LIMES TUDOMÁNYOS SZEMLE MAGYARSÁGKÉP A 20. SZÁZADBAN II. RÉSZ TATABÁNYA

LIMES 2008.3 TUDOMÁNYOS SZEMLE MAGYARSÁGKÉP A 20. SZÁZADBAN II. RÉSZ TATABÁNYA

TARTALOM Magyarságkép a 20. században Vendégszerkesztő: Pritz Pál 2008/3. szám – II. rész magyarságkép a rendszerváltás UTÁN Jeszenszky Géza: Az Egyesült Államok külpolitikai gondolkodásának magyarságképe 1989-től..................................................................................... 147 Szvák Gyula: A Putyin-kor és Magyarország....................................................... 155 tankönyvek magyarságképe Heike Christina Mätzing – Vitári Zsolt: Az NDK és az NSZK történelemés földrajzkönyveinek magyarság- és Magyarország-képe................................. 167 Fischer Ferenc: Az 1956-os magyar forradalom tükröződése a spanyol történelemtankönyvekben................................................................... 193 MŰHELY Seres Attila: A Szovjetunió recepciója a magyar uralkodó elit külpolitikai nézetrendszerében a két világháború között.................................... K. Lengyel Zsolt: Páneurópa és transzszilvanizmus. Az 1920-as évek erdélyi magyar külpolitikai gondolkodásának történetéből............................... Zeidler Miklós: Magyarok a Nemzetek Szövetségében........................................ Miroslav Michela: A „nemzeti elnyomás” téziseinek instrumentalizálása Szlovákiában 1918 és 1945 között....................................................................... Romsics Gergely: Egy hely az osztrákoknak a német nap alatt. A Schönerer-kultusz funkciói a Harmadik Birodalomban..................................

219 233 251 273 285

Nézőpont Fedinec Csilla: Magyarország az ukrán külpolitikában........................................ 299 Szemle Papp Péter: Magyar rendszerváltás német szemmel............................................. Hamberger Judit: A szlovákok és magyarok meghasadt közös múltjáról (és jelenéről).............................................................................. Hegedűs Dániel: Politológia történelmi köntösben – a Horthy-korszak politikai rendszere............................................................................................... Salamon Nándor: Magyar művészet a határokon túl............................................ Információk...........................................................................................................

310 314 324 329 335

Limes

147

Magyarságkép a rendszerváltás után

Jeszenszky Géza

Az Egyesült Államok külpolitikai gondolkodásának magyarságképe 1989-től

Előzmények A földrajzi távolság és a két ország eltérő nagysága, politikai súlya következtében az Egyesült Államokban jórészt nem is beszélhetünk Magyarország-képről. A 19. században viszont Amerika kisebb, Magyarország pedig jóval nagyobb volt, akkor a művelt rétegek kölcsönösen tudtak a másik országról. Az 1848/49-es magyar forradalom és főként a szabadságharc, majd Kossuth féléves amerikai körútja óriási figyelmet és rokonszenvet keltett az Újvilágban. Ez csak lassan enyészett el, de a századfordulóra már nem a bátor, de tragikus sorsú magyarok képe volt a jellemző, hanem a szegény, angolul nem (sok esetben magyarul sem) tudó bevándorló, a hunkie jelképezte a magyarságot. Az I. világháború alatt, kivált Amerika hadbalépése után, a barbár és kegyetlen „hunok”, azaz a németek szövetségese még annak az elitnek a szemében is ellenszenvessé vált, amely a háború előtt a régi, kedvező képet őrizte a magyarokról. Theodore Roosevelt alaposabb, majd Wilson elnök felületes ismereteken alapuló rokonszenvét a háború elsöpörte. Ezzel együtt a béketárgyalásokon az amerikai szakértők a trianoninál jóval kedvezőbb, igazságosabb határokat javasoltak Magyarország számára.1 Az 1941-ben – német követelésre – Bárdossy miniszterelnök részéről deklarált hadiállapotot Amerika nem tekintette hiteles, a magyar nép szándékait kifejező lépésnek. A háború alatt a béke előkészítésével foglalkozó amerikai szakemberek Magyarország számára ismét a mainál kedvezőbb határokat javasoltak, nemcsak az ugyancsak ellenséges Románia vonatkozásában, de Csehszlovákiának és Jugoszláviának is a magyarlakta területek legalább egy részének a visszaadását javasolták.2 Elsősorban az amerikai érdekek hiányából fakadt, hogy a II. világháború alatt Amerika könnyen beletörődött abba, hogy Közép-Európába a Vörös Hadsereg fog bevonulni. Még a hűséges szövetséges és hatalmas áldozatokat vállaló Lengyelország érdekében sem vállalta Roosevelt az ütközést Sztálinnal, a Hitlerrel szövetkező Magyarország esetében pedig annál kevésbé. Meg kell azonban jegyezni, hogy Jaltában az Egyesült Államok semmilyen formában nem járult hozzá térségünk kommunista uralom alá helyezéséhez, ugyanakkor Közép-Európa megmentése érdekében sem akkor, sem a következő három évben nem vállalt egy új háborút korábbi szovjet szövetségese ellen.3

Jeszenszky Géza

148


1948 után Amerika jogilag ugyan nem, de ténylegesen – kénytelen-kelletlen – beletörődött Európa kettéosztásába. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint az 1956-os magyar forradalomra adott hivatalos amerikai válasz.4 A legmagasabb rangú vezetők szemében is megjelenő könnyek mögött azonban nem cinizmust, mimikrit kell látni, hanem a hidegháború nukleáris realitását: egy szuperhatalom a háborúnak még a kockázatát sem vállalhatta, hacsak nem az ország vitális érdekeiről volt szó. Ezzel együtt az Egyesült Államok kormánya nem vizsgázott jól 1956-ban.5 Jobban vizsgázott azonban az 1970-es évek második felétől. Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadójától, Brzezinskitől nagyon okos tanácsot kapott: véget kellene vetni „a Kelet-Európával szembeni nyájas érdektelenségnek, ezentúl az Egyesült Államoknak legalább annyi érdeklődést kellene tanúsítania Kelet-Európa iránt, mint amit a Szovjetunió tanúsít Latin-Amerika iránt”.6 A lengyel Szolidaritás mozgalma mindenütt szenzációnak számított, és joggal. Ellentétben a Jaruzelski-puccsot kiábrándító módon fogadó Nyugat-Európával, az Egyesült Államok nemcsak szavakban ítélte el a puccsot, de felfüggesztette a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény érvényesítését Lengyelország gal szemben. Az amerikai elnök 1983. márciusi híres kijelentése „a gonosz Birodalmá”ról „komoly felzúdulást keltett” Nyugat-Európában, miközben a szovjet blokk lakosságá nak egy része boldog volt, hogy végre valaki Nyugaton is kimondta azt, amit ők mindig is tudtak. Reagan célja a költséges politikájához szükséges belső támogatás megőrzése volt, „de nincs okunk feltételezni, hogy konkrét céljai között szerepelt volna a szovjet birodalom felszámolása vagy akár visszaszorítása.”7 Végig a 80-as években, jelentős különbség figyelhető meg Nyugat-Európa és az Egyesült Államok keleti politikájában. Míg az előbbi a fő hangsúlyt a détente-ra helyezte, és a Szovjetunióbeli változásoktól, Gorbacsovtól várta a kommunizmus alatt szenvedők sorsának lassú javulását, addig az Egyesült Államok a Stratégiai Védelmi Kezdeményezéssel és általában technológiai fölényével a Szovjetuniót mintegy belekényszerítette egy olyan fegyverkezési versenybe, amire a Szovjetunió egyetlen lehetséges válasza gazdaságának és egész rendszerének megreformálása volt. Ez fölerősítette a kommunista blokk két reformországában, Lengyelországban és Magyarországon az ellenzéki mozgalmakat. 1989 júliusában, a magyar rendszerváltozás döntő szakaszában, Bush elnök magyarországi látogatása hozzájárult az ellenzék további erősödéséhez, ahhoz, hogy a nyári kerekasztal-tárgyalások eredménye a békés rendszerváltozás, a tárgyalásos forradalom legyen.8 Az 1989-ben hivatalba lépő új amerikai elnök, George Bush Nemzetbiztonsági Tanácsának európai igazgatója, Robert Hutchings egy 1988-as előadásában joggal jelentette ki: „Kelet-Európa lesz az a terület, ahol Európa jövője el fog dőlni, ahogy ez már kétszer megtörtént e században.”9 1997-ben megjelent, elemző jellegű emlékirataiban elégedetten állapította meg, hogy valóban „a kelet-európai országok jelentették a kulcsot a hidegháború befejezéséhez és a hidegháború utáni európai rendhez. Itt találkoztak azok az ügyek, amelyek negyven éven keresztül elválasztották a Keletet és a Nyugatot. Ebben az egész időszakban e térségben folyt a legintenzívebb tevékenység, a szovjet, a nyugat-európai és az amerikai politika itt kapcsolódott egymáshoz.”10 Maga az amerikai közvélemény 1956-ban ébredt annak tudatára, hogy létezik egy Magyarország, s hogy ott a nép fellázadt az akkor már mindenki által rettegett szovjet birodalom, valamint a kommunizmus ellen. A magyar szabadságharc bekerült a tankönyvekbe, s ez a mai napig szinte az egyetlen olyan említése a magyarság létének, amivel minden amerikai találkozik. (Kossuth neve is említésre kerül számos könyvben,

Jeszenszky Géza

149


de mai hatóereje szerény.) Ugyanakkor ötven év távlatában ’56 is csak történelem, a felnövő nemzedékek számára érzelmi töltete már nem hasonlítható az akkor élők megrendüléséhez.* A rendszerváltozástól a terrorista merényletig Az 1980-as években a hivatalos amerikai politika és a sajtó növekvő érdeklődése átszivárgott a szélesebb társadalomba is. Nyugat-Európával ellentétben, ott nem „a jó diktátor Kádár” és „a legvidámabb barakk” képe dominált, hanem az, hogy „a magyarok már megint mozgolódnak”, ügyesen tágítják mozgásterüket, lazítják a függést Moszkvával szemben. Azután 1989 tavaszától, közel másfél éven át Közép-Európa egyfajta állandó szenzáció lett: Magyarország gyakran került a lapok címoldalára, és a TV-csatornák is sűrűn tudósítottak innen. Az elnöki látogatás, Bushnak az Amerikában még mindig ismerősen csengő Kossuth szobra alatt elmondott spontán beszéde (és a megírt beszéd látványos széttépése) nyomán minden amerikai háztartásban azt látták, hogy Magyarország lerázni készül a béklyót, s talán ezúttal sikerülni is fog – hála Amerika támogatásának. Jómagam akkoriban az MDF külügyi szóvivője, ősztől pedig a párt – néhány barátommal együtt létrehozott – külügyi bizottságának a vezetője voltam. Az amerikai értelmiség jelentős része által olvasott New York Review of Books-nak már az 1988. november 28-i száma közölte az MDF-ről és a hazai közhangulatról szóló írásomat. A Bush-látogatás idején a CNN gondosan előkészített interjúban (az akkori Intercontinental szálló egyik erkélyén, a kápráztató panorámával a háttérben) a bel- és külpolitikai kilátásokról egyenes adásban kérdezgetett engem. Ezt követően az újságírók (mintegy a felük amerikai volt) szó szerint egymásnak adták a kilincset lakásomon. 1989. decemberben a Time hírmagazin meghívott Brüsszelbe, ahol néhány vezető elemzővel együtt tárgyaltuk meg a rendszerváltozás esélyeit; ennek összefoglalója meg is jelent a lapnak mind az európai, mind az amerikai kiadásában. 1989 őszétől több meghívást is kaptam Amerikából konferenciákra, egyetemeken tartandó előadásokra. (Ezeknek csak egy kisebb részét tudtam elfogadni, hiszen főállású egyetemi oktató voltam, sőt, 1989 nyarán, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Karán, ahol 1976 óta oktattam a nemzetközi kapcsolatok történetét, dékánná választottak.) 1989 őszén ugyanakkor az amerikai sajtóban, elsősorban a New York Timesban megjelent több olyan tudósítás is (Kamm budapesti tudósítótól), amely erősödő nacionalizmusról, antiszemitizmusról vizionált, elsősorban az MDF népszerűsége alapján. Antall József pártelnökkel együtt ezért is örömmel fogadtuk a kettőnknek szóló hivatalos (a U. S. Information Agency részéről kapott) amerikai meghívást, hogy a szokásos kongresszusi imareggelihez (National Prayer Breakfast) kapcsolódva, találkozzunk az ottani politikai és társadalmi elit számos képviselőjével. (Eredetileg az SZDSZ-t is meghívták, de ők – Csurka egy rádiójegyzetére hivatkozva – lemondták az utat. Benyomásom szerint ez csak ürügy lehetett: Magyar Bálint akkoriban ösztöndíjasként Washingtonban tartózkodott,

* Amerika 1956–1989 közötti magyarságképéről lásd Magyarics Tamás tanulmányát a Limes 2008/2. számában. (A szerk.)

Jeszenszky Géza

150


de mellette az angolul beszélő Demszky, a Fidesz részéről pedig Fodor Gábor ugyancsak gyakran járt az Államokban, tehát a rivális pártok nézeteit be tudták mutatni. Az MDF elleni vádjaikat a mi jelenlétünkben nem tudták volna terjeszteni, sőt kénytelenek lettek volna megcáfolni azokat.) 1990. január 28-a és február 6-a között – Antall Józseffel együtt – közel félszáz találkozónk volt. Az imareggelin bemutattak bennünket Bush elnöknek és Baker külügyminiszternek. Fogadott bennünket Dan Quayle alelnök, Eagleburger (akkor még csak) helyettes külügyminiszter, a két párt több szenátora (köztük a mai alelnökjelölt Biden, valamint Dodd és Helms), megismerkedtünk a térségünkkel foglalkozó szakértőkkel és a demokrácia világméretű terjesztésére létrehozott intézmények vezetőivel. Találkoztunk Tom Lantos képviselővel, több politikai műhely (így a Brookings) kutatójával, az Országos Sajtóklubban a sajtóval, a későbbi években magas beosztásba került köztisztviselővel, mint Paul Dobriansky és Robert Zoellick, továbbá részt vettünk a Szenátus külügyi bizottságában Baker külügyminiszter meghallgatásán. New Yorkban – többek között – jártunk a híres Council on Foreign Relations-ben, találkoztunk a New York Times és a Newsweek szerkesztőivel, pénzügyi befektetőkkel, zsidó szervezetekkel. Természetesen mindkét helyszínen felkerestük az ottani magyarokat, beszélgettünk vezetőikkel. Későbbi tapasztalataim – köztük négy évi nagyköveti működés – alapján nyugodtan állítom, hogy az ilyen szintű fogadtatás, az ilyen rendkívüli érdeklődés egészen kivételes. Egy kisebb szövetséges országnak a vezetői, nemhogy ellenzékiek, semmi hasonlóra nem számíthatnak ma. Akkoriban Amerika látta, hogy a szovjet blokk összeomlóban van, s hogy ennek egyik katalizátora Magyarország, és őszintén kíváncsi volt, mit várhat az esetleges új vezetőktől. A 168 Óra c. lapnak a látogatás során adott interjúmban joggal állítottam: ha lesz népünkben kellő önfegyelem a nagy átalakulás során, „a világ olyan rokonszenvére számíthatunk, amilyenre még soha eddigi történelmünk során”. A választáskor, majd az azt követő hónapokban nemcsak a politikai vezetés, az amerikai politikai és gazdasági elit, nyomukban pedig az amerikai média, de a közvélemény is soha nem tapasztalt érdeklődést mutatott a felszabadult, azaz magát felszabadító Közép-Európa, ezen belül Magyarország iránt. Ennek látványos, de egyben érdemi megnyilatkozása volt Antall József miniszterelnök 1990. október 14–20. közötti hivatalos látogatása. A külsőségek imponálóak voltak. Államfőknek járó, legmagasabb protokolláris szinten fogadták Magyarország miniszterelnökét: a Malév menetrendszerű New York-i járata kivételesen az Andrews katonai támaszponton szállt le a magyar küldöttséggel, ahol a külügyminiszter fogadta a magyar kormányfőt, majd szűk kíséretével helikopteren a Fehér Ház elé szállította. Az elhelyezés a patinás Blair House-ban, a magas rangú vendégeknek fenntartott rezidencián történt. Az út második részében, Los Angelesbe elnöki különgép szállította a magyarokat, a megérkezéskor pedig a négysávos autópályát lezárták a vendég kocsisora számára. Maguk a megbeszélések tükrözték azt a megbecsülést és bizalmat, amit Antall József politikájával addigra már kivívott magának. Bush elnök személyes szimpátiája a későbbiek során is megnyilvánult. 1992-ig több tucat szenátor és képviselő járt Magyarországon, gyakran más középeurópai látogatással összekötve. Ezzel együtt Amerika 1990-ben még nem gondolta, hogy milyen radikálisan megváltozott a világ, s hogy Közép-Európában új és megbízható szövetségesekre fog lelni. Ahhoz, hogy éljen a lehetőséggel, hogy kiaknázza a győzelmet (Vincere scis, Hannibal, victoriam uti nescis11 – figyelmeztettem hallgatóságomat

Jeszenszky Géza

151


számos alkalommal), meg kellett teremteni egyrészt a teljes bizalmat az „új Európa”, az „új demokráciák” iránt, másrészt érdekeltté kellett tenni Amerikát ebben a térségben. Az új piacokat kereső, emellett pedig az újraegyesült Németország gazdasági erejétől tartó Amerika élt a megnyíló befektetési lehetőségekkel, amelyek az első években Magyarországon voltak a legkedvezőbbek. „1990 és 1998 között az Egyesült Államok 260 millió $-ral segítette Magyarország gazdasági és politikai átalakulását. […] Az amerikai befektetők és üzletemberek döntő szerepet vittek abban, hogy a magyar gazdaságot annyian szemlélték irigykedve. Több mint nyolc milliárd $ értékű beruházás sok tízezer magyarnak biztosított munkát, szakismereteket és tapasztalatokat. […] Több száz amerikai Békehadtest-önkéntes több évi munkájával segítette az átalakulást. Csatlakoztak hozzájuk különféle vallási és egyéb szervezetek.” Így foglalta össze Nancy Brinker nagykövet 2001 végén, röviddel Budapestre érkezése után kapcsolataink alakulását. Az IBM már korábban is jelen volt Magyarországon, de a General Electric, a General Motors, a Ford, a U. S. West, az Alcoa, az Ameritech és sok más nagy és kisebb cég mind 1990 után települt meg Magyarországon. A térség többi országában ez néhány évi késéssel, de ugyancsak megtörtént. A kedvező politikai légkört nagyban előmozdította a Magyarország által kezdeményezett Visegrádi Együttműködés. Erős túlzás ezt amerikai kreatúrának tekinteni, de tény, hogy Baker amerikai külügyminiszter nyomán terjedt el világszerte ez az elnevezés, és egyetlen ország sem fogadta a Hármakat olyan kedvezően, mint Amerika. Az Öböl-háború után a közvélemény figyelme hirtelen megszűnt, azaz ismét a Közel-Keletre irányult, de a gazdasági figyelem nem, sőt felerősödött, mert a stabilizálódó térség nagy lehetőségeket, új piacokat kínált. Rövidesen viszont új tényező: a balkáni borzalmak értékelték fel Magyarországot. Nemcsak földrajzi közelségünk számított, de helyismeretünket és bizalmas körben terjesztett helyzetértékeléseinket, beigazolódó előrejelzéseinket is kedvezően fogadta az amerikai vezetés. A NATO kötelékébe tartozó amerikai AWACS-gépek 1993-tól használták a magyar légteret, majd a taszári repülőtér amerikai használata hazánkat nemcsak politikailag vitte még közelebb az Egyesült Államokhoz, de mindez bő teret kapott a médiában is. A Magyarországon állomásozó, vagy csak pár napos szabadságra ide érkező amerikai katonák a társadalom széles körében nemcsak a „Taszár” nevet tették ismertté, de a befogadó országot is. Mindez nagyban hozzájárult az 1992 óta szorgalmazott NATO-tagságunk megvalósulásához. Az amerikai politika Jugoszlávia felbomlását nem várta, sőt szerette volna megakadályozni, majd növekvő szkepszissel figyelte az európaiak tehetetlenkedését. A cinikus megfigyelők azt mondták: Amerika semmit nem fog tenni a Balkánon, mert ott nincs olaj. Mégis Amerika vetett véget az öldöklésnek, elsősorban humanitárius megfontolásból. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a NATO katonai beavatkozását a közvélemény, mindenekelőtt a CNN kényszerítette ki a tuzlai piacra becsapódó szerb aknák nyomán levegőbe repült emberi testek bemutatásával. A döntéshez persze hozzájárulhatott, hogy Amerika az iszlám világ előtt ezzel bizonyította: Boszniában kész megvédeni egy súlyos veszélybe került iszlám közösséget.12 Nem volt könnyű és gyors folyamat a NATO bővítését elérni, ezt a visegrádi országok összehangolt munkával érték el. 1994 januárjában a prágai Egyesült Államok–Visegrád csúcs fontos lépés volt, de ott még nem sikerült teljesen meggyőznünk az orosz reakciótól tartó amerikaiakat. A kétoldalú orosz–amerikai tárgyalások mellett ehhez végül

Jeszenszky Géza

152


a közép-európaiak aktív diplomáciája és lobbitevékenysége vezetett el. Ennek kapcsán is indokolt megemlíteni az Egyesült Államokban élő közép-európai származásúak szerepét. Nemcsak milliós létszámukkal, hanem kiváló szószólóikkal a lengyelek vitték ebben a vezető szerepet, de jelentős volt néhány magyar szervezet (elsősorban az 1990ben megalakult Magyar Amerikai Koalíció) és egyén tevékenysége is. 1997, a madridi NATO-csúcs után még fontos volt az egyáltalán nem eleve lefutott szenátusi szavazás befolyásolása. Így következett el 1999. március 12-e, amikor három visegrádi ország (Mečiar politikája miatt Szlovákia akkor kimaradt), amelynek sok politikusa és egyszerű polgára kétszáz éve Amerika-barát volt, az Egyesült Államok formális szövetségesévé vált. Ezt az atlantista tradíciót meg kell őriznünk egy olyan Európában, ahol térségünket – csak az elmúlt száz évben is – minden irányból érte agresszió. 1998. október 17-én adtam át megbízólevelemet Magyarország nagyköveteként Clinton elnöknek. Rámutattam, hogy „elődeink részt vettek az Önök Függetlenségi Háborújában, a szecesszionisták ellen vívott polgárháborúban, és ami épp ennyire fontos, a bányákban, a kohókban és a prérin magyarok százezrei járultak hozzá ahhoz, hogy Amerika olyan virágzó lett, amilyennek ma ismerjük. A diktatúrák elől menekülő magyar tudósok jelentős mértékben járultak hozzá az Egyesült Államok védelméhez és műszaki haladásához azzal, hogy komoly részük volt különleges fegyverek, repülőgépek és rakéták létrehozásában, valamint a számítógép feltalálásában és tökéletesítésében.” A fenti tényeket nagyköveti működésem alatt igyekeztem minél jobban tudatosítani az amerikai közvéleményben. Erre jó alkalmat kínált Kossuth Lajos féléves amerikai körútjának 150 éves évfordulója. 1852-ben megjelent legfontosabb beszédeit újra kiadtuk,13 munkatársaimmal és az amerikai magyarokkal együttműködve pedig megszerveztem, hogy az általa felkeresett nagyobb városokban emlékünnepélyekkel idézzük fel azokat az időket, amikor az amerikai közvélemény valóságos Kossuth-lázban égett, és lelkesen támogatta a magyar függetlenség ügyét. Más, frissebb eseményekről is megemlékeztünk, több helyszínen is: az 1956-os forradalomról minden évben (ünnepségek, előadások, konferenciák és kiállítások révén), valamint az 1989–1990-es rendszerváltozás tizedik évfordulójáról. Ezekkel, továbbá számos kulturális rendezvénnyel elsősorban a mai amerikai közvéleményben igyekeztünk ébren tartani és erősíteni a magyarság iránti rokonszenvet. 2000-ben, a koszovói NATO-beavatkozás és a továbbra is forrongó Balkán, valamint a bizonytalan oroszországi helyzet alapján a washingtoni magyar nagykövetség joggal nevezte Magyarországot kulcsfontosságú szövetségesnek. Hungary, a Key Ally in the Heart of Europe volt a címe annak a kis füzetnek, amelyet a 2000-es elnökválasztáskor a vezetésem alatt álló nagykövetség terjesztett a két nagy párt rangos képviselői körében. 2001. szeptember 11. után A terrorista támadás érthetően sokkolta Amerikát, s a közfigyelem tartósan a Közelés Közép-Kelet felé fordult, térségünk leértékelődött. A közép-európai befektetések is lelassultak, a lehetőségek beszűkültek. Az egyes országok szerepét, értékét elsősorban az határozta meg, milyen szerepet vállaltak Irakban és Afganisztánban. Magyarország – a szép szavakon túl – másokhoz képest keveset vállalt, így nemcsak az 1990 óta stabilan

Jeszenszky Géza

153


Amerikára tevő Lengyelország, de Románia, Bulgária, a baltiak és Ukrajna is több tekintetben lekörözte. Nem javította Magyarország megítélését az sem, hogy használt amerikai F-16-osok helyett svéd–brit Gripen vadászgépek beszerzése mellett döntött – éppen 2001. szeptember 10-én. Mindez azonban elsősorban az amerikai politikai elit véleményét befolyásolta, a közvélemény a kisebb országokra csak akkor figyel, ha azokban valami baj történik. Ezen túlmenően, a mai megítélést nagyban meghatározza, hogy a vezető lapok és TV-csatornák említik-e Magyarországot, és miként. Így a valódi vagy vélt szélsőséges jelenségek, a faji vagy vallási türelmetlenség, diszkrimináció kiemelt témák, és e téren időnként érzékelhető valamiféle magyarellenes előítélet. Ez azonban nem meghatározó, múlékony, és megfelelő odafigyeléssel kezelhető, sőt korrigálható, kivált akkor, ha a magyar politika meghatározó tényezői az ilyen ügyekben közösen lép(né)nek fel, és a belpolitikát nem „exportálnák” külföldre. Három éve, az iraki válság kapcsán megromlott Nyugat-Európa és Amerika viszonya. Ekkor az atlantista „új Európa” (így a „nyolcak levele”) egy rövid időre ismét magára vonta Amerika figyelmét és elismerését. Ahogy azonban javul a szövetségesek viszonya, úgy enyészik el ez a rövid helyzeti előny. A kulcs továbbra is a terrorizmus elleni harcban vállalt szerep, itt az egyes országok földrajzi közelsége is számít. Mégis van lehetőség Közép-Európa számára erősíteni pozícióit Amerika szemében, amennyiben az egyes országok, lehetőleg közös álláspontot kialakítva, kiállnak az egységes európai energiapolitika mellett, valamint fellépnek az aktivizálódó orosz politika Amerika által bírált elemeivel szemben. Az Egyesült Államok nem szembeállítani akarja egymással a „régi” és az „új” Európát, de számít arra, hogy a kommunizmustól megszabadult országok jobb irány felé tudják segíteni a jólétben elpuhult nyugat-európaiakat. Egy feléledő „Visegrád” a baltiakkal és a balkáni NATO-tagállamokkal együtt már tényező lehet. Csak remélni tudom, hogy a jövőben Magyarország ebben nem a „gyenge láncszem” szerepét fogja eljátszani. Jegyzetek Jeszenszky Géza: A dunai államszövetség eszméje Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban az I. világháború alatt. Századok, 1988. 4. sz. 648–663. o.; új változata in Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Budapest, 1995, Teleki László Alapítvány, 49–64. o.; Jeszenszky Géza: The Idea of a Danubian Federation in American Thought during World War I. 1988 [1989], Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae, 2–3. Vö. Romsics, Ignác: The Dismantling of Historic Hungary: the Peace Treaty of Trianon, 1920. New York, 2002, Columbia University Press, 75–92. o. (térkép: 181. o.) 2 Romsics, Ignác (ed.): Wartime American Plans for a New Hungary. New York, 1992, Boulder, Colo., Distributed by Columbia University Press, /East European Monographs, No. CCCLIV./ 3 Borhi László: Megalkuvás és erőszak: az Egyesült Államok és a szovjet térhódítás Magyarországon, 1944–1949. Debrecen, 1997, Kossuth Egyetemi Kiadó – MTA Történettudományi Intézet; uő: A vasfüggöny mögött: Magyarország nagyhatalmi erőtérben 1945–1968. [Budapest], 2000, Ister. 4 Ennek legújabb feldolgozása Charles Gati: Vesztett illúziók – Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Budapest, Osiris, 2006. 5 Jeszenszky Géza: Elkerülhető volt-e az 56-os forradalom leverése? Magyar Szemle, 2006. 9–10. sz., 148–159. o. 1

Jeszenszky Géza

154


Bennett Kovrig: Of Walls and Bridges. The United States and Eastern Europe. New York, 1991, 125. o. 7 Büky Barna: Visszapillantás a hidegháborúra. Budapest, Balassi Kiadó, 2001, 299. o. 8 Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Budapest, 2003, Rubicon. Bush látogatásáról lásd 165–167. o. 9 Robert L Hutchings: American Diplomacy and the End of the Cold War, 1989–1992. Baltimore and London, 1997, The Johns Hopkins University Press, IX. o. 10 Uo. XI. o. 11 „Győzni tudsz, Hannibál, a győzelmet kihasználni nem tudod.” 12 Az Antall-kormánynak a délszláv válságban és a NATO-csatlakozásban vitt szerepéről részletesebben írtam az Antall József, a külpolitikus c. tanulmányomban. Lásd Jeszenszky Géza – Kapronczay Károly – Biernaczky Szilárd (szerk.): A politikus Antall József – az európai úton. Tanulmányok, esszék, emlékezések a kortársaktól. Budapest, 2006, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, kivált a 86–97. o. 13 The Life of Governor Louis Kossuth with his Public Speeches in the United States, and a Brief History of the Hungarian War of Independence. Budapest, 2001, Osiris Kiadó. 6

Limes

155


Szvák Gyula

A Putyin-kor és Magyarország

Magyarországnak alighanem a szovjet korszakban volt a legjobb reputációja Oroszországban – bár tudományos egzaktsággal ezt nehéz lenne bizonyítani. A dolog természetéből fakadóan ugyanis ilyen kutatásokat nem folytattak. Az a tévedés különösebb kockázata nélkül kijelenthető, hogy Magyarország általában nem játszott valamiféle jelentős szerepet az orosz történelem folyamán az oroszok számára és az oroszok szemében. Előtörténet Az elmúlt kb. tizenkét század során, amióta az írott források is megerősítik a két nép közötti ismeretséget, az esetek döntő többségében nem volt rendszeres a kapcsolat, nem volt közvetlen a szomszédság.1 A 19. század előtt két jelentősebb eseményt jegyzett fel a történetírás az érintkezések történetéből. Az egyik, Mátyás és III. Iván korabeli kapcsolatfelvétele talán az oroszok számára lett volna fontosabb a tatár fennhatóság alóli felszabadulás és egyúttal a külpolitikai függetlenedés első éveiben.2 II. Rákóczi Ferenc és I. Péter varsói szerződése a magyar szabadságharc egyedüli nemzetközi sikerének tekinthető, tehát a mi nemzeti históriánk becses része. A léptékek közötti különbség azonban már itt pontosan tetten érhető: az európai hatalommá váló orosz birodalomnak a „magyar kártya” csak egy volt a sok közül a kezében, és nem is a legfontosabbak közül való.3 A 19. század jelentős változásokat hoz: ekkor azonban Magyarország már a Habsburg Birodalom, majd a Monarchia részeként tart kapcsolatot Oroszországgal. A Habsburgokat természetesen nem ignorálhatták az oroszok sem, ebből azonban számunkra sok jó nem származott. Sőt, éppenséggel rossz: az 1848–1849-es szabadságharc leverésének emléke sokáig kísértette a két nép viszonyát. Mivel nem lehet célunk az egész előtörténet felidézése, ezért csak arra utalunk, hogy még mielőtt a hivatalos propaganda végleg kitörölte volna a kollektív emlékezetből ezt a „kínos” dátumot, jött 1956. Ez érthetően megint traumatikusabbá tette magyar oldalról a népi tudatot. Bár egyáltalán nem olyan mértékben és olyan mélységben, ahogy azt a rendszerváltás utáni elitek átpolitizálták. Egyáltalán nem feladatunk a kádári szindróma, a Kádár-kor „átlagemberének” vizsgálata, ezért csak jelezzük, hogy a túlélés, a boldogulás vágya és reménye, a pragmatizmus a minden napokban felülírta a nemzeti sérelem kiváltotta, rejtett vagy nyílt szovjetellenességet. Az 1970-es évektől kezdődően szociálpszichológusok sok olyan sztereotípia- és attitűdvizsgálatot végeztek, amelyek között az oroszokhoz való viszony is szerepelt a kérdések között. A Hunyady György által vezetett kutatások nem támasztják alá a megkérdezett

Szvák Gyula

156


magyarok russzó- vagy szovjetfóbiájával kapcsolatos közkeletű vélekedéseket. Az iskolások körében végzett felmérések 1981-ben igen kedvező fényben mutatták az oroszokat, ami – érthetően – 1991-re már jelentősen mérséklődött, ám még mindig nem csapott át az ellenséges sávba. Ami a politikai konjunktúra változásától függetlenül is figyelemre méltó, az éppen az oroszoknak tulajdonított jellemvonások állandósága. A diákok a rendszerváltástól függetlenül is inkább vélték őket hazafiasnak, öntudatosnak, a politika iránt érdeklődőnek, mint jó humorúnak, szorgalmasnak vagy műveltnek.4 Egészen más kérdéseket tettünk fel az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóját közvetlenül megelőzően egy, a TÁRKI által lefolytatott országos, reprezentatív felmérés alkalmával. Itt a válaszok 56%-a az oroszokat jelölte meg a történelmünket legkárosabban befolyásoló népként (a törökök említése 50%-os volt), de pl. az oroszokkal való gazdasági kapcsolatok fejlesztését csak 5% ellenezte, míg a kulturális-tudományos kapcsolatokat még ennél is kevesebb, mindössze 2%.5 Ebből ismételten a magyarok egyfajta pragmatikus, legkevésbé sem ideologikus viszonyulására következtethetünk az oroszok irányában. Hasonló felméréseket orosz oldalon nem ismerünk, így csak a tapasztalati tényeket lehet felsorolni. A 70-es, 80-as években Magyarország a Szovjetunió állampolgárainak vágyott utazási célországa volt, az otthonihoz képest nagyobb szabadsága és gazdag áruválasztéka miatt. Szerettek tehát a „legvidámabb barakkba” jönni, ám ez önmagában még nem jelentette azt, hogy a megítélésünk is egyértelműen pozitív volt. Még a közember is egyfajta irigységgel vegyes kétkedéssel nézett tudniillik a „magyar csodára”, mondván: az nem igazi szocializmus. És ebben igaza is volt. Másrészt viszont a progresszív értelmiség ismerte Lukács Györgyöt és a 60-as évek magyar filmjeit, így valamiféle szellemi avantgárdként tekintett Magyarországra. Ebben a közegben büszkeség volt magyarnak lenni. A rendszerváltást követően ez a számunkra kitüntetett helyzet rövid idő alatt gyökeresen megváltozott. Lehet azon meditálni, hogy kinek a hibájából. (Végső soron a geopolitikáéból.) Az Antall-kormány idején nemzeti érdem kérdése lett az oroszoktól való megszabadulás: először (még a Németh-kormány idején) a nyelvtől, majd a katonáktól, végül az egész szovjet piactól. Ez idő alatt persze az oroszok sem velünk voltak elfoglalva. Ha valami érdekelte őket, akkor az Amerika volt, meg természetesen a saját rendszerváltásuk, amely sokkal inkább igénybe vette – és tönkretette – a lakosságot, mint a magyar. Ebben a kölcsönös érdektelenségben került sor a jelcini korszak leglátványosabb magyar vonatkozású eseményére, amikor is Borisz Jelcin teátrálisan bocsánatot kért ’56ért. Ettől azonban még nem lett jobb a viszony. A Horn-kormány töretlenül haladt előre az atlanti úton, és a gesztusokat is ebben az irányban kívánta gyakorolni. A korszakot az 1998-as nagy orosz pénzügyi krízis zárta le, amely tovább erősítette az oroszokkal való kereskedéssel kapcsolatos szkepszist. Az Orbán-kormány alatt az érdektelenség kifejezetten rossz viszonnyá „fejlődött”. Ebben közrejátszott a Fidesz által vezérelt külpolitika némely ideologikus, populista jellemvonása, amely néhány rossz emlékezetű ügyben kulminálódott. (Ilyen volt a szerbiai bombázások idején az orosz humanitárius segélykonvoj feltartóztatása, vagy pl. a KGB utódszervezetének hírbe hozása a zámolyi cigányok ügyében.)6 Ezekben az években, a fenti esetek kapcsán nagyon rossz volt Magyarország orosz sajtója. Moszkvának nem volt ereje és szándéka megakadályozni a térség államainak csatlakozását a NATO-hoz, de attól még nem örült neki. Egy semleges pozícióhoz mé-

Szvák Gyula

157


retezett semleges viszony illúzióvá vált, és az Orbán-kormány említett „bajuszhúzogató” lépéseire az oroszok is idegesen reagáltak. Ráadásul a magyar vezetés nem fedezte fel, hogy Vlagyimir Putyinnal új korszak vette kezdetét Oroszországban. Ennek első éveiben ugyan az új orosz elnök meglehetős óvatossággal kezelte belső és külső ellenfeleit, ám a magyar külpolitika alakítóinak észre kellett volna venniük azt, hogy 2001. szeptember 11. után a Bush-adminisztráció megváltoztatta orosz politikáját, és ezzel Putyin elnöknek sikerült újra pozícionálnia Oroszországot a nemzetközi mozgástérben. Amikor Medgyessy Péter 2002-ben átvette a kormányzást, Oroszország ideális partnernek számított: hű szövetséges volt a terrorizmus elleni világméretű harcban, tehát bírta az USA támogatását is, és komolyan fontolgatta az Európai Unióval való stratégiai partneri viszony megvalósítását. Egy ezeréves vita látszott megoldódni: Oroszország közeledett a nyugati világhoz, politikusok és politológusok komolyan taglalták az Unióhoz való csatlakozásának elvi perspektíváját. Így hát nem annyira az új magyar miniszterelnök szocializációjából – bár annak is minden bizonnyal megvolt a szerepe –, hanem az európai dolgok logikájából következett, hogy Medgyessy Péter gyökeresen új orosz politikát hirdetett meg. Az előző bő tíz év történéseinek ismeretében nem meglepő módon, Oroszország nem volt még teljesen felkészülve a magyarokkal kapcsolatos irányváltásra. Ez nem valamiféle magyarfóbiával függött össze, hanem szorosan következett az általánosságban vett közép-kelet-európai politikájukból. Sz. Bíró Zoltán részletesen elemzi, hogy a rendszerváltást követően valójában először csak 1997-ben született a térségünkről orosz külpolitikai koncepció: „…1997 februárjában került napvilágra a Kül- és Védelempolitikai Tanács által jegyzett »Kelet-KözépEurópa és Oroszország érdekei« című jelentés. Ez a dokumentum két vonatkozásban is fordulatot sejtetett. Egyrészt jelezte, hogy Moszkva hosszú szünet után ismét fontosnak tartja megvizsgálni a kelet-közép-európai térség fejlődésének politikai és gazdasági perspektíváit. Másrészt, az ekkor jelentkező figyelem számos vonatkozásban vált érzékelhetően mássá, mint amilyen a régió néhány évvel korábbi »első felfedezésekor« volt. Akkor ugyanis a délszláv válságban játszott különleges, nyugati hatalmak által is elismert orosz szerepvállalás késztette Moszkvát arra, hogy az ott elnyert és akceptált nagyhatalmi szerepkör részleges kiterjesztésével kísérletet tegyen a kelet-közép-európai térség integrációs jövőjének alkuba bocsátására. Ez a jelentés viszont mintha már másról szólt volna. Mintha a régió 1997-re már nem csupán mint lehetséges alkutárgy bukkant volna föl az orosz külpolitika terveiben. Mintha végre Moszkvában is észrevették volna: Kelet-Közép-Európa másra is jó lehet, mint hogy csak alkutárgy legyen.”7 Az 1998-as válság azonban ismét zárójelbe tette régiónkat, illetve Oroszország Lengyelországot emelte ki ebből a korábban számára érdektelen sávból – amit Lengyelország regionális (és a gáz-tranzitnak is köszönhető) jelentősége elégségesen magyaráz. A hagyományos történelmi okok, valamint a lengyelek középhatalmi aspirációi (ebbe beleértendő az ukrajnai „színes” forradalomban játszott szerepük is) következtében azonban az orosz– lengyel viszony 2004-re roppant problematikussá vált. Medgyessy Péter már hatalomra kerülése évének végén Moszkvába ment – Horn Gyula 1995-ös útja után magyar miniszterelnökként először –, majd a következő évben újra találkozott Putyinnal. A gazdasági kapcsolatok élénkülésében e vizitek pozitív hatásai hamar megmutatkoztak, olyannyira, hogy még a hagyományosan mostohán kezelt kultúrára is jutott a figyelemből. Döntés született arról, hogy 2004 őszén rendezzenek

Szvák Gyula

158


kulturális előfesztivált a két fővárosban, s a következő évben azt kövesse magyar kulturális évad Oroszországban és orosz kulturális évad Magyarországon. Mivel e sorok írója a kulturális rendezvénysorozatok magyar főkurátora volt, közelről figyelhette a magyar–orosz viszony alakulását. Az oroszok rólunk való vélekedéséről is közeli képet alkothatott, ezért az alábbiakban bővebben időzünk az évadok ismertetésénél. Kulturális évadok Hiller István akkori kulturális miniszter már 2003 végén megbízást adott a szakmai program kidolgozására és egy szakkuratórium felállítására. Ez néhány hét alatt elkészítette az előzetes koncepciót, amely az évad során gyakorlatilag végleges elképzelésként öltött testet. Főbb alapvetései a következőképpen hangzottak. „Az évad koncepciója (célja, üzenete) Az évad jelentősége A rendszerváltást követően a magyar–orosz kapcsolatok minden téren visszaszorultak, jelentőségüket vesztették. Ebben kétségtelenül közrejátszott a történelmi események logikája is, de az elkerülhetetlennél jóval nagyobb károkat okozott jobboldali kormányaink minden geopolitikai-történelmi empátiát nélkülöző keleti politikája. S bár stílusában különbözött az 1994–98 közötti vonalvezetés, érdemi előrelépés ekkor sem történt. Így elvesztettük orosz piacainkat, helyismeretünket, de az orosz fél bizalmát is. Ezzel fordított arányban nőtt ugyanakkor Oroszország nemzetközi presztízse, fordult a nyugati világ figyelme a jelcini sokkot kiheverő és magát újraszervező putyini közép-nagyhatalom felé. E világpolitikai irányváltozást viszonylag hamar érzékelték a kelet-közép-európai országok – az egy Magyarországot kivéve. A kulturális évad jó lehetőséget nyújt arra, hogy e hátrányunkat csökkentsük, és a magyar–orosz viszonyokat új alapokra helyezzük. A legnagyobb hozadéka mindazonáltal nem külpolitikai viszonylatban lesz: a kulturális évad soha vissza nem térő lehetőséget nyújt arra, hogy gyakorlatilag először a magyar történelem során egy értékorientált magyar képet közvetítsünk az oroszok felé, s hogy az orosz kultúra igazi értékeit hozzuk el a magyarországi befogadó közegnek. Erre ugyanis nemcsak az elmúlt másfél évtizedben, de a létező szocializmus kampányszerű, szépítő-elhallgató problémakezelésének időszakában sem volt reális esély. Az évad célja Az oroszországi Magyar Évadnak nem lehet kisebb tétje, mint egyfajta kulturális áttörés (vagy legalábbis annak előkészítése, kezdete), amelynek kulturális hozadékán kívül gazdasági, politikai és nem túlbecsülhető idegenforgalmi hozadéka is kell legyen. A Magyar Évad legfőbb ambíciója az lehetne, hogy Magyarországot kiemelje az orosz szemmel elhanyagolhatónak tekintett közép-európai sáv érdektelen szürkeségéből, szellemi és művészeti kultúrája bemutatásával meggyőzően megkülönböztesse az országot e sávtól.

Szvák Gyula

159


Stratégiai célunk továbbá, hogy megszüntetve-megőrzött értékek kovácsolta új barátságok-kapcsolatok hálóját hozzuk létre. Hogy miközben új kapcsolatokat generálunk, a régiek is újra éledjenek, hogy a magyar és orosz kulturális élet intézményes átalakulása után az új szereplők között új alkotói és szervezeti kapcsolatok jöjjenek létre. És mindennek eredményeként a Magyarország iránti szimpátia is érezhetően növekedjen. Az évad üzenete A rendelkezésünkre álló idő alatt és eszközökkel egy új Magyarország képét kell ismertté és hitelessé tenni az orosz véleményformáló elit és kultúra-befogadó közönség számára. Ez a Magyarország európai és egyben nemzeti identitású, innovatív, kreatív, befogadó és érzékeny mások iránt. Egy Nyugat és Kelet között közlekedő, pluralisztikus, önreflexióval és józan önértékeléssel bíró ország. Ez a Magyarország az oroszok számára egy ismeretlen ismerős, amelyről sok mindent tudnak, de amelyet ilyen nyitottnak és sikeresnek még sosem láttak. Ez Magyarország kultúrájának európai értékeiben, szellemének szabad szárnyalásában, alkotó géniuszainak világra szóló eredményeiben mutatkozik meg Oroszország előtt – és nem az ügyes(kedő) maszekok, különutas (és félúton mindig megálló) reformerek, kényszerpályán mozgó politikusok, hamar ellobbanó forradalmárok korábban ( a brezsnyevi érában) annyira irigyelt típusaiban. Más már ez a Magyarország – de minden megváltozott Oroszországban is. Egy új befogadó közeg joggal várja el, hogy ne a puszta, csárdás, gulyás turista-szentháromság sztereotípiáját sulykolják belé. Miközben a korábban kialakult személyes, intézményi kapcsolatok, az építőtáborok, testvérvárosi csereüdülések, külhoni iskolai tanulmányok közösségformáló élményeitől sem foszthatjuk meg a szálat újra felvenni és tovább gombolyítani szándékozó korábbi ismerősöket. Üzenetünk lényege: a magyar kultúra sokszínű, érdekes, sajátos és világszínvonalú kultúra, mégpedig nem csak általában véve, hanem orosz szemmel nézve is az. A programalkotás alapelvei – Miközben soha szem elől nem téveszthetjük Oroszország specifikumait, azonközben állandóan az lebegjen előttünk, hogy ez az ország egy nagy állam nagy kultúrával. És ebbeli minőségében két fővárosa minden európai érték gyűjtő- és befogadó helye. A világ valamennyi népe és kultúrája számára nagy kihívás és megtiszteltetés, ha jelen lehet Moszkvában és Szentpétervárott. Ezt mi sem láthatjuk másként. Nekünk is csak »termésünk« legjavát lehet ide hoznunk. Gyorsan el kell felejtenünk a régi (»az oroszoknak jó lesz a másodosztályú szabolcsi alma is!«) típusú reflexeket. Csak világsztárjaink és legígéretesebb ifjú tehetségeink számára lehet itt hely. – S még ez sem elég. Feltűnést kell keltenünk, hogy jelen legyünk. Jelen legyünk a moszkvaiak, pityeriek mindennapjaiban, témák legyünk társalgásaikban, vitatkozzanak produkcióinkról. Ehhez kell az állandó média-jelenlét, ami részint technikai-financiális kérdés, de a legmélyén mégis tartalmi. Extravaganciára van szükség. Ha kell, polgárpukkasztásra. Ha kell, össznépi banzájokra, kirakodóvásárra, permanens happeningre. A magas és a profán (népi) kultúra »összeeresztésére«. – Oroszország méretei és regionális sajátosságai miatt, természetesen, az előbb elmondottak így csak a két fővárosra értendők. A perifériákhoz közelítve erősebben hagyatkozhatunk a már ismert tradicionális értékeinkre és játszhatunk a nosztalgikus érzelmek hangszerén – amennyiben a (be)fogadó közeg ilyet igényelne.

Szvák Gyula

160


– A jelenlétnek koncentráltnak kell lennie. Csak néhány vidéki város jöhet számításba az eszközök véges volta miatt. A prioritást itt a már meglévő (történelmi, gazdasági, testvérvárosi) kapcsolatok jelenthetik. (Őshaza, finnugor testvériség, olaj és egyéb magas szempontok, amelyeket egyeztetni kell a Külügyminisztériummal és a helyi orosz vezetéssel.) – Hangsúlyosan kell építenünk az eddigi évadok tapasztalataira a programalkotásban is. A Franciaországban, Olaszországban korábban sikeres projektek nagy valószínűséggel használhatók Oroszországban is. – Nem oktrojálhatunk az oroszokra programokat. A programküldést hosszas egyeztetésnek kell megelőznie. – Az orosz kultúra közegében (a tömegkultúrát is beleértve) az számíthat a sikerre, aki szereti a játékot, a kockázatot, aki vakmerő, mindig elismerést fog kiváltani a bravúr, a huszárcsíny, és mindig megnyerő marad a karnevál fergeteges ünnepi atmoszférája, a játékosság, a komédiázó kedv, a látványosság, a teatralitás. Nem árt szem előtt tartani ezt, az egész év ritmusát, iramát tekintve. Az iram – szükség szerint – fokozható. Ha nem is egy egészen évadon át, de időről-időre a fergetegesig kell fokozni az iramot ahhoz, hogy a magyar kultúra az orosz közegben valóságos (és nem csupán a jelentésekben kipipálható protokolláris) hatást érjen el, tartós nyomot hagyjon, amelyre sokáig emlékezhetnek. – Az évadnak három vagy négy, nagy kronológiai-tematikus program-blokkból kell állnia, amelyek mindegyikének egy kiemelt – ún. „húzós”, monstre, egy-egy városhoz kapcsolódó – esemény vagy rendezvénysor alkotná a gerincét. – A kultúrát az évad programjainak tervezésekor széles, kiterjesztő értelemben kell használni. A »magas« kultúra mellett helyet kell kapnia pl. a mindennapok kultúrájának, a tudománynak, a sportnak, a gasztronómiának, és érdemben kellene foglalkozni a gyermekkultúrával is. – Az első rangú minőség követelményét egy terület puhíthatja kissé fel: a magyar ruszisztika eredményeinek számbavételénél a teljességre kell törekedni, amint megfelelő lehetőséget kell biztosítani az orosz ihletésű vagy tematikájú, esetleg közös műalkotá soknak, könyveknek, produkcióknak is. – A program kialakításának a legszélesebb alapokon kell nyugodnia. Törekedni kell a széleskörű pályáztatásra, a szakmai, művészeti szervezetek véleményének kikérésére.” Hogy mindebből mit sikerült megvalósítani? A hivatalos záróértékelés így fogalmazott. „A nyitó- és záróesemény közötti időszakban összesen – beszámítva a moszkvai Magyar Kulturális Intézet önálló évad-szervezéseit is – 185 magyar kulturális programra került sor Oroszországban. Az előfesztivállal együtt ez a szám eléri a 215-öt. Ez idő alatt a magyar kultúrának több mint 800 képviselője fordult meg orosz földön. Az oroszországi magyar kulturális évadról (az előfesztivállal együtt) legkevesebb 750 cikk, interjú, elemzés, hír jelent meg Oroszországban, és legalább 160 Magyarországon. (Ennyit tudtunk regisztrálni, de különösen az orosz regionális sajtó tudósításai, valamint a legkülönfélébb TV-csatornák és internetes portálok adatai sem mind juthattak el hozzánk.) Ez a megközelítőleg ezres szám nem csak mennyiségileg, de minőségében is komoly érdeklődést jelez…

Szvák Gyula

161


Néhány záró gondolat A tények magukért beszélnek. Az oroszországi magyar kulturális évadot nehéz nem sikeresnek minősíteni. Vass Lajosnak volt igaza, amikor azt mondta, hogy nehéz helyzetekben össze tudunk zárni. Azon természetesen el lehet gondolkodni, hogy miért állnak elő nehéz helyzetek, ám az kétségtelen, hogy a munka dandárjában üzemszerűen működött a Kuratórium, a Hungarofest Kht, a moszkvai Magyar Kulturális Központ és a Minisztérium együttese. Voltak rajtunk kívül álló tényezők is bőven. Kormányátalakítások (mindkét oldalon), minisztercserék, költségvetési megszorítások. Orosz ügyekben jártas emberek számára nem volt titok a partner sajátossága sem. Sokszor kellett emlékeznünk Dmitrij Lihacsovnak, a gorbacsovi éra emblematikus értelmiségijének történetfilozófiai alapvetésére: »a hatalmas kiterjedésű Oroszországban valamennyi reform, valamennyi történelmi átalakulás több erőfeszítéssel járt, több munkát követelt és több áldozat árán valósult meg [mint más államok esetében]«. A több erőfeszítés, több munka, több áldozat maximálisan érvényes volt az orosz évadra is. Így hát az Évad programját menet közben többször kellett módosítani, sőt, a célkitűzések egy részét is. A léptéket pedig nagyon is. Végül mégis egy paradox történésnek köszönhetően tudtunk hűek maradni az Évad-koncepcióban megfogalmazott elvekhez. Orosz partnerünk a költségvetésének lefelezése (harmadolása?) után a saját programjai rovására fedezte fogadásunk költségeit. S ugyan mi is igyekeztünk támogatni saját költségvetésből az ő kulturális bemutatkozásukat, ám mégis felszabadultak források évadunk finanszírozására. Így válhatott lehetővé, hogy végül egy permanens magyar évadot szervezzünk, amely a folytonosságról és a folyamatosságról szólt. Az állandó – megfeszített munkával történő – jelenlétről. A lényegről. Hogy kulturális ottlétünk nem egyszeri és megismételhetetlen volt, hanem ellenkezőleg: szokásszerű és megkerülhetetlen. Letettük névjegyünket Eurázsiában. Nyomokat hagytunk, amelyeken bátran lehet tovább haladni.” A hivatalos jelentések általában eufemisztikus szófűzése ellenére is világos, hogy a nagyra méretezett céloknak csak egy részét sikerült megvalósítani. És nem csupán a pénzhiány miatt. (A minisztériumi etalonnak tekintett angliai évad kb. 800 millió forintnyi költségvetési pénzzel gazdálkodott, és az angliai partnerek további, nagyjából ugyanennyi összeget folyósítottak. Az orosz évad költségvetése 350 millió Ft volt, plusz az ermitázsbeli nagy kiállítás 100 milliója.) Végig érezhető volt ugyanis a minisztériumi vezetés attól való félelme, hogy a nagy országban bármennyi pénz is kevés az érezhető jelenlét eléréséhez, így aztán fokozatosan csökkentették a támogatást. Ez az attitűd nem volt érthetetlen. Számot vetett ugyanis a megváltozott viszonyokkal, azzal, hogy az orosz befogadó közeg már nem a régi. Magyarországot nem ismeri, jó esetben közönyösen viszonyul hozzá, a kulturális áttörést ezért csak óriási anyagi áldozatokkal lehetett volna elérni, amire pedig soha nincs pénz. Valójában egy koncepciózus külpolitikai és kultúrdiplomáciai vonalvezetésnek a magyar évadot egy egységes országimázs-javító kampány részévé kellett volna tennie, amely több érintett tárca közös erőfeszítésén alapult volna. Ilyenfajta gondolkodásnak azonban nincsenek hagyományai napjaink külpolitikájában. Az aggályoknak tehát volt alapjuk. A kétoldalú tárgyalások során napnál világosabbá vált, hogy az évadok ügye számunkra fontos. Az oroszok udvariasan akceptálták

Szvák Gyula

162


ötletünket, de maguk nem tettek hasonló erőfeszítéseket saját évadjuk nagyszabású megvalósítása érdekében. Az ő pénzügyi keretük még a miénknél is szegényesebbnek bizonyult, gyakorlatilag ráment a magyar programok fogadására. A társrendezőkkel folytatott napi aprómunka, eltökéltségünk és kitartásunk vezetett végül oda, hogy lassan ők is saját ügyüknek tekintették a magyar évadot. És természetesen a magyar kulturális kínálat. Az oroszok hívószava kezdetben a magyar operett volt. Majd visszaemlékeztek, hogy Jancsó Miklós, Szabó István és Kocsis Zoltán is hozzánk tartozik. Később rájöttek, hogy Fischer Iván, továbbá a magyar fotó- és bábművészet szintén világszínvonalú. Hogy az orosz értelmiség által oly nagyra tartott Lukács György mellett Bibó István, Hamvas Béla, Szűcs Jenő is az európai szellem legjavát reprezentálják, hogy Kertész Imre, Nádas Péter, Esterházy Péter világirodalmi rangú író. Legvégül mintegy háromszázezer ember látta az Ermitázsban a Bécs–Budapest századfordulós képzőművészeti kiállítást. Persze, nem értünk el áttörést abban az értelemben, ahogy azt az előzetes koncepcióban megfogalmaztuk. De az évaddal mégis megtört a jég. Leraktuk az alapot, amelyre lehetett építkezni, létrehoztunk egy viszonyítási pontot, amely jó előre kijelölte a követendő irányt, és lett egy hivatkozási alap is, amely demonstrálta mindkét fél jó szándékát. „Bezzeg-ország” A 2004-ben még jól érzékelhető orosz visszafogottságot, tartózkodást fokozatosan felváltotta a növekvő figyelem és empatikus hozzáállás. A 2005-ös év szervezési munkálataiban és az évad eseményeinek lebonyolításában már a konstruktív partneri viszony dominált, és végül az évadot 2005 végén mindkét fél kiemelkedő jelentőségűnek értékelte a magyar–orosz kapcsolatok fejlődése szempontjából. Időközben ugyanis komoly változások történtek az orosz külpolitikában, amelyek érintették a magyar–orosz viszonyt is. Természetesen távol áll tőlünk, hogy közvetlen összefüggéseket keressünk a világpolitikai események és a magyar kulturális évad fejleményei között, ám az szimptomatikus lehet, hogy a széles összefüggésrendszer paramétereinek változása milyen módon gyűrűzhet be az élet minden szegmensébe. A Putyin-érában nem a két államfői ciklus közötti határ az elválasztó vonal, hanem már 2003 ősze, amikor Vlagyimir Putyin – az óvatos konszolidáció évei után – elég erősnek érzi magát a határozott belpolitikai fellépésre. Történelmi értelemben az amerikaiak iraki háborújának és az ezt követően egekbe szökő energiaáraknak köszönhette, hogy pacifikálni tudta az orosz hatalmi és társadalmi viszonyokat, majd hozzákezdhetett a lassú külpolitikai hangnemváltáshoz. A baltikumi ex-szovjet köztársaságok konfrontatív magatartása idején Gyurcsány Ferenc, az új miniszterelnök jókor jó mondatokat mondott az orosz nemzeti identitás szempontjából olyannyira fontos II. világháborús ünnepségek idején; sőt, előtte ott volt a magyar kulturális évad moszkvai megnyitásán is, megtette tehát az első lépéseket a gesztuspolitizálás irányában. Ezek után nem volt meglepő, hogy a válasz orosz részről sem maradt el. Putyin elnök a következő év februárjában a szimbolikus politizálás szempontjából szintén fontos sárospataki könyveket visszahozta Magyarországra. Kevés fanyalgás mellett, a magyar lakosság ezt a gesztust honorálta. (Utóbb kiderült, hogy az orosz támogatás nem ártott, de talán még használt is a nem sokkal ezután megvívott

Szvák Gyula

163


magyar választási kampányban.) A bizalom szinte napról napra erősödött. Magam is részese voltam annak a kitüntetési ceremóniának, amelynek alkalmából Vlagyimir Putyin magyar értelmiségieknek Puskin-érmet adott át az orosz kultúra terjesztéséért. Nos, hetekkel azelőtt még az sem volt biztos, hogy kitüntetések adományozására kerül sor, az pedig szinte csak a helyszínen dőlt el, hogy személyesen az elnök nyújtja át őket a Nemzeti Múzeumban. Akkor nem tudtuk, hogy még ennél is jelentősebb dologról van szó: a gázról. Pontosabban, a hozzáértők talán már akkor megsejtettek valamit, amikor Vlagyimir Putyin a Jukosz-üggyel megkezdte az energiaszektor visszaállamosítását, de legalábbis állami ellenőrzés alá vonását. Amikor pedig a „narancsos forradalmat” követően, 2005-ben kitört Ukrajna és Oroszország között a „gázháború”, nyilván mindenki elkezdte a maga megoldás-keresését Európában. Elkezdődött a Déli (előbb Kék) Áramlat versus Nabuccovita,8 amely bizonyos értelemben a mai napig tematizálja az oroszokkal kapcsolatos politikai közbeszédet, s amelynek kapcsán a magyar kormány felváltva kénytelen „gázfogyasztói hűségesküt” tenni mindkét tranzitútvonal mellett. A kárpát-medencei létének teljes történetét nagyhatalmak ütköző zónájában élő magyar államnak persze volt ideje kitanulni a birodalmak közti lavírozás művészetét. Más kérdés, hogy az életfogytig tartó tanulás néha meglehetősen kényszeredett, és a befektetett munka nem mindig hozza meg a kívánt eredményt. Általában véve is igaz, hogy nehéz egyszerre minden irányban szimpatikusnak bizonyulni: az erre irányuló törekvés mindig fenntartásokat és elégedetlenséget szül. A magyar vezetésnek a Déli Áramlat Szküllája és a Nabucco Kharübdisze közötti lélekvesztő hajózása vagy (kevésbé fennkölten szólva) vitustánca az utóbbi időkben nemegyszer kiváltotta az amerikaiak rosszallását. Ez több ízben – példátlan módon – a Népszabadság hasábjain olvasható nyílt dorgálások formájában öltött testet.9 Az oroszok a konzervatívabb diplomácia hívei, ezért véleményüket nem a honi médiában közvetítik. (Más kérdés, hogy ebben a nyugati tulajdonlású és befolyás alatt álló médiumok sem sietnének partnerei lenni.) Így csak a tárgyalások sikeréből vagy sikertelenségéből vonhatunk le következtetéseket. (A „mérkőzés” egyelőre jól áll, hiszen aláírták a magyar szakaszra vonatkozó megállapodást.) Időről időre azonban az orosz sajtóban is értékelik az EU–orosz viszonyt, és ebből mindig visszajelzéseket lehet kapni arról, hogy éppen „hol is állunk”. Szergej Jasztrzsembszkij, EU-ügyekkel megbízott elnöki főtanácsadó például az utóbbi években minden EU–orosz csúcstalálkozó kapcsán szerét ejtette a véleménynyilvánításnak. Roppant figyelemre méltó, hogy 2004 őszén még meglehetősen indulatosan beszélt az Unióba került új tagok, a volt „baráti” országok „hozzáadott értékéről”, amely nem volt más, mint „a primitív russzofóbia szelleme”.10 E kijelentése kapcsán nem nevezte meg ugyan Magyarországot, de nem is vette ki az ex-kommunista országok oroszellenes halmazából. Szűk egy év elteltével, 2005 októberében, Oroszország egyértelműen pozitív partnerei (Spanyolország, Görögország, Ciprus, Olaszország) mellett megjegyezte: „sok a pozitívum a Magyarországgal és Szlovákiával való kapcsolatokban”.11 2007 elejére aztán még előrébb kerültünk a rangsorban: „kifogástalanok a kapcsolatok Olaszországgal, Spanyolországgal, Németországgal, Görögországgal, Magyarországgal, Szlovákiával, Csehországgal”.12 Mindebből kétségtelenül az a benyomásunk támadhat, hogy a magyar külpolitika sikeresen oldotta meg az általánosságban a geopolitikai helyzetünk, konkrétan pedig az energiafüggőségünk okozta beszorítottságunk kezelésének problémáját: az EU-n

Szvák Gyula

164


belül megtaláltuk a szintén lavírozó, különmegállapodásokban érdekelt támogatókat, az oroszok honorálták erőfeszítéseinket, és az USA-val kapcsolatos stratégiai szövetség demonstrálása is mindig megtörtént. Gyurcsány Ferencnek valóban sikerült meglelnie a közös hangot Vlagyimir Putyinnal. Ezt a szűk körű tárgyalásokon résztvevők mind megerősítik. Ennek is köze lehet ahhoz, hogy a kapcsolatok 2007 elejéhez képest is javultak az elmúlt időszakban: kormányközi konzultációra (egy kvázi közös kormányülésre) került például sor 2007. december elején Budapesten, ami egy igazán meghitt forma a diplomáciában. Ezt követte idén februárban a Déli Áramlat magyarországi szakaszáról szóló szerződés aláírása, Putyin elnökségének egyik utolsó nemzetközi aktusaként. A viharos gyorsasággal és körülmények között megkötött megállapodás néhány részlete ugyan még mindig nem ismert, de az nyilvánvaló, hogy ez jelenti a kapcsolatok tetőpontját. Magyarország ugyanakkor nem őrizheti meg sokáig a „bezzeg-ország” státusát. És nemcsak azért, mert maga is idegenkedik/iszonyodik ettől a besorolástól. Ebből a szempontból egyébként roppant tanulságos lenne a magyar diplomácia – mondjuk – utóbbi fél évtizede mozgásainak vizsgálata. Tudományos eredményekre ne számítsunk, ugyanis az igazán autentikus érintettek erről (szakmájuk szabályai szerint) nem nyilatkozhatnak. E sorok írójának, mint a diplomáciai történések perifériáján mozgó, érintett szemtanúnak, természetesen megvannak a maga benyomásai. Az általános trend persze világos és megkérdőjelezhetetlen: a magyar–orosz kapcsolatok javulása. A napi munkában azonban ez gyakorta úgy tűnik fel, mint az „atlantisták” és „moszkoviták” állandó harcának eredője. A „húzd meg, ereszd meg” típusú állandó taktikázás, minden orosz vonatkozású „gesztus” patikamérlegre tétele abból a szempontból, hogy nehogy az amerikaiak túl soknak találják. Meg Brüsszelnek is megfeleljen. (Ennek egy jellegzetes esete volt a finnugor népek szaranszki kulturális fesztiválján való részvételünk kérdése 2007 júliusában. Mértékadó körök sokáig riogattak azzal, hogy Gyurcsány Ferenc találkozója Putyinnal „rossz üzenet” lenne, hiszen az észt elnököt nem hívták meg. Nos, a 2008-ban, Hanti-Manszijszkban megrendezett világkongresszusra meghívták. Botrányos beszédével ismét oktalanul konfrontálódott a vendéglátókkal, miközben a finn elnöknő és a magyar köztársasági elnök a kooperációra helyezte a hangsúlyt. Végül a magyar miniszterelnök mégis elment Szaranszkba – és „nem lett baj belőle”.) Ebből erednek aztán az olyan kompenzációs megoldások, amelyek az ország lehetőségeihez, geopolitikai helyzetéhez képest túlméretezettek (koszovói állásfoglalás, afganisztáni szerepvállalás). Ez meg az oroszokban ébreszthet ismét bizalmatlanságot. A fentiekben már részletezett történelmi okok miatt, ez a libikókázás persze elkerülhetetlen. Valamiféle cselekvési konzisztencia azonban elvárható lenne a magyar külpolitika művelőitől. Az is igaz, hogy mostani szerepünket ezzel együtt sem tudnánk hosszú távon tartani. Az orosz–lengyel viszony várható javulásával az oroszok figyelme ismét elsősorban a lengyelekre fog összpontosulni térségünkben. Geopolitikai és piaci jelentéktelenségünket érdemben nem tudjuk az oroszok szemében megváltoztatni. Annál fontosabbak a relatív súlyunkat ideig-óráig (jobb esetben akár hosszabb távon) megnövelni képes diplomáciai gesztusok. E tekintetben (is) lenne mit a finnektől tanulnunk.

Szvák Gyula

165


Tovább a „baráti” úton Összefoglalóan és az orosz külpolitika irányvonalára fókuszálva, a következőkben ragadhatók meg a rendszerváltást követő idők magyar–orosz kapcsolatai. A Putyin előtti Oroszország – akárcsak Közép-Kelet-Európa – a Nyugat (elsősorban az Egyesült Államok) kegyeiért versengett. Amikor a reményekben csalatkoznia kellett és az oligarchák szabdalta ország már romokban hevert, a nemzetközi presztízsét elvesztett egykori nagyhatalom a tekintélye utolsó morzsáiért harcolt külpolitikailag. Ebben a küzdelemben a NATO-ba, majd az Európai Unióba siető térségünk csak a Nyugattal kötendő jobb alkupozíciók eszközeként jött számításba. A boszniai háború és a szerbiai bombázások idején ez a másodrendű szerep kifejezetten ellenséges viszonnyá változott. 2001. szeptember 11. után a feszültségek egyrészt enyhültek, másrészt a régió már annyit sem szerepelt az orosz sajtóban, mint amikor szidni lehetett neofita túlbuzgalmáért. (Az ukrán „színes forradalom” idejéig ez alól a lengyelek kivételek voltak.) A belpolitikai konszolidációt követően az ország nemzetközi szerepének újrapozícionálását megkezdő Putyin bonyolult, „energia-alapú” külpolitikai manőverbe kezdett. Az orosz médiában egy ideig még egyneműen „lerusszofóbozták” az egykor „baráti”, most új uniós tagállamokat, majd ebből a körből – Szlovákiával és Csehországgal együtt – lassan kivették hazánkat. A térséget mintegy kettéosztották Nyugat-Közép-Európára és Észak-Közép-Európára (a lengyel–balti régióra). Persze ehhez kellettek „társak” is: a balti ex-szovjet államok veszekedő partnereknek bizonyultak, államközi viszonyuk ezért az akció–reakció törvény szabályai szerint alakultak. Másrészt viszont, a többi térségbeli ország igyekezett modus vivendit találni az energia-kihívás által átrendezett új nemzetközi erőtérben. Ebbéli igyekezetüket az orosz fél számos gesztussal honorálta. Ebbe a sorba illeszkedett a sárospataki könyvek visszaszolgáltatása, a magyar–orosz kulturális évadok megrendezése, a közös kormányülés (amelyen például határozatot hoztak a magyar–orosz kulturális, oktatási és tudományos kormányközi bizottság felállításáról). Csehországnak az amerikai rakétapajzs ügyében játszott szerepe Magyarországot még jobban felértékelte: megítélésünk igen kedvező mind az orosz hivatalos politikában, mind a sajtóban. Ez rövid távon aligha fog megváltozni. Gyurcsány Ferenc (végső olvasatában leleményes) „Nabucco-politikája” a garancia arra, hogy a szocialista kormányzás időszaka alatt a magyar–orosz kapcsolatok nem romlanak. Ez Moszkvának sem állna érdekében, ezért Oroszország nemzetközi kapcsolatrendszerében elfoglalt előkelő helyünk az állandósult atlantista hűségdemonstrációk ellenére is megmarad. Persze „dobogós helyezésre” még egy par excellence „moszkovita” kormány esetén sem számíthatnánk. Ettől persze nem kell félnünk, annál inkább attól, hogy egy esetleges jobboldali kormány minden bizonnyal újraírná a magyar–orosz viszonyt. Gyanítjuk azonban, hogy csupán a gesztuspolitizálásban. Energiabiztonsági kérdéseket ugyanis nem lehet zsigeri, vagy – ami talán még rosszabb – ideológiai alapon megoldani. Márpedig a kiegyensúlyozott magyar–orosz kapcsolatok Magyarország nemzeti érdekét képezik. Legfeljebb nem kell „barátiaknak” nevezni őket.

Szvák Gyula

166


Jegyzetek Részletesen lásd Szvák Gy. (szerk.): A magyar–orosz kapcsolatok tizenkét százada / Dvenadcaty sztoletyij vengerszko–russzkih otnosenyij. Budapest, 2005. 2 Géresi K.: Hunyadi Mátyás magyar király diplomácziai összeköttetései III-ik Iván Vasiljevics orosz czárral. Századok, 1879. 3 Szvák Gy.: Két magyar–orosz történet. Élet és Irodalom, 2007. szeptember 7. 4 Részletesen lásd Hunyady Gy.: Sztereotípiák a változó közgondolkodásban. Budapest, 1996, 114. o. 5 http://www.russtudies.hu/Aindex.php?menu=4&lang=h&hirid=24 6 Lásd részletesen Sz. Bíró Z.: Távol Oroszországtól. Adalékok az Orbán-kormány Oroszországpolitikájához. 2000, 2002. július–augusztus, 29–40. o. 7 Uő: Oroszország és Közép-Kelet-Európa. Az Elemző, 2008. 1. sz. 18.o. 8 A probléma alapos összefoglalását adja uő: Nabucco avagy Kék Áramlat. Élet és Irodalom, 2007. március 23.; uő: A Déli Áramlat és a Nabucco. Nemzet és Biztonság, 2008. 4. sz. 23–29. o. 9 Vö. Népszabadság, 2007. szeptember 14., 2008. február 26., 2008. március 18. 10 Nyezaviszimaja, 2004. 11. 17. 11 Nyezaviszimaja, 2005. 10. 03. 12 http://www.2tw.ru/news/Sergei-JaST2/ 1

Limes

167

Tankönyvek magyarságképe

Heike Christina Mätzing – Vitári Zsolt

Az NDK és az NSZK történelemés földrajztankönyveinek magyarság- és Magyarország-képe*

I. Magyarország képe az NDK történelem- és földrajztankönyveiben I.1. Politikai keretfeltételek A többi szocialista országhoz hasonlóan, 1989–1990-ig a tanterv a Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) is törvényi erővel rendelkezett, és Rügentől Zwickauig minden tantárgy s minden osztály számára egyetlen, kötelezően használandó tankönyv létezett. A történelemtanításnak lényeges ideológiai funkciója volt, mivel az NDK-t, második német államként, a marxizmus-leninizmus alapján a történelem segítségével akarta legitimálni. Ennek megfelelően így fogalmazott a tanterv. „A történelemtanítás a múltbéli történések konkrét ábrázolását a nézetek fejlődésével alapvető összefüggésekbe és a történeti folyamat törvényszerűségeibe ágyazza. […] A Német Demokratikus Köztársaság születését és fejlődését a szocialista világrendszer kialakulása és fejlődése részeként, a teljes német történelem eddigi csúcspontjaként ragadja meg. A tanulókban tudatosodik, hogy a német szocialista állam mélyen a német történelemben gyökerezik […].”1 A múlt értelme, lényege, lefolyása és célja ennek megfelelően a marxista-leninista történelemelméleten alapult. Eszerint a német történelem törvényszerűen az NDK megalapításába torkollott. A szocialista rendszer összeomlásával azonban az NDK is bukásra volt ítélve, és ebben különbözött a keleti blokk minden más államától. Ez magyarázza a Németország Szocialista Egységpártja (NSZEP) vezetésének merev, elhárító magatartását mindennemű reformmal szemben, s főleg a történelemhez való viszonnyal kapcsolatban. Közvetlenül az államalapítást követően, az NDK történeti képe az ún. „két vonal koncepción” alapult. Eszerint a második német állam hivatalosan a német történelem „haladó hagyományait” testesítette meg, míg a Németországi Szövetségi Köztársaságnak (NSZK) tulajdonították a „reakciós” örökséget. Az NDK önmegbizonyosodása ebben az időszakban majdnem kizárólag a forradalmak és a munkásmozgalom alapján ment végbe, amihez azon igény kapcsolódott, hogy pozitív ellenképet írjanak a hagyományos * Készült az MTA – PTE „Magyarország, Európa és Ibero-Amerika” Kutatócsoport támogatásával.

Heike Christina Mätzing – Vitári Zsolt 168


német nemzeti történelemmel és annak az „uralkodó osztály” általi meghatározottságával szemben. Ez a konstrukció – a megváltozott politikai keretfeltételek hatására – nagyjából a hatvanas évek közepétől jelentősen korrigálódott. Az új nyugatnémet (a nagykoalíció 1966-os megalakulása óta kirajzolódó) keleti politika hatására az NSZEP vezetése első lépésben feladta a „német nemzet megosztottságának elvét”. Az 1968-as alkotmánymódosítás szerint ettől kezdve a „német nemzet szocialista államaként” határozta meg magát, hogy azután 1974-ben a közös nemzetre vonatkozó utolsó hivatkozásokat is töröljék. Az alaptörvény első cikke most már csak a munkások és parasztok szocialista államáról” szólt.2 Már nem a német történelem progresszív részéről volt szó, hanem egy átfogó „szocialista nemzeti történelemről”. Ezt az elvet követte a tanterv is, amelyet a hetvenes évek végétől minden tantárgyra és osztályra kidolgoztak, és 1988-ban a tankönyvek új generációjával együtt be is vezettek. A nemzetközi látásmód helyére szinte kizárólag a Németországra koncentráló szemlélet lépett, amely azonban már nemcsak a forradalmakat helyezte középpontba, hanem például az uralkodó személyiségeket is. Amikor két évvel később leomlott a berlini fal, a reformmű elavulttá vált, mert az NDK minden oktatási anyagát visszavonhatatlanul kivonták a forgalomból. I.2. A történelemtankönyvek Magyarország-képe A „politechnikai iskolák” 1988-as tanterve alapján a tananyag az ötödik osztályban az őstársadalomtól a rómaiakig, a hatodikban a rómaiaktól és germánoktól a 15. század végéig, a hetedikben a reformációtól a munkásmozgalom kezdetéig, a nyolcadikban az 1848–1849-es forradalomtól az 1918. novemberi forradalomig, a kilencedikben az októberi orosz forradalomtól az NDK alapításáig terjedt, a tizedik osztályban pedig kizárólag az NDK/NSZEP 1946 utáni történetével foglalkoztak.3 Hasonló tagolásúak voltak a régebbi tantervek is. A magyar történelemnek alig jutott szerep. Már az 1969-es előírásokban is csupán utalásokat találunk a nyolcadik osztály számára, hogy Magyarországgal „az 1848. tavaszi forradalmi megmozdulás kezdete”4 kapcsán, illetve a tizedik osztályban „a »hidegháború politikájának« védelmezői által elszenvedett jelentős csapások áttekintése” végett foglalkozzanak. Ezen időszak marxista-leninista értelmezési mintája az 1956-os forradalmat általánosan elbukott „ellenforradalmi puccskísérletnek” nevezte.5 A tankönyvben a téma szűk fél oldalt foglalt el, képpel együtt. „A magyar gazdaságban erős elosztási aránytalanságok léptek fel, amelyek ellátási nehézségekhez és a lakosság elégedetlenségéhez vezettek. A Magyar Népköztársaságban a szocializmus felépítése kapcsán megmutatkozó fejlődési nehézségek a nemzetközi reakció szemében alkalmasnak láttatták a helyzetet arra, hogy a társadalmi változásokat visszafordítsák. A NATO-nak a szocialista országok elleni előbástyájává akarták átalakítani Magyarországot. Fasiszta bandák, fegyverek, uszító propagandaanyagok becsempészése segítségével s a »Szabad Európa« Rádió antiszocialista jelszavainak szüntelen terjesztése révén aktívan támogatták Magyarországon a szocializmus belső ellenségeit, és egy ellenforradalmi megmozdulást készítettek elő. Különleges szerepet játszottak ennek során a »demokratizálásra« és »decentralizálásra«, vagy a »magyar nemzeti kommunizmusra« vonatkozó követelések, amelyeket hamarosan antikommunista jelszavakkal is kiegészítettek. 1956 októberének végén lezárultak a fegyveres felkelés végrehajtásának előkészületei. Budapesten és más



helyeken az ellenforradalmi bandák véres terrorba mentek át a kommunisták és az állami funkcionáriusok ellen. A Kádár János vezetésével november 3-án megalakult új kormány határozott vezetésével Magyarország osztálytudatos munkásai véget vetettek az ellenforradalomnak. Ebben a magyar kormány kérésére hatásosan segítették őket a szovjet hadsereg országban állomásozó erői.”6 Nem lett sokkal jobb a helyzet az 1988-as tantervi reform után sem. A hatodik osztályos tanterv előírta, hogy a tanulóknak el kell sajátítaniuk a „királyi hatalom erősítéséről, a magyar hódítók visszaveréséről és I. Ottó kulturális teljesítményéről” szóló tudást.7 A 955-ös lechfeldi ütközet évét megjegyzendő évszámként említi a tanterv, amely a középkori Magyarországot csak marginálisan kezeli, még ha ellenségként is. A későbbiekben azonban már ez sem érhető tetten. Magyarország a soknemzetiségű Habsburg-állam részévé vált, és önálló történelemmel csak a kilencedik osztály végén jelent meg ismét.8 Ez a tankönyvekben nagyjából 12 sorban, valamint Kun Béla képében csapódott le.9 Az 1956-os felkelés interpretálása sem változott jelentősen. Továbbra is megmaradtak a merev „reakciós” és „forradalmi” osztályharcos sémánál. Csupán az állapítható meg, hogy erősebben kötődött az ábrázolás a tényekhez, és érzelemdúsabb nyelvezetet használtak. Most már azt is olvashatjuk, hogy „a felfegyverzett szélsőjobboldaliak megostromolták a pártirodákat, üzemeket és rendőrőrsöket […], kommunistákat és becsületes hazafiakat kínoztak meg, és egyedül Budapesten egy hét leforgása alatt 308 embert barbár módon meggyilkoltak”.10 A témától függetlenül, magasabb „ténysűrűség” és nagyobb érzelmi telítettség társult az új tankönyv-koncepcióhoz. Az európai történelmet is érintő események az NDK hivatalos történeti képében egyszerűen nem jelentek meg. Ez vonatkozik a magyar múltra is: a honfoglalás, Szent István, a kereszténység felvétele, a törökellenes háborúk, a kiegyezés vagy akár a trianoni szerződés, illetve Magyarország második világháborús szerepe hiányzott. Hasonló megállapítások vonatkoznak azonban más térségekre, államokra is, így Skandináviára, Bulgáriára vagy Romániára. I.3. A földrajzkönyvek Magyarország-képe Az NDK földrajzoktatása a „közelebbitől a távolabb felé haladás” földrajzi elvét követte. Az ötödik osztályban az NDK, a hatodikban Európa, a hetedikben a Szovjetunió és Ázsia, a nyolcadikban Afrika és Amerika, a tizedikben pedig gazdaságföldrajz volt a tananyag. Utóbbi alapvetően az ezt megelőző anyag elméleti elmélyítését képezte – s ezáltal a marxista-leninista elmélet elmélyítését –, mégis „gazdaságföldrajznak” nevezték a tantárgyat. A természetföldrajznak e felfogás szerint nagy jelentősége volt, míg a kultúrföldrajzzal alig foglalkoztak. 1975-ben a hatodik osztály anyaga különbséget tett kapitalista és szocialista országok között. E tagolás kritériumai a (közös) természeti adottságok voltak, úgy, mint felszíni formák, klíma és vegetáció, valamint a szocialista termelési viszonyok. A ténylegesen adott természeti tértagolást viszont nem mindig vették figyelembe. Magyarországot Romániával, Bulgáriával, Jugoszláviával és Albániával együtt tizenegy óra keretében tárgyalták.11 Magyarország esetében a súlypontokat a gazdaság tér-tagolódása, a bauxitelőfordulás és az alumíniumipar jelentették. Az 1975-ös tankönyv Magyarországnak öt oldalt szentelt, három fotóval és két térképrészlettel. Különös jelentőseget kapott Buda-



pest, amelyet nemcsak gazdasági vonzásterületként tárgyaltak, hanem „Európa egyik legszebb városának” neveztek.12 Az 1988-as tantervi reformot követően sem a tartalmak és az anyageloszlás, sem pedig a természeti, illetve gazdaságföldrajzi megközelítés alapelve nem változott. Mindazon által – a történelemoktatáshoz hasonlóan – itt is sokkal érthetőbbek voltak az ábrázolások; olykor-olykor óvatosan áttetszett a kultúrföldrajzi látásmód is. A képanyag erősen megnövekedett, ami többek között odavezetett, hogy a Magyarországgal kapcsolatos rész terjedelme kilenc oldalra emelkedett.13 Tartalmilag is mutatkozott kisebb változás, így például Magyarország földrajzi besorolásánál. Míg az 1979-es tanterv „DélkeletEurópa szocialista országai”14 közé sorolta hazánkat, addig az 1989-es tankönyv szerint Magyarország „Európa központjában” helyezkedik el.15 Újdonságot jelentettek a nemzeti kisebbségekre, illetve a magyar nyelv eredetére vonatkozó utalások.16 Eszerint „a magyarok az i. sz. 9. században érkeztek a Kárpát-medencébe”.17 A történelemtankönyvben hiányzott az erre vonatkozó információ. A Magyarországról kialakult képet a földrajztankönyvekben már a tantervi reform előtt is alapvetően az erős gazdaság képe határozta meg; központi szerepet játszott ebben a nehézipar és a mezőgazdaság. Az új kiadásban azonban már a turizmus foglalta el az uralkodó helyet, még Budapest és vonzáskörzete tekintetében is, amelyet több mint egy oldalon taglaltak, és egyértelműen kiemeltek. „Földrajzi fekvése és számos nevezetessége révén Budapest és a tőle északra elhelyezkedő Duna-kanyar, ahol a folyó a hegyek között széles ívet ír le, az ország legjelentősebb idegenforgalmi központja. Különlegességet képeznek a százat is meghaladó számú, forró vizű források. A város több pontján gyógyfürdőket és -szállókat létesítettek, amelyekben magyar és külföldi vendégek keresnek gyógyulást.”18 További egy oldalt szántak a „Magyar Köztársaság turisztikai központjainak”, melyeket a szerzők – a nyelvileg különben nagyon száraz NDK-könyvekhez képest – szinte lelkesítő duktusban írtak le. (Szóltak például a „természeti szépségekről és a kiváló vízisport-lehetőségekről”.)19 Itt található az a két kép (a tízből), amely a Magyarországhoz leggyakrabban társított sztereotípiát jeleníti meg: a pusztát gémeskúttal.20 Még ha a szöveg utalt is arra, hogy a hortobágyi pásztorélet már a múlté, ezek a motívumok, amelyek a régi kiadásban egyébként még teljességgel hiányoztak, bizonyos mértékben az idegenforgalmi reklámra emlékeztettek.21 Ehhez jól illeszkedik, hogy a termálfürdőket is nagy jelentőséggel emelték ki, földrajzi megoszlásukat térképen lehetett nyomon követni.22 A nehézipar – kétoldalnyi terjedelmével – ebben a könyvben is megőrizte a magyarságkép szempontjából prominens helyét. Ez azonban nem leplezheti, hogy a tíz ábrából csak hármat szenteltek ennek, míg a többi inkább városi látképeket és tájakat mutatott be. (A régi tankönyvben a nyolc kép közül négy ábrázolt ipari motívumot, miközben a turizmushoz nem tartozott kép.) Ezek arra utaló jelek, hogy a tantervi reform után egyértelműen a szocializmus „szép arcának” kellett előtérbe kerülnie.



I.4. Összegzés Ha mindkét tantárgy könyveit összehasonlítjuk egymással, akkor megállapíthatjuk, hogy Magyarország a földrajzkönyvekben egyértelműen nagyobb és pozitívabb figyelmet kapott, mint a történelemtanítás könyveiben. Ennek oka elsősorban az eltérő legitimációs kényszer volt. A marxista-leninista történeti kép „Prokrusztész-ágya” a történetírásra és tankönyveire messze szorosabb bilincseket kényszerített. A földrajzi tankönyvekben ezzel szemben a szocialista tervgazdaság sikereinek képe dominált, amit a korábbi könyvek a nehézipar és a mezőgazdaság, az újabbak viszont elsősorban a turizmus példáján mutattak be. A helyenként útikönyvre emlékeztető 1989-es földrajzkönyv még azt is sejtetni engedte, hogy ezt a stílust tudatosan választották, talán azért, hogy a tanulókban kedvet ébresszenek ahhoz, hogy saját szemükkel győződjenek meg a szocialista testvérország érdemeiről. Röviddel e könyvek bevezetése előtt azonban éppen Magyarország lett a szocialista rendszer „töréspontja”. II. Az NSZK történelem- és földrajztankönyveinek magyarság- és Magyarországképe Németországban járva a magyarok általában azt tapasztalják, hogy Magyarország a mai napig szimpátiának és érdeklődésnek örvend. Mindez leginkább annak tudható be, hogy az ország a hidegháború éveiben a megosztott Németország legfőbb találkozóhelye volt, s főleg annak, hogy az 1989-es határnyitással az akkori magyar kormány hozzájárult az NDK összeomlásához és a német egység létrejöttéhez. Mindez a mai iskolai generáció számára viszont már nem képezi az országról kialakuló kép részét, és az érdeklődés erőteljesen megváltozott. De vajon mit tudtak s tudnak rólunk az egykori és mai német diákok és felnőttek a változó szimpátián túl? Vajon milyen szerepük volt és van a tankönyveknek az országról kialakult kép alakításában? Az egykori és mai Németországi Szövetségi Köztársaság esetében a tankönyvkutatás nem egyszerű vállalkozás, mivel a kultúra és az oktatásügy nem szövetségi, hanem tartományi feladatkört jelent, s ebből következően – minden hasonlóság ellenére – különböző oktatási szisztémákkal és tankönyvállománnyal kell szembesülnünk. Ezt a sokféleséget a tankönyvek esetében tovább erősíti, hogy több kiadó kiadványa van használatban. Kézzelfogható eredményhez tehát alapos vizsgálatra van szükség, még akkor is, ha nem alkalmazzuk a klasszikus tankönyvelemzési módszer adott esetben „négyzetcentiméterre vetített” terjedelemelemzését. Mindenesetre fontos, hogy a magyar történelem megjelenése miként viszonyul a közép-kelet-európai történelemhez, illetve a világtörténelem tárgyalásához. E tagoltság következtében akkor juthatunk megalapozott eredményhez, ha nemcsak a tartományi és általános kiadású könyveket vonjuk be vizsgálódásunkba, hanem különbséget teszünk az egyes iskolatípusok között (Volksschule, Hauptschule, Realschule, Gymnasium), illetve kutatásunk az időben való változást is figyelembe veszi (kontinuitás és diszkontinuitás). Forrásként elsősorban a történelem-, illetve földrajztankönyvek szolgálnak, de a későbbiekben nem lenne érdektelen az irodalomtankönyvek vizsgálata sem.



A kutatás kezdetén az alábbi hipotézisekből indultunk ki. 1. Valószínűsíthető, hogy a tartományok és a tankönyvek sokszínűsége mellett nem fog kirajzolódni egy egységes Magyarország-kép. 2. Feltételezhető, hogy elsősorban azon tartományokban jelenik meg erőteljesebben Magyarország és a magyar történelem a tankönyvekben, amelyek földrajzi helyzetük vagy történelmi kapcsolódásuk révén közelebb állnak Magyarországhoz. Így főleg Baden-Württembergben, Bajorországban és Szászországban. 3. Kevésbé fogunk információkat találni a magyarságképhez, mint a Magyarországképhez. 4. A német tankönyvekben nem fog kibontakozni a magyar történelem korszakokon átívelő fejlődése. 5. Valószínűleg csak azok a mozzanatok képeződnek le a német tankönyvekben, amelyek a német történelemhez való kapcsolódásuk miatt fontosak. 6. Előfordulhat, hogy a Magyarországgal kapcsolatos említések nem helytállók, vagy pedig más szemszögből tekintenek a magyar történelemre, mint itthon. Utóbbi esetben viszont ezek pozitív módon járulhatnak hozzá a mitikus magyar történelmi konstrukciók lebontásához. 7. Az évtizedek során változtak az országról alkotott képet befolyásoló tartalmak. A régi tankönyvekben több, a maiakban – a didaktikai szemléletváltás következtében – kevesebb információt fogunk találni Magyarországról és a magyarságról. A különböző iskolatípusokhoz tartozó tankönyveket figyelembe véve, több mint 900 történelemtankönyv és majdnem ugyanennyi földrajztankönyv képezte vizsgálatunk alapját. Szignifikáns viszont azon tankönyvek száma – különösen a földrajzkönyvek esetében, ahol Európa csak egyetlen tanévben képezi a tananyagot –, amelyek semmiféle tartalmat nem közvetítenek Magyarországról. A vizsgálat eredménye ezért összesített eredmény, vagyis az összes vonatkozó tankönyvben található információk maximuma, amely ilyen szinten csak nagyon kevés tankönyvben, illetve tankönyvcsaládban érhető el. Az itt bemutatottnál tehát jóval kisebb mennyiségű információ jut el Magyarországról a német diákokhoz. A könyvek tartalmi elemzésénél részben feleslegesnek, részben pedig lehetetlennek tartottuk, hogy a hivatkozásokban minden egyes megvizsgált tankönyvet idézzünk. Ezért a hivatkozásokban megadott könyvek csak egy-egy példát jelentenek a hivatkozott tartalomra. Első lépcsőben egy különleges, nálunk ilyen formában nem létező iskolatípus, a felső iskola (Hauptschule), illetve az iskolatípushoz nem kötött tankönyveket elemezzük. A Hauptschule a legkisebb presztízzsel bíró iskolatípus, az 5–10 osztályokat öleli fel. Vagyis e tankönyvek vizsgálatából leginkább arra deríthetünk fényt, hogy a legalacsonyabb iskolai képzettség megszerzésekor milyen kép formálódhat ki Magyarországról a diákokban.



Csata a Riade folyónál (933) Forrás: Geschichte. Lehrbuch für Klasse 6. Volk und Wissen Volkseigener Verlag, Kelet-Berlin 1989, 76. o. Egy erődített város ostroma. A király ellentámadásra szólítja fel katonáit. (Illusztráció a Makabeusok könyvéhez. Kézirat St. Gallenből, ca. 930. Leiden, Egyetemi Könyvtár)

A magyarok és a normannok hadjáratai Forrás: Geschichte 2. Ausgabe C. List – Oldenbourg, München 1985, 8. o.

A magyarok elleni csata (955) Forrás: Nett, Benedikt: Aus deutscher Vergangheit. Ein Arbeitsbuch für Geschichte Ludwig Auer, Donauwörth 1954, 36. o.



II.1. Magyarország és a magyarság időbeli elhelyezése Minden előzetes szerény várakozásunk ellenére, azzal a meglepő jelenséggel találkoztunk, hogy az 1100 éves európai magyar történelem német szempontból legmeghatározóbb momentumát a Magyarországon pozitív jelentéstöbblettel rendelkező, „kalandozások” névvel illetett eseménysorozat jelenti. Ez szinte minden tankönyv elmaradhatatlan részét képezi. Mivel a német területek e kalandozások elszenvedői voltak, nem lepődhetünk meg azon, ha a német tankönyvek nem dicső és hősies tettként közvetítik eleink „diadalait”. Itt nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy ezek az események azért kerülnek be a mai napig a német tankönyvekbe, hogy kevésbé pozitív fényben lehessen feltüntetni ezt a kelet-(közép-) európai népet. A magyar betöréseknek azért van ekkora szerepük, mert elősegítették, illetve meggyorsították e területek integrációját, belső fejlődését. Míg azonban korábban a szlávoknak és az ellenük vívott harcoknak hasonló katalizáló erőt tulajdonítottak, mára a külső veszélyre, mint integráló tényezőre való utalás szinte egytől egyig a magyarokkal áll kapcsolatban. Egyik tankönyv ebből vezeti le azt a racionális gondolatot, hogy egy német király megválasztásának szükségessége is a magyar tényezőre vezethető vissza.23 Ennek az időről időre a német területekre betörő, és azokat feldúló népnek az eredetére ritkán szánnak figyelmet a tankönyvek. Őseikhez, a hunokhoz hasonlóan fenyegették szomszédaikat, betörtek, raboltak, gyilkoltak, gyújtogattak, fosztogattak (St. Gallen) a veszélyes és kegyetlen ellenségnek nevezett, az avarok megfékezése után majd 200 év építő munkáját romba döntő magyarok.24 Arra is van példa, hogy a magyarokat azoknak a Nyugatot fenyegető népeknek a sorába állítják, amelyek kivétel nélkül Keletről jöttek, és rátámadtak a Nyugatra. Vagyis a rokonnak titulált, Attila vezette hunok után jöttek a magyarok, végül háromszáz év elteltével a mongolok.25 A vadorzó, fosztogató, falvakat felégető magyarokat csak 924-ben, vezetőjük (hun hadúr)26 fogságba ejtésével sikerült kilencéves fegyverszünetre bírni. Ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy a derék németek ellessék a szokatlan harcmodort, és felkészüljenek a fegyverszünet utáni időszakra. Miután az újrainduló magyar veszedelmet „veszett kutyával sem lehetett elhárítani”, a fejlettebb civilizáció (legalábbis ezt sugallja a tankönyv) erődített várai és a merseburgi győzelem jelentette az újabb, de ismét csak átmeneti megoldást.27 Az augsburgi csata említése − a külső ellenfél legyőzése mellett − egyúttal a német törzsek összefogásának hangsúlyozására is alkalmat ad. Mindazonáltal a magyarokat csak hosszú és keserves erőfeszítések, a szent lándzsa alkalmazása és Szent Mihály segítségül hívása révén sikerült távol tartani a német területektől. Nem utolsó sorban ez a konfrontáció és a saját ország földrajzi elhelyezése teszi lehetővé, hogy a diákok a magyarok területének elhelyezkedésével is szembesüljenek.28 Vagyis az első benyomás nem éppen pozitív, még ha (a magyar interpretációval szemben) objektív is. A 60-as évektől némileg enyhül a hangnem, sokkal kevésbé játszanak szerepet a negatív jelzők. A hetvenes évektől sok esetben azért kerül pozitívabb megvilágításba a magyar kalandozások ügye, mivel a terjedelem erősen lecsökken, így jobbára csak a puszta tények ismertetésére korlátozódnak a tankönyvek.29 Emiatt már leginkább csak 955 képezi röviden említés tárgyát. A nyolcvanas években még kevesebb az információ,30 sőt, ekkortól olyan könyveket is találunk, amelyek semmilyen említést



nem tesznek a magyarokról és országukról.31 Ez a trend egyre inkább felerősödik a kilencvenes évek végén,32 és teljesen általánossá válik az ezredforduló után. Ezt követően már minden említésnek örülni kell.33 A nyolcvanas évektől viszont egyre több forrás jelenik meg. A többször idézett Widukind Corvey és Gerhard pap visszaemlékezése mellett Szent Ulrik és olykor egy magyar forrás (krónika) is helyet kap.34 Az augsburgi magyar vereséget követően elkezdődik a történelemnek az a hosszú korszaka, amikor is már elsősorban a németek akarata érvényesült Magyarországgal szemben. Ennek első tetten érhető jele – a német tankönyvek interpretációja szerint – a III. Konrád idején csúcspontján lévő császári hatalom keleti irányú terjeszkedése volt, ami azt eredményezte, hogy mind Morva-, mind Magyarország német alávetettségbe került. Ennek részleteiről, illetve Magyarország esetében az egyes időszakokban változó mértékben érvényesülő hatásáról már nem értesülünk.35 Jobb esetben némi ellensúlyt jelent, ha azt is megemlítik a tankönyvek, hogy ezek a „lovas vadorzók” ezt követően lehiggadtak, letelepedtek, és bajor misszionáriusok segítségével felvették a kereszténységet. Vagyis német szemszögből nézve is mutattak némi hajlandóságot a civilizációra.36 Géza vezérük alávetette a törzsfőket. Fia, Vajk, feleségül vette a bajor herceg lányát és megkeresztelkedett, a pápa koronát küldött neki, megalapította a Magyar Királyságot, amely a nyugati világhoz csatlakozott.37 De arra is akad példa, hogy a Baltikumtól a Balkánig terjedő területet egységesen szláv településterületnek tekintik – a magyarok említése nélkül.38 Még ezt a fenti, általában negatív képet is meg kell becsülnünk, hiszen a magyar történelemről a 20. századig csak sporadikus szálak jelennek meg, amelyek egyáltalán nem foglalkoznak oly részletességgel egy-egy eseménnyel, mint a kalandozások kapcsán. A következő esemény a keleti kolonizáció, melynek kapcsán inkább a hatvanas évektől jelenik meg Magyarország is befogadó országként. A hetvenes években egy esetben említik, hogy a Német Lovagrend először a magyar királynak segített, ezt követően mentek „önként” végleges helyükre. A nyolcvanas években már az erdélyi német közösség is említést érdemel. A tatárjárás kapcsán természetszerűleg a birodalom fenyegetése játssza a központi szerepet, de megemlítésre kerül többek között a Magyarországra való betörés, vagy az a helytelen állítás, miszerint itt még hosszú ideig állt fenn uralmuk.39 Magáról az országról és teljesítményéről nem kapunk képet, ráadásul a német diák ritkán tudhatott meg valamit az ország nem politikai jellegű vonatkozásairól. Ez utóbbiak közé sorolható a Fuggerek Magyarország királyától bérbe vett ezüst- és aranybányáinak, valamint az általuk Magyarországon is foglalkoztatott jelentős számú népesség megemlítése.40 A kalandozások és a 20. századi magyar történelem közötti hosszú időszak legfontosabb eseménysorozata a török uralomhoz kötődik. Az ezzel kapcsolatos leírások során Magyarország csupán mint a birodalom része és a csatározások legfőbb helyszíne jelenik meg, de mégis ez a korszak adja a második fontosabb fogódzót egyfajta országkép kialakulásához. A török hódítás kapcsán az első említés Bécs első török fenyegetéséhez (1529) kapcsolódik, amiből egyenesen következik, hogy a német tankönyvekben nem Magyarország jelenik meg Európa török- és iszlámellenes védőbástyájaként, hanem a birodalom és annak Habsburg-vezetése. Hiszen amikor ez a kérdés szóba kerül, Magyarországról már csak azt lehet írni, hogy 1526-ban elvesztett egy fontos csatát, a király életét vesztette, és a korona Habsburg Ferdinándra szállt, aki a török előrenyomulás (Pest-Buda eleste)



következtében csak az ország töredékén uralkodott, de a magyar király lányának, Annának feleségül vételével megörökölte Lajos királytól „Magyarország felszabadításának” feladatát.41 Erdély különleges helyzete nem jelenik meg, minden nem Ferdinánd kezén lévő országrészt török uralom alá sorolnak. 150 éves szünet után ismét „előkerül” az ország, hogy a török uralom berendezkedéséhez képest jóval részletesebben mesélje el a török dicsőséges kiűzését, Savoyai Jenő kitüntetett szerepét. Néha a zentai csatát és a karlócai békét is megemlítik, számos esetben Budapestet (sic!) is felszabadítják. A neoaquistica szellemében többször úgy jelenik meg a török kiűzése, hogy Magyarországot és Erdélyt megnyerték a birodalomnak. Savoyai mellett nagy ritkán jelenik meg további fontos hadvezérek neve: Lotharingiai Károly, Bádeni Lajos őrgróf (Türkenlouis), Max Emanuel von Bayern.42 A németek betelepítését kiemelt helyen kezelik. A „schwabenzug”-ok kliséje az ötvenes évek könyveiben még természetszerűleg tartja magát.43 A betelepítéseket azonban sok esetben – leegyszerűsítő módon – kizárólag Savoyai Jenő művének állítják be. Az ennél differenciáltabb megközelítések is tartalmazzák azokat a (kilencvenes évekig továbbélő) kliséket, melyek szerint az ország földjei lepusztultak, a falvakat felégették, s hogy a telepítések a császár ösztönzésére kezdődtek meg. Egyes könyvek a német telepesek által élvezett kezdeti kedvezményekre is utalnak, illetve arra, hogy Savoyai példáján okulva, a magyar birtokosok is éltek a telepítések eszközével.44 Néhány származási terület és településterület megemlítése mellett lényeges – s a magyar tankönyvekből általában hiányzó – mozzanat, hogy az új telepesek gazdasági teljesítménye egyértelműen az ország javára vált. Sok esetben viszont ennek a „visszájára fordítását” találjuk, vagyis azt, hogy mindez csakis a németeknek volt köszönhető. Talán máshol is megindult a fejlődés, és mások is részt vettek abban, nem kizárólag az új jövevényeknek volt minden betudható.45 Nem egy esetben ezt a teljesítményt a német tankönyvek azonnal a második világháború utáni elűzésekkel hozzák kapcsolatba. Ez kimondatlanul azt sugallja, hogy e két évszázados, az ország fejlődéséhez nélkülözhetetlen, tevékeny hozzájárulást az akkor befogadó Magyarország a 20. század közepén gyalázatos módon honorálta meg.46 A hatvanas évektől egyre inkább eltűnik az elűzéseknek a betelepítések ellenpólusaként való felemlegetése.47 A Habsburg-ellenesség kérdésében – elvétve – két mozzanatot találunk. A magyarok nem voltak együttműködők, mert a dinasztia a túlnyomórészt nemesi országgyűlést és a protestantizmust meg akarta szüntetni. Egy könyv megemlíti – halványan utalva a Rákóczi-szabadságharcra –, hogy a magyarok kezdetben nemigen akartak meghajolni a mindig császárként aposztrofált uralkodó előtt.48 Ennél kétségesebb megállapítás viszont az, hogy „Ausztria Magyarországon szilárd bástyát hozott létre a török veszély ellen, és így megvédte Közép-Európát a Kelet és az Iszlám általi elárasztástól”.49 Az így létrehozott, Ausztria tekintélyét megnövelő óriási birodalom, a törökök elleni védelem és harcok úttörője soknemzetiségű birodalom volt, amelyben a németeké volt a vezető szerep. Ritkán térnek ki arra, hogy a délkeleti területek meghódításával egy soknemzetiségű birodalom – az 1919-ig fennálló „dunai monarchia” – jött létre, németekkel, magyarokkal, csehekkel, szlovákokkal, horvátokkal és olaszokkal. Máshol a szlovéneket, szerbeket, s a következő évtizedekben idekerülő olaszokat, lengyeleket és ukránokat is megemlítik.50 A Habsburg-uralom alatti „paradicsomi állapot” azt eredményezte, hogy minden nemzetiség „általában jól érezte magát” a birodalomban. Bár ez az általánosító megjegyzés nyilvánvaló túlzás, de kiegészítése



korrekt: „Nemzeti viták még nem nehezítették meg a népek együttélését olyan mértékben, mint később.”51 A 18. század egyetlen magyar vonatkozású említése, hogy a különböző okok miatt az uralkodása kezdetén nehéz helyzetben lévő Mária Terézia mellett, életét és vérét felajánlva, kiállt az egyes esetekben hűségesnek titulált magyar nemesség. Az országot a birodalom feloszthatatlan és elválaszthatatlan részének nyilvánító Pragmatica Sanctiót mindazonáltal nem övezte olyan teljes körű pozitív nemzetközi fogadtatás, mint ahogy némely tankönyv állítja. Másutt már megjelennek az ebből fakadó nemzetközi viszályok. Csak ritkán találkozunk a II. József reformjaival szembeni magyar nemtetszéssel.52 Majd száz év után, az 1848-as forradalmi hullám teremti meg az alkalmat arra, hogy ismét szó essék Magyarországról. A legtöbb esetben csak térképen kapunk információt arról, hogy ezen a tavaszon Pesten, vagy „Budapesten” is forradalomra került sor. A monarchia némely népe (magyarok, olaszok) a nemzeti egységét és függetlenségét akarta kivívni. Úgy tűnt, hogy a soknemzetiségű birodalom elérkezett a véghez. Kossuth (ügyvéd), a magyarok vezetője, szabadságot és önállóságot, illetve függetlenséget követelt. A „budapesti” forradalom után függetlenedni akaró „rebellis” magyarokat pedig csak orosz segítséggel lehetett leverni.53 Ezt követően egyes esetekben, ha éppen kiírják az ország teljes nevét, a „Kettős Szövetség”,54 a balkáni érdekek, Bosznia annektálása és a háború kapcsán tűnik fel az ország neve. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az Ausztria–Magyarország elnevezés következetlen alkalmazása miatt ily módon 1867 előtt is feltűnik az ország. A korai tankönyvek többségükben azonban 1918-ig kizárólag az Ausztria megnevezést alkalmazzák.55 A 20. századi események taglalása Ausztria–Magyarország szétrombolásával, ennek térképes ábrázolásával kezdődik. Néhány könyv kiemeli, hogy mindez Wilson 14 pontja alapján történt, de a népek önrendelkezési jogát csak ott alkalmazták, ahol az a németek, osztrákok (!) és a magyarok kárára történt.56 A népek egymásba ágyazottsága miatt nem lehetett megnyugtató megoldást találni elválasztásukra az új határok meghúzásával.57 A St. Germain-i béke megpecsételte Magyarország és Ausztria szétválását. Magyarországgal Trianonban kötöttek szerződést, melynek következtében addigi államterületének közel kétharmadát vesztette el. A területi változásokat az esetek túlnyomó többségében térképen is ábrázolják. Magyarország független lett. Alkotmánya alapján monarchia maradt, kormányzóval az élén. Az oroszországi forradalom példája nyomán különösen Magyarországon és Németországban söpört végig a szociális felkelések hulláma.58 Érthető módon az 1945 utáni időszakban a tankönyvek elmaradhatatlan részét képezte a németség legnagyobb 20. századi tragédiáját jelentő elűzések folyamata.59 A huszadik század végére, a többihez hasonlóan, ez a téma is egyre kisebb teret kap. Magyarország 1945 utáni fejlődéséről – az összes vizsgált tankönyvet alapul véve – a várakozásokhoz képest viszonylag színes kép bontakozik ki. A szovjetizálás folyamatát ugyan Lengyelország és Csehszlovákia példáján igyekeznek leginkább bemutatni, de szinte mindenhol megjelenik, hogy Magyarország a Varsói Szerződés, illetve a KGST tagjaként szilárdan illeszkedett a keleti blokkba. A hatvanas évektől már több információt kapunk a keleti blokkba tagolódásról, néhány könyv Révai Józsefet is idézi ennek kapcsán.60 A magyarországi szabadságharcot, illetve leginkább népfelkelést (forradalomról nem beszélnek) az SZKP XX. kongresszusa ösztönözte. Ennek szellemében a magyarok is szabadságot követeltek hazájuknak. Elsőként függetlenséget Moszkvától, majd külpolitikai semlegességet, mint Ausztria. Csakhamar azonban szociáldemokrata államra



Felkelés Magyarországon Forrás: Geschichte für Realschulen 4. Neueste Zeit. Buchner, Bamberg 1981, 225. o.

Magyarok 1956 novemberében a nyílt utcán Sztálinplakátokat égetnek. Forrás: Erinnern und urteilen. Unterrichsteinheiten Geschichte für Bayern. Klett, Stuttgart 1988, 235. o.

Lyuk a zászlón Forrás: Geschichte und Gegenwart. Arbeitsbuch Geschichte. Ausgabe A. Band 5: Vom Ende des Zweiten Weltkriegs bis zur Gegenwart. Schöningh – Schroedel, Paderborn 1988, 130. o.



A felkelők által felborított és antikommunista jelszavakkal teleírt villamoskocsi Budapest belvárosában. Balra a ledöntött Sztálin-szobrot szállítják el. Forrás: Spiegel der Zeiten. Lehr- und Arbeitsbuch für den Geschichtsunterricht. Ausgabe C. Band 4: Vom Imperialismus bis zur Gegenwart. Diesterweg, Frankfurt/M. 1972, 224. o.

Nagy Imre, a néphős a parlament előtt, 1956. október 25. Forrás: Geschichte und Geschehen. Thütringen, Regelschule, Klasse 10. Klett, Leipzig 2000, 34. o.



Egy világtörténelmi pillanat. Magyarország és Ausztria külügyminisztere, Horn Gyula (jobbra) és Alois Mock (balra) 1989 májusában átvágják a vasfüggönyt. Forrás: Buchners Kolleg Geschichte. Ausgabe B. Vom Zweiten Weltkrieg bis zur Gegenwart. Buchner, Bamberg 1995, 246. o.

1989. május 2. óta magyar katonák bontják a kerítést és a megfigyelő tornyokat az osztrák határon. Forrás: Geschichte 9. Schülerarbeitsbuch für die 9. Jahrgangsstufe. Ludwig Auer, Donauwörth 1994, 74. o.



törekedtek. 1956. október 23-án kétszázezer fős tiltakozó menetre került sor Budapesten. A demonstrálók a szovjet csapatok kivonulását követelték, a titkosrendőrség feloszlatását, szabad választásokat és sajtószabadságot, Nagy Imre ismételt miniszterelnöki kinevezését. Egy nappal később Nagy Imre miniszterelnök lett. A szovjet csapatok erre bevonultak Budapestre, és védtelen demonstrálókra lőttek. A fegyveres felkelők védekezni kezdtek. A szovjeteknek egyelőre nem maradt más, mint belenyugodni a helyzetbe. A magyar miniszterelnök többpárti kormányt hozott létre, és bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, ami a szerződés szerint csak 1975-ben lett volna lehetséges; semleges országnak nyilvánította Magyarországot. A 70-es évektől árnyaltabb a kép: Nagy Imre engedményekkel próbálta megnyugtatni a népet, megígérte az élet messzemenő demokratizálását és az életszínvonal emelését. Gomulkához hasonlóan, a szocializmus sajátos formáját akarta kiépíteni. November 4-én azonban újra támadtak a szovjet páncélosok, és ellenkormányt iktattak be. Mivel a remélt nyugati segítség elmaradt, a nyitott magyar–osztrák határon át 200 ezer magyar menekült nyugatra. Ismét leereszkedett a vasfüggöny, „amely elválasztotta a szerencsétlen magyar népet a szabad világtól”.61 A Kádár-kormány ismét helyreállította a régi viszonyokat. Különbíróságok, terror és oroszországi deportálások voltak a népfelkelés borzasztó következményei. A felkelés leverése mutatta, hogy Hruscsov a szocializmus többféle útját ismerte el, de nem a teljes elszakadást. A felkelés vezetőit kemény büntetéssel sújtották: börtönnel, száműzetéssel és halállal. Nagy Imrének is meg kellett halnia.62 Az új Kádár-kormány teljes hűségre kötelezte magát a Szovjetunióval szemben. Apró területeken azonban az új rezsim jobb és szabadabb életet biztosított.63 A nyugati segítség elmaradásának kérdésében gyakran csak azzal a semleges megjegyzéssel találkozunk, hogy „a nyugati hatalmak nem tudtak Magyarország segítségére sietni”. Számos esetben előfordul azonban, hogy a megfogalmazás érzelmi töltetet sugall. „A Nyugat, főleg az USA semmit nem tett, hogy segítsen a magyar népnek.” Nem túl gyakran kerül sor az akkori körülmények (vázlatos) bemutatására, miszerint a nyugati segítség esetére Hruscsov a teljes szovjet katonai hatalommal való visszavágással fenyegetett. Nagy-Britannia és Franciaország Egyiptomot támadták meg, az USA pedig nem akart háborút. „A nyugati hatalmak nem kockáztatták meg, hogy segítséget nyújtsanak a szorongatott Magyarországnak.” „A nyugati hatalmak nem siettek a felkelők segítségére, mert elismerték Európa érdekszférákra osztását. Továbbá tudatában voltak, hogy mindennemű katonai beavatkozás egy újabb világháborút idézhetett volna elő.”64 A hatvanas évek végétől a prágai tavasz is megjelenik, és ettől kezdve Poznan, Budapest és Prága szinte elválaszthatatlan. Főleg az utóbbi kettőt ismertetik részletesebben: 1956 esetében hol tankok és felkelők, hol a Sztálin-szobor feje jelenik meg a képeken, és szinte nincs olyan tankönyv, amely ne illusztrálná legalább egy képpel az eseményeket. A hetvenes évektől e téma keretében is egyre több forrást közölnek a tankönyvek, köztük a Magyar Rádió megrázó november 4-i felhívását, Nagy Imre beszédét, vagy a „Világ népei” kezdetű felhívást.65 A leverést követően a magyar ellenzék fenntartotta 1956 emlékét. 1956 után az államhatalom szabadságot adott a véleménynyilvánítás terén és a gazdaságban. Főleg a 90-es évektől új elemként jelenik meg a „legvidámabb barakk”; az ismert magyar nemzeti étel nyomán „gulyáskommunizmust” emlegetnek.66 A keleti blokk szétesését viszont leginkább Lengyelország példáján követhetjük nyomon.



Amikor Gorbacsov révén enyhülni kezdett a kurzus, Magyarországon ifjabb reformerek álltak készen a párton belül és kívül is. 1987-től lépésről lépésre akarták megvalósítani a demokratizálási folyamatot. 1987-ben különböző antikommunista csoportokból létrejött a Magyar Demokrata Fórum (MDF). A kommunista párton belül is reformerők törtek lándzsát a többpártrendszer mellett. A szovjetek beavatkozásától már nem kellett tartani. Németh Miklós reformkommunistákból alakított kormányt. 1989 februárjától a kerekasztal mellett találták magukat, és a jövőbeni demokratikus államról tanácskoztak. 1989 októberében a kommunista párt feloszlatta önmagát.67 A német egység szempontjából a legjelentősebb esemény azonban mégiscsak az volt, hogy Magyarország 1989 májusában elkezdte lebontani a vasfüggönyt. 1956 mellett a képekkel leginkább illusztrált esemény nem véletlenül ez a mozzanat, továbbá az, amikor Horn Gyula és Alois Mock magyar, illetve osztrák külügyminiszter átvágja a vasfüggönyt. Ezrek menekültek így nyugatra, de az otthon maradottak is impulzust kaptak az otthoni cselekvésre. „Magyarország nélkül a NSZEP uralma nem omlott volna olyan gyorsan össze, mint egy kártyavár.” Magyarországon ezt követően sikeres volt a békés átmenet: többpártrendszer jött létre, a parlamentben a „kommunizmus utáni” pártok kerültek többségbe. Az antikommunista MDF nyerte a választásokat 1990 áprilisában. A magyarok új, demokratikus rendszert teremtettek. Elsőként kötöttek kereskedelmi szerződéseket nyugati államokkal. Az újabb tankönyvekben viszont már egyre inkább csak a változás ténye van jelen. Az európai integráció folyamatát leginkább térképen ábrázolják, egyszer találunk képet a társulási szerződés aláírásáról.68 Hely hiányában nem tudunk kitérni a reáliskolai és a gimnáziumi tankönyvekre, de ez nem is okvetlenül szükséges, hiszen általában véve nem szignifikáns a bennük található tartalmi többlet. Vagyis a németországi tankönyvek esetében nem jelentkezik olyan markáns különbség a tananyagban, mint például Magyarországon a szakiskolai, illetve gimnáziumi tananyag között. A többlet leginkább a fentebb áttekintett, tulajdonképpen régóta kanonizált témák valamivel részletesebb tárgyalásában merül ki. Az egyik látványosabban nagyobb súlyt kapó téma – de ez is csak kevés számú tankönyvben – a soknemzetiségű Ausztria–Magyarország helyzetének elemzése; ezzel összefüggésben a magyarok „intoleráns” magatartásának hangsúlyozása jelent újdonságot,69 továbbá a kettős monarchia mibenlétének rövid összefoglalása,70 a rövid kommunista intermezzo 1919-ben.71 Vagyis a diákévek alatt a Magyarországról s a magyarságról kialakuló kép nem attól függött döntően, hogy milyen iskolatípusba járt a diák. Ennek lecsapódása, hogy mennyiségileg is azok a könyvek teszik ki a legnagyobb részt ebben az elemzésben, amelyeket nem sorolnak egyik iskolatípushoz sem, hanem minden iskolatípusban alkalmazhatók. A tartományi különbözőségek kapcsán e tankönyvek alapján beigazolódik, hogy a bajor és baden-württembergi könyvek részletesebbek, többet írnak Magyarországról. Persze nagyon szűkszavúakat is találunk. Az északabbi tartományok könyvei általában felületesebbek magyar vonatkozásban, az észak-rajna-vesztfáliai tankönyvekben pedig a gazdaság és a társadalom feltűnően dominál. (Így Magyarország kapcsán új jelenség az arany- és ezüstbányák megemlítése.)72 A nyolcvanas évektől szignifikánsan megszaporodik azon könyvek aránya, amelyekben semmiféle említés nem található, még olyan kérdések esetében sem, melyek kapcsán a hetvenes évekig említették az országot.



II.2. Térbeli elhelyezés Bár a történelemtankönyvek is számos támpontot nyújtanak arra nézve, hogy a német diákok hol helyezhetik el országunkat az európai térben, a földrajztankönyvekben ez jobban nyomon követhető. A legfontosabb fogódzót az jelenti, hogy az 1945 utáni német tankönyvek Európa mely részéhez sorolják országunkat. Bár többféle elnevezést használnak, összességében mégis megállapítható, hogy a második világháború után továbbra is a háború előtt már jó ideje használt besorolást alkalmazzák, miszerint Magyarország Délkelet-Európa része, vagyis – számunkra általában kellemetlen módon – a balkáni országokkal kerülünk egy csoportba. Csak némileg árnyalja a képet, hogy gyakran használatos a „dunai államok” elnevezés,73 vagy az a magyarázat, miszerint Délkelet-Európa fogja össze a Duna középső és alsó folyásának államait,74 de olvashatunk közép-európai délkeleti átmeneti államokról is (Mitteleuropäische Übergangsländer Südost).75 Ennek szélsőségesebb formája, amikor a térképi ábrázolás során Csehszlovákiát kettészelik, és annak egykor Magyarországhoz tartozó szlovákiai részét Délkelet-Európához, cseh- és morvaországi részét pedig Közép-Európához sorolják.76 Csak elvétve fordul elő, hogy 1990 előtt KeletKözép-Európához sorolják Magyarországot.77 Az 1990-es évektől viszont egyértelmű a szemléletváltás: Magyarország átkerül a közép-európai országok sorába Németországgal, Svájccal, Ausztriával, Csehországgal, Szlovákiával és Lengyelországgal együtt. Ennek valószínűsíthetően az az oka, hogy az egykori kommunista Magyarország stabil demokráciává vált, s így döntően különbözött az egykori jugoszláv területektől, illetve a többi balkáni országtól. Az 1990-es években ugyanakkor drasztikusan csökken a Magyarországról közölt terjedelem. 1990 után egyre inkább, 2000-től egyértelműen csak néhány mozzanat jelenik meg: egy rövid földrajzi leírás, az agrárjelleg fennmaradásának, a puszta korábbi jellemzőjének megemlítése, illetve Budapest leírása.78 Az újabb tankönyvek ugyanis főleg Lengyelországot és Csehországot mutatják be a térségből. A korábbiak viszont a térség minden államával foglalkoztak, s bár akkor is főleg a szomszéd államokat tárgyalták részletesebben, a tananyag elsajátításával a diák minden országról alapvető információkkal gazdagodott. Vagyis a tankönyv segítséget nyújtott a diákoknak egyfajta kép kialakításában. A kérdés már csak az, hogy milyen is volt ez a kialakuló kép. Miközben e tankönyvek igyekeznek részletesen (vagy kevésbé részletesen) feltárni Magyarország földrajzi adottságait, gyakran megemlékezve klimatikus viszonyairól, ásványkincseiről, közölve az ország legfontosabb statisztikai adatait, három, ismételten csak kanonizáltnak tekinthető témát helyeznek a középpontba: a pusztát, a fővárost és (nem minden alkalommal) a Balatont. Abszolút központi, és így elmaradhatatlan helyen a termékeny, „ma már” termőföldnek nevezett puszta áll. Magyarország a pusztának, vagyis a magyar Alföldnek azonban csak egy részét birtokolja, mert azon népek, melyeket a magyarok elnyomtak, vagy a peremterületekről befelé terjeszkedtek, kivívták függetlenségüket. A puszta korábban az állattenyésztésre volt a legalkalmasabb; ezzel foglalkoztak annak idején a nomád magyarok és a hunok is, akik − finn rokonaikhoz hasonlóan − megőrizték idegen jellegű nyelvüket. Régen a pusztán órákig lehetett lovagolni, anélkül, hogy emberrel találkoztunk volna. Szürkés, nemes lovak, nagytülkű marhák legeltek. Nyáron a pásztorok a



A pusztán. Marhacsorda a kútnál, a háttérben kukoricatábla ( vagyis a puszta régen) Forrás: Erdkunde 2. Europäische Landschaften. Schöningh, Paderborn 1969, 123. o.

Libafarm a pusztában (vagyis a puszta ma) Forrás: Terra, Erdkunde 5/6. Gymnasium Hessen. Klett-Perthes, Stuttgart 2003, 225. o.



szárazság miatt kilométerekre terelték, és a gémeskutaknál nehéz munkával, vödrökkel merve a vizet, itatták őket. A pásztorok nyílt tűznél vacsoráztak. Prémsubájukat nyáron is hordták, befelé fordítva, szíjuk művészien volt kialakítva. Azóta sok minden változott, de a délibábok maradtak.79 Ezt a klisészerű, gémeskutat, cigányzenészeket, gulyást/pörköltet, méneseket, szürkemarhákat, magyar csikósokat, az Alföldet és a Hortobágyot felvonultató ábrázolást80 tovább erősítik az olyan megnyilvánulások, miszerint a Duna partjai gyakran elmocsarasodnak, „a tehenek hasig vízben állnak”, vagy „sertések egész falkái hemperegnek a strandokon, libák nagy csapatai keresnek élelmet”.81 A pusztai életmód és az agrárjelleg bemutatása olyannyira dominál, hogy az így kialakuló képen csak részben finomíthatnak az alábbi megállapítások: a puszta zömében ma már fontos mezőgazdasági kultúrák termőterülete; a keleti blokk legéletképesebb mezőgazdaságáról van szó;82 az agráriumra épülve komoly feldolgozóipar alakult ki; a politikai rendszer nyomán a nehézipar is rohamléptekben fejlődött.83 Egyszóval: „Magyarország tisztán paraszti országból egyre inkább ipari álammá válik.”84 A pusztai életmódot bemutató tartalmat vizuálisan a pusztáról készült rajzok, grafikák és képek sora támasztja alá, amit olykor rendezetlen falvak és a „lengyel piacokra” emlékeztető falusi piacok képe „súlyosbít”.85 A gémeskutat ábrázoló kép még akkor is megjelenik, amikor a pusztáról szinte már semmi szöveg nem található.86 Olyan megjegyzésekkel is találkozunk, miszerint „a magyar felfogta, hogy sztyeppéje jobbat is tud adni, mint szegényes, kemény sztyeppei füvet, mégpedig búzát és kukoricát, nagy mennyiségben. Ezért feláldozza a vérében levő, a nagy marhacsordák és ménesek iránt táplált szenvedélyét.”87 Továbbá: „Magyarország a puszta és a pásztorok országa volt”,88 vagy „Magyarország, a puszta országa”.89 Ezen a vonalon halad az olykor fellelhető település-földrajzi ismertetés is. „Sehol Európában nincsenek olyan kiterjedt falvak, mint Magyarországon, soknak 20 ezernél is több lakója van. A széles utak nincsenek kövezve, kőből kevés van.” Szeged, Debrecen és Kecskemét is nagy kiterjedésűek, az építészet terén nemigen különböznek a falvaktól. Általában mezőgazdasági feldolgozóipar jellemzi őket.90 Az országnak csak egyetlen nagyvárosa van: a nagyon szép fekvésű,91 már a rómaiak alatt is fontos átkelőhelyül szolgáló,92 nagyvonalúan épített főváros,93 Budapest, a Duna gyöngye, a hidak városa, fürdőváros, a kelet Párizsa.94 Budapest Trianon után is életvidám város maradt, amely mindenkit elragad. A kávéházakból árad a hol szomorú, hol természetes cigányzene. Ehhez a magyarok nemzeti táncukat, a csárdást táncolják. A várost a háborúban nagyon lerombolták, veszített régi fényéből.95 A nevezetességek megemlítésén túl, amihez gyakran fotók társulnak, több esetben rövid leírást kapunk a város képét szintén egyértelműen formáló fürdőkről.96 A könyvek egyik legfontosabb illusztrációja Budapest látképe, – érdekes módon még jóval a háború után is a régi Erzsébet-híddal.97 Budapest mellett az ország másik turisztikai vonzáskörzete, Közép- és Délkelet-Európa legnagyobb tava, a Balaton. Mivel a magyaroknak nincs tengerük, ezért szeretetteljesen „magyar tengernek” nevezik.98 Az ország lakosságáról a legjobb esetben is csak annyit tudunk meg, hogy alapvetően magyar, a háborút követő elűzések nyomán már csak szórványos németséggel tarkítva, főleg a bakonyi, Pécs környéki és bácskai területeken.99



Az 1990 utáni könyvekben szinte alig találunk valamit Magyarországról, mivel azok inkább globális témákkal foglalkoznak. Ritkán említik országunkat, például egy képzeletbeli út, egy pusztai libafarm, vagy éppen az Audi-, illetve Suzuki-gyár megtelepülése kapcsán.100 Egyedi eset Belgium és Magyarország összehasonlítása,101 az Európai Unió bővítése viszont szinte minden újabb tankönyvben téma. Az újabb tankönyvekben nagy ritkán már a régi klisék korrigálására irányuló szövegeket is találhatunk. „Ha elmesélem az embereknek, honnan jövök, mindjárt a paprikára és a pörköltre gondolnak. Holott ezek nekem egyáltalán nem ízlenek, szívesebben eszem spagettit paradicsomszósszal.”102 II.3. Összegzés Alapvetően azon német diákoknak volt „szerencséjük”, akik a kilencvenes években jártak iskolába, mivel ők 1956 és 1989 kapcsán mind a közemlékezet, mind a tananyag révén pozitív képet kaphattak Magyarországról. A 2000-től megjelenő tankönyvekben leginkább semmit nem tudnak meg rólunk, legfeljebb 1956 és a rendszerváltás kapcsán, illetve azt, hogy az Európai Unió tagjai vagyunk. A magyarság képe összességében negatívabb, mint az országról kialakuló kép. Az egykori lovas nomádok népe, amely kénytelen volt befejezni kegyetlen rabló hadjáratait, és utána hol erősebb, hol lazább német függésben élt, s amelynek helyzetén tovább rontott a 150 éves török fennhatóság (attól csak a „németek” segítségével sikerült megszabadulnia), még a 20. században is döntően „pusztai nép” maradt. Ehhez képest az országról kialakuló kép kiegyensúlyozottabb, mert legtöbbször az egyes események tényeken alapuló ábrázolásához kötődik. Habár nem rajzolódik ki a magyar történelem fejlődésének átfogó képe, az említett mozzanatok arra legalább elegendőek, hogy egyfajta kép azért mégis kialakulhasson az országról és népéről. Ennél sajnálatosabb, hogy a magyarok évszázadokon át felmutatott teljesítménye, sikereik és főleg kulturális, tudományos érdemeik kivétel nélkül kimaradnak a német tankönyvekből. Ez továbbra is azt az érzetet kelti, hogy a magyar civilizáció nem vetekedhet a „nagy” nyugati német/germán értékekkel. Mindez azonban alapvetően nem a jó szándék hiányára vezethető vissza, hanem a tankönyvek didaktikai szempontjaira. Míg korábban egyértelműen a politika- és eseménytörténeti vonatkozások domináltak, ma már egyéb területek is előtérbe kerülnek, de a globális megközelítés nem teszi lehetővé a részletek megjelenítését. Ha nem akarjuk feladni pozitív szemléletmódunkat, akkor valahogy úgy kell viszonyulnunk ehhez a nem túl hízelgő eredményhez, mint a mai média hatásmechanizmusához: vagyis legalább ennyit is szóltak rólunk. S ami szintén fontos, a többi térségbeli, hasonló országról sem igen írtak többet vagy jobbat. Nem az a probléma, hogy amit tematizálnak, az akár máig szövegszerűen is változatlan, hiszen, mint említettük, az esetek messze túlnyomó részében ez tényeken alapul, és megfelel a történettudomány aktuális állapotának. Ám a kép teljesen kanonizált, s nem mutatkozik eltérés attól, legfeljebb annyiban, hogy az idő előrehaladtával egyre kisebb töredékét jelenítik meg a tankönyvek. Didaktikai szempontból viszont talán fontos a pusztai klisé és a kalandozások témakörének alkalmazása, hiszen ezek egyértelműen olyan momentumok, amelyekhez csakis a magyarok és Magyarország társítható, s a diákok számára az ország így könnyebben elhelyezhető.



Jegyzetek

1

2

3 4

5

6

9 7 8

10 11

14 15 16 17 18 19 20 21 12 13

22

23

24

25

26

Geschichte Klasse 5 bis 10. Lehrplan der zehnklassigen allgemeinbildenden polytechnischen Oberschule. Hrsg. vom Ministerrat der Deutschen Demokratischen Republik, Ministerium für Volksbildung. Berlin, 1988, 3–4. o. (A továbbiakban: Lehrplan Geschichte, 1988). Verfassung der Deutschen Demokratischen Republik vom 6. 4. 1968 in der Fassung des Gesetzes zur Ergänzung und Änderung der Verfassung der Deutschen Demokratischen Republik vom 7. 10. 1974. Berlin, 1989. Vö. Lehrplan Geschichte, 1988. Lehrplan Geschichte Klasse 8. Berlin, 1969, Ministerrat der DDR, Ministerium für Volksbildung. Lehrplan Geschichte Klasse 10. Berlin, 1977, Ministerrat der DDR, Ministerium für Volksbildung. Geschichte. Lehrbuch für Klasse 10. Berlin, 1983, Volk und Wissen Volkseigener Verlag (a továbbiakban: VWV), 130–131. o. Lehrplan Geschichte, 1988, 23. o. Vö. Lehrplan Geschichte, 1988, 66. o. Geschichte. Lehrbuch für Klasse 9. Berlin, 1989, VWV, 8–9. o. Vö. Geschichte. Lehrbuch für Klasse 10. Berlin, 1989, VWV, 49–50. o. Geographie Klasse 5 bis 10. Lehrplan der zehnklassigen allgemeinbildenden polytechnischen Oberschule. Hrsg. vom Ministerrat der DDR, Ministerium für Volksbildung. Berlin, 1975/1979, 57. skk. Geographie. Lehrbuch für Klasse 6. Berlin, 1975, VWV, 133–137. o., itt 134. o. Geographie. Lehrbuch für Klasse 6. Berlin, 1989, VWV, 59–68. o. Geographie. Lehrplan für Klasse 6. Berlin, 1975, VWV, 59. o. Geographie. Lehrbuch für Klasse 6. Berlin, 1989, VWV, 59. o. Uo. Uo. Uo. 63. o. Uo., lásd még még 62. és 64. o. Uo. Utalnunk kell azonban arra, hogy az aktuális magyar idegenforgalmi marketing részben maga is ehhez a sztereotípiához nyúl. Vö. www.ungarn-tourismus.de/urlaub_land.htm - 2008. 07. 01. Geographie. Lehrbuch für Klasse 6. Berlin, 1989, VWV, 64. o. Schönberger, Deutschland und die Welt. Geschichtsbuch für Volksschulen. 1. Heft: Deutschland und das abendländische Mittelalter. Frankfurt/M. – Bonn, 19511, Diesterweg, 39. o. Kaier, Eugen – Schaub, Friedrich – Deißler, Hans: Geschichte oder das Leben, Wirken und Leiden unserer Vorfahren. Freiburg, 19521, Verlag Herder, 612. o.; Jung, Alfred – Traa, Johannes: Damals und heute. Geschichte für die Volksschulen, Ausgabe B, 5. und 6. Schuljahr. Stuttgart, 19631, Klett, 43–45. o.; Döhn, Hans – Sandmann, Fritz: Erkunden und erkennen. Geschichte 1. Hannover, 19751, Schroedel Verlag, 62. o.; Geschichte heute für Hauptschulen in Niedersachsen. 7. Schuljahr. Hannover, 19871, Schroedel – Schöningh, 68. o.; Geschichtsstunden 7. Hauptschule Baden-Württemberg. Stuttgart, 19911, Klett, 30–31. o. Schwandner, Josef – Hutterer, Franz – Voit, Gustav: Geschichte. 8. Jahrgangsstufe. München, 19732, Oldenbourg, 78. o. Die Sachkunde. Brücken zur Welt. Geschichte. Dortmund, 1959, W. Cröwel Verlag, 36. o.



Döhn, Hans – Sandmann, Fritz: Erkunden und erkennen. Geschichte 1. Hannover etc., 19751, Schroedel, 65. o. 28 Kaier, Eugen – Schaub, Friedrich – Deißler, Hans: Geschichte oder das Leben, Wirken und Leiden unserer Vorfahren. Freiburg 1952, Herder, 613–614. o.; Jaitner, Willy R. (Hg.): Unsere Geschichte. Teil I: Von den Anfängen bis zum Westfälischen Frieden. Düsseldorf, 19668, Pädagogischer Verlag Schwann, 69. o. 29 Heumann, Hans: Unser Weg durch die Geschichte. Neubearbeitung. Band 1. Altertum und Mittelalter. Frankfurt/M., 19721, Hirschgraben, 89–90. o.; Schwandener, Josef – Hutterer, Franz – Ziebolt, Werner: Blick in die Vergangenheit. Geschichte für die 6. Jahrgangsstufe. München, 19781, Oldenbourg, 31. o.; Ebeling, Hans – Birkenfeld, Wolfgang: Die Reise in die Vergangenheit. Ein geschichtliches Arbeitsbuch. Ausgabe B, Band I. Von der Vorgeschichte bis zum Ende des Mittelalters. Braunschweig, 19751, Westermann, 136. o.; Ackermann, Winfried – Protzner, Wolfgang: Wurzeln unserer Gegenwart. Geschichte für die Hauptschule in Bayern. 6. Jahrgangsstufe. Kulmbach, 19871, Baumann, 25. o. 30 Schwandner, Josef – Ziebolt Werner: Erlebnis Geschichte. Ein Geschichtsbuch für die Hauptschule in Bayern. 6. Jahrgangsstufe. München, 19861, Oldenbourg, 16. o.; Entdecken und Verstehen 1: Von der Urgeschichte bis zum Mittelalter. Geschichtsbuch für Rheinland-Pfalz – Saarland. Band 1. Berlin – Frankfurt/M., 19891, Cornelsen – Hirschgraben, 116. o.; Damals uns heute. Geschichte 7. Baden-Württemberg. Ausgabe F. Von der Vorgeschichte bis zum Ausgang des Mittelalters. Stuttgart, 19811, Klett, 110–111. o. 31 Ackermann, Winfried – Protzner, Wolfgang: Wurzeln unserer Gegenwart. Geschichte für die Hauptschule in Bayern. 6. Jahrgangsstufe. Kulmbach, 19871, Baumann. 32 Entdecken und Verstehen 2. Geschichtsbuch für Hauptschulen in Baden-Württemberg. Band 2–7. Schuljahr. Berlin, 19901, Cornelsen, 84. o.; Doppelpunkt: Geschichte/Gemeinschaftskunde 7. Hauptschule. Hannover, 19941, Schroedel, 42. o. 33 Mitmischen in Geschichte. Hauptschule 7. Rheinland-Pfalz/Saarland. Lepzig, 20011, Klett, 116–117. o. 34 Geschichte 6. Geschichte in der Hauptschule. 6. Jargangsstufe. Regensburg, 19791, Wolf Verlag, 10. o.; Geschichtsstunden 7. Hauptschule Baden-Württemberg. Stuttgart, 19911, Klett, 34. o. 35 Kaier, Eugen – Schaub, Friedrich – Deißler, Hans: Geschichte oder das Leben, Wirken und Leiden unserer Vorfahren. Freiburg, 1952, Herder, 619. o. 36 Geschichte heute. 5/6. Schuljahr. Hannover, 19911, Schroedel–Schöningh, 127. o.; Geschichte heute für Hauptschulen in Niedersachsen. 7. Schuljahr. Hannover, 19871, Schroedel – Schöningh, 69. o. 37 Entdecken und Verstehen 1: Von der Urgeschichte bis zum Mittelalter. Geschichtsbuch für Rheinland-Pfalz – Saarland. Band 1. Berlin – Frankfurt/M., 19891, Cornelsen – Hirschgraben, 116. o.; Entdecken und Verstehen 2. Geschichtsbuch für Hauptschulen in Baden-Württemberg. Band 2–7. Schuljahr. Cornelsen, 19901, 84. o. 38 Döhn, Hans – Sandmann, Fritz: Erkunden und erkennen. Geschichte 1. Hannover, 19751, Schroedel, 68. o. 39 Nett, Benedikt: Aus deutscher Vergangenheit. Schülerarbeitsbuch für Geschichte Ausgabe C Nordwest, Teil I. 5. und 6. Schuljahr. Donauwörth, 19541, Verlag Ludwig Auer Cassianeum, 48. o.; Döhn, Hans – Sandmann, Fritz: Erkunden und erkennen. Geschichte 1. Hannover etc., 19661, Schroedel, 93. o.; Damals und heute 2. Geschihcte für Hauptschulen. Ausgabe D. Vom Karl dem Großen bis zum Zeitalter der Entdeckungen. Stuttgart, 19761, Ernst Klett, 74. o. 27



Damals und heute 2. Geschichte für Hauptschulen. Ausgabe D. Vom Karl dem Großen bis zum Zeitalter der Entdeckungen. Stuttgart, 19761, Klett, 95. o. 41 Kaier, Eugen – Schaub, Friedrich – Deißler, Hans: Geschichte oder das Leben, Wirken und Leiden unserer Vorfahren. Freiburg, 1952, Herder, 649–650. o., 657. o.; Jung, Alfred – Traa, Johannes: Damals und heute. Geschichte für die Volksschulen, Ausgabe B, 5. und 6. Schuljahr. Stuttgart, 19631, Klett, 107–109. o.; Döhn, Hans – Sandmann, Fritz: Erkunden und erkennen. Geschichte 1. Hannover etc., 19751, Schroedel, 119. o. 42 Kaier, Eugen – Schaub, Friedrich – Deißler, Hans: Geschichte oder das Leben, Wirken und Leiden unserer Vorfahren. Freiburg, 1952, Herder, 673. o.; Damals und heute 2. Geschichte für Hauptschulen. Ausgabe C. Stuttgart, 19711, Klett, 27–28. o.; Schwandner, Josef – Hutterer, Franz – Voit, Gustav: Geschichte. 8. Jahrgangsstufe. München, 19732, Oldenbourg, 80. o. 43 Nett, Benedikt: Aus deutscher Vergangenheit. Schülerarbeitsbuch für Geschichte Ausgabe A für Bayern 5. bis 8. Schuljahr. Donauwörth, 19544, Verlag Ludwig Auer Cassianeum, 92. o.; Pelzer, Karlheinz: Geschichte für die Hauptschule. Schülerarbeitsbuch für das 6. Schuljahr. Donauwörth, 19734, Verlag Ludwig Auer, 135. o. 44 Nett, Benedikt: Aus deutscher Vergangenheit. Schülerarbeitsbuch für Geschichte Ausgabe A für Bayern 5. bis 8. Schuljahr. Donauwörth, 19544, Verlag Ludwig Auer Cassianeum, 92. o. 45 Pelzer, Karlheinz: Geschichte für die Hauptschule. Schülerarbeitsbuch für das 6. Schuljahr. Donauwörth, 19734, Verlag Ludwig Auer, 135. o. 46 Kaier, Eugen – Schaub, Friedrich – Deißler, Hans: Geschichte oder das Leben, Wirken und Leiden unserer Vorfahren. Freiburg, 1952, Herder, 674. o.; Damals und heute 2. Geschihcte für Hauptschulen. Ausgabe C. Stuttgart, 19711, Klett, 28. o. 47 Jung, Alfred – Traa, Johannes: Damals und heute. Geschichte für die Volksschulen, Ausgabe B, 5. und 6. Schuljahr. Stuttgart, 19631, Klett, 109–110. o.; Heumann, Hans: Unser Weg durch die Geschichte. Mittelalter und Neuzeit. Band 2. Ausgabe Nordrhein-Westfalen. Frankfurt/M., 19701, Hirchberg, 147. o. 48 Lehrbuch der Geschichte. Neuzeit bis 1815. Paderborn, 1951, Schöningh, 16. o.; Pelzer, Karlheinz: Geschichte für die Hauptschule. Schülerarbeitsbuch für das 6. Schuljahr. Donauwörth, 19734, Verlag Ludwig Auer, 135. o. 49 Kaier, Eugen – Schaub, Friedrich – Deißler, Hans: Geschichte oder das Leben, Wirken und Leiden unserer Vorfahren. Freiburg 1952, Herder, 674. o. 50 Jaitner, Willy R. (Hg.): Unsere Geschichte. Teil II: Vom Westfälischen Frieden bis zur Gegenwart, Düsseldorf, 19531, Pädagogischer Verlag Schwann, 21. o.; Heumann, Hans: Unser Weg durch die Geschichte. Band 2, Ausgabe für Baden-Württemberg. Frankfurt/M., 19762, Hirschgraben, 44. o. 51 Kaier, Eugen – Schaub, Friedrich – Deißler, Hans: Geschichte oder das Leben, Wirken und Leiden unserer Vorfahren. Freiburg, 1952, Verlag Herder, 674–675. o. 52 Meyers, Joseph: Lehrbuch der Geschichte. Neue Zeit. Offenburg-Mainz, 1948, Lehrmittel-Werlag, 102. o.; Kaier, Eugen – Schaub, Friedrich – Deißler, Hans: Geschichte oder das Leben, Wirken und Leiden unserer Vorfahren. Freiburg, 1952, Herder, 675. o., 680. o.; Jung, Alfred – Traa, Johannes: Damals und heute. Geschiehte für die Volksschulen, Ausgabe B, 5. und 6. Schuljahr, Stuttgart, 19631, Klett, 117. o. 53 Mit eigener Kraft. Fachband Geschichte. Band 1–4. Stuttgart, 19551, Klett Verlag, 20. o.; Damals und heute 3–4. geschihcte für Hauptschulen, Ausgabe C. Stuttgart, 19691, Klett, 10. o.; Ebeling, Hans – Birkenfeld, Wolfgang: Die Reise in die Vergangenheit. Ein geschichtliches Arbeitsbuch. Ausgabe für Niedersachsen. Band 2. Braunschweig, 19871, Westermann, 91. o.; Erlebnis Geschichte 40


54

55

58 56 57

59

60

61

62

63

64

65


7. Ausgabe B. München, 19921, Oldenbourg, 96. o.; Damals heute morgen 8. Geschichte/ Gemeinschaftskunde. Hauptschule Baden-Württemberg. Stuttgart, 19951, Klett, 57. o. Heumann, Hans: Unser Weg durch die Geschichte. Band 2. Frankfurt/M., 19721, Hirschgraben, 111. o., 171. o.; Heumann, Hans: Unser Weg durch die Geschichte. Band 2. Ausgabe für Bayern Hirschgraben. Frankfurt/M., 19721, 115. o. Nett, Benedikt: Aus deutscher Vergangenheit. Schülerarbeitsbuch für Geschichte. Donauwörth, 19533, Verlag Ludwig Auer Cassianeum, 95. o.; Damals und heute 2. Geschiehte für Hauptschulen. Ausgabe C. Stuttgart, 19711, Klett, 65. o.; Mit eigener Kraft. Fachband Geschichte. Band 1–4. Stuttgart, 19551, Klett, 19. skk.; Entdecken und Verstehen 4. Geschichtsbuch für Hauptschulen in Baden-Württemberg. Band 2–4. Schuljahr. Berlin, 19941, Cornelsen, 12. o. Damals und heute 3–4. Geschiehte für Hauptschulen, Ausgabe C. Stuttgart, 19691, Klett, 9–10. o. Damals und heute 5. Geschichte für Hauptschulen. Ausgabe D. Stuttgart, 19771, Klett, 29. o. Schwandner, Josef – Hutterer, Franz – Voit, Gustav: Geschichte. 9. Jahrgangsstufe. München, 19731, Oldenbourg, 58. o.; Franck, J. P.: Lehrbuch der Geschichte. Neueste Zeit. Verlag für Kunst und Wissenschaft. Baden-Baden 1949, 229. o. Döhn, Hans – Sandmann, Fritz: Erkunden und erkennen. Geschichte 3. Hannover etc., 19701, Schroedel, 145. o.; Geschichtsstunden. Entdeckungsreisen in die Vergangenheit. Stuttgart, 19891, Klett, 50. o.; Geschichtsstunden 8. Entdeckungsreisen in die Vergangenheit. Stuttgart, 19951, Klett, 135. o. Döhn, Hans – Sandmann, Fritz: Erkunden und erkennen. Geschichte 3. Hannover etc., 19701, Schroedel, 162. o.; Geschichtsstunden. Entdeckungsreisen in die Vergangenheit. Stuttgart, 19891, Klett, 63. o.; Ansichten 3. Arbeitsbuch für Geschichte/Politik. Hauptschule Nordrhein-Westfalen. Berin, 19991, Cornelsen, 135. o.; Damals und heute 3–4. Geschiehte für Hauptschulen, Ausgabe C. Stuttgart, 19691, Klett, 60. o.; Damals und heute 5. Geschichte für Hauptschulen. Ausgabe D. Stuttgart, 19771, Klett, 139. o.; Schwandner, Josef (Hg.): Erlebnis Geschichte 9. Ein Geschichtsbuch für die Hauptschulen in Bayern. 9. Jahrgangstsufe. München, 19861, Oldenbourg, 93. o.; Geschichte. Schülerarbeitsbuch für die 9. Jahrgangsstufe. Donauwörth, 19941, Verlag Ludwig Auer, 117. o.; Mitmischen in Geschichte. Rheinland-Pfalz/Saarland. Stuttgart, 20031, Klett, 62. o. Damals und heute 3–4. Geschihcte für Hauptschulen, Ausgabe C. Stuttgart, 19691, Klett, 60. o.; Damals und heute 5. Geschichte für Hauptschulen. Ausgabe D. Stuttgart, 19771, Klett, 139. o.; Schwandner, Josef (Hg.): Erlebnis Geschichte 9. Ein Geschichtsbuch für die Hauptschulen in Bayern. 9. Jahrgangstsufe. München, 19861, Oldenbourg, 93. o.; Geschichte. Schülerarbeitsbuch für die 9. Jahrgangsstufe. Donauwörth, 19941, Verlag Ludwig Auer, 117. o. Geschichte heute 3. Hannover, 19951, Schroedel Schulbuchverlag, 66. o. Heumann, Hans: Unser Weg durch die Geschichte. Ausgabe für Bayern. Band 3. Frankfurt/M., 19721, Hirschgraben Verlag, 122. o.; Geschichte für morgen. Lehr- und Arbeitsbuch für den Geschichtsunterricht in der Hauptschule. Band 3: Zeitgeschichte (1917 bis zur Gegenwart). Frankfurt/M., 19821, Hirschgraben, 192. o.; Mitmischen in Geschichte. Rheinland-Pfalz/Saarland. Stuttgart, 20031, Klett, 62. o. Heumann, Hans: Unser Weg durch die Geschichte. Ausgabe für Bayern. Band 3. Frankfurt/M., 19721, Hirschgraben Verlag, 122. o.; Geschichte heute 9. für Hauptschulen in Niedersachsen. Hannover, 19901, Schroedel Schulbuchverlag, 156. o.; Entdecken und Verstehen 3. Vom Imperialismus bis zur Gegenwart. Geschichtsbuch für Rheinland-Pfalz – Saarland. Berlin, 19992, Cornelsen, 160. o.



Geschichtsstunden 9. Entdeckungsreisen in die Vergangenheit. Stuttgart, 19941, Klett, 97. o.; Erlebnis Geschichte 9. Ausgabe 9. München, 19931, Oldenbourg, 84. o. 67 Entdecken und Verstehen 4. Geschichtsbuch für Hauptschulen in Baden-Württemberg Band 2–4. Schuljahr. Berlin, 19911, Cornelsen, 165. o.; Entdecken und Verstehen 4. Geschichtsbuch für Hauptschulen in Baden-Württemberg Band 2–4. Schuljahr. Berlin, 19941, Cornelsen, 187. o. 68 Ebeling, Hans – Birkenfeld, Wolfgang: Die Reise in die Vergangenheit. Ausgabe für Hauptschulen in Niedersachsen. Band 3: Zeitgeschichte. Braunschweig, 19931, Westermann, 144. o.; Mitmischen in Geschichte. Rheinland-Pfalz/Saarland. Stuttgart, 20031, Ernst Klett, 133. o.; Terra. Geschichte Erdkunde, Niedersachsen, Haptschule 5/6. Stuttgart – Lepizig, 20061, Klett, 74–75. o. 69 Das waren Zeiten 3. Das lange 19. Jahrhundert. Ausgabe C. Bamberg, 2004, C.C. Buchner, 94. o.; Geschichte und Gegenwart 3. Arbeitsbuch Geschichte. Ausgabe für Realschulen in BadenWürttemberg. Padernborn-Hannover, 19841, Schöningh – Schroedel, 33–35. o.; Menschen in ihrerer Zeit 4: In unserer Zeit. Stuttgart, 19701, Klett, 25. o. 70 Zeiten und Menschen. Ausgabe A. Band 3: Europa und die Welt von 1648 bis 1890 [Bayern]. München, 19781, Blutenburg Verlag, 158. o. 71 Geschichtliche Weltkunde. Band 4. Ausgabe für Gymnasien in Bayern. Von der Zeit des Imperialismus bis zur Gegenwart. Frankfurt/M., 19831, Diesterweg, 50. o. 72 Heumann, Hans: Unser Weg durch die Geschichte. Mittelalter und Neuzeit, Band 2. Ausgabe Nordrhein-Westfalen. Frankfurt/M., 19701, Hirchberg Verlag, 114. o. 73 Wege in die Welt. Ein Jugendbuch für Schule und Haus. Band 1: Vaterland und weite Welt. Aus der Geschichte unserer Welt. Braunschweig, 1954, Westermann, 119. o. 74 Geographische Weltkunde. Südwestdeutschland. Unsere Heimat. Blick in die Welt. Karslruhe 19491, Badenai, 109. o. 75 Seydlitz 1951. Zweiter Teil: Europa. Kiel-Hannover, 1952, Hirt-Schroedel, 2. o. 76 Welt- und Umweltkunde. Schuljahr 6. Braunschweig, 19791, Westermann-Oldenbourg, 152. o. 77 Natur und Geschichte. Europa. Arbeitsbuch für Erdkunde, Band 2/6. Schuljahr. Freiburg, 19661, Herder, 79. o. 78 Seydlitz, Geographie 2. Neubearbeitung. Hannover, 20001, Schroedel, 152. o. 79 Seydlitz 1951. Zweiter Teil: Europa. Kiel-Hannover, 1952, Hirt-Schroedel, 151–152. o. 80 Erdkunde. Europäische Landschaften und Landschaften der Sowjetunion. Paderborn, 19611, Schöningh, 26–27. o. 81 Mit eigener Kraft. Unterrrichtswerk für Volksschulen, Stufenband 2. Geschichte – Erdkunde – Naturgeschichte. Stuttgart, 19601, Teil Erdkunde, Klett, 32–34. o. 82 Terra. Erdkunde 5/6. Schleswig Holstein. Deutschland und Europa. Stuttgart, 19861, Klett, 187. o. 83 Mit eigener Kraft. Unterrrichtswerk für Volksschulen, Stufenband 2. Geschichte – Erdkunde – Naturgeschichte. Stuttgart, 19601, Teil Erdkunde, Klett, 32–34. o. 84 Erdkunde 2: Europa. Paderborn, 19692, Schöningh, 123. o. 85 Geo. Geographie 1. Mensch und Raum. Hessen. Band 1. Berlin, 19951, Cornelsen, 158–159. o. 86 Terra Erdkunde. Gymnasium Baden-Württemberg 6. Stuttgart, 19941, Klett, 152–153. o. 87 Geographie. Europa (außer Deutschland und Sowjetunion). Berlin, 19911, Volk und Wissen, 57. o. 88 Schenk, Erich: Europa (außer Mitteleuropa). Offenburg, 19511, Lehrmittel Verlag, 121. o. 89 Länder und Völker. Erkundliches Unterrichstwerk. Ausgabe C für Hauptschulen 2: Europa. Stuttgart, 19734, Klett, 100–101. o. 90 Seydlitz 1951. Zweiter Teil: Europa. Kiel-Hannover, 1952, Hirt-Schroedel, 152. o. 91 Geographische Weltkunde. Südwestdeutschland. Unsere Heimat. Blick in die Welt. Karslruhe, 19491, Badenai, 109. o. 66



Die Weltkugel. Lehrbuch der Erdkunde. Band II: Der Erdteil Europa ohne Mitteleropa. Berlin, 19521, Pädagogischer Verlag Berthold Schulz, 110. o. 93 Natur und Geschichte. Europa. Arbeitsbuch für Erdkunde, Band 2/6. Schuljahr. Freiburg, 19661, Herder, 79. o. 94 Seydlitz. Geographie 2 Gymnasium, Thüringen. 20051, Schroedel, 68–69. o. 95 Seydlitz 1951. Zweiter Teil: Europa. Kiel-Hannover, 1952, Hirt-Schroedel, 153. o. 96 Heimat und Welt. Klasse 6 für Thüringen. Westermann. Braunschweig, 20001, 136. o. 97 Erdkunde oder die Lehre von Ländern und ihren Bewohnern. Freiburg, 19521, Herder, 161. o. 98 Heimat und Welt. Klasse 6 für Thüringen. Braunschweig, 20001, Westermann, 137. o. 99 Erkundliches Lesebuch. 2 Band: Europa. Bühl-Baden, 19603, Konkordia, 40. o. 100 Diercke Erdkunde für Gymnasien in Schleswig-Holstein. Braunschweig, 20061, Westermann, 96–97. o., 94–95. o. 101 Hinrichs, Emil: Erdkunde im 6. Schuljahr. Braunschweig, 19621, Westermann, 70–74. o. 102 Terra Erdkunde 6. Gymnasien Baden-Württemberg. Gotha-Stuttgart, 20021, Klett-Perthes, 223–225. o. 92

Limes

193


Fischer Ferenc

Az 1956-os magyar forradalom tükröződése a spanyol történelemtankönyvekben

A kutatás célja, miért éppen tankönyvek? A Magyarságkép Közép-Európában és Ibero-Amerikában a 20. század második felében címet viselő, 2007 januárjában indult, ötéves MTA–PTE akadémiai kutatócsoporti projektünk1 során három koncentrikus kör mentén haladunk. Először arra irányítjuk figyelmünket, hogy Magyarország milyen önképet sugárzott Közép-Európa, Európa és a nagyvilág felé, azaz vizsgálódásunk belülről kifelé haladó logikát követ. Vizsgálatunk következő, azaz második köre a közép-európai országok Magyarország- és magyarságképét érinti, vagyis nézőpontunk megváltozik, és e kör országai felől, azaz kívülről befelé tekintünk hazánkra.2 Vizsgálódásunk harmadik körét végül globális világunk ugyan nem egészére, de meglehetősen nagy szeletére, mégpedig az ibero-amerikai világra, vagyis Spanyolországra, Portugáliára, illetve Latin-Amerika országaira kívánjuk kiterjeszteni. Az ibero-amerikai dimenzióban tematikailag leginkább arra keressük a választ, hogy miként tekintett a hispán-luzitán világ az utóbbi fél évszázadban hazánkra, és ezen belül is főképp a két nagy fordulópontra, így az 1956-os forradalomra és az európai, illetve globális hidegháborús megosztottság megszűnésében játszott 1989-es szerepünkre.3 Jelen tanulmány a harmadik vizsgálódási körrel (pontosabban Az 1956-os magyar forradalom tükröződése a spanyol történelemtankönyvekben című témával) foglalkozik. Témaválasztásunkat különösen indokolja, hogy a magyar történettudomány a fent körvonalazott kutatási területeken – főleg a 20. század második felét, s ezen belül is az 1956-os forradalmat tekintve – viszonylag szerény eredményekre tekinthet vissza, bár az 1945 előtti időszakra vonatkozóan valamivel kedvezőbb a kép. Támaszkodhatunk ugyan néhány említésre méltó monográfiára4 és tanulmánykötetre,5 illetve tanulmányra,6 ezek azonban sem időbeni kiterjedésük, sem tematikai szempontjaik alapján nem tudtak teljes képet adni a Magyarország- és magyarságkép megjelenési formáiról, változásairól az általunk vizsgálni kívánt országokban. A külföldi szakirodalom esetében sem jobb a helyzet: egy-két monográfia, illetve tanulmány áll rendelkezésünkre, melyekre a fentiek érvényesek. Az egyes külföldi országok vizsgálatához elsősorban azon médiumokat használtuk fel, amelyek leginkább befolyásolhatták a Magyarország-kép alakulását, illetve amelyekben leginkább tetten érhető e kép. Megítélésünk szerint a lehetséges források sorában a legelső helyen a nagy kordokumentum értékű, általános és középiskolai történelem- és földrajz-

Fischer Ferenc

194


tankönyvek szerepelnek, amit több szempont is indokol. Egyrészt a társadalmi szocializáció során az egyes generációknak – gyakran először – éppen a tankönyvek nyújtanak képet egy másik országról, másrészt elsősorban a történelem- és földrajztankönyveknél tapintható ki különösen koncentrált kép egy adott ország fontos történeti eseményeiről, kiemelkedő személyiségeiről. Tankönyvkutatásunk7 egyik fő színtere a Braunschweigban található Georg-Eckert-Institut für internationale Schulbuchforschung8 volt. Az 1951ben alapított, a világon egyedülálló intézmény és tankönyv-könyvtár – szisztematikus munka eredményeként – nemcsak az európai, hanem számos Európán kívüli ország történelem- és földrajztankönyveit, tanterveit, oktatási segédanyagait, tanári kézikönyveit gyűjti. Az e tanulmányban felhasznált spanyol tankönyvek döntő többségét is a braunschweigi intézet könyvtárában találtuk meg, kisebb részét pedig a madridi könyvtárakban, antikváriumokban. Tankönyvekre alapozott vizsgálódásunkat a 20. század második felére korlátoztuk. Pontosabban arra voltunk elsősorban kíváncsiak, hogy az 1945 utáni Magyarország miként jelenik meg a 20. század második felében és a 21. század elején kiadott spanyol történelemés földrajztankönyvekben. Kutatásunk elején abból indultunk ki, hogy Magyarországról várhatóan kevés szó esik a spanyol történelemtankönyvekben. Ugyanakkor feltételeztük, hogy a spanyol tankönyvírók két magyar történelmi fordulópont esetében mégis jelentősebb figyelmet fordítottak hazánkra: az 1956-os magyar forradalomra9 és Magyarország 1989-ben, a hidegháború végén játszott nemzetközi szerepére. (Gondolunk itt a vasfüggöny átvágására az osztrák–magyar határnál, vagy a kelet-német menekültek Ausztriába való átengedésére, amely az első rést jelentette a berlini falon.) Bár figyelmünket elsődlegesen a történelemtankönyvekre kívántuk koncentrálni, úgy gondoltuk, tanulságos lehet a földrajzkönyvek áttanulmányozása is. Terjedelmi korlátok miatt e tanulmány keretében azonban nem foglalkozunk a spanyol földrajzkönyvekben közvetített Magyarország-képpel, és csak 1956-ra térünk ki. Az általunk vizsgált korszak – a 20. század második fele – három olyan nagyobb történelmi szakaszra osztható, amely egyúttal a spanyol tankönyvírók szemléletére, s így tankönyveikre is rányomta bélyegét: a Franco-korszak 1975-ig, a demokratikus Spanyolország időszaka 1976-tól 1989-ig, illetve a keleti tömb összeomlásától számított periódus. Összesen 54 tankönyvet tanulmányoztunk át, amelyek a történelem, történelem és földrajz, valamint a társadalomtudományi tantárgyak, illetve a történelem egyetemi előkészítő és történelem érettségi számára készültek. (Historia, geografía e historia, ciencias sociales, historia preuniversitaria e historia bachillerato.) Természetesen e tankönyvek nem jelentik azt a teljességet, amelyet az erre a célra szakosodott spanyol kiadók összességében publikáltak, hiszen az utóbbi fél évszázadban ennél a számnál többet adtak ki. Határozottan állíthatjuk azonban, hogy a spanyolországi általános és középfokú oktatási célokra készült fenti tankönyvtípusok többsége a kutatásunk rendelkezésére állt. Vizsgálódásunk elsődleges célja annak feltárása volt, hogy a történelem-oktatás keretében mit is tanítanak a spanyol diákoknak az 1956-os magyar forradalomról, s ehhez milyen szemléltető anyagot (képeket) használnak.10

Fischer Ferenc

195


A Franco-korszak történelemtankönyvei 1975-ig Az 1960-as évek első felében11 használt spanyol történelemtankönyveknek a 20. század történelmével, így a hidegháború történetével is foglalkozó fejezetei, leckéi meglepően igen rövidek. Feltűnő az is, hogy nem tartalmaznak egyetlen egy térképet, fotót, vagy egyéb ábrát sem. Juan M. Grima 1961-ben publikált tankönyve e periódus egyik „alapművének” tekinthető. Az a rövidecske fejezet, amely csupán néhány sorban tér ki a II. világháború utáni nemzetközi politikára, már csak terjedelmi korlátai miatt sem lehetett alkalmas arra, hogy a spanyol diákok részletesebb, árnyaltabb képet kapjanak az európai- és világeseményekről. Az 1956-os forradalmat a fejezet meg sem említi. A Spanyolország viszonya a nemzetközi politikához című fejezet megállapításai inkább a Franco-rendszer önigazolását szolgálták, mintsem az 1945 utáni világrend bemutatását. Guri Alberto Villar Historia universal de cuarto curso de bachillerato12 című könyvét 1965-ben publikálták, ebben sincs azonban említés az 1956-os magyar forradalomról vagy a szuezi krízisről. Ez annál is feltűnőbb, mivel a hidegháborút tárgyaló részben a szerző – még ha csak hét sorban is – de megemlít néhány krízist, így például a koreai háborút és Berlin problematikáját. Ugyanakkor igen aránytalanul, 19 sorban számol be a francia gyarmatok függetlenné válási folyamatáról. Magyarország, mint a szovjet érdekszférában elhelyezkedő, elnyomott ország említést érdemel ugyan Arenaza Lasagabaster – F. Gastaminza Ibarburu Historia universal y de España (Bachillerato elemental) című, 1965-ben publikált könyvében, de még ez sem tárgyalja az 1956-os magyar forradalmat.13 Meg kell azonban azt is jegyeznünk, hogy a könyvben sem az 1956-os szuezi krízisről, sem az 1961-es berlini falról, sőt még az 1962-es karibi válságról sem található utalás. Egy 1968-ban publikált tankönyvben14 – 12 évvel a magyar forradalom leverése után – szintén nem találunk egyetlen szót sem Magyarországról, s ez sem említi az 1961-től felépülő berlini falat vagy az 1962-es karibi válságot. Ugyanakkor e tankönyvből a tanulók információkat szerezhettek a Szuezicsatornáról és Egyiptomról. A Las democracias y el bloque soviético című fejezet 17 soros bekezdésben foglalkozik a vasfüggöny kérdésével, de a bekezdés meglehetősen aránytalanul viszonyul ahhoz a 39 soros leckerészhez, mely a Problemas del Oriente y Extremo Oriente: anticolonionalismo kérdéskörét tárgyalja. Fermin Gastaminza – Ignacio Arenaza Historia de España y Universal című, 1970ben15 publikált tankönyvében találkozunk először színes nyomdatechnikával, színes térképekkel. A hidegháborúval kapcsolatos rész is viszonylag bőséges az előzőekkel összehasonlítva. A fő bekezdések kék, az egyes alfejezetek piros színűek, így például a hidegháborút tárgyaló La guerra fría. Ez az első tankönyv, amelyben a diák színes fotót láthatott például Kennedy-ről, illetve Che Guevara-ról. Itt érdemel először említést – két alkalommal is – az 1956-os forradalom, igaz, csak két, a hidegháborúval, illetve a II. világháború utáni eseményekkel foglalkozó függelékben (La guerra fría, valamint Cronología de la postguerra.) Az 1971-ben publikált Historia moderna y contemporánea16 az első olyan tankönyv, amely viszonylag részletesen tárgyalja a hidegháború történetét. A magyar forradalom e könyvben három alkalommal szerepel, miközben annak elnevezésére három különböző kifejezést használnak: Levantamiento comunista; intentos… de desligarse de la protección soviética; intentos de desovietización.17 A „forradalom”, azaz revolución

Fischer Ferenc

196


kifejezés 1956 Magyarországával kapcsolatban egyetlen egyszer sem került be a tankönyvekbe a Franco-korszak alatt. A Franco-korszak utáni történelemtankönyvek a demokratikus átmenet Spanyolországában (1976–1989)18 Az 1977-ben publikált Historia de las civilizaciones y del arte19 című tankönyv egyes bekezdéseinek címei azt sugallják, hogy a könyv részletesen tárgyalja az 1945 utáni korszakot. A bekezdések valóban részletesen elemzik például Berlin kérdését – kitérve a berlini légi hídra is – és a koreai háborút, de egyetlen egy szó sem esik a magyar–egyiptomi ikerválságról. A szerző csupán csak annyi információt közöl a tanulókkal, hogy a koreai háború után „újabb krízisek jelentkeztek Kubában és Vietnamban”. Feltűnő, hogy a dekolonizáció kérdését részletesebben tárgyalja, mint az európai eseményeket. Egy 1978-ban20 publikált tankönyvben a Juan Antonio Sánchez – Garcia-Saúco szerzőpáros 10–20 sorban fejti ki a hidegháború jelentős kríziseit (La guerra civil griega; la crísis de Berlín; la crísis de Corea; la de Cuba de 1959; Vietnam; el Próximo Oriente), sőt Berlin és a Közel-Kelet kérdéséhez két színes, nagyméretű térképet is mellékel. Az 1956-os magyar forradalom konkrétan nem kerül említésre, és Magyarország is csak közvetetten kerül elő a szuezi krízis kapcsán. Az 1981-ben publikált I. Zapater – J. M. Rodríguez – F. Lahoz–féle tankönyv21 tekinthető az első olyan tankönyvnek – figyelembe véve e műfaj korlátozott lehetőségeit –, amely az 1956-os forradalomra szánt 20 sorával hangsúlyozottan és terjedelmileg bőségesen jeleníti meg ezt az eseményt, s még egy fényképet is közöl. E könyv szerzőire minden bizonnyal hatott Spanyolország demokratizálódási folyamata, az új, Európa és a világ felé nyitott szemlélet, hiszen már hat év telt el Franco halála után. A Magyarország elleni 1956-os szovjet katonai intervenció kérdését a tankönyv együtt tárgyalja az 1956-os lengyel fejleményekkel és az 1968-as, Csehszlovákia elleni katonai intervencióval. Románia szovjet blokkon belüli különutas törekvéseire is kitérnek. A szerzők nem korlátozzák magukat a tények száraz közlésére, hanem megpróbálják részleteiben is vizsgálni a keleti blokkon belüli szovjetellenes társadalmi robbanások főbb okait. Mivel a közelmúlt eseményeit tárgyalják, szembetalálják magukat azzal a problémával, hogy vajon rendelkeznek-e elegendő és hiteles információval. Mint írják: „jelenleg gyakorlatilag szinte lehetetlen elemezni azokat az okokat, amelyek ezeket a társadalmi robbanásokat előidézték, mivel egyfelől időben túl közeli fejleményekről van szó, másfelől az objektív információk hiánya megakadályozza azt, hogy bármilyen minimálisan is érvényesnek tekinthető magyarázattal szolgáljunk. Mégis, annyi megállapítható, hogy a nemzeti aspirációk, az alacsony életszínvonal, a liberalizálási törekvések és az egyház elleni üldözések azok a motívumok, amelyek kitapinthatóak a kelet-európai országok emancipálódási mozgalmaiban. Lengyelország nyitotta meg ezt az utat a Szovjetuniótól való eltávolodása révén… Magyarország követte a lengyel lépéseket, noha a konfliktus kiterjedése jóval nagyobb volt, mivel érintette az ország egész területét. 1956. október közepén vette kezdetét egy szakszervezeti és egyetemi mozgalom, jobb életfeltételeket, szabad sajtót, a szovjet csapatok kivonulását s a halálbüntetés megszüntetését követelve. Nagy, miniszterelnökké való kinevezése után, liberális és szociáldemokrata politikusokból álló kormányt hozott létre, akik az előző években illegalitásban voltak. Az új kormány

Fischer Ferenc

197


egyik legelső lépése volt, hogy kinyilvánítsa Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A következő nap a régi kommunista vezetők elítélték Nagy politikai vonalát, hangsúlyozva a mozgalom kapitalista jellegét, és kérték a szovjet hadsereg intervencióját. Ez szétverte és megtorolta a felkelést. Több mint 100 ezer magyar menekült el az országból, és Nyugatra távozott.” José Fernández Sanz és Gabriel García Voltá22 1982-ben publikált könyvükben az 1956-os magyar forradalom eseményeit a hidegháború nagy kríziseivel együtt tárgyalták: Guerra de Corea (1950–1953); El muro de Berlín; Crísis de los misiles cubanos (1962); Guerra de Vietnam. Mindegyik blokk 10–12 soros. Korea és Vietnam kérdéséhez két színes térkép kapcsolódik, és egy fotó mutatja be a vietnami pártvezetőt. A szerzőpáros öt sort szánt a magyar nép szovjet uralom elleni felkelésének, és ehhez nagyméretű fotót is mellékeltek, mely alatt azonban a felirat tévesen jelent meg: október helyett 1956 júniusáról írtak (Levantamiento del pueblo húngaro contra la dominación soviética en junio de 1956). Az 1956-os év fejleményeivel kapcsolatban azonban nem kerül említésre sem a lengyel válság, sem pedig a szuezi krízis kérdése. Sem Nagy Imre, sem Kádár János neve nem szerepel a tananyagban. Egy 1983-ban publikált tankönyv az egész hidegháború történetét mindösszesen két oldalba sűríti össze, a koreai háborútól a Szovjetunió Afganisztán elleni intervenciójáig.23 A szerzők e két oldalon – a szöveges rész rovására – még egy nagyméretű légi fotót is elhelyeztek a kubai rakétaválsággal kapcsolatban. E szűk terjedelmi keret ellenére is megállapítható azonban, hogy a hidegháború egyes eseményeinek értékelései korrektek. Érthető módon az a nyolc-nyolc sor, amely a szuezi krízisnek és a magyar forradalomnak jutott, nem tartalmazhatott sok konkrét információt. A szerzők szelektáltak a nemzetközi események megemlítése során, mert például az 1948–1949-es krízist, az 1961-es berlini falat vagy az 1968-as Prágai Tavaszt meg sem említették. Az 1983-ban publikált művükben Mariano Mañero Monedo, Domingo J. Sánchez Zurro és Isidoro González Gallego24 – az El mundo de nuestros días című fejezetben – szinte a lehetetlenre vállalkoztak: összesen két oldalon próbálták bemutatni a hidegháború főbb színtereit és eseményeit a koreai háborútól az algériai és vietnami harcokon át Fidel Castro hatalomra jutásáig. Ebben a mozaikszerű összeállításban, amelyben még nyolc, kisméretű fotót is elhelyeztek, 17 sor tárgyalja a szuezi és a magyar krízist. Természetesen ez nem nagy terjedelem, de az egész fejezethez képest mégiscsak súlyozottan jelenik meg az 1956-os ikerválság. Mellékeltek egy arcképet Nasszerről és egy másik képet is, amelyen egy tankot körbevevő tüntetők láthatók. Ez utóbbi fénykép (a képaláírás szerint) Magyarországon készült, a képen látható emberek nyárias öltözete azonban arra enged következtetni, hogy a spanyol szerzők tévedésből a Prágai Tavasz egy 1968-as fényképét tüntették fel. Egy 1985-ben publikált tankönyvben25 röviden, de hangsúlyozottan szerepelnek az 1956-os és 1968-as események. Mindkét esetben látható egy-egy fotó szovjet tankokról, sőt a Prágai Tavasz kapcsán a szerzők még egy színes fotót is beillesztettek Dubčekről. Nagy Imréről ugyan nem szerepel fénykép, de a nevét kétszer is megemlítik. (Kádár neve egyáltalán nem fordul elő.) E könyv, 10 évvel Franco halála után (tehát már bizonyos történelmi távlatból) és nem sokkal Spanyolországnak az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozása előtt, részletesen elemzi Franco tábornok külpolitikai törekvéseit. Egy másik, 1988-ban publikált tankönyv26 a magyar–egyiptomi ikerválságot együttesen tárgyalja, anélkül azonban, hogy kitérne a részletekre. Nagy Imre nevét nem említi,

Fischer Ferenc

198


és fényképen sem mutatja be, a leírtakat azonban korrektnek tekinthetjük. „1954 és 1956 között több konferenciát tartott a »négy« nagyhatalom (a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország). Akkoriban történt, hogy új feszültségek keletkeztek két esemény: a kommunista rendszer elleni magyar forradalom (1956. október) és a szuezi konfliktus következtében. A magyar forradalom Duroselle professzor szerint »a legkeményebb és legváratlanabb ütést mérte a kommunista dogma lényegére: hódításai jellegének visszafordíthatatlan voltára«. Éppen ezért, a Szovjetunió maximális erőszakkal válaszolt, és a népi felkelés vérbe fojtása által engedelmes kormányt állított vissza Kádár János személyében.”27 A szerzők elsősorban a lengyel belpolitikai eseményekre koncentráltak, ami érthető, hiszen egy évvel vagyunk az 1989-es nagy politikai változások előtt. Ezt jól tükrözi az e kérdés kifejtésére fordított terjedelem (46 sor) és Lech Walesa életútjának bemutatása (16 sor). Meglehetősen érdekesnek, sőt kivételesnek tekinthető, hogy egy 1989-ben kiadott tankönyv szerzői28 – szép kivitelű könyvről van szó, nagyméretű, színes fotókkal – illusztrációs célból két korabeli magyar politikai agitációs plakátot választottak ki, amelyeken látszanak az eredeti magyar agitációs szövegek is: „Kaptál földet, adj kenyeret. Magyar Kommunista Párt; Beadáson felüli termékfeleslegeidet szabad áron add el a földművesszövetkezeteknek”. A könyvben találhatunk egy fotót a magyar forradalommal kapcsolatban is. E könyv is jelentős figyelmet szentel a lengyel krízisnek, és vázlatos életrajzot közöl Gorbacsovról. Történelemtankönyvek 1990–2007 között Javier M. Donézar 1990-es kiadású tankönyve29 dokumentum-részleteket és történészi munkákból vett idézeteket is tartalmaz, mind az 1956-os forradalommal, mind pedig a Prágai Tavasszal kapcsolatosan. Fejtő Ferenctől30 két idézet is szerepel Magyarország kapcsán. A leckéhez mellékelt fénykép azt sugallja, mintha szovjetek lőnének agyon védtelen magyar katonákat. Valójában a kép életben maradt ÁVH-s katonák agyonlövését ábrázolja a Köztársaság téri pártszékház elfoglalása után. Az 1992-ben publikált tankönyv31 az 1989–1990 utáni nagy európai politikai változások utáni első tankönyvek közé tartozik. Bőségesen tartalmaz színes fényképeket, térképeket, karikatúrákat, és rövid információkat ad a kelet-európai tömbön belüli, 1989es fordulatokról. Az 1956-os magyar forradalom témája a „Békés egymás mellett élés, konfliktusgócok” című fejezetben kerül kifejtésre a szuezi válsággal együtt. „A másik feszültséggóc Magyarország volt, egyike azon első országoknak, amelyek függetlenedni akartak a szovjet uralomtól. Sor került a »budapesti felkelésre«, amely a kommunista disszidens Nagyot juttatta hatalomra. Hruscsov, a XX. pártkongresszuson tett kijelentése dacára, elrendelte a Magyarország elleni inváziót, Nagy kivégzését, és az ország a nyugati nemzetek passzivitása közepette továbbra is szovjet uralom alatt maradt. Mindez azt demonstrálta, hogy a Szovjetunió nem tolerálja az elhajlást. Mindkét konfliktus kontrollálva volt, és a két nagy nyereséggel került ki belőlük: a Szovjetunió, mivel meg tudta védeni Egyiptomot a neokolonialista agresszióval szemben, és az Egyesült Államok, mert időben lefújták a vállalkozást. Mindkét hatalom bizonyította, hogy képes elkerülni az új konfliktusokat, amelyek fenyegethetik a békét.”

Fischer Ferenc

199


Antonio Fernández ugyancsak 1992-ben megjelent tankönyve32 megítélésünk szerint az egyik legszínvonalasabb spanyol tankönyvnek számít. „Az 1956-os évben párhuzamosan két krízis bontakozik ki, melyek veszélyesen növelték a nemzetközi feszültséget; a Szuezi-csatorna körüli konfliktusról és a Magyarország elleni invázióról van szó”, írja a szerző. Annak érdekében, hogy a diákok számára egyértelmű legyen, hogy a két krízis párhuzamosan zajlott, a szerző a két eseménnyel kapcsolatos fényképeket egymás mellé tette. Sőt, a magyarázó szövegben is összekapcsolta azokat, teljesítvén ezzel didaktikai törekvését is: „Az 1956-os év két krízise. A szuezi krízis: Port-Said városa a csatorna partján francia, angol és izraeli légitámadásokat szenvedett el (balra). A magyar krízis: szovjet tankok benyomulnak a magyar főváros utcáira, és elfoglalják a fő útkereszteződéseket (jobbra).” A tankönyv forrásszemelvényei között meglehetősen bőségesen idéz a szerző egy korabeli röplapból, melynek címe: Magyar egyetemisták követelései, 1956. Antonio Fernández tankönyvének átdolgozott kiadása 1994-ben jelent meg, kisebb módosításokkal.33 Mint ahogy az 1992-es kiadást, úgy ezt az átdolgozott változatot is igen jónak minősíthetjük. A 20. fejezet, mely a La guerra fría címet viseli, egy teljes oldalt kitevő, nagyméretű fényképpel kezdődik: „Budapest egyik utcája 1956 novemberének első napjaiban. Az utca végén magyar tank a nemzeti zászlóval. A hidegháború egy kritikus momentuma, közvetlenül a szovjet invázió megindulásakor.” Fernández még további három képet is beillesztett ehhez a leckéhez. A spanyol tankönyvszerzők közül szinte egyedüliként arra is törekedett, hogy Kádár személyét differenciáltan ábrázolja a legújabb kori magyar történelemben. „A lengyel [Władisław Gomulka – F. F.] mellett a másik ellentmondásos figura az európai kommunista vezetők között a magyar Kádár János, aki az 1956-os vezetők elleni megtorlást irányította, majd azt követően liberalizálta az országot, sőt, elérte a nép megbecsülését. A peresztrojka éveiben mozdulatlanságba dermedt, félve bármilyen változástól.” Patricia Martin Martin – Enrique Carmelo Molina Marchán – Nieves Ortíz Comas Geografía e Historia34 című tankönyve szerkezetileg igen jól felépített, feladatokkal, térképekkel, forrásrészletekkel gazdagon felszerelt munka. Az 1956-os magyar történéseket elég részletesen tárgyalja a szuezi krízissel és a lengyel válsággal egyidejűleg. A magyar forradalom kapcsán két fotót is láthatunk, ezek egyike azonban egy budapesti panorámakép, amely nem kapcsolódik közvetlenül a forradalom eseményeihez. Az 1997-ben szerkesztett Historia del Mundo Contemporáneo35 igen alkalmas arra, hogy a hallgatók tanulmányozhassák a hidegháborús korszakot. A tankönyvben bőségesen találkozhatunk fényképekkel és karikatúrákkal is. Az 1956-os forradalom a 4.5. fejezetben – Máxima tensión: Suez y Hungría (1956). Cuba (1959–62) – kerül bemutatásra. „…Magyarország: A kommunista párt és a hadsereg monolitikus ellenőrzése alatt állt, a magyar nép ez ellen a helyzet ellen lázadt fel. A hadsereg egy részének és a párttól eltávolodók segítségével Nagy Imre miniszterelnök felszólította az oroszokat a távozásra, elhatározta a Varsói Szerződésből való kilépést és egy el nem kötelezett, politikailag plurális politikai rendszer létesítését, azonban a szovjet csapatok véget vetettek ennek a kísérletnek. Nagyot kivégezték… A nyugati országok be nem avatkozása és a szovjetek erőszakos akciója ismételten megerősítette, hogy a világ érdekszférákra van felosztva.” Eugenio Garcia Almiñana Historia del mundo contemporáneo36 című, 1997-ben megjelent tankönyvében először fordul elő, hogy spanyol szerző két teljes tankönyvi oldalt

Fischer Ferenc

200


szánt az 1956-os magyar forradalom bemutatására az El proceso desestalinización y la crísis de Hungría (1956) című fejezetben. (Az 1968-as Prágai Tavasz eseményeinek kifejtésére másfél oldal jutott.) A szerző a budapesti harcok illusztrálására két fotót is beillesztett, amelyek a szovjet inváziós erők tankjait ábrázolják. Ugyancsak ő az első spanyol szerző, aki egy tankönyvben felvetette a Nyugat felelősségét. „Magyarország reménykedve bízott a Nyugat segítségében… Azonban sem Nyugat-Európa, sem az Amerikai Egyesült Államok nem tettek semmit, amikor Hruscsov tankokat küldött a felkelés leverésére… 1956. november 5-én vasárnap hajnali négy órakor ezer szovjet tank… részben az országból, részben Ukrajna és Románia felől benyomultak Budapestre. A magyar miniszterelnök, az antikommunista Nagy bejelentette: »A szovjet csapatok elkezdtek egy támadást Budapest ellen azzal az egyértelmű céllal, hogy megdöntsék Magyarország törvényes kormányát. Csapataink harcban állnak a szovjetekkel az igazságért és a szabadságért.« A Nyugat keresztbe tett karral tétlenkedett.” Eugenio Garcia Almiña az első spanyol szerző, aki az 1956-os magyar forradalom kapcsán feltette a kérdést: „Miért nem avatkozott be sem a Nyugat, sem az ENSZ?” Miközben – a terjedelmi lehetőségekhez képest – az 1956-os forradalom ábrázolása bőségesnek tekinthető, a fejezetben nem találunk utalást a szuezi konfliktusra. Juan Santacana y Gonzalo Zaragoza megkülönböztetett figyelmet szentelt a magyar forradalomnak azzal, hogy olyan nagyméretű fényképet jelentetett meg a Historia, ciencias sociales37 (1997) című tankönyvében, amelyen a forradalom szimbólumaként a kivágott zászló szerepel, és egy galíciai újság, a La Voz de Galicia korabeli címlapképét is közölte. Egy 1998-ban38 megjelent tankönyvben Magyarországról három alkalommal is szó esik. Kettő az 1956-os eseményekkel kapcsolatos, míg a harmadik hazánk 1989-es szerepével foglalkozik. E könyv két téves megállapítása is megemlítendő. Az egyik tévesen mutatja be Nagy Imre hatalomra kerülését, a másik szerint pedig a szovjetek nem egyedül, hanem a Varsói Szerződés több tagállama csapataival együtt hajtották végre a katonai intervenciót. Ez utóbbi igaz volt 1968-ban, Csehszlovákia esetében, azonban nem 1956ban. A szerzők annak érdekében, hogy a diákok számára érzékeltessék a magyar és az egyiptomi események párhuzamos voltát, egymás mellé tettek egy-egy képet Nasszerről és a magyar forradalomról. Ramón Villares és Ángel Bahamonde a Historia del Mundo Contemporáneo39 című tankönyvük Los limites de la desestalinización (1953–1968) című fejezetében párhuzamosan ábrázolták a lengyel politikai válságot és a magyar forradalmat. Külön fejezetet szenteltek a Prágai Tavasznak (La primavera de Praga). Mindkét esetben egy-egy fényképet, illetve forrásrészleteket is elhelyeztek. A didaktikai részben kérdéseket is feltettek: „Mit követelt a magyar nép 1956-ban? Mikor és hogyan tört ki a magyar felkelés? Mi történt Prágában 1968-ban? Miben hasonlít, és miben különbözik a Prágai Tavasz a lengyel és a magyar felkelésektől?” E szerzőpáros azon kevés spanyol szerzők közé tartozik, akik a revolución („forradalom”) fogalmat használták, annak alternatívájaként pedig a revuelta („felfordulás”) és az insurección („felkelés”) kifejezéseket. Julio Montero Díaz, M. Antonia Paz Rebollo és Elisa Martínez Vega 2000-ben publikált tankönyvükben40 két fényképet is bemutattak 1956-tal kapcsolatban. Első alkalommal fordult elő – tegyük hozzá: egyedüli esetként –, hogy Nagy Imréről arcképet közöltek, amely alatt az alábbi magyarázó szöveg olvasható: „Magyarország kilépett a Varsói Szerződésből, és deklarálta semlegességét. Az álom nem tartott sokáig: a szovjet had-

Fischer Ferenc

201


sereg megtámadta az országot. Kádár új kormányt hozott létre, Nagyot kivégezték. A Szovjetunió nem volt hajlandó lazítani a függőségen.” Margarida García Sebastián41 tizenegy soros ismertetőt írt 1956 Magyarországáról, miközben a Prágai Tavasznak is tizenegy sor jutott. Sajnálatos módon ő is azon spanyol szerzők közé tartozik, akik a magyar forradalom leverését úgy mutatták be, hogy abban − a Szovjetunión kívül − a Varsói Szerződés több tagállama is részt vett. 2006-ban került a spanyol iskolákba egy különösen reprezentatív kiállítású tankönyv az alábbi szerzői kollektíva tollából: J. Aróstegui Sánchez – M. García Sebastián – C. Gatell Arimont – J. Palafox Gamir – M. Risques Corbella.42 A La Historia del mundo contemporáneo egy olyan tankönyv, amelyben a didaktikai apparátus igen gazdag és látványos, sok színes, nagyméretű fényképpel, színes térképpel, karikatúrával, korabeli plakáttal, táblázattal, forrásrészlettel és gyakorló feladattal. Magyarország a 4.1. Las primeras disidencias en el bloque comunista: Yugoslavia y China, a 4.2. La revuelta de Hungría és a 4.3. La Primavera de Praga fejezetekben szerepel. Mint ahogy azt fentebb – kritikai éllel – már jeleztük, vannak spanyol tankönyvek, amelyek a magyar forradalom leverését tévesen mutatják be, azonosságjelet téve Prága és Budapest közé. A spanyol diákokban így azt a képzetet keltik, hogy mindkét alkalommal a Varsói Szerződés intervenciójára került sor. E 2006-os kiadású tankönyv azonban teljes mértékben valós képet fest arról, hogy a Varsói Szerződés többi tagállama politikailag valóban támogatta a szovjet katonai intervenciót, de a forradalom fegyveres leverését kizárólag a Vörös Hadsereg hajtotta végre. Antonio Fernández García43 tankönyve több szempontból is példa nélküli az eddig elemzett könyvek sorában: négy fényképet szentel 1956-nak, miközben az 1953-as kelet-berlini és az 1968-as Prágai Tavasznak csak egy-egy fotót. 1956 őszének napjait megpróbálja differenciáltan – annak különféle fázisaiban – bemutatni. A szerző arra is törekedett, hogy Kádár személyét viszonylag árnyaltan mutassa be. E célból Willy Brandt emlékiratainak44 Kádárral kapcsolatos részeiből is idéz: „Kádár volt a keleti vezetők közül az, akit a leginkább megismertem, a szokásos rutin-találkozásokon túlmenően. […] Kádár hagyta az embereket utazni és beszélni, s egy bizonyos időszakban az egyedüli keleti vezető volt, aki megengedhetett volna magának választásokat. […] Rezignált bölcsessége ellenére is messze volt azonban attól, hogy világos elképzelése legyen a demokratikus szocializmusról.” Az 1956-os magyar forradalom különféle elnevezései a spanyol történelemtankönyvekben Figyelemreméltó, hogy a spanyol tankönyvekben hány különböző kifejezést használnak az 1956-os magyar forradalom megnevezésére. Az alábbiakban ennek felsorolását adjuk közre, de − a terjedelmi korlátokra való tekintettel − nem tudjuk szerepeltetni azt a tankönyvi szövegkörnyezetet, amelyben szerepelnek.45 A zárójelben lévő számok azt jelzik, hogy – a frekvenciaelemzés46 szempontjai szerint − az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos egyes kifejezések hány spanyol tankönyvben fordulnak elő. • revuelta (10) – felfordulás;47 • levantamiento (9) – fellázadás;48

Fischer Ferenc

202 • • • • • • • • • • • •


insurrección (8) – felkelés;49 revolución (6) – forradalom;50 crísis (4) – válság;51 intento (3) – szándék; sublevación (2) – lázadás; invasión (2) – lerohanás; movimiento (2) – mozgalom; conflicto (1) – konfliktus; tensión (1) – feszültség; disidencia (1) – elhajlás; rebelión (1) – felkelés; experiencia (1) – kísérlet.

A 14-féle (!) megnevezés arra utal, hogy a 20. század második felének egyik legfontosabb magyar és – tegyük hozzá: jelentős nemzetközi kihatású – eseménye, melynek jelentős visszhangja markánsan tükröződik a spanyol történelemtankönyvekben is, nem egységes fogalomhasználattal került e tankönyvekbe, és így a spanyol történelmi tudatba. Ennek hátterében több tényező is állhat, amelyek feltárása újabb kutatásokat igényel. Az 1956-os magyar forradalom áldozatai és menekültjei a spanyol tankönyvekben Az 1956-os magyar forradalom áldozatainak számát a spanyol tankönyvírók meglehetősen nagy eltérésekkel: háromezer és harmincezer fő között szerepeltetik. A menekültek számát tekintve is igen eltérő, 100 ezer és 200 ezer között ingadozó adatokkal találkozunk. Nagy Imre és Kádár János nevének előfordulása a spanyol történelem tankönyvekben Az 54 vizsgált tankönyvben Nagy Imre neve összesen 20, míg Kádár Jánosé kilenc tankönyvben szerepelt.52

Fischer Ferenc

203


Jegyzetek A tanulmány az MTA–PTE Magyarország, Európa, Ibero-Amerika Kutatócsoport kutatási projektje keretében készült. 2 Az MTA–PTE Magyarország, Európa, Ibero-Amerika Kutatócsoport 2007. november 22–23án, Pécsett, kétnapos nemzetközi konferenciát szervezett Magyarságkép a közép-európai tankönyvekben a 20. században címmel. 3 A Pécsi Tudományegyetem Ibero-Amerika Központja és az MTA–PTE Magyarország, Európa, Ibero-Amerika Kutatócsoport 2007. május 4-én, illetve 2008. május 5-én, Pécsett – a VIII Jornadas Iberoamericanas, 2–6 de mayo de 2007, illetve a IX Jornadas Iberoamericanas, 5–12 de mayo de 2008 keretében – két alkalommal is nemzetközi kollokviumot rendezett La imagen de Hungría en Iberoamerica en el siglo XX – coloquio internacional-I. és La imagen de Hungría en Iberoamerica en el siglo XX – coloquio internacional-II. címmel. 4 A teljesség igénye nélkül: Olay Ferenc: Magyarország a külföldi tankönyvekben. Budapest, 1933, Magyar Nemzeti Szövetség; Szabolcs Ottó: Külföldi tankönyvek magyarságképe. Budapest, 1990, Tankönyvkiadó; Unger Mátyás: A történelmi tudat alakulása középiskolai történelemtankönyveinkben a századfordulótól a felszabadulásig. Budapest, 1979, Tankönyvkiadó; Berend T. Iván: Tanulmányok Magyarországról, magyarokról. Budapest, 1985, Magyarok Világszövetsége; Dömény Zsuzsa: Magyarságkép Latin-Amerikában. Budapest, 2000, MTA PTI; Kapitány Ágnes: Magyarságszimbólumok. Budapest, 2002, EFI; Sokcsevits Dénes: Magyar múlt horvát szemmel. Budapest, 2004, Magyar a Magyarért Alapítvány; Anderle Ádám: A magyar–spanyol kapcsolatok ezer éve. Szeged, 2006, Szegedi Egyetemi Kiadó. 5 Hofer Tamás (szerk.): Magyarok Kelet és Nyugat között: A nemzettudat változó jelképei. Tanulmányok. Budapest, 1996, Néprajzi Múzeum – Balassi Kiadó; Pataki Ferenc – Ritoók Zsigmond: Magyarságkép és történeti változásai. Budapest, 1999, MTA; Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai kutatások, tanulmányok a Magyar Tudományos Akadémián – Műhelytanulmányok c. sorozat 6. kötete (sorozatszerkesztő: Glatz Ferenc); Hunyady György – Nguyen Luu Lan Anh (szerk..): Sztereotípia kutatás. Hagyományok és irányok. Budapest, 2001, ELTE Eötvös Kiadó; Romsics Ignác – SzegedyMaszák Mihály: Mi a magyar? Budapest, 2005, Habsburg Történeti Intézet – Rubicon; a tatabányai Limes című folyóirat Magyarország- és magyarságképpel foglalkozó egyes tematikus számai, illetve tanulmányai. 6 Pritz Pál: Magyarságkép és külföldi propaganda a húszas évek első felében. Századok, 1994. 6. sz. 1078–1116. o.; Iván Harsányi: Hungría en los libros de texto españoles de los años 1970–1980. In Ferenc Fischer – Domingo Lilón (Eds.): Iberoamericana Quinqueecclesiensis 6. (Ponencias presentadas en el coloquio internacional “La imagen de Hungria en Iberoamérica en el siglo XX,” 4 de mayo de 2007, Pécs). Pécs, 2008, Universidad de Pécs, Centro Iberoamericano, 47–54. o.; Medvecz Andrea: Adalékok az ukrán magyarságkép kérdéséhez. Könyv és nevelés, 2004. 2. sz. 29–39. o.; Pataki Ferenc: A magyarságkép és történeti változásai. História, 1998. 9–10. sz. 3–5. o.; Litván György: Az 1956-os forradalom és a magyarságkép. História, 1998. 9–10. sz., 33–35. o.; Pomogáts Béla: A magyarságkép alakítása és az ország külpolitikai stratégiája. Európai utas, 1997. 3. sz. 21–23. o. 7 A tankönyvkutatásunk elvégzéshez elméleti és módszertani kapaszkodót jelentett Dárdai Ágnes: A tankönyvkutatás alapjai (Budapest – Pécs, 2002, Dialóg–Campus Kiadó) című munkája. 8 Georg Eckert Institute for International Textbook Research. Lásd http://www.gei.de. 9 A magyar 1956-os forradalom 50. évfordulója tiszteletére a Pécsi Tudományegyetem IberoAmerika Központja (Centro Iberoamericano de la Universidad de Pécs) 2006 májusában és a Szegedi Tudományegyetem Hispanisztika Tanszéke (Departamento de Hispanística de la Universidad de Szeged) 2006 októberében egy-egy napos nemzetközi kollokviumot szervezett Az 1956-os magyar forradalom visszhangja a spanyolul-portugálul beszélő világban témakörben. Az elhangzott előadások az alábbi kötetekben jelentek meg. Ferenc Fischer – Gábor Kozma – Domingo Lilón (Ed.): Iberoamericana Quinqueecclesiensis 5. (Ponencias presentadas en el 1

Fischer Ferenc

204


coloquio internacional “EncUEntros – Viejos y nuevos encuentros entre Hungría, Europa e Iberoamérica: 1956 y 2006. El reflejo de la revolución húngara de 1956 en Iberoamérica”, Pécs, el 2 de mayo de 2006). Pécs, 2007. Universidad de Pécs, Centro Iberoamericano, 463 o.; Anderle Ádám (szerk.): A magyar forradalom és a hispán világ. 1956. Szeged, 2006, SZTE Hispanisztika Tanszék, 215. o. Lásd továbbá María Dolores Ferrero Blanco: La Revolución Húngara de 1956. El despertar democrático de Europa de Este. Arias Montano, 61, Universidad de Huelva, 2002, 426. o.; Ricardo Martín de la Guardia – Guillermo Á. Pérez Sánchez – István Szilágyi: La Batalla de Budapest. Historia de la insurrección húngara de 1956. Madrid, 2006, Editorial Actas, 295. o. 10 A 23 történelemtankönyv (historia) közül 10 jelent meg 1957–1975, négy 1976–1989 és kilenc 1990–2007 között. A hat földrajz- és történelemtankönyv (geografía e historia) közül egy 1975 előtt, míg öt 1976–2007 között jelent meg. A 1976–1989 között kiadott társadalomtudományok (ciencias sociales) tankönyvekből nyolc állt rendelkezésünkre, az 1990 és 2007 között megjelentekből egyet elemeztünk. A történelem egyetemi előkészítő (historia preuniversitaria) tankönyvek közül négyet vizsgáltunk, amelyek közül egy 1976 és 1989, míg három kötet l990–2007 között jelent meg. 12 tankönyv a történelem érettségi (historia bachillerato, curso 11–12.) kategóriájú művek sorába tartozik, amelyekből három állt rendelkezésünkre az 1976 és 1989 közötti évekből. E típusú könyvekből kilenc kötetet 1990 és 2007 között adtak ki. 11 Spanyolországban az 1960-as években nagyon kevés történelemtankönyv állt a diákok és tanárok rendelkezésére, s ennyiben a helyzet nagyon hasonló volt a magyarhoz, illetve a keleti tömb országaihoz. Spanyolországban a Juan M. Grima által írt tankönyv volt ezekben az években leginkább használatban, melynek kilenc kiadása, illetve utánnyomása jelent meg kis változtatásokkal. Juan M. Grima: Historia. Madrid, 1961, E.C. I. R; Juan M. Grima (Catedratico del Instituto Nacional de Enseñanza Media): Historia 4.o Curso de bachillerato. (Aprobada por el Ministerio de Educación Nacional en 29 de enero de 1965.) Valencia, 1965, Editorial E.C.I.R. 12 Guri Alberto Villar: Historia universal, Cuarto curso de bachillerato. Leon, 1965. 13 J. J. Arenaza Lasagabaster – F. Gastaminza Ibarburu: Historia universal y de España. (Bachillerato elemental, Cuarto curso.) Madrid, 1965, Ediciones S. M. 14 José Inocencio Tejedor Sanz: Historia universal. Bachillerato, Cuarto curso. (Texto adaptado al nuevo cuestionario Oficial Plan 1957. Aprobado por el Ministerio de Educación Nacional, Orden del 30 de julio 1963.) Barcelona, 1968, Ediciones Jover. 15 Fermin Gastaminza – Ignacio Arenaza: Historia de España y Universal. Bachillerato elemental, 4.o Curso, Plan 1967. Madrid, 1970, Ediciones S. M. 16 Historia moderna y contemporánea. Barcelona, 1971, Editorial Teide. 17 Az 1956-os forradalommal kapcsolatos spanyol kifejezésekről lásd e tanulmány Az 1956-os magyar forradalom különféle elnevezései a spanyol történelemtankönyvekben című részét. 18 A Magyarország és Spanyolország közti hivatalos diplomáciai kapcsolatok 1977-ben jöttek létre. 19 A Franco-korszak utáni években a tankönyvek számának ugrásszerű expanziója következett be Spanyolországban, mint ahogy az megfigyelhető volt Magyarországon is az 1990-es évek elejétől. Alberto Guri Villar (Catedratico de Geografía e Historia): Historia de las civilizaciones y del arte. Madrid •León • Sevilla • Granada • Valencia • Zaragoza • Barcelona • Bilbao • Las Palmas de Gran Canaria • La Coruña, 1977, Editorial Everest. 20 Juan Antonio Sánchez – Garcia-Saúco: Historia de las civilizaciones y del Arte. Texto aprobado por Ministerio de Educadón y Ciencia O. M. 13-4-78. Madrid, 1978, Santillana S. A. 21 I. Zapater – J. M. Rodríguez – F. Lahoz: Historia del mundo contemporaneo. Madrid, 1981, Editorial Santillana. 22 José Fernández Sanz – Gabriel García Voltá: Mundo y Sociedad 8o egb. Madrid, 1982, Ediciones. S. M. 23 Joaquin Prats – J. Emilio Castello – M. Camino García – Ignacio Izuzquiza, M. – Antonia Loste: Ciencias Sociales 8. Madrid, 1983, E.G.B. Anaya. 24 Mariano Mañero Monedo – Domingo J. Sánchez Zurro – Isidoro González Gallego: Ciencias Sociales 8. Madrid, 1983, E.G.B. Anaya.

Fischer Ferenc

205


A. Fernandez – M. Llorens – R. Ortega – J. Pons – J. Roig – J. C García-Borrón: Ciencias Sociales, Nuevo país-8. Barcelona, 1985, E.G.B. Editorial Vicens Vives. 26 Vicente Palacio Atard – Luis Alvarez Gutiérres – Ascensión Burgoa: Historia del mundo contemporáneo. Zaragoza, 1988, Editorial Edelvives. 1988-ban egy másik könyv is kiadásra került. Ebben egyformán három-három sor jutott az 56-os lengyel, magyar és a 68-as prágai események ismertetésére. A prágai tavaszról egy képet is mellékeltek a szerzők. Miguel Artola Gallego – Manuel Pérez Ledesma: Historia del Mundo Contemporáneo. Madrid, 1988, E.G.B. Anaya; 1988ban egy harmadik tankönyv is megjelent. Bár az egész hidegháborús problematikának a szerzők csak alig két oldalt szántak, de ezen belül mégis kiemelten fontos eseményként ábrázolták a magyar ‘56-ot. Van kép a berlini 1953-as felkelésről, a koreai háborúról, magyar vonatkozású fotó azonban nincs. Pilar Comes – F. Xavier Hernández: Ciencias Sociales, 6. Barcelona, Teide, 1988, Poder, Bloques y Estados. 27 Vicente Palacio Atard – Luis Alvarez Gutiérres – Ascensión Burgoa: Historia del mundo contemporáneo. Zaragoza, 1988, Editorial Edelvives. 28 A. Fernandez – M. Llorens – R. Ortega – J. Pons – J. Roig – J. C García-Borrón: Ciencias Sociales-8. Galicia. Barcelona, 1989, E.G.B. Editorial Vicens-Vives. 29 Javier M. Donézar: Mundo Contemporáneo. Madrid, 1990, Editorial S. M. 30 Fejtő, Ferenc: La tragédie hongroise ou une révolution socialiste antisoviétique. Paris, 1957. 31 Sagrario Navarro Olmos – José Ramón Rodríguez Prada – Inés María Iglesias Martínez: Historia de las civilizaciones. Zaragoza, 1992, Editorial Edelvives. 32 Antonio Fernandez: Historia del mundo contemporáneo. Barcelona, 1992, Vicens-Vives. 33 Uő: Historia del mundo contemporáneo. Barcelona, 1994, Vicens-Vives. 34 Patricia Martin Martin – Enrique Carmelo Molina Marchán – Nieves Ortíz Comas: Geografía e Historia. Ciencias Sociales 4. Zaragoza, 1995. 35 Antonio Cañiábate Pérez – Antonio Carmona Portillo – Elías de Mateo Aviles – Pedro Gonzáles Beltrán: Historia del Mundo Contemporáneo. Madrid, 1997, Bruño. 36 Eugenio Garcia Almiñana (Bachillerato): Historia del mundo contemporáneo. Madrid, 1997, Editorial Ecir. 37 Juan Santacana – Gonzalo Zaragoza: Historia, ciencias sociales. Madrid, 1997, Editorial SM. 38 A. Fernandez – M. Lorens – García – C. Gatell – R. Ortega: Historia, tiempo, ciencia sociales. (Educación Segundaria.) Barcelona, 1998, Vicens Vives. 39 Ramón Villares – Ángel Bahamonde: Historia del Mundo Contemporáneo. (Bachillerato 1.) Madrid, 2000, Editorial Santillana. 40 Julio Montero Díaz – M. Antonia Paz Rebollo – Elisa Martínez Vega: Historia del mundo contemporáneo. (Bachillerato, primer Curso.) Zaragoza, 2000, Editorial Edelvives. 41 Margarida García Sebastian: Ciencias sociales, historia. Limes 4. Barcelona, 2006, Vicens Vives. 42 J. Aróstegui Sánchez – M. García Sebastián – C. Gatell Arimont – J. Palafox Gamir – M. Risques Corbella: Historia del mundo contemporáneo. (Bachillerato, primer Curso.) Barcelona, 2006, Editorial Vicens Vives. 43 Antonio Fernandez García: Historia del mundo contemporáneo. (Bachillerato, primer Curso.) Barcelona, 2006, Editorial Vicens Vives. 44 W. Brandt: Memorias. Temas de Hoy. Madrid, 1990. 45 La imagen y los hitos históricos de la historia de Hungría (1945–1990) en los libros de texto españoles de historia y geografía című, spanyol nyelvű tanulmányomban a magyar forradalommal kapcsolatos spanyol kifejezések tankönyvi szövegkörnyezetükben és a teljes bibliográfiai hivatkozással szerepelnek. In Ferenc Fischer – Domingo Lilón (Eds.): Iberoamericana Quinqueecclesiensis 6. (Ponencias presentadas en el coloquio internacional “La imagen de Hungria en Iberoamérica en el siglo XX”, 4 de mayo de 2007, Pécs.) Pécs, 2008, Universidad de Pécs, Centro Iberoamericano, 55–105. o. 46 Dárdai: i. m. 25

Fischer Ferenc

206


A revuelta kifejezés tíz tankönyvben szerepelt, amelyekből hármat 1989 előtt adtak ki. A levantamiento kifejezés kilenc tankönyvben szerepelt, amelyekből kettőt 1989 előtt adtak ki. 49 A insurrección kifejezés nyolc tankönyvben szerepelt, amelyekből kettőt 1989 előtt adtak ki. 50 A revolución kifejezés hat tankönyvben szerepelt, amelyekből egyet 1989 előtt adtak ki. 51 A crísis kifejezés négy tankönyvben szerepelt, amelyekből egyet 1989 előtt adtak ki. 52 Nagy Imre esetében a 20 tankönyvből négy, Kádár János esetében pedig a kilencből kettő jelent meg 1989 előtt. A részletes adatok hivatkozására lásd a 45. lábjegyzetet. 47

48

Fischer Ferenc

207


Mellékletek

1. Nagy Imre és Kádár János portréja a spanyol tankönyvekben Nagy Imre alábbi portréja összesen egy, Kádár Jánosé pedig két, egyazon szerző tankönyveiben szerepelt. (Megjegyzés: A részletes adatok hivatkozására lásd a 45. jegyzetet.)

Forrás: Montero Díaz – M. Antonia Paz Rebollo – Elisa Martínez Vega: Historia del mundo contemporáneo. (Bachillerato, primer Curso.) Zaragoza, 2000, Editorial Edelvives, 195. o.

Fischer Ferenc

208


Forrás: Antonio Fernández García: Historia del mundo contemporáneo. (Bachillerato, primer Curso.) Barcelona, 2006, Editorial Vicens Vives; Antonio Fernández: Historia del mundo contemporáneo. Barcelona, 1994, Vicens Vives, 435. o.

Fischer Ferenc

209


2. Az 1956-os magyar forradalom tükröződése a spanyol történelemtankönyvek képanyagában (Megjegyzés: a képek alatti, zárójelben lévő szám azt jelzi, hogy a különböző spanyol tankönyvekben az adott ábra hány alkalommal szerepelt illusztrációként.)

Forrás: Julio Montero Díaz – M. Antonia Paz Rebollo – Elisa Martínez Vega: Historia del mundo contemporáneo. (Bachillerato, primer Curso.) Zaragoza, 2000, Editorial Edelvives, 308. o.; Francisco Cisneros Fraile – Eugenio García Almiñana – José Pablo Gomis Llorca: Historia General de las Civilizaciones y el Arte. 1989, 335. o.; Javier Tussel – Isidro Sepúlveda – Susana Sueiro – Enric Juan – Teresa Grence: Geografía e Historia. Curso 4. Madrid, 1995, Santillana, 77. o.; Eugenio Garcia Almiñana: Historia del mundo contemporáneo. (Bachillerato.) Madrid, 1997, Editorial Ecir, 298. o. (5)

Forrás: Antonio Fernández: Historia del mundo contemporáneo. Barcelona, 1994, Vicens-Vives, 387. o.; Eugenio Garcia Almiñana: Historia del mundo contemporáneo. (Bachillerato.) Madrid, 1997, Editorial Ecir, 254. o.; José Corbella – Carlos Caballero – Esteban Álvarez: Historia, ciencias sociales. Madrid, 1995, Editorial ESO, 142. o.; Antonio Fernández García: Historia del mundo contemporáneo. (Bachillerato, primer Curso.) Barcelona, 2006, Editorial Vicens Vives, 278. o. (4)

Fischer Ferenc

210


Forrás: I. Zapater – J. M. Rodríguez – F. Lahoz: Historia del mundo contemporaneo. Madrid, Editorial Santillana, 1981, 330. o.; A. Fernández – M. Lorens – M. García – C. Gatell – R. Ortega – J. Roig: Historia, tiempo, ciencias sociales. (Educación Segundaria.) Barcelona, 1998, Vicens-Vives, 222. o.; Antonio Fernández García: Historia del mundo contemporáneo. (Bachillerato, primer Curso.) Barcelona, 2006, Editorial Vicens Vives, 278. o. (3)

Forrás: Antonio Fernández: Historia del mundo contemporáneo. Barcelona, 1992, Vicens-Vives, 385. o.; Javier Tussel – Isidro Sepúlveda – Susana Sueiro – Enric Juan – Teresa Grence: Geografía e Historia. Curso 4. Madrid, 1995, Santillana, 77. o. (2)

Fischer Ferenc

211


Forrás: Eugenio Garcia Almiñana: Historia del mundo contemporáneo. (Bachillerato.) Madrid, 1997, Editorial Ecir, 254. o.; José Corbella – Carlos Caballero – Esteban Álvarez: Historia, ciencias sociales. Madrid, Editorial ESO, 1995, 142. o. (2)

Fischer Ferenc

212


Forrás: Antonio Fernández García: Historia del mundo contemporáneo. (Bachillerato, primer Curso.) Barcelona, 2006, Editorial Vicens Vives, 278. o.; Antonio Fernández: Historia del mundo contemporáneo. Barcelona, 1994, Vicens-Vives, 395. o. (2)

Fischer Ferenc

213


Forrás: Eugenio Garcia Almiñana: Historia del mundo contemporáneo. (Bachillerato.) Madrid, 1997, Editorial Ecir, 255. o. (1)

Fischer Ferenc

214


Forrás: A. Fernández – M. Llorens – R. Ortega – J. Pons – J. Roig – J. C García-Borrón: Ciencias Sociales-8. Galicia, Barcelona, 1989, E.G.B. Editorial Vicens-Vives, 283. o. (1)

Forrás: A. Fernández – M. Llorens – R. Ortega – J. Pons – J. Roig – J. C García-Borrón: Ciencias Sociales. Nuevo país-8. Barcelona, 1985, E.G.B. Editorial Vicens Vives, 264. o. (1)

Fischer Ferenc

215


Forrás: Ramón Villares – Ángel Bahamonde: Historia del Mundo Contemporáneo. (Bachillerato 1.) Madrid, 2000, Editorial Santillana, 265. o. (1)

Forrás: Juan José Fernández Sanz – Gabriel García Voltá: Mundo y Sociedad 8o egb. Madrid, 1982, Ediciones. S. M., 137. o. (1)

Fischer Ferenc

216


Forrás: Juan Santacana – Gonzalo Zaragoza: Historia, ciencias sociales. Madrid, 1997, Editorial SM, 228. o. (1)

Fischer Ferenc

217


Comienza la revolución del Tercer Mundo: Suez. En 1956, Nasser, el lider de la revolución nacionalista El mismo año 1956, Hungría se revela contra la dictadura communista. Los tanques rusos ahogarán el intento de liberación pocos dias. Forrás: Mariano Mañero Monedo – Domingo J. Sánchez Zurro – Isidoro González Gallego: Ciencias Sociales 8. Madrid, 1983, E.G.B. Anaya, 200. o. (1)

Invasión de Hungría por la Unión Sovietica Forrás: Javier M. Donézar: Mundo Contemporáneo. Madrid, 1990, Editorial S. M., 354. o. (1)

Fischer Ferenc

218


Limes

219

Műhely

Seres Attila

A Szovjetunió recepciója a magyar uralkodó elit külpolitikai nézetrendszerében a két világháború között

Annak rekonstruálása, hogy a két világháború közötti magyar uralkodó elit körében milyen reflexek alakultak ki a Szovjetunióval kapcsolatban, egyáltalán nem egyszerű feladat, s egy meglehetősen összetett problémakör elé állítja a kérdés elemzésére vállalkozó kutatót. Az ezzel kapcsolatos dilemmák már a rendszerváltás előtti hazai történeti irodalomban is felfedezhetők. Az ellenforradalmi rendszer nemzeti keresztény szellemiségű uralkodó elitje, a kommunizmussal szemben táplált negatív érzelmei miatt, elutasította a marxista eszmeiséget. Az elutasítás okait – főként az 1919. évi Tanácsköztársaság bukása és az ellenforradalmi rendszer genezise közötti korrelációból kiindulva – könnyen ki lehetett mutatni, s a két, gyökeresen eltérő belső berendezkedésű rendszer ideológiai antagonizmusa egészen a korszak végéig nyomon követhető volt. Meglehetősen nehéznek bizonyult ugyanakkor annak a másik nyilvánvaló történelmi ténynek az interpretálása, hogy az önmagát részben a tanácshatalommal szemben identifikáló magyar ellenforradalmi rendszer kormányzata később politikai és gazdasági kapcsolatokat épített ki a „bolsevizmus fő fészkének” titulált Szovjetunióval. Ennek a szembetűnő ellentmondásnak a feloldása az érzelmi töltetű motivációktól való elvonatkoztatást, egy sokkal differenciáltabb és racionálisabb megközelítést igényelt volna. Ennek ellenére az 1940-es évek második felétől az 1970-es évekig a magyar szerzők nagy része inkább ideológiai alapon nyúlt a témához. Ez azt jelentette, hogy a két ország politikai-gazdasági kapcsolatrendszerét a szovjet külpolitika szemléleti keretéből próbálták megvilágítani, és annak 1945 utáni kliséit („békepolitika”, „népek közötti barátság”, „lefegyverzés” stb.) alkalmazták az 1941 előtti viszonyokra, dacára annak, hogy egyáltalán nem férhettek hozzá a téma szovjet primer forrásaihoz. Az ekkori szakmunkákból egy, az „európai béke megőrzésére törekvő”, a kis nemzetek iránt toleráns és őszinte nagyhatalom, illetve egy álságos, csak a szovjet állam gazdasági erőforrásainak kizsákmányolását célzó, agresszív „szovjetellenes” politikai vezetés dichotómiája rajzolódik ki.1 Változás csak az 1980-as években megjelent szakmunkák szerzőinél tapasztalható, akik már jóval körültekintőbben használták fel a rendelkezésre álló magyar forrásbázist, és tárgyilagosan mutatták be a két ország kapcsolatrendszerét.2 Addigra módosult a korszakot érintő történeti kutatások kontextusa is, hiszen az 1970-es évektől már érzékelhetővé váltak az ellenforradalmi rendszer jellegéről folytatott történészviták hatásai, amelyek nemcsak a rendszer szerkezeti felépítésének és működési struktúrájának, hanem külpolitikájának is árnyaltabb megközelítését eredményezték. Az 1990-es évek elejétől az orosz (egykori

Seres Attila

220

Műhely

szovjet) levéltári anyag – sajnos csak korlátozott – megnyitása óta újabb szempontokat nyerhetünk annak elemzéséhez, hogy valójában milyen volt a Szovjetunióról kialakított kép a két világháború közötti magyar külpolitikai gondolkodásban. Noha a kommunizmus elutasítása az egész korabeli magyar uralkodó politikai elit sajátja volt, a szovjet államról alkotott felfogást számos politikai, gazdasági, szociális, érzelmi és pszichés tényező is befolyásolhatta: a politikai szerepkör, az eszmei beállítódás vagy a gazdasági érdekek mentén kialakuló törésvonalak (például kormányzat kontra ellenzék, szociáldemokraták kontra fajvédők, merkantilisták kontra agráriusok, stb.). Mindez jó néhány hangsúlybeli eltolódást szülhetett.3 Jelen munkánkban egy körülhatárolhatóbb személyi körnek, az ellenforradalmi rendszer négy emblematikus alakjának, Horthy Miklós kormányzónak, illetve Bethlen István, Gömbös Gyula és Teleki Pál miniszterelnököknek a Szovjetunióval kapcsolatos reflexei megértéséhez szeretnénk néhány támpontot adni. 1919-ben mind a négy politikus kiemelkedő szerepet játszott a Tanácsköztársasággal szembeni hatalmi centrumok megszervezésében, majd a tanácskormány megdöntése utáni konszolidációs folyamatban. Mindegyikük esetében ez határozta meg a világháború utáni politikai pályaívük kiindulópontját, s a későbbiek során is ez nyomta rá a bélyegét eszmei-erkölcsi tartásukra. A kommunizmussal szembeni averzióik valóban nem szorulnak különösebb magyarázatra. Tanulmányunkban elsősorban azt kívánjuk bemutatni, hogy a Szovjetunióval kapcsolatos konkrét döntéseiket és cselekedeteiket milyen, az adott politikai szituációból (belpolitikai erőviszonyok, nemzetközi konstelláció, gazdasági helyzet) eredő tényezők befolyásolták. Gondolkodásmódjuk és motivációik megértését segíti, hogy mind a négyük életéről (vagy legalább politikai pályafutásáról) rendelkezünk tudományos feldolgozással, 4 illetve Bethlen, Teleki, Gömbös politikai beszédei és írásai modern kiadásban is napvilágot láttak.5 Kísérlet a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok felvételére 1924-ben A hazai történeti irodalomban köztudott ténynek számít, hogy 1924. szeptember 12én, Berlinben a magyar és a szovjet kormány több hivatalos okmányt is aláírt, amelyek rendezték a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolataikat. Először egy hat cikkelyből álló egyezményt, amelyben kimondták a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok felvételét, másodszor egy 12 cikkelyből álló szerződést, melyben szabályozták a diplomáciai kapcsolatok modalitásait és a kereskedelmi kapcsolatok jellegét. Megállapodtak abban is, hogy az egyezményeket kölcsönösen ratifikálják. A magyar nemzetgyűlés azonban később nem cikkelyezte be azokat, annak ellenére, hogy a tárgyalások folyamán kifejezetten a magyar diplomácia ragaszkodott parlamenti megerősítésükhöz.6 Ennek a diplomáciai fiaskónak az okát a hazai történeti irodalom egyértelműen a magyar bel- és külpolitikára vezeti vissza, s alapvetően három motívumot említ meg ezzel kapcsolatban. Mindenekelőtt a főhatalmat gyakorló és a törvények szentesítésére jogosult Horthy erőteljes ellenállását, emellett a magyar politikai közvélemény jelentős részének erélyes tiltakozását, illetve az angol–szovjet viszony megromlását 1924 októberében. A sorsdöntő napokból, vagyis 1924 szeptemberéből-októberéből mindössze egyetlen olyan magyar irat ismert, amely alapján kihámozható Horthy álláspontja e kérdésben. A szeptember 17-én kelt feljegyzés az akkor Visegrádon tartózkodó Horthy pillanatnyi állásfoglalását rögzíti, amit a kormányzó a kabinetirodájának vezetőjén keresztül szóban

Seres Attila

221

Műhely

üzent meg a kormánynak a magyar–szovjet megegyezést a közvélemény számára indokoló sajtókommünikével kapcsolatban. Ebben szó szerint a következők álltak. „[…] A Kormányzó Úr Őfőméltósága […] a közzétételhez kifejezetten hozzájárulni nem kíván, mert úgy érzi, hogy ez az előzetes hozzájárulás őt annak idején a ratifikáció kérdésében feszélyezhetné, holott Ő maga el sem tudja képzelni a megállapodások oly tartalmát, mely őt arra késztetné, hogy azokhoz hozzájáruljon. Őfőméltósága tehát […] minden irányban szabad kezet tart fenn.”7 Horthy ellenérzései a magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatokkal szemben az erre vonatkozó egyezmények parafálása után elég könnyen kitapinthatók, az események láncolatának ugyanakkor mégis van egy olyan pontja, ami logikailag az egész történetet kissé ellentmondásossá teszi. A magyar és a szovjet diplomácia között 1924 májusától több mint három hónapig tartó egyeztetések folytak arra nézve, hogy hol és milyen formában vegyék fel egymással a hivatalos tárgyalások fonalát. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ezekről a hosszadalmas egyeztetésekről, a magyar és a szovjet kormány közötti összeköttetés létéről, majd a tárgyalások megkezdéséről és körülményeiről Horthy ne tudott volna, s a kormány ne tájékoztatta volna minderről, illetve, hogy a megállapodás után esetleg kész tények elé akarta volna állítani. Jogosan adódik tehát a kérdés: Horthy miért nem vétózta meg a magyar–szovjet tárgyalásokat még azok megkezdése előtt, ha ellenezte a két állam közötti diplomáciai kapcsolatfelvételt? A válasz csak az lehet, hogy Horthy eleinte a magyar– szovjet kapcsolatok kiépítését ab ovo nem ellenezte, hanem az álláspontja időközben változott meg. Erre szolgál bizonyítékul Jungerth Mihály akkori revali (tallinni) követ egyik naplófeljegyzése is, amelynek tanúsága szerint július 24-én Kánya elmondta az ekkor éppen Budapesten tartózkodó Jungerthnek, miszerint „[…] Bethlennel megegyezett, s együtt voltak Horthynál, ki szintén hozzájárult ahhoz, hogy Oroszországot elismerjük, s Moszkvában követséget állítsunk fel, ők pedig nálunk állítsanak fel követséget”.8 Ugyanebből a forrásból derül ki, hogy Kánya augusztus 13-án is Horthyhoz készült a magyar tárgyalási anyag egyeztetése végett.9 Horthynak a tárgyalások megkezdése előtti pártoló magatartása azt a képzetet kelthette a kormány tagjaiban, hogy a kormányzói kabinetiroda révén tolmácsolt állásfoglalás csak egy átmeneti megingás, ezért Horthyt a szóbeli meggyőzés erejével nem is lesz nehéz rábírni az egyezmények akceptálására. A miniszterelnökről ráadásul tudható, hogy nem az a típus volt, aki könnyen meghátrál a kormányzó akarata előtt.10 Figyelembe kellett venni azt is, hogy a magyar külpolitika ekkor még igen sérülékeny helyzetben volt, ezért a kormányt sokkal bonyolultabb és kényesebb nemzetközi helyzet elé állíthatta volna az egyezmények felrúgása néhány nappal a megkötésük után, mint Horthy meggyőzésének megkísérlése. Azt, hogy a külügyi apparátus eleinte nem is számított más forgatókönyvre, mint az egyezmények elfogadására, jól érzékelteti Jungerth – kissé talán túlzó – kijelentése a berlini szovjet követség tanácsosa előtt, miszerint a Dísz téren sokan apellálnak a moszkvai követi posztra, s kiélezett küzdelem folyik a moszkvai misszió vezetői tisztségének elfoglalásáért.11 Október 10-én, tehát még hetekkel a kormányzói kabinetiroda üzenete után, az akkor már a külügyi tárcát is felügyelő kormányfő előterjesztésére a Minisztertanács határozott arról, hogy az egyezmények alapján megszövegezett törvénytervezetet nyomtassák ki és osszák szét a Nemzetgyűlés külügyi bizottságának tagjai között.12 A kérdés csak az: 1924 májusa és októbere között mi befolyásolta Horthy nézőpontját? Nyilván számtalan érvvel szembesülhetett pro és kontra, az érvek halmaza egymást erősíthette, vagy semlegesíthette. A kormányzót befolyásoló tényezőkkel kapcsolatban

Seres Attila

222

Műhely

egyáltalán nem mellékes, hanem minden bizonnyal döntő jelentőségű iratra bukkant rá nemrég Kolontári Attila, pécsi történész moszkvai kutatásai során. Az irat a Pjotr Vrangel orosz fehér emigráns tábornok budapesti összekötő tisztje, Alekszej Lampe és Horthy közötti, október 2-i beszélgetésen elhangzottakat rögzíti. A fehér emigráns tiszt leírásából kiderül, hogy kettejük találkozója egyáltalán nem formális körülmények között zajlott: Lampe egyenruhában jelent meg a kormányzói kihallgatáson, s legalább 40 percen keresztül beszéltek egymással. Horthy indulattal beszélt az orosz bolsevikokról és általában véve a kommunizmusról, s elmondta, hogy még aznap „nagy harc előtt áll a kérdésben”. Lampe nem tudta eldönteni, hogy véletlenül adódott-e számára a találkozás Horthyval éppen egy döntő pillanatban, vagy maga a kormányzó tűzte ki számára ezt az időpontot, mindenesetre úgy vélte, hogy a beszélgetés folyamán a kormányzó végig valamiféle megerősítést várt tőle. Lampe meglehetősen határozott hangnemben ecsetelte, hogy milyen végzetes következményekkel jár azon országokra nézve a kommunizmus, amelyek beengedik a bolsevikokat. Mikor az emigránsok aggodalmainak adott hangot amiatt, hogy Magyarországon megjelenhetnek a bolsevikok, Horthy félbeszakította, és ingerülten leszögezte: „Nem jönnek ide!”.13 Ami a második tényezőt illeti, a fajvédők még jóval a parlament őszi ülésszakának első napja, azaz október 7-e előtt, a parlamenten kívüli „térfélen” is igyekeztek hallatni a hangjukat. A párt vezetői 1924 szeptemberében és októberében a párt Szózat című orgánumában éles kirohanásokat intéztek a megállapodással és az azt tető alá hozó kormánnyal szemben.14 Az október 7-i, meglehetősen viharosra sikeredett parlamenti ülés szópárbajából alaposan kivette a részét Eckhardt Tibor és Bajcsy-Zsilinszky Endre is.15 Mellettük Gömbös Gyulát is azon fajvédő politikusok között találjuk, akik a berlini egyezmények ratifikációja ellen szálltak síkra: „Ne játsszék a tűzzel […] a magyar kormány sem. Az orosz szovjettel való megegyezés a magyar alkonyat előfutára.”16 Nemcsak a fajvédők támadták a kormányfőt az egyezmények miatt, hanem a politikai paletta szinte mindegyik képviselője: a legitimisták és a kormányt támogató Wolff–Zichy-féle kereszténypártiak is. A parlamenti matematika szabályai alapján Bethlennek elvileg nem lett volna oka az aggodalomra, hiszen az Egységes Párt még a hét fajvédő politikus kiválása után is abszolút többséggel bírt, ráadásul a kormányfő köztudottan remek parlamenti taktikus volt. A probléma azonban sokkal súlyosabbnak bizonyult, hiszen az egyezmények elfogadásának kérdésében egyenetlenség jellemezte a kormánypárt tagságát is. Annak ellenére, hogy Bethlen igyekezett lecsillapítani a kedélyeket, az egyezmények miatt a párton belül is rendkívül erős volt az elégedetlenség: a párt kisgazda tagjai és a Viczián István-féle fajvédő tömörülés idegenkedett a Szovjetunió elismerésétől.17 Ráadásul éppen az október 7-i parlamenti vihar idején, nem a magyar– szovjet szerződés miatt ugyan, hanem belpolitikai okokból, megroppant a kormánypárt is. A sajtó megszellőztette, hogy Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter le fog mondani, és híveivel együtt ki fog lépni az Egységes Pártból.18 Noha a szakadásra végül nem került sor, a kormánypárton belül a továbbiakban is rendkívül törékeny és feszült maradt a helyzet. Bethlen a 25 fős szociáldemokrata frakcióra sem támaszkodhatott, amely helyeselte ugyan a magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatok felvételét, de ezt a kérdést is igyekezett belpolitikai síkra terelni és a kormányfő elleni támadásokra használni. A hazai történeti irodalom már rámutatott arra, hogy a kormányzó támogatására hivatkozva, Bethlen valószínűleg könnyebben maga mellé tudta volna állítani a parlament többségét.19 Ez fordítva is igaz, vagyis Bethlen egységes politikai akarattal a

Seres Attila

223

Műhely

háta mögött nyilván erőteljesebb nyomást gyakorolhatott volna a kormányzóra. A kettő között „lebegve” azonban kockázatosnak tűnhetett egy ilyen bizonytalan kimenetelű parlamenti szavazás megkísérlése. A kormány elbizonytalanodásához, majd meghátrálásához nyilván hozzájárult az angol–szovjet viszony váratlan elhidegülése is. Az angliai események menete ráadásul kísértetiesen hasonlított a magyarországiakéhoz: az október 29-én hatalomra került konzervatív angol kormány nem terjesztette parlamenti vitára a munkáspárti elődje által a Szovjetunióval kötött augusztus 8-i kereskedelmi szerződést, s ratifikálását nem javasolta a királynak. Az angliai kormányváltás előszele már az október 7-i nemzetgyűlési vihar keltette hullámok idején észlelhetővé vált, ugyanis a munkáspárti kormányt október 8-án leszavazták az angol parlamentben.20 További kutatásokat igényel annak kiderítése, hogy ettől kezdve nehezedett-e közvetlen nyomás az angol konzervatív kormánykörök részéről az Anglia felé orientálódó magyar vezetésre annak érdekében, hogy felrúgja a berlini egyezményeket. Az mindenesetre biztos, hogy a kérdés eldöntésében sokat nyomott a latba a népszövetségi kölcsönök ügyében Magyarországot pártfogoló, és azok megszerzésében közreműködő angol kormány magatartása és akarata.21 Érdemes megjegyeznünk, hogy noha Bethlen az ezt követő évek során sem mondott le véglegesen a magyar–szovjet kapcsolatok normalizálásáról, a ratifikáció meghiúsulását meglehetősen sajátos módon interpretálta. Az 1920-as évek második felében ugyanis több interjúban, parlamenti beszédeiben és hivatalos nyilatkozataiban a nyilvánosság előtt szinte minden egyes alkalommal a Szovjetunióból fűtött bolsevik propagandatevékenységet tüntette fel annak egyetlen okaként, hogy a Berlinben kötött egyezmények bukásra lettek ítélve.22 Ez azért is meglepő, mert az egyezmények aláírását követő hetekben és hónapokban, a becikkelyezést övező politikai huzavona során, ellenfelei előtt igyekezett kisebbíteni a kommunista propaganda jelentőségét, s az agitáció Magyarországra leselkedő veszélyeit az egyezmények várható diplomáciai és gazdasági előnyeivel próbálta dezavuálni. Ráadásul a későbbiekben egyik bizalmas megbeszélésén, ennek szintén ellentmondva, egyértelműen a kormányzóra hárította a felelősséget.23 A diplomáciai kapcsolatok felvétele 1934-ben A magyar történeti irodalomban már szép számmal jelentek meg olyan feldolgozások, amelyek a Magyarország és Szovjetunió közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének nemzetközi hátterét, előkészítésének mozgatórugóit és eseménytörténetét tárták fel.24 Az 1934. január–februári római tárgyalásokat előkészítő megbeszélések kulcsmozzanata a kormányzó álláspontjának a tisztázása lehetett, hiszen mint említettük, 1924-ben az ő negatív viszonyulása nagymértékben meghatározta a ratifikáció körüli huzavona végkifejletét. 1934-ben azonban Horthy egészen más magatartást tanúsított. Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon milyen tényezők oldották korábbi merevségét, akkor mindenekelőtt a nemzetközi életben bekövetkező, s akkorra már mindenki számára érzékelhető elmozdulásokat kell aláhúznunk. A számos mozzanat közül csak azt említenénk meg, hogy Hitler hatalomra kerülése után a Szovjetunió fokozatosan átállt az európai status quót erősítő nagyhatalmak oldalára, s 1933–1934 fordulójára végleg kikristályosodott, hogy a szovjet külpolitika inkább a revízióellenes erők táborát vezető Franciaországhoz kezd húzni. Ez óriási ve-

Seres Attila

224

Műhely

szélyeket rejtett magában Magyarország regionális mozgásterét illetően. 1933 folyamán a Szovjetunió gazdasági megizmosodása, vagy a bolsevik rendszer konszolidációja Horthy számára is nyilvánvalóvá vált. Az akkor még a balti államokba is akkreditált helsinki követ, Jungerth naplójában nem egy alkalommal találunk bejegyzést arra, hogy Horthy audiencián fogadta őt, s így közvetlenül tudta tájékoztatni a kormányzót a Szovjetuniót érintő aktuális kérdésekről. A diplomáciai kapcsolatok felvétele előtt, 1933. április 3-án került sor egy négyszemközti, több mint egyórás meghallgatásra, amelyen aktuális külpolitikai kérdések is szóba kerültek, így a szovjet–angol és a szovjet–német viszony. Jungerth felhívta Horthy figyelmét arra, hogy 1931–1932 folyamán javultak a szovjet kormány nemzetközi pozíciói, s a Kreml „kímélettel kezeli” Magyarországot. Tájékoztatta a kormányzót arról is, hogy szovjet diplomaták előtt gyakran hangoztatta: a magyar kormány nem törődik a Szovjetunió belső viszonyaival, sőt, már kimutatta az együttműködés iránti szándékát, amit a magyarországi Tanácsköztársaság emlékei „egyelőre” nem tesznek lehetővé. Jungerth naplóbejegyzése szerint „Horthy helyeselte az ügy kezelésének ezt a módját”.25 A magyar és a szovjet fél között közvetítő, illetve a február 6-i római megállapodás tető alá hozását a háttérből egyengető olasz diplomácia budapesti rezidensének jelentései némi betekintést engednek az események későbbi menetébe. 1933. december 9-én Gömbös arról panaszkodott Ascanio Colonna olasz követ előtt, hogy Horthy meggyőzése a Szovjetunió elismerésének szükségességéről valószínűleg nehézségekkel jár majd. Colonna ugyanazon a napon kelt másik táviratában már arról értesítette Mussolinit, hogy Kánya Kálmán külügyminiszter – aki közvetlenül a Horthyval folytatott megbeszélése után kereste fel őt – elmondta: Horthy, figyelembe véve Mussolini „megfontolásait” és a magyar kormánynak adott tanácsait, nem ragaszkodik tovább a Szovjetunió elismerését illető ellenvéleményéhez.26 Horthy „jobb belátásra térítésében” a fő érdemet valószínűleg Kányának kell tulajdonítanunk, aki Mussolinira hivatkozva kifejtette a kormányzó előtt: már minden nagyobb állam és számos kisebb ország is elismerte a Szovjetuniót. Minden jel szerint, folytatta, a Szovjetunió és a kisantant államai közötti kapcsolatok hivatalos rangra emelése csak idő kérdése, Magyarországnak pedig meg kell előznie ebben a kisantantot.27 Jelzésértékű volt az is, hogy később, már a római tárgyalások idején, éppen a kormányzó volt az, aki 1934. február 3. után kimozdította a tárgyalásokat a holtpontról. Jungerth naplójából tudjuk ugyanis, hogy Kánya a kérdéssel foglalkozó kormányzótanácson „úgy állította be a dolgot, hogy feladja a további küzdelmet”, mire − feltehetőleg nem kis meglepetést keltve − „maga a kormányzó jelentette ki erre, hogy ha már megkezdtük, akkor csináljuk meg. Ő már erre van most beállítva”.28 Nem tartjuk kizártnak, hogy Horthy nézőpontját befolyásolta kisebbik fia, az ekkoriban pénzügyi szakemberként tevékenykedő ifj. Horthy Miklós is. A kisebbik Horthy-fiú ugyanis 1928–1939 között az Angol–Magyar Bank vezetésében töltött be különféle vezető tisztségeket. Ez a bank a legerőteljesebben lobbizott a kormányzatnál annak érdekében, hogy hárítsa el a Szovjetunióval folytatott kereskedelmi kapcsolatok előtt álló politikai akadályokat, és tegye lehetővé a magyar cégek számára a szovjet piacra való bejutást. Ifj. Horthy Miklós emellett az Angol–Magyar Bank érdekeltségébe tartozó, 1933-ban alakult Magyar–Egyiptomi Kereskedelmi Rt. ügyvezető igazgatói székét is elfoglalta a cég alapításától kezdve. A cég különféle mezőgazdasági termékeket, elsősorban élőállatokat (szarvasmarhát, lovat) exportált a közel-keleti és közép-keleti országokba, 29 s igyekezett megvetni a lábát Iránban is. A szovjet területeken keresztülhaladó tranzitforgalom miatt

Seres Attila

225

Műhely

elengedhetetlenné vált a cég kereskedelmi kapcsolatrendszerének továbbfejlesztése a Szovjetunió felé is, de a lovak exportja terén az egykori orosz területek és a közép-ázsiai szovjet tagköztársaságok potenciális felvevőpiacként is számításba jöhettek.30 Az orosz levéltári forrásokban később, 1935–1936 folyamán többször is találkozunk a kisebbik Horthy-fiú nevével és cégével. A szovjet követjelentésekben úgy fogalmaztak, hogy az ifjabbik Horthy nevével fémjelzett üzleti vállalkozások a szovjet piac monopolizálására törekszenek.31 Nem mellékes szempont az sem, hogy a kereskedelmi együttműködés gondolata Horthytól sem volt idegen. A kormányzót láthatólag élénken foglalkoztatta a dunai folyami flottilla sorsa. Azt vallotta, hogy a kelet, így a Szovjetunió felé irányuló magyar külkereskedelem élénkítéséhez jobban ki kellene használni a dunai szállítási útvonalat. Alekszandr Bekzadjan budapesti szovjet követ egyszer szó szerint úgy fogalmazott, hogy Horthy „ennek a rögeszmének a rabja”.32 Horthy álláspontjának megváltozásában tehát több motívum is szerepet játszott. Az európai politikai konstelláció mindenki által észlelhető módosulása, az erőteljes olasz nyomás, s feltehetőleg fia lobbija arra késztette, hogy ne ellenezze a szinte már megkerülhetetlen diplomáciai kapcsolatfelvételt. Minden jel arra utal emellett, hogy az ebből származó politikai előnyöket és kereskedelmi preferenciákat maga is felismerte, s a magyar–szovjet vízi (folyami, tengeri) szállítmányozási együttműködésben rejlő lehetőségek kiaknázását fontosnak és előnyösnek tartotta. Gömbös, politikai pályafutásának kezdetén, ugyancsak a magyar–szovjet diplomáciai viszony kérlelhetetlen ellenfelének bizonyult. Úgy tűnik, hogy a Szovjetunióval kapcsolatos látásmódjában a döntő fordulatot az 1933. október 20–25. közti ankarai útja hozta meg. Ekkor számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a belső konszolidációján már átesett, s az európai pozícióit folyamatosan stabilizáló, földrésznyi szovjet állam – részben a Törökországra gyakorolt erőteljes befolyása révén – egyre markánsabb jelenlétet követel magának a Balkánon, és azon keresztül Közép-Kelet-Európában. A korábbi európai erőviszonyok megbillenésének és lassú átrendeződésének konstatálása, illetve a még mindig Magyarország legfőbb szövetségesének számító olasz külpolitika kifejezett akarata is hozzájárult ahhoz, hogy Gömbös ügyes diplomáciai sakkhúzással, a kisantant államait megelőzve, törlessze a magyar külpolitika régóta fennálló adósságát: a bilaterális politikai kapcsolatok rendezését a Szovjetunióval. A Magyarország és a Szovjetunió közötti diplomáciai kapcsolatok felvétele után Gömbös kényszerpályán mozgott: nem tehetett mást, mint azt, hogy a magyar–szovjet viszonyban előállott újszerű helyzet elszánt védelmezőjévé válik. A diplomáciai kapcsolatok felvételét támogató és ellenző érvek, ellenérvek már rögtön, alig egy-két nappal a hivatalos bejelentés után körvonalazódni kezdtek. A gazdasági szférát reprezentáló tekintélyes vezetők, a szociáldemokraták, illetve neves politikai közszereplők, köztük Bethlen István,33 úgy vélték, hogy a magyar diplomácia racionálisan cselekedett, s látható jelét adta annak, hogy az ország külpolitikai érdekeit a belpolitikai jellegű aggodalmak fölé tudja emelni.34 Február 8-án a Nemzeti Egység Pártjának (NEP) szűk vezető köre a párt klubhelyiségében értekezletet tartott, azzal a céllal, hogy a kormányt támogató egységes elvi álláspontot foglaljanak el ebben a kérdésben. Mivel jelenlegi ismereteink szerint az értekezleten történtekről nem maradt fenn primer forrás (jegyzőkönyv, feljegyzés),35 így csak a sajtóba kiszivárgott információk, egyes napilapok tudósításai alapján konstatálható, hogy

Seres Attila

226

Műhely

Kánya és Gömbös kifejtették azokat az indokokat, amelyek miatt a kormány elismerte a Szovjetuniót.36 Az értekezlet után Sztranyavszky Sándor pártelnök nyilatkozott a sajtónak, s összegezte az ott elhangzottakat és ezzel együtt a kormány érveit.37 Gömbösnek a párt február 8-i, szűk körű és nem nyilvános értekezletén elhangzott beszéde szövegére nem bukkantunk rá. Sztranyavszky nyilatkozata mellett ő csak egy lakonikus megjegyzést tett a Magyarország című napilap munkatársának, mely szerint a magyar–szovjet diplomáciai képviseletek felállítására egy ideig nem kerülhet sor. Gömbös részt vett a képviselőház és a felsőház külügyi bizottságának ülésein is; igaz, ő maga nem szólalt fel, a kormány érveit csak a külügyminiszter ismertette. A képviselőház külügyi bizottságának vitája előtt a 8 Órai Újság tudósítója megkérdezte tőle, hogy mi a véleménye a keresztény és liberális pártok aggodalmairól, miszerint a Szovjetunió elismerése után „félteni lehetne azt a nemzeti gondolatot, amelynek megerősítésén a Gömbös-kormány annyi eredménnyel munkálkodik”. A miniszterelnök azonban ismét csak szűkszavúan nyilatkozott: „Kacagni való ez a beállítás! Mindössze ennyi a nyilatkozatom, amellyel ezekre a felvetésekre válaszolni kívánok”.38 A felsőház külügyi bizottságának Teleki Pál is tagja volt, és ő sem emelt kifogást a kapcsolatok felvétele ellen.39 Két olyan dokumentum ismert, amelyek szovjet diplomaták és Gömbös közötti találkozókon elhangzottakat örökítenek meg. A miniszterelnök mindkét beszélgetésen a magyar–szovjet kapcsolatok őszinte hívének állította be magát, de mind Adolf Petrovszkij ideiglenes budapesti követ, mind Alekszandr Bekzadjan állandó követ némi malíciával viszonyult kijelentéseihez. 1934 áprilisában, az ideiglenes szovjet követtel folytatott eszmecseréjén Gömbös például dicsérte Sztálint. A döntően a Szovjetunió agrárviszonyairól folytatott beszélgetést Gömbös azzal a – Petrovszkij által „mélyenszántónak” karikírozott – megállapítással zárta, hogy beszélgetőpartnere nyilván a szovjet rendszer lelkes híve, mire Petrovszkij kifejtette neki: e tekintetben nem különbözik a Szovjetunió többi 160 millió lakosától. A kétoldalú kapcsolatokat érintő, húsbavágó kérdések közül a magyar kormányfő mindössze a kereskedelmi kapcsolatok kérdését említette meg.40 A Bekzadjannal folytatott 1935. januári beszélgetésen sem esett szó érdemi kérdésekről. Gömbös – legalábbis a követ beszámolója szerint – magasztalni kezdte Lenint, mint zseniális államférfit, aki a béke sorsáról már a háború alatt döntött, és egy új, békés államot sikerült teremtenie a káoszból. Még azt is hozzáfűzte, hogy kisebb könyvtárra valót gyűjtött össze Lenin könyveiből, amelyeket szabadidejében olvas. Lenin zsenialitásának méltatását Gömbös azzal a „felfedezéssel” fejezte be, hogy csakúgy, mint a magyarok esetében, Lenin ereiben is tatár vér csörgedezett.41 Gömbös a külügyi tárca 1935. évi költségvetésének vitájában Fábián Béla liberális képviselőnek a következőképpen indokolta a döntést. „Oroszországgal […] mi nem szövetséget kötöttünk, mi csak felvettük a diplomáciai érintkezést. Tettük ezt azért, mert reálpolitikailag így ítéltük meg a helyzetet, és mert alig van Európában számottevő állam, amely Oroszországgal a diplomáciai érintkezést ne vette volna fel.”42

Seres Attila

227

Műhely

Teleki Pál és a magyar–szovjet kapcsolatok kérdése 1939–1941 között A történeti feldolgozásokból meglehetősen ambivalens kép rajzolódik ki azzal kapcsolatban, hogy Teleki Pál második miniszterelnöksége idején milyen politikai vonalvezetést követett a Szovjetunióval szemben, és miként reagált a Szovjetunió egyre erőteljesebb kelet-európai térnyerésére. Egyrészt gyakran bukkanhatunk arra a már-már közhelyszerű megállapításra, miszerint 1939–1940 folyamán Teleki a Romániával szembeni magyar területi igények érvényesítése során nem kívánt együttműködni a Szovjetunióval. Ennek oka eszerint abban rejlik, hogy ő már 1939 őszén is meg volt győződve arról, hogy a tartós rendezést Kelet-Európában a nyugati (angolszász) hatalmak közreműködése nélkül nem lehet elérni, ugyanakkor megítélése szerint az angolok csak akkor tanúsítanának megértést Magyarország revíziós törekvései iránt, ha a Szovjetunióval vagy Németországgal való cinkosság gyanúja elkerülhető.43 Másrészt tudjuk: C. A. Macartney 1961-ben felvetette, hogy Telekiben 1940 őszére már egy magyar–szovjet megnemtámadási egyezmény terve is „megérett”. Ennek az adatnak a kizárólagos forrása Esterházy Móric egykori miniszterelnök volt, aki gyermekkorától fogva ismerte Telekit, s mindvégig kiváló kapcsolatokat ápolt vele. Az 1944–1945 után emigrációba kényszerülő Esterházy szóbeli információi alapján Macartney azt írta: Telekit – miután 1940. november 20-án, Bécsben aláírta Magyarországnak a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásáról szóló jegyzőkönyvet – foglalkoztatni kezdte az a gondolat, hogy megnemtámadási egyezményt kössön a Szovjetunióval. A kormányfő szándékát nem sokkal később Horthy Miklós kormányzó vétózta meg, aki állítólag újévre azt üzente Telekinek, hogy semmiképpen nem járulna hozzá a Szovjetunióval kötendő egyezményhez.44 Hangsúlyozni kívánjuk: annak alátámasztására, hogy 1940 őszén Teleki felvetette volna Horthy előtt a magyar–szovjet megnemtámadási egyezmény ötletét, egyelőre semmilyen írott forrással nem rendelkezünk.45 Ha azonban hihetünk Esterházy szóbeli, az eseményeket utólag visszaidéző információjának, és elfogadjuk a fentebbi összefüggéseket, akkor azt mondhatjuk: 1939–1940 fordulóján és 1940 nyarán Teleki Erdély kérdésében még elzárkózott a Szovjetunióval történő együttműködéstől, míg 1940 őszén már akár a Moszkvával való nagy horderejű politikai megállapodásig is kész lett volna elmenni annak érdekében, hogy egy német–szovjet háború esetére biztosítsa az ország semlegességét és a háborúból való kívülmaradását. A moszkvai magyar követség egyik jelentése szerint az egyezmény gondolata már 1939 őszén sem állt oly távol a magyar kormánytól. Kristóffy József moszkvai magyar követ már 1939. október 25-én, megbízólevele átadásának napján óvatosan felvetette a szovjet vezetők előtt, hogy a két állam egy későbbi időpontban kössön „írásbeli megállapodást”, amely a „jószomszédi viszonyt szabályozná”. Kristóffy a felettesének elküldött jelentésében hozzáfűzte még, hogy többet nem tér vissza a témára, hanem megvárja, hogy a szovjet diplomácia kezdeményezzen tárgyalásokat róla.46 Ezt Csáky elfogadta, amit az ügy szempontjából akár végzetesnek is tekinthetünk, hiszen a szovjet külügyi vezetés is ugyanilyen kiváró álláspontra helyezkedett, s a magyar fél további iniciatívájától tette függővé az érdemi lépések megtételét.47 Talán az sem lehet mellékes, hogy 1940. augusztus 23-án, tehát még a második bécsi döntés előtt, Csáky arra utasította Kristóffyt: tudakolja meg, a szovjet kormány milyen feltételek mellett adna el Magyarország számára a légierejének megerősítéséhez szükséges fegyverzetet: bombázó- és vadászrepülőgépeket.48 Kristóffy 1939. októberi javaslata a szovjet vezetőknek és az 1940. augusztusi fegyver-

Seres Attila

228

Műhely

vásárlási szándék különös bizonyítékai a kormány, és nyilván Teleki tapogatózásának a Szovjetunió felé. Teleki Szovjetunió-politikájának leginkább elgondolkodtató mozzanata azonban Nyikolaj Saronov budapesti szovjet követ és Bethlen István 1940. szeptember 13-án folytatott bizalmas beszélgetése lehet. Az eszmecserét rögzítő jelentésre nemrég bukkantunk rá moszkvai kutatásaink során az Orosz Föderáció Külpolitikai Levéltárában. A találkozó jelentőségét mutatja, hogy az arról szóló jelentését Saronov ún. „különleges dossziéba” zárva juttatta el Molotovnak, ami azt jelentette, hogy az abban foglaltak megismerésére kizárólag a külügyi népbiztos volt hivatott.49 A dokumentum tanúsága szerint Bethlen felesége szeptember 9-én telefonon felhívta Saronovot, és arra kérte, hogy menjen el hozzájuk reggelire, mert a férje nagyon szeretne megismerkedni vele. A találkozó szeptember 13-án jött létre, és rajtuk kívül senki más nem vett részt azon. A beszélgetés elején Bethlen elmondta: azért akart Saronovval találkozni, hogy nyíltan ismertethesse vele Erdéllyel kapcsolatos nézeteit. Bethlen kifejtette: a bécsi döntéssel Németország a saját érdekében becsapta Magyarországot, ami abból is látszik, hogy a határvonal meghúzásánál sem az etnográfiai, sem a gazdasági szempontokat nem vette figyelembe. A Magyarországnak juttatott terület nemcsak gazdasági jelentőséggel nem bír, hanem stratégiai helyzete is rendkívül előnytelen Magyarországra nézve. Az egykori miniszterelnök úgy vélte: Hitler szilárdan eltökélte, hogy Romániát a gyarmatává teszi, de Németország ilyen nagymértékű expanziója sem Budapestnek, sem Moszkvának nem áll érdekében. Bethlen gondolatmenetének központi motívuma az volt, hogy Magyarország és a Szovjetunió kapcsolatai normálisak, a magyar és az orosz nép között a történelem folyamán nem voltak különösebb konfliktusok, ugyanakkor Németország hatalmi ambíciói veszélyt jelentenek Magyarországra nézve. Bethlen szerint ezért Budapest egyetlen helyes politikája az, ha jó viszonyt ápol Moszkvával. Két figyelemreméltó kijelentést tett még a volt miniszterelnök. Egyrészt kijelentette, hogy nem bízik a tengely tartósságában, másrészt hangsúlyozta azon meggyőződését, hogy a Romániának átadott augusztus 19-i és 29-i jegyzékekkel a szovjet kormány a jó viszonyát kívánta demonstrálni Magyarország felé, és a Romániára gyakorolt nyomással Magyarország javára kívánta billenteni a magyar– román területi vitát. Végül „még egyszer kijelentette, hogy ma nyíltan el szerette volna mondani azt, amit a nem rövidlátó magyarok gondolnak, azon ország képviselőjének, amellyel Magyarország jó viszonyra törekszik, és amellyel jó viszonyt kell ápolnia, s amely egyedül képes arra, hogy elhárítsa azt a Magyarországra leselkedő veszélyt, amit csak egy erős szomszéd megléte jelent.” Az eset után maga Saronov is sokat tűnődhetett, hiszen legépelt jelentését utólag kézírással kiegészítette, s úgy küldte el Molotovnak. Magunk Bethlen közléseit egy óvatos, nem hivatalos csatornákon keresztül történő puhatolózásnak tartjuk, amely konkrét eredménnyel nem járt, hiszen Saronovnak a német–szovjet szövetség szilárdságába vetett hite kissé elbizonytalaníthatta Bethlent. Mivel a szovjet követ tudomására jutott, hogy a döntőbírósági egyezmény után Bethlen konzultált Telekivel, bizonyos volt benne, hogy előbbi egyeztette közlendőjét a miniszterelnökkel. Kevésbé tartjuk valószínűnek, hogy Bethlen a „saját szakállára” cselekedett volna, s teljesen öncélúan fejtette volna ki a Magyarország mozgásterét újszerű megvilágításba helyező gondolatait, hiszen a beszélgetés folyamán állandóan a magyar politikai elit „angolbarát köreire” hivatkozott. Ráadásul mind Bethlen István, mind Teleki Pál biográfusa megállapítja: annak ellenére, hogy belpolitikai kérdésekben eltértek nézeteik, külpolitikai kérdésekben folyamatosan egyeztettek egymással.50

Seres Attila

229

Műhely

1939 szeptembere óta Magyarország a kelet-közép-európai régió sorsát leginkább befolyásoló két nagyhatalommal is közvetlenül szomszéd lett. Ez az állapot kissé emlékeztethette a magyar vezetőket a két világháború közötti Lengyelország beszorítottságára, amit a lengyel diplomácia az 1930-as években egyfajta lavírozó magatartással próbált ellentételezni. A kiegyensúlyozott viszony ápolása a Szovjetunióval ezért mindenképpen racionális politika volt, s Teleki, ahol lehetett, igyekezett tágítani a két ország közötti „csatornákat”. Tény mindenesetre, hogy az 1940 kora őszétől 1941 kora tavaszáig tartó rövid, mintegy féléves időszakban, tehát még Teleki miniszterelnöksége idején, Magyarország és a Szovjetunió egy sor bilaterális nemzetközi egyezményt kötött egymással, többet, mint a megelőző két évtizedben összesen. Az államközi megállapodások rendszerének első két eleme az 1940. szeptember 3-án parafált kereskedelmi és hajózási szerződés, valamint a hozzá szervesen kapcsolódó áruforgalmi és fizetési egyezmény volt. A fentieket a kereskedelmi forgalom megindulásának alapvető infrastrukturális feltételeit megteremtő megállapodások követték, így az 1941. február 4-i postaforgalmi, majd a március 1-i vasútforgalmi egyezmény. Összegzés Az uralkodó elit általunk vizsgált legfelső személyi köre a különböző időszakokban, a különböző kül- és belpolitikai helyzetekben eltérően viszonyult a magyar–szovjet államközi kapcsolatok egyes mozzanataihoz. Ennek ellenére megállapíthatjuk, hogy miniszterelnökségük idején Bethlen, Gömbös és Teleki alapvetően pragmatikusan reagáltak azokra a nemzetközi mozgásokra, amelyek a Szovjetunió külpolitikai törekvéseit előtérbe helyezték. Négyük közül a „legengedetlenebb” magatartást talán Horthy tanúsította e kérdésben, bár mint láthattuk, ő sem volt mindig rugalmatlan. Sőt, 1934-ben éppen az ő állásfoglalása járult hozzá ahhoz, hogy a magyar–szovjet diplomáciai tárgyalások kimozduljanak a holtpontról. Úgy véljük, hogy a „szovjetellenesség” önmagában véve elég tágan értelmezhető kategória, bizonyos pszichés vagy érzelmi tartalmat tulajdoníthatunk neki, de semmiképpen sem alkalmas a korabeli magyar uralkodó elit komplex külpolitikai nézetrendszerének jellemzésére és leírására, s nem visz közelebb a korabeli politikai elit külpolitikai döntéseinek, motivációinak megértéséhez. Amennyiben a két világháború közötti magyar uralkodó elit külpolitikai gondolkodásának történetét szeretnénk megrajzolni, két szempont vizsgálata minden bizonnyal elengedhetetlenné válik majd. Az egyik az, hogy a korszak egészén végigtekintve, a legfelső politikai vezetők külpolitikai nézetrendszere mennyire tekinthető koherensnek. A magyar–szovjet kapcsolatok vizsgálata azt a feltételezésünket erősíti meg, hogy a nemzetpolitika stratégiai célkitűzéseit tekintve a koncepciójuk alapvetően stabil maradt, de az ehhez rendelt eszközök, illetve az ennek megvalósítását lehetővé tevő módszerek és irányok tekintetében – főként a nemzetközi viszonyok változása függvényében – a nézeteik folyamatosan formálódtak. A másik szempont az, hogy a jelzett korszakban miként alakult az említett vezetők politikusi habitusa, mivel az nyilván hatással volt külpolitikai ítéletalkotásukra is. Hiszen természetesen nem lehet egyenlőségjelet tenni – például – a kormányzati felelősség nélküli fajvédő és későbbi miniszterelnök Gömbös, vagy a miniszterelnök és a későbbi Bethlen közé.

Seres Attila

230

Műhely

Jegyzetek Erre lásd pl. Lukács János: Magyar–orosz kapcsolatok 1914 óta. Budapest, 1945; Buzás József: A szovjet–magyar kereskedelmi kapcsolatok történetéhez 1919–1938. Századok, 1955. 4–5. sz. 588–633. o.; Iratok az ellenforradalom történetéhez 1919–1945. III. kötet. Az ellenforradalmi rendszer gazdasági helyzete és politikája Magyarországon 1924–1926. Szerk.: Nemes Dezső – Karsai Elek. Budapest, 1959; Juhász Gyula: A két világháború közötti szovjet–magyar diplomáciai kapcsolatok történetéhez. In A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tudományos ülésszaka. (Szerk. nélkül.) Budapest, 1968, 360–377. o.; Dolmányos István: A magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatok egy napló tükrében (1920–1939). Valóság, 1966. 1. sz. 73–85. o.; Péter János: A magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatok történetéből 1939–1941. Budapest, 1979. (Péter János egykori külügyminiszter könyve megírásához szovjet levéltári forrásokat is felhasznált, ezekhez diplomáciai úton jutott hozzá.) Alapvetően ebbe a vonulatba illeszthető Máté István tanulmánya is. Máté István: Adalékok a magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatok két világháború közötti történetéhez, különös tekintettel az 1934–1939 közötti időszakra. Clio (Fiatal Kutatók Közleményei), 1986. 2. sz. 229–295. o. Egészen más szemléletet tükröz ugyanakkor Gellért Andor tanulmánya, amely a Münchenben megjelenő Új Látóhatár című emigráns lapban látott napvilágot. Gellért Andor: Magyar diplomaták Moszkvában. A magyar–szovjet viszony a moszkvai magyar királyi követség titkos jelentései tükrében. Új Látóhatár, 1975. 1. sz. 17–37. o. 2 Mindenekelőtt Pritz Pál mind a mai napig mérvadó munkáját említjük meg. Pritz Pál: Magyarország külpolitikája Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején. 1932–1936. Budapest, 1982, 141–149. o. Juhász Gyula nézőpontja az idők során finomodott, diplomáciatörténeti szintézisének első kiadását kétszer is átdolgozta, s a harmadik kiadásban már korántsem kapott akkora hangsúlyt a „szovjetellenesség” motívuma. Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919–1945. 3. kiadás. Budapest, 1988. 3 A kérdés megragadására már kísérletet tett Nagy Péter Tibor. Lásd Az októberi forradalom és a Szovjetunió adaptációja az ellenforradalmi Magyarországon. Eszmélet, 8. sz. (1991.) 71–80. o. 4 Gergely Jenő: Gömbös Gyula. Politikai pályakép. Budapest, 2001; Thomas Sakmyster: Admirális fehér lovon. Horthy Miklós, 1918–1944. Budapest, 2001; Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Második, átdolgozott kiadás. Budapest, 2005; Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Budapest, 2005. A hazai szerzők közül tudomásunk szerint Sipos Péter készül Horthy Miklós életrajzának megírására. Eddigi kutatási eredményeit lásd Sipos Péter: Egy Horthy-életrajz problémái. Történelmi Szemle, 2007. 3. sz. 429–441. o. 5 Bethlen István: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk.: Romsics Ignác. Budapest, 2000; Teleki Pál: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk.: Ablonczy Balázs. Budapest, 2000; Gömbös Gyula: Válogatott politikai beszédek és írások. Szerk.: Vonyó József. Budapest, 2004. 6 A témát magyar és orosz források alapján a legteljesebben feldolgozta Kolontári Attila: Magyar– szovjet tárgyalások a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok felvételéről (Berlin, 1924). In Kutatási füzetek. A Janus Pannonius Tudományegyetem Történelem Doktori Programjának kiadványai. 5. sz. Szerk.: Ormos Mária – Kánya József – Pilkhoffer Mónika. Pécs, 1999, 3–29. o. 7 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), K 64, 10. cs., 1924/24. t., 405/1924. res. al. sz., 196. fol. 8 Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár (a továbbiakban: PSZL), 972. f., 4. ő. e., 21. fol. 9 Uo. 77–76. fol. 10 Romsics: i. m. 258. o. 11 Arhiv vnyesnyej polityiki Rosszijszkoj Federacii (a továbbiakban: AVP RF), f. 04. op. 11. p. 67. gy. 938. l. 49. 12 MOL, K 64, 10. cs., 1924/24. t., 405/1924. res. al. sz., 549–558. fol. 1

Seres Attila

231

Műhely

Goszudarsztvennij arhiv Rosszijszkoj Federacii, f. 5826. op. 1. gy. 10. l. 10–18. A dokumentum Kolontári Attila egy készülőfélben lévő, nemsokára megjelenő forrástanulmányának a részét képezi. Megismeréséért köszönetet mondok. 14 Pritz Pál: Magyar diplomácia a két háború között. Tanulmányok. Budapest, 1995, 189–191. o. 15 Az 1922. június hó 16-ra hirdetett Nemzetgyűlés naplója. XXVI. köt. Budapest, 1924, 17–29. o. 16 Szózat, 1924. szeptember 30. 3. o. 17 Pesti Napló, 1924. október 8. 1. o. 18 Pesti Napló, 1924. október 9. 1–2. o. 19 Romsics: i. m. 258. o. 20 Surányi Róbert: A brit Munkáspárt és a Szovjetunió (1917–1924). Budapest, 1993, 194–210. o. 21 Sokatmondó e tekintetben Barcza György majdani londoni magyar követ felfogása, amiről Jungerth írt a naplójában 1926-ban. „Anglia mindenben és mindenütt támogat [a magyar kormányt – S. A.]. Mi teljesen az ő vizükben evezünk. Őrájuk való tekintettel nem tehetünk egyelőre az orosz kérdésben semmit.” PSZL, 972. f., 4. ő. e., 283. fol. 22 Lásd pl. Pesti Napló, 1927. március 4. 1–3. o.; Nemzeti Újság, 1927. április 8. 1–2. o. 23 Romsics: i. m. 258. o. 24 A téma legteljesebb, magyar és orosz forrásokra támaszkodó önálló feldolgozását lásd Kolontári Attila: A diplomáciai kapcsolatok felvétele Magyarország és a Szovjetunió között 1934-ben. Múltunk, 2004. 3. sz. 120–156. o. 25 PSZL, 972. f., 5. ő. e., 20–25. fol. 26 A Palazzo Chigi és Magyarország. Olasz diplomáciai dokumentumok Magyarországról (a Gömbös-kormány időszakában). 1932–1936. Szerk. Réti György. Budapest, 2003, 131. o. 27 Uo. 130. o. 28 Jungerth-Arnóthy Mihály: Moszkvai napló. Szerk. Sipos Péter – Szűcs László. Budapest, 1989, 99. o. 29 MOL, Z 96, 66. cs., 85. t., 4367/I. sz. 30 Uo. 4367/XI. sz. 31 AVP RF, f. 010. op. 11. p. 68. gy. 30. 118–119. 32 AVP RF, f. 010. op. 10. p. 50. gy. 32. l. 3–12. 33 8 Órai Újság, 1934. február 8. 3–4. o. 34 Nemzeti Újság, 1934. február 7. 3. o. 35 A NEP iratait lásd Gömbös pártja. A Nemzeti Egység Pártja Országos Központjának dokumentumai (1932–1939). Szerk. Vonyó József. Budapest – Pécs, 1998. 36 Magyarország, 1934. február 9. 14. o. 37 Budapesti Hírlap, 1934. február 9. 5. o. 38 8 Órai Újság, 1934. február 11. 5. o. 39 Pesti Hírlap, 1934. február 13. 8. o. 40 Dokumenti vnyesnyej polityiki SZSZSZR. T. XVII. 1 janvarja–31 gyekabrja 1934 g. Glav. red. A. A. Gromiko. Moszkva, 1971, 266–270. o. 41 AVP RF, f. 010. op. 10. p. 50. gy. 32. l. 3–12. 42 Az 1935. április hó 27-re hirdetett Országgyűlés Képviselőházának naplója. II. köt. Budapest, 1935, 104. o. 43 Czettler Antal: Teleki Pál és a magyar külpolitika 1939–1941. Budapest, 1997, 72. o. 44 C. A. Macartney: Teleki Pál miniszterelnöksége 1939–1941. Budapest, 1993, 274–275. o. 45 Nyilvánvalóan az ehhez hasonló bizonytalan és elszigetelt információk is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a magyar történeti tudat mind a mai napig megőrizte azt a még 1940–1941-ből eredő, korabeli budapesti diplomáciai körökben és a sajtóban elterjedt vélekedést, miszerint Budapest és Moszkva között talán köttetett egy Romániával szembeni titkos politikai vagy katonai alku az 1940 augusztusa–szeptembere utáni román állam maradékainak (Moldva, Duna-delta, DélErdély) felosztására. Erre lásd Tofik Iszlámov: Erdély a szovjet külpolitikában. Múltunk, 1994. 1–2. sz. 37. o. 46 A moszkvai magyar követség jelentései 1935–1941. Szerk. Peter Pastor. Budapest, 1992, 196–198. o. 13

Seres Attila

232

Műhely

AVP RF, f. 06. op. 1. p. 7. gy. 60. l. 1. Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936–1945. V. köt. Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig 1940–1941. Szerk. Juhász Gyula. Budapest, 1982, 508–509., 519–520. o. 49 AVP RF, f. 06. op. 2. p. 13. gy. 137. l. 14–18. 50 Ablonczy: i. m. 436., 453. o.; Romsics: i. m. 399–404. o. 47

48

Limes

233

Műhely

K. Lengyel Zsolt

Páneurópa és transzszilvanizmus. Az 1920-as évek erdélyi magyar külpolitikai gondolkodásának történetéből*

A húszas évek transzszilvanizmusa, vagyis az erdélyi autonómia-mozgalom a regionális magyar társadalomnak és kultúrának, egyúttal magának a régiónak kereste a helyét a kelet-közép-európai térségben. Jóllehet ebben a trianoni békeszerződés magyar szemléletű feldolgozásának a szükséglete hajtotta, mégsem rekedt meg a magyar–magyar kapcsolati szinten. Külpolitikai tájékozódásával a húszas években kialakított egy nemzetközi integrációs távlatot, amely két irányra bomlott: egy Duna-európaira és egy páneurópaira. A magyar külpolitikai gondolkodás újabban fellendülő történetírása e tárgyat még nem azonosította be sem kisebbségtörténeti, sem föderációelméleti szálán.1 Különösen feltűnő, hogy a két világháború közötti Páneurópa-mozgalmat tárgyaló munkák mellőzik a korábban futólag említett2 erdélyi vonatkozásokat.3 Az alábbiakban – elfeledett vagy még fel sem fedezett publicisztikai és kiadatlan forrásokra támaszkodva – betekintünk a transzszilvanista ideológia kevésbé ismert páneurópai dimenziójába, amely a politikai erdélyiség fejlődés- és típustörténetében a Jászi Oszkár (1875–1957) nevével számottevő mértékben fémjelezhető Duna-európait váltotta.4 A volt nemzetiségügyi miniszter erdélyi magyar hívei a húszas évek legelején még a magyar és román demokrata körök Kárpát-medencei összefogásának a kívánalmát hangoztatták, időnként román baloldali fórumokon megszólalva.5 Némelyikük Emil Isac (1886–1954), a Jászi által kulturális együttműködésre bátorított román költő és újságíró műveinek ismertetése6 mellett verbális támadásba lendült a „román ultrasovinizmus” ellen, egyben bírálva a „magyarországi és erdélyi magyarság azon részét, amely nemzeti, kulturális és gazdasági létét nem tudja elképzelni a politikai hatalom megtartása nélkül”.7 Ám ez mit sem változtat azon – józanított ki a körültekintőbb helyzetértékelés –, hogy a konföderációs eszmék az államnemzeti elzárkózások Európájában a lehető legterméketlenebb talajra hullanak;8 magyar hirdetőjük nyilván ezért keres magának a tengeren túlon, a szövetségi modell őshazájában új tevékenységi pályát.9 Az erdélyi magyar sajtó – az októbrista polgári radikalizmus emigráns utóvédharcainak óvatos átértékelései közepette10 – jóval kedvezőtlenebbül is vélekedett Jásziról. Voltak akik felrótták neki, * Részlet egy hosszabb tanulmányból.

K. Lengyel Zsolt

234

Műhely

hogy rokonszenvezik a kommunizmussal és érzéketlen a magyar nemzet sorskérdései iránt.11 Mások szerint emigrációs tevékenységével, különösen a trianoni Magyarország politikai-társadalmi berendezkedését, a Horthy-rendszert hevesen bíráló Magyar kálvária – magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai című, 1920-tól több kiadást megért könyvével12 rászolgált arra, hogy „a magyarság megmaradjon vele szemben hideg elidegenedésben”.13 Az ellenszenvből leplezetlen öröm tört ki 1923 végén, amikor Erdélybe ért a hír, hogy az osztrák fővárosban 1921-től főszerkesztett napilapja nem jelenik meg többé. Az „utódállamok magyarsága – búcsúzott a kolozsvári Ellenzék a Bécsi Magyar Újságtól – semmi részvétet sem érez annak a lapnak a megszűnése fölött, amely a magyar kérdéseket a legelfogultabb szemszögből kritizálta, arra pedig soha sem volt helye, hogy az utódállamok kisebbségeinek ezer panasza, jajkiáltása és sérelme bekerüljön hasábjaira”.14 A Jászitól való erdélyi magyar elidegenedést nem pusztán napi politikai ideológiák ellentéte okozta s fokozta. Egyidejűleg ugyanis azonos világnézeti alapon bebizonyosodott, hogy Jászi Oszkár nem támogatja Erdély svájciasításának a tervét, amelyet a korai húszas évek transzszilvanistái az ő korábbi kantonális elképzeléseinek nyomán fejlesztettek ki. Ennek következtében a transzszilvanizmus elhalványította Duna-európai jövőképét. Autonomista és integrációs alapirányát azonban megőrizte. Miután Kolozsvárott lezárultak a rövid, de a világnézeti szembenállások miatt is sűrű pártosodási folyamatok, átkerült egy konzervatív szellemiségű, nemzeti liberális programalkotói hatáskörbe.15 Az 1922 végén megalakult romániai Országos Magyar Párt (OMP) az ugyanazon évben Lugoson beindult Magyar Kisebbség. Nemzetpolitikai szemle hathatós véleményalakítói közreműködésével több síkon igyekezett kiépíteni nemzetközi kapcsolatait. E kisebbségi külpolitika16 egyik elemével ahhoz az éppen kikristályosodó föderalista gondolatkörhöz közeledett, amely szélesebb európai keretben próbált megoldást keresni a nemzeti kisebbségek problémájára is. I. A Magyar Kisebbség már az első évfolyamától kezdve mind államon belüli, mind nemzetközi vonzataiban foglalkozott a kisebbségi kérdéssel. Jakabffy Elemér (1881–1963), felelős szerkesztője és kiadótulajdonosa, az OMP egyik elnökhelyettese,17 e kettős célkitűzéssel a „kisebbségi nemzet“ gondolatát a „világeszmék“ áramlatába illesztette.18 Az utóbbiak egyike Európa föderalizálását hirdeti – utalt 1926-ban Paál Árpád (1880–1944) az évtized elején, külföldön felívelő eszmeáramlatra –, egy olyan földrész egységesülését, amelyen érdektelen, hogy a különböző etnikai-kulturális csoportok határvidéken, avagy az ország belsejében élnek. Minthogy a repülőgép és a rádió korszakában kön�nyen áthidalhatók a földrajzi távolságok, inkább az a kérdés vetődik fel, hogy „melyik állam mennyi kiterjedésű határon tud alkotni? Ha nagy és szép határokon belül is csak rombolás, vagy visszafejlesztés jellemzi az állam állapotait, akkor az európai egység érdeke, hogy az illető államot akkora területre szorítsa, amennyit meg tud tartani.” Egy soknemzetiségű állam csak akkor fejtheti ki alkotó erejét – foglalta össze Románia egységesítő központosításával kapcsolatos tapasztalatait a párt elnöki tanácsának tagja és bukaresti parlamenti képviselője19 ugyanebben az 1926-ban kelt kéziratos feljegyzésében –, ha különböző nemzetiségű polgárainak számszerű arányaik szerint helyi képviseletet,

K. Lengyel Zsolt

235

Műhely

ezáltal az állam határain belül fejlődőképes, jó szívvel vállalható életet biztosít, nem úgy, mint a bukaresti kormány, amely az 1925. évi közigazgatási törvényt a nemzeti elnyomás eszközeként is használja.20 Az OMP az európai eszményt a kisebbségi kérdés megoldásának eszközeként a Népszövetség keretében, valamint az utóbbi egyesületeit tömörítő Népszövetségi Egyesületek Nemzetközi Uniójában kereste.21 Miután Genfben korábban külföldi vagy magyarországi szervezetek és budapesti kormányhivatalok nyújtottak be erdélyi magyar tematikájú panaszokat, 1925-ben az OMP támogatta az első, Erdélyből származó magyar beadványokat vagyonjogi kérdéskörökben és egyházi tanügyekben, amelyek azonban nem érték el céljukat.22 A további, hasonló tartalmú petíciók elutasításai vagy mellőzései csak gyengítették a párt szakértőinek azon reményét, hogy megváltozhat az a Népszövetség táján már terjedőfélben lévő felfogás, miszerint a kisebbségek jogvédelme végső soron arra hivatott, hogy elősegítse „fájdalommentes” asszimilációjukat.23 Eredményesebben csatlakozott az OMP a nemzeti kisebbségek európai mozgalmához, amelyben Jakabffy mellett Balogh Arthur (1866–1951) jogtudós szakíró24 nemzetközi figyelmet keltően látta el képviseletét.25 Romániából, Csehszlovákiából és Jugoszláviából érkezett magyar küldöttek az 1925. október 14–16. között, Genfben lezajlott első Európai Nemzetiségi Kongresszuson megállapodtak, hogy pártjaik a jövőben havonta beszámolnak egymásnak az illető kisebbségek helyzetéről, és olyan tudományos, művészeti rendezvényeket bonyolíttatnak le, amelyek a magyar kultúra egységéről tanúskodnak.26 Az erdélyi megbízottak az ülésszak programját tágabb értelemben is befolyásolták. Közel félszáz résztvevő – 12 államban élő, 30 milliónyi nemzeti kisebbség nevében – elsősorban elvi problémákat tűzött napirendre, amelyek közül a legsúlyosabb az önrendelkezési jogra vonatkozott, és – amint az utómunkálatokból és a következő kongresszus előkészületi anyagaiból kiderül – a határkiigazítások kérdését is érintette.27 Balogh az egybegyűltek többségével, a politikai felforgatás vádját elkerülendő, a meglévő államokon belüli rendezési modellért szállt síkra. Előadásában általában a kisebbségek alkotmányosan szavatolt és védett egyenjogúsításának, különösen pedig önálló fejlődésének szükségességét hangsúlyozta, azt, hogy a „nemzeti kisebbségeknek nemzeti kulturális szabadságát pozitív jogtételekkel kell biztosítani”.28 A kolozsvári nyugalmazott egyetemi tanár értelemszerűen az észtországi nemzeti kisebbségek kulturális önkormányzatáról 1925 februárjában kibocsátott törvényt népszerűsítette, amelynek – az európai kisebbségek mozgalmában is felismert – példaszerűségét, más szerzőkkel együtt, a Magyar Kisebbségben tételesen is dicsérte.29 Grandpierre Emil (1876–1938) jogásztársával, az OMP egyik alelnökével,30 a „magyar nemzeti kisebbség közjogi alanyiságának elismerését”, és „ezzel kapcsolatosan a nemzeti autonómiát”31 javasolták pártjuknak Nagy-Románián belül megvalósítandó politikai programként, amely a vallásgyakorlás és a művelődés ügyeinek elsőbbségével egyházi, közoktatási, közigazgatási és igazságszolgáltatási részilletékességeket irányzott elő. E koncepció a húszas évek transzszilvanizmusának második: decentralisztikus típusából származott, amely az évtized legelején még balra tájolt transzszilvanizmus föderalisztikus alakjától eltérően nem – a konzervatív felfogásban – magyar keretben is elkülönüléssel fenyegető területi autonómiára, hanem a nemzetpolitika revíziós célkitűzéseit sem keresztező személyi elvű önkormányzatra törekedett.32 Az első Nemzetiségi Kongresszus végül mindkét autonómiafajtát a kisebbségek szabadságjogának lehetséges megvalósulási formájaként minősítette, amely határozatot az 1926. évi második tanácskozásán úgy erősített meg, hogy törölte a területi elvű válfajt. A magyar küldöttek már

K. Lengyel Zsolt

236

Műhely

csak azért is támogatták ezt az álláspontot, mert tudták, hogy az megegyezett a magyar kormányéval.33 Miután a genfi kongresszus magyar résztvevői az OMP lugosi lapját közös szócsövükké választották, a Magyar Kisebbség a Kárpát-medencei magyar kisebbségek belső kapcsolataira bővítette témakeretét.34 Ugyanakkor idegen nyelvű kiadásaival és külföldi szerzők cikkeivel nemzetközi hírnevű sajtóvállalkozássá izmosodott, hangsúlyosan kezelve a balti térség német kisebbségügyeit.35 Eközben nemcsak a kulturális autonómiát biztosító jogvédelemért szállt síkra, hanem egy olyanért is, amelyről egyik munkatársa a következőket írta: „a kisebbségi gondolatból fakadó emberegyéniség elismerése és fejlesztése által, valamint egy közvetítő közös nyelv, esetleg az eszperántó elfogadásával, az európai állampolgárság fogalmához és az európai egyesült-államokhoz jutunk”.36 Jakabffy Elemér 1924-es újévi üzenete:37 „Világ kisebbségei! Egyesüljetek!”, a páneurópai gondolat értékesítési kísérletét vetítette előre. A Magyar Kisebbség 1926 tavaszán több cikket közölt Széll József tollából, aki egy másutt kinyomtatott, de e sorozatba illő, „Páneurópa hív!” című felhívását a Páneurópai Unió „erdélyi megbízottja”-ként jegyezte. Ebben – miként a párt lapjában – a mozgalom megalapítóját, Richard Nikolaus Coudenhove-Kalergi (1894–1972) grófot38 idézve is, a következő meggyőződésnek igyekezett híveket toborozni: „A harcias nacionalizmust nem lehet másként lefékezni, csak úgy, ha új kiélési formát teremtünk a számára. Hogyan? Először úgy, hogy felszólítjuk, terjeszkedjen ki annyira, hogy a tőle legtávolabb élő, utolsó nemzettag is egyesülhessen vele. Legyen tökéletes a nemzeti egyesülés!” Széll e kívánalom félreérthetőségének a tudatában sietett hozzáfűzni, hogy nem az államhatárok és az állampolgárságok megváltoztatására, hanem a „területi organizáció” behelyettesítésére gondolt, mégpedig a „nemzeti organizáció” felértékelése révén: „A nemzeti regiszter és a személyi önrendelkezés alapján minden nemzet kiépítheti majd a maga nemzeti egységét, anélkül, hogy más nemzettel összeütközésbe kerülne. Az állampolgárság elveszti lassanként a mai jelentőségét, és helyébe a nemzetpolgárság lép.”39 Az aradi gépészmérnök, Széll 1926 kora őszén, a Páneurópai Unió első nemzetközi kongresszusa előestéjén, a fenti sorokba az egymással versengő két azonosságtudat átértelmeződésének utolsó előtti eredményét emelte be elképzeléséből, amelyet néhány hónappal azelőtt részletesebben, és a végkifejletet is bejátszóan tálalt a Magyar Kisebbségben. Cikksorozatában különösen azon ellentmondást igyekezett elméletileg áthidalni, amelyet maga is látott feszülni a viszonylagosított „államköteléki” és a magasztalt „nemzetköteléki” elv között: „miként lehetne az állampolgári hűséggel összeegyeztetni valamennyi kisebbségnek azon, természetes vágyát, hogy a maga határontúli nemzettörzsével egyesüljön?”40 Úgy, bizakodott Széll, tételesen elvetve a területi-államjogi egyesülésre törekvő, de a soknemzetiségű területeken „csak új irredentizmust” gerjesztő irredentizmust, hogy maga a nemzet sem „végcél, hanem fejlődési fokozat”.41 Ez azt jelenti, villant fel az eszmei átrendeződés utolsó következménye, hogy az „állampolgárság és nemzetpolgárság közötti ellentét [...] könnyen kiegyenlíthető egy magasabb egységben: az európai polgárságban”. E fogalom védőszárnyai alatt a hivatkozott történeti Italia irredenta helyére értelemszerűen a nemzetei individualizmusától megváltandó Europa irredenta került: „A pánirredentizmus tagadja a nemzetállamot, de igenli Páneurópát, mint a nemzetek kollektív államát. Egy és oszthatatlan államot akar és benne annyi nemzetet, ahányat a sorsa az európai közösségbe rendelt. [...] Ezért nem új határokat, hanem minden határ lerombolását akarja.”42 Széllnek e vágykép megrajzolásakor úgy-

K. Lengyel Zsolt

237

Műhely

szólván kapóra jött, hogy a kisebbségvédelem nemzetközi értelmezéseibe befurakodott az érintettek kívánatos asszimilációjának az elmélete is. Másik két pártlapbeli cikkében a Meddig leszünk kisebbség? ellenpontozó cím jegyében éppenséggel a beolvadás eshetőségét kizáró végkifejletet jövendölt, a nemzeti szerveződést éppúgy csak egy közbülső fejlődési szintként értékelve: „Márpedig a kisebbségi gondolat és törekvés végső célja még az autonómián is túlhalad, lévén a természetes végső cél nem más, mint az, hogy a kisebbségi fogalom minden tartozékával együtt véglegesen eltűnjön, illetve felolvadjon a fajt, nemzetiséget és országhatárokat nem ismerő egyetemesen szervezett emberi szabadságban. […] A kisebbségi problémának végmegoldása tehát nem az asszimiláció lesz […], hanem a föderáció […] az Európai Egyesült Államokban.”43 A Magyar Kisebbség szerkesztősége e „kitűnő“ cikket követő számban, olvasói körében „nagy érdeklődést“ érzékelve a Páneurópa-gondolat iránt, 1926 tavaszán részletesen – és hitelesen – kivonatolta Coudenhove-Kalergi „eszmemenetét”,44 s maga is célszerűnek ítélte azt az elgondolást, hogy a nemzeti rendezőelv helyeződjék a területi fölé. Éppen ezért nem maradt adós azon kijelentéssel, hogy helyesli az „erőszakos határmegváltoztatások“ elvetését. És bár békésekre sem utalt, értelemszerűen felvetette a kérdést, hogy az államhatárok a világháború végétől ismert rendeltetésükben minden esetben és örökre érvényben maradnak-e. A „kisebbségek radikális védelme csak úgy lehetséges, ha a határok problémája nyugszik”. Az ismeretlen szerző helyesen értelmezte az eleinte alapvetően status quo-párti gróf véleményét a megszilárdítandó államhatárokról.45 De nyomban hozzáfűzte: „A határok önként való elismerése viszont csak akkor képzelhető el, ha ezeken a határokon belül nemzeti béke uralkodik. A kettő közötti összefüggés és a két problémának egymásra való kölcsönös hatása elvitathatatlan, ezért mindig szem előtt kell tartani.” A határkérdés bolygatásáról való lemondás ekképp egy általános belpolitikai feltételhez kötődött, távlatos és mélyebb értelmét pedig végső soron az európai külpolitikák együttes ellenszolgáltatásától tette függővé. Nevezetesen attól, hogy „Páneurópában valamilyen nemzethez való tartozás nagyobb fontossággal” fog-e bírni, „mint valamilyen államhoz való tartozás”, minekután az „európai államhatárok éppúgy elvesztik jelentőségüket, mint ma az országhatárok a német birodalomban, vagy az államhatárok az Északamerikai Egyesült Államok keretén belül”.46 Több forrásra lenne szükség ahhoz, hogy eldönthessük: a határok légiesítését, vagy inkább magának a határkérdésnek a lebegtetését akarták-e előidézni a fenti eszmefuttatások? Annyi kétségtelen, hogy szerzőik a „kisebbségi gondolat eszmei győzelmét“47 nem katonai eszközökkel, hanem államközi egyezményekkel vívták volna ki. Azt azonban nem árulták el, hogy végeredményétől, Európa föderalizálásától, milyen következményeket reméltek Magyarország és Románia közvetlen viszonyában, valamint Románia jogrendszerében, ha már a területi beosztások elvesztik politikai súlyukat, a kisebbségi státus pedig megszűnik. Mindenesetre nem mulasztották el közhírré tenni, hogy e tekintetben is a békés átalakulás távlatában gondolkodnak. Jakabffy Elemér például ismételten és világosan elhatárolta magát a magyar újraegyesítés erőszakos módszerekkel számoló elképzelésétől. „A mi nemzeti öntudatunkat – üzente egy helyütt a román, de a magyar politikai nyilvánosságnak is – semmiféle irredenta plakát vagy könyv fokozni nem tudja.” Amint Széll József fennebb idézett cikksorozatában, ő is abban bízott, hogy „a nemzet fogalma átfogóbb az államénál, ma már nemzeti kultúrák vannak, és nem államiak”.48 Éppen ezért, kapcsolódott okfejtéséhez Nagy Sándor, az OMP Szatmár megyei tagozatának ügyvezető elnöke, „a kisebbségi eszme” arra hivatott, hogy visszaszorítsa a nemzeti

K. Lengyel Zsolt

238

Műhely

eszme „orgiáit élő“ típusát, és helyette az összhangkereső, ama felsőbb egységbe vezető alakját éltesse. Amennyiben az észtországi kisebbségek kulturális autonómia-koncepciója a Népszövetség jóváhagyásával, netán hatására behatol a többi tagállamba, következő lépésként sor kerülhet olyan európai együttműködési szerkezetek kialakítására, amelyek – nem utolsó sorban gazdasági érdekeltségek folytán – szükségszerűek.49 Ebben a páneurópai gondolatot övező rokonszenvben meghúzódott a világnézeti érdekeltség szempontja is. Konzervatív felfogású ébresztői az összeurópai szövetkezésben részeurópai egyezségek lehetőségét is felfedezni vélték, mindenekelőtt magyar–román viszonylatban. Ugyanis a pánszlávizmussal dacoló, a Hohenzollern-Sigmaringen ház vezette magyar–román államszövetség elmélete, amelyre 1919-ben ráépült a kelet-magyarországi vármegyéket elcsatoló román egyeduralom alternatíváinak egyike, azóta – román kormányzati cáfolatok ellenére – fel-felbukkant az erdélyi magyar politikai publicisztikában.50 Biztonságpolitikai elemével szorosan érintkezett a „dunai népek egybefogásának” az ajánlása, amely az „Európa felé törő moszkovitizmussal szemben”51 fogalmazódott meg, és így Coudenhove-Kalergi geopolitikai alaptételéhez idomult, amely szerint az egységesült Európa keleten csakis a Szovjetunió nyugati határáig terjedhet.52 A magyar–román perszonálunió ügye 1926-ban egy sajátos körülmény folytán foglalkoztatta a romániai politikai közvélemény egy részét, még ha célzatos találgatások és ellenőrizetlen közlemények alapján is. Közvetett forrásokkal legfeljebb valószínűsíthető a korabeli román sajtó azon híresztelése, 53 hogy az 1926-ban Erdélybe hazatelepült Bánffy Miklós gróf (1873–1950) ezt a tervet mintegy poggyászában hozta, mégpedig Bethlen István miniszterelnök megbízásából, akivel együtt már 1919-ben tárgyalt bukaresti megbízottakkal egy magyar–román konföderációról. A kutatás arra sem talált még közvetlen bizonyítékokat, hogy Bánffy a budapesti kormány kérésére vagy tudtával megpróbált-e román politikusokat megbarátkoztatni ezzel az opcióval.54 A román külügyminiszter 1926. októberi sajtónyilatkozata szerint nem tudott arról, hogy kormánya tárgyalt volna egy ilyen előterjesztésről.55 Ha itt egyelőre csak a magyar oldal szemszögéből mérlegeljük az utóbbi eshetőségét, akkor felmerül a kérdés, hogy összhangban állhatott-e azzal a hivatalos budapesti felfogással, amely szerint Európa teljes vagy részleges föderalizálása tovább merevítette volna a világháborút lezáró államjogi határozmányok hatásait, amiért is csak a Magyarország feldarabolásával elkövetett igazságtalanság megszüntetése után jöhetett szóba. Mivel a magyar külpolitika a húszas években a békés, de integrális revíziót sem zárta ki a megoldási változatok sorából, nem a versailles-i békerendszer általános, hanem mindenekelőtt a trianoni szerződés felülvizsgáltatását és módosítását tartotta elsőrangú feladatának. Emiatt nem hangolódott rá a páneurópai gondolatra sem.56 II. A húszas évek közepén e témakörben nyomdafestéket látott többértelmű megnyilatkozások sorát hosszabbították az erdélyi magyar kultúrpolitikai közélet azon baloldali szereplői, akik Európa egységesülésében régiójuknak is szerepet szántak, számolva azzal, hogy a kisebbségek az államok és nemzetek viszonyának újrarendezésével egy magasabb szintű kötődésben enyhíthetik a kettős lojalitás kötelességéből eredő feszültséget. A „legközelebbi nagyobb egységnek éppen ezért nem Romániát s nem is Magyarországot, hanem Közép-Európát s távolabb: az Európai Egyesült Államokat tudom csak elképzel-

K. Lengyel Zsolt

239

Műhely

ni”, vonta le a költőként és hírlapíróként jelentékeny irodalomszervező Szentimrei Jenő (1891–1959) a tanulságot Erdély egyik történetpolitikai sajátosságából, jelesül abból, hogy „összefüggései nyugatra éppúgy, mint keletre hosszú századok alatt sem tudtak kohéziós erővé izmosodni”.57 A több síkú, illetve fokozatú állam- és nemzetközi együttműködéseket szorgalmazó eszmefuttatások egy része fölemlegette a területileg szűkebb Duna-európai képletet, kiemelve ebből a kölcsönös gazdasági függőség problémáját, valamint a magyar–román vámunió tervét.58 De 1926 folyamán e szerzői körben is a föderalizálás felső, vagyis kontinentális szintje vált eszmei célkitűzéssé. A látóhatár e tágulását döntő mértékben két elemző, illetve ismeretterjesztő kiadvány idézte elő. Az egyik a Korunk 1926-os évfolyamában, egyidejűleg a Korunk Könyvtára 5. füzetalakú esszéköteteként látott napvilágot Ligeti Ernő (1891–1945) író, a kolozsvári Keleti Újság irodalmi és külpolitikai rovatvezetője59 tollából, A páneurópai mozgalom címen. A másikat Turnowsky Sándor (1889–1958) marosvásárhelyi ügyvéd-szociológus, az éppen első évfolyamában megjelenő kolozsvári Korunk belső munkatársa60 állította össze Mi az a Páneurópa? címen. Ligeti és Turnowsky e munkáikban és kísérő hírlap-, illetve folyóiratcikkeikben a mozgalom programjának helyi alkalmazhatóságát igyekeztek kimutatni, előbbi polgári liberális kisebbségpolitikai látószögben, utóbbi a szociáldemokrata beállítottságú társadalom- és jogelmélet alapján.61 Ehhez kedvező alkalmat láttak a Páneurópai Unió első nemzetközi kongresszusában, amelyet az erdélyi magyar sajtó 1926 nyarán, visszautalva Széll Józsefnek a Magyar Kisebbségben közölt cikkeire, komoly várakozásokkal harangozott be.62 „Páneurópa a nemzeti eszmét nem veti el”, érvelt Ligeti az előző fejezetben felsorakoztatott szerzőkkel azonos hullámhosszon, hanem odahat, hogy „az eddigi nemzeti öntudatok mellé kialakul az európai öntudat.” Hiszen alig akad „páneurópaista, aki ne értene egyet a végső konkluzióval: az Északamerikai Egyesült Államok mintájára szerkesztessék egy európai alkotmány, amely lerontja a vámhatárokat és lehetségessé teszi, hogy például egy utódállambeli magyar úgy érezze magát akár Csehszlovákiában vagy Romániában, mint Magyarországon”.63 A páneurópai kongresszust 1926. október 3. és 6. között Bécsben rendezték meg.64 Az erdélyi magyar sajtó „progresszív“65 irányzata már azon év tavaszától terjeszteni kezdte a mozgalom erdélyi magyar intézményesülésének a gondolatát, amelyet a marosvásárhelyi Páneurópai Unió Erdélyi Szervező Bizottsága fel is karolt.66 Az erdélyi és bánáti csoport megalakulását szeptember elejére bejelentő, egyszersmind az alapvető célokat összefoglaló sajtóközlemény kihangsúlyozta, hogy a „páneurópai mozgalom Anglia, valamint az Oroszország között fekvő összes európai államokat egy nagy szövetségbe akarja egyesíteni”, mégpedig a „nemzetek egyenjogúsága, az európai közös vámterület, az állandó jellegű békeszövetség és a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása által”.67 E szavak az erdélyi nagyközönség saját érdekeltségét domborították ki. Ligeti viszont a szűkebb, de az illetékes nemzetközi köröket is meg kívánta nyerni ugyanazon, négyeleművé bővített indoklásnak. Említett esszéjében ugyanis Coudenhove-Kalergi három programadó alapelvét, a „huszonhat nagy államot és hét kisebb területet“68 átfogó földrész belső békéjét, gazdasági-pénzügyi életképességét és a szovjet hegemóniával szembeni szilárd biztonságát – külön fejezetben – összekapcsolta a nemzeti kisebbségek ügyével.69 A röpiratot pedig szétosztotta a bécsi kongresszuson a küldöttek és az újságírók között. Az Erdélybe sürgönyzött tudósítás szerint – a jelenlévő magyar küldöttek70 fordítói segítségével – különösen a „kisebbségi kérdésről szóló fejezet kapcsán fejlődött ki a delegátusok között élénk eszmecsere fesztelen beszélgetések keretében”.71

K. Lengyel Zsolt

240

Műhely

Ligeti kettős minőségben tartózkodott Bécsben: híranyagot szállított lapjának, és tagja volt az összesen hat személyből álló romániai küldöttségnek. Két magyar társa közül Turnowsky Sándor a kongresszus jóváhagyását kérte az erdélyi magyar Páneurópa-csoport folyamatban lévő megalakulásához. Egyúttal beadványban javasolta az európai alkotmány haladéktalan kidolgozását – azt a munkálatot, amelyhez Ligeti idézett röpiratában messzemenő nemzetközi egyetértést remélt.72 Ligetiék a maguk sajtóközleményeiben általában ígéretes eredmények látszatát igyekeztek kelteni.73 Állítólag még a román résztvevők is rokonszenvükről biztosították őket, igaz, jelezték a sorok között, a bukaresti kormány megbízatása nélkül.74 Az erdélyi magyar küldöttség mégis dolgavégezetlenül tért haza. Közvetlenül ható balsikerként könyvelhették el, hogy a kongresszus elvetette szekcióalapítási indítványukat, mert állítólag „nem volt alaposan kigondolt”.75 Coudenhove-Kalergi már hetekkel azelőtt egy erdélyi magyar Páneurópa-szervezet ellen foglalt állást a marosvásárhelyi Szervező Bizottsághoz eljuttatott levelében, mivel úgy vélte, hogy Romániában előbb egy központi testületnek kell létrejönnie.76 Most, hogy „letiltotta az erdélyi magyarság Páneurópa szervezeteinek megalakulását”, sajtófőnöke, Bronislav Hubermann (1882–1947) hegedűművész útján a kijózanított kérelmezők megnyugtatására azt nyilatkozta, hogy mihelyt „Páneurópa megvalósult, a kisebbségi kérdés automatikusan megszűnik, mivel Páneurópát nem államok, hanem kulturális és gazdasági szövetségben élő nemzetek fogják alkotni”.77 E tétel akár közmegegyezésnek is örvendhetett a kongresszuson, amelynek anyagaiban Ligeti is az önmagától való megoldás szófordulatot jegyezte.78 Az viszont döntő nézeteltérést okozó kérdésként szerepelt az ülésszakon, hogy Páneurópa a meglévő, avagy a még alakítandó államrend alapján alakuljon-e meg? A magyarországi delegáció vezetője által kezdeményezett vita azonban berekesztődött, még mielőtt érdemben beindult volna. Lukács György (1865–1950) kormánypárti nyugalmazott miniszter79 előadásában a végső cél felé vezető lépések sorrendjét a magyar külpolitika irányvonalán kívánta megállapítani: a leszerelés és a kisebbségvédelem mellett a Párizs környéki békeszerződésekkel megvont határok felülvizsgálatát és szükség szerinti módosítását nevezte meg a magyar Páneurópa-mozgalom legfőbb céljául.80 Ligeti egyik tudósításában azt írta, hogy Lukácsnak „őszinte sikere” volt,81 egy másikban viszont pontosított: a tanácskozás elnöke „leintette” a magyarországi delegátust, „amikor a kisebbségi kérdést és a békeszerződések pacifista szellemben megoldandó revízióját emlegette”. Így a kongresszus „kikapcsolta a területi kérdéseket”, de legalább kijelentette, hogy a mozgalom „ébren tartja a kisebbségi problémát”.82 Ligeti az „álom” – „holnapra állam” szójátékkal búcsúzott az osztrák fővárostól.83 Ám rövid időn belül még az erdélyi magyar Páneurópa-szekció gondolata is álomba szenderült. Mivel Bukarestben elmaradt a mozgalom romániai központi testületének a megalapítása, nem teljesült intézményesülésének Bécsben kiszabott előfeltétele.84

K. Lengyel Zsolt

241

Műhely

III. A páneurópai gondolat a bécsi kongresszus előtt és után természetesen Romániában sem idézett elő államközi távlatú, komolyabb magyar–román politikai közeledést. Különböző többségi pártok képviselői, illetve bizalmasai a bukaresti magyar követség egyes munkatársainak 1925 folyamán felvetették ugyan a román–magyar államközi együttműködés lehetőségét „a fenyegető pánszláv agitáció esetén“, de hozzáfűzték, hogy erre még nem érett meg az idő.85 A bukaresti külügyminisztérium 1926 végén hasonlóképpen azt nyilatkozta, hogy egy közös sajtóegyezmény a két ország kapcsolatait szorosabbra fűzhetné – ha majd kedvezőre változnak a diplomáciai körülmények, amihez viszont előbb „az intellektuális kapcsolatokat kell felvenni Románia és Magyarország között”.86 A tartózkodás oka abban rejlett, hogy a szovjet fenyegetettségnél sokkal nagyobb gondot okozott Bukarestnek a magyar revizionizmus.87 Amennyiben a román párt- vagy kultúrpolitikusok nem utasították vissza eleve a dunai, illetve a páneurópai konföderációt, úgy többnyire a baloldali ellenzékből mérlegelték annak egyrészt geopolitikai hasznát a keleti szomszéd állammal szemben, számolva másrészt a gazdasági együttműködéssel elérhető kölcsönös előnyökkel.88 E felfogáshoz azonban újra meg újra az a nézet társult, hogy a nyugati szomszéddal való kibékülés a magyar politikai és gazdasági befolyás kiterjesztésének, illetve új megalapozásának kockázatával járhat, amelyre nem utolsó sorban abból lehet következtetni, hogy a perszonáluniós megoldást az erdélyi magyar arisztokrácia úgymond a maga birtokainak visszaszerzése végett szorgalmazza.89 Volt is olyan ellenzéki vélemény a húszas évek első felében, hogy Románia a csehszlovák és jugoszláv fél – pánszláv kötődések miatt korántsem felhőtlen – hármas szövetségétől eltávolodva, akár egy másik regionális konföderációhoz is csatlakozhatna, de csak akkor, ha abban maga veszi át a vezérszerepet.90 Ám e felvetés gondolati játék, az ország pedig a kisantant tagja maradt, amely minőségében megakadályozhatta a – páneurópai vagy akár csak Duna-európai keretbe tagolódó – román–magyar unió létrejöttét is.91 A bukaresti kormány határozott álláspontja, értesült 1926 őszén a francia külügyminisztérium a bukaresti követségétől, hogy egy Magyarországgal megkötött szövetséggel veszélyeztetné a román nemzet és állam alighogy megalkotott egységét, ezért nem szándékszik ilyen irányú tárgyalásokba bocsátkozni.92 A román politikai vezetés és közvélemény viszonyulása Páneurópához kettős válaszként ellentételezte az OMP és általában az erdélyi magyar elit külpolitikai elképzeléseit. Egyrészt kifejezte a kisebbségi kérdés népszövetségi kereteken kívüli nemzetköziesítésének a bírálatát. Eszerint a genfi világszervezet nem azért alkotta meg a kisebbségvédelem rendszerét, hogy az érintetteket az államközi kapcsolatok tartalmának és formáinak a felülvizsgálatára bátorítsa. A Népszövetség elsőrangú feladatainak egyike éppen az, hogy gátat vessen olyan törekvéseknek, amelyekkel a kisebbségek, környező anyaországaik bevonásával, megkérdőjelezhetik honállamaik szuverenitását.93 E szemszögből a kisebbségi kérdés mindennemű, még genfi hátterű nemzetköziesítése is súlyos aggályokat ébresztett. A román politikai közírók éppen attól intették óva a Népszövetséget, amire a páneurópai mozgalom az európai tagállamait bátorította: „A nemzetközi rend és stabilitás keretében egy pillanatra sem szabad szem elől vesztenünk, hogy a Népszövetség nem egy szupraállam vagy Páneurópa, amint azt Coudenhove-Kalergi úr az észak-amerikai föderális köztársaság mintájára vizionálja, hanem szabad államok szövetkezete vagy egyesülete, amelyek függetlenek és jól kifejezett saját nemzeti jelleggel bírnak.”94 Azon összetett

K. Lengyel Zsolt

242

Műhely

alapelv, szóltak a jellemző következtetések, miszerint hatalmuk az erre való jogukból, ez utóbbi viszont nemzetközi szerződésekből származik, mit sem változtat azon, hogy Kelet- és Délkelet-Európa új államai egy történeti folyamat igazságos eredményeként alakultak meg, amely körülmény hatalmukat mindenképpen erkölcsileg is igazolja.95 Emiatt nem biztosíthatják a területükön élő kisebbségeknek azt, amit a maguk nemzetiségi mozgalmai a korábbi államközpontoktól követeltek. A „nemzeti elv, mint a határok revíziójának a vezérvonala” a múlté: „A volt soknemzetiségű Ausztria hozzájárulhatott a szélesebb »nemzetiségi jog« megszületéséhez – a mai nemzeti államokban nem lehet és nem kell mást, mint egy olyan »kisebbségi jogot« kifejleszteni, amely jól pontosított, és éppen ezért korlátozott.”96 A Páneurópa-mozgalom saját lételemének terhét viselte: nemzetekfelettiséget hirdetett a nemzetállamok kezdeti korában. Olyan integrációra törekedett, amelyben a felek nemcsak együttműködnek, hanem a föderatív egyezkedések függvényében egyenrangúak is. Az imént idézett román véleményekből fölsejlő ellenvetés, tudniillik az, hogy mindenekelőtt az államnemzetek elsőbbsége őrizendő meg, hűen tükrözi azt a felfogást, amely történetünk legfelső viszályszintjén a népszövetségi és a páneurópai gondolat versengésének egyik hajtóereje volt. A világszervezet nem alakult át oly módon, hogy legalább részlegesen az európai egységesülést tekintse fő feladatának. Így a hegemoniális politika sem változhatott a hatalomelosztás politikájává.97 A párizsi békekonferencia ülésezett még, amikor egy kolozsvári magyar lap a Népszövetség megalakulásának kapcsán James Monroe egykori elnök „Amerika az amerikaiaké” programjára emlékeztetett, mintegy megelőlegezve a jelszó europaizálásának az igényét.98 Ligeti aztán bele is lovalta magát abba az elképzelésbe, hogy ha már nem válhat valóra az „Erdély az erdélyieké” transzszilvanista vágyálom,99 akkor legyen legalább – vagy még inkább – „Európa az európaiaké”.100 Ő is döntő kérdésként vetette fel az 1926-os bécsi páneurópai kongresszuson terjesztett röpiratában, hogy megnyerhető-e a Népszövetség e célkitűzésnek.101 A közélet naprakészen figyelmes szereplőjeként, vélhetően ismerte és értelemszerűen aláírta – ha nem egyenesen maga írta – azt a Nagyváradon megjelent cikket, amely 1927 tavaszán az eszme erdélyi állapotát a következő széljegyzettel jellemezte: „Az utódállamokban gyanús, mert benne látják a magyar irredentát. Budapesten is gyanús. Ott meg a magyar irredenta végső kerékkötője. Itt tilalom, amott záptojás. Mi hát akkor ez a Páneurópa?” Az ismeretlen szerző hajlott a józan álmodozásra, máskülönben nem ragaszkodott volna a kiegyenlítően mértékletes nemzeti érdekképviselet elvéhez s jövőjéhez: „Bizonyos pedig az, hogy Páneurópa sem a román, sem a magyar, sem a német, sem a francia nacionalizmus kilengéseire nem alkalmas. Alkalmas ellenben arra, hogy megvalósulása esetén minden náció békésen, testvéri egyetértésben élje ki a maga nemzeti elhivatottságát.”102 IV. A páneurópai eszme erdélyi magyar befogadása tükörképét nyújtja a magyarországinak, amely polgári liberális és szociáldemokrata közegben, valamint a szellemi-művészeti életben ment végbe, és az 1926 kora nyarán, Budapesten megalakult Páneurópa-szekcióban intézményesült. Az erdélyi csoport párhuzamos, de végül kívülről leállított szervezkedése egy szintúgy kettős baloldali tagoltság felé haladt. A progresszív és a konzervatív

K. Lengyel Zsolt

243

Műhely

vonulat mindemellett tartalmilag átfedte egymást az erdélyi recepcióban, amely azáltal is leképezte az anyaországit, hogy a világnézeti ellenzékiségből nem törölte a nemzeti elvet.103 Így összefonódott a hivatalos kisebbségpolitika külügyeivel. A Népszövetségtől a Nemzetiségi Kongresszuson át a Páneurópa-mozgalomig – e külpolitikai boltív első két pillére között mozgott az OMP az 1920-as évek derekán, miközben a harmadikat vélhetően megcélozta. Annak nincs nyoma, hogy vezetősége testületi szinten foglalkozott volna Páneurópával.104 Mivel ezt a magyar kormány sem tette,105 e témában is beigazolódni látszik a szakirodalom véleménye a kolozsvári és a budapesti vezetés általános stratégiai nézetazonosságáról.106 Valószínű, hogy Jakabffy folyóirata a tárgy párton belüli előkészítése végett közölte az összeurópai föderációs elképzeléseket üdvözlő cikkeket. Formailag e szándék is hasonlított a Bethlen-kormányéra. Csakhogy míg az utóbbi legfeljebb a határmódosítási revízió értelmében próbálta befolyásolni a magyarországi Páneurópa-szekció arculatát,107 addig a Magyar Kisebbség hasábjain közölt eszmefuttatások a határok eljelentéktelenedésének, lebontásának a nemzetpolitikai hasznát mérlegelték. Ekként, a budapesti hivatalos kételyek ellenében, már Trianon felülvizsgálata előtt is célszerűnek, vagy legalábbis elfogadhatónak vázolták Páneurópa létrejöttét. Az Európai Egyesült Államok tervezgetései magyar–román viszonylatban mindkét oldalon az adott államrend megváltoztatásának képletébe kerültek: az egyik fél számára a határok időszerű elfogadása miatt nem minősültek revíziós törekvéseknek, a másik szemszögéből viszont a revíziónak már így is kedvezni látszottak.

K. Lengyel Zsolt

244

Műhely

Jegyzetek Vö. pl. Der Europa-Gedanke in Ungarn und Deutschland in der Zwischenkriegszeit. Hgg. Heinz Duchhardt – István Németh. Mainz, 2005; Pritz Pál: Az a „rövid” 20. század. Történetpolitikai tanulmányok. Budapest, 2005; Magyar külpolitikai gondolkodás a 20. században. A VI. Hungarológiai Kongresszus (Debrecen, 2006. augusztus 22–26.) szimpóziumának anyaga. Szerk. Pritz Pál, Sipos Balázs és Zeidler Miklós közreműködésével. Budapest, 2006; Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Budapest, 2001. 2 B. Bernát István: Utópia, remény, valóság. A Bartha Miklós Társaság Közép-Európáról. Világosság 30 (1989) 683–689. o., itt 684. o. 3 Kiss Henrietta: A Páneurópa-szekció Magyarországon (1926–1932). Valóság 46 (2003) 4. sz. 50– 65. o.; 5. sz. 65–80. o.; Kövics Emma: Az európai egység kérdése és Németország (1919–1933). Budapest, 1992; Németh István: Európa-tervek és magán Európa-szervezetek az 1920-as években. http://www.btk.elte.hu/jelkortort/kiadvanyok/elso_kotet/nemeth.pdf (letöltve: 2008. június 14.); Andrea Tuli: Die paneuropäische Sektion in Ungarn (1926–1932). In Duchhardt – Németh: i. m. 47–70. o. 4 Zsolt K. Lengyel: Auf der Suche nach dem Kompromiß. Ursprünge und Gestalten des frühen Transsilvanismus 1918–1928. München, 1993, 212–232. o. A külpolitikai vonzatokat is érintő magyar nyelvű összefoglalója: A meghiúsult kompromisszum. A transzszilvanizmus eredete és alakjai az 1920-as években. In uő: A kompromisszum keresése. Tanulmányok a 20. századi transzszilvanizmus korai történetéhez. Csíkszereda, 2007, 217–263. o. Jelen tanulmány bővíti, illetve frissíti a német nyelvű monográfia Páneurópára vonatkozó alfejezetében (329–338. o.) használt forrásanyagot és szakirodalmat. 5 Kádár Emeric [Imre]: Problema minoritară: o problemă a democraţiei. Adevărul, 1923. március 23.; Jászi Oszkár cikke Erdély válságáról. Keleti Újság, 1923. október 6.; Jászi Oszkár amerikai útja. Keleti Újság, 1923. október 4.; Bölöni György: Mit látott Jászi Oszkár Amerikában? Keleti Újság, 1924. június 2.; Nagybeteg az emigráció vezére [Garami Ernő, K. L. Zs]. Erdélyi Hírlap, 1923. szeptember 30. 6 Kádár Imre: Költemények prózában. Isac Emil új könyve. Keleti Újság 6 (1923) 220: 2. A Jászi– Isac kapcsolathoz lásd K. Lengyel Zsolt: Jászi Oszkár, Emil Isac és a dunai kultúrszövetség. Egy kudarcba fulladt kompromisszum anatómiájához. In uő: A kompromisszum keresése… 139–150. o. 7 Kádár: Problema minoritară… 8 Vö. Bethlenfalvi Pál [Paál Árpád]: Üzenet a múltból. Egy 63 év előtti röpirat mai időszerű kérdésekről. Keleti Újság 7 (1924) 131: 1–2 (június 14.). A cikk szerzőjét azonosította Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Egy nemzedék szellemi élete. 22 esztendő kisebbségi sorsban. Budapest [1942], 25. o. 9 Jászi Oszkár amerikai útja… Jászi 1923 nyarán tengerentúli előadókörútra indult, 1925 őszén pedig kivándorolt Észak-Amerikába, ahol az Ohio állambeli Oberlin College tanára lett. (Litván György: Jászi Oszkár. Budapest, 2003, 236–258, 275–296. o.) 10 Hatvany Lajos: Hogyan maradjunk magyarok? Keleti Újság, 1925. november 22.; Uő: „Nem mint polgár állok tanácstalanul a végtelennel szemben, hanem mint ember”. Nagyváradi Napló, 1925. december 25.; C. I. C.: Un oaspete ungur în România. De vorbă cu baronul Ludovic Hatvany. Adevărul, 1925. október 14.; Vö. Litván György: Jászi Oszkár és a „jászizmus” Erdélyben. In Földes György – Gálfalvi Zsolt (szerk.): Nemzetiség – felelősség. Írások Gáll Ernő emlékére. Budapest, 2005, 139–160. o. 11 T. T.: Jászi Oszkár könyve a magyar összeomlásról. Magyar Kisebbség 3 (1924) 860–861. o., itt 861. o. A Revolution and Counter Revolution in Hungary (London, 1924) című műve ürügyén. Kazai Magdolna: Magyar Kisebbség 1922–1942. Repertórium. I–III. Szeged, 1993–1994, itt I. 63. szerint a cikk szerzője Távol Tamás. 1

K. Lengyel Zsolt

245

Műhely

Jászi Oszkár: Magyar kálvária – magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. [Bécs, 11920, 21921]. München, 31969. Németül: Magyariens Schuld – Ungarns Sühne. Revolution und Gegenrevolution in Ungarn. München, 1923. Angol kiadását lásd az előző jegyzetben. 13 B. [Balogh Arthur?]: Jászi könyve a két forradalomról. Pásztortűz 8 (1921) 108–109. o., itt 108. o. A durvábban fogalmazók a „gyászos társaság szemenszedettjét a bécsi emigránsok“-ban látták: (a.): Emigránsok. Pásztortűz 7 (1921) II: 56–57. o., itt 57. o. 14 A Bécsi Magyar Újságnak utolsó száma jelent meg. Ellenzék, 1923. december 19. A Magyar Kisebbségben hónapokkal később is emlékeztettek arra, hogy a Bécsi Magyar Újság „immár jobblétre szenderült” (Lénárd István: Új monarchiát! Magyar Kisebbség 3 (1924) 469–472. o., itt 470. o.). A laphoz Gyurgyák János: Jászi Oszkár és a Bécsi Magyar Újság. Bibliográfia és válogatás. Századvég, 1985. 1. sz. 125–201. o.; Tibor Hanak: Politik und Geistesleben der Ungarn in Wien 1918–1924. Ein Beitrag zur Geschichte der Ungarn in Wien. In Ungarn-Jahrbuch 14 (1986) 41–85. o., itt 69–85. o.; Litván: Jászi Oszkár… [2003], 189–212. o. 15 K. Lengyel: Auf der Suche… Uo. 157–191. o. 16 Fő vonalaihoz Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig. Budapest, 1941, 80–84. o.; Sulyok István: Az erdélyi magyarság nemzetközi kapcsolatai. In Erdélyi magyar évkönyv 1918–1929. Szerk. Sulyok István, Fritz László. Kolozsvár, 1930, 85–96. o. 17 Balázs Sándor: Lugosi üzenet. A Magyar Kisebbség című folyóirat monográfiája. Szatmárnémeti, 1995; Kazai: i. m.; Mikó Imre: Jakabffy Elemér és a Magyar Kisebbség [1973]. In uő: Változatok egy témára. Tanulmányok. Bukarest, 1981, 142–164. o. Jakabffy a párt 1938-as beszüntetéséig ugyanazon tisztséget töltötte be. (Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez. I: A vezető testületek jegyzőkönyvei. Vál., szerk. és a jegyz. írta György Béla. Csíkszereda/Budapest, 2003, 412–417. o.) Életét és munkásságát áttekinti fő témájából válogatott írásainak bevezetője: Balázs Sándor: Jakabffy Elemér – a nemzetiségpolitikus, a kisebbségi sors teoretikusa. In Jakabffy Elemér: Nemzetiségpolitikai írások. Vál., a bev. írta és a jegyz. össz. Balázs Sándor. Bukarest, 1993, 7–38. o. 18 Jakabffy Elemér: Az erdélyi magyarság helyzete nemzetközi vonatkozásaiban. Magyar Szemle 4 (1928) 2: 165–168. o., itt 166. o. Változatlan szöveggel Magyar Kisebbség 7 (1928) 805–809. o. 19 Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez… 414. o.; Mikó: Huszonkét év… 308–309. o. 20 Paál Árpád: Magyarázat a választási megegyezésekhez [1926]. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely. Paál Árpád hagyaték. Ms. VI. 7651/230, az idézet: 4. 21 Jakabffy: Az erdélyi magyarság helyzete… 167–168. o.; Mikó: Huszonkét év… 82–83. o. 22 Jakabffy Elemér: Az első panasz. Magyar Kisebbség 4 (1925) 201–203. o.; uő: Az erdélyi magyarság helyzete… 167. o. A két világháború között a Népszövetséghez benyújtott erdélyi magyar vonatkozású panaszok korabeli statisztikai felméréséhez és tartalmi értékeléséhez: Az erdélyi magyar kisebbség védelme a Nemzetek Szövetsége előtt. A hiteles külföldi forrásanyag felhasználásával összeállította az Erdélyi Férfiak Egyesülete „Jancsó Benedek Társasága“. In Jancsó Benedek emlékkönyv. Szerk. Asztalos Miklós. Budapest, 1931, 235–257. o.; Mikó: Huszonkét év… 303–308. o.) vö. Eiler Ferenc: Kisebbségvédelem és revízió. Magyar törekvések az Európai Nemzetiségi Kongresszuson (1925–1939). Budapest, 2007, 46–50. o.; Zeidler Miklós: A Nemzetek Szövetsége és a magyar kisebbségi petíciók. In Etnopolitika. A közösségi, magánés nemzetközi érdekek viszonyrendszere Közép-Európában. Szerk. Bárdi Nándor, Fedinec Csilla. Budapest, 2003, 59–83. o., itt 79–83. o. 23 Balogh Arthur: Kisebbségi védelem és asszimiláció. Magyar Kisebbség 5 (1926) 45–50. o. (újraközölve in Balogh Artúr [!]: Jogállam és kisebbség. A kötetet össz. és a bev. írta Fábián Ernő. Bukarest/Kolozsvár, 1997, 256–266. o.) A kisebbségvédelem, mint a „fájdalommentes“ asszimiláció elméletéhez lásd Erwin Viefhaus: Minoritäten. In Internationale Beziehungen. Hgg. Karl-Dietrich Bracher [é. m.]. Frankfurt/Main, 1969, 197–202. o., itt 200. o. A Népszövetség 12

K. Lengyel Zsolt

246

Műhely

szerepéhez a nemzetközi kisebbségvédelem rendszerében lásd a legfrissebb magyar elemzéseket, gazdag forrásanyaggal és nemzetközi szakirodalommal. Eiler: i. m. 24–33. o.; Zeidler: A Nemzetek Szövetsége… 60–78. o. 24 1926 és 1937 között, rövid megszakításokkal a bukaresti parlament felsőházának a tagja. (Mikó: Huszonkét év… 308–309. o.) A kisebbségvédelem tárgyköréből válogatott írásai: Balogh: Jogállam. Szakmai életútjához lásd Fábián Ernő: Bevezetés. In uo. 5–58. o., 320–325. o. 25 Balogh és – még inkább – Jakabffy szerepléseinek szakpolitikai súlyához, mennyiségi mutatók figyelembevételével Eiler: i. m. 142–149. o., 285–292. o., 296–299. o. 26 [Balogh Arthur]: [Beszámoló az 1925. évi genfi Nemzetiségi Kongresszusról]. Kolozsvár, 1925. október 29. Magyar Országos Levéltár [a továbbiakban: MOL], Külügyminisztériumi iratok. A politikai osztály rezervált iratai 1918–1944 [a továbbiakban: K 64], 15. cs. 27–478. o. Aláíratlan és cím nélküli gépiratos fogalmazvány. Balogh szerzősége több utalásból nyilvánvaló. 27 Uo.; Bellér Béla: Az európai nemzetiségi kongresszusok és Magyarország a kisebbségvédelem rendszerében (1925–1929). Századok 115 (1981) 995–1040. o., itt 1009–1113. o. 28 Balogh: Beszámoló az 1925. évi genfi Nemzetiségi Kongresszusról… 29 Uő: Kisebbségi jogok és azok védelme Romániában [I–V]. Magyar Kisebbség 4 (1925) 255– 260. o., 299–303. o., 337–341. o., 377–380. o., 418–420. o., itt 300–303. o. (újraközölve in uő: Jogállam… 221–238. o.); Csekey István: A kisebbségi kultúrautonómia Észtországban [I–IV]. Magyar Kisebbség 7 (1928) 104–110. o., 224–230. o., 139–143. o., 168–174. o. Az észtországi, a nemzeti kisebbségek kulturális önkormányzatáról 1925 februárjában kibocsátott törvény nyomtatásban Romániában is hozzáférhető volt: Das Gesetz über die Kultur-Selbstverwaltung der völkischen Minoritäten in Estland. In Deutsche Politische Hefte aus Großrumänien 5 (1925) 5–7: 12–14. o. Jelentőségéhez és a Kongresszus kialakulásában betöltött szerepéhez lásd Bellér: i. m. 1006–1008. o.; Rudolf Michaelsen: Der Europäische Nationalitäten-Kongreß 1925–1928. Aufbau, Krise und Konsolidierung. Frankfurt am Main [é. m.], 1984, 55–59. o.; Erwin Viefhaus: Die Nationalitätenfrage in den ostmitteleuropäischen Nationalstaaten nach 1919. In Studien zur Geschichtsschreibung im 19. und 20. Jahrhundert. Hg. Paul Philippi. Köln/Graz, 1967, 147–170. o., itt 166–170. o. 30 Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez… 412–413. o. 31 Grandpierre Emil: [A Magyar Párt programja és eljárási módjai kérdésében]. Kolozsvár, 1925. augusztus 11, 3. o. Bethlen György gróf hagyatéka. Magántulajdonban. Lásd még uő: A magyar autonómia vázlata [Kolozsvár, 1921–1922]. Uo. 32 K. Lengyel: Auf der Suche… 193–212. o., 273–298. o. 33 Bellér: i. m. 1009–1013. o.; Eiler: i. m. 88–97. o., 120. o., 155–161. o., 296–299. o., 303–308. o.; Michaelsen: i. m. 106–154. o. 34 Balogh: Beszámoló az 1925. évi genfi Nemzetiségi Kongresszusról…; Balázs: Lugosi üzenet… 54– 72. o. Vö. pl. Flachbarth Ernő: Az utódállamok magyar kisebbségeinek együttműködése. Magyar Kisebbség 4 (1925) 327–331. o. 35 Jakabffy Elemér: A balti népek és a magyarok a nemzetkisebbségi érdekek szolgálatában. Magyar Kisebbség 6 (1927) 157–160. o.; Miért szerkesztjük három nyelven a „Glasul Minorităţilor“-t? Magyar Kisebbség 5 (1926) 818–820. o. Vö. Jakabffy Elemér: Adatmutató a nyelvi, faji és vallási kisebbségek jogi, politikai, kulturális és gazdasági helyzetéről, különös tekintettel a magyar kisebbségekre. A Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemlében 1922. szeptember 1-től 1934. augusztus 31-ig közölt anyagból közzéteszi –. Magyar Kisebbség 13 (1934) 473–579. o. 36 Kovács K.[álmán]: Népkisebbségi jogok, mint az Európai Egyesült-Államok kovásza. Magyar Kisebbség 4 (1925) 525–526. o., itt 526. o. Kiemelés az eredetiben. 37 Jakabffy Elemér: Újévi szózat! Magyar Kisebbség 3 (1924) 1. o. 38 Richard Nikolaus Coudenhove-Kalergi: Pan-Europa. Wien/Leipzig, 1923; Uő.: Kampf um Paneuropa. I-III. Wien/Leipzig, 1925-1928. Írásainak újabb kiadása: Uő.: Pan-Europa 1922 bis 1966. Wien/München, 1966. A Páneurópa-eszme és -mozgalom két világháború közötti történetének gazdag nemzetközi szakirodalmából: Bóka Éva: Az európai egységgondolat

K. Lengyel Zsolt

247

Műhely

fejlődéstörténete. Budapest, 2001, 159–173. o.; Kövics: Az európai egység... 65–125. o.; Ulrich Wyrwa: Richard Nikolaus Graf Coudenhove-Kalergi (1894–1972) und die Paneuropa-Bewegung in den zwanziger Jahren. Historische Zeitschrift 283 (2006) 103–122. o.; Anita ZiegerhoferPrettenthaler: Botschafter Europas. Richard Nikolaus Coudenhove-Kalergi und die PaneuropaBewegung in den zwanziger und dreißiger Jahren. Wien, 2004. 39 Széll József: Páneurópa hív! Erdélyi Hírlap, 1926. szeptember 15. 40 Széll József: Pán-irredenta – a szent irredentizmus. Magyar Kisebbség 5 (1926) 399–405. o., itt 401–402. o. Kiemelés az eredetiben. Az „Arad, 1926 május hó” keltezéssel beküldött cikk jegyzetében magát gépészmérnöknek nevező, a korabeli kiadású Erdélyi lexikonban sem szereplő szerzőről nem sikerült felderítenünk további életrajzi adatokat. (Erdélyi lexikon. Szerk. Osvát Kálmán. Oradea–Nagyvárad, 1928 [2., hasonmás kiadás: Marosvásárhely, 2002].) 41 Uo. 400–401. o. 42 Uo. 403. o., 404–405. o. Kiemelés az eredetiben. 43 Széll József: Meddig leszünk kisebbség? Magyar Kisebbség 5 (1926) 319–324. o., itt 324. o. Ugyanígy uő: A kisebbségi gondolat eszmei győzelme. Magyar Kisebbség 5 (1926) 359–360. o. 44 A gróf „legújabb” cikke alapján, de pontosabb címleírás nélkül: Páneurópa. Magyar Kisebbség 5 (1926) 361–364. o., itt 361. o. Vö. pl. Richard N. Coudenhove-Kalergi: Das paneuropäische Manifest [1923]. In Die Idee Europa 1300–1946. Quellen zur Geschichte der politischen Einigung. Hg. Rolf Hellmut Foerster. München, 1963, 226–236. o. 45 Kövics: Az európai egység kérdése… 84–89. o. Coudenhove-Kalergi a húszas évek végétől nyitni kezdett a békés revízió törekvései felé, de továbbra is úgy vélte, hogy Trianon felülvizsgálatára csak a már létező Páneurópában kerülhet sor. (Uo. 87–88. o.) 46 Páneurópa. Magyar Kisebbség 5 (1926) 364. o. 47 Széll: A kisebbségi gondolat… 48 Jakabffy Elemér: Peccatur intra et extra muros... Magyar Kisebbség 3 (1924) 189–197. o., itt 196– 197. o. Vö. uő: Emberiességből. Magyar Kisebbség 4 (1925) 673–674. o.; uő: Üzenet Budapestnek. Ellenzék 47 (1926) 60: 1. o. (március 15.) 49 Nagy Sándor: Kisebbségi kérdés és a haza. Magyar Kisebbség 5 (1926) 477–478. o., itt 477. o. 50 Halmágyi Antal: Román–magyar uniós törekvések. Jegyzetek egy esetleges román–magyar államkapcsolat problémájához [I–II]. Magyar Kisebbség 1 (1922) 107–110. o., 144–151. o.; Kakassy Endre: Nagy változások érnek a Duna-medencében. [...] Mitilineu külügyminiszter másfélórás interjúban nyilatkozik a középeurópai diplomácia sorsdöntő kérdéseiről. Keleti Újság 9 (1926) 244: 1–2. o. (október 27.); Lénárd: i. m.; Meskó Miklós: Románok és magyarok. Magyar Kisebbség 3 (1924) 93–106. o. 51 Lysis: Pánszlávizmus. Pásztortűz 10 (1924) I: 394–400. o., itt 398. o. 52 Vö. Coudenhove-Kalergi: Das paneuropäische Manifest… 229. o. E „Kiseurópa“ koncepcióhoz, amely egyébként Nagy-Britanniát sem sorolta Páneurópába: Kövics: Az európai egység… 77–81. o. 53 Mille Constantin: Unirea personală cu Ungaria. Lupta, 1926. november 3.; Iarăşi chestiunea unei uniuni personale româno–maghiare. Cuvântul, 1926. október 22.; R. O.: Uniunea personală româno–ungară. Adevărul, 1926. október 26. A közvetett – francia diplomáciai – forrásokból merít Ádám Magda: A Kisantant és Európa 1920–1929. Budapest, 1989, 260–262. o. 54 Az 1919-es tárgyalásokhoz és Bánffy közvetítő szerepének a kérdésköréhez K. Lengyel: Auf der Suche… 114–117. o., 330–335. o. Andrea Schmidt-Rösler: Pläne für eine Personalunion zwischen Rumänien und Ungarn 1919–1932. Ungarn-Jahrbuch 20 (1992) 91–115. o., német és osztrák diplomáciai iratok alapján a harmincas évek elejéig követi nyomon ezt a többnyire szóbeszédes elképzelést. 55 Kakassy: Nagy változások… 1. o. 56 Kiss: i. m.; Kövics: Az európai egység... 113–116. o.; Tuli: i. m. 56-58; Zeidler: A revíziós gondolat... 125–158. o.

K. Lengyel Zsolt

248

Műhely

Szentimrei Jenő: Szempontok a megírandó „Erdély történeté“-hez. Magyar Kisebbség 4 (1925) 83– 86. o., itt 84. o. A szerzőhöz Erdélyi lexikon… 331–332. o.; Balázs Imre József: Örök organikusság. Szentimrei Jenő költészete. http://www.forrasfolyoirat.hu/0409/balazs.html (letöltve: 2008. június 21.). 58 Bölöni György: Mit látott Jászi Oszkár Amerikában? Keleti Újság, 1924. június 2.; A középeurópai államok egymásra vannak utalva. Temesvári Hírlap, 1925. szeptember 11.; Három terv a középeurópai utódállamok gazdasági együttműködésére. Brassói Lapok, 1925. október 8. 59 Erdélyi lexikon… 203–204. o. Ligeti szépírói munkásságához lásd Filep Tamás Gusztáv: Deklasszálódás, unalom, irónia. Ligeti Ernő társadalmi regényei. http://www.forrasfolyoirat. hu/0603/filep.pdf (letöltve: 2008. május 30.). 60 1912-ben a budapesti Galilei Kör titkára, a Huszadik Század többszörös tanulmányírója, 1918 októberében a marosvásárhelyi Nemzeti Tanács titkára. (Erdélyi lexikon… 353. o.; A Huszadik Század körének történetfelfogása. Vál., sajtó alá rendezte és a bev. tan. írta Pók Attila. Budapest, 1982, 432. o.) 61 Ligeti Ernő: A páneurópai mozgalom. Cluj-Kolozsvár, 1926 [Korunk 1 (1926) 593–605. o.]; Uő: Az európai egyesült államok alkotmányozó nemzetgyűlésén. Keleti Újság, 1926. október 7.; Uő: Kisebbségi kérdés a páneurópai kongresszuson. Keleti Újság, 1926. október 10. – Turnowsky Sándor: Mi az a Páneurópa? R. N. Coudenhove-Kalergi munkái és a P.[áneurópa] kiskáté alapján összeáll. –. Târgu Mureş, 1926; Uő: Páneurópa és a szocializmus (Kurt Hiller). Korunk 1 (1926) 658–659. o.; Uő: Az új nemzetközi jog. Korunk 1 (1926) 746–747. o. 62 Az első Páneurópa-kongresszust október első hetében Bécsben tartják. Nagyváradi Napló, 1926. augusztus 22. 63 Ligeti: A páneurópai mozgalom… 11–12. o., 16. o. Kiemelés az eredetiben. 64 Kövics: Az európai egység… 70–71. o. 65 Páneurópa. In Erdélyi lexikon… 273. o. 66 Uo. 67 A páneurópai mozgalom Erdélyben. Nagyváradi Napló, 1926. augusztus 24. 68 Ligeti: A páneurópai mozgalom… 6. o. 69 Uo. 7–10. o., ill. 10–12. o. A „Páneurópai kiáltvány“ nem támasztja alá azt a véleményt, hogy a mozgalom irányítója a kisebbségvédelemnek a többivel egyenrangú koncepcionális súlyt tulajdonított volna. (Coudenhove-Kalergi: Das paneuropäische Manifest… 226–236. o.) 70 A magyarországi delegáció meghívott tagjai Auer Pál, Gratz Gusztáv, Hantos Elemér, Lukács György, Rainprecht Antal, Rassay Károly, Székács Antal és Vámbéry Rusztem voltak. (Az erdélyi magyarság Páneurópa-szervezkedése. Nagyváradi Napló, 1926. október 7.; Tuli: i. m. 58. o.) 71 A közép-európai szláv és germán tengerben a románok és magyarok egymásra vannak utalva. Az erdélyi Páneurópa-szervezkedés. Temesvári Hírlap, 1926. október 9. Az idézet azonos szövegével: Az erdélyi magyarság Páneurópa-szervezkedése… 72 Uo. E források Böszörményi Sándort (1887–?), a Romániai Általános Iparosszövetség erdélyi kerületének ügyvezető igazgatóját (Erdélyi lexikon… 47. o., 354. o.) nevezik meg a Romániából érkezett küldöttség harmadik magyar tagjaként. 73 Pl. Ligeti: Az európai egyesült államok…; A közép-európai szláv és germán tengerben a románok és magyarok egymásra vannak utalva. Az erdélyi Páneurópa-szervezkedés. Temesvári Hírlap, 1926. október 9. 74 Az erdélyi magyarság Páneurópa-szervezkedése…; Ligeti: Az európai egyesült államok… Vö. A munka lesz a nemzetek virágzásának az alapja. Ghica herceg könyve Páneurópáról. Nagyváradi Napló, 1926. október 6.; A Páneurópa-kongresszus román delegátusai a kisebbségek jogai mellett. Nagyváradi Napló, 1926. október 10. 75 Ligeti: Kisebbségi kérdés…; Az erdélyi magyarság Páneurópa-szervezkedése... Másik indítványuk sem ért azonnal célba; Páneurópa alkotmányozásával csak az évtized végén kezdett el foglalkozni a mozgalom atyja. (Kövics: Az európai egység… 93. o.) 57

K. Lengyel Zsolt

249

Műhely

Utalások az 1926 kora őszén kelt levélre: Az erdélyi magyarság Páneurópa-szervezkedése…; A közép-európai szláv és germán tengerben a románok és magyarok egymásra vannak utalva…; Páneurópa. In Erdélyi lexikon… 273. o. 77 A kisebbségi kérdés és Páneurópa. Hubermann Broniszlav nyilatkozata. Szamos, 1926. október 6. 78 „Ha egyszer Páneurópa létrejön, e [kisebbségi, K. L. Zs.] probléma önönmagától megoldódik.” (Ligeti: A páneurópai mozgalom… 11. o.) 79 1897–1905 között főispán, 1905 júniusától 1906 márciusáig vallás- és közoktatási miniszter. (Bölöny József: Magyarország kormányai 1848–1992. Budapest, 41992, 343. o.) 80 Beszédéből idéznek Emma Kövics: Die Frage der europäischen Einheit und die politische öffentliche Meinung in Ungarn. In Das Parteienwesen Österreichs und Ungarns in der Zwischenkriegszeit. Hgg. Anna M. Drabek [é. m.]. Wien, 1990, 211–226. o., itt 219. o.; Tuli: i. m. 59. o. Lukács szerepléséhez a bécsi kongresszuson részletesebben Kövics: Az európai egység… 71. o., 87. o., 113. o. 81 Ligeti: Az európai egyesült államok… 82 Uő: Kisebbségi kérdés… 83 Uő: Az európai egyesült államok… 84 Páneurópa. In Erdélyi lexikon… 273. o. 85 A budapesti külügyminisztériumnak küldött követjelentések szerint. (Magyary Antal – Walko Lajos. Bukarest, 1925. május 10. MOL K 64, 15. cs. 27-534, 3. o. Ugyanígy Villani Frigyes – Walko Lajos. Sinaia, 1925. október 13. Uo. 15. cs. 25. o.) 86 Kakassy Endre: Dianu külügyi sajtófőnök nem tartja lehetetlennek a román–magyar sajtókonvenció megkötését. Keleti Újság 9 (1926) 277: 3. o. (december 5.). Vö. Kakassy: Nagy változások…; A csucsai paktum a Magyarországhoz való közeledést készíti elő. Goga Octavian érdekes nyilatkozatot tett a budapesti Az Est számára. Ellenzék, 1926. január 16. 87 Panslavismul. Patria 3 (1921) 229: 1. o. (október 12.); România şi confederaţiunea europeană. Patria 6 (1924) 108: 1. o. (május 25.) 88 Gheorghe Bogdan-Duică: Politică şi rasă. Pan-Europa. Societatea de Mâine 1 (1924) 129–130. o.; Uő: Confederaţiunea dunăreană. Societatea de Mâine 1 (1924) 35–36. o.; R. N. Coudenhove-Kalergi: Paneuropeismul şi frontiera noastră răsăriteană. Societatea de Mâine 4 (1927) 326. o.; Kakassy: Nagy változások…; Ion Mehedinţeanu: Paneuropeismul. Societatea de Mâine 3 (1926) 776–777. o.; Un Locarno al Europei centrale sau Confederaţia Dunăreană. Politica, 1928. március 30. Vö. Magyar–román egyetértés a Kereskedelmi Kamara bankettjén. Nagyvárad, 1927. március 16. 89 Mille: i. m.; Iarăşi chestiunea…; R. O.: Uniunea personală… A közös monarchia ellen szóló mágnás veszély érvét a húszas évek elején Jászi is használta, a román sajtó pedig átvette tőle. (Uniunea personală româno–maghiară. Un senzaţional articol al lui Oskar Iaszi. Luptătorul, 1921. december 2.) 90 România şi confederaţiunea europeană. Patria 6 (1924) 108: 1. o. (május 25.) 91 Bogdan-Duică: Confederaţiunea dunăreană… 36. o.; Keresztury Sándor: „Keleteurópai Egyesült Államok“. Temesvári Hírlap, 1924. december 4.; Horia Trandafir: Noua concepţie a Europei centrale. Societatea de Mâine 3 (1926) 223. o.; „Uniunea româno–maghiară”. Politica, 1926. október 22. Vö. Ádám: i. m. 193–232. o.; Lucinescu: i. m. 72–73. o. 92 Ádám: i. m. 262. o. 93 N. Daşcovici: Conflictul româno–maghiar la Societatea Naţiunilor. Dificultatea esenţială a problemei şi interesele cercurilor juridice internaţionale. Societatea de Mâine 4 (1927) 503–505. o.; Moise Nicoară: „Liga Naţiunilor” şi minorităţile. Ţara Noastră 4 (1923) 1015–1017. o. 94 N. Daşcovici: Societatea Naţiunilor garanta ocrotirii minorităţilor. Societatea de Mâine 4 (1927) 300–301. o., itt 300. o. Kiemelés az eredetiben. 95 Uo.; V. N. P.[etala]: România şi politica externă. Ţara Noastră 4 (1923) 645–649. o., itt 647. o. 96 Daşcovici: Societatea Naţiunilor… 300. o., 301. o. Kiemelés az eredetiben. 97 Vö. a Páneurópai Unió korai, a világhatalmi struktúra és a Népszövetség megújítására vonatkozó kezdeményezései összefüggésében Kövics: Az európai egység… 81–84. o., 125. o. 76

K. Lengyel Zsolt

250

Műhely

Pogány László: A Monroe-elv és a Népszövetség. Erdélyi Szemle 5 (1919) 199. o. E kudarc okaihoz összefoglalóan K. Lengyel: A meghiúsult kompromisszum… 232–238. o. 100 Ligeti: A páneurópai mozgalom… 5. o. 101 Uo. 15–17. o. 102 Nacionalisták internácionáléja. Nagyvárad, 1927. május 3. 103 Egresi Katalin: Területi revízió vagy egységes Európa? A magyarországi Szociáldemokrata Párt külpolitikai nézetei az 1920-as években. http://www.publikon.com/application/essay/148_1.pdf (letöltve: 2008. május 30.); Kiss: i. m.; Kövics: Az európai egység… 116–125. o.; Tuli: i. m. 47–56. o. A Kossuth-párti Auer Pál (1885–1978), a magyarországi Páneurópa-szekció egyik mérvadó elnökségi tagja, visszaemlékezéseiben Babits Mihályt, Karinthy Frigyest, Kosztolányi Dezsőt, Molnár Ferencet, Móra Ferencet és Móricz Zsigmondot nevezi meg a Páneurópa-mozgalommal rokonszenvező írók közül. (Auer Pál: Fél évszázad. Események, emberek. Washington, 1971, 105. o.) 104 Vö. Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez… 105 Tuli: i. m. 56–58. o. 106 Vö. Bárdi Nándor: Az ismeretlen vízmosás és a régi országút. Stratégiai útkeresés a romániai Országos Magyar Pártban (1923–1924). In Etnopolitika… 153–191. o., itt 154–158. o.; K. Lengyel: A meghiúsult kompromisszum… 242–251. o. 107 Kiss: i. m.; Kövics: Az európai egység… 113–116. o.; Tuli: i. m. 56–61. o. 98

99

Limes

251

Műhely

Zeidler Miklós

Magyarok a Nemzetek Szövetségében*

Magyarország belépése a Nemzetek Szövetségébe A békekonferencia plénuma 1919. április 28-án egyhangúlag elfogadta a Nemzetek Szövetsége 26 cikkelyből és két függelékből álló Egyezségokmányát.1 Szövege a világháborút lezáró valamennyi békeszerződésbe bekerült, s 1920. január 10-én – az 1919. június 28-án aláírt versailles-i szerződés ratifikációs okmányainak bemutatása napján – vált „jogérvényessé”. A világszervezet – a maga műfajában úttörő intézmény – azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megakadályozza a nemzetközi viszályok eszkalálódását és általában is előmozdítsa az államok közötti együttműködést. Ennek érdekében fellépett, sőt felelősséget is vállalt a fegyveres konfliktusok likvidálásáért, a nemzetközi leszerelés lebonyolításáért és a nemzeti kisebbségek védelméért. Ezenkívül aktívan közreműködött olyan nemzetközi érdekű ügyek támogatásában, mint az egészségügyi ismeretek – és szervezet – kiterjesztése (pl. járványok megfékezése), a kábítószer- és leánykereskedelem elleni harc, a gazdasági problémák leküzdése (pl. egyes nemzetgazdaságok szanálása) vagy a szellemi együttműködés előmozdítása (pl. a különböző országok tankönyveinek tartalmi összehangolása). A békés kooperáció eszméje és a háború megbélyegzése ekkor már több száz éves múltra tekintett vissza Európában. Páduai Marsilius 1324-ben fejezte be Defensor pacis c. úttörő művét, amelyben a népfelség alapján felépülő állam egyik legfontosabb feladataként jelent meg a közjó és a békés közállapotok biztosítása. Ugyanitt Marsilius felvetette a képviseleti alapon létrehozandó, a pápaságtól független „világállam” ötletét is. A nemzetközi jog egyik „alapító atyja”, Rotterdami Erasmus, 1517-ben kiadott Querela pacis c. traktátusában arra figyelmeztette kortársait, hogy még a legrosszabb béke is jobb bármilyen háborúnál, amelyet mint a zsarnokság eszközét állított pellengérre. A 16–18. században számos gondolkodó – pl. William Penn, Jeremy Bentham, JeanJacques Rousseau, Immanuel Kant – emelt szót a humanizmus, az egyenjogúság és az utilitarizmus nevében a háború ellen és egy, a béke fölött őrködő nemzetközi testület létrehozása mellett. A 19. század folyamán a jogászok és a politikusok kezébe ment át a kezdeményezés, akiket a pusztító európai tömegháborúk élménye vitt a békepárti tá* Kutatómunkámhoz segítséget nyújtott a Magyar Ösztöndíj Bizottság Eötvös Ösztöndíja és a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíja. Támogatásukért ezúton is kifejezem köszönetemet.

Zeidler Miklós

252

Műhely

borba. A századfordulón pedig már nemzetközi konferenciák tárgyát képezte a hadijog szabályozása, s egyre gyakrabban szólaltak meg azok – pl. két későbbi Béke Nobel-díjas: Theodore Roosevelt (1906) és Léon Bourgeois (1920) –, akik a nemzetközi kapcsolatok intézményes pacifikálását szorgalmazták.2 A Nemzetek Szövetségének megszületését azonban – közvetett módon – leginkább maga a világháború siettette. A példátlan mértékű emberveszteség és anyagi pusztulás ugyanis világszerte olyan megdöbbenést okozott a közvéleményben, amelyet már azoknak a diplomatáknak és politikusoknak is tekintetbe kellett venniük, akik korábban ellenezték a béke fölött őrködő világszervezet létrehozását. Amikor 1919. január 18-án Párizsban megnyílt a békekonferencia, a delegátusok többsége már egyetértett a Nemzetek Szövetsége megalapításával. Az Egyezségokmány szövege – s még inkább a Nemzetek Szövetsége későbbi működése – azonban mégis lehetőséget adott arra, hogy a klasszikus diplomácia és a hatalmi politika továbbra is érvényesüljön. Bár a világszervezet a tagállamok egyenjogúságát hangoztatta, a nagyhatalmak kezdettől fogva féltékenyen és eredményesen őrizték dominanciájukat. A béke megőrzése pedig egyben a status quo őrzését is jelentette, ami a világszervezeten belül is szembeállította a világháború győzteseit és veszteseit. Az új korszak világpolitikai kereteit és a stratégiai szempontok alapján megvont új államhatárokat rögzítő párizsi békerendszer szigorú és meglehetősen merev szerkezetében mégis a Nemzetek Szövetsége, illetve a népszövetségi eszme jelentette a rugalmas elemet. A magyar diplomácia azonnal felismerte ezt, s a kormány már 1920 februárjában kilátásba helyezte, hogy a békeszerződés aláírása után felvételét fogja kérni a Nemzetek Szövetségébe. Igaz, a magyar külpolitika számára sem a népszövetségi gondolatot tápláló progresszív eszmék, sem a világszervezetnek a győzteseket favorizáló célkitűzései nem voltak rokonszenvesek. Csakhogy a diplomácia világában döntő fontosságú a jelenlét – és lehetőség szerint a részvétel –, a Dísz téren pedig jól tudták, hogy távolmaradásával Magyarország éppen attól a lehetőségtől fosztaná meg magát, hogy visszatérjen az elismert államok közösségébe és jelen legyen az őt is érintő döntések megszületésénél. A magyar külpolitika biztatónak találta továbbá az Egyezségokmány néhány cikkelyét, amelyek kilátásba helyezték a kölcsönös lefegyverzést (8.), védelmet kínáltak a tagálla moknak az idegen agresszorral szemben (10.), és felvillantották a konzultáció, illetve a méltányos változtatás lehetőségét „a békét vagy a nemzetek között a jó egyetértést” fenyegető nemzetközi viszonyok (11.), valamint az „alkalmazhatatlanná vált szerződések” esetében (19.). A Nemzetek Szövetsége ezenkívül saját garanciája alá vonta azokat a nemzetközi szerződéseket, amelyek – többek között – az elcsatolt magyarság jogainak védelméről is gondoskodtak. Az osztrák békeszerződés (Saint-Germain-en-Laye, 1919. szeptember 10.), a csehszlovák (Saint-Germain-en-Laye, 1919. szeptember 10.), a jugoszláv (Párizs, 1919. szeptember 10 – december 5.) és a román kisebbségvédelmi szerződés (Saint-Germain-en-Laye, 1919. december 9.) meghatározott cikkelyeire rendre 1920. október 27-én, november 29-én, november 29-én, illetve 1921. augusztus 30-án adott garanciát a Nemzetek Szövetsége. Ettől fogva a világszervezet Tanácsánál lehetett panaszt tenni a szerződést megsértő állam ellen.3 Mindez nagyon is kecsegtetőnek tűnt a lefegyverzett, fegyveres önvédelemre lényegében képtelen, de a békeszerződés revíziójára törekvő, nemzettársainak egyharmadát a határokon túl tudó Magyarország számára. Miután a Nemzetgyűlés 1920 őszén, a nagyhatalmak pedig 1921 tavaszán ratifikálták a trianoni békét, Bánffy Miklós gróf külügyminiszter 1921. május 23-án benyújtotta Ma-

Zeidler Miklós

253

Műhely

gyarország felvételi kérelmét a Nemzetek Szövetségéhez. A márciusi királypuccs és az augusztus végén kibontakozó burgenlandi konfliktus nyomán felmerült a veszélye annak, hogy a kisantant keresztülhúzza a magyar számításokat, ezért Genfben, a világszervezet székhelyén előkészítő tárgyalásokat folytató Apponyi Albert gróf – hogy a nyílt elutasítást elkerülje – szeptember 24-én a felvételi kérelem tárgyalásának elhalasztását kérte. A második királypuccs gyors leszerelése, a soproni népszavazás békés lebonyolítása, és a gazdasági-politikai konszolidáció első eredményei később jelentősen javították Magyarország megítélését, s így a Nemzetek Szövetsége következő, 1922. évi rendes közgyűlése idején – Bánffy sikeres tárgyalásainak is köszönhetően – szeptember 18-án a plénum – egyhangú szavazással – felvette Magyarországot a tagállamok sorába. Ez mindenképpen diplomáciai sikernek számított, a magyar közvélemény mégsem lelkesedett érte. Túl sokan emlékeztek még Raymond Poincaré francia köztársasági elnök szavaira, aki a Nemzetek Szövetségét diadalmas túlzással egyszerűen a „győztesek klubjának” nevezte. Nagy Elek budapesti ügyvéd szerint pl. – aki csak névrokona volt Nagy Elek diplomatának, a későbbi genfi miniszterrezidensnek – a Nemzetek Szövetsége nem volt egyéb, mint a „fajzsidószabadkőművesség” mesterkedése, „merőben zsidószabadkőműves alkotás”.4 De még a népszövetségi gondolat olyan elvi támogatója is, mint Irk Albert nemzetközi jogász, úgy vélte: nem lehet tudni, hogy a világszervezet „csak az első állomás a tökéletesebb államközi organizáció felé vagy hozzáférhetetlen börtön a legyőzött népek rabbilincsekbe verésére”. 5 Ugyancsak a magyar közvélemény ellenérzéseiről beszélt Nelky Jenő, a Külügyminisztérium Sajtóosztályának vezetője André Tolédano népszövetségi tisztviselőnek 1922 nyarán, aki ezt levélben közölte Erik Colbannal, a Nemzetek Szövetsége Kisebbségi Szekciójának igazgatójával. Nelky elmondta: a magyarok többsége „haszontalannak tartja a Nemzetek Szövetségét, és nincs benne nagy bizodalma, mivel úgy ítéli meg, hogy a kisantant – a Nemzetek Szövetsége ellenében vagy éppen azzal egyetértésben – mindig képes lesz keresztülvinni magyarellenes céljait”.6 Hasonló elégedetlenségről számolt be Willoughby Dickinson, a Népszövetségi Ligák Nemzetközi Uniója Kisebbségi Bizottságának angol elnöke is, aki 1921. június–augusztus folyamán Ausztriában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Magyarországon és Romániában tett utazásának tapasztalatait összegezte a belga Paul Hymans-hoz, a Nemzetek Szövetsége Tanácsának soros elnökéhez írt jelentésében. Dickinson úgy látta, hogy az új határok megvonása által kisebbségbe került nemzetiségek – különösen a magyarok – nagyon elégedetlenek helyzetükkel, és természetes vonzódás él bennük nemzettársaik, nemzetállamaik iránt. Bár egyelőre lojálisak az őket kormányzó új államok iránt, a folyamatos diszkrimináció máris nagy feszültséget okoz. Dickinson ezért a Nemzetek Szövetsége közbelépését sürgette.7 Magyarországon és a határon túli magyarság körében továbbra is megmaradtak a kétségek – s nem csupán azért, mert a vizsgálóbizottság kiküldésére nem került sor. 1923 januárjában, a népszövetségi csatlakozásról szóló törvényjavaslat nemzetgyűlési vitájában Daruváry Géza ideiglenes külügyminiszter kijelentette: „a magyar kormány nem vár csodákat a nemzetek szövetségének működésétől, mert ismeri összetételének fogyatékosságát és azokat a nagy nehézségeket, melyekkel még küzdeni kell”. Ennek dacára „Magyarország, amely a maga jogos követeléseit az igazság nyilt fegyverével akarja kivivni, azt hiszem, bizalommal tekinthet a nemzetek szövetségének működésére”.8 Bár a Nemzetgyűlés február 1-jén megszavazta a csatlakozást – amely aztán az 1923:XII. tc.

Zeidler Miklós

254

Műhely

néven került be a törvénytárba –, ez a kincstári optimizmus a későbbiekben fokozatosan csökkent, az 1930-as évekre pedig kiábrándulásba fordult. Az 1920-as évek elején azonban a magyar külpolitika még úgy látta: a Nemzetek Szövetsége lehet kisebbségvédelmi és revíziós törekvéseinek legfontosabb nemzetközi fóruma, ezért idejekorán gondoskodott arról, hogy megfelelő képviseletet állítson fel Genfben, a világszervezet székhelyén. Genf, a Nemzetek Szövetsége fővárosa A párizsi békekonferencia által a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának megszövegezése céljából kiküldött bizottság 1919. április 12. késő éjjelén döntött arról, hogy a világszervezet székhelye Genf legyen. Ezt, mint az Egyezségokmány 7. cikkének 1. bekezdését, a békekonferencia plénuma 1919. április 28-án megerősítette. A másik, sokáig esélyesebbnek tűnő jelölt Brüsszel volt, s a kérdést hosszas vita után merőben politikai megfontolások döntötték el. Franciaország szívesen látta volna a Nemzetek Szövetségét a belga fővárosban, mivel Párizsban úgy számítottak: ha Brüsszelt sikerül megtenni a nemzetközi diplomácia fővárosának, ez kétszeresen is a francia külpolitika érdekeit szolgálja, hiszen Franciaország a szövetséges Belgiumban könnyen érvényesítheti befolyását, ráadásul a háborús szenvedések egyik szimbólumává vált város állandóan a rivális Németország fegyveres agressziójára emlékeztet majd. Az angolszász hatalmak ezzel szemben – ugyanezen szempontok figyelembevételével – a semleges Svájc egyik nagyvárosát javasolták: Genfet, amely 1863 óta adott otthont a legbékésebb világszervezetnek, a Nemzetközi Vöröskeresztnek. A franciák, akik a békekonferencián sikerrel juttatták érvényre érdekeik jelentős részét, ebben a kérdésben végül beadták a derekukat, s a későbbiekben inkább a Nemzetek Szövetségének szerkezeti felépítésében rejlő lehetőségeket igyekeztek kihasználni – sokáig sikerrel – külpolitikai dominanciájuk fenntartására.9 A svájci semlegességet leszámítva, Genfet jószerével semmi sem predesztinálta arra, hogy nemzetközi konferenciaváros legyen. A város fekvése és környéke ugyan pazar, de éppen e földrajzi adottságok rejtik hátrányait is. Genfet a múlt század elején igen körülményes volt megközelíteni: Svájc felől a lassú hajójáratokon és a tó mellett futó autóúton kívül csak két szerény vasúti pályaudvar bonyolította a forgalmat, a Franciaország irányából történő beutazást pedig a szigorú svájci idegenforgalmi- és vámszabályok nehezítették meg. Ez alól kivétel volt a város élelmiszer-ellátása, amely túlnyomó részben Franciaországból történt, s amelyet évszázados, határ menti vámmentes kereskedelmi előjogok könnyítettek meg. (Ennek köszönhetően a húszas évek elején az élelmiszerárak viszonylag kedvezőek voltak, később azonban folyamatosan emelkedtek.)10 Az Alpok közelsége sem csupán a szemet gyönyörködtette, hanem sokszor a testet is sanyargatta. Különösen a hűvösebb időszakban – vagyis évente 7–8 hónapon át – kellemetlenkedett a Savoyai-Alpok felől fújó, olykor csontig ható bise, amely a délkeletre néző tóparti épületekbe zárt redőnyön, ajtón és ablakon át is behatolt. (Sokat panaszkodtak erre a magyar diplomaták is, akik állandóan meghűléssel bajlódtak, s még az is megesett, hogy – mint írták – „hófúvás idején kis hóbuckákat kell a szobákban az ajtó mellől elseperni”.)11 A földrajzi elzártság a közéletben is jelentkezett. Genf nagy múltú város volt ugyan s büszke a nemzetközi hatásokra nyitott, befogadó jellegére, de a politikai önállóság hosszú

Zeidler Miklós

255

Műhely

hagyománya és a város gazdagsága bizonyos szigort, rátartiságot, elzárkózást is szült. A szórakozásnak és a szabadidő kellemes eltöltésének formái és terei hiányoztak a városból. Az ide érkező diplomaták és nemzetközi tisztviselők kezdetben sokat szenvedtek e szó szoros értelmében puritán világban. Nem véletlen, hogy többször is felmerült az ötlet – a legkomolyabb formában a húszas évek második felében –, hogy a Nemzetek Szövetsége székhelyét Bécsbe tegyék át. A kezdeményezés maguktól a rezidens diplomatáktól indult ki, akik előtt az egykori császárváros mégoly megkopott csillogása is földöntúli fényességnek tűnhetett Genf korrekt szürkeségéhez képest.12 Az osztrákokat ez természetesen hallatlan presztízsnövekedéssel kecsegtette, s ezért egyes hírek szerint még a schönbrunni palotát is hajlandóak lettek volna a világszervezet rendelkezésére bocsátani. Németország néprokonsági megfontolásból pártolta e tervet, de Franciaországnak, Olaszországnak és a kisantant-államoknak is tetszett az elképzelés; ők abban bíztak, hogy Ausztria nemzetközi állásának megerősítése révén elejét lehet venni az anschlussnak. Mindezek ellenére – és annak dacára, hogy a bécsi elhelyezés jóval olcsóbb is lett volna – a költözésből semmi sem lett, sőt azt hivatalosan nem is vetették fel.13 Nem állt jobban Genf a világszervezet befogadásához szükséges épületek dolgában sem. A Tanács negyedévenkénti üléseinek megrendezése nem okozott különösebb problémát – ezeket kezdetben egyébként is főleg Londonban és Párizsban tartották –, az éves rendes Közgyűlések, valamint az állandó Titkárság elhelyezéséhez azonban több száz fős, reprezentatív gyűléstermekre, irodaépületekre volt szükség. Az 1920. november közepén összeülő első Közgyűlés számára Genf az óvárosban álló Salle de la Réformationt ajánlotta fel, mely csupasz falaival, gyönge világításával és jelentéktelen arányaival ugyan rossz benyomást keltett, mégis elég nagy volt ahhoz, hogy a földszinten a delegátusokat, a két karzaton pedig az újságírókat és a közönséget el lehessen helyezni benne. Az épületben egyáltalán nem voltak közösségi helyiségek, ezért a Közgyűlések időszakára ki kellett bérelni a szomszédban álló Hôtel Victoriát – itt dolgozott az Elnökség és a Tanács –, ahonnan rögtönzött ajtót nyitottak a közgyűlési teremhez. Ez a felemás megoldás némileg feledtette a kényelmetlenségeket, olyannyira, hogy a delegátusok egy része is a Victoriában nyittatott szobát. A Közgyűlés kilenc éven át ülésezett a gyűlésteremben, s a delegációk, valamint a sajtó emberei lassan megszokták, sőt hovatovább ragaszkodtak az épülethez.14 A több száz fős apparátussal rendelkező Titkárság számára egyedül Genf legnagyobb szállodája, a kétszáz szobával és három nagyteremmel rendelkező Hôtel National volt alkalmas, ám ez a város Pâquis nevű, nemrégiben kiépült negyedében volt, félórányi járásra a Közgyűléstől, s 1920-ban éppen felújítási munkákat végeztek rajta. A Nemzetek Szövetsége végül 1920 őszén – a Közgyűlés előtti utolsó pillanatban – 5,5 millió svájci frankért (kb. 6 millió pengő) vásárolta meg a szállodát. A National praktikus megoldásnak bizonyult, mivel a sok szobában, ha szűkösen is, az összes hivatali helyiséget sikerült elhelyezni.15 Akármilyen kedvezőtlen auspiciumok mellett indult is a Nemzetek Szövetsége genfi működése, az infrastruktúra, az ingatlanok, az ellátás, a luxuscikkek és a szórakozás legkülönbözőbb formái iránti fizetőképes kereslet lassan megteremtette a kínálatot is. Genfben az idegenforgalom egyáltalában nem volt ismeretlen, az őslakók azonban inkább csak elviselték – és lefölözték a hasznát –, de a legkevésbé sem rajongtak érte. Genf most a népszövetségi évek során hozzászokott ahhoz, hogy időről időre vendégül lásson több ezer diplomatát, politikust, újságírót – és más érdeklődőt. A forgalom eleinte szeptember elejére, a közgyűlési ülésszakokra korlátozódott; ekkor Genf zászlódíszbe öltözött, és a

Zeidler Miklós

256

Műhely

delegátusok, a svájci kormány, valamint a városi tanács pompás katonai kísérettel vonult a Salle de la Réformationhoz.16 Később a Titkárság szervezetének teljes kiépülése, a képviseletek felállítása és a nemzetközi konferenciák egyre gyakoribbá válása csaknem folyamatossá tette a diplomáciai idegenforgalmat. Az 1920-as évek közepére a szervezet jelentősége és presztízse egyébként is rendkívüli mértékben megnőtt. A Közgyűlések, valamint a tanácsi ülésszakok idején (rendszerint januárban, májusban és szeptemberben) a világpolitika elitje találkozott itt – és nemcsak a tárgyalótermekben, nemcsak a színfalak mögött, hanem számos fogadáson és egyéb látványos rendezvényen is. A genfi diplomáciai képviseletek igyekeztek némi jó értelemben vett nemzeti propagandát is kifejteni: koncertek, tárlatok, felolvasóestek, kiállítások, sportrendezvények követték egymást, korábban elképzelhetetlen mennyiségben, és szokássá vált a nemzeti ünnepek megtartása a kolóniák körében, szintén a képviseletek szervezésében. A genfi magyarok pl. Szent István napján délelőtti szentmisén vehettek részt a Place de Cornavin szélén álló Notre Dame-templomban, az 1898-ban, Genfben meggyilkolt Erzsébet királyné halálának évfordulóján pedig évente gyászistentiszteletet tartottak. Sokan voltak jelen Apponyi Albert genfi gyászszertartásán, melyet 1933. február 10-én tartottak a patinás Eaux-Vives negyedben lévő Szent József-templomban. Ugyancsak szép számban vettek részt 1940. március 1-jén a Horthy Miklós húszéves kormányzói jubileumának tiszteletére rendezett istentiszteleten az óvárosi Szent Péter-székesegyházban. A valaha inkább befelé forduló, önállóságáért évszázadokon át fegyverrel küzdő, s ennek hagyományát féltékenyen őrző Genf őslakói (1920-ban mintegy 100 ezren) fenntartással fogadták e változást. Ráadásul ezrekben volt mérhető azoknak a száma, akik idegenként többé-kevésbé folyamatos életre rendezkedtek be a városban. Igaz, a „jövevények” tekintélyes része igen művelt, nagy kultúrájú, megbízható diplomatákból és tisztviselőkből állt, akik a közrendre vagy a jó erkölcsökre kevés veszélyt jelentettek. A kiszolgálásukra – illetve kihasználásukra – Genfbe csődült újságírók, művészek, kereskedők, valamint a vendéglátó- és szórakoztatóipar minden rendű és rangú munkásai azonban már gyakran okoztak fejfájást a helyi hatóságoknak és a lakosságnak.17 Ám a bizalmatlanság hamarosan átadta a helyét a bennfentesség, a büszkeség érzésének, hiszen Genf bizonyos értelemben a „világ közepe” lett. A város önképéhez a világszervezet hamarosan éppúgy hozzátartozott, mint az önvédelmi harcok, a reformáció vagy a polgári ideálok.18 A genfi magyar misszió vezetői A Nemzetek Szövetsége mellett működő Magyar Királyi Titkárság 1921. február 21-én kezdte meg munkáját Genfben. Feladata az volt, hogy kiépítse a kapcsolatot, és biztosítsa az információáramlást a magyar kormány és a világszervezet között. Magyarország – bár egyelőre nem volt tagja a Nemzetek Szövetségének – négy fontos kérdésben: a trianoni békeszerződés felülvizsgálatában, a magyar kisebbségek védelmében, a hadseregek arányos mértékű leszerelésében és a magyar nemzetgazdaság konszolidálásában számított a világszervezet támogatására. Ezek közül a kisebbségi kérdés állandóan napirenden volt, a szanálás, illetve a leszerelés ügye csak rövid ideig (1923–1926-ban, illetve 1932–1934ben) követelt intenzív munkát, a békerevízió népszövetségi tárgyalása pedig csak távoli remény maradt.

Zeidler Miklós

257

Műhely

A titkárság igazgatója Réz Mihály jogtudós lett, aki azonban gyorsan elhatalmasodó betegsége miatt nem tudott számottevő munkát végezni. A misszió vezetését ezért helyettese, Baranyai Zoltán frissen doktorált irodalmár vette át, aki csupán egy évvel korábban került külügyi állományba, s akit elsőrangú francia nyelvtudása miatt küldtek ki Svájcba – először a berni követség sajtóelőadói posztjára, majd Genfbe. Miután Réz 1921. május végén meghalt, Baranyai hónapokon keresztül egymaga intézte az ügyeket az elegáns Champel negyed egyik kis mellékutcájában bérelt lakásából, s másfél évtizeden át ő képviselte az állandóságot a genfi magyar misszión: 1925 tavaszáig ő vezette a titkárságot, majd 1936-ig első beosztottként dolgozott itt tovább. A mindenkori misszióvezetők mellett ő volt az adminisztráció tényleges irányítója, a helyi viszonyok ismerője, a kapcsolatok szervezője. A külügyminisztérium csak 1925 tavaszán küldött magas rangú diplomatát Genfbe. Nagy Elek 1925. május 27-én (más adat szerint június 16-án) vette át az immár „Képviselet” rangjára emelt misszió vezetését miniszterrezidensként. Kiválasztásában döntő szerepet játszott, hogy – gazdag ember lévén – kész volt „a Képviselet részére saját költségén irodát bérelni, berendezni és egyáltalában […] az összes fenntartási költségeket sajátjából fedezni”, a beosztottak fizetése és a postaköltség kivételével.19 Nagy számára – aki ráadásul genfi megbízatása idejére a maga kontójára bérelt villát a várostól északra fekvő Chambésyben – a népszövetségi szolgálat komoly anyagi áldozatokkal járt. Ez azonban jó befektetésnek bizonyult, legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy hamarosan szentszéki követté nevezték ki. Itteni tartózkodása oly rövid volt – már 1926. május 1-jén elhagyta Genfet –, hogy szinte nem is tudott belemelegedni a munkába, annak oroszlánrésze továbbra is Baranyaira hárult. Genfi tevékenységének igazi mementója az a kitűnő könyv, amelyet Magyarország és a Nemzetek Szövetsége kapcsolatairól írt.20 Utóda, Hevesy Pál miniszterrezidens (1926. augusztus 19 – 1930. szeptember 27.), előzőleg a párizsi követség beosztott diplomatája volt. Genfi megbízatását valószínűleg annak köszönhette, hogy francia körökben széles kapcsolatrendszerrel bírt, szenzációs nyelvérzéke pedig – már 1914-ben kilenc nyelven beszélt – megkönnyíthette dolgát a poliglott világszervezetben. Hevesy ezenkívül igazi társasági ember volt – többek között a Golf Club de Genève tagja – és született charmeur, aki remek stílusával, kedves humorával férfit és nőt egyaránt elbűvölt. Ezt tükrözték közszájon forgó becenevei is: le ministre souriant („mosolygó követ”), ministre chocolat. Négyéves genfi szolgálatát egyetlen esemény árnyékolta be. 1928. március 25-én este 9 órakor, midőn Hevesy éppen színházban volt, inasa, Szabó Károly gyilkosság áldozata lett a miniszterrezidens által bérelt malagnyi villában. A nyomozás során kiderült, hogy a gyilkosságot Hevesy amerikai sofőrje, a színes bőrű John E. Coates követte el, aki már régóta nehezen viselte a közismerten rossz természetű Szabó agresszív, rasszista provokációit, s egy újabb ös�szeszólalkozás végén revolverével agyonlőtte őt. Coates-ot azonnal letartóztatták, július elején pedig – az enyhítő körülmények figyelembevételével – egyévi börtönbüntetésre és egy svájci frank pénzbírság megfizetésére kötelezték. Vallomásában Hevesy „nagyon derék”, „lelkiismeretes”, „hűséges”, „jóindulatú” embernek írta le Coates-t. A védelem költségeit is Hevesy állta; 1500 frankot fizetett a genfi képviseletnek már korábban is dolgozó Maître Picot-nak. Később is rendszeresen levelezett a thorbergi börtönben ülő Coates-szal, aki volt gazdája közbenjárásának köszönhette, hogy jó magaviseletéért 1929. január 15-én, nem egészen 10 hónapi fogva tartás után, szabadon engedték. Coates többé nem térhetett vissza Genfbe, ezért Amerikába készült, Hevesy pedig meleg hangú

Zeidler Miklós

258

Műhely

ajánlólevelekkel látta el. Szabó árváiról szintén Hevesy gondoskodott: egy zárdában helyeztette el őket, majd havonta 100 pengőt, 1929 novemberétől havi 50 pengőt küldött az özvegynek, s közben rendszeresen érdeklődött a gyermekek iskolai előmeneteléről.21 Hevesy négyéves szolgálatának utolsó három hetét azzal töltötte, hogy – Baranyai Zoltán segítségével – bevezesse utódát, Pelényi János követet a genfi társaságba és a népszövetségi diplomácia fortélyaiba. Ezután elhagyta Genfet, majd októberben átvette a madridi követség vezetését. Pelényi mintaszerűen látta el misszióvezetői feladatait (1930. szeptember 27 – 1933. november 7.), amelyek az 1932 februárjától két éven át ülésező leszerelési konferencia miatt jelentősen megszaporodtak. Már a konferenciára érkező magyar delegáció elhelyezése is gondot okozott, hiszen az afféle diplomataközponttá váló Genfben az ingatlanok bérleti díja az utolsó két évtizedben reálértékben megduplázódott, s az ausztriainál hétszer, a párizsinál háromszor, az angliainál és a németországinál két és félszer, az olaszországinál kétszer drágább volt.22 A Képviselet már 1925 novemberében önálló irodát kapott a népszövetségi Titkárságnak otthont adó Hôtel Nationaltól tízpercnyi sétára lévő Quai du Mont Blanc 5. sz. házban. Ezt azonban a Képviselet idővel kinőtte, ezért 1928 nyarán átköltözött a Quai Wilson 33. számú ház első emeletének hétszobás lakásába, ahol előzőleg a lengyel misszió működött. (A környék egyébként valóságos diplomatanegyed volt; itt tartott fenn képviseletet Írország, Japán, Kanada, Lettország, Peru, Portugália, Románia, Sziám és Törökország.) Itt rendezhette be irodáját 1932 februárjában a leszerelési konferenciára érkező magyar küldöttség, a Képviselet pedig átköltözött a patinás, csöndes és nagyon elegáns Bastions negyedbe – a régi városfal és az egyetem közelébe –, a Rue Sénebier 8. sz. alatt álló villába, amelyet Pelényi követ néhány hét óta magánlakásként bérelt. A követi rezidencia és a hivatal csak két évig volt egy helyen. Pelényi 1933 novemberében amerikai feleségével együtt visszatért Washingtonba, ahol hamarosan átvette a követség vezetését. A leszerelési konferencia elnapolását követően, 1934 elején pedig a Képviselet visszaköltözött a Quai Wilsonra. A külügyminisztérium 1933 végén, kétéves szünet után, újra megnyitotta a berni követséget, amelynek élére december 31-én Tahy László került. Ugyanő látta el a genfi misszió vezetését is (1934. január 10 – 1935. január 26.), ami annyit jelentett, hogy ha valamilyen sürgős ügy miatt Tahy éppen nem tartózkodott Genfben – s ez volt a jellemző –, a Képviselet irányítása ismét Baranyai Zoltánra hárult. Bár ez a „kétlakiság” egyáltalán nem volt szokatlan – 1933-ban a tagállamoknak csak a fele rendelkezett önálló genfi képviselettel, a többiek Bernből vagy valamely más államban működő követségükről tartották a kapcsolatot a Nemzetek Szövetségével –, az önálló magyar misszió megszüntetése mégis visszalépés volt; jele annak, hogy a kormány már nem vár sokat a magyar–népszövetségi kapcsolatoktól. Bár Tahy ritkán fordult meg Genfben, kicsinek találta Pelényi egykori rezidenciáját, ezért a Képviselet szomszédságában, a Quai Wilson 35. szám alatt bérelt hétszobás követi lakást, amelyet később egybenyitottak a hivatalos helyiségekkel. Tahy még csak alig több mint egy évig vezette a missziót, amikor elhagyta Genfet, mert a Miniszterelnökségen kapott államtitkári kinevezést. Ugyanitt lakott utódja, Velics László is (1935. április 8 – 1939. április 11.), aki szintén berni követi megbízatása mellett látta el a genfi magyar misszió vezetését. Velics feltűnően száraz, szófukar, zárkózott ember volt, s bár kötelességtudóan és megbízhatóan végezte munkáját, nem sikerült megkedveltetnie magát sem kollégái, sem a külföldi

Zeidler Miklós

259

Műhely

diplomaták körében, sem a genfi társaságban. Szinte jelképes, hogy éppen neki kellett felszámolnia a genfi missziót, miután Magyarország 1939. április 11-én bejelentette kilépését a világszervezetből. A külügyminisztérium májusban főkonzulátust állított fel Genfben, amely a szokásos feladatokon kívül a Nemzetek Szövetségével és a Nemzetközi Munkaügyi Hivatallal való minimális kapcsolattartásért is felelős volt. Ez azonban nem terjedt ki azokra a politikai ügyekre, amelyek miatt Magyarország annak idején belépett a világszervezetbe. A Képviselet mindennapjai A magyar Képviselet igen szerteágazó tevékenységet folytatott. Dologidőben a diplomaták akár napi 6–8 órát is eltöltöttek a Nemzetek Szövetségében. Folyamatos kapcsolatot tartottak a népszövetségi testületekkel, nyomon követték – és lehetőség szerint egyengették – a folyamatban lévő magyar vonatkozású ügyek (kisebbségi petíciók, optánsügy, elcsatolt magyar vasutak kérdése, pénzügyi ellenőrzés, döntőbírósági ügyek) útját. Figyelemmel kísérték az Állandó Nemzetközi Bíróság tevékenységét, a különböző – főleg gazdasági kérdésekkel foglalkozó – nemzetközi konferenciák tárgyalásait és általában mindazon témákat (leszerelés, nemzetközi jog kodifikálása, egészségügyi programok, szociális kérdések, egységes statisztikai adatszolgáltatás, nemzetközi közlekedési ügyek, gyermekvédelem, kábítószer és prostitúció elleni harc, szellemi együttműködés stb.), amelyekre a Nemzetek Szövetsége kiterjesztette érdeklődését. E fejleményekről természetesen rendszeres tájékoztatást küldtek a Dísz térre. A Képviselet intézte ezenkívül a hivatalos levelezést a Nemzetközi Munkaügyi Hivatallal, a Nemzetközi Duna Bizottsággal és a Nemzetközi Vöröskereszttel, továbbá rendszeres érintkezésben állt a Genfi Magyar Egyesülettel és a Magyar Revíziós Ligával. A misszió számottevő tájékoztató tevékenységet is folytatott: megfelelő körökben terítette a Magyarországról érkező tudományos- és propagandaműveket, szolid kapcsolatokat ápolt genfi sajtókörökben, intenzív sajtófigyelést végzett, s – részben erre támaszkodva – népszövetségi hírekkel látta el a Magyar Távirati Irodát. A tanácsi és a közgyűlési delegációkba rendszerint a Képviselet diplomatáit is beválogatták – részben anyagi okokból, részben azért, hogy tárgy- és helyismeretükkel segítsék a budapesti kiküldöttek munkáját. A misszió, illetve annak tagjai ezenkívül magukra vállaltak néhány „emberbaráti” feladatot is: segédkeztek a Genfben dolgozó magyarok ügyes-bajos dolgainak intézésében, pénzküldeményeket kézbesítettek és kisebb kölcsönöket nyújtottak a pénzzavarba került átutazóknak, közbenjártak útlevél-, vízum- és jogsegélyügyekben, ismerősök márkás óráinak javítását intézték a városban, s olykor még némi „lobbitevékenységet” is folytattak különböző magyarországi vállalatok kérésére.23 Ezenkívül a diplomatáknak természetesen részt kellett venniük a társadalmi érintkezés fórumain is. A színfalak mögötti tárgyalásokra és az elegáns szórakozásra nem csupán az exkluzív társaságok kínáltak lehetőséget, hiszen a kiterjedő luxuspiac a legkülönfélébb szolgáltatásokat vonzotta Genfbe. Minden korábbinál nagyobb hasznot hozott a vendéglátás: a népszövetségi közgyűlések vagy a nemzetközi konferenciák idején a Beau-Rivage, a Paix, a Richemond, a Bellevue és a Carlton luxusszállodáktól a kis panziókig gyakorlatilag minden vendégszoba gazdára lelt, s a vendéglősök sem igen panaszkodhattak. Egyedül a nyilvánosházak jártak rosszul, amelyeket kitiltottak Genfből, ezért már francia területen,

Zeidler Miklós

260

Műhely

félkörben voltak kénytelenek felsorakozni Genf körül, és ott várták a kuncsaftokat – nem is hiába.24 Hamarosan kiemelkedtek azok az éttermek, ahol szívesen megfordultak a diplomaták, vagy éppen az értesülésekre vadászó újságírók. A genfi diplomaták egyik kedvelt étterme volt a La Pelouse (Prégny városrészben, a Palais des Nations közelében), amely számos villásreggelinek, ebédnek, vacsorának és bankettnek szolgált helyszínéül. A legismertebb hely azonban kétségkívül a Brasserie Bavaria volt az óvárosban. (Ma az elegáns Relais de l’Entrecôte étterem van a helyén.) Ez a kávéház kezdetben inkább afféle kiskocsma volt, ahol Pierre Comert, a Nemzetek Szövetsége Információs osztályának vezetője adott randevút az újságíróknak, később pedig Stresemann német külügyminiszter tartott rögtönzött sajtóbeszélgetéseket. A Bavaria néhány év leforgása alatt valóságos népszövetségi törzshellyé vált, s gazdája, Monsieur Neiger, mindent meg is tett, hogy a törzsközönség szívesen étkezzen itt. A kávéház falaira hírneves genfi személyiségek karikatúráit helyezte el, amelyekre a modellek először csak aláírásukat, majd tréfás megjegyzéseiket is odakanyarították. A Bavaria nagy hírnévre tett szert, s egykor Genf egyik kötelező turistalátványossága volt.25 Ám, mint már említettük, a genfi misszió legfontosabb, állandó jellegű feladata – a folyamatos információcsere mellett – mégiscsak a magyar kisebbségi petíciók „gondozása” volt. A magyar diplomaták ezért igyekeztek jó kapcsolatokat ápolni a Kisebbségi Szekció munkatársaival, főként persze a mindenkori igazgatóval. Ez a munka elsősorban a legnagyobb genfi tapasztalatokkal rendelkező Baranyaira hárult. Bár diplomáciai ismeretei kezdetben csekélyek voltak – ezt némely felettese gyakran fel is hánytorgatta –, lelkesedése, szorgalma és jó kapcsolatteremtő képessége hamar meghozta az eredményt. Már 1921 elején sikerült összebarátkoznia Helmer Rostinggal, a Nemzetek Szövetsége Kisebbségi Szekciójának dán munkatársával, aki ekkor a népszövetségi gondolat és a kisebbségvédelem lelkes híve volt. Amikor Baranyai április végén megtudta, hogy Rosting három hét múlva Csehszlovákiában és Ausztriában fogja tanulmányozni a nemzetiségek helyzetét, azt tanácsolta neki, látogasson el Magyarországra is, s mindjárt felajánlotta, hogy személyesen fogja őt kalauzolni Budapesten. Itt azután igen gazdag programot szerveztek Rosting számára: találkozott Horthy Miklós kormányzóval és Bethlen István gróf kormányfővel, majd egy munkaebéden Bánffy Miklós gróf külügyminiszter és Khuen-Héderváry Sándor gróf, a minisztérium Politikai Osztályának vezetője, valamint a délvidéki születésű író, Herczeg Ferenc felváltva traktálta őt a határon túli magyar kisebbségek és a menekültek szenvedéseivel. Másnap az erdélyi Szász Zsombor vitte el Rostingot az Auguszta-telepre és a Nyugati pályaudvar vagonlakásaihoz, ahol a nyomorgó menekültek történetei mélyen megrendítették az egykori teológusnövendéket, a dán Vöröskereszt volt munkatársát. Útijelentésének végén Rosting megállapította: „az ország őszintén kívánja a békét, a magyarok azonban úgy vélik, ennek két feltétele van: 1) a határok kiigazítása és a tisztán magyar területek visszacsatolása, 2) a szomszéd országokban élő magyar kisebbségek hatékony védelme” – s ebben hathatós támogatást várnak a Nemzetek Szövetségétől.26 Ennél pontosabban a magyar kormány sem fogalmazhatta volna meg a világszervezettel szemben támasztott elvárásait. A magyar diplomácia csak néhány éven át tudta kiaknázni e jó viszonyt, mivel Rosting 1925-ben más beosztásba került. Amikor pedig 1934-ben visszatért a Kisebbségi Szekcióhoz, s annak vezetője lett, az előző két évben danzigi főmegbízottként szerzett tapasztalatai már oly mértékben szembefordították őt a náci Németországgal, a német kisebbségekkel s – úgy tűnik – általában a panaszos nemzetiségekkel, hogy a magyar

Zeidler Miklós

261

Műhely

petíciókat is feltűnően bizalmatlanul fogadta. (A teljesen kiábrándult Rosting 1936-ban kilépett a népszövetségi szolgálatból, a háború idején pedig – újabb fordulattal – belépett a dán nemzetiszocialista pártba, aktív kollaboráns politikusként működött, majd 1945ben öngyilkos lett.) Baranyai kezdetben igen korrekt munkakapcsolatot ápolt a norvég Erik Colbannal, a Kisebbségi Szekció első igazgatójával (1919–1928), akit a kisebbségek őszinte barátjának tekintett. E viszony azonban jóvátehetetlenül megromlott, amikor az 1923. évi nyári erdélyi látogatása idején Colban nem kívánta meghallgatni a magyar testületek panaszait.27 A magyar politikusok ezt Genfben, Budapesten és Erdélyben is árulásnak tekintették, Baranyai pedig úgy vélte, a szekcióigazgató Prága után Bukarestnek is beadta a derekát, ráadásul „félénksége”, „opportunizmusa” és „jellembeli gyengesége” miatt képtelen hatékonyan ellátni hivatalát, ezért „ígéreteiben megbízni alig lehet”.28 E dühös kiábrándultság hátterében az állt, hogy míg a magyar külpolitika számára a kisebbségvédelem egyfajta harci terep is volt a kisantant államai ellen vívott diplomáciai küzdelemben, Colban mindvégig a kompromisszum lehetőségét kereste – annak érdekében, hogy hosszabb távon sikerrel valósuljon meg a többségi és kisebbségi nemzetek együttélése. Vagyis a magyar diplomácia azt akarta bebizonyítani, hogy a kisantant államai alkalmatlanok és méltatlanok a magyar kisebbség kormányzására – ezért a status quót meg kell változtatni –, a Nemzetek Szövetsége ezzel szemben éppen a status quo fenntartása érdekében igyekezett elsimítani a nemzetiségi ellentéteket. Nem kapott jobb bizonyítványt a magyar diplomatáktól Colban utódja, a spanyol Manuel Aguirre de Cárcer (1928–1930) sem. A genfi misszió szerint az új igazgató „a kisebbségi alaki és anyagi jogot még mindig igen kevéssé ismeri, a közép-európai kisebbségek helyzetéről meg egyáltalában alig van informálva […], nem is mutat túlságos buzgalmat aziránt, hogy a kisebbségek helyzetét alaposabban megismerje”. A magyar diplomaták azzal magyarázták Aguirre „szűzi tájékozatlanságát” és érdektelenségét, hogy csak „ugródeszkának” tekintette e megbízatását.29 Ebben nem is tévedtek: Aguirre – ügyesen felmérve a diplomáciai széljárást – még az 1928–1929-ben megfogalmazott kisebbségvédelmi reformjavaslatok megbuktatásában is közreműködött, majd 1930-ban elhagyta a Nemzetek Szövetségét, és visszatért a spanyol külügyi szolgálathoz.30 Kimondottan jó benyomást keltett ugyanakkor honfitársa, Pablo de Azcárate y Flórez jogászprofesszor (1930–1933), aki 1921 óta volt a Szekció munkatársa, s akit a magyar diplomaták kezdettől fogva a kisebbségek barátjának – s ezért magyarbarátnak – tekintettek. Azcárate csakugyan igen szorgalmasan és lelkiismeretesen dolgozott, s valódi hivatásnak tartotta munkáját, olyannyira, hogy szekcióigazgatóként is személyesen egyengette számos petíció útját. (A második világháború után írt munkáiban31 azonban – talán a mundér becsületét védendő – jelentősen túlértékelte a népszövetségi kisebbségvédelem sikereit. Mintha megfeledkezett volna arról, hogy a Szekció – és személyesen ő maga is – milyen hiábavaló harcokat vívott pl. a román, a jugoszláv és a csehszlovák kormánnyal.) Azcárate és Rosting (1934–1936) utódainak, az egymást gyorsan váltó brit Gerald H. F. Abrahamnek, a dán Peters Schounak és a norvég Rasmus Ingvald Berentson Skylstadnak a működése már arra az időre esett, amikor a kisebbségvédelem petíciókra alapozott rendszere fokozatosan működésképtelenné vált.

Zeidler Miklós

262

Műhely

Népszövetségi delegációk Miközben a Képviselet diplomatái szorgalmasan végezték kevéssé látványos munkájukat, a nagyszabású beszédek, a csillogás és a sajtó figyelme a tanácsi és közgyűlési ülésszakokra és egyéb különleges alkalmakra érkező küldöttek osztályrésze volt. Ezekre a találkozókra – a legutolsó éveket leszámítva – minden ország első vonalbeli politikusokat és diplomatákat delegált. Kormányfők, külügyminiszterek és más kormánytagok – sőt olykor uralkodók, államfők is – látogattak ekkor Genfbe, ahol egymást érték a nyilvános beszédek és a titkos tárgyalások, az ünnepségek, a díszvacsorák, a nyilatkozatok, az interjúk. A Dísz téren is szem előtt tartották ezt, amikor a közgyűlési delegációk névsorát összeállították. A három-négy delegátus mellé legalább ugyanennyi helyettes delegátus és szakértő csatlakozott – utóbbiak részben a genfi misszió tagjai közül kerültek ki. Az 1922. évi rendes Közgyűlésen, amikor Magyarország felvételt nyert a Nemzetek Szövetségébe, Bánffy Miklós külügyminiszter vezette a magyar küldöttséget. Ő azonban decemberben kilépett a kormányból, s ekkor Bethlen Apponyit szemelte ki a közgyűlési delegáció „örökös elnökéül”. Apponyi 1923 és 1932 között csak két alkalommal hiányzott a küldöttségből; 1926-ban az előző évi frankhamisítási botrány és a francia–magyar kapcsolatok megromlása miatt maradt távol – Hevesy Pál attól tartott, hogy komolyabb veszély, akár merénylet is fenyegeti a fődelegátust –, 1932 őszén pedig betegsége tartotta távol Genftől. Halála után Tánczos Gábor tábornok vette át a helyét. A küldöttségnek több alkalommal is tagja volt Walko Lajos (1926–1927) és Kánya Kálmán külügyminiszter (1933–1938), Szterényi József báró ex-pénzügyminiszter (1928–1931), Apponyi Albertné grófnő (1933–1938) – aki többször is elnöke lett a Szociális Bizottságnak –, valamint több, Genfben szolgálatot teljesítő magyar diplomata és népszövetségi hivatalnok: többek között Baranyai Zoltán, Hevesy Pál, Ottlik György, Pelényi János, Tahy László és Velics László. E delegátusok némelyike olykor egy-egy közgyűlési bizottságba is bekerült. Ugyanez volt a helyzet a tanácsi bizottságokban is. A rendkívül szerteágazó kérdésekkel foglalkozó állandó és eseti bizottságokban rendszerint két-három magyar szakértő is közreműködött. Így került be pl. Tormay Cécile 1935 nyarán a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába, amely nemzetközi kulturális és oktatási kérdésekkel, többek között a tankönyvek tartalmi összehangolásával foglalkozott. Amikor Tormay 1937 áprilisában meghalt, mandátumából még három év hátra volt, ezért helyébe Teleki Pált hívták meg, aki júniusban el is fogadta a felkérést. Teleki részben annak köszönhette megválasztását, hogy népszövetségi berkekben jó híre volt, mivel 1924–1925-ben Genfben, majd Irakban sikerrel tevékenykedett a mószuli terület hovatartozását vizsgáló háromfős szakértőbizottság tagjaként. Míg a Közgyűlésben a szónokok rendszerint az általános nemzetközi viszonyokat érintő, elvi jelentőségű kérdésekkel foglalkoztak, a Tanács napirendjén mindig valamilyen konkrét vitatott ügy szerepelt. Az 1920-as években Bethlen István Magyarország katonai és pénzügyi ellenőrzésének mielőbbi feloldását kívánta elérni – sikerrel. (Közben azonban kínos inzultus érte, amikor 1926 júniusában egy Franciaországban élő ifjú magyar emigráns – a magyarországi frankbotrány és a Bethlen-kormány politikája miatti felháborodásában – a Tanács épületében pofonvágta őt.)32 Apponyi 1923-ban, majd 1927–1928-ban az ún. optáns-ügyben – vagyis a magyar állampolgárságukat megőrző és Magyarországra költöző birtokosok földbirtokainak rosszhiszemű kisajátítása ügyében

Zeidler Miklós

263

Műhely

– képviselte a magyar álláspontot. Bár a román Nicolae Titulescuval folytatott szócsatái igazi jogelméleti csemegének számítottak – és szinte könyvtárnyi irodalom foglalkozott velük –, a Tanács 1930 elején végül politikai döntést hozott, s a birtokosok (részleges) kártalanítását nem az utódállamokra terhelte, hanem részben az ugyanekkor kirótt újabb magyar jóvátételből kívánta fedezni. Apponyi az évek során jellegzetes alakja lett a népszövetségi mikrovilágnak. Hórihorgas termete, jellegzetes arcéle és szakálla feltűnővé tette, kifogástalan modora, idős korára is megőrzött szellemi frissessége és aktivitása pedig tiszteletet, sőt rokonszenvet ébresztett, s lassan feledtette azt az ellenszenvet, amelyet korábban antant-körökben tápláltak iránta a világháború idején tett németbarát kijelentései miatt. Genfben – ahová általában feleségével együtt érkezett – hamar kialakította napirendjét. Korán kelt, reggel misén vett részt, majd a La Résidence szállóba visszatérve levelezését intézte. Ezután gyalog vagy villamossal a Nemzetek Szövetségébe ment. Ebéd után rövid pihenőt tartott – ilyenkor szívesen olvasott vagy társalgott valamelyik vendégével –, s a délutánt megint a Nemzetek Szövetségében töltötte. Esténként szívesen járt vacsorákra, garden partykra, operába, vasárnaponként autókirándulásra, ritkábban színházba. Örömest tartott beszédeket nemzetközi társaságokban, többek között az Interparlamentáris Unióban, a Népszövetségi Ligák Nemzetközi Uniójában, a katolikus delegátusok éves bankettjén és a genfi diplomaták által látogatott Club Internationalban. A közgyűlési bizottságokban – Apponyi az I. (jogi), a III. (lefegyverzési) és a VI. (politikai) bizottságban szerepelt – mindig figyelmesen végigülte az üléseket, gyakorta felszólalt, és mindezt munkatársaitól is elvárta. A plénum előtt is igen aktív volt. Az 1927. évi Közgyűlésen a nemzetközi jognak az „immanens igazság alapelveivel és a nemzetek nagy érdekeivel” való összehangolását szorgalmazta, 1928-ban a kötelező választottbíráskodás és a biztonság kérdését tárgyalta. E témára 1929-ben visszatért, s ugyanekkor a kisebbségvédelem és a leszerelés, valamint az igazságtalan szerződések revíziója tárgyában is felszólalt. 1930-ban a nemzetközi szerződések felülvizsgálatát szorgalmazta, ezt azonban szigorúan összhangba hozta a nemzetközi jog érvényesülésével. Utolsó népszövetségi beszédeit a leszerelési konferencián tartotta 1932-ben. Leszögezte, hogy a tartós békét nem a fegyverek elrettentő erejével, hanem csak az igazság és a méltányosság hatalmába vetett hittel lehet biztosítani, ugyanakkor – az Egyezségokmány 8. cikkében foglaltak értelmében – minden államnak egyenlő jogot kell adni a biztonságához minimálisan szükséges fegyverzethez. Apponyi időközben tagja lett az 1931-ben kirobbant mandzsúriai konfliktust vizsgáló ún. 19-es bizottságnak, s ugyanebben az évben kisebb mozgalom indult azért, hogy őt válasszák meg a Közgyűlés elnökévé. A kisantant ellenakciója következtében azonban ekkor – csekély különbséggel – megint a régi nagy ellenfele, Titulescu kapta meg a szavazatok többségét. Utolsó előadását 1933. január 28-án tartotta Bécsben, az Osztrák Népszövetségi Liga felkérésére, ahol kritikus, de optimista hangvételben szólt a Nemzetek Szövetsége jövőjéről. Tíz nappal később, Genfben érte a halál, miközben a leszerelési konferencia újabb ülésszakára készült.33 Jóval kényesebb ügyben kellett helytállnia a Tanács előtt Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszternek 1925. december közepén. Ekkor három külföldi zsidó szervezetnek az 1920:XXV. tc., az ún. numerus clausus törvény ellen benyújtott petíciói voltak napirenden, amelyek kifogásolták, hogy a törvény egyik szakasza korlátozza a magyarországi zsidó fiatalok felsőfokú tanulmányait. A törvény – melynek fő szándéka csakugyan az volt, hogy adminisztratív eszközökkel, rövid idő alatt a zsidóság országos számarányának szintjére, azaz 6%-ra szorítsa vissza az izraelita egyetemi hallgatók arányát – valóban

Zeidler Miklós

264

Műhely

ellentétes volt a trianoni békeszerződés kisebbségvédelmi cikkelyeivel. Ezt a miniszter is tudta, s bár ő maga annak idején még egyszerű képviselőként – számos kormánypárti honatyával egyetemben – szándékosan nem volt jelen a törvény megszavazásakor, most mégis neki kellett tartania a hátát. Klebelsberg a Tanács előtt azzal védekezett, hogy a törvényt a háború utáni kivételes helyzet tette szükségessé, s ő is kívánatosnak tartja a módosítását. A Tanács ezután megelégedett azzal, hogy a kormány mielőbb kezdeményezi a törvény felülvizsgálatát, s addig is rendszeres jelentést küld az egyetemi hallgatók nemzetiségi és vallási részarányának alakulásáról. Klebelsberg tudomásul vette a döntést, a kormány azonban – a hazai antiszemita és fajvédő körök tiltakozása miatt – egyelőre halogatta a törvénymódosítás beterjesztését, ezért Genfben újra és újra felmerült, hogy a Tanács ismét napirendre tűzi a kérdést. A magyar diplomáciának sikerült ezt elhárítania, 1928 márciusában pedig végre megszületett az a novella, amely a törvény szándékát és tendenciáját ugyan nem változtatta meg, de új szövegezésében már nem esett kifogás alá a kisebbségvédelem szempontjából.34 Még ennél is hálátlanabb volt az a megbízatás, amelyet Eckhardt Tibor kapott Gömbös Gyula kormányfőtől 1934 végén. Eckhardtnak az október 9-i marseille-i királygyilkossággal kapcsolatban megfogalmazott vádakkal szemben kellett megvédelmeznie Magyarországot a decemberi tanácsülésen. A kisantant országai – brit és francia ösztönzésre – október közepén nagy offenzívát indítottak Magyarország ellen, azt állítván, hogy a Sándor jugoszláv király és Louis Barthou életét kioltó merénylet hátterében Budapest áll, amely elszántan támogatja a jugoszláviai szeparatista mozgalmak terrorakcióit. Az ügy a Nemzetek Szövetsége Tanácsa elé került, ahol a háttértárgyalásokon hamar kialakult az a „kompromisszum”, melynek értelmében Magyarország mérsékelt elmarasztalásra számíthat, de meghurcolástól nem kell tartania, míg Olaszország, amely köztudottan az Usztasa legfőbb támogatója volt, folttalanul kerül ki az eljárásból, nehogy végleg eltávolodjon a nyugati nagyhatalmaktól. S noha a tanácsi eljárás ily módon némileg formálissá vált, Eckhardt Tibor teljesítményét mégis igen nagyra értékelték kollégái. Mint az Kánya Kálmán külügyminiszter beszámolójából kiderül: „A szempontunkból általában kedvező genfi hangulatnak megteremtéséhez nagy mértékben járult hozzá a magyar kormány tanácsi képviselőjének, Eckhardt Tibornak rendkívül biztos és a tanácsi viták folyamán mindvégig tapintatos fellépése, valamint az az ügyesség is, amellyel ellenfeleinknek érveit mindenkor megfelelően lerontani tudta.”35 Magyar „lobbisták” a Nemzetek Szövetségében A világszervezet tagállamai – Magyarország is – mindvégig arra törekedtek, hogy minél nagyobb számban juttassák be honfitársaikat a népszövetségi apparátus politikailag fontos állásaiba. A tisztviselők ugyan elvileg nem képviselhették hazájukat – „nemzetközi szellemben” kellett dolgozniuk –, az ilyen pozíciók mégis nagy előnnyel jártak az adott ország számára. Minél kisebb, gyengébb országról volt szó, annál többet várt az illető kormány a népszövetségi apparátusban elhelyezett „ügynök” lobbitevékenységétől. A magyar törekvéseket mérsékelt siker koronázta. Igazán jelentős, gazdasági vagy politikai szempontból jól kiaknázható, számottevő befolyást biztosító posztra egyetlen magyar sem jutott el a Titkárság apparátusában. A legfontosabb pozíciót Makay Pál és Radisics Elemér töltötte be. Előbbi 1925-től a Titkárság Belső Ellenőrző Hivatalának pénzügyi

Zeidler Miklós

265

Műhely

szakértője volt, utóbbi 1931-től a Tájékoztatási Szekcióban dolgozott. Politikai befolyás szempontjából kevésbé fontos, de szakmai kitüntetésnek minősülő állást kapott Gaál András 1927-ben az Egészségügyi Szekcióban, valamint Steller Mária a Szociálpolitikai Szekcióban 1935-ben. Rajtuk kívül Dobiecki Sándornak sikerült még megszereznie egy ideiglenes gyakornoki állást 1929-ben a Közgazdasági és Pénzügyi Szekcióban. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy ez az aránytalanság Magyarország ellen irányult. Inkább arról volt szó, hogy általában a Nemzetek Szövetsége két hivatalos nyelvét, a franciát és az angolt beszélő, illetve a magas kvótát fizető államok polgárai voltak felülreprezentálva, míg a vesztesek és a kisállamok az elvárhatónál kevesebb státust szereztek. Így pl. 1930-ban a 630 népszövetségi alkalmazott (tisztviselő és irodista) közül 183 volt svájci, 142 angol, 104 francia, 32 olasz, 14 belga és 13 ír, s mellettük mindössze 20 német, 12 lengyel, 6–6 csehszlovák, jugoszláv és osztrák, 3–3 magyar és román, illetve 1 bolgár állampolgár – hogy csupán néhány európai országot említsünk. A Titkárság egyébként takarékossági okokból főként az európai országokból toborozta hivatalnokait, mivel ezek utazási költségei viszonylag alacsonyak voltak. A tagállamok közel egynegyede így egyetlen tisztviselőt sem küldött a Nemzetek Szövetségébe. Baranyai Zoltánt, a Képviselet veterán titkárát főnökei 1930 óta próbálták bejuttatni valamelyik politikailag fontos szekcióba, mindhiába. Ebben talán szerepe volt annak is, hogy Baranyai többször szóvá tette – nem alaptalanul – a kisebbségi petíciók körülményes elbírálását, a Drummond főtitkár emberének számító Colbannal pedig hűvössé vált a viszonya. Ráadásul az 1920–1930-as évek fordulóján egy furcsa ügy igencsak ártott a renoméjának. Baranyai 1929. augusztus 25-én gépkocsijával elütött egy gyalogost a Genftől 18 km-re, de már Franciaországban fekvő Douvaine közelében. Baranyai sem a bűnvádi, sem a kártérítési eljárásban nem volt hajlandó francia bíróság elé állni, részben területenkívüliségére hivatkozva, részben azért, mert kártérítési kötelezettségét a Compagnie d’Assurance Nationale Suisse-re hárította, amelynél teljes körű biztosítással rendelkezett. Csakhogy a biztosító éveken át késlekedett a kárigény kifizetésével, Baranyai területenkívülisége pedig csak Svájcban nyújtott számára mentességet. A francia hatóságok mindenesetre Svájcban nem állíthatták őt elő, s mivel az ügy minden érintett fél számára kellemetlen volt, végül kompromisszumos megoldás született. Baranyai büntetőügyét magyar bíróság tárgyalta – ezt a Quai d’Orsay elfogadta –, majd 1930 decemberében meg is hozta ítéletét. (Ennek szövegét nem ismerjük – minden valószínűség szerint elmarasztaló ítélet született –, ám az bizonyos, hogy Baranyainak nem kellett börtönbe vonulnia.)36 A polgári per azonban még 1932 tavaszán is lezáratlan volt, amiért a francia külügyminisztérium meg is neheztelt. A magyar diplomatának ráadásul nem ez volt az egyetlen kihágása. 1927-ben kétszer is figyelmeztetést kapott a genfi rendőrségtől szabálytalan vezetésért, 1932 májusában pedig elütött egy vétlen motorost a Titkárság épületének közelében. Ekkor ráadásul érvényes jogosítványa sem volt, amit – alaptalanul – ismét diplomáciai mentességével magyarázott.37 Baranyainak tehát nem sikerült bekerülnie a Titkárságra, 1936. március 29-én pedig végleg otthagyta Genfet, miután a Külügyminisztérium Kulturális Osztályán nyert beosztást. Ugyanígy eredménytelen maradt Velics László kísérlete is, aki 1936-tól dolgozott azon, hogy Kertész István jogász-diplomatát bejuttassa a Jogi Szekció állományába. Különleges eset volt Ottlik György külpolitikai szakíróé, akinek minden bizonnyal jó esélye lett volna bekerülni a Titkárságra, ő azonban, legényember lévén, nem kívánt Genfben letelepedni. A Nemzetek Szövetségében így is nagy megbecsülésnek örvendett,

Zeidler Miklós

266

Műhely

mivel az ő szerkesztésében jelent meg 1926 és 1938 között az Annuaire de la Société des Nations, a világszervezet nem hivatalos évkönyve, amely egykor nélkülözhetetlen volt a Nemzetek Szövetsége működésének nyomon követéséhez, s amely ma is a legfontosabb kézikönyv a világszervezet történetének kutatásához. Külön csoportját képezték a „kijáró” politikusoknak azok a nemzetiségi vezetők, akik a panaszeljárással kapcsolatos tájékozódás, a kisebbségi petíciók benyújtása, valamint az ügymenet nyomon követése és meggyorsítása céljából látogattak el a Nemzetek Szövetségébe. Közülük az erdélyi jogászprofesszor, Balogh Arthur volt a legaktívabb, aki 1929–1936 között mintegy tucatnyi alkalommal kereste fel a Kisebbségi Szekció tisztviselőit, hogy a különböző magyar petíciók kedvező elbírálását személyes jelenlétével segítse elő. Az általa ily módon patronált ügyek között ott volt a csíki székely határőrök államosított magánjavainak, valamint a brassói magyar kaszinó épületének és ingóságainak visszaperlése, továbbá az erdélyi magyarság „visszarománosításának” programja – az ún. „kultúrzóna-törvény” – elleni tiltakozás, a román iskolai tankönyvek torzításai elleni fellépés, illetve azon román törvény bírálata, amely megteremtette a lehetőséget a népszövetségi petíciók benyújtói elleni büntetőeljárások megindításához. Szintén aktív „lobbistának” számított Szüllő Géza, a csehszlovákiai Országos Keresztényszocialista Párt képviselője, aki 1925–1934 között legalább hat alkalommal tárgyalt a Kisebbségi Szekció tagjaival a magyar kisebbséget ért sérelmek (állampolgárság megtagadása, diszkriminatív földreform, represszív sajtópolitika), valamint a meghirdetett, de meg nem valósított kárpátaljai autonómia ügyében. Egészen különleges akcióra készült 1931-ben Réthey Ferencné (szül. vajnághi Demkó Ilona), a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének vezetőségi tagja, egyben a „Pro Hungária” Nők Világszövetsége elnök asszonya. Mint arról Baranyai egy rémült levelében beszámolt Khuen-Héderváry Sándornak, Rétheyné 1931 márciusában vagy szeptemberében „Genfbe szándékozik jönni egy női küldöttség élén, amikor is előadásokat tartanának itt a revíziós kérdésről, azonkívül egy nemzeti ruhába öltözött és gyászfátyolos (?) női küldöttség a Nemzetek Szövetségének (?) memorandumot adna át a revízió ügyében”. Pelényi követ hamarosan azonnali közbenjárást kért a Külügyminisztériumtól, mondván: a hölgy „genfi akcióját mindenképp meg kell akadályozni.”38 Pelényinek washingtoni diplomata korában volt már alkalma megismerkedni Rétheyné módszereivel, s már akkor, 1930 februárjában jelezte a minisztériumnak, hogy a hasonló akciók „a jövőben elkerülendők”.39 Rétheyné azonban meg volt győződve arról, hogy a férfiak uralta diplomáciát a hozzá hasonló retorikai talentumok fogják megújítani, ezért több országban is előadókörutat tartott, hogy híveket toborozzon a „magyar igazság” számára. A diplomaták sokáig nagyon elnézőek voltak az asszony „roppant önfejűsége”, „tehetségtelensége” és „baklövései” iránt40 – valószínűleg férjére, a jó nevű jogászprofesszorra, az egykori Moson vármegyei főispánra való tekintettel –, s később is nagy tapintatra és találékonyságukra volt szükségük, hogy „a revízió nagyasszonyát” lebeszéljék egyre szertelenebb terveiről. Így történt ez a genfi akcióval kapcsolatban is, amelyről Rétheynének végül is le kellett mondania.

Zeidler Miklós

267

Műhely

Magyar művészek a Nemzetek Szövetségében A hirtelen világvárossá vált Genf társadalmának különleges csoportját alkottak a rajzolók. A napilapok ekkor még nem szívesen közöltek fényképeket, de tollrajzokat annál inkább, mivel a nyomdatechnika ezeket jóval könnyebben tudta reprodukálni. A Nemzetek Szövetségében megforduló politikusok és más hírességek körül sürgölődő rajzolók ezért minden fontos nyilvános diplomáciai és társasági eseményen jelen voltak, rajzaik pedig szinte azonnal bekerültek a lapokba. A grafikusok azonban nemcsak riportrajzokat, hanem karikatúrákat is készítettek, amelyek – bármilyen szelídek voltak is – ritkán vívták ki a modellek tetszését. A politikusok és a diplomaták egy része ezért eleinte viszolygott, de legalábbis távol tartotta magát a karikaturistáktól. Ám hamar felismerték, hogy az ellenséges viszonyból csak ők kerülhetnek ki vesztesen, ha viszont jó képet vágnak a gúnyrajzokhoz, az publicitást hoz, sőt még növelheti is népszerűségüket. Így aztán az 1920-as évek közepétől a legjobb karikaturisták dédelgetett kedvencekké váltak. A két legsikeresebb rajzoló a párban dolgozó Kelen (Kelen Imre) és Derso (Dezső Alajos) volt. Mindketten – de még külön-külön – a Horthy-korszak elején hagyták el Magyarországot, és kisebb-nagyobb kitérők után 1924-ben telepedtek le Genfben – ekkor már tudatosan azzal a szándékkal, hogy külpolitikai karikatúrák készítéséből fognak megélni. A két rajzoló sok mindenben kiegészítette egymást: Kelen szorgalma kitűnően párosult Derso üzleti érzékével, s amíg Kelen – pályatársaihoz képest – pedáns és korán kelő volt, a mindig rendetlen Derso szívesen „gyűjtött anyagot” az éjszakai életből. S mivel Derso balkezes volt, Kelen pedig jobbkezes, nagyméretű rajzaikat villámgyorsan el tudták készíteni. Külön műfajuk lett a tréfás menükártyák készítése. Az elsőt még a locarnói konferencián készítették egy brit diplomata felkérésére, majd Genfben hamar hagyományt teremtettek belőle. Mindig ötletes étlap-karikatúráikból később több kiállítást is rendeztek. A két rajzoló másfél évtizeden keresztül uralta a piacot a Nemzetek Szövetségében. Rajzaikkal megtöltötték a napilapokat, albumokat adtak ki, kiállításokat rendeztek és magánmegrendeléseket is teljesítettek. Hevesy Pál is rendelt karikatúrát Kelentől és Dersótól, melyen éppen telefonálás közben látjuk őt, s barátaival az ebből készült képeslapokon levelezett. Kelenék sikerének titka a gyorsaság, az ügyes kéz és a jó kompozíciós készség volt, valamint az, hogy rajzaikon szerencsés arányban adagolták a karikatúrák megszokott közhelyeit és a beavatottaknak szóló finom utalásokat. Így változott náluk a bozontos szakállt viselő Albert Thomas, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet igazgatója bölénnyé, Makszim Litvinov orosz külügyminiszter medvévé, a magas termetű, hosszú nyakú Drummond főtitkár zsiráffá, a hosszú lábú és nagy orrú Apponyi gólyává. Általában paradicsommadárként ábrázolták a már idősödő, de egyre harsányabban öltözködő Elena Văcărescut, Ferdinánd trónörökös egykori kedvesét, akit a királyi család a morganatikus házasság megelőzése érdekében idejekorán Párizsba száműzött, s aki – Kelen szerint – afféle kései kárpótlásképpen lett jó 30 évvel később Románia egyik állandó népszövetségi delegátusa. Az ő felháborodott vádaskodása – miszerint Kelenék valójában a magyar kormány fizetett ügynökei, akik nevetségessé akarják tenni a kisantant tagjait – mindennél hatékonyabb reklámot jelentett a magyar rajzolóknak. Kétségtelen, hogy Dersóék feltűnően kesztyűs kézzel bántak a magyar diplomatákkal, miközben Titulescut rendszeresen majomként ábrázolták, Edvard Beneš cseh külügyminiszter pedig kengu-

Zeidler Miklós

268

Műhely

rukölyökként látható egyik rajzukon, amint kíváncsian tekinget ki kollégája, a francia André François-Poncet zsebéből. A genfi diplomaták és újságírók egyik törzshelye, a Bavaria az évek során mintegy 150 karikatúrát rendelt Kelenéktől neves népszövetségi politikusokról. A világszervezet pedig 1936-ban, amikor napirendre került az új Népszövetségi Palota belső dekorálása, megvásárolta 15 menükártyájuk nagy alakú, színes változatát, egyenként 350 svájci frankért. Ezek azóta is a sajtókávézó falait díszítik. Sikereik ellenére Kelenék egyre kevésbé érezték jól magukat az 1930-as évek Európájában, s végül 1938 decemberében – a Nemzetek Szövetsége meggyengülését és az európai antiszemitizmus újabb felerősödését látva – együtt távoztak az Egyesült Államokba.41 Említettük már, hogy amikor a Nemzetek Szövetsége Genfbe költözött, a városban nem voltak megfelelő épületek az intézmények befogadására. Tulajdonképpen csak a Titkárság elhelyezése volt kielégítő, a Tanács épülete viszont kicsi volt, a szomszédos közgyűlési csarnok pedig levegőtlen, ráadásul távol voltak a Titkárságtól. A helyzet az 1920-as évek közepére már egészen kényelmetlen volt, ezért a világszervezet 1926 nyarán nemzetközi nyílt pályázatot írt ki a Palais des Nations megtervezésére. Az 1927. januári határidőre 377 építész – köztük 15 magyar – adta le terveit, összesen mintegy 10 ezer rajzot. A nemzetközileg elismert építészekből álló zsűri kilenc, egyenként 12 ezer frankos első díjat osztott ki – az egyiket Vágó József, Rómában élő magyar műépítésznek. Az Építési Bizottság azonban még nem döntötte el, kiket bíz meg az épület végleges terveinek elkészítésével. Vágónak általános vélemény szerint kitűnő esélye volt arra, hogy elnyerje a megbízást, s a genfi magyar Képviselet messzemenően támogatta is ebben. Hevesy Pál miniszterrezidens tudta ugyan, hogy Vágó „kompromittálódott” a Tanácsköztársaság idején – az építési direktórium elnöke volt, majd elhagyta az országot és Itáliában telepedett le –, számára azonban fontosabb volt „az az óriási, szinte egyedülálló hatás, melyet a világon mindenütt kiváltana az, ha ezen építészeti olympiászból egy magyar ember kerülne ki győztesen”. Annál is inkább, mivel – mint azt Hevesy különös örömmel jegyezte meg – „Kisantant-beli építészek még csak dicséretet se nyertek”.42 A Közgyűlés végül úgy látta jónak, ha a tervek rangsorolását és a tervezők kiválasztását nem szakemberekre, hanem diplomatákra bízza, így a tervezési megbízás ügyében politikai döntés született. Az ún. ötös bizottság 1927 decemberében a francia Henri-Paul Nénot és a svájci Julien Flegenheimer neoklasszikus ihletésű közös pályázatát ítélte a legjobbnak, de úgy rendelkezett, hogy a végleges tervek kidolgozásában rajtuk kívül az ugyancsak francia Camille Lefèvre, az olasz Carlo Broggi és Vágó is vegyen részt. A tervezői munka sok viszontagsággal járt. Hamar kiderült, hogy az előre kiszemelt és 1922-ben e célra megvásárolt tóparti telek (Sécheron kerületben, a tóparti MonRepos park és a Barton-villa között) szűkös lenne a palota elhelyezéséhez, ezért 1928 szeptemberében elcserélték azt a közeli dombon fekvő Ariana park egy 25 hektáros darabjára. A munkamenet megállapítása nem volt a legszerencsésebb. Az öt építész mindvégig együtt készítette a terveket, a vitás eseteket szavazással döntötték el, az Építési Bizottságnak és az Ellenőrző Bizottságnak azonban minden építészeti kérdésben vétójoga volt, a költségvetést pedig a Közgyűlés szavazta meg. Az eltérő ízlésű, felfogású és habitusú kollégák között állandó volt a feszültség, s Vágó, aki különösen érzékeny alkat volt, mindvégig túlhajszoltnak érezte magát, miközben meg volt győződve róla, hogy saját – félretolt – terve lett volna egyedül méltó a Nemzetek Szövetsége magasz-

Zeidler Miklós

269

Műhely

tos eszméinek megjelenítéséhez. A tervezés ennek ellenére folyamatosan haladt: 1929. szeptember 7-én lerakták az épület alapkövét – ez tartalmazta valamennyi tagállam néhány pénzérméjét (így a magyar egypengőst, valamint az 1, 2, 10, 20 és 50 fillérest is) –, 1931. március 1-jén megindult az építkezés, 1933. november 6-án megtartották a bokrétaünnepet, 1936 elején pedig lényegében készen állt az épület. Február közepén először a Titkárság, majd szeptemberben a Tanács költözött át a Palais des Nations-ba, egy évvel később pedig már a Közgyűlés is itt ült össze. Néhány tagállam már az építkezés közben felajánlotta, hogy ajándékával hozzájárul a palota belsőépítészeti kiképzéséhez. Hollandia gondoskodott a főtitkári hivatal berendezéséről, a Tanács elnökének helyiségeihez pedig Svédország szállította a berendezést. A genfi Képviselet 1934 tavaszán kezdett tapogatózni a Külügyminisztériumnál, miképpen kíván a kormány hozzájárulni a Palais des Nations csinosításához. A kormány végül úgy döntött, hogy bár Magyarország a világgazdasági válság óta még a népszövetségi tagdíjjal is hátralékban volt, barátságos gesztusként – és a propaganda szempontjait is szem előtt tartva – 40 ezer pengőt áldoz a főtitkári fogadószalon, az ún. Salon des Ambassadeurs berendezésére. A mindössze 37 m2-es helyiség berendezése viszonylag olcsó volt, ugyanakkor mindig sok illusztris vendég fordult meg itt. A szalon berendezésével Szablya-Frischauf Ferencet, az Iparművészeti Iskola tanárát bízták meg, aki 1936 májusában ismertette a végleges terveket. A falakat diófaburkolat borította, erre egy mennyezetig érő tükör, illetve a reneszánszban használatos technikával készült, ritkás szövésű gobelinek kerültek. A két-három alakos idilli képeken gyümölcsárus, földművelők és szüretelők szerepeltek, kissé naiv, népies stílben, jellegzetes magyar hangsúlyokkal. A bőrhuzatú pamlagok előtt alacsony asztalkát és kényelmes ülőbútorokat, tükör alatt komódot helyeztek el. A bútorzatot üveglappal fedett íróasztal és dísztárgyakkal megtöltött, ívelt sarokvitrinek egészítették ki. A helyiség szürke padlószőnyeget és a bútorokkal harmonizáló bordó függönyöket, valamint egyszerű, csinos csillárt kapott.43 Mint Jean-Claude Pallas, az ENSz-palota műszaki igazgatója nemrégiben megjelent nagyszerű könyvében írja, a helyiség – amelyet ma Salon hongrois néven ismernek –, „olyan benyomást kelt, mintha egy iskolaigazgató nappalijába vagy egy vendégfogadóba lépnénk be, semmint a főigazgatói hivatal előszobájába”.44 A kitűnő ízléssel berendezett szalon csakugyan egészen különleges hangulatot áraszt, melyben egyszerre van jelen a modernitás és a kedélyes provincializmus – mintha csak tükörképe volna az 1930-as évek Magyarországának.

Zeidler Miklós

270

Műhely

Jegyzetek Az Egyezségokmány megszövegezésének történetéhez lásd Frank Paul Walters: A History of the League of Nations. I–II. kötet. London–New York–Toronto, 1952, Oxford University Press, 28–38. o.; George Scott: The Rise and Fall of the League of Nations. London, 1973, Hutchinson, 15–39. o. 2 A népszövetségi gondolat előzményeihez lásd Zeidler Miklós: A Nemzetek Szövetsége a magyar külpolitikai gondolkodásban. In A magyar külpolitikai gondolkodás a 20. században. Szerk. Pritz Pál, Sipos Balázs, Zeidler Miklós. Budapest, 2006, Magyar Történelmi Társulat, 151–154. o. Vö. Georgia Lloyd – Edith Wynner: Searchlight on Peace Plans: Choose Your Road to World Government. New York, 1944, Dutton; Walters: i. m. 5–36. o. 3 A népszövetségi kisebbségvédelemről kitűnő nemzetközi jogi szempontú elemzést ad Szalayné Sándor Erzsébet: A kisebbségvédelem nemzetközi jogi intézményrendszere a 20. században. Budapest, 2003, Gondolat Kiadói Kör – MTA Kisebbségkutató Intézet, 34–148. o. A kérdés magyar vonatkozásaihoz lásd Zeidler Miklós: A trianoni békeszerződés és Magyarország. Kihívások és válaszok. In Fejezetek az új- és jelenkori magyar történelemből. Szerk. Gergely Jenő. Budapest, 2006, L’Harmattan – ELTE Történelemtudományok Doktori Iskola, 219–243. o. (A szerződések összehasonlító szövegközlését lásd 244–256. o.) 4 Nagy Elek [berei]: A Nemzetek Szövetsége mint a zsidó világuralom egyik eszköze. Budapest, 1921, szerzői kiadás, 14–15. o. 5 Irk Albert: A Nemzetek Szövetsége. Budapest, 1921, Magyar Külügyi Társaság, 1. o. 6 Tolédano levele Colbanhoz (1922. július 14.). League of Nations Archives – Archives de la Société des Nations (Genf) (a továbbiakban: LONA–ASDN), S 336, 1921–1922, sz. n. 7 Dickinson levele Hymans-hoz (1921. november 14.). LONA–ASDN, S 336, 1921–1922, sz. n. 8 Daruváry nemzetgyűlési beszéde (1923. január 30.). Az 1922. évi június hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés naplója. IX. köt. Budapest, 1923, Athenaeum, 218–219. o. Idézetek a 219. oldalról. Vö. Nagy Elek [verseghy]: Magyarország és a Népszövetség. Politikai tanulmány. Budapest, 1925, Franklin, 9. o. 9 Walters: i. m. 36–37. o. Később felmerült, hogy az első népszövetségi közgyűlést mégis Brüsszelbe hívják össze. Wilson amerikai elnök azonban ragaszkodott Genfhez, mert tartott attól, hogy Brüsszelben a háború keserű emléke kedvezőtlenül befolyásolhatja a delegátusokat. Lásd uo. 110. o. 10 Genf és környéke a 16. századtól vámmentes kereskedelmet folytatott a határos francia területekkel, ám ezt a jogát a franciák az első világháborúban nem tartották tiszteletben. Részben ennek volt a következménye, hogy a háború idején Genfben élelmezési zavarok léptek fel, és a megélhetési költségek mintegy 2,5-szeresükre emelkedtek. A versailles-i békeszerződés kissé homályosan szabályozta a kérdést. Franciaország, ezt kihasználva, 1923 végén ismét megszüntette a vámmentességet, ám az Állandó Nemzetközi Bíróság 1929-ben Genf javára ítélt. Ez a hercehurca volt az egyik oka a genfi élelmiszerárak hullámzásának. Lásd Külpolitikai szemle. Döntés a zónakérdésben. Külügyi Szemle, 1929. október, 468. o. 11 Pelényi János genfi követ jelentése Károlyi Gyula gróf külügyminiszternek (1931. április 7., másolat). Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), Külügyminisztérium, A Nemzetek Szövetsége mellett működő magyar Titkárság – Magyar képviselet a Nemzetek Szövetségénél (a továbbiakban: K 107), 77. cs., 1932–B/2/1/b–135/Res. sz. Nem csak a magyar diplomaták fagyoskodtak Genfben. 1920–1921 hideg hónapjaiban a Tanács messzire kerülte Genfet, az 1928. decemberi tanácsülést pedig egyenesen azért tartották Luganóban, mert a már betegeskedő Stresemannt orvosai nem engedték a zord genfi télbe. 12 Walters: i. m. 139. o. Vö: Ambrózy Gyula bécsi követ jelentése Walko Lajos külügyminiszternek (1928. január 27., másolat). MOL, K 107, 5. cs., 1928–7–226. sz. 13 Walters: i. m. 417–418. o. Ebben alighanem elsősorban az játszott szerepet, hogy Ausztria vesztes állam volt, amelynek a győztesek egyszerűen nem óhajtottak ilyen komoly kitüntetést adni. 1

Zeidler Miklós

271

Műhely

Ugyancsak a genfi folytonosság mellett szólt, hogy már 1926 nyarán pályázatot hirdettek az új székház, a Palais des Nations megépítésére, s három évvel később lerakták a palota alapkövét is. 14 Walters: i. m. 114–115. o.; Scott: i. m. 67. o.; Emery Kelen: Peace in Their Time. Men Who Led Us In and Out of War 1914–1945. London, 1964, Gollancz, 125–126. o. A közgyűlési terem további hátránya volt a hiányos szellőzés. Az 1924. évi rendes Közgyűlésen a Genfben egyébként ritka szeptemberi hőségben emiatt többen elájultak. Lásd Scott: i. m. 104. o. 15 Walters: i. m. 114–115. o. A vételárban gyakorlatilag benne foglaltatott a teljes személyzet és egy bernáthegyi kutya is, akit a német delegátusok a Nemzetek Szövetsége német neve (Völkerbund) után Völkerhundnak neveztek. Lásd Kelen, 1964, 128–129. o. 16 Walters: i. m. 115. o. 17 Ma is hasonló a helyzet: a vendégmunkások népes seregére a gazdaságnak szüksége van, Genf pedig – mint kitüntetetten „nemzetközi város” – hagyományaihoz híven különösen sok menekültet fogad be, a svájci polgárok azonban sokszor nem is titkolt lenézéssel tekintenek rájuk. 18 Mindez valószínűleg nem változtatta meg alapjaiban a genfiek hűvös és tartózkodó magatartását, öntudatos fölényességükben azonban a provincialitás (ha tetszik: lokálpatriotizmus) mellett a nemzetköziség is megjelent. Érdekes párhuzamot találunk a szépíró – és valamikori nemzetközi munkaügyi tisztviselő – Albert Cohen és a jogász-történész Alfred Zimmern egykorú leírásaiban. Cohen szatirikus regényében a hűvös, tartózkodó, gazdag, elegáns, rátarti és a ridegségig merev Genf, valamint a merőben a formák világában élő népszövetségi diplomácia lényegében egymás megfelelői. Zimmern tudományos igénnyel megírt könyvében érdekes eszmefuttatást tesz a genfi sang-froid-ról, a népszövetségi tisztviselők szinte szándékos érzéketlenségéről, az ügykezelés bürokratizálódásáról, formai automatizmusairól és kiüresedéséről. Lásd Albert Cohen: Mangeclous. Paris, 1938, Gallimard, XVII. és köv. fejezet; Alfred Zimmern: The League of Nations and the Rule of Law 1918–1935. London, 1936, Macmillan, 479. o. 19 Walko levele Nagyhoz (1925. május 27., másolat). MOL, K 107, 78. cs., 1925–B/2/2/1–602. sz. (601/1927. elősz.) 20 Nagy Elek [verseghy]: i. m. Nagy 1929 őszén néhány hétre visszatért Genfbe, hogy friss információkat szerezzen könyvének bővített kiadásához (1930). Ehhez hivatalos akkreditációt járt ki magának a Külügyminisztériumban, így formailag a magyar küldöttség helyettes delegátusaként vett részt az 1929. évi Közgyűlésen. 21 Az egész ügyről lásd K 107, 78. cs., 1928–1929–B/2/2/a/1. tétel, Szabó Károly inas meggyilkolása. A genfi napilapok (Courrier de Genève, Le Genevois, Journal de Genève, Tribune de Genève) március 26–27-i és július 10–11-i számai is részletesen beszámoltak a gyilkosságról, illetve a tárgyalásról. 22 A bérleti díjak városnegyedenként eltérőek voltak. Kiemelkedően drágának számított az épülő új népszövetségi palota melletti Petit-Saconnex, az óváros és ennek közelében a patinás Eaux-Vives. Valamivel kedvezőbb áron lehetett ingatlant bérelni az egyetemhez közeli Plainpalais negyedben és a város környéki villákban, míg a város déli részén fekvő Carouge genfi viszonylatban kimondottan olcsónak volt mondható. A magyar képviselet a Pâquis „szállodanegyedében” (Quai Wilson), illetve a Plainpalais-ban (Rue Sénebier) volt, a képviselet tisztviselőinek és alkalmazottainak magánlakásai viszont a városban elszórtan helyezkedtek el. 23 Hevesy levele Miklós Tibor főkonzulnak, a Külügyminisztérium Elnöki osztálya vezetőjének (1928. július 12., másolat). K 107, 76. cs., 1928–B/2/1–1147. sz. (1117/1928. elősz.) 24 Kelen: i. m. 217. o. 25 Uo. 177. és 188. o.; Scott: i. m. 162. o. 26 Rosting jelentése csehszlovákiai, ausztriai és magyarországi utazásáról (1921. június 15.). LONA– ASDN, S 344, No. 4.; Baranyai jelentése Bánffyhoz (1921. július 3., fogalmazvány). MOL, K 107, 12. cs., 1921–16/3–48. sz., melléklet. 27 Erről bővebben lásd Zeidler Miklós: Erik Colban Erdélyben. (Kézirat.) 28 Baranyai jelentése Daruváryhoz (1923. november 3., fogalmazvány). MOL, K 107, 14. cs., 1923– 16/9–240. sz.

Zeidler Miklós

272

Műhely

Baranyai jelentése Walkóhoz (1928. december 9., másolat). MOL, K 107, 13. cs., 1928–16/7–2020. sz. (124/pol.–1928. sz.) 30 Baranyai titkos jelentése Walkóhoz (1929. január 29., fogalmazvány). MOL, K 107, 12. cs., 1929– 16/1–287. sz. 31 Pablo de Azcárate y Flórez: League of Nations and National Minorities. An Experiment. Washington, 1945, Carnegie Endowment for International Peace; Pablo de Azcárate y Flórez: La Société des Nations et la protection des minorités. Genève, 1969, Centre Européen de la Dotation Carnegie pour la paix internationale. 32 Az incidens történetéről lásd Zeidler Miklós: A pofon. Rubicon, 2005. 9. sz. 37–40. o. 33 Apponyiról bővebben lásd Zeidler Miklós: Apponyi Albert és a Nemzetek Szövetsége. In A hosszú tizenkilencedik és a rövid huszadik század. Tanulmányok Pölöskei Ferenc köszöntésére. Főszerk. Gergely Jenő. Szerk. Csapó Csaba, Dobszay Tamás, Zeidler Miklós. Budapest, 2000, ELTE BTK Új- és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszék, 641–658. o. 34 A kérdéshez lásd N. Szegvári Katalin: Numerus clausus rendelkezések az ellenforradalmi Magyarországon. A zsidó és nőhallgatók felvételéről. Budapest, 1988, Akadémiai; Barta Róbert: A numerus clausus törvény módosítása 1928-ban. In Történeti tanulmányok. Debrecen, 1992, KLTE, 113–125. o.; Ladányi Andor: A numerus clausus törvény 1928. évi módosításáról. Századok, 1994. 6. sz. 1117–1148. o. 35 Kánya expozéja az Országgyűlés két házának külügyi bizottságaiban (1934. december 18–19., másolat). MOL, K 107, 69. cs., 76/1. tétel, 6981/pol.–1934. sz., melléklet, 11. f. 36 MOL, K 107, 78. cs., 1927–1929–B/2/2/2. tétel, Dr. Baranyai Zoltán I. oszt. követs. titkár: III. Vegyes, 475/1932. sz. 37 MOL, K 107, 71. cs., 79. tétel, Varia 1932-ig bezárólag, 800/1932. sz. 38 Baranyai levele Khuen-Héderváryhoz (1930. november 8., fogalmazvány). MOL, K 107, 73. cs., 1930–85–2884. sz.; Pelényi levele Khuen-Héderváryhoz (1931. március 18.). Uo., 1931–85–817. sz. 39 Pelényi János washingtoni követ szigorúan bizalmas levele Khuen-Héderváry Sándorhoz, a Külügyminisztérium Politikai osztályának vezetőjéhez (1930. február 25.). MOL, K 66, 189. cs., 1930–III–9–30801. sz. 40 Villani Lajos báró, a Külügyminisztérium Kulturális osztálya vezetőjének bizalmas magánlevele Szabó György zágrábi konzulhoz (1933. március 31., fogalmazvány). MOL, K 66, 340. cs., 1937– III–9–31198/1933. sz. Villani e jelzőket később „kigyomlálta” leveléből, s Rétheynéről udvarias szűkszavúsággal csak ennyit írt: „egy kissé temperamentumos”. 41 A rajzolók genfi működéséről lásd Kelen: i. m. 42 Hevesy levele Walkóhoz (1927. július 7., másolat). MOL, K 107, 6. cs., 1927–7/a–1031. sz.; Walko válasza (1927. augusztus 25.). Uo., 1927–7/a–1327. sz. 43 A szalon berendezésének történetéhez lásd MOL, K 107, 6. cs., 7/1. tétel, A Nemzetek Szövetsége új épülete. 44 Jean-Claude Pallas: Histoire et architecture du Palais des Nations (1924–2001). L’Art déco au service des relationsinternationales. Genève, 2001, Nations Unies, 8. o. 29

Limes

273

Műhely

Miroslav Michela

A „nemzeti elnyomás” téziseinek instrumentalizálása Szlovákiában 1918 és 1945 között*

A modern társadalmakban, azok nyilvános diskurzusaiban, a nemzeti történelem instrumentalizálásának jelentős társadalmi azonosító funkciója van. A múltról szóló narrációk – a történelmi tényeken kívül – nagy jelentőségű ideológiai dimenzióval is rendelkeznek. Az egyes történelmi narratívák értelmezését nagymértékben befolyásolja a kontextus, amelyben létrejöttek. Az elbeszélések fontos részét képezik a mitológiai történetek. Ezeket az adott társadalmak általánosan érvényes igazságok gyűjteményeként fogadják el, túlnyomórészt olyan történetek formájában, melyeket az adott közösség – mint saját magáról szólót – éltet, fenntart. Közéjük tartoznak az „aranykorról”, a „civilizációs küldetésről”, az elnyomatásról vagy az árulásról („hátba szúrás”-ról) szóló mítoszok.1 A nemzet „önmegörökítését” célzó nacionalizmus egyik jellemzője, hogy a nemzet olyan kollektív szubjektumként jelenik meg, amely saját történelemmel, hagyományokkal és mintákkal (pl. hősökkel vagy ellenségekkel) rendelkezik. A nemzeti öntudat megszemélyesített jellegének következménye, hogy azt cselekvő szubjektumként fogják fel. Az ehhez fűződő viszonyt egyúttal nagyobb érzékenység kíséri azon konkrét témák, személyek vagy összefüggések iránt, amelyek/akik a kollektíven megállapított és szubjektíven átélt „nemzeti történelmi tapasztalat” összetevői. E történelmi tapasztalat a dicső és tragikus események sokaságából áll össze, alkotóelemei az illető társadalom kölcsönös képzetének fenntartását segítik. A nacionalista diskurzusban a nemzet kategóriáját visszavetítik a régmúltba, azon korszakokba, amikor a nemzeti identitás nem volt a csoporthoz tartozás kulcsfontosságú kritériuma.2 Így aztán a történelem olyan képződménnyé válik, amely a „nemzeti múlt” eseményeinek szelekciójára épül, és a múlt horizontja szorosan kapcsolódik mind a jelenhez, mind a jövőre vonatkozó víziókhoz. Ebben az összefüggésben egyes, ún. történelmi nemzetek, mint amilyennek a cseheket vagy a magyarokat nevezik, a nacionalizmus felvirágzásának korszakában a középkorból vették és alakították át („nacionalizálták”) az állami és dinasztikus hagyományt. Ezzel szemben a nem domináns etnikai csoportok képviselői a saját múltjukat egyfajta „ellen-képbe” konstruálták, amely az etnikai és nyelvi nacionalizmusra alapozott. Az egyes reprezentációs rendszerek dominanciája és alárendeltsége közötti viszony szem* Jelen írás az APVVč. 51-017 105 Slovensko u 20. storoči projekt keretében készült.

Miroslav Michela

274

Műhely

pontjából – az állam monopóliuma ellenére – a modern társadalmakban egymás mellett léteznek különböző alternatív elképzelések. Ezek versengése nemegyszer összefügg az államhatalom birtokosainak legitimációs törekvéseivel. Az elképzelések formálásában és érvényesítésében jelentős szerepet játszik a politikai hatalom, amellyel az egyes csoportok (nem) rendelkeznek. A bekövetkező változások, mint a nagy „törések” következményei, visszatükröződnek mind a közéletben, mind az egyének életében, s ezek a domináns csoport egyfajta „kirakatait képezik”. A kollektív képzeteket az emberi társadalom hozza létre, és álláspontok, vélemények, értékek és normák, valamint társadalmi kategóriák, sztereotípiák és szimbólumok formájában jelennek meg. Az emberről, csoportról vagy társadalomról alkotott képzetek az adott társadalmon belül a kommunikáció közvetítésével formálódnak és reprodukálódnak.3 A tanulmány témája szempontjából fontos megemlítenünk Émile Durkheim azon megállapítását, miszerint a kollektív reprezentációk alkotják a társadalmi realitást, azt, amit az emberek a saját életükben természetes, objektív realitásként megélnek.4 Az 1918−1920 közötti, fordulatot hozó időszakot határozhatjuk meg olyan képzeletbeli „új kezdetként” vagy „nulla pontként” Szlovákia és a szlovákok életében, amelyet követően alapvető, az egész társadalmat érintő változások következtek be, és a jelen szellemében került sor a múlt új értelmezésére.5 Az alábbiakban a történelmi Magyarországról és a magyarokról a szlovák nacionalista diskurzusban alkotott kép egyes összefüggéseire összpontosítok, miközben figyelmemet szándékosan azon koncepciókra irányítom, amelyek jelentős legitimációs feladatot láttak el Szlovákia társadalmi és politikai életében 1918–1945 között. El a magyaroktól? A szlovák nacionalizmus kialakulása a 19. századhoz kötődik, amikor is a hosszú távú, egész Európát érintő trendek hatására nacionalista aktivisták csoportjai jöttek létre. A Habsburg Monarchiában több jelentős szlovák agitációs központ is alakult, amelyek a „nemzeti kérdés” jegyében kulturális, politikai, gazdasági téren aktivizálódtak. Ezek azonban még a 20. század elején sem voltak nagy létszámúak és nagy hatásúak. Az egyik legjellegzetesebb vonás, amely a szlovák politikai csoportok agitációjában is megnyilvánult, a korszak kisebbségi politikájának kritikája volt. A korabeli viták kiemelkedő témáját képezte az asszimiláció kérdése, amellyel – mint kártékony trenddel – szemben elsősorban a nem magyar származású aktivisták léptek fel határozottan.6 A történelmi Magyarországon a 19. században a szlovákok/tótok képviseletében két, egymástól eltérő csoport érvényesült ugyanis. Az egyik – erősen negatív és bántó konnotációval párosulva – a „pánszláv” elnevezést kapta, ami arra utalt, hogy a szlovák elit e jelzővel illetett része nem lojális a történelmi magyar állam iránt. Elsősorban azon állampolgárokat illették vele, akik bírálták az ország belső viszonyait; akiket ebbe a kategóriába soroltak, azok társadalmi és állami nyomásnak voltak kitéve, mivel a politikai pánszlávizmust a történelmi magyar jogalkotás bűncselekményként tartotta számon. Az úgynevezett pánszlávok kis csoportjának ellenpólusaként a szlovákság túlnyomó többségét „konzervatív”, „a hazához lojális”, „istenfélő”, „dolgos”, „műveletlen”, „egyszerű nép”-nek nevezték.7

Miroslav Michela

275

Műhely

1918-ig nem beszélhetünk arról, hogy a szlovákok képviselői határozott kísérleteket tettek volna a történelmi magyar államból való kiszakadásra. Sőt, a Szlovák Nemzeti Pártban képviselt szlovák elit még a Nagy Háborúnak is nevezett első világháború idején is politikai passzivitást hirdetett.8 Az addig elképzelhetetlen politikai „fordulat” 1918ban, fokozatosan következett be. Abban az időszakban a monarchia aktuális problémáit hangsúlyozták ki, például a hadseregben tapasztalható gyakori dezertálásokat és lázadásokat, amelyek az ország lakosságának radikalizálódásával szoros összefüggésben erősödtek fel. 1918. május 1-jén, a liptószentmiklósi nagygyűlésen a résztvevők, Vavro Šrobárral az élen, „minden nemzet önrendelkezési jogának feltétel nélküli elismerését” követelték.9 Néhány napra rá Andrej Hlinka, mint a Szlovák Néppárt legjelentősebb képviselője, a szlovák politikai aktivisták bizalmas tanácskozásán kijelentette: „Ne kerüljük meg a kérdést, mondjuk ki nyíltan, hogy a csehszlovák orientáció mellett vagyunk. A magyarokkal kötött ezeréves házasság nem sikerült. El kell válnunk.” Ez a kijelentés összecsengett a tanácskozás eredményével, mely szerint támogatják a Csehországból, Morvaországból, Sziléziából és Szlovákiából összeálló önálló államot.10 A történelmi magyar államtól való elszakadás folyamatában jelentős szerepet játszottak a külföldön tartózkodó aktív emigráns csoportok, amelyek a cseh-szlovák együttműködés platformján álltak. Az antanthatalmak általi fokozatos elfogadásuk, valamint az egymással folytatott kölcsönös tárgyalásaik és egyezségeik megerősítették a cseh-szlovák irányvételt. Ebben a folyamatban kétségkívül fontos momentumot jelentettek a régió jövőbeli elrendezését célzó nagyhatalmi koncepciókban végbement alapvető változások, amelyekre 1918 nyarán és őszén került sor.11 A IV. Károly császár által 1918. október 16-án kiadott dokumentum („Osztrák Területek Föderalizálásának Kiáltványa”) sem gátolhatta meg az Osztrák–Magyar Monarchia gyors megszűnését. A Kiáltványra hivatkozott Ferdinand Juriga szlovák képviselő is az 1918. október 19-én, a magyar országgyűlésben elmondott beszédében.12 A Szlovák Nemzeti Tanács nevében követelte a szlovákok számára a nemzeti önrendelkezési jogot, „természetes és történeti alapon, hogy amint Károly király is akarja, önálló nemzetként, a saját és különálló állami közösségünket létrehozzuk azon a területen, amelyen letelepedtünk”. Beszédében kifejtette a szlovákok és magyarok kölcsönös egymásra utaltságának tézisét, de nem feledkezett meg arról sem, hogy felhívja a figyelmet a „nagymorva hagyományra”, amely összecsengett a szlovákok „kulturális fölérendeltségére”, „történeti jogára” vonatkozó tézissel, illetve az „arany korról” szóló nemzeti mítosszal.13 Ebben az időszakban már a Szlovák Nemzeti Tanácsba tömörült elit politikai számításai is a várt változások jegyében alakultak. A budapesti kormány új miniszterelnöke, Ká rolyi Mihály gróf által felkínált együttműködést már csupán a történelmi Magyarország integritásának megőrzése érdekében tett, jelentősen megkésett kísérletként fogták fel.14 Nem is nagyon bíztak a budapesti kormány politikai kurzusának lényegbevágó változásában, és állandóan felemlegették a magyar kormányok intoleráns politikáját. Ebben a válságos időszakban egyezség született a visszafogott, óvatos taktikáról, amelynek fő célja az volt, hogy ne tárgyaljanak, ne egyezkedjenek a magyar féllel.15 Ez az álláspont volt jellemző az alakulóban lévő csehszlovák diplomácia Magyarországgal szemben követett irányvonalára is.16 A Nagy Háború végén lejátszódott politikai változások eredménye volt az a történelmi tény is, hogy 1918. október 28-án kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot (ČSR), amelynek megalakulását az antanthatalmak elismerték. Tették ezt annak ellenére, hogy

Miroslav Michela

276

Műhely

az egészen új állami alakulatnak nem voltak pontosan kijelölt határai, és a politikai hatalmat annak legfelsőbb képviselői sem tudták még gyakorolni az országban. A volt monarchia területén geopolitikai szempontból több kisebb „nemzetállam” jött létre, ami megerősítette a régió szétfejlődését, és végső következményében megnehezítette az elkövetkező fejlemények előrelátásának lehetőségét, akárcsak a régió stabilitásának biztosítását. Ebben a még viszonylag instabil helyzetben nőtt meg az érdeklődés a saját politikai lépések és koncepciók legitimálása iránt. A legitimálás célja az volt, hogy a lakosságot és főleg a győztes nagyhatalmak felelős köreit meggyőzzék saját igazukról, mivel a háború utáni Európára a békekonferencia várt. Emiatt is fontos szerepet játszott a propaganda, amelynek nagy jelentőséget tulajdonítottak. A cseh-szlovák külföldi akciócsoport, még a háború idején, a propagandára épített, azzal a céllal, hogy elsősorban a nagyhatalmak véleményét befolyásolja. A memorandumokban, amelyeket az egyes országok külügyminisztériumaiba és más befolyásos intézményeibe küldtek, a technikai és aktuális politikai kérdéseken (pl. a csehszlovák légiók kérdéskörén) kívül rendszeresen megjelent a természetes és történelmi joggal való érvelés. E téren főként a wilsoni önrendelkezési jog szellemében ismételgették az aktuális érveket, amelyeket a nemzetiségi elnyomás emlegetése kísért. A történelmi összefüggéseket az egységes „csehszlovák nemzet” koncepciója egészítette ki, amelyet a közös nyelvvel, a közös kultúrával és közös történelemmel jellemeztek. A saját államiság hosszan tartó hiányával indokolták az egységes nemzet „két ágra” szakadását. Jelentős érvként szerepeltek a dualisztikus monarchiával szembeni közös „ellenállásra” vonatkozó említések is. Gyakran mutattak rá a történelmi Magyarországon uralkodó feudális-félfeudális (értsd: nem demokratikus) viszonyokra.17 Ezt követően, ellentétes szándékkal – a történelmi Magyarország szétesésének megakadályozása érdekében – a megszűnőben lévő ország különböző területein hatalmas ellenpropaganda bontakozott ki, amelyet a budapesti kormány irányított.18 Ehelyütt nem vagyok képes választ adni arra a kérdésre, hogy a Csehszlovák Köztársaságnak 1919–1920-ban, a párizsi békekonferencián elért sikerei milyen mértékben tekinthetők a jó minőségű propagandamunka eredményének, és milyen mértékben volt szó csupán a nagyhatalmi politika „melléktermékéről”. Inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy a felhasznált érvek egy része hosszú távon „tartós” maradt, ami azzal függött össze, hogy ezeket a korszak diskurzusában kanonizálták. Így például a történelmi Magyarország rendszere gyakran szerepelt „feudális-félfeudálisként”, „visszahúzóként”, „elmaradottként”, „antidemokratikusként” – e jelzőket aztán ráaggatták a Magyarországon 1919 és 1944 között uralkodott rendszerre is. Ezzel összefüggésben a magyarokat úgy mutatták be, mint „idegen”, sőt „keleti” elemet a régióban (széles körben elterjedt a „magyar ék” képzete); különösen a magyar politikai elitet, a nemességet jellemezték úgy, mint amely „kegyetlen”, „ravasz”, „tehetségtelen”, „intoleráns”. A nemesség vált a nemzeti és szociális „elnyomás” főszereplőjévé, amit fentebb idézett beszédében például F. Juriga is hangsúlyozott.

Miroslav Michela

277

Műhely

A totalitás és a nemzeti szabadság között? 1918 után Szlovákia területén tervszerű változás következett be a múlt felfogásában és értelmezésében, ami nagymértékben összefüggött az uralkodó elit cseréjével is. A Csehszlovák Köztársaság vezető személyiségei elkötelezetten törekedtek arra, hogy elhatárolják magukat a „régitől”; ez a csehek és szlovákok közös „nemzeti” múltjára vonatkozó saját kép konstruálásában és reprodukálásában nyilvánult meg. Emellett az egész köztársaság területén – Ľubomír Lipták szavaival élve – „rosáltak a piedesztálokon”, ami a köztereken felállított, a múltból származó, kiválogatott műtárgyak eltávolításában és másokkal való helyettesítésében nyilvánult meg.19 A történelmi magyar államiságot a fejlődés „meghaladott fokozataként” értelmezték. A monarchia szétesését pedig úgy magyarázták, hogy az „természetes” és „szükséges dolog” volt azon az úton, amely a „haladás” felé vezetett, és amely meghozta a „nemzeti elnyomás” végét, illetve a társadalmi és gazdasági élet modernizálásának kezdetét Szlovákia egész területén. Kanonizálták azon elképzelést is, miszerint Szlovákia az a térség, amely „a Tátrától a Dunáig” húzódik, és amely a szlovákok élettere; azoké, akik a régióban megjelenő „új elemmel” – azaz a cseh felső- és középréteggel (amelyet főként az értelmiségiek, a hivatalnokok, a tanárok és a biztonsági szervek alkalmazottai képviseltek) – együtt vettek részt a közös „nemzeti állam” építésében. Szlovákia „elszlovákosításának” folyamatával függött össze az ország déli részén élő „elmagyarosított szlovákokról” szóló érvelés is. Az új államhatalom képviselői meg voltak győződve az elmagyarosított szlovákok létezéséről, és ezzel támasztották alá Szlovákiának, mint „nemzeti territóriumnak”, illetve az elmúlt rendszer széles körű, „erőszakos asszimilálási gyakorlatának” a gondolatát.20 Az „új elitek” szükségesnek látták, hogy saját helyzetüket a közös csehszlovák nemzet deklarált koncepciója által is megerősítsék. A csehszlovakizmus az állam hivatalos ideológiájává vált, amelynek az volt a feladata, hogy támogassa annak életképességét és tartósságát. Amint azonban később bebizonyosodott, e koncepció merev érvényesítése súlyos nemzeti konfliktusokhoz vezetett.21 Mindeközben a magyar etnikum képviselői – jogfolytonos utódként – „megörökölték” a volt magyar „brutális” rendszer képviseletét. Az első Csehszlovák Köztársaságban kialakult kép a magyarról az volt, hogy a szlovákok „örökletes ellensége”, „elnyomója”. Ezt a képet, a folyamatos múltbeli reminiszcenciákon kívül, azon hírek is alátámasztották, amelyek a köztársaságot a magyar revizionizmus oldaláról fenyegető veszélyről, továbbá a Magyarországon élő szlovákok vigasztalan sorsáról szóltak. A magyar környezetben érvényesülő, a jelent elutasító múltba nézés viszonylagossá tette a jelent, amit „a másik oldal” nem fogadott pozitívan. Az „ellenségkép” megalkotása és hangoztatása (a magyarok: háborús uszítók, az állandó „feszültség forrásai” a régióban) hozzájárult ahhoz, hogy egyre többen elfogadták az új status quót. Ilyen értelemben nem voltak eredményesek a Csehszlovák Köztársaság képviselőinek (Milan Hodža, különféle szocialista és liberális csoportok) a magyarokkal való konszenzus kialakítására irányuló próbálkozásai. E csoportok diskurzív stratégiája gyakran annak hangsúlyozására épült, hogy a magyar társadalom különféle rétegei („urak” – „jobbágyok”) között feszültségek, ellentétek vannak. A fenti próbálkozások ellenére azonban a Csehszlovák Köztársaságban továbbra is tartotta magát az a séma, amely szerint mind a „többségi”, mind a „kisebbségi” társadalom részt vett a közösen megélt múltban – e múlt a kollektív emlékezetben azonban egymástól eltérően jelent meg.

Miroslav Michela

278

Műhely

Mindkét oldal arra törekedett, hogy megvédje saját helyzetének (nem) legitim voltát.22 A kölcsönös „meg nem értés” megnyilvánult a Csehszlovák Köztársaság és Magyarország közötti rossz szomszédi viszonyban is. A propaganda szintjein, a status quóra vonatkozó két ellentétes koncepció (a status quo megőrzésének, illetve megváltoztatásának szükségessége) versengésének összefüggéseiben a szlovákok kizárólagos pozíciót foglaltak el a „csehszlovák” és a „magyar” nézőpont konfrontációjában. Mindig, amikor e témák kapcsán kirobbant a vita, a szlovák elit kifejezte lojalitását az új állam iránt. Habsburg Károly restaurációs kísérleteinek idején például a szlovák politikai színtéren széles körű egyetértés uralkodott (kivételt képeztek a kommunisták és a kisebbségi politikai pártok), és újfent nyilvános viták tárgyát képezték „a múlt bűnei”.23 A restaurációs kísérletekre adott szimbolikus válasz volt Pozsonyban a Mária Terézia-szobor ledöntése 1921. október 26–27-én. Ehhez hasonló volt a Rothermere-kampány következménye 1927-ben: a szlovákok széles körben úgy reagáltak, hogy a lakosság nem kíván visszatérni a „magyaroktól függő viszonyba”.24 A szlovák aktivisták és szervezetek az 1930-as években is fontos részét képezték a Magyarországgal szembeni csehszlovák politikai propagandának. A Nagy Háború utáni változások következményeként, az elhatárolódások folyamata mellett, több szimbólum jelentősége megváltozott. Így a Szent István-kultuszé is, amely a 19. század végétől a történelmi Magyarországon úgy épült be a köztudatba, mint az ország nemzetállami hagyományainak alapja. Ezt a kultuszt a kárpát-medencei „magyar szupremácia” gondolatát támogató alapeszközzé formálták, amely egyben a nem magyarok iránti „tolerancia” gondolatát is megszemélyesítette.25 A szlovák nemzeti mozgalom képviselői a korszak diskurzusában rendszeresen felhívták a figyelmet Szent Istvánnak ezen ambivalens pozíciójára. Ismételten kihangsúlyozták a „toleráns uralkodó” képét (a legtöbbet idézett kijelentése: regnum unius linguae imbecile ac debile est – vagyis: az egynyelvű ország gyarló és gyönge), és bírálták a magyarosítást, mint olyan jelenséget, amely ellentmond az első magyar uralkodó történelmi hagyatékának.26 A Csehszlovák Köztársaság létrejötte után többször megpróbálták korlátozni Szent István „magyar szentként” való ünneplését. Az új helyzetben az uralkodó nevével összefüggő jelentések is módosultak. A cseh-szlovák elitek szemében az újonnan megszerzett pozíciók veszélyeztetését jelentette, hogy Szent István „minden magyarnak patrónusa” (tehát azoknak is, akik Magyarország határain kívül találták magukat), „transzcendentális biztosítéka” annak a (chiliasztikus) elvárásnak, hogy a létrejött állapot megváltozzon, és visszaálljon a történelmi Magyarország idealizált „ezeréves integritása”. Mindeközben hangsúlyozandó, hogy a Csehszlovák Köztársaság magas funkcióit elsősorban olyan személyek töltötték be, akik a múltban „pánszláv”-ként megbélyegzett környezetből kerültek ki; abból a környezetből, amelyet a múltban a legérzékenyebben érintett az asszimilációs nyomás. E környezet erős kritikával közelített a korabeli magyar politikához is. A Csehszlovák Köztársaság nemzeti identitásainak konstruálási folyamatában jelentős szerepet kapott a „nagymorva birodalom” előtérbe helyezése. Amellett, hogy az egységes „csehszlovák nemzet” történelmi hagyományának megformálását és megfogalmazását segítette, a „nagymorva kérdés” a korszak közbeszédében érvként is szolgált a szlovákok „történelmi jogait” és „kulturális fölérendeltségét” hangsúlyozó gondolat keretében.27 Ennek alátámasztására szolgáltak az arra való hivatkozások, hogy a szlovákok (esetenként a szlávok) a területet már a magyarok előtt belakták, és a régióban kulturális környezetet hoztak létre. Az egyik legtipikusabb érv a magyar nyelv szláv jövevényszavainak

Miroslav Michela

279

Műhely

hangsúlyozásán alapult. Ezzel összefüggésben a magyarokat olyan „harcias”, ázsiai „műveletlen nomádok”-ként mutatták be, akik a szlovákoktól/szlávoktól tanultak, a 10. században pedig elfoglalták azok országát és uralkodtak rajtuk. Ezt követően a történelmi Magyar Királyság létezését úgy interpretálták, mint azt a hosszú korszakot, amikor az egyazon nemzet „két ágát” elválasztották egymástól; e szétválasztás a két ág „ismételt” egyesülésével ért véget 1918-ban. A „nemzetiségi elnyomás” hangsúlyozása nagy jelentőségű legitimációs érv volt a Csehszlovák Köztársaság létezése mellett. Elterjedtsége ellenére azonban nem tartozott a szlovák–magyar viszony „évezredének” elsődlegesen ismételgetett képei közé. Az első köztársaságban nagy izgalmat keltett a Slovenské pohľady kiadója, Jozef Škultéty és a pozsonyi Komenský Egyetemen működő Václav Chalupecký cseh professzor vitája. A vita a szlovák–magyar együttélésnek a történelmi Magyarországon való kontinuitása körül bontakozott ki, és egyúttal éles reakció volt a terjedőben lévő, erősödő szlovák autonomizmusra (Chalupecký szavaival: „szeparatizmusra”). A cseh professzor megkérdőjelezte a szlovák etnikumnak a történelmi Magyarországon végbement integrációját, és felhívta a figyelmet „az ezeréves elnyomás” tézisének jelentős elterjedtségére, amelynek demitizálását éppen a kontinuitás koncepciójának megcáfolásával kísérelte meg. Erre Škultéty úgy reagált, hogy ez az elmélet a múltban nem volt része a szlovák értelmiségiek érvelési arzenáljának, és elsősorban a sorsfordító időszakokban jelent meg (1848, 1918).28 Érdekes, hogy még az 1918−1919-ből származó hivatalos csehszlovák memorandumok sem részletezték lényegesen az „ezeréves elnyomás” tézisét, és inkább a dualizmus korára irányuló kritikát tartalmaztak; az „elnyomás” érve csak a Nagymorva Birodalom erőszakos végével összefüggésben jelent meg.29 A szlovákok „ezeréves elnyomásának” tézisét elsőként Pavol Jozef Šafárik fejtette ki az 1820-as években, ezt követően pedig Ľudovít Štúr is ezt használta retorikájában. Már maga az 1000-es szám is erős szimbolikus jelentéssel bírt, és – a chiliazmus vagy „az ezer esztendő” szellemében – utalt az aktuális helyzet javításával, megváltoztatásával, illetve az ideális állapot visszahozásával kapcsolatos elvárásokra.30 Valójában milyen mértékben honosodott meg szlovák környezetben a kölcsönös kapcsolatok ezen értelmezése, és milyen mértékben képezte csupán a cseh-szlovák nacionalizmus magyarokkal szembeni érveit? Az „ezeréves elnyomás” tézise elsősorban a korabeli diskurzus azon legitimációs és ideológiai elemét hordozta magában, amely egyúttal összefüggött a cseh-szlovák együttműködés eszméjének hangsúlyozásával. Könnyen érthető és felfogható retorikai fordulat volt, amelynek szimbolikusan meg kellett erősítenie a tézist, mely szerint a nemzetiségek az „idegen államban” szenvedtek. Ám a korszak diskurzusában az „ezeréves elnyomás”-nál jóval gyakrabban emlegették a „hosszú elnyomást” vagy az eredményes „hosszú küzdelmet”, amelyek kronologikusan inkább a dualizmus korszakához kötődtek. A „cseh-szlovák összetartozás” kontinuitásának bizonyításában fontos érv volt az a felfogás, amely a csehek paternalista „civilizációs misszióját” (huszita mozgalom, P. Chelčický, J. A. Komenský) hangsúlyozta.31 Az első csehszlovák köztársaság létrejötte után azonban ez a szlovákiai „civilizációs misszió” (olykor „demokratizáló misszió”nak is nevezték), amelyet a „magyar rezíduumokkal” (az ezzel összefüggésben használt kifejezések: a szlovák „zagyvalék kultúra”, „magyarónok”, „elmagyarosított szlovákok”, „elmaradott Szlovákia”) szemben folytattak, az ún. centralista és autonomista ideológiai

Miroslav Michela

280

Műhely

nézőpontok közötti konfliktus része lett. Az autonomisták követeléseit hazaárulónak bélyegezték, főként azzal az indoklással, hogy aláássák és meggyengítik az állam stabilitását, a széthúzó erők (pl. a magyarok) javára. Annak ellenére tették ezt, hogy a történelmi magyar múltra és a magyar politikára vonatkozó negatív képek alkotásában és terjesztésében a lényeget tekintve mindkét platform aktívan közreműködött.32 Ez a nyomás, amelyet elsősorban a csehszlovák államon belüli pozíciókért folytatott aktuális versengés befolyásolt – és amelyben a „magyarkérdés” már nem játszott elsődleges szerepet – erősítette a szlovák elit azon késztetését, hogy „valakivel” és „valamivel” szemben állandóan elhatárolja magát. Az önálló szlovák állam 1939. március 14-ei kikiáltásának hatására rekonstruálták aztán hivatalosan a „nemzeti elnyomás” tézisét. Ezt azonban már nem csak a „magyar elnyomás”, hanem a csehszlovakizmus is jelképezte. Az első köztársaság fennállásának időszakát (1918−1939) a „cseh elnyomás” korszakaként kanonizálták, a „nemzeti elnyomás” végének kronologikus időpontját pedig az 1938−1939-es évekre tolták el. Az új helyzetben – a szlovák állam kihirdetésével – a szlovákok sorsát beteljesültnek láttatták. Ezt nemcsak természetes „történelmi folyamatként”, hanem „létharcként” is ábrázolták, melynek folyamán, Németország segítségével, sikerült megóvni a „nemzeti társadalmat” az első csehszlovák köztársaság felszámolásához kapcsolódó végveszélytől.33 A szlovákok az új államban szimbolikusan kikerültek a „fiatalabb” és „gyengébb testvér” „alárendelt” pozíciójából, amit számukra magyar és cseh viszonylatban kiosztottak, és csatlakoztak az „Új Európához”, amelyet látszatra a náci völkisch elv garantált. A múltra vonatkozó új nézetek érvényesítésének folyamatában sor került például arra, hogy megerősítették a „szlovák kontextust” a „nagymorva hagyomány” interpretációiban, marginalizálva a cseh „civilizációs missziót”. A történelmi magyar államisághoz fűződő viszonyt illetően jobban kiemelték a szlovákok kulturális és politikai szerepét, valamint azt a szlovák képességet is, hogy hosszú évszázadokon át fenn tudtak maradni; ezáltal hangsúlyt kapott a szlovákok egzisztenciális „kontinuitása” és „kulturális fölérendeltsége”. „Abba az új államba, amely majdnem egy teljes évezredig nemzetünk hazájává vált, a szlovákok mindent bevittek, amit a saját önálló államiságuk idejéből örököltek. Elsősorban keresztény kultúrájukkal múltak fölül minden más olyan nemzetet, amely a keletkező történelmi Magyarország területét lakta.”34 A történelemtankönyvekben megerősítették a pozitív érvelést Szent István személyével és művével kapcsolatosan. Ezzel együtt, a szlovák társadalomban megmaradt a magyarok alapvetően negatív bemutatása, ami főként a régióbeli „magyar hegemónia” miatti félelemmel függött össze. Mindez teljes terjedelmében megnyilvánult a Szlovákia és Magyarország közötti állandóan feszült viszonyban, vagy például a magyarellenes propagandában és incidensekben, amelyeket az utóbbiak szereplői a dél-szlovákiai aktuális politikai helyzettel hoztak összefüggésbe és „a magyarosítás visszatérése”-ként fogalmaztak meg.35 A szövetséges státus ellenére, az „Új Európa” építésének keretei között sem került sor a szlovák–magyar viszony rendezésére. Éppen ellenkezőleg. Az első bécsi döntés, majd a második világháború éveiben a kölcsönös meg nem értés csak további elidegenedést, illetve a kétoldalú viszony negatív képeinek további megerősítését hozta. Mindez végül a megújuló Csehszlovákia második világháború utáni kisebbségi politikájának retorziós intézkedéseibe torkollt. Szlovákból fordította: Hamberger Judit

Miroslav Michela

281

Műhely

Jegyzetek Erről lásd Schöpflin, George: The functions of myth and a taxonomy of myths. In Myths & Nationhood. Eds. Hosking, Geoffrey – Schöpflin, George. London, 1997, Hurst & Company. 2 A nacionalizmus elméletének problémaköréhez lásd Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Ed. Kántor Zoltán. Budapest, 2004, Rejtjel Kiadó. 3 A problémakörhöz részletesebben lásd Findor, Andrej: Historické reprezentácie: Teória a príklad nacionalizácie „kultúrnej nadradenosti”. [Történelmi reprezentációk: a „kulturális fölérendeltség” nacionalizálásának elmélete és példája.] Filozofia 63, 2008, 407−416. o. 4 Durkheim, Émile: Elementární formy náboženského života. [A vallásos élet elementáris formái.] Praha, 2002, Oikoymenh, 456−458. o. 5 Ehhez lásd Michela, Miroslav: Emlékezet, politika, Trianon. A legújabb kori szlovák−magyar kapcsolatok „új kezdetének” kontextualizálása. Regio, 2007. 4. sz. 81−92. o. 6 Zahorán, Csaba: Sen o národnom štáte. Národnostná politika v období dualizmu. [A magyar állameszme bűvöletében. Nemzetiségi politika a dualizmus korában.] In Rozštiepená minulosť. Kapitoly z histórie Slovákov a Maďarov. [Meghasadt múlt. Fejezetek a szlovákok és a magyarok történelméből.] Ed. Kollai István. Budapest, 2008, Terra Recognita Alapítvány, 98−113. o. 7 Ehhez lásd Vörös, László: Premeny obrazu Slovákov v maďarskej hornouhorskej regionálnej tlači v období rokov 1914−1918. [A szlovákokról alkotott kép változásai a felső-magyarországi magyar regionális sajtóban 1914 és 1918 között.] Historický časopis, 2006. 3. sz. 419−450. o.; Demmel, József: „Slovenskí rodáci” a „štvaví panslávi”. Pohľad maďarskej politicko-intelektuálnej elity na Slovákov v období dualizmu [„Tót atyafiak” és „véresszájú pánszlávok”. A magyar politikaiértelmiségi elit szlovákképe a dualizmus korában.] In Rozštiepená minulosť… 87−97. o.; Halász, Iván: Tzv. lojální Slováci v dualistickom Uhorsku („dobrí Slováci“, „úradní Tóti” uhorskí vlastenci, maďaróni a tí druhí...). [Az ún. lojális szlovákok a dualista történelmi Magyarországon („jó szlovákok”, „hivatalos tótok”, magyar hazafiak, magyarónok és mások…).] In Regionálna a národná identita v maďarskej a slovenskej histórii 18–20. storočia. [A regionális és nemzeti identitás a magyar és a szlovák történelemben a 18−20. században.] Eds. Štefan Šutaj – László Szarka. Prešov, 2007, Univerzum, 91−103. o. 8 A szlovákkérdés megoldásának különféle elképzeléseiről lásd Krajčovič, Milan: Medzinárodnopolitické koncepcie riešenia slovenskej otázky 1914−1922. [A szlovákkérdés megoldásának nemzetközi politikai koncepciói.] Historické štúdie 39, 1998, 5–61. o.; Hronský, Marián: Boj o Slovensko a Trianon 1918−1920. [Harc Szlovákiáért és Trianon 1918−1920.] Bratislava, 1998, Národné literárne centrum, 17−29. o. 9 Dokumenty Československej Zahraničnej Politiky. Vznik Československa 1918. [A Csehszlovák külpolitika dokumentumai. Csehszlovákia megalakulása 1918-ban. A továbbiakban: DČZP-1918.] Praha, 1994, Ústav mezinárodních vztahů, 26. dok. 10 Hronský: i. m. 28. o. 11 Részletesebben lásd DČZP-1918; Romsics, Ignác: A trianoni békeszerződés. Budapest, Osiris, 2003, 35−78. o. 12 Országgyűlési Napló, XLI, 826, országos ülés 1918. október 19-én; Juriga, Ferdinand: Blahozvesť kriesenia slovenského národa a slovenskej krajiny. 2. Diel. [A szlovák nemzet és a szlovák terület feltámadásának jó híre. 2. rész.] Trnava, 1937, Urbánek a spol., 46. o. 13 Smith, D. Anthony: The „Golden Age” and National Revival. In Myths & Nationhood… 14 DČZP-1918, 181−183. sz. dok. 15 Slovenská národná knižnica. Archív literatúry a umenia, sign. 94 J 27. [Szlovák Nemzeti Könyvtár, Irodalmi és Művészeti Archívum, 94 J 27. sz.] 16 DČZP-Československo na pařížské mírové konferenci 1918−1920, diel prvý (1918–1920 A). [DČZP-Csehszlovákia a párizsi békekonferencián 1918−1920. 1. rész, 1918−1920 A.] Praha, 2001, Ústav mezinárodních vztahů, 18. dok.; Archiv Ministerstva Zahraničních Věcí České republiky, f. PZ Budapešť 1919, dok. 81. [A Cseh Köztársaság Külügyminisztériumának Levéltára, f. PZ 1

Miroslav Michela

282

Műhely

Budapest, 1919, 81. dok.] Ebben a vonatkozásban kivételt képeznek Milan Hodža 1918. november 28. és 30. közötti budapesti tárgyalásai az ideiglenes demarkációs vonalról, ezeket azonban a csehszlovák fél gyorsan dezavuálta. 17 Például: DČZP-1918. 71. dok., 103., 115., 155. o. 18 Ehhez részletesen lásd Schönwald Pál: Az Országos Propaganda Bizottság tevékenysége és kiadványai az 1918-as polgári forradalom alatt. Magyar Könyvszemle, 1969. 1. sz. 20−27. o.; Kovács-Bertrand, Anikó: Der ungarische Revisionismus nach dem Ersten Weltkrieg. München, 1997, R. Oldenburg Verlag; Pallós Lajos: Területvédő propaganda Magyarországon 1918–1920. Disszertáció. Budapest, 1995, ELTE BTK. (Különösen gazdag képi dokumentációval.) Lásd még Šrobár, Vavro: Oslobodené Slovensko. Pamäti z rokov 1918−1920. [A felszabadított Szlovákia. Emlékiratok 1918−1920.] Bratislava, 2004, AEP, 32−33. o. 19 Lásd Lipták, Ľubomír: Rošády na piedestáloch. Pomníky a politické zmeny pomníkov. [Rosálás a piedesztálokon. Emlékművek és az emlékművek politikai változásai.] OS, 1998. 11−12. sz. 20 Ez az érv megjelent a békekonferencián is, a Csehszlovák Köztársaság memorandumaiban. Die tschechoslowakischen Denkschriften für die Friedenskonferenz von Paris 1919/1920. Ed. H. Rashoffer. Berlin, 1936; Lásd még Šrobár: i. m. 107–108. o. 21 Ehhez lásd Bakke, Elisabeth: The Making of Czechoslovakism in the First Czechoslovak Republic. In Loyalitäten in der Tschechoslowakischen Republik 1918–1938. Politische, nationale und kulturelle Zugehörigkeiten. Hrsg. Schulze Wessel. Martin, München, 2004, R. Oldenbourg Verlag, 23–44. o. 22 Lásd Bačová, Viera: Etnická identita a historické zmeny. [Etnikai identitás és történelmi változások.] Košice, 1996, VEDA – Spoločenskovedný ústav SAV, 49. o. 23 A. Hlinka többek között így nyilatkozott: „Habsburg Károly viselkedése nyomán kiújul lelkünkben, a szlovák nemzet lelkében minden rajta elkövetett sérelem és igazságtalanság.” Ezt követően M. Hodža véleménye a következő volt: „Egyszerűen arról van szó, hogy vajon néhány ezer magyar nemesi család és egy hajótörést szenvedett uralkodócsalád maradhat-e továbbra is uszító és felbujtó öt új állam területén?” Lásd Haľko, Jozef – Michela, Miroslav: Carlo d’Asburgo e la Slovacchia. In Andreas Gottsmann (Hg.): Karl I. (IV.), der Erste Weltkrieg und das Ende der Donaumonarchie. Wien, 2007, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 153–158. o. 24 Michela, Miroslav: A Rothermere-akció visszhangja Csehszlovákiában, 1927−1928-ban. Századok, 2005. 6 sz. 1497−1514. o. 25 A kultusz fejlődéséhez részletesebben lásd Gyáni Gábor: Kommemoratív emlékezet és történelmi igazolás. In Relatív történelem. Budapest, 2007, Typotex, 89−110. o.; Árpád von Klimó: A nemzet Szent Jobbja. Replika 37, 1999. szeptember, 45−56. o. 26 Lásd pl. a Slovenský denník 1910. aug. 20-i számának 1. oldalát. Ezzel szemben, a kormányhoz hű Slovenské noviny ebben a kérdésben is tartotta magát a hivatalos vonalhoz, amit fenntartott a történelmi Magyarország megszűnése után is, amikor a budapesti politika szlovákokkal szembeni eszközévé vált. 27 Findor, Andrej: Historické reprezentácie: Teória a príklad nacionalizácie „kultúrnej nadradenosti“. [Történelmi reprezentációk: A „kulturális fölérendeltség” nacionalizálásának elmélete és gyakorlata.] Filozofia 63, 2008. 5. sz. 407−416. o. 28 Lásd Prúdy 40, 1924. 6. sz. 337–342. o.; Slovenské pohľady 41, 1925. 1. sz. 56–62. o. 29 DZPČ-1918; Die tschechoslowakischen Denkschriften für die Friedenskonferenz von Paris 1919/1920. Ed. H. Rashoffer. Berlin, 1936, 158–184. o. 30 Ehhez lásd még Findor, Andrej: Tisícročná poroba? [Ezeréves elnyomás?] In Mýty naše slovenské. [A mi szlovák mítoszaink.] Ed. Krekovič E. – Mannová, E. – Krekovičová, E. Bratislava, 2005, AEP, 72–74. o. 31 Ehhez lásd még Schöpflin: i. m. 31–32. o. 32 A František Jehlička által vezetett szlovák emigránsok, akik hosszú távon bírálták az első Csehszlovák Köztársaság viszonyait, a „szlovák nemzet” fejlődése szempontjából tarthatatlannak

Miroslav Michela

283

Műhely

vélve azokat, és akiknek a propagandája erős történelmi magyar nosztalgiával bírt, a részleges sikerek ellenére – amelyek a társadalom radikalizálódásában tükröződtek – nem tudták beépíteni a magyarpárti (prouhorský) koncepciót a két háború közötti Szlovákia politikai gondolkodásába. 33 Például: Hrušovský, František: Slovenské dejiny. Martin, 1940, Matica slovenská, 432. o. 34 Uo. 64. o. 35 Janek István: Diplomáciai csatározások a magyar−szlovák kapcsolatokban 1940−41 között. In Kutatási Füzetek 12. Pécs, 2005. 165–179. o.

Limes

284

Meghasadt Múlt. Szerk.: Kollai István. Bp., 2008, Terra Recognita Alapítvány

Műhely

Limes

285

Műhely

Romsics Gergely

Egy hely az osztrákoknak a német nap alatt. A Schönerer-kultusz funkciói a Harmadik Birodalomban

A német nemzet és népiség kutatásához, a németországi identitáspolitikák történetéhez a nyolcvanas évek óta egyre növekvő számú tudományos munka igyekszik hozzájárulni. Ezek jó részének kiindulópontja az a tézis, mely szerint a két világháború között a nép egyéniségének középpontba helyezése alapvetően megváltoztatta a történettudomány és a történetpolitika kérdésfeltevéseit. A nagy német iskola, a historizmus felfogásával szemben, többé nem az államok politikai akaratának kutatása határozta meg az érdeklődést, hanem a népek önmegvalósítása, a végső célért, a népi államban szilárd formákat nyerő népi közösségért (Volksgemeinschaft) folytatott küzdelem a Másikkal, azaz a történelem erőivel és az ezeket megjelenítő más népekkel. Ezzel párhuzamosan, szintén egyre inkább elfogadottá válik az a tétel, amely szerint a nemzetiszocialista propaganda és ideológia nem alkotott koherens egészet, hanem számos különböző forrásból táplálkozott, melyek közül a népiségtörténet és a völkisch („népi”) publicisztika nagyobbrészt náci társutassá vált művelőinek megkülönböztetett tér jutott. Tanulmányunkban ezekből az általános megfigyelésekből kiindulva arra teszünk kísérletet, hogy a nemzetiszocialista propaganda osztrákoknak szánt egyik fő „terméktípusát”, a Schönerer-biográfiát1 és -pamfletet ideológiatörténeti elemzésnek vessük alá, bemutatva a náci identitáspolitikai projektum egyik jelentős összetevőjének, a pángermán eszmekörnek néhány vonatkozását és a múlt instrumentalizálásának ezt a tanulságos epizódját. Az alábbiakban ezért először a német múltszemlélet völkisch fordulatára koncentrálunk, röviden bemutatva e fordulatnak az osztrákság képére gyakorolt hatását. Ezt követően, a tanulmány második felében, e kontextus alapján vállalkozunk a Schönerer-mítosz diskurzusanalízis segítségével végrehajtott értelmezésére. Ausztriától az Ostmarkig: a völkisch diskurzus Ausztria-képének kanonizálódása A német történetírás és politikai beszéd Ausztria-képei 1918 előtt nem voltak összhangban. A historizmus, az osztrák különállamiság jelenségét kiemelve, úgy a Habsburgok államáról, mint a kisnémet teleológia jegyében fogant porosz-birodalmi államfejlődésről kialakított kanonikus narratívákat, ám a kettő csupán érintkezett: korántsem lehet arról beszélni, hogy a két minta, sokszorosan összefonódva, részét képezte volna a másik

Romsics Gergely

286

Műhely

értelmezési horizontjának. A német államfejlődés megragadása azon az áron vált „kerek”, jól formált történetté, hogy Ausztria, és így az osztrákok, kikerültek az értelmezési mezőből. 1918 után azonban a „kisnémet” hangok gyors ütemben szorultak vissza – az Anschluss társadalmi elfogadottságának hirtelen megugrását a weimari társadalomban mindenekelőtt az segítette, hogy ezzel a háborús vereség következtében elszenvedett területi veszteségek kiegyenlítődtek volna. A nagynémet történetszemlélet eleve kompatibilis volt az újkonzervativizmus völkisch áramlatával, az Anschluss követelése pedig rátapintott a német politikai gondolkodás egyik neuralgikus pontjára. Ebben a helyzetben az 1914 előtt elterjedt előítéletek a Monarchia gyengeségéről és a soknemzetiségű állam „németellenességéről” újra mozgósíthatóvá váltak. A birodalmi németség számára a második német állam bukása a soknemzetiségű modell néppusztító hatását és életképtelenségét bizonyította, amelynek kudarca a népi államokból szerveződő új Közép-Európa diskurzusát és vízióját legitimálta, alátámasztva, hogy a térség megszervezésére irányuló természetellenes dinasztikus-soknemzetiségű kísérlet egyfelől szükségszerűen bukott el, másfelől ellentétes volt a németség érdekeivel. Ez a meggyőződés már a weimari korszakban „meghódította” az értelmiség jelentős részét. „A történésztársadalomban messzemenő konszenzus alakult ki az Anschluss kívánatosságát illetően”, és ezzel párhuzamosan „az 1871-es államalapítás szükségszerűségének elismerése mellett az ezzel járó fájdalmas veszteség is hangsúlyt kapott”. 1918 után számos újság lapjain jelentek meg az Anschlusst követelő írások, sőt, úgy Ausztriában, mint Németországban több folyóirat indult kifejezetten a nagynémet egység népszerűsítésére, melyek tudatosan szerepeltették mindkét állam elkötelezett történészeit és földrajztudósait, publicistáit.2 Mindezek a tényezők pedig természetesen 1933 után sem vesztették el relevanciájukat – legfeljebb tovább radikalizálódott az őket akkomodáló politikai-történeti diskurzus. Az Ausztria területén született történész, Wilhelm Schüssler 1937-es összefoglalása paradigmatikusnak tekinthető ebből a szempontból. Nézete szerint Ausztria saját életképességének hiánya miatt omlott össze, amelyet az állam kérdésének megoldatlansága, az államiság lényegével ellentétes társadalmi karaktere idézett elő. A katasztrófa azonban a nagyobb léptékű birodalmi kérdés megoldását tette lehetővé, hiszen felszámolta a német dualizmus történelmi végtermékét, és megnyitotta az utat a nagynémet egység felé.3 Ebben a megközelítésben a völkisch Ausztria-diskurzus mesternarratívájának megkonstruálásához a német–osztrák viszony meghatározásának kísérletei kézenfekvő kiindulópontként szolgáltak. A késő ókori germánság egységének mítosza, amely a korban szintén megkérdőjelezhetetlen dogmaként jelent meg a szövegek poétikai horizontján, a viszony alapját eleve meghatározta. E felfogás szerint az osztrák „törzs… a német nép fájának ága” volt, amely „déli és keleti előretolt pozíciója folytán… a történelem és a sors erejének eredményeképpen nyerte el jellegét”.4 Abban nem volt véleménykülönbség a diskurzuson belül, hogy Ausztria a különállamiság útjára lépett néprész (vereigenstaatlichtes Deutschtum), azaz minden tekintetben és megváltozhatatlanul német, bár sajátos jegyekkel is rendelkezik. A fogalom puszta létezése pedig nemcsak a német nyelv szóképzési gazdagságáról tanúskodik, hanem arról is, hogy mennyire komoly kihívást jelentett a német történelemértelmezések számára a népi egység és az állami szétválasztódás paradoxona, amelyet a diskurzus a negatív konnotációkkal bíró Vereigenstaatlichung fogalmával oldott fel. Utóbbi ugyanis

Romsics Gergely

287

Műhely

ab ovo értékítéletként, mint partikularizmust, visszautasította ezt a fejlődési utat, és a népi egységállam mítoszához ragaszkodva, a történeti változást az identitásvesztés tragikus epizódjaként állította be, melynek feloldása, azaz a Stauf kori egység helyreállítása (az Anschluss) az osztrák történetet értelmező románcszerű cselekményesítési sémának a közeli jövőbe helyezett végpontján helyezkedett el.5 A völkisch diskurzus tehát nem a különbségek felszámolását célozta, hanem azok szintjét igyekezett a népfogalom kategóriája alá sorolni, és elfogadta – ahogy más „törzsek” esetében – a történelem során kialakult sajátos csoportjelleg létezését. Tagadta ugyanakkor, hogy ez a jelleg felülírhatná a népi közösség egységének erejét, és éppen ezért vehemensen elutasította az osztrákság kulturális-historizáló koncepcióját, amely – a „barokk ember” fogalmával operálva – igyekezett a népi gyökerek elismerése mellett emancipálni a heteronómiát. Az österreichischer Barockmensch mitologémájának elutasítása és az osztrákság-fogalomnak a német történelem alá történő rendelése éppen ezért párosult a történelmi funkció aprólékosan kidolgozott koncepciójával. Eszerint a „délkeleti németség magába és feladatába vetett hite…, hogy határ legyen és a határt védje…, egy évezreden át elkísérték az osztrák államot”.6 A „határnémetség” fogalma az osztrákság völkisch interpretációját létrehozó diskurzus sarkalatos elemét képezte. Penck a modern antropológiát megelőlegező meglátással hajtotta végre már 1934-ben a határokon élő csoportok emancipációját a népi nyelvjáték keretei között. Ennek során a magterületek tiszta kultúrájának idealizált képével a vegyes kultúrájú határvidékek lakosságának teljesítményét állította előtérbe, és a néphez tartozás minőségét befolyásoló tényezővé emelte a népi jelleg megőrzéséért, valamint a szállásterületek védelméért folytatott kettős harcot. Amint arra felhívta a figyelmet, „a határokon nevezték emberek magukat először németeknek, és a régi Német-római Birodalom határain belül is a német és nem német lakosságú területek határain élték meg a kettő közötti ellentétet”. 7 Ennek az élménynek a harmincas években a diskurzust meghódító, ám már azelőtt is jelentős „népiségharc” fogalma vált a legtömörebb kifejezésévé. Ausztria pedig ebben a felfogásban a Volkstumskampf örökös színtereként jelent meg, ahol – a népiségharc kettős jellegének megfelelően – egyszerre kellett a határokon belül a szállásterületekért küzdeni, és magukat a határokat védelmezni.8 Ebben az értelmezési mezőben világosan körvonalazódott az is, hogy miként lehetséges megragadni a történelmi bűnöket, mulasztásokat. A népiségharc, azaz a néptalaj védelme és kiterjesztése, a határtalaj és lakossága néptörzshöz való hűségének megőrzése egyben értékelési sémát is kínált. Mivel a „határnép” törzshöz való tartozása biológiai és társadalmi ténynek minősült, egyben pedig a népi önmegvalósítás és autochtonitás feltételévé is vált, a politikai bűn nem más volt, mint ennek a ténynek a tagadása, és ezáltal az örökké fenyegetett, a határokat védő és tágító Grenzvolk gyengítése. A történelemben tehát a közelmúlt – a kiszorulás, a teljes különállamiság – minősült kivételnek, és éppen ezért hiú ábrándnak az ehhez való visszatérés is. Sőt, mint a történelem alapvető összefüggéseivel szembenálló ábránd, egyben „felelőtlen játéknak” is tűnt, hiszen azt igyekezett volna feléleszteni, ami „Ausztria egykor volt, ám ami soha többé nem lehet újra”.9 Ez a megközelítés nemcsak a Habsburgok, de általában véve minden osztrák politikai erő értékelését meghatározta. Rejtett normativitása abban állt, hogy „természetesként” tüntetett fel minden kísérletet a Habsburgok államának a birodalomba történő integrációjára, míg minden elszakadási vagy éppen kívülmaradási kísérletet eleve árulásként határozott meg. A normáknak ez a horizontja tette lehetővé Schönerer kultuszát is,

Romsics Gergely

288

Műhely

amelynek kapcsán a korábbi (1914 előtti) birodalmi német elit határozott fenntartásai gyorsan semmivé lettek. 1918 után Schönerer kevésbé volt már a szövetségest gyengítő, belső zavart keltő káros erő, hanem inkább az osztrákság népi egység és népi politika utáni természetes vágyának hangot adó politikus.10 A helyzet némileg árnyaltabb elemzését teszi lehetővé, ha a meglehetősen absztrakt gondolatmenetek tanulmányozását kiegészítjük egyes konkrét „harc”- és „kultúra”narratívumok bemutatásával. A kérdés kapcsán több toposz felvonultatása is termékenynek bizonyul, és megmutatja, hogy milyen, korábban már létező és széles körben elterjedt, állandó szövegkörnyezetek alkották a Schönerer-kultusz hátterét. Az egyik jelentős szókapcsolat, amely számos jelentésréteget sűrített magába, a „német Bécs” volt. Bécs a szövegekben megjelenhetett, mint a német erő bástyája, amely a Kelet felé forduló energiák egyik központja és forrása volt évszázadokon át.11 Bécs, mint határváros szerepelhetett olvasztótégelyként is, amely képesnek bizonyult a vegyes lakosságú környezet és az odaáramló nem német lakosság elnémetesítésére, a Grenzkampf e társadalmi aspektusában is védelmezve a német területeket.12 Ellentéte volt ugyanakkor e „német Bécs”toposznak az „elosztrákosodott” Habsburg-főváros sztereotípiája, amely a határvidéket állandóan fenyegető veszélyek hatásait helyezte előtérbe. Bécs megjelenhetett a német népjelleggel szöges ellentétben levő „osztrák irónia” otthonaként, a „frivol” színházak, a zsidó és az udvari kultúra egyaránt „közép-európai” elváltozásának szimbólumaként is.13 A Habsburgok bécsi nyomai egyébként is a nagynémet egységgel és a népi közösség érdek- és sorsfelfogásával ellentétes „dinasztikus politika” nyomainak minősültek, sőt, alkalmanként még a német népi államot fenyegető Habsburg-restauráció veszélyének mementójaként is tematizálódtak.14 Ez az ellen-Bécs az új Hofburg épületének neobarokk pompájában jutott kifejeződésre, amelynek „idegensége” jelezte, hogy az államalkotó népesség „elnyomott néppé” vált, „államának egyre kevésbé volt gazdája, míg a dinasztia vérében és szellemében egyre távolabb került” népétől.15 A „népidegenné” váló Bécs toposzának csak szélsőséges variációját, és nem önálló típusát képviselték a „zsidó” Bécs elleni kirohanások.16 Szempontunkból mindenekelőtt azt fontos regisztrálni, hogy Bécs értelmezésének kettőssége, akárcsak az ezeken belüli eltérések, nem jeleznek valódi diskurzív különbségeket. Bécset a fenyegetést és veszélyt jelentő határ kontextusában interpretálják, és a mindenkori szövegkörnyezetnek megfelelően alkalmazzák rá a határ-diskurzus lexikonjából kiemelt pozitív vagy negatív képzettársításokat – ezek logikája azonban azonos tőről fakadt. Bécs kettős emblematikus funckiója a diskurzusban nem volt egyedülálló. A barokk fogalma maga is kettősséget rejtett: megjelenhetett a német szellem – a minden esetben „kerndeutsch”-ként („velejéig német”-ként) beállított gótikát követő – újabb nagy teljesítményeként, akárcsak az olasz befolyás káros hatásaként, a katolikus-latin kultúrkör általi penetráció bizonyítékaként. A kifelé ható, a Keletet civilizáló barokk – a német Közép-Európa megteremtésének eszköze – ebben a kontextusban pozitívan tematizálódik. Jelentősége, hogy „Közép-Európát először tette valóban német hazává”, azaz megjelenésében egységesen német kultúrtájjá, „a délkeleti kolonizációs teret a német kultúra tartományává változtatva”.17 Még általánosabb megközelítésben a barokk a „definícióknak ellenálló, középkori” civilizáció, a „német kultúra legősibb formáját őrző Ausztria”, sőt, a „néphez való közelség” adekvát kifejeződéseként is megjelenhetett.18 A BrockhausenKlausberger-féle népiségkutatási lexikon, amelyet bízvást tekinthetünk a weimari

Romsics Gergely

289

Műhely

Volkstumsforschung kanonikus darabjának, a „népjelleg” címszó alatt szerepeltette azt a kitételt is, amely szerint Ausztriában a barokk idején „egy kevert népkarakter alakult ki, amely az északi szigorúságot és borongást, nyersséget a déli temperamentummal, a szláv lágysággal és a túlhabzó magyar életkedvvel elegyítette”.19 Ebben a megközelítésben kulcsmotívumként az határozható meg, hogy a „keveredés” során megmarad-e a népi fölény. Amennyiben egy-egy szerző ezt elfogadta, úgy a barokkot pozitívan értékelte, mint a „déli lélek és a északi szigorúság összeolvadását”, mely éppen „a nagynémet létegész” (Wesenseinheit) jellemzője.20 A birodalmi német tudományosság és politikai gondolkodás szempontjából a barokk fogalma ugyanis csak akkor vált problematikussá, amikor azt osztrák szerzők a kulturálisan-politikailag definiált nemzetgenezis diskurzusába integrálva, az osztrák különállamiság és a Habsburg-örökség védelmében alkalmazták. Ez a völkisch spektrum egésze számára ismét csak elfogadhatatlan volt, és nem véletlen, hogy Willy Andreas 1927-ben éppúgy kikelt ellene, mint 1938-ban. Nézete szerint az osztrákokat a „barokk ember típusába beleszorító tévhit” a német egység ellen megkísérelt ideológiai merénylet, amelynek győzelme a nagynémet gondolat végét jelentené.21 A barokk másik lehetséges tematizációja annak déli, latin jellegének kiemeléséből építkezett. Ez a felfogás logikus módon a barokkot, vagy legalábbis annak olasz (korai) ágát elutasította, és a német térben megjelenő idegen behatolásként írta le. Ilyen történeti folyamatnak minősült az ellenreformáció is, melynek kontextusában a barokk éppen ezért nem az észak–dél nagynémet–osztrák szintéziséből sarjadó kultúrteljesítménynek, hanem fenyegetésnek minősült.22 A Grenzkampf jelentéstartományai által értelmezett Bécs-kép és a barokk fogalmával szemben az osztrák vidék és a paraszt alakja a feltétlenül pozitív asszociációkat előhívó fogalmakra példa. Míg előbbiek esetében a küzdelem, expanzió és betörés dinamikája bizonyult döntőnek, utóbbiak jelentését elsősorban az állandóság, a népi jelleg megőrzésének mítosza adta. A fentebb idézett szerzők többsége elismerte, hogy az osztrák kultúra a német és más etnikumok eredményeinek valamilyen formában történő ötvözéséből keletkezett, és számosan adtak hangot olyan véleménynek, mely szerint Ausztria – német népisége ellenére – autonóm kultúrával rendelkező területté vált az évszázadok során. Ennek ellenére mind az osztrák táj, mind a földműves alakja egyértelműen a német népi jelleg és szállásterület tiszta megjelenési formájaként tematizálódott, feszültséget teremtve az egyes interpretációkon belül.23 Ez a mitologikus paraszti táj sok esetben magára vette azokat a feladatokat, amelyek ellátásának elhanyagolása a Habsburgok „legfőbb bűnét” képezte. Így a tiroliak váltak a német szállásterület legfontosabb védelmezőivé, akik ráadásul nemcsak regionálisan, de univerzálisan is felnőttek ehhez a feladathoz, mindenekelőtt 1809-ben, amikor fellázadtak a francia csapatok ellen, továbbá az első világháborúban, amikor minden fronton kitűntek harci szellemükkel.24 Az Alpenland így megkreált mítosza tulajdonképpen az önazonosság metaforájaként működött: olyan területként tematizálódott, amelynek története az önés a népvédelem hősies aktusainak sorozata. Ennek utolsó fejezetét képezték az osztrák nagynémet mozgalom által a nemzethez való visszatérés szimbolikus beavatási rítusává stilizált határvédő harcok 1919-ben; ez egyfelől a népüket cserbenhagyó Habsburgok (és a szociáldemokraták) gyávaságát emelte ki, másfelől pedig a vereség utáni „első győztes harci tettként” újból megerősítette azt a toposzt, amely szerint a határvidék népessége az, amely a leghősiesebben és legelszántabban képes saját népiségéért küzdeni.25

Romsics Gergely

290

Műhely

A völkisch Ausztria-diskurzusban a fenti ellentétpárok mentén az osztrák történelem értékelésének világos fogalomrendszere alakult ki. A barokk, a város és a dinasztikus politika hívószavai tömören összefoglalták a Grenzvolk megmaradására és német feladatára leselkedő veszélyeket. A fentebb elemzett toposzokból könnyen kiolvasható, hogy Georg von Schönerer alakja miért felelt meg messzemenően a nemzetiszocialista identitáspolitika céljainak. Személyében ugyanis egyesítette a parasztkultuszt (erős, pirospozsgás, életerős alakjában), a zsidó és kozmopolita Béccsel, a barokk katolicizmussal való szembeszállást, az össznémet érdek mindenek elé való helyezését. Ennek különösen akkor nőtt meg a jelentősége, amikor – nagynémet keretek között – aktuálissá, sőt égetően szükségessé vált az osztrák társadalom minél nagyobb hányadának meggyőzése (vagy meggyőződésük megerősítése) arról, hogy osztráknak lenni egyet jelent a német népi sors felvállalásával, amely a délkeleti „néptörzs” számára egyszerre kötelesség és dicsőség is. A Schönerer-kultusz 1938 több szempontból meghatározó dátum az osztrák történelemben. Tartós hatása talán leginkább annak volt, hogy az Anschlusst követő években és az Anschlussra adott reakcióként zajlott le – jórészt emigráns politikusok és értelmiségiek köreiben – az új osztrák nemzettudat alapvetése. Hosszabb távon természetesen nem járt hasonló hatással, ám a harmincas évek végének időszakát sokkal inkább meghatározta az a közvetlen hazai átrendeződés, amelynek során a korábbi osztrák nagynémet diskurzus „gleichschaltolása” lezajlott. A nagynémet értelmiség egy része elhallgatott, részben elvesztette pozícióit, másik – a szakirodalom szerint nagyobbik – része ugyanakkor a nemzetiszocializmus laza szövetségeséből elkötelezett társutassá vált, és részt vett abban a propagandakísérletben, melynek során a nemzetiszocialista nagynémet állam igyekezett vonzó helyet kijelölni az újonnan annektált nemzetrész számára.26 Ezt a korszakot éppen ezért a német (náci) szóhasználat doktriner megjelenése, sajátos új műfajok előtérbe kerülése, és ezzel párhuzamosan a korábbi völkisch szemlélet Habsburg-ellenességének részleges tompítása jellemezte. Az ekkor születő propagandamunkák egyértelműen az ideológiai agresszió imperialista eszközei voltak, amelyek egy olyan világot konstruáltak, amelyben az osztrákság a periféria részeként természetes módon kerül (vissza) a domináns centrum védelme alá. Ám a nemzetiszocialista propaganda meghatározó iránya és célkitűzése nem a közvetlen, a korábbi identitás feladásán alapuló ideológiai kolonizáció volt, hanem a náci állam integratív erőként való beállítása. Ennek egyik fontos áramát a Habsburgok örökségének pozitívabb átértékelése képezte. Bár egyes uralkodók, mindenekelőtt IV. Károly, továbbra is csak a legnegatívabb színekben jelentek meg a szövegekben, más császárok és koruk gyakran pozitív felhangokat kaptak. Ezért is meglepő, hogy a másik fontos áramlatban, Georg von Schönerer kultuszában a lehető legszigorúbb ítéletet mondták ki a szerzők a Habsburg-állam felett. Úgy tűnik, a nemzetiszocialista propaganda is őrizte azt az ambivalenciát, amelyet már általános ideológiai háttere kapcsán megfigyelhettünk. Egyszerre volt képes alkalmazni az osztrákság múltját a német történelembe „befogadó” össznémet stratégiát, míg egy ellentétes – pángermán – narratív mintában ezt a birodalmat a német identitásvesztés

Romsics Gergely

291

Műhely

helyeként és részben okaként határozta meg. Az alábbiakban elemzett Schönerer-kultusz e második áramlat legmarkánsabb részét képezte. Georg von Schönerer kultusza tehát az általános Habsburg-emlékezettől elkülönülve létezett, és saját, diszkrét vonatkoztatási rendszerbe helyezte az osztrák történelem 1867 és 1918 közötti korszakát. A Schönerer-kultusz ezért is egyértelműen egy különálló emlékezet-vállalkozásként értékelhető, amelynek megléte nem az osztrák viszonyokból vagy ezek jellemző völkisch értelmezéséből kiindulva, hanem azzal magyarázható, hogy a nemzetiszocializmus különösen nagy hangsúlyt fektetett saját „előharcosainak” meghatározására és elfogadtatására a társadalommal. Schönerer tehát sajátosan „náci felfedezés” volt: bár alakja beilleszthető a völkisch kánonba, 1933 előtt – nehezen értelmezhető pogánysága, komolytalansága, poroszimádata miatt – mégis inkább hallgatás övezte. Ez gyökeresen megváltozott 1938 után: az osztrákság új, német és nemzetiszocialista „törzsi” identitásának projektuma szinte igényelte egy előkép megkonstruálását, mintegy felmutatva az autentikus népi-antiszemita hagyomány szervességét az osztrákság múltjában. Georg von Schönerer alakja elsősorban a nemzetiszocializmus közvetlen és Ausztriában is „őshonos” hagyományát szimbolizálta – s éppen ezért, meggyőződésünk szerint, kultusza nem közvetlenül a bizonyos mértékig érdemeiben szintén elismert Habsburg-dinasztia ellen, hanem a Habsburg-államot működtető, a nemzetiszocializmus és általában a völkisch gondolattal összeegyeztethetetlen eszmék és elvek ellen irányult. A völkisch Ausztria-történetírást jellemző felütés ebben az új, radikálisabb, náci olvasatban sem változott meg. A szerzők hangsúlyozták, hogy 1866 nemcsak a német politikai közösségből való száműzetést, de egyben az ausztriai németek egyre hátrányosabb kezelésének kezdetét is jelentette. „A Habsburgok” ettől kezdve „a német üggyel szemben egyre érdektelenebbeknek mutatkoztak” – írta a Srbik-emlékkönyv egyik szerzője. Ez azért különösen érdekes szövegrész, mert jól mutatja, hogy az ehhez hasonló negatív kontextusban miként jelent meg minden szövegben a dinasztia neve, míg az egyetlen „érintett” uralkodóé, Ferenc Józsefé, sosem szerepelt.27 A minden baj forrásaként azonosított szláv előretörés azonban ennek ellenére 1866/67-től datálódott. Két vaskos kötet is szinte kizárólag ebből a perspektívából tárgyalta a korszakot, olvasatukkal bizonyítva, hogy ekkor eljött az idő „németnek, egyoldalúan és csak németnek lenni” – azaz elhagyni a soknemzetiségű birodalom örökségét.28 Az „osztrák állameszme és a német nemzeti mozgalom közötti eleve adott ellentét” terében kibomló népiségharcban tehát a csehek képviselték az örök „keleti veszélyt”, amely a német népiséget fenyegette, míg a Habsburg-állam azt a hibás politikai koncepciót, mely ennek 1866 után széles utat nyitott.29 Eszerint a csehek egész története – amint ezt hatalmas, itt nem tárgyalt irodalom fejtette ki a harmincas években – a német kultúrteljesítmények appropriálásának sorozata, az újkor története pedig a „második német államban” nem más, mint a csehek 1848-tól, és főleg 1871-től egyre intenzívebben folytatott agressziója. Az agresszió kifelé is hatott – Moszkva és Párizs kegyeinek keresésének formájában, befelé pedig, a Sokol-mozgalom révén, tudatos kolonizációba csapott át.30 A cseh fenyegetés mellett az 1866 utáni korszakban még két jelenség képviselt komoly kihívást a népiséggel szemben: a klerikalizmus és a zsidóság. Előbbi „a német vereségek és szenvedések leggyakoribb okozójaként” azért bizonyult különösen pusztítónak, mert

Romsics Gergely

292

Műhely

egybeesett az egyház szlavizálódásával.31 Az osztrák állam téveszméje ezt a folyamatot először lehetővé tette, majd súlyosbította: a közös történelem által teremtett közösségként fogta fel magát, ám – „a vér közössége a közös történelemnél hatékonyabb és mélyebb valóság” lévén – valójában az eredetileg német intézményeket megcélzó szláv penetrációt könnyítette meg. Ugyanez a „téveszme” tette lehetővé a harmadik kockázat, a zsidó befolyás megnövekedése által képviselt fenyegetés állandósulását és súlyosbodását a korszakban.32 A fenti három fenyegetés közül a korszak történetét egyértelműen az első, a cseh-szláv expanzió története strukturálta. A szerzők egybehangzóan három korszakot különítettek el, három meghatározó miniszterelnök személyével és politikájával definiálva ezeket. A Habsburgok „árulása” a Hohenwart-adminisztráció idején vált nyilvánvalóvá, amely „Ausztriát darabokra kívánta törni, hogy a romokat a szlávok elé vethesse játékszerül”. Ez egyfelől életre hívta, illetve megerősítette a nagynémet diákmozgalmakat, ám bukása sem hozott jelentős változást a Habsburg hatalmi logikában, hiszen a Hohenwart-féle cseh kiegyezési kísérlet kudarca után kinevezett Auersperg miniszterelnök is csak a dinasztikus állameszmét védelmezve kísérelt meg rövid ideig újra a német pártokra támaszkodni.33 A történet következő szakaszát Taaffe gróf kormányának korszaka képezte. Ez egyszerre szimbolizálta a szláv expanzió ügynökei és a Habsburg-állam folytatódó kooperációját, és egyben a németség elleni közvetlen támadások kezdetét – ennyiben fokozva az előző korszak során nyilvánvalóvá vált fenyegetést. A támadások számára Taaffe kétségtelenül jó célpontot kínált: mondása, mely szerint „Önök mindig német Ausztriáról beszélnek, én csak egy Habsburg Ausztriát ismerek”, a nemzetiszocialista olvasatban bűnös vallomásként tételeződött. Taaffe maga változtatta ugyanakkor „háborús területté” Csehországot, ahol a „cseh söpredék rajtaüthetett a német diákságon”. A császár bizalmi embere eszerint nemcsak „egyre inkább elszlávosította az államot”, de egyben kikezdte a nagynémet eszme hagyományos fellegvárát, a felsőoktatást is.34 Mivel a diákság, különösen a szövetségekbe tömörült hallgatók csoportjai (Burschenschaften) a nemzetiszocializmus számos mítoszában megtalálható „élharcos”-motívum hordozójává váltak a diskurzusban, az egyetemi reform különösen súlyos bűnként, s a német nemzeti gondolat elleni addigi legközvetlenebb és legpusztítóbb konkrét támadásként jelent meg. A prágai egyetem kettéosztása cseh és német karokra (1882) eszerint egyszerre volt a diákok elárulása és „az állam ellenségeinek kiszolgálása”. Taaffe – ebben az olvasatban – pontosan tudta, hogy legfőbb ellenségei a népi tudatukat művelő hallgatók és oktatók, ezért aztán a kormány szándékosan lépett fel ellenük. Más szavakkal: nem véletlenül vált az egyetem a szláv nemzetiségek megbékítésének áldozatává, hanem azért, mert egyben ezzel gyengült meg a leginkább a német nemzeti mozgalom is.35 Az elbeszélések tetőpontját ugyanakkor nem Taaffe reformja, hanem a Badeni-kormány újabb engedményei alkották, amelyek „messze meghaladták” még az 1882-es „provokációt” is. A Badeni-féle nyelvrendeletek nyomán a csehek immár nyíltan támadták a német oktatást, és ennek a harcnak a bemutatása a szövegekben megteremtette azt a kontextust, amelyben a rendeletek a nép és a dinasztia között végbement végső szakítás, valamint a német kultúrmisszió elárulásának szimbólumává váltak.36 A Badeni-korszak tárgyalásakor a szövegben egyértelműen uralkodóvá váltak az erőszak- és háborús metaforák. Így a rendeletek a németséget ért „korbácsütésként” jelenhettek meg az állam részéről, egyben pedig „a németek és csehek között dúló harc tetőpontjaként”.37 A korszak sze-

Romsics Gergely

293

Műhely

repelt a valódi, leplezetlen, „az igazi háborúság” kezdeteként is, amely egyfelől ugyan egyértelműen a csehek és a németek között zajlott, ám amelyet a Habsburgok elfordulása, a „németséget ért újabb fenyegetés” forrása tett lehetővé, sőt, izzított fel.38 Az első világháború előtti évtizedeknek a fenti, hármas tagolásban kialakított narrációja (az utolsó két évtized a Badeni-kormány által létrehozott állapotok stabilizálódásának elégikus és kevéssé részletező elbeszéléseként jelent meg, bár korántsem minden itt vizsgált szövegben), mintegy a harc történetének „kódája”-ként, pontosan igazodott a korszak heroikus olvasatához, amely az előbbiekben összefoglalt tragikus olvasattal párhuzamos módon, sőt, tulajdonképpen dialógusszerűen konstruálódott meg. A dualizmus korának a népiségharc mitologikus helyeként való beállítása ugyanis szinte „megágyazott” a Schönererre vonatkoztatott hőstörténet számára. A három fő diskurzusszervező elem: a zsidók, a klerikalizmus és a szláv veszély toposzai szinte leképezték az alldeutsch-program főbb pontjait, mint ahogy a kronologikus szerkezet is kompatibilis volt, hiszen maga Schönerer éppen a Badeni-kormány ellen intézte legfulminánsabb támadásait. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a Schönerer-irodalom egésze megfelelt ennek a mintának. A variációk önmagukban is jelentéssel bírnak: megfigyelhető, hogy a korpusz korai darabjaiban utóbb elképzelhetetlen kijelentések szerepelnek, mivel idővel a Schönerer-kép egyre szilárdabbá és kerekebbé vált, azaz egyre hatékonyabb propaganda-eszközzé érett, illetve egyre pontosabban igazodott a nemzetiszocializmus identitáspolitikai programjához. A korai munkákkal vetve össze az 1938 utániakat, jól meghatározhatóak az értelmezésben végbement változások. 1935-ben egy dogmatikusan nemzetiszocialista szerző például – Schönerert minden tekintetben előfutárként mutatva be – megállapította, hogy tevékenysége során szinte mindig elvi hibák, tévedések következtében bukott el. Schönerer szemére hányta, hogy nem volt elég népközeli és szocialista, nem volt elég jó „Führer”, nem ismerte a tömegek vezetésének minden csínját-bínját, túlságosan ragaszkodott a parlamentarizmus öncélú intézményeihez, propagandája nélkülözte a világos dogmatikai alapvetést és alkalmi jellegű maradt, valamint nem ismerte fel a szervezettség mindenek felett álló követelményét a politikai küzdelemben. Ha össze akarjuk foglalni a kritikát, azt mondhatnánk, hogy Schönerer helyes irányba tapogatózó, ám a liberális örökséggel még küszködő hobbipolitikusként jelent meg.39 A későbbiekhez képest eltérést jelentett az is, hogy egy hasonlóan elkötelezett nemzetiszocialista szerző munkájában Karl Lueger, a keresztényszociális mozgalom vezetője és Bécs polgármestere, Schönerer egykori fegyvertársa, az 1879-es linzi nyilatkozat aláírója, utóbb pedig legfőbb – mert a politikai mezőben hozzá közel álló – politikai ellenfele szintén pozitív színben tűnhetett fel. Lueger azért érdemelhette ki az elismerést, mert „egész életében a németek hatalmáért és elsőségéért” (Vorherrschaft) küzdött, „korán felismerte a dualizmus veszélyeit”, „felfigyelt a magyarországi németségre, akiknek előharcosává vált”, és egész életében „össznémet [gesamtdeutsch] módon gondolkodott”. Ebben a korai propagandairatban Lueger anitszemitizmusa teljes tizenöt oldalon került bemutatásra, annak kiemelése nélkül, hogy – Schönererrel ellentétben – ő vallási alapon definiálta, és szükség esetén fel is függesztette antiszemitizmusát. Csupán túlságosan parlamentáris érzelmei miatt fogalmazódik meg vele kapcsolatban kritika – ebben a kérdésben „nem látott elég messzire”.40 Ha az 1938 utáni irodalmat vesszük szemügyre, sokkal kompaktabb kép bontakozik ki. Ebben Schönerer „hibái” elvesznek, és Lueger már az ő „fekete-sárga” ellenlábasaként

Romsics Gergely

294

Műhely

jelenik meg, akinek legfőbb funkciója az, hogy „puha” antiszemitizmusával elcsalja a tömegeket a magányos hőstől. Lueger, mint ármánykodó politikai manipulátor, ebben az olvasatban azért hozza létre mozgalmát, hogy a németség elégedetlenségét meglovagolja, és még inkább a Monarchiához kösse egykori létrehozóit – az őket ért megpróbáltatások ellenére. A luegeri „gátlástalan izgató politika” legfőbb eredménye, egyben bűne az volt, hogy Schönerer szinte kiszorult Bécsből – csak az „élet-halál harcot vívó” cseh és morva területeken tudta megvetni a lábát.41 Ez az alapvető szüzsé több verzióban is előfordul: így elhangzik, hogy Schönerer börtönbüntetését Lueger vetélytársa híveinek elcsábítására használta fel, illetve a pángermán mozgalomból kiváltak „megtévedéseként” is előkerül.42 Az így átalakult diskurzusban már valóban Schönerer az egyetlen és magányos hős. Éppen az 1936-ban még Luegert mentő-dicsérő szerző, Erich Schnee szögezi le: „a felszabadító háborúk korától a világháborúig Schönerer volt az a politikus, aki a nacionalizmust és az antiszemitizmust a legmélyebben megértette. Az ő nacionalizmusa a mi korunk nacionalizmusa is”.43 Az előképkeresés e nagyszabású propagandakísérletében egy olyan nemzetiszocialista alakja rajzolódott ki, aki alkalmas hordozójává vált a nemzetiszocializmus erőszakelvűségének, vezérelvének is. Harcai, a „zsidó újságírókkal” való fizikai összeütközése „a harc mindannyiunk által átélt éveivel” került párhuzamba (Kampfjahre).44 E kifejezés és párhuzam jelentőségét nehéz túlbecsülni, figyelembe véve, hogy a nemzetiszocializmus ikonográfiai szempontból az emlékezetnek pontosan ezt a terét határozta meg a legtisztább, legértékesebb eszmei forrásvidékeként, amelyet az 1923-as puccs „vérzászlaja” (Blutfahne), a Horst-Wessel-Lied és számos propagandamunka szakralizált a diktatúra idején. Schönerer metaforikus befogadása ebbe a panteonba jelezte, hogy személye kritikán felül áll. Ennek megfelelően 1938-tól kezdve a mítoszképzés klasszikus eszközei domináltak: Schönerer megjelenhetett a németség magányos védelmezőjeként, a politikai erőszak szerepének felismerőjeként, a népi elv államok felettiségének korai megfogalmazójaként – tehát általában véve a nemzetiszocialista politikát már-már zavarba ejtően pontosan leképező mitikus alakként.45 Ezek a toposzok ágyazódtak be a fentebb elemzett népi szenvedéstörténetbe. A „nép” érdekeit a korrupt parlamenttel szemben védelmező Schönerer 1877-ben egyedüliként „állt a Házzal szemben”, azaz elveszett a parlamentarizmushoz való ragaszkodás vádja is.46 Ugyanebben a szerepben tűnik fel másutt Taaffe miniszterelnöksége idején is: „a szlávok és a német klerikálisok ún. vasgyűrűjébe” szorult németeket „Ausztria szlavizálásának” kezdetekor a magányos Schönerer veszi védelmébe, aki számára ezek a fordulat évei. Ekkor válik – a megelőző fél évtized útkeresése végén – elkötelezett népi politikussá.47 Egyedül száll szembe a „zsidó sajtóval” az „elnémított [mundtot gemacht] nép” érdekében, mígnem a Badeni-korszak egyben az ő hőskorszakává is válik: „látnoki tekintete előtt ekkor vált legtisztábban láthatóvá a Habsburg-állam fennmaradásának lehetetlensége”. Ezzel Schönerer visszavonhatatlanul „a németek Badeni és nyelvrendeletei ellen folytatott harcának vezérévé” vált, aki „a népegészet hallatlan módon tudta felébreszteni, és át- illetve fellelkesíteni [Durchglühung und Begeisterung]”.48 A német nép megpróbáltatásainak fokozódásával párhuzamosan érett tehát – a nemzetiszocialista mítoszképzés irodalma szerint – valódi „vezérré” Schönerer is. Ennek az érési folyamatnak része antiszemitizmusának erősödése is, bár – ellentétben a Habsburg-kormányzathoz való viszonyával – ebben a kérdésben inkább az a fajta cselekményesítés vált uralkodóvá, amely nem annyira fejlődéstörténetként, mint inkább

Romsics Gergely

295

Műhely

állandó tulajdonságaként szerepeltette zsidóellenességét.49 „Rothschild és Juda elleni harca” örök küzdelemként tételeződött, amely gyakran népiségének végső és megcáfolhatatlan bizonyítékává lépett elő. A fordulópont ebben a kérdésben 1873-ra tevődik, tehát egészen koránra, amikor Schönerer a pénzügyi válság viharában „a zsidó arcélét felismeri” a bűnösök között, hogy képviselőként aztán harcot hirdessen ellenük. Börtönbüntetése – amely ismét a náci mitotoposzok egyike, és Schönerert tovább közelíti a nemzetiszocialista előharcos ideáljához – szintén a zsidó sajtóval szembeni fellépés következménye, amelyet annak ellenére szenved el, hogy ő menti meg „Rothschildtól”, azaz a zsidó vasútpanamától az államot. Büntetése egyszerre virtuális vértanúság és bizonyítéka az állam „öngyilkos kurzusának” (Selbstmordkurs).50 Schönerer antiszemitizmusa olyannyira központi elemmé válik a náci mítoszképzésben, hogy egy-egy akciója részletes tárgyalást kap, ami kivételes eljárás az inkább esszéisztikus szövegekben. Ez az amúgy az ausztriai nagynémet és a birodalmi völkisch diskurzusból egyaránt hiányzó érzékenység, a zsidókérdésnek a birodalom központi problémájaként történő bemutatása, jól jelzi a nemzetiszocialista propaganda eltérő hangsúlyait. Ennek révén válik Schönerer valóban előfutárrá, azaz olyan mitikus alakká, akinek „üzenetét” a jelennek sem kell korrigálni, és aki egy személyben bizonyítja: az osztrákságnak helye van a nemzetiszocialista Nagynémet Birodalomban, amelynek eszmei megalapozásához – Schönerer révén – maga is hozzájárult. Ahogy egy ünnepi beszédben is elhangzott: Schönererre emlékezve az utókor „nem csak egy jelentős délkeleti-német politikust és népvezért tisztel, hanem e meghatározó pillanatban a nemzetiszocializmus nagynémet gondolata és a Führer ügye előtt is tiszteleg”.51 Összegzés A Schönerer-mítosz genezisének és topológiájának áttekintése megmutatja, hogy a Habsburgok emlékezetének bizonyos mértékű integrálása mellett a nemzetiszocialista propaganda egy ellentétes irányú identitáspolitikai kísérletet is megvalósított. Ennek során a Habsburgok soknemzetiségű államát minden aspektusában tagadó, periferikus politikus-botrányhősből formált hősies pángermán népvezért, akinek a mítosz idejében végbemenő feltámasztása, azaz örök érvényű tanulságok hordozójaként való bemutatása, személyének kvázi-szakralizálása éppen a Habsburg-múlt integrációja ellen hatott. A kísérlet egésze tehát ideológiai ellentmondást hordozott, amely azonban politikai szempontból hatékony lehetett, mivel két mintát is kínált a nagynémet népi államba való beolvadásra: egyfelől az osztrák népiségteljesítmények elismerésével és az osztrák panteon alakjainak részleges kímélésével, másfelől pedig a harcos nemzetiszocialista, az osztrák identitását tudatosan kiirtó politikus alakjának megidézésével. A kettő feloldatlan, párhuzamos létezése is jelezte: a nemzetiszocializmus – szemben a völkisch tudományosság pedantériájával – egyszerre tudott radikális és pragmatikus lenni. Koherens történeti látásmóddal nem rendelkezett, alapjait azonban felismerhetően a völkisch premisszák adták: szigorúan ezek mentén ment végbe a Habsburgok részleges rehabilitálása, és ezek alapján válhatott mitikus előkép Schönererből. Ugyanilyen funkcionális módon alakult ki az ellenség képe: IV. Károly és Karl Lueger azért töltötték be a gonosz szerepét, mert hivatkozási ponttá váltak az osztrák különállamiság – elsősorban keresztényszociális és legitimista – védelmezői számára,

Romsics Gergely

296

Műhely

akik személyüket a nemzetiszocializmussal ellentétes jelentéstartalmakkal ruházták fel. Velük szemben a propaganda konfrontatívan lépett fel. Előbbi esetében tulajdonképpen a háborús vereség sokkját bűnbakkereséssel is feloldani törekvő Volksgeschichte az utolsó császárt a Habsburgok árulásainak emblematikus alakjává megtevő mesternarratíváját radikalizálta. Luegert pedig – eleinte értékelt antiszemitizmusát kitörölve az elbeszélésből, és egyre inkább a hivatásrendi állam szellemi atyját pillantva meg benne – a nagynémet érzések parazitájaként mutatta be, ahogy a Hazafias Front hangsúlyozott németségét is éppígy értékelte úgy a harc éveiben (1933–1938), mint az Anschluss után. Maradt tehát Schönerer, mint az igazi ausztriaiság megtestesítője, azaz az osztrák (néha: „osztrákbajuvár”) törzsiség sárkány- vagy törpeölő régi hőseivel s az időtlen paraszti ideállal egyszerre hasonlóságot mutató, ugyanakkor akcionizmusával a náci politikai modernitást is megelőlegező hős, az osztrákság legjobbjaiban szükségszerűen és kiirthatatlanul benne rejlő népi és faji alkat erejét bizonyítva. Jegyzetek Georg Ritter von Schönerer (1842–1921) – antiszemita, pángermán nézeteket hangoztató szélsőséges osztrák politikus. 2 Schönwälder, Karen: Historiker und Politik: Geschichtswissenschaft im Nationalsozialismus. Frankfurt, 1992, Campus, 127. o. (A következő fontosabb folyóiratok említhetők, kiadóikkal: Der Anschluss, Österreichisch-Deutscher Volksbund, Bécs; Die Einheit, Österreichisch-Deutsche Arbeitsgemeinschaft, Bécs; Österreich-Deutscher, Österreichisch-Deutscher Volksbund, Berlin; A konzervatív forradalomnak a TAT mellett a legjelentősebb lapja, a Volk und Reich, 1925 és 1930 között hét füzetet szentelt a kérdésnek. Elvert, Jürgen: Mitteleuropa: Deutsche Pläne zur europäischen Neuordnung (1918−1945). Stuttgart, 1999, Steiner, 115−116. o.) 3 Schüssler, Wilhelm: Das österreichische Problem und die Entstehung des Weltkrieges. In uő: Deutsche Einheit und gesamtdeutsche Geschichtsbetrachtung. Stuttgart, 1937, Cotta, 87–148. o, különösen 91. o. 4 Beninger, Eduard: Germanischer Grenzkampf in der Ostmark. Wien, 1939, Frick, 124. o.; Brieger, Konrad Kurt: Das alte und das neue Österreich. München, 1935, Hilfsbund der DeutschÖsterreicher, 1. o.; Andreas, Willy: Österreich und der Anschluss. Berlin, 1927, Deutsche Verlaggesellschaft. für Politik und Geschichte, 17. o. 5 Albert, Wilhelm: Grenzlanddeutschtum: Ein Hilfsbuch. für Unterrichtsanstalten aller Art. Nürnberg, 1934, Korn, 27–32. o. 6 Andreas: i. m. 18. o.; Schumacher, Rupert von: Die Ostmark und der Donauraum. In Haushofer, Karl – Roeseler, Hans (szerk.): Das Werden des deutschen Volkes: Von der Vielfalt der Stämme zur Einheit der Nation. Berlin, 1941,3 Propyläen, 439–483. o., különösen 474. o. 7 Penck, Albrecht: Nationale Erdkunde. Berlin, 1934, Buccholz & Weisswange, 8. o. 8 Schumacher: Die Ostmark und der Donauraum… 455. o. 9 Andreas: i. m. 18–19. o. 10 Schumacher: Die Ostmark und der Donauraum… 439–483. o., különösen 477. o. 11 Uő: Prinz Eugen, der Reiches Bannertrager an Donau und Rhein. Berlin, 1935, Runge, 18. o. 12 Treitschke, Curt: Deutsch-Österreich: Das Land, seine Geschichte und seine Wirtschaft. Berlin, 1938, Bernard & Graefe, 23. o.; Dammert, Rudolf: Deutschlands Nachbarn im Südosten: Völker und Mächte im Donauraum. Lipcse, 1938, Vogtländer, 26–27. o. 13 Schumacher: Die Ostmark und der Donauraum… 468. o. 14 Boehm, Max Hildebert: Deutschösterreichs Wanderschaft und Heimkehr. Essen, 1939, Essener Verlagsanstalt, 53. o. 1

Romsics Gergely

297

Műhely

Trampler, Kurt: Deutschösterreich 1918/19: Ein Kampf um Selbstbestimmung. Berlin, 1935, Heymann, 52. o. 16 Brieger: i. m. 2. o. 17 Schüssler, Wilhelm: Vom Reich und der Reichsidee in der deutschen Geschichte. Lipcse, Berlin, 1942, Teubner, 30. o. 18 Brecht, Walter: Deutsche Art und Kunst in der Österreichischen Dichtung. In Gallinger, August (szerk.): Deutsch-Österreich: Kulturprobleme. München, 1930, Hübner, 1–17. o., különösen 15. o. 19 Brockhausen, Karl – Klausberger, Maria L.: Deutsch-Österreich: Kultur, Politik, Wirtschaft. Halberstadt, 1927, Meyer, 280–281. o. 20 Brieger: i. m. 8. o. 21 Andreas: i. m. 17. o. 22 Köstler, Josef: Der Ausdruck deutschen Schicksals im Antlitz Salzburgs. Versuch einer kulturgeschichtlichen Zusammenschau. In Staat und Volkstum: Neue Studien zur bairischen und deutschen Geschichte und Volkskunde. Karl Alexander von Müller als Festgabe. Diessen b. München, 1933, Huber, 152–166. o., különösen 155–157. o. 23 Boehm: i. m. 23–52. o. 24 Stolz, Otto: Tirols Geschichte als deutsches Grenzland. Volk und Reich, 2. évf. (1926) 220–228. o. 25 Brieger: i. m. 5–6. o.; Nitschke, Richard: Österreich, ein Land des deutschen Reiches. Breslau, 1938, Handel, 7–9. o. 26 Schönwälder: i. m. 128. o. 27 Lochner, Rudolf: Georg von Schönerer, ein Erzieher zu Großdeutschland. Bonn, 1942, Bonner Universitäts-Buchdruckerei, 4. o. 28 Elmayer von Westerbrugg, Rudolf: Georg Ritter von Schönerer, der Vater des politischen Antisemitismus: Von einem, der ihn selbst erlebt hat. München, 1936, Eher, 35. o. A két kötet: Molisch, Paul: Briefe zur deutschen Politik in Österreich von 1848–1918. Bécs, Lipcse, 1934, Braumüller, különösen 50–51. o., 258. o, 347–350. o. és 391–394. o.; Jung, Rudolf: Böhmen und das Reich: Die deutsch-tschechische Frage. Berlin, 1938, Junger & Dünhaupt. 29 Molisch, Paul: Politische Geschichte der deutschen Hochschulen in Österreich von 1848 bis 1918. Bécs, Lipcse, 1939, Braumüller, 67–70. o. [Második, jelentősen kibővített és átdolgozott kiadása az 1922-ben (München, Drei Masken) megjelent eredetinek.] 30 Jung: i. m. 18–24. o., 34–35. és 62. o. 31 Mayer-Loewenschwerdt, Erwin: Schönerer, der Vorkämpfer: Eine politische Biographie. Bécs, Lipcse, 1938, Braumüller, 145. o.; Schnee, Heinrich: Georg Ritter von Schönerer: Ein Kämpfer für Alldeutschland. Reichenberg, 1940, Kraus, 61–63. o. 32 Mayer-Loewenschwerdt: i. m. 18–19. o. és 32. o. 33 Uo. 19–22. o. és Molisch: Politische Geschichte… 84–85. o. 34 Mayer-Loewenschwerdt: i. m. 49–50. o. 35 Schnee: Georg Ritter von Schönerer… 13. o.; Molisch: Politische Geschichte… 65. o. 36 Molisch: Politische Geschichte… 179. o. és 189–190. o.; Schopper, Hanns: Georg Ritter von Schönerer, ein Vorläufer des Nationalsozialismus. St. Pölten, [1940], St. Pöltner Zeitungs–VerlagGesellschaft, 12. o. 37 Schnee: Georg Ritter von Schönerer… 50–51. o. 38 Schopper: i. m. 21. o. és 50–51.o.; Jung: i. m. 40–41. o.; Neuschäfer, Fritz Albrecht: Georg Ritter von Schönerer. Hamburg, 1935, [k. n.], 27–28. o. 39 Neuschäfer: i. m. 39–44. o, 56–58. o. és 70. o. 40 Schnee, Heinrich: Bürgermeister Karl Lueger: Leben und Wirken eines großen Deutschen. Paderborn, 1936, Schöningh, 24–29. o. és 47–48. o. 41 Mayer-Loewenschwerdt: i. m. 146–147. o. és 151. o. 42 Bauer, Wilhelm: Georg Ritter von Schönerer: Eine Vorlesung. Klagenfurt, 1941, Kraft durch Freude, 16. o.; Schnee: Georg Ritter von Schönerer… 44–45. o. 43 Schnee: Georg Ritter von Schönerer… 74–75. o. 15

Romsics Gergely

298

Műhely

Schopper: i. m. 3. o. és 6. o. Uo. 3. o.; Elmayer von Westerbrugg: i. m. 7–9. o. és Schnee: Georg Ritter von Schönerer… 12. o. 46 Mayer-Loewenschwerdt: i. m. 37–38. o. 47 Schnee: Georg Ritter von Schönerer… 10. o. 48 Schopper: i. m. 8. o.; Bauer: i. m. 17–18. o.; Elmayer von Westerbrugg: i. m. 66. o. 49 Neuschäfer (i. m. 24. o.) még fokozatosan kialakulóként mutatja be, utóbb a szövegek már általános attribútumaként kezelik. Mayer-Loewenschwerdt: i. m. 105–107. o.; Schopper: i. m. 7. o. 50 Schnee: Georg Ritter von Schönerer… 18–19. o.; Mayer-Loewenschwerdt: i. m. 33. o. és 105–107. o. 51 Lochner: i. m. 1. o. 44 45

Limes

299

Nézőpont

Fedinec Csilla

Magyarország az ukrán külpolitikában

1989 végén, Máltán, Gorbacsov kijelentette: a „Brezsnyev-doktrína halott”, ami azt jelezte, hogy a Szovjetunió nem fog katonai erővel beavatkozni a kelet-európai országokban és a szovjet tagköztársaságokban végbemenő változásokba. 1989-ben megkezdődődött a szovjet csapatok kivonása a Varsói Szerződés tagállamaiból. Kezdetét vette a kelet-európai rendszerváltás. A szovjet katonákat kivonták a háborús gócpontokból is: Afganisztánból, Etiópiából, Mozambikból, Nicaraguából. A jaltai-potsdami nemzetközi viszonyrendszer értelmét vesztette, miután nem csak a szocialista tábor, de maga a Szovjetunió is felbomlott. Gyakorlatilag ettől az időszaktól kezdve beszélhetünk ukrán–magyar kapcsolatokról. A szovjet időszakban az ukrán köztársaság nem volt önálló szubjektuma a külpolitikának, noha a függetlenedés utáni időszakban az ukrán történelemnek ezt a vonatkozását is igyekeztek önálló fejezetként megjeleníteni – folytatva e tekintetben a szovjet hagyományt.1 Az 1968-as prágai tavasz és az 1975-ös Helsinki Záróokmány aláírása volt az a két nemzetközi esemény, amely Ukrajnán belül az ellenzéki mozgalmak megerősödését hozta. 1990-ben megsemmisítették a szovjet alkotmány 6. és 7. cikkelyeit, melyek az egypártrendszert rögzítették. Az 1989–1990-es időszak rendszerváltó pártja az „Ukrajna Népi Mozgalma” (közkeletű nevén RUH) volt, melyet már 1988 novemberében elkezdett szervezni az Ukrajnai Írószövetség. Az 1990 márciusában megtartott választásokon a RUH több mint száz parlamenti helyet tudott megszerezni. Az utolsó ukrajnai szovjet parlamentnek tehát már nem csak kommunisták voltak a tagjai, de külön frakciók még nem alakultak. A RUH legfőbb érdeme, hogy a szovjet típusú ukrán parlament elfogadta az új választási törvényt, annak a társadalmi nyomásnak köszönhetően, ami a Mozgalom növekvő politikai erejéből következett. A választási törvény többszöri módosítása ellenére sem sikerült stabil politikai szerkezetet kialakítani. Az államfő, a parlament és a kormány hármasának a hatalmi egyensúlyért folytatott harca a stabilitást veszélyeztető, folyamatos bizonytalanságot eredményezett. Az ukrán parlamentet frakciók (egy adott párt képviselői), csoportok (különböző pártok szövetségre lépett képviselői) és a függetlenek alkották.2 Nyugati értelemben vett parlamenti többség először 2000-ben jött létre az ukrán parlamentben Leonyid Kucsma akkori államfő nyomására, ám csak rövid időre, mert a lehallgatási botrányba keveredett elnök vesztett pozícióiból.3 (Az első ukrán államfő, Leonyid Kravcsuk korábban a szocialista Ukrajna első embere volt.) Kucsmát 1994-ben választották meg először; 1999-es újraválasztása előtt legfőbb riválisa, Vjacseszlav Csornovil rejtélyes autóbalesetben meghalt. A 2004-es elnökválasztást közfelháborodásra – „narancsos forradalom” – megismételték, akkor került hatalomra a jelenleg is regnáló Viktor Juscsenko. A parlament változó hatalmi szimpátiái ellenére,

Limes

300

Nézőpont

minden ciklust ki tudott tölteni a 2006-os választásokig, 2007-ben azonban előrehozott választásokra került sor. A jelenlegi miniszterelnök, Julia Timosenko a 16. miniszterelnöke a független Ukrajnának, azaz 1991 óta ugyanennyi alkalommal történt kormányváltás is, más-más intézményi struktúrával, programokkal.4 Ennek figyelembevételével kell értelmeznünk a külpolitikát is. Az ukrán–magyar kapcsolatok új szakasza nem az ukrán állam függetlenedésével (1991) vette kezdetét, hanem az 1989. évvel indult, a gorbacsovi reformidőszak kiteljesedésének évétől. Az országon belül ekkor megalakulhatott a magyar érdekvédelmi szervezet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a két ország között pedig megnyíltak a határok. A barátság almáskertje A Szovjetunió időszakában a magánszemélyeknek rendkívül nehéz volt a határon átnyúló kapcsolattartás. A határ menti területeken csak személyi igazolvány felmutatásával lehetett jegyet venni az egyes települések között közlekedő autóbuszokra, vonatokra, s csak olyan személyeknek, akiknek az igazolványában a céltelepülés szerepelt állandó lakhelyként. Külföldre magáncélból kétévente, csak közeli rokonhoz engedélyezték az utazást. Akinek nem volt külföldön rokona, az sportolóként, művészeti együttes tagjaként, vagy diplomata útlevélre jogosult személyként juthatott el külföldre, illetve szervezett turistaúton vehetett részt. A szovjet–magyar határon egyedi jelenség volt az asztélyi–beregsurányi Szovjet–Magyar Barátság Almáskert. A kapcsolattörténet sajátos esete ez, mivel a szovjet időszakban a határt Magyarország felé csak a csapi–záhonyi átkelőnél lehetett átlépni, mindenütt szigorúan őrzött szögesdrót állt. Az almáskertnél azonban minden évben egyszer megnyitották a határt, és pártvezetőkkel karöltve, az egyszerű tsz-tagok és kolhozisták szüretelték a gyümölcsöt.5 1989. március 1-jével a szovjet–magyar határon megnyíltak az első olyan határátkelők, amelyek a kishatárforgalmat biztosították. Azóta is folyamatosak a tárgyalások a határátlépés kérdéseiről. Magyarországnak a schengeni övezethez történő csatlakozását megelőzően, diplomáciai lépések megtételére volt szüksége e határátlépési mód további fenntartása érdekében. A kishatárforgalomnak a kárpátaljai magyarság szempontjából ugyanis megkülönböztetett jelentősége van, hiszen 90%-uk a határ menti zónában él. (Hozzá kell azonban tennünk, hogy a kishatárforgalom valóban csak egy szűk határzónában való közlekedést tesz lehetővé, amely nincs tekintettel egyik oldalon, így Magyarországon sem, a rokonok-barátok lakóhelyére.)6 A magyar kormány részben saját sikerének tartja, hogy 2007 januárjától az uniós tagállamok, tisztán közösségi jogi keretek között, kishatárforgalmi megállapodásokat köthetnek.7 2003. november 1-jétől az ukrán állampolgárok ingyenes, hosszú lejáratú vízummal jöhettek Magyarországra, a magyar állampolgárok viszont vízum nélkül utazhattak be az országba. Ez az aszimmetrikus működés a „lengyel modellt” követte – és később Magyarország eszerint alakította vízumpolitikáját Szerbia és Montenegró irányába is. 2008-tól azonban a schengeni szabályok érvényesek, némi könnyítésekkel.8 Ukrajna vízummentességének (az EU szempontjából) több akadálya van: rendezetlen határviszonyok Oroszországgal (az Azovi-tenger, a Kercsi öböl); illegális fegyverkereskedelem az ukrán–orosz határon; az a tény, hogy Belorusszia a mai napig nem ratifikálta az 1997-ben Ukrajnával megkötött határegyezményt, továbbá, hogy Ukrajna ázsiai, főleg afganisztáni, indiai, pakisztáni, Srí-Lanka-i,

Limes

301

Nézőpont

bangladesi, kínai, üzbegisztáni és tádzsikisztáni illegális migránsok tranzitországa. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy Ukrajnából az illegális munkavállalók hatalmas tömegei áramlanak az Európai Unió országaiba. (Becslések szerint számuk öt és hétmillió közé tehető.)9 Magyarország: a Nyugat Az Ukrajna függetlenedését követő első években az ukrán fél egyértelműen pozitívan értékelte Magyarországot, elsősorban három fontos dolog miatt: Magyarország az elsők között ismerte el Ukrajnát és létesített diplomáciai kapcsolatokat vele;10 Magyarország volt az első ország, amellyel 1991. december 6-án jószomszédsági és együttműködési szerződést kötött (a szerződés 1993. június 16-án lépett életbe);11 már 1991. december 4-én megnyílt Magyarország kijevi nagykövetsége, majd 1992. március 24-én, Budapesten nyílt meg Ukrajna első külképviselete. A magyar−ukrán kapcsolatok következő szakaszát (1993–1998) az intenzív diplomáciai kapcsolatok jellemezték. Horn Gyula miniszterelnök 1995 májusában, Göncz Árpád köztársasági elnök 1996 novemberében, Martonyi János külügyminiszter 1998 októberében látogatott el Ukrajnába. Ukrán részről az alábbi politikusak jártak Magyarországon ebben az időszakban: 1993 februárjában Leonyid Kravcsuk államfő, 1995 decemberében Valerij Smarov védelmi miniszter, 1997 januárjában Hennadij Udovenko külügyminiszter, 1997 márciusában Olekszandr Moroz, a parlament elnöke, 1997 novemberében Valerij Pusztovojtenko miniszterelnök, 1998 áprilisában Borisz Taraszjuk külügyminiszter, végül ugyanazon év októberében Leonyid Kucsma államfő.12 A helyzet 1999-től két szempontból változott. Egyrészt 1999. március 12-én Magyarország felvételt nyert a NATO-ba. Az ezt követő jugoszláviai magyar szerepvállalás hivatalos budapesti értékelése szerint: „Magyarországnak alig néhány nappal a csatlakozását követően lehetősége nyílt szövetségesi elkötelezettségének bizonyítására, miután a NATO a koszovói válság nyomán elindította jugoszláviai légi műveletét, amelyben Magyarország sokoldalúan támogatta a műveletben részt vevő NATO-erőket. A művelet sikerét követően őrző-védő kontingenssel azóta is részt vesz a koszovói béketámogató tevékenységben a KFOR-erők kötelékében.”13 Ukrán részről viszont ez a lépés megtorpanást okozott az ukrán–magyar kapcsolatokban: a két partner állam közül az egyik teljes jogú tagja lett az euroatlanti szövetségnek, a másik azonban ütközőzónába került. Mivel a magyar katonai részvétel nyomán az ukrán külpolitika számára nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország feltétel nélkül teljesíti Brüsszel, de elsősorban Washington elvárásait, Kijevben úgy gondolták: az ukrán–magyar kapcsolatok helyett Ukrajnának inkább az Ukrajna–NATO, illetve az Ukrajna–EU kapcsolatokra kell koncentrálnia.14 Másrészt nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország a kétoldalú politikai kapcsolatok terén minden kérdést összeköt a kárpátaljai magyarok ügyével, ami az ukrán–magyar államközi viszony egyik legfontosabb, de nem egyetlen területe. A hivatalos látogatások ezután sem maradtak el ugyan, ám a hangsúlyok megváltoztak. A továbbiakban a három fő tárgyalási területet a kereskedelmi-gazdasági kérdések, a regionális kapcsolatok és az állampolgárok személyes kapcsolattartása (utazási lehetőségei) képezték. A kedvezménytörvény, éppen az alapszerződésre való tekintettel, nem okozott diplomáciai bonyodalmakat, mint Szlovákia vagy Románia esetében. Oreszt Klimpus budapesti ukrán

Limes

302

Nézőpont

nagykövet kijelentette, hogy országa pozitívan és megértéssel viszonyul hozzá.15 A magyar kisebbség támogatási gyakorlatának jogi hátterét Ukrajnában a nemzeti kisebbségekről szóló törvény (a 15. és 17. cikkelyek), az államközi, hivatalközi egyezmények, valamint a kormányközi vegyes bizottságok biztosítják. Ukrajna fontosnak tartja, hogy államközi szinten s a magánérintkezésben is érvényesüljön a kapcsolattartás elve a területén élő nemzetiségek és anyaországaik között.16 A magyarországihoz hasonló módon (állami és társadalmi szervezeteken keresztül) érkezik támogatás Bulgáriából, Izraelből, Németországból, Lengyelországból, Oroszországból és más országokból. Tulajdonképpen ez a magyar–magyar kérdésben való párbeszéd egyik legpozitívabb vonatkozása, hiszen több esetben látszatpolitizálásnak lehettünk tanúi. Ez történt például a Magyar–Ukrán Kisebbségi Vegyes Bizottság17 ajánlásaival kapcsolatban is. Az ukrajnai kisebbségek és a határon túl élő ukrán közösségek problémáinak megoldásában fontos szerepet játszanak a nemzeti kisebbségek jogainak biztosításával foglalkozó vegyes bizottságok (ukrán–magyar, ukrán–román, ukrán–szlovák), az Ukrajnába visszatérő deportált németek ügyeivel foglalkozó ukrán–német kormányközi bizottság, az ukrán– orosz kormányközi bizottság stb. Ugyanakkor a legtekintélyesebb ukrajnai kisebbségi szakértő, Volodimir Jevtuh akadémikus szerint nem hagyható figyelmen kívül, hogy az állami végrehajtó apparátus etnikai-nemzeti ügyekkel foglalkozó hivatalainak állandó és rendkívül szerencsétlen átszervezése negatívan hatott a felsorolt bizottságok munkájára, valamint a megkötött egyezmények végrehajtására. Ennek következtében a mindenkori ukrán kormány asztalára nem kerültek olyan dokumentumok, amelyek valamilyen rendszer keretében tettek volna javaslatokat az ukrajnai nemzetiségekkel és az ukrán diaszpórával kapcsolatos kérdésekben. Senki nem foglalkozik az egyezmények végrehajtásának ellenőrzésével, éppen ezért a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos kérdésekről folytatott diskurzusokban az egyezményt megkötő másik fél mindig előnyben van Ukrajnával szemben.18 Magyarország helyett: kárpátaljai magyarok Az 1998-as, majd 2001-es nagy tiszai árvizek kapcsán, amelyek rendkívül súlyosan érintették Ukrajna nyugati határ menti zónáját, azon belül is − földrajzi helyzetüknél fogva − elsősorban a magyarlakta területeket, 2001-től a magas szintű kétoldalú találkozók addigi helyszínei közé bekerültek kárpátaljai települések is. A találkozók gyakran összekapcsolódtak a kárpátaljai magyarokat érintő szimbolikus eseményekkel. Így például 2002-ben Mádl Ferenc államfő és Anatolij Kinah miniszterelnök közösen avatta fel Beregszászon a Kárpátaljai Magyar Főiskola Kölcsey Ferenc Szakkollégiumát,19 majd 2007-ben Viktor Juscsenko államfő és Gyurcsány Ferenc miniszterelnök Csongoron a magyar iskola új épületét.20 A szimbolikus politizálás részének tekinthetjük a kárpátaljai magyarok ügyének − főként a választási csatározásokhoz kötött − megjelenítését az ukrajnai országos politikában. Jó példa erre, amikor Leonyid Kucsma államfő kárpátaljai autonómiáról beszélt, és 2001-ben megszületett egy törvény Kárpátalja különleges (szabad) gazdasági övezetről, amely (megtévesztő címével ellentétben) mindössze 737,9 ha területre állapított meg különleges vám- és adórendet.21 Megemlíthetjük még Viktor Juscsenko 2007. szeptemberi látogatását az Ungvári Nemzeti Egyetemen, mely alkalomból egy különle-

Limes

303

Nézőpont

ges ikerkötettel ajándékozta meg az egyetem diákjait s a magyar szervezetek jelen lévő vezetőit: az impozáns tipográfiájú könyv Petőfi Sándor verseinek ukrán, illetve Tarasz Sevcsenko költészetének magyar nyelvű fordításait tartalmazta Sólyom László magyar és Viktor Juscsenko ukrán államfő személyes ajánlásával.22 Ugyancsak szimbolikus politizálásként fogható fel a kárpátaljai magyaroknak a parlamenti választásokban való részvétele. A kárpátaljai magyar szervezetek számára belföldön legitimációs kérdést jelent a mindenkori parlamenti választásokon való szereplés, illetve annak eredményessége, külföldi, magyarországi viszonylatban pedig a Magyar Állandó Értekezleten való részvétel joga a tét. 1990-ben Fodó Sándor, a KMKSZ akkori elnöke indult a mandátumért, majd váratlanul visszalépett, és a szövetség nevében a szavazókat egy ukrán jelölt, Sepa Vaszil támogatására szólította fel, amit azok meg is tettek. 1994ben a KMKSZ-ből kivált szervezetek Tóth Mihályt jelölték, aki nyerni tudott Fodóval szemben, nem utolsó sorban az utóbbi kampányának a szavazók táborában visszatetszést keltő, lejárató hangneme következtében. Újabb négy év múlva Tóth alul maradt az új KMKSZ-elnökkel: Kovács Miklóssal szemben. Ugyanekkor az Ukrajnai Szociáldemokrata Párt (egyesített) – USZDP(e) – listáján sikertelenül indult a teljesen háttérbe szorult Fodó Sándor. Ezért a lépéséért Fodót a KMKSZ etikai bizottsága elé idézték, minden különösebb következmény nélkül. Az USZDP(e) ezzel azonban nem vonult ki a magyar közéletből. A 2002-es választásokon Kovács Miklóssal, a KMKSZ támogatottjával szemben Gajdos Istvánt, az USZDP(e) beregszászi elnökét indította, aki mögé felsorakozott az UMDSZ is. Kovács esélyeit csökkentette, hogy a jelöltek között szerepelt egy vele azonos nevű, a közéletben egyébként teljesen ismeretlen személy is, aki ezzel a névazonossággal nyilvánvalóan sok szavazatot elvitt. A sokadik átszámolás, fellebbezés, panasz, végül Legfelsőbb Bírósági döntés után Gajdos kapta meg a mandátumot. A botrányokkal övezett választásokkal kapcsolatban Hennagyij Moszkal, Kárpátalja akkori kormányzója annak a véleményének adott hangot, hogy Magyarország nyíltan felvállalta Kovács támogatását, ami közvetlen politikai beavatkozásnak számít, s nem az első eset, hogy ilyen közbelépés elmérgesíti az ukrajnai magyar szervezetek egymás közötti vitáit. A KMKSZ választmánya nyilatkozatban mondta ki: Gajdos győzelmét durva visszaélések, a szavazócédulák utólagos jogtalan megsemmisítése eredményezte, így a végeredmény nem felel meg a választók akaratának, illetve, hogy Kovács a 72-es körzet magyar többségű településeinek döntő többségében nagy fölénnyel győzött, így a KMKSZ legitimitásához nem férhet kétség, az továbbra is a kárpátaljai magyarság legjelentősebb érdekvédelmi szervezete. A vita lényege a legitimáció körül forgott. A KMKSZ legfőbb érve az volt, hogy az UMDSZ, vele ellentétben, nem vett részt a választásokon, az általa támogatott parlamenti képviselő egy hatalmon levő ukrán párt képviselője. (Ha szó szerint vesszük a jelölést, akkor a szavazócédula megfelelő rovata szerint Kovács „önjelölt”, Gajdos az USZDP[e] jelöltje volt, civil szervezet ugyanis nem állíthatott képviselőjelöltet.) Gajdos a 2004-es ukrajnai államfőválasztás alkalmával megváltozott erőviszonyok közepette azonban átült a Szocialista Párt frakciójába, ami – leszámítva az UMDSZ-t – minden oldalról erősen megtépázta politikusi tekintélyét. 2006-ban, a választásokon való részvétel jogi feltételeinek megteremtése során, Kárpátalján megalakultak az első magyar pártok („KMKSZ Ukrajnai Magyar Párt” és az „Ukrajnai Magyar Demokrata Párt”). Közülük egyiknek sem volt reális esélye arra, hogy elérje a 3%-os parlamenti küszöböt, a 2007. szeptemberi előrehozott parlamenti választások alkalmával azonban mindkét magyar párt jelöltje felkerült egy-egy nagy párt

Limes

304

Nézőpont

listájára. Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke a 99. jelöltként szerepelt Viktor Juscsenko államfő Mi Ukrajnánk Blokkjának listáján, ugyanazon a listán, ahol a Mi Ukrajnánk kárpátaljai megyei tanácsi frakcióját vezető Mikola Vehesnek, az Ungvári Nemzeti Egyetem rektorának csak a 180. hely jutott. Tóth Mihály, a másik magyar párt tiszteletbeli elnöke a Szocialista Párt listáján a 11. helyre került. Meglepő a magyar pártok előkelő pozicionálása: sem a magyar szavazók számaránya,23 sem pedig a magyar pártok kárpátaljai befolyása nem akkora, hogy ezt önmagában indokolná. Így vált a belpolitikai esemény egyben külpolitikaivá is. Gazdasági érdekek hálójában A 2004. évvel új fejezet kezdődött a két ország történetében − nemcsak Magyarországnak az Európai Unióhoz való tényleges csatlakozása kapcsán, hanem azért is, mert fordulat következett be a magyar–orosz kapcsolatokban, ami közvetlen hatással volt a magyar–ukrán viszonyra is. A Szovjetunió felbomlása után a volt tagköztársaságok – a Baltikum kivételével – létrehozták a Független Államok Közösségét. Ezenkívül kisebb gazdasági társulásokat is alakítottak. Ilyen többek között az Eurázsiai Gazdasági Szövetség (Oroszország, Belorusszia, Kazahsztán, Kirgízia, Tádzsikisztán vámuniója), a GUUAM (Grúzia, Ukrajna, Üzbegisztán, Azerbajdzsán és Moldova), vagy a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködési Szervezet (Oroszország, Grúzia, Örményország, Törökország, Görögország, Bulgária, Románia, Moldova, Ukrajna stb.). Az Európai Unióval Ukrajna az alábbi eurorégiók keretében működik együtt: Kárpáti (Lengyelország, Magyarország, Románia, Szlovákia, Ukrajna), Nyugat-Buh (Belorusszia, Lengyelország, Ukrajna), Alsó-Duna és Felső-Prut (Moldova, Románia, Ukrajna).24 Magyarország részéről fontos lépés volt az EU szomszédságpolitikájához kapcsolódó Nyíregyházi Kezdeményezés beindítása 2001-ben, valamint ehhez kapcsolódóan 2003-ban az EuroClip/EuroKapocs Közalapítvány létrehozása.25 Ukrajna az EU országai számára jelenleg elsősorban az energiahordozók tranzitja szempontjából fontos. Az orosz gáz több mint 80%-a három, Ukrajnán keresztül haladó fővezetéken jut el Európába. A 2004-es ukrajnai elnökválasztás után, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az ukrajnai politikának szerves része az európai tájékozódás, Oroszország kiemelten kezdte kezelni az egyéb szállítási útvonalak kérdését. Németországgal, Olaszországgal és Franciaországgal megállapodást kötött a tervbe vett észak-európai gázvezetéken, az Északi Áramlaton (Nord Stream) keresztüli szállításokról, illetve elhatározta az Oroszország és Törökország között a Fekete-tenger alatt húzódó Kék Áramlat (Blue Stream) vezeték meghosszabbítását Románián, Magyarországon keresztül Ausztriáig, Ukrajna megkerülésével. Később, miután Törökország visszakozott, az utóbbi neve Déli Áramlatra (South Stream) változott, s Magyarország után Bulgária is betársult. Mind az Északi, mind a Déli Áramlat projekt fő partnere az orosz Gazprom. Az Európai Unió is kereste az alternatív megoldásokat, különösen, hogy az orosz– ukrán gáz(ár)vitának maga is szenvedő alanya volt. Oroszország a szövetségesnek tartott volt szovjet tagköztársaságoknak kedvezményes áron adja az energiát. Ha Ukrajna kilép ebből a szövetségből, akkor neki is a világpiaci árat kell megfizetnie. Az EU által tervbe vett Nabucco-vezeték Oroszországot elkerülve juttatná Európába a közép-ázsiai

Limes

305

Nézőpont

és az iráni földgázt. A közép-ázsiai készletek nagysága azonban nem pontosan ismert, ezenkívül már itt is vannak orosz érdekeltségek. Iránba Vlagyimir Putyin orosz elnök személyesen ment el tárgyalni. (Sztálin teheráni tárgyalásai óta nem járt orosz vezető az országban.) 2008. február 28-án Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Vlagyimir Putyin államfő jelenlétében a moszkvai Kremlben aláírták a Déli Áramlat gázvezeték magyarországi szakaszának megépítéséről szóló magyar–orosz megállapodást. Az MTI jelentése szerint Gyurcsány Ferenc azt mondta az aláíráskor, hogy Magyarország kész támogatni a Nabucco-vezetéket, de úgy véli, a Déli Áramlat előbb épül meg.26 Vitalij Martinyuk, az Ukrajnai Független Politológiai Intézet elemzője szerint az Európai Unió, pontosabban annak egyes tagországai, nyilvánvalóan Oroszország kezére játszanak abban, hogy erősítse befolyását Kelet-Európában, aminek több oka van: az EU országai között nincs teljes egyetértés, belső konszenzus számos kérdésben, így többek között az energiapolitikát és a biztonságpolitikát illetően;27 az EU nem akar konfrontálódni Oroszországgal, éppen az energiafüggőség okán – ebben a kérdésben a Koszovó státusza körüli vita miatt is engedékeny politikát folytat; az EU nem kíván beavatkozni Ukrajna és Oroszország energiavitájába, Ukrajna számára csak tranzitország; az EU, főleg a régi tagállamok, energiaügyekben engedékeny politikát folytatnak Oroszországgal, hogy kiegyensúlyozzák az USA növekvő európai befolyását.28 Ukrajna annak érdekében, hogy ne veszítse el szerepét az energiaszállításban, keresi a lehetséges megoldásokat. Így például energetikai projektek közös kidolgozását – energiafolyosó a Kaukázustól Ukrajnán és Lengyelországon keresztül az európai piacokra – célzó megállapodást írt alá 2007 végén Vilniusban Lengyelországgal, Litvániával, Grúziával, Azerbajdzsánnal és Kazahsztánnal.29 2008 januárjában, Brüsszelben, Julia Timosenko ukrán miniszterelnök meglepő tervvel állt elő: építsék meg a Fehér Áramlatot, amely a közép-ázsiai gázt a Kaszpi-tengeren, Észak-Kaukázuson, a Fekete-tengeren és Ukrajnán keresztül vezetné Európába. Az EU nem mutatott nagy lelkesedést ez ügyben, tekintettel arra, hogy ez az ukrán javaslat az európai Nabucco alternatívája, így gyakorlatilag nincs realitása.30 Záró gondolatok Összegzésként elmondhatjuk, hogy az ukrán–magyar kapcsolatokat az Ukrajna függetlenné válása óta eltelt bő másfél évtizedben nagy intenzitás jellemezte, változó hangsúlyokkal. Az államépítés és a nemzetépítés fő céljaival összhangban, Ukrajna számára az alapszerződések megkötését a kezdeti időszakban semmi nem írhatta felül fontosságban; Magyarország gyorsaságát e kérdésben azóta is döntő diplomáciatörténeti eseményként kezelik. Az eltelt időszakban folyamatos tárgyalások témáját képezték a határátkelők és a vízumpolitika problémái. A két ország együttműködésében 1999-től kezdődően kiemelt szerepet kap Kárpátalja és a kárpátaljai magyarok. Ez egyrészt Magyarország határon túli kisebbségekkel kapcsolatos politikájának tudható be, másrészt összefüggésben van Magyarországnak a NATO-hoz, majd az EU-hoz való csatlakozásával. A csatlakozást követően Ukrajna számára Magyarország többé nem képezte a külpolitika elsőrendű szubjektumát, hanem elsősorban kereskedelmi és eurorégiós partnert jelentett. Politikai tekintetben mind Brüsszel, mind az észak-atlanti szövetség Budapest elé került. További eltávolodást eredményezett az orosz–magyar viszony erősödése 2007-től, elsősorban

Limes

306

Nézőpont

az energiapolitika terén, s ez Ukrajna egyik legfontosabb stratégiai szerepe ellen hat. Oroszország az EU-ba irányuló új energiaszállítási folyosókkal megkerüli a volt szovjet tagköztársaságokat – Ukrajnát és Belorussziát –, de megkerüli az EU-tagországok sorába lépett volt szovjet balti államokat is. E törekvésében számíthat a régi EU-tagállamokra, amelyek megengedő politikáját ukrán elemzők, mint láttuk, úgy magyarázzák, hogy a tagállamok ezáltal igyekeznek ellensúlyozni az Egyesült Államok növekvő európai befolyását. Mindeközben Németország megegyezik Oroszországgal az Északi Áramlatról, Magyarország csatlakozik a Déli Áramlat megépítéséhez, a közös európai uniós stratégiát pedig az Oroszországtól való függőségen enyhítő Nabucco tervbe vétele jelenti, úgy, hogy közben Közép-Ázsiában vannak orosz érdekeltségek, s az orosz–iráni kapcsolatok is felélénkülnek. Ukrajna a kaukázusi országokkal és Belorussziával próbál összefogni, s ebben az EU-tagországok közül Lengyelország a partnere, azon ország, amellyel szoros történelmi összefonódásai vannak. Az EU felé orientálódó Ukrajna számára a legfontosabb partner így nem Magyarország, hanem Lengyelország. (Jellemző, hogy az aszimmetrikus vízumpolitika is a lengyel mintát követi.) Magyarországgal a kapcsolat egyre inkább a kereskedelemre, a vízumpolitikára és a kisebbségek – ukrajnai magyarok, magyarországi ukránok – kérdésére szorítkozik. A regionális együttműködés folyamatosan fejlődik, Magyarország pedig a Nyíregyházi Kezdeményezéssel próbálja felértékelni saját szerepét. Az ukrán külpolitikában tehát Magyarország súlya, ha nem is látványosan, de változik. A kárpátaljai magyarok kérdése – azon belül a tiszamelléki járás és a vereckei emlékmű kérdése – jelenti a neuralgikus pontot. A magyar oktatási rendszer kialakításában kiemelkedő eredmény, hogy a beregszászi Kárpátaljai Magyar Főiskola volt az első olyan magyar felsőoktatási intézmény a Kárpát-medencében, amely a többségi állam által kibocsátott diplomát adhat végzőseinek. Az alapítványi fenntartású főiskola mellett, 2008 júniusában az állami fenntartású Ungvári Nemzeti Egyetemen is megalakult az önálló magyar kar. Ezzel egy időben Ukrajnában az új, emelt szintű érettségi rendszer bevezetése van napirenden, amely gyakorlatilag ellehetetleníti a kisebbségeket: felsőoktatási intézménybe csak azok nyerhetnek felvételt, akik vizsgaközpontokban érettségiznek, ahol azonban kizárólag ukrán nyelven lehet vizsgázni. Az ukránok és az oroszok, akik számára kevésbé problémás az iskolákban kötelezően oktatott rokonnyelv elsajátítása, az ország lakosságának több mint 95 százalékát képezik; az összes többi nemzetiség egy százalék alatti. Az állam ezt nem homogenizációnak, hanem integrációnak nevezi. A vereckei emlékmű – melynek felállítását a kárpátaljai magyarok kezdeményezték a honfoglalás 1100. évfordulójára – több mint tízéves története lassan az ukrán állam integritását feszegető kérdéssé vált. A Vereckei-hágó érintett része hétköznapi értelemben a „senki földje”, hiszen 1980-ig erre haladt az országút, utána azonban átadták az új, elkerülő utat. Kezdetben, amikor szóba került az emlékmű kérdése, az országban csak a magyarok voltak tisztában Verecke jelentőségével. Mára azonban egész Ukrajnában a nacionalista felhangok kellékévé vált az ügy, abban az értelemben, hogy hol is van Ukrajna határa, és hol kezdődik Magyarország.

Limes

307

Nézőpont

Jegyzetek Lásd többek között az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság 1962–1990 közötti külkapcsolataira vonatkozó dokumentumgyűjteményeket. Українська РСР на міжнародній арені: Зб. Док. і матеріалів 1971–1975 рр. Упоряд. Ю. Качуренко, Ю. Костенко, В. Сотников, І. Шевченко. Київ, 1981, Політвидав України; Українська РСР на міжнародній арені: Зб. док. і матеріалів, 1981– 1985 рр. Київ, 1988, Політвидав України; Україна на міжнародній арені: Зб. док. і матеріалів 1986–1990 рр. Київ, 1993, Україна; Українська РСР на міжнародній арені: Зб. док. і матеріалів 1962–1970 рр. Київ, 1997, Політвидав України. 2 Fedinec Csilla: Pártok és ideológiák Ukrajnában. Az egypártrendszertől a politikai tömörülésekig. Regio, 2007. 3. sz. 69–94. o. 3 Ruszlan Gorevoj: A halott újságíró és az elnök sírásója. Élet és Irodalom, 2003. 26. sz. 4 Fedinec Csilla: Hatalmi játszmák Ukrajnában. Másfél évtized mérlege. Kommentár, 2007. 3. sz. 90–103. o. 5 Éger György: Regionalizmus, határok és kisebbségek Kelet-Közép-Európában. Szempontok a határrégiók vizsgálatának elméleti megközelítéséhez. PhD-értékezés. Budapest, 2000. http://www.lib. uni-corvinus.hu/phd/eger_gyorgy.pdf (letöltve: 2008-06-24); A nagy szovjet cirkusz. Zelei [Miklós] interjúja Zoltai Károly operatőrrel. http://www.tvarchivum.hu/?id=204157 (letöltve: 2008-06-24). 6 Képviselői kérdésre adott válaszában Göncz Kinga külügyminiszter úgy fogalmazott, hogy a magyar– magyar kapcsolatok „régi-új” eszköze a kishatárforgalom, de van „generális megoldás” is: „Ez pedig a vízummentesség (s nem a letelepedés nélküli kettős állampolgárság). Magyarországnak úttörő szerepet kell válallnia […] ebben a folyamatban.” (2007. október 9.) http://www.mkogy.hu/irom/03840/038400001.pdf (letöltve: 2008-06-26). Ukrajnában nem ismerik el a kettős állampolgárságot. 7 IRM-A magyar–ukrán kishatárforgalom szabályozásáról. http://jogalkotas.hu/drupal/node/1321 (letöltve: 2008-06-25). 8 Megállapodás az Európai Közösség és Ukrajna között a vízumok kiadásának megkönnyítéséről. Az Európai Unió hivatalos lapja, 2007. december 18. http://www.mfa.gov.hu/NR/rdonlyres/4EA8C05D90C5-43A2-AF97-AC2834CDA10F/0/EU_Ukrajna.pdf (letöltve: 2008-06-26). 9 Віталій Мартинюк: Українські перешкоди на шляху до скасування візового режиму з ЄС. RU. 14-й рік видання. № 2/520. 25 січня 2008 р. 10 Микола Держалюк: Угорська політика щодо України на сучаcному етапі. In Українська державність у ХХ столітті (Історико-політологічний аналіз). Київ, 1996, Політична думка. 11 Ukrajna jogfolytonosnak tekintette a még 1991 májusában megkötött kisebbségvédelmi szerződést is. Володимир Литвин: Українсько–угорські відносини: історичні традиції та нові обрії співробітництва. Голос України, 29 травня 2004 р. Magyarországon viszont az ukrán–magyar alapszerződés – az alapszerződések korában az első ilyen dokumentum – kérdése belpolitikai vitákhoz vezetett. A központi kérdés az volt, hogy vajon az alapszerződéssel kapcsolatban Magyarországnak fel kellett volna-e vetnie a kárpátaljai magyarok kérdését. Az alapszerződés miatt támadták Antall József miniszterelnököt és Jeszenszky Géza külügyminisztert is. Többen az MDF és a MIÉP szétválásának egyik okát is ebben látták. Vö. többek között Kis János: A kisebbségi kérdés az új világrendben. Beszélő, 2002. 4. szám; Mák Ferenc: Az új nemzeti politika és a Határon Túli Magyarok Hivatala (1989–1999). Magyar Kisebbség, 2000. 3. szám. Az ukrán elemzők azt emelik ki, hogy az MDF radikális szárnya és a Kisgazdapárt ellenezte a ratifikálást, s legfőbbképpen azt kifogásolták, hogy a szövegben benne van: a felek nem támasztanak egymás irányában területi követeléseket. Vö. Ірина Бабинець: Становлення українсько-угорських міждержавних відносин (1991–1993 рр.). Міжнародні зв’язки України: наукові пошуки і знахідки. Вип. 12. Відп. ред. Степан Віднянський. Київ, Ін-т історії України НАН України, 2003. 85–94. o. 12 Олександр, Задорожній: Україна–Угорщина: Міст до наступного тисячоліття. Київ, Парлам. вид-во, 2001; Угорщина і Україна: історія і сьогодення стосунків. In Світ на рубежі двох тисячоліть. Відп. ред. О. Савчук. Надвірна, 2001. Ч. ІІ. 69–74. o. 13 A magyar–NATO kapcsolatok története. http://www.mfa.gov.hu/kum/hu/bal/Kulpolitikank/ Biztonsagpolitika/Magyarorszag_a_NATOban/ (letöltve: 2008-06-24). 14 Віталій Білан: Українсько–угорське співробітництво: формування системи міждержавних відносин у 1990-х роках. Автореф. дис... канд. іст. наук. Львівський національний ун-т ім. Івана Франка. Львів, 2004. 1

Limes

308

Nézőpont

[Sz. L. L.]: Kijev a vízummentesség mellett. Népszabadság, 2002. augusztus 23.; ugyancsak a diplomáciai kapcsolatok felvételének 10. évfordulója kapcsán Anatolij Zlenko és Martonyi János külügyminiszterek közös cikkben hangsúlyozták a két ország közti jó kapcsolatokat. Zlenko elsősorban Magyarország vízumpolitikáját emelte ki, Martonyi pedig azt, hogy országa külpolitikájában elsőrendű érdek elősegíteni Ukrajna kapcsolatát a NATO-val és az EU-val. Анатолій Зленко – Янош Мартоні: Україна – Угорщина: про пройденний шлях і про спільні прагнення на майбутнє. Дзеркало тижня. № 4 (379) 2 – 8 лютого 2002. 16 Володимир Євтух: Тенденції етнонаціонального розвитку українського суспільства. Človek a spoločnosť, 2001. № 3. http://www.saske.sk/cas/3-2001/jevtuch.html; az ukrajnai kisebbségpolitikai intézmények változásairól Віктор Котигоренко: Становлення державного етнополітичного менеджменту в Україні. Політичний менеджмент, 2004. № 6 (9) 48–63. o. 17 Létrehozását még a szovjet időszakban határozták el. Lásd Jegyzőkönyv a nyilatkozathoz a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együtttműködési elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén. http://www.regione.taa.it/biblioteca/normativa/bilaterali/ Ungheria%20Ucraina1.pdf (letöltve: 2008-06-25). 18 Volodimir Jevtuh: Az ukrán társadalom etnikai-nemzeti sajátosságai. Kézirat, megjelenés alatt: Fedinec Csilla – Szereda Viktória (szerk.): Ukrajna színeváltozása 1991–2008. Politikai, gazdasági, kulturális és nemzetiségi attitűdök. Regio Könyvek. 19 http://www.kmtf.uz.ua/tortenet/index.html (letöltve: 2008-06-25). 20 [szcs]: Ez történt 2007-ben. http://www.karpatinfo.net/article55063.html (letöltve: 2008-06-25). 21 Az Ukrajnában működő szabad gazdasági övezetekről: Інститут регіональних та євроінтеграційних досліджень „ЄвроРегіо Україна”. Вільна економічна зона. http://www.eru.org.ua/index. php?page=1262 (letöltve: 2008-06-25). 22 [szcs]: Találkozó az államfővel. Kárpátalja, 2007. szeptember 21. 23 A 2001. évi népszámlálás adatai szerint az ország lakosságának 77,8%-a ukrán, 17,3%-a orosz, a többi nemzetiség 1% alatti, köztük a magyarok is (0,3%). Kárpátalján az összlakosság 80,5%-a ukrán, 12,1%a magyar, a többi nemzetiség 3% alatti. Kárpátalja területe 12,8 ezer km², Ukrajna területének 2,1%-a, a második legkisebb megye. Vö. Molnár József – Molnár D. István: Kárpátalja népessége és magyarsága a népszámlálási és népmozgalmi adatok tükrében. Beregszász, 2005, KMPSZ. 24 Україна і світове господарство. Зовнішні економічні зв’язки України. http://ukr-tur.narod.ru/ ekon/ukr/ukrsvit/ukrsvitgospod.htm (letöltve: 2008-06-29). 25 http://www.feliciter.net//hid/?category=14 (letöltve: 2008-06-29). 26 „Önök gyorsabbak voltak…” MTI. http://www.origo.hu/itthon/20080228-gyurcsany-a-deli-aramlatmegelozte-a-nabuccot.html (letöltve: 2008-06-26). 27 Az Északi Áramlat tekintetében Lengyelország és a balti államok a szárazföldi útvonal mellett foglalnak állást, Németország azonban beleegyezett, hogy a Balti-tenger alatt épüljön meg. 28 Віталій Мартинюк: Україна на роздоріжжі нової міжнародної системи. RU. 14-й рік видання. № 9 (527) 17 березня 2008 р. 29 Віталій Мартинюк: Газової кризи в Україні ще немає... RU. 13-й рік видання. № 33 (505) 12 жовтня 2007 р. 30 Віталій Мартинюк: Зовнішня енергетична політика ЄС: висновки для України. RU. 14-й рік видання. № 3 (521) 11 лютого 2008 р. 15

Irodalom Бабинець, Ірина: Закарпаття в системі міждержавних відносин України і Угорської Республіки (1991–2004 рр.). Автореф. дис... канд. іст. наук. Ужгородський національний університет. Ужгород, 2004. Білан, Віталій: Українсько–угорське співробітництво: формування системи міждержавних відносин у 1990-х роках. Автореф. дис... канд. іст. наук. Львівський національний ун-т ім. Івана Франка. Львів, 2004. Держалюк, Микола: Угорська політика щодо України на сучаcному етапі. In Українська державність у ХХ столітті (Історико-політологічний аналіз). Київ, 1996, Політична думка. Задорожній, Олександр: Україна–Угорщина: Міст до наступного тисячоліття. Київ, 2001, Парлам. вид-во. Зленко, Анатолій – Мартоні, Янош: Україна – Угорщина: про пройденний шлях і про спільні прагнення на майбутнє. Дзеркало тижня. № 4 (379) 2 – 8 лютого 2002.

Limes

309

Nézőpont

Литвин, Володимир: Українсько–угорські відносини: історичні традиції та нові обрії співробітництва. Голос України. 29 травня 2004 р. Мартинюк, Віталій: Газової кризи в Україні ще немає... RU. 13-й рік видання. № 33 (505) 12 жовтня 2007 р. Мартинюк, Віталій: Зовнішня енергетична політика ЄС: висновки для України. RU. 14-й рік видання. № 3 (521) 11 лютого 2008 р. Мартинюк, Віталій: Україна на роздоріжжі нової міжнародної системи. RU. 14-й рік видання. № 9 (527) 17 березня 2008 р. Угорщина і Україна: історія і сьогодення стосунків. In Світ на рубежі двох тисячоліть. Відп. ред. О. Савчук. Надвірна, 2001.

Limes

310

Szemle

Magyar rendszerváltás német szemmel* Az elmúlt évben jelent meg a müncheni Oldenburg könyvkiadónál Andreas Schmidt-Schweizer alapmunkának számító, német nyelvű nagymonográfiája a magyar rendszerváltásról. A szerző nem először vállalkozik ilyen átfogó, jelenkortörténeti téma feldolgozására. Kutatásai során ez idáig elsősorban Németország 19−20. századi, illetve a Kárpát-medence 20. századi történetére koncentrált. Munkásságából egyértelműen kirajzolódik a közép-kelet-európai régió iránti vonzódása. Kutatta a második világháborút követő magyar−német kapcsolatok alakulását, illetve a Kádár-rendszer történetét, külön hangsúlyt fektetve az 1985 utáni magyar politikatörténeti változásokra. Kandidátusi disszertációjában az újjáalakult Magyar Független Kisgazdapárt (FKgP) történetét taglalta 1988−1992 között,1 doktori dolgozatában pedig a Magyar Szocialista Munkáspárton (MSZMP) belül 1986 és 1989 között megindult átalakulási és „túlélési” kísérleteket vizsgálta.2 A magyar rendszerváltásról a szerző 12 tézisben már 2003ban összefoglalta nézeteit.3 Jelen munkájában ezeket továbbfejlesztette és jelentősen kibővítette. A közelmúltbeli események tudományos megközelítésének nehézségeire Schmidt* Andreas Schmidt-Schweizer: Politische Geschichte Ungarns von 1985 bis 2002. Von der liberalisierten Einparteienherrschaft zur Demokratie in der Konsolidierungsphase. Mü n c h e n, 2 0 0 7, O l d e n b o u r g Ve r l a g /Südosteuropäische Arbeiten, 132./, 485 o

Schweizer már a bevezetőben felhívja az olvasó figyelmét, és utal arra, hogy e problémakörrel nem csak a magyar politikatörténetet író szerzőknek kell szembesülniük. Az objektivitás és a szubjektív elemző problémakörével kapcsolatosan idézi Hankiss Elemér fejtegetését, amely szerint nehéz az aktuális események hatása alól kivonnunk magunkat, ezért még a saját kutatási eredményekhez is jókora szkepszissel kell közelítenünk. A közép-európai régió ös�szetett politikatörténete a szerző szerint annak eredménye, hogy a nyolcvanas években megindult átalakulás a közélet számos területére kihatott, a gazdasági, politikai, társadalmi változások és a külpolitikai tényezők egymással összefonódva, egymásra markáns hatást gyakorolva alakították és befolyásolták egymást. A kutatás másik módszertani nehézségét a források kiválasztása jelenti: az optimális esetben objektivitásra törekvő, de valójában mindig szubjektív elemző választja ki a feldolgozásra kerülő források körét. Schmidt-Schweizer, miként Romsics Ignác is a 2003-ban megjelent Volt egyszer egy rendszerváltás című könyvében,4 a történelmi tudás folyamatos változására hivatkozva, felhívja a figyelmet: munkája a még nagyon is aktuális események szubjektív megközelítési kísérlete, s mint ilyen, a jövőbeni tudományos és interpretációs viták kiindulópontjául szolgálhat. A német szerző vitathatatlan előnye a „kívülről jövők” nézőpontja. A munka célja a kulcsesemények és azok okainak, kihatásainak feltérképezése, elemzése. Különös figyelmet szentel a po-

Limes

311

litikai, gazdasági és társadalmi átalakulások strukturális előfeltételeinek, valamint a főbb szereplők tevékenységének. A külpolitikai faktorokat, a hidegháborús konstellációk megváltozását azonban nem tekinti központi vizsgálati tárgynak. A monográfia ily módon a külpolitikai adottságok megváltozásának, a Szovjetunión belül az 1980-as évek közepén végbement változásoknak kevés teret szentel. Ez arra vezethető vissza, hogy a szerző a folyamatokat a német politológusok által kidolgozott rendszerváltás-elmélet, a „szereplőelmélet” irányából közelíti meg. Az elemzés során nem tulajdonít nagy jelentőséget a „tömegnek”. Wolfgang Merkel német politikatörténésszel megegyezően5 azt a nézetet képviseli, hogy egy sikeres rendszerváltás esetében a „néptömeg” csak akkor lép ki a politikai elit árnyékából és válik aktív résztvevővé – ha egyáltalán –, amikor megtörténik az átmenet az autoriter rendszer agóniájából a demokrácia intézményesülése irányába. (Lengyelország a fenti modell alapján kivétel, hiszen ott az ellenzéki erők szerepe vitathatatlan volt a rendszerváltás folyamatában.) A magyar történészek jelentős hányada, miként a már idézett könyvében Romsics Ignác is, továbbá számos politológus szintén úgy látja, hogy a társadalom viszonylag kis része volt a rendszerváltás aktív résztvevője. A fordulatot az „elit”, elsősorban a politikai elit hajtotta végre azáltal, hogy élt a kínálkozó lehetőségekkel, elsősorban a külpolitikai konstellációk megváltozásával. A szerző azok véleményét osztja, akik „befejezett” rendszerváltásról beszélnek. A rendszerváltást egy több évig tartó folyamatnak tekinti, amely különböző, egymástól jól lehatárolható szakaszokra tagolható. A már említett „szereplőelmélet” alapján három nagy fázist különböztet meg. Ezek a rendszerváltás folyamatát három kulcsfogalom köré csoportosítják, időrendi sorrendben: liberalizálódás (1985−1988), de-

Szemle mokratizálódás (1988−1990), illetve a konszolidáció időszaka (1990−2002). A negyedik kulcsfogalmat, a „transzformációt” (azaz átalakulást) az egész, a liberalizációtól a konszolidációig tartó folyamatra, tehát a teljes rendszerváltásra alkalmazza. E több mint másfél évtized történéseit hét fejezetre – a meghatározó politikai személyiségek „országlásának” megfelelően – tagolja, kiemelt figyelmet szentelve a politikai élet szereplőinek és azok tevékenységének. Hangsúlyos szerepet kap az egyes kormányok eredményeinek és hiányosságainak taglalása, a belpolitikai események tárgyilagos ismertetése, akárcsak a gazdasági folyamatok vagy a külpolitikai tevékenység elemzése is. A Kádár Jánossal foglalkozó fejezet (1985−1987) a mérsékelt liberalizációs politikát, illetve a kádári rendszer agóniáját analizálja. A részletekbe menő elemzés az MSZMP XIII. kongresszusával (1985) kezdődik, amikor is az egypárti rendszer érzékelhető módon veszített erejéből, és egyértelművé vált mind a gazdasági, mind a társadalomi, ideológiai válság. Grósz Károly időszaka (1987−1988) a radikális liberalizációt és a társadalmi pluralizációt képviseli a szerző interpretációjában. Schmidt-Schweizer bemutatja a párton belül kialakult ellenzéket, annak vezető személyiségeit, többek között Pozsgay Imrét, Németh Miklóst és Nyers Rezsőt. Rámutat a „megálmodott” magyar út, a „szocialista piacgazdaság” és a Mihail Gorbacsov nevével fémjelzett szovjet út közötti eltérésekre is. Németh Miklóssal (1988−1990) a negyedik fejezet foglalkozik, a „belülről” meginduló demokratizálódási folyamatra és a „kerekasztalos kiegyezésre” koncentrálva. A párt reformszárnya által kidolgozott intézkedésekről, a kialakulófélben lévő ellenzéki csoportokról és a társadalmi „népnyomás” jelentőségéről olvashatunk e részben. A szerző kiemeli a reformszárny által meg-

Limes

312

alkotott egyesülési és gyülekezési törvény jelentőségét, s méltatja a választójog liberalizációjának és az ún. párttörvénynek a szerepét. Felhívja a figyelmet arra, hogy az ellenzék először csak 1989 nyarán vívott ki érdemleges politikai súlyt. Szembefordul azzal a sokak által hangoztatott nézettel, miszerint a magyar rendszerváltás „kialkudott forradalom” lenne. A politikai rendszerváltás legfontosabb előfeltételei, hangzik az érvelése, már 1988 novembere és 1989 márciusa között – közvetlen, „kívülről jövő” nyomás nélkül, belső pártvonalon, a reformszárny irányítása alatt – megteremtődtek. Ezért a Nemzeti Kerekasztalnál (1989. június − szeptember) már csak egyeztetésekre nyílt lehetőség, a nagy döntések már hónapokkal előbb megszülettek. Antall József és Boross Péter négyéves időszakát (1990−1994) „polgári fordulatként” jellemzi, melynek során a kormányok egy nemzeti-konzervatív konszolidációs kísérletet igyekeztek megvalósítani. Ezáltal a magyar rendszerváltás a konszolidáció szakaszába lépett. Az 1990-es országgyűlési, illetve önkormányzati választások elemzése mellett, tárgyilagosan bemutatja az első szabadon választott kormány megalakulását, de nem tér ki a „taxisblokád”, az 1991−1992-es első „médiaháború” vagy az ún. Kupa-program elemzése elől sem. Horn Gyula kormányának tevékenységét (1994−1998) „pragmatikus konszolidációs politikaként” írja le, amely markáns szocialista-liberális színezettel rendelkezett. A fejezet főbb csomópontjait a korabeli közvéleményt is leginkább befolyásoló események, intézkedések képezik: a hírhedt „Bokros-csomag”, az ezzel szoros összefüggésben álló 1996−1997-es gazdasági fordulat, vagy a NATO-referendum. Orbán Viktor kormányzása (1998−2002) szerinte a nemzeti-konzervatív politikához való visszatérés időszaka, méghozzá a

Szemle konfrontáció jegyében. A szerző itt is elemzi a külpolitikai tendenciákat, továbbá feldolgozza a pártok, illetve a kormány kommunikációs stratégiáját, történelemszemléletét, de nem feledkezik meg a „státusztörvényről” és az 1999–2000-es „második médiaháborúról” sem. Medgyessy Péter kormányfői tevékenységének csak az első évét (2002) értékeli a szerző. A hangsúlyt elsősorban a kormány és az ellenzék mély ellentéteire helyezi. Röviden elemzi a nemzeti-konzervatív ellenzék „utcára vonulását” és a szocialista-liberális kormányalakítás körülményeit. A szerző végül összefoglalja a rendszerváltás jelentősebb mozzanatait, meghatározó szereplőit. Értékeli az általa vizsgált utolsó, 2002-es esztendő demokratikus „színvonalát”, és kijelenti: számos hiányosság, időszakos visszaesés ellenére Magyarország demokratizálódási folyamata ös�szességében sikeresnek értékelhető. A könyv segítségével az olvasók információkban gazdag összképet nyerhetnek a magyarországi rendszerváltás folyamatáról. A tájékozódást segíti a mellékletként szereplő időtábla is, amely a Mihail Gorbacsov 1985. márciusi megválasztása és Magyarország 2004. május elsejei uniós belépése közötti majd húsz esztendő jelesebb eseményeit foglalja magában. A fontosabb szereplők életrajzi adatai, valamint az alapos név- és tárgymutatók is a könnyebb eligazodását segítik. A téma iránt mélyebben érdeklődők számára kiindulópontot jelenthet az igen bő, de helyenként mégis hiányos irodalomjegyzék, amelyből feltűnő módon hiányzik Romsics Ignác fentebb már említett alapvető munkája, vagy Ripp Zoltán 2006-ban, a Napvilág Kiadónál megjelent „rendszerváltásos” monográfiája is.6 Papp Péter

Limes

313

Szemle

Jegyzetek Die Unabhängige Kleinlandwirte-Partei (FKgP) im gegenwärtigen Ungarn: Versuch einer politischen „Wiederbelebung”. Südosteuropa-Mitteilungen 32. 1992. 4. sz. 281−301. o. 2 Vom Reformsozialismus zur Systemtransformation. Politische Veränderungsbestrebungen innnerhalb der Ungarischen Sozialistischen Arbeiterpartei (MSZMP) von 1986 bis 1989. Frankfurt a. M. – Berlin – Bern, 2000. 3 Zwölf Thesen zum politischen Systemwechsel in Ungarn. In Találkozások. 16. kötet. Budapest, 2003, Európa Intézet, 147−155. o.

1

Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Budapest, 2003. 5 Merkel, Wolfgang: Die Rolle von Eliten und Massen beim Übergang von autokratischen zu demokratischen Herrschaftssystemen. In Wielgohs, Jan − Wiesenthal, Helmut (Hg.): Einheit und Differenz. Die Transformation Ostdeutschlands in vergleichender Perspektive. Berlin, 1997, 8−32. o. 6 Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987–1990. Budapest, 2006.

4

Limes

314

Szemle

A szlovákok és magyarok meghasadt közös múltjáról (és jelenéről)* Fiatal magyar történészek arra vállalkoztak, hogy szokatlan nézőpontból megmagyarázzák a szlovák olvasóknak a szlovák– magyar közös múlt magyar szempontjait. A témára vonatkozó szlovák szövegeket, véleményeket, sztereotípiákat ismerve, kísérletet tettek arra, hogy azokat konfrontálják a magyar történészek szlovák–magyar múltra vonatkozó nézőpontjaival. A térség értelmezésére irányuló nemes céljuk érdekében alapítványt is létrehoztak (Terra Recognita Alapítvány). Erőfeszítéseiket többen értékelték is, és kötetük megjelenését (a belső címlap tanúsága szerint) jelentős intézmények támogatták. Rövid bevezetőjükben maguk így vallanak: „Az alapítvány első komoly vállalkozása ez a könyv, amely a szlovák–magyar párbeszédhez kíván hozzájárulni: szerzői a szlovák történelemszemlélet azon pontjaira kívántak reflektálni, amelyek valamilyen szempontból a magyarokat is érintik.” A kötet inkább a szlovák olvasóknak szól, de reméljük, hogy a magyarországi magyarokhoz is széles körben elér. Ez annál fontosabb lenne, mivel a közös történelemről szóló, ritka párbeszéd alapvetően zárt ajtók mögött – a szlovák–magyar történész vegyes bizottságban – zajlik, ha zajlik. Annak eredményeiről vagy eredménytelenségeiről vajmi keveset tudunk. Pedig nemcsak illene tudni, hanem tudnunk is kellene. Ez azért lenne fontos, mert a múltról és jelen* Meghasadt múlt. Fejezetek a szlovákok és magyarok történelméből. Szerk.: Kollai István. Bp., 2008. Terra Recognita Alapítvány

ről szóló szlovák–magyar párbeszéd nélkül e két szomszédos nemzet viszonya a jelenben, mindennapi életünket befolyásolóan beteges és feszült. Aki tehát a szlovák–magyar párbeszédet szorgalmazza, a kétoldalú viszony múltjának és jelenének megismeréséhez a békítésbékülés szándékával szeretne hozzájárulni, azt csakis dicséret és köszönet illeti. A kezdeményezés motorja Kiss Gy. Csaba volt, aki évtizedek óta hangsúlyozza a térségbeli nemzetek és társadalmak megismerésének fontosságát, most pedig – a jelek szerint – a cél érdekében iskolát is teremtett. Egyetemi oktatói munkásságának e gyümölcse akkor érhetne be, ha a párbeszéd valóban elindulna – azaz a szlovák fél is széles körben reagálna, és mindez nem maradna abba addig, amíg a magyar s a szlovák nyilvánosság előtt nem tisztázunk minden feszültséget okozó nézeteltérést és különbséget. Mindenesetre a recenzenst örömmel tölti el a tudat, hogy van olyan értelmiségi csoport, amelyik szorgosan munkálkodik azon, amit e problémakörben maga is mindennél fontosabbnak tart. ∗ Az összeállítás első tanulmánya, amely egyébként a kötetben megvizsgált ös�szes probléma lényegét is megfogalmazza, reményt keltő: annak reményét sugallja, hogy szlovák oldalon is van (vagy lesz) fogadókészség. Roman Holec, a pozsonyi Komenský Egyetem oktatója és történésze ajánlja a szlovák olvasók figyelmébe a kö-

Limes

315

tetet (helyesebben a kötet megjelent szlovák fordítását). Mivel a szlovák professzor nemcsak a könyv szándékának és tartalmának a lényegét, hanem a célját is kitűnően megfogalmazza, időzzünk el a bevezető tanulmánynál, amely egyúttal nagyra értékelendő vélemény-nyilvánítás is. Holec arra biztatja a történészeket, hogy tisztázzák egymás között a kérdéseket. Néhány mondatban a saját véleményét is felvázolja. Arról ír, hogy mit jelent a „közös múlt”. Úgy véli: a „közös” azt jelenti, hogy mindkettőhöz tartozik, és mindkettőnél ugyanaz, ami ez esetben nem teljesen fedi a valóságot. „A közös múlt szlovák–magyar viszonylatban valójában nem ugyanúgy illeti meg a két oldalt. Van, ami az egyiké, van, ami a másiké, van, ami felett pedig vitatkozunk, hogy kit illet meg inkább.” Holec szerint a közös nem azonosat jelent, hanem éppen ellenkezőleg: mindenki a maga módján értelmezi azt, és nem egyszer ugyanazt a dolgot teljesen eltérő előjellel magyarázzák. „Néha már egyenesen úgy tűnik, mintha két párhuzamos múlt létezne. Főképp, amikor mindenki tudatosan csak szemezget belőle.” A szlovák professzor tökéletesen fogalmazza meg a két történelemszemlélet és történelemértelmezés különbségeit. De azt is megjegyzi, hogy egyik fél hozzáállása sem „egészséges”: „Az egyik társadalom mintha szó szerint történelmének betege lenne, időnként hipochonder módjára, de anélkül, hogy kúrálná magát. A másik pedig attól szenved, hogy teljesen közömbös történelme iránt, és egyáltalán nem törődik saját – ebben a tekintetben minden bizonnyal beteges – lelki-egészségi állapotával. De mindketten ignorálják a kezelést, jóllehet mindkettőjüknek rendkívül nagy szüksége lenne rá.” Olvasatomban az első eset a magyar társadalomé, a második a szlováké. Így tehát nem véletlen, hogy Holec megállapítja: a közös múlt ebben az esetben csak mítosz. A hiba bennünk van: az em-

Szemle berekben, az elitekben, a politikusokban, a történészekben. „Ezer (állítólagosan) közös évre már lassan száz teljesen szétválasztott év jut.” A szlovák professzor szerint (és ezzel egyet is kell értenünk) ahhoz, hogy csatlakozhassunk a magyar−szlovák közös múlt értelmezéséhez, az erről kialakítandó párbeszédhez, mindenképpen alaposan ismernünk kell a másikat, annak nyelvét, mert ez elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy értői legyünk a problémának. A kötet javára írja, hogy a fiatal magyar történészek mindegyike bizonyította ilyen irányú ismeretét és azt is, hogy a közös múlt értője. Holec számára teljesen újként hatnak a magyar fiatalok szövegei, „mert mentesek attól a törekvéstől, hogy szerzőjük meggyőzze a másikat saját igazságáról, vagy ha ez nem megy… akkor egyszerűen ignorálja őt.” Azon ritka szlovákok egyike, aki szerint a párbeszéd ily módon felkínált lehetőségét szlovák oldalon nem lenne szabad elszalasztani. A felvetett témákat „puskaporos” témáknak tartja. Sokféle társadalmi csoport „élősködik” rajtuk, köztük azok a politikusok, értelmiségiek, történészek is, „akik számára a nacionalizmus gondolkodási mód vagy diagnózis”. Mindezt mindkét oldal nacionalistáira érti. ∗ A kötet szándékát és lényegét Holec professzor a következőképpen foglalja össze: „az esszé-stílusú szövegek komoly kérdéseket tesznek fel, sztereotípiákat, előítéleteket és problémákat neveznek meg, és itt-ott talán választ (is) keresnek”. Ezt ő túl soknak tartja, mert mindegyik egymagában is könyveket tesz ki. Szerinte a legfontosabb az a felhívás, amit a kötet a szlovák gondolkodásmód felé, a továbbra is uralkodó szlovák diskurzus felé intéz. A magyar fiatalok kísérlete ez arra, hogy alkotó párbeszédbe egyesítsenek két monológot. A szerző saját társaihoz és tanítványaihoz intézi szavait,

Limes

316

amikor leírja, hogy a vélemény- és nézetkülönbségek ellenére nem egyoldalúságról és elfogultságról van szó, hanem eltérő értékekről, kritériumokról és prioritásokról. (Példának hozza a kötetben többször szereplő Apponyi Albertet, Grünwald Bélát és Eduard Benešt.) Saját szakmai közegéről vall, amikor felveti kétségeit: hol vannak a szlovák történészek, akik ugyancsak arra törekednének, hogy megértsék a másik gondolkodását? Hol van az a készség, hogy lemondjanak hosszú ideje meggyökerezett sztereotípiákról és előítéletekről? Hajlandóak (és képesek) vagyunk-e elfogadni a párbeszédre való felhívást? Azt is bevallja, hogy neki is vannak előítéletei. A szlovák professzor (a recenzens helyett is) értékeli a fiatal szerzők szellemi teljesítményét. „Igaz, még mindig megnyugtathatjuk magunkat azzal, hogy az előttünk lévő fejezetekben nincs eléggé felhasználva az összes szlovák érv, és hogy a szlovák gondolkodás nem mindig olyan, ahogy azt a szövegből gondolhatnánk. Még mindig érezni lehet, hogy a szerzők erősebbek a magyar szakirodalomban és a magyar tudományos diskurzusban. Még nem használták fel minden területen a legújabb szlovák irodalmat.” Nem felejti el, hogy a kötet a szlovákok felé irányuló magyar felhívás párbeszédre, ezért megjegyzi: a magyar szerzők nem helyettesíthetik teljesen a szlovák partnert a párbeszéd során. De ő maga sem biztos abban, hogy a szlovák fél hajlandó és képes lesz elfogadni a magyarok felhívását. Az eddigi jelek szerint ugyanis szlovák oldalon még senki sem fogadta el azt, a szlovákok egyelőre csak ismerkednek a kötetben olvasható szövegekkel. És senki sem garantálja, hogy beszállnak majd a párbeszédbe. A professzor is észrevette, hogy az egyes esszék korlátozott terjedelme és a témák sokfélesége miatt a szövegek leegyszerűsítettek, és akadnak bennük hibák és hiá-

Szemle nyosságok is. De azt is felismerte, hogy a kötet lényege nem az egyes kérdések, témák alapos kidolgozása (amit a szerzők is többször hangsúlyoznak), hanem „a nyílt és építő párbeszédre való törekvés”. E kötetnek pedig ez az egyik fő értéke. A másik az, hogy vállalkozott arra, ami már régóta hiányzik: egybegyűjtötte a szlovák−magyar közös múlt fő problémáit. Holec kifejti: ő úgy gondolta, hogy a magyar nacionalizmus a fiatalabb nemzedékekre már nem lesz hatással, és most (a revizionizmus és irredentizmus kíséretében) újra itt van a magyar fiatalok között. A magyarok azok, akik „belebetegedtek” a történelembe, a nacionalizmusuk „genetikailag kódolva van, nemzedékről nemzedékre öröklődik”. Ezért tartja nagyon fontosnak, hogy magyar fiatalok vállalkoztak arra, hogy a szlovákokat párbeszédre invitálják. A kötetben szereplő fiatal magyar történészek olyan témákat hoznak elő, amelyek többségéről a magyar történelemkönyvek és a tankönyvek sem írnak. Ezért Holec azt ajánlja a szlovákoknak (és talán a magyaroknak is), hogy olvassák végig a könyvet, aztán beszélgessünk róla. A kötet „mindenese” Kollai István, sok írás szerzője és az egész kötet összeállítója, szerkesztője. (Megjegyzendő, hogy szerkesztői feladatát nem látta el megfelelően, mert a szövegekben, még a sajátjaiban is, súlyos nyelvhelyességi és nyelvtani hibák hemzsegnek.) Kollai először sorra veszi azon fogalmakat, elnevezéseket, amelyek a szlovákokat irritálják, és amelyeket a magyarok a szlovákok által lakott területre alkalmaznak. Megmagyarázza a szlovák olvasóknak a latin, a magyar, a szlovák kifejezések közötti különbségeket (pl. hungarus, magyar, uhorský, maďarský), a haza, a terület, a Felvidék és Felföld szavak jelentését. Megjegyzi, hogy nemcsak a szlovák köztudat van híján a magyarokra és a közös múltra vonatkozó objektív ismereteknek,

Limes

317

hanem a magyaroknak is szegényesek az ismeretei a szlovákság múltjáról és jelenéről. Azt is hangoztatja, hogy nem múltfeledésre van szükségünk, hanem a múlt tisztázására. Eközben ne a sérelmeinket hangoztassuk, írja, hanem tudatosan beszéljük meg, beszéljük ki, és beszéljük át ezt a közös múltat. A szlovák−magyar közös múlt összevetésének fejezete (Lagzi Gábor − Kollai István) röviden párhuzamba állítja a magyar és a szlovák köztudat régmúltról alkotott képét, bemutatja a középkori Magyarországra vonatkozó magyar történelemszemléletet, összeveti a magyarok és szlovákok hungarus-tudatát, az államalkotó tudatok és a régmúlt értelmezéseinek különbségeit. Nem feledkezik meg az etnikumok érintkezéséről, a magyar nyelv szlovák-szláv jövevényszavairól, a régmúlt demográfiai viszonyairól, a földrajz és demográfia kölcsönös viszonyáról. Amellett, hogy értelmezi a magyarok azon félelmét, miszerint „egyedül vagyunk”, azt is megjegyzi – a kötetben számos alkalommal –, hogy a magyarok a szlovákokat a közös évszázadok során előbb jóindulatúan, majd később lenézően ignorálták. De megjegyzi, hogy az etnikai viszonyokat nem tekinthetjük a 19. század nacionalizmusának szemszögéből, nem vetíthetjük vissza a jelent és a közelmúltat a régmúltba, mert akkor hamisan értelmezzük azt. A további írások a közös történelem közös jegyeit is felvázolják: sokat írnak a kétnyelvűségről, a két nyelven alkotó, mindkét nyelvi kultúrát gazdagító személyiségekről. (A „felföldi két- vagy többnyelvűség élő és természetes jelenség volt a vizsgált időszakban”.) E „pozitív jelenségek lényegében sem a magyar, sem a szlovák köztudatban nincsenek jelen, pedig a középkori kultúrában látványosan megnyilvánul a magyar−szlovák sorsközösség” − olvashatjuk. Első írása végén Kollai István megállapítja, hogy a feudális magyar állam összes-

Szemle ségében egyik népet vagy nemzetet sem privilegizálta a másik rovására. Így természetesen nem is beszélhetünk a szlovákság valamiféle elnyomásáról. A Magyar Királyság adta a szlovákoknak a környező szláv népektől való elkülönüléshez, az önálló fejlődéshez, az egységes nemzetté váláshoz szükséges politikai keretet. Így az egykori Magyarország történelmét a szlovákok is magukénak érezhetik, különösen azt az első nyolcszáz évet, amely nemzetiségi feszültségek nélkül telt el. Sályi Lőrinc a multikulturális magyar nemzetről ír, annak is két kiemelkedő példájáról: a 18. századi Rákóczi-szabadságharcról, illetve Bél Mátyásról. Részletesen felvázolja a szlovákok részvételét a felkelésben (ők voltak a „tót kurucok”). Azt igazolja, hogy mindkét oldalon voltak szlovákok és magyarok is, továbbá erőltetett és hamis az a felfogás, miszerint volt különálló magyar és szlovák nemesség. Hosszan idéz Rákóczi irataiból, különösen a tót pátensből, összefoglalva azt, amit a magyar történettudomány erről összegyűjtött. Ebben az időszakban is igazolva látja a kétnyelvűséget. Idézi Käfer István azon megjegyzését, miszerint a Rákóczi-korról nem született átfogó szlovák értékelés. Hangsúlyozza az akkori multikulturalizmus értékeit és erősségét. Bél Mátyás példáját is felhozza, kiemelve hungarus-tudatát. Hangsúlyozza, hogy a magyarok elismerik kettős kötődését (mint ahogy Zrínyi Miklós horvát−magyar kettős kötődését is), így a szlovák−magyar viszonyban Bél Mátyás az összekötő kapocs szerepét játszhatná a jövőben. Demmel József történész – aki ugyancsak több tanulmány szerzőjeként szerepel a kötetben – annak a közösségi identitásnak a fejlődési folyamatát tekinti át, amelyben a 19. század elején a hungarus-tudatból magyar tudat lett. Felvázolja, hogy miként alakultak át ebben az időszakban a kollektív identitások nyelvi-kulturális alapú identitásokká a Kárpát-medencében. A területi

Limes

318

alapú patriotizmus és a nyelvi alapú nacionalizmus összeütközését kíséri figyelemmel. A hungarus nemesség II. József nyelvi és egyéb rendeleteivel hadakozva, 1792ben az iskolákban kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását. A natio Hungarica nemzetfogalma itt változott meg. Demmel József kifejti, miért vált magyarrá a nemesség és az értelmiség (azért, mert ez a társadalmi előrelépés feltételévé vált). A szlovák köztudat ettől kezdve tartja számon az asszimilált szlovákokat, az „elfajzottakat”, a „renegátokat”. A hungarus patriotizmus bomlási folyamatának bemutatása kapcsán sor kerül a reformkor első évtizedének áttekintésére is. A szerző ennek során értelmezi azt is, hogy miért fordult olyan sok szlovák az 1861-es Memorandum ellen, amely pedig szlovák nemzeti igényeket fogalmazott meg a magyar politika és a bécsi udvar felé. (A Memorandumot ellenző szlovákok között sokan voltak, akik nevüket szlovákul írták alá.) A következő írás (szintén Demmel József tollából) Petőfi, Széchenyi és Kossuth magyarságával foglalkozik. Petőfi és Kossuth szlovák területről származtak, szlovák ősökkel, így a szlovák köztudat „elfajzottaknak” tartja őket. A szerző Petőfiről megállapítja, hogy felmenői evangélikus szlovákok voltak, de a kisgyermek Petőfi anyanyelve magyar volt, amibe szlovák szavakat is kevertek. Élete végéig megőrizte szlovák nyelvtudását. Miután a szerző felvázolja Petőfi magyarrá válásának folyamatát és okait, megállapítja: a magyar nemzettudatban a költő szlovák származása magától értetődő, viszont érzelmileg semleges tény. A magyarok Petőfi-képe nem hordozza magában azt a feszültséget, amit a szlovák embernek Petőfi kapcsán fel kell dolgoznia önmagában. A másik szlovák származású magyar „jakobinus”, Kossuth talán még Petőfinél is fájóbb lehet a szlovákoknak, hiszen Kossuth utasította vissza a szlovák nemzeti igénye-

Szemle ket 1848−1849-ben. A turóci nemes a két kötődés közül a magyart választotta, ám családjában maradt olyan Kossuth, aki a szlovák nemzeti mozgalom mellett tette le voksát. A Kossuthok közül Lajos a szlovák nemzetet sem ismerte el, sőt, a szlovák nemzetébresztőket 1848-ban köröztette, és közülük néhányat börtönbe is záratott. A szerző azonban megjegyzi, hogy Kossuth később, a száműzetés időszakában, revideálta saját nézetét, és tervezetben kívánta rendezni a magyarországi nemzetiségekkel való viszonyt. Ezt a szlovák történetírás nem szokta vele kapcsolatban megemlíteni. Demmel József következő írása a szlovák−magyar viszony múltjának egyik fontos területét, a feszültség és szembenállás első igazi állomását, az 1848-as évet vizsgálja meg. Ezt azért teszi, mert a forradalom gyenge pontja végig a nemzetiségi kérdésben elfoglalt hivatalos magyar álláspont volt. Írása elején a szerző felteszi a kérdést, hogy van-e külön szlovák és külön magyar negyvennyolc? A válaszadás során bemutat néhány szlovák életrajzot (Samuel Ferjenčík, Ján Palárik, Eugen Gerometta, Karol Holuby), amelyek arra intik az olvasót, hogy óvakodjon a sommás következtetések levonásától. A felvázolt életutak tragikusan végződtek; 1848-ban mindannyian eltérő eszközöket választottak nemzetük sorsának jobbra fordítása végett. A szerző azt a következtetést vonja le, hogy 1848ban a két nemzeti mozgalomnak nem kellett volna szükségszerűen egymással szembefordulnia. Mégis polgárháború tört ki, és megfogalmazódott a szlovákok (és a többi nemzetiség) különválásának gondolata is. Ismét Demmel József következik a „Tót atyafiak” és „véresszájú pánszlávok” című írásával. Ebben azt tekinti át, hogyan viszonyult a magyar politika és közvélemény a szlovákokhoz, a szlovák nemzeti mozgalomhoz. Mint írja, két csoportra osztotta őket: az egyikbe a tót atyafiakat, a galamblelkű szlovákokat, a másikba pedig a

Limes

319

nemzeti érzelmű és ezért harcolni is képes szlovákokat sorolta, akiket az orosz birodalom és más szlávok által feltüzelt, véresszájú pánszlávoknak tartott. Őket üldözendőknek kiáltotta ki, s ezt törvénybe is foglalta; pánszlávizmus vádjával több szlovák nemzeti érzelmű vezető került börtönbe. A szerző mindkét csoport jellemzőit bemutatja. A legtöbbet a pánszlávizmussal és a szláv kölcsönösséggel foglalkozik, megmagyarázva a szlovák olvasóknak, hogy miért tartott ettől a magyar nemesi politika. Leszögezi, hogy a szlovák–magyar viszonyt 1918-ig megterhelték ezek a szlavo- és ruszofóbiák. Megállapítja: a szlovák nemzeti mozgalom létezéséről a korabeli magyar társadalom nagy része nem vett tudomást. Demmel áttekinti a „tótozás” jelenségét, a magyar nyelvben elfoglalt helyét. Nem hangsúlyozza kellőképpen annak lenéző, lekicsinylő, becsmérlő szándékú továbbélését, és nem érzékeli az azzal szembeni szlovák túlérzékenységet. A következő írás a dualizmus kori magyar nemzetiségi politikával foglalkozik. Címe A magyar állameszme bűvöletében, szerzője pedig Zahorán Csaba. A kötetben ez a legalaposabb, legösszefogottabb, legjobban átgondolt írás, és ami nem elvetendő, nyelvtanilag, nyelvhelyességileg is a leghibátlanabb. Zahorán áttekinti a kiegyezés utáni nemzetiségi politikát, amikor a szlovák nemzetiség sorsa teljes mértékben a magyarok kezébe került. Ez a szigorú, kérlelhetetlen tanulmány összegyűjti mindazokat a jogos vádakat, amelyeket a szlovák nemzettudat az asszimiláló nemesi magyar politikával szemben számtalanszor megfogalmazott, és amelyek következményei máig hatnak. Sorra veszi a kisebbségi kérdés terén elkövetett magyar bűnöket a modernizáció, a nemzetiségi törvény, az állam magyarosítása és az asszimiláció által, részletezve a nyelvi és politikai jogokat megvonó törvényeket, különösen az Apponyi-féle törvényeket. Szerinte a korszakban a sovi-

Szemle nizmus kormányprogrammá vált. A nemzetiségi kérdést a századforduló Magyarországa egyik legkomolyabb problémájának tartja, amely szerinte is az ország elementáris szétbomlásához vezetett. A közös történelmet magyarázó írások sorát ismét Demmel József folytatja, amikor a dunai mikrokozmoszról ír. A kifejezést Németh Lászlótól kölcsönzi, és azokról a magyar gondolkodókról emlékezik meg, akik hajlandók voltak figyelembe venni, hogy az országban éltek más nemzeteknemzetiségek is. A hosszú 19. század néhány olyan értelmiségi politikai életútját vázolja fel, akik foglalkoztak a kisebbségi kérdéssel. Wesselényi Miklós, Szemere Bertalan, Teleki László, Báró Eötvös József, továbbá a közülük is kiemelkedő Mocsáry Lajos és Jászi Oszkár, valamint Ady Endre tevékenysége azt igazolja, hogy bár kevesen, de voltak néhányan olyanok is, akik észrevették az ország legnagyobb problémáját, és arra liberális megoldást kerestek. Ők azok, akik mélyrehatóan és hosszan foglalkoztak a nemzetiségi jogok ügyével. Ők azok, akik már a demokrácia és az egyenjogúság elveit és gyakorlatát ajánlották a nemzetiségi kérdés megoldásaként. A kötetben elmagyarázzák a szlovák olvasóknak a Trianon-traumát is, mint a magyar társadalmat átható jelenséget. Erre Kollai István vállalkozott, aki több cikkben próbálkozik ezzel. Az elsőben, pár oldalban, Egy békeszerződés pszichológiája címmel, megpróbálja megértetni, hogy miért jelentett hatalmas traumát az ország szétszabdalása. Röviden felvázolja a létrejött demográfiai, földrajzi, geopolitikai és társadalmi helyzetet, amelyet a magyar társadalom képtelen volt elfogadni. Lélektani alapú magyarázatot ad az irredentizmus és a revizionizmus kialakulására, amit többek között a „kis magyar népvándorlással” indokol. Lefesti a vagonlakók sorsát, elmondja, mennyien települtek át a „csonka” Magyarországra, és megmagyarázza, miért volt ez

Limes

320

tragédia az egész magyarságra nézve. Az új határok meghúzásának lényegét, a trianoni határokon kívül rekedt magyarok tömegeinek helyzetét is az indokok közé sorolja. A béketárgyalások és határmeghúzások, majd a későbbi terület-visszaszerzések a szlovák– magyar viszonyt érzékenyen érintették, így mindkét oldal az egymással szembeni jogos sérelmekre apellál. A szerző indokoltnak látja, hogy az események miatt az ösztönös reakció mindkét oldalon a teljes elutasítás volt. Mindkét oldal a nagyhatalmi érdekek áldozatának tekinti magát, s ennek van igazságalapja. Külön cikkben folytatja Kollai István annak elemzését, hogy miért volt általánosan érvényes a „mindent vissza” jelszava a két háború közötti Magyarországon. Az írásban felvázolja, hogy milyen volt a szlovákságról és a revízióról alkotott kép a két világháború közötti magyar politikában. Foglalkozik Apponyi Alberttel, aki a béketárgyalások egyik legfontosabb magyar szereplője volt, de nem vetett rá jó fényt, hogy az ő nevéhez kötődött az 1907-es, nemzetiségellenes nyelvhasználati törvény. Elmagyarázza, hogy a két háború között a magyar köztudat és politika nem a hibás kisebbségi, nemzetiségi politikának tudta be a háborús veszteséget, az ország felszabdalását, hanem az „áruló” baloldalnak (Károlyi Mihály, Jászi Oszkár stb.). A szerző szerint a két háború között a szlovákok nem tartoztak az ellenségek közé (mint a csehek, románok, szerbek), mert a szlovákokat továbbra sem tekintették a magyarokkal egyenrangú nemzetnek. Továbbra sem számoltak a szlovákokkal, mint önálló politikai entitással. Így Kollai szerint nem csoda, ha nem voltak tudatában annak sem, hogy a szlovák–magyar viszony terén vannak sürgős teendők. A magyarok akkor vettek tudomást a szlovákokról, amikor az ún. „kis háborúban” (1939. március 23-án) a kelet-szlovákiai irányba indított magyar támadást a szlovákok visszaverték.

Szemle Ezek után a szerző elmagyarázza a revízió jellemzőit, e gondolat megjelenésének formáit, politikai céljait. Egyúttal felvázolja a korszak magyar külpolitikáját is, a német– olasz tengely melletti kiállást, az elveszített területek visszaszerzésének óhaját. Ezzel összefüggésben megismerteti a szlovák olvasót Teleki Pál életútjával, felfogásával és öngyilkosságának ellentmondásos magyarázatával. A Horthy-korszakot is jellemzi röviden, különösen azért, hogy eloszlasson néhány szlovák tévképzetet, téves fogalmat. Igaz ugyan, hogy a rendszer keretei között szűkre szabták a politikai rendszer demokratikus elemeit, de kényszerpályás kül- és belpolitikájával e korszak nem nevezhető fasisztának, ahogyan egyes szlovák „elemzők” ezt teszik. Ennek igazolására Bethlen István politikáját is felvázolja, de a magyar társadalom e korszakra vonatkozó emlékeinek magyarázata szerintem zavarosra sikeredett. Nem tudom, hogy a szlovákok meg fogják-e érteni, nekem nem sikerült. Kollai István harmadik írása a revízióról (A revízió revíziója – Továbblépés a trianoni múltból) arra vonatkozik, hogyan lehet értelmezni a Horthy-korszak Magyarországát. Azt próbálja bizonyítani, hogy az nem diktatúra, hanem csupán autoriter rendszer volt, annak ellenére, hogy az elfoglalt területeken 1938 után antidemokratikus katonai közigazgatást vezettek be. (A szlovákok gyakran jellemzik a Horthyrendszert diktatúraként; különösen akkor, amikor azt akarják bizonyítani, hogy nem volt jobb, mint az 1939 és 1945 közötti szlovák állam, amely Hitler bábállama volt, és a klérofasizmus jegyeit viselte magán.) Kollai leírja, hogy a korszak nagy problémája a magyar agrártársadalom szegénysége volt („a hárommillió koldus országa”), és hogy a térségről, Közép- és Kelet-Európáról nyílt társadalmi vitákat folytattak. Ez volt az a korszak, amikor a magyarok újra a helyüket keresték Európában. A magyar szellemi elit demokratikus és liberális része a

Limes

321

Közép-Európa-gondolathoz menekült, így próbálva értelmezni „csonka” Magyarország helyét. Ebben Németh László és Bibó István járt az élen, akik megkísérelték józanul megmagyarázni, értelmezni azt, ami 1918 után történt. A nagy problémák közé tartozott a tetemes számú, határokon kívül rekedt magyar kisebbség, amelynek helyzetére különféle elméleteket és értelmezési kereteket próbáltak kialakítani. Bibó sokat foglalkozott az igazságos határok kialakításának szükségességével, és követelte a nagyhatalmaktól az önrendelkezési elvnek a magyarokra való teljes érvényesítését. A határkérdésben Bibó olyan álláspontot foglalt el, amelyet a második világháború után is hangozatott, de bizonyos mértékben revideálta azt. Kollai áttekinti azt is, hogy a magyar társadalom miként értelmezi Trianont napjainkban. Kifejti, hogy a Kádár-korszakban e kérdés tabutéma volt, de 1989 után újra elővették. Megjegyzi, hogy 1989 után sem a politikai elit, sem a közgondolkodás nem tette magáévá a határok kiigazításának gondolatát. Ez az a téma, ami a szlovákokat a legjobban érdekli, ezért érdemes lett volna ennek jóval nagyobb teret szentelni, ha már a szlovák olvasóknak magyarázzuk a magyar álláspontot. A szerző említi ugyan az új magyar külpolitika mozgásterének kereteit, mint pl. a visegrádi együttműködést, az integrációt vagy a határok légiesítését, de ezekről részletesebben kellett volna szólnia. Megjegyzi, hogy „az egész témával kapcsolatos negyvenéves hallgatás nemcsak a revíziós közhangulatot számolta fel, hanem a határon túli területekről való tudást is, és sokszor az érdeklődés igényét is”. Hozzáteszi, hogy a szomszéd népekről sem lehetett valós képet alkotni. Jómagam nem hiszem, hogy ez a megjegyzés „megnyugtatja” a szlovákokat. Éppen ezek azok a kérdések, amelyek a leginkább izgatják őket. Kollai még azzal is nyugtatgatja a szlovákokat, hogy Trianon ma inkább csak ér-

Szemle zelmi szubkultúra, inkább forma, mint tartalom, a magyarság összes bújának-bajának jelképe. Úgy véli, hogy a magyar sorsüldözöttség nem több szimbólumnál, jelképnél, a magyar önkép olyan eleme, amelyet többen vallanak magukénak, mint ahányan kimutatják. De a szlovákoknak ettől nem kell tartaniuk – írja. (Érdekes lenne tudni, hogyan reagálnak erre azok a szlovák fiatalok, akik elolvassák ezt a magyarázatot.) Oszlopos szerzőként Kollai István egy újabb tanulmányban vázolja fel a szlovák olvasóknak, hogy milyen érzés többségből kisebbségbe kerülni, és mit jelentett ez a Csehszlovákiában maradt magyaroknak 1918 után. Elmagyarázza, hogyan szervezte meg magát a szlovákiai magyarság, továbbá mi volt az oka annak, hogy a megmaradt magyar államtól és a budapesti kormánytól függött. E helyzetnek voltak sajátos vonásai is: a pár százezres (691 ezer fős) magyar kisebbségi társadalomnak kellett „szembenéznie a magyar történelmi gondolkodás hiányosságaival, illetve a dualizmus szlovákellenes jellegének a szlovák politikai gondolkodásra mért hatásával is. Ennek a folyamatnak az eredménye a magyarországinál önkritikusabb múltba tekintés lett.” A fenti mondatok nemcsak a szlovákoknak, hanem a magyaroknak is szólnak. Mert „a szlovákiai magyarság tehát mindennapjaiban élte át a korábbi magyarországi nemzetiségek magyarokkal szembeni elhidegülését, bizalmatlanságát”. Ez azt jelenti, hogy a szlovákiai magyarság itta meg (és issza most is) a levét annak, hogy egykor a magyar politika mostohán bánt a szlovák nemzeti emancipációval. Kollai még azt is hozzátehette volna, hogy az emiatt vett reváns áldozatai a szlovákiai magyarok, 1918tól napjainkig. A szlovákiai magyarság, helyzetéből adódóan, az első csehszlovák köztársaság demokráciájához is sajátosan viszonyult, éppen annak mostoha kisebbségi politikája miatt. A szerző megmagyarázza, hogy a

Limes

322

szlovákiai magyarok miért fogadták el nagyon nehezen a csehszlovák államot és annak „szelektív” demokráciáját. Kisebbségi és oktatási politikája, földreformja, közigazgatási reformja és más jellemzői alapján az ugyanis a magyarok asszimilálására rendezkedett be. A kölcsönös bizalomhiány ekkor mélyült el és erősödött meg. Kollai István következő cikkében a Beneš elnök által kihirdetett dekrétumok továbbélő szellemét írja le, megindokolva, hogy a dekrétumok magyar szemszögből miért elutasítandóak. Például amiatt, hogy a magyarokat háborús bűnösöknek tartják, holott „a szlovákiai magyarság nem volt háborús bűnös népcsoport; vagy legfeljebb csak annyira, amennyire a szlovákság az volt, a Szlovák Állam ténykedése miatt”. A szerző felvázolja azt is, hogy a dekrétumok bevezetésének milyen következményei voltak a magyarokra, s hogy azok a félelem légkörét hozták létre. A dekrétumok továbbélő szellemét bizonyítandó, leírja, miként alakult ki 2002-ben a dekrétumokról szóló vita a magyarok, kontra szlovákok és csehek között. Megállapítja, hogy a dekrétumok kérdésköre nem magyar–szlovák államközi probléma, hanem Szlovákián belül az állam és a polgár közötti viszony kérdése. Így a szlovák államnak kell megkövetnie magyar nemzetiségű állampolgárait. A kötetben külön foglalkoznak az egyik legfrekventáltabb témával, az asszimiláció kérdésével (Maurovich Horváth Lajos – Kollai István: Asszimiláció és identitás a legújabb korban). Áttekintik az 1918 utáni asszimilációt szlovák–magyar viszonylatban. Meg kell jegyeznünk, hogy északi szomszédainkat ugyanúgy foglalkoztatja a szlovákok 1918 előtti asszimilálása, mint az 1918 utáni magyarországi asszimiláció. A szerzők más (pl. csángó) asszimilációs példákat is hoznak, és megmagyarázzák, hogy miért más az alföldi szlovákok helyzete ebből a szempontból, mint az egy tömbben élő kisebbségeké. A különbséget

Szemle az alföldi szlovák kisebbség kevert nyelvi helyzetével és gyenge szlovák nemzettudatával magyarázzák. Megvédik az 1993 utáni magyar nemzetiségi politikát, és az akkor elfogadott kisebbségi önkormányzati törvényt is megdicsérik. A magyar asszimilációs veszteségeket is felvázolják, és népszámlálási adatokat vetnek össze. Úgy vélik, hogy 1918 után a magyarok asszimilációs vesztesége nagyobb, mint a szlovákoké, még akkor is, ha azt a lakosságszámhoz viszonyítjuk. Az asszimilációs nyereségek és veszteségek számbavétele közepette kitérnek az alapos etnikai keveredésre is. A keveredést nem kell feltétlenül elutasítanunk, negatív dologként értelmeznünk. Hiszen sok magyar lett szlovákká, és sok szlovák vált magyarrá. A kötet utolsó írása (Átlépni a határainkat), amelynek szerzője Kiss Balázs, azt vázolja fel, hogy az 1989 utáni magyar külpolitikai gondolkodásban hol foglalnak helyet a szlovákok. A kádári korszak „elhallgatásai” után a rendszerváltó ellenzék beszélni kezdett a kölcsönös problémákról (így például a bős-nagymarosi erőműről vagy a szlovákiai magyar kisebbség sorsáról), és azokból politikai ügyek is váltak. Az új magyar külpolitika hármas prioritásának és az egyes kormányzati időszakok fordulatainak inkább kronologikus, mint értékelő vagy szintetizáló áttekintését adja a szerző. Megállapítja, hogy az új külpolitika felvállalta a határon túli magyarokkal való kapcsolattartást és annak megerősítését. Az új nemzetközi politikai viszonyok és lehetőségek között a magyar külpolitika nemzetstratégiákat vázolt fel, és azok következetes megvalósítására törekedett. Ezzel kiváltotta a környező országok „idegességét”, közöttük Szlovákiáét is. A szerző a magyar kisebbségek védelmének nemzetközi és hazai tendenciáit is bemutatja, és felvázolja a kettős állampolgárságról folyó viták menetét. ∗

Limes

323

Minden kisebb-nagyobb tárgyi tévedésével (pl. a 185. oldalon azt olvashatjuk, hogy a magyarok kitelepítését nemzetközi szerződés alapozta meg; R. Schuster nem 2000 és 2004 között volt Szlovákia köztársasági elnöke, amint az a 196. oldalon áll, hanem 1999 májusa és 2004 tavasza között), félreérthető vagy érthetetlen megfogalmazásával együtt, a kötet hiányt pótol, és kitűnő kezdeményezés, még akkor is, ha esetleg eredménytelen marad. A könyv szándékát figyelembe véve, a recenzens hiányolja a kossuthi kisebbségi-

Szemle nemzetiségi politika rövid ismertetését, valamint annak felvázolását, hogy a szlovák nemzeti mozgalom vezetői, Štúr és követői milyen képet alkottak a 19. század közepén a magyarokról, miként hagyományozták át a magyarokkal szembeni elementáris bizalmatlanságot, mint a szlovák nemzettudat egyik alappillérét. Hamberger Judit

Limes

324

Szemle

Politológia történelmi köntösben – a Horthy-korszak politikai rendszere* Politológusok és történészek számára jelentős kihívásnak számít egy olyan vállalkozásban való részvétel, amely az újkori modern – megítélésükben ma is éles vitákat generáló – magyar politikai rendszerek politológiai jellegű leírását célozza. A Romsics Ignác által szerkesztett Modern magyar politikai rendszerek című sorozat ugyanis ezt a célt tűzte maga elé. Első megjelent kötete Kozári Mónika A dualista rendszer (1867–1918) c. munkája volt, és ezt követte Püski Levente tollából a recenzió tárgyát képező, A Horthy-rendszer (1919–1945) címet viselő kötet. A munka tematikus fejezetekben, azokon belül pedig jórészt a kronologikus elv alapján mutatja be a Horthy-korszak politikai rendszerének fő dimenzióit. Ez alól talán az egyetlen kivételt A rendszer alapjainak megteremtése című, dominánsan eseménytörténeti jellegű fejezet jelenti (11–16. o.). A könyv külön erénye az elméleti bevezető. Ebben a szerző tisztázza a „politikai rendszer” fogalmát, annak intézményi és egyéb elemeit, tipológia-rendszerét, valamint bemutatja az intézményelvű, illetve az olykor a hazai viszonyokat a kelet-közép-európai országokkal összehasonlító, komparatív politikatudományi megközelítéseket. Kifejezetten sajnálatos, hogy e sokat ígérő utóbbi vonatkozás az egyes fejezetekben

meglehetősen aránytalanul jelenik meg. Így például míg az államfői hatalom, a választójog kiterjedtsége, vagy a kormányzati hatalom-koncentráció mértéke tekintetében a Horthy-korszak Magyarországát e munka segítségével jól el tudjuk helyezni az európai palettán, sok tematikus szakasz azonban teljes egészében nélkülözi ezt az összevetést. Az államfői hatalom jellegét és Horthy Miklós személyes politikai szerepvállalását elemző fejezet kifejezetten jól ötvözi az alkotmány- és politikatörténeti, illetve az olykor magyarázó céllal igénybe vett politikai pszichológiai megközelítést. A fejezet – egyben a kötet – további érdeme a fentebb már említett, de a szakmában még kevéssé elterjedt összehasonlító módszer alkalmazása. Az államfői hatalom témakörében így a Horthy- és a Piłsudski-jelenség komparatív elemzésével, az államfői jogkörök kiterjesztésének kelet-közép-európai összehasonlításával találkozhatunk. Alkotmányjogi szempontból kevéssé ismert tény, hogy Horthy – Európában egyedülálló módon – rendelkezhetett a hadsereg felett, és azt akár külföldre is vezényelhette. Politikatörténetileg érdekes az a parlamentarizmushoz való viszonyát érintő megállapítás, hogy a kormányzó egyetlen egy, a parlament által elfogadott törvényt sem vétózott meg soha. Igaz, ez utóbbi tény nem minden összefüggésben értékelhető * Püski Levente: A Horthy-rendszer (1919–1945). egyformán pozitívan. A fejezet negatívuBudapest, 2006, Pannonica Kiadó, 302 o. ma, ami néha később is tetten érhető, hogy

Limes

325

gyakori szövegszerű ismétlések találhatók egyes bekezdések, oldalak között. A kötet következő fejezetei a pártok és politikai irányzatok húszas és harmincas évekbeli fejlődését vonják górcső alá. Kiemelkedő részletességgel tekintenek végig a politikai palettát benépesítő szervezetek történetén, és jól mutatják be a két periódus strukturálisan eltérő elemeit, fejlődési tendenciáit. Ugyanakkor sokkal jobban illeszkednek a magyar párttörténetírás bevett hagyományaihoz, mintsem a politológiai pártrendszer-elemzéshez. Talán az egyetlen következetesen végigvitt vizsgálati szálnak a keresztény pártokhoz, valamint a Nemzeti Egység Pártjához kötődő, tömegpárti irányba tartó tendenciák elemzése tekinthető. Ugyanakkor a szerző számtalan, igen érdekes elemzési lehetőséget is felvet, de kiaknázatlanul hagy. Folyamatosan kiemeli az adminisztráció szerepét a választásokon, de ritkán utal a politikai verseny strukturális korlátozottságára. Bethlen István bázisszélesítő politikáját elemezve nem tér ki arra, hogy ez egyfajta néppárti/gyűjtőpárti fejlődésnek tekinthető-e, illetőleg, amikor később említést tesz a gyűjtőpárti jellegről, annak elemzésével adós marad. Ugyancsak nagyon korlátozottan elemzi a revízió hatását a párterőviszonyokra és a politikai rendszer legitimációjára. Mindemellett azonban nagyon érzékletesen vázolja fel a klasszikus parlamentáris modelltől eltérő sajátos viszonyrendszert a mindenkori kormány és a parlamenti többség között. Rámutat arra, hogy míg a Bethlen-korszakban a parlamenti többség kormányzati munka feletti ellenőrzésének hiánya demokratikus deficitként értékelhető, addig a harmincas évek végétől ugyanez a jelenség egyre inkább a szélsőségeket korlátozó elemmé válik. Ugyancsak nagyon érdekes az a fejtegetése, melyben a politikai váltógazdaság kialakulásának 1920 utáni lehetőségét vizsgálja, akárcsak a stabil pártstruktúra

Szemle hiányának, illetve az ebből fakadó következményeknek a leírása. A Horthy-rendszer jellegének, parlamentáris és diktatórikus vonásainak felrajzolása sorában minden szempontból kiemelt figyelem illeti meg a választási rendszert, illetve annak a vizsgált korszakban bekövetkezett változásait. A választási rendszert elemző fejezet az egyes szabályozások alkotmánytörténeti jellegű feldolgozására épít, politológiai terminológiát vagy elemzést sajnos ritkán alkalmaz. Ugyanakkor a választási rendszer analízise során levont következtetéseket jól építi be a rendszer általános jellemzésébe. Különösen szemléletes a választásra jogosultak arányának alakulása, amelyet nemzetközi összehasonlítás keretében is elemez. Vizsgálja az életkori és műveltségi cenzus mellett alkalmazott egyéb fontos strukturális korlátozó elemeket is, mint az Európában ekkor már kizárólag csak Magyarországon létező nyílt szavazás intézményét, a tízéves állampolgárságot és a helyben lakás cenzusát. Az átfogó választástörténeti publikációkkal összehasonlítva, jórészt újdonságnak számít a korszak kampányszabályozásának és (eseménytörténetbe bújtatva, de olykorolykor) e szabályozás gyakorlati működésének a leírása. A kötet logikailag összetartozónak tekinthető második része a hatalmi ágakat megtestesítő alkotmányjogi intézményeket mutatja be. (Ebből a részből lett kiemelve és a kötet elejére illesztve az államfőről szóló fejezet, ami így a szerző szubjektív állásfoglalásának is tekinthető az államfői intézménynek az egymástól elválasztott hatalmi ágak felett álló jellege kapcsán.) A Nemzetgyűlésről, valamint az 1927-től működő Képviselőházról szóló fejezet érdekes ötvözete a klasszikus parlamentarizmustörténeti, valamint a kormányzáscentrikus és bürokratikus, terjeszkedő, egyre több szférát irányítása alá vonó modern állam törvényhozási tevékenységére, illetve az

Limes

326

ezek egymáshoz való viszonyára koncentráló politológiai elemzésnek. Részletesen bemutatja a Nemzetgyűlés és az 1927-től működő Képviselőház házszabályait, kiemelten foglalkozik az 1924-es és 1928as Bethlen-féle házszabályreformokkal, továbbá a kormányfő angol típusú, a hangsúlyt elsősorban a bizottsági munkára helyező parlamentáris elképzeléseivel. Bemutatja a házelnök szerepét, bár a szemléletesség kedvéért talán szerencsés lett volna egy mélyebb összevetés az intézmény dualizmus kori jellemzőivel. Kifejezetten érdekes a szerző által közölt néhány adalék, így például az, hogy szemben bizonyos kontinentális parlamenti gyakorlattal, a Képviselőház alelnökei is mindig kormánypárti képviselők voltak. Szemléletes a parlamenti kisebbségi jogok bemutatása, illetve a parlamenti váltógazdaság hiányának a parlamenti munkára gyakorolt hatásának, vagy az ellenzéki szerep biztosította politikai mozgástérnek a politológiai elemzése. A recenzens szerint ezek a részek – már megközelítésmódjuk okán is – a történettudományi irodalom újszerű, értékes részeit képezik. Több fejezeten is áthúzódó szálat képez a kormányzati hatalmi jogkörök, a rendeleti jogalkotás kiterjedésének, a szigorú értelemben vett törvényhozási tárgyak visszaszorulásának elemzése. Érdemes hangsúlyozni, hogy a kormány hatásköreinek kiterjesztése és a rendeleti jogalkotás expanziója mennyire modern jelenség, még akkor is, ha az a tárgyalt politikai rendszerben olykor antiparlamentáris vonásokat hordozott. (Például a rendkívüli állapot esetében, amelynek bevezetésére olykor, miként arra a szerző is rámutat az 1939. szeptember 1-től életbe léptetett, később permanensé váló rendkívüli állapottal összefüggésben, igen könnyen sor került.) Mivel a politikai diskurzus természetesen bőven merít a történelmi narrációkból, a magyar közbeszéd vissza-visszatérő

Szemle témája a Horthy-korszak parlamentarizmusának, illetve demokratikus minőségének értékelése. Ebből a szempontból kifejezetten érdekes a szerző elemzése, amely a gyakorlatban érvényesülő parlamentarizmust tekinti kiindulási pontnak, s ehhez viszonyítja annak demokratikus deficitjét. A Felsőházról szóló fejezet az egyik legjobban sikerült, legnagyobb hatású része a kötetnek, mivel – a bevett történelmi közgondolkodással szemben – alapvetően új megvilágításba helyezi az intézmény szerepét a korszak politikai életében. A szerző alkotmánytörténeti nézőpontból tárgyalja az intézmény hatásköreit, rekrutációs szabályait, és politikatörténeti eszközökkel dolgozza fel a kétkamarás törvényhozás visszaállítását megelőző vitát, a különféle politikai irányzatok által támogatott lehetőségeket, illetve e politikai erők későbbi viszonyát a Felsőházhoz. Komparatív eszközökkel viszonylag részletesen elemzi a Felsőház és az egykori Főrendiház kapcsolatát. A legérdekfeszítőbb talán annak az alkotmányvédő szerepnek a bemutatása, amelybe a Felsőház a jobboldali radikalizmusnak a kormánypárton és a Képviselőházon belüli előretörése után került. A szerző érzékletesen mutatja be Károlyi Gyula vezető szerepét, az egykori bethleni garnitúrának a Képviselőházból a Felsőház soraiba való lassú átkerülését, továbbá a Felsőháznak a zsidótörvények elfogadása során játszott (sajnos) sikertelen, de pozitívan értékelendő szerepét. A végrehajtó hatalomról szóló részt is bizonyos kettősség jellemzi. Némileg furcsának – bár a korszakban játszott politikai szerepüket tekintve indokolhatónak – tűnik, hogy a fejezet a rendvédelmi szervek bemutatásával kezdődik. Ezt követi a minisztériumi struktúrának, a kormányzati és parlamenti pozíciók gyakori összefüggéseinek, az egyes kormányok jellemzőinek a bemutatása, a sort pedig – a végrehajtó hatalmat gyakorló rendkívüli testületként

Limes

327

– a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács zárja. A szakszerű jogtörténeti szöveget azonban néha olyan áthallásos – a szerző által nyilvánvalóan nem így kezelt – elemek tarkítják, amelyek a legtöbb politológust vagy a közélet iránt érdeklődő polgárt igencsak megmosolyogtathatják (így pl. a kihelyezett kormányülések Gömbös általi bevezetéséről, vagy a Miniszterelnöki Hivatal növekvő szerepéről szóló fejtegetések). Ugyancsak értékes része a munkának a helyi szintű önkormányzatiságról és közigazgatásról szóló fejezete. Ez részletesen megvilágítja a dualizmus kori és a Horthy korabeli magyar közigazgatás közti jogi folytonosság, illetve eltérések jellegét, bemutatja a törvényhatóságok és a községek szintjén érvényesülő önkormányzatiság tartalmát úgy, hogy azt a hatalmi ágak elválasztásának nézőpontjából értékeli. Kifejezetten érdekes adalékokat említ a szerző a tradicionális helyi és országos politikai elitek kiegyezése vonatkozásában, amellyel a megyei törvényhatóságok megújításának 1913 és 1929 közötti elmaradását magyarázza, vagy pedig az országostól olykor eltérő, sajátos helyi politikai és pártviszonyok tekintetében, mint amilyen pl. Budapesten volt tapasztalható. (Itt a húszas években sajátos hatalmi konstelláció és pártrendszer alakult ki a Keresztény Községi Párt, illetve a liberális-demokrata ellenzék és az SZDP által alapított Baloldali Blokk dominanciájával.) Püski természetesen végigköveti a korszak közigazgatási átalakításait és reformtörekvéseit, bemutatja a terjeszkedő központi állami közigazgatás által az önkormányzatoktól átvett szakpolitikai területeket (pl. a szociális ellátást) és a visszakerült országrészek olykor speciális közigazgatási viszonyait is. Egyik legérdekesebb felvetése az 1929-es törvényhatósági választásokhoz kötődik, melynek során az általánosan titkos választójog alapján szavazhattak a polgárok. Ezt szerinte

Szemle Bethlen a titkos választójog parlamenti választásokon történő bevezetése próbájának szánta. A szerző azonban adós marad azzal a magyarázattal, hogy a kormánypárt számára ugyanúgy elsöprő, kétharmados fölényt hozó választás után a kormányfő döntése miért maradt negatív. A harmadik hatalmi ág, az igazságszolgáltatási rendszer bemutatásakor a szerző – helyesen – annak politikai szerepére, a politikai rendszerben betöltött pozíciójára koncentrál. Igaz, olyan izgalmas politikaiszociológiai kérdésekre is választ keres, mint a bírák politikai függetlenségének kérdése a korszakban, de a fejezetet elsősorban az alkotmány- és politikatörténeti leírás dominálja. Nagyon jól strukturált a személyi-, a jog- és vagyonbiztonságot legfőbb értéknek tartó magyar igazságszolgáltatás „üzemszerű” működése, valamint a rendkívüli jogi és politikai eszközök alkalmazása között feszülő ellentét bemutatása. Elemzi az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi III. törvénycikknek a politikai rendszerben betöltött szerepét, az erre való hivatkozással életbe léptetett statáriumokat, a korszak fontosabb politikai pereit, valamint igazi jogtörténeti kuriózumként a Közigazgatási Bíróság szerepét és egyfajta alkotmánybírósággá válásának korabeli lehetőségét. Külön fejezetben, de a jogrendszerhez nyilvánvalóan szorosan kapcsolódva tárgyalja a szerző a politikai- és szabadságjogok minőségének és érvényesülésének kérdését a Horthy-rendszerben. A rendelkezésre álló források és a szakirodalom elérhetősége következtében aránytalanul nagy figyelmet szentel bizonyos kérdéseknek, míg más témák kissé háttérbe szorulnak. A legnagyobb hangsúly a sajtószabadság kérdésére és a sajtó politikai ellenőrző szerepének érvényesülésére, illetve – érthető módon – a numerus claususra és a harmincas évek végének antiszemita hullámából kinövő zsidótörvényekre esik. Emellett

Limes

328

bemutatja az egyesülési és gyülekezési jog helyzetét, valamint ezzel összefüggésben a korszak egyesületi életét, a visszatérő gyűléstilalmakat is. Ugyancsak kitér a kisebbségi jogok kérdésére, viszonylag több figyelmet szentelve – a politikában játszott szerepe okán – a német kisebbség helyzetének és a Volksdeutsch-mozgalomnak. Megjegyezzük, hogy politológiailag nagy érdeklődésre tarthatott volna számot, ha a szerző kissé mélyebben és részletesebben dolgozza fel a civil társadalom helyzetét, illetve, ha a szabadságjogok kérdését és a sajtópolitikát jobban beágyazza a belpolitikai összefüggésekbe. Az utolsó tematikus szakasz a Politika és társadalom címet viseli. Ez, bár a második felében a szerző valóban kitér a politikai tevékenységet kifejtő társadalmi szervezetekre és mozgalmakra, alapvetően a politikai elitre koncentrál. Annak viszont igen kiváló politikai, szociológiai elemzését adja a mobilitás, a szociológiai és rekrutációs háttér, valamint a professzionalizáció tekintetében. Fő tanulságai, hogy – egyes, korábbi korszakok történetírásának megállapításaival ellentétben – a politikai mezőt nem az arisztokrácia, hanem a középrétegek dominálták, és a nemesi származás jelentősége is egyre jobban csökkent a korszakban. Mintegy a kötet summázatának is tekinthető A politikai berendezkedés jellege címet viselő egyik utolsó fejezet. Ez alapvetően arra törekszik, hogy a Horthyrendszer minősítésére használt egyes jelzők létjogosultságát vizsgálja, és megkísérli a politikatudomány által használt egyes kategóriák mentén elhelyezni a korszakot. A minősítési törekvés visszafogott és tárgyilagos. Természetszerűleg elveti a „fasiszta” jelző általában is főként politikailag motivált használatát. Rendszermeghatározó elemekként vizsgálja a konzervativizmus, az etatizmus és a korporativizmus fogalmait, s a korszakot végig és következetesen meg-

Szemle határozó gondolatkör gyanánt az etatizmust azonosítja. Nem mondja ki, de ez részben cáfolatát képezi az autonóm polgári civil társadalom Horthy-korszakhoz kötődő mítoszának is. A végső összegzés úgy szól, hogy a Horthy-korszak átmeneti helyet foglal el a parlamentarizmus és a diktatúra között. Sajnálatos módon ehhez kapcsolódik a munka egyetlen zavaró tévedése: a 279. oldalon a szerző felcserélve alkalmazza a Sartori-féle hegemón és predomináns pártrendszer kategóriáit. Leírásával ellentétben ugyanis, a Sartori-féle hegemón a nem versengő, míg a predomináns a versengő pártrendszer-kategória. Az olvasó így nem lehet ténylegesen biztos benne, hogy a szerző valóban „hegemonisztikus pártrendszerű parlamentarizmusként” akarta-e értékelni a politikai rendszert. Főleg, hogy a Horthy-rendszer vonatkozásában a bevett magyar politológiai szakirodalom is a predomináns pártrendszer minősítését tartja elfogadhatónak. Összességében Püski Levente munkája egy politikailag kényes kihívásra adott nagyon tárgyszerű és elfogulatlan válasz, ami végre talán politológiai kategóriák mentén is egységes, használható és széles körben elfogadható leírást nyújt a Horthy-korszak politikai rendszeréről. A recenzens talán túl sokszor kért számon olyan hiányzó adatokat, amelyek terjedelmi okokból sem kaphatnak helyet egy ennyire átfogó jellegű kézikönyv lapjain. A magyar történész és politológus társadalom, a közélet iránt érdeklődő polgárok és az egyetemisták is csak remélhetik, hogy a Modern magyar politikai rendszerek sorozat hasonló színvonalú kötetekkel fog folytatódni. Hegedűs Dániel

Limes

329

Szemle

Magyar művészet a határokon túl*

A vaskos, majd kétszáz színes képpel szemléletessé avatott tanulmánykötet nem a legfrissebb művészeti kiadványok közül való. Mégis méltató szóra érdemes, több okból. Kockázat nélkül úttörő munkának minősíthetjük, mert hasonló, széles kört átölelő, tartalmas összefoglalás sem előtte, sem azóta nem készült a modern, 20. századi magyar képzőművészet országhatárainkon túl élő, esetenként gazdagon termő, szerteágazó hajtásairól. Kétségtelen tény, hogy a bevezetőben vázolt helyzet – a kötetet szerkesztő, felelős kiadóként jegyző Szabó Lilla tanulmánya – mutat ugyan változásokat a kutatásban, az adatok regisztrálásában, a távolabbi országokban élő alkotók és az anyaországi művészeti élet kapcsolatában, „de sok művészünket még mindig körülvevő némaság gyakorlatilag nemtudást takar”. Vagyis, a könyv aktualitása nem halványult az elmúlt években. A könyv születéséhez vezető előzmények közül szükséges néhányat megemlítenünk. A hazai, erősen szelektáló művészeti köztudat, művészettörténet, részben magyarázható okból, sokáig közömbös maradt a külföldi magyar művészek munkássága irányában. Kivételt talán Nagybánya s vele az erdélyi alkotók életműve jelentett. Szór-

ványos kísérletek történtek egy-egy felvidéki életpálya hazai feldolgozására. E téren Szíj Rezső szorgoskodása példaértékű. Nemcsak gyűjteményt állított össze műveikből, de kismonográfiáiban megrajzolta Staudt-Csengely Mihály, Tallós Prohászka István, Lőrincz Gyula pályaívét. A helyzet korrigálását két jelentős műcsarnoki kiállítás kísérelte meg 1970-ben, illetve 1982-ben, amikor a Magyarországról elszármazott művészeket invitálták seregszemlére. Az előbbi főleg a már befutott avantgárd művészek munkáira szorítkozott, míg a második „tisztelgés” már szélesebb merítésre vállalkozott. Bár a határon kívülre szorított, „szomszédban élők” mindkétszer kívül rekedtek, a kiállítások jótékony hatása tagadhatatlan volt minden tekintetben. Az „ügy” szempontjából feltétlenül meg kell említenünk egy – több kiadást megért – angol nyelvű, lexikonszerű kiadványt, Gyimesy Kásás Ernő és Könnyű L. László munkáját. Mintegy ezeregyszáz, a világon szétszórtan élő, hivatásos képzőművész adatait gyűjtötték egybe, alapot teremtve ezzel a további kutatásnak. Ezek egy része, más forrásból származó adatokkal, azóta beépült a Kortárs Magyar Művészeti Lexikon köteteibe. A rendszerváltást követően felerősödött a kézfogás igénye minden relációban, és * „Külön világban, külön időben” – A 20. 1992-ben megalakult a Magyar Képzőszázadi magyar képzőművészet Magyarország határain kívül. Budapest, 200 [?], Magyar művészek és Iparművészek Társasága. Képzőművészek és Iparművészek Társasága. Célja kifejezetten a külföldön élő magyar

Limes

330

művészek összefogása volt. E társaság szervezte meg 2000-ben A 20. századi magyar képzőművészet Magyarország határain kívül 1918-tól napjainkig címmel azt a konferenciát, amely az „összehangolt szakmai munkát” volt hivatott elősegíteni. Ötven előadás és néhány felkérésre írt, postázott beszámolóból, tanulmányból szerkesztődött a látókörünket tágító, nem egy esetben a felfedezés élményével megajándékozó „kézikönyv”. Hogy a Társaság túlélte-e az elmúlt évek kozmopolita kultúrpolitikájának „áldásait”? – nem tudjuk! Mádl Ferenc köszöntőjét, Szabó Lilla bevezető dolgozatát hét téma köré csoportosított rend szerint követik a hosszabbrövidebb, vázlatszerű vagy terjedelmesebb, műfajilag változatos – adatközlés, kismonográfia, összefoglalás, esszé, leírás – szövegek. A hasznosságot emeli, a tájékozódást segíti a képjegyzék, az album terjedelmű színes képanyag, a szerzőket bemutató szócikkek. Az első blokkban – Kultúrák találkozása – nagy ívű helyzetelemzést olvashatunk a szlovákiai és délvidéki magyar művészek Trianon utáni – kilátástalan küzdelmeiről. Az eseményeket történeti keretbe ágyazó Kubicka Kucsera Klára kendőzetlenül leírja: „A többségi közösség, az állam és az országalapító nemzet bezárta előtte kapuit, amiről a magyar művész már első próbálkozásaikor meggyőződhetett.” A megállapítás – ugyan eltérő mértékben – nemcsak Szlovákiára érvényes, s alig változott nyolcvan esztendő alatt, bár manapság foghatók pozitív jelek DélSzlovákia felől. A „prés” nyomása változó intenzitással nehezedett a szlovenszkói művészek alakuló, majd kimúló szervezeteire. A tanulmány időrendben vázolja föl a pozsonyi, besztercebányai, kassai, komáromi egyesületek történetét, értékeli munkájukat, és megemlékezik a nevesebb művészek pályájának alakulásáról. Az 1945-ig jellemző konzervatív szemlélet

Szemle mellett figyelmet szentel a modernista, avantgárd és baloldali csoportosulásoknak. Újabb választás elé kerültek a magyar művészek a 2. világháborút követően, s „elég reménytelenül festett” sorsuk az ötvenes években is. Szervezkedésüket nem támogatta a Csemadok s a vezető pozícióba került magyar művésztársak sem. Némi optimizmus hatja át a szerzőnek az 1989 óta észlelt változásokat értékelő sorait. A felmerülő nehézségek hasonlatosak az anyaországi viszonyokhoz, főként anyagi természetűek, de tisztázatlan a nemzetiségi művészet kultúrpolitikai megítélése is. A kiállítási lehetőségek, cserekapcsolatok, a számban gyarapodó galériák, a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Képtár, a Duna-limest átlépő Atelier folyóirat, a médiák növekvő figyelme, az új nemzedék jelentkezése, sikerei a ma sem felhőtlen politikai közegben mégis bizakodásra adnak okot. Duranci Béla az impériumváltást követő, „tudathasadásos állapotba került” jugoszláviai magyar művészet helyzetét tekinti át. A Vajdasági Képzőművészek Egyesülete (1923) a művésztelepek szervezésében látta a megoldás lehetőségét. Kísérleteik rendre kudarcba fulladtak, hosszú időre az elmagányosodás lett a művészek osztályrésze. A harmincas években a fiatal művészek fellépése mozdította ki a bácskai televényből a megakadt „szekeret”. Jelenlétük, hatásuk az intézményesítésben egyértelmű és napjainkig nyúlik. A kezdeményezők közül Ács József érdemei elévülhetetlenek. Vitairatba foglalta pro és kontra érveit Pogány Gábor, a nemzetiségi művészet gondjait feszegetve. Helyzeteket, jelenségeket mutat be, kemény szavakkal ostorozza a művészettörténet-írást a téma iránti érzéketlenségéért. Az eredmények közé sorolja a Kárpát-medencei művészek önszerveződéseit, a kiállításcseréket, a képtáralapító kezdeményezéseket.

Limes

331

A következő írásfüzér kapcsolódik az előbbi gondolatkörhöz, egy-egy irányzat, csoport vagy hatás adatolását, elemzését vállalja. Ján Abelovsky a modernizmus kassai térfoglalásáról, az izmusok zászlóvivőiről ír. A századfordulón KőváriKacmarik Szilárd – Budapest, Szolnok, Párizs tanulságaival – közvetítőkön keresztül a „magyar festészetből táplálkozott”, s alakította ki Rippl Rónaihoz közeli szecesszionizmusát. A kaposvári festő hatása mutatható ki Jaszusch Antal kompromisszumokra kész festészetében is. A fordulatot (1919) követően Frantisek Foltyn a szociális érzékenységet vegyítette a modernista irányzatokkal. Kiállítások ürügyén a századelő magyar újítói többször megfordultak és hatottak a kassai művészetre – Bortnyik Sándortól Ziffer Sándorig, Tihanyi Lajostól Kernstok Károlyig. Intézményi keretet Jozef Polak múzeumigazgató teremtett, aki húsz év alatt 200 modernista tárlatot rendezett. Krón Jenő főként alapozó iskolájával hatott. „Meghatározó jelenség volt” Reichentál Ferenc a kisebbségi művészetben, de nem képviselt egységes stílusfelfogást. Kudlák Lajos egy időben Kassák köréhez tartozott. „Eklektikus modernista volt” Pálffy Péter, aki a párizsi iskola szellemével azonosult. A helyi modernizmus örökösének rangjára a viszonylag későn felfedezett Jakoby Gyulát emelte a műkritika. A szakirodalomból, különböző antológiákból ismert újító törekvéseket ismertet Vécsi Nagy Zoltán. A Vajdasági Képzőművészek Egyesületének kétesztendős históriáját mutatja be Gulyás Gizella tanulmánya. Vida Georghe kis dolgozata az új tárgyiasság, új klasszicizmus jeleinek kimutatását ígéri az erdélyi magyar festészetben, írásának mintegy kétharmada azonban a román (Tasso Machini) és a szász festők méltatásával foglalkozik. Az összehasonlító művészettörténeti kutatás mellett érvel „előadásában” Szűcs György.

Szemle Egyetlen elem – a kolorizmus – jelentkezését tekinti át három földrajzi-történeti egység (Magyarország, Erdély, Románia) festészetének egy évtizedére ( 1920–1930 ) szűkítve a vizsgálódás határait. Az „eltérő kultúrák nem mindig barátságos találkozására” példának felhozott Genthon Istvánés George Oprescu-opusok jól mutatják, bőven van tennivaló egymás értékeinek megbecsülése terén. A következő egység a művészképzéssel foglalkozik. Olvashatunk a temesvári művészeti iskoláról, részletesen a szervezésben, irányításban feladatot vállaló művészek munkásságáról. A különböző kezdemények alapozták meg az 1934-ben megnyílt temesvári Szépművészeti Iskola működését. Hasonló szlovákiai „intézményeket”, részletesebben Krón Jenő kassai, Gyurkovics Ferenc losonci magániskolájának működését Szabó Haltenberg Kinga mutatja be. Harmos Károly komáromi iskolájáról és – ezzel összefüggésben – a helyi művészeti életről Gaál Ida tanulmánya tájékoztat. A később nevessé érett festőket kibocsátó intézményről jogosan állapítja meg: „Harmos Károly olyan művészetpolitikai vállalkozásba kezdett, amelyhez jelentőségében hasonlót a szlovákiai magyar képzőművészetben nem találunk.” Állítását tények és nevek sorolásával bizonyítja. Muradin Jenő az erdélyi művészképzés széles panorámáját vázolja fel a vesztes háborútól napjainkig. Nagybányáról csak érintőlegesen szól, a magániskolákról külön könyvet írt, így csak azok rövid bemutatására szorítkozik. Nagyobb terjedelmet szentel a kolozsvári és temesvári főiskolák történetének. Kiemeli: „A Szépművészeti Iskola tanári kara kizárólag román művészpedagógusokból állt”, ugyanakkor a növendékek 40%-a magyar volt! Magyar művészjelöltek tanultak a bukaresti és budapesti képzőművészeti főiskolán is, az elfogadott diploma megszerzése vagy egyéb ok miatt. A háború után szabadiskolák

Limes

332

alakultak (Kolozsvár, Nagyvárad), a tanügyi reform (1948) nyomán megszervezett, rövid életű magyar nyelvű művészképző főiskola előzményeiként. Ennek szomorú végű történetét részletesen megismerhetjük. Az 50 éve működő Andreescu Képzőművészeti Főiskola története már csak vázlatosan fért be a tanulmányba. Feledy Balázs megjegyzése egy újabb adalék a honi műtörténetírás „kirekesztő” észjárásának szemléltetésére. Dolgozata egyébként Nagy Pál festő, tanár és művészeti író portréját rajzolja meg rokonszenvet kifejező empátiával. Érdekes kísérlet a Gazda Józsefé, aki egy székely megye, Háromszék művészeti életét mutatja be, részben felsorolás, részben lexikonszerű kis esszék formájában. A művészek munkásságán keresztül jellemzi a „provinciában” játszódó folyamatokat. Sz. Kürti Katalin a hajdúsági, nyírségi művésztelepek munkájában résztvevő külhoni művészek szerepét ismerteti. Művészpályák sorakoznak a negyedik összeállításban. A „személyes önállóságát mindvégig megőrző” Zsögödi Nagy Imre életét, munkásságát Szabó András eleveníti fel. Idézi méltatóit, említést tesz hagyatékáról. (A közgyűjteményben őrzött művek száma hibádzik! Nem 8–10, hanem 67!) Szatmári Gizella kárpátaljai számvetésének, jellegéből adódóan, talán előbbre lenne helye, összefoglalója azonban alapvető jelentőségű. Róbert Miklósról írott pályarajza ugyancsak felfedezésként hat, a regénybe illő, hányatott sorsú ungvári festő – Ország Lili első mestere! – „idehaza teljesen ismeretlen”! Érdemes lenne visszaemlékezéseit kiadni. Egy eszményi város koncepcióját ismerteti – Moiret Ödön művészetét bemutatva – Nagy Ildikó. Európai hírnévre emelkedett három, brassói kötődésű művész rövid életrajzát „köti egybe” kis tanulmányában Majoros Valéria. Többször hivatkozik saját tanulmányaira, de megfeledkezik arról, hogy az első monográfiát Mattis Teutsch Jánosról mégiscsak Banner

Szemle Zoltán írta, miként arról is, hogy Almási Tibor már két nagy kötetben dolgozta fel a brassói mester munkásságát. Persze, tudjuk, hogy Majoros ugyancsak közzétett egy nagymonográfiát. Az Abelovsky emlegette Jaszusch Antalról részletes képet ad Kis Széman Zsófia tanulmánya. Részletesen taglalja filozófiai, metafizikai beállítású képciklusait, kiállításaival kapcsolatban kritikai megítélésének dokumentumaiból szemelget. A rimaszombati, pápai illetőségű A. Tóth Sándor – kultuszának élesztéséhez az Art Limes és az Atelier is hozzásegített! – életútját, sokoldalú művészetét a róla könyvet publikáló fia, Tóth Gábor Sándor foglalja össze. A Párizst járt A. Tóth hazatért, nem így Lahner Emil, akit magához kötött a francia főváros. Népszerű alakja volt a művészek társaságának, festményei népszerűségnek örvendtek a gyűjtők körében. Az itthon kevéssé ismert festőt Csorba Júlia mutatja be. Hamza D. Ákos állandó kiállítása Jászberényben látható. Brazíliáig ívelő pályáját bőven adatolva, Koós Judit rajzolja meg tanulmányában. Indiában nemzeti kincsként tartják nyílván a budapesti születésű Amrita Sher-Gil munkáit. A különös életű festőnő párizsi éveit elemzi – az életrajzi adatok és művek összevetésével – Keserű Katalin kutatásokra épülő tanulmányrészlete. Ifj. Botár Olivér írása a magyar művészet kanadai térnyerésének történetét dolgozza fel, ismerteti az eseményeket, a művek fogadtatását. Tartalma miatt dolgozatának a következő rész „kanadai” beszámolói között lenne helye. A Nagy Albert és köre című Kántor Lajos-opusban olvassuk: „… az erdélyi magyar képzőművészet egyik legkitartóbb kutatója, Banner Zoltán…”. Érdekes módon, a kötet szerzői között nem találjuk legcsekélyebb megnyilatkozását sem. Szerencsére, rendületlenül írja feltáró jelentőségű monográfiáit az „otthoni” művészekről. Legutóbb arról a Tóth Lászlóról, akit Kántor, ismert festőkkel (Szécsi András,

Limes

333

Márton András, Jakobovits Miklós) együtt, a valóban karizmatikus Nagy Albert vonzáskörébe utal. Dúdor István expresszív festészete is nagyobb hazai figyelemre érdemes. Gömör festőjének sajátos, tiszta művészetfelfogását Farkas Veronika ismerteti művein keresztül. Az 56-os Gudics József Firenzében kibontakozó művészete ugyancsak a „fehér foltok” sorába tartozik (Sulyok Miklós). A kötetben helyet kaptak a legújabb művészeti irányzatok is. Olvashatunk a temesvári Bertalan István nevéhez köthető akciócsoportról, a szabadkai Bosch+Bosch társulásról, az erdélyi konceptuális törekvésekről, amelynek mibenlétéről az áttelepült MAMŰ tevékenysége révén alkothatunk képet. Bujdosó Alpár a párizsi Magyar Műhely elméleti munkájáról értekezik. Több részletet idéz Nagy Pál okfejtéseiből, és felvonultatja a problémakör (posztmodern) hazai és nemzetközi gondolkodóit. Két kanadai magyar gyökerű médiaművészt mutat be Czeglédy Nina. A „művészettörténet” blokkból Hushegyi Gábor tanulmányát emeljük ki. Brogyáni Kálmán szakírói tevékenységét mérlegeli, kihangsúlyozva, hogy „rendszerváltásoktól függetlenül mindig kitűnő teljesítménynek értékelik”. Munkái hivatkozási alapul szolgálnak, szemlélete alapján – a szerző szerint – a „művészettörténészek meg tudnák írni Szlovákia olyan művészettörténetét, amely illeszkedne KözépEurópáéhoz”. A továbbiakban tényekkel bizonyítja, hogy már „a húszas években egy európai művészettel együtt haladó és gondolkodó magyar csoport is működött itt”, míg a hasonló szlovák próbálkozások csak a harmincas években jelentkeznek. Erről a szlovák álláspont a mai napig nem vesz tudomást, pedig indokolt lenne a szemléletváltás. Ezek előrebocsátásával méltatja Brogyáni érdemeit, könyveit, írásait, fogalomelemzéseit, kimutatja korlátait, amelyek végül a meghasonlásához vezettek.

Szemle Ez sem homályosítja el azonban azt, hogy „maradandó értéket képvisel” a két nemzet művészettörténete számára. Érzékeny pontokat érint Sümegi György „adalékgyűjteménye”, amely a „külföldiek” hazai reputációját mutatja be. Értékeli a Kásás-Könnyű lexikont, egyben átkapcsol az utolsó szövegcsoporthoz: „ideje lenne a 20. század magyar művészetét teljes körűen számba venni.” Talán e célhoz segítenek a hetedik rész rövid közleményei. Közülük négyet (kanadai, ausztráliai, izraeli, venezuelai magyarok) Szabó Lilla jegyzett, ezek a felhívása alapján összegyűlt adatokat foglalják össze. A recenzens füstölgése e ponton erősödik föl. Az adatgyűjtőnek talán érdemes lenne, lett volna, kis hazánk vidéki kiállításai, katalógusai, kiadványai körében tüzetesebben tájékozódnia. Példáimat Nyugat-Dunántúlról veszem. Az izraeli Ziva Kainer (Győr, 1946) 1992-ben szülőházában, a Napóleon-házban állított ki. Hollandiában él a pápai református kollégiumban tanult A. Tóth-tanítvány, Gelencsér Ferenc szobrász. Két műve iskolájában áll. Testvére, Gelencsér Péter, Pierre Székely carrarai tanítványa (Kennedy altonai szobrát készítette!), megbecsült szobrász Ausztráliában. Sikeresen működött az Egyesült Államokban Kúr Csaba (Bartók szobra a Kennedy Centerben). Sydney közelében él, alkot Kovács Imre festőművész. (Ország Lilivel dolgozott a Bábszínházban.) Művei a Nemzeti Galériában és a Szombathelyi Képtárban vannak. Ausztráliában él, fest az Auschwitzot túlélt Éva Quittner (Győr, 1931), s 1957 óta a munkásból lett festő, Szabó József (Győr, 1936), aki 1982-ben kiállított szülővárosában. Bécsben élt a soproni Richly Rezső (+1975), aki számos díjat nyert, tagja volt a Wiener Brücke és a Wiener Secession-nak. Burgenland… és Szlovénia: számos művész élt, él e területen, akik magyarnak vallják magukat (Borsos-Prihoda Anikó, Király Ferenc,

Limes

334

Puli Horváth Ferenc stb.). A sor folytatható. Egyikük sem került az adatgyűjtők látókörébe. Végezetül! Jurecskó László – Kishonthy Zsolt a Mission Art kiállítás-szervező, könyvkiadó munkájáról adtak összegzést. Kezdeményezésük, eredményeik – mindenekelőtt a felbecsülhetetlen értéket jelentő Nagybánya könyvek sorozat – elismerést érdemlő teljesítmény.

Szemle Apró hiányosságai ellenére, hasonlóan elismerésre méltó ez a forrásműként szolgáló kiadvány is. Olvasgatása, képeinek szemlélése megnyugvással s talán büszkeséggel tölthet el bennünket: a világot behálózza a magyar gyökerű művészet fája. Ágai úgy teremnek egyetemes értéket, hogy közben megőrzik magyarságukat. Salamon Nándor

INFORMÁCIÓK Következő számunk tartalmából: 2008/4. szám: Aktuális Balkán *** Előző számaink megrendelhetők a szerkesztőség címén: 2005/1. sz.: A trianoni emlékezet városai; 2005/2. sz.: Csehek és magyarok 2005/3. sz.: Esterházy család; Csokonai évforduló; Helytörténet 2005/4. sz.: Nemzeti programok a hosszú 19. században 2006/1. sz.: Kincsek–régészet–művészettörténet 2006/2. sz.: Észak-Erdély 1940–1944; 2006/3–4. sz.: 1956 – Európai szemmel 2007/1. sz.: Magyarok és lengyelek; 2007/2. sz.: Dél-Felvidék 1938–1944 2007/3. sz.: Dunántúl, mint régió; 2007/4. sz.: Dunántúliság, pannonizmus 2008/1. sz.: A Monarchia történeti képe ***

Az Art Limes-számok a Kernstok Alapítvány címén (2801 Tatabánya, Pf. 1244) rendelhetők meg: 2003/2. sz.: A pasztell; 2004/1–2. sz.: Diktatúra és művészet; 2004/3–4. sz.: A gyermekkönyv-illusztráció I–II.; 2006/1. sz.: BÁB-TÁR I. 2006/2–3. sz.: BÁB-TÁR II–III.; 2006/4–2007/1. sz.: Magyar illusztráció Bolognában 2007/2. sz.: BÁB-TÁR IV.; 2007/3. sz.: Kihelyezett tagozat. Tatabányáról elszármazott művészek; 2007/4. sz.: BÁB-TÁR V.; 2007/5. sz.: A gyermekkönyv-illusztráció III. 2008/1. sz.: A gyermekkönyv-illusztráció IV.; 2008/2. sz.: Képzőművészek Esztergomban a 20. században *** Folyóiratunk megvásárolható Komárom-Esztergom megyében: A RÁBAHÍR Rt. (LAPKER) hírlapárusítóinál, valamint az alábbi intézményekben: Komárom-Esztergom Megyei Levéltár, Esztergom; Gran Tours Iroda, Esztergom; József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya Budapesten: Írók Boltja (Andrássy út), Gondolat Könyvesház (Károlyi M. út), Teleki Téka (Bródy S. utca) Szlovákiában: Madách-Posonium Könyvesbolt, Rév-Komárom *** Szerkesztőségünk levélcíme: 2801 Tatabánya, Pf. 1244; Tel.: 34/515-700/344 (Városháza, Virág Jenő), vagy 06-30/747-7890, E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu www.artlimes.hu Szemlénk megrendelhető a szerkesztőség levélcímén, könyvtárak számára a Könyvtárellátó Kht-nál (1134 Bp., Váci u. 19.)

LIMES TUDOMÁNYOS SZEMLE MAGYARSÁGKÉP A 20. SZÁZADBAN II. RÉSZ TATABÁNYA

Recommend Documents