: valójában az, hogy „magyar”, nem is létezik.13 A magyarok tulajdonságairól, vélt vagy valós erényeikről és hibáikról viszont alig írtak a közírók. Általánosnak tekinthető a világháború előtti korszakot jellemző „megalomániájuk” és magyarosító törekvéseik elítélése. Egyes szerzők, például a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó tekintélyes jogász, Ilija Pržić, a magyarokat éppen az ezeréves államiságuk feletti büszkeségük miatt tekintette megbízhatatlanoknak, akik képtelenek megbékélni az új helyzettel, következésképpen az új állam iránti lojalitásuk legalábbis megkérdőjelezhető. A jugoszláviai magyarok társadalmi rétegződésének jellemző vonásaként a városi és falusi lakosság szétválását jelölte meg, valamint azt, hogy a magyar értelmiség elszigetelődött a szélesebb tömegektől.14 A magyar kisebbségről egy, az 1930-as évek elején készített összefoglalóban a magyarok úgy jelentek meg, mint természetüknél fogva lázadók, soviniszta szellemben nevelkedettek, akik büszkék évezredes kultúrájukra, nemzeti és állami múltjukra. „A magyarok mindig hittek faji felsőbbrendűségükben és annak eleve elrendeltségében, hogy uralkodnak más nemzetek fölött. Azonban 1918-ban nem csak feltartóztatták őket területi és kulturális expanziójukban, hanem vissza lettek szorítva tényleges etnikai határaik közé, s államukat a többi államhoz mért valódi értékére csökkentették.”15 Összességében elmondhatjuk, hogy a szerb politikai elit körében a délszláv állam területén élő kisebbségek közül – az albán után – a magyarról alakult ki a legnegatívabb kép.16 A magyarság negatív megítélését jól jellemzi, hogy a vajdasági zsidóság egyik fő „hibájaként”, negatívumaként – a gazdasági kizsákmányolás sztereotípiája mellett – éppen a magyarok támogatását emlegették.17 * Az irodalmárok, bár nem feltétlenül számítottak a külpolitikai kérdések avatott ismerőinek, írásaikkal mégis komoly hatást fejthettek ki a külpolitikai gondolkodás magyar-

Hornyák Árpád

59


ságképének alakulására, hiszen vezető lapokban, így többek között a Nova Evropa-ban közölték cikkeiket. Témánk szempontjából két irodalmárt kell kiemelni: a magyarországi, csongrádi születésű szerb írót, Miloš Crnjanskit, aki egyébként – több szerb írótársához hasonlóan – a diplomáciai pályán is tisztes karriert futott be, illetve a huszadik századi horvát irodalom meghatározó alakját, a világháború előtt a pécsi hadapródiskolában kadétoskodó Miroslav Krležát. Crnjanski közvetlenül az első világháború után még elismeréssel írt a magyar kultúráról, a fiatal magyar irodalomról és egyáltalán a magyarokról, akiket egyik írásában népe legnemesebb ellenségeinek nevezett.18 A második világháború előtti magyarországi utazásai kapcsán azonban már negatívabb képet rajzolt a „Horthy-Magyarországról”. „A magyarok nem ismerik a szomszédjaikat – írta –, s talán nincs még egy nép Európában, amely ennyire kevéssé lenne tisztában annak lényegével, ami vele és körülötte történik.” Visszatetszőnek találta a magyarok nacionalizmusát, magyarkodását, és jellemező tulajdonságuknak tartotta a felszínes úrhatnámságot.19 Crnjanskihoz hasonlóan, Miroslav Krleža is a legfiatalabb európai irodalmak közé sorolta a magyart. A Nova Evropa 1922. évi 11-es, részben Magyarországnak szentelt számában a nagy horvát író Petőfi és Ady, a magyar irodalom két lobogója című írásában Zrínyi Miklóssal kezdődően vezette végig a magyar irodalmat. Közben leszámolt azzal a történelem- és irodalomkönyvekben, illetve a publicisztikában meggyökerezett sekélyes és hamis képpel, amely szerint a magyarok Attila, Baján, Timur Lenk és Szulejmán sorába illeszkedve érkeztek a Dunához, leverték Szvatoplukot, lerombolták a szlávok szervezetét, Szent Istvánnal megalakították a magyar királyságot, amely immár egy évezrede folyamatosan fennáll. Krleža igen kritikusan viszonyult a 19. század második felének magyar irodalmához, és egyáltalán a magyarországi viszonyokhoz. A kiegyezés utáni magyar irodalmat szerinte a képmutatás, a hazugság és az üres formaságok uralták. Az irodalmat elmarasztaló ítéletét kivetítette a magyarországi élet egészére is, amelyet elbürokratizálódottnak és anyagiasnak nevezett. A magyar irodalom helyzetének és változásainak bemutatásán keresztül Krleža írásában a századfordulós évek Magyarországa is megjelent: az udvarhű feudalizmus, a vármegyei grófi-dzsentri mentalitás, az állami függetlenséget a fekete-sárga dinasztiának s az etatista vállalat profitját a kapitalista zsidónak eladó ország.20 Miközben a Tanácsköztársaság utáni ifjú írónemzedék hányattatásáról írt, az olvasó elé tárt egy roppant negatív Magyarország-képet is. A helyzetet a 48-as vereség utáni helyzethez hasonlította. „Ma a Kárpát-medencét a boldogságos Szűz Mária hidalgóinak, a Habsburg-lobogók vitézeinek, a magyar szent korona híveinek árnyéka lengi be, Őfőméltóságának, Horthy Miklós admirálisnak, az aranygyapjú grófjának és a Mária Terézia rend bárójának árnyéka tölti be. Ma az irodalmat ő írja, Őfőméltósága, az ezeréves királyság kormányzója, a Britannia Hotelben és a jezsuita bandákban lévő k. u k. svarcgelb [fekete-sárga – H. Á.] hóhérok védelmezője, akik embereket mészárolnak, miközben Árpádról, Szent Istvánról zengik győzelmi dalaikat. A magyar irodalmat ma a szerencsétlen nemzet vérével írják, a folyók véres tetemeket vetnek ki magukból, és internálótáborokban ezrek halnak meg az éhségtől és fertőzésektől. Az »Ördögök« Molnártól és a »Tájfunok» Lengyeltől, valamint Rákosi Viktor tárcái, amelyek ma a hivatalos magyar irodalmat jelentik, nyilvánvaló hazugságok. Ez a hazugság nem volt ennyire plasztikus pár évvel ezelőtt, de ma Pesten nincs irodalom, nincs ész és szív, ami helyette van, az csak papír és »blöff«: zsidó konjunktúra, profit, reklám, katolikus egyház, császári és királyi talár és k. u. k. szolgálati szabályzat, s

Hornyák Árpád

60


mindennek vajmi kevés köze van a magyar lélekhez. A magyar lélek, miként 48 után Vörösmarty, végletesen elgyötört, a cigányzenét hallgatja és a szelet, ahogy éjszaka a sötétségen keresztül süvít: Mi zokog, mint malom a pokolban? Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények?”21 Ez a sötét kép tekinthető jellemzőnek a húszas évek elejéig. A délszlávoknak nem volt nagyobb ellenségük a magyaroknál, akik amióta Európába érkeztek, azon vannak, hogy a szlávokat elnyomják, beolvasszák és kihasználják. A vad ázsiai hordákban érkező magyarok elragadták a letelepült, békés szlávoktól a földjeiket, s amit maguk nem tudtak elorozni, annak megszerzésében a rokonaikat segítették – olvashatjuk a Nova Evropa 1922. évi 11-es számában egy másik szerzőtől. A cikk legmegdöbbentőbb fejtegetése, hogy a magyarok a törököket segítették a délszlávokkal szemben. A szerző kétségtelen ténynek vette, hogy a rigómezei csatavesztés is a magyaroknak „köszönhető”. A sötét képet rajzoló írásban ugyanakkor benne rejlett a jövő új, világosabb színekkel megrajzolható képének lehetősége is, amit azonban, más írásokhoz hasonlóan, ez is a magyarok magatartásától tett függővé. Az optimista hozzáállást azzal magyarázta, hogy a világháború véget vetett a magyarok uraskodásának, s ha vannak is még törekvések Magyarországon, márpedig vannak, hogy visszaszerezzék régi szerepüket, ezeknek semmi esélyük. „Az erőszak és félrevezetés még hosszú ideig eltarthat, de elmúlt a magyar katonáskodás évezrede. A magyarok részére csakúgy, mint más nemzetek számára, új időszak kezdődött, amelyben a törzsi sovinizmusnak és agresszív nacionalizmusnak szárnya törött, s egy nap majd végleg eltűnik.” Éppen ezért, a cikk írója hitet tett amellett, hogy a magyarokról nem szabad a háború előtti szóhasználattal élni, s már-már patetikus fogadalmat tett maga és a Nova Evropa szerkesztősége nevében, hogy a jövőben nem fogják a magyarokat ellenségüknek nevezni, sem annak tartani. „Ellenkezőleg, a Nova Evropa és mindannyiunk álláspontja az, hogy a magyarokban egyedül a barátot lássuk, legközelebbi szomszédunkat, s amennyiben honfitársaink, úgy született testvéreinket.”22 * A belgrádi külügyminisztérium, a „Sárga Ház” tisztviselőit befolyásoló, helyszíni információkon alapuló jelentések azonban nem ennek a pozitív magyarságképnek a közeli jövőben esedékes megfestését vetítették előre. Sokkal inkább a Krleža írásában megrajzolt, terrort nyögő Magyarország képét erősítették meg.23 Miként a jugoszláviai magyar emigráció vezetőitől származó vélemények is. A negatív magyarságkép formálásában egyébként nem elhanyagolható szerepet játszott a magyar emigráció, melynek egyik-másik akciója mögé felsorakozott a jugoszláv külpolitikai vezetés is. Persze vitathatatlan tény, hogy a jugoszláv külügyi vezetés azért állt az emigráció Magyarországot besötétítő akciói mögé, mert azok Jugoszlávia külpolitikai érdekeit szolgálták.24 A megvizsgált dokumentumokból az világlik ki, hogy ez a kép egyáltalán nem állt távol attól a vélekedéstől, amit Belgrádban egyébként is vallottak Magyarországról.

Hornyák Árpád

61


Amikor ellenben a kapcsolatok javultak, mint 1926–1927-ben, akkor megjelenhettek olyan írások is, mint amelyet a Nova Evropa 1927/5. számában közöltek,25 s amely alig tartalmazott elmarasztaló megjegyzéseket az északi szomszédról. A lap budapesti tudósítója által jegyezett cikk még a magyarokban égő revánsvágyat is megértéssel kezelte, amit nem annyira bosszúnak, mint a régi helyzet visszaállítására, az „elragadott” területek visszaszerzésére irányuló vágynak tekintett. Elismeréssel szólt a magyar alkotmányról, amellyel a magyarok joggal dicsekszenek, mert azt nem „felülről” vagy „alulról” kikényszerített törvénnyel, nem is zsarnoki döntéssel hozták létre, hanem évszázados jogi fejlődés eredményeként alakult ki, amelyhez hasonlóval Európában csak Nagy-Britannia dicsekedhet. Ennek az alkotmánynak a hagyományából és kontinuitásából logikusan következő igénynek találta, hogy visszaszerezzék Szent István Koronájának országait. Biztosra vette azonban, hogy amíg Magyarország a revánsról és restaurációról álmodozik, addig Jugoszlávia ellenségeinek táborában lesz. (Annak megjósolására nem mert vállalkozni, hogy Magyarország mikor hagy fel az álmodozással.) Ha számbelileg nem is tekintette erős államnak Magyarországot, a Jugoszláviával szembeni ellenséges magatartását – fegyveres összetűzés esetén – veszélyesnek tartotta országára nézve.26 Gazdasági szempontból a cikk a legnagyobb elismeréssel írt Magyarország háború utáni teljesítményéről. Kiemelte az aranyalapra való áttérést, azt, hogy Magyarország ily módon bekerült azon kevés európai állam közé, amelynek aranyalapú valutája van. És ezt egy olyan állam érte el, „amelyik elvesztette a háborút, átélte a kommunista rendszert és a fehérterrort, elveszítette területének nagyobb részét, miközben a győztes hatalmak, az angolszászokat leszámítva, vagy nehéz pénzügyi helyzetben vannak, vagy alig tudják fenntartani valutájuk értékét messze a paritás alatt” – olvashatjuk a méltatlankodással vegyes elismerést a tudósításból. A továbbiakban, a sorok között olvasva, a közép-európaiság és a balkáni viszonyok összehasonlítására bukkanhatunk, valamennyi vonatkozásban a közép-európai államról, Magyarországról alkotott pozitív képpel. „Magyarországnak van hitele külföldön, de el kell ismerni, meg is érdemli: nem történhet meg, hogy az állam nem teljesíti kötelezettségeit hitelezői irányában, Magyarország nem akarja kijátszani kötelezettségeit, még arra is ügyel, hogy ingatag helyzetű magánvállalatok ne tegyék tönkre az ország hitelképességét. Nem hallani nagy botrányokról, amelyek egyes államokban a minisztereket és politikusokat lopással és sikkasztással hozzák összefüggésbe.”27 „Itt is nehéz idők járnak, azonban e nehézségek leküzdésén keresztül vezet az út a mai méreteiben csökkent Magyarország normalizálása és szükségleteinek kielégítése felé. Közmunkák folynak, a városok tiszták és rendezettek, egyúttal így próbálják meg megoldani a munkanélküliséget a megalázó alamizsnaosztás helyett. Nem találunk koszos és felsöpretlen villamos kocsit, és bármennyire sokan vannak is a jelenlegi, rejtett diktatórikus rendszerrel elégedetlenek, el kell ismernünk: ez a rendszer kivezette az országot a káoszból, gazdaságilag felemelte, helyreállította a közbiztonságot, amit sok államban megirigyelhetnek. Egyébként is, Európa melyik szegletében nem fordul elő, hogy a parlamentarizmus és a nyilvánosság szabadsága nem kerül krízisbe vagy torkollik esetenként katasztrófába?” – menti fel a korábban sokat vádolt magyar rendszert a cikk írója. Ez az írás azon ritka pillanatok egyikének szülötte, amikor a két állam között a viszony igen kiegyensúlyozott, a korábbi és későbbi időszakokkal összevetve szinte harmonikus volt. A Magyarországról nagy általánosságban vallott kép mindazonáltal a jugoszláv külügyi gondolkodásban az volt, hogy ott „feudális-junker” rendszer uralkodik, amelynek semmiképp sem szabad kedvezni. Egyszersmind a magyarokról elismerően is vélekedtek,

Hornyák Árpád

62


mert minden „irracionalitásuk” ellenére – amit a revizionizmus vak szolgálata okán, talán nem is alaptalanul feltételeztek róluk – a belgrádi külügyi vezetés képesnek tartotta őket arra, hogy a haza és a nemzet érdekeinek érvényesítése érdekében felül tudjanak emelkedni rögeszméiken. „A magyarok – írta a jugoszláv külügyminiszter, Vojislav Marinković – különösen a hatalmon lévő junker-feudális réteg, valamint a művelt, iskolázott osztályok szenvedélyes hazafiak, akik készek lennének a rendszerváltásra is, feltéve, ha meggyőződnének arról, hogy ezzel a külpolitikai sikereket mozdíthatják elő.” Ezzel, tehát a nemzeti érdekek mindenek feletti voltával magyarázta Marinković Károlyi Mihály szociáldemokrata-demokrata kormányalakítását, és azt is, hogy Károlyi kész volt átadni a hatalmat a bolsevikoknak.28 Ez a vélemény pedig, akárhogy is nézzük, komoly elismerésnek számított. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezt az – egyébként szimpatikusnak tartott – hazafiasságot és a nemzeti célokért való magyar önfeláldozást a jugoszláv külügyminiszter az országa szempontjából kifejezetten veszélyesnek tartotta.29 Az új délszláv állam igyekezett felszámolni korábbi – vélt, de sokszor valós – alárendelt gazdasági-pénzügyi helyzetét, amely elsősorban a kettős monarchia két központja, Budapest és Bécs vonatkozásában volt jelentős. Az e törekvés jegyében autarch gazdaságra berendezkedő Jugoszláviában még a húszas évek derekán is nagy súllyal estek latba azok a vélemények, melyek szerint a gazdasági kapcsolatok élénkítése elsősorban magyar érdek, s Jugoszlávia csak maga alatt vágja a fát, amennyiben piacot biztosít a magyar termékek számára, hiszen ily módon egy potenciális ellenfelét erősíti. Még elevenen éltek a Monarchiával szembeni gazdasági függés emlékképei, s attól tartottak, hogy a magyar gazdaság megerősödése maga után vonná a jugoszláv gazdasági erőforrások magyar kiaknázását. Éppen ezért az északi szomszédot – békés kijelentései ellenére – Jugoszlávia ellenségének tartották.30 A Magyarországnak nyújtandó népszövetségi kölcsön 1923/24-es opponálásakor a gazdasági kérdést politikai kérdésként kezelték. Azon az állásponton voltak, hogy a gazdaságilag megerősödött Magyarország veszélyes szomszédja lesz Jugoszláviának.31 Ebben a kérdésben a gazdasági világválság hozott jelentősebb változást. Belgrádban ekkor a Balkán mellett Közép-Európa irányában is keresték a kitörési pontokat. Az együttműködés lehetőségét elsősorban a Jugoszláviához hasonló helyzetben lévő, agrárjellegű államokkal keresték, így például Magyarországgal. Ha nem is „barát a bajban”, de legalábbis egyfajta sorstársi szerepkörben jelent meg ekkor Magyarország, s az együttműködés valamilyen formáját Jugoszláviában is evidenciaként kezelték a harmincas évek elején. Ennek szükségességét azonban nem mindenki a gazdasági kényszerből vezette le. A Nova Evropa hasábjain publikáló Aleksandar Donković például geopolitikai okokra hivatkozva szorgalmazta a térség államainak együttműködését. A kedvezőtlen geopolitikai határokért a párizsi békekonferenciát hibáztatta, amely döntései meghozatalánál elsősorban a nemzeti elvet helyezte előtérbe.32 A geopolitikai kritériumoknak az újonnan létrejövő államok nagyon kevéssé feleltek meg, ezért fennmaradásukat és a kedvezőtlen geopolitikai feltételek káros hatásainak elhárítását az érintett államok csak megfelelő egyezményekkel, szövetségek kötésével és egyéb politikai eszközök foganatosításával tudják biztosítani. Más szóval, a Duna-medence és a Balkán-félsziget államai geopolitikai problémáik megoldására és saját biztonságuk érdekében szoros együttműködésre vannak ítélve – írta Donković.33 *

Hornyák Árpád

63


A magyarokról magas hivatali pozícióból közvetlenül informálódó, velük közvetlen kapcsolatban álló személyek elsősorban a budapesti jugoszláv követek voltak. Az 1930as évek elején született feljegyzéseikből igen határozott magyarságkép bontakozott ki. Jovan Dučić 1932 nyarán készített országjelentésében nem túl kedvező a magyarokról festett kép. Ismét előbukkant benne a szerbségnek az a régi fájdalma, hogy a magyarok nem tekintik őket egyenrangúaknak kulturális téren. Ezt Dučić azzal hárította el, hogy a magyarok ugyan nagyon rátartiak ezeréves kultúrájukra,34 mégsem tudnak felmutatni egyetlen eszmei irányzatot – sem vallásit, sem politikait vagy társadalmit – amit ők adtak a világnak, s egyetlen európai jelentőségű névvel sem büszkélkedhetnek, ellentétben a jugoszlávokkal. Aggasztónak tartotta a magyarok állítólagos rendületlen fegyverkezését és azt, hogy erőt merítettek a nemzetközi folyamatok rájuk nézve kedvezőnek ítélt eredményeiből, a nagyhatalmak Magyarország iránti egyre barátságosabb viszonyulásából. Ennek az lett az eredménye – írta méltatlankodva -, hogy „Magyarország Bethlen szellemi vezetésével felemelte fejét, és elfelejtette, hol is van a helye.”35 Dučić a magyarokat levanteieknek nevezte, akik ázsiai módon hisznek a csodákban, még a mágiában is, különösen a ráolvasásban. Egyébként a magyarságot sem faji, sem társadalmi vonatkozásban nem tekintette jól meghatározható egységnek. Fajilag azért nem, mert olyan mértékben keveredtek a németekkel, románokkal, zsidókkal és a szláv törzsekkel, hogy már szerintük sem maradt semmi bennük az eredeti, primitív magyar tulajdonságokból. Társadalmi rétegzettségük alapján Dučić arisztokráciára és polgárságra osztotta fel a magyarokat. Az arisztokratákon belül megkülönböztette az ősi magyar királyi nemeseket és a Habsburgok által nemesítetteket. Az első csoportba tartozókat nemzeti érzésűeknek és osztrákelleneseknek, míg az utóbbiakat mindig is a Habsburgokhoz ragaszkodóknak és a Habsburg-hagyományokhoz kötődőeknek tartotta. A polgárságot is kétfelé osztotta: a gazdag, jobbára kikeresztelkedett zsidókra és a szegény, magyar eredetű polgárságra, amely – véleménye szerint – gyakorlatilag semmit sem számított.36 Bizonyos mértékben kollégájához hasonlóan vélekedett ekkortájt Milan Đ. Milojević, a húszas évek elejének budapesti jugoszláv követe is, aki azonban több megértést tanúsított a magyarok iránt, ami azért érdekes, mert korábban, budapesti ténykedése idején bizony meglehetősen ellenségesen viszonyult Magyarországhoz és általában a magyarokhoz. Milojevićnál is előbukkantak a régi toposzok, miszerint a számbelileg gyenge, azonban katonailag jól szervezett magyarok sikerrel terjesztették ki hatalmukat a nem magyar törzsekre, de egyidejűleg kompromisszumokra is kényszerültek a nem magyar népekkel. Már az első magyar király heterogén államként jellemezte országát, hangsúlyozva, hogy „egy királyság, amely csak egy nyelvet beszél és egy hagyománya van, gyenge.” (Az idegen népelemek jelenlétét, az egykori magyar állam etnikai heterogenitását az etnikai homogenitásukra oly büszke szerbek gyakran kiemelték.) „A leginkább katonai és földművelő képességeikről ismert magyarok a legújabb időkig nem sok hajlandóságot és képességet mutattak a pénzügyi és kereskedelmi-ipari jellegű ügyletek iránt – írta az egykori követ. Ahogy ezek az újabb gazdasági ágazatok fejlődtek, úgy nőtt az idegen eredetű lakosság, főleg a németek és a zsidók beáramlása, akik egyre jelentősebb gazdasági-pénzügyi tényezővé váltak, különösen a városokban.”37 Történelmi áttekintésében Milojević az országnak a Habsburgok hatalma alá kerülését látta kulcsfontosságúnak, amikor is a magyarok spontánul és szinte öntudatlanul szélesre tárták kapuikat a német befolyás és hatások előtt. A Habsburgok megosztották a magyar

Hornyák Árpád

64


nemességet: sokan lelkesen támogatták a dinasztiát, de azok voltak többségben, akik szemben álltak vele. A dinasztiával való szembenállásból vezette le a magyar lakosság mintegy felének áttérését a lutheránus vallásra, valamint az 1848-as forradalmat is. „Az ellentéteket az 1867-es kiegyezés zárta le, majd a kiegyezés aláírásának napjától 1918-ig a magyarok abban a hitben ringatták magukat, hogy nagy nemzet.” Milojević is vallotta azt a Jugoszláviában általánosnak tekinthető nézetet, hogy a Habsburg Monarchia felbomlásával Magyarország elveszítette ugyan területeinek és lakosságának kétharmadát, de ezzel semmilyen igazságtalanság nem történt, mert azon területek és népek kerültek ki a fennhatósága alól, amelyeknek semmi közük nem volt a magyar fajhoz.38 „Az elmúlt 13 év során Magyarország nem tudott teljesen magához térni, és nem tudta józanul felmérni a valóságot. A magyar államférfiak jelentős része még mindig a háború előtti hipnózisban és abban a meggyőződésben él, hogy Magyarországnak civilizációs missziója van Közép- és Délkelet-Európában. Ezektől az illúzióktól megszállva, a magyar politikusok szövetségeket és egyezményeket keresnek még ott is, ahol az elmúlt századokban semmilyen segítséget nem kaptak. Ezek a magyar közszereplők gyötrelmes múltjuk végzetes hatása alatt állnak. A múltban a magyarok sokat hullatták drága vérüket, és eltékozolták nemzetük erejét, míg eljutottak a kiegyezésig, a kiegyezés azonban legjobb fiaik szerint is katasztrófa volt, mert a nagy pángermán politika áldozataivá tette őket.” Az új Magyarország pszichológiai átalakulás alatt áll, pendített meg Milojević békésebb húrokat. Időt kell adni neki – írta –, hogy a múlt álmainak birodalmából átérjen a jelen valóságába, és belássa: kis nemzetként leginkább a szomszédaival kell baráti kapcsolatokra és együttműködésre törekednie, hogy megőrizhesse állami függetlenségét.39 * Az 1930-as évek derekán a világban bekövetkezett változások és az európai erőviszonyok átalakulása a jugoszláv közvéleményre is nagy hatást gyakorolt, és megerősítette a térség kis államai összefogásának szükségszerűségéről korábban is fel-felbukkanó nézetek létjogosultságát. A délszláv állam nehéz külpolitikai helyzetét főleg abban látták, hogy északról Jugoszlávia a német Drang nach Osten természetes kifutási terepét képezte. Azzal számoltak, hogy mivel Németország Nyugaton és Keleten Franciaország és a Szovjetunió közé szorult, melyek túl erősek számára, a német expanzió (a legkisebb ellenállást választva) előreláthatóan Ausztrián és Magyarországon keresztül, a Száva és a Morava völgyében az Adriai- és az Égei-tenger irányába fog érvényesülni. Keletről Bulgária részéről lehetett támadásra számítani, míg Nyugat felől kettős veszélynek volt kitéve a jugoszláv állam: Olaszország politikai és a Vatikán szellemi, kulturális expanziójának.40 Az idő múlásával és a nemzetközi helyzet változásával egyre inkább csökkent a kisantant jelentősége Jugoszlávia számára. Belgrád szempontjából ugyanis a szervezet célja a Habsburg-restauráció megakadályozása és a magyar revizionizmus féken tartása volt. A Habsburg-restauráció veszélyét ugyanakkor már elhárította Németország nyílt fenyegetése, miszerint akár fegyverrel is kész megakadályozni azt Ausztriában. A Magyarországgal megkezdett tárgyalások révén pedig – ismerve Németország és a mellé felsorakozó Olaszország véleményét a magyar területi követelések támogatásáról – a magyar revíziós törekvések sem jelentettek többé a szemükben jelentős veszélyt. Mindez

Hornyák Árpád

65


természetesen befolyásolta a magyar–jugoszláv kapcsolatokat, s ezáltal hatott a magyarok jugoszláviai megítélésére is. A kép tudatos és érdemi retusálására azonban nem igazán jutott idő. Az áprilisi háború – és benne Magyarország részvétele – a legkevésbé sem volt alkalmas a magyarságkép pozitív irányban történő elmozdulására. A jugoszlávok érzéseit nagyban meghatározta az a tény, hogy Magyarország a Független Horvát Állam kikiáltása után – semmisnek tekintve az 1940. december 12-én kötött örök barátsági szerződést – 1941. április 11-étől részt vett a Jugoszlávia elleni támadásban és megszállta, majd 1941 decemberében törvényi úton is visszacsatolta a Délvidék jelentős részét (Bácskát, a Baranyai háromszöget, a Muraközt és a Muravidéket). Momčilo Ninčić, az emigráns kormány külügyminisztere – az országa és Magyarország között beállt hadiállapot ellenére is – úgy vélte, hogy az erős Jugoszlávia helyreállítása esetén könnyen javítható lesz a Magyarországgal való viszony, és Belgrád lehet a „döntőbíró” Románia és Magyarország között.41 A Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottságának 1941. április 15-én közzétett kiáltványa már kevésbé elnézően nyilatkozott: magyar és bolgár imperialistákról írt, „akik csatlakoztak a nagy imperialista hódítókhoz, hogy ők is kiragadjanak egy-egy húsdarabot Jugoszlávia vérző testéből.”42 A magyarságkép sötétedésére azonban igazán nagy hatással a „hideg napok”: a magyar csendőrség és katonai erők által 1942 januárjában, Újvidéken és a sajkás kerületben végrehajtott tisztogatások voltak.43 Ezt követően a második világháború egész időszakára vonatkozóan természetesnek tekinthető, hogy a magyarságra, pártállásra való tekintet nélkül, mint megszállókra néztek, – függetlenül attól, hogy partizánharcot folytató kommunistáról, kivárásra berendezkedő csetnikről, emigráns politikusról, kollaboráló horvát usztasáról, netán a szerb bábállam képviselőjéről volt szó.44 A változás ezen az egységesnek tűnő képen majd a jugoszláv politikai porondon egyedüliként talpon maradó Jugoszláv Kommunista Párt gondolkodásában lesz igen markáns és témánk szempontjából jelentős. Ez esetben ugyanis a kollaboráló fasiszta csatlós képét – egy rosszat sejtető háború végi „közjáték” után, amely a „hideg napokra” válaszoló „még hidegebb napokban” öltött testet – szinte egyik napról a másikra váltotta fel a testvéri, baráti nemzet képe. Az más kérdés, hogy ez a kép mennyire volt őszinte, s mennyire felülről/kívülről megrajzolt.45 Jegyzetek 1

Azon persze el lehet merengeni, hogy egy folyóirat meghatározó tekintéllyel rendelkező szerkesztője által írt cikkek és reflexiók mennyire tükrözik a társadalom valamely rétegének véleményét. De talán az a körülmény, hogy e véleményeket egy meghatározott olvasóközönség olvasta, következésképpen egy meghatározott réteg kapott „lehetőséget” e véleményekkel való azonosulásra, feljogosít bennünket arra, hogy feltételezzük: e rétegtől legalábbis nem álltak távol azok a nézetek, amelyeket a szerkesztő, illetve a cikk írója kifejtett. A Književni glasnik külpolitikai rovatát a 20-as és 30-as években szinte kizárólag Jovan M. Jovanović (Pižon), egykori londoni szerb követ és parlamenti képviselő írta Inostrani („Külföldi”) álnéven. Ennél némileg heterogénebb képet mutatott a Nova Evropa külpolitikai rovata, amelyben leginkább a lap főszerkesztője, Milan Ćurčin, illetve a folyóirat genfi tudósítója, R. Mitković foglalkozott külpolitikai kérdésekkel.

Hornyák Árpád 2

3

4

6 5

7

8

9

10

11

12

14 13

15

16

18 17

66


A zágrábi Nova Evropa a világháború utáni időszak jugoszláv külpolitikáját egyértelműen keleti politikaként jellemezte, amelynek volt létjogosultsága Szerbiának a Török Birodalommal és a Monarchiával szemben folytatott küzdelmei idején, de a megváltozott körülmények közepette kifejezetten károsan hatott az ország helyzetére. Ljubomir Petrović: Jugoslovenska država i društvo u periodici 1920–1941. Beograd, 2000, ISI, 174. o. A lap külpolitikai rovatának főszerkesztője, Jovanović ezt azzal magyarázta, hogy elsősorban a balkáni ügyekkel kell foglalkozniuk, s csak utána fordíthatják tekintetüket más irányba. Srpski književni glasnik, XXVI. 1929, 627. o. Aleksandar Donković: Naša orijentacija u Srednjoj Evropi. Nova Evropa. Knjiga XXIII/5. 1931, 331–334. o. Uo. Leszámítva a Karintia egy részére vonatkozó igényét Ausztria irányában és a baranyai területek, elsősorban Pécs és környéke megtartására irányuló követelését Magyarország felé. 1921 után ezek „elvesztésébe” is belenyugodtak, és gyakorlatilag a 2. világháború végéig nem pendítették meg a kérdést (akkor is csak Karintia vonatkozásában). Panta Gavrilović jugoszláv külügyminiszter-helyettes közlése Hory András belgrádi magyar követnek. Idézi Hory András: Bukaresttől Varsóig. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt írta, magyarázó jegyzetekkel ellátta: Pritz Pál. Budapest, 1987, 139. o. Mindez hangsúlyos szerepet kapott a békekonferenciához benyújtott, a jugoszláv területi követeléseket alátámasztó memorandumban is. Daka Popović: Banat, Bačka i Baranja. Savremeni nacionalni, politički i društveni problemi. Novi Sad, 1935, 33−34. o. Ez ugyan megfelelhet a történelmi tényeknek, viszont aligha lehet a szerb és más délszláv elemet több joggal őshonos nemzetnek tekinteni az egykori Magyar Királysághoz tartozó vidékeken, mint a (török elől elmenekült magyarok helyére visszavándorló) magyarokat. Petar Pekić: Povijest oslobođenja Vojvodine. Subotica, 1939, 12−15. o. Ami egyúttal feltárta a féligmeddig öntudatlanul létező kulturális alárendeltséget is. Zoran Janjetović: Nacionalne manjine u očima srpske elite 1918−1941. In Срби и Југославија – држава, друштво, политика. Београд, 2007, 118–143. o. A tanulmányt tartalmazó kötetet nem sikerült megszereznem, ezért a szerző által rendelkezésemre bocsátott kéziratot használtam. Ez magyarázza a pontos oldalszám megjelölésének hiányát a lenti jegyzetekben. Janjetović: i. m. Idézi uő. Arhiv Jugoslavije (a továbbiakban: AJ) F 398. f. f. Ugyanakkor voltak elismerő jellemzések is a magyarokról. Radivoj Simonović a Vajdaság néprajzáról írt munkájában a magyarokat friss, életerős, vidám, kitartó, hazaszerető hősökként írta le. Hozzátette, hogy szeretnek inni és mulatni, és fejlett földművelési kultúrával bírnak, s így igen alkalmasak lennének a dél-szerbiai területek benépesítésére. Idézi Janjetović: i. m. Ehhez az új helyzethez Magyarország nehezen tud alkalmazkodni. A magyarok nagyon nehezen törődnek bele abba, hogy a jelenlegi határok megváltoztathatatlanok, pedig a határváltoztatásra irányuló minden törekvésük megbukott – olvashatjuk az Avakumović gyakornok által a jugoszláviai magyar kisebbségről készített elaborátumban. 1932. november 1. AJ 159-58. Janjetović. i. m. Uo. „Szeretem a fiatal kultúrákat, és a magyarok mindig is legnemesebb ellenségeink voltak, különösen legyőzöttként.” Idézi Ana Otesević: Tako je mislio Crnjanski. Lásd http://www.nin.co.yu/1999-11/18/10508. html (letöltve: 2008. július 19.)

Hornyák Árpád 19

67


Idézi Nyomárkai István: A szerbek és horvátok magyarságképe. História, 1998. 9−10. sz. 23. o. Nova Evropa. Knjiga IV., broj 11. 1922. 04. 11. A vármegyei központok újságírók, novellisták, tudósok légióit bérelték fel, hogy a fennálló rendszer dicséretét zengjék. A magyar szupremácia érdekében komédiázni, harsogni és reprezentálni kellett Európának. Könyvtárakat és akadémiákat alapítottak, panteonokat építettek, kongresszusokat rendeztek és jubileumokat ünnepeltek. Hozzá nem értők légiója vállalt részt ezekben, így tákolták össze a modern magyar irodalmat és történelmet. „Garay és Bajza, a három báró: Jósika, Kemény és Eötvös, a híres Jókai, Szigligeti, Arany és Tompa, ők az a három oszlop, amelyen a kiegyezés utáni magyar irodalom épülete nyugszik.” 21 A legkevésbé sem érzem magamat kompetensnek irodalmi kérdésekben állást foglalni, azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy Krleža fordításában a központozás, és így a vers értelme is némiképp eltér attól, amit Vörösmarty a Vén cigány című költeményében használt. Krleža fordításában a második sort kérdőjel zárja, míg a harmadik végére felkiáltójelet tesz, – a tartalmát így lehetne visszaadni: „Vert hadak vonulnak ott és összetört remények!” (To zgažene vojske idu i slomljene nade!). Uo. 22 Uo. 23 1923 júniusában a szabadkai állambiztonsági rendőrség havi jelentése a magyarországi helyzetet kaotikusnak írta le, ahol a szélsőséges elemek birtokolják a korlátlan hatalmat, és Horthy elvesztette tekintélyét az Ébredő Magyarok brutális megnyilvánulásai miatt. A jelentés szerint a társadalmi osztályok közötti antagonizmus nagy. A nép széles rétegei gyűlölik a délszlávokat, de mindemellett nagyon is komolyan számolnak azok katonai potenciáljával. 1923. június. AJ 395-9-94. 24 A Károlyi Mihály, Jászi Oszkár és Linder Béla által fogalmazott, a belgrádi kormányhoz eljuttatott memorandum esetében is ez állt a háttérben. A memorandum, amelyet a jugoszláv kormány támogatólag fogadott, Magyarországot olyan országként állította be, mint amely – a békeszerződést kijátszva – költségvetésének jelentős részét háborús készülődésre fordítja, milliárdokat költ revíziós propagandára, pazarló kormánya van, amely a keleti kényúrként viselkedő Horthy óhajának megfelelően kormányoz, ahol fegyveres különítményesek garázdálkodnak, s ahol a nép jogfosztott. AJ 341-1. 1923. pov.broj. 3951 1923.04. 25. 25 Nova Evropa. Knjiga XV., broj 5. 1927. 26 Tekintettel a közös határaik hosszára és arra, hogy milyen rövid időn belül tudná csekély létszámú katonaságát oda vezényelni, „olasz front lenne ez is, mint ahogy olasz Ljubljana mögött, Albánia irányában és Bulgáriával szemben.” 27 Bármennyire is hízelgő Magyarországra nézve ez az állítás, meg kell jegyeznem, hogy kevésbé konszolidált időszakban a cikk feltehetően megemlékezett volna a frankhamisítási botrányról. 28 Marinković feljegyzése 1929. október 11-én. AJ 341-1929-I. 29 Uo. 30 Milojević jelentése Budapestről, 1923. 08. 26. AJ 341-1. 1923. pov.broj. 1374. 31 Miloš Trifunović külügyminiszter-helyettes feljegyzése, 1923. június 22. AJ 395-9-97. Pov. Broj. 5900. 32 Erről egy magyar, bolgár, török vagy albán, de említhetnénk az ukrán vagy, ha jobban tetszik, orosz politikus, értelmiségi nyilván homlokegyenest mást gondolt. 33 Aleksandar Donković: Naša orijentacija u Srednjoj Evropi. Nova Evropa. Knjiga XXIII/5. 1931, 336. o. 34 Magát a „millenniumi” kifejezést is Pestről származtatta. 35 Jovan Dučić: Diplomatski spisi. Periredio, predgovor i komentare pisao Miladin Milošević. Prosveta– Beograd, 1991, 126–129. o. 36 Uo. 128. o 20

Hornyák Árpád 37

68


Milan Đ. Milojević: Trijanonska Mađarska. Život i rad. Sveska 82. 1933. God. VI. knj. XIV. 65–66. o. 38 Teljes pontatlanságnak nevezte azt az állítást is, hogy Trianont követően Magyarország nemzetileg homogén állam lett, amelynek határain kívül több mint hárommillió magyar él. Azt bizonygatta, hogy 15%-nyi kisebbség él Magyarországon, jelentősen több, mint Jugoszláviában. A cikk írója egyetértett azzal az általános kisantant-vélekedéssel, ami egyébként helytálló volt, miszerint a magyar politikai vezetők s a szélesebb magyar közvélemény ellenséges és bizalmatlan a szomszédaival szemben, noha szerinte a bizalmatlanságnak és az ellenségességnek nincs semmilyen jogi vagy anyagi megalapozottsága. 39 Milojević: i. m. 65–66. o. 40 Alexandar Donković: Jugoslavija, juče, danas i sutra. Nova Evropa. Knjiga 37. broj 7–8. 237–244. o. 41 Jugoslovenske vlade u izbjeglištvu 1941–1943. Dokumenti, priredio Bogdan Krizman. Arhiv Jugoslavije/ Beograd, Globus/Zagreb, 1981, 112. o. 42 Aprilski rat. Zbornik dokumenata. Vojnoistorijski institut. Prired. Antun Miletić. Beograd, 1987, 702. o. 43 Érdekes, hogyan látták mások, kívülről a jugoszlávok Magyarország-képét. A románok például kifejezetten örültek annak, hogy Magyarország megtámadta Jugoszláviát, mert így biztosítva látták, hogy „Jugoszlávia végre kigyógyult a Magyarországgal való barátság és együttműködés betegségéből”. Jugoslovenske vlade… 146. o. 44 A horvát usztasák nehezményezték a Muraköz elcsatolását. A szerb bábkormány vezetője, Milan Nedić tábornok pedig az újvidéki razzia, a „hideg napok” kapcsán Magyarország képviselőjének ugyan „nagyvonalúan” azt mondta, hogy borítsanak rá fátylat, háborúban sok minden megtörténhet, de ezt alighanem a magyar főkonzul, Bolla Lajos sem hitte komolyan. A beszélgetést idézi A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Napvilág Kiadó, 2004, 301. o. 45 Az 1945-ben a Vajdaságot megtisztító 3. Hadsereg stábjában őrnagyként szolgáló Dušan Bilandžić történész visszaemlékezése szerint egy alkalommal felkereste őt egy újvidéki szerb ügyvéd, aki kifejtette neki: „a szerb nép, míg a világ világ, hálás lesz, amiért kiűzték a németeket a Vajdaságból, de soha nem fogja elfelejteni, hogy nem űzték ki a magyarokat is, és nem hozhatták létre az etnikailag tiszta szerb Vajdaságot.” Idézi A. Sajti: i. m. 351. o.

Limes

69


Murber Ibolya

Osztrák diplomaták Magyarország-képe a két világháború között

Tanulmányunk kiindulási pontját a budapesti osztrák követség és a bécsi központi külügyi apparátus iratanyaga, illetve − induktív módon − az osztrák kormányok Magyarország-politikája adja. A követség jelentéseit gyakran tarkították magyar politikai személyiségekről feljegyzett érdekes, gyakran megmosolyogtató jellemzések, pszichológiai elemzések. Ilyen mélységű helyzetértékelésre nem minden követ vállalkozott. Két olyan budapesti osztrák követ működött a korszakban (Hans Cnobloch 1918−1922, illetve Leopold Hennet 1932−1936 között), akik jelentéseikben gyakran kitértek vezető személyiségek jellemzésére. Cnobloch például 1919 januárjában úgy látta: Károlyi Mihály „tagadhatatlan nyomait viseli a krónikus krízisnek. Gyakori idegessége és szétesettsége nyilvánvalóan átadta helyét a depressziónak.”1 Hennet előszeretettel jegyezte fel a kancellári hivatal külügyi részlege számára a „magyar lélek” jellemzőit, amelyek ismerete szerinte megkönnyíti az információ megszerzésének módját. „Itt [Magyarországon − M. I.] a legtöbb politikus nem nevezhető visszafogottnak, alig kell nekik egy szót szólni, máris kifejtik részletesen politikai nézeteiket.”2 A helyi, konkrét körülményeket alaposabban ismertető követi véleményeket a központ szívesen fogadta, hiszen azok megkönnyítették számára az orientációt, az irányvonalak megszabását. Horthy Miklós megnyilvánulásait Hennet gyakran szkeptikusan értékelte. 1933 nyarán Horthy egyik beszédéről, amelyben a kormányzó mindenért a csehszlovák nemzetet (!) és a zsidókat tette felelőssé, a következőket írta: „Különben a kormányzó kijelentéseit nem kell túlságosan komolyan venni, nagyon szívesen hajlamos a pillanatnyi benyomásaiból kiindulva nagy ívű véleménynyilvánításokra, amelyek nem túl átgondoltak.”3 E mondat mellé a kancellári hivatalban széljegyzetként odaírták: „wichtig!”, azaz „fontos”. A rövid köztársaság: a „pacifizmus utópiája”4 Az 1918. november 3-án, a padovai Villa Giustiban aláírt fegyverletételt követő két hónapban mindkét ország vezetése olyannyira a saját működési kereteinek megteremtésével volt elfoglalva, hogy egymásra nem tudtak, illetve nem is akartak figyelni. Tehát az új politikai elitben fel sem merült a szoros együttműködés és együttélés folytatásának kérdése. A november 11-én kikiáltott „Német-Ausztria” egyértelműen deklarálta a demokratikus köztársaság létrehozása mellett, hogy a szintén akkor alakult Német

Murber Ibolya

70


Köztársaság részének tekinti magát. Eközben Magyarország november 16-án, Károlyi Mihály vezetésével szintén köztársaság lett, és visszanyerte a több száz éve áhított önállóságát, bár ennek ára igen magas volt. Egyik országban sem volt a köztársaságnak és a demokratikus tradícióknak organikusan gyökerező hagyománya, és ezek hiánya végig rányomta bélyegét a korszakra. Mindkét országban szociáldemokrata részvételű kormánnyal kezdődött a köztársaság története. Ausztriában Karl Renner kancellársága alatt a szociáldemokraták (SDAP = Sozialdemokratische Arbeiterpartei) választás révén alakítottak koalíciós kormányt a keresztényszocialistákkal. Magyarországon választás nélkül alakult meg baloldali pártokból az első koalíciós kormány, Károlyi Mihály vezetésével. Az osztrák mérsékelt szociáldemokraták inkább szimpátiát, mint ellenszenvet tápláltak a Károlyi-féle vezetéssel szemben, az egykori államkapcsolatok visszaállítása elől azonban mereven elzárkóztak. Ők egyértelműen a szociáldemokrata vezetésű weimari Németországgal akartak egyesülni, Károlyi pedig a dunai népek összefogásában bízott. A Károlyi Mihály 1919-es újévi beszédéről készült osztrák követi beszámoló5 javarészt ténymegállapításokra szorítkozott, bár – félre nem érthető módon – világos elutasítást tükrözött Magyarországgal szemben, elsősorban annak teljes kiszolgáltatottságára utalva. Károlyi e beszédében ismételten deklarálta pacifizmusát, amely a jelentés szerint „egyértelmű bizonyítéka az abszolút elesettségnek és kiszolgáltatottságnak. […] A beszéd képtelen reményeket ébreszteni, [és] annak a depressziónak a megnyilvánulása, amely az egész országot megterheli.”6 A Ballhausplatzon a nehézségek és a „kilátástalannak” ítélt helyzet ellenére is állandó figyelemmel kísérték a magyar eseményeket, hiszen az osztrák vezetés tudatában volt: ha Magyarországon változásokra, újabb forradalmakra kerül sor, azok hatást gyakorolnak Ausztriára is. Az 1919. év eleji kormányválságokat ezért feszült figyelemmel követték nyomon, és (saját szociáldemokrata irányvonaluknak megfelelően) a magyar testvérpárt ban látták a megoldás kulcsát. A magyar szociáldemokrata és a polgári pártok csatározását a következőképpen értékelték: „a szociáldemokraták kezében van a megoldás, csak ők képesek a kommunistákkal tárgyalások útján az eddigi kormányprogramot megtartani”.7 Ezt a „receptet”, amely Ausztriában valóban be is vált, alkalmazhatónak vélték a magyar viszonyokra is. Az osztrák szociáldemokrata párt mértéktartó radikalizmussal, a parlamentáris demokrácia melletti kizárólagos elkötelezettségének deklarálásával, illetve a gyorsan, nagy számban kiadott szociális törvények segítségével 1919 tavaszán megelőzte és megakadályozta az osztrák kommunista párt (KPDÖ = Kommunistische Partei Deutschösterreichs) hatalomátvételét. Magyarországon, noha a remények első fele beteljesült, és ideiglenes köztársasági elnökként Károlyi valóban a szociáldemokratákat bízta meg a kormányalakítással, a középbal nem volt képes feltartóztatni a kommunista hatalomátvételt. 1919 márciusa előtt az osztrák kormány az esetleges kommunista hatalomátvételt „beláthatatlan következményekkel járó katasztrófának” minősítette. Szerinte a kommunista hatalomátvétel okai nem valamely endogén, szerves fejlődésben keresendők, mivel ahhoz hiányoznak a társadalmi-politikai tradíciók Magyarországon. A spontán szerveződéseknek és tüntetéseknek csak „tüneti jelentőséget” szabad tulajdonítani. Semmi esetre sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy noha a „vidéki népesség széles tömegei” – követve a városi proletariátus példáját és agitációját – korlátozott ideig magukévá tehetik a valós forradalmi célokat, azonban „alapjában véve a magyarok velük született szigorú fogalma-

Murber Ibolya

71


it a nemzeti büszkeségről, az alkotmányról és a »szent koronáról« nem lehet a paraszti mentalitásból egyhamar, és talán egyáltalán nem, kivéreztetni”. 8 Az elemzés szerint, noha a szociáldemokrata pártban nagyon káros az egység hiánya a „bolsevizmus elleni harc” terén, mégis főként külpolitikai hatások − elsősorban a német fővárosban akkor zajló Spartacus-felkelés9 és az intervenciós seregek odesszai veresége10 − vezethetnek az esetleges „tragédiához”.11 Az osztrák követség az 1919. évi kora tavaszi pártharcokat és agóniát az „elsőszülöttség előjogáért” folytatott „gyerekes játéknak és szofisztikus szócséplésnek” vélte.12 A magyar vezetés tétlenségét és a területi integritás megőrzésével kapcsolatos külügyi reményeit a követség már február 8-án egyértelműen „utópiaként” értelmezte.13 Igaz, az osztrák vezetéstől sem állt távol ez a fajta irányvonal, hiszen Renner kancellár is hasonlóan pacifikus, antantbarát nézeteket vallott – tudomásul véve országa eszközeit s a lehetőségek szűkös kereteit –, és nem kívánta erőszakosan megváltoztatni az antanthatalmak döntését, – bár erre Ausztria esetében nem is lett volna nagy szükség. A tanácsköztársasági közjáték: „és a morális érettsége sem volt elégséges a hatalom átvételéhez”14 Az 1919. márciusi kommunista hatalomátvétel − a fenti információk birtokában és a külföldi megszállók tevékenységének ismeretében − az osztrák nagykoalíciót nem érte meglepetésként, így a negatív hatások kivédésére volt idejük felkészülni; szociális intézkedések és törvények kibocsátásával, a szociális háló kiterjesztésével kifogták a szelet a KPDÖ vitorlájából. A kommunista párt tömegbázisát a szociáldemokrata párt igyekezett saját befolyása alá vonni. Természetesen a végrehajtó hatalom sem nézte tétlenül az osztrák és a magyar kommunista pártok Ausztria területén történő szervezkedését. A magyar tanácsköztársaság „proletárjai” felszólították „osztrák testvéreiket”, hogy csatlakozzanak a világforradalomhoz. Az osztrák válasz szimpátiáról tanúskodott, de egyértelműen elutasított mindenfajta együttműködést. A nagykoalíció nem érzett hajlandóságot a Károlyi-féle vezetéssel való összefogásra, a kommunista hatalommal azt még kevésbé tartotta elképzelhetőnek. Az antant élelmiszersegélyeitől való függésre hivatkozva utasították vissza a magyar felhívást, és kinyilvánították: „a legszentebb kötelességünk, hogy minden esetre fel legyünk fegyverkezve” − egy esetleges kommunista hatalomátvételre célozva ezzel.15 Az ismételt magyar felhívásra március 24-én küldött válaszában az osztrák kormány már csupán a „legmelegebb baráti üdvözlettel” kívánt minden jót.16 Ausztria vezetői 1919-ben – a szélsőbaloldali veszéllyel szemben – a parlamentáris demokrácia talaján maradtak, a harmincas években ellenben, az egyre erősödő szélsőjobboldallal szemben, már gyengének bizonyultak. A KPDÖ természetesen teljes mértékben szolidaritást mutatott a magyar kommunista hatalommal, és taglétszáma mérsékelten emelkedett, elsősorban Bécsben. A kormányban vezető pozíciókat betöltő szociáldemokrata párt sikeresen bevonta a felügyelete alatt álló munkástanácsokba a kommunista párttagokat, és – a karhatalom segítségével – minden lépésüket nyomon követte. Johann Schober bécsi rendőrfőnök, a későbbi kancellár folyamatosan megfigyelés alatt tartotta nemcsak a hazai kommunistákat, hanem a Magyarországról Bécsbe és néhány nagy ipari központba (Linz, Graz) küldött

Murber Ibolya

72


magyar kommunista agitátorokat is, akárcsak a magyar követséget, amelynek feladata a hatalomátvétel pénzügyi segítése volt.17 A magyar események kimenetele igazolni látszott a szociáldemokraták által választott út helyességét. Az osztrák szociáldemokraták sem az osztrák, sem a magyar társadalmi feltételeket nem tartották elég érettnek egy ilyen radikális reformhoz.18 Az osztrák kormány 1919. augusztus 6-án menedékjogot biztosított a tanácsköztársaság kommunista és szociáldemokrata vezetőinek. Ám míg a magyar szociáldemokrata párttagok, mint Böhm Vilmos vagy Kunfi Zsigmond Bécsben szabadon, megszorítások nélkül letelepedhettek, addig a kommunistákat (Kun Bélát, Landler Jenőt vagy Rákos Ferencet) egy lakhatásra nem alkalmas várba (Karlstein) internálták, mozgásszabadságukat erősen korlátozták, és börtönhöz hasonló körülmények között tartották őket.19 Kun Béla szót emelt e körülmények miatt. Az osztrák szociáldemokraták azt válaszolták, hogy az elzárással az ő életüket védik az esetleges támadásoktól.20 Menedékjogot nem csak a baloldali magyaroknak biztosított az osztrák kormány. A tanácsköztársaság ideje alatt Ausztriába menekült magyar állampolgárok is megkapták a menekültstátust, gondoljunk csak a Bethlen István körül szerveződő Antibolsevista Commitee-re (ABC). Amint a baloldalt, úgy a kommunistaellenes, ellenforradalmi jellegű politikai csoportosulásokat is rendőri megfigyelés alatt tartották.21 Az ellenforradalmi rendszer megszilárdulása: „Magyarország végre tudomásul vette jelenlegi helyzetét” 22 1919 decemberében Hans Cnobloch a következő tudósítást küldte felettesei számára az ellenforradalmi kormányok „keresztény–soviniszta–nacionalista”23 irányvonaláról. A „fehérterror” tombolásának – „a zsidók és szociáldemokraták elleni atrocitások”, a „tömeges internálások” – magyarázatát abban látta, hogy a kormány túlságosan gyenge (még ha a miniszterelnök középutas irányt is vall), és Horthy nem képes a hadsereget kézben tartani. Az ország gazdasági állapotát úgy értékelte, hogy az a kormány létét veszélyezteti, az élelmezési helyzetet azonban irigylésre méltónak találta. „Bécs szomorú helyzetéhez képest itt [Magyarországon – M. I.] az emberek bőségben élnek.” Az ország jövőjéről a következő képet festette a követ: „az ország helyzete a jövőben sem sokkal vigasztalóbb. Az országnak évekre lesz szüksége, amíg a proletárdiktatúra és a román megszállás rettenetes következményeit kiheveri. […] A külpolitikai helyzet tekintetében a békekötéshez fűztek nagy reményeket, amelyek helyét jelenleg a rezignáció vette át. […] Az ezeréves gazdasági és földrajzi egység tartós szétdarabolásában azonban senki nem hisz. Abban reménykednek, hogy a leválasztott területek maguktól csatlakozni fognak.”24 A jelentés szerint a magyarok az esetleges fegyveres terület-visszaszerzés lehetőségét sem zárják ki. Arról viszont megfeledkeznek, hogy a magyar hadsereg ütőereje milyen állapotban van, és az újrafegyverkezéshez szükséges ipari üzemeket a románok leszerelték.25 Renner kancellár elítélte az antant-hatalmak azon döntését, hogy nem a szociáldemokrata, tehát a demokratikus alapokon szerveződni kívánó Peidl Gyula kormányát támogatták, hanem inkább Horthy Miklóst választották tárgyalópartnernek. 1920. március 2-án, a kormányzóválasztást követő napon a budapesti osztrák követ az alábbi képet festette Horthyról. Horthy határozottan királypárti, így saját jogkörének folyamatos

Murber Ibolya

73


bővítésére irányuló törekvése azzal magyarázható, hogy „alkalmas pillanatban, ha csak lehet, erőszak nélkül, de szükség esetén akár erőszakkal is az exkirályt a trónra segítse. […] Ezért szeretné azon hatalmát megőrizni, hogy a nemzetgyűlést szétkergethesse, és katonai diktatúra útján újra királyságot hozzon létre.”26 Az egy évvel későbbi királypuccs-kísérletek azonban megcáfolták a Horthy feltétel nélküli királyhűségéről vallott osztrák nézeteket. Az osztrák parlament 1921. április 1-én elítélte, és „kalandként” értékelte IV. Károly visszatérési kísérleteit.27 Magyarországon az első visszatérési kísérletet Teleki Pál miniszterelnök lemondása követte. Ausztriában Michael Mayr keresztényszocialista kancellár nem értett egyet pártja monarchista irányvonalával, így elítélte a restaurációt s az erre irányuló magyar törekvéseket, és ragaszkodását fejezte ki Ausztria „legitim államformájához, a köztársasághoz”.28 Az októberi, második puccs után az új, királyhű kancellár, Ignaz Seipel nem mondott le, hanem négyhetes szabadságra ment, kivárva az átmeneti felháborodás lecsendesülését. A trianoni békeszerződés ratifikációja körüli 1920. őszi belpolitikai szituációt az osztrák követ kritikával illette. 1919. szeptember 10-én a teljhatalommal felruházott Renner kancellár aláírta St. Germain-en-Lay-ben az osztrák békeszerződést, amelyet október 17-én ratifikált a parlament, miközben Renner második kormánya benyújtotta lemondását.29 (Igaz, a régi-új kancellár még aznap megszervezte harmadik kormányát.) Ehhez a viszonylag zökkenőmentes osztrák eljáráshoz képest az antant ultimátuma a békeszerződés elfogadása30 érdekében „a [magyar] kormányt különösen kritikus helyzetbe hozta. Ez a szituáció csak a magyar lélek ismeretében magyarázható, amely az utolsó pillanatig egy pontosan nem körvonalazott szerencsés véletlenben31 reménykedik. […] A nehéz helyzet, amiben ma a kormány található, nem teljesen meg nem érdemelt, mivel nem lehet vele szemben azt a szemrehányást megspórolni, hogy kezdetben mindent megtett, hogy az illúzióhoz közeledjen, és később elszalasztotta felvilágosítani a lakosságot a dolgok igazi állásáról.”32 A követi jelentés több tekintetben is ostorozta a magyar vezetés „zavarodottságát”, és nagy figyelmet szentelt a magyar militarizmusnak, amely az osztrák területi integritással, illetve a burgenlandi kérdéssel is szoros összefüggésben állt. „A leszerelés jelenti a szerződés legkényesebb pontját, hiszen 18–19 ezer tisztről van szó, akik ezen intézkedések következtében egyik napról a másikra elveszítenék kenyerüket. Ebben az esetben is a kormányé a felelősség, hiszen az növelte szisztematikusan a militarizmust, mint egyetlen támaszt a bolsevizmus ellen, illetve, mint az ország integritásának egyetlen eszközét. […] [Ez az állapot – M. I.] akár a kormányzó helyzetét is veszélyeztetheti, hiszen eddig nem sikerült neki a nép szimpátiáját kivívni, így egyes-egyedül a hadseregre támaszkodhat.”33 A magyar hadsereg – és különösen a félkatonai szervezetek – tevékenysége aggódással töltötte el a követet, és természetesen az osztrák vezetőséget is. A követ feltette a kérdést: miként lehetséges, hogy „ilyen félkatonai karaktert mutató bandák még mindig szabadon, a kormány és a katonaság szeme előtt garázdálkodhatnak. Ez csak azzal magyarázható, hogy Magyarország még mindig a forradalom közepében van, vagy legalábbis annak utóhatásait még nem győzte le.”34 1921. július közepén egy olyan követségi véleményt olvashattak a Külügyminisz térium politikai osztályán, amely már a változás, a nyitás tendenciáit is felvázolta. „Magyarország sorsa, mint kicsi, önigazgatásra képtelen nemzetállam, amelyet részben katonailag és gazdaságilag, és részben még kulturálisan is erősebb államalakulatok vesznek körül, nem irigylésre méltó. […] Magyarország hosszabb időn keresztül nem

Murber Ibolya

74


fog tudni anélkül létezni, hogy politikailag valamely szomszédjára támaszkodna.”35 A jelentés jelzés értékű volt az osztrák külügyi vezetés számára, hiszen a két ország igen hasonló cipőben járt. Míg Ausztriának az Anschlusst (mint az „életre ítélt” köztársaságból való kiutat) tiltotta meg a békeszerződése, addig Magyarországot (legalábbis sok kortárs véleménye szerint) Trianon „halálra ítélte”. Az osztrák helyzetértékelés szerint a két ország esetleges közeledése – noha ekkor Burgenland kérdése még nem nyert megnyugtató megoldást – nem zárható ki, hiszen az egymás közti nézeteltérések kisebbek, mint a többi szomszédos állammal, amelyek nem viseltetnek nagy szimpátiával a letűnt Monarchia vezető államaival szemben. 1921 júliusában a követ szerint „úgy tűnik, hogy Magyarország végre tudomásul vette jelenlegi helyzetét, és most kénytelen megkísérelni a kitörést a jelenlegi elszigeteltségből”.36 A minisztérium véleménye szerint a közeledést eddig részben a magyar félnek az osztrák nehézségek iránti vaksága és értetlensége, részben pedig az osztrák kezdeményezések hiánya nehezítette.37 Osztrák külügyi iratok többször foglalkoztak Bethlen István Ausztria-szeretetével, amelyet osztrák körökben gyakran Kánya Kálmán terjesztett. „A miniszterelnök [Bethlen István – M. I.] egészen beleszerelmesedett a szövetségi kancellárba [Johann Schober – M. I.], és igyekszik neki minden pontban eleget tenni.”38 Az 1920-as évek elején, a személyes szimpátiának is köszönhetően, megjelentek a közeledés, a békés egymás mellett élés irányába mutató tendenciák.39 A kisebb megszakításokkal 1922–1929 között kormányzó Ignaz Seipel kancellár, aki maga is erősen keresztény-konzervatív vonalat képviselt, szívesen fogadta és támogatta a magyar ellenforradalmi rendszer kialakulását.40 A szociáldemokrata Renner a közeledés okát a belpolitikai irányvonalak hasonlóságában vélte meglelni. Szerinte a magyar–osztrák barátság alappillérei az arisztokráciában, a katolikus egyházban és a nagypolgárságban keresendők.41 A budapesti osztrák követ, még az évtized elején, többször felhívta minisztériuma figyelmét, hogy „Ausztria számára semmi esetre sem kedvezőek a jelenlegi olasz és magyar ultranacionalista tendenciák, ezek különleges elővigyázatosságot kívánnak”.42 Ez a kép is sejtetni engedi az osztrák fél fenntartásait és a távolságtartás okait. Egymásra találva: bár „Magyarország a történelmi határok visszaállítását tartja szem előtt” 43 1927 a magyar külpolitikai irányváltás éve volt, és az elszigeteltség végét jelentette. Bethlen 1927. április 4–6. között Rómába látogatott. Az utazás eredményeként megszületett a korszakban szokásos barátsági, békéltető eljárási és választott bírósági szerződés Magyarország és Olaszország között. Ez alkalommal Bethlen és Mussolini az Ausztriával szembeni politika összehangolásában is megállapodott. Az utazással az osztrák vezetés már az év elején számolt,44 a látogatást az előző évek egyre szívélyesebbé váló magyar–olasz kapcsolatok tárgyiasulásaként értelmezte.45 Seipel kancellár panasszal fordult a bécsi magyar követhez: a magyar sajtó „feltűnően barátságtalanul viselkedik Ausztriával szemben”. A követségi válasz szerint ezek a megnyilvánulások semmi esetre sem a kormány, hanem a szociáldemokraták ellen irányultak.46 Magyarország és Olaszország Ausztria-politikájának összehangolása kiterjedt a Magyarország irányába történő olasz fegyverszállításokra és az 1927. júliusi polgárháborús viszonyok után megerősödött, fasiszta jegyeket viselő Heimwehr pénz- és fegyverbeli

Murber Ibolya

75


támogatására is. A trianoni szerződés által tiltott illegális fegyverszállítás két alkalommal került nyilvánosságra. 1928. január 1-én Szentgotthárdnál az osztrák vámőrség feltartóztatta az olasz fegyverszállítmányt. Nem csak az osztrák szociáldemokrata lapok, hanem a francia és a kisantant-sajtó is hevesen kritizálták az illegális fegyverszállítást, de egyéb szankcióra nem került sor. 1928 nyarán Mussolini jelentős pénzösszeget és fegyvereket bocsátott Bethlen rendelkezésére, hogy szervezze meg a keresztényszocialista Heimwehrek támogatását, s így azok képesek legyenek a „vörös Bécs” és – szükség esetén – az osztrák kormány megdöntésére. Konkrét lépésekre is sor került, azonban puccsra nem.47 Mindeközben az osztrák külügyi vezetés, nem tudván a titkos tárgyalásokról, a következőképpen elemezte Magyarország külügyi helyzetét: „egy idő óta érzékelni lehet a németbarát hangok újraébredését. […] Az angol barátság nem csak a trianoni békeszerződés revízióját nem segítette, de még a magyar–román optánskérdésben sem tudott segíteni a genfi tárgyalásokon. Az olasz barátsággal sem megy jobban. Noha az olaszok néha-néha küldenek fegyvert, hogy azokat majd a magyarok egyszer felhasználhassák, ha az olaszoknak az éppen kedvez. Azonban ez a barátság mostanáig kevés gyakorlati hasznot hozott. Olaszország sem tört Genfben lándzsát Magyarország mellett, és az új kereskedelmi szerződés sem tűnik olyannak, hogy az nagy kedvezményeket jelentene […], miközben a németség – amelynek Ausztria szintén tagja – iránt érzett szimpátia újraébredése érzékelhető.” Az Anschlußkérdés kapcsán a magyar hozzáállást így összegezte a beszámoló: „jelenleg nem bizonyos senki előtt, hogy Magyarországnak ettől [az Anschluß-tól – M. I.] félnie, vagy ennek inkább örülnie kellene”. 48 1934-ben szintén napvilágra krült a hirtenbergi fegyvergyárral összefüggésben, ismételten az osztrák szociáldemokrata sajtónak köszönhetően, az illegális fegyverszállítás ténye, az ügy nagy nemzetközi felháborodást váltott ki. Noha Bethlen több beszédében már 1927 és 1928 folyamán nyíltan hangoztatta, hogy a legfontosabb külpolitikai cél a revízió, először 1929. áprilisban jelezte Franz Calice budapesti osztrák követ, hogy „Magyarország a történelmi határok visszaállítását tartja szem előtt. […] Mindeddig a kormány azonban kerülte, hogy egy meghatározott revíziós programhoz kösse magát.”49 Egy 1929. júliusi követi jelentés azonban már egyértelműen a magyar revíziós célok prioritásáról tájékoztatta Ernst Streeruwitz kancellárt: „a magyar politika számára a békeszerződés revíziója a legfontosabb szempont, aminek minden mást alá kell rendelni.” Az osztrák vezetés véleménye szerint a békés revízióként meghirdetett magyar külpolitikai irányvonal nem veszélyezteti a két ország „jószomszédi” viszonyát, mivel a magyarok Burgenland hovatartozását ekkorra már lezárt ügynek tekintették. 50 Bethlen 1931. augusztusi lemondása meglepte az osztrák vezetést. Az osztrák követ ezt a fordulatot három indokkal magyarázta. A legfontosabbnak tartott okot abban látta, hogy a miniszterelnök szellemileg kifáradt. Lényegesnek tartotta a miniszterelnök patrióta érzelmeit is; ezt azzal hozta összefüggésbe, hogy a francia anyagi támogatás feltétele Bethlen lemondása volt, s hazája érdekében a miniszterelnök ezt meg is tette. A harmadik indíték: Walko Lajos külügyminiszter a követ szerint azt sugallta a miniszterelnöknek, hogy „a politika színpadáról inkább azelőtt lépjen le, mielőtt azt nyilvánosan tanácsolják neki”.51 Az addigi külpolitikai irány megtartását, amit Károlyi Gyula, az új miniszterelnök megígért, az osztrák vezetés megvalósíthatatlannak tartotta, hiszen értelmezése szerint francia, csehszlovák és magyar közeledés jelei mutatkoztak, 52 bár ez (reményei szerint) az osztrák–magyar kapcsolatokat nem érinti.53

Murber Ibolya

76


A Gömbös-kormány megalakulásáról a Ballhausplatzon készült emlékeztető szerint „Bethlennek, az általánosan elterjedt híresztelésekkel ellentétben, nem lett volna ellenére egy saját kormányalakítás a teljes Károlyi-kormány visszalépését követően. […] A Gömbös-kormány inkább eredménye a kormányzó és környezete arra való ráeszmélésének, hogy a Bethlen-rezsim, amely továbbvitelének a Károlyi-kormány is tekinthető, az országban uralkodó hangulatra való tekintettel nem folytatható. Ezért Gömbös és Bethlen viszonyát semmi esetre sem lehet barátságosnak tekinteni.”54 Az irat szerint Gömbös „erőszakkal” vette át a pártvezetői funkciót Bethlentől, az új kabinetet pedig „új emberekből”, arisztokraták részvétele nélkül szervezte meg az új kormányfő. Az egységes párt vezetőségének teljes cseréje és a helyi pártegységek megszervezése a Mussolini-féle gyakorlatra emlékeztette a bécsi külügyi vezetést. Így a Gömbös-kormányt nem egyszerűen kormányváltásnak, hanem egy „forradalmasítás” kezdeteként értelmezték.55 (Hasonló utat fog közel háromnegyed év elteltével, 1933 nyarán Dollfuß kancellár is választani, sőt, méginkább autoriter, antidemokratikusabb eszközökkel építi ki majd a Vaterländische Frontot, és hirdeti meg Ausztria megmentését a megreformálás jegyében.)56 Az osztrák külpolitikai vezető körök véleménye szerint Gömbös „nem foglalkozik Párizs, Prága és Belgrád idegességével, sőt ezt az idegességet éppenséggel tovább is táplálja.”57 Ismerték a magyar ellenzék azon kritikáját, hogy Gömbös − állítólagos „egyoldalú” orientációja miatt – elhanyagolja a francia és a kisantant-vonalat. Miközben megértéssel vették tudomásul, hogy az olasz és német kapcsolatok erősítése elsősorban a „gazdasági előnyöket” szolgálta. Gömbös külpolitika céljait értékelve, Leopold Hennet követ kifejtette: „a miniszterelnök konzekvensen dolgozik azon, hogy Közép-Európát felrázza a békeszerződés által teremtett helyzetéből […], abban a reményben, hogy a trianoni békeszerződés revíziója már nem várat sokat magára.”58 Gömbös revíziós politikáját mérsékeltnek ítélték, és a „szabad kéz békés politikájának” titulálták. Az osztrák vezetés tudomásul vette, bár túl nagy reményeket nem fűzött a legitimista ellenzék véleményéhez, amely a (számára kedvező) nézeteket képviselte, azaz elítélte a német expanziós törekvéseket és kinyilvánította, hogy minden háború katasztrofális következménnyel járna Magyarország számára.59 Gömbös 1933. júliusi, bécsi látogatása alkalmával Dollfuß kifejtette, hogy Ausztria teljes megértéssel viseltetik Magyarország kisantanttal szembeni különleges helyzete iránt.60 Az 1933. februári időszakot az 1932. októberi kormányalakítás időszakával ös�szehasonlítva, Hennet a következőket írta a kormányzási stílusról: az egykori támadó pozíciójából Gömbös defenzívába húzódott vissza mind a bel-, mind a külpolitikában. Gömbös „belpolitikai programja különösen gazdag volt, és tartalmazott olyan ígéreteket, amelyeket nem tudott tartani”. Az osztrák külügyi vélemény az aktív olasz-politika gyümölcsözőségét is megkérdőjelezte. „A helyzet hasonlít arra az időre, amikor Bethlennek le kellett mondania, és Magyarország kényszerítve érezte magát – Károlyi Gyula kormánya idején – az olasz orientáció megváltoztatására.”61 1934 januárjában a Gömbös személyéről alkotott osztrák kép egyre kevésbé volt ked vező. „A miniszterelnöknek mindenekelőtt egy célja van: a hatalmat lehetőleg minél tovább megtartani.” Osztrák értékelés szerint a miniszterelnök azon törekvése, hogy az országot egy pártba tömörítse,62 a magyar lakosságban kevés pozitív visszhangot váltott ki.63

Murber Ibolya

77


Anschluß, a kapcsolatok fokmérője: „Nem lehet az Anschlußtól félni és egy időben a horogkereszttel kokettálni” 64 Az 1933. márciusi osztrák belpolitikai irányváltással, az autoriter kurzus kiépülésével és a rendi állam alapjainak letételével párhuzamosan, az osztrák–magyar kapcsolatok alakulásának egyik sarokpontjává vált a Németországhoz történő csatlakozás/csatolás kérdése. 1933-tól Magyarország addig jellemzően Anschluß-ellenes álláspontjában változások érhetők tetten, amelyekkel az osztrák vezetésnek is szembesülnie kellett. Gömbös 1933. március végén azt hangoztatta, hogy mind Olaszország, mind Magyarország egyértelműen (!) Anschluß-ellenes. Miközben már egy németbarát irányba mozdult el, és kifejtette, hogy „Róma, Berlin, Budapest és Bécs között egyetértésnek kell kialakulnia, jelenleg ez az egyetlen lehetséges politika”. 65 Horthy nyilatkozatának kétértelműsége is feltűnt a bécsi vezetésnek. Ennek megfelelően le is vonták a tanulságot, amikor a kormányzó egy osztrák–magyar egyesülés mellett foglalt állást, miközben azzal folytatta, hogy „a nemzetiszocialista hullám feltartóztathatatlan, ami mindkét ország feláldozásával egyenlő”.66 A követ értékelése szerint a magyar keresztényszocialista ellenzék – tehát annak a politikai irányzatnak a megfelelője, amely Ausztriában a hatalom birtokosa volt – „legalább egy aktív morális támogatást” követel Ausztriának. Miközben „itt [Magyarországon – M. I.] mindenki számára világos, hogy abban az esetben, ha Ausztria nemzetiszocialistává válna, ami úgymond automatikusan együtt járna az Anschluß-szal, az Magyarországra is közvetlen hatást gyakorolna, azért is, mert az ország már jelenleg is részt vesz a délkeleti térség nemzetiszocialista frazeológiájában, ráadásul gazdasági önállóságát is elveszítené.”67 1934 januárjában a követ szerint „széles körökben nem hiszik, hogy Ausztria tartósan ellen tud állni a nemzetiszocializmusnak és ezáltal az Anschluß-gondolatnak”.68 1934 tavaszán, az ausztriai náci puccsot megelőzően, az osztrák követ egyre gyakrabban tett panaszt a Magyarországról Ausztriába irányuló nemzetiszocialista propagandával kapcsolatosan. A magyar fél pedig minden esetben megígérte, hogy a dolognak utána jár, és természetesen energikusan fellép ellene, bár ennek keresztülvitelét nem mindig koronázta siker.69 A harmincas évek közepén az osztrákok számára az Anschluß-szal kapcsolatos magyar álláspont mellett a nemzetiszocializmus magyarországi terjedése jelentette a legfontosabb problémakört, hiszen a két dolog összefüggésben állt egymással. Az 1933. szeptemberi követi jelentés szerint Magyarországon széles körben elfogadott az a tézis, miszerint Magyarországnak Németországgal – a követ véleménye alapján ez egyet jelentett a nemzetiszocializmussal – politikai és gazdasági okokból jó kapcsolatokat kell ápolnia, de Magyarországon meg kell akadályozni a nemzetiszocializmus terjedését, amely Magyarország számára idegen és érthetetlen. „A kormány célja a legmélyebb egyetértés ápolása Németországgal, anélkül, hogy ez az újra és újra hangoztatott osztrák barátságot veszélyeztetné.”70 Az osztrák külpolitikai vezetés a magyarok németbarátságát két okra, egyrészt a régmúltban gyökerező csodálatra, másrészt egy bizonyos félelmi pszichózisra vezette vissza, bár elismerte a gazdasági és politikai motiváció jelentőségét is. A politikai motiváció kapcsán kiemelte: ez a magyar külpolitika két alapelvét, az egyenjogúságot és a revíziót érinti, megjegyezve, hogy a revíziós kilátások nem különösebben biztatóak.

Murber Ibolya

78


„Nem lehet az Anschluß-tól félni és egy időben a horogkereszttel kokettálni” – foglalta össze véleményét Hennet követ. Jelentése végén megnyugtatásként megállapította, hogy „mindenesetre a nemzetiszocialista gyűlések nagyon gyengén látogatottak”.71 1933. szeptember végén Hennet ismételten felhívta az illetékesek figyelmét, hogy az „általánosságban Ausztria-barát újságokban egyre gyakrabban nem kedvező, szkeptikus tudósítás jelenik meg Ausztria helyzetéről.”72 A követ a magyar lakosság többségét, különösen a katolikusokat, továbbra is osztrákbarátnak tartotta.73 Az 1930-as évek közepén az osztrák külpolitikai vezetés szerint Magyarország előbb vagy utóbb olyan helyzetbe fog kerülni, amikor választania kell, hogy német fennhatóság alá kerül, vagy csatlakozik a kisantanthoz. Osztrák szemszögből a kulcsfontosságú kérdés továbbra is Magyarország német orientációja maradt. Ennek mozgatórugójaként, a csodálaton és a félelmen kívül, egyéb társadalmi-gazdasági jelenséget is felsorolt a budapesti osztrák követ. Megfigyelései szerint szinte minden értelmiséginek volt valamilyen német kapcsolata, noha tapasztalata szerint a Monarchia bukása óta a német nyelv ismerete erősen visszaesett. Úgy vélte, a Németországot „határtalanul” csodáló magyar tisztikar társadalmi befolyása túlságosan is meghatározó. A német társadalom militarizálódása, a felvonulások, a katonai parádék, a nemzeti célok folyamatos hangoztatása és – nem utolsó sorban – az antiszemita hangok „megfelelnek a magyar mentalitásnak”, állapította meg Hennet. A társadalom széles rétegeit, így az arisztokráciát, a dzsentrit és a vidéki lakosságot antiszemita érzelműeknek tartotta. Következtetése szerint Magyarország Németországra való támaszkodása – e megfigyelésekből kiindulva – érthető lenne. Azonban – folytatta – a mezőgazdaság válsága miatt csak az iparból, a bankokból és a még mérsékelten prosperáló kereskedelmi ágazatokból tud a kormány pénzt kipréselni. „Ezek azonban 80–90%-ban zsidó származású pénzügyi emberek kezén vannak.” Ezzel a diszkrepanciával magyarázta a magyar gazdaságpolitika kettősségét, amely az agrárollót engedi tovább nyílni, és kereskedelem-politikailag sem az agrárérdekeknek, hanem az iparnak kedvez. Emiatt pedig a magyar vezetés természetszerűen „visszariad a nyílt antiszemita politikától”.74 Az 1934. júliusi náci puccs magyarországi visszhangja csupán Dollfuß kancellár meggyilkolására szorítkozott. Hennet felhívta a figyelmet arra, hogy noha a magyar hivatalos sajtó a legmelegebb együttérzését fejezte ki a kancellár halálával kapcsolatban, semmi utalás nem jelent meg arra vonatkozóan, hogy a puccskísérlet mögött a nemzeti szocializmus és az SS állt. Az esetet a bécsi vezetés úgy értékelte, hogy a magyarok továbbra is két vasat tartanak a tűzben egy időben.75 A követ ugyanakkor megelégedéssel nyugtázta, hogy Dollfuß meggyilkolásával kapcsolatosan Horthy mind a nemzetiszocia lizmust, mind az Ausztriával szembeni eljárást különösen élesen bírálta, ami a kormány zóra általánosságban nem volt jellemző.76 A puccs idején az olasz hadsereget készültségbe helyezték a Brenner-hágónál. A jugoszláv vezetés úgy nyilatkozott, ha az olaszok bevonulnak Ausztriába, ők is ezt fogják tenni, még ha ezzel Franciaország nem is ért egyet.77 Az üggyel kapcsolatos egyéb híresztelések is tudomására jutottak az osztrák követnek. Ezek szerint az olasz követ közbenjárt a magyar kormánynál, hogy Magyarország is legalább részben mozgósítson, vagy valamilyen katonai demonstrációt szervezzen, amelyért cserébe az olaszok − állítólag − Burgenland visszaadását helyezték kilátásba. Hennet szerint a híreszteléseket a németbarát magyar jobboldal terjesztette, hogy Magyarország Németországgal szembeni lojalitását bizonyítsa, illetve, hogy ellentéteket szítson Ausztria és Olaszország között.

Murber Ibolya

79


A magyar fél elutasító válaszát az osztrák vezetés örömmel, míg az indokokat kevésbé lelkesen fogadta. A magyar kormány a kényes nemzetközi helyzetre, az antanttól való félelemre, illetve az Ausztriához és Németországhoz fűződő viszonyra hivatkozva utasította vissza az ajánlatot. „Magyarországnak érdekében áll Ausztria önállóságának megőrzése, mégis, a nagyhatalmak harcaitól távol kell magát tartania, és egynek sem szabad magát teljesen kiszolgáltatnia, így az Ausztriáért folyó harcban sem szabad részt vennie.”78 Az osztrák követ azt sugallta, hogy Magyarország szívesen részt venne egy intervencióban, de azon egyelőre (!) többet veszíthetne, mint nyerhetne. A harmincas évek közepétől az osztrák külpolitika elsődleges céljai között tartotta számon az olasz–magyar–osztrák együttműködés más országokkal való kibővítését, amelytől az egyoldalú német függőség csökkentését, esetleges kivédését remélték. Ez az osztrák igyekezet az 1934. júliusi nemzetiszocialista puccskísérletet követően erő södött fel. A bécsi vezetés kezdetben megértéssel, lassan azonban rosszallással volt kénytelen tudomásul venni, hogy erre a magyar fél nem hajlik. 1934 novemberében Gömbös kifejtette, hogy egy ilyen kezdeményezés „Magyarország számára csak akkor akceptálható, ha politikai biztosítékokat kap”, és a kérdést összekötötte a revízióval,79 amely az osztrákok egyre csökkenő reményét és bizalmát tovább szűkítette. Az Anschluß-ellenes magyar politika gyengülése az 1930-as évek második felétől egyre inkább nyilvánvaló volt, noha az ígéretek szintjén fennmaradt. Ezt a magyar szemléletet Ausztria, ahol tehette, igyekezett korrigálni. 1934 végén például megjelent Magyarországon egy, az oktatásban használatos állami történelemkönyv,80 amellyel szemben, annak osztrákellenes hangvétele miatt, a budapesti osztrák követség aggályait fejezte ki. „A jelenlegi [magyar – M. I.] ifjúság Ausztria-képe teljesen eltér azokétól, akik a Monarchiát még ismerték. Azt lehet mondani, hogy körülbelül két évtizeden belül az Ausztriával szimpatizáló érzések kivesznek. Ennek az az oka, hogy az oktatásban egy olyan irányvonal kerekedett felül, amely Ausztria-ellenes érzületet táplál.” Hennet felhívta a magyar kultusztárca figyelmét arra, hogy „Ausztriában nem létezik olyan pedagógiai könyv (irányvonal), amely Magyarország-ellenes írásmódot használna.”81 A magyar Anschluß-ellenes politikai irányvonal gyöngülésével egy időben, Olaszország támogatása is veszített erejéből. 1935 nyarán Olaszország Abesszínia elleni háborújának magyarországi „pesszimista” visszhangját elemezte az osztrák követ. „Még nem találtam itt Magyarországon senkit – természetesen az olasz követség kivételével – aki hitt volna abban, hogy Olaszország az abesszíniai konfliktust nagyobb veszteségek nélkül túléli. […] A pesszimista véleményeknek természetesen (!) nincs határuk, a legnagyobb félelmek az európai politikában keletkező komplikációkhoz kötődnek.”82 A pesszimista hangulatot kihasználva, a követ ismételten a kisantanttal való kiegyezés mellett érvelt, azonban a magyar válasz újból mereven elutasító volt.83 A követ mind gyakrabban írt jelentéseiben arról, hogy a magyar kormánypárton belül egyre nagyobb ellentétek feszülnek. Ezt azzal magyarázta, hogy a párt olyan szárnya rendelkezik növekvő befolyással, amelyik egy „antikapitalista és a kartellek s a »bankok uralmával« szemben fellépő politikát követel”.84 1936 tavaszán az osztrák külpolitikai vezetés a magyar kormánypárt hamarosan bekövetkező szakadásával számolt.85 De nem csak ezt a kérdést, hanem a magyarországi németek politikai csoportosulásán belüli feszültségek fokozódását is figyelemmel kísérte az osztrák vezetés. Hiszen nem volt mellékes számára, hogy a német anyanyelvű magyar lakosság Ausztria-barát, vagy Ausztria-ellenes politikát folytat-e.86

Murber Ibolya

80


1935 nyarán már az egyre csökkenő magyar szimpátia konstatálása volt az osztrák követ feladata. „Magyarország, kényes helyzetére való tekintettel, nem akarja Németországgal a viszonyt megrontani, miközben rendületlenül tartja magát az olasz és az osztrák barátsághoz, és azt hangoztatja, hogy biztosan megszületik a kiegyezés Olaszország, Németország és Ausztria között. […] Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a látogatás [Göring látogatása – M. I.]87 azt a nyilvánvaló célt szolgálja, hogy Magyarországot Németország oldalára állítsa, illetve, hogy erősítse Magyarország ellenállását az Olaszország és Franciaország által kívánt Duna-menti renddel szemben. […] Hitler Ausztriával szembeni kellemetlen és barátságtalan kijelentéseit, noha konstatálták, és az osztrák tiltakozást is megemlítették, azt mégis túlságosan »objektív« módon tették.”88 Ebben a helyzetben az osztrák vezetés a következőképpen alakította stratégiai irányvonalát: „egyetértünk abban, hogy természetesen semmi esetre sem szabad az idegességnek jelét adnunk, azonban a megfelelő pillanatban a meghatározó magyar személyek figyelmét fel kell hívnunk arra, hogy nem veszélytelen játékot játszanak.”89 Odo Neustädter-Stürmer budapesti osztrák követ az új magyar miniszterelnöknél, Darányi Kálmánnál tett látogatása után azon reményének adott hangot, hogy a két ország közötti jó kapcsolatok fennmaradnak. Ennek garanciáját az új miniszterelnök „komoly, tisztességes és jóindulatú személyiségében”, illetve a belpolitikai stabilitásban látta.90 A két ország viszonyát az 1930-as évek második felében az osztrákok már csak „jónak” és nem „szívélyesnek” ítélték meg – és erre minden okuk meg is volt. 1937. január 9-én Eduard Baar-Baarenfels budapesti osztrák követ személyes hangvételű levélben (és nem jelentésben) tájékoztatta Schuschnigg kancellárt a magyar kedélyállapotokról. „A lakosság körében szimpátia érzékelhető Ausztriával szemben, azonban annak jelentős része nem hisz országunk tartós állami önállóságában. Az időpont, amikor mi Németország tartományaként megszűnünk létezni, egy és négy év között változik.”91 Az 1930-as évek második felében a Ballhausplatzon egyre több széljegyzettel és kritikával kommentálták a budapesti osztrák követ jelentéseit. 1937 márciusában BaarBaarenfels követ helyzetértékelését Bécsben egyenesen „gyerekesnek” minősítették. A követ egyebek mellett azt írta, hogy „katonai körökben a Magyarországot fenyegető pángermán nemzetiszocialista előrenyomulások következtében az utóbbi években [sic!] világosan látható a Németország iránti szimpátia csökkenése.”92 A bécsi vezetés mind objektívebb helyzetértékelését „segítette elő” Horthy „tanácsa”, amelyet Schuschnigg kancellárnak adott, annak 1937. márciusi, kétnapos budapesti látogatása alkalmával: „lehetőleg csatlakozzon Ausztria Németországhoz”. Ugyanezt az üzenetet hordozta az osztrák vezetés számára Rőder Vilmos honvédelmi miniszter áprilisi körútja, aki először Berlinbe, majd Rómába és végezetül Bécsbe látogatott. A tárgyalások során a magyar miniszter szavaiból érezhetően kicsengett, hogy Ausztria csatlakozása Németországhoz elkerülhetetlen.93 1937 folyamán a kölcsönös állam- és kormányfői, illetve miniszteriális látogatások száma mindkét irányban szokatlanul magas volt. Konkrét eredményeket azonban egyik sem hozott, inkább protokolláris szerepük volt. Kézzelfogható megállapodást Schuschnigg október végi, budapesti látogatása alkalmával sem sikerült rögzíteni, noha fontos kérdéseket érintettek, például egy esetleges katonai együttműködést, vagy a kisantanttal való viszonyt. Az osztrák fél kénytelen volt levonni a konzekvenciákat, amikor magyar részről kinyilvánították: különösen fontosnak tartják, hogy az összejövetelükről ne készüljön

Murber Ibolya

81


hivatalos politikai nyilatkozat. „A magyarok, úgy tűnik, tartanak Berlin rosszallásától” – summázta a helyzetet a hivatalos emlékeztető.94 1937. november 20. és 29. között Darányi miniszterelnök és Kánya külügyminiszter hivatalos látogatást tettek Németországban, elvi megállapodást kötve a Csehszlovákia elleni akcióban való együttműködésről. Az osztrák vezetés a magyar támogatást és közbenjárást erőteljes szkepszissel fogadta. Ausztria berlini követe is találkozott a magyar küldöttséggel, és a következőket jelentette Bécsbe: Kánya – saját elmondása szerint – mind Neurath külügyminiszterrel, mind Göringgel folytatott beszélgetései során azt hangoztatta, hogy az osztrák kormányt legalább olyan jól ismeri, mint a sajátját, és így nem érti, hogy a német vezetők miként kételkedhetnek az osztrák kormányban. A berlini követ azon mondata mellé, hogy „neki [Kányának – M. I.] azonban nem sikerült meggyőznie a német urakat”, Bécsben azt írták: „mert nem is akarta”.95 A németországi látogatást követően, 1937 decemberében a budapesti követ kihallgatást kért Darányi miniszterelnöknél. A Csehszlovákiát érintő kérdésére adott válaszból a követ azt a következtetést vonta le, hogy „Magyarország teljesen elzárkózik az esetleges csehszlovák megegyezés elől, és még erőteljesebben kitart egy szigorú ideologikus-revizionista elkötelezettség mellett.”96 A követ ellenérvként hozta fel, hogy Csehszlovákia feldarabolását csak háborús eszközökkel lehet végrehajtani. Erre azt a választ kapta, hogy „Csehszlovákia olyannyira természetellenes képződmény, hogy ezen állam összeomlása belátható időn belül (talán először 30 vagy 50 év múlva) nem elkerülhető.”97 Jelentése végén Baar-Baarenfels követ levonta a végső tanulságot: „noha Ausztriával szemben továbbra is barátságos a hozzáállás, Németország és Magyarország között a légkör nagyon egyértelmű javulása érzékelhető. Úgy tűnik, hogy Berlinben ügyes eszközökkel sikerült a magyar urak lelkére, szellemiségére és észjárására hatni, így azok nagyon sokat megígértek és szavatoltak.”98 Jegyzetek 1

Österreichisches Staatsarchiv [Osztrák Országos Levéltár, a továbbiakban: ÖStA] Archiv der Republik [AdR] Neues Politisches Archiv [a továbbiakban: NPA] 794 614/1919. Budapest, 1919. 01. 09. Károlyi Mihály ideiglenes köztársasági elnöki kinevezésére január 11-én került sor. 2 ÖStA AdR NPA G [Gesandtschaft = követség] Bp. 4. 100/1935. Budapest, 1935. 05. 27. 3 ÖStA AdR NPA 793 23.922/1933. Budapest, 1933. 07. 22. 4 ÖStA AdR NPA 794 1457/1919. Budapest, 1919. 02. 08. 5 ÖStA AdR NPA 794 459/1919. Budapest, 1919. 01. 03. 6 Uo. 7 ÖStA AdR NPA 794 614/1919. Budapest, 1919. 01. 09. 8 ÖStA AdR NPA 794 1457/1919. Budapest, 1919. 02. 08. 9 A jelentés 1919. január 9-én keletkezett, így még a január 5-én, Berlinben kitört Spartacus-felkelés kimenetele ismeretlen volt, hiszen annak leverésére 1919. január 11-én került sor. 10 1919. február 20-án, Odesszában a francia katonák megtagadták a harcot. Az antant-csapatok magyarországi be nem avatkozásának egyik okát éppen az intervenciós csapatok vereségével igyekeztek megmagyarázni. 11 ÖStA AdR NPA 794 614/1919. Budapest, 1919. 02. 08. 12 ÖStA AdR NPA 794 1457/1919. Budapest, 1919. 02. 08.

Murber Ibolya 13

15 16 17 18 19 14

20 21

22

24 25 26 27 23

28

29

30

31

32

34 35 36 37 38 39 33

40

42 43 44 41

82


Uo. Hans Hautmann: Gchichte der Rätebewegung in Österreich 1918−1924. Wien–Zürich, 1978, 467. o. Uo. 307. o. Uo. ÖStA AdR NPA 820 5140/1919. Wien, 1919. 07. 01. Hautmann: i. m. 467. o. 1920. június közepén, a Szovjet-Oroszország és Ausztria közötti koppenhágai megállapodás szerint, az oroszországi osztrák hadifoglyokat kicserélték a kommunista magyar népbiztosokra, akik így elhagyhatták kényszerszállásukat, és Szovjet-Oroszországba távozhattak. Hautmann: i. m. 468–469. o. ÖStA AdR NPA 789 4183/1919. Wien, 1919. 05. 28. Négy politikai csoportot különböztetnek meg a rendőrségi jelentések: 1. keresztényszocialisták (Sigray, Pallavicini, Zichy); 2. konzervatívok (Bethlen); 3. középbal (Héderváry, Batthyány); 4. szociáldemokraták (Friedrich, Vászoly Vilmos). ÖStA AdR NPA 804 3394/1921. Budapest. 1921. 07. 06. ÖStA AdR NPA 794 7214/1919. Budapest, 1919. 12. 8. ÖStA AdR NPA 794 7214/1919. Budapest, 1919. 12. 8. ÖStA AdR NPA 794 7214/1919. Budapest, 1919. 12. 8. ÖStA AdR NPA 793 830/1920. Budapest, 1920. 03. 02. Nachgeschlagene Werke von Karl Renner. II. Band. Österreich von der ersten zur zweiten Republik. Wien, 1953, 45. o. Uo. Gróf Teleki Pál, két héttel a békeszerződés törvényjavaslatának elfogadását követően, 1920. december 1-jén szintén beadta a lemondását. December 16-án a kormányzó ismét őt nevezte ki miniszterelnökké. A magyar nemzetgyűlés egy ünnepélyesen tiltakozó nyilatkozat után, 1920. november 15-én elfogadta a trianoni békeszerződésről szóló békejavaslatot. Annak becikkelyezésére 1921. július 26-án kerül sor. (1921. évi XXXIII. tc.) A követi jelentés is említést tett az akkor folyó magyar–francia tárgyalásokról („ungarisch–französische Liebelei”) amelyek a békeszerződés által kijelölt határok megváltoztathatóságával kecsegtettek. ÖStA AdR NPA 795 4663/1920. Budapest, 1920. 11. 15. ÖStA AdR NPA 795 4663/1920. Budapest, 1920. 11. 15. ÖStA AdR NPA 809 4763/1920. Budapest, 1920. 11. 22. ÖStA AdR NPA 804 3319/1921. Budapest. 1921. 07. 13. ÖStA AdR NPA 804 3394/1921. Budapest. 1921. 07. 06. ÖStA AdR NPA 788 6656/1921. Budapest, 1921. 11. 21. ÖStA AdR NPA 788 1688/1922. Budapest, 1922. 05. 02. 1923. április 10-én az Osztrák Köztársaság és a Magyar Királyság között szerződés jött létre a békés egymás mellett élésről. Seipel kancellár külügyi irányvonalára a környező országokkal való jó, de nem túl szoros kapcsolatok ápolása volt jellemző, miként 1927-ig Bethlen is a „beilleszkedést és teljesítést” tartotta célravezetőnek külpolitikai téren. 1923-ban mind Bethlen, mind a konzervatív keresztényszocialista Seipel kancellár kölcsönös látogatást tettek egymásnál, melyeket saját ellenzékük erős kritikával illetett. Nachgeschlagene Werke von Karl Renner. II. Band… 44. o. Uo. 61. o. ÖStA AdR NPA 795 3283/1922. Budapest, 1922. 10. 14. ÖStA AdR NPA G. Bp. 1. 151/res/1929. Budapest, 1929. 04. 10. ÖStA AdR NPA 792 20.145/1927. Budapest, 1927. 01. 18.

Murber Ibolya 45

83


ÖStA AdR NPA 792 21.682/1927. Budapest, 1927. 04. 08. ÖStA AdR NPA 803 793/1927. Budapest, 1927. 02. 19. 47 Norbert Schausberger: Der Griff nach Österreich. Wien–München, 1979, 160. o. Schober ismételt kancellársága 1929–1930 között megváltoztatta Bethlen álláspontját a Heimwehr késlekedő puccskísérletével kapcsolatban, hiszen Schoberrel a magyar vezetés jó kapcsolatokat ápolt. Erős kezű kancellárként, aki a szociáldemokratákkal szemben is keményen lépett fel, Schober élvezte a magyar miniszterelnök támogatását. 48 ÖStA AdR NPA 788 23754/1928. Budapest, 1928. 08. 31. 49 ÖStA AdR NPA G. Bp. 1. 151/res/1929. Budapest, 1929. 04. 10. 50 ÖStA AdR NPA G. Bp. 1. 292/res/1929. Budapest, 1929. 07. 31. 51 ÖStA AdR NPA G. Bp. 1. 331/res/1931. Budapest, 1931. 08. 21. 52 1931. szeptember 25-én magyar–francia kereskedelmi szerződés jött létre, bár 1931-ben még nem lépett életbe. 53 ÖStA AdR NPA G. Bp. 1. 331/res/1931. Budapest, 1931. 08. 21. 54 ÖStA AdR NPA 793 24.843/1932. Wien, 1932. 11.14. 55 ÖStA AdR NPA 793 24.843/1932. Wien, 1932. 11.14. 56 A Vaterländische Frontnak minden „hazához hű” állampolgár tagja volt. Feladatának az addig nem létező osztrák államtudat kialakítását tekintette. A tagok korporációs rend alapján szerveződtek egységgé. 57 ÖStA AdR NPA G. Bp. 2. 127/1933. Budapest, 1933. 02. 27. 58 ÖStA AdR NPA G. Bp. 2. 127/1933. Budapest, 1933. 02. 27. 59 ÖStA AdR NPA G. Bp. 2. 127/1933. Budapest, 1933. 02. 27. 60 ÖStA AdR NPA 416 23843/1933. Wien, 1933. 07. 21. 61 ÖStA AdR NPA G. Bp. 2. 127/1933. Budapest, 1933. 02. 27. 62 Ez az egységesítés és centralizáció Dollfußnak a Vaterländische Front keretében, autoriter eszközökkel, többé-kevésbé sikerült. 63 ÖStA AdR NPA 804 50.240/1934. Budapest, 1934. 01. 09. 64 ÖStA AdR NPA G. Bp. 2. 189/1933. Budapest, 1933. 09. 19.; Budapest, 1934. 03. 17. 65 ÖStA AdR NPA G. Bp. 2. 34/1933. Budapest, 1933. 03. 29. 66 ÖStA AdR NPA G. Bp. 2. 452/1933. Budapest, 1933. 07. 22. 67 ÖStA AdR NPA G. Bp. 2. 89/1933. Budapest, 1933. 09. 19. 68 ÖStA AdR NPA 804 50.240/1934. Budapest, 1934. 01. 09. 69 ÖStA AdR NPA G. Bp. 3. 48/1934. 70 ÖStA AdR NPA G. Bp. 2. 89/1933. Budapest, 1933. 09. 19. 71 ÖStA AdR NPA G. Bp. 2. 189/1933. Budapest, 1933. 09. 19.; Budapest, 1934. 03. 17. 72 ÖStA AdR NPA G. Bp. 2. 97/1933. Budapest, 1933. 09. 30. A legkevésbé barátságos újságcikkek a nacionalista Magyarság című lapban jelentek meg a követi jelentés véleménye szerint, ami az újság erős náci kötődésével magyarázható. 73 ÖStA AdR NPA 804 50.240/1934. Budapest, 1934. 01. 09. 74 ÖStA AdR NPA 804 50.240/1934. Budapest, 1934. 01. 09. 75 ÖStA AdR NPA G. Bp. 3. 527/1934. Budapest, 1934. 07. 26. 76 ÖStA AdR NPA 793 45.067/1934. Budapest, 1934. 08. 01. 77 ÖStA AdR NPA G. Bp. 3. 114/1934. Budapest, 1934. 07. 31. 78 ÖStA AdR NPA G. Bp. 3. 133/1934. Budapest, 1934. 08 24. 79 ÖStA AdR NPA 793 47.078/1934. Budapest, 1934. 11. 11. 46

Murber Ibolya 80

84


Amely a magyar történelem periodizációja során az 1526–1918 közötti időszakot úgy jellemezte, hogy ekkor Magyarország osztrák elnyomás alatt sínylődő ország volt. 81 ÖStA AdR NPA 788 30.574/1935. Budapest, 1935. 01. 15. 82 ÖStA AdR NPA G. Bp. 4. 142/1935. Budapest, 1935. 16. 26. 83 ÖStA AdR NPA G. Bp. 4. 142/1935. Budapest, 1935. 16. 26. 84 ÖStA AdR NPA G. Bp. 4. 116/1935. Budapest, 1935. 06. 14. 85 ÖStA AdR NPA 796 36.212/1936. Budapest, 1936. 03. 11. 86 ÖStA AdR NPA 797 41.413/1936. Budapest, 1936. 08. 19. 87 1935. május 24-én Göring porosz miniszterelnök félhivatalos budapesti látogatást tett, amelynek során Horthyval és Gömbössel tárgyalt. 88 ÖStA AdR NPA G. Bp. 4. 100/1935. Budapest, 1935. 05. 27. 89 ÖStA AdR NPA G. Bp. 4. 100/1935. Budapest, 1935. 05. 27. 90 ÖStA AdR NPA 803 43.194/1936. Budapest, 1936. 10. 15. 91 ÖStA AdR NPA 788 34.576/13/1937. Budapest, 1937. 01. 09. 92 ÖStA AdR NPA 803 36.492/1936. Budapest, 1937. 03. 03. 93 ÖStA AdR NPA 416 37.130/1937. Wien, 1937. 04. 20. 94 ÖStA AdR NPA 416 44.788/1937. Wien, 1937. 10. 25. 95 ÖStA AdR NPA 794 96.714/1937. Berlin, 1937. 11. 27. 96 ÖStA AdR NPA 794 96.549/1937. Budapest, 1937. 12. 01. 97 ÖStA AdR NPA 794 96.549/1937. Budapest, 1937. 12. 01. 98 ÖStA AdR NPA 794 96.549/1937. Budapest, 1937. 12. 01.

Limes

85


Egry Gábor

Sérelmek, félelmek, kisállami szuverenitásdogma. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe a két világháború között*

„Az elmúlt tíz év politikatörténete [...] igazolja, hogy ha létezik olyan terület, melyen megnyilvánult a nemzetközi szolidaritás és a nemzetek megértő nagyvonalúsága, különbség nélkül, az kétségtelenül a kisebbségek kezelésének kérdése” − hangzott el 1929. március 15-én a párizsi Diplomáciai Akadémia rendezvényén. Magyarországon ma valószínűleg kevesen lepődnek meg, ha megtudják, hogy e − visszatekintve − mindenképpen túlzottan optimista kijelentést Nicolae Titulescu (1882–1941) román diplomata, többszörös külügyminiszter tette.1 Azt viszont minden bizonnyal valóban kevesen hinnék, hogy ezt követően Titulescu kijelentette: mindazon államoknak, amelyeknek a határain túl hozzájuk faji, nyelvi, kulturális szálakkal kötődő kisebbségek élnek, „legitim érdekük”, hogy a lehető legnagyobb védelmet biztosítsák számukra. Sőt, tovább menve arról beszélt, hogy „egy állam, mely nem tud maximális jólétet biztosítani kisebbségeinek, amely nem érti, hogy vele született érdeke minden polgárának lojalitása, nem pedig egyesek kulturális és vallási egyéniségének megsemmisítése, az nem csak a humanisztikus törvényt, hanem saját létének törvényét is megsérti”. Az ilyen, sajátos környezetben, sajátos céllal elhangzott megállapítások természetesen nem alkalmasak arra, hogy pusztán ezek alapján megítéljük a két világháború közti Románia kisebbségpolitikáját vagy Magyarországgal kapcsolatos politikáját. Azonban az a tény, hogy a két világháború közötti román diplomácia első számú alakja ilyen, a magyar történeti tudat számára kétségtelenül meglepő kijelentésekre volt képes, talán elegendő annak érzékeltetésére, hogy a korabeli román politika nem feltétlenül írható le bevett, egyszerű sémáinkkal. Ha közelebb szeretnénk kerülni a történeti megértéshez, akkor érdemes az utóbbiaktól elvonatkoztatva, empatikus módon és a maga komp lexitásában közelíteni a kérdéshez. Tanulmányom ehhez szeretne hozzájárulni a maga szerény eszközeivel. Vizsgálatom mindenekelőtt a korszakban keletkezett szövegeken, forrásokon alapul. Ennek egyik oka az, hogy a román diplomácia-történet nem jutott túl messzire a két ország viszonyára vonatkozó kutatásokkal. A legtöbb munka ma is a magyar revizionizmus elleni egykori és nemegyszer mai küzdelem jegyében született,2 a korábbi * Köszönöm Holly Case-nek a kézirathoz fűzött kommentárjait, megjegyzéseit és ötleteit.

Egry Gábor

86


narratíva dekonstrukcióját megkezdő Lucian Leuştean csak 1923-ig jutott el. Éppen ezért a probléma megközelítésének kézenfekvő módja volt a korabeli román szövegek és dokumentumok tanulmányozása. Ennek során a legnagyobb hangsúlyt Nicolae Titulescu különböző jellegű szövegei kapták. Ebben természetesen szerepet játszott az is, hogy Titulescunak, mint diplomatának komoly kultusza volt és van Romániában. (Jellemző, hogy már az 1960-as években megszülettek a munkásságával foglalkozó első nagy kiadványok, ekkor a békéért, a revíziót szorgalmazók ellen folytatott küzdelme kínált erre lehetőséget.) Választásom másik oka, hogy Titulescu személye valóban hosszú időn át meghatározta a két világháború közti román külpolitikát; annak nem csak kulcspozícióit töltötte be, de talán a leginkább teoretikus igényű alakjává is kinőtte magát. Ilyen módon összefoglalt gondolatai, elképzelései, doktrínái rendre visszaköszöntek még politikai ellenlábasainak a szövegeiből is, így aztán alkalmasnak tűntek arra, hogy reprezentálják a román külpolitikai gondolkodást. Egy atipikus kapcsolatrendszer A két világháború közti magyar–román viszony, egy felettébb közhelyes megállapítással élve, jóval bonyolultabb és sokrétűbb volt annál, mint ami két állam kapcsolatrendszerét általában jellemezte, jellemzi. Ez a sokrétűség kétségtelenül rányomta bélyegét a román külpolitikai gondolkodás magyarságképére is. Már az is komoly problémát jelenthetett, hogy meghatározzák azt a csoportot, amiről képet próbáltak alkotni. A magyar–román viszonyt, a két világháború között bizonyosan, nem írhatjuk le a hagyományos, államközi megközelítésben. Ez a viszony nem „kétoldalú” volt a szó bevett jelentése szerint. Az állami külpolitika különböző szereplői mellett a két, egymás mellett vagy éppen együtt élő társadalom is olyan nagy mértékben érintkezett, amely felettébb problematikussá tette a másik fél „hagyományos”, a távolságon és a szabályozott érintkezésen alapuló felfogását. A helyzet jelentős mértékben különbözött még az első világháborút megelőző időszaktól is, hiszen amíg az erdélyi románság 1918 előtt soha nem szerveződhetett egyetlen egységes nemzeti társadalommá az ókirályságbelivel, addig a magyar nemzetépítés – saját szempontjait illetően – éppen erre irányuló folyamatokkal járt. Így aztán a romániai magyarság továbbra is erősen kötődött az anyaországgá vált Magyarországhoz, és a lehetőségekhez képest minél intenzívebb kapcsolatokat próbált fenntartani vele. Ebben a hármas viszonyrendszerben már azt sem volt könnyű eldönteni: mit is jelent a „magyarság” és Magyarország? Vajon a magyar kisebbség része-e az előbbinek? Része lehet-e az utóbbinak? Miként viszonyuljon ehhez a román állam, akár nemzetállamként, saját nemzetépítése felől szemlélve a problémát, akár államként, az államok szuverenitása felől nézve?3 Hatással volt a magyarságképre a megelőző időszak, a korábbi történelem is. A két közösség érintkezése történeti tény volt, mint ahogy az is, hogy – legalábbis az elitek szintjén – e történelmet a 19. század második felétől kezdve egyre inkább konfliktusnak, nemzeti küzdelemnek látták. A konfliktusban pedig szükségszerűen vannak vesztesek és nyertesek, olyanok, akik hátrányos helyzetbe kerülnek, de olyanok is, akik előnyösebbe. Ráadásul a szoros közelség miatt a két közösség, illetve az elitjeik közötti sokszor aszimmetrikus viszonyt könnyen lehetett legitimálni vagy vitatni magával a történelemmel.

Egry Gábor

87


Ebből a bonyolult viszonyrendszerből végül három, a román gondolkodás magyarságképét meghatározó tényező kristályosodott ki: a történelmi és jelenkori sérelmek számbavétele, a magyarság dominanciájától való félelem, illetve a frissen kikerekített és amúgy sem túl régóta létező nemzeti állam korlátozhatatlan szuverenitásának dogmája. Mindezt ráadásul felerősítette az 1918 utáni átmeneti periódus is. A Gyulafehérvári Nyilatkozat kapcsán született magyar reakciók, a román állam iránti hűségeskü körüli huzavona (ami ráadásul nagyon különbözött a szintén számottevő német kisebbség eljárásától) gyanakvást szült a magyar szándékok őszinteségét illetően.4 Mindehhez járult magának az átmenetnek a zűrzavara is. A román politikai elit számára eleve frusztráló lehetett, hogy a nemzeti egység létrehozása után nem sokkal már manifesztálódtak a regionális különbségek, 5 továbbá a tartomány legfontosabb társadalmi pozícióit egyelőre magyarok töltötték be.6 Ez annál veszélyesebbnek tűnt, mivel a zavaros viszonyok közepette berendezkedő román hatalom számos jelével találkozhatott annak, hogy Magyarország vagy magyar intézmények továbbra is megpróbálják gyakorolni elvesztett hatalmukat.7 A román csendőrség amúgy is gyakran készített jelentéseket „magyar kémtevékenységről”,8 kisebb határincidensekre is sor került,9 továbbá vihart kavart, amikor ismert román személyiségek rokonait hurcolták meg a magyarországi hatóságok,10 és nyilván az sem segített sokat, hogy magyarok viccelték meg a magyarul nem tudó román csendőröket.11 Hosszú ideig az sem dőlt el, hogy vajon a magyarság bekapcsolódik-e az új állam életébe. Talán ezért is állíthatta 1923 februárjában Octavian Goga, hogy „az erdélyi magyarság még mindig Budapest szuggesztiója alatt áll”.12 Amikor pedig Budapest szemére vetette, hogy egyedül felelős ezért az állapotért, akkor ezzel azt is jelezte, hogy a magyar–román viszonyban továbbra sem lehet jól elkülöníteni egymástól a magyar kisebbséget és annak anyaországát, ami nem csak a történelmi sérelmeket teszi könnyen feleleveníthetővé, a revíziótól való félelmet kitapinthatóvá, de emellett még a román állam szuverenitását is súlyosan sérti. Ezzel együtt az átmeneti időszak ekkorra már véget ért, és kialakultak azok a viszonyok, amelyek nagyjában-egészében jellemezték a következő bő másfél évtizedet. Magyarország és Románia is a nemzetközi közösség tagjaként léphetett fel, rendelkezésükre álltak a nemzetközi jog és a kollektív biztonság eszméjének jegyében teremtett nemzetközi szervezetek, kétoldalú kapcsolatuk is magasabb szinten formalizálódott. Nem változott azonban az a tény, hogy a két állam nem volt egyértelműen megfeleltethető két jól elkülöníthető társadalmi entitásnak, ami jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a román gondolkodás magyarságképének már említett három kulcskategóriája érvényes maradt az elkövetkező időszakban is. Sérelmek A román külpolitikai (de általában is a politikai) gondolkodás magyarságképét jelentős mértékben meghatározták a vélt vagy valós történelmi és jelenkori sérelmek. Mindez túl is mutatott önnön politikai értékén és hasznán. Különösen a történelmi sérelmek váltak identifikációs jelentőségűvé (de amikor ezekhez kapcsolhatóak voltak, akkor a jelenkoriak is), nemzetkarakterológiába menve át. A magyarok „ők-csoport”-ként (outgroupként) álltak szemben a románokkal, akik a magyarok vélt tulajdonságaira reflektálva határozhatták meg saját magukat. Ennek a gondolatkörnek a középpontjá-

Egry Gábor

88


ban azok a megállapítások álltak, melyek szerint a magyarok, illetve uralkodó elitjük oligarchikus, feudális csoport. Különösen érzékletesen mutatja be ezt a gondolatkört Alexandru Vaida-Voevod (1872–1950), többszörös miniszterelnök eszmefuttatása a magyar oligarchiáról.13 Az etnikai eredetében sokszínű magyar oligarchia szerinte Kossuth sovinizmusa nyomán vált magyar nacionalistává. 1867 utáni politikáját az oligarchikus érdekeken alapuló, haladónak álcázott központosítás jellemezte, s ennek jegyében minden progresszív törvényt képes volt a szellemével ellentétesen alkalmazni. Véleménye szerint a 19. század végén csak a bíróságok működtek európai módon, köszönhetően a bírói karnak, no meg a hangsúlyozottan „román származék” Szilágyi Dezső reformjainak. Mindezek mellett úgy vélte, hogy Magyarország agrárországként amúgy is kiváló terep a konzervatív gondolkodás számára. (A mezőgazdasági munka türelemre, várakozásra, változatlanságra szocializál. A feudális létből a szabadság és a technikai haladás, valamint az ezekkel járó lelki emancipáció emelheti ki az embert.) Ebből a konzervativizmusból fakadnak Vaida-Voevod szerint az atavisztikus magyar tulajdonságok is: erős individualizmus, az egyéni szuverenitást biztosító egyéni tulajdon iránti vágy. A magyar oligarchia problémája nem csak általános kérdésként jelent meg a korszak gondolkodásában, hanem nagyon is konkrét, politikai jelentőségű helyzetekben is. Ez számos alkalommal rendkívül anakronisztikusnak ható, ám politikailag annál hatékonyabb gondolatmeneteket eredményezett. Az a memorandum is kihasználta az ebben rejlő lehetőségeket, amit Philippe Lahovary nyújtott be a Népszövetségnek, válaszul a földreformot kifogásoló magyar beadványokra.14 A szöveg szerint a magyar kormányok politikája a középkortól (!) a 20. századig a magyar földbirtokosokat védte a nemzetiségekkel szemben.15 Ezt némileg részletesebben is kifejtették a későbbiek folyamán, leszögezve, hogy Erdélyben ez egyértelműen a román lakosság ellen irányult az utolsó hat évszázadban. „1224-től, a szász telepítésektől kezdve mostanáig az egymást követő magyar kormányokat egy tisztán feudális [kiemelés – E. G..] szellem mozgatta, hogy megakadályozzák a román lakosságot a földbirtokos státus megszerzésében.”16 A sérelmek egy másik csoportját ugyancsak felhasználtak a nemzetközi porondon. Nicolae Titulescu, ismét csak egy magyar panasz kapcsán, az 1885 utáni magyar telepítési politikát kárhoztatta.17 A telepesek földjeinek kártérítés nélküli elkobzására (pontosabban a telekkönyvi tulajdonjogi bejegyzések érvényének megszüntetésére) reagálva ítélte el a telepítési politikát, mint aminek tisztán nemzetiségellenes, magyarosító céljai voltak. Az egykori magyarosítás amúgy is állandóan napirenden szerepelt, nem utolsó sorban azért, mert hasonlóan az előző sérelmekhez, alkalmas lehetett a népszövetségi panasz eszközéhez nyúló magyar kisebbség sérelmeinek román sérelmekkel történő kiegyensúlyozására. Ide sorolhatjuk a székelyek román eredetének („elmagyarosított románok”) gyakran használt tézisét is,18 még inkább a Lex Apponyi és a dualizmus kori magyar iskolapolitika bírálatát. Ez a kérdés is nemzetközi porondra került, például akkor, amikor a Népszövetséghez benyújtott egyik magyar memorandumra válaszul a Román Népszövetségi Liga felemlegette a magyar törvényeket.19 Érdekesebb, ahogy ennek a kérdésnek a kapcsán is kirajzolódik a román önkép, szembeállítva a magyarral. A szöveg ultima ratio érve azzal a váddal kapcsolatban, miszerint románosítás folyik az iskolákban, nagyon egyszerű: a románság kiemelkedően toleráns szellemű, amit az is igazol, hogy a történelemben mindig csak mártír volt, soha sem agresszor, és minden, a vádban megfogalmazott feltételezést visszautasít.20 Nem ez

Egry Gábor

89


volt az első és egyetlen alkalom, amikor ez az érv előkerült. Közel egy évtizeddel korábban például, a Viitorul c. lap Állampolitika és a kisebbségek szerepe című cikkében az alábbiakat olvashatjuk. „Románia állampolitikája a valóságban folytatása népünk hagyományainak: az egyetértés politikája az együttlakó idegen nemzetiségekkel. Ennek a politikának az eléréséhez nem volt szükség ama szerződésekre, amelyekkel a kisebbségek szabad fejlődését biztosították.” A cikk szerint az 1919-es kisebbségi szerződéssel is csak azért szegült szembe Románia, mert a románok természete – „türelmes, szabadelvű és civilizált nép vagyunk” – biztosítja azokat a jogokat, amelyeket a szerződések előírnak, és amelyek egyáltalán nem voltak jellemzőek a dualizmus korának Erdélyére.21 A magyarságkép ezen eleme azonban nem csak történeti referenciának és identifikációs lehetőségnek kínálkozott, hanem arra is lehetőséget adott, hogy finomabb vagy durvább allúziós technikákkal megbélyegezzék a magyar kisebbségi politikusokat. (Ebben persze nem kis szerepet játszott, hogy egyes román remények és kísérletek22 ellenére a magyar kisebbség elitje lényegében ugyanahhoz a történelmi középosztályhoz, illetve arisztokráciához kötődött, mint a háború előtt, vagy mint a két világháború közti Magyarországon.) Példa erre az Országos Magyar Párt (OMP) elnöke, Bethlen György és Nicolae Titulescu összecsapása a román képviselőházban, 1935. december 3-án. A külügyminiszter a magyar kisebbség panaszait előadó képviselőnek azt válaszolta, hogy bármennyire tagadja is, a magyarok valójában privilégiumokat akarnak maguknak, ezúttal nemzetközileg szavatolt privilégiumokat. Ezért tesznek panaszt minden egyedi jogsértés után, általános érvényűnek állítva be azokat. Ő, Titulescu pedig hiába törekedett megegyezésre velük; mivel abban a hitben élnek, hogy az ezeréves Magyarország újjá fog születni, ezért nem is akarnak egyenlőek lenni a románokkal. Csak egy új, a dominancia szellemétől mentes generáció hozhat megoldást.23 Félelmek Amint azt már korábban is jeleztem, a magyar–román viszonyt, román vonatkozásban, már az első átmeneti évektől kezdve komoly félelmek jellemezték. Az első évek bizonytalanságai, a magyar kormányzatok nyílt vagy csak látens revíziós politikája, a csendőrség és a titkosrendőrség jelentéseiben is újra és újra felbukkanó magyar veszély24 tudata, a nemzeti határok mentén is erősödő társadalmi konfliktusok25 nem segítették azok csillapítását. Bár Románia mindent megtett saját nemzetközi pozíciója megerősítéséért, és ezzel biztonsága megteremtéséért, az első világháború utáni rendezés tartósságát övező kételyek, részben a nemzetközi politika változásainak köszönhetően, nem tűntek el. Nicolae Titulescu 1925-ben annak jeleit vélte felfedezni, hogy a brit alsóházban nincs olyan fontos politikai erő, amelyik hinne a közép-európai rendezés fennmaradásában.26 Jóllehet beszélgetéseiben folyton azt hangsúlyozta, hogy ez a hit önbeteljesítő folyamatokat indíthat el, maga sem gondolta, hogy partnereit meg tudná győzni. Ilyen körülmények között pedig a helyzet kiélezését ajánlotta kormányának, abban bízva, hogy amennyiben a revízió valóban reális lehetőségként jelentkezne, az elvezetne Romániában a nemzeti egységhez. A helyzet a következő években, román szemszögből, csak romlott. Magyarország a húszas évek végétől nyíltan felvállalta revíziós törekvéseit, és ebben, retorikailag legalábbis, számíthatott Olaszország támogatására is. Németország politikája Hitler

Egry Gábor

90


hatalomra jutását követően egyértelműen a békeszerződések revíziójára irányult, és a Szovjetunió is veszélyesnek kezdett tűnni a besszarábiai kérdés miatt. Ilyen körülmények között napvilágra kerültek a román szövetségi rendszer gyengeségei is, mindenekelőtt az, hogy az annak gerincét adó kisantant csak a magyar fenyegetés féken tartására képes, de nem garantálja sem Csehszlovákia, sem Jugoszlávia segítségét más fenyegetésekkel szemben, sőt, adott esetben akár ő maga lehet a veszélyforrás.27 S bár Románia és Németország közeledésére mindkét oldalról történtek kísérletek (a német igényeket – a francia kapcsolatok felülvizsgálata és az antirevizionista politika elvetése – a román fél a felajánlott gazdasági előnyök ellenére sem volt hajlandó vagy nem tudta kielégíteni),28 a helyzet nem sokat változott. A bizonytalanság és a fokozódó bekerítettség-érzés körülményei közepette a magyar revíziós veszély egyre reálisabbnak, egyre komolyabb fenyegetésnek hathatott. Aggodalmat keltett a magyar propaganda erősödése is. A Vaida-Voevod köreihez tartozó Viorel Tilea a Patria c. lap 1929. december 25-i számában írt cikkében kiemelte a magyar propaganda eredményeit. Szerinte a magyaroknak sikerült meghódítaniuk a nyugati hatalmak ifjúságát. Tudatosan arra törekszenek, hogy a következő generációból kikerülő vezetők már eleve a magyar ügy szimpatizánsai legyenek.29 Az Universulnak a román Antirevizionista Ligát ismertető cikke is abból indult ki, hogy a magyar propaganda már megnyerte magának a befolyásos nyugati újságokat és a legfontosabb irodalmárokat.30 Mindez ráadásul egy magyar szemmel meglehetősen paradox megállapítással is társult. A román politikusok és diplomaták között általánosan elfogadott volt az a vélemény, miszerint az 1919-es békekonferencián a magyar fél rendkívül sikeres propaganda-tevékenységet folytatott, amihez Romániának fel kellene nőnie.31 Maga Titulescu is úgy nyilatkozott, hogy Magyarország páratlan anyagot juttatott el a békekonferenciához.32 A román külpolitika számára tehát Magyarország elsősorban a revízió szempontjából jelentett problémát. Ez részben meghatározta a magyar kisebbséghez való viszonyt is. Amíg a magyar politika a revízióra irányult, addig időről időre gyanút keltett az, hogy a magyar kisebbség vezetői szoros kapcsolatokra törekedtek Budapesttel.33 Egy 1936-os jelentés az OMP belső viszonyairól már egyenesen a román szempontból legfontosabb csoportképző tényezők között helyezte el azt, hogy az egyes politikai csoportosulásoknak mi a viszonya Budapesthez. A jelentés nem sok pozitívumról számolt be, és csak egy szűk, ráadásul szabadkőművesként megjelölt kör esetében vélekedett úgy, hogy az elutasítja Budapest beavatkozását, mivel Gömbös politikája szabadkőműves-ellenes.34 Lényegében a magyar revíziós törekvésekhez való viszony határozta meg a román külpolitika egész közép-európai kapcsolatrendszerét is, különösen a harmincas években.35 A kisantant kulcsszerepe mellett ezt mutatja a német–román kapcsolatok alakulása is Hitler hatalomra kerülését követően. A már említett közeledési kísérletek során a román fél azt próbálta meg elérni, hogy Németország nyilvánosan határolódjon el a magyar revíziós törekvésektől, és az egyes államokkal kötött kétoldalú egyezmények helyett egy kollektív biztonsági rendszert fogadjon el Keleten.36 A német diplomácia képviselői, vagy akár maga a Führer is, többnyire kitérő vagy ködös válaszokat adtak, miszerint Németország csak általánosságban támogatja a revíziót, konkrét magyar követeléseket nem (ami igaz is volt), vagy esetleg úgy tettek, mint Hitler, aki Rosenberg egyik cikkét ajánlotta tárgyalópartnerei figyelmébe.37 Hiába jutott az idő előrehaladtával egyre jelentősebb szerep Romániának a német Balkán-politikában, ez sem volt elég, hogy megadja a kívánt biztonságérzetet.

Egry Gábor

91


Összességében azonban a helyzet nem változott meg: Magyarország mindenekelőtt olyan hatalomként volt jelen a román külpolitikai horizonton, amely revíziós törekvéseivel veszélyezteti az ország területi épségét, s amely nagyhatalmi szövetségeseit, támogatóit elidegeníti Romániától. Ennek megfelelően a román diplomácia számára a legfontosabb kérdés az volt: milyen támogatásra számíthat Magyarország, illetve milyen segítséget kaphat Románia a magyar törekvések ellenében? Az idő múlásával a félelmek csak nőttek. Ahogy II. Károly király fogalmazott a német–román közeledés lehetőségeit puhatoló német követnek, Titulescu leváltását követően: Európa nem bolsevista és antibolsevista blokkokra osztható, ahogy azt a német diplomata sugallta, hanem revíziós és antirevíziós táborokra szakadt.38 Kisállami szuverenitás A revíziótól való félelem, a budapesti kormányoknak a magyar kisebbségre gyakorolt befolyása és a magyar közösség anyaországi kapcsolatrendszere, az ebből következő belső instabilitástól való félelem, valamint a történelmi tapasztalat, a későn elnyert függetlenség olyan tényezők voltak, melyek mindegyike szerepet játszott a román külpolitikai gondolkodás magyarságképe harmadik tényezőjének, a kisállami szuverenitás védelmének felerősödésében. Ennek csak egyik elemét jelentette a revízió elvetése, a meglévő szerződésekhez való ragaszkodás. Az ezzel kapcsolatos román érvelés kulcseleme volt, hogy a népszövetségi alapokmány 19. cikkelye, mely az alkalmazhatatlanná vált szerződések megváltoztatásának lehetőségéről szólt, és amit a magyar külpolitika gyakran hozott fel saját álláspontjának alátámasztására, csak az érdekelt felek kölcsönös egyetértése esetén alkalmazható, erre viszont Románia részéről nem lehetett számítani.39 De megjelenhetett ez a probléma más összefüggésben is. Már láttunk példát arra, hogy a magyar kisebbségi politikusokról könnyen kijelenthették: Budapest érdekeit szolgálják, s ezzel az ország stabilitását veszélyeztetik. A bevezetésként említett párizsi előadáson is elhangzott: az egyes államok legitim érdeke, hogy területükön ne alakuljon ki „állam az államban” a kisebbségi jogokon túlmenő engedmények révén. Ennek kapcsán Titulescu különösen precízen fogalmazott: bár ilyen engedményekről szó lehet, vita tárgyává tehetőek, de ez önmagában nem bír kötelező jelleggel. Abból, hogy egyes kisebbségek a szerződéseken túlmenő jogokat is kaptak, még nem következik, hogy ezeket más esetekben egyoldalúan ki lehetne kényszeríteni.40 Más körülmények között is felmerült a szuverenitás kérdése, különösen a húszas évek magyar részről beterjesztett népszövetségi panaszainak tárgyalásakor. A telepesek földjeinek vitájában is elhangzott, hogy a román kormány álláspontja szerint, amikor 1918 decemberében a magyar kormány rendelettel akarta telekkönyveztetni a telepesek tulajdonjogát, akkor ezzel egyoldalúan beavatkozott egy másik állam közigazgatásába, megsértette annak szuverenitását.41 (Ez egyúttal jelzi, hogy – a román teóriák szerint a népakaraton és nem a békeszerződésen alapuló nemzeti egység jegyében – az állami szuverenitás kezdetének nem a békekötést, hanem az 1918. december 1-i határozatokat tartották, némileg ellentmondva saját, máskor oly rigurózus nemzetközi jogi álláspontjuknak.) A Lahovary által benyújtott, már idézett memorandum is leszögezte: a román kormányt semmilyen szerződés nem korlátozhatja abban, hogy szociális reformokat hajtson végre, és azokat érvényesítse az ország összes lakosára vonatkozóan.

Egry Gábor

92


A szerződések betartásának igénye, a kollektív biztonság rendszerének a kétoldalú megállapodások elé helyezése is szorosan összefüggött a szuverenitás eszméjével. Ezt juttatta kifejezésre a bukaresti német ügyvivő, Von Prochammer elemzése, amikor úgy fogalmazott: a szerződésekhez való ragaszkodás „érthető egy olyan állam esetében, melynek egyetlen hatalmi eszköze a jog”.42 Titulescu nem csak azt próbálta azonban elérni, hogy a nemzetközi szerződéseket sokrétű egyezményrendszer garantálja, hanem azt is, hogy országát, ha másként nem, legalább a kisantant részeként, egyenlő félként kezeljék a nagyhatalmakkal, és ha lehet, ne azonos módon Magyarországgal. Összefoglalás helyett: harc a békéért A román politikai gondolkodás fentebb bemutatott három lényeges eleme nem csak születésekor függött össze szorosan, hanem a korszakban végig együtt jelentkezett, akár általános síkon, akár kifejezetten magyar vonatkozásban. A sérelmek természetszerűen szültek egyúttal félelmet is, félelmet azok megismétlődésétől az egyre bizonytalanabbnak érzett nemzetközi helyzetben, erősítve ezzel a szuverenitás iránti igényt. A félelmek kiterjedtek arra is, hogy a formálisan szuverén kisállamot végül elhagyhatják szövetségesei, és egyedül maradva, ez a formális önállóság már nem lesz érvényesíthető, ami ismételt sérelmekhez vezet. Mégis, a szuverenitás fenntartása és egyenlő szövetségekkel, kellő nemzetközi befolyással való megerősítése volt az egyetlen védőgát a félelmek valóra válása, a sérelmek megismétlődése előtt. Mindez természetesen általában is érvényes volt a román külpolitikai gondolkodásra. Ami Magyarországot s a magyarságot igazán különlegessé tette és kiemelt szerephez juttatta ebben az összefüggésrendszerben az volt, hogy a magyar−román viszony jellegzetességeiből következően Magyarországra és a kisebbségi magyarságra vonatkozóan mindhárom tényező együttesen jelentkezhetett. A román politikai és külpolitikai gondolkodásban a magyarság egyszerre volt történelmi sérelmek okozója, a lehetséges revíziótól s a belső instabilitástól való félelmek megtestesítője, és ily módon a legfőbb veszély a szuverenitásra nézve. A puszta külpolitikán és a „puskapor szárazon tartásán” túl, a román politikai gondolkodás megkísérelte saját rendszerén belül is kezelni ezt a hármas problémakört. Ennek része volt az is, ahogy a román politikára és a románok csoportjára vonatkozó tulajdonságokat (mártírok, elnyomottak, békeszeretők, nagyvonalúak, szociális forradalmon átesettek stb.) a magyarok tulajdonságaival szemben fogalmazták meg (habár ez részben a különleges helyzetből fakadó szükségszerűség is volt), valamint az a mód, miként saját magukat és a magyarságot megpróbálták elhelyezni a nemzetközi közösségben. A nemzetközi rendszer haszonélvezőjeként Románia a kollektív biztonság szerződéses rendszerének híveként lépett fel, a békeszerződések őrzőjeként, az európai rend egyik „oszlopaként”, olyan országként, amely vállalja az ebből fakadó kötelezettségeket is (pl. az Olaszország elleni szankciókat), különösen azért, mert az első világháborút követő rendezés végre „igazságos rendet” hozott Európának. Ezzel szemben Magyarország a román külpolitikai gondolkodás szemszögéből a par excellence békebontót, a nemzetközi rend legfőbb, sőt egyedüli veszélyeztetőjét jelentette.43 A román külpolitikának ebben az is segítségére volt, hogy már a magyar tanácsköztársaságot, illetve annak leverését is a magyar békebontás és a román rendfenntartás kettősségében tudták elhelyezni.

Egry Gábor

93


Elmondhatták, hogy ők mentették meg Magyarországot Kun Bélától, Közép-Európát a bolsevizmustól. A tanácsköztársaság ráadásul kiválóan igazolhatta azt a tézist is, miszerint az elavult magyar társadalmi berendezkedés, a magyar oligarchia uralma a társadalmi konvulziók, bolsevik forradalmak folytonos veszélyét idézi fel, amivel szemben szintén Románia (és a kisantant) a stabilitás letéteményese. Magyarország és Románia a nemzetközi rendszer két pólusára került, antagonisztikus viszonyba, ahol is minden Románia „igazsága” mellett szólt. (Az már a sors iróniája, pontosabban a merőben megváltozott nemzetközi helyzet következménye, hogy 1940-ben, Nagy-Románia bukása során ellenfelei sikeresen tudták felhasználni azt az érvet, miszerint az ország instabilitása a békét veszélyezteti.) Bármennyire koherens is volt ez a koncepció, maguk a román politikusok is tisztában voltak azzal, hogy rendszerük mennyire törékeny. Abban a pillanatban, hogy Magyarország befolyásos támogatóra lelt, amelyik maga is felvállalta a revíziót, a diplomáciai óvatosság, illetve a morális igénnyel, abszolút érvénnyel megfogalmazott világkép konfliktusba került. Az ilyen helyzetek pedig a kognitív disszonancia révén tovább fokozhatták a félelmeket. (Ráadásul a félelmek és sérelmek e rendszerben szinte már önfenntartóvá váltak. A nemzetközi döntéshozókkal szemben a múlt és a jelen sérelmei a szuverenitásigény alátámasztására szolgáltak, ezek igazolták azt az igényt, hogy az egykor gyenge, alárendelt országok végre erősek és önállóak lehessenek.) Ideig-óráig segíthettek ugyan a politikai erő- és egységdemonstrációk, mint az a gondosan inszcenált parlamenti ülés – jegyzőkönyvét utólag a Monitorul Oficial („Hivatalos Közlöny”) kiadójával megjelentették –, melyen Iuliu Maniu és C. I. C. Brătianu „interpellálta” a külügyminisztert.44 Alkalmat az adott erre a fellépésre, hogy Mussolini nyilvánosan támogatásáról biztosította a magyar revíziót. A jelenet keretében előbb a két pártvezér – a liberális és a nemzeti parasztpárti – fejthette ki álláspontját a román külpolitikáról és Románia történeti igazságáról, majd kérdéseikre válaszolva Titulescunak is alkalma nyílt megerősíteni mindazt, amit ők elmondtak: Románia nem enged a revíziós követeléseknek, különösen nem Magyarország egoista jellegű igényeinek. Mert, amint azt Titulescu kifejtette, amíg Olaszországot csak latin nagyvonalúsága készteti a gyengébb ország támogatására, és nem magának, hanem általánosságban szeretne revíziót, addig Magyarország egyedüli célja saját területének növelése, amire csak egyetlen válasz lehetséges: „Nu, nu, niciodată!” (Nem, nem, soha!).45 Azt persze soha nem tudjuk meg, hogy eszébe jutott-e a fenti jelenet, amikor a német külügyminisztériumnak szorgalmasan jelentő ismerősével megosztotta egyik alapelvét: „A mi országainkban teljesen rendben lévő civilizáltnak és nyugatiasnak lenni, addig, amíg megőrzünk egy jó adag cinizmust. De egyszerűen és tisztán csak idealistának lenni, ez veszélyes.”46 Jegyzetek 1

2

Nicolae Titulescu: Societatea Naţiunilor şi minorităţile. In Nicolae Titulescu. Documente diplomatice. Bucureşti, 1967, 167. dokumentum, különösen 273–275. o. Elég itt csak Ion Calafeteanu munkáira utalni. (Lásd pl. Revizionizmul ungar şi România. Bucureşti, 1995, Editura Enciclopedicǎ; Uő: Politică şi interes naţional. Bucureşti, 1996, Editura Enciclopedicǎ.)

Egry Gábor

3

4

5

6

7

8

9

10 11

12 13

14

15

94


Egyébként jobb a helyzet a második világháború korszakának esetében, ez azonban nem képezi vizsgálatom tárgyát. E jelenség későbbi létét kimutatja és elemzi Holly Case: Between States. Kézirat a szerző tulajdonában. Lucian Leuştean: România şi Ungaria în cadrul „Noii Europe” (1920–1923). Iaşi, 2003, Polirom, 92. o. Irina Livezeanu: Cultural Politics in Greater Romania. Regionalism, Nation Building and Ethnic Struggle 1918–1930. Ithaca, London, 1995, Cornell University Press, 124. o.; E. de Martonne beszámolója romániai utazásáról. In Ioan Scurtu – Liviu Boar (szerk.): Minorităţile naţionale din România 1918–1925. Bucureşti, 1995, Arhivele Statului din România, 80. dokumentum, 371–383., 381–382. o.; Alexandru Vaida-Voevod: Memorii II. Cluj-Napoca, 1995, Editura Dacia, 264. skk.; Vaida-Voevod egyik leveléből egyebek mellett kiderül, hogy az erdélyi román politikusok által alapított Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent) egyfajta teljes jogú kormánynak tekintette; azzal is fenyegetőzött, hogy nem fognak ratifikálni [!] olyan békeszerződést, amelyben kénytelenek lemondani a Bánátról. Lásd Vaida-Voevod távirata Iuliu Maniunak. Párizs, 1919. április 29. Közli Lucian Leuştean: România, Ungaria şi Tratatul de la Trianon, 1918–1920. Iaşi, 2002, Polirom, 187–193. o. Leustean: România şi Ungaria... 95. o.; Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László (szerk.): Kisebségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008, Gondolat Kiadó, 147–149. Az általános statisztikákban ez úgy érhető tetten, hogy Erdélyben a városi lakosságon belül a magyarok aránya még 1930-ban is 45% volt, a teljes népességen belüli aránynak közel kétszerese. A 49 erdélyi városból 27ben, köztük a legnépesebbekben a magyarok alkották a lakosság többségét. A foglalkozási szerkezetet tekintve: a jogi és az orvosi pályán a magyarság aránya a tartományon belüli átlag alá esett ugyan, de az értelmiségi pályákon összességében még mindig nagyobb volt a magyarok aránya, mint a románoké, az ipari, a kereskedelmi és hitelszektorban foglalkoztatottaknak pedig – a jelentős csökkenés ellenére – még mindig 40%-a magyar volt. Emellett a közműveltség tekintetében is megmaradt a magyarok „előnye”, noha a románságon belül jelentős mértékben csökkent az írástudatlanok száma. Például virtuális vármegyéket működtettek, amint azt Ablonczy Balázs említette a 2007. augusztus 29-én, Marosvásárhelyen, az V. Kisebbségtörténeti Konferencián elhangzott előadásában. A VI. csendőrhadtest 1921-es összefoglalója a „magyar kémtevékenységről” egy egészen amatőr vállalkozásról számol be, melynek résztvevői egymás felismerését segítő, nyilvános helyen használandó jelszavuknak azt választották állítólag, hogy „Nem, nem, soha!”. Lásd Scurtu – Boar: i. m. 59. dokumentum, 246–248. o Leuştean: România şi Ungaria… 219. skk. Ez történt például Camil Manuilă-val, Sabin Manuilă demográfus testvérével. Uo. 230. skk. Egy csendőrségi jelentés szerint az 1920 decemberében érkező új árapataki unitárius lelkészt a lakosság a „hagyományos magyar harcos kiáltással” („cuvânt tradiţional războinic”) fogadta: „Isten hozott!”. Scurtu – Boar: i. m. 47. dokumentum, 225–226. o. Goga a magyar kérdésről. Magyar Kisebbség, II. évf. 4. szám (1923. február 15.) 138–139. o. Vaida-Voevod: i. m. 264–265. o. Meg kell jegyeznünk, hogy az orvos végzettségű Vaida-Voevod egy olyan biologizáló közösségfelfogás hívének számított, amely nem volt ilyen mértékben általános a korban. A rá jellemző mértékű esszencializmus kivételes, noha főbb megállapításait kevesen vitatták. Annál is inkább, mert szükség esetén a századelő magyar progressziójának szövegeivel is „igazolhatták” azokat. Egyébként emlékiratai ezen pontján az ókirályságbeli nemzeti-liberális párti oligarchia jellemzéséhez használja fel a magyar oligarchiáról írottakat. Románia népszövetségi képviseletének emlékirata Magyar kisebbség Erdélyben címmel. Genf, 1921. nov. 9. Közli Scurtu – Boar: i. m. 79. dokumentum, 312–343. o. Uo. 315. o.

Egry Gábor 16

95


Uo. 317. o. Érdemes megemlíteni, hogy a magyar oligarchikus berendezkedés bírálata gyakran előkerült a második világháború alatt, román és német politikusok megbeszélésein is. 17 Nicolae Titulescu beszéde a Népszövetség Tanácsának ülésén. Genf, 1925. szept. 5. Lásd Titulescu: Documente diplomatice… 94. dokumentum, 171–186. o. 18 Livezeanu: i. m. 140. o. 19 Le Regime Scolaire des Minorités en Roumanie. Bukarest, 1932. jan. 21. In Ioan Scurtu (szerk.): Minorităţile naţionale din România, 1931−1938. Documente. Bucureşti, 1999, Arhivele Naţionale, 5. dokumentum, 102−132. o. 20 Uo. 114−115. o. 21 Viitorul: „Állampolitika és a kisebbségek szerepe”. Magyar Kisebbség, II. évf. 4. szám (1923. február 15.) 142–144. o. 22 Nem csak Maurer Béla vagy Fáy József közismert képviselői szerepe lehet erre példa, hanem például Garbai Sándor ajánlata a román titkosrendőrségnek a lojális, antirevizionista kisebbségi magyar munkásmozgalom megszervezésére. Lásd a Lucian Leuştean által közölt jelentést. Leuştean: România şi Ungaria… 209–219. o. 23 Nicolae Titulescu válasza gr. Bethlen Györgynek. Bukarest, 1935. december 3. Lásd Scurtu (szerk.): Minorităţile naţionale… 56. dokumentum, 371−372. o; A sajtó tudósításaiból válogatást közölt: Magyar Kisebbség, XIV. évf. 24. sz. (1935. dec. 16.) 791–792. o. [Rontott oldalszámozás.] 24 Például egy 1932-es csendőrségi jelentés beszámolt arról, hogy Kolozsvárott elfogták a magyar párt megbízólevelével alternatív népszámlálást végző személyeket. A cél természetesen a román népszámlálás hitelességének nemzetközi megkérdőjelezése lett volna. Ez persze nem keltett különösebb lelkesedést a hatóságok körében. Jelentés a belügyminisztérium rendőrségi és biztonsági igazgatóságának. Kolozsvár, 1932. dec. 31. Közli Scurtu (szerk.): Minorităţile naţionale… 14. dokumentum, 154−156. o. 25 A magyar kisebbségen belüli társadalmi folyamatokról, azok politikai hatásairól, különösen a harmincas évekre vonatkozóan, alapvető munka Horváth Sz. Ferenc: Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyarásg kisebbségpolitikai stratégiái 1931–1940. Csíkszereda, 2007, Pro Print Könyvkiadó. 26 Titulescu levele Ion M. Mitilineu román külügyminiszterhez. London, 1925. március 22. Lásd Nicolae Titulescu: Documente Diplomatice… 91. dokumentum, 168–169. o. 27 Egy német bizalmi férfi jelentése szerint Titulescu magánbeszélgetésük során kifejtette neki, hogy a kisantant-szövetség lehet Románia veszte. Amíg ugyanis Olaszország nyugodtan kiegyezhet Csehszlovákiával és Romániával, Németország pedig Jugoszláviával és Romániával, mindhármukkal már egyik nagyhatalom sem teheti ezt meg. Így Románia, miközben szövetségesei vonakodnak segíteni egy esetleges szovjet−román konfliktusban, könnyen háborúban találhatja magát akár Németországgal, akár Olaszországgal. „But I cannot get away from Czecho-Slovakia’s peril, and Rumania’s.” Egy német bizalmi férfi jelentése a Titulescuval folytatott beszélgetéséről. London, 1935. július 8. Közli Akten zur deutschen auswärtigen Politik (a továbbiakban: ADAP). Serie C IV/1. kötet, 205. dokumentum, 430−434. o. 28 Az erre vonatkozó német dokumentumok közül lásd például: Fabritius követ jelentése a Titulescuval folytatott megbeszéléséről. Bukarest, 1936. április 29. ADAP Serie C VI/1. kötet, 300. dokumentum, 448−450. o.; A külügyminisztérium körirata. Pol. IV. 2837II sz., 1935. szept. 25. ADAP Serie C V/2. kötet, 528. dokumentum, 884. o. Jellemző egyébként a német−román kapcsolatok és a revízió kérdésének erős korrelációjára, hogy az ADAP szerkesztői a sorozat első, a húszas évek jelentős részét lefedő köteteibe alig vettek, vehettek fel Romániára vonatkozó dokumentumokat. 29 V. V. Tilea képviselő a magyarországi propagandáról írt. Magyar Kisebbség, IX. évf. 1. sz. (1930. január 1.) 40. o.

Egry Gábor 30

96


Scurtu, Ioan – Mocanu, Constantin – Smârcea, Doina (szerk.): Documente privind istoria României între anii 1918−1944. Bucureşti, 1995, Ed. Didactică şi Pedagogică, 508−509. o. 31 Erről az álláspontról egy román forráskiadvány kapcsán megemlékezik L. Balogh Béni: „Aki meg akarja nyerni a háborút…”. Béke-előkészítés Romániában a második világháború idején. Múltunk, megjelenés előtt. 32 România şi revizuirea tratatelor. Monitorul Oficial, Bucureşti, é. n. [1934] 52−53. o. 33 A már említett Titulescu és Bethlen György közötti vita kapcsán a Viitorul is azt sietett kiemelni, hogy a magyar párt elnöke Budapesthez szólt, panaszai a magyar befeketítő kampány részei lehetnek. Magyar Kisebbség, XIV. évf. 24. sz. (1935. dec. 16.) 791−792. o. [Rontott oldalszámozás.] 34 Scurtu (szerk.): Minorităţile naţionale … 65. dokumentum, 394−401. o. 35 Ezt Titulescu ebben a formában közölte például Dehn-Schmidt bukaresti német követtel is. DehnSchmidt jelentése. Bukarest, 1934. november 12. ADAP Serie C III/2. kötet, 322. dokumentum, 603–606. o. 36 Lásd például: Von Neurath külügyminiszter feljegyzése a Nicolae Titulescuval folytatott megbeszéléséről. London, 1933. június 21. ADAP Serie C I/2. kötet, 328. dokumentum, 580–581. o.; Von Neurath feljegyzése a Gheorghe Brătianuval folytatott megbeszéléséről. Berlin, 1936. jan. 23. ADAP Serie C. IV/2. kötet, 514. dokumentum, 1007−1008. o.; Von Neurath feljegyzése Virgil Madgearu pénzügyminiszter és Nicolae Petrescu-Comnen berlini követ látogatásáról. Berlin, 1934. május 28. ADAP Serie C II/2. kötet, 468. dokumentum, 832. o. 37 Különösen izgalmas helyzetek adódtak Göring és Petrescu-Comnen nem hivatalos jellegű megbeszélései nyomán. A birodalmi marsall és porosz miniszterelnök hajlamos volt ugyanis eltekinteni a diplomáciai nyelvben kívánatos precizitástól, ennek következtében a követ gyakran küldhetett haza szenzációs táviratokat, melyek szerint Németország valójában nem is törekszik semmilyen revízióra. Azt ugyan nem tudni, mi volt erről a professzionális német diplomaták véleménye, az viszont biztos, hogy a Titulescut követő Victor Antonescu külügyminiszter egy ízben megkérdezte a német követtől: vajon nem gondolják-e Berlinben, hogy a román diplomata hajlamos a túlzásokra? Fabricius követ jelentése. Bukarest, 1936. december 12. ADAP Serie C VI/1. kötet, 83. dokumentum, 161−167. o. 38 Fabricius követ jelentése a II. Károllyal 1936. október 6-án, Sinaián folytatott beszélgetéséről. Bukarest, 1936. okt. 7. ADAP Serie C. V/2. kötet, 576. dokumentum, 974–977. o. 39 Lásd például România şi revizuirea tratatelor… 44−51. o.; Nicolae Titulescu: Romania’s foreign policy (1937). Szerk.: George S. Potra – Constantin I. Turcu. Bucharest, 1994, Encyclopaedic Publishing House, 313–315. o.; Von Pochammer követségi tanácsos, bukaresti ügyvivő elemzése a román külpolitikáról. 1936. március 16. ADAP Serie C V/1. kötet, 131. dokumentum, 160−162. o. 40 Nicolae Titulescu: Societatea Naţiunilor şi minorităţile… 275. o. 41 Nicolae Titulescu beszéde a Népszövetség Tanácsának ülésén. Genf, 1925. szept. 5. Közli Nicolae Titulescu: Documente diplomatice… 94. dokumentum, 171−186. o. 42 Von Pochammer követségi tanácsos, bukaresti ügyvivő elemzése a román külpolitikáról. 1936. március 16. ADAP Serie C V/1. kötet, 131. dokumentum, 160–162. o. 43 Titulescu 1937-ben írt összefoglaló munkájában gyakorlatilag levezette ezt. Vö. Titulescu: Romania’s foreign policy… 313−315. o. 44 România şi revizuirea tratatelor… i. m. 45 Uo. 51. o. 46 Egy német bizalmi férfi jelentése a Titulescuval folytatott beszélgetéséről. London, 1935. július 8. ADAP Serie C IV/1. kötet, 205. dokumentum, 430−434. o.

Limes

97

Magyarságkép 1956 után

Novák Csaba Zoltán

A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után a hetvenes évek közepéig

Bevezető A román−magyar kapcsolatokról a kétoldalú találkozókon, a hivatalos dokumentumokban sokáig azt hangoztatták, hogy azok két szomszédos szocialista ország közötti, normális mederben zajló, mondhatni átlagos kapcsolatok. Ennek ellenére (a szocialista táboron belüli „szabályokat” ily módon tiszteletben tartó) mindkét szereplő végig tisztában volt azzal, hogy kétoldalú kapcsolataikat, az egymásról kialakított képet a szomszédsági viszonyon is túlmutató, sajátos tényezők befolyásolják. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképét 1956 után (is) rendkívül összetett ok-okozati tényezők határozták meg. A kommunista ideológián, illetve a világ- és gazdaságpolitikai értelmezési különbségeken túl, meghatározó volt a két ország történelmi öröksége, a Romániában élő magyar kisebbség helyzete, az 1918 utáni utódállamokra jellemző Trianon-revízióból fakadó bizalmatlanság, valamint a román kül- és belpolitikai élet változásai. 1956 megítélése és utóhatásai sok tekintetben meghatározták a román külpolitikai gondolkodást, Romániának Magyarországhoz, a magyarsághoz való viszonyulását. Az 56-os események által kiváltott román bizalmatlanságot a magyar fél igyekezett tompítani, de csak részleges sikerrel járt. A hatvanas évek elejétől a Szovjetunió és a KGST gazdaságpolitikai elképzeléseit elutasító román pártvezetés az ún. „különutas” politikát választotta, amelynek egyik következménye a nemzeti érzés és a nemzeti múlt átértékelése lett. A külön utakat próbálgató román pártvezetés továbbra is fokozódó bizalmatlansággal viszonyult a magyar kérdéshez és a kisebbségek helyzete iránt egyre nagyobb érdeklődést tanúsító Magyarországhoz. A magyar kérdés megítélésében, a román kül- és belpolitika magyarságképének változásában a hetvenes évek közepe jelentett újabb töréspontot, amikor belpolitikai téren felgyorsították a társadalmi, etnikai homogenizációt. Az erdélyi magyar elit szinte a maga teljességében a „megbízhatatlanok” listájára került, és ez jelentős mértékben aktiválta Magyarország figyelmét. A két ország kapcsolatára vonatkozó kutatások az 1989-es változások után új lendületet kaptak, és − főleg magyarországi levéltári forrásokra alapozva − több munka is megjelent, amelyek elsősorban a negyvenes, ötvenes éveket s az 1956-os eseményeket helyezték előtérbe.1 A román levéltári források fokozatos kutathatóvá válásával újabb lehetőségek


98


adódnak a kérdés árnyaltabb megközelítésére, a román bel- és külpolitikai gondolkodás eddig ismeretlen oldalainak bemutatására is. Ugyanakkor a bukaresti Országos Központi Történeti Levéltárnak a korszakra vonatkozó iratanyagában még nagyon sok a rendezetlen, az egyáltalán vagy csak részben kutatható állomány, így a korszakra vonatkozó összes levéltári állag következetes feldolgozása még nem lehetséges. „Ezek mindenképpen azt akarják, hogy vitába szálljunk velük.” Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő időszak Románia Magyarországhoz fűződő viszonyát, a román külpolitikai gondolkodást nagymértékben próbára tette és meghatározta az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc. A román pártvezetés két okból kifolyólag is kitüntetett figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket. A desztalinizációt addig sikeresen elkerülő Gheorghe Gheorghiu-Dej-i vezetésnek egyrészt számolnia kellett az események ún. ideológiai következményeivel, másrészt pedig a romániai magyarokra kifejtett esetleges hatásával, a fegyveres lázadás Romániába, elsősorban Erdély magyarlakta részeire való átterjedésével. A pártvezetés ebből kifolyólag kitüntetett figyelemmel kísérte a budapesti eseményeket, megpróbált megfigyelni, kielemezni minden apró kis részletet. A forradalom és szabadságharc nyomán bekövetkezett ideológiai, politikai változásokon túl a Román Munkáspárt (RMP) számára a legérzékenyebb pont az esetleges nacionalista, revizionista eszmék magyarországi fellángolása volt. Az RMP a forradalom első fázisában és Gheorghiu-Dej Jugoszláviából való hazatéréséig a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan három információs csatornát használt: a budapesti román nagykövetség jelentéseit, a forradalom első napjaiban Magyarországon tartózkodó román személyiségek (például az Írószövetség főtitkára, Mihai Beniuc) beszámolóit, és végül a titkosszolgálati jelentéseket.2 A Magyarországról kapott információk alapján a román pártvezetés azt a következtetést vonta le, hogy a magyarországi események Románia területi épségét is veszélyeztethetik. Valter Roman (a nagyváradi születésű Neulander Ernő), aki anyanyelvi szinten beszélt magyarul, és kitűnően ismerte a budapesti közéletet, Magyarországról való visszatérése után, az 1956. november 2-án tartott KB-ülésen megerősítette párttársaiban a veszélyérzetet, figyelmeztetve őket arra, hogy a forradalom a területi revansizmus vágányára gördül be. „Még a pártvezetésben is nyílt románellenes érzelem dominált; nem szabad szemet hunynunk afölött, hogy alulról jövő nyomásgyakorlás volt Erdély ügyében, főleg azért, mert az állami vezetők sem foglaltak el soha helyes álláspontot Erdély kérdésében, sőt, bátorították ezeket az elemeket. És még ebben a tragikus helyzetben is ahelyett, hogy azt mondanák: »Vigyázzatok az ország biztonságára!« vagy valami hasonlót, Kádár – nagyon jól emlékszem ezekre a szavaira – azt mondta nekem: »Adjatok autonómiát Erdélynek«. Pontosan így mondta. Nem tudhatjuk, mire gondolt.”3 Roman figyelemre méltó szavai azt jelezték, hogy a román csúcsvezetést a forradalom napjaiban egyfajta fogadókészség uralta el minden, Erdélyre vonatkozó rémhírt illetően. A magyar kérdés előtérbe kerüléséhez jó példa a Magyar Autonóm Tartományban tapasztalt rendszerellenes megmozdulások megítélése is, valamint az október 24-i, kolozsvári tüntetéskísérlet, illetve a forradalom utáni állambiztonsági tevékenység a két (román és magyar) egyetemnek, valamint több főiskolának otthont adó városban.4 A magyar származású Fazekas János (a Központi Bizottság titkára) 1957 novemberében a maros-


99


vásárhelyi Petőfi Sándor bőr- és kesztyűgyár dolgozói előtt elmondott beszédében szintén utalt a magyar revizionizmus veszélyére. „Ezekbe az eseményekbe mindegyre belevegyül a soviniszta, nacionalista, revizionista uszítás hangja a Magyarországgal szomszédos testvéri népi demokratikus országok ellen.”5 Fazekas így emlékszik vissza az akkori ténykedésére: „Meg kellett tenni mindent politikai módszerekkel azért, hogy a román és magyar nacionalista elemek ne tudják meglovagolni a magyarországi eseményeket, amely meggondolatlan eseményekhez vezessen, magával hozzon letartóztatásokat, börtönbüntetéseket, román–magyar véres összetűzéseket. Tudomásom volt arról, hogy a hadseregnek joga van lőni, ha párt- és rendszerellenes tüntetés szerveződne, és ezeket szigorúan meg kell büntetni.”6 Az RMP hivatalos állásfoglalásával azonosuló, magyar származású Fazekas is a nacionalizmus fellángolásában és az abból fakadó esetleges konfliktusokban látta tehát az 56-os események erdélyi kihatásainak veszélyét. Az 1956-os magyarországi események során Románia a Szovjetunió egyik leghűségesebb szövetségesének bizonyult, hiszen Dej és a pártvezetés tartott attól, hogy a magyar forradalom és szabadságharc esetleges erdélyi kihatásai veszélybe sodorhatják az RMP pozícióit. A szovjet katonai fellépés támogatásán túl, Románia több szinten is támogatta az új magyar kormány politikai és gazdasági hatalmának megerősítését: Gheorghiu-Dej és Emil Bodnăraş személyében a román pártvezetés volt az első hivatalos látogató Budapesten. Románia ezenkívül áruhitelt ajánlott fel a magyar kormánynak, Nagy Imre snagovi fogvatartásával politikai segítséget nyújtott, a román titkosszolgálat pedig – állítólag – szerepet vállalt a magyar titkosszolgálat újjászervezésében is.7 Az RMP-nek az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc jellegéről és annak a határokon túl kifejtett hatásáról leszűrt következtései hosszú ideig meghatározták Magyarországról és az erdélyi magyarságról kialakított álláspontját. A magyar forradalmárok iránt az erdélyi magyar társadalom nagy többsége által táplált szimpátia, valamint a forradalmi események és az azt megelőző folyamatok hatására aktivizálódott erdélyi magyar értelmiségiek hozzáállása számos esetben kivívta magának a nemzetbiztonság szempontjából is veszélyes nacionalista vagy akár revizionista jelzőt. A Securitate által 1957-ben kijelölt potenciális ellenségek listájára felkerült az ún. „magyar nacionalisták” csoportja, ugyanakkor a tömbmagyar területek is különleges megfigyelés alá kerültek.8 Ugyancsak 1956 után került sor a többségében magyarok által lakott területek informátorokkal való behálózására, a Securitate ottani működésének tökéletesítése végett.9 1956 után a román titkosrendőrség – és általában a politikai vezetés – érzékenyebben reagált az ún. „magyar nacionalizmushoz” kapcsolódó kérdésekre. Annak ellenére, hogy az erdélyi magyar társadalom jelentős többségét érintő osztályharc során az ún. ellenséges elemek többsége teljesen kikerült a döntéshozó vagy végrehajtó pozíciókból, a magyar nacionalizmus kérdése állandó témája volt nemcsak a belügyi munkának, hanem a politikai életnek is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az erdélyi magyarság ügye állambiztonsági kérdéssé vált.10 Az új magyar kormány egy teljesen antinacionalista diskurzus alapján próbált berendezkedni: 1956 után Magyarország egyfajta defenzív külpolitizálásra szorult, és az első években arra kellett koncentrálnia, hogy megszilárdítsa belső hatalmát, valamint újjáépítse külkapcsolatait.11 Ennek ellenére a román pártvezetés a Magyarországról átszüremlő hatásokban látta az ún. nacionalizmus-probléma egyik fő okát. A román pártvezetés a magyar forradalom leverése utáni kedvező kül- és belpolitikai helyzetét arra próbálta kihasználni, hogy a saját szempontjából minél előnyösebben rendezze az ún. magyar ügyet. Belpolitikai szinten az ötvenes évek végén nagyfokú megtorló-tiszto-


100


gató hadjáratot indított a pártvezetésre potenciálisan „veszélyes elemek” ellen, amelyből nem maradt ki az erdélyi magyarság sem.12 A letartóztatásokat, pereket, tisztogatásokat újabb lépések követték. Az addig önálló státussal rendelkező, de a nacionalizmus és szeparatizmus melegágyaként értékelt magyar kulturális intézmények jelentős hányadát felszámolták, vagy hasonló román intézményekbe olvasztották be. A defenzívába kényszerült magyar külpolitikából a román pártvezetés azt próbálta kisajtolni – sikeresen –, hogy Budapest fogadja el a már foganatosított, az erdélyi magyarságot érintő belpolitikai lépéseket. Bukarest ezenkívül arra törekedett, hogy a határokon túli magyarsággal való kapcsolattartást visszaterelje a hivatalos, a román fél által ellenőrzött és jóváhagyott keretek közé, és ezt szimbolikusan meg is jelenítse úgy a román és a magyar közvélemény előtt, mint a szocialista táboron belül is. A Kádár János vezette magyar pártküldöttség 1958-as romániai, valamint Kállai Gyula 1959es bukaresti látogatása híven tükrözte ezt az állapotot. Az 1958 februárjában lezajlott román–magyar találkozón az 1956-os események kerültek előtérbe: a magyarországi helyzet stabilizálásával kapcsolatos beszámolók, Románia segítségnyújtása, a nemzetközi helyzet értékelése.13 A tárgyalás során a román fél különösebb problémákat nem vetett fel, a látogatást inkább saját kül- és belpolitikai pozíciói stabilitásának bizonyítására használta fel. Ilyen lépésnek számított például a két pártvezetés közös nyilatkozata, amely lényegében megerősítette a román fél számára előnyös politikai status quo-t, továbbá ide sorolható a magyar fél azon kijelentése, miszerint Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben, vagy a magyar küldöttség erdélyi körútja, amellyel a román fél a külvilág számára is bizonyíthatta: kül- és belpolitikai pozíciói a lehető legbiztosabb alapokon nyugszanak.14 A román pártvezetés, kihasználva a számára kedvező lehetőségeket, határozott, megingathatatlannak tűnő állásponttal rendelkezett a magyar kérdést illetően. Ez Kállai Gyulának, az MSZMP KB titkárának 1959-es bukaresti látogatása során ismét bebizonyosodott. A Kállaival tárgyaló román pártvezetők (Nicolae Ceauşescu, Vass Gizella, Leonte Răutu, Iosif Ardeleanu) alapos felkészültséggel, helyzetismerettel lepték meg a magyar tárgyalófelet. A két ország kapcsolatát érintő összes kérdésben dominált a román nézőpont. A román tárgyalófél elutasított minden, Trianon igazságtalan voltára utaló kijelentést.15 Világosan értésére adta a magyar félnek, hogy belügyként tekint az erdélyi magyarságot érintő kérdésekre, így a két kolozsvári egyetem egyesítésére is, továbbá nem hajlandó semmiféle olyan engedményt tenni a magyar kultúrtermékek romániai terjesztése terén, amely negatívan befolyásolná a kérdésben kialakított román nézőpontot.16 Az RMP vezetősége azt is kijelentette: nem hajlandó elfogadni azt, hogy a magyar fél ne a hivatalos román szervektől informálódjon a Romániára vonatkozó kérdésekben.17 A román tárgyalók a két ország közötti esetleges feszültségek legfőbb okát a nacionalizmusban látták. A „magyar nacionalisták” elleni határozottabb fellépésre ösztönözték a budapesti küldöttség képviselőjét. A román fél alaposan felkészült a megbeszélésre, minden fölvetett kérdésben dokumentálódott, érveihez konkrét példákat tudott fölhozni. Nagyon tájékozott volt a magyarországi eseményekkel, jelenségekkel kapcsolatosan, így több Petőfi-vers román fordítását és a magyarországi folyóiratokban megjelenő, Romániát és Erdélyt érintő írásokat is ismerték. Erőteljes, ellentmondást nem tűrő hangnemben és marxi-lenini tanításokkal alátámasztva fejtették ki álláspontjukat. A budapesti román nagykövet beszámolóiból és a PB néhány ülésén elhangzottakból kiderült azonban, hogy a román pártvezetés Magyarországgal kapcsolatos aggodalmait


101


az említett két találkozón elért diplomáciai sikerek sem szüntették meg. Annak ellenére, hogy méltányolták: a kádári vezetés számos, a román felet kielégítő lépést tett (kijelentve például, hogy nincsenek területi igényeik Romániával szemben, továbbá Magyarország gyakorlatilag elismerte a két egyetem összevonását), úgy vélték, a magyarországi értelmiségi, kispolgári körökben, sőt a pártapparátus bizonyos szegmenseiben is románellenes, nacionalista légkör uralkodik. 1959. július 15-én az RMP KB tanácskozást tartott a Román Népköztársaság nagyköveteivel. A V. Pogăceanu beszámolója után kialakult vitából kiderült, hogy a román fél nem bízik a magyar pártvezetés hatékonyságában, és azzal vádolta, hogy különböző kérdésekben a szovjetekhez fordul panasszal. A beszámoló egyik alappontja az volt, hogy Magyarországon még mindig élénk revizionista, irredenta hangulat uralkodik, és gyakran merül fel a határok kérdése is.18 A román pártvezetés a magyar fél külpolitikájával is elégedetlen volt.19 A román félnek a Magyarországgal szemben tanúsított politikai hozzáállását nagyon jól tükrözi Dej egyik 1959-es megjegyzése. A román pártvezér a következő utasítást adta Pogăceanu nagykövetnek: „Nem szabad politikai vitába bocsátkoznod velük semmilyen kérdésben, sem a nemzetiségi politikát illetően, sem pedig a párt- és a kormánypolitikai kérdésekben. Azt kell mondanod, hogy a párt által képviselt irányvonal és a párt döntései nem vitatémák. Ne bocsátkozz ilyen jellegű vitákba. Ezek mindenképpen azt akarják, hogy vitába szálljunk velük. Nekünk nem mondanak semmit, azonban elmennek a szovjet elvtársakhoz és elmondanak, amit elmondanak, aztán a szovjet elvtársak jönnek, hogy mit is csináltok ti ott.”20 Ugyanakkor a román fél is megtett minden tőle telhetőt azért, hogy a szovjet vezetést meggyőzze a maga igazáról. 1959. április 24-én a román pártvezetés képviseletében Leonte Răutu és Vass Gizella számolt be A. A. Episev szovjet diplomatának arról, miszerint a román– magyar könyvcsere működését az akadályozza, hogy a magyar fél gyakran küld olyan könyveket, amelyek tartalmilag nem felelnek meg a román cenzúra követelményeinek. A két ország közötti kapcsolatot szerintük az is zavarta, hogy Románia magyar megítélése nem volt kielégítő.21 „A trianoni határok békés eltüntetésén fáradoznak...” A hatvanas évek A Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusa, majd a magyar forradalom által megtépázott ideológiai dogmák hatására (is), a hatvanas évek elejére a román állam új alaptételei a nemzeti érdek, a függetlenség és a területi szuverenitás lettek. 1952-ben az RMP-ben lezárult egy frakcióharc, amely az Ana Pauker és Vasile Luca neve által fémjelzett „moszkovita csoport” vereségével, illetve a Gh. Gheorghiu-Dej által vezetett helyi, nemzeti irányvonal győzelmével ért véget.22 A Sztálin halála után bekövetkező desztalinizációs hullám szinte teljesen elkerülte Romániát, alig érzékelhető változásokat eredményezve a pártvezetésben. A szovjet csapatok kivonulása (1958) és a kínai–szovjet konfliktusban vállalt közvetítő szerep tovább erősítette a román különutas törekvéseket, amelyek a KGST gazdasági projektjeinek elutasításával és az 1964-es, ún. függetlenségi nyilatkozattal teljesedtek be.23 A szocialista táboron belüli önállóságot az RMP a „függetlenségi nyilatkozattal” belső doktrínává tette.24 A kommunista pártok egymás ügyeibe való beavatkozásának (és ezzel implicit módon a szovjet befolyás) elvetése látványos következményekkel járt. Eltávoztak a szovjet csapatok,


102


majd a szovjet tanácsadók is.25 Románia tovább folytatta a saját iparosítási politikáját. Az irodalomban, a történetírásban és általában a kulturális életben egyre inkább háttérbe szorult a szovjet hatás, ezzel egyidejűleg pedig egyre nagyobb teret nyert minden olyan nemzeti elem, amelyet be lehetett illeszteni az újraértelmezett lenini és marxi tanokba. Ez a jelenség addig mesterségesen elfojtott szelepeket nyitott meg úgy a politikai, mint a kulturális szférában.26 Az ötvenes években még elképzelhetetlen szovjetellenség megjelent a párt belső diskurzusában, ugyanakkor a nemzeti múltra való hivatkozás egyre gyakrabban hangoztatott elemévé vált az RMP legitimizációs nyelvezetének. Alexandru Drăghici belügyminiszter „belső berkekben”, a Belügyminisztérium pártbizottsága előtt mondott beszédében, 1964-ben így összegezte a párt nézőpontját és a román kommunisták feladatait: „Az igaz, hogy a szovjet hadsereg fontos szerepet játszott az ország felszabadításában. De mit gondolnak, hogy egész életünkben csókolgatni fogjuk ezért a kezüket? Hát kommunista szokás lenne ez? [...] Úgy gondolom, hogy szeretni azt a népet, amelynek része vagy, küzdeni életszínvonalának felemeléséért, harcolni az ország iparosításáért és a szocializmus gazdasági alapjainak letételéért a saját országodban, minden hazai kommunista feladata és hazafias kötelessége.”27 A párt ugyanakkor újrafogalmazta a saját szerepét és történetét, elhatárolódva a Moszkvához hű, két világháború közötti, valamint az 1945 utáni pártvezetőktől. Az említett korszakoktól való elhatárolódás új, nemzeti sajátossággal egészítette ki a párt eddigi, osztályszempontú legitimációját. A két világháború közötti romániai kommunista mozgalomban résztvevő kisebbségiek tevékenységét is negatívvá („áruló”) minősítették. „Ha alaposabban megnézzük az akkori főtitkárokat és azt, hogy milyen célokat szolgálhattak – hangoztatta Drăghici –, csak csodálkozni tudunk azon, hogyan is növekedhetett a pártunk akkoriban. Főtitkár volt például a földbirtokosi származású Borisz Stefanov,28 maga is birtokos. Íme, ki vezette a kommunista pártot, és nem csak azért, mert bolgár, hanem, mert Dimitrov küldte Moszkvából. Aztán ott volt Fóris29 is, az áruló és még egy sor polgári elem, elszakadva a néptől, csupa idegen elem, akiknek semmi közük sem volt a népünk érzelemvilágához. Csupa gyáva titkár, akik még románul sem tudtak. [...] Íme, milyen elemeket küldött a Komintern, és ezek mennyire ismerhették az itteni helyzetet, a román népet és egyáltalán, a népünk büszkeségét.”30 Az RMP új, nemzeti jelleget is viselő politikája rendkívül népszerű volt úgy a káderek, mind a román értelmiségiek körében. A zömükben a két világháború közötti időszakban szocializálódott, többnyire paraszti származású káderek többségét egyáltalán nem hagyta hidegen ez az újszerű diskurzus, amelyben a román nemzet felemelkedésének biztosítékát látták. Egy visszaemlékezés szerint: „az 1964-es nyilatkozat fordulópontot jelentett. Politikai szempontból Románia számára nagyon fontos volt ez a nyilatkozat, még akkor is, ha Ceauşescu a későbbiekben minimalizálta a szerepét, azt hangsúlyozva, hogy vele kezdődött a nemzeti korszak. Ez nem igaz, az 1964-es áprilisi nyilatkozattal kezdődött. És nagyon jól tudjuk, hogy ez kinek a nevéhez fűződik: Dej, Bârlădeanu, Mizil, Maurer. Ők voltak a nyilatkozat legfontosabb kezdeményezői. A nyilatkozat megszületése után beszélhetünk Románia esetében szabad országról, már amennyire lehet szabad országról beszélni az akkori viszonyok között. A románok többsége egyetértett és támogatta a nyilatkozatot. Függetlenségi nyilatkozatként tekintettek rá, és hát az is volt. Én akkor Szatmáron voltam. Gyűléseket szerveztünk, amelyeken kinyilvánítottuk a teljes támogatásunkat. Kivételt képeztek azok, akik nagyon ragaszkodtak a Szovjetunióhoz, pl. a régi illegalisták. Ők szorosan kapcsolódtak a doktrínához, miszerint Moszkva kell


103


legyen az univerzum központja. Többségük zsidó volt. Az egész nép támogatta, és ez erőteljesen megnyilvánult az élet minden területén. A zsidókat támogatta Moszkva, így itthon addig ők gyakorolták a legfőbb hatalmat.”31 Külpolitikai téren hasonló folyamatokról beszélhetünk ebben az időszakban. Románia, miután elérte, hogy a szovjet csapatok elhagyják az ország területét, fokozatosan igyekezett függetleníteni magát a Szovjetunió gazdasági és politikai befolyásától. Az 1964-es „függetlenségi nyilatkozat” után az ország számos olyan lépést tett, amelyek egyedieknek számítottak a keleti tömb országai között: felvette a diplomáciai kapcsolatot az NSZKval, és nem szüntette meg a kapcsolatait Izraellel.32 Az összes szocialista nemzet szabad és független fejlődése biztosításának és a belügyekbe való be nem avatkozás elveinek állandó hangoztatása ideológiai alapot teremtett a fent említett politikai lépésekhez. Románia igen aktív külpolitikai szereplése, valamint az ország belpolitikai életében bekövetkezett ideológiai fordulat nem eredményezett látványos javulást Magyarország és általában a magyarság megítélésében. A „magyar nacionalisták” kérdése külön hangsúlyt kapott a nemzeti érzésnek a hatvanas évek elejétől tapasztalható újszerű feléledésében is. A szocialista táboron belül „külön vizekre” evező Romániában egyrészt megerősödött a hazafias érzés, de ezzel párhuzamosan az attól való félelem is, hogy a különutas Románia pozícióit, lehetőségeit, sőt bizonyos esetekben akár területi integritását veszélyeztetheti az esetleg a szovjetek által támogatott magyar revizionizmus. A Securitate központi és tartományi vezetőinek 1964-es megbeszéléséről készült jegyzőkönyvből kiderül, hogy a román állambiztonsági szervek komolyan számoltak a „magyar nacionalizmus és irredentizmus” országhatárokon belüli tevékenységén túl, annak külföldön folytatott propaganda-tevékenységével is. A Securitate vezetőinek 1964-es tanácskozásán világosan megfogalmazódott az ellenségkép. „Alaposan kielemeztük a jelenséget, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a nacionalizmus nem csak az irredenta tevékenységekben és agitációban nyilvánul meg, hanem nagyon sok más, államellenes cselekedetben is. A magyar nacionalisták helyzete nem érdektelen a kémszervezeteknek sem és az országban levő idegen diplomaták számára sem, amelyek irányába a nacionalisták lépéseket tesznek, érdeklődnek. [...] Pleşiţă33 elvtárs: Két bizonyíték perdöntő abban, amit Ön mondott. Arról van szó, hogy bizonyos magyarországi személyek bujtogató akciókat folytatnak országunk ellen, és nem csak az ottani nacionalista elemek, hanem az itteniek is, sőt az utóbbiak támogatják a külföldi magyar nacionalisták tevékenységét. Alelnök elvtárs: Arra nincs bátorságuk, ahhoz túl gyávák, hogy nyíltan színt valljanak.”34 A magyar–román kapcsolatok 1961-es kiértékelésekor a magyar fél is úgy vélte, hogy egyfajta javulás érzékelhető ugyan de „... egyes vezetőkben még mindig van bizonyos attól való félelem, hogy a magyarok esetleg a Szovjetunióhoz fordulnak területrendezési kérelmükkel...”.35 A magyar nacionalizmus veszélyéről kialakult nézetet nemcsak a belügyi szervek, hanem a legfelsőbb szintű pártvezetés is a magáénak vallotta. 1960-ban, a bukaresti magyar nagykövetségen adott fogadáson maga Mogyorós Sándor, az RMP PB magyar származású tagja jelentette ki, hogy Magyarországon nem fordítanak kellő hangsúlyt a főleg 1956-ban jelentkező nacionalizmus és revizionizmus ellen. Mogyorós azt is kiemelte, nem jó, ha a magyar hivatalnokoknak azt hangoztatják: Magyarország szegény, kevés nyersanyaggal rendelkezik, továbbá, hogy Trianon miatt lettek ily szegények, mert az a reakciósok malmára hajtja a vizet.36 A magyar hivatalosságokat még nem vádolták meg azzal, hogy nyíltan támogatnák a románellenes megnyilvánulásokat, a „tehetetlenségüket”, esetleges hallgatólagos bele-


104


egyezésüket viszont gyakran kiemelték. A román külpolitikai gondolkodás tehát továbbra is gyanakvóan szemlélte a magyarországi történéseket és a magyar külpolitika lépéseit. A magyar és román történelemszemlélet közötti markáns szemléleti eltérésből fakadó különbözőségek is gyakran eredményeztek nacionalista vádaskodást. Annak ellenére, hogy a történelem a két nemzetfelfogás közötti szimbolikus „csatatérként” inkább a nyolcvanas években jelentkezett markánsan, a román pártvezetés kényesen törekedett az általa elfogadott szemléletmóddal ellenkező irányzatok, nézetek számbavételére, ellensúlyozására. A Magyarországgal fenntartott kulturális kapcsolatok jelentős része is „irredenta-nacionalista” jelzőt kapott, hiszen „a szomszédos országok nacionalistái bátorítják az ittenieket. Léteznek irredenta szervezetek, pl. a Költő nevet viselő csoportosulás tagjai geomorfológiai irredenta írásokat készítenek Erdélyről. Vallási és propagandisztikus anyagokat hoznak be Magyarországról, és Erdélyre vonatkozó adatokat visznek ki Romániából. Magyarországi látogatók az erdélyi magyar kisebbség helyzetéről érdeklődnek, és a magyarokat kivándorlásra ösztönzik” – olvashatjuk a belügyi szervek egyik jelentésében.37 A román pártvezetés továbbra is azt tartotta prioritásnak, hogy egyrészt a titkosszolgálati szervek igénybevételével hatékonyan fellépjen az általa nacionalistának bélyegzett magyarországi és romániai magyar nacionalista elemek ellen, másrészt továbbra is igyekezett minimalizálni, minél szűkebb mederbe terelni minden olyan jellegű magyar közeledést, amely a kétoldalú (tudományos, tömegszervezeti, kulturális stb.) kapcsolatok elmélyítését, kiszélesítését célozta meg. Az 1966-os román–magyar találkozó előtt, a Külügyminisztériumnak kiadott utasításokban a román pártvezetés egyértelműen kijelölte, hogy a román fél meddig mehet el a Magyarországgal való kapcsolattartás terén. Így elutasításra várt minden olyan magyar javaslat, amely a két ország állampolgárai kölcsönös utazásainak könnyítését célozta volna meg.38 A román fél a határ menti kiskereskedelem továbbfejlesztésében sem volt érdekelt.39 A román pártvezetés azt az álláspontját is kifejtette, hogy változtatni kell a kulturális–tudományos kapcsolatok terén, mert a magyar fél nem tartja be a megállapodásokat, s mindennemű érdeklődése kimondottan Erdély-centrikus, amellyel csak zavart kelt úgy a magyarországi, mind a romániai közvéleményben. A Magyarországon kiadott művek nagyon sok ideológiai és történelem-szemléletbeli különbözőséget tartalmaznak – olvasható a dokumentumban.40 A magyar „közeledés” negatív megítélésében az is szerepet játszott, hogy a román fél megítélése szerint Magyarország a nemzetközi szervezeteket is arra próbálta felhasználni, hogy gazdasági előnyöket csikarjon ki Romániától, és ezeken keresztül valósítsa meg mindazt, amit a kétoldalú kapcsolatok terén nem ért el. „Bizonyos magyar körökben nagyon erősen jelentkeztek föderalista tendenciák. Ez a magyar hegemónia kiterjesztését követi. A trianoni határok békés eltüntetésén fáradoznak, hogy ily módon nyersanyagforrásokhoz jussanak” – emelte ki a Magyarországról szóló politikai jelentés.41 Románia a magyar pártvezetés törekvéseiből azt a következtetést szűrte le, hogy a magyar fél a kétoldalú (gazdasági, kulturális, politikai) kapcsolatok elmélyítésével próbálkozik közelebb kerülni Romániához, ezáltal az erdélyi magyarsághoz is. Ebből kifolyólag a román pártvezetés a hatvanas években (később még erőteljesebben) folyamatosan megpróbált kitérni e magyar kérések elöl, kielégítőnek minősítve a kétoldalú kapcsolatokat, a lehetséges változtatásokat az ígéretek szintjén tartva.42 A magyar kormányküldöttség 1966-os romániai látogatása sem hozott komolyabb eredményeket. A még mindig többnyire defenzív, a kétoldalú kapcsolatok elmélyítését


105


szorgalmazó magyar küldöttség ekkor sem ért el áttörést a két ország közötti kapcsolatokban. Kiderült, hogy a két pártvezetés a szocialista blokkon belüli állapotok kiértékelésében sem ért egyet. Ceauşescu világosan kifejtette: egyáltalán nem ért egyet azzal, hogy a szovjetek mindenben maguk döntsenek a kis pártok rovására, Románia nem így képzeli el a szocialista tábor egységét.43 A két fél a KGST tevékenységének megítélésében sem rendelkezett azonos állásponttal. A román fél világosan kifejtette, hogy a KGST-nek még vannak számukra el nem fogadható javaslatai, tervei, amelyek sértenék Románia szuverenitását. A nemzetköziséget és a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatokat másképpen értékelő Magyarország és NDK, illetve Románia közötti ellentétek az 1968-as prágai események során is nyilvánvalóvá váltak.44 A román pártvezetés annak ellenére, hogy valójában nem értett egyet a Dubček-i liberalizációval, és azt nem alkalmazta saját országában, nem vett részt a Varsói Szerződés csehszlovákiai intervenciójában, sőt el is ítélte azt. A hatalma és népszerűsége csúcspontján lévő Ceauşescu 1968. augusztus 21-én nagyméretű népgyűlés keretében ítélte el a csehszlovákiai katonai intervenciót.45 Az 1960-as évek román külpolitikai sikerei (Charles de Gaulle és Richard Nixon látogatásai, diplomáciai kapcsolatfelvétel az NSZK-val és Izraellel) még jó néhány évig erősítették Ceauşescu Magyarországgal szembeni politizálását is. Az erdélyi magyarság számára létrehozott új integrációs lehetőségeket (kulturális intézmények, politikai pozíciók) a pártvezetés arra is megpróbálta felhasználni, hogy a romániai magyar értelmiségieket és az ottani magyar kulturális életet elválassza az anyaországtól. E politikai törekvések sikerességét jelzi, hogy a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai beavatkozását később amúgy is elítélő romániai magyar értelmiségiek nemcsak a párt politikája iránti hűségüket nyilvánították ki, hanem 1968-ban visszautasították a Magyar Írószövetség egységes Kárpát-medencei magyar irodalomról szóló kijelentését.46 Az RKP KB 1971. júliusi plenáris ülésén Nicolae Ceauşescu hangzatos beszédet mondott a politikai-ideológiai tevékenység és a párttagok marxista nevelésének feljavításáról, amely később „júliusi tézisek” néven vonult be a köztudatba.47 A „júliusi tézisek” és azok hosszú távú kihatásai érzékelhető töréspontot okoztak. A Dej-i korszak végén és a Ceauşescu-i időszak elején tapasztalható részleges nyitást egy újabb ideológiai szigor váltotta fel, amelynek gyakorlatba ültetése és alkalmazása a későbbiekben (hangsúlyosabban: a hetvenes évek végétől) egyre súlyosabban érintette az egész román társadalmat. A társadalmi, gazdasági és politikai reformokat ily módon elutasító pártvezetés merev ideológiai szigorral kezelte az összes bel- és külpolitikai kérdést. Belpolitikai téren kezdetét vette az iparosítás újabb hulláma, a társadalmi homogenizáció felgyorsítása. A különutas politikát továbbra is külpolitikai dogmaként kezelő pártvezetés – szocialista táboron belüli – megítélése semmit sem javult.48 A KGST törekvéseit továbbra sem támogatta, sőt a teljes elutasítás jegyei is megmutatkoztak: „Magától értetődik, hogy a kommunista és munkáspártok tevékenysége növekedésének és gazdagodásának körülményei között már lehetetlen egy olyan központ fenntartása, amely a kommunista és munkáspártok tevékenységének egybehangolását tűzte ki célul.”49 Az egyre rosszabbodó belpolitikai helyzet miatt a Nyugattal szemben addig sikeresnek nevezhető külpolitika is fokozatosan csődöt mondott. Az ország külpolitikai elszigetelődését a „harmadik világ” országai felé történő nyitással próbálta kompenzálni.50 A hetvenes évek közepétől a rendszer működésének logikájában beállt változások (a reformok elutasítása, a merev, dogmatikus irányvonal térhódítása, a személyi kultusz


106


erősödése) újabb bizalmatlansági krízist eredményeztek a pártvezetésben. A belügyi szervek a politikai fordulatokat nyíltan vagy burkoltan, esetleg potenciálisan ellenző személyekben, csoportokban, közösségekben újabb célpontokat találtak. A pártvezetés, a személyesen Ceauşescu részéről megnyilvánuló bizalmatlanság új dimenzióba helyezte a magyar kérdés kezelését is. Az ötvenes évek közepétől a nacionalistának, revizionistának tekintett magyar célszemélyek, csoportok (egyház, különböző értelmiségiek) képezték a belügyi szervek megfigyelő munkájának fő célpontjait. Az általános bizalmatlanság növekedése közepette a potenciálisan megbízhatatlan elemek közé soroltak olyan értelmiségieket is, akik addig (főleg a hatvanas évek végén) szocializációjuk, kulturális, politikai tevékenységüknek köszönhetően élvezték a pártszervek bizalmát (Domokos Géza, Huszár Sándor, Sütő András).51 Újra a Securitate célkeresztjébe kerültek azok a magyar értelmiségiek is, akiket hazaárulás és kémkedés hamis vádjával elítéltek, majd a hatvanas években részben rehabilitáltak (Balogh Edgár, Demeter János). Amíg a hatvanas években a magyar pártvezetés hibáját a román fél abban látta, hogy úgymond szemet huny a román fél számára elfogadhatatlan megnyilvánulások fölött, addig a hetvenes évek közepétől szándékos és irányított beavatkozással vádolta Budapestet. Domokos esetében pl. a hetvenes évek közepén a magyar nagykövetség embereivel való bizalmas kapcsolattartás és az erdélyi körútjai során kifejtett, „a társadalmi rend ellen kifejtett propaganda” volt a „vádpont”.52 A romániai magyarsággal szemben tanúsított diszkriminatív román politika kettős mozgást váltott ki. Egyrészt világossá tette az integrációban addig bizakodó romániai magyar elit számára is, hogy mindennél nagyobb szüksége van Magyarország közbenjárására. Másészt pedig a magyar pártvezetés is belátta, hogy a kétoldalú kapcsolatok elmélyítését erőltető politikája nem eredményes.53 Kádár az 1972-es román–magyar találkozón továbbra is a kétoldalú kapcsolatok elmélyítését, a konzulátus felállítását szorgalmazta, de már felvetette a kisebbségi kérdést is.54 A román fél taktikája változatlan maradt, igyekezett megnyugtató, ugyanakkor kitérő válaszokat adni. Az ideológiailag egyre merevebb pártvezetés legitimációját szolgáló, a pártnak a nemzeti-társadalmi felszabadításért vívott küzdelméről, az idegen elnyomás elleni felszabadító harcáról szóló új tézisek megjelenése Erdély és Magyarország esetében akár burkolt utalásként is értelmezhetőek.55 A magyarországi vagy a nyugati magyar média érdeklődését a romániai magyarság helyzete iránt, s e helyzet kritikai megítélését a román államvédelmi hatóság nacionalista és államellenes megnyilvánulásként értékelte. „Az utóbbi években néhány magyar újságíró és szökevény, a horthysta propagandát teljesen újjáélesztve, sajtókampányba kezdett országunk ellen a magyar kisebbség állítólagos üldözése ürügyén. De mindez valójában Erdélyre vonatkozó revizionista kampánycélokat szolgál.”56 A nyolcvanas évektől egyre inkább elszigetelődő Ceauşescu-i vezetés már nyíltan kinyilvánította magyar- és Magyarország-ellenes álláspontját. Az erdélyi magyarság ügyének megsegítésében aktiválódott magyar pártvezetésben és értelmiségiekben nyílt ellenséget vélt felfedezni. Az 1965 utáni időszakra vonatkozóan a magyar állam számlájára négy pontban fogalmazott meg vádakat. Ezek a következők voltak: a történelmi tények tudatos meghamisítása, az egyház és az írók nacionalista propagandára való felhasználása, a nyugati magyar emigráció revizionista szellemben történő megszervezése, valamint államilag irányított propaganda szervezése az Egyesült Államokban és Nyugaton.57


107


Következtetések A román külpolitikai gondolkodás magyarságképét az 1956 utáni időszakban több tényező alakította. Elsődleges szempontot jelentett a második világháborút lezáró békeszerződések utáni történelmi örökség, a trianoni határok visszaállítása, a Romániában maradt, illetve oda visszakerült magyar kisebbség. Fontos tényezővé vált a két ország egyazon politikai tömbbe kerülése, s nem utolsó sorban a Romániában és Magyarországon lezajlott belpolitikai folyamatok: az állam- és nemzetépítési értelmezések, a gazdasági, társadalmi, politikai változások kihatásai. Az 1918 utáni román külpolitikai gondolkodást nagymértékben meghatározta Nagy-Románia 1918 utáni határainak megváltozásától való félelem. Ebből következően a magyar revizionizmus (néha valós, máskor képzelt) veszélye vagy rémképe állandó jelleggel behálózta a román külpolitikai gondolkodást és a Magyarországhoz, a magyarsághoz való viszonyulását. Az 1956-os forradalom és szabadságharc nagy próbatétele volt a román külpolitikai gondolkodásnak is. Bukarest Magyarország revizionista, revansista szándékait vélte felfedezni a forradalmi események során tapasztalt jelenségekben. A politikai változásoktól és az esetleges nemzetiségi problémától egyaránt tartó RMP-vezetés Nagy Imre bukása után elsőként sietett az új magyar pártvezetés megsegítésére, hatalmának konszolidálására. A defenzívába kényszerült magyar diplomácia gyengélkedését Gheorghiu-Dej azonnal kihasználta a párt bizalmát részben elveszítő erdélyi magyarság totális ellenőrzés alá vonására, viszonylagos kulturális autonómiájának felszámolására. Ugyanakkor az 1958-as és 1959-es magyar– román találkozók során Budapesttől sikerült megszereznie a két ország közötti határok sértetlenségének ígéretét is. A román pártvezetés az 1956 után megerősödött kül- és belpolitikai pozícióit a nemzetépítés, valamint a szocialista blokkon belüli különutas politikájának megvalósítására használta fel. Románia a klasszikus nemzetépítési modellt választotta, amelyet a desztalinizációt elkerülő Dej-i, majd Ceauşescu-i pártvezetés hatalmi pozícióinak legitimizálására használt fel. A román fél Magyarország irányába állandó, hol erősebben, hol enyhébben jelentkező, lappangó, majd az RKP kül- és belpolitikai helyzetének változásával (valamint Magyarországnak az erdélyi magyarok iránti érdeklődése növekedésével) állandó, egyre erőteljesebben megnyilvánuló bizalmatlanságot tanúsított. A totális bizalmatlanság mértékét mutatja az a tény is, hogy a területi követelésekről való nyilvános magyar lemondás sem nyugtatta meg a kedélyeket. A román külpolitika folyamatosan azt próbálta elérni, hogy Magyarország végleg nyugodjon bele helyzetébe. Bukarest az említett korszakban folyamatosan a hivatalos, ellenőrzött keretek között működő kétoldalú kapcsolatrendszer fenntartására törekedett, amely a két ország közötti viszonyt nem ruházza fel semmiféle különleges tartalommal. Ezzel azon magyar törekvéseket kívánta kivédeni, amelyek – a román fél meglátása szerint – azt célozták meg, hogy Magyarország a két ország közötti hivatalos kapcsolatok elmélyítésével gyakorlatilag a határon túli magyar közösségek felé keresse az utat. A romániai magyar kisebbség kérdéseit a román pártvezetés belügynek tartotta, és mindig is elvárta Magyarországtól, hogy ebbe ne avatkozzon bele, úgy, ahogy kezdetben Románia sem feszegette a Szovjetunióhoz került Besszarábia ügyét. A szocialista nemzet elméleti és gyakorlati értelmezését a román fél arra is felhasználta, hogy az erdélyi magyar közösség soraiban bekövetkezett társadalmi, politikai, mentális változások révén a Kárpát-medencei magyar egységet megbontsa.


108


A román pártvezetés az említett időszakban ugyanakkor sosem hitte el azt, hogy Magyarország betartja a Bukarest által kért „játékszabályokat”. Kezdetben azért okolta a magyar kormányt, hogy az állítólag szándékosan szemet hunyva, nem tudja megakadályozni a románellenes propagandát, később meg annak szándékos szításával vádolta meg. A magyar állam hivatalos kapcsolatteremtési törekvéseiben (tudományos kapcsolatok, könyvcsere, tömegszervezeti együttműködés, kishatárforgalom stb.) a romániai magyarsággal való kapcsolat szorosabbá tételének budapesti kísérletét látta. A Magyarországon megjelent történelmi, irodalmi munkák erdélyi hivatkozásait Bukarest tudatos propagandának tekintette, amelyben a történelmi Magyarországot pozitív emlékként, példaként jelenítik meg. Románia erőltetettnek találta a nagyszámú magyarországi látogató jelenlétét is, hiszen ez a határ két oldalán élő magyar közösségek kapcsolatát, az együvé tartozás érzését erősítette; meggyőződése volt, hogy erre a magyar hivatalosságok tudatosan „rá is játszottak”. A román fél úgy értékelte, hogy az állandó magyarországi érdeklődés, jelenlét csak ingerli az erdélyieket, megakadályozza az erdélyi magyarság integrációjára tett kísérleteket. Magyarország részéről érkező veszélyforrásként tekintettek Budapest némely külpolitikai cselekedetére is. Az egyik fő vádpont szerint a magyar külpolitika a nemzetköziség, a szupranacionális szervezetek (Dunai Bizottság, KGST stb.) égisze alatt próbált meg befurakodni a „román élettérbe”. A szintén történelmi örökségként értékelhető magyar kultúrfölény-érzet továbbélése is zavarta a román felet. 1959-ben a román küldöttség egyik sérelmi pontja az volt, hogy egy magyar animációs filmben egy medve két gyereket bezárva tart egy barlangban. A medve román jellegű ruházatot viselt, és román dalokra táncolt.58 Jegyzetek 1

2

3

4

5 6

8 9 7

Revízió vagy autonómia? Iratok a magyar−román kapcsolatok történetéről 1945-1947. (Gyűjtötte, a bevezető tanulmányt írta dr. Fülöp Mihály, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket írta Vince Gábor.) Budapest, 1988, Teleki László Alapítvány; Vasfüggöny Keleten. Iratok a román−magyar kapcsolatokról (1948−1955). Válogatta, sajtó alá rendezte, szerkesztette, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Fülöp Mihály és Vince Gábor. Debrecen, 2007, Kossuth Egyetemi Kiadó; Magyar−román kapcsolatok 1956. január−1958. január. Az iratokat gyűjtötte, válogatta, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Lipcsey Ildikó. Budapest, 2004, Paulus-Publishing Bt. − Nagy Imre Alapítvány; Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956−1989. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó. Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956−1959). Szerk.: Stefano Bottoni, László Márton, László Réka, Novák Zoltán. Csíkszereda, 2006, Pro-Print Könyvkiadó. Andreescu, Andrea − Varga, Andrea − Nastase, Lucian: Minorităţi etnoculturale. Mărturii Documentare. Maghiarii din România 1956−1968. Cluj, 2003, Centrul de Resurse Pentru Diversitate Etnoculturală, 224. o. Az 1956-os forradalom… 35–37. o. Részletesebben lásd Stefano Bottoni: Marosvásárhely ötvenhatja. In Marosvásárhely történetéből. Marosvásárhely, 2007, Mentor Kiadó, 204–220. o. Politikatörténeti Intézet Levéltára (a továbbiakban PTIL), 917. fond, 16. doboz, 6. iratcsomó. Dennis Deletant: România sub regimul comunist. Bucureşti, 1997, Fundaţia Academia Civică, 110–112. o. Az 1956-os forradalom… 38–49. o. Uo.

Novák Csaba Zoltán 10

109


A második világháború befejezésétől a párizsi békekonferenciáig terjedő időszakban a Romániához visszakerült magyar kisebbség kérdése nemzetbiztonsági szempontból is fontos területe volt a mindenkori román hatalmi politikának. A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) hivatalos vezetősége a román állam keretein belül gondolkodott ugyan, de nem volt titok, hogy a békekonferencia lezárulásáig jelentős számú magyar tömegek reménykedtek egy esetleges határkorrekcióban. Ilyen körülmények között a magyar kérdés sok tekintetben állambiztonsági kérdést is jelentett. Az eddigi kutatások azt mutatják, hogy a sztálini integráció időszakában (1952–1956) a magyar kérdés nem szerepelt különösen kiemelt kérdésként a Belügyminisztérium és a Securitate nemzetbiztonsági munkájában. Részletesebben lásd Nagy Mihály Zoltán: Válságos idők. A dél-erdélyi magyarok internálása és annak hatása a magyarság politikai önszerveződésére (1944. szeptember – 1945. szeptember.) Újvidék, 2004, Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, Atlantis Kiadó, 51–74. o.; Az 1956-os forradalom… 38–49. o. 11 Részletesebben lásd Földes: i. m. 29–32. o. 12 A kérdésről részletesebben: Az 1956-os forradalom… 38–49. o.; Tófalvi Zoltán: 1956 – Koncepciós perek Erdélyben. In A Maros megyei magyarság történetéből. Marosvásárhely, 1997, 270–302. o.; Retegan, Mihai: Conducerea PMR şi evenimentele din Ungaria. Arhivele Totalitarismului, 1995. 3. sz. 137–162. o. 13 A Kádár János vezette pártküldöttség 1958 februárjában látogatott Romániába. A látogatás során a magyar küldöttség néhány napot Bukarestben töltött, de a Romániában nagy számban élő magyar kisebbségre való tekintettel a delegáció néhány erdélyi várost (Marosvásárhely, Kolozsvár) is meglátogatott. Arhivele Naţionale Istorice Centrale [Nemzeti Történelmi Központi Levéltár, Bukarest. A továbbiakban: ANIC], fond CC al PCR Secţia Externă, dos. 53/1958. 9–13. f.; A látogatásról lásd még Makkfalvi Gábor: A Kádár János vezette magyar párt- és kormánydelegáció 1958-as romániai látogatása. In A Maros megyei magyarság történetéből. II. Marosvásárhely, 2001, Mentor Könyvkiadó, 360–379. o. 14 ANIC, fond CC al PCR Secţia Externă, dos. 53/1958. 26–33. f. 15 ANIC, fond CC al PCR Secţia Externă, dos. 30/1959. 60–66. f. A látogatásról készült jegyzőkönyv fontosabb részleteit lásd Varga Andrea – Vincze Gábor: Kállai Gyula nemhivatalos látogatása Bukarestben 1959 nyarán. Magyar Kisebbség, 1999. 1. sz. 93–141. o. 16 A két ország közötti könyvcserével kapcsolatosan a román fél mereven ragaszkodott az ideológiai kötöttségekhez. Az 1918 előtti állapotokra utaló irodalmi szövegek magyarországi vagy (román fordításban) romániai közlését megengedhetetlennek tartotta. A Petőfi-fordításokkal is példálózó román fél erősebb cenzúrát követelt a magyar féltől. 17 ANIC, fond CC al PCR Secţia Externă, dos. 30/1959. 40. f. 18 ANIC, fond CC al PCR Cancelarie, dos. 28/1959. 7–8. f. 19 Uo. 9. f. Vass Gizella szerint pl. a magyar pártvezetés miatt terjedt el külföldön is az a hír, hogy az RMP a kisebbségi kérdésben eltér a marxi irányvonaltól. 20 ANIC, fond CC al PCR Cancelarie, dos. 20/1959. 10. f. 21 ANIC, fond CC al PCR Sectia Relaţii Externe, dos. 39/1959. 6–7. f. 22 Robert Lewy: Gloria şi decăderea Anei Pauker. Bucureşti, 1998, Humanitas. 23 A KGST hatvanas évekbeli azon törekvéseit, miszerint a tagországok hozzanak létre minél több közös vállalatot, a román pártvezetés mereven elutasította, azzal indokolva döntését, hogy ezáltal a fejletlenebb iparral rendelkező tagállamok kiszolgáltatottakká válnának. Az 1962. október 25–30. között megtartott budapesti KGST-találkozó terveit is sok szempontból kifogásolták a románok, így a légi szállításra vonatkozó magyar javaslatot sem fogadták el. A hatvanas évek elején a Valev-tervként ismert szovjet projekt Bulgária, Románia és a mai Besszarábia egy részéből kívánt egységes mezőgazdasági zónát létrehozni. A tervezett iparosítást veszélyeztető, és a Romániát egyszerű nyersanyagszállítóvá leminő-


24

25

26

27

28

29

30

31

32 33

34

36 37 38 39 35

110


sítő tervet a román pártvezetés határozottan elutasította. A szovjet–román vita 1964-ben teljesedett ki, amikor is Bukarestben Nyilatkozat a Román Munkáspárt álláspontjáról a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom kérdéseiben címmel nyilatkozatot adtak ki, amelyben elítélték a szocialista országok egymás belügyeibe való beavatkozását. A függetlenségi nyilatkozatként is elhíresült pártdokumentumban Románia gyakorlatilag a szocialista táboron belüli függetlenségét jelentette ki. Részletesebben lásd Dennis Deletant: România sub regimul comunist. Bucureşti, 1997, Fundaţia Academia Civică, 121–123. o.; Liviu Ţăranu: România şi proiectele de întreprinderi comune din cadrul C.A.E.R. (1963). In Analele Sighet 9. 2001, Fundaţia Academia Civică, 133–145. o.; Victor Frunză: Istoria stalinismului în România. Bucureşti, 1990, Humanitas, 421–458. o.; Dan Cătănuş: Divergenţele româno–sovietice din C.A.E.R. şi consecinţele lor asupra politicii externe a României, 1962–1963. I. Arhivele Totalitarismului, 2005. 1–2. sz., 68–81. o. A szocialista táboron belüli autonómia megtartása mellett Románia arra is próbált vigyázni – amennyiben ereje engedte –, hogy sem az ENSZ-ben, sem a Nemzetközi Bíróságon ne születhessen nemzetközi, rá is érvényes és kötelező határozat. 1967-ben, az ENSZ szaktanácsa ülésére készülő román bizottságnak külön pártértesítésben hívták fel a figyelmét arra, hogy szegüljön ellen minden fenti törekvésnek. ANIC, fond CC al PCR Cancelarie, dos. 110/1967. 14. f. Részletesebben lásd Retragerea trupelor sovietice din România, 1958. Culegere de documente. Coord.: Scurtu, Ioan. Bucureşti, 1997, Editura Didactică şi Pedagogică. A totális ellenőrzés terén tapasztalt nyitás a párt cenzúra-politikáján is éreztette hatását. Részletesebben lásd Györffy Gábor: Sajtócenzúra a kommunista Romániában. Régio, 2007. 3. sz. 95–117. o.; Lázok Klára: Könyvkiadás és cenzúra az 1950–60-as évek Romániájában. Régio, 2007. 3. sz. 117–147. o. Consiliul Naţional pentru Studierea Arhivelor Securităţii (a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltára, a továbbiakban: CNSAS), fond Documentar, dos. 197. 22. f. Boris Stefanov, bolgár származású romániai kommunista vezető, 1936–1940 között az RKP főtitkára volt. Fóris István, magyar származású romániai kommunista vezető, 1940–1944 között volt az RKP főtitkára. CNSAS, fond Documentar, dos. 197. 22. f. Grozaru Gheorghe szatmári, majd Maros megyei pártaktivista visszaemlékezése. Az interjú a szerző tulajdonában található. A jelenség politikai következményeiről lásd még Viorel Rusu: Aspecte privind impactul declaraţiei din aprilie 1964 asupra organizaţiei regionale Maramureş a PMR. In Analele Sighet nr.9. 2001, Fundaţia Academia Civică, 518–530. o.; Paul Niculescu Mizil: O istorie trăită. Vol. I. Bucureşti, 2002, Editura Enciclopedică. Mihai Retegan: 1968 din primăvară până în toamnă. Bucureşti, 1998, Editura RAO, 55–56. o. Plesiţă Nicolae (1929) Curtea de Argeş-en született, foglalkozását tekintve szakképzetlen munkás. Pályafutását az Argeş megyei ifjúsági szervezeteknél kezdte, onnan került a Belügyminisztérium kötelékébe. 1960-ban a Piteşti Tartományi Igazgatóság aligazgatója volt. 1962–1967 között a Securitate Kolozs Tartományi Igazgatóságának volt a vezetője. Később az I. Ügyosztály vezetője lett, amely egyben megfelelt a belügyminiszter-helyettesi tisztségnek is. Pályafutása végén dolgozott a Külügyi Információk Központjában is. 1990-ben nyugdíjazták. CNSAS, fond Documentar, dos. 102. 71–75. f. Andreescu – Varga – Nastase: i. m. 662. o. Uo. 657–659. o. CNSAS, fond Documentar, dos. 102/1964. 62. f. ANIC, fond CC al PCR Cancelarie, dos. 191/1966. 1–2. f. Uo. 10. f.


111


Uo. 15–17. f. Uo. 18. f. 42 Pl. 1965-ben Vince József, az új magyar nagykövet látogatást tett Nicolae Ceauşescunál. Vince elmondta, hogy Magyarország fontosnak tartja a Romániához való viszonyát, legyen az gazdasági, kulturális vagy akár társadalmi jellegű, de a kapcsolatok jelenlegi állását nem tartja kielégítőnek. Ceauşescu általánosságokban válaszolt, szerinte a kapcsolatok jól fejlődnek. ANIC, fond CC al PCR Sectia Relaţii Externe, dos. 33/1965. 3–4. f. 43 ANIC, CC al PCR Sectia Relaţii Externe, dos. 19/1966. 64. f. 44 Peter Ulrich Weis: Anul 1967 – Punctul minim al relaţiilor politice externe dintre România şi Republica Democrată Germană. In Analele Sighet 9. 2001, Fundaţia Academia Civică, 685–694. o. 45 Retegan: i. m. 46 1968. május 18-án az Élet és Irodalomban ismertették a Magyar Írószövetség kerekasztal-vitájának végkövetkeztetését, miszerint a romániai magyar irodalomnak kettős kötődése van: egyrészt kötődik az adott ország irodalmához, ugyanakkor a magyar irodalom szerves részét képezi. A Magyar Írószövetség tézisét nemcsak a pártvezetés utasította vissza, hanem a romániai magyar írók egy része is. Domokos Géza, Huszár Sándor és Szász János – részben meggyőződésből, részben fölsőbb utasításra – írásaikban határozottan kritizálták az Írószövetség álláspontját, mondván, hogy a romániai magyar írók csak a saját pártvezetésük, országuk iránt érzik felelősnek magukat. 47 A „júliusi tézisek” geneziséről a szakma néhány képviselője (Dennis Deletant, Vladimir Tismăneanu) úgy véli, hogy azok elsősorban Ceauşescu Kínában és Észak-Koreában tett látogatásának és az ott tapasztalt állapotoknak az egyenes következményei voltak. Ceauşescut eszerint lenyűgözték a kínai kulturális forradalom eredményei, a párt vezető szerepének és kontrolljának megerősödése, és nem utolsó sorban az ott tapasztalt személyi kultusz grandiózus megnyilatkozásai is befolyásolták. (Vö. Dennis Deletant: i. m.; Vladimir Tismăneanu: Stalinism pentru eternitate. Bucureşti, 2006, Editura Humanitas.) A fent említett tények mindenképpen szerepet játszottak, viszont úgy gondoljuk, hogy azon történészek álláspontja sem elhanyagolható, akik a román gazdaság, valamint a bel- és külpolitika változásaihoz kötik a tézisek megjelenését. Florin Constantiniu szerint a Szovjetunió felől érzékelhető politikai nyomás egyértelmű volt, és elképzelhető, hogy a pártvezetés az ideológiai-hatalmi kontroll megerősítésével üzenni kívánt a szovjeteknek, miszerint teljes mértékben uralja a belpolitikai terepet. Azt is figyelembe kell venni, hogy a hetvenes évek elejére Ceauşescu teljes mértékben konszolidálta a hatalmát: lebonyolított egy nagyméretű elitcserét, és újabb lendülettel, a személyi kultusz erőteljesebb jelenlétében folytatta a grandiózus gazdasági-társadalmi átalakítási folyamatot, amely – a rendszer működésének logikáját tekintve – automatikusan eredményezte az ideológiai szigor kiteljesítését. Nem feledkezhetünk meg ugyanakkor a nemzetközi gazdasági életben bekövetkezett változásokról sem, amelyek a román gazdaságot érintették is. Részletesebben lásd Sfârşitul perioadei liberale a regimului Ceuşescu: Minirevoluţia culturală din 1971. Ediţie îngrijită şi cuvânt înainte de Ana-Maria Cătănuş. Bucureşti, 2005, Institutul Naţional Pentru Studiul Totalitarismului. 48 Az RKP országos konferenciáján, 1972-ben a pártvezetés újra megfogalmazta: „...szükségesnek tartja, hogy következetesen munkálkodjanak egy olyan új egység megteremtésén, amely a marxista-leninista felfogásból indul ki, az összes pártok teljes jogegyenlőségének, a belügyekbe való be nem avatkozásnak az elveire, minden egyes párt függetlenségének tiszteletben tartására és azon jogára épül, hogy önállóan dolgozza ki bel- és nemzetközi politikáját”. A Román Kommunista Párt országos konferenciája 1972. július 19–21. Bukarest, 1972, Politikai Könyvkiadó, 503. o. 49 A Román Kommunista Párt XI. Kongresszusa 1974. november 25–28. Bukarest, 1974, Politikai Könyvkiadó, 671. o. 41


112


Dezvoltarea colaborării şi solidarităţii PCR cu partidele comuniste şi muncitoreşti, cu partidele socialiste şi social-democrate, cu alte partide şi organizaţii democratice, progresiste, cu partide de guvernământ, cu toate forţele antiimperialiste de pretutindeni. Bucureşti, 1978, Editura Politică. 51 Az eddigi kutatásaink alapján kiderült, hogy Domokos Géza már a hetvenes évek közepén a Securitate aktív célpontja volt, miközben fontos közéleti, politikai funkciót is betöltött. 52 CNSAS, fond Informativ, dos. 203.541/1. 20. f. 53 Részletesebben lásd Földes: i. m. 54 ANIC, fond CC al PCR Relaţii Externe, dos. 12/1972. 3–14. f. 55 A Román Kommunista Párt XI. Kongresszusa, 1974. november 25–28. Bukarest, 1974, Politikai Könyvkiadó, 560–577. o. A román nép „évszázados”, a nemzeti függetlenségért folytatott harcának kidomborításába, az erdélyi társadalmi mozgalmak (Mihai Viteazu 1599–1600-as erdélyi bevonulása és regnálása, az 1784-es Horea, Cloşca és Crişan vezette parasztlázadás, az 1848-as forradalom) etnikai szinezettel való megjelenítésébe közvetett módon a román nemzetépítésben „klasszikusnak” számító román–magyar ellentétet is bele lehett olvasni. 56 CNSAS, fond Documentar, dos. 117. vol. 4. 1–3. f. 57 Traian-Valentin Poncea – Aurel Rogojan: Spionajul ungar în România. Bucureşti, 2007, Editura Elion, 147. o. 58 ANIC, fond CC al PCR Secţia Externă, dos. 30/1959. 57. f.

Limes

113


Magyarics Tamás

Amerika Magyarország-képe 1956–1989

Az 1956-os magyar forradalom utóélete az Egyesült Államokban A befolyásos Time magazin a „magyar szabadságharcost” választotta az 1956-os „Év Emberének”. Az 1957. január 7-én megjelent számban a címlapon szereplő képhez csatolt szövegben négy – fiktív névvel szereplő és több személyből összegyúrt, jellegzetes magyar nevekkel rendelkező (Fehér János, Kocsis Ferenc, Szántó Péter és Szabó László) – szabadságharcos történetéről olvashattak az amerikai olvasók. A cikk kiemelte, hogy a „magyar szabadságharcos” legnagyobb érdeme erkölcsi: az emberi vágyakat és jogokat nem lehet mindörökre modern terrorista politikai technikákkal elhallgattatni. Természetesen a szövegben szó esett a magyar forradalom rövidebb és hosszabb távú stratégiai és politikai jelentőségéről is. A kommunizmus gyógyíthatatlan sebet kapott Magyarországon, az eszme hívei nagy számban fordultak el, elsősorban Nyugaton, a korábban oly üdvözítőnek tartott tanoktól.1 Továbbá, ahogy korábban John Foster Dulles külügyminiszter brutális őszinteséggel megfogalmazta, a magyar forradalom bebizonyította: a Varsói Szerződés tagállamainak hadseregeiben nem bízhat Moszkva. Ennek jelentős következményei voltak a Szovjetunió számára. Egyrészt innentől eredeztethető a később a Szovjetunió összeomlásához nagy mértékben hozzájáruló ún. birodalmi túlterjeszkedés, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a szovjet vezetés kénytelen volt az ország képességeit meghaladó kötelezettségeket vállalni. Másrészt Moszkva nemzetközi pozíciói – ha ekkor még nem is látható módon – megrendültek, hiszen felszínre kerültek a szovjet birodalmon belüli feszültségek, amelyeket később a Nyugat ki is használt a sikeresnek bizonyuló „fellazítási” politika keretében. Az 1956-os magyar forradalom azonban lelkiismereti válságot is okozott sok amerikaiban. A kommunizmus visszaszorítását és a „rab nemzetek” felszabadítását ígérő eisenhoweri-dullesi retorika kudarcát jelentette ugyanis a magyar forradalom kíméletlen eltiprása. Igaz, az amerikai vezetés soha nem ígért fegyveres segítséget, és a harcias szavakhoz mindig hozzátette: „természetesen nem alkalmazhatunk erőszakot ennek érdekében”.2 Ám a Vasfüggöny mögött az emberek többsége azt hallotta meg, amit meg akart hallani, és sokukban az a téves meggyőződés alakult ki, hogy az Egyesült Államok hajlandó lenne akár fegyveres beavatkozásra is a szovjet és a helyi kommunista erők uralma alatt álló nemzetek felszabadítására. Mindössze utalás szintjén elég itt megemlíteni, hogy a térség soha nem tartozott az Egyesült Államok által létfontosságúnak ítélt régiók

Magyarics Tamás

114


közé, s emiatt Washington soha nem volt hajlandó jelentősebb konfliktusba bonyolódni. Ám az óriási túlerő ellen harcoló, és az esetek többségében az amerikai segítségre váró magyarok ügyében valamit lépnie kellett az Eisenhower-adminisztrációnak. A szovjetek és a Moszkva által hatalomra juttatott Kádár-rezsim elleni hivatalos lépések színterei a nemzetközi szervezetek voltak, közöttük is elsősorban az ENSZ. A világszervezetben az amerikaiak éveken keresztül megvétózták a magyar mandátum elfogadását; végül egy olyan megállapodás keretében adták fel ezt az álláspontjukat, amelynek során Magyarország 1962. decemberben visszakapta a mandátumát, és a következő évben Budapest amnesztiát adott az 1956-os forradalmat követően politikai okokból bebörtönzöttek döntő többségének. A kormányzat rossz lelkiismerete3 s az amerikai emberek – a nagyvilág ügyei iránt érdeklődő – többségének a magyar forradalmárok és szabadságharcosok iránti rokonszenve Magyarországot korábban és későbben soha nem látott helyzetbe hozta az Egyesült Államokban. Kormányzati szinten rendkívül jelentős, jelképes és lényegi lépések történtek. Richard M. Nixon 1956 decemberében Bécsbe látogatott, ahol jelenlétével is demonstrálta az Egyesült Államok kormányának elkötelezettségét a magyar menekültek helyzetének javítása iránt. Nem csupán szimbolikus segítségről volt szó. Az Egyesült Államok jelentős anyagi támogatást nyújtott a magyar menekültek zömét befogadó egyes országoknak, mindenekelőtt Ausztriának, amelynek a gazdasága önmagában képtelen lett volna kezelni az országba kerülő, százezret meghaladó menekülthullámot. Továbbá Dwight D. Eisenhower egy különleges elnöki engedéllyel lehetőséget adott több tízezer magyar menekült Egyesült Államokba kerülésére, noha hivatalosan (1965-ig) az 1924ben életbe léptetett Johnson-törvény (a Nemzeti Eredettörvény vagy Kvóta-törvény) alapján erre nem lett volna lehetőség. A zömében a pennsylvaniai Camp Kilmeren át az Egyesült Államok gyakorlatilag minden tagállamába elkerülő és döntően a fiatalabb, egyetemista korosztályhoz tartozókra szinte kivétel nélkül nagyon jó körülmények vártak. Amerikai családok szinte versenyeztek azért, hogy vendégül láthassanak egyegy magyar szabadságharcost.4 Az amerikai főiskolák és egyetemek ösztöndíjakkal és egyéb (tandíj-) kedvezményekkel segítették a menekülteket. Szakszervezetek, egyházi közösségek és jótékonysági szervezetek országszerte gyűjtéseket tartottak a magyar menekültek megsegítésére, továbbá élelmiszert és ruhaneműt tartalmazó csomagokat küldtek a Magyarországon maradtak életkörülményeinek javítására, amelyeknek azonban csak egy része jutott el a címzettekhez. A magyar szabadságharc iránti érdeklődést és rokonszenvet a kor egyik legnépszerűbb bestseller-írója, James A. Michener is meglovagolta. Az 1957 tavaszán megjelentetett, Híd Andaunál című könyvében a Magyarországot a kis osztrák határtelepülésnél elhagyók történeteit írta meg. Könyvéhez az alapanyagot a helyszínen, illetve Bécsben gyűjtötte 1956 novemberében és decemberében, számos magyar menekültet interjúvolva meg. A Time-hoz hasonlóan ő is fiktív neveket használt: a bosszúszomjas Kádár-rezsim a Magyarországon maradt, esetleg azonosítható családtagokon torolhatta volna meg a „disszidálást”.5 Az 1956-os magyar forradalom és utórezgései még később is foglalkoztatták az amerikai irodalmi elit egyes tagjait. William F. Buckley, Jr., az ismert konzervatív gondolkodó és publicista egyben sikeres kémregényíró is volt. Hőse, Blackford Oakes a Who’s On First-ben (1980) az Egyesült Államok és a Szovjetunió között az űr meghódításért folytatott versenyben kerül szembe a KGB embereivel Párizsban. A történet fontos mellékszereplői magyar 1956-os menekültek, így például József Nady. Buckley

Magyarics Tamás

115


már árnyaltabban ír a magyar menekültekről, akik közül már nem mindenki erkölcsileg feddhetetlen szabadságharcos, hanem egyesek nagyon is „fedett” szovjet ügynökök, akiket Moszkva az 1956-os magyar forradalmat követő menekülthullámokat felhasználva juttatott Nyugatra.6 Természetesen az évek során a magyar forradalom szükségképpen hátrébb sodródott az amerikai közvélemény szemében. A „nagypolitika” olyan kérdései kötötték le figyelmét az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején, mint a szuezi válság, a szovjet rakétatechnológia fejlődése, s ezáltal egy újabb amerikai „sebezhetőségi ablak” kinyílása („szputnyik-sokk”); a berlini kérdés, amellyel Nyikita Hruscsov ismételten zsarolni próbálta a Nyugatot; az egymást követő kubai válságok, amelyek az 1962. októberi rakétaválságban csúcsosodtak ki, valamint a mélyülő délkelet-ázsiai válság és az ottani fokozottabb amerikai kötelezettségvállalás. Mint ahogy végső soron a magyar forradalomhoz való amerikai kormányzati viszonyulást, úgy gyakorlatilag a hidegháború végéig az Egyesült Államok egymást váltó adminisztrációinak Magyarország-képét is mindenekelőtt és alapvetően „az éppen napirenden lévő szovjet–amerikai problémák” határozták meg,7 s ugyanez mondható el a „hivatalos” Magyarország Amerika-képéről. Ugyanakkor le kell szögezni azt is, hogy akár politikailag, akár a közvélemény szempontjából Magyarország − és a magyarok általában − szinte kizárólag az 1956-os forradalom miatt voltak, és maradtak mindmáig az amerikai köztudat egyik zugában. A forradalom évfordulóin, mindenekelőtt a kerek évfordulókon, az amerikai elnökök s a Kongresszus mindig megemlékezett a hős és szabadságszerető magyarokról, és nyilvánvaló politikai célzattal emlékeztette a világot a szovjet kommunizmus barbárságára. Ugyanakkor azonban a hivatalos kapcsolatok egyre „normálisabbak” lettek. Ennek egyik jelképes kifejeződése Kádár János személyének megítélése volt. Kádár közvetlenül a forradalmat követően a „Budapest hóhéra” és az „Év Árulója” cimkéket kapta az amerikai sajtóban. Az idők folyamán azonban változott ez a kép, azzal egyidejűleg, hogy Kádár János ügyes taktikusként megnyerte a magyar lakosság jelentős részének a támogatását úgy, hogy közben stratégiai kérdésekben továbbra is a mindenkori szovjet vezetés hűséges kiszolgálója maradt. Az amerikai stratégiai gondolkodás pontosan ezt a fajta szerepet „képzelte el” a szovjet kliens-államok számára: a kényelmetlen és kellemetlen nemzetközi válságokat megelőző „titóizmust”, amely népszerű annyira belföldön, hogy ne kelljen újabb felkeléstől vagy akár forradalomtól tartani; nem provokálja a szovjeteket túlzott önállósodási törekvésekkel, ugyanakkor fokozatosan gazdasági és stratégiai tehertételt jelent Moszkvának, s egyben kevesebb „fejfájást” okoz a Nyugatnak. A képhez hozzátartozik az is, hogy a másik oldalról a kádári vezetés egyre „pragmatikusabban” viszonyult az Egyesült Államokhoz, mindenekfölött a rendszer túlélésének biztosítására. (Egyre nyilvánvalóbbá vált ugyanis, hogy nyugati, s azon belül amerikai gazdasági, pénzügyi és technológiai segítség nélkül a kommunista rendszer összeomolhat.) A magyar politikai vezetés annak ellenére tette ezt, hogy tudatában volt: az intenzívebb amerikai−magyar kapcsolatok az amerikai „fellazítási” politikát szolgálják, − de Budapestnek nem volt más választása.8 A kapcsolatok „normalizálását” egy 1959-es CIA-elemzés is támogatta, mivel a hírszerző ügynökség véleménye szerint csak így lehet befolyást gyakorolni a magyar politikai, gazdasági és kulturális életre. Az idézett jelentés egyben arról is beszámolt, hogy Magyarországon jelentős mértékben megszilárdult a rezsim.9 Kezdett kialakulni „Kádár népe”: alig fél évvel a forradalom eltiprása után, 1957. május 1-én már százezrek integettek lelkesen a forradalom árulójának és társainak.

Magyarics Tamás

116


Az amerikai–magyar kapcsolatok „normalizálásának” időszaka A „hivatalos” Magyarország amerikai megítélése az 1950-es évek végéig nem változott. Nyilvánvaló, hogy Nagy Imre és vezetőtársainak pere és kivégzése, valamint a forradalomban résztvevők ellen indított nagyszámú eljárás, a meghozott súlyos ítéletek nem javítottak a Nyugat Magyarország-képén. Az amerikai−magyar kapcsolatok, ha lehet, még a korábbiaknál is mélyebb pontra jutottak, és hivatalos körökben a diplomáciai kapcsolatok megszakításának gondolata is felmerült. A javaslat ellen elsősorban a hidegháború szikár tényei szóltak: Budapest az amerikai diplomaták ellen foganatosított számos korlátozó rendelkezés ellenére, amelyeket az amerikaiak hasonlóképpen viszonoztak a washingtoni magyar külképviseleten dolgozókkal szemben, az amerikai hírszerzés szempontjából fontos posztot jelentett. A magyar „keményvonalasokat” is részben azzal lehetett leszerelni, hogy a magyar diplomáciai státusban lévők segítséget nyújthatnak a szovjeteknek a hírszerzés terén; a hagyományosnak nevezhető katonai és politikai hírszerzés mellett az évek során mindinkább az ipari kémkedés került előtérbe. Az 1960-as években aztán mindkét oldalon bizonyos fokig puhultak a korábbi merev álláspontok. Magyar részről ennek elsősorban gazdasági okai voltak, míg amerikai oldalon elsősorban politikaiak. Budapest törekvései végső soron arra irányultak, hogy a kétoldalú kereskedelemben Magyarország megkapja a „legnagyobb kedvezmény elvét”, míg az amerikai adminisztrációk ebben az időszakban – Lyndon B. Johnson szavaival élve – „hidakat” próbáltak építeni a szovjet blokk országai felé. A kapcsolatok normalizálását azonban számos ügy hátráltatta: a második világháború előtt felvett amerikai kölcsönök visszafizetésének kérdése, a háború után Magyarországon elkobzott amerikai javak, továbbá az Egyesült Államok birtokába került magyar javak visszaszolgáltatásának, illetve megfelelő kompenzációjának ügye, vagy Mindszenty József esztergomi hercegprímásnak a budapesti amerikai nagykövetség Szabadság téri épületében való tartózkodása. A Magyarországgal kapcsolatos amerikai álláspontot − ugyanúgy, mint a többi közép- és kelet-európai szocialista ország esetében − az SzKP XXII. kongresszusának összefüggésében kezdték átértékelni. A Szovjetunióban és a kommunista világban zajló politikai változásokat elemző CIA-dokumentum Lengyelország és Magyarország esetében azt emelte ki, hogy mind Wladislav Gomulka, mind Kádár János arra használták a pártkongresszust, hogy megerősítsék és bővítsék mérsékelt belpolitikai programjukat. Kádár esetében azt hangsúlyozta a jelentés, hogy a magyar vezető belpolitikai kérdésekben hitet tett az ország „autonómiája” mellett azzal, hogy kifejezte: a szovjet pártkongresszusok határozatai nem lehetnek kötelező érvényűek minden partnerpárt számára. Kádár ugyanakkor lépéseket tett egy bizonyos belső liberalizáció irányába is: a kommunista párttagsággal nem rendelkezők is legalább középvezetői pozíciókba kerülhettek. Ugyanakkor az elemzés szerint a szovjet pártkongresszus szellemi „forrongást” váltott ki, elsősorban Lengyelországban és Magyarországon: irodalmi és tudományos munkák nyíltan megkérdőjeleznek bizonyos kommunista dogmákat, és a nagyobb belső liberalizáció mellett állnak ki.10 Az elemzés politikai következtetése az volt, hogy Gomulka, Kádár – és Gheorghiu-Dej román pártvezér – a maguk módján, s talán Nyikita Hruscsov diszkrét bátorításával állnak a belső liberalizáció mellett, és lehet, ez a tendencia jellemzi majd a következő években a szovjet tömb országait.11

Magyarics Tamás

117


A hírszerzés által jelzett változásokat a Magyarországon járt újságírók többnyire megerősítették. 1962-őt követően Magyarország egyre kedvezőbb színben jelent meg az amerikai tömegtájékoztatásban, s az évtized végére megszületett a „gulyáskommunizmus” kifejezés is az olyan kevésbé hízelgő címkékkel együtt, mint például a „legvidámabb barakk” a szovjet tömbben. A Time magazin egy 1963. szeptember 23-i cikkében Kossuth Lajost idézi, aki egy ízben kijelentette, hogy a magyarok „a legvörösebb republikánusok Európában”. A cikkíró a hatvanas évekre adoptálva a mondást azt sugallja, hogy „Magyarország 14 millió [sic!] lakosa gyorsan Európa legrepublikánusabb vöröseivé válik”. A szerző szerint a magyarok hálásak Kádárnak az olyan apróbb engedményekért, mint például a külföldi utazások könnyítése vagy bizonyos luxuscikkek – így Elizabeth Arden-kozmetikumok vagy skót whiskyk – megjelenése; igaz, ugyanakkor a tojás és a hús hiánycikk sok helyen. A Time kiemeli Kádár törekvését, hogy „emberarcúvá” tegye a kommunizmust: így szabadon engedték a politikai foglyokat és nagy erőfeszítéseket tesz a vezetés arra, hogy hazacsábítsa a forradalmat követően elmenekülteket. A CIAjelentéssel összhangban idézi Kádárt, aki kijelentette: „Nem fogunk ugyanolyan előjogokat biztosítani a vörös vérűeknek [kommunistáknak], mint amit korábban a kékvérűek élveztek”. A cikk kitér arra is, hogy számos magyar cigány televízióval rendelkezik, de ugyanakkor mezítláb jár. Végezetül a szerző a szellemi szabadság példájaként egy Ludas Matyi-viccet említ, amelynek a lényege az, hogy Magyarországon nem történhetett volna meg a „nagy angliai postavonatrablás”, mert az emberek egy része betegszabadságon lett volna, a vonat legalább két órát késik, és teherautó sem lett volna a rablott zsákmány elszállítására, mert a szerelőműhelyek nagy késéssel dolgoznak.12 Egy másik Time-cikk ugyancsak a kezdetleges „nyugati” hatásokra hívja fel a figyelmet: a kávéházakban a twist helyett a bossa nova és a Madison járja. A „változások” az enyhülésnek köszönhetők, s a magyar mindennapi életet nem kötik azok a rigorózus kommunista szabályok, amelyeket például az NDK sztálinista vezetője, Walter Ulbricht tart életben.13 A Time külön írásban foglalkozott az értelmiséggel is, s a magazin többi írását egyszerre jellemző hiszékenység és szkepticizmus itt is jelen van. Egyfelől kommentár nélkül közli Szirmai István, a kulturális ügyekkel megbízott pártvezető kijelentését, mely szerint „a párt toleráns lesz. Az összes nem kommunistaellenes művészeti és irodalmi alkotás szabadon megjelenhet majd”. Ugyanakkor utal arra is, amit öncenzúrának is nevezhetünk. Németh Lászlót idézi, aki kijelentette. „Mi magyarok most egy olyan új lakóházban élünk, amelyet sok ember csúnyának vél. 1956-ban nyilvánvalóvá vált, hogy a házat nem lehet lerombolni. Mialatt arra várunk a homlokzat mögött, hogy valami jobbá váljon, addig is tegyük annyira lakályossá a lakásainkat, amennyire csak lehet.”14 Végül, a „legvidámabb barakk” felé mutató írásában a Time azt közölte olvasóival, hogy „Budapesten a szerény közlekedési dugóban legalább annyi Chevrolet Impala és 220-as Mercedes található, mint amennyi orosz Volga és Zil… Nyugati szerzők által írott könyvek találhatók a könyvesboltokban (a legutóbbi divatíró Graham Greene), és a város 200 000 televíziós készüléke amerikai western-filmektől hangos. Az operett-rajongók pedig a Csókolj meg, Katámat élvezhetik.”15 Az amerikai sajtó Magyarországgal kapcsolatos hangvételét elképzelhetően a Kennedyadminisztráció külpolitikai törekvései is befolyásolták. Ezek közül kiemelésre érdemes a demokrata irányítás alatt álló Fehér Ház törekvése az ún. harmadik világ (Ázsia és Afrika) országainak megnyerésére. A háttérben a „békés egymás mellett élés” állt, azaz annak a felismerése, hogy sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem nyerhetne

Magyarics Tamás

118


meg egy háborút a másikkal szemben. Ez a felismerés vezetett részben oda, hogy előtérbe kerültek a perifériák, ahol a két nagyhatalom vetélkedése tovább folyt. John F. Kennedy úgy vélte, hogy nem érdemes Magyarország miatt kiélezni a helyzetet, s így a magyarországi történések pozitív aspektusai nagyobb hangsúlyt kaptak. Ugyanakkor az amerikai gazdasági érdekek is a kommunista országokkal szemben gyakorolt korábbi embargós politika feloldását, vagy legalábbis könnyítését diktálták; az amerikai Kereskedelmi Kamara ismételten megkísérelte lazítani az embargós politikát. Meg kell jegyezni azonban, hogy ezzel ellentétes hangok is hallatszottak: Barry Goldwater republikánus szenátor a kubai rakétaválság után a kommunista országokkal fennálló diplomáciai kapcsolatok megszakítását követelte, míg a legnagyobb szakszervezeti tömörülés, az AFL-CIO a kommunista országokból érkező áruk bojkottjára szólított fel, azzal érvelve, hogy ezek a termékek „rabszolgamunka” eredményei.16 A Kádár-féle liberalizációnak azonban megvoltak a határai is. Így a rendszer a békepapi mozgalom és a különböző egyházak papjai és lelkészei egy részének besúgói feladatokra való beszervezése ellenére sem tudta teljes mértékben megtörni az egyházak ellenállását a kommunista rendszerrel szemben. Mindenekelőtt ott volt a megoldatlan, ún. Mindszenty-kérdés. A magyar katolikus egyház feje megkerülhetetlen volt számos kérdésben, amelyek az állam és a katolikus egyház viszonyát befolyásolták; Mindszenty fizikai jelenléte Budapest kellős közepén ugyancsak nem volt megnyugtató a kommunista vezetés számára. Érdekes módon az amerikaiak sem örültek túlzottan a magyar főpap jelenlétének az amerikai budapesti képviselet épületében. Hivatalosan Magyarország és a Szentszék ügyének tartották Mindszenty József helyzetének a rendezését, és gondosan kerülték még annak a látszatát is, hogy politikailag együttműködnének a főpappal. Így például a Mindszenty József által írt, az egymást váltó amerikai elnököknek szánt politikai helyzetelemzések többnyire a State Department magyar referensének az asztalán végezték, és a prímás mindig olyan semmitmondó válaszleveleket kapott az elnök nevében, amelyekben megköszönték értékes tanácsait és jó egészséget kívántak neki. Amikor Richard M. Nixon 1963-ban magánemberként Budapestre látogatott, elkerülte a Mindszentyvel való találkozást, noha járt az amerikai képviselet épületében. Továbbá, a magyar állam és a Szentszék hosszas tárgyalások után, 1964-ben megállapodott abban, hogy többen folytathatnak papi szemináriumi tanulmányokat Budapesten, de ugyanakkor kirakatpereket rendeztek állítólagos államellenes összeesküvés vádjával jezsuiták (például Emődi László atya), illetve Mindszenty József kardinálishoz közel álló emberek (így Dr. Matheovicz Ferenc) ellen.17 A vallási kérdésekre érzékeny amerikai olvasók ismét szembesülhettek azzal, hogy – Gertrude Stein közismert mondásának parafrázisaként – „egy barakk az barakk az barakk”. A magyar gazdaság bajaira már az 1960-as évek közepén fény derült. Kádár beismerte, hogy a tervezett fejlesztések a mezőgazdaságban és az iparban nem hozták meg a várt eredményeket. Kádár a politikai vezetés fiatalításával próbált életet lehelni a szerény reformokba. Ennek során foglalta el 1965-ben Kállai Gyula a miniszterelnöki posztot, s került a szakszervezeti szövetség élére Brutyó János és Gáspár Sándor (akiket „kemény tisztviselőkként” jellemzett a Time), illetve lépett előre Komócsin Zoltán – a Népszabadság főszerkesztője – a párt külügyeinek irányítójává. Az amerikai hetilap véleménye szerint Kállai és Komócsin alkalmasabb lehet a Nyugattal való tárgyalásra, mint elődeik – legalábbis Komócsin Zoltán esetében azonban kifejezetten rosszul informálódott a lap.

Magyarics Tamás

119


A cikket ez esetben is egy politikai vicc zárta: „Miért építik a magyarok olyan nagy kedvvel a szocializmust? Mert könnyebb, mint dolgozni.”18 Az amerikai–magyar kapcsolatokat az 1960-as évek közepétől egyre inkább megterhelte a vietnami háború. A délkelet-ázsiai konfliktus egészen a következő évtized közepéig „ügyet” jelentett a kétoldalú viszonyban. Három olyan epizódot érdemes kiemelni ebből a kapcsolatrendszerből, amelyek színezték az Egyesült Államok és a szovjet tömb országai közötti feszültséget a vietnami háború kapcsán. 1965 februárjában „spontán” tüntetésre került sor a Szabadság-téren az amerikaiak vietnami beavatkozása ellen. Ennek során (a jelenlévő karhatalmi egységek jóindulatú „semlegessége” mellett) a tüntetők, közöttük több vietnami, amerikai követségi autókat gyújtottak fel, és a képviselet ablakai közül számosat betörtek. Washington természetesen nem fogadta el a hivatalos magyar magyarázatot a gyülekezési szabadságról, és kárpótlást is követelt a megrongált tárgyakért. 1965 végén és 1966 folyamán Péter János külügyminiszter, a washingtoni ideiglenes magyar ügyvivő: Radványi János közreműködésével, közvetítőként lépett fel az Egyesült Államok és Észak-Vietnam között, de az amerikaiaknak rá kellett jönniük, hogy a magyarok nem rendelkeznek sem a megfelelő felhatalmazással, sem a szükséges súllyal ebben az érzékeny kérdésben.19 Végül, a magyar vezetés elkötelezett „kommunista internacionalizmusa” jellemezte a magyar részvételt az 1973 elején létrehozott és a vietnami tűzszünet betartására ügyelő Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottságban. Az amerikaiak szerint „gyenge” teljesítményt nyújtottak a magyarok. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a Bizottság magyar és lengyel tagjainak a feladata lényegében kettős volt: az észak-vietnami tűzszünetsértések eltussolása és a hírszerzés.20 (A „gyenge” teljesítmény lehet, késleltette a Szent Korona és a koronázási ékszerek visszaadását is.) Magyarország szempontjából az évtized másik meghatározónak tekinthető eseménye a „prágai tavasz” volt. Az amerikai megfigyelők szerint semmilyen „nyugtalanság” nem kísérte a csehszlovákiai folyamatokat, de – amint később kiderült – helyesen azt prognosztizálták, hogy elkerülhetetlen a szellemi erjedés az országban, s ez próbára teszi majd a Kádár-rendszer türelmét.21 A magyarok más összefüggésben is felkeltették az amerikai hivatalos körök figyelmét. Csehszlovákia lerohanásával kapcsolatban felvetődött annak a lehetősége, hogy Moszkva „egy füst alatt” vissza akarja terelni az egyre inkább különutassá váló Romániát is a szovjet szocializmus „aklába”, és − tekintettel az amerikaiak vietnami lekötöttségére s az 1956-os magyar forradalom nemzetközi tapasztalataira − Románia ellen is megindítja csapatait. A Romániában élő magyarok körében népszerűtlen Nicolae Ceauşescu elleni szovjet fellépés pedig esetleg felélesztheti a magyar nacionalizmust, amire Washingtonban 1919 óta mindig gyanakvással tekintettek. A magyar sajtó kezdetben élesen támadta Romániát azért, mert nem volt hajlandó részt venni a „szocializmus fegyveres megvédésében” Csehszlovákiában, majd Jugoszlávia került a központi irányítás alatt álló sajtó támadásainak a középpontjába. Ez immár egy tágabb balkáni konfliktus csíráját is magában hordozta.22 A Johnsonkormányzat egyébként Romániával kapcsolatban nem kívánta exponálni magát, hiszen az „be volt ágyazva” a kommunista tömbbe, ám Jugoszlávia geostratégiai helyzete teljesen más volt, ezért Washington figyelmeztette a szovjeteket, hogy súlyos következményei lennének egy Belgrád elleni fellépésnek.23 Magyarország esetében az amerikaiak nem akarták a Csehszlovákia lerohanásában való részvételt arra használni, hogy évtizedes, fáradságos diplomáciai munkát tegyenek tönkre; Martin Hillebrand amerikai nagykövet a magyar külügyi tisztviselőkkel való megbeszélései során egyértelművé tette, hogy

Magyarics Tamás

120


az amerikai–magyar kapcsolatokat nem fogja érinteni a magyar csapatok részvétele a katonai akcióban. A teljes körű diplomáciai kapcsolatok helyreállításától a Szent Korona visszaadásáig Mindszenty József bíboros bonyolult, háromoldalú (magyar–amerikai–vatikáni) tárgyalások után, 1971. szeptember 28-án reggel 8 óra 28 perckor elhagyta a Szabadságtéri amerikai nagykövetség épületét, és ezzel, ahogy a Time-nak az eseményről készült korabeli tudósítása megjegyezte, véget ért egy „magán hidegháború”.24 A hangsúly a „hidegháborún” volt, hiszen ezek az évek az enyhülés koraként kerültek be a köztudatba. 1969-től tartott az ún. helsinki folyamat, amelynek végén az európai államok, valamint az Egyesült Államok és Kanada 1975-ben aláírt egy sor megállapodást, amelyek gyakorlatilag elismerték az 1945 után kialakult határokat, és elvben utat nyitottak egy intenzívebb kelet–nyugati párbeszédnek. Az amerikai–magyar kapcsolatok szempontjából egyértelműen a Szent Korona és a koronázási ékszerek visszaadása jelentette a legrangosabb eseményt. Előtte, még az 1970-es évek elején, lezárultak az addig még függőben lévő kérdések, így például a vagyonjogi tárgyalások. Egyre sűrűbbé váltak a magas szintű látogatások, s egy időben még arról is szó volt, hogy Richard M. Nixon elnök Magyarországra látogat. Az amerikai elnök végül is a különcködő Romániát „jutalmazta” személyes jelenlétével, de amerikai kabinettagok évente keresték fel Magyarországot. A magyar koronázási ékszerek visszaszolgáltatása – a két társadalom természetéből adódóan – az Egyesült Államokban váltott ki nagyobb vitát. A támogatók azzal érveltek, hogy a Szent Korona ügye hidegháborús „relikvia”, a „magyar lakosság mintegy negyede 1956 után született, a sztálinisták nagy része kihalt vagy félreállították [őket]”.25 Az Egyesült Államokban is egy új nemzedék nőtt fel, s a fiatalabbak már pragmatikusabban közeledtek a kommunista vezetésű országokhoz. Magyarország megítélése mindeközben fokozatosan javult Amerikában. Kádár János politikai ügyességét – azt, ahogy a szovjet igények és a magyar valóság között egyensúlyozott – nagyra tartották. Jó sajtója volt Magyarországnak: a „marxizmus-leniniz mus ékkövének” nevezték, ahol „elegánsan öltözött férfiak és sikkes nők forgolódnak Budapest üzleti és bevásárló központjaiban, miközben import kocsik (főleg kelet-német Wartburgok és szovjet gyártmányú Zsigulik és Ladák) nyüzsögnek az utakon. A város elegáns kávézói és éttermei krémes süteményeket és kiváló ételeket kínálnak, a többi kelet-európai fővárosban megszokott modortalan kiszolgálás nélkül… A ritka szovjet vendégnek mindez hihetetlen. Egy orosz, a budapesti kirakatokat nézve, nem akarta elhinni, hogy azok állami tulajdonban vannak. »Lehetetlen«, jelentette ki. »Túl szépek ezek a holmik. Ráadásul még sorba sem kell állni«.”26 A cikk azonban nem hallgatja el a „bezzeg”-ország árnyoldalait sem. Így szóvá teszi a központi tervezésből adódó egyensúlyt alanságokat, amelyek egyes termékekből túlkínálatot, másokból hiányt eredményeznek. Megjegyzi, hogy a magyaroknak öt évet kell várniuk egy gépkocsira, hogy a lakáshelyzet kritikus és emiatt burjánzik a feketepiac, s hogy a bürokrácia miatt nagyarányú a korrupció, mert csak ily módon lehet ügyeket gyorsan elintézni. Az írás végszava egyértelműen jelzi a határokat is: 90 ezer szovjet katona állomásozik Magyarországon, és Moszkva érdekeivel szemben lehetetlen politizálni.

Magyarics Tamás

121


1977-ben Palotay Sándor, a Magyarországi Szabadegyházak Szövetsége elnökének meghívására Magyarországon járt az Egyesült Államokban rendkívül népszerű és befolyásos Billy Graham tiszteletes, valamint az amerikai katolikus egyház két tagja, s ők is kedvező benyomásokat szereztek a magyarországi életről.27 Úgy vélték, hogy „a kommunista diktatúra… már liberalizálódott, az országban csaknem teljes vallás szabadság van”.28 Alig egy hónappal később Bernardin cincinnati érsek követte honfitársait, aki Krol bíboros társaságában utazott Magyarországra. Az utat, többek közt, az árnyékolta be, hogy miután nem voltak hajlandók találkozni Miklós Imrével, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőjével, a magyar hatóságok nem engedték meg nekik, hogy egy keresztelőre érkezve, a főkapun keresztül lépjenek be a Szent István-bazilikába. Ezt követően az amerikai érsek Rómában azt nyilatkozta, hogy a kommunista rendszer számos eszközzel akadályozza a magyar egyház működését. Ugyanakkor gondosan szétválasztotta a magyar embereket és a hivatalos szerveket. A jelek szerint hasonlóan gondolkozott Jimmy Carter elnök is, amikor a koronázási ékszerek visszaadásáról döntött. A Szent Korona végül − több amerikai (magyar) csoport hangos tiltakozása ellenére − 1978. január 5-én érkezett vissza Magyarországra. A washingtoni adminisztráció ragaszkodott ahhoz, hogy az átadási aktus „a néptől a népnek” elv jegyében folyjon le, ezért a koronázási ékszereket a „független” magyar Parlament elnöke, Apró Antal vette át hivatalosan a Parlament Kupolacsarnokában. Az MSZMP vezetői, legalábbis ebben a minőségükben, nem voltak jelen.29 A „hivatalos” Amerika más kérdések iránt is érdeklődött. Amikor Joseph Biden szenátor a kíséretével 1977 augusztusában Magyarországra érkezett, az amerikai választópolgárok számára fontos ügyekre kérdeztek rá magyar vendéglátóiknál, így Nagy János külügyminiszter-helyettesnél, Boldizsár Ivánnál, a New Hungarian Quarterly főszerkesztőjénél és Rónai Rudolfnál, a Kulturális Kapcsolatok Intézete igazgatójánál. Szóba kerültek az emberi jogok, melyeket a budapesti amerikai nagykövetség jobbaknak tartott, mint bármely másik szocialista országban, ellenben Biden szenátor kétségeit fejezte ki e kérdés kapcsán. A 180 ezer magyarországi zsidó helyzetét is ideálisnak értékelték az amerikaiak, és ennek bizonyítékaként azt említették, hogy közülük senki sem akar kivándorolni. Külön foglalkoztak a Charta ’77-tel, megállapítva, hogy a mozgalom magyar támogatói nem első vonalbeli értelmiségiek.30 Ugyanakkor a kapcsolatok alacsonyabb szintjén, Magyarország lényegében nem volt jelen az Egyesült Államokban. Az 1956-os forradalom már történelemmé vált, a Szent Korona ügye − az amerikai magyarokon és néhány olyan republikánuson kívül, akik politikai tőkét kívántak kovácsolni maguknak az esetből − senkit sem érdekelt. Kulturális téren is siralmas volt a helyzet: évente két-három magyar film került amerikai mozikba, de egyik sem jelentett kasszasikert a forgalmazóknak. Évente mindössze egy-két magyar író művét próbálták az Egyesült Államokban eladni – nem nagy sikerrel. A washingtoni magyar nagykövetség bunkerhez hasonló épülete egy zsákutca végén állt, s előtte nem álltak sorba a magyar vízumért folyamodók. A magyar kormány folyamatosan „bombázta” az amerikaiakat azzal a kéréssel, hogy konzulátust nyithasson a nyugati parton, Los Angelesben. Washington ettől következetesen elzárkózott, az 1980-as években elsősorban azzal az indokkal, hogy Budapest mindössze hírszerzésre kívánná használni a képviseletet. (Kalifornia az amerikai hadiipar központjának mondható, és a magyarok imázsát nem nagyon javították a kémügyek. Ezek közül a leghíresebb Clyde Lee Conradé volt, aki 1974 és 1985 között a magyar katonai hírszerzésnek dolgozott, és óriási mennyiségű

Magyarics Tamás

122


titkos információhoz juttatta a magyarokat, akik – természetesen – azonnal továbbadták azokat a szovjeteknek.) Mindent összevetve azonban, az 1970-es évek közepét és második felét lehet talán az Egyesült Államok és a kommunista vezetésű Magyarország közötti kapcsolatok legkiegyensúlyozottabb időszakának nevezni. Míg korábban az amerikai elképzelések az ún. leválasztási politikára irányultak, mindenekelőtt Lengyelország és Magyarország esetében, most (különösen Jimmy Carter elnökségének első három évében, amikor az azóta legendássá váló Cyrus Vance − Zbigniew Brzezinski párharcot többnyire a külügyminiszter nyerte meg) a szovjet tömb országainak fokozott mértékű elfogadása és az egyes országok sajátosságaira szabott eszközök és célok domináltak. A másik oldalon a Kádár-rezsim arra kényszerült, hogy gazdaságilag a Nyugat felé nyisson a túlélés érdekében, s ha a hiteleket és a segélyeket némi politikai vagy kulturális engedmények árán sikerült elérni, még mindig elfogadható árnak látszott a hatalomban való maradásért. Ráadásul a Szovjetunió ekkor már az ún. stagnálás korszakába lépett. A brezsnyevi vezetés külpolitikai expanzióval próbálta elfedni a belső strukturális bajokat. Moszkva Délkelet-Ázsiától kezdve, Afrikán át Latin-Amerikáig, megszámlálhatatlan baloldali, vagy annak látszó rezsimet és mozgalmat támogatott. Az olajárrobbanást egy ideig még távol tudta tartani a Szovjetunió a csatlósállamoktól, de egy idő múlva Moszkva is emelni kezdte az energiahordozók árát. Ebben a helyzetben a szovjet vezetés nem tehetett mást, így Magyarország esetében sem, mint hogy szemet hunyt afölött, hogy közép- és keleteurópai kliensei egyre szorosabb kapcsolatokat kezdenek kiépíteni a Nyugattal. Az afganisztáni háborútól a kommunizmus közép- és kelet-európai összeomlásáig A hetvenes évek enyhülését elsősorban a szovjet csapatok afganisztáni bevonulása és a közepes hatótávolságú rakéták (SS-20) telepítése, majd az arra adott NATO, illetve amerikai válaszlépések következtében az 1980-as évek első felében a „kis hidegháború” követte. A „nagypolitika” mögött nem maradtak el az ún. puha területek sem: így a nyugatiak nagy része bojkottálta az 1980-as moszkvai olimpiát, retorzióként pedig a Szovjetunió befolyása alatt álló államok, így Magyarország is, nem küldte el sportolóit az 1984-es Los Angelesi játékokra. Közben 1981 végén szükségállapotot hirdettek Lengyelországban, és sokan attól tartottak – ma már tudjuk: alaptalanul, – hogy a Szovjetunió 1956 és 1968 után újabb fegyveres intervenciót hajt végre. Budapest természetesen nem vonhatta ki magát e fejlemények hatása alól: „… a kelet−nyugati hőmérséklet minden csökkenése Magyarországot hideg fuvallatként” érte.31 S bár Magyarország hűségesen igazodott Moszkvához az 1984-es bojkott esetén, a magyar tisztviselők azt hangsúlyozták, hogy a kis és közepes méretű országok szerepe a kelet−nyugati párbeszéd fenntartása. Budapestnek rendkívül nyomós indoka volt arra, hogy továbbra is kiegyensúlyozott kapcsolatokat ápoljon a Nyugattal: az országnak aránylag jelentős nagyságú kemény valutára volt szüksége ahhoz, hogy finanszírozni tudja a behozatalt, és az 1980-as évek elejére felhalmozott 8 milliárd dollárnyi kölcsönt terhelő kamatokat vissza tudja fizetni. (Magáról az tőke visszafizetésről szó sem volt; az évtized végéig Magyarország az egy főre jutó külföldi eladósodás terén a világ élvonalába jutott a nagyjából 20 ezer dollár/fővel.) Kulcsfontosságú volt tehát az 1978-tól

Magyarics Tamás

123


az amerikai Kongresszus által évenként megadott ún. legnagyobb kedvezmény elvének megtartása, akár politikai kompromisszumok árán is. Az amerikai megfigyelők az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmusig visszavezethető, korlátozott magyar gazdasági liberalizációt ugyanúgy üdvözölték, mint a többi szocialista országgal összehasonlítva vitathatatlanul szabadabb szellemi légkört. „A magyarok jelentős személyes szabadsággal rendelkeznek, de nem léphetik át a közvetlen politikai ellenállás küszöbét. Kevés kivétellel szabadon utazhatnak Nyugatra. Magyarország 1964-ben megszüntette a nyugati rádiók adásának zavarását; a TV-nézők gyakran a bécsi adásokat nézik. Ráadásul az országban 1500-nál is több újságot és magazint adnak ki, s ezek többsége nem áll közvetlen állami ellenőrzés alatt.”32 Ugyanakkor felfigyeltek az árnyoldalra is: egy 1986. márciusban végzett felmérésre hivatkozva a Time azt írta, hogy a pénzügyi gondok miatt az alkalmazottak 15 százaléka nyugtatókon él, a munkások fele alvászavarokkal küzd; a katonaköteles fiatalok egyharmada alkalmatlan a szolgálatra idegi panaszok miatt, s Magyarország az első helyen áll az ezer főre vetített öngyilkosságok számát (43,5) tekintve, jóval a „második helyezett” Dánia előtt.33 Ám az általános benyomás még mindig nagyon pozitív volt. Házi Vencel volt washingtoni nagykövet visszaemlékezése szerint „… jeleskedtek a folyóiratok…, hogy külön kiemelt interjúkat közöljenek magyar vezetőkkel. Így pl. a TIME magazin 1984-ben Kádár Jánossal készített hosszú lélegzetű interjút, és értékelését ennek végén… azzal fejezte be, hogy »ha ma lennének Magyarországon demokratikus választások, nem kétséges, hogy a szavazók legalább 90%-a Kádár Jánosra szavazna«. A negyedévenként megjelenő, igen rangos kiadványnak számító LEADERS magazin 1984 második negyedében Kádár János arcképével a címlapon nagyon terjedelmes és pozitív cikket közölt, melynek alapján joggal nevezték Magyarországot »bezzeg«-szocialista országnak.”34 A szóban forgó interjúban Kádár kiemelte: a „célom az volt, hogy Magyarország eltűnjön a [lapok] első ldaláról, és fokozatosan sikerült is ez”.35 Természetesen mindig is nagy jelentősége volt annak, hogy kik informálták az amerikai vezetést a magyarországi helyzetről. Az 1970-es években Philip M. Kaiser nagykövet kulcsfontosságú szerepet töltött be a Szent Korona visszaadásával kapcsolatos tárgyalásokon, többek közt azzal, hogy jelentéseiben hangsúlyozta: az 1970-es évek kommunista vezetése már nem a régi, ortodox és szemellenzős garnitúrából kerül ki, s az ország „megérdemli”, hogy a Carter-adminisztráció ily módon is kifejezze a belső liberalizáció támogatását. Az 1980-as évek nagy részében két agilis nagykövet képviselte az Egyesült Államokat Budapesten: Nicolas M. Salgo (1983−1986) és Mark Palmer (1986−1990). Salgo kitűnő kapcsolatokat épített ki a magyar felső vezetőkkel, és a hírek szerint időnként még Kádár kártyapartnere is volt. Nyilvánvaló, hogy az ilyen és más alkalmakkor szerzett információit nagyra értékelték a State Departmentben. Mivel Ronald Reaganhez is jó viszony fűzte, még azt is sikerült elintéznie, hogy az elnök személyesen fogadja egy alkalommal a gazdasági ügyekért felelős MSZMP-vezetőt, Havasi Ferencet, annak amerikai útján.36 A nagykövet − úttörő módon − ún. Salgo-chairt alapított az ELTE Angol Tanszékén, amely 15 évig fogadott eminens amerikai egyetemi professzorokat. Ellentmondásosabb volt Mark Palmer tevékenysége. Igaz, az ő szolgálata rendkívül képlékeny időkre esett, amikor a korábban bejáratott formákat és gyakorlatot ki nem próbált újakkal kellett helyettesíteni. Így egyrészt továbbra is használta a személyes diplomácia különböző útjait (például rendszeresen teniszezett Horn Gyulával, aki akkor külügyi államtitkári beosztásban dolgozott), de olyan ellenzékiekkel is kapcsolatba lépett, akik

Magyarics Tamás

124


később elsősorban az SZDSZ-n belül politizáltak. Az ekkor kialakított kapcsolatok később aztán erősen színezték a Magyarországról kialakított hivatalos amerikai álláspontokat, amelyek többnyire az információ forrásául szolgálók politikai érdekeihez estek közel. Az erősödő magyar politikai ellenzékhez, illetve a különböző gazdasági és társadalmi reformokhoz való hivatalos amerikai viszonyulást ismételten a nagypolitika szabta meg. A Reagan-adminisztráció, majd később a George H. W. Bush vezette amerikai kormány az 1985-ben hatalomra került Mihail Gorbacsovban látta annak biztosítékát, hogy a szovjet „keményvonalasokat” a háttérbe szorítja, és azáltal az Egyesült Államok számára is kedvezőbb nemzetközi légkört alakít ki. Ebből következően megerősödött az „Oroszország mindenekelőtt” elv híveinek a hangja, akik aggódtak amiatt, hogy a közép- és kelet-európai „forrófejű” ellenzékiek a radikalizmusukkal gyengítik, vagy akár végzetesen alá is ássák a szovjet reformista vezetést. Másrészt viszont egyértelmű volt, hogy a közép- és kelet-európai rezsimek csődbe jutottak. A fentiekből következően az amerikaiak úgy próbáltak egyensúlyozni, hogy az általuk mérsékeltebbnek tekintett ellenzékieket támogatták különböző módokon. Így az 1980-as évek második felében a CIA növelte aktivitását a térségben: nyomdagépeket, fénymásolókat és egyéb hasonló eszközöket juttatott el a régió országaiban tevékenykedő ellenzékieknek, vagy iratokat csempészett ki és juttatott vissza sokszorosított formában ezekbe az országokba. A CIA tevékenységét megkönnyítette, hogy különösen Magyarországon, Lengyelországban és Csehszlovákiában lazult a határellenőrzés.37 A CIA és más amerikai szervek azonban gondosan ügyeltek arra, hogy ne szítsanak például nemzetiségi ellentéteket akár a Szovjetunión belül, akár a közép- és kelet-európai államokban, illetve közöttük sem. A fő cél ugyanis, amely minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kapott az 1990-es években, mindenekelőtt a NATO-bővítés igazolása érdekében, az volt, hogy az Egyesült Államok a Vasfüggöny mögötti nagyobb aktivitással segítsen Európa megosztottságának megszüntetésében, vagy legalábbis a Szovjetunió s a szövetségesei közötti kapcsolatok lazításában. Az óvatos amerikai politika talán legnyilvánvalóbban Bush elnök 1989. júniusi lengyelországi és magyarországi látogatásán nyilvánult meg. Az elnök minimálisra kívánta szorítani a nyilvános szerepléseit, mert attól tartott, hogy az embereket elragadja a lelkesedés és forradalmat robbantanak ki. Budapest a „puha” átmenettel újabb „jó pontokat” szerzett Washingtonban. Magyarországra úgy tekintettek az Egyesült Államokban, mint a térség reformokban élenjáró államára. Nagyra értékelték a kerekasztal-tárgyalások során s a később kötött politikai alkukat, mert általuk nem sérült az amerikaiaknak a térséggel kapcsolatos egyik politikai alapelve: a regionális stabilitás. Az amerikai vezetés úgy értékelte a magyarországi politikai átmenetet, hogy a szereplők felelősségteljes magatartást tanúsítottak. Részben ennek köszönhető, hogy az 1990-es években megmaradt a korábban kialakult sokrétű kapcsolatrendszer, sőt az tovább bővült a katonai dimenzióval.

Magyarics Tamás

125


Jegyzetek 1

2

3

4

5

6 7 8 9

10

11

12 13 14

15

16

17

18

19

20 21

„Freedom’s Choice”. http://www.time.com/time/printout/0,8816,808897,00.html. (Letöltve: 2008. 04. 28.) Idézi Henry A. Kissinger: Diplomácia. 1996, Panem–McGraw-Hill–Grafo, 549. o. John Foster Dulles egy 1957. március 13-án, Ausztráliában tartott sajtókonferencián jogi paragrafusok mögé menekült. „Nem volt jogalapunk arra, hogy katonai segítséget nyújtsunk Magyarországnak. Nem vállaltunk ilyen kötelezettséget, és nem gondoltuk, hogy a beavatkozással segítenénk Magyarország lakosságának vagy Európa és a világ népeinek.” Idézi Kissinger: i. m. 556. o. Meg kell jegyezni, hogy az 1956−1957-ben elmenekült magyarok közül nagyjából minden tizedik vett részt valamilyen aktív formában a harcokban; a többiek elsősorban politikai vagy gazdasági menekültek voltak. James A. Michener The Bridge at Andau című könyvéről lásd Magyarics Tamás: James A. Michener’s The Bridge at Andau: Michener’s Fictional Representation of the Revolution in Hungary in 1956 and the ’Reality’ of the memoirs and Studies on the Topic. In Waldemar Zacharasiewicz (ed.): Images of Central Europe in Travelogues and Fiction by North American Writers. Tübingen, 1995, Stauffenburg Verlag, 212−225. o. William F. Buckley, Jr.: Who’s On First. New York, 1980, Avon Books, 1980. Borhi László: Iratok a magyar−amerikai kapcsolatok történetéhez 1957−1967. Budapest, 2002, Ister, 15. o. Uo. 18. o. Uo. 27. o. CIA National Intelligence Estimate Number 11-5-62. Political Developments in the USSR and the Communist World. 21 February 1962. http://www.foia.cia.gov/browse_docs.asp (letöltve: 2008. 04. 28.), 19. o. Uo. 20. o. ’Huma n izi ng’ Com mun ism. Time, 1963. szeptember 13. ht t p://w w w.t i me.com /t i me/ printout/0,8816,896937,00.html. (Letöltve: 2008. 04. 28.) Stirrings. Time, 1963. augusztus 16. http://www.time.com/time/printout/0,8816,894565,00.html. (Letöltve: 2008. 04. 28.) ’While We Wait’. Time, 1963. április. 19. http://www.time.com/time/printout/0,8816,830124,00.html. (Letöltve: 2008. 04. 28.) No End to Liberation. Time, 1963. április 3. http://www.time.com/time/printout/0,8816,939445,00.html. (Letöltve: 2008. 04. 28.) A kérdésekről bővebben lásd Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok és Magyarország, 1957−1967. Századok, 130. évf. 1996. 3. sz. 571−612. o. T he Lim its of Liberalization. Time, 1964. december 25. ht t p://w w w.t i me.com /t i me/ printout/0,8816,830953,00.html. (Letöltve: 2008. 04. 28.) Now It’s Gulyas Gyula-Style. Time, 1965. július 9. http://www.time.com/time/printout/0,8816,833907,00. html. (Letöltve: 2008. 04. 28.) Mindkét incidensről bővebben lásd, többek között Magyarics: Az Egyesült Államok és Magyarország…; Borhi: i. m. A témáról bővebben lásd Szőke Zoltán: Magyar békefenntartók Vietnamban. Külpolitika, V. évf. 3−4. sz. 1999. ősz−tél, 149−175. o. The USSR and Eastern Europe. Special Memorandum. CIA Board of National Estimates. 21 March 1968. http://www.foia.cia.gov/browse_docs.asp (letöltve: 2008. 04. 28.), 19. o.

Magyarics Tamás 22

126


Telegram from the Embassy in Hungary to the Department of State. Budapest, August 27, 1968. 1210Z. In Foreign Relations of the United States 1964−1968. Vol. XVII. Eastern Europe, 11. http://www.state. gov/www/about_state/history/vol_xvii/m.htm (letöltve: 2008. 03. 10.) 23 A nyilvánosságra került források szerint a szovjetek egyébként nem terveztek katonai akciót egyik balkáni ország ellen sem. 24 End of a Private Cold War. Time, 1971. október 11. http://www.time.com/time/printout/0,8816,903181,00. html. (Letöltve: 2008. 06. 02.) 25 Borhi László: Iratok a magyar−amerikai kapcsolatok történetéhez, 1945−1990. Budapest, kézirat, 121. o. 26 Hungary: A Taste of Luxury. Time, 1978. március 13. http://www.time.com/time/printout/0,8816,919403,00.html. (Letöltve: 2008. 06. 02.) 27 Glant Tibor: A Szent Korona amerikai kalandja. Debrecen, 1997, Kossuth Egyetemi Kiadó, 80. o. 28 Fáy Zoltán: Per a Szent Koronáért. Magyar Nemzet, Hétvégi Magazin, 2002. augusztus 17. 21. o. 29 A Szent Korona visszatérésének körülményeiről részletesen lásd Glant: i. m. 30 Papers of Philip M. Kaiser. Box 10, Miscellaneous. Harry S. Truman Library. August 12, 1977. 31 Living Within the Limits. Time, 1984. október 1. http://time.com/time/printout/0,8816,954401,00.html. (Letöltve: 2008. 06. 02.) 32 Hungary Building Freedoms Out of Defeat. Time, 1986. augusztus 11. http://time.com/time/printout/0,8816,962014,00.html. (Letöltve: 2008. 06. 02.) 33 Uo. 34 Házi Vencellel készített interjú. 35 An Interview with Kadar. Time, 1986. augusztus 11. http://time.com/time/printout/0,8816,962001,00. html. (Letöltve: 2008. 04. 28.) Sokatmondó, hogy az interjút Jason McManus ügyvezető főszerkesztő, Henry Muller vezető külpolitikai tudósító, B. William Mader szerkesztőségvezető-helyettes és Kenneth W. Banta kelet-európai irodavezető készítette. 36 Illényi Balázs: USA-követek Budapesten. A nesztelen diplomaták. HVG, 1997. december 6. 113. o. 37 Robert M. Gates: From the Shadows. New York, 1996, Simon & Schuster, 450-1.

Limes

127

Magyarok olasz szemmel

Horváth Jenő

Magyarország olasz szemmel (1945–1989)

Bevezetés Aligha kerülhető el, hogy írásunkat néhány közismert, talán közhelyszerű megállapítással kezdjük, amikor arra a kérdésre keressük a választ, miként láttak bennünket az olaszok az elemezésre kiválasztott időszakban. Tudvalevő, hogy egy adott pillanatban minden nép különböző korú emberekből, különböző korosztályokból áll, és az egymást követő nemzedékeket különböző információk érik. Így, az egy időben egymás mellett élő generációkhoz tartozó emberek (a nép) más-más ismeret- és élményanyaggal rendelkeznek, s ezek alapján – a mi esetünkben az 1945 és 1989 között élő olaszokban – nyilvánvalóan más-más kép alakult ki Magyarországról; vagyis, más volt a két világháború között felnőtté vált olaszok Magyarország-képe, mint a világháború után formálódott generációé, vagy azoké, akik az 1960–1970-es években voltak fiatalok. Továbbá az is nyilvánvaló, hogy az a kép, amellyel egy nemzet egy másikról rendelkezik, igen nagymértékben függ az egyes emberek iskolázottságától, foglalkozásától. A második világháború utáni „átlag olasznak”, az olaszok többségének igencsak felületes ismeretei voltak Magyarországról, hiszen nagy részük sohasem járt nálunk, sohasem találkozott magyarokkal. A vasfüggöny a szó szoros értelmében elválasztotta és elzárta a két népet egymástól egészen az 1960-as évek közepéig, a közvetlen ismerkedés lehetősége csak ezután kezdődött a „tömeges” turizmussal. Ami a nyomtatott információkat illeti: az olasz történelem- és földrajztankönyvekben – ahonnan minden felnövekvő nemzedék az első és alapvető információkat kapja egy országról – Magyarország legfeljebb egy-egy mondat, legjobb esetben bekezdés erejéig szerepel, több évszázados hézagokkal. Nem szabad csodálkozni azon, hogy az olaszok többségének az általunk vizsgált korszakban legfeljebb néhány sztereotípia juthatott eszébe a magyarokról, olyasmik, amelyek már évtizedekkel korábban is jelen voltak az ottani köztudatban. Ezek egyébként kedvezőek voltak ránk nézve. Ilyesmik: „a magyar derék, szabadságszerető nép”; „a magyarok szimpatikusak, hasonlítanak az olaszokhoz: életvidámak, nyitottak”; „Magyarország szép, tágas ország, különösen Budapest szép”. Természetesen több ismerettel rendelkeztek rólunk az értelmiségiek és a politikai osztályba tartozó olaszok. Ebben a tanulmányban elsősorban e kategóriákra szűkítjük az elemzést; azt igyekszünk bemutatni, hogy milyen események és tényezők alakították leginkább a Magyarország-képüket. A tanulmány terjedelmi keretei miatt az elemzés és a rekonstrukció elkerülhetetlenül vázlatos és egyenetlen lesz.

Horváth Jenő

128


Egy évtizedes megszakítottság az olasz–magyar kapcsolatokban A több mint ezeréves olasz–magyar kapcsolatok történetében a két világháború közötti időszak az egyik csúcspontot jelentette, akkor a két ország kapcsolatai kiemelkedően szorosak és sokrétűek voltak. Az ezt követő évtized ellenben, a világháború utáni szakasz, igazi mélypont volt, a két ország és a két nép kapcsolatai szinte teljesen megszakadtak. Az olasz–magyar kapcsolatok intenzitása és jelentősége már a második világháború elején csökkenni kezdett, amikor Magyarország a fasiszta Olaszország helyett a hitlerista Németország felé fordult. 1943 és 1945 között pedig – amikor egyfelől 1943 szeptemberében Róma kapitulált a szövetségesek előtt, másfelől Hitler Észak-Olaszországban visszaállította Mussolini hatalmát – az „olasz zűrzavarban” a magyar kapcsolatok fenntartására nem maradt sem erő, sem ok Itáliában. A budapesti olasz követség és az olasz kolónia sorsa jól illusztrálja ezt a helyzetet. 1943 őszén nemcsak Itália, de a budapesti olasz misszió is két részre szakadt. Filippo Anfuso követ és a diplomaták egy része Mussolini salòi köztársasága mellett foglalt állást, megszállta a követség épületét, és a fasiszta Olaszország képviselőinek nyilvánította magát, miközben Carlo de Ferraris Salzano első titkár s a diplomaták másik része kitartott a király mellett. Végül is több hónapon át két olasz követség működött Budapesten, amelyek egymást ellenségnek tekintették. A magyar kormány kínos helyzetbe került: mint a náci Németország s a fasiszta Olaszország szövetségese nem nagyon tehette meg, hogy ne ismerje el a németek által támogatott salòi kormányt, ugyanakkor nem akart szakítani a királyi Olaszországgal sem. Magyarország német megszállásával részben egyszerűsödött a helyzet: a németek megszállták az Olasz Királyság budapesti épületeit, letartóztatták Ferraris Salzano bárót és a magasabb beosztású diplomatákat, majd deportálták őket Németországba. A követség többi tagját és alkalmazottját, valamint az olasz kolónia egy részét pedig a magyar kormány internálta előbb egy elegáns mátrai szállodába, majd az ország nyugati felébe, két Vas megyei faluba. A nyilas hatalom idején az internált olaszok helyzete teljesen bizonytalanná vált, majd a felszabadulás napjaiban a szovjet hatóságok az olasz kolónia többségét lefogták, néhány héttel később pedig Bukaresten és Isztambulon keresztül hazaküldték Olaszországba. A fasiszta salòi köztársaság képviselői Budapest ostroma alatt és azt követően igyekeztek menteni az életüket mind a németek „védelme”, mind a közelgő szovjet hadsereg elől. (A dicstelen események egyik megrendítően szép epizódja Giorgio Perlasca története, aki „kinevezte magát” „spanyol konzullá”, és „igaz emberként” több ezer budapesti magyar zsidó életét mentette meg a nyilas rémuralom napjaiban.) A budapesti olasz követség odisszeája közben bizonyára már 1944-ben és 1945-ben is kevés Magyarországról szóló olasz dokumentum keletkezett, s ezekből még kevesebb jutott el Itáliába, hírekből sem sok. Az írásos anyagok közül talán a legértékesebb Perlasca budapesti naplója, amelynek azonban a háború után nem volt semmilyen közvélemény-formáló hatása. A napló bekerült ugyan az Olasz Külügyminisztérium Történeti Archívumába, ugyanis a volt „budapesti spanyol konzul” 1946-ban szeretett volna visszatérni Magyarországra, immár igazi diplomataként, és a Palazzo Farneséhez benyújtott „pályázatához” mellékelte a naplóját is. Álláskérését azonban elutasították, s a napló „elsüllyedt” a külügyminisztérium aktatengerében. Majd csak 1989-ben kerül elő, miután a Holocaust-kutatás felfedezi Perlascát.

Horváth Jenő

129


Az elvesztett világháború végén Olaszország és Magyarország is a győztes szövetséges hatalmak katonai megszállása alá került. A két ország helyzete sok tekintetben különbözött ugyan – például abból fakadóan, hogy másként gyakorolták a megszállást a nyugati szövetségesek Olaszországban, mint a Szovjetunió Magyarországon –, abban azonban nem volt különbség, hogy mindkét ország elvesztette a függetlenségét és szuverenitását, továbbá, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottságok jó ideig még ahhoz sem járultak hozzá, hogy a két legyőzött helyreállítsa diplomáciai kapcsolatait. De nem is nagyon törekedtek erre; tengernyi gondjuk mellett ehhez az is hozzájárult, hogy időközben a nemzetközi körülmények is alapvetően megváltoztak. Mindinkább érezhetővé vált a győztes szövetségesek egymással való szembekerülése, kezdett kialakulni közöttük a hidegháború, a kelet-közép-európai térség pedig szovjet befolyás alá került. Az olaszok szemében korábban ez a régió egymástól jelentősen különböző közepes- és kisállamok sokaságából álló színes mozaikra hasonlított. A második világháború és az 1947-es párizsi békekongresszus után ellenben ezt a tarka képet egy mindinkább egyszínűnek látszó térség, a Szovjetunió kelet-európai birodalma váltotta fel. Közvetlenül a háború végén a pénzügyi gondok, a lerombolt vasúti hálózat és a politikai akadályok tették szinte lehetetlenné a kapcsolatok felvételét, majd a Stettintől Triesztig leereszkedő „vasfüggöny” választotta el Olaszországot Magyarországtól. A párizsi békeszerződések aláírását (1947. február 10.) követően sor került a magyar– olasz teljes értékű diplomáciai kapcsolatok helyreállítására, és kitűnő diplomatánk: Kertész István, a világháború utáni első római követ 1947. április 21-én „az olasz–magyar kapcsolatok fellendülésének reményében” adta át megbízólevelét az Olasz Köztársaság ideiglenes köztársasági elnökének, Enrico De Nicolának. Valójában azonban a magyar diplomata bizakodó szavainak vajmi kevés alapja volt, s ezt maga is jól tudta. Sokkal optimistábban látott hozzá a magyar kultúra római fellegvárának, a Római Magyar Akadémiának az újjászervezéséhez Kardos Tibor professzor és vele együtt a háború utáni első magyar ösztöndíjasok. Nem sejtették, hogy milyen gyorsan leomlik, amit építeni kezdtek. A gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatok két háború közötti magas szintjéhez való visszatérésnek tulajdonképpen szinte semmi esélye sem volt. Az események mindinkább az ellenkező irányba fejlődtek, méghozzá rohamosan. 1947 őszére az olasz külpolitika irányítói számára egyértelművé vált – immár Benzoni budapesti követ jelentései alapján is –, hogy Magyarországon szovjet típusú diktatúra van kialakulóban. A Palazzo Farnese értékeléseit megerősítette, hogy a washingtoni, londoni, párizsi magyar követek mellett Kertész István is lemondott a rangjáról, és az emigrációt választotta. A magyarországi „fordulat évében” (1947–1948-ban) végrehajtott politikai változtatások gyorsan szétzilálták a magyar italianisztikának a háború után valamelyest helyreállított olaszországi szervezetét is. A hazarendelt professzorok és kulturális hivatalnokok jó része nem tért vissza Magyarországra. Az emigrációt választotta például Kardos Tibor „jobb keze”, a kitűnő történész, Pásztor Lajos is. Az olasz egyetemeken tanító magyar lektorok közül a többség már „disszidensként” kezdte az 1948. őszi szemesztert, például Tóth László Rómában, Rizicska Pál Milánóban, Várady Imre Bolognában, Márkus István Palermóban. 1949 végén hazarendelték Kardos Tibort is, Tolnai Gábor követ irányításával pedig elkezdődött a Római Magyar Akadémia kommunista propagandaintézménnyé való gyors átalakítása. Olaszország szempontjából a magyar reláció eljelentéktelenedése nemcsak a magyarországi fejlemények, hanem sokkal inkább az olasz külpolitika háború utáni alapvető

Horváth Jenő

130


fordulatának a következménye. A háború után ugyanis az Olasz Köztársaság egyfelől lemondott minden nagyhatalmi ambícióról, ezzel összefüggésben pedig szinte teljesen érdektelenné vált számára a dunai térség, s benne Magyarország is; másfelől, ezzel egy időben, Olaszország geopolitikai értelemben Nyugat-Európa és Amerika felé fordult. A „magyar reláció eljelentéktelenedése” megfogalmazás azonban nem tükrözi pontosan az akkori állapotokat. Pontosabb, ha azt mondjuk, hogy Európa kettészakadásával a „vasfüggöny” nemcsak elválasztotta az „imperialista táborba” betagozódott Olaszországot és a „béketáborhoz” tartozó Magyarországot, hanem ezzel együtt a két ország kapcsolatai kimondottan ellenségessé is változtak. A hidegháború „leghidegebb” éveiben (1949–1953) az ellenséges szembenállás volt az olasz–magyar viszony fő jellemzője. A változás első halvány jelei a Sztálin halálát követő olvadással kezdtek mutatkozni. Addigra Olaszország visszanyerte teljes függetlenségét, egyenrangú félként visszatért és bekapcsolódott a nyugati világ nemzetközi rendszereibe, szervezeteibe: a Marshall-tervben való részvétele alapján alapító tagja lett az OECD elődszervezetének, szintén alapító tagként szerepelt az Európa Tanács létrehozásánál, és alapítója volt a mai Európai Unió elődszervezetének, az Európai Szén- és Acélközösségnek. Itália még sok tekintetben a „NATO Bulgáriájának” látszott ugyan, valójában azonban az olasz külpolitika ügyesen alkalmazkodott az európai légkör változásaihoz, s jól szolgálta az ország legfontosabb érdekének érvényesítését: a minél gyorsabb és zökkenőmentesebb gazdasági növekedést. A Sztálin halála után kezdődött olvadást is mindenekelőtt a kereskedelmi kapcsolatok felélesztésére igyekezett felhasználni. Róma számára a legígéretesebbnek – magától értetődően – a szovjet reláció látszott; a Szovjetunió nyersanyagokban való gazdagsága és hatalmas piaca mindig is megmozgatta az olasz vállalkozók fantáziáját. Megjelent azonban a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok újrafelvételére irányuló törekvés Magyarország felé is. 1955 második felében – írja 1955 végén a római magyar ideiglenes ügyvivő – „jelentős változás kezdődött” a kereskedelmi kapcsolatokban. Talán kissé túlzó a megfogalmazás, de elmozdulásról, az olasz–magyar külkereskedelmi forgalom növekedéséről a számok is tanúskodnak: 1953-ban az Olaszországba irányuló magyar export értéke mindössze 41,5 millió deviza forintot tett ki, 1954-ben 71,4 milliót, 1955-ben már 105,7 milliót. A növekedés valós értékeléséhez persze azt is figyelembe kell vennünk, hogy Magyarország ekkor mindössze 0,5 százalékkal részesedett Olaszország külkereskedelmében, de ezzel a csekély részesedéssel is – a Szovjetunió után – a második helyet foglalta el a szocialista országok sorában. A kulturális kapcsolatok terén is elkezdődött az olvadás: 1956. február végén kéthetes magyar népművészeti kiállítás nyílt Rómában; májusban Lukács György előadást tartott több olasz városban; a nyár folyamán több helyszínen is szerepelt – hatalmas sikerrel – az Állami Népi Együttes; szeptemberben Kardos Tibor professzor a Perugiai Egyetem vezetőivel tárgyalt, hogy az umbriai város a híres nyári egyetemén adjon újra ösztöndíjakat magyar diákoknak is. Az olvadás első jeleiből az „átlag olasz” alig érzékelhetett valamit. A hidegháború „leghidegebb” éveiben az olaszok lényegében csak annyi újat tanulhattak meg Magyarországról, hogy az immár kommunista ország, szovjet uralom alatt, s a kommunisták felszámolták a demokratikus szabadságjogokat és üldözik a katolikus egyházat. A hidegháború propaganda-arzenáljába tartozó „paneleken” túl az olasz sajtóban szinte semmi érdemi információ nem jelent meg Magyarországról. Ez a helyzet nem változott az olvadás kezdetével sem, legalábbis lényegesen nem módosult az előző években kialakult Magyarország-kép. Addigra a világháború előtti Magyarország-kép is elhomályosult, il-

Horváth Jenő

131


letve a fentebb jelzett irányban mozdult el. Az olasz kommunista és szocialista sajtó nem törekedett a szocialista országok differenciált bemutatására, ráadásul Magyarország sem mutatott semmiféle „sajátosat”, igazán figyelemre méltót azokban az években. Különben is az olasz és a magyar kommunisták között nem alakultak ki szoros személyi kapcsolatok, sőt az Olasz Kommunista Párt (OKP) vezetőjének, Palmiro Togliattinak kimondottan rossz volt a kapcsolata (még a „Komintern-időkből” fakadóan) mind Rákosi Mátyással, mind Gerő Ernővel. Mindezek ellenére az OKP ekkor látott hozzá Lukács György és Déry Tibor munkásságának megismertetéséhez. A halvány, elmosódott Magyarországképen egyetlen erőteljesebb új, pozitív elem kezdett kirajzolódni ezekben az években: az olasz futballrajongók népes tábora ekkor tanulta meg Puskás, Kocsis és az „aranycsapat” többi tagjának a nevét. A magyar sport igazán jó hírnevet szerzett az országnak. A „felejthetetlen ’56” Az 1956. évi magyar forradalom külön szakaszt képez az olasz–magyar kapcsolatok történetében. (Külön tanulmányt igényelne a forradalom – máig tartó – olaszországi hatásának részletes áttekintése is.) A forradalom kitörését követően az olaszok már 1956. október 24-től kezdve tudósításokat olvashattak a magyarországi eseményekről, igaz, ezek jórészt még Bécsből, esetleg Prágából származtak. A rádió és az országos napilapok mellett a regionális sajtó is hírt adott a budapesti felkelésről. A következő napokban – a magyarországi kaotikus viszonyok ellenére – már meglepően pontos és olykor részletes tudósítások jelentek meg az olasz sajtóban, de természetesen elterjedtek ellenőrizetlen hírek is. A forradalommal Magyarország egyik napról a másikra az olasz közvélemény és a politikai élet figyelmének központjába került: a magyarok küzdelme általános érdeklődést, hatalmas lelkesedést és mély együttérzést váltott ki az olaszokban. Az országos nagypolitika is gyorsan és a legfelső szinten reagált a magyarországi eseményekre: október 26-án már az olasz parlament tárgyalta azokat. A képviselőházi vitát rendkívüli érdeklődés és várakozás előzte meg, hiszen akkorra már markáns nézetkülönbség alakult ki a pártok között a felkelésről s a szovjet csapatok beavatkozásáról. A kormány nevében Gaetano Martino külügyminiszter megrendítő beszédben ítélte el a szovjet intervenciót, tiltakozott is ellene; az olasz nemzet és a kormány együttérzéséről biztosította a magyarokat, mindenekelőtt az áldozatok családtagjait. A kormány álláspontját (az ellenzéki Olasz Kommunista Párt kivételével) minden politikai csoportosulás támogatta. Az Olasz Szocialista Párt is, amely éppen a magyar forradalom megítélésében mutatkozó nézetkülönbség miatt indult el a kommunistákkal való szakítás útján. Október 30. után, ahogy a szovjet csapatok kezdtek kivonulni Budapestről, több olasz újságíró már magyarországi helyszínekről tudósította olvasóit. Indro Montanelli, a legnagyobb olasz polgári napilap, a Corriere della Sera vezető újságírója így fogalmazta meg az első benyomásait: „[…] a kora délutáni órákban érkeztem Budapestre, és nem akartam hinni a szememnek. Amit sohasem hittem volna, a szovjet harckocsik elhagyták a várost. Mögöttük oldalkocsis motorkerékpárok, tele hazafiakkal, hónuk alatt a tankokra szegezett géppisztollyal. Ha a harckocsiknak lett volna fejük, lehorgasztották volna, ha farkuk, a lábuk közé húzták volna. Sem fejük, sem farkuk nem volt, voltak azonban ágyúcsöveik, melyekkel ripityára lőhették volna a motorkerékpárokat és a fél várost.

Horváth Jenő

132


[…] A harckocsik bukdácsolva, lassan döcögtek a kövezeten. Körülöttük a lakosság nem volt éppen ellenséges, inkább csak közönyös, mintha nem is azért tört volna ki a forradalom, hogy az oroszok elmenjenek.” A november 4-ig Magyarországon dolgozó mintegy kéttucatnyi olasz újságíró tudósításai alapján az olasz közvélemény részletes és differenciált képet kapott a magyar forradalomról. A november 4-ei második szovjet katonai intervenció, s az a tény, hogy a magyarok szembeszálltak azzal, szinte sokkolta az olaszokat. „Már elég edzett harctéri tudósító vagyok, és – higgyék el nekem – láttam én már mindent” – írta egy másik tudósításában Montanelli. „Nem hiszem, hogy beszámolóimban valaha is túloztam volna. Sőt, általában azzal vádolnak, hogy nem értékelem eléggé, amit látok. […] Nem volt soha olyan érzésem, hogy hőskölteményekbe illő dolgokkal találkozom, kivéve néhány ritka, egyéni epizódot, és mindig úgy gondoltam, hogy ilyen dolgok kollektív jelenségként nem léteznek. Tévedtem. Léteznek. Legalábbis Magyarországon.” November 4. után tetőpontjára emelkedett Olaszországban a szovjet beavatkozás miatti felháborodás. November 6-án a képviselőház ismét napirendre tűzte a magyar kérdés megvitatását. A kormány nevében megint Martino külügyminiszter beszélt. Hangsúlyozta azon meggyőződését, hogy a magyarországi harcok a demokráciáért és nem a kapitalizmusért s az ancienne régime visszaállításáért folytak. A külügyminiszter szavai szerint a szovjet hadsereg „egy kis, de nagylelkű nép” „szabadságharcát taposta el”. Hasonlóképpen értékelte az eseményeket a szocialista párt vezetője, Pietro Nenni: „a magyar felkelés nem a letűnt rend ellenforradalma” – hangoztatta. Ezzel szemben a kommunista párt átvette az ellenforradalomról szóló hivatalos magyar értékelést. A szélsőjobboldal az OKP törvényen kívül helyezését követelte, országszerte szovjet- és kommunistaellenes tüntetéseket szervezett. A kiélezett politikai helyzetben aktivizálódtak a katolikus egyház konzervatív irányzatai és társadalmi szervezetei is. Mindinkább a magyarokkal való szolidaritási- és segélyakciók váltak dominánssá a forradalom eltiprását követő hetekben. Időközben hazaérkeztek Olaszországba az első hiteles szemtanúk, azok az újságírók és politikusok, akik a forradalom ideje alatt a magyar fővárosban voltak. Nekik köszönhetően még részletesebb és pontosabb kép rajzolódott ki Olaszországban a magyar forradalomról. November 16-án például Matteo Matteotti (az 1924-ben a fasiszták által meggyilkolt Giacomo Matteotti fia) az Olasz Szociáldemokrata Párt Vezetőségének ülésén így számolt be magyarországi tapasztalatairól. „Mindannyiunk számára komoly tapasztalat volt. Nem mondanám, hogy örömet okozott számunkra, ami bekövetkezett, és azt hiszem az önök számára sem. Nem igaz, hogy ellenforradalomról volt szó. Akik ezt végigcsinálták – jól tudják önök is – nem reakciósok, nem fasiszták és nem egykori horthysta tisztek voltak, hanem kommunisták, akik egy bizonyos kommunizmussal szemben lázadtak fel.” A magyar forradalom jellegének megítélése tekintetében a kommunista párt vezetése egyértelműen kitartott az ellenforradalom mellett. Ennek elfogadtatása azonban egyáltalán nem ment könnyen, megrázkódtatások nélkül. Nézetkülönbség alakult ki a párt és a szakszervezeti vezetés között, az utóbbi ugyanis a magyar munkástanácsokkal szolidarizált. Az olasz kultúra és művészetek mintegy száz, addig a párthoz kötődő képviselője kiáltvány formájában fejezte ki a magyar forradalmi értelmiség letartóztatott tagjaival való együttérzését, s körülbelül háromszázezer kommunista nem újította meg párttagságát az 1957. évre, ezáltal fejezve ki egyet nem értését a párt állásfoglalásával. Az

Horváth Jenő

133


OKP vezetősége a későbbiekben azzal magyarázta a magyar forradalommal szembeni állásfoglalását, hogy a Kelet és Nyugat akkori, rendkívül merev szembenállása idején az olasz kommunistáknak választaniuk kellett, „a barikád melyik oldalára álljanak”, s egy nyugat-európai kommunista párt számára akkor nem volt más választás, mint a Szovjetunió és a magyar kommunisták melletti állásfoglalás. A következő években az OKP igyekezett minél kevesebbet beszélni a magyar forradalomról, 1956 azonban – Pietro Ingrao kifejezését használva – „felejthetetlen” maradt az olasz kommunisták számára is. A magyar forradalom nem került ki az olasz közvélemény látóköréből az elfojtását követő hónapokban sem. Utcákat és tereket neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról, a magyar mártírokról. Folytatódtak a segély- és szolidaritási akciók, valamint a megtorlás elleni tiltakozások. A forradalom alatt Budapesten tartózkodó újságírók közül többen könyvet írtak budapesti tapasztalataikról. A legnagyobb olasz kiadók is vállalták a magyar forradalomról szóló könyvek kiadását. (Egy mozzanat, amely arra utal, hogy az OKP-nak a Kádár-rendszerrel való szolidaritása nem volt teljesen fenntartások és határok nélküli: a párt kiadója „elszabotálta” a magyar forradalmat s annak résztvevőit gyalázó, Magyarországon forgalmazott „fehérkönyv” kiadását.) A közfigyelem Magyarország iránti ugrásszerű megnövekedése arra ösztönözte az olasz könyvkiadókat, hogy – korábbi és kortárs – magyar szépirodalmi műveket is megjelentessenek. Márai Sándor, aki akkor környezete számára ismeretlen emigránsként élt Olaszországban, így jellemezte az olaszok lelkiállapotát a magyar forradalom után: „[…] itt Rómában, s egész Itáliában, tehát abban a nyugati országban, ahol leghatalmasabb a kommunista párt, megértette egy nép, hogy a bolsevizmus nem lehet emberszabású. És minthogy ez az ország talán az egyetlen Európában, ahol a magyart nemcsak tisztelik, hanem igazán családi őszinteséggel szeretik, itt az emberek úgy érzik, egy barát kapott halálos sebet. Ez az, amiről nem írnak a lapok, de amit e napokban mindenfelé lehet érezni és észlelni Olaszországban. Nem bűntudat ez, valami más. Egy nép mélyen megértette e napokban, hogy nem lehet büntetlenül meggyilkolni azt, akit szeretünk.” A szintén emigráns Kende Péter húsz évvel később a következő szavakkal fogalmazta meg 1956 nyugat-európai hatását: „[…] a magyar forradalom és szabadságharc történelmi és metafizikai síkon megváltást jelentett a magyarság számára, hiszen megszabadította a magyarokat az addig Nyugat-Európában Magyarországgal kapcsolatban általánosnak mondható »Hitler utolsó csatlósa« bélyegtől, és Magyarország újból példamutató, valamint követendő országgá vált. […] Az újra »történelmi nemzetté« váló Magyarországra Európa már mint önálló politikai cselekvésre képes civilizált nemzetre, és nem mint elnyomott, névtelen tömegre tekintett.” A forradalom leverése és a megtorlások nyomán az 1958 őszéig tartó időszakban az olasz–magyar államközi kapcsolatok mélypontra jutottak. Egyetlen terület maradt, amely valamelyes kivételt jelentett, s ahol többé-kevésbé mégis folytatódtak az 1954-től elindult folyamatok: ez a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok szektora volt. A két állam kapcsolatai különösen válságos állapotba jutottak Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársai kivégzésének (1958. június 16.) hatására. A korábbi, a Kádár-rendszerrel szembeni szigorú olasz elutasító politika Nagy Imre kivégzése után új erőre kapott, és komolyan felmerült a diplomáciai kapcsolatok megszakításának gondolata is. Ez a helyzet azonban csak rövid ideig állt fent, mivel 1958 végétől nagyon lassú, újra meg újra megtorpanó normalizálódás vette kezdetét a két állam kapcsolataiban. A normalizálódás az 1960.

Horváth Jenő

134


április elsejei magyar amnesztia-rendelettel és a magyar kérdésnek az ENSZ napirendjéről való levételét célzó magyar–amerikai tárgyalások beindulásával gyorsult fel. A magyar politikai vezetés 1961-ben elérkezettnek látta az időt, hogy a magyarországi rendszerrel nem, vagy nem feltétlenül azonosan gondolkodó, nem szimpatizáló olasz újságírókat is meghívjon Magyarországra. A Külügyminisztérium meghívását 18 – nem első vonalbeli – „polgári” újságíró fogadta el, akik közül néhányan 1956-ban is itt jártak. Programjukat természetesen gondosan megszervezték, az olasz újságírók egyebek mellett felkeresték a Külügyminisztériumot, a Magyar Újságírók Szövetségét, az IBUSZ-t, a Malévet. A magyarországi benyomásaikról írt gazdasági és politikai tárgyú cikkeiket a hazatérésük után hetekben közölték lapjaik. A cikkekben visszatérnek a hagyományos olasz–magyar barátságról szóló sztereotípiák: „a magyarok olyanok, mint a nápolyiak: zenével és énekléssel kábítják magukat”; „a magyarok szeretete az olaszok iránt ösztönös és mély, ezt a mély barátságot talán a velenceieknek köszönhetjük, akik tisztelettudó és szimpatikus ellenségek voltak, vagy ki tudja, mi más okból, tény az, hogy az emberek, mint kedves, ismerten gazdag és gyermek nélküli rokont fogadnak bennünket: ez a szeretet, akaratlan némasága ellenére, hasznos némileg, valóban bizalmasságra ösztönöz”. A magyarokkal kapcsolatos tudósításaikban az olasz újságírók általános- és záró következtetésként jegyezték meg: a magyar olyan nép, amely mindig magához tudott térni a csapások után; most úgy tűnik, belenyugodott sorsába. Az új rendszerben ugyan, de igyekeznek élni és tovább fejlődni. A szocialista Avanti! kissé mélyebben elemezve azt írta, hogy „a forradalom után öt évvel az embernek az a benyomása Magyarországról, mintha a kormány és az ország között valamilyen csendes egyezség jött volna létre, hogy a legközvetlenebb és a legalapvetőbb szükségleteket ki lehessen elégíteni. Mindezt inkább fegyverszünetnek, mint békének lehetne nevezni”. „Magyarország: a szocialista láger legvidámabb barakkja” 1962–1963-ban, amint Európában a keleti és a nyugati tömb közötti kapcsolatok átléptek az enyhülés periódusába, az olasz–magyar kapcsolatok is intenzívebbé váltak, és mind több szektorra terjedtek ki. Nyilvánvalóan nagy szerepet játszott ebben, hogy a magyarországi belpolitikában is jelentős változások történtek: a Kádár-rendszer a konszolidáció folyamatában kezdett azzá válni, ami hosszú évtizedeken át lesz majd: „a szocialista tábor legvidámabb barakkjává”. Elég itt mindössze néhány eseményre emlékeztetni. 1963. március 22-én általános közkegyelmet hirdettek ki, amelynek keretében kiszabadultak a politikai elitéltek. 1963. július elején Budapestre látogatott az ENSZ főtitkára: a látogatás jelezte, hogy véget ért a Kádár-rendszer nemzetközi elszigeteltsége. 1964. szeptember 15-én megállapodás született az Apostoli Szent Szék és Magyarország között. Az olasz–magyar kapcsolatok fejlődését mutatja, hogy 1962-től újra utazhattak magyar ösztöndíjasok Olaszországba. 1962 végétől megkezdte munkáját Rómában a Magyar Rádió állandó tudósítója. Megnőtt és kezdett megváltozni a Római Magyar Akadémia szerepe. Megindult a turistafogalom is, 1963-ban több mint 22 ezer magyar turista utazhatott Olaszországba. A Kádár-rendszer „bojkottjának” végét jelezte az is, hogy 1964-ben az Olasz Köztársaság nagyköveti szintre emelte a Magyarországgal fenntartott diplomáciai kapcsolatát.

Horváth Jenő

135


A magyar−olasz viszonyban kibontakozó nyitáshoz hozzájárultak az olaszországi változások is. Az 1960-as évek első harmadára az olasz demokrácia kezdett „beállni”, a rohamos gazdasági növekedés nyomán enyhültek a szociális feszültségek, a belpolitikában véget ért a nyers erő alkalmazásának, a „hideg polgárháborúnak” az időszaka. 1963 decemberében Aldo Moro miniszterelnökségével és a szociáldemokrata Giuseppe Saragat külügyminiszterségével megalakult az első szerves középbal kormány. A belpolitikai átalakulás és az európai enyhülés kibontakozása nagyobb mozgásteret adott az olasz külpolitika számára is, amelynek fő törekvése az maradt, hogy egyengesse az ország gyorsan növekvő gazdaságához szükséges nyersanyag- és energiaforrások, valamint a piacok biztosításának útját keleti irányból is. Az olasz külpolitika nem zárkózott el a politikai és kulturális kapcsolatok szélesítése elől sem. A magyar kormányzat rendkívül elégedett volt az olasz változásokkal. A római nagykövetet kinevezésekor a következő „utasítással” látta el: „Olaszország irányában folytatandó külpolitikánkban – szól a dokumentum – a következő irányelveket kell alkalmazni. Figyelembe véve, hogy Olaszország a Közös Piac egyik leggyengébb láncszemének tekinthető, és a NATO-n belül is ingadozó magatartást tanúsít, kezdeményezni kell kormányközi és más jellegű gazdasági és kulturális akciókat, amelyek lazíthatják Olaszország kapcsolatait szövetségeseivel és szélesítik a kapcsolatainkat vele. A kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése iránt mutatkozó olasz készséget fel kell használni arra, hogy a nyugat-németországi kereskedelmi forgalmat tereljük át részben Olaszország felé, számunkra is kedvező feltételek mellett.” A nagyköveti utasítás szinte látleletét nyújtja a korabeli magyar külpolitika ijesztően torz voltának. Milyen horizontja és szemléletmódja volt annak a budapesti politikának, amely a magyar nemzeti érdekek rovására rontani akarta a magyar–nyugatnémet kereskedelmi forgalmat, s közben abban az illúzióban ringatta magát, hogy Rómával szemben képes politikai előnyt szerezni azzal a kereskedelmi forgalommal, amelynek volumene az egész olasz forgalomban a szánalmasan csekély fél százalék körül mozgott? A diplomáciai kapcsolatok magasabb szintre emelését egyébként nem követte valamiféle új, nagyütemű fellendülési szakasz a két ország kapcsolataiban. 1964-től inkább a nem minden ellentmondástól mentes építkezés éveiről beszélhetünk. A gazdasági kapcsolatok területén például sokat ígérőnek látszott, hogy – a kollektivizálás sokkján túljutva – növekedett a magyar mezőgazdaság exportképessége. Az olasz piac korábban évszázadokon át a magyar agrártermékek biztos piacának számított, és a magyar áruk fél évszázaddal ezelőtt is versenyképeseknek mutatkoztak az árak s a minőség tekintetében. Neki is lendült a magyar export, hamarosan azonban − amint beindult az Európai Gazdasági Közösség közös mezőgazdaság-politikája, és létrejött a közös piacot körülvevő vámfal (1968) − az olasz importőrök és a magyar exportálók egyre nehezebben találtak réseket az „Európa-erődőn”. A kulturális kapcsolatok terén az 1960-as évek közepén előrelépést jelentett a magyar–olasz baráti társaságok újjáalakulása. Ezek a társaságok az 1950-es évek elején az OKP közreműködésével jöttek létre, majd 1956 után gyakorlatilag elhaltak. Most nem csak a tagszervezetek száma növekedett, hanem − magyar támogatással − a társaságok országos központja megjelentette és propaganda-anyagként terjesztette az Ungheria Oggi című folyóiratot is. Az olasz könyvkiadás is egyre több magyar szépirodalmi művet publikált. Magyar „sugallatra” jelent meg egyebek mellett Lengyel József Igéző (1965), Fejes Endre Rozsdatemető (1967), Sánta Ferenc Húsz óra (1968) című kötete.

Horváth Jenő

136


Olasz kezdeményezésre adták ki Déry Tibor több könyvét, vagy Németh László Iszonyát (1965). Mindent összevetve azonban nem mondható el, hogy az 1956 után született magyar szépirodalmi művek iránti érdeklődés széleskörű lett volna, s az nem bizonyult tartósnak sem. A magyar kultúrát Itáliában továbbra is elsősorban Bartók Béla zenéje, Lukács György filozófiai és esztétikai művei és a magyar filmművészet néhány alkotása képviselte igazán hatásosan. Az 1970-es évekről ellenben bízvást állítható, hogy azok az olasz–magyar kapcsolatok történetének egyik legaktívabb tíz esztendejét jelentették. Tanúskodnak erről a külügyminiszteri látogatások, a magas szintű találkozók, a különböző, nagy nyilvánosság előtt megtartott olasz–magyar közéleti rendezvények, és nem utolsó sorban Kádár János 1977-es olaszországi látogatása. A külügyminiszteri vizitek Aldo Moro látogatásával (1970. május 13−15.) kezdődtek. A látogatásról kiadott szokványos záróközlemény szerint a felek az „őszinte és szívélyes megértés légkörében” megállapították, hogy a kapcsolatok – mindenekelőtt gazdasági és kulturális téren – folyamatosan és intenzíven fejlődnek. Moro budapesti látogatása azonban több szempontból is különleges volt. A vele érkezett olasz újságírók beszámolóikban külön kiemelték a Magyarországon az Olaszországgal szemben tapasztalható szimpátia lépten-nyomon megmutatkozó megnyilvánulásait. Moro meglátogatta az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán az Olasz Nyelv és Irodalom Tanszéket, ahol „kedves kollégaként” fogadták. Ezenkívül részt vett egy budapesti gimnázium olasz nyelvóráján, valamint találkozott a budapesti Olasz Kultúrintézet vezetőivel. A kereszténydemokrata külügyminiszter látogatásával Olaszország régi adóságát törlesztette: Moro személyében ugyanis 1942 óta először járt olasz külügyminiszter a magyar fővárosban. Moro 1974 tavaszán (május 23–25.) ismét Budapestre látogatott. (Az olasz kormány akkor olyan intenzív kapcsolatépítésbe kezdett Kelet-Európa irányába, amelynek láttán az olasz sajtó már-már „olasz Ostpolitikról” beszélt.) E látogatás során − az együttműködés fejlesztése jegyében − aláírták a tíz évre szóló olasz–magyar ipari, gazdasági és technológiai együttműködési szerződést. Magyarországnak ez volt az első ilyen típusú szerződése egy „tőkés” országgal. A szerződés másik újdonsága az volt, hogy kilátásba helyezte olasz–magyar vegyes vállalatok alapítását is. 1976-ban, az 1956-os forradalom huszadik évfordulója alkalmával, az olasz sajtó ismét nagy terjedelemben foglalkozott Magyarországgal. Az írások többségének hangvétele és a cikkek tárgya azonban jelentős változásokat mutatott a korábbiakhoz képest. A legtöbb cikknek már nem feltétlenül az 1956-os magyar viszonyok elemzése volt a célja. Általánossá vált az a kép, amely szerint „Magyarország a kelet-európai tömb legliberálisabb országa politikai és kulturális téren, s viszonylag itt megy a legjobban a gazdaság”, továbbá Magyarország „a szocialista tábor viszonylag legengedékenyebb” országa. A magyarokat – hangzott az általános vélemény – meggyőzték, hogy hozzá kell szokniuk a szovjetekhez, akiknek jelenlétét meglévő realitásként kell elfogadniuk. Az ország ma mentes a rendőrállamok túlzásaitól, viszonylagos szabadságot és gazdasági jólétet biztosít a polgároknak, néhány hallgatólagos játékszabály betartása mellett. E szabályok: nem szabad vitatni a szocializmus elveit, tilos nyilvánosan bírálni a Szovjetuniót és kétséget mutatni a szocialista rendszer fölényét, végső győzelmét illetően. Mert aki áthágja a szabályokat, rosszul jár. Az 1976-os évforduló, olaszországi belpolitikai hatását tekintve, messze elmaradt a tízesztendős, vagy majd a harmincadik évforduló jelentőségéhez képest. A 20. évforduló

Horváth Jenő

137


alkalmával szervezett ünnepségek, a sajtó-megemlékezések, a televíziós műsorok és beszélgetések között a korábbiakhoz képest nehezen lehetett felfedezni a Kádár-rendszerrel szembenálló, kifejezetten ellenséges törekvéseket. Elenyészőek voltak az MSZMP felső vezetését bíráló megnyilatkozások is. Az 1976-os évforduló másik jellegzetessége volt, hogy a „magyar 56” jelentős részben az OKP-val folyó belpolitikai vita résztémájaként jelent meg. A vitacikkek többsége az OKP 1976-os állásfoglalásait szembesítette a párt húsz évvel korábbi állásfoglalásaival, az 1968-as prágai bevonulással kapcsolatban tanúsított magatartásával, és ezúton próbálta diszkreditálni az OKP eurokommunista stratégiájának hitelét. Az 1970-es évek második felében mind Magyarországon, mind Olaszországban növekedett a turizmusnak a gazdaságban betöltött szerepe. Olaszországnak a turizmusból eredő bevétele elérte a 3500 milliárd lírát. A beutazók száma megközelítette a 40 millió főt. Az olaszok is milliószámra utaztak külföldre. Természetesen csak egy töredékük indult el magyarországi úti céllal. 1977-ben a római magyar követség konzuli osztálya 21 852 be- és átutazó vízumot adott ki Magyarországra, ez a szám 10,7 százalékkal nagyobb volt, mint 1976-ban. Milyen tendenciák játszhattak közre az Olaszországból Magyarországra irányuló turistaforgalom növekedésében? Mindenekelőtt a földrajzi tényező, Magyarország közelsége, az érezhető romantika: az ország természeti szépségei voltak csábítóak és sokat ígérők az olasz turisták számára. Vonzerőt jelentett, hogy a turisták kötöttségek nélkül utazhattak az országban. A vízumkiadás egyszerű volta is megkönnyítette az utazást. (Magyarországra érkezéskor a határállomásokon is felvehető volt a vízum.) És végül egy nem lebecsülendő szempont: Magyarországon olcsóbb volt üdülni, mint otthon, Olaszországban. A magyar kormányzat a magyar–olasz relációban 1977-ben Kádár János olaszországi és vatikáni látogatását tekintette a legfontosabb eseménynek. Kádár látogatásának jelentőségét nagymértékben leértékelte ugyan, hogy előtte Tito (1973-ban), Ceauşescu (1974-ben), sőt Todor Zsivkov bolgár vezető (1975-ben) is járt már Itáliában. A Kádár-látogatás értékelésénél azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar vezető személyének olasz megítélése korábban – az 1956-os forradalom leverésében és a véres megtorlásokban játszott szerepe miatt – kifejezetten rossz volt. Kádárt igen gyakran hasonlították az olasz sajtóban Haynauhoz, aki az olaszok emlékezetében („a bresciai hiéna”) a forradalmak és a szabadságharcok kegyetlen megtorlója. Az 1977. évi római és szentszéki fogadással azonban Kádár János szalonképes politikussá vált, akit ezután sorra fogadtak Nyugat-Európa más országaiban is. Kádár jó benyomást keltett Rómában, a Corriere della Sera így írt a sajtókonferenciájáról. „Aki kicsit ismeri, hogy milyenek általában a kelet-európai kommunista vezetők sajtóértekezletei, tudja, hogy ezek rendszerint monológokból vagy nyilatkozat-felolvasásból állnak, a kényes kérdések megkerülésével. Kádár ezzel szemben ügyesen és elegánsan tudta elvenni a kérdések élét. Teljes mértékben megerősítette kialakult hírét: józan és ügyes politikus, aki sikeresen manőverezik az 1956 által kialakított speciális magyar viszonyok között.” Természetesen az olasz újságírókat és az olasz közvélemény jelentős részét a látogatás utáni években is foglalkoztatta a magyar vezető személyisége, sokan és sokat írtak róla. Kádár és a kádárizmus konszenzusának megértésében talán Frane Barbierinek sikerült a legmélyebbre hatolnia és a legmesszebbre tekintenie. 1978-ban ezt írta: „Kádárról mindig megoszlottak a vélemények. Voltak, akik a szovjetek legügyesebb és legtalpraesettebb ellenzőjének tartották, mások viszont a szovjetek legügyesebb és legtalpraesettebb szolgálójának.

Horváth Jenő

138


Sohasem szolgált elegendő érv az egyik alátámasztására a másikkal szemben. S ha ez a jövőben megtörténne, befellegezne a kádárizmusnak.” Az olasz–magyar kapcsolatokban az ún. „kis hidegháború” éveiben (1979–1985) nem következett be jelentősebb hanyatlás, elsősorban a szocialista Bettino Craxi kormánya külpolitikája következtében. A Craxi-kormány a Kelettel való dialógus fenntartására törekedett. Abból indult ki, hogy a két szuperhatalom viszonyának megromlása miatt Olaszországnak nem feltétlenül kell követnie Amerika minden lépését, sőt „a Kelettel való tisztességes dialógus” az érdeke. A Craxi-féle „keleti politika” az akkori légkörben eleinte egyszerű propagandalépésnek is tűnhetett, valójában azonban Róma egész sor lépésével ténylegesen szolgálta a dialógus fenntartását. A mából visszatekintve a Craxiféle „keleti politika” eredményei jelentéktelennek látszanak, témánk szempontjából azonban kétségtelen: a szocialista miniszterelnök és a kormányzatát szolgáló politikai osztály jól látta, hogy Magyarország és több magyar politikus a „kommunista Európa” azon kisebb részéhez sorolható, ahol – Craxi szavaival – „legalábbis bizonyos fokig, a saját fejükkel gondolkodnak”. Az 1980-as években az olasz–magyar gazdasági kapcsolatok történetéből mindenekelőtt a pénzügyi és bankszektorban mutatkozó előrelépések emelhetők ki. Az olasz központi bank (Banca d’Italia) és a Magyar Nemzeti Bank (MNB) hagyományosan jó kapcsolatokat ápolt egymással. A Banca d’Italia – különösen 1984 után – igen aktívan és pozitívan befolyásolta az olasz kereskedelmi bankok Magyarországgal szembeni magatartását. 1987-re az MNB közel harminc olasz kereskedelmi bankkal és pénzintézettel állt üzleti kapcsolatban. A magyar tapasztalatok azt mutatták, hogy a Magyarországgal szemben 1981-től kezdve megfigyelhető bizalmatlanság a bankok legnagyobb részénél megszűnt. 1984-től pedig jelentősen növekedett az olasz bankok közvetlen betéteinek összege, illetve az MNB részére szervezett konzorciális hitelekben való részvétele. Az 1980-as évek közepétől, Mihail Gorbacsov hatalomra jutásával az olasz külpolitikában és a vállalkozói körökben hirtelen rendkívüli mértékben megnövekedett a Szovjetunió iránti érdeklődés. A vállalkozókat szinte megbűvölte a 280 milliós szovjet piac, a „peresztrojka” beindulása esetén várható megrendelések, és készek voltak arra is, hogy segítsenek Gorbacsovnak. Paradox módon az olasz kommunisták voltak a legóvatosabbak, mivel ők emlékeztek leginkább a korábbi, nagyobb részt füstbe ment szovjet tervekre. Mindenesetre az Európai Közösségen belül Olaszországban volt a legszélesebb és a legnagyobb a „peresztrojka párt”. A „Gorbacsov-effektus” sajátos módon leértékelte a magyar reláció különlegességét és jelentőségét az olasz külpolitikában, ami azonban nem valamiféle visszaesésként jelent meg. Ennek érzékeltetésére álljon itt egyetlen adat. Az olaszországi magyar kulturális jelenlét egyik nagyon fontos elemét megtestesítő, az olasz egyetemeken folyó magyar nyelv- és irodalomoktatás ekkor is tovább erősödött: a Római Magyar Akadémia 1986/1987. évi beszámoló jelentése szerint Olaszországban akkor már 11 egyetemen folyt magyartanítás. 1988-ra a magyarországi viszonyokban jól tájékozott olaszok számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Kádár-rendszer az agónia állapotába érkezett. Megint előkerült az 1956. évi forradalom kérdése. 1988. június 16-án az Emberi Jogok Magyar Ligája a párizsi Père Lachaise temetőben nemzetközi emlékünnepség keretében emlékművet állított a forradalom kivégzett vezetőinek és minden olyan mártírjának emlékére, akik akkor még ismeretlen, jeltelen sírban feküdtek Magyarországon. A francia fővárosban megtartott emlékünnepség védnökségének munkájában számos olasz politikus és közéleti ember

Horváth Jenő

139


is részt vett, így többek között az OKP külügyekkel foglalkozó vezetője, Piero Fassino; a magyar forradalom ügye mellett 1956 óta kiálló Antonio Giolitti szocialista szenátor; a magyarul is kitűnően író és beszélő Leo Valiani történész, örökös szenátor; Adriano Guerra, a római Gramsci Intézet igazgatója; Claudio Martelli szocialista vezető; a már többször említett Indro Montanelli újságíró; Marco Panella, az Európa Parlament képviselője, valamint Federigo Argentieri, a magyar forradalom történetének egyik ismert kutatója. Ez az év, 1988 volt az, amikor az OKP szisztematikusan felülvizsgálta az 1956-ról kialakított álláspontját, és véghezvitte a magyar forradalom teljes erkölcsi rehabilitálását. 1988. június 16-ig a „felejthetetlen ’56” „be nem gyógyuló” sebet jelentett az OKP életében. Elmenni az ünnepségre, ott tisztelegni Nagy Imre előtt, egyet jelentett azzal, hogy az OKP felismerte és elismerte a harminc esztendővel korábban elkövetett hibáját. 1988. június 16-án, Fassino az OKP nevében elmondott beszédében többek között egyértelműen kimondta: „Amikor 1956-ban a magyar népfölkelést és annak véres leverését illetően elfogadtuk a hivatalos szovjet magyarázatot, becsaptak minket, visszaéltek jóhiszeműségünkkel. Ma már történészeink alapos vizsgálatai alapján tudjuk, hogy ami Magyarországon történt, az egy nemzet legitim lázadása volt az idegen beavatkozás és a ráerőszakolt kártévő és terrorista parancsuralom ellen.” Az Olasz Szocialista Párt nevében Claudio Martelli pedig többek között a következőkre tért ki felszólalásában: „Az »emberarcú szocializmus« gondolata – egy elterjedt felfogással szemben – nem Alexander Dubčektől és a »prágai tavasz«-tól származik, hanem az 1955–1956-os évek magyar és lengyel intellektueljeitől. Ennek az irányzatnak, amely a nemzeti és demokratikus értékekhez való visszatéréssel meg akarta újítani a szocializmust, nagy előfutára valójában Nagy Imre volt.” Mindkét beszéd hatalmas visszhangot keltett az olasz belpolitikában. A megkülönböztetett figyelmet növelte, hogy a felszólalásokat másnap a kommunista párt napilapja, az Unità címoldalán közölte. Az OKP vezetőinek jelentős része, közöttük Massimo D’Alema és Fassino, ebben az időben már személyes kapcsolatokat ápolt – a magyar reformkommunisták mellett – a demokratikus ellenzék képviselőivel is. Szinte napról napra követték a magyarországi fejleményeket. De az olasz politikai élet és a média szinte minden szereplője érdeklődéssel fordult Magyarország felé. 1989. június 16-án, amikor Budapesten ünnepélyesen újratemették Nagy Imre mártír miniszterelnököt és a forradalom többi vezetőit, Olaszország magas rangú személyiségekkel képviseltette magát az ünnepségeken: jelen volt az Olasz Köztársaság Budapestre akkreditált nagykövete; a szocialista volt miniszterelnök, Craxi; a kommunista küldöttség élén a párt vezetője, Achille Occhetto állt (a delegáció történész tagja volt Fassino, Guerra és Argentieri). Részt vett az ünnepségen szinte valamennyi olasz párt delegációja és több tucat újságíró. A Hősök terén rendezett ünnepélyes temetés az olaszok szemében jelképesen a Kádár-korszak végét is jelentette. Egyben fontos eseménye volt (a tanulmány időbeli határán túleső) 1989-es „annus mirabilis”-nek, amely új korszak nyitányát jelentette az olasz–magyar kapcsolatok történetében is.

Horváth Jenő

140


Irodalom Andreides Gábor: A magyar–olasz kapcsolatok alakulása az 1970-es években. http://www.grotius.hu/publ/ displ.asp?id=ZCSNRO Argentieri, Federico: Ungheria, 1956. La rivoluzione calunniata. Velence, 2006, Marsiglio Editore. Csorba László (szerk.): Száz év a magyar–olasz kapcsolatok szolgálatában. Magyar tudományos, kulturális és egyházi intézetek Rómában (1895–1995). Budapest, é. n., HG & Társa Kiadó. Elek László: Az olasz Wallenberg. Budapest, 1989, Széchenyi Kiadó Kft. Horváth Jenő: Olaszország Kelet-Közép-Európa politikája 1918-tól napjainkig. http://www.grotius.hu/publ/ displ.asp?id=CMNALJ Kertész István: Magyar békeillúziók 1945–1947. Budapest, 1995, Magvető Könyvkiadó. Martino, Gaetano: Discorsi parlamentari. Róma, 1977, Grafica Editrice Romana. Montanelli, Idro: 1956 Budapest, a Corriere della sera különtudósítója jelenti. Budapest, 1989, Püski Kiadó. Montanelli, Idro: La sublime pazzia della rivolta. L’insurrezione ungherese del 1956. Milánó, 2006, Rizzoli Editore. Pankovits József: Fejezetek a magyar–olasz politikai kapcsolatok történetéből (1956–1977). Budapest, 2005, Gondolat Kiadó. Rainer M. János (szerk.): Tetemrehívás 1958–1988. Budapest–Párizs, 1988, Bibliotéka Kiadó. Réti György: Italia e Ungheria. Cronaca illustrata di storia comune. Itália és Magyarország kapcsolatainak képes krónikája. Róma–Budapest, 2002, Palombi Editori. Ruspanti, Roberto (szerk.): Ungheria, 1956. La cultura si interroga. La rivoluzione patriottica e democratica d’Ungheria nello specchio di letteratura, storia, pubblicistica, politica, diplomazia, economia, arte. Catanzaro, 1996, Rubbettino. Sárközy Péter: Magyar irodalom Olaszországban. http:/www.kortaarsonline.hu/0206/sarkozy.htm Tolnai Gábor: Szóbeli jegyzék. Róma 1949–1950. Budapest, 1987, Magvető Könyvkiadó. Walcz, Amarylisz: La Rivoluzione ungherese del 1956 e l’Italia. Róma, 2001, Ambasciata della Repubblica di Ungheria presso la Repubblica Italiana.

LIMES TUDOMÁNYOS SZEMLE MAGYARSÁGKÉP A 20. SZÁZADBAN I. RÉSZ TATABÁNYA

Recommend Documents