LIMES TUDOMÁNYOS SZEMLE NEMZET ÉS NACIONALIZMUS TATABÁNYA

LIMES 2009.4 TUDOMÁNYOS SZEMLE NEMZET ÉS NACIONALIZMUS TATABÁNYA

TARTALOM Nemzet és nacionalizmus: tudomány és politika Szerkesztette: Kántor Zoltán 2009/4. szám Nemzet és nacionalizmus Kántor Zoltán: Tudományos vagy politikai kérdés a nemzet meghatározása? .... Varga Zs. András: Nemzet és jogalanyiság.......................................................... Losoncz Alpár: A nemzet, mint megoldás és mint probléma............................... Demeter Attila: Adalékok a nemzeteszme és a nacionalizmus értelmezéséhez... Egry Gábor: Kétséges egység...............................................................................

5 15 25 35 43

Műhely Szarka László: Közös múlt – megosztott történelem. A szembenállás mítosza és tradíciója a kisnemzeti identitásban........................ Mészáros Zoltán: A nemzeti gondolat a Tito utáni Szerbiában............................

51 63

NÉZŐPONT Miskolczy Ambrus: A hungarus-tudat a 19. században........................................

71

Szemle Tóth Norbert: Töprengések az úgynevezett magyar–magyar viszonyról.............. 97 Wencz Balázs: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története........................................... 100

Limes

4

Limes

Limes

5

Nemzet és nacionalizmus

Kántor Zoltán

Tudományos vagy politikai kérdés a nemzet meghatározása?

A nemzet, a nemzeteszme, a nemzet meghatározása, a „ki a magyar” kérdése különböző okokból a magyar tudományos és politikai élet ismétlődően terítékre kerülő kérdése. A legintenzívebben talán a státustörvény és a kettős állampolgárság körülötti viták kapcsán merült fel a nemzet meghatározásának kérdése, de a kérdés azóta is rendszeresen napirendre kerül.1 Kutatók, közírók próbálnak választ megfogalmazni arra, hogy milyen is legyen a modern magyar – jobb- és baloldali, konzervatív, liberális, szociáldemokrata – nemzeteszme.2 A kérdésfelvetés többnyire funkcionális, jelzi, hogy nincs konszenzus a magyar nemzetről vallott felfogások között, és érezteti, hogy erre nagy szükség volna a magyar bel- és külpolitikában. A viták azt jelzik, hogy Magyarországon – amint Kis János is állította néhány évvel ezelőtt – a magyar kérdést nem gondolták végig.3 Mintegy húsz évvel a rendszerváltás után sem állíthatjuk, hogy Magyarországon konszenzus lenne a nemzet kérdését illetően. Természetesen fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon szüksége van-e arra, hogy egy állam polgárai és pártjai között konszenzus legyen ebben a kérdésben? Pragmatikus megfontolásból kívánatosnak tarthatjuk, hogy a politikai pártok és az állampolgárok hasonlóan gondolkodjanak erről a kérdésről, tudományos szempontból azonban ez közömbös. A modern állam létének egyik alaphipotézise, hogy a lakosság politikai közösséget alkot, ezt a közösséget pedig bizonyos alapértékek kötik össze, ezek közül talán a nemzet a legfontosabb. Univerzálisan a nemzet fogalmát nem lehet meghatározni. Joggal feltételezhetjük, hogy amennyiben ez lehetséges lett volna, akkor rendelkeznénk egy általánosan elfogadott nemzet-meghatározással. Amit vizsgálni lehet, az, hogy a nemzet-meghatározásban részt vevő szereplők hogyan definiálják a nemzetet, és ezt milyen érdekek alapján teszik. A tudományos nemzet-meghatározások a semlegességre törekszenek. A politika szereplőit nem köti a tudományos objektivitás, és nem áll szándékukban a kutatók munkáját elvégezni. A nemzet kérdése a politikában akkor kerül terítékre, amikor egy adott állam vagy kormány a nemzeti kisebbségek kérdését kívánja saját doktrínájának megfelelően rendezni (vagy a rendezést megakadályozni), amikor a határokon kívül élők számára kíván valamilyen jogokat (kedvezményeket vagy támogatást) biztosítani, vagy amikor a pártok belpolitikai hasznot remélnek egy adott nemzet-koncepció intézményesítésével. A gyakorlatban ez a három kérdés a leggyakrabban együttesen jelentkezik. Míg egy tudományos meghatározásnak nincsenek gyakorlati következményei, ez nem igaz a politika meghatározásai esetében. Egy politikai meghatározásnak következményei vannak az állam nemzeti alapon történő intézményesítésében!

Kántor Zoltán

6


Habár a nemzet a társadalomtudomány központi fogalmai között szerepel, a nemzetről szóló gondolkodást végzetesen félrevitte Ernest Renan „mi a nemzet?” kérdésfeltevése. Renan 19. századi tanulmánya óta a kutatók választ keresnek erre a kérdésre. A számos nemzet-meghatározás ellenére, ma sincs megegyezés a kutatók között arról, hogy mi a nemzet.4 Ezzel önmagában semmi gond sem volna, hisz miért kellene, hogy épp a nemzet fogalmának meghatározása körül alakuljon ki konszenzus, amikor a társadalomtudományokban más fogalmak meghatározásáról is folynak viták. A nemzet viszont egyike azoknak az ideológiai, politikai töltettel rendelkező fogalmaknak, amely nélkül a modern (európai) állam nem létezhet.5 Ezáltal a nemzet politikai fogalommá vált. Ezért – bármennyire is vonzó a kutatók számára – a társadalomtudományok eszköztára nem elégséges a politikai töltettel rendelkező fogalom kezeléséhez. A társadalomtudományos megközelítések sajátja, hogy a fogalmat, a társadalmi jelenséget politikamentesen ragadja meg. Ebben az esetben a társadalomtudományok kompetenciája csak addig terjedhet, ameddig ezt saját eszközeivel és módszertanával elemezheti. Ezért úgy kell tennie, mintha a nemzet politika nélkül is létezne. Az elméleti és politikai vitákat elemezve látszik, hogy ez nyilvánvalóan lehetetlen. Emiatt önkorlátozásra vagyunk ítélve: a nemzetről csak annyit állíthatunk, amennyit megfigyeléseink engednek; minden más állítás normatív. Így viszont nem mondhatunk mást, mint azt, ami minden meghatározásban – már-már közhelyszerűen – benne van: bizonyos objektív jellemzők megléte és a közös együtt élni akarás. Mindez nem öröktől fogva adott, hanem a társadalmi változások által létrehozott olyan társadalmi szervezettség, amelyet később a politika – a törvénykezésben, a hivatalokban, a hadseregben, az iskolákban, a színházakban és más kulturális létesítményekben felülről kialakított értékrendje révén – intézményesített. Nem marad más, mint a politikát elemezni, amely a maga részéről konkurens – cél- és értékorientált – meghatározásokkal vesz részt a játszmában. Megfigyelhettük, hogy Magyarországon a nemzet meghatározásának kérdése elsősorban olyankor merül fel, amikor valamilyen politikai vita alakul ki a magyar állam és a határon túli magyarok viszonyáról, illetve a határon túliak támogatásáról. Másodsorban pedig olyankor, amikor a magyarországi kisebbségek – elsősorban a roma kisebbség – integrációjáról folyik a vita. A magyar állam – az alkotmány szintjén – már 1989-ben rendezte a nemzetre vonatkozó kérdést. A magyarországi kisebbségeket államalkotó tényezőként ismerte el, míg a határon túli magyarokat kiemelte a többi külföldi állampolgár kategóriájából (Az Alkotmány 3.6. pontja szerint: A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.) Mindez a magyar politikai osztály konszenzusával történt, és feltehetően nem tévedünk abban, hogy mindez a magyar társadalom támogatását is élvezte, illetve megelégedéssel nyugtázhatták a határon túli magyarok is. A kérdés tehát rendezettnek tűnt, és az Antallkormány nemzeti diskurzusa is csak felületi feszültségeket okozott a magyar belpolitikában. Alapvető, szemléleti változás történt az alapszerződések (1995, 1996) körülötti vitákban6 – ez egybeesett a FIDESZ jobbrafordulásával, amelynek a mi szempontunkból lényegi eleme a nemzeti tematika előtérbe kerülése volt –, amikor a magyar állam és a határon túli magyarok viszonyának kérdése mellett megfogalmazódott a magyar állam nemzeti öndefiníciójának kérdése is. A határon túli magyarok támogatásának kérdése nem lényegi vita tárgya a magyar politikában, a magyar állam és a határon túli magyarok közjogi viszonya viszont annál inkább.7

Kántor Zoltán

7


Enyhe túlzással állíthatjuk, hogy a nemzet meghatározásának kérdése pusztán tudományos érdeklődésből meg sem jelenik a magyar tudományos életben. Igaz, alaposabban megvizsgálva azt állíthatjuk, hogy a nemzet meghatározása mindig is alárendelődött a politikának. Már John Stuart Mill és Ernest Renan írásai is elsősorban politikai kérdésekre keresik a választ.8 A nacionalizmus szakirodalmában ezek a szövegek tudományos szövegekként kerültek kanonizálásra, ami félrevezette a nemzetről való gondolkodást. A későbbi „pontosítások”, mármint, hogy a nemzet főnév elé valamilyen jelzőt – politikai, kulturális, nyugati, keleti, polgári, etnikai, stb. – illesztettek, csupán egy illúziót hoztak létre: eszerint a nemzet létező entitás, amely többféleképp tipologizálható. Fontos észrevennünk, hogy az első jelentős vita a nemzet mibenlétének, meghatározásának kapcsán nem tudományos, hanem politikai vita volt. Friedrich Meinecke,9 Hans Kohn,10 John Plamenatz11 más-más, de lényegében ugyanarra az alapgondolatra épülő tipológiát ajánlanak. A politikai és a kulturális nemzetről való értekezések mintegy azt sugallják, hogy kétféle nemzet-típus létezik, ugyanakkor elterelik a figyelmet a nemzet tudományos meghatározásának problematikus voltáról, illetve arról, hogy a nemzet nem a társadalmi valóság leírására alkalmas kategória.12 E meghatározások szerint a „helyes”, a „jó” politikai nemzet áll szemben a „helytelen”, a „rossz” kulturális nemzettel, illetve nacionalizmussal. A különböző tipológiák sematikus használata helyett gyümölcsözőbb annak vizsgálata, hogy miképpen alakult ki egy adott nacionalizmus, egy adott nemzetfelfogás, amiből jobban megérthetjük, hogy az adott állam miért preferálja inkább az egyik vagy a másik felfogást. Társadalomtudományi kérdéseink általában nem az elemzendő egység definiálására vonatkoznak. Nem tagadom, hogy fontos világos kategóriákkal operálnunk, ám amennyiben egy fogalom ennyire vitatott, távolról sem biztos, hogy a nemzet tudományos meghatározása bármiben is segíthet nekünk. Annál hasznosabb viszont a társadalomtudomány módszereivel azt elemeznünk, hogy a politika miként operál a nemzet fogalmával, ki hogyan és milyen szándékkal preferálja az egyik vagy a másik meghatározást. Többször említettem: egy adott nemzet-meghatározás nem érdekmentes: ideológiai funkciója és a társadalom intézményesítésére vonatkozó következménye van! A nemzet meghatározása körüli problémák nem utolsósorban onnan fakadnak, hogy a nemzetről való gondolkodás megelőzte a nacionalizmus kialakulását magyarázó elméletek megjelenését. Az első elméletek megalkotói, Ernest Gellner és Eric J. Hobsbawm azt állítják, hogy a nacionalizmus teremtette meg a nemzetet, és nem a nemzet a nacionalizmust. Szerintem ezzel egyetérthetünk, és megállapíthatjuk, hogy a politikai/kulturális dichotómiát manapság is használó szerzők nem gondolták újra a fogalompárost a nacionalizmuselméletek megállapításainak fényében.13 * A nemzet meghatározása par excellance politikai kérdés. Egy nemzet-meghatározás sohasem ártatlan vagy semleges: a nemzet egy olyan operátor, amely alapján meghatározható ki tartozik és ki nem tartozik egy adott nemzethez; kit kíván befogadni és kit nem.14 Egy adott nemzet-meghatározás, egy adott nemzeteszme befogad és/vagy kirekeszt. Habár nem tudjuk pontosan megmondani, hogy kik tartoznak egy adott nemzethez, azt biztosan állíthatjuk, hogy nem csak egy ember, de nem is az egész emberiség. Az állam által intézményesített nemzetfelfogásnak gyakorlatba ültetése – ami nem más, mint a

Kántor Zoltán

8


(szó semleges értelmében vett) nacionalizmus – lényegében választ ad arra a kérdésre, hogy kit tekint a nemzethez tartozónak. Az alkotmányból, az állampolgársági törvényből, a határon kívülieket támogató törvényekből, illetve a hazai kisebbségekre vonatkozó törvényekből kiolvasható egy adott állam nemzetfelfogása. A nemzeteszméről folytatott viták tulajdonképpen ennek a felfogásnak az igazolásáról, illetve megváltoztatásáról szólnak. Az államok, társadalmak nemzeti alapon történő intézményesülése óta a társadalmi, politikai átalakulás nem értelmezhető a nacionalizmus vizsgálata nélkül. A nacionalizmus-fogalom számos meghatározása közül az intézményesülési folyamatként való értelmezése vezethet el a térségünkben zajló folyamatok – ezen belül a magyar állam és a határon túli magyarok viszonyának – társadalomtudományi interpretációjához. A nacionalizmus nem egy absztrakt fogalom, hanem a különböző társadalmi szereplők – elsősorban az állam, az anyaország és a nemzeti kisebbség – azon törekvése, hogy nemzeti alapon intézményesítsék társadalmukat. Egyszerre befogadó és kirekesztő politika olyan elvek alapján, amelyek a szereplők közötti konfliktusokban formálódnak. A nemzet, illetve a nemzeti kisebbség meghatározása ebben a folyamatban nem a politikusok tudományos igényének megnyilvánulása, hanem politikai szándékaik kifejeződése. A nemzethez, illetve a nemzeti kisebbséghez való tartozás (illetve nem tartozás) meghatározása politikai következményekkel járó folyamat. A nemzet-meghatározás egyben a befogadás és kirekesztés szabályainak felállítása. Ez a komplex meghatározási játszma nem csak az előbb említett szereplők között zajlik, hanem az adott aktorok politikai elitje is disputát folytat a kérdésekről. Egy adott nemzet-meghatározásnak politikai következményei vannak, hisz amennyiben egy adott állam elfogad egy adott meghatározást, annak alapján intézményesíti a társadalmat. Más-más következménye van annak, ha a politikai nemzet, illetve a kulturális nemzet eszménye alapján határozza meg az állam viszonyulását a nemzeti kérdéshez. A kulturális nemzet-meghatározás azt eredményezi, hogy az adott állam határain kívül élők is az adott többségi/tituláris nemzethez tartoznak, de egyben azt is jelenti, hogy az adott állam területén élő kisebbségek nem tartoznak az adott nemzethez. A politikai nemzet-meghatározás egy adott államban élőket tekinti a nemzet tagjainak, így az adott állam területén élő összes állampolgár – etnikai, nemzeti hovatartozásától függetlenül – tagja a nemzetnek, viszont azok, akik a többségi, tituláris nemzetnek (nyelvi, vagy egyéb szempont szerint) „rokonai”, de az ország határain kívül élnek, nem tartoznak az adott nemzethez. A tudományos gondolkodás kritériumai szerint egy adott állam nemzetfelfogása koherens kellene, hogy legyen. A jog is hasonló koherenciát követel meg, hisz egy állam törvényei között elvi összhangnak kell lennie. A politikai gyakorlat viszont más képet tár elénk. Azt vehetjük észre, hogy az államok a tudomány kritériumait és a jogi koherenciát figyelmen kívül hagyva viszonyulnak az illető állam területén élő kisebbségekhez és a határaikon kívül élő nemzettársakhoz. Óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy tudományosan hogyan, milyen elméleti keretben elemezhetők mindazok a nemzetre vonatkozó kérdések, amelyek a státustörvényről és a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kapcsán merültek fel. Először is le kell szögezni: nem tudományos kérdést, hanem politikai folyamatot elemzünk, amelyben a nemzet-fogalomnak központi szerep jutott. Hozzátehetjük, hogy a társadalmi, politikai folyamatok megértéséhez nem jutnánk közelebb, ha netán tudományos pontossággal meg tudnánk határozni, hogy mi a nemzet, vagy ha egy egyértelmű, precíz tipológiát felállíthatnánk. Tudományos kérdése-

Kántor Zoltán

9


ink a folyamatok leírására, a legmegfelelőbb elméleti keret megtalálására vonatkoznak. Meglátásom szerint ez a keret a nacionalizmus, valamint a nemzetépítés. A 18–19. század óta a társadalmak nemzeti alapon intézményesülnek, nemzeti alapon legitimálják az államot, amely nemzeti identitást formáló-alakító intézményrendszert épít ki. Külön kell választani a nacionalizmus szakirodalmának analitikus és normatív megközelítéseit. Az analitikus, deskriptív elméleteknek köszönhetően értjük meg a társadalmak korábbi és jelenlegi nemzeti alapú intézményesülésének a formáit. A normatív, politikai filozófiai megközelítések elsősorban arra törekednek, hogy megítéljék, melyik nacionalizmus igazolható és melyik nem, illetve, hogy a kisebbségi kérdést miként kell kezelni.15 Megkülönböztetem a nemzetállami és az anyaországi nacionalizmust. Mindkettő az állam nemzeti politikájának a megnyilvánulása más-más szférában, ám ugyanaz a logika köti össze a kettőt. A legtöbb esetben – mondhatjuk kivétel nélkül – az állam egyfajta kirekesztő politikát folytat a területén élő kisebbségekkel szemben (ez természetesen államonként változik), illetve befogadó politikát a területén kívül – többnyire a szomszédos országokban élő – nemzettársai irányában. A jelenlegi Európában igen ritka a területi igény más államokkal szemben, illetve ha létezik is ilyen vágy, ez nem képezi a hivatalos politika részét. A más államokban élőket az anyaország egyazon – kulturális értelemben vett – nemzet részének tekinti. E viszony meglétét és fontosságát az alkotmányok felelősségklauzulájából olvashatjuk ki, megnyilvánulását az államok kül- és támogatáspolitikájában látjuk. A nemzetállami és az anyaországi nacionalizmus mellett a nemzeti kisebbségek nacionalizmusa is számításba veendő tényező. Tanulmányomban azt állítom, hogy a nemzeti kisebbségek törekvését is a nacionalizmus keretében kell elemeznünk, és a kisebbségek politikájának megnevezésére a kisebbségi nemzetépítés fogalmát használjuk. A nacionalizmus elemzését – a nemzetállam, anyaország, nemzeti kisebbség – viszonylatában úgy látom a leginkább megfelelőnek, ha három nacionalizmust elemzünk. A nacionalizmus vagy a nemzetépítés fogalmai, értelmezési keretei azért használhatók, mert a három aktor nemzeti politikáját ugyanazzal a fogalommal írhatjuk le, és így megszabadulunk attól a módszertani problémától, hogy mást feltételezünk a többségi, mint a kisebbségi törekvésekről. A gyakorlatban igaz, hogy a többség – a tituláris nemzet – elnyomja a kisebbséget, és az az állítás is igaz, miszerint a kisebbség saját jogainak biztosítására törekszik. Elméleti szempontból viszont gyümölcsözőbb, ha egynemű fogalmakkal operálunk témánk elemzésénél. A kisebbségi jogkövetelés, politikai törekvés egyetlen mondatban összegezhető: kulturális (nemzeti) reprodukcióját kívánja biztosítani. Ez a törekvés azonos az államéval; az állam sem tesz egyebet – ebben a vonatkozásban – csak biztosítja a többség kulturális, generációkon túli fennmaradását. Ezen okok miatt tartom megtévesztőnek a kisebbségvédelmi megközelítést; a kisebbségvédelem – egy szociológus, politológus számára – azt sugallja, hogy az állam csak a most élő kisebbségieket védi, és nem törődik a következő generációkkal. Mindegyik nacionalizmus előnyben részesít egy nemzeteszmét. A szomszédos államok, az adott területen élő kisebbségi magyarokkal szemben politikai nemzetként határozzák meg magukat (ez nem gátolja meg őket, hogy saját magukra vonatkoztatva viszont a szomszédos államokban élő – román, szlovák stb. – nemzettársaik viszonylatában a kulturális nemzetdefiníciót tekintsék érvényesnek). A nemzeti kisebbségek – amennyiben rendelkeznek anyaországgal, anyanemzettel – magukat a tág értelemben vett kulturális nemzet

Kántor Zoltán

10


tagjainak tekintik. A magyar állam – amint azt a gyakorlat igazolja – kultúrnemzeti politikát folytat a magyar államon kívül élő magyarok irányában; a belpolitikában viszont a nemzet kérdésének meghatározása permanens vita tárgya. Lényegében vita van arról, hogy a magyar állam milyen nemzetfelfogás alapján intézményesüljön. A magyar nemzeteszméről folytatott viták azért ennyire vehemensek, mert nem tudományos kérdésről szólnak, hanem politikai következményekkel járó kérdésről. A probléma gyökere a rendszerváltás körüli években keresendő. A magyar politikai elit tagjai között akkor egyetértés volt a magyarországi kisebbségek, illetve a határon túli magyar kisebbségek támogatásában, és senki részéről nem merült fel, hogy ezekben a kérdésekben a jövőben koncepcionális vita alakulhat ki. A későbbi belpolitikai egymásnak feszülés a nemzet kérdését sem hagyta érintetlenül, így az a pártcsatározás porondjára került. A kérdéssel foglalkozó kutatók pedig – fogalomkészletüket és tudományos presztízsüket hadrendbe állítva – valamelyik oldal nézetének „tudományos” igazolására vállalkoztak, a másik oldal felfogásának deligitimálása céljából. E viták során számos értékes írás született, ám tévedés lenne ezek többségét tudományos ihletettségű írásoknak tekinteni. Miként már jeleztük, élünk azzal a gyanúval, hogy – úgy Magyarországon, mint máshol – a nemzet mibenlétének kérdése nem annyira a tudományos izgalom, mint a magyar politika mindeddig feloldatlan görcsei miatt kerül időről-időre terítékre. Legtömörebben talán Öllös László fogalmazza meg ezt: „Nincsen egyetértés abban a kérdésben, hogy miben rejlik Magyarország felelőssége, s abban sem, hogy milyen — a Magyar Köztársaságot terhelő — kötelességek erednek belőle a kisebbségi magyarokkal szemben. De abban sem született elvi megegyezés, hogy a mindenkori kormánynak és ellenzéknek egyetértésben kellene munkálkodnia a kisebbségi magyarokért, ezért az őket érintő legfontosabb kérdések, s általuk ők maguk, nem válhatnak a magyarországi belpolitikai küzdelmek eszközeivé.”16 A rendszerváltás utáni nemzeti újraintézményesítés a státustörvény körülötti vitában „csúcsosodott ki”. A státustörvény – a magyar állam és határon túli magyar közösségek, intézmények már korábban is létező viszonya mellett – a magyar állam és a határon túli magyar egyén között teremtett kapcsolatot. Az állampolgársági törvényben ez a reláció már szerepelt, de igazi politikai kihatása nem volt, ugyanakkor pedig az állampolgársági törvény nem azoknak nyújt kedvezményt, akik magyarok, hanem akik – vagy akiknek felmenői – egykoron magyar állampolgárok voltak. Az állampolgársági kérelemben a nemzeti hovatartozás csak egyetlen – nem kötelezően megválaszolandó és a hatóságok által nem ellenőrizhető – kérdésben jelentkezik. Azaz – például a német állampolgársági törvénnyel ellentétben – valamelyik felmenőnek a magyar nemzethez hovatartozása semmilyen formában sem határozza meg a leszármazottak hovatartozását. A státustörvény sem következtet az egyén nemzetiségére a felmenők nemzetiségéből! Téves minden olyan értelmezés – akár a státustörvény, akár az állampolgársági törvény kapcsán –, hogy a magyar nemzetfelfogás – legalábbis a Magyar Köztársaság törvényeiben – bárminemű vérségi köteléket tartalmazna. A magyar igazolvány mindenesetre a magyarság, a nemzet kérdését vetette fel: ki az, aki jogosult, és ki az, aki nem jogosult az igazolvány megszerzésére. Az igazolvány igényléséhez pedig a törvényhozó olyan feltételeket támasztott, amelyek összefüggésbe hozhatók a nemzeti hovatartozással. A MÁÉRT-ben folyó viták – az igazolvány kérelmezéséhez támasztott feltételekről – erre mutatnak rá. A cél az volt, hogy az összes magyar,

Kántor Zoltán

11


de csak a magyarok (illetve a hozzátartozói igazolvánnyal rendelkezők – amit csak a magyar igazolvánnyal rendelkező házastárs kaphat meg) legyenek jogosultak a magyar igazolvány megszerzésére. Az elméleti résznél láttuk, hogy ezt a célt lehetetlen teljesíteni: nem áll rendelkezésünkre olyan nemzet- vagy nemzeti kisebbség meghatározás, amely segítségével precízen eldönthetjük, hogy ki tartozik az adott – jelen esetben a magyar – nemzethez. Pontosabban, minden meghatározás más-más alapon sorolja a különböző egyéneket az adott nemzethez, nemzeti kisebbséghez. A tulajdonképpeni probléma, hogy tudományos alapon nem lehet eldönteni, mely meghatározás a leginkább megfelelő. A politika viszont szelektálhat. Hosszas egyezkedések után az a döntés született, hogy az önbevallás és – a kérelmeket összegyűjtő irodák alkalmazottai által elfogadott – nyelvismeret mellett a kérelmezőnek egy igazolást kell szereznie a magyar állam által elismert kisebbségi – politikai, egyházi vagy társadalmi – szervezettől, vagy valamelyik magyar egyháztól. Akiknek kérelmét a státusirodák befogadták, és a magyar konzulátuson vagy nagykövetségen keresztül továbbították a magyar belügyminisztériumnak, azok a belügyminisztériumtól – a ritka kivételektől eltekintve – megkapták a magyar igazolványt. Láthatjuk, hogy a magyar állam mellett az adott nemzeti kisebbségi szervezetek is részt vesznek a magyarság igazolásában. A nemzetpolitikában egyszerre érvényesül az az elv, hogy az állam kiemelten kezeli a tituláris/többségi nemzetet (és nem ritkán kirekesztő politikát folytat a más nemzeti/etnikai csoporthoz tartozók vagy annak tekintettek irányában), valamint befogadó a határon túl élő nemzettársnak kategorizált egyének irányában. Ez a nemzeti elven szerveződő politika következménye. Központi kérdés, hogy a magyar államnak milyen viszonya legyen a határokon kívül élő, etnokulturális értelemben kategorizált magyarokkal. Ennek következtében merül fel egy másik kérdés: milyen viszonyban legyen a magyarországi politikai közösség a határon túli magyarokkal, magyar közösségekkel. Az eddig elmondottak miatt mindez a támogatáspolitika dilemmájából elvi kérdés válik. A magyar állampolgárok, a magyar politikai közösség és a magyarországi társadalom lényegében ugyanazt a halmazt jelentik, ugyanazok az emberek alkotják – más-más szakterminológiában. Az előbbi három fogalom ugyanakkor – több szerző szerint – lefedi a magyar politikai nemzet fogalmát. Tehát, magyar állampolgárok = magyar társadalom = magyar politikai közösség = magyar politikai nemzet. 1918-ig lényegében minden Magyarország területén élő magyar egyben magyar állampolgár is volt: a magyar társadalomhoz tartoztak, a magyarországi politikai közösséghez tartoztak, és a magyar politikai nemzethez tartozónak tekintették őket (ugyanakkor nem tartozott a kulturális értelemben vett magyar nemzethez mindenki, aki csak a Magyar Királyság területén élt). 1918 után, leszámítva a II. bécsi döntés alapján Magyarországhoz került területek lakosságát, a határon túli magyarok nem magyar (hanem román, szlovák, stb.) állampolgárok, nem tartoznak a magyar társadalomhoz (hanem a románhoz vagy máshoz, esetleg mondhatjuk, hogy pl. a romániai társadalomhoz), nem tartoznak a magyar politikai közösséghez, és nem tartoznak a magyar politikai nemzethez. Tehát a román politikai nemzethez tartoznak? Amennyiben úgy határozzuk meg a politikai nemzetet, hogy egy adott államban élők az illető állam tituláris nemzet politikai nemzete, akkor igen. Ebben az esetben mi szükség van a politikai nemzet fogalmára? A politikai közösség, az állampolgárság, a társadalom mind megfelelő fogalmak egy illető állam lakosságának jelöléséhez. Habár közjogilag megkerülhetetlen fogalom, a politikai nemzet fogalmának használata csak homályosítja a képet. Normatív szempontból, valamint a berögződött

Kántor Zoltán

12


fogalomhasználat miatt nem lehet elvetni a fogalmat, ám egyáltalán nem biztos, hogy nincs nagyobb kárára az elemzésnek e fogalom használta, mint amennyi haszna van. Ha ugyanis használható fogalomnak tekintjük a politikai nemzetet, úgy minden modern európai állam lakossága egy adott politikai nemzethez tartozik. A fogalom problematikus voltát akkor látjuk igazán, ha pl. elfogadjuk, természetesnek tekintjük, hogy valaki ma a jugoszláv politikai nemzethez tartozik, holnap pedig a horváthoz. Állampolgársági, társadalmi terminusokat használva ez rendben van. Valaki ma jugoszláv állampolgár, valamint a jugoszláviai társadalomhoz tartozik, másnap pedig horvátországi állampolgár és a horvátországi társadalom tagja. Van-e értelme annak, hogy a politikai nemzet fogalmát használjuk, amikor lényegében semmit sem pontosít? Megjegyzem, a kulturális nemzet fogalomhasználattal is hasonló problémák merülhetnek fel. A politikai nemzet fogalma gyakorlatilag csak akkor értelmezhető – és kizárólag normatív megközelítésekben hasznos –, ha a kisebbségek asszimilációját tekintjük követendő normának. Habár a nyilvánosság előtt a státustörvény és a kettős állampolgárság körül kialakult polémia a migrációról, a támogatásokról, a szomszédos államok területén élő magyarok jövőjéről szólt, a vita lényegi, elvi szintű kérdése tulajdonképpen a magyar állam és a határon túli magyar egyének és közösségek közötti legitim viszony. Egyben, mivel ez a viszony a magyar állam nemzeti önmeghatározására is hatással van, az is állítható, hogy a politikai viták a magyar állam hivatalos nemzet-meghatározásáról szólnak, hisz – amennyiben feltételezzük, hogy a politikai szereplők elvi koherenciára törekednek – az elvek intézményesülése kihatással lesz a magyar állam nemzeti önmeghatározására, amelynek következményei nem csak a határon túli magyarokat, hanem a magyarországi kisebbségeket is érintik. Ezért a nemzetpolitikai és a kisebbségvédelmi megközelítések mellett a magyarországi belpolitikai dimenzió is meghatározó (nem csupán aktuálpolitikai szempontokból). Két nemzetfelfogás ütközött elvi szinten, és ennek az ütközetnek az a tétje, hogy ki, milyen alapon és hogyan intézményesítse a nemzetre vonatkozó kérdéseket a magyar államban. Melyik legyen az a legitim nemzetkoncepció, amely a nemzeti intézményesítés alapjául szolgálhat. A státustörvény a parlamenti legitimációt, míg a kettős állampolgárságról szóló vita a nép általi legitimációt célozta meg. Tudományosan a kérdés eldönthetetlen, a politikai küzdelem pedig még hosszú ideig tanulmányozandó témákkal látja el a kutatókat. A nemzet meghatározásának kérdése a nemzetközi porondon is felkavarta az állóvizet. A státustörvény nemzetközivé válása, az anyaország és a határon túli nemzettársak közötti viszony kérdésének felvetése azt eredményezte, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése két alkalommal is foglalkozott a nemzet meghatározásának elvi kérdéseivel. A Frunda György által jegyzett 1735 (2006) sz. ajánlás – A nemzet fogalma,17 illetve a jelentést övező vita jelzi, hogy sokkal alapvetőbb kérdésről van szó az európai politikában, mint ahogyan ezt eddig gondoltuk.18 * Összegezve az eddig elmondottakat, úgy gondolom, hogy nem érdemes kísérletezni a nemzet minél pontosabb tudományos meghatározásával. A rendelkezésünkre álló meghatározások elégségesen jelzik, hogy milyen jelenségre vonatkozik a nemzet. A tipológiák, dichotómiák felállítása ugyanis nem pontosítja a nemzet fogalmát. Szemléletváltásra van

Kántor Zoltán

13


szükségünk: a nacionalizmusra kell összpontosítanunk, azt kell megvizsgálnunk, hogy a nemzet- és államépítés folyamatában egy adott állam politikai elitjei miről vitatkoztak a nemzet kérdéséről, és milyen nemzetkoncepció alapján intézményesítették az államot. Ez az elmúlt évtizedekben a politikai érdekeknek megfelelően történt. Szerintem a politikai, illetve kulturális nemzet fogalmak helyett helyesebb a politikai vagy kulturális nemzet eszméjén alapuló politikáról beszélni. A politikai vagy a kulturális nemzet egyedüli helyességéből való kiindulás már önmagában is normatív választás. E választás már magában hordja a gondolkodás végeredményét. Nem a gondolatmenet, hanem a kiinduló-posztulátum határozza meg a következtetéseket! A két szignifikáns (státustörvény, kettős állampolgárság) vita – egyáltalán nem meglepő módon – nem vezetett a politikai álláspontok közeledéséhez; az eredeti álláspontokat megerősítette, egyrészt az egymással ellentétben álló célok és szándékok miatt, másrészt mivel a kiinduló – dogmaszerű nemzet-meghatározás – választásból sem a politikai, sem a tudományos logika nem enged más következtetést, mint a kiindulópont igazolását. Húsz évvel a rendszerváltás után a fenti vita helyett inkább azt lenne célszerű megvizsgálni, hogy hol tart ma a tudomány a nemzet és nacionalizmus kérdésének elemzésében: mi a viszony a nemzet, a nacionalizmus, az állampolgárság és a politikai közösség fogalmai között. Jegyzetek Legutóbb Gyurgyák János írását – Minerva baglya – olvashattuk a Népszabadságban a magyar nemzetfogalomról. (Gyurgyák János esszéje egy új magyar nemzetfogalomról, 2009. május 31. http://www.nol.hu/belfold/minerva_baglya) 2 Nem túlzás állítanunk, hogy a magyarországi pártok nem rendelkeznek kiforrott nemzetkoncep cióval. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a nemzet meghatározásának kérdése ádáz belpolitikai vitákban csiszolódott, és nem higgadt, párton belüli viták során alakult ki. Állíthatjuk, hogy a pártok – nem mindig egyértelmű – felfogása a nemzetről a politikai érdek, és az adott helyzetből remélt belpolitikai haszon szerint konstituálódott. 3 Kis János: Túl a nemzetállamon I. Beszélő, 1996. 3. sz. 28. 4 A nemzet meghatározásának tudományos kérdéseiről lásd: Kántor Zoltán: Nemzet, etnikai csoport, nemzeti kisebbség. Limes, 2003. 3. sz. 5 Lásd Majtényi Balázs: Special minority rights and interpretations of the nation in the Hungarian Constitution. Regio, 2005. és Varga Zs. András e lapszámban megjelenő írását. 6 Gál Kinga: Kisebbségvédelem a közép- és kelet-európai kétoldalú államközi egyezményekben. Pro Minoritate, 2000. 1. sz. 7 A támogatáspolitikáról lásd: Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Pozsony: Kalligram, 2004. Bárdi Nándor: Szükség, mint esély. Lehet-e a magyarságpolitikát szakágazatként elgondolni? I-II. Kommentár, 2006. 4. sz. 81-95. és 5. sz. 43-58. 8 Kántor Zoltán: A nemzet kérdése a nemzetközi porondon. Külügyi Szemle, 2008. 2. sz. 9 Friedrich Meinecke: Cosmopolitanism and the National State. Princeton, NJ: Princeton University Press, 1970. 10. 10 Hans Kohn: „Western and Eastern Nationalism”. In Nationalism (szerk. John Hutchinson–Anthony D. Smith). Oxford: Oxford University Press, 1994. 162–165. 11 John Plamenatz: „Two Types of Nationalism”. In Nationalism: the nature and evolution of an idea (szerk. Eugene Kamenka). London: Edward Arnold, 1973. 23–36. 1

Kántor Zoltán

14


Lásd bővebben: Kántor Zoltán: Hamis dichotómia: politikai/kulturális nemzet. In Nemzetfogalmak és etnopolitikai modellek Kelet-Közép-Európában. Szarka László et al. (szerk.). Budapest: Gondolat, 2007. 13 Lásd a státustörvényről és a kettős állampolgárságról publikáló szerzők jelentős részét: Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény: dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2002. illetve http://www.kettosallampolgarsag.mtaki.hu/ 14 Katherine Verdery: „Nemzet”és „nacionalizmus”: merre tovább? In Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. Budapest: Rejtjel, 2004. és Marx, Anthony W.: A kirekesztő nemzetállam. Magyar Kisebbség, 2006. 3-4. sz. 15 A magyarországi és határon túli vita – mint jeleztem – nem társadalomtudományos vita volt, hanem csak a társadalomtudományi terminusokat felhasználó politikai vita. Hozzátehetjük, hogy a vitázók egy része – szelektíven, a számukra inkább megfelelő – politikai filozófiai posztulátumokból indult ki. 16 Öllös László: Az egyetértés konfliktusa. A Magyar Köztársaság alkotmánya és a határon túli magyarok. Somorja: Fórum Intézet, 2008. 17 Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése. 1735 (2006) sz. ajánlás – A nemzet fogalma. A közgyűlés által 2006. január 26-án (a 7. ülésen) elfogadott szöveg 18 Lásd részletesen: Kántor Zoltán: A nemzet kérdése a nemzetközi porondon, i. m. 12

Limes

15


Varga Zs. András

Nemzet és jogalanyiság*

A címet máris pontosítva, az alábbiakban először a nemzet közjogi szerepének megkerülhetetlenségét igyekszem igazolni, mégpedig előbb pozitív, majd negatív módszert alkalmazva, majd ennek néhány következményét vázolom fel. Bár korántsem szeretném a nem jogász érdeklődőt máris elriasztani, a szűkítés rövid magyarázatot igényel. A közjog/magánjog distinkciót bel- és külföldön egyaránt sokan vitatják. Az általam is követett iskola2 a két nagy jogterületet mégis megkülönböztetendőnek tartja, mégpedig elsősorban a rájuk jellemző jogviszonyok (vertikális, alá-fölérendelt, illetve horizontális, mellérendelt) különbsége miatt. Egy viszonylag egyszerű megfogalmazása a két jogterületnek az lehet, hogy a közjog az állam, mint a közhatalom birtokosának ügyeivel kapcsolatos szabályokat tartalmazza, a magánjog pedig a jogalanyok (ide értve az állam, mint nem közhatalmi szereplő) egymás közötti (elsősorban) vagyoni jellegű viszonyait szabályozza.3 A nemzet vonatkozásában ennek azért van jelentősége, mert jogi kategóriaként a magánjogban nem leljük nyomát. (Ott a vagyoni viszonyokban más kollektív tulajdonosok jelennek meg, így az állam, az önkormányzat, egyéb jogi személyek, illetve jogi személyiség nélküli, mégis szerzőképes jogalanyok.) A vagyoni viszonyokban való részvételre alkalmasság (ezt jelenti a magánjogi jogalanyiság) nem szükségképpeni feltétele annak, hogy valaki, valakik vagy valami közjogi jogalany legyen. (Ennek tipikus példája a nagyszámú, magánjogi jogi személyként létre nem hozott, mégis közhatalmat gyakorló hatóság.) A közjogban tehát megjelennek olyan jogalanyok, akik a „hétköznapi” forgalmi viszonyokban nem. Meggyőződésem szerint ilyen a nemzet is. A nemzet a közjogban Annak ellenére, hogy napjainkban a közjogi irodalom meghatározó témái (intézményrendszer, emberi jogok, a tételes jog tartalma és érvényessége) között a nemzet nem tűnik fel, minden állam- és jogértelmezés mögött szükségszerűen ott húzódik rejtetten a nemzetfogalom.4 A jog ugyanis – viszonylag praktikus értelmezése szerint – nem más, mint a személyek (jogalanyok) viselkedésére vonatkozó, az állam által alkotott, de legalább az állam által elismert és az állam által végső soron kikényszerített, kötelező magatartási szabályok összessége.5

Az írás az OTKA K-78357. számú pályázati támogatásával készült.

*

Varga Zs. András

16


Ebből a jogfogalomból nyomban következik a jog közösségi és relációs jellege. A relációs jelleget nem szokás hangsúlyozni, mivel „megzavarja” az egyéni emberi jogok mindenek fölöttiségére épülő diskurzusok ívét.6 A közösségi vonás azonban nem lehet vita tárgya: ha a jog magatartási szabály, akkor értelmét (és végső soron persze érvényességét is) csak az adja, ha nem egyetlen elszigetelt egyénre értelmezzük. Egy lakatlan szigeten egyedül (és bármiféle külső emberi behatástól vagy akár érdeklődéstől mentesen) élő ember magatartásának szabályozására a jog nem alkalmas, hiszen ilyen helyzetben legfeljebb belső meggyőződésből eredő szabályról beszélhetünk. Ha nincs legalább egynél több ember, akkor nincs olyan külső befolyás sem, amit „államinak” lehetne tulajdonítani, következésképpen nem létezhet jog. A jog közösségi jellegéből azonban még nem következik a nemzet (és a nemzetfogalom) szükségessége. Ennek belátásához beszélnünk kell az állam, mint a jog forrásának7 néhány tulajdonságáról. Ezek közül az első a szuverenitás, vagyis egy adott területen és adott népcsoport fölött ténylegesen és elvileg kizárólagosan gyakorolt (azaz fő-) hatalom, amelyet más, hasonló helyzetű hatalomgyakorlók ilyenként elismernek.8 Az állam tehát egy meghatározott népcsoporthoz kötődik. Ez a kötődés azonban nem esetleges. Amennyiben az állam feltétlen ismérvének tekintjük az alkotmányosságot,9 így annak részeként a népszuverenitás (vagy demokratikus legitimáció) elismerését, akkor az államot történeti kötöttségű jelenségként kell felfognunk.10 Ha pedig a legitimitás fogalmát nem az elsődleges szociológiai értelemben használjuk, hanem úgy tekintjük, mint a jogrend egészének (és nem egy konkrét politikai helyzet) elfogadottságát, támogatását, akkor nem nehéz belátni, hogy az állam és az azt megalapozó alkotmány (vele pedig a jogrend) legitimitása egybevág a népszuverenitás gyakorlásával. Az alkotmányozás alanya (a szuverenitás forrása) alkotmányoz, ezáltal szükségképpen legitimálja az alkotmányt és az arra épülő állam- és jogrendet. A fenti okfejtésből további megállapítások következnek. Mindenekelőtt az, hogy lehetetlen egy fennálló alkotmányt, alkotmányos rendet, jogrendet az alkotmányozó alanytól, a szuveréntől függetlenül értelmezni. Maradéktalanul objektív alkotmány, alkotmányos rend és jogrend legfeljebb elméleti konstrukcióként létezhet – és ilyenként persze saját belső törvényszerűségei kutatásának tárgya is lehet. Minden létező alkotmány azonban egy azonosítható szuverén alkotmánya, az alkotmányos rend egy azonosítható szuverén alkotmányos rendje, a jogrend egy azonosítható szuverén jogrendje. Magyarországra vonatkoztatva ez röviden azt jelenti, hogy az Alkotmány nem pusztán egy pozitív jogi norma, amely mintegy véletlenül irányadó a magyar állampolgárokra, a Magyarországon tartózkodó természetes és itt működő jogi személyekre, hanem ez Magyarország szuverénjének a „saját” alkotmánya. Közjog nemzet nélkül? Ezt a következtetést viszonylag könnyen igazolhatónak véljük fordítva is, a reductio ad absurdum módszerével: ha az alkotmányt és a ráépülő jogrendet nem a szuverén „sajátjának” tekintenénk, hanem csak a véletlenszerűen az ország területén tartózkodókat kötelező normának, akkor nem találnánk magyarázatot arra, hogy ugyanez a jogrend miért köti a nem Magyarországon tartózkodó állampolgárokat. Ezzel a gondolattal el is érkeztünk a nemzet közjogi szükségességének negatív igazolásához.

Varga Zs. András

17


Kifejtéséhez – az egyszerűség kedvéért – vegyük Magyarország alkotmányát, és kíséreljük meg „kiirtani” belőle mindazt, ami közvetlenül vagy közvetve a nemzetre utal. Ennek érdekében nyilván törölnünk kell mindazokat a rendelkezéseket, amelyek azonosítható történeti múltra, nyelvre, a magát nem véletlenszerű egyén-közösségnek tekintő csoportra utalnak. Mindjárt ilyen a legelső rendelkezés (sőt, már a preambulum is): az országot nem lehetne többé Magyarországnak nevezni, legfeljebb valamilyen földrajzi utalással helyettesíthetnénk, például lehetne „Pannónia: köztársaság”. Ezt következetesen végig kellene vezetni a szövegen. Aztán el kellene hagyni a határon túli magyarokra, a nemzeti és etnikai kisebbségekre utaló rendelkezéseket, a Himnuszt, ki kellene cserélni valamilyen absztrakt jelképre a címert, és így tovább. Ami marad, az egy nagyjából semleges szöveg, amely csak a hatalomgyakorlás intézményeire és az egyént a hatalommal szemben megillető jogokra utal. A megoldás azonban mégsem felelne meg maradéktalanul a kitűzött célnak. Alkotmányunk sajátossága miatt ugyanis mindjárt az elején van egy rendelkezés, amelyet az előbbi gondolatkísérlet eredményeként nem töröltünk, mégpedig a 2. § (2) bekezdése, amely az átírt szövegünkben így hangzana: „Pannónia Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.” Röviden: a nemzetfogalomtól való „megszabadulásunk” után még mindig ott lenne a nép, mint az állam (pontosabban a szuverenitás) forrása. Ha következetesen tovább kívánnánk lépni, akkor ezt is törölni kellene, csakhogy ebben az esetben feladnánk a népszuverenitás kategóriáját, mint az alkotmányoság-paradigma sine qua non elemét (első abszurdum). Magyarul megismételve: nincs alkotmányosság az azt hordozó közösség nélkül. (Csak valamilyen, a hatalom puszta tényén alapuló kényszerrend; vélhetően mondani sem kéne, hogy ha nincs közösség, csak hatalom, akkor ebben a rendszerben az egyéni emberi jogoknak sem maradna alapja.) Megkísérelhetnők persze az első abszurdum feloldását azzal, hogy a népet mégiscsak elfogadjuk a szuverenitás hordozójaként (és így a néppel együtt az Alkotmány fenti rendelkezésének „megkegyelmeznénk”). Megoldást ez sem hozna. Ha ugyanis nem feledjük, hogy a nemzetet (többek között) történetisége miatt vetettük el, akkor a megmaradt „nép” legitimációs funkcióját sem köthetjük történetiséghez. A nép változása (halálozás, kivándorlás, születés vagy nagykorúvá válás, bevándorlás), sőt, akár csak hangulatának elmozdulása, újra meg újra felvetné a legitimációs igényt. Történetiség nélkül tehát az állam és a jogrend léte folyamatosan igazolandó, a jog, mint szabály pedig csak legitimálása pillanatában érvényes. Azt hiszem, belátható, hogy ez képtelenség (második abszurdum). Az állandóan megkérdőjelezett szabály ugyanis nem csak kikényszeríthetetlen, de nem is lehet kötelező (hiszen megalkotását követően nyomban érvénytelen). A második abszurdum ezért átfogalmazandó: történetiség nélkül az állam és a jog nem érvényes többé. A negatív módszer eredményeként kimutatott két abszurdumból is azt a következtetést kell tehát levonnunk, hogy a történetiségében értelmezett szuverén (nép vagy nemzet) hiányában nincs alkotmányosság, nincs állam, nincs jog. Kedvenc megfogalmazásom (az alkotmányhoz nem lehet nemzetet találni, csak a nemzetnek lehet alkotmánya)11 átfogalmazásával tehát nemcsak közjoghoz nem lehet nemzetet találni, mert a nemzetnek van közjoga, de kimondhatjuk, hogy nincs közjog nemzet nélkül.

Varga Zs. András

18


A nemzet és közjoga A történeti nemzetre, mint a közjog feltétlen alapjára épülő népszuverenitás tana persze további kérdéseket vet fel. Mindenekelőtt azt, hogy akkor tehát pontosan ki a szuverenitás alanya? Ha az Alkotmányunk közjogi alanyainak rendszerében a szuverenitással kapcsolatba hozható (hatalmi forrás) alany elnevezését nézzük, akkor legalább öt fogalommal találkozunk. Ezek: a nép (amely a 2. § definíciója szerint a hatalom birtokosa), a nemzet (amelynek egységét a 29. § szerint a köztársasági elnök kifejezi), a magyarok (akiknek Magyarország határain belül is lenniük kell, ha már a 6. § szerint a határain kívül is élnek), végül pedig a nemzeti és etnikai többség (amely a 68. § értelmében a nemzeti és etikai kisebbségekkel együtt részese a nép hatalmának és államalkotó tényező). Ebben a fogalmi zűrzavarban nehéz, sőt nem kizárt, hogy lehetetlen világos, logikailag is zárt rendet találni, és ez a tanulmány nem is ezt célozza. Ezért anélkül, hogy a fogalmi tisztázást elvégeznénk,12 és anélkül, hogy az Alkotmányban előforduló fogalmak bármelyikével azonosítanánk – így a 29. §-ban előforduló „nemzet” fogalommal sem –, a továbbiakban az alkotmányozás alanyának, a szuverenitás birtokosának a nemzetet tekintjük. (Elfogadva ezzel a Zlinszky János által kimutatott prioritást a nép és a nemzet fogalmak közjogban való előfordulását illetően.)13 A nemzet tehát értelmezésünk szerint a szuverenitás hordozója (és eszerint az értelmezés szerint fogalmilag azonos az Alkotmány 2. §-a által definiált néppel). Könnyen belátható, hogy a nemzet ezen értelmezés szerint kétféle minőségben jelenik meg fogalmi rendszerünkben. Egyfelől – az alkotmányozást követő pillanattól – a hatalom forrása és absztrakt hordozója, vagyis (éppen az Alkotmány rendelkezése folytán) a szuverenitás legális alapja. Másrészt azonban – az alkotmányozás pillanatában – a szuverenitás ténybeli hordozója, hiszen ezért képes alkotmányozni. Az a belátás, hogy a nemzet ebben a kétféle minőségben egyaránt jelen van, igen komoly jelentőséggel bír. Ha eltekintünk az alkotmányozás pillanatától, látszólag csak a legális nemzet „létezik”. Ez különösen a változatlan alkotmánnyal bíró társadalmak/jogrendek esetén fordul elő, amikor az alkotmányozó „ténybeli” nemzet és az egykor létrehozott alkotmánnyal élő „legális” nemzet tagjai között már nincs átfedés. Ebből következően úgy tűnhet, és ezt a pozitív jogi megközelítés a végletekig erősítheti, hogy a jog előírásain kívül a legális nemzet alanyait már semmi nem köti össze, vagyis a nemzet egyenlő az állampolgárok összességével (politikai nemzetfogalom).14 Ez a látszat – függetlenül attól, hogy valós-e vagy nem – még mindig jelentőséget kell tulajdonítson a (legális) nemzetnek, hiszen annak nevében történik a hatalom gyakorlása. Mindenképpen szükséges azonban annak tisztázása, hogy mi köti össze a nemzet tagjait. Nyilván része a kötőerőnek a tényleges hatalom, annak elfogadása, hogy az érintett egyén-összesség együtt gyakorolja a hatalmat, vagyis a „többiek” elfogadása hatalomgyakorló alanyként feltételezi azt, hogy a „mi” alanynak van értelme – „mi” egyenként tagjai vagyunk valaminek.15 Látszólag speciális jelentéstartalmat tulajdonít a „mi” fogalmának Joseph Ratzinger, amikor – kiemelve a jog jelentőségét – az ószövetségi zsidóság, mint nép fennmaradásának három elemét emeli ki: a kultuszt, a jogot és az ethoszt.16 (Érdemes egy pillantást vetni a kultuszra. Az állam laicitását, a bármiféle kultusztól való elválasztását hangsúlyozva úgy tűnik, hogy létezik legális nemzet közös vallási élmény nélkül. A tapasztalat azonban

Varga Zs. András

19


mást mutat. Három különböző szerző három eltérő nézőpontból jut arra a következtetésre, hogy transzcendencia nélkül nincs nemzeti lét. Az első: „Eisenhower elnök, a homo Americanus religiosus archetípusa nem többet és nem kevesebbet kért a nemzettől, mint a »hitben való hitet«. 1954-ben így szólította meg az országot: »Kormányzásunk teljességgel értelmetlen, ha alapja nem a mélységesen gyökerező vallásos hit – és engem nem érdekel, hogy miben.«”17 A második: „…Amerika maga lett vallássá. Az amerikai zászló és az amerikai nemzethez tartozás már-már szinte vallásos áhítatot követel és ad az amerikaiak tömegének…”18 A harmadik: „Amerika polgári vallása vallásos választ ad arra, amiről az amerikaiak azt hiszik, közös bennük. […] az amerikai hitvallás protestantizmus, Isten nélkül.”)19 Valamiféle, a megélt összetartozásból származó közmegegyezés nélkül az Alkotmány nem tudja ellátni még a „társadalmi minimum” szerepét sem. Ehhez a racionális elfogadottságon túl más is kell, mégpedig érzelmi vagy még inkább lelki azonosulás: az a hit, hogy a dolgok jól mennek, és ennek alapja a mi fennálló (alkotmányos) rendünk.20 Nem igaz tehát, hogy az Alkotmány értéke önmagában van: valamire irányulnia kell. Ha belső értékei nem általánosan elfogadottak, és ebből adódóan a jogrend sem rendelkezik a szükséges minimális elfogadottsággal (aminek az önkéntes jogkövetésben kell megnyilvánulnia), az alkotmányos rendet nem közmegegyezés, hanem kizárólag az erőszak (mint a hatalom potenciális érvényesítési lehetősége) tarja össze. Szolidaritás nélkül ezért az alkotmányosság és a jog rendje csak a puszta fizikai hatalmat takaró látszat lehet, a közös jog alapja nem. A fentiek szerint értelmezett szolidaritás pedig szükségszerűen hordozza a közjog történeti meghatározottságát is: a közjog nem a priori létezik, hanem egy létező nemzet közjoga (alkotmányos rendje). Ennek a közjognak pedig – alkotójaként – szükségképpeni jogalanya a történeti kötöttségeivel együtt értelmezett nemzet. A közjogi nemzet és tagjai A közjogi nemzet történetiségéből két következtetést is levonhatunk a nemzetet és tagjait illetően. Az egyik a tagság múltjára és jövőjére vonatkozik, a másik a jelenére. A múltat és jövőt illetően a következtetéseket ebben az írásban rövidre lehet zárni, mert ezek már kilépnek a közjogi keretekből, a kérdést pedig Gyurgyák János alaposan körüljárta. A nemzet létező közösség, amely azonban renani értelemben a múltra is kiterjed; alapja a közös múltszemlélet, valamint – Burke meglátásának megfelelően – része a jövő is (tagjai közé sorolandók a még meg nem születettek).21 A nemzetnek és tagjainak jelene azonban nagyon is közjogi kérdés. A nemzet közjogi jogalanyisága ugyanis semmiképpen nem fedheti el tagjait. Egyrészt azért nem, mert ebben az esetben is a jog fogalmának tagadásához jutunk. A magatartási szabály ugyanis elsődlegesen embereket (személyeket) kötelezhet, hiszen csak ők cselekvőképesek (a jogi személy nevében is valaki eljár), így a nemzet kollektív jogalanyisága is csak az egyén vagy az egyének cselekményei összességében nyilvánul meg. Másrészt azonban a népszuverenitáshoz (mint a közjog történetiségét megalapozó kategóriához) hasonlóan, az alkotmányosság keretei között értelmezett közjog másik sine qua non összetevője az igazságosság követelménye. Ez ugyan nem a mindenki (minden személy és személyek minden csoportja) jogos érdekének feltétlenül, mindenáron való

Varga Zs. András

20


megfelelést jelenti, hanem csak azt (de azt feltétlenül!), hogy a jognak legalább törekednie kell az igazságosságra. Ennek leginkább elterjedt megfogalmazását Radbruch-i formulaként ismerjük, amely szerint a jog a szuverén parancsa, amelynek egyetlen korlát mellett bármi lehet a tartalma. Ennek megfelelően lehet valaki számára igazságtalan, esetleg célszerűtlen, vagy más okból „helytelen” a norma, de a hibás norma is a jog része. Előfordulhat azonban, hogy a norma az igazságossággal olyan mértékben áll szemben, hogy már nem tekinthető többé jognak. Ez akkor következik be, ha már nem is törekszik a jog az igazságosságra, „ahol az egyenlőséget, ami az igazságosság magja, a pozitív jogalkotás által tudatosan megtagadják.”22 Ebben az esetben a törvény már nem pusztán helytelen, hanem a törvény köntösébe bújt jogtalanság. A válasz tehát, amit Radbruch megfogalmazásában vélünk megtalálni, a formális le galitás tartalmi korlátjaként – mégpedig az általunk alkalmazott jogfogalom értelmében nélkülözhetetlen korlátként – a jogalanyok (emberek) egyenlőségére épülő igazságossági követelmény. Az ember természetes akarat-egyenlőségének a jog fogalmából következő elismerése pedig nem más, mint az egyenlő méltóság, más megfogalmazás szerint az általános személyiségi jog, vagy a személyiség szabad kibontakozásához való jog, az általános cselekvési szabadság, röviden az önrendelkezési jog. Az egyenlő méltóság pedig – különféle megfogalmazásaitól függetlenül – az egyéb jogok forrása.23 Azt kell tehát mondanunk, hogy a személyi méltóság elismerése nélkül az alkotmányosság és a jog rendje újra csak a puszta fizikai hatalmat takaró látszat lehet (miként a nemzet esetén is tapasztaltuk), a jog alapja nem. Zlinszky megfogalmazására24 utalva: a személyi méltóság elismerésének hiányában a normarendszer legfeljebb csak hasonlít a joghoz. A személy természetéből eredő méltóságának elismerése tehát a jog alapvető, univerzális, objektív, ugyanakkor nem a saját rendelkezése folytán létező sajátossága – a legalitás szükségképpeni követelménye.25 A nemzet szolidaritása és az egyén méltósága persze egymás ellen hat, mégis egy időben kell érvényesülniük (ha a közjog érvényességét fenn kívánjuk tartani). Arányuk, különösen „helyes” arányuk a priori nem határozható meg, de annyi kijelenthető, hogy a két „végpont”, az egyik minőség eltűnése és a másik kizárólagossá válása egyenlő a jog tagadásával. Másként fogalmazva: az alkotmányos rend legitimitása és legalitása feltételezi a szolidaritás és a személy méltósága közötti szubszidiaritást.26 Nemzet közjog nélkül? Miután ez az írás hosszadalmasan bemutatta, hogy a közjognak szüksége van nemzetre, továbbá felvillantotta a közjog nemzetének néhány jogi sajátosságát, nem fejezhető be a másik irány, vagyis annak legalább felületes vizsgálata nélkül, hogy létezhet-e nemzet (köz)jog nélkül? A Ratzinger-elv27 szerint a válasz az, hogy nem, mint ahogy saját szokások és saját kultusz (vagy legalábbis közös elemeket is tartalmazó kultuszok) nélkül sem. Más szóval: nemzet – következésképpen nemzeti kisebbség – valamiféle közjogi elismerés nélkül nem létezhet. A fenti állítás közjogi igazolása nem igényel túlzottan bonyolult okfejtést. Az egyén jogainak (vagy közkeletűen az emberi jogoknak) nevezett igények közül az, amelyet az állam jogként nem ismer el, valójában nem létezik (mert nem érvényesíthető). A (mindenkire) kötelező erő, és ennek garanciája, az állami kikényszeríthetőség változtatja az

Varga Zs. András

21


egyéni igényt (törekvést, szándékot, elvárást, akaratot) alanyi joggá, tiszteletben tartását pedig magatartási szabállyá. Az el nem ismerés a jog szempontjából közömbössé, a tiltás pedig éppen fordított (azaz nem gyakorolható) magatartási szabállyá redukálja az egyéni igényt. Mindez szükségszerűen igaz a nemzethez tartozásra (a „mi” tagságára) vonatkozó igényekre is. Vegyük az egyszerűség kedvéért a nyelvhasználatot. A saját nyelv használata, mint alanyi jog el nem ismerése (vagyis az állam jogának, mint szabályrendszernek ezzel szembeni közömbössége) a saját nyelvhasználati igényt nyilvánvalóan megfosztja jogi természetétől: hiába beszéli valaki a saját nyelvét, ha senki más nem köteles érteni azt. A tiltás értelemszerűen még durvább eredményhez vezet. Ebben az esetben nemcsak az történik, hogy a nyelvhasználati igény mellé nem biztosítjuk a jogi erőt, hanem fordítva, a saját nyelv használatától való tartózkodás a kötelező (jogi erejű és kikényszeríthető) szabály. Hozható lenne más példa is, így a jelképhasználat, a saját intézmények fenntartásának (jobb esetben támogatásának) igénye, vagy akár a saját „részjog” (közkeletű nevén autonómia) elismerése, – hasonló eredményre jutnánk. A közjogi nemzetként való elismerés hiánya – a jogi közömbösség – részben pótolható lehet, ha az egyének egyesülési joga egyébként elismert. Ez ugyanis olyan egyéni szabadságjog, amelynek gyakorlása – az egyesületkénti működés – már hordoz kollektív jegyeket. Ez jó esetben a nemzeti igény közjogkénti elismeréséhez hasonló helyzetet jelent. Létező analógiaként hivatkozni lehet az egyesülési jog, valamint a lelkiismereti és vallásszabadság kombinációja alapján működő intézményes egyházakra. A közjogi közömbösség („legyen tagja, aki akar, az állam szabályainak tiszteletben tartása mellett tegyék azt, amit szeretnének, használjanak olyan szimbólumot, amilyent akarnak, hozzanak olyan szabályokat, amelyek tetszenek”) a szerveződés belső autonómiáját biztosítja ugyan, de egy kellemetlen korláttal: az egyházak belső jogát az állam nem kényszeríti ki, ezáltal megtagadja a közjog részekénti elismerést. Persze lehet az egyházaknál több közjogi elismerést biztosítani. A „közönséges” egyesületeknél és sajátos formájuknál, a pártoknál, látjuk: az állam valamiféle garanciát vállal az egyesületi szabályok formai betartásának biztosításáért. (Például garantálja, azaz bíróság által kikényszeríthető jogként biztosítja a tagságon alapuló részvételi lehetőséget a döntéshozatalban.) A belső szabályok tartalmába (az egyesület belső „anyagi jogába”) azonban ilyenkor sem szól bele. A közjogi közömbösség tehát jó esetben is csak csökevényes elismertséget jelent. Az „egyesületi nemzet” legfeljebb a „tag” eljárási jogait biztosító közjogi védelmet élvezhet, de a tagság a legteljesebb mértékben egyéni döntés: a tagnak vannak jogai az egyesülettel szemben, de ha ezekkel nem él, vagy felhagy a tagsággal, akkor az egyesület tehetetlen vele szemben. A tiltás nyilván még egyértelműbb helyzetet jelent: „tiltott nemzet” közjogi értelemben egyáltalán nincs, ha pedig valaki mégis megpróbálja létezőnek tekinteni, akkor megtorlást kockáztat. Az „egyesületi nemzet” és a „tiltott nemzet” példáiból a contrario következik, hogy a nemzet léte feltételezi a saját közjogot. A nemzet önálló állama esetén ez a saját szuverén közjog, a más államban élő nemzeti kisebbség esetén pedig a többség által elismert részközjog, más szóval az állami közjog részét képező saját autonóm közjog. Ez a következtetésünk leírja a saját államában élő nemzet (tényként megjelenő, ezért nyilván meg nem kérdőjelezett) „szükségét” a saját közjogra. Hasonlóképpen igazolja

Varga Zs. András

22


a saját állammal nem rendelkező, de nemzetként (pontosabban a többségi nemzethez képest nemzeti kisebbségként) létezni kívánó népcsoport igényét a közjogi autonómiára, mint létének alapjára. A helyzet valamivel bonyolultabb, ha olyan nemzeti kisebbségről beszélünk, amely más, többségi nemzet államában él, és itt is kíván élni, ám van saját állama is. Ebben az esetben ugyanis a saját közjog szükségessége megduplázódik: létéhez nemcsak a többségi nemzet által elismert autonóm közjogra van szüksége, hanem a saját államban élő „anyanemzete” és ennek közjoga általi elismerésre is. A magyar nemzet és a más nemzetek között élő részei vonatkozásában állításaink következményei is világosak: Magyarország jogának el kell ismernie közjogi jogalanyként a határain kívül élő magyarokat (nem csak egyénenként, hanem közösségként is), az érintett más államok többségi nemzetei pedig az autonóm közjog létrehozásának lehetőségét kell biztosítsák. Saját (autonóm) közjog nélkül a nemzeti kisebbségeink léte bizonytalan vagy tilalmazott. Ugyanez mondható el a magyarországi (az Alkotmány által nemzeti és etnikainak nevezett) kisebbségekre is. Saját közjog nélkül tehát nemzet és nemzeti kisebbség nincs, kitaszított (az anyanemzetéből) vagy jogfosztott (a többségi nemzethez képest). (Utolsó megjegyzésként hadd utaljak arra, hogy a nemzet és közjoga kölcsönös függése korábban nyilvánvaló tény volt: a székelyeket például nem az erdélyi királyi vármegyék magyarjaitól elkülönülő nyelvük, hanem saját közjoguk tette önálló nemzetté – nem etnikai, hanem jogi kisebbség voltak a Magyar Királyságban.)28 Jegyzetek A Pázmány Péter Katolikus Egyetemet, a győri Széchenyi István Egyetemet, amelyeket közelebbről ismerek, név szerint Tamás András professzort, Verebélyi Imre professzort, Patyi András egyetemi docenst mindenképpen ide sorolom. 2 Ezt viszonylag hosszabban kifejtettem A közigazgatási jog és a közigazgatás alkotmányos meghatározottsága című munkámban. Lásd Patyi András – Varga Zs. András: Általános közigazgatási jog. Második kiadás. Budapest, 2008. Mandamus, 28−38. és 83−88. o. 3 Ez még a neo-kelseniánus pozitív jogi iskola és jelentős hatású magyar képviselője, Jakab András (lásd A magyar jogrendszer szerkezete. Budapest − Pécs, 2007, Dialóg-Campus) esetén is így van, illetve így kell lennie. Ennek az állításnak az igazolása a későbbiekben felismerhető lesz. 4 A definíció érvényességét mutatja, hogy a kánoni jog is hasonló megközelítést alkalmaz (lásd Erdő Péter: Egyházjog. Budapest, 2003, Szent István Társulat, 47. o.), sőt, az „állami” jog definíciója tulajdonképpen úgy is felfogható, mint a kánoni jogfogalom szűkítése. 5 Jelentőségét viszont szemléletesen mutatja be Frivaldszky János: A házasság és a család: elnyomó hatalmi viszonyok, avagy a jog relacionális jellegének prototípusai? Iustum Aequum Salutare, 2008. 3. sz. 5−29. o. 6 Sőt, a már említett kelseni értelmezés szerint egyedüli, minden kötöttségtől mentesen parancsoló forrásának. 7 Dezső Márta: A szuverenitás. In Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan I. Budapest, 2002, Osiris, 121−122., 136−138. o.; Herczegh Géza (szerk.): Nemzetközi jog. Budapest, 1989, Tankönyvkiadó, 38−40. o.; Gombár Csaba: Mire ölünkbe hullott, anakronisztikussá lett. In Gombár Csaba – Hankiss Elemér – Lengyel László – Várnai Györgyi (szerk.): A szuverenitás káprázata. Budapest, 1996, Korridor Politikai Kutatások Központja, 7−8. o.; Nagy Boldizsár: Az abszolútum vágyáról és a törékeny szuverenitásról. In uo. 227−233. o.; Vild Éva: A Szentszék és a magyar állam viszonyáról. Iura, 2007. 1. sz. 158. o. 1

Varga Zs. András

23


Az alkotmányosság értelmezésünk szerint formailag a jogrendre vonatkozó alapvető szabályok létét (és érvényesülését), tartalmilag pedig az igazságosság elméleti követelményének, illetve a hatalomgyakorlás korlátjául szolgáló szabadságjogoknak és szabadságbiztosítékoknak a szavatolását jelenti. Levezetéséről lásd Patyi − Varga: i. m. 17. o. 9 Lásd Varga Zs. András: Alkotmányunk értékei. A fogalmi keretek. In Iustum Aequum Salutare, 2009. 1. sz. 89−107. o. Vö. Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, 2007, Osiris, 16−17. o. 10 Lásd Varga: i. m. 107. o. 11 Megjegyezzük, hogy a nemzetfogalom tisztázását nem azért nem kíséreljük meg, mert nem tulajdonítunk jelentőséget akár csak a rész-sikereknek is. A használt egyszerűsítéssel azonban következtetéseink is könnyebben általánosíthatók. A magyar nemzetfogalom fejlődését részletesen bemutatta Gyurgyák: i. m. A szerző egyszersmind Ernest Renanra támaszkodva kiemelte – a mi megközelítésünk szempontjából – annak legfontosabb tulajdonságát: „...közös emlék a múltból, közös terv a jövőre” (15. o.); vagy „...egyszerre nemzetépítő projektum, terv, célkitűzés [...], ugyanakkor bár képzelt, de mégiscsak nem virtuálisan, hanem nagyon is valóságosan létező közösség”.(17. o.) Ezt a kettősséget emeljük ki a következő sorokban magunk is. A nemzetfogalom más értelmezéseit lásd Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. Budapest, 2004, Rejtjel. 12 Zlinszky János: Az Alkotmány értéktartalma és a mai politika. Budapest, 2005, Szent István Társulat, 3., 15. o. 13 Lásd erről Kántor Zoltán: Előszó. In uő: i. m. 7−17. o. 14 Ez világosan látszik az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának bevezető mondatából: „We the people...”, „Mi, a nép...” A „mi” jelentőségét és a „tagság” megkerülhetetlenségét szemléletesen és világosan mutatja be Roger Scruton: A nemzetek szükségességéről. Budapest, 2005, Helikon, 21−23. o. 15 Joseph Ratzinger: A liturgia szelleme. Budapest, 2002, Szent István Társulat, 16. o. 16 Paul Johnson: A kereszténység története. Budapest, 2005, Európa, 657. o. 17 Matolcsy György: Amerikai birodalom. A jövő forgatókönyvei. Budapest, 2004, Válasz, 84. o. 18 Samuel P. Huntington: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái. Budapest, 2005, Európa, 169., 172. o. 19 Ezt ma már az individualista társadalomtudományi iskola sem tagadja. A bizalomról, a társadalmi tőkéről, vagyis azokról az értékekről, normákról, amelyek lehetővé teszik egy csoport, végső soron pedig a társadalom tagjainak együttműködését lásd Francis Fukuyama: A nagy szétbomlás. Budapest, 2000, Európa, 33. o. 20 Nem teljesen szabályos megoldásként az eredeti művek helyett Gyurgyák Jánosra hivatkozom. Gyurgyák: i. m. 15−17., 538. o. Az eredeti művek egy része olvasható Kántor: i. m. A „Mi” fogalmának ezt az értelmezését követi Scruton is. Scruton: i. m. 21. o. 21 Gustav Radbruch: Gesetzliches Unrecht und übergeseztliches Recht. Idézi Ligeti Katalin: A jogállami büntetőjogról. In Wiener A. Imre: Büntetendőség – büntethetőség A Btk. általános része de lege ferenda. Budapest, MTA − JTI Közlemények, Nr.17., 2003, 91. o. 22 Nem véletlen tehát, hogy ezt tekinti a magyar jogrendszer alapjának is az Alkotmánybíróság. Lásd az első ilyen tartalmúak közül a 8/1990. (IV. 23.) AB (ABH 1990, 42, 45), 27/1990. (XI. 22.) AB (ABH 1990, 187, 189) vagy 57/1991. (XI. 8.) AB (ABH 1991, 272, 279) határozatokat. Az utóbbiban az Alkotmánybíróság ismételten utalt arra, hogy „az emberi méltósághoz való jogot az ún. »általános személyiségi jog« egyik megfogalmazásának tekinti. Leszögezte, hogy a modern alkotmányok, illetve az alkotmánybírósági gyakorlat az általános személyiségi jogot különféle aspektusaival nevezik meg: pl. a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogként, az önrendelkezés szabadságához való jogként, általános cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való jogként. Az általános személyiségi jog »anyajog«, azaz olyan szubszidiárius alapjog, amely az egyén autonómiájának védelmére szolgál, ha az adott tényállásra a nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható. // Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az »általános személyiségi jog« 8

Varga Zs. András

24


részét képezi az önazonossághoz és önrendelkezéshez való jog is.” A hivatkozott határozatokban írtak elméleti jelentőségét emeli ki Sólyom László is. Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Budapest, 2001, Osiris, 452−459. o. 23 Zlinszky: i. m. 15. o. 24 Végső soron ez nem más, mint a jog természetes kötöttségének elismerése. Kifejtését lásd Frivaldszky János: Klasszikus természetjog és jogfilozófia. Budapest, 2007, Szent István Társulat, 412−418. o. 25 A szolidaritás és a személyi méltóság kiegyenlítése a szubszidiaritás segítségével nem új keletű. Frivaldszky világosan bemutatja, hogy a szubszidiaritás (egyébként szintén természetjogi eredetű) alapelve XI. Pius pápa Qudragesimo anno kezdetű enciklikájában megjelent értelmezésében az Európai Unió saját alapelvévé vált, és ténylegesen megnyilvánul intézményei napi gyakorlatában. Frivaldszki: i. m. 26. 422−433. o.. Lásd még Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma. Budapest, 2007, Szent István Társulat, 91−96., 107−109., 111−114. o. A szubszidiaritás az Európai Unió nemzetek feletti viszonyában úgy jelenik meg, mint a tagállami hűség és az alapszabadságok, valamint az emberi jogok kiegyensúlyozása. Lásd Kende Tamás – Szűcs Tamás (szerk.): Európai közjog és politika. Budapest, 2002, Osiris, 162., 429., 484., 515., 510−520., 545., 583−603. o. 26 Lásd a 15. jegyzetet. 27 Az önálló közjog és szerepe nem volt vitás soha, és ma sem az. Lásd Werbőczy István Hármas könyve. Budapest, 1897, Franklin-társulat. Reprint: Pécs, 1989, Szikra, 380−385. o.; Marczali Henrik, illetve Schönherr Gyula, In Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története. Budapest, 1896, Athenaeum. II. kötet, 169−170., illetve III. kötet, 602. o.; Makkai László, In Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély története. Budapest, 1986, MTA. I. kötet 291−292., 347. o.; Nathalie Kálnoky: A nemes székely nemzet konstitúciói és privilégiumai. Csíkszereda, 2007, Pallas-Akadémia, 52−53. o.

Limes

25


Losoncz Alpár

A nemzet mint megoldás és mint probléma

1. A hidegháború befejezése és a „reális szocializmus” összeomlása után felszínre jutó diskurzusok erőteljesen befolyásolták a nemzetre vonatkozó beállítottságot. A finalista jellegű beszédmódok (az ideológia, az osztályok „vége” stb.) hegemóniája a nemzet kapcsán szintén az előlegezett „bevégződés” jelzetében forrt ki. Eszerint ugyanis a harcosokat felváltják a mindig hasznot szimatoló kereskedők, a kölcsönös előnyök megvalósításának képviselői. Ha Adam Smith szelleme válik uralkodóvá Bejingben is (hogy G. Arrighi könyvének címét parafrazáljam), a nacionalizmus elévültnek minősíthető. A nemzeti önaffirmációnak pedig kicsorbul az éle, a zárt nemzetállamok a múltba vesznek, a harcos kommunitarizmust kiiktatja a humanitárius kozmopolitizmus és az individualizmussal átszőtt diaszpóra-lét, az eszményesített mozgékonyság elegye. „Sötétségbe hulló nacionalizmus versus áttetsző posztnacionalizmus”, íme egy állítás, amely fedi ezen tolmácsolások lényegét.1 Hogyan tekinthetünk tehát a nemzet és a nemzetállam pozíciójára a kortárs társadalmi dinamika, a globalizáció hektikus tendenciái, a nemzetköziesedő anyag-, pénz- és tudásáramok, a mediatizálódás közepette? Kétségbevonhatatlan, hogy ebben a kontextusban a nemzeti szint viszonylagosodásnak rendelődik alá, megszűnik kiemelt metszetté válni. Egyszóval, a hatalmi rétegzettségnek, valamint a többszörös identitás létesülésének vagyunk tanúi, ami átírja a nemzet és az állam összefüggésrendszerét. A (poszt) modernizáció előrenyomulása kihívás elé állítja a nemzetállamokat, és hisztérikus magatartásokat válthat ki a nemzeti létezés horizontján belül maradó beállítottság síkján. Ám a nemzet az állampolgárság, az identitás és a történelem metszéspontjaiban áll, valamint olyan kollektív praxist bont ki, amely variábilis módon íródik bele a társadalom hatalmi szöveteibe. A nemzet ugyanis történelmi forma, amely nem szűnik meg változni a gazdasági, kulturális és politikai folyamatok dinamikája okán. A nemzetentitások létezését ugyan megingatták a transznacionális gazdasági, politikai, kulturális mozgások, ami újraértelmezésre sarkallja a vonatkozó teóriákat, ám ez a tény nem igazolja a nemzet végére vonatkozó differenciálatlan előjelzéseket, csupán azt a felismerést erősíti, hogy a nemzetet és legitimációs módozatait a változó azonosság távlatában vizsgáljuk. 2. A nemzetállamot érintő mély változásokat adottságként kezelem. Ismeretesek azok a kizárólagosság/kizárás-történetek, kritikátlan önimádat-módozatok, amelyek a nemzeti formának az állami apparátusokban megvalósuló történelmi kiteljesedéseit fémjelezték. A nemzetdinamika történetei át vannak itatva a kollektív hitelesség keresésével és érvényre juttatásának epizódjaival. Ugyanakkor az a tény, hogy a nemzetállam immáron nem élvezheti az evidencia bizonyosságát, nem jelenti azt, hogy a nemzetállam elutasításának vagy igenlésének alternatívájában gondolkodom. Tapasztalható, hogy sokan a nacionális/

Losoncz Alpár

26


posztnacionális kiélezett alternatíváját minősítik mérvadónak, ami az előlegezett pozitív fejlemény esetében a múlt kínjaitól való megszabadulást ígéri. A nemzet és az állam kapcsolata azonban nem értelmezhető úgy, hogy elképzeljük az induló/kezdeti történelmi feltételeket, és leszűrjük az egyértelmű következményeket, ahol a folyamatnak van eleje, mármint az alapítás, és vége, azaz a nemzetállam és/vagy a nemzet alkonya. Nem, mert azt hiszem, hogy az említett kapcsolatot inkább afféle mozgó történelmi konstellációként kell elképzelni, amely nem valamilyen történetﬁlozóﬁai logikának rendelődik alá, inkább szociológiai, antropológiai látásmódot igényel. És azt sem hiszem, hogy a nemzeti dinamika hatalmi története feloldható lenne egy anticipált eszményi kivetítéssel, mint pl. az Európai Unióban megtestesülő posztnacionális föderáció. A posztnacionalizmus képviselői nagyon nehezen tudnak megszabadulni egyfajta történetmetafizikától, amely magabiztosan és teleologikusan rajzolja fel a nemzet eredetétől a bevégződéséig ívelő utat. A nacionalizmus értelmezése elképzelhetetlen a meta-nacionális aspektusok, a nemzethorizontot meghaladó vonatkozások figyelembevétele nélkül. A kérdés különösen erőteljesen kiéleződik abban a kontextusban, amely a globalizáció és a nacionalizmus különféle elegyét jeleníti meg. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy vadonatúj problémával kellene szembenéznünk: valójában a nacionalizmus megjelenése óta ott vannak a társadalmi erőtérben a meta-nacionális dimenziók, így a felvilágosodás univerzalizmusa, a sztoikus ihletésű kozmopolitizmus, majd később az internacionalista szocializmus és liberalizmus. Például az internacionalizmus, kevés kivételektől eltekintve, mindig erős normatív jelentéseket hordozott, noha a nacionalizmus különféle periódusaiban különféle módon nyert megfogalmazást.2 Mindenesetre, a nacionalizmus és a metanacionalizmus viszonylata messzemenően bonyolultabb, mint azt a kortárs leegyszerűsítő nézetek sugallják. Először is szembeszökő, hogy a nacionalizmus megannyi híve nem a partikularizmusban rekedt magatartásmódot ünnepelte, hanem az univerzalizmussal szintézist alkotó eszmét kívánta szorgalmazni. A nacionalizmus megannyi variánsától ugyanis nem volt idegen az univerzalista komponens, és az egyetemlegességhez kapcsolódó rendeltetés hangsúlyozása. (Garibaldi jelenségét, mondjuk, e tény nélkül nem tudjuk elképzelni: ő az itáliai nacionalizmus hőse, de aztán ott látjuk Latin-Amerikában, majd 1871 történelemformáló évében Franciaországban − egyébiránt három város is képviselővé választotta −, de a példák tovább sorolhatók.) Aztán ugyanígy a kortárs kozmopolitizmus sem szükségszerűen posztnacionális beállítottságú.3 Az internacionalizmus különféle változatai magukban foglaltak erőteljesen megformált nacionális aspektusokat, és ez ma is érvényes. A nacionalizmus és a meta-nacionalizmus közötti tér ellentmondásokkal, kölcsönös artikulációkkal, nem pedig leegyszerűsített alá- és fölérendelt relációkkal jellemezhető. 3. Nem tudunk megszabadulni attól a benyomástól, hogy a félelmek, paranoiák, az agresszív pánikközösségek szerves részei a globalizáció expanziójának; a globalizáció földrajzi térképén ott vannak a különféle pszicho-ökonómiai megnyilvánulások. 4 A nemzet polemikus értékét nemcsak a jobboldalon mozgósítják (ami magától értetődőnek tűnik), hanem folyamatosan a baloldalon is (ami kevésbé tűnik magától értetődőnek kulturális beidegződéseink és előítéleteink okán). Nem az univerzalizmus értékeit intenzíven kereső, demokratikus nacionalizmus gondolatrendszerét élesztették-e fel, mondjuk, a dél-amerikai zapatisták vagy Evo Morales mozgalmárai?5 A nemzetállam a

Losoncz Alpár

27


klasszikus értelemben vett határ teremtőjeként és a csoport specifikus partikularitások kereteként lépett fel. A globális tőke, amely nemzeti keretekbe lép be, azonban a priori módon nem a nemzetállam gyengítésére törekszik − legalábbis amennyiben a nemzetállam határai porózusaknak bizonyulnak, és amennyiben az állam kevésbé mint egy politikai közösség reprezentánsaként, hanem inkább mint a gazdasági imperativusok közvetítőjeként lép fel. Ez a tény arra figyelmeztet bennünket, hogy roppant óvatosan kell kezelnünk a partikularizmus dinamikáját a globalizáció közepette. A hidegháború utáni diskurzusok úgy vélték, hogy e dinamika nem egyéb, mint a múlt bosszúja, a hagyomány újjászületésének tanúsítványa, az elnyomott történelem erőszakterhes visszatérése a vulgáris pszichoanalízis mintája szerint − mindez azonban időszerűtlennek minősült a kereskedők és a cserék egyetemleges világában. Alkalomadtán még azt is hozzátették, hogy a partikularizmus felvirágzását az akció/reakció mechanisztikus folyamatai alapján kell megragadni, hiszen az újfajta partikularizmusok a kommunista univerzalizmus ellenhatásaként tolultak a felszínre. E tolmácsolás azonban aligha felel meg a valóságnak, és ellentmond a nemzetdinamika történelmi meghatározottságának. A nemzeti forma ugyanis nem szűnik meg változni, a nemzeten rajta vannak a technikai, technológiai, vallási, gazdasági folyamatok, átváltozások bélyegei. A nemzeti forma különböző tendenciák sűrítményeiként jelentkezik, amelyekben ideológiai, gazdasági folyamatok, ezenkívül a mindennapi habitualizáció formái kombinálódnak, valamint az állam adminisztratív és szimbolikus funkciói artikulálódnak. A nemzeti formában találkoznak a munkamegosztás, a migráció folyamatai, a szolidaritás alakzatainak konfigurációi, márpedig mindez ellentmondásos processzusokat, különböző skálájú eseményeket foglal magában, amelyek nem metszhetők ki a nemzetforma valamilyen állandósult szerkezetéből. Nem karakterisztikus-e a tény, hogy a baloldalon szárba szökken az igény, miszerint a nacionalizmussal kapcsolatos elementáris különbségek magyarázatot nyerjenek? F. Jameson, a kortárs irodalomtudomány meghatározó alakja, aki politikai meggyőződését sohasem rejtegette, a következő magyarázattal él: „vajon mindig nacionalizmust jelent-e az amerikai globalizáció elleni fellépés? Az Egyesült Amerikai Államokban igennel válaszolnak erre a kérdésre, és azt szeretnék, ha ezt mindenki elfogadná, sőt mi több, az amerikai érdekeket egyetemlegesnek minősítik. Lehet, hogy ez csupán a különböző nacionalizmusok közötti harc. […] Elengedhetetlen, hogy különbséget tegyünk a nacionalizmus, mint olyan és az anti-amerikai imperializmus között. A gaulle-izmus, például része minden magára valamit adó nacionalizmusnak, azzal a feltétellel, hogy nem csúszik valamilyen etnikai konfliktusba […] A globalizáció elleni küzdelem mindig nemzeti terrénumon történik, noha sohasem csak ezen a területen.”6 Aligha kerülheti el figyelmünket, hogy újra napirendre került, mondjuk a nemzeti irodalom kérdése, és megújult intenzitással vitáznak világszerte a nemzeti irodalomról, mint emancipatorikus mozgalmakról.7 4. Nemzetről írni persze roppant kockázatos. A félreértés és félremagyarázás esélye szinte adott. A nacionalizmust emlegetni még kockázatosabb. Magyar „nacionalizmus”? Nem azt kellene egyszerűen ismételnünk, hogy a mi régiónkban a „nacionalizmus” nehezen különböztethető meg a sovinizmustól, és a nacionalizmus nemegyszer a kizárólagosság vagy az exkluzivitás, azaz egyfajta történelmi patológia szálláscsinálójaként tűnik fel? Ami viszont ellentétben van a kortárs nyugati típusú tudományossággal, amely

Losoncz Alpár

28


a nacionalizmus alatt habitualizációs gyakorlatok, eszmei vonatkozások nyalábját érti, és amely a nemzetépítésen fáradozik. Mindenesetre a hidegháború befejeződését megelőző évtizedekben kibontakozó meghatározó nemzetkutatások (M. Hechter, T. Nairn, J. Armstrong, J. Breuilly, B. Anderson, E. Hobsbawm, T. Ranger, A. Smith, J. Hutchinson, vagy a múlt század kilencvenes éveiben is reprezentatív teljesítményeket létrehozó L. Greenfeld, W. Connor, A. Hastings, S. Grosby) nem a nemzet végének előrejelzését erősítették meg. Ellenkezőleg, arra hívták fel olvasóik figyelmét: ahelyett, hogy könnyedén pálcát törjünk a nacionalizmus felett, vagy, hogy ugyanilyen megalapozatlanul lándzsát törjünk mellette, arra mutatkozik szükség, hogy megértsük a nacionalizmust. Nem a nacionalizmus elegáns elítélése vagy önfeledt igenlése az üdvözítő, hanem komplex jelenségrendszerének taglalása. Másképpen szólva, a nemzet nem-instrumentális elméletére van szükségünk. Viszont érdemes megemlíteni, hogy e kutatási programot, legalábbis így kihegyezve, először egy régebbi marxista politikatudós könyvében olvastam, néhány évtizeddel ezelőtt.8 5. A nemzet tagjai önmagukat határozzák meg, hovatartozásuknak önmaguk szabnak formát, különféle társadalmi gyakorlatok során. Ezért értek egyet Hobsbawm álláspontjával, miszerint egyfajta agnoszticizmus mindig elengedhetetlen a különféle nemzetalakulatok tolmácsolásakor. Azaz meg kell látnunk minden a priori nemzetmeghatározás korlátját: Hobsbawm egyenesen úgy gondolja, hogy a nemzetet csak a posteriori módon vagyunk képesek megragadni.9 A nemzet egyszerre van, és egyszerre viseli magán az imperativusok jelenlétét. Van, hiszen a történelem, a nemzet történetiségének topográfiája ott van az utcákon, a köztereken, a nemzeti terekben és időszeletekben. A nemzet tagjai folytonosan felismerik magukat e terekben, és kölcsönösen affirmálják hovatartozásukat. A nemzet ugyanakkor folytonosan létesül, vagy régi szóval élve: leend. Hiszen a hangadó társadalmi rétegek, elitek elmondják, hogy milyennek kell lennie szerintük a nemzetnek, nyilvánossá teszik elégedetlenségüket és hiányérzeteiket a nemzet kapcsán. Mindez azt eredményezi, hogy a nemzet tevőleges valóság, vagyis hiábavalóan soroljuk fel tárgyilag rögzített kritériumok segítségével (nyelv, terület, kollektív érzület stb.), hogy mi a nemzet, valami mindig kimarad, kisiklik. Ezért a mineműség (quidditas) helyett ma az a kérdés, hogy ki a nemzet, ki tartozik a nemzethez, és ez milyen módon teszi lehetővé az azonosulást. És ha a nemzet processzuális valóságához kerültünk, akkor le kell szögeznünk, hogy nem áll fenn a rögzített nemzeti identitás, hanem csak folyamatos azonosulás létezik. A létesülő nemzet folytonos reprodukciót igényel, és ez a tény végtelen feladatot jelöl: a nemzet sohasem felel meg önnön eszményének. 6. A nemzetre vonatkozó beszédmódjainkon ott vannak a hatalmas dichotómiák, antitetikus kategóriák jegyei. Szó esik politikai (civilnek is mondott) versus kulturálisetnikai nemzetről; politikai kötelességeket, közjó-dimenziókat magában foglaló nemzetfogalomról versus kulturális hovatartozásról; nyugati versus keleti nacionalizmusról; racionális kapacitásokat megjelenítő versus affektív kötődéseket tartalmazó, irracionalizmusba hajló nacionalizmusról, majd jó versus rossz nacionalizmusról, állammegtámasztó versus államdekonstruáló nacionalizmusról. A sor még folytatható. Történelem meghatározónak bizonyult a nemes nyugati nacionalizmus és a kevésbé nemes, ha úgy tetszik, alantas keleti imitációja között vésett választóvonal. Stratégiákat öntöttek formába, térképeket rajzoltak e különbség alapján. A nyugati nacionális hagiográfia legmélyén

Losoncz Alpár

29


megtalálhatók a civil nacionalizmus és az „illiberális” nacionalizmus közötti különbség érvényre juttatásának nyomai. Csakhogy e kifeszített kettősségek mögött mindig valamilyen performatív aktusok rejlenek, amelyek maga a tárgy megváltoztatására irányulnak. Amikor, példának okáért, L. Greenfeld hitet tesz az általa „libertariánus-individualisztikusnak” nevezett nacionalizmus mellett, mondván, hogy a kollektív ideológiák amúgy is „inherens módon tekintélyelvűek”, akkor a nemzeti önértelmezés angolszász értelmezésének ad hangot. Nem véletlen, hogy könyveiben egyértelműen Angliát tekinti a nemzetállamiság forrásának, és történelemképe is ehhez igazodik. Szerinte a nacionalizmus a protestantizmus megizmosodásának folyománya, ugyanakkor a kezdeti vallási meghatározottságot később felváltotta az egyéni méltóságteljességbe vetett hit és az ennek megfelelő intézményes rend.10 A társadalmi élet a kiegyenlítődés és a különbözőség normalizációjának erőterében történik: a nemzet e folyamatok kollektív kerete. Greenfeld pedig éppen e tényt, mármint e folyamatok esetleges kollektivizációját kívánja pacifikálni, amely oly erőteljesen befolyásolja az egyéni és a kollektív azonosságok megfogalmazását. Ezzel szemben (mármint az angolszász minta normatív értelmezésével szemben) fogalmazta meg ellenvetéseit pl. Anthony Marx, aki szerint jellegzetes, hogy „az Egyesült Amerikai Államokban a nemzetépítés jobban hasonlított a Dél Afrikában megjelenő nemzetépítéshez, mint ahogy azt mi szeretnénk elismerni.”11 A nemzetjelentéseket körülíró kettősségek valóban rendelkezhetnek analitikus értékekkel. Például a nemzetlétrejövésekben prezentálódó politikai versus kulturális vonatkozások kettőssége valóban fennálló aspektusokat írhat le. Vagy a depolitizációval párban járó kulturalizáció a nemzet kapcsán ténylegesen létező kortárs tendenciát ír le. De problematikussá válnak e kettősségek, ha erkölcsi megítélést óhajtanak kiváltani, és történetfilozófiai mércéket kívánnak felállítani. Márpedig, e törekvés gyakorinak minősíthető az említett antitetikus aspektusok kapcsán. A nacionalizmust aligha minősíthetjük nemes egyszerűséggel „jónak” vagy „rossznak”, hiszen a nacionalizmus történelmi forma/ alakzat, amely meghatározott, kollektív jellegű érdekartikulációkat tesz lehetővé. Ugyancsak nem jutunk messzire, ha abba a terméketlen vitába bonyolódunk bele, hogy a nacionalizmus már önmagában is a kizárás ideológiáját képviseli-e. A nemzetlétesülés mindig a politikai és a kulturális dimenziók egymásra vonatkozódásában bontakozik ki, nyilván megannyi feszültséget hordozva. Természetesen léteznek különbségek a francia és a német nemzetépítés között ugyanúgy, mint ahogy például különféle kapitalizmusok léteznek. Tagadhatatlan, hogy tapasztalhatók és leírhatók differenciák a nemzeti közösségek kérdésességének fokozataiban, léteznek különbségek a nemzettapasztalatok kapcsán felszínre jutó válságjelenségeket illetően. Valóban akadnak olyan nemzetformációk, amelyeket a történelem folytonos újrafogalmazásra kényszerít, és rögtön hozzátehetjük, hogy a magyar önértelmezés ide tartozik. Vannak, ahogy ez már megannyiszor megfogalmazódott, szerencsésebb nemzetek, amelyek kevésbé tapasztalják ezt az újraértelmezési kényszert. Csakhogy minden nemzet önértelmezésében megtalálható, mutatis mutandis legalábbis, a Sonderweg képzete. A legfontosabb, hogy a tiszta politikai nemzet: fikció. Hiszen a francia nemzetértelmezésben is tetten érhetjük a tényt, hogy a forradalmi és posztforradalmi aktorok az állam és a jog uralmának elvontsága vagy a polgári társadalom ellentmondásai okán a közösség transzpolitikai megalapozását keresik. Mint ahogy Angliában is kulturálisintegratív aspektusokat igényelt a nemzet összeforrasztása. Így a gyári kultúra csak úgy

Losoncz Alpár

30


fejlődhetett ki, hogy a megfelelő társadalmi szereplők, akik emlékeztek ugyan a helyi szokásokra, a társadalmi determinációk okán már nem folytathatták korábbi gyakorlataikat.12 Miközben a nyugati polgárság érvényre juttatja a jog uralmát, előremozdítja a vallás és a lelkiismeret privatizációját, megjelenik a tapasztalat, hogy az állam, mint a polgárok közössége és a jog szférája nem eléggé erőteljes és hatékony közegei az integrációnak. A nemzet mobilizálható a király ellen, a nemzeti egység a monarchisztikus elv ellen, vagyis a nemzet az uralom legitimációs elvévé válik. De szükség mutatkozik a politikán kívüli tényezők (hagyomány, nyelv, stb.) evokálására, valamint a más nemzeti csoportokkal szembeni differenciálódásra. Minden nemzet önértelmezése történelmi anyaggal van telítve, önmagára vonatkozó tudásalakzataiban ott van a kontingens jellegű történelmi események tapasztalatregisztere. Közismert könyvében Benedict Anderson különféle nacionalizmus-típusokat különböztet meg (populáris, kreol, officiális, lingvisztikai stb. nacionalizmus), de ugyanakkor a nacionalizmusok közötti konvergencia gondolatát erősíti.13 Aligha kerüljük el a „rossz” végtelenbe mutató oppozíciókat, amennyiben a nemzettel kapcsolatosan fölérendelt pozíciókat rögzítjük. Ez a gondolkodás oda vezet, hogy megállapítunk egy normatív modellt, amely „progresszív”, azaz követendő mércéket állít fel a többi nemzet számára. A nemzet létezésében rejlő feszültségeket valójában nem lehet eltüntetni, megszelídíteni, még akkor sem, ha valamilyen elképzelt „jó” vagy „kívánatos” nacionalizmust vetítünk ki, amelyet a patriotizmus virtussá alakít át. (Amúgy minden egybetömörülésben ott vannak a kizárólagosság magjai. A kizárási gyakorlatok a politikai szervezetek jegyeit jelentik; ez önmagában véve nem a nemzet sajátja.) Lehetséges, mondjuk, felidézni az individualizmust, mint a kollektív jelentések kizárólagosságának ellensúlyát, de akkor is tudnunk kell, hogy minden azonosság meta-individuális aspektusokat is foglal magában. Maga a nemzet, valójában, mint történelmi forma, problematikus jellegű. Azaz, amen�nyire megoldást is jelent a nacionalizmus a modernitás dinamikájának szempontjából, ugyanannyira folyton előkerülő probléma is. A nemzet diskurzív tere mindenesetre konfliktusokkal terhelt, a vonatkozó beszédmód nem lehet semleges. E tény már a nacionalizmus archeológiájának és genealógiájának értelmezésekor, a nemzettel kapcsolatos történeti tudás felfejtésekor is megjelenik.14 Karl Marx veje, Paul Lafarque, ugyanazt a faktumot veszi észre, mint Charles Maurras, nevezetesen, hogy a francia nemzetállam a monarchisztikus agresszió folyománya. Ám míg az első közülük e felismert tényből a francia nemzetállam tartós legitimációhiányát hüvelyezi ki, az utóbbi viszont ugyanebben a vonatkozásban a nemzetállam nevében fellépők abszolutizált jogát pillantja meg. A nemzet: nem szűnő polemológia. Mert megszüntethetetlenül politikai kérdést jelent: miért vagyunk együtt? Milyen kötelékek tömörítik egybe az egyének kontingens módon létrejövő halmazát? Aztán, minthogy a nemzetre utaló állásfoglalás az állammal kapcsolatos magatartásra is fényt vet, a nacionalizmus tárgyalása magával von a hatalommal és az autoritással kapcsolatos minden releváns kérdést. A nemzet, mint történelmi és társadalmi formáció tehát a kodifikált együttlét kérdéseit állítja elénk, amelyben megjelennek mind a kollektív emlékezet, mind az idevágó ideológiai megnyilvánulások, mind a gazdasági érdekek artikulációi. 7. A nacionalizmussal kapcsolatos jeles értelmezések megmutatták a nacionalizmus funkcionális aspektusait a kapitalista modernizációban (Gellner: a kultúra homogenitása), vagy demonstrálták a nacionalizmus és a kommunikációs technológia egybefonódásait

Losoncz Alpár

31


(K. Deutsch, B. Anderson), vagy éppen a nemzetelbeszéléseket irányító „közös narrációt” elemezték (H. Bhabha). Csakhogy mindebben ott van a veszély, hogy a nacionalizmus kapcsán túlhangsúlyozódik az inkluzivitás szerepe, és elsikkad az exkluzió jelentősége. L. Greenfeld még messzebbre ment, mint az imént említett szerzők: ő azt feltételezte, hogy a nacionalizmus „a priori kohéziót”, „kollektív szolidaritást”, „tömeges érzületet” feltételez. Ebben a variánsban azonban szinte teljesen eltűnik az inkluzió és az exkluzió dialektikája. Holott a nemzeti forma, noha mindig látható kötelékeket tartalmaz, nem képzelhető el a kizárás és a differenciálás gyakorlata nélkül. A francia forradalom idején Robespierre közismerten úgy evokálta a múltat, hogy a föltámadt Rómát idézte. Ezzel volt összhangban, hogy a jakobinusok az angolokat nemcsak a „kannibálok törzsének” nevezték, hanem az antik differenciáció mintájára barbároknak tekintették őket.15 Nem lehetséges félretenni a megújuló történelmi tapasztalatot a domináló és a dominált/ ellenálló nacionalizmusok közötti feszültségek kapcsán. Hogy a hódítás sikeressége hosszú ideig mércéül szolgált a nemzeti érettség szempontjából, mély nyomokat hagyott történelem-tapasztalatunkban. 8. A nemzet nevében döntenek arról, hogy ki az, aki beléphet e kötelékek kereteibe, aki állampolgárként része lehet az adott nemzetnek, és hozzájárulhat a nemzet reprodukciójához. És a kizárás/befogadás együttese nemcsak a külső alanyokat érinti; az adott társadalom nacionalizációja azt a tényt is feltételezi, hogy belül is megfogalmazódnak a nemzeti hovatartozás askriptív ismérvei. A kizárás nemcsak azokat érinti, akik kívül esnek az adott nemzeten. Ráadásul, mint azt Renan még jól tudta, a nemzetteremtés erőszak által közvetített. Hiszen pontosan azért kell felejteni a kezdetteremtő erőszakot, mert az ellentételezi a nemzeti harmónia képzetét. A nemzeti érzéshez kapcsolódó affekciók nem vesznek bele a tagolatlanság süllyesztőjébe, az állami praxis formát adományoz számukra. Aki a liberális nacionalizmust, mint mintaadót ünnepli a nemzetépítés folyamataiban, az kénytelen mellőzni, hogy a liberalizmus, mint kohézióteremtő ideológia illiberális gyakorlatok révén jutott kifejezésre.16 A nemzeti egybetömörülés szelektív kizárási gyakorlatok révén teremtette meg magát, és ugyanezen gyakorlatok segítségével teremti ma újra magát. A kohézióteremtő alakzatok különféle módon nyilvánulhatnak meg. Így minden bizonnyal a jóléti állam érvényre jutása a 19. század harmadik harmadától fogva (Bismark) erősítette a nemzeti kötelékeket, az egység tapasztalatát, hozzájárulván a szociális kérdés és a nemzet kölcsönös jelentéseinek artikulációjához. Ebből a tényből kiindulva nem tűnik furcsának, hogy a jóléti állam mai meggyengülése nemzeti reakciókat vált ki, hogy a jóléti állam védelme nemzeti kritériumok felől nyer formát megannyi esetben, és a biopolitizáló kortárs államok a globalizáció közepette rendőri módszerekkel megvalósított, széleskörű kizárási gyakorlattal élnek. Nincs olyan nemzet, amelynek keretén belül ne vetődne fel, hogy a széthúzás roncsolja, és milyen módon roncsolja a nemzet szöveteit (a szolidaritás amúgy is a legritkább „erőforrás”), Kérdés, hogy a szétrajzás meghaladását milyen ideológiai gyakorlatok felől fogalmazzák meg. Vagyis mindig kérdésnek bizonyul, hogy a széthúzás meghaladását milyen kizárási gyakorlatok segítségével érik el a társadalom szereplői. 9. A nacionalizmus spontán létrejöttének „whig” hívei, amikor a tömegérzületre hivatkoznak, akkor kisebbítik az állam, és egyáltalán az intézményes cselekvések szerepét.

Losoncz Alpár

32


E probléma kapcsolatban áll ugyanis a ténnyel, hogy a nemzet kibontakozása meghatározott, a premodernitásban is létező tényezőkre (vallás, etnicitás) támaszkodhatott a nemzetépítés során. (Ráadásul, amikor e kérdésbe ütközünk, akkor óhatatlanul is kortárs problémacsomagra bukkanunk: hiszen a globalizáció sodrásában az állampolgárság és a nacionalitás feszültségkonfigurációja az egyik legfontosabb csomópontnak számít). És összefügg mindez azzal is, hogy milyen szerepet szánunk a felülről irányított nemzetépítésnek és a mindennapokba habitualizálódott, alulról érkező nacionalizmusnak. Nem véletlen, hogy a kortárs nacionalizmus-kutatásban tisztes szerep jut a mindennapi nacionalizmus értelmezésének.17 Nos, nem felel meg a valóságnak, hogy a határok és a nemzeti terület megelőzik a nemzeti egyesülést, nem úgy fest a kép, hogy „valami” létezik előzetesen, amit később egyesíteni lehet. A nemzet-állam nem úgy ténykedik, hogy pusztán bevégzi a már létező nemzeti egységet, mert az állami erőhatalom teremt, létrehoz, vagyis építi a nemzetet. Az állam ugyanazon eljárásokkal állítja fel a határokat, amelyekkel bekeretezi és egyneműsíti a határok által befedett területet. Csak így válhat a terület nemzeti territóriummá, így válik lehetővé, hogy az állam egy szinguláris nemzetet hozzon létre. Ugyanez érvényes a kapitalista modernizációhoz olyannyira szükséges egyneműsített piacokra is: az állam nem egyesíti a már eredendően fennálló piacokat, hanem megalapítja a nemzeti piacokat, meghatározva a kint/bent különbségét. Ezzel nem azt állítjuk, hogy minden nacionalizmus etatisztikus jellegű lenne, és nem is azt kívánjuk feltételezni, hogy a modern állam csak a nacionalizmus alapján működhet, továbbá azt sem véljük, hogy kiegyenlíthető lenne a nemzet és az állam ideája. De azt valóban jelezzük, hogy minden nacionalizmus valamilyen összefüggésben áll a nemzetállammal, vagy úgy, hogy reprodukálja azt, vagy úgy, hogy éppen konfrontációban áll vele.18 10. Az iménti okfejtés felvet egy dilemmát, amellyel kapcsolatban szintén meg kell nyilatkoznunk. A nemzet önmagát projektálja a jövőbe, de folytonosan értelmezi saját múltját. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nemzet a jövő felé fordul ugyan, de folytonosan egyezkedik saját múltjával, azaz a múltba való fordulása nem véletlenszerű jelenség. A múlt pótolhatatlan számára. Ezzel áll összefüggésben a jelenlegi nemzetkutatás meghatározó divergenciája. Az egyik orientáció, amelyet primordialistának nevezhetünk, a korábbi, pontosabban a felvilágosodást megelőző megnyilvánulásokra helyezi a hangsúlyt. Az etnikai diszpozíciókat és a vallási kommunikációt hozza előtérbe, amelyek támasztékot jelenthettek a nemzetállam kibontakozása számára. Így pl. az időközben a primordialistákhoz csatlakozott Tom Nairn mély választóvonalat lát a nemzeti megnyilvánulások és a nacionalizmus között. Míg az utóbbi szerinte csupán a 19. század utolsó harmadában (az amerikai szecesszionista és a francia−porosz háború után), valamint az imperializmus érvényre jutása után kezdett virágozni, méghozzá párban járva a szociális darwinizmus különböző fajtáival, addig az előbbi már korábban is létezett. A „nemzet” eszerint mindig is létezett, csak „néma” volt, várni kellett arra, hogy megszólaljon, kiszakítsa magát a csöndből. Ez az orientáció azonban kiteszi magát a veszélynek, hogy a kortárs társadalomtudományokban gyakorta szkepszissel leírt esszencializmust támogassa. Nairn a nemzetről egyenesen úgy beszél, mint a társadalmiságban rögzült emberi természet eredendő vonatkozásáról. Igaz, hogy a nemzet eredetét mitológiák övezik körül, de ezek nem „üresek”, nem a „semmit cifrázzák”. A másik beállítottság úgy véli, hogy a nacionalizmus,

Losoncz Alpár

33


nemzet, nemzetállam hármasát konstruktumként kell szemügyre venni. Ezen orientáció kulcsfogalma lehet a Hobsbawm által invenciónak minősített tevékenység. Eddig megformált gondolataink a nemzeti érzésvilággal, piacokkal kapcsolatban a második beállítottság felé terelnek bennünket. Valóban, a nemzetteremtés megszakítja a történelem kontinuumát, a nemzetállam egyneműsíti a különbségeket, kisimítja a terület rögös szeleteit, annak érdekében, hogy a megfelelő idő-tér alakuljon ki a nemzet távlatában. Mind az idő-, mind a téraspektusok a kapitalista modernizáció keretein belül kialakuló munkamegosztás formáival vannak összhangban: ez pedig nóvumot, útlevágást jelent. Mirabeou még azon lamentált, hogy a franciák „az egység híján levő emberek aggregátumát” jelentik. Ugyanakkor az „invenció” fogalma azt a kockázatot tartalmazza, hogy túlhangsúlyozódik az akarat konstitutív szerepe. Amikor Renan megfogalmazza sokak által idézett kijelentését (a nemzet: mindennapos szavazás), akkor ad absurdum viszi az akarat szerepét (az emlékezettel kapcsolatos okfejtéseiben voltaképpen korrigálja ezt az akaratmetafizikát). A nemzetteremtés (és a nemzetreprodukció) nem valamilyen szerves fejlődés eredménye, de nem is az akarat puszta függvénye. A nacionalizmus ideológiai konstrukció, de egy meghatározott társadalmi szerkezet kifejeződése is. Azért is kell rögzíteni e tényt, mert a nemzetértelmezésekben erőteljesnek bizonyult azon irányzat, amely a kollektív képzetben, a szubjektív teljesítményekben pillantotta meg a nemzetalakulás forrását. Korábban például Hans Kohn a nacionalizmust egyszerűen tudatállapotnak minősítette, Carlton Hayes sajátos meggyőződésként határozta meg, Louis Snyder pedig hatékony érzelemegyüttesként fogalmazta meg. Még B. Anderson is úgy bontakoztatta ki nevezetes könyvében az eszmefuttatásait, hogy a nacionalizmust csupán „radikálisan megváltozott tudatformának” tekintette. A nehézség azonban pontosan abban rejlik, hogy megragadjuk a tényt: a nacionalizmus, mint ideológiai artikuláció csak strukturális determinációk keretén belül válhat integráló erővé. Jegyzetek A fordulatot lásd T. Nairn − P. James: Global Matrix, Nationalism, Globalism, and StateTerrorism. London, 2005, Ann Arbor, 104. o. 2 P. Anderson: Internationalism: A breviary. New Left Review, Editorial, 2002. March−April. 3 B. Robbins: Actually Existing Cosmopolitanism. In P. Cheah − B. Robbins (eds.): Cosmopolitics: Thinking and Feeling Beyond the Nation. Minneapolis, 1998, University of Minnesota Press, 3. o. 4 Arra vonatkozóan, hogy a jóléti állam lerombolása milyen nacionalista-populista válaszokat indukál, lásd D. Swank − H.G. Betz: Globalization, the Welfare State, and right-wing populism in Western-Europe. Socio-Economic Review, 2003. 1. sz. 215. o. 5 A. González-Cabán: Globalization, Democracy and Revolutionary Nationalist Movements in Latin America: An Introduction. Latin American Perspectives, 2008, 35., 77. o. 6 F. Jameson, Globalization and political strategy. New Left Review, 2000. 4. sz. 65. o. 7 Paik-Nak Chung: Nations and Literatures. In The Cultures of Globalization… (Ed. by Frederic Jameson and Masao Miyoshi), Duke University Press, Durham and London, 1998 8 A korán eltávozott, kiváló Nicos Poulantzasról van szó. Lásd L’Etat, le pouvoir, le socialisme. Paris, 1978. (Külön fejezet a nemzetről.) 9 E. Hobsbawm: Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, Reality. Cambridge, 1990. 1

Losoncz Alpár

34


L. Greenfeld: Nationalism: Five Roads to Modernity. Cambridge, MA, 1992, Harvard University Press, 11. o. 11 A. W. Marx: Faith in Nations. Exclusionary Origins of Nationalism. 2003, Oxford University Press, X. 12 H. Gerstenberger: Impersonal Power. History and Theory of the Bourgois State. Leiden −Boston, 2007, 317. o. 13 B. Anderson: Western nationalism and eastern nationalism. New Left Review, 2001. May−Jun. 14 Azzal, hogy itt a genealógia és archeológia alatt tulajdonképpen azt értem, amit Foucault (erről átfogóan G. Agamben: Signatura Rerum. Paris, 2008, 93−127. o.), és nem valamilyen parciális diszciplínát, mint A. D. Smith: Authenticity, antiquity, and archeology. Nations and Nationalism, 2001. 7, 4, 441−449. o. 15 D. A. Bell: Cult of the Nation in France. Cambridge, 2001, 82. o. 16 Lásd pl. Locke szerepét. A. W. Marx: i. m. 175. o. 17 J. E. Fox − C. Miller-Idriss: Everyday nationhood. Ethnicities, 2008. 8. sz. 536. o. Viszont ezt bírálja A. Smith: The limits of everyday Nationhood. Ethnicities, 2008. 8. sz. 536. o. 18 É. Balibar: La crainte des masses. Paris, 1997, 360. o. 10

Limes

35


Demeter Attila

Adalékok a nemzeteszme és a nacionalizmus értelmezéséhez

Nem kívánom sem magamat, sem pedig olvasóimat azzal áltatni, hogy határozott válaszaim lennének azokra a súlyos kérdésekre, amelyeket Kántor Zoltán bevezetőjében felvetett – és amelyekre ő maga meglehetősen határozott válaszokat adott. (Nyilván tehette, mert évek óta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel.) De azért van néhány dolog, amit – több évnyi kutatás után – meglehetős biztonsággal tudnék magam is állítani a nacionalizmusról, nemzeteszméről. Az alábbiakban ezekről szeretnék írni, kapcsolódva Kántor Zoltán egyes állításaihoz, néhol vitatva, többnyire azonban helyeselve azokat. Nagyon is egyetértek például azzal, hogy Magyarországon a nemzetről való gondolkodás kiszolgáltatott a politikának – s azt gondolom, hogy ez nem jó. De ugyanakkor azzal is egyetértek, hogy a nemzetről való gondolkodás mindig is kiszolgáltatott volt a politikának – s azt gondolom, hogy ez a nemzetről való gondolkodásnak egy természetes állapota. A két állítás közötti ellentét csupán látszólagos, és a tulajdonképpeni mondanivalómat ennek a látszólagos ellentmondásnak a tisztázásával szeretném kezdeni. Karl Mannheim óta elfogadott álláspont a tudásszociológiában, hogy a politikáról való mindenfajta gondolkodás érdekszerűen, társadalmilag és történelmileg kötött, azaz ideológiai természetű, s így alárendelt magának a politikának. Ez nem csak azért van így, mert minden ilyen intellektuális teljesítmény végső soron egyéni teljesítmény, valakié, aki meghatározott társadalmi háttérrel, politikai szimpátiával, érdekekkel rendelkezik, hanem azért is, mert maga a politika is felerészt tudati valóság. Az állításom első fele, azt hiszem, könnyen belátható: nekem például, mint határon túli magyarnak elemi érdekem, hogy a magyar nemzetnek egy kultúrnemzeti definíciója váljon elfogadottá és érvényessé, hogy ezt tükrözze a magyar állam határokon túli kisebbségeket támogató politikája, s így közvetlen módon részesüljek a magyar állami támogatások kedvezményeiből. A második fele azonban némi magyarázatot igényel. Itt arról van szó, hogy a politikum egész területe, bármennyire is intézményi, azaz „objektív” valóság legyen egyébként, mégsem úgy létezik, mint például a természettudományos kutatás területe, az élettelen természeti valóság. A természeti valóság esetében az erre vonatkozó tudat nem része magának a valóságnak. Más a helyzet viszont a politikai „valóság” esetében. A politika szó kétértelműsége – írta kb. fél évszázaddal ezelőtt a francia szociológus, Raymond Aron – éppen abból fakad, hogy ugyanaz a szó egyidejűleg fejezi ki a valóságot és az erről alkotott képzeteinket. A politikáról szólva egyrészt a pártok közötti konfliktusokra célzunk, másrészt az erre vonatkozó ismereteinkre. Ugyanez a kétértelműség megtalálható pl. a történelem szó használatában is. Ugyanaz a szó („történelem”) jelöli

Demeter Attila

36


a társadalmak vagy a korszakok egymást követő folyamatát, és azokat az ismereteket, amelyekkel erre vonatkozóan rendelkezünk. A politikum is, ehhez hasonlóan, egyszerre jelöl egy területet és e területről kialakított ismereteket. Ugyanúgy, ahogy a történelem sem létezik történelmi tudat nélkül (anélkül tehát, hogy különbséget tennénk múlt és jövő között, s hogy a történelmi események egymásra következését illetően hipotézisekkel rendelkeznénk), a politikum sem létezik a politikáról alkotott tudat nélkül. Ha nem tudjuk megmondani, hogy társadalmunkban miért vannak vezetők és vezetettek, hogy mi a vezetőink kiválasztásának a jogszerű alapja, hogy miért helyes engedelmeskedünk vezetőinknek stb., akkor a szó szigorú értelmében nem létezik politika. A politikának, mint területnek a fogalma is feltételezi tehát, hogy van némi tudásunk erről a területről. Egy adott politikai közösséghez tartozó egyéneknek megközelítőleg tudniuk kell, hogy kik azok az emberek, akik parancsolnak, hogy ezeket miképpen választják ki, s hogy mi a hatalom gyakorlásának alapja. Minden politikai rendszer feltételezi, hogy azok az egyének, akiket egyesít, valamennyire értik, hogy milyen rendszerben élnek. Így például Magyarországon nem létezne demokrácia, ha a magyar állampolgároknak nem volna minimális elképzelésük azokról a szabályokról, amelyek szerint ez a rendszer működik. Akárcsak a történelem esetében tehát, a politikában is arról van szó, hogy a valóságról alkotott tudat maga is részét képezi a valóságnak. Nyilván a politikának ez a tudata – ami tehát egy „kollektív” tudat – legtöbbször reflektálatlan és problémamentes. Problematikussá, és egyszersmind explicit tudássá akkor válik, ha politikai rendszerünk valamelyik elemét kihívások érik; ha társadalmunkban megbomlik az összhang, ami addig a társadalmi igazságosságot, a szabadságot, egyenlőséget, legitimitást vagy valamelyik másik közös eszményt övezte. Pontosabban kihívások érik ezen eszmények intézményesült formáit: az adópolitikát, a szociális támogatások rendszerét, az emberi jogok védelmének érvényes módozatát stb. A politikai reflexió, ami eladdig hiányzó vagy marginális volt, esetleg más, sürgetőbb kérdések felé fordult, ilyenkor lép működésbe. Így például a magyar nemzet fogalma a státustörvény kapcsán vált vitatottá. Renan azért tette fel híres, s a későbbiekben sok félreértésre okot adó kérdését, mert Elzásznak a németek általi annexiója kihívások elé állította a francia nemzet érvényes fogalmát. Millt pedig a nemzetiség eszméjéről való töprengésre az a civilizációs aggodalom késztette, amit a „szikláik közt félvad állapotban duzzogó skótok” iránt érzett. A politikai gondolkodás tulajdonképpen nem más tehát, mint a politika eme spontán tudatának valamiféle meghosszabbítása. Legtöbbször ugyan nem teszem kétely tárgyává a társadalmunkban bevett politikai hiteket és meggyőződéseket, de ha a körülmények úgy hozzák, reflektálni fogok rájuk, s kétségbe vonhatóaknak fognak bizonyulni. Helyeselhetek vagy helyteleníthetek akár egy egész politika rendszert is – utóbbi esetben pedig nyilván arra fogok törekedni, hogy erőmhöz mérten megváltoztassam azt. A politikáról való gondolkodás tehát mindig felveti a tényítélet és az értékítélet közötti különbség kérdését. Más volna a helyzet, ha a politika a természeti valóság megváltoztathatatlan módján létezne, mert akkor leírható lenne szimplán tényítéletekben, leíró fogalmakban. Ha az emberek a politikai rendszerek megváltoztathatatlanságába ugyanúgy beletörődtek volna, mint ahogyan bizonyos természeti tények megváltoztathatatlanságát elfogadták, s ha sohasem hasonlították volna össze egymással a politikai rendszereik értékét, akkor az igazságos társadalomra, a „helyes és jó politikai rendre” vonatkozó klasszikus filozófiai kérdések soha nem merültek volna fel a politikai gondolkodás történetében. Sajnos (vagy szerencsére) azonban a politikáról való gondolkodás mindig a politika foglya volt

Demeter Attila

37


és az is marad: vagy elfogadom az adott politikai rendet, vagy nem. Az egyik esetben a megőrzésére, a másikban ilyen vagy olyan irányú megváltoztatására fogok törekedni, de bármelyik mellett is döntök, döntésemet értékszempontok fogják meghatározni. Azaz a politikai gondolkodást mindig a „helyes és jó politikai rend” valamilyen képzete fogja vezérelni. A lényeges mindebből tehát az, és tulajdonképpen ezt akartam bizonyítani, hogy a politikumról nem lehet értékszempontok nélkül, pusztán csak leíró fogalmakban, magán a politikumon kívül helyezkedve gondolkodni. A politikai gondolkodó – legyen az Mill vagy Renan – maga is résztvevője a politikai vitának, s álláspontjával egyik vagy másik politikai tábort erősíti. S miután a politikáról való gondolkodás mindig politikai (ezt tükrözi pl. a politikai filozófia neve is: ellenkező esetben nyilván politikafilozófiának hívnák), semmi meglepőt nem látok abban, hogy a nemzetről való gondolkodás is mindig alárendelődött a politikának és a politikai érdeknek. Tekintve, hogy mindannyian eltérő társadalmi pozícióval és érdekekkel bírunk (bár ez nyilván túlzás; az viszont igaz, hogy minden társadalomban élnek eltérő érdekekkel, társadalmi státussal bíró emberek), az is természetes, hogy a nemzet fogalmáról eltérő módon gondolkodunk, sajátos érdekeinknek, világszemléletünknek megfelelően. Ez nyilván nem zárja ki azt, hogy ebben és a hasonló kérdésekben konszenzusra jussunk, s hogy a nemzetnek a többség által elfogadott fogalma intézményesüljön; azt viszont világosan mutatja, hogy a nemzetről (társadalmi igazságosságról, szabadságról, egyenlőségről, legitimitásról stb.) való gondolkodás mindig ideológiai természetű. Nincs sem a nemzetnek, sem a szabadságnak, sem az igazságosságnak „objektív” fogalma, s társadalmainkban mindig az ezekkel kapcsolatos többségi vélemény, az éppen aktuális konszenzus intézményesül, amit a későbbi gazdasági, társadalmi, történelmi, politikai fejlemények újabb meg újabb kihívások elé állítanak majd. A nemzet fogalma azonban mégis kivételes helyet foglal el a többi felsorolt politikai fogalmunk között. Ez pedig azért van – és ebben megint csak egyetértek Kántor Zoltánnal –, mert az újkori európai államok szinte kivétel nélkül nemzeti elven legitimálják magukat. Mely tényből viszont meglehetősen szerteágazó következtetéseket tudunk levonni. Először is azt mutatja, hogy a nacionalizmus mint legitimációs doktrína mennyire népszerű ma Európában: a francia forradalmat követő évszázad során gyakorlatilag az egész kontinens elfogadta azt az álláspontot, miszerint az államiság jogszerű formáját csakis a nemzeti akarat legitimálhatja, azaz egy állam csak akkor legitim, ha valamely nemzet állama, nemzetállam. Ebből – filozófiailag tekintve – nyilván az is következik, hogy a nemzet létében megelőzi az államot, s akaratával legitimálja vagy legitimálhatja azt. De van mindennek egy további következménye is, ami szintén magának a nemzetnek, mint emberi közösségnek az „ontológiai” státusával kapcsolatos. Véleményem szerint ennek a sajátos következménynek eleddig nem szenteltek kellő figyelmet – leszámítva talán a 20. századi politikai filozófia legnagyobbjait. Ha ugyanis a nemzet létében megelőzi az államot és akaratával legitimálja azt, akkor ez azt jelenti, hogy az államiság, s egyáltalán a politika egésze, mint intézményi valóság – a politika egész tere – a nemzeti akarat függvényévé válik. A nemzet ilyenképpen nem azonos a politikai szférával szembeállítható társadalommal, de nem azonos magával a politikai közösséggel sem, értve alatta egy adott állam polgárainak egyetemét. A nemzet olyan közösség, amely képes a maga számára politikai teret teremteni, azaz létében megelőzi, akaratával pedig legitimálja a politikai rendet. Innen nézve minden olyan kísérlet, amely a nemzetet az államiság függvényeként kívánja meghatározni, eleve célt téveszt. Hiszen – amint arra

Demeter Attila

38


másfélszáz évvel ezelőtt Lord Acton már figyelmeztetett – a nemzet születése a francia forradalom idején éppen az államisággal s a hatalom hagyományos legitimációs módozataival való szembefordulást jelentette. A francia nemzet nem a hagyományból, történelemből, ezeréves birodalmi múltjából eredeztette magát, hanem valamiféle sosem létezett természeti állapotból, egy sosem létezett társadalmi szerződés révén, s a monarchikus vagy dinasztikus elvvel szemben azt állította, hogy csak az a hatalom legitim, amely belőle ered. A nemzet tehát nem történelmi (politikai), hanem „etnológiai” fogalom, mondta Acton, ám az uralkodó filozófia szerint ez az ideológiai konstrukció mégis a hatalom végső letéteményese. Ezért mondhatta aztán a 20. század legjelentősebb politikai filozófusa, Hannah Arendt, visszautalva a francia forradalomra, hogy a nacionalizmus, mint a nemzeti eszme intézményesülése tulajdonképpen nem egyéb, mint az államiság elsilányulása: az a folyamat, amikor az állam fokozatosan a nemzet eszközévé válik, az állampolgári azonosulást pedig felváltja a nemzeti identifikáció. Kollektív lojalitásunk primer tárgya voltaképpen ma sem az állam, hanem a nemzet: az állam csak annyiban, amennyiben a nemzet állama, nemzetállam. Mivel Románia nem a magyar nemzet állama, s mivel ezt nap mint nap, ilyen vagy olyan módon a tudtomra is adják, képtelen vagyok lojális lenni iránta. Nyilván lehet azon töprengeni, hogy történelmi léptékkel mérve mennyiben volt üdvös ez a fejlemény, és mit nyertünk vagy veszítettünk azzal, hogy a nemzeti legitimációs elv a 20. század elejére Európában mindenütt elfogadásra talált. Témánk szempontjából azonban egyelőre fontosabb az a tény, hogy azóta is a nemzeti „öntőforma” a politikai kohézió egyetlen ismert és elismert formája Európában, s hogy az európai államok szinte kivétel nélkül nemzeti elv alapján intézményesülnek. A nacionalizmus népszerű doktrínája szerint, ha van valami, ami ezeket az államokat egybetartja, s ami képes kihordani a több milliós demokráciákat jellemző sajátos érdekpluralizmust, az éppen az a tény, hogy minden bennünket elválasztó szemléleti és érdekkülönbségen túl − egyazon nemzet tagjainak tudjuk magunkat. Bár te liberális vagy, én pedig alkatomnál fogva is inkább konzervatív, mégis képesek vagyunk együtt azt mondani, hogy: mi. Ha elfogadjuk tehát a nacionalizmus ebbéli álláspontját – amit az elmúlt kétszáz esztendő európai államfejlődése is alátámasztani látszik –, akkor önként következik, hogy az egységes nemzettudat megléte egy adott társadalomban különösen fontos, mert ez a végső garanciája a társadalmi konszenzusnak, és annak, hogy ezek a társadalmak a belülről feszítő érdekkonfliktusok ellenére sem hullnak szét elemeikre. Hangsúlyoznám, hogy itt elsősorban a nemzettudat tényéről, és nem feltétlenül a tartalmáról van szó. Vagyis ennek a nemzettudatnak nem kell feltétlenül és minden elemében problémátlannak lennie. Gondoljunk csak arra, hogy milyen nagy hagyományai vannak Kelet-Európában a nemzeti önostorozásnak. Itt mindig voltak olyanok, akik elégedetlenek voltak nemzetük éppen aktuális állapotával: a nemzeti tespedéssel, a dzsentri allűrökkel, a kivagyisággal, szűklátókörűséggel, az értelmetlen múltba révedéssel, a nemzeti kultúra áldatlan állapotaival stb. De bármennyire is eltérően ítélnénk meg a nemzet dicső múltját, szomorú jelenét és kilátástalan jövőjét, ennek ellenére mégis képeseknek kell lennünk azt mondani, hogy: mi. Azaz, mint mondtam: nem a nemzettudat tartalma fontos, hiszen azt időről időre, jobbról vagy balról újabb meg újabb kihívások érik, hanem maga a ténye. A magam részéről a mai magyarországi állapotok egyik anomáliáját viszont éppen abban látom, hogy maga ez a közös nemzettudat van láthatóan szétfoszlóban; s ezért véleményem szerint mindkét fél, mind a politikai bal-, mind pedig a jobboldal egyaránt

Demeter Attila

39


felelős. A jobboldal azért, mert évek óta (sőt, talán több mint egy évtizede) kizárólag a maga számára vindikálja a nemzeti érdekek védelmének privilégiumát, s ami még ennél is súlyosabb, fokozatosan kisajátította a nemzeti szimbolikát is (lásd pl. a háromszínű kokárdát, ami talán mégsem pártpolitikai, hanem nemzeti szimbólum). A baloldal (a liberálisokkal egyetemben) viszont azért, mert vonakodás nélkül föladta a nemzeti érdek képviseletének nem csak az igényét, hanem még a látszatát is. Anélkül, hogy igazságot szeretnék osztani, tényként konstatálnám, hogy az egész posztkommunista térségben (de talán egész Európában) egyedül a magyar baloldalon hiányzik teljességgel a nacionalista retorika. Többek szerint ennek oka az, hogy a rendszerváltást követően a magyar baloldal a kádárista jóléti retorikához nyúlt vissza, s hogy 1993-ban az új baloldali célokat rögzítő Demokratikus Charta mozgalom, az Antall-kormányt bírálva, antinacionalista beszédmóddal lépett fel. Az okoknál azonban szerintem fontosabb a következmény, az a tény, hogy a mai magyar baloldali politikai identitásközösség egy antinacionalista retorika mentén alakult – kezdetben nem akart, később már nem is tudott nemzetben gondolkodni. Ebben a helyzetben viszont a jobboldal „sikere” is kétes értékűvé vált: bár megszerezte magának a nemzetben való gondolkodás monopóliumát, s retorikájában a nemzeti kizárólagosság szempontjai hovatovább előtérbe kerültek, nem állt lehetőségében a képviselt vagy képviselni vélt „nemzeti” érdek mögött meghúzódó nemzetfogalmat közvitára bocsátani. Mindez, álláspontom szerint, két fontos következménnyel ját együtt. Az egyik, hogy a látszat ellenére, érdemi vita a modern magyar nemzetfogalomról nem alakult ki Magyarországon, ehelyett inkább egymással összemérhetetlen álláspontok ütköztek és ütköznek ma is egymással. A másik, hogy a nemzeti kizárólagosság és az antinacionalizmus közötti parttalan és terméketlen vita erodálta a politikai pártok, de egyáltalán a magyar állampolgárok „közösségének” konszenzusteremtő képességét, mert ebben a vitában egyre inkább lehetetlenné vált a közös „nemzeti minimumra” való hivatkozás. Emiatt aztán Európa-szerte egyedülálló helyzet alakult ki Magyarországon, s ma már a művelt politikai elemzők is természetesnek veszik, hogy a jobboldal megnevezése mellé a „nemzeti” jelzőt biggyesszék. (Franciaországban például, mondta a Párizsban élő Kende Péter nagyon kedvesen a HVG riporterének, aki a francia „nemzeti” jobboldal választási esélyeiről faggatta őt, minden párt egyformán nemzeti: a szemléleti különbségek ezen túl kezdődnek közöttük.) Mindent összevetve tehát, a mai magyar nemzetfogalom tisztázatlanságának okát nem egyszerűen abban a tényben látom, hogy a nemzetről való gondolkodás kiszolgáltatottá vált a politikai érdekeknek (bár a nemzeti eszme intézményesítésének folyamatát, a koherens támogatáspolitikát ez kétségkívül megnehezíti), hanem abban is, hogy a magyar belpolitikában a nemzeti (jobboldal) és az antinacionalista (bal)oldal között nem jött (és nem is jöhetett) létre a nemzet kérdésében konszenzus. Nem egyszerűen arról van szó tehát, hogy bal- és jobboldal különbözőképpen gondolkodik a nemzet jövőjéről (ami végtére is természetes dolognak számít szerte Európában), hanem inkább arról, hogy az elmúlt évek során fokozatosan maga a közös nemzettudat erodálódott. Holott, mint föntebb írtam, jelenlegi tudásunk szerint csupán a közös nemzeti öntudat, a nemzet, mint a politikai közösség paradigmatikus formája képes a közöttünk lévő szemléleti különbségeket kihordani. Ha nem létezik – közös – nemzettudat, bármi is legyen, és bármennyire vitatott is a tartalma, a társadalmi kohézió reménye és a konszenzus esélye enyészik el.

Demeter Attila

40


Nyilván erre mondhatja valaki azt is, hogy ez az aggodalom alaptalan, mert a helyzet nem új, s hogy a magyar nemzeti öntudat mindig is tele volt antagonizmusokkal: mindig kellett a belső ellenségkép a nemzeti identitásunk világosabb megfogalmazásához. Gyurgyák János nemrégiben megjelent vaskos kötete a magyar nemzeteszme történetéről valami ilyesmit látszik bizonyítani vagy alátámasztani, bár egyáltalán nem mentes az aggodalmaktól. Azt eldönteni viszont, hogy a mai állapotok ilyen téren mennyiben jelentenek más helyzetet, s hogy a mai csatározások mennyiben vezethetők vissza régebbi – például népi-urbánus ellentétekre – nem érzem tisztemnek. * További megjegyzéseim Kántor Zoltán felvezetőjéhez adalékszerűek lesznek, általában a nemzet eszméjéhez és a nacionalizmushoz kapcsolódnak, különösebb vonatkozások nélkül a mai magyarországi állapotokra. Két csoportra osztanám őket: az első csoportba a nemzettel, a másodikba a nacionalizmussal kapcsolatos észrevételeimet sorolnám. Első csoport. Bár azt elismerem, hogy a nemzet fogalmának tartalmát tudományos igénnyel képtelenség meghatározni (már csak azért is, mert Európában nagyon eltérő nemzetfelfogások és nemzeti öndefiníciós gyakorlatok alakultak ki), ez nem zárja ki viszont azt, hogy a nemzet fogalmáról – annak szerkezetéről vagy „természetéről” – tudományosan érvényes állításokat tegyünk. Többek között ilyennek számít az is, hogy a nemzet minden fogalma ideológiai tartalommal terhelt fogalom. Az alábbiakban tennék még néhány hasonló állítást. 1. Mindenekelőtt azt, hogy a nemzet: eszme. Egy absztraktum tehát (miként Benjamin Constant mondta egykoron), nem pedig reálisan létező valami. Egy nemzet akkor „létezik”, ha adott embercsoport tagjai egyazon nemzet tagjainak tudják magukat. 2. Ebből az is következik, hogy a nemzeti identitást nem lehet leválasztani a nemzeti tudat tartalmáról. Ha egy nemzet kultúrnemzetként érti meg magát, akkor az illető nemzet kultúrnemzet. Nem tudunk különbséget tenni tehát a nemzeti tudat tartalma és a nemzeti identitás ténye között. 3. Azt is fontos látnunk, hogy a nemzeti identitás – más identitásformákkal összehasonlítva – a kollektív, közösségi identitásnak egy nagyon absztrakt formája. A nemzeti identitást – először Franciaországban, majd francia mintára egyebütt is – úgy „alkották” meg, hogy az egyéneket „leválasztották” korábbi partikuláris identitásformáikról – uradalmakról, parókiákról, céhekről, tartományokról –, majd az így „felszabadított” egyéneket újra egyesítették a nemzetben, mint a politikai közösség legátfogóbb formájában. Ez a folyamat tehát nem csak a felszabadulás reményét hordozta, hanem tartalmazta a fokozatos individualizációt, a korábbi társadalmi kötődések fölszámolását is: a nemzet emiatt egyének közössége, nacionalizmus és individualizmus kölcsönösen feltételezik egymást. Ez az állítás nem abszurd, nem paradox és nem is igazolhatatlan. 4. Mindehhez az kellett, hogy az egyénben kialakítsák az új identitás világos tudatát, s hogy felkeltsék benne a nemzethez való tartozás érzését. Vagyis a nemzeti identitás,

Demeter Attila

41


ennek tudata, valamint a nemzet iránti lojalitás mindenütt mesterséges konstrukció: a nemzeti indoktrináció és nevelés terméke. 5. Az, hogy a nemzet eszme, s hogy a nemzeti öntudat indukált tudatállapot, nem jelenti azt, hogy a nemzetre sugárzó érzelmek, s a vele való azonosulás az egyén részéről ne lenne (és ne lehetne) nagyon valós. Magyarságtudatom nagyon is fejlett lehet, a nemzet iránti túlfűtött lojalitásom pedig akár önfeláldozásra is késztethet – bár az európaiakat gyakrabban késztette mások leöldösésére. 6. Legvégül pedig fontos azt is látnunk, hogy bár a nemzet absztraktum, a nemzettudat pedig indoktrináció terméke, van egy sor olyan politikai hatásmechanizmus, amely nem csupán feltételezi, hanem egyben erősíti is a nemzeti hovatartozás tudatát s a nemzeti kohéziót. Így például érdemes felidézni – s ezt Bibó sosem felejtette el megtenni –, hogy a nacionalizmus és a „demokratizmus” úgymond „édestestvérek”, azaz a nemzeti eszme térnyerése Franciaországban együtt járt a köztársasági kormányzat bevezetésével. Ez nem azt jelenti, hogy köztársasági kormányzat nemzeti közösség nélkül elképzelhetetlen, hanem inkább azt, hogy Európában a demokratikus rendszereknek olyan formáját vezettük be, amely egyszerre feltételezi és reprodukálja a nemzeti típusú politikai közösséget. Második csoport. Alapvetően viszont nem értek egyet azzal, hogy létezne a „nacionalizmusnak” egy értéksemleges fogalma, ami emiatt inkább, vagy jobban megfelelne a tudományos kutatás igényeinek. Ráadásul azt gondolom, hogy a nacionalizmusnak a nemzeti eszme intézményesülési folyamataként való értelmezése túl szűk. A nacionalizmust azért nem tekintem értéksemlegesnek, mert úgy gondolom, hogy ez a folyamat is értékelhető, s következményei felől akár bírálható is. (Bár azt elfogadom, hogy jobb megértése érdekében az értékelő attitűdünket, amennyire ez lehetséges, ki kell kapcsolnunk.) Mert tény ugyan, hogy az európai államok mintegy kétszáz éve nemzeti elven legitimálják magukat, s a nemzet valamilyen eszményét intézményesítik, de erről akár azt is gondolhatom – mint ahogyan jómagam, konzervatív emberként azt is gondolom –, hogy következményeit tekintve ez fölöttébb ártalmas folyamatnak bizonyult, s hogy több problémát okozott, mint ahányat megoldott. (Burke óta egy egész konzervatív hagyomány figyeli ellenszenvvel a nemzeti eszme térnyerését Európában, bár természetesen nem minden konzervatív nemzetellenes.) A nacionalizmus, mint a nemzeti eszme intézményesülésének folyamata csak akkor lenne bírálhatatlan, ha magukról az egyszeri történelmi tényekről feltételeznénk, hogy bírálhatatlanok. Ezt viszont csak akkor tehetnénk, ha elfogadnánk a történelmi szükségszerűség valamilyen eszméjét, vagyis azt mondanánk, hogy a nemzeti eszme fokozatos intézményesülésének folyamatában a történelmi szükségszerűség munkált. Holott az egyszeri történelmi tények vitathatatlansága mellett nagyon jól el tudok képzelni olyan alternatív társadalomfejlődési irányvonalakat, amelyek az egyes európai államok intézményesülését más irányba taszították volna. Magyarán: legjobb tudásom szerint nem volt semmi szükségszerű abban, hogy a nemzet eszméje kialakult, s hogy az európai társadalomfejlődés irányára nézvést meghatározóvá vált; bár azt magam is látom, hogy a nacionalizmus-elméletek körébe sorolt mai elméletek többsége, különösen Gellner óta, valamiképpen az ellenkező hipotézisen alapszik. A történelemfilozófiai fatalizmus és a

Demeter Attila

42


személytelen hatásmechanizmusokban való magyarázat azonban mindig is vonzó volt a társadalomtudományok számára. (Én viszont Gellnerrel szemben inkább Kedourie-nek adnék igazat, aki szerint a nemzet eszméjének kialakulását az agrártársadalomról az ipari rendre való átmenet nem magyarázza, s hogy a nemzet eszméje tulajdonképpen nem más, mint egy ideológiai konstrukció, ami végső eredetét tekintve a nemzeti szuverenitás rousseau-i doktrínájára megy vissza.) Ugyanígy azt gondolom, hogy a nacionalizmus intézményesülési folyamatként való értelmezése szimplifikáló, s a nacionalizmust megérteni csak a maga komplexitásában lehet. Azaz nem úgy, hogy eltekintünk a nacionalizmusnak nevezett jelenség-együttes bizonyos elemeitől, hanem inkább úgy, hogy analitikusan járunk el, s ha hipotetikusan is, de különválasztjuk az egyes elemeit. Az alábbiakban a nacionalizmus szó négy olyan jelentésére (és egyszersmind négy olyan jelenségre) utalnék, amelyek egyaránt a szó szemantikai mezejéhez sorolhatók, s melyek egyaránt tekinthetők a szó értéksemleges jelentéseinek – feltéve, hogy léteznek ilyenek. Nacionalizmus alatt érthetjük: 1. A nemzet eszméje iránti fokozott lojalitást, amikor egy adott nemzet tagjainak érezzük magunkat. Azt hiszem, ez a szónak a legközönségesebb, leghétköznapibb jelentése, bár gyakran szinonimaként használjuk az idegengyűlöletre. Ebben az értelemben ez egy – egyéni és kollektív – érzelmi állapot. 2. A nemzeti hovatartozás tudatát, amikor valamilyen nemzet tagjainak tudjuk magunkat, s esetleg ismeretekkel, elképzelésekkel bírunk nemzeti identitásunkkal, múltunkkal kapcsolatban is. Ez minden esetben egy indukált tudattartalom, a nemzeti nevelési kurzus eredménye, ami szinte automatikusan együtt jár egy adott nyelvi kultúra elsajátításával. 3. A legitimációs doktrínát, vagyis azt az Európa-szerte osztott álláspontot, miszerint az államiság jogszerű formáját csakis a nemzeti akarat legitimálhatja, hogy államok csak a nemzeti szuverenitás elvén szerveződhetnek, egyszóval, hogy az államiság egyetlen legitim formája a nemzetállam 4. És legvégül magát az intézményesülés folyamatát, amikor a nemzeti elven legitimált államok de facto is nemzetállamokká alakulnak, azaz a fentebbi legitimációs doktrína, valamint a nemzet érvényes fogalma mentén intézményesülnek, s határozzák meg viszonyukat a határokon belüli és túli kisebbségekkel. Azt gondolom, hogy a nacionalizmus érvényes magyarázatának mind a négy elemet figyelembe kell vennie, s mind a négy vizsgálható úgy, hogy közben értékelő attitűdünket zárójelbe tesszük. Abban viszont egyetértek Kántor Zoltánnal, hogy szerencsésebb a tudományos vizsgálódást inkább a nacionalizmusra, semmint a nemzeteszmére összpontosítani. Egyrészt azért, mert a nemzeti öndefiníciós gyakorlatok Európában elég nagy különbséget mutatnak, s aligha leszünk képesek ezeket a nacionalizmus-elméletekben ma fellelhető tipológiák (államnemzet, kultúrnemzet stb.) szerint osztályozni. Másrészt viszont azért, mert a nemzeti eszme történelmi genezisét vizsgálva, a nemzeti típusú lojalitás kialakulását, a nemzetállamok születését és a nemzet intézményesülését nyomon követve rádöbbenünk majd a nemzeti öndefiníciós gyakorlatok különbségének okaira is.

Limes

43


Egry Gábor

Kétséges egység

Úgy egy évtizeddel ezelőtt lelkesen fogtam hozzá egy nem túl nagy, történetileg nem igazán jelentős és talán éppen ezért nem is igen ismert népcsoport, az erdélyi szászok tanulmányozásához. Mi sem volt egyszerűbb és természetesebb, mint a nemzettel kapcsolatos néhány alapvető meghatározás, az ezekhez kapcsolódó fogalmi distinkciók feltérképezése és alkalmazásuk a kutatás tárgyára. Ám amilyen bizalommal fordultam a bevett tipológiákhoz, annál hamarabb kellett rádöbbennem, hogy valami nincs egészen rendben körülöttük. Az „én szászaim” (mivel nagyjából kétszázezren voltak a kutatásaim számára releváns időszakban, így – ahogy témavezetőm, Szász Zoltán találóan megjegyezte – a kutató szinte darabra ismerheti őket) egyszerre voltak állam- (pontosabban közjogi) és kultúrnemzet, keleti és nyugati, mitikus és ugyanakkor nagyon valós közös leszármazás tudatát ápolták, és így tovább. Mindez külön-külön és egyidejűleg. Természetesen nem azért írom le ilyen irányú élményeimet, hogy egyre inkább közhelynek számító állításokkal untassam az olvasókat.1 Mindazonáltal egy lelkes doktorandusz kalandjai is alkalmasak talán arra, hogy megmutassák: a nemzet analitikus kategóriája valóban nem olyan szilárd és kiérlelt, mint azt sokan szeretnék hinni. Noha egy-egy megközelítés természetesen alkalmas lehet a vizsgálódásra és az elemzésre, éppen arra nem képesek fogalmaink, hogy a nemzetnek nevezett entitást a maga teljességében ragadják meg és írják le. Hiába magyarázzák egyes aspektusait kielégítően, átfogó választ a „mi a nemzet?” kérdésre nem igen kínálnak. A nemzet társadalomtudományi kategóriájának megkérdőjelezése mellett talán nem meglepő, ha a meghatározási kísérletek politikai jellegének kihangsúlyozásán túl – lényegében erre tesz kísérletet bevezetőjében Kántor Zoltán –, magának a meghatározásnak a lehetősége is kétségbe vonhatóvá válik. Ez persze nem teljesen független attól, hogy a nemzet politikai dimenziójánál fogva, legalábbis összemosódik a politikai és a társadalomtudományos meghatározás, és valóban sokszínűvé lesz, sokféleképpen értelmezhetővé, mint a politika által használt fogalmak általában. Másfelől persze a politikai dimenzió elfogadása egyáltalán nem általános, nagyon is élő az a megközelítés, ami a nemzetet (vagy inkább az etnicitást) a politikától elvonatkoztatva, például a maga mindennapiságában ragadná meg.2 Sokatmondó azonban, éppen a politikai dimenzió jelentőségét illetően, hogy ennek a kísérletnek a kritikusai a nemzet történetiségének figyelembe vételét – vagyis némileg leegyszerűsítve mondanivalójukat: a politikát – kérik számon.3 A nemzet jelentősége a 19. és 20. század történetében persze valóban olyan mértékű, hogy nem egyszerű megkerülni a problémát, nem is szólva arról, hogy a kérdés iránti folyamatos, a rendszerváltás után felerősödött érdeklődés is jórészt a politikára vezethető vissza.

Egry Gábor

44


Akármennyire is korlátozott a különböző meghatározások érvényessége, a nemzet meglehetősen régóta fontos kategória, sokak számára jó vagy rossz forrása, az ideális közösség, vagy éppen minden baj oka.4 Ezen túl pedig mobilizációs erőforrás és lehetőség. Az sem különösebben új, hogy nem kevesek számára a nemzet aktuális állapota is a legfontosabb problémák sorába tartozik. A kérdés, vajon a nemzet éppen jó vagy rossz állapotú, egészséges vagy beteg, időről időre hevesebb vagy visszafogottabb viták tárgyává lesz, és manapság nem kevesen éppen a nemzet problémáján keresztül próbálják megragadni a közélet visszásságait vagy a politikai szembenállást és megosztottságot. Bármennyire is él bennem a szkepszis az ilyen törekvések kapcsán, semmiképpen sem állítható, hogy ez ne lenne termékeny megközelítés, akár még tudományos értelemben is. Persze nem a betegség mibenlétének kutatására gondolok, hanem sokkal inkább egyfajta makroperspektívára, ami a nemzet egészére koncentrál, illetve a fogalom változásait, vagyis a nemzetről való beszéd legfelső szintjét elemzi. Gyurgyák János Népszabadságban megjelent esszéje5 feltétlenül ide sorolható, hiszen kiindulópontja – amit furcsa módon vitapartnerei sem nagyon bíráltak – az volt, hogy csak akkor lenne esély az ország jelenlegi helyzetének megváltoztatására, ha végre sikerülne megegyezni a megfelelő nemzetfogalomban. Ez a megegyezés azonban nem egyszerűen a fogalom leírását jelenti, hanem egyfajta normatív megközelítést, annak eldöntését, hogy mindebből mi jó és mi nem, továbbá mi lenne még ezek mellett célra vezető. Noha az említett írás nem feltétlenül tudományos igényű munka, nagyon is logikus következménye a szerző nemzetfogalomról írt munkájának, 6 ami szinte hiánytalanul érvényesíti az előbb vázolni próbált makroperspektívát. A kétségtelenül hatalmas anyagot megmozgató könyv lényegében az elit (esetleg elitek) és tagjaik elméleteit, diskurzusait vizsgálja, és eleve elhárítja, hogy a nacionalizmust társadalmi és egyúttal társadalomtörténeti jelenségként értelmezze. Az eredmény a nemzetmeghatározások történeti kézikönyve, amiből legalább implicit módon következik, hogy a rossz nemzetmeghatározás számos történeti bajunk oka. Nem itt akarom bírálni vagy vitatni a munka ilyen jellegű téziseit, hiszen ebben az esetben nagyszerűen támasztják alá mondandómat a felülről és átfogóan történő megközelítésről. Ugyanakkor feltétlenül meg kell említeni, hogy még ezen a makroszinten és a meghatározások felől közelítve is, sokkal összetettebb a probléma története. A nemzetfogalom kapcsán nem csupán az újraértelmezések lehetősége volt adott, hanem az alakváltozásoké is, vagy éppen a versengésé, hogy mit is tartalmazzon az említett nemzetfogalom, mely elemek jussanak benne érvényre, melyek kerüljenek ki belőle. Ez persze felülről nézve is igaz, azonban fontos látni, hogy a versengés a meghatározásért két szempontból sem légüres térben zajlott. Egyfelől az egyes nemzetfogalmak, amint politikai cselekvéssé alakultak, óhatatlanul feloldhatatlan ellenmondásokat termeltek ki. Akár a nyelv és a nemzetiség azonosításáról volt szó az állampolgári jogegyenlőség keretei közt, akár a nemzeti egység megingathatatlan – sokkal inkább homogenitásként értelmezett – dogmájáról.7 Ez utóbbi szoros kapcsolatban van a második problémával is: a nemzetfogalom tartalmának befolyásolásáért éppen úgy harcba szálltak a periférián, mint a központban. A kérdésre, hogy végül is mi lenne az autentikusan nemzeti (esetünkben: magyar), sokféle válasz érkezett a „végekről” is; ezek, noha nem kérdőjelezték meg nyíltan az autenticitás szükségességét, többnyire regionális jegyeket próbáltak igazán nemzetinek beállítani. 8 Nem csak a 19. században, a nemzetépítés klasszikus korszakában, hanem néhány évtizeddel később, a visszacsatolások eufóriájában is.9 Ez persze nem csak magyar sajátosság

Egry Gábor

45


volt. Dalmácia délszláv értelmiségijei, Erdély román politikusai, sőt, esetenként még a Harmadik Birodalomba beolvasztott szudétanémetek is maguknak tulajdonították a nemzeti autenticitást.10 Ez persze még mindig a probléma politikai dimenzióját jelenti, és azt a „fenti” szintet, amiről eddig írtam. Mint ahogy nem nehéz a politikai jelleget kimutatni a kérdés rendezésére irányuló különböző tervek mögött sem. Amint azt a probléma nem egy kutatója megállapította már: a hátrányos helyzetű fél jogra és igazságosságra alapozott nemzeti követelései rendszerint semmivé lettek és lesznek, ha immáron az erő pozíciójából rendezhetné a kérdést. Sőt, még a valóban univerzalista megoldási kísérletek sem voltak mentesek az ilyen jellegű politikai meghatározottságtól. Elég talán csak három közismert példa ezen oldalát kiemelni. Eötvös József koncepciója Magyarország területi kiterjedéséről és a birodalomban elfoglalt státusáról a bécsi centralizáció erősségének függvényében változott. Jászi Oszkár föderalista terve fájdalmasan nélkülözött minden célzást a történeti Magyarország területi státusának revíziójára (nem feltétlenül annak felosztására). Karl Renner birodalom átalakító heve mögött pedig mindig is ott állt a Cseh-Morva tartományok németségének problémája. Mindezzel együtt nem gondolom, hogy a nemzet problémájának politikai megközelítése, a politikai dimenzió jelentőségének elfogadása önmagában célra vezető lenne a jelenség megértésében. Ebből számomra az is következik, hogy a társadalomtudomány mégsem tekinthet egyszerűen politikai fogalomként a nemzetre, amit talán képes leírni, de nem is érdemes magyaráznia. Ellenkezőleg, a társadalomtudománynak nagyon is lehet szerepe abban, hogy a politikai megközelítés problémáit – az egységmániát és a túlzott normativitást – megkérdőjelezze. ∗ Írásomban – nyilvánvalóan a történész szemszögéből – három olyan problémát szeretnék megjelölni, elsődlegesen a magyar esetre vonatkozóan, amelyek kutatása ugyan már nem „szűz terület”, sőt esetenként nagyon fontos munkák jelentek meg róluk, de ezek vagy a történeti szempontot érvényesítik korlátozottan, vagy a recepciójuk nem volt teljes. Ami közös bennük, az az egyéni szint, illetve a mindennapok fontossága a makroperspektívával és a strukturális elemek (pl. jogszabályok) előtérbe helyezésével szemben. Mindenekelőtt azt érdemes felvetni, hogy miben is rejlik a nemzet eszméjének mozgósító ereje? Már persze akkor, ha láthatóan van ilyen. Milyen körülmények közt válhat fontossá a nemzet kategóriája, válthat ki ragaszkodást, önfeláldozást, aktivitást, cselekvést? És mikor lesz érdektelen, irreleváns? Bár válaszaink már akadnak, korántsem biztos, hogy azok minden esetben kiállják a források próbáját. Például a sérelmek erejét, az iskolai nevelés és a közéleti propaganda hatékonyságát erősen megkérdőjelezi, ha kiderül, hogy Magyarországon már az 1930-as évek elején, lényegében egy évtizeddel Trianon után, és ugyanennyi ideje tartó revíziós nevelés „eredményeként”, ugyanazt kellett átélniük az Erdélyből érkezőknek, mint később, a rendszerváltást követően. Értetlenség, ismeretek hiánya, „lerománozás”, a társadalmi pozíciók elvesztésétől való félelem, a magyar beszédükre való rácsodálkozás, bürokratikus packázás. Lényegében ezzel függ össze a második kérdéskör is. Vajon mi a nemzet egyénileg, a különböző szituációkban? Miért és mikor ismerik fel az egyének ennek létét és fontosságát

Egry Gábor

46


egyes cselekvéseik során, és miért nem más alkalommal? És vajon az ilyen cselekvések által magukban hordozott „meghatározások” szükségszerűen ugyanazt jelentik-e mindenkor, mindenhol és mindenki számára? Mi is pontosan a „nemzetiség” (talán szerencsésebb itt a brubakeri nationness fogalom használata) ezekben a szituációkban? Ez a kérdés sem új a társadalomtudományok számára, ám főként mai vonatkozásait elemezték. Holott a történeti forrásanyag meglepően sok lehetőséget kínálna egy történeti megközelítés számára is, például a nemzetellenes izgatási perek anyagai révén.11 Végül azt is érdemes szemügyre venni – ennek akár az aktuális vonatkozásai is fontosak lehetnek –, hogy mit is kezdenek „fent” azokkal a helyzetekkel, amikor a mindennapok vagy a helyi realitások nem igazolják vissza az előzetes – sokszor normatív – nemzetkoncepciókat? Ha a valóság „kibújik” a nemzetépítők elképzeléseinek érvényessége alól? Nem csak abban az értelemben, hogy az egyének nem egészen úgy viselkednek, ahogy elvárnák tőlük, hanem úgy is, hogy a nagy műgonddal kimunkált nemzetmeghatározások, amikor jogi formába öntik őket, sehogy sem tudják megragadni az egyedi eseteket. Ahogy például a megszállt Cseh-Morva protektorátusban egyre-másra arról kellett dönteni, hogy ki a „német”, „protektorátusi német”, „cseh” vagy „zsidó”, és a jogi meghatározások rendre képtelennek bizonyultak arra, hogy az egyedi eseteket egyértelműen elbírálják. A szudétanémetek kitelepítésekor pedig „cseheket”, „németeket” és „lojális németeket” kellett volna elkülöníteni.12 Mindez persze nem módszertani veszélyek nélküli. Amíg viszonylag egyszerű leírni az eseteket és körülményeiket, addig sok esetben meglehetősen nehéz arra következtetni, vajon mi is rejlik mögöttük? Különösen akkor, ha megkíséreljük összekapcsolni a fentet és a lentet, a nemzetépítőket és az „épülőket”. Még az sem biztos, hogy ezek a szintek valóban összekapcsolhatóak, hogy egyirányúan vagy kölcsönösen befolyással bírnak egymásra. (Már persze ha egyáltalán cél az összekapcsolásuk. Hiszen az egyedi és a mindennapi önálló téma is lehet, amit öntudatosan ki lehet emelni történeti és politikai összefüggéseiből.)13 Vannak ennél közvetlenebb veszélyek is a kutatás és a válaszok keresése során. Például az, hogy a „konstrukció” közben elvész a „valóság” vagy a csoport, amit a szerző a konstrukció szempontjából vizsgál. Könnyen előfordulhat, hogy a nemzetépítők aktivitásának bemutatása során elfeledkezünk arról, hogy azok nem szükségszerűen légüres térben tevékenykedtek, és nem feltétlenül a semmiből kellett „nemzetet kreálniuk”.14 Mint ahogy a diskurzusok vizsgálata során sem feltétlenül mindegy, vajon milyen társadalmi gyökerei lehetnek, avagy jelenlétük és érvényesülésük milyen társadalmi jelenségekhez köthető. Ide tartozik a jogi struktúrák abszolutizálása, az a megközelítés, ami egy-egy kisebbség vagy nemzetiség helyzetét a jogszabályok révén megismerhetőnek tartja. Nem egy tanulmány vizsgálta az elmúlt években a nyelvhasználati lehetőségeket vagy a határon túli kisebbségek és anyaországaik viszonyát ilyen megközelítésben, tudomást sem véve például arról, hogy az utóbbi esetben milyen a valóságos jogalkalmazás, megteremtve ezzel az olyan „bezzegtörténeteket”, mint a moldáviaiak millióinak román állampolgársága. Holott egy-egy jogszabály alkalmazása nem feltétlenül egységes és annak betűjét követő. Egy magyar utazó például, aki 1942-ben tett látogatást Temesvárott (tehát egy olyan időszakban, amit azóta is a kisebbségi sérelmek kiemelt időszakaként és az önkényes nemzetiségpolitika egyik legkirívóbb példájaként tartunk számon), felfigyelt arra, hogy a városi strandon a Csak románul beszéljenek! tábla alatt mindenki magyarul, németül,

Egry Gábor

47


szerbül, románul társalog. Az erre vonatkozó kérdésre pedig azt az igen egyszerű választ kapta, hogy ez itt Románia, ahol semmit sem kell egészen komolyan venni. Hasonlóan meglepett lehet az, aki a közigazgatási nyelvhasználati sérelmekről szóló tudósítások olvasását követően szembesül azzal, hogy az 1920-as évek közepén, Sepsiszentgyörgyön a helyi rendőrök magyarul intézkedtek a kávéház zárórájáról, majd a rendbontókat magyarul hallgatták ki. Természetesen az ilyen egyedi esetekből általánosítani is módszertani hiba volna, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a vonatkozó rendelkezések alkalmazására máskor és/vagy máshol nem került sor. Pusztán arra érdemes felfigyelni, hogy a mindennapok valósága igen távol is állhat a jogszabályok alapján kirajzolódó szomorú vagy éppen barátságos képtől. Ezzel viszont megint eljutottunk a politika kérdéséhez. Hiszen az, hogy mások számára ezekből az esetekből mi vált láthatóvá, az bizony akkor és ma is jórészt politikai kérdés. A két világháború közti erdélyi magyar sajtót (beleértve a Magyar Kisebbséget is!) jórészt Budapestről látták el sérelmi anyaggal, ami azt is kizárta, hogy árnyaltabb képet adjanak Románia viszonyairól. Másfelől a magyarországi lapok olyannyira érdektelenek voltak a magyar kisebbség sérelmei iránt, hogy az igen kevés romániai tudósításban leginkább a belpolitikai botrányok kaptak helyet. Ennek megváltoztatására ismét csak a magyar kormány indított akciót. Könnyen belátható tehát, hogy azt a képet, ami a korszak viszonyairól élt (és a sajtóanyagra támaszkodó kutatások nyomán él még ma is), leginkább politikai célok határozták meg, egészen olyan mértékig, hogy a tudományos jellegű összefoglalások, például Mikó Imre vagy Bíró Sándor könyvei, ugyanennek a „boszorkánykonyhának” a termékei voltak. A fenti példákból remélhetőleg kiderül, hogy véleményem szerint az ilyen értelemben vett történetiség éppenséggel hasznára válik, vagy válna a kutatásoknak. Nem kis részben azért, mert azt is megmutathatná, hogy berögzült gondolatmeneteink, nézőpontjaink milyen váratlan mértékben lehetnek tudományon kívüli, és a tudomány ethoszával nehezen összeegyeztethető tényezők következményei. Másfelől az is kétségtelen tény, hogy a nemzet történeti jelenség, bármit is jelentsen ez, politikai, diszkurzív vagy éppen antropológiai kiindulópontot. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy a történeti kutatásoknak bármiféle elsőbbségük lenne. Leginkább azt jelenti, hogy a nemzet történetileg vizsgálható, mert „van”, vagyis, némileg leegyszerűsítve, van elég anyag, hogy történetileg is vizsgáljuk. Sőt, ahhoz is van anyag, hogy más tudományok szempontjait és megközelítését is érvényre juttassuk, és ennek eredményeként azok jelen-orientált eredményeit is egy más, talán nagyobb magyarázó erejű kontextusba illesszük. Mindezek után feltehető a kérdés: vajon indokolt-e a szkepszis, ami Kántor Zoltán soraiból kiérződik? Bizonyos értelemben igen, ám én egészen más helyre tenném a hangsúlyt: a nemzet-meghatározás eddig nagyon is politikai kérdés volt (és ezután is az marad), ám ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne tudományos kérdés is. Persze ehhez mindenekelőtt a problémát kellene más szemszögből látnunk. A nemzet, társadalmi jelenségként, többé-kevésbé eddig is „működött” és létezett, s többé-kevésbé ellent is állt a politikához szorosan kötődő normatív alapú kísérleteknek. Sarkosabban forgalmazva: akárhogyan is gyógyították eddig, élete jó részében – szerencsére – „beteg” maradt. Ám ez nem jelenti azt, hogy a meghatározására tett kísérleteknek ne lenne vagy lehetne haszna. Minden egyes ilyen kísérlet egy-egy újabb aspektusát, dimenzióját helyezheti előtérbe, ezzel is közelebb juttatva minket működése megértéshez. Az persze felettébb valószínű, hogy amint a nemzet nem egységes – legalábbis abban a normatív értelemben,

Egry Gábor

48


ahogy ezt a politikusok szeretik hangoztatni –, úgy meghatározása is töredezett marad. De azért ez nem is olyan meglepő, hiszen olykor még a „kemény” természettudományok is kénytelenek beérni töredékes tudással. ∗ Végezetül, immár véglegesen visszatérve a politika és a nemzet problémájához és a jelenhez, még arra szeretnék kitérni, hogy mi magyarázhatja a látványos különbséget a baloldal és jobboldal úgynevezett nemzeti érzékenysége között? Különösen annak tükrében, hogy egy-egy, a politika által használt nemzetfogalom leginkább se nem jó, se nem rossz, hiszen sokszor köszönő viszonyban sincs azzal, amit meg szeretne ragadni. Innen nézve talán a mozgósító képesség különbségeire érdemes rákérdezni, arra, hogy Magyarországon miért a politikai jobboldal eszköztárában sikeres a nemzetre való hivatkozás? Mindenekelőtt érdemes számot vetni két, alapvetően különböző közösségkoncepció legfontosabb jegyeivel. Ami a magyar nemzet mibenlétét illeti, a jobboldal számára ez a közösség a politikai-közjogi határoktól függetlenül létező, egységes közösség, ami – legalábbis elméletileg – egy társadalom minden jellegzetességével bírna. Közjogi státustól függetlenül ide tartozna mindenki, aki magyarnak vallja magát és ez az összetartozás egyúttal gazdasági, jogi, szervezeti stb. egységet is jelentene. Ugyanakkor a tényleges helyzet, vagyis az ilyen módon a magyar nemzethez tartozónak tekintett személyek tényleges elkülönülése ennek ellentmond. Sőt, a különbségek igen könnyen egyértelművé válnak akár az egyéni találkozások során, akár diszkurzív formában. (Gondoljunk csak a Magyarországot és szomszédait hanyatló, illetve felemelkedő pályán ábrázoló szövegek ilyen jellegű implikációira.) A távolságot és a tényleges egység hiányát egy szimbolikus jellegű, erősen érzelmi összetartozás-eszme ellensúlyozza, miközben az egység hangoztatása – éppen a meglévő, könnyen belátható, sőt érzékelhető különbségek miatt – valójában a homogenitás koncepciójaként jelenik meg. Távolodást, eltérő érdekeket, elkülönülést látni és láttatni veszélyt, fenyegetést jelent. Ez utóbbi persze már amúgy is jelen van ebben a gondolkodásmódban, hiszen az egységes nemzethez az egységes nemzeti érdek eszméje is társul, tulajdonképpen szükségszerűen. Mivel ez a nemzet nem elsősorban társadalmi alkotás, hanem organikus és eszencialista – ilyen módon örök és a történelmen kívül álló – entitás, így érdekei sem konstrukciók, hanem ehhez az örökléthez kapcsolódnak. A mindentől független nemzeti érdek elfogadása azonban azt is eredményezi, hogy az ezzel ellentétesnek látott törekvések a nemzet létét fenyegető veszélyként jelennek meg, amit felismerni kötelesség. Aki, vagy akik pedig felismerik azokat, egyúttal a nemzet hivatott vezetői. Másoktól nem elsősorban a nemzet megalkotásában való részvételt várnak el, hanem a hivatott vezetők követését és cselekvésük legitimálását. Ezzel szemben a baloldal számára a nemzet társadalmi konstrukció, és mint ilyen nem szükségszerűen azonos önmagával, abban az értelemben, hogy a különböző jellegű konstrukciós folyamatok eredményei (mint például a magyar állampolgárok közössége és az akárhol élő, magukat magyarnak vallók közössége) nem szükségszerűen esnek egybe, és az egyes közösségeken belüli érdekeknek és értékeknek sem kell homogéneknek lenniük. A nemzet – bármilyen értelemben is használják a fogalmat – ideális

Egry Gábor

49


esetben az aktivitás, a részvétel révén válik valósággá, ez az aktivitás azonban leginkább problémákat megoldó, praktikus, kevésbé vezetőket követő jellegű.15 Ha mindehhez még azt is hozzá vesszük, hogy a nemzet fogalma, különösen (de nem csak) a politika által alkalmazott meghatározásai, ellenfogalom-centrikusak, akkor feltehető, hogy a magyarországi esetben ezek a tényezők fontos szerepet játszanak. Persze érdemes számot vetni azzal is, hogy ezek sokszor – tulajdonképpen meglepő módon, de a probléma történetiségének fontosságát alá is támasztva – történetileg rögzült ellenfogalmak. A magyarok „nem-románként” vagy „nem-szlovákként” való meghatározása – ami egyben felsőbbrendűség-érzést is magába foglal – még olyan szubtilis módon is mozgósító erejű lehet, mint a gazdasági reform-retorika bevett fordulataiban, melyek a Szlovákiától való vélt lemaradást, vagy Románia néhány év múlva várható – szintén inkább imaginárius – előzését hangoztatják bizonyos javaslatok alátámasztására. A belső törésvonalakat pedig ismét sikerrel lehet megjeleníteni a nemzetietlen, kozmopolita, plutokrata „baloldal” ősrégi konstrukciójával. Ezek a nemzeti típusú ellenfogalmak (hiszen a baloldalnak is megvannak a maga ilyen jellegű konstrukciói) a politikai jobboldal táborában találtak inkább visszhangra, és mozgósító erejük ott nagyobb. Ez minden bizonnyal nem független attól, hogy az egység mítosza és a sokféleség valósága közti ellentmondást a jobboldal eleve erős szimbolikus politikával próbálja meg áthidalni. Mint ahogy attól sem, hogy a nemzeti érdeknek a jobboldalon tapasztalhatóhoz hasonló – azt időtlenné és örökké tevő, a közösség tagjait annak feltétel nélkül alárendelő − felfogása szintén az érzelmi azonosulásra épít. Mindezzel együtt ez a kérdés is pontosan oda vezet vissza, ahonnan ez az esszé elindult: miként is lehetne megragadni a nemzet kategóriáját és annak társadalmi valóságát? Jegyzetek Joep Leersen: The Cultivation of Culture. Towards a Definition of Romantic Nationalism in Europe, Working Papers European Studies Amsterdam 2, 2005. (Letölthető: http://www.spinnet. eu/pdf/Wpesa2.pdf – letöltve: 2008. december 6.) 2 Jon E. Fox – Cynthia Miller-Idriss: Everyday Nationhood. Ethnicities, 2008. 4. sz. 536–563. o. 3 Anthony Smith: The Limits of Everyday Nationhood. Ethnicities, 2008. 4. sz. 563–573. o. 4 Humoros (noha egyúttal szánalmas is) például az, hogy némely internetes blogon szabályos vita alakult ki: vajon a nacionalizmust, ami természetesen rossz, a jobb- vagy a baloldal hozta-e létre? 5 Gyurgyák János: Minerva baglya. Népszabadság, 2009. május 31. 6 Uő: „Ezzé lett magyar hazátok”. A magyar nacionalizmus és nemzetfogalom története. Budapest, 2008, Osiris. 7 Egry Gábor: Egy hanyatlástörténet. (Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nacionalizmus és nemzeteszme története. Osiris, Bp., 2007.) Múltunk, LIII. 2008/3. 8 T. Szabó Levente: Erdélyiség képzetek (és regionális történetek) a 19. század közepén. In uő: A tér képei: tér, társadalom, irodalom. Kolozsvár, 2008, Komp-Press – Korunk, 13–99. o.; Uő.: „Erdély népei”. A tér ideológiái és Erdély képei az intézményesülő erdélyi turisztikai mozgalomban. In uo. 100–196. o. 9 Filep Tamás Gusztáv: Felföldi társadalomkutatók az 1938 utáni magyarországi viszonyokról. In Fedinecz Csilla (szerk.): Nemzet a társadalomban. Budapest, 2004, Teleki László Alapítvány, 117–132. o.; Uő: Felföldi közírók a magyarországi közállapotokról. In Bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum, 139–153.; Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”. 1

Egry Gábor

50


Kísérlet az Erdélyi Párt ideológiájának és identitáspolitikájának elemzésére, 1940–1944. Budapest, 2008, Napvilág Kiadó. 10 Dominique Reill: A Mission of Mediation: Dalmatia’s Multi-National Regionalism from the 1830−1860s. In Laurence Cole: In Uő. (szerk.): [?]; Egry Gábor: A Crossroad of Parallels. (megjelenés előtt); Francois Bocholier: Le Transylvanie, de l’Autriche-Hongrie à la Grande Roumanie. Lés elites Transylvanies, entre identité régionale et essor des sentiments nationaux. Előadás a Programme Pluri-formations 2002−2005 sorozatban. La Transition, Université PanthéonSorbonne (Paris 1) 17–18. o.; Chad Bryant: Prague in Black. Nazi Rule and Czech Nationalism. Harvard University Press, 2007. 11 Holly Case: A City Between States. The Transylvanian City Cluj-Kolozsvár-Klausenburg in the Spring of 1942. A dissertation submitted to the Deparment of History and Committee Graduate Studies of Stanford University in partial fulfillment of the requirements for the degree of Doctor of Philosophy in history and humanities. 2004, kézirat, a szerző birtokában. 128–157. o. 12 Bryant: i. m. 13 Jon E. Fox – Cynthia Miller-Idriss; The „here” and „now” of everyday nationhood. Ethnicities, 2008. 4. sz. 573–576. o.; Smith: i. m. 14 Pieter M. Judson: The Guardians of the Nation. Activist on the Language Frontier Imperial Austria. Cambridge, 2006, Harvard University Press; Jeremy King: Budweisers into Czechs and Germans. A local history of Bohemian politics, 1848–1948. Princeton University Press, 2002. Az előbbi kritikájára lásd Egry Gábor: Agitátorok, szervezők, aktivisták − avagy hogyan épül a nemzet? Múltunk, 2009. 2. sz. 246–254. o. 15 Abban korántsem vagyok biztos, hogy ez szándékosan alakult így, de lényegét tekintve ma ez a helyzet, és azok, akik a baloldalon ezt a kérdést elméletileg is megkísérelték végiggondolni, többnyire ezen a módon közelítenek hozzá.

Limes

51

Műhely

Szarka László

Közös múlt − megosztott történelem

A szembenállás mítosza és tradíciója a kisnemzeti identitásban

Közép-európai értelmiségi viták visszatérő toposza a közös múlt, közös történeti örökség és az egymástól elkülönülő, egymással szemben megkonstruált nemzeti történelmek szembenállása. A soknemzetiségű állami keretek közt közösen, de mégis eltérő pozíciókban, státusokban megélt történelem mibenléte, értelmezése inkább megoszt, semmint egymáshoz közelítene minket. Míg magyar oldalról az egykor volt közös állam, a Regnum Hungariae történetének nemzetek szerinti felparcellázását, a Magyar Királyság dehungarizálásáig is eljutó kisajátító reflexeket kifogásoljuk, szomszédaink ugyanakkor azt vetik szemünkre, hogy az ő nemzeti fejlődésük, regionális különállásuk történelmét kívánjuk elhomályosítani a magyar elsőbbség, illetve a közös történelem hangsúlyozásával. A közös államiságban játszott nem magyar részesedést, a párhuzamos nemzeti történetek sajátosságait, előtörténetét valóban ritkán sikerül arányaiknak megfelelően belekomponálni történelmünk magyar állami és nemzeti narratíváiba. Ennek az Európában egyáltalán nem páratlan jelenségnek a legfőbb okát régóta ismerjük. Hasonlóképpen, mint a norvégok, dánok, svédek, finnek vagy éppen a déli szláv nemzetek egymást átfedő történetében, itt a Duna-tájon is párhuzamosan, de magukat alapvetően mégiscsak egymással szemben megfogalmazva alakultak ki a nemzeti társadalmak. Ezek a 19. század első harmadáig bezárólag, hosszú évszázadokon át a legszorosabb együttélésben, közös uralkodók és hivatalszervezetek uralma alatt, azonos oktatási, kulturális és egyházi intézményrendszerekben fejlődtek. Jórészt ugyanazokban a bibliotékákban, városi, megyei egyesületekben, pipatóriumokban, tudományos folyóira tokban alapozták meg a maguk nyelvi, kulturális önazonosságát. Nyelv- és iskolaharcaik, filológiai, történeti vitáik betöltötték a 19. század első felének hazai és közép-európai folyóiratait, megteremtve nemzeti különállásuk tudományos, ideológiai alapját.1 A Lajtától nyugatra az örökös tartományokban az osztrákok éltek így együtt öt-hat másik nemzet – az olaszok, szlovének, csehek, lengyelek, ukránok – tartományi közösségeivel. Az ő esetükben azonban a tartományi, rendi különállás és a történeti előképek, illetve a nemzeti irredenták világképei, kisebb-nagyobb megszakításokkal, folyamatosan életben tartották a történeti önazonosság és önállóság értékvilágát. A Morvától és a Lajtától keletre, Ciszlajtániában, azaz a Magyar Szent Korona soknemzetiségű országainak területén viszont a 16−19. században csupán relatív többséget alkotó magyarokkal éltek együtt románok, szerbek, horvátok, ruszinok, németek és szlovákok kisebbségi, nem domináns helyzetben. Közjogi, politikai különállás nélkül, legfeljebb a görögkeleti egyházak „nemzeti” autonómiája adott különállásuk számára némi intézményes hátteret. Ez a nem domináns, kisebbségi helyzet a rendi nemzet dominanciáján belül legfeljebb

Szarka László

52

Műhely

pozíciókban, vagy ahogy a szomszéd nemzetek történelem-tankönyveiből generációk sajátították el, az „ezeréves magyar elnyomás” feltételei közepette érvényesülhetett. Mindezek az egymást keresztező, a – „megtörtént”, illetve a történészek által megalkotott – történelmet nemzeti szempontok szerint folyamatosan felülíró motívumok önmagukban elégséges okot szolgáltatnak ahhoz, hogy a 21. század elején még mindig a történelem az egyik legerősebb támpontja és hivatkozási alapja nemzeti szembenállásainknak. Mint ahogy annak is, hogy a térség nemzetei a fejlődésükben meghatározóan fontos közös államalakulatokat – a Regnum Hungariae értelemben vett Magyar Királyságot, illetve az 1526 és 1918 között közös államiságunk tágabb keretét alkotó Habsburgmonarchiát – ma is kizárólag (vagy nagyobb részt) konfliktusok forrásaként értelmezik. A közös államiság interkulturális, modernizációs teljesítményeit megkérdőjelezve, a közös állami keretekhez kötődő történeti tradícióikat háttérbe szorítva, alapvetően az eredendő különbözőségek, a konfrontáció és konfliktus mítoszaihoz közelálló értelmezések uralják a nemzeti historiográfiákat. Talán a magyar, s részben a cseh és lengyel historiográfia kezd szabadulni a maga „kuruc” hagyományaitól. Ezzel együtt minden nemzet a maga saját nemzetállami előzményeit, nemzeti függetlenségének előtörténetét, nemzeti szabadságharcának jelentőségét emeli ki az 1918 előtti szupranacionális államalakulatok történetéből. Hiába tárja fel és tudatosítja a java cseh, szlovák, horvát, szerb, román, magyar történetírás évek, évtizedek óta az ezekkel ellentétes tendenciákat, tényeket, a kortársi vélekedésekre, életérzésekre alapozott bizonyító anyagokat, − a „népek börtöneként” értelmezett Habsburg-monarchia, vagy éppen az „ezeréves magyar elnyomást” megtestesítő Magyar Királyság ma is felülírja a közösen megélt történelem emlékezetét. Nemzeti külön utak, történeti önértelmezések Ilyen körülmények közt még ma is erős kételyek fogadnak minden felvetést, amely a közös múltnak azokra az értelmezési lehetőségeire hívja fel a figyelmet, ahol a nemzeti külön utak reális historikumának kifejtése mellett mód nyílik az együttélés történeti sajátosságainak, értékeinek a bemutatására is. Lehet-e ilyen két évszázadnyi nemzeti historiográfiai tradícióból egy-két generáción belül kilépni, kitörni? Kivált, ha a nemzetállam, mint a nemzeti történelem iránti kereslet forrása, mecénása, fogyasztója folyamatosan és aktívan jelen van. S ha tisztán látjuk a nemzeti kultúrák értéktermelő, értékőrző szerepének folyamatos megújulási képességét. Azokat az adottságokat, amelyeket viszont a nemzeti bezárkózás és köldöknézés meglehetősen kitartóan erodál és leértékel. Az egyensúlyhelyzet óhajtása lenne hát a cél, nemzeti és közös történelmi narratívák párhuzamos működtetésében. Miért mégis a szembenállásnak ez az erős tradíciója? Miért nincs nagyobb, biztosabb helye az együttélés, együttműködés, együttgondolkodás ethoszának, mintáinak? A mindvégig sajátos kelet–nyugati vegyességet magában hordozó, ugyanakkor viszonyítási területként, önmagát folyamatosan a nyugati centrumokhoz mérő kelet-közép-európai régió fejlődésében miért kötnek össze jobban bennünket a sikertelen felzárkózás kudarcélményei, a nacionalista szembenállások sikerei és traumái, mint a valóságos élményeink?

Szarka László

53

Műhely

Liberális, nyugatos vagy éppen kozmopolita kedélyű szövegek érvelése szerint a közös államiságokban való részesedésünk nélkül lehettünk, maradhattunk volna mindannyian kelet- és délkelet-európai néptöredékek: előszobája a Balkánnak, vagy éppen Halbasien, miként azt egy térségünkkel foglalkozó német folyóirat címében is hirdette. A 21. század eleji integrációs diskurzusok erőterében sem gyengülnek a nemzeti mítoszok: sőt, mintha az alaktalan, lagymatag uniós keretek még inkább felerősítenék a nemzeti különállás történeti előképeit, háttérbe szorítva a kritikai történetírás eredményeit. Pedig a régió nagyvárosaiban máig látszik, érződik a száz-százötven évvel ezelőtti modernizáció közös hozadéka. Az azonos gazdasági, szociális, politikai adottságok sok százezer vegyes házasság révén vérségi kötelékekkel kapcsolták össze az itt élő nemzeteket. A dualizmus kori integrációs és akkulturációs, asszimilációs teljesítményeknek – mindannyian, asszimiláltak és asszimilálók egyaránt – haszonélvezői voltunk és vagyunk, még ha a modernizációhoz kötődő magyarosodást sokan kizárólag a nemzeti elnyomás bizonyítékaként kívánják is értékelni. Az „elsodort falu” kisebbségi magyarjai hasonló modernizációs hullámok mentén jutottak Bukarestbe, Pozsonyba, Belgrádba, mint a századforduló budapesti szlovák, sváb munkásai, zsidó kereskedői, iparosai. A „rövid 20. századot” a nemzetállami kalodáiban megélt kelet-közép-európai kis nemzetek mégis a nemzeti önzés rutinjával hárítják el a történelmi közösség tudati konstrukcióit. Hiábavalóak a hivatkozások, szakszerű leírások, történeti emlékezettel foglalkozó kutatások, a közös regionális és lokális feltételek, a közös intézményeknek – iskolák, egyházak, megyék vagy éppen a közös hadsereg – a 20. század elejéig jórészt azonos egyéni élményanyaga, élettörténete, a nemzedéki emlékezet elhalványulásával a történeti és a kulturális emlékezetben egymással viaskodó nemzeti szimbólumok, köztéri szobrok és emléktáblák jelzik a hovatovább kulturális távolságként is leírható különbségeket. Magyar–szlovák történeti közösség A magyar–szlovák kapcsolatokat az Osztrák−Magyar Monarchia felbomlása, a keletközép-európai nemzetállamok létrejötte óta mindkét oldalon alapvetően szintén a szembenállás és a nemzeti létküzdelmek történeti mítoszai, hétköznapi előítéletek, nemzeti érdekek és önzések, illetve a politikai véleménykülönbségek, konfliktusok alakították. A jó szándékú, de a nemzeti elitek körében többséget sohasem szerző, s ezért jórészt visszhangtalan közeledési kísérletek sorra megbuktak, vagy el sem jutottak abba a szakaszba, hogy mindkét oldalon érdemben foglalkozzanak velük. A megbékélési próbálkozások ugyanígy fennakadtak a mindkét oldalon fel-felhangzó nacionalista szólamokon, történeti fóbiákon vagy éppen a történeti fölénytudaton. A két nép megosztott, egymással szembeállított történelme – a nemzetállamok és oktatási intézményeik folyamatosan újratermelődő önképe, valamint az 1989-ig ideológiailag „gleichschaltolt” és államosított historiográfiai hagyomány formájában – ma is jelen van. Az elmúlt 20 év kutatási szabadsága és publicisztikai szabadossága igen fontos áttöréseket eredményezett az ideológiailag lefojtott pártállami és államnacionalista történeti diskurzusban. Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy a közös történeti értékek a kis nemzetek sorsközösségének a hivatkozási alapjává válhassanak. Ma is az a helyzet,

Szarka László

54

Műhely

hogy az iskolakönyvekben szereplő, kanonizált történelem sokkal inkább a megosztó és szembeállító vélemények forrása és legitimációs bázisa maradt. Pedig a közös városokban, a két nép nyelvhatárai mentén kialakult etnikai kontaktuszónákban olyan közös tudás halmozódott fel, amely a 20. századon át máig magyar és szlovák családok ezreiben magától értetődően van jelen. A kétnyelvűségre gondolok, a szokások átvételére, s arra a komplementer etnoszociális struktúrára, amely a hegyvidéki megyék és az alföldi régiók közötti piacközpontokban vált igazán láthatóvá. Mindeközben a két ország egymás iránt érzékenységet mutató értelmiségi előőrsei, a szlovákiai magyar és a magyarországi szlovák kisebbség jeles képviselői máig nem, vagy csak kis mértékben, lokális keretek közt tudnak szélesebb körű társadalmi támogatottságot biztosítani a közeledési kísérletek sikeréhez, a közös történelem közös értékeinek, tradícióinak kölcsönös felismeréséhez. A pozsonyi királykoronázás évente ismétlődő emlékünnepségei, a kassai Rákóczi-kultusz, a Budapesten megszaporodott szlovák emléktáblák, a magyarországi szlovák emlékhelyek azt jelzik, hogy van némi elmozdulás a mindkét fél, vagy csak a másik fél számára fontos történeti jelenségek megörökítésére, közös megünneplésére. A kapcsolatok javításában egyformán elementárisan érintett két kisebbség – aszimmetrikus pozíciói ellenére –mindkét oldalon megtette a magáét.2 A két ország diplomáciája ezzel szemben – az aláírása pillanatától kezdve eltérően kezelt alapszerződés mellett – talán csak a közel hétszáz kilométernyi közös államhatár mentén lehetővé vált akadálymentes kapcsolattartást jelölheti meg valódi sikerként, ami azonban két uniós tagállam részéről általában minimális feltételnek számít.3 A 21. század eleji magyar és szlovák nemzeti identitást, illetve a szlovák−magyar kapcsolatokat meghatározó történeti háttér alapvető tényezője a soknemzetiségű történeti Magyar Királyság: a benne megélt közös történelemhez való magyar és szlovák viszonyulás − a két nép történeti és mai együttélésének lehetséges értelmezési, interpretációs lehetőségeit tekintve − igen sokszínű. A 19−20. századi nemzetállami magatartásformák nyelvi, kulturális megnyilvánulásai, s azok társadalomtudományi elemzései máig befolyásolják ugyan az egymás közti viszonyt, a nemzeti „szekértáborok” helyett azonban mára már igen színes a kép.4 Államok és nemzetek A kelet-közép-európai régióban, s azon belül különösen a Kárpát-medencében élő kis nemzetek közül a magyarok és a szlovákok viszonyának, kapcsolatrendszerének alaprétegét a közös állami keretek által hosszú évszázadokon át kialakított történelmi együttélés jelenti. A modern magyar és a modern szlovák nemzeti társadalom a korabeli romantikus és nacionalista történetírás eredményeit hasznosítva, a maga nemzeti önképe számára elkezdte a közösen megélt történelemből mindazt kisajátítani, amivel a nemzeti történeti narratívát a kora középkorig vissza lehet vezetni. A szlovák nemzet etnogenezisének szimbolikus kezdetei Nagymoráviához, a magyaroké pedig alapvetően a honfoglalás történetéhez kötődik. A Kárpát-medencébe érkező magyarok és az itt talált avar, szláv népesség viszonyának értékelésében megmutatkozó szakmai, nemzeti különbségek jól jelzik, hogy a nemzeti történeti narratívában csak azoknak a történeti folyamatoknak van igazán helye, amelyekben a szembenállás és a konfliktus domborodik ki. A mítoszok – a fehér ló és Szvatopluk három vesszője, a csodaszarvas és a turul

Szarka László

55

Műhely

– mögött a területi, uralmi konfliktusok jelképei állnak, szívós jelenlétük beépül a mai argumentációkba is. A 11. század folyamán az Árpád-házi uralkodók irányításával kialakult középkori magyar állam magyar és szlovák megítélésében igen jelentős különbségek vannak. A magyar dinasztikus államalapítás előzményeinek, következményeinek, etnikai, hatalmi jellegének, az ország területén élő etnikai csoportok egymás közötti viszonyának megítélésében a két érintett történetírás sok alapkérdésben nem ért egyet. A 14. század elejéig uralkodott Árpád-házi királyok korának, majd pedig a Mohács előtti és utáni másfélmásfél évszázadnak az értékelésében a szlovák történetírás három ponton különböztette meg magát a magyartól: a) a nagymorva–szlovák etnikai, politikai kontinuitás bizonyítása; b) a magyar dominanciát elutasító, az 1980−1990-es évtizedekre jellemző „dehungari zációs” törekvés; c) a szlovák történelemszemlélet plebejus, osztályharcos, regionális változatainak kialakítása. A szakmai, ideológiai koncepciók mögött azonban tovább folytatódott az „ezeréves magyar elnyomást”, illetve magyar részről a Magyar Királyság „ezeréves boldog együttélését” hangsúlyozó ellenmítoszainak a küzdelme. A késlekedő fordulat A marxista magyar történetírás az 1970−1980-as években kiadott nagyszabású összefoglaló 18−19. századi köteteiben igyekezett arányosan nagy teret biztosítani a nem magyar nemzeti mozgalmak történetének. Szlovák részről először Anton Špiesz, majd Dušan Kováč próbálkozott a szlovákiai történelem multietnikus bemutatásával. A pártállami historiográfiák végjátékát − ezen józan törekvések ellenére − alapvetően a frontális szembenállás jellemezte: a szlovák elhatárolódási és történeti önmeghatározási próbálkozás a történeti magyar családneveknek a hivatalos helyesírási szótárban is rögzített szlovák átírásától kezdve egészen a szlovák történelem úgynevezett „dehungarizációjának” a meghirdetéséig terjedt. Az 1989. évi fordulatot, illetve az önálló Szlovák Köztársaság létrejöttét követően, alapvetően négyféle diskurzus különböztethető meg a magyar−szlovák történeti interpretációs küzdelmekben. Minthogy a közös történelem mibenlétét kritikailag értékelő magyar és szlovák történetírás beleütközik a nemzetállami történelemszemlélet falaiba, ezért inkább regionális szinteken vagy a művelődéstörténet keretei között próbálja feltárni a közös történelem hajszálereit. Időnként misztifikálva, máskor éppen csak regisztrálva a közös interpretációs keretek kialakítását megcélzó törekvéseket. Az idealizált közös történelem elsősorban a magyar múltértelmezésre jellemző. A szlovák történetírásban inkább a permanens konfliktus képe jelenik meg a sok évszázados magyar−szlovák együttélésben. A morva fejedelemség honfoglaló magyarok által való katonai felszámolása, a szláv népesség területi, hatalmi visszaszorítása, a városi, megyei és országos nemesi, polgári elit szlávellenes magatartása, később az asszimiláció, a nyelv- és iskolaharc, az autonómiáért folytatott politikai küzdelem, majd

Szarka László

56

Műhely

a függetlenségi, önrendelkezési törekvések mind-mind ebbe a vonulatba tartoznak, ahol nincs helye a kompromisszumoknak, a kettős identitásoknak, a kapcsolatoknak. A kisajátított, illetve az egymás interpretációit átíró „palimpszesz” történelemben a felső-magyarországi szlovák régiót egyszerre próbálja szellemi értelemben magáévá tenni a szlovák és a magyar történetírás. A felosztott vagy megosztott történelem minden évszázadban, minden évtizedben újra és újra kijelöli a nemzeti történelem határait, gyanakodva szemléli a határokon átjárókat, az asszimilációra hajlókat. Rendkívüli jelentőségű tény, hogy 1989 után a szlovák történetírás legfontosabb műhelyeiben megtörtént azon önrevízió, amelynek eredményeképpen ma már a szlovák történészek egységesen elvetik a korábbi dehungarizációs törekvéseket, és a szlovák nemzeti történelem valódi, eredeti kontextusát nem a Přemyslektől, a huszitáktól az első Csehszlovák Köztársaságot létrehozó T. G. Masarykig kimutatható cseh-szlovák egységtörekvésekben, hanem a Magyar Királyságban jelölik meg. Érdemes itt egy rövid kitérő erejéig visszatérnünk az ezeréves közös történelem toposzához és az ahhoz kötődő magyar és szlovák mítoszokhoz. A kereszténység Cirill és Metód-i hagyományaihoz kötődő morva-szlovák folytonosság elmélete, újabb keletű népi és hivatalos emlékezete, illetve a szlovák régészet és történetírás egyaránt a Kárpátmedencei szláv népességet tekinti a Szent István korában lezajlott krisztianizáció előtti kereszténység hordozójának. A szlovák történetírás például a szlávok − forrásokkal dokumentálható − megkeresztelkedését perdöntő bizonyítéknak tartja a 10. század folyamán több hullámban a Kárpát-medencébe érkező magyarokkal szembeni szláv kulturális, politikai és gazdasági fölényhelyzet bizonyítására, illetve a pannon szláv kultúrát felszámoló, háttérbe szorító magyar honfoglalás pusztító következményeinek felmutatására. A magyar államhoz kötődő legmakacsabb és legáltalánosabb szlovák történeti sztereotípiát az ezeréves elnyomás mítosza jelenti, amely a 18–19. századi filológiai harcokig visszavezethető toposz. A fentebb már idézett, Mýty naše slovenské (A mi szlovák mítoszaink) címmel 2005-ben megjelent kötetben közölt tanulmányában Andrej Findor arra a meggyőződésre jutott, hogy „az ezeréves nemzeti elnyomás mítosza a 19. századi sajátos történeti körülmények és a kiélezett nemzetiségi ellentétek produktuma volt. Ez a fajta chiliasztikus történelemfelfogás egybecsengett a 18−19. század fordulóján kialakult nyelvi harcok érvrendszerével.”5 A Habsburg-centralizációval szembehelyezkedő magyar rendi-polgári nacionalizmus ugyanazzal a hevülettel kívánt megszabadulni a latin és a német nyelv állami túlsúlyától, és szerette volna helyébe a magyart helyezni, egyszersmind szembeszegülve az ország nem magyar népei részéről felhangzó hasonló nyelvi kívánságoknak. Ráadásul a magyar nyelvi törekvések mögött a török kor előtti Magyarország magyar nemzeti hegemónia alatt való visszaállítását is követelték, ami az ország radikálisan megváltozott etnikai összetételéből már egyáltalán nem következett volna. Magyar részről a Szent István-i gondolat jegyében a magyar vezetés alatt álló testvéri népközösség mítosza áll szemben az „ezeréves elnyomás” traumájával. Miközben a magyar reformkor, forradalom, majd a kiegyezés korának vezetői – Wesselényi, Kölcsey, Kossuth, illetve Deák és Eötvös, valamint a két Tisza – alapvetően a magyar pozíciók megerősítését, az ország magyar jellegének megerősítését tűzte ki célul, a Szent István-i tradíciókra alapozott többnyelvű népközösség gondolata a 19. századi magyar nacionalizmus ideológiai ellensúlyává válik. Anélkül azonban, hogy 1918 előtt érdemi módon

Szarka László

57

Műhely

befolyásolni tudta volna a magyar kormányok nacionalista gyakorlatát. A két világháború között viszont a szent királlyal nevesített gondolatiság már egy egészen más dimenzióban, a magyar revízió területi programjának érvrendszerét volt hivatott alátámasztani.6 A nacionalizmus korának konfliktusai A 19. század magyar–szlovák konfliktusai a Magyar Királyság rendi országgyűlése által elfogadott nyelvtörvényektől, a nyelvi harcoktól az 1848−1849. évi magyarországi forradalom és szabadságharc idején kialakult katonai szembenállásig, a fegyveres harcokig terjednek. A modern magyar és a modern szlovák nemzeti társadalom kialakulása szempontjából egyaránt kulcsfontosságú időszak interpretációjában a szlovák historiográfia a nyílt fegyveres konfliktusra, míg a magyar legtöbbször a Szlovák Nemzeti Tanács által irányított katonai alakulatok csekély létszámára, s velük szemben a magyar honvédseregben harcoló szlovák honvédek ezreire utal. Az 1860-as évek konszolidálódó parlamenti viszonyai közt a magyar kormányok nemcsak a szlovákokkal nem tudtak szót érteni a minden nemzetiség által követelt területi autonómia igényének kapcsán. A politikai reformok kora, az 1848. évi forradalom, a független magyar kormány működése, az önálló honvédsereg létrehozása, a győztes és vesztes csaták, illetve a polgári törvények egész sora, a szabadságharc és a Habsburgok trónfosztásának heroikus gesztusa, majd a szabadságharc bukása és az osztrák kormányzat megtorlása: a magyar identitás számára ezen események évenkénti megünneplése máig centrális történeti hivatkozási alap. Szlovák részről 1848−1849. a politikai program első igazán vérbő szövegeit eredményezi, mintegy aláhúzva a kicsinyke szlovák csapat katonai erőfeszítéseinek értelmét. Az 1867. évi kiegyezés, valamint az egy évvel későbbi nemzetiségi törvény elutasítását, a mintegy félmillióra tehető dualizmus kori szlovák kivándorlási, illetve a háromszázezer körüli asszimilációs veszteséget végső soron az ezeréves elnyomás mítosza foglalja keretbe. A szlovák történeti közgondolkodásnak és önképnek ez a napjainkig virulens komponense folyamatosan kiegészül az úri Magyarország versus plebejus szlovák nemzet mesterkélt és célirányos szembeállításával, az áldozat és a túlélés hagyományos kisnemzeti mítoszaival. (Ez utóbbiak a magyar közgondolkodásban is jól kimutathatóak.) A plebejus történelemfelfogás legfrappánsabb megfogalmazását a nagyhatású Vladimír Mináč szlovák író fogalmazta meg Dúchanie do pahrieb („Parázsfúvás”) címmel szlovákul 1970-ben, magyarul egy évvel később megjelent esszékötetében.7 A magyar történeti közgondolkodásban a Szent István-i gondolatot, a Szent István kultuszt mindig is csak kisebb részben kapcsolták össze a toleráns és befogadó nemzetiségi politikával. A mítosz meghatározó rétegét az államalapítás és a kereszténység felvétele jelentette. Az ezeréves elnyomással szemben a magyar sztereotípiák a történeti Magyarországot az etnikai béke helyszíneként láttatják: „Hogyha a föld az Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta.”8 A két történetírásban, történeti publicisztikában az elmúlt két évtized során megfigyelhető változások tekintetében három fő tendenciára érdemes felhívni a figyelmet. Mindkét történetírásban megjelentek már azok a történelemszemléleti, módszertani újítások, alternatív társadalomtörténeti narratívák, amelyek igyekeznek relativizálni a nemzeti történelmi olvasat kizárólagosságát. A politikatörténeti kutatások fokozatos háttérbe szorulásának megjósolhatóan az lesz az egyik legfontosabb következménye,

Szarka László

58

Műhely

hogy a nemzetállam és a többségi nemzet legitimitását, történeti létjogosultságát és a kizárólagosságra való jogát bizonyítani hivatott történelem az egész vonalon megkérdőjeleződik, s helyébe a társadalom, a művelődés, a hétköznapok történeti narratívái kerülnek, lebontva a nemzeti határokat, konfliktusokat. Érezhetően felerősödőben van a „közös történelem” iránti érdeklődés, részben az igazságosság igénye felől közelítve, részben a viták lezárásának a reménye, illetve a közösen megélt, s ezért a reményeink szerint közösen is megírható történelem szélesebb körökre szintén inspiráló hatása által vezérelve. Ebben a tekintetben akár azt is mondhatjuk, hogy a konfliktusos, nacionalista történelemszemlélet az utóvédharcait folytatja és a szakma peremére szorul, de még mindig mindkét országban jelentős tömeghatással rendelkezik. A folyamatos vitákat jelezve arra is választ keresünk, hogy a közös történelem miért jelenti ma is sokkal inkább a nemzeti ellentétek forrását, mint az egymáshoz való közeledés szükségességét bizonyító érvanyagot. A közös történelem − az együttélés kétségbevonhatatlan történeti tényei ellenére − ambivalens örökség. Ma nincs tanítható formában végiggondolt történeti értelmezés a közös történelem mibenlétéről. Közel ezer éven át közös államiságunk hagyományai, értékei polémiák és viták tárgyát jelentették, s jórészt ma is azok. 1989 után is csak igen lassan változik a kép. A közös múlt feldolgozásában egyszerre van jelen a közös szellemi, tárgyi, építészeti, intézményi, mentális stb. örökség elismerése és tagadása, megismerése és méltányló beemelése a közgondolkodásba, illetve az attól való elfordulás mindentől, ami magyar, illetve, ami a történeti Magyarországon belül bizonyíthatóan nem magyar volt. A históriai közös örökség vállalása vagy elutasítása, tanítása vagy félremagyarázása, politikai célok érdekében történő instrumentalizálása és a nyelvi, kulturális különbözőségeken alapuló, szűklátókörű nemzeti történelemszemlélet erőteljesen befolyásolja a nemzeti előítéletek, sztereotípiák továbbélését. A nemzetállami keretek újraértelmezése A 21. század eleji nemzetállami kereteink közt mi, Duna-táji kis nemzetek: magyarok és szlovákok, szerbek és románok nemcsak történelmünkkel nem tudunk igazán mit kezdeni. Valójában elfogult, kizárólagosságra hajló nemzeti, nemzetállami önértelmezésünkkel is szembesülnünk kell minden nemzetközi, minden kelet–nyugati diskurzusban, szakmai vitában. Ebben a régióban ugyanis csak az etnikai tisztogatások és a homogenizációs törekvések ódiumát vállalva lehetett kizárólagos nemzetállami modelleket építeni. Ezekre főként a diktatúrák periódusaiban nyílt lehetőség, amikor a nem szlovák és nem magyar etnikumú, nem keresztény vallású közösségekkel szemben mindkét állam a kollektív bűnösség elvét alkalmazta. Ez sok százezer zsidó vallású magyar és (cseh) szlovák állampolgár pusztulását, illetve a (cseh)szlovákiai, magyarországi németek és (cseh)szlovákiai magyarok üldöztetését, kényszertelepítését, a magyarországi németek jelentős részének elüldözését, a magyarországi szlovákok esetében pedig a lakosságcsere keretében történő áttelepítését vonta maga után. A trianoni, majd a párizsi békekonferencián meghúzott csehszlovák−magyar határok miatt a két országban különböző létszámú magyar, illetve szlovák kisebbségi közösségek jöttek létre. Az etnikai konfliktusokkal foglalkozó újabb magyar és szlovák szakirodalom ismeretében elmondhatjuk, hogy a kisebbségi kérdés kezelésében a 20. század folyamán

Szarka László

59

Műhely

hat, egymástól többé-kevésbé elkülöníthető megközelítést próbáltak ki (kölcsönösen vagy egyoldalúan) a két állam irányítói. • A legszívósabban az asszimilációs törekvések vannak jelen a két állam kisebbségpolitikájában. • A magyar külpolitikában a két világháború között, szlovák, illetve csehszlovák részről pedig 1938, illetve 1945 után a határok etnikai, gazdasági, történeti revíziója volt a meghatározó törekvés. • A „szemet szemért” felfogás reciprocitás-elve szintén többször is felbukkant a két ország kisebbségpolitikai gyakorlatában. • A homogén nemzetállam eszköztárát főként a második világháború utáni csehszlovák állam vetette be a magyar kérdés felhasználására, de a lakosságcsere-egyezmény aláírásával a magyar kormány is felelősséget vállalt a magyarországi szlovák közösség létszámának, kulturális erejének csökkenéséért. • A két állam és a két többség kisebbségekkel szembeni gyakorlatában a pozitív megközelítések közül a legnagyobb hagyománya az integrációs törekvéseknek, elképzeléseknek van: a lokális, regionális és országos szinten egyenjogúsított és a hatalomgyakorlásba bevont kisebbségek sok esetben az asszimilációs magatartást választják. • A kisebbségi önkormányzatiság elve és gyakorlata csak vontatottan nyer teret a két állam gyakorlatában. A magyarországi szlovák kisebbségi önkormányzatok lehetőségei az asszimiláció „előszobájában” élő, kis létszámú, lokális szlovák közösségek újraszervezésére és egy országos szlovák társadalom kialakítására erősen korlátozottak. A szlovákiai magyarlakta települések helyi önkormányzatai pedig megfelelő kulturális, regionális és közösségépítő stratégia híján jórészt „hályogkovács módjára” teszik a dolgukat. A több-kevesebb megszorítással a nemzeti kizárólagosság reflexeit továbbörökítő nemzetállami történelemszemlélet az 1989 utáni közgondolkodásban is jelen van. Eltérő mértékben és különböző megnyilatkozásokban tetten érhető Kelet-Közép-Európa valamennyi nemzetének társadalomtudományi diskurzusaiban, reprezentatív műveiben. Így azután alig van mit csodálkoznunk, ha az integrálódó európai térben, a határok megállító, tiltó jellegének fokozatos megszüntetésével, a gazdasági, kulturális, hétköznapi kapcsolatok, a közös térségfejlesztési törekvések térségünkben még ma is sokszor ütköznek idejüket múlt nemzetállami reflexekbe, szabályokba. A kelet-közép-európai szomszédsági kapcsolatok egyfajta „állatorvosi beteg lovává” silányodott magyar–szlovák relációban a két kultúra közötti együttműködés eredményes és ígéretes jelenségei, a két érintett kisebbség közvetítő ereje ilyen körülmények közt csak lassan tudja lebontani a bizalmatlanság falait. Csak kölcsönösen felelősséget érző és tanúsító közegben lehet fokozatosan kialakítani az együttműködéshez szükséges bizalmi légkört, amely aztán akár az államközi kapcsolatokban is pozitív elmozdulásokhoz vezethet. Rendkívül fontos lenne a két nyelv kölcsönös megbecsültségét, presztízsét növelő lépések bátorítása, a korlátozó értelmű nyelvi jogi szabályok felszámolása, a két nyelv kölcsönös tanításának ösztönzése és intézményesítése. Ehelyett sajnálatos módon 2009-ben is jórészt a nyelvi jogok korlátozásának kísérleteivel és kísérteteivel kellett viaskodnunk. A 21. század eleji kelet-közép-európai szomszédsági kapcsolatok, a fentiekből is látható módon, igen felemás képet mutatnak. Egyrészt már ma is szinte korlátlanok a lehetősé-

Szarka László

60

Műhely

gek a regionális, határmenti, gazdasági együttműködésben, a munkaerő- és az iskolai piacokon. A határmenti közösségek magyar nyelven folyó kapcsolatainak gyakorlatilag már csak a személyek és intézmények pénzügyi korlátai szabnak határt. A kisebbségi társadalmaknak a közösségi, és még inkább az önkormányzati jogait korlátozva, elutasítva, a mai szlovák elit aggodalmakkal és bizalmatlanul figyeli az unión belül jelenleg feltartóztathatatlannak tűnő integrációs folyamatokat. Magyar részről az integrációs folyamatot sokan viszont hajlamosak egyfajta történelmi jóvátételnek, a nemzetegyesítés modern változatának tekinteni. A kelet-közép-európai kulturális, tudományos és politikai elit magatartásformái továbbra is inkább a távolságokat, semmint a közeledés irányait jelzik. S ebben kétségkívül igen erősen benne van az érintett államok különböző térségi elkötelezettsége, történeti, etnikai, gazdasági többletérdekeltsége vagy éppenséggel érdektelensége, a kormányzó elitek érdemi kezdeményezések kialakítására alkalmatlan formális kapcsolatrendszere. A történettudományban és általában a társadalomtudományok terén az elmúlt húsz évben nem sikerült valódi áttörést elérni a térségi, közép-európai valóságszemlélet, a szupranacionális megközelítések kapcsán. Sokan próbáltak szembeszállni például az egymás elől elzárkózó, egymással szemben a maguk vélt igazát igazoló, sehova sem vezető történeti interpretációk sikertelenségével, szakmai és történelemfilozófiai ellentmondásaival. A nemzet reális historikumát szem előtt tartva azonban, van rá esély, hogy a diszkurzív szemlélet jegyében megújuló történetírói műhelyek képesek lesznek a kizárólagos nemzeti történeti narratívával való nagy szakítás előkészítésére és levezénylésére. A modern polgári nemzetek születésénél ott bábáskodó, majd az elmúlt kétszáz évben mindvégig fontos nemzeti szerepet játszó történetírás mára jól láthatóan kinőtte az egyre szűkösebb nemzeti kereteket: elemzései, ajánlásai egy másik dimenziót, a nemzetközi tudományosságon belül az interdiszciplináris mezőket célozzák meg. A nemzeti fejlődés, a nemzeti keretek, a nemzeti társadalom megannyi belső kérdése, problémája továbbra is legitim és kiemelt kutatási terepe marad a történetírásnak, de már nem a nemzeti ideológiai tudáskészlet karbantartásának, erősítésének, a nemzet folyamatos okításának a szándékával, hanem a társadalmi valóság történeti kontextusainak − államoktól és nemzeti elkötelezettségektől független − elemzésével. Irodalom Brock, Peter: The Slovak National Avakening: An Essay in the Intellecttual History of East Central Europe. Toronto and Buffalo, 1976, University of Toronto Press. Demmel József: „Egész Szlovákia elfért egy tutajon…”. Pozsony, 2009, Kalligram Kiadó. Gerő András: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX–XX. századi történetéből. Budapest, 2004, Eötvös Kiadó – PolgArt. Hartog, François – Revel, Jacques (szerk.): A múlt politikai felhasználásai. Budapest, 2006, L’Harmattan. Jakab György: Közös történelem – különböző nézőpontok. Szlovák és magyar történelem- és társadalomismeret-tanárok együttműködése. Új Magyar Pedagógiai Szemle, 2001. 10. sz. http:// www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2001-10-ta-Jakab-Kozos Kollai István: Meghasadt múlt. (Fejezetek a szlovákok és a magyarok történelméből). Budapest, 2008, Terra Recognita Alapítvány.

Szarka László

61

Műhely

Krekovičová, Eva – Mannová, Elena (red.): Mýty naše slovenské. Bratislava, 2005, AEP. Mináč, Vladimír: Parázsfúvás. Bratislava, 1971, Madách Könyvkiadó. Péter László: A nemzeti közösség és múltja. A nemzeti mibenlét a magyar múltszemlélet, történelemszemlélet. Holmi, 1993. 6. sz. 841−849. o. Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Budapest, 1998, Napvilág. Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, 1983, Gyorsuló Idő, Magvető. Vajda Barnabás: Multiperspektivitás és történelmi megbékélés, Forum Társadalomtudományi Szemle, 2008. 4. sz. http://www.foruminst.sk/publ/szemle/2008_4/szemle_2008_4_vajda-barnabas.pdf

Jegyzetek A „múlt használatának” ismeretelméleti kockázatairól, módszertani problémáiról lásd François Hartog – Jacques Revel: A történettudományi konjunktúráról. In uő: A múlt politikai felhasználásai. Budapest, 2006, L’Harmattan, 12–17. o. 2 A magyarországi szlovákok rendszeres kapcsolatokat építettek ki a „hivatalos” és a „civil” Szlovákiával, azon belül a szlovákiai magyarok szervezeteivel is. A szlovákiai magyarok magyarországi kapcsolatrendszere szintén minden korábbi időszaknál gazdagabb és rétegzettebb, a magyar−magyar kapcsolatokra mindazonáltal folyamatosan rányomja bélyegét a két ország közötti rossz viszony. 3 Sidó Árpád – Fiala János – Vincze Dávid – Jarábik Balázs: A szlovák−magyar alapszerződés hatásvizsgálata. Kalligram Alapítvány Centrum of Legal Analysis (CLA). http://www. kbdesign.sk/cla/projects/ project.php?melyik=slovak_hungarian_treaty&nyelv=hu&direk turl=slovak_hungarian_treaty/cla_analysis/szlovak_magyar_roviditett.htm. Vö. Kelemen Csaba: A magyar−szlovák alapszerződés. GROTIUS. A Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetének Tudományos folyóirata. http://www.grotius.hu/publ/displ. asp?id=FSGUIC 4 A csehszlovák, szlovák és a magyar nemzetállam két világháború közötti és a pártállam időszakának nacionalista kurzusa mellett kétségkívül az 1938–1948 közötti időszak nyíltan etnocentrikus periódusa jelenti a legnegatívabb örökséget. A nacionalista mítoszok, hamis legendák elemzése mindkét országban elkezdődött. Szlovák részről kiváló összképet nyújt Eduard Krekovič – Elena Mannová – Eva Krekovičová (red.): Mýty naše slovenské. Bratislava, 2005, AEP. 5 Krekovič – Mannová – Krekovičová: i. m. 74. o. 6 A Szent István-i gondolatkör szlovák recepciójáról lásd Miroslav Michela: Svätoštefanská idea a jej odraz vo formovaní identít obyvateľstva na Slovensku. In J. Marušiak − M Ferencová (red.): Teoretické prístupy k identitám a ich praktické aplikácie. Bratislava, 2005, VEDA-ÚPV SAV, 119−125. o. 7 „Ha a történelem a királyok, császárok, hadvezérek, fejedelmek, győzelmek és leigázott területek, az erőszak, a fosztogatás és kizsákmányolás történelme, úgy nincs történelmünk, legalábbis nem vagyunk részesei. Ha a történelem a civilizáció, a munka, a félbeszakított, de újból és újból győztes építés történelme, akkor ez a mi történelmünk is.” Vladímír Mináč sokat idézett mondatát idézi és elemzi pl. Cseke Márta: Vita tudományról és történelemről. Regio, 1990. 3. sz. http://epa.oszk. hu/00000/00036/00003/pdf/05.pdf 8 Vagy amint a másik közismert dal szövege fogalmaz: „Legyen úgy, mint régen vót, legyen úgy, mint régen vót, egyesüljön a magyarral/ egyesüljön a magyarral/ mind a horvát, mind az oláh, mind a tót.” 1

Limes

62

Limes

Limes

63

Műhely

Mészáros Zoltán

A nemzeti gondolat a Tito utáni Szerbiában

Előzmények – A titóizmus és a szerbek

A titóizmus meglehetősen sajátosan értelmezte a nemzeti kérdést. Önmagáról azt terjesztette, hogy megtalálta a tökéletes megoldást, az úgynevezett „testvériség-egységet.” A valóságban azonban a nemzeti kérdés titóista értelmezése nem elégítette ki egyik jugoszláviai nemzet és nemzeti kisebbség képviselőit sem. Mégis, Tito és rendszere – nem utolsósorban nemzetiség-ügyi rendszere – olyan sikeres volt, hogy túlélte őt. Ugyanakkor 1980 és 1990 között szinte észrevétlenül erodálódott is a titói modell. 1985-től a társadalmi diskurzus szintjén addig ismeretlen hangnem erősödött fel – megjelent a nemzeti kizárólagosság igénye. Könyvének bevezetőjében Kemal Kurspahić arról számol be, hogy hosszabb külföldi tartózkodása után elképesztőnek találta a közbeszéd stílusának a megváltozását, a nemzeti kizárólagosságok megjelenését.1 Az ország közvéleménye ezzel szemben csak 1987-ben, illetve 1989-ben érzékelte a változást, ami egyértelműen Slobodan Milošević nevéhez és tevékenységéhez köthető. Jelen sorok írója úgy véli, hogy a Gazimesanon 1989. június 28-án elhangzott beszéd2 jelenti a titóizmus végét és Jugoszlávia széthullásának kezdetét.3 A nyolcvanas években sorra szakadtak fel a nemzetiségi sérelmek következtében létrejött és a titóizmusban eltitkolt sebek. Ezért az elmúlt harminc év megértésében két szempontból is megkerülhetetlenek a második világháború végén történtek. Egyrészt a közéletben a Tito halála után kialakult nemzetiségi diskurzus elsősorban erre az időszakra reflektált. Másrészt azok az irracionális nemzeti, nemzetieskedő, nacionalista és soviniszta jelenségek, amelyeket a titóizmus erővel, sőt erőszakkal tört le az 1940-es évek közepén és végén, ekkor jelenhettek meg újra a közbeszédben. Tito és követői a nemzetiségi indulatok erővel történő megfékezését abban a reményben tartották fenn, hogy ezek a feszültségek meg fognak szűnni; részben a gazdasági sikerek és a viszonylag magas életszínvonal, részben pedig a generációváltás, a „szocialista, testvériség” szellemében nevelt fiatalabb generációk színrelépésének következtében. Ez az elképzelés azonban hibásnak bizonyult. A jugoszláviai nemzeteket ért második világháborús traumákból egy rendkívül tartós, erős mítoszt és erős „tabut” sikerült konstruálni, így a nemzeti gondolatot megfogalmazók olyan társadalminak nyilvánított normával szembesültek, ami önmagában is meggátolta, hogy nézeteiket kifejthessék. Amennyiben valaki a kommunista párton kívüli diskurzusban próbálta kifejteni nemzeti elképzeléseit, nyílt vagy kevésbé nyílt retorziókra számíthatott, de a párton belül is veszélyes volt a nemzeti gondolattal foglalkozni. A titóizmus idején a nacionalizmus szitokszóvá alakult és gyakorlatilag egybemosták a

Mészáros Zoltán

64

Műhely

sovinizmussal. Ezt a címkét bárki megkaphatta, aki bizonyos dolgokban nemzetien nyilvánult meg. Politikai rutinra vagy bennfentes ismeretekre volt szükség, hogy bárki eltalálja, melyik pillanatban meddig mehet el. A titóizmus évtizedei alatt számos gondolkodó, író a nemzeti szempontból tiltott zónába lépett. A sok példa közül érdemes kiemelni három tipikus embert: Dobrica Ćosićot, Vuk Draškovićot, Vojislav Šešeljt, akik más-más módon kerültek összeütközésbe a rendszerrel. Első pillantásra ma már meglepőnek tűnik, hogy a fenti neveket egymás mellett említjük. Ugyanakkor a különbözőségek ellenére épp az köti össze a fenti személyeket, ahogy a szerb nemzeti kérdést tematizálták. Dobrica Ćosić a párthoz közeli, de mégis nemzeti értelmiségiként működött. Már a hatvanas években foglalkozott Koszovó kérdésével, és tőle ered a kijelentés, miszerint a „Szerbek mindig győztek a háborúban, de a békéket elveszítették.” – a délszláv háborúk ideje alatt ezt gyakran idézték. Vuk Drašković viszont a párton kívül, a párttal szemben vállalta szerbségét, ezért az 1989 előtti években a kommunisták benne találták meg a régi rendszerrel való ijesztgetés tárgyát, annak ellenére, hogy ő a regényeiben szubjektív módon próbálta megragadni a nemzetének sorsát, sorskérdéseit. Drašković később pártot alapított, a Szerb Megújhodási Mozgalmat (Srpski Pokret Obnove). Mind Ćosić, mind Drašković elismert írónak számított és mindketten többé-kevésbé sikeres politikai pályát is maguk mögött tudhattak. Velük ellentétben Vojislav Šešelj szellemes rétorként, amolyan népi tribunusként működött a titóizmus szétesése folyamán. Az előbbiek a szerb nemzet sokszor elhallgatott történetére, gondjaira reflektáltak, az utóbbi személyiség politikai tehetségét és az elhallgatott fájdalmakat arra használta, hogy a délszláv válságot annak agresszív megoldása felé mozdítsa el – jelen pillanatban még nem tudni, hogy a Hágai Nemzetközi Bíróság elítéli-e az ellene felhozott vádakban. A két hagyomány A huszadik század folyamán a szerb politikai gondolkodás két csomópont köré szerveződött.4 Az egyik a szociális és a belőle fakadó szocialista gondolat, a másik pedig a nemzeti eszme. Sokszor ez a két csomópont a gyakorlatban nem különült el teljesen, és a különböző politikai csoportosulások a két gondolati rendszer valamilyen keverékeként jelentek meg. Maga a szerb nemzeti gondolat is bírt szociális jelleggel, különösen, hogy a kollektív nemzeti érzelmek kifejezésére a titóizmus éveiben a politikai közéletben nem, csak az élet más területein nyílt lehetőség. A közösség, mint érték rendkívül jelentős volt a korábbi szerb nemzeti hagyományban. Ez a nemzeti hagyomány nem csak a polgárságra támaszkodott, hanem a parasztságra is. A munkásság 1945 előtt országos átlagban nem képviselt jelentős tömegeket, csak 1945 után nőtt meg a munkásság létszáma, amely társadalmi csoport azonban nem vesztette el paraszti gyökereit. A szerb nemzeti politikai gondolkodásában véleményem szerint a központi hatalomhoz való közelség meghatározó tényező. A közösségi attitűd erős volta miatt a szerb társadalom hagyományosan arra rendezkedett be, hogy elfogadja a központi hatalmat, és a negatív történeti tapasztalatok miatt nem vagy csak ritkán helyezkedett szembe a központi hatalommal. Ez a tendencia figyelhető meg a huszadik század elejétől Milošević korszakáig, sőt napjainkban is.

Mészáros Zoltán

65

Műhely

A szerb nemzeti gondolat másik hagyománya a nemzeti és rojalista tradíció. A második világháború folyamán nemzeti megosztottság jött létre, melynek ismerete nélkül értelmezhetetlenek a mai jelenségek. Szerbiában a második világháború alatt polgárháború is dúlt, amelyben a csetnikeknek nevezett „nemzeti” csapatok álltak szemben a Tito vezette köztársasági-kommunista partizán alakulatokkal. A rojalista gondolat népszerű volt, mert a német támadás előtti restauráció ígéretét hordozta magában, így a polgárháborúban kezdetben a csetnikek eredményesebbek voltak. A háború végén a geopolitikai meghatározottság azonban a kommunista és internacionalista Titót és körét emelte döntő pozícióba Szerbiában is. A csetnikek már 1943 őszétől támogatók nélkül maradtak, és a partizánok a győzelmük után több hullámban felléptek a különböző népek nemzeti irányultságú képviselőivel szemben. Ez éppúgy tetten érhető a propagandában, mint az igazságszolgáltatásban, a könyvkiadás gyakorlatában, a közoktatásban stb. A „csetnik” szitokszóvá vált, és a titóizmus idején nagy erőkkel tárták fel a csetnikek bűntetteit. Természetesen a csetnik mozgalom tömegével követett el erőszakos és jogtalan cselekményeket is, – épp úgy, mint elitélőik, az egykori kommunista partizánok is. A háború végén foganatosított ítéletek azonban így nem a morális megtisztulást segítették elő, hanem a polgárháborúban alulmaradt fél egyoldalú elítélését szolgálták. Ezért, ennek ellenhatásaként maradhatott fenn az „elítéltek oldalán” egy másik végletes értelmezés a csetnikekről, mely kizárólag pozitív tartalommal bírt. Ez a hagyomány aztán az 1980-as években lassan, majd az 1990-es években robbanásszerűen új életre kelt, és új híveket szerzett. A szerb kérdés 1980-as évekbeli tematizálásának kezdete egy kiszivárogtatott információval indult. A Szerb Tudományos Akadémia (Srpska akademija nauke i umetnosti SANU) 1985-től egy, a szerbséget érintő stratégián gondolkodott, ennek részleteit tette közzé a Večernje Novosti népszerű napilap 1986. szeptember 24-én és 25-én. Ezzel a szerb nemzeti kérdés nagy erővel jelent meg a jugoszláv médiában. Az elemzés alapállása az volt, hogy a szerb népet elnyomottnak és üldözöttnek tekintették, amit azzal indokoltak, hogy Koszovóból tömegesen költöztek el. A szövetségi állam átalakítását és a szerb nép érdekeinek érvényesítését követelték. Ezt az okmányt akkor a nagyszerb nacionalizmus újjáéledéseként értékelték. Az 1990-es évek szomorú eseményei felől nézve ez az értékelés ma is helytálló, más kérdés persze, hogy szükségszerűen vezetett-e háborúhoz és tömeges kivégzésekhez az egykori szövetségi állam sokáig elhallgatott nemzeti-nemzetiségi problémáira először rávilágító dokumentum? Milošević – a jugoszláv végjáték évei A szerb társadalom tehát a nemzeti sértődöttség és megaláztatás érzését hordozva, a rendszer által biztosított viszonylagos jólétben élt akkor, amikor az 1980-as években a jugoszláv szocializmus válságba jutott. A Titó által létrehozott állam és politikai rendszer egyrészt nem tudta tovább a jólétet biztosítani, másrészt a kelet-európai rendszerváltások, és az egyre szabadabb közbeszéd következtében a nemzeti oldal bátrabban és nyíltabban hangoztatta nézeteit. Mindeközben az 1980 óta éleződő koszovói válság hallatlan dinamizmust vitt a szerbiai társadalom közéletébe.5 Más köztársaságokban is megjelent a nemzeti gondolat mindenféle árnyalata, a kulturális, időnként apolitikus formáktól egészen a szélsőséges, fasisztoid szerveződésekig.

Mészáros Zoltán

66

Műhely

A titóizmus 1974-re egy zárt rendszerré vált. 1971-ben a horvát tavasszal szemben (a nemzeti kérdés új értelmezése ellen), és a belgrádi liberális gondolattal szemben is (a több szabadság ellen) fellépett és elfojtotta őket. Az 1974-ben létrehozott alkotmányban az ország berendezkedését újraszabályozták, de az túl bonyolult és mesterségesen konfliktuskerülő (vagy éppen a konfliktusokat szeparáló) lett. Ezt a rendszert használta fel és formálta át Milošević. Első lépése volt, hogy megszerezte magának az írott és elektronikus sajtó támogatását (a meghatározó sajtótermékek élére saját embereit állította), majd megszerezte a hatalmat a Szerb Kommunista Pártban. Korábbi „védnökét”, Ivan Stambolićot 1987. szeptember 27-én leváltotta a Szerb Kommunista Párt Központi Bizottsága ülésén. (Stambolićot 13 évvel később, 2000. augusztus 5-én valószínűleg Milošević parancsára rabolták el, majd gyilkolták meg). Milošević a koszovói válsággal kapcsolatban kommunistaként is a nemzeti oldal legfontosabb témáját ragadta meg; így személyében látszólag egyesítette a két, egymással korábban szemben álló szerb politikai hagyományt, és így a szerbek széles tömegeinek a támogatását szerezte meg. Az 1974-ben létrehozott rendszerben a jugoszláv központi hatalmat a föderáció hat köztársaságának és két tartományának képviselői testesítették meg. Mindkét tartomány Szerbia része volt, Miloševićnek pedig sikerült elérnie, hogy a tartományok kiszoruljanak a későbbi döntéshozatalból. Milošević először a montenegrói, a koszovói és vajdasági politikai tisztségviselők lecserélését érte el, ezzel szinte közvetlen irányítása alá vonva ezeket az entitásokat is. Így a szövetségi államelnökség működésképtelenné vált, hiszen Miloševićnek nem volt többsége, mégis: a nyolcból eleve négy szavazat felett diszponált. Eközben a szerb társadalom Jugoszlávia-szerte elkezdett a második világháború fájó emlékeivel foglalkozni. A több évtizedes elfojtás után a szerbekkel szemben elkövetett tömeggyilkosságok beszédtémává váltak az egykori náci bábállam, Független Horvát Állam területén, vagyis Boszniában, Hercegovinában, valamint Horvátországban. A Szerb Pravoszláv Egyház ezeket az érzelmeket meglovagolva növelte saját szerepét és népszerűségét. A titóizmusban ezt az egyházat gyakran gúnyolták, nevetség tárgyává tették, miközben a társadalom peremeire szorították. Ebből a gettóból próbált szabadulni és visszaszerezni hagyományos szerepét, vagyis azt, hogy a szerb társadalom minden szegmensében jelen lehessen. Az 1980-as évek vége felé a szerbiai média az újratemetésektől volt hangos. A szerb pravoszláv egyház tagjainak jelenlétében feltárták a tömegsírokat, majd a maradványokat megáldva újratemették az áldozatokat. Ezzel felébresztették a szerbekben az üldöztetéstől való félelmet,6 előkészítve a „talajt” Milošević manipulációja számára. Mindeközben a horvát politikai élet is radikalizálódott, hasonló közbeszéd tematizáció ment végbe, mint a többi jugoszláv „testvérköztársaságban”, ami az ott élő szerbeket félelemmel töltötte el. Elvesztegetett évtizedek a háborús propaganda árnyékában 1991. június 25-én Horvátország és Szlovénia kimondta elszakadását Jugoszláviától,7 amire a kommunista elit, élén a Jugoszláv Néphadsereggel, azzal reagált, hogy nagy erővel támadta meg Szlovéniát, és felkészült a horvátországi hadműveletekre is. Eközben a szerb társadalmat háborús propagandával árasztották el. Ezeknek a tartalma

Mészáros Zoltán

67

Műhely

lényegében véve a politikatörténeti események és az elhallgatott személyes történetek kivonatának keveréke volt, amelyekben egyszerre jelent meg a szerb nép nagyszerűsége és elnyomottsága; kulturális fölénye, illetve üldöztetése, az évtizedekkel korábban velük szemben elkövetett tömeggyilkosságok tematizálása. A médiában csak azok jutottak szóhoz, akik belefértek Milošević koncepciójába, pontosabban eszmei konstrukciójába, ami – a kommunikáció szintjén legalábbis – eklektikus keveréke volt a titói és a szerb nemzeti diskurzus elemeinek. Ekkoriban sikerült Miloševićnek Šešeljt a saját oldalára állítani, annak köszönhetően, hogy lehetőséget biztosított neki, hogy a nemzeti kérdés tekintetében megfogalmazza kizárólagos és kirekesztő nézeteit. Milošević vele mondatta ki azt, amit ő maga nem tartott szalonképesnek. Ennek is köszönhető, hogy Miloševićnek viszonylag sokáig megmaradt a mozgástere a külpolitikában. Milošević diktatúrája egy sajátos, „mitikus” világot épített fel, aminek nagy hasznát vette a propagandában. Ennek az egyik legfontosabb tartóoszlopa az volt, hogy a szerb „mennyei nép”. Ez a frázis teljesen megfoghatatlan, képlékeny és alkalmas arra, hogy a propaganda fogyasztóiban irreális képzeteket keltsen, miközben az így doktrinált közönséget jól lehetett manipulálni. Elérték, hogy a szerb büszke legyen arra, hogy pl. a szerb uralkodó már akkor villával evett, amikor Barbarossa Frigyes csak kézzel. Erről a médiában, az iskolákban és mindenhol beszéltek.. Eközben senki sem beszélt a súlyos gazdasági helyzetről, a vágtázó inflációról stb. A független értelmiség hangja ekkoriban elveszett a rezsimhű propaganda zajában. Az ellenzéki politikai pártok tömegmozgalmak szervezésében keresték önmaguk megmutatásának lehetőségét, hiszen másként nem volt esélyük eljutni a lakossághoz. Mégis a mítoszok a valósággal ütközve porrá váltak. Ez valójában nagyon hamar, már 1991-ben megtörtént. Azoknak az anyáknak a pánikreakciói, akiknek a gyerekei 18 évesen Szlovéniában és Horvátországban voltak, mint sorkatonák, éles ellentétben álltak a hivatalosan képviselt „mennyei nép” mítoszával.8 Az anyák tiltakozása után a rendszer soha többé nem követte el azt a hibát, hogy a szerbiai városokban tömegesen mozgósítson. Inkább a falvakat kerítették be az éj leple alatt és elvitték onnan a férfiakat, vagy a városokból jól megválogatva mozgósítottak (munkanélkülieket, esetleg egyetemistákat, de sohasem tömegesen). Ebben az időszakban a könyvkiadásban, a közéletben a történelem lett a szerb társadalom egyik legkitüntetettebb érdeklődési köre. Egyszerre születtek kijózanító és a mitikus vakságot is növelő kiadványok. Könyvtárnyi irodalma jött létre a középkori nagyságot bemutató irodalomnak, és még ennél is több olyan munka jelent meg, amely a második világháborús eseményeket próbálta újraértékelni. Tito nimbusza megkopott, szobrait sok helyütt eltüntették,9 míg Draža Mihailović lényegében visszanyerte eredeti nimbuszát. Különösen érdekes az a folyamat, ahogy elkezdték a titóizmus manipulációs technikáit elemezni. A szertb társadalom beszorult a háborús diskurzusba, de az értelmiség elkezdte a Milošević rendszer kritikáját is, és rájött, hogy a szerbség nemzeti érzelmeit felhasználva manipulálja őket. Miloševićnek 2000-ig nyomasztó fölénye volt az ország közéletében, ami oda vezetett, hogy nem csak politikai-, hanem ízlésdiktatúrát is bevezetett. Ekkoriban fejlődik ki a „turbo folk”, amely diszkó ritmusban adta elő a szerb népies műzenében jelen lévő keleties dallamokkal fűszerezett teljesen blőd szövegeit. Az újonnan indult „kereskedelmi” televíziók ezt harsogták. Ezek ugyan magánkézben voltak, de a politikai vezetéshez kötődtek. Logikus volt, hogy a rendszerrel szemben állók az ízlésdiktatúra

Mészáros Zoltán

68

Műhely

ellen is fellázadtak. A kezdeti apátia után már a kilencvenes évek elején ismét megtalálta az utat a közönséghez a rock and roll és az alternatív zene, a színjátszás, sőt mivel az „izlésdiktatúra” és politikai diktatúra közötti összefüggés evidens volt, ez a fajta kultúra, gesztus és stílusforma a politikai ellenállás stílusává is vált. A rendszernek nem sikerült megállítania az információáramlást, és a helyi televíziók és rádióállomások is sorra kezdték el sugározni a saját, vagyis a rezsimtől eltérő igazságukat, és az alternatív kultúrát. Ebből a szempontból szerencsés volt, hogy Belgrádban már a titóizmusban kialakult az alternatív kulturális közeg, a klubokkal, a kávéházakkal, a színházakkal és az éjszakai életben feltűnő érdekes és újszerű énekesekkel, zenekarokkal. A rendszer bukásának a módja és a rendszerbuktatás „stílusa” ebből az alternatív közegből nőtt ugyan ki, a szerbek jelentős része azonban azért fordult el Miloševićtől mert úgy vélte, nem elég erősen és hatékonyan képviselte a szerb érdekeket. Furcsa paradoxon, ha belegondolunk, hogy valójában épp a nemzeti kizárólagosság és a konfliktusok keresése okozták az ország problémáit. Milošević lételeme a konfliktusok által okozott „rendkívüli állapotok” voltak. Úgy tűnik, hogy igazából nem voltak nemzeti érzelmei, azokat csak használta, ezért hagyta sorsára a horvátországi, majd boszniai szerbeket is, és ezért mondott le Koszovóról is, noha az kérdéses, hogy volt-e esélye egyáltalán győzni ezekben a konfliktusokban – a nemzetközi közösség ellenében. Elvesztegetett évtized Milošević után, és a jelen Milošević rendszere 2000. október 5-én látványosan megbukott, azonban 2003. március 12-én Zoran Đinđić meggyilkolásával a változások megtorpantak. Szerbiában évszázados gond, hogy a fegyveres testületek gyakran saját politikát folytattak, és 2003-ban lecsaptak a reformer és európai értékrendet valló miniszterelnökre. A szerb társadalom az ezt követő időszakban már nem szavazta vissza a volt diktatúra örököseit, illetve esetleges folytatóit, azonban nem mentesült ennek a diskurzusnak a szűk látókörétől sem. Túlértékelte és ma is túlértékeli saját jelentőségét és lehetőségeit. Továbbra is a nemzeti kizárólagosság scyllája és az Európához csatlakozás charybdise előtt hezitál. Eközben Koszovó kérdése elvben megoldatlan maradt, a gyakorlatban azonban Szerbiától függetlenül éli életét az egykori tartomány. A szerb politikai elit és társadalom pillanatnyilag képtelen gyors ütemben az EU felé haladni, miközben érzi, hogy a nemzeti kizárólagosság szélesebb körben való alkalmazása lehetetlen. A nemzeti érzelmű értelmiségiek továbbra is nemzetállamban gondolkodnak,10 de a háborús opciót immár nem támogatják. A háborús időket követő békeévek talán majd módot adnak az önreflexióra, és a szerb társadalom egyre inkább reálisan látja önmagát. Irodalom Dobrica Ćosić, Milorad Ekmedžić, Vasilije Krestić: Srpski duhvoni prostor (Szerb szellemi tér), Nova Evropa, Beograd, é. n. Dušan Kovačević: 20 srpskih podela (Srba na Srbe): ili zašto je teško, skoro nemoguće, ostvariti minimum nacionalnog interesa… NIN, Beograd, 2008. Holm Zundhausen: Istorija Srbije od 19. do 21. veka. Clio, Beograd, 2008.

Mészáros Zoltán

69

Műhely

Kurspahić, Kemal: Zločin u devetnaest i trideset (balkanski mediji u ratu i miru) Media centar, Sarajevo, 2003. Milorad Tomanić: Srpska crkva u ratu (i ratovi u njoj) Medijska knjižara krug, 2001. Moderna srpska država (180 –2004). Hronologija. Istorijski arhiv Beograda. 2004, Beograd Pándi Lajos: Kelet-Európai diktatúrák bukása (Dokumentumgyűjtemény 1985–95). Mozaik oktatási stúdió, Szeged, 1996. Volgang Petrič i Robert Pihler: Dugi put u rat Kosovo i međunarodna zajednica 1989–1999. Samiydat B92, Beograd, 2002.

Jegyzetek Kurspahić, Kemal: Zločin u devetnaest i trideset (balkanski mediji u ratu i miru) Media centar, Sarajevo, 2003. 2 A kronológiai adatokat a Moderna srpska država (180 –2004). Hronologija. Istorijski arhiv Beograda. 2004, Beograd című könyvéből idéztem, illetve ellenőriztem. 3 Holm Sundhausen Szerbiáról írott könyvében Szerbia „önmegsemmisítéséről” beszélt, ami szerinte 1980 és 2000 között zajlott le. Véleményem szerint az „önmegsemmisítés” inkább valamikor 1987–1989 között kezdődött, a vége pedig valóban 2000-ben volt. Vö. Holm Zundhausen: Istorija Srbije od 19. do 21. veka. Clio, Beograd, 2008. 415. 4 A szerb közélet megosztottságáról, érdekesen beszél Dušan Kovačević, aki szerint nem kevesebb mint húsz ilyen hasadék van a szerbek körében. Vö. Dušan Kovačević: 20 srpskih podela (Srba na Srbe): ili zašto je teško, skoro nemoguće, ostvariti minimum nacionalnog interesa… NIN, Beograd, 2008. 5 Wolfgang Petritsch és Robert Pichler ezzel a kérdéssel foglalkozik, és ehhez köti a lassú háborúba sodródást is. Volgang Petrič i Robert Pihler: Dugi put u rat Kosovo i međunarodna zajednica 1989–1999. Samiydat B92, Beograd, 2002. 6 Milorad Tomanić könyvében igen megalapozottan, sok bizonyítékot felhozva állítja, hogy a Szerb Pravoszláv Egyház a háborúba vitte a szerbeket. Milorad Tomanić: Srpska crkva u ratu (i ratovi u njoj) Medijska knjižara krug, 2001. 7 A két állam függetlenségi nyilatkozatát ld. Pándi Lajos: Kelet-Európai diktatúrák bukása (Dokumentumgyűjtemény 1985–95) Mozaik oktatási stúdió, Szeged, 1996. 219–225. o. 8 http://www.womeninblack.org.uk/History.htm (2009. nov. 12.) 9 Holm Zundhausen: Istorija Srbije od 19. do 21. veka. Clio, Beograd, 2008. 415. o. és a folytatásban mutatja be a folyamatot. 10 A nemzeti alapú gondolkodás legjelentősebb képviselői Dobrica Ćosić, Milorad Ekmedžić és Vasilije Krestić, a Srpski duhvoni prostor (Szerb szellemi tér) Nova Evropa, Beograd, é. n. című kiadványukban ez kézzel fogható. 1

Limes

70

Limes

Limes

71

Nézőpont

Miskolczy Ambrus

A hungarus-tudat a 19. században

„Ahhoz, hogy megértsük a forradalmakat és résztvevőiket, nagyon közelről kell őket megfigyelni és nagyon messziről megítélni” − mondta Simon Bolivar,1 és aforisztikus megjegyzése a hungarus-tudatra is vonatkoztatható. Igaz, a hungarus-tudat nem volt forradalom, hanem hosszú távú történelmi jelenség, amely a 19. században határhelyzetbe került. Szembe kellett néznie a modernitással: a felvilágosodással és a liberalizmussal, valamint a nacionalizmusokkal. Ebben a határhelyzetben az önartikuláció igénye még erősebben érvényesült, és színre is léptek az ideológusai. Közülük – olyan közelről, amint lehet – a három legjellegzetesebb hungarus-ideológus: Berzeviczy Gergely, Csaplovics János és Rumy Károly György alakját idézem fel, és velük válaszaikat a kor kihívására. Majd válaszaik sorsát követem, azt vizsgálva – immár madártávlatból –, hogy mi élt tovább a lassan elhaló, ám mégis továbbélő hungarus-tudatból. Berzeviczy Gergely, a radikális hungarus és a polgári átalakulás esélyei Berzeviczy Gergely a hungarus-tudat legjelentősebb és legharciasabb képviselője volt, aki szerteágazó közírói munkásságával megpróbálta a hungarus-tudatot és a hungarus magatartásformákat dinamizálni, átpolitizálni, valóságos politikai alternatívaként megjeleníteni. Tevékenységének elemzése mindennél jobban érzékelteti ennek a lehetséges politikai alternatívának az esélyeit, társadalmi és politikai támogatottságát. Berzeviczy a művelt és vállalkozó szellemű középbirtokos nemesség kiemelkedő tagja volt. Annak a nemességnek a tagja, amelynek életterülete a megyei hivatalok világa volt, míg az arisztokrácia a főispáni tisztséget és az országos hivatalokat igyekezett kisajátítani. Ennek a középnemességnek az ereje műveltségében és köztes társadalmi helyzetében rejlett. A föld népével való érintkezése nemcsak tapasztalatok, hanem erő forrása is volt, miközben félt a parasztságtól, amely a nemességgel szemben az uralkodó támogatására számíthatott. A főkérdés: a többlettermék felosztása. A többlettermék előállítója a paraszt. Léte és létének biztosítása összeurópai probléma. Braudel szerint a Földközi-tenger régiója „parasztok, részmunkások, földtulajdonosok univerzuma”, és itt „rövid távon, hosszú távon a mezőgazdasági élet uralkodik. Eltartja-e az emberek növekvő létszámát, a városok luxusát, mely olyannyira elkápráztató, hogy csak azt látjuk? Ez minden nap, minden század alapkérdése. Minden más, ehhez képest, szinte nevetséges.”2 Magyarországon is így volt, kisebb luxussal, kisebb termelékenységgel és kellő komikummal. A paraszti többletterméken hárman osztoztak. A termelő, a birtokos nemes és az uralkodó. Mindhárman egymás ellen szövetkeztek, és egyben a maguk módján összetartottak. A termelő

Miskolczy Ambrus

72

Nézőpont

és a birtokos nemesség szövetsége az adócsaláson nyugodott és az adó mértékének megállapításán. A katonák létszámának emelése munkáskezeket vont el a gazdaságtól, ezért a nemesi vonakodás a haderő modernizálásával szemben megint csak társadalmi érdeket érvényesített. A termelő és az uralkodó szövetsége pedig a birtokos nemesség hatalmának megszorításának vágyán alapult. A rendiség védelem, elnyomás és kizsákmányolás, akárcsak az abszolutizmus. Ennek a rendszernek megvolt a maga belső racionalitása. Ez biztosította stabilitását. II. József nagy árat fizetett azért, hogy társadalmi támogatottság nélkül próbálta átalakítani az országot. II. Lipót óvatosabban játszott a tűzzel, viszont megerősített egy olyan felismerést, amely a központi hatalomnak az önbizalmát megerősítette, éspedig azt, hogy a polgárságot, és még inkább a parasztságot „ráengedheti” a nemességre. Ferenc császár fantáziátlansága a stabilitás záloga volt, és a stagnálásé is. Ugyanakkor az uralkodó körökben fel-fellobbant valamiféle poszt-jozefinista reformvágy is, ami a méltányosabb adórendszer kialakításának, tehát a nemesség megadóztatásának célkitűzésében jutott kifejezésre, és abban, hogy a jobbágyok földesúri terheit csökkentsék, ugyanakkor a katonáskodás kötelezettségét immár általánossá tegyék. 1792 után patthelyzetnek lehetünk a tanúi. Az uralkodó a diétai reformmunkát leállította, adót kért, újoncot és önkéntes nemesi hozzájárulást a háborúihoz. A diétai élet kimerült abban, hogy ezekről alkudoztak, amíg 1811-ben az uralkodó rá nem kényszerítette az országra a devalvációt, és fel nem oszlatta az országgyűlést, amely képviseleti jellegűnek minősítette magát. 1811-ben és 1817-ben Metternich államkancellár már javaslatot tett a magyar alkotmány felfüggesztésére és összbirodalmi alkotmány, pontosabban abszolutizmus kialakítására. Először Napóleon intette le, másodszor Ferenc császár, ki sem nyitva a javaslatot magába foglaló borítékot. 1823-ban viszont a vármegyék ellenálltak az adóprés politikának, és ezért célszerű volt a visszatérés a diétai alkuk jól bevált technikájához. 1825-től újra megindult az országgyűlési élet, és aztán a magyar reformnemesség megkezdte a társadalmi reformot, majd 1848-ban a forradalommal biztosította az alkotmányos és törvényes polgári átalakulás feltételeit. Berzeviczy a radikális társadalmi reform és polgári átalakulás legkövetkezetesebb szorgalmazója volt. Elvhűsége olyan politikai helyezkedéssel és szövetséges-kereséssel társult, hogy amikor Marczali Henrik némi bepillantást nyert írásaiba, elborzadt, és arra a következtetésre jutott, hogy „a politika még a tudós, sőt a lelkiismeretes ember ítéletét is megrontja.”3 A fiatal Berzeviczy védte a nemesi alkotmányt, II. Józsefet bírálta, az 1790es évek függetlenségi és reformmozgalmának tagjaként angol herceg magyar trónra való meghívásáról értekezett. Feltehetően részt vett az úgynevezett jakobinus mozgalomban, de idejében visszahúzódott a kakaslomnici családi birtokra, és onnan fordult a nyilvánossághoz, névtelenül támadva a megtorlást, mint a tehetségek és a tudományok ellen hirdetett háborút.4 Aztán az osztrák gazdaságpolitika kemény kritikájával foglalkozott, majd a parasztság mostoha sorsáról és helyzetének radikális megváltoztatásáról értekezett. József nádornak fokozatos reformmunkát javasolt, de miután nem került be az 1802-es diétára, és úgy látta, hogy a nemességben nem lehet tábora, poszt-jozefinista lett, aki csak katonai erővel látta kivihetőnek a változtatást. Károly főhercegnek a nemesi felkelés eltörléséről értekezett. 1809-ben, úgy látva, hogy a Monarchia széthull, alkotmánytervet dolgozott ki Napóleon számára, immár a jobbágyfelszabadítás követelményét is jelezve, minden korábbi javaslatnál világosabban, és olyan változatot sürgetve, mint amilyet aztán 1848-ban Kossuth és társai kikényszerítettek. Aztán az 1810-es évek poszt-jozefinista

Miskolczy Ambrus

73

Nézőpont

puccstörekvéseinek lett a publicistája, közben pedig arról álmodozott, hogy Magyarország és a Monarchia többi része között megszűnnek a vámhatárok, és hazája bekerül a világkereskedelem sodrába. Tervével a Napóleont legyőző uralkodókhoz fordult, és egységes keresztény világvallásra is javaslatot akart nekik tenni. Berzeviczy hungarus-tudatának alapja az volt, amit a kortársak egyszerűen kozmopolitizmusnak neveztek. Ez a felvilágosodás kozmopolitizmusa; természetjogi tanítása szerint az ember eredendő szabadságának kell érvényesülnie a világban, amely nagy Kozmopolisz. Ennek a nyelve Európában a francia volt, olyannyira, hogy Mária Terézia férje, Lotharingiai Károly és Nagy Frigyes porosz király nem is tudtak jól németül, II. József is jobban írt franciául. Magyarországon viszont a latin volt a különböző nemzetiségű literátorok köznyelve. Jellemző, hogy Berzeviczy a francia forradalomról is latinul értekezett, elsősorban a girondistákkal rokonszenvezve. A magyarországi nemzeti kérdést a maga reflexív módján sokáig a legrészletesebben a parasztokról szóló, 1802 táján készült művében elemezte. Szerinte a latin, mint hivatalos nyelv felel meg az adott helyzetnek. A különböző nyelvet beszélőket „a bizonyos tekintetben senkire sem idegen latin nyelv” egyesítheti a legjobban. „Tanácsosnak tünteti ezt fel a politikai okosság is, mivel a monarchico-arisztokratikus alkotmány, hogy a köznép kizárható legyen a közéletből, nem népies nyelvet tesz szükségessé. Óhajtanám, hogy ez az érv később ne kegyen közkeletű, és mi mindnyájan annyira magyarok legyünk, hogy ugyanazon érzésünk és ugyanazon nyelvünk legyen, de bármennyire is kívánatos, hogy általánosan a magyar nyelvet használjuk, ezt többféle oknál fogva aligha fogjuk valaha keresztülvihetni. Ki fogja Horvátország és Szlavónia lakosait az ő helyhatósági törvényeik ellenére, ki fogja Magyarország lakosainak felét rábírni, hogy magyarul írjanak és beszéljenek? Ki kívánhatja a szlávok és germánok közt lakó és egész éven át magyar szót nem is halló nemesektől, hogy a magyar nyelvet oly könnyűséggel kezeljék, mint amennyire ez a közügyek intézéséhez és megvitatásához szükséges?”5 Az imígyen értekező Berzeviczy miután nem került be a diétára, elfordult a magyar nyelvtől. 1806ban például éppen Rumynak fejtegette, hogy Lőcsén nem szükséges magyar tanárt alkalmazni, és egyébként „általában nem vagyok oda a magyar nyelv szeretésének divatjáért, ami minket Európától elszigetel, és akadályozza a haladást az igazi európai kultúrában. Ez [mármint a magyar nyelv kultusza − M. A.] a nemzeti önzés része, és Magyarországon egyáltalán nem vagyunk nemzet.”6 Paradox módon éppen e levél címzettje, Rumy vette később védelmébe Berzeviczyt, amikor cáfolni akarta, hogy „magyar nemzeti nyelvünket megvetette, és annak nyilvános ellensége lett légyen.” Bizonyítékként közzétette azt a körlevelet, amelyet a régi barát, mint a tiszai evangélikus egyházkerület felügyelője, a kerület püspökével adott ki, amelyben egy Gömör megyei magyar nemzeti iskola felállítására szólított fel, jellegzetes nemzeti érveléssel. „Mivel pedig a nemzetet egyedül a nemzeti nyelv teszi nemzetté, következésképpen a nyelvnek megszűnésével a nemzet is nemzet lenni megszűnik: a nemzeti nyelv feltartását s tökéletesebbítését a nemzet lételének feltartása valóban elkerülhetetlenné teszi. Általlátták ezen nagy igazságot azok az elhunyt buzgó hazafiak, akik a haza-nyelvnek kimiveltetésétől századok előtt is gondoskodtak, általlátták a közelebb tartott országgyűléseire összesereglett ország nagyjai, általlátták a magyar nyelvnek kimíveltetésére öszveállott különös társaságok, által látták, látják is a hazának majd minden vármegyéi és a magyar nyelvnek előmenetelesítését tárgyazó sok tudós munkák. […] Nem szólunk itt azokrúl a hasznokról, amelyek ezen nemzeti magyar oskoláról az

Miskolczy Ambrus

74

Nézőpont

egész nemzetre, a hazára az uralkodó felséges Házra háramlandók lésznek, azt is elhallgatjuk, hogy a nemzeti nyelvnek közönségesítése által a magyar nemzet a francia, anglus, német nemzeteknek példájok szerint szinte azzá lehet, amivé lett a legelső, azt se említjük, hogy a hazának szülöttje a haza dicsőítésének eszközlésére köteles, egyedül csak a hasznokat jelentjük, amelyek a mi lételünket illetik: tudniillik: ki-ki látja, hogy a magyar nyelvnek nemtudása a hivataloknak viselésére gátot vetendő lészen. Ezt látván, képzelheti ki-ki egyszersmind a gondolható s káros következéseket.” Éspedig azt, hogy akik nem tudnak magyarul, nem tudnak állást találni.7 Ehhez – mármint a magyar nyelv tanulásának szorgalmazásához – tartotta magát Berzeviczy, amikor az elkövetkező időkben egyre inkább elutasította azt, amit nacionalizmusnak és nemzeti önimádatnak nevezett. A felvilágosodás kozmopolitizmusa és gazdasági mondializmusa a centralizált Habsburg-összbirodalom igenléséhez vezette, ugyanakkor ezt akarta „hungarizálni”, amikor 1817-ben a latin, mint hivatalos nyelv kiterjesztését javasolta a Monarchia egészére. „Ez az államnyelv az államnemzetet fejezné ki, és előmozdítaná az államnacionalizmust, amelyet előnyben kellene részesíteni a nyelvi nacionalizmussal szemben, ez az önimádat az államnak és a kormányzatnak ritkán használ, gyakran árt, és mindig akadály az állam magasabb és nemesebb céljai, valamint az állam által boldogítandó emberiség előtt.” A nemzetiség fogalmát ugyanis nem szabad összekötni a nyelvvel és az eredettel; a nemzetiség államjogi fogalom. „A kormányzat, a közigazgatás egysége a szokások, a törvények és a gondolkodás egyformaságához vezet, és ez teszi a különböző népeket államnemzetté, még akkor is, ha különböző nyelveken beszélnek; és ezzel a nemzetiséggel beérhetjük, mivel az eredetit elvesztettük.” Hiszen az európai nemzetek és népek korábbi nemzetek és népek összeolvadásából születtek.8 Berzeviczyben egy magyar II. József veszett el. Ezt tanúsítja Magyarország panorámája című, 1817-es – a puccs reményében készült – összefoglaló műve. „Ha Magyarországnak – fejtegette – koncentrált kormányzata lett volna, ha a privilegizált rendek túlereje nem nyomta le volna oly mélyen a parasztságot, ha a tomboló vallásháborúk nem vetették volna annyira vissza, akkor a magyar birodalom a Dunától délre a Fekete- és a Földközi-tengerig minden országot bekebelezett volna, és hatalmát Európára, Ázsiára és Afrikára kiterjesztette volna.”9 A munka túlnyomó részét kitevő történelmi eszmefuttatás a hanyatlásról szól, az elszalasztott lehetőségről. Van benne cinizmus és annak kritikája is. Attila világhódító diktátor, „nem rosszabb, mint a népvándorlások más vezetője, de tevékenyebb, okosabb és hatalmasabb; ma senki sem szól mellette, csak ellene; ha birodalma fennmaradt volna, másképpen beszélnének róla.” A magyarok, „a mi ázsiai ős-ősatyáink” főleg fegyverrel hódították meg az országot, „de részben szerződésekkel és házasságokkal, valamint egyesülve az itt maradt hunokkal és avarokkal”. A fejedelmek országa föderatív jellegű volt. Megindult a keleti kereszténység terjedése. „A keleti gondolkodásmód a magyarok számára honosabb volt, kevesebb ellenkezéssel vették volna fel a kereszténységet.” Géza és főleg István fordulatot hozott. Németeket emeltek maguk mellé. Rákényszerítették a kereszténységet a magyarokra, akik „gyűlölték a kereszténységet a németek miatt, és a németeket a kereszténység miatt.” „A vallási kényszer soha sem hozott jót, soha sem járt jó következményekkel, mert a kényszer és az erőszak felháborítja a lelket, a meggyőződést és a szellemi szabadságot. A magyarok felvették volna a kereszténységet, csak némileg később, és ez jobb gyümölcsöket termett volna.”10 Az egyháznak adott adományok és a

Miskolczy Ambrus

75

Nézőpont

tized kötelezettsége, annak ellenére, hogy a kereszténység felvételével a jobbágyságból szabadulást biztosított, belső ellenkezést szült. A tömeges keresztelkedés képmutatáshoz vezetett, és rombolta a régi erkölcsöket. A latin nyelv felvétele „a nemzeti kultúra számára rossz következményekkel járt, és egyik fő oka a nemzeti kultúra fejlődésében való akadályoztatásnak.” Igaz, a magyarok miután rablóháborúik során hatalmas számban hoztak be rabszolgákat, így a – „sokféle és különböző nemzetekből” álló – lakosság kisebbik részét alkották.11 Magyarország története pedig elsősorban királyok története lett Berzeviczy Gergely elbeszélésében, amelyben társadalmi „rendek”, intézmények, felekezetek, jogviszonyok nagy szerepet kaptak. „István erősen megalapozta a királyi hatalmat és a nép jólétét, de mindkettő rövid ideig tartott és hamar veszendőbe ment.” Az államszervezésben a korabeli német alkotmányt utánozták. Az elidegeníthetetlen királyi birtokokat a comesek mégis felosztották egymás között, és ezzel kialakult az oligarchia. István politikai tévedése volt, amikor azt hitte, hogy az egyházi javak egyben állami javak. A képlékeny trónöröklési rend mellett a világi és egyházi hatalmasságok vetélkedése anarchiát hozott. Az „oligarchia Magyarországot évszázadokra visszavetette, a királyi hatalmat és a népet, éspedig a polgárokat és parasztokat elnyomta.”12 A gyengekezű királyok alatt pedig a szomszédos hatalmak, pártjaik révén, állandóan beleavatkoztak Magyarország ügyeibe. Az Aranybulla révén a király „az oligarchia eszköze lett”.13 Csak a „természet áldásának” köszönhető, hogy Magyarország fennmaradt. Róbert Károly és Lajos király viszont megfékezte a klérust és az arisztokráciát. Lassan begyógyultak a sebek. Lajos pedig újabb területeket hódított meg. Igaz: „Kár, hogy figyelmét nem fordította jobban Konstantinápoly felé, a Dunától lefelé egészen a Fekete-tengerig, ahol a legszebb és leghasznosabb szerzeményekre kellett szert tenni, és azt kell ma is.” Zsigmond uralkodása alatt azonban visszatért az ország „boldogtalan sorsának régi kerékvágásába”.14 A király „természetes fia”, Hunyadi János lett viszont az „a szikla, amelyen megtört a törökök túlereje.”15 Mátyás még nagyobb volt, de utána csak a közmondás maradt: „Meghalt Mátyás, oda az igazság.” Az 1514-es „tumultuózus háború” után a parasztokat örökre röghöz kötötték, adóikat emelték, a hivatalokból kizárták őket. A klérus és a nemesség vonakodása miatt bekövetkezett a mohácsi „furcsa csata”. Ami a törvényeket illeti, a Corpus Juris kaotikus. A Hármaskönyve már rendszeres. És „miként Werbőczy a maga idejében a rendelkezésére álló anyagból nyomtatott művet hozott össze, úgy kellene most a kaotikus zagyvalékból hasonlót kialakítani.”16 1819-ben már csak a szabad kereskedelemben bízott, és erről szóló művében is a latin mellett állt ki, mert „nem lehet a magyar királyságban más törvényes, köz és nemesi nyelv.” Szinte fohászkodott annak érdekében, hogy az európai uralkodók a latint tegyék meg diplomáciai, alkotmányos nyelvnek a törvényhozásban és a közigazgatásban.17 Azt akarta, hogy fia „egyszerre legyen hungarus és bécsi nagykereskedő” − jó házasság révén, de legyen itthon is lerakata.18 Mert „a gazdagság ebben a romlott világban megkerülhetetlenül szükséges eszköz, hogy jót lehessen tenni. Nem cél, hanem eszköz magasabb célra.”19 Így képviselte Berzeviczy a hungarus-koncepció demokratizáló irányzatát. Vele szemben, a másik póluson ott állt Csaplovics János.

Miskolczy Ambrus

76

Nézőpont

Csaplovics János, a konzervatív hungarus és Magyarország etnográfiája Csaplovics János (1780–1847), a konzervatívok szellemes ágához tartozott. Paradoxonjaival bosszantotta a felvilágosodás és a liberalizmus híveit éppen úgy, mint a nemességellenes bécsi udvari politikát, és olykor az egész világot. A történész ma sem tudja, hogy mennyire vesse el, vagy mennyire értsen egyet azzal, amit 1839-ben írt: „Butaság, gazemberség, ez két tárgy, mit a történetek lapjain minden nyomon találunk; s míg egy becsületes, egyenes, szeretetreméltó karakterre bukkanunk, addig az alacsonyságnak és semmirevalóságnak egész óceánján undorodva kell keresztül vergődnünk. Minden ország külön történetei ezt bizonyítják. // Ezen okokból, nekem legalább, minden történetírás fölötte unalmas és kellemetlen.”20 Aki így írt, az mégis inkább a múltban érezte jól magát, mintsem a jelenben és a jövőben. Tőle származik a szállóige: „Magyarország Európa kicsinyben.”21 Számára is „Ungar” (= Unger) az ország bármelyik lakosa nemzeti különbség nélkül, ugyanakkor a fő nemzet (Hauptnation) a magyar, de mindenki úgy beszélhet, ahogy akar, és ahogy magát a legkönnyebben kifejezheti.22 A politikai karrier nyelve természetesen a latin. Jogi munkáit latinul is írta Csaplovics, de szimbolikus tény az, hogy gazdasági értekezése a méhészetről csak egyszer, 1814-ben jelent meg latinul, németül többször, és emellett magyarul és csehül. Csaplovics nem volt teoretikus elme, ezért tanulságos a küszködése azon fogalmakkal, amelyekkel kora társadalmi és etnikai viszonyait jellemezni próbálta. A magyar néprajz is alapítójának tartja, és természetesen az „alapító atyának” kijáró bírálattal illeti. Számunkra, amit írt, kordokumentum. Ugyanakkor látni kell, és a későbbiekben jelzem is, hogy milyen közönséghez próbált szólni, és milyen politikai szenvedélyek vezették. 1822-ben a magyar sajtóban így csoportosította az ország lakóit „eredetekre és nyelvekre tekintve”: „Magyarok (Hungari) kiknek számok negyedfélmilliónál erősebb, a politice uralkodó törzsök, a fő nemzet, s nem egyezem meg azokkal, akik négy fő népet keresnek Magyarországban, tudniillik magyarokat, szlávokat, németeket és oláhokat, holott csak egyetlen vagyon, és csak népbeli tekintetben vagyon több. Legalább politikai értelemben kénytelenek a többiek mellesleges népek nevével megelégedni.”23 Ami a magyar nyelv jellemzését illeti, úgy vélte, hogy 1790-ig valamennyi nyelv csak „incognito tartotta fenn magát az országban”, viszont „azóta napról napra jobban terjed és erősödik”. Herder szerinte rossz prófétának bizonyult, amikor a magyar nyelv eltűnését jósolgatta, feltehetően annak alapján, amit II. József „ezen nyelv kiszorítására tett”. Mint tudjuk, a császár-király a latin helyett a németet tette hivatalos nyelvvé. „De nekem úgy tetszik mintha az éles eszű férfiú az emberi természetet e részben egy kevéssé elesmérte volna. A népeket el- és általolvasztani csak az idő munkája, korántsem az erőszaké. És senki sem használt annyit – ámbár akaratján kívül – a magyar nyelv felelevenítésére, mint ugyan azon József császár.” Hiszen – tudjuk – ezután bontakozott ki az a törekvés, hogy a magyar nyelvet hivatalossá tegyék. Csaplovics, mivel a latin híve volt, nem ezt hangsúlyozta, hanem „azon előmeneteleket, melyeket a magyar nyelv 1791-től tett”, és megígérte, hogy nagy etnográfiai munkájában beszámol erről.24 Ezt nem igazán tette meg, mert közben egyre inkább szembefordult a magyar nemzeti törekvésekkel, és a cenzúra is keményen akadályozta. Az 1829-ben megjelent etnográfiai munkája a hungarus-tudat legnagyobb dokumentuma. Nem program, mint Berzeviczy alkotmányterve, hanem alkotmányvédő állapotrajz.

Miskolczy Ambrus

77

Nézőpont

Nemzet és nép (Volk, populus) Csaplovicsnál a katolikus magas klérus, az arisztokrácia, a nemesség és a szabad királyi városok polgárai, illetve a „plebs” (Pöbel) mellett valamiféle harmadik rendként – bár e kifejezést gondosan kerüli – ott áll a „középosztály”, amelynek tagjai a honoratiorok: papok, orvosok, tanárok, bérlők, szabad emberek.25 1829-ben nem írt fő nemzetről és mellesleges népekről. Herder magyarokra vonatkozó jóslatát változatlanul elvetette. A Józsefről szóló mondatot viszont kivette a cenzúra, így amit az éles eszű férfiről mondott, már Herderre vonatkozott. A magyar nyelv haladását, valamint a magyarság számbeli gyarapodását szintén hangsúlyozta, akár csak a szlovákokét. Az asszimiláció bizonyos mechanizmusaira is jól rávilágított. Csaplovics nagy művében nem próbálta kora valóságát az 1822-es cikknél árnyaltabb fogalmakkal jellemezni. Viszont egyértelmű, hogy kimondatlanul egységes politikai vagy államnemzetben gondolkodott, amely a különböző etnikumokat egyesítő semleges keret. Mondhatnánk, a francia enciklopédia szellemében járt el. Itt: „Nation, mot collectif dont on fait usage pour exprimer une quantité considérable de peuple, qui habite une certaine étendue de pays renfermée dans certaine limites, et qui obéit au même gouvernement. Chaque nation a son caractere particulier: c’est une espece de proverbe que de dire, leger comme un françois, jaloux comme un italien, grave comme un espagnol, méchant comme un anglois, fier comme un écossois, ivrogne comme un allemand, paresseux comme un irlandois, fourbe comme un grec, etc.”26 Csaplovics hasonló karakterológiával élt, amikor a magyarországi etnikumokat jellemezte, és ezt rutén részről nem is vették jó néven,27 bár a cenzor az „élesebb” részeket kihúzta.28 Közben a nemzet fogalma demokratizálódott, de Magyarországon nem lehetett megtenni azt, amit Franciaországban, ahol állami erővel tették uralkodóvá a francia nyelvet a különböző neolatin tájszólások fölött. Csaplovics a franciaországi és a magyarországi helyzet közötti különbséget kimondatlanul is jól érzékeltette. „Ha egy nemzet, nép irodalmáról beszélünk, akkor az alatt az igaz, a jó és a helyes emberi szellem termékeinek szerves egységét értjük, amit egy nép anyanyelvén írásban felmutat. A mi irodalmunk poliglott, több nyelvű, mert a nemzetet alkotó néptörzsek [die Nation bildenden Völkerstämme] nyelvileg különböznek, emellett pedig a sok latin nyelvű írást is a nemzeti irodalomhoz soroljuk, amelyek a magyarországi népiségek [Völkerschaften] közös javát alkotják.”29 Csaplovicsnál a nemzetet II. József ébresztette fel mély álmából, és ő teremtette meg a nemzet egységét is. Korábban felekezeti viszályok kötötték le a nép figyelmét, de a „nagy császár a kedélyeknek más foglalatosságot kínált”: a felekezetek megbékéltek, a gazdaság nekilendült, a népet összeírták, a földeket felmérték. Csakhogy kiderült az is, amit a cenzor kihúzott: „…az emberiség nem szereti a jó téteményeket, amelyeket rákényszerítenek”, és „a nemzeti érzelem” olyan „lendülettel” tört fel, mint a rugó, amelyet leszorítanak, majd a nyomás alól szabadul.30 Ezt leegyszerűsítéssel rendi reakciónak szokták nevezni. Valójában a nagy lendülettel kibontakozó mozgalmakban a privilegizáltságát féltő nemes, a reformerek és a radikális honoratiorok még együtt vannak. A demokrata Hajnóczy a magyar nyelv mellett állt ki, míg ura és szabadkőműves testvére, akinél titkárkodott: Széchenyi Ferenc a diétai latin nyelvhasználatot tartotta célszerűnek. A demokrata a külföldieket akarta a magyar nyelvvel távol tartani, a reformer arisztokrata viszont a magyarul nem tudó nemeseket nem akarta elidegeníteni. Ócsai Balogh Péter, akitől Palacky ódával búcsúzott, a magyar nyelv híve volt, de a társadalmi szerződésről latinul értekezett. A majdnem négy évtized távolából visszatekintő Csaplovics pedig egységes nemzeti jellemet jelenített meg, egységes „nemzetiségről” és „nemzeti életről”

Miskolczy Ambrus

78

Nézőpont

(die Nationalität und das Nationalleben) értekezett, melyhez foghatót csak Angliában tapasztalt. „Ez a jelenség a szabad alkotmány és a ráépülő nemzeti szokások természetes következménye, amelyben a nemzeti erkölcs [Nationalsinn] jellegzetes sajátosságai mindenütt megmutatkoznak.” Ilyen a koronázás. És ezt éppen az ugyancsak szlovák Ján Molnár „híres” – II. Lipót megrendelésére írt, nemességellenes – brosúrájával31 szemben vette védelmébe. Igaz, a cenzor kihúzta Csaplovics eszmefuttatását, mert nem tetszett neki, hogy a csehek magatartását saját koronájukkal szemben, azt, hogy nem akarták Prágában tartani, Csaplovics egyszerűen így minősítette: Servitus bohemica! Azt sem engedte a cenzor megjelenni, hogy „a koronázás a legfontosabb nemzeti cselekedet, mert általa az egész birodalom az egész nép fejedelme iránt a királyhoz és a nemzethez méltó módon fejezi ki tiszteletét.” És „botorok és vakok nem ismerik fel egy ilyen aktusnak a jelentőségét.”32 Amikor Csaplovics János gunyorosan szóvá tette, hogy az udvari reformerek azt akarják, a nemesség fizessen és ne törődjön semmivel, és mindezt akkor, amikor egész Európában alkotmányra vágynak, és közben azt kiabálják: a magyar alkotmány nem felel meg a korszellemnek − akkor a cenzor vörös plajbásza irgalmatlanul végigszaladt ezeken a fejtegetéseken.33 Ugyanakkor Csaplovics talán tudhatott olyasmit is, amit nem írt le. Dicsérte Vay Józsefet, aki a diétákon az ellenzéket irányította, tehát az alkotmányvédőt magasztalta.34 Viszont talán tudhatta, hogy Vay korábban a nemesség részleges megadóztatása mellett állt ki, és 1817-ben az alkotmányvédelem érdekében felvetette a jogkiterjesztést is.35 Dicsérte Felsőbüki Nagy Pált, aki a diétán az ország gazdasági érdekei mellett állt ki,36 és talán tudhatta, hogy a parasztok érdekében is úgy szólalt fel, hogy ékes latinsággal rákiabáltak: ne stultizet! A nyilvánosságot viszont nem szerette Csaplovics. A pesti Irisben megtámadta a Hormayr-féle Archivot és az Ungarische Miscellent, mert abban a paraszti sorsról vitáztak. Szerinte a vitákkal a vitapartnerek – Berzeviczy Gergely és Kazinczy Ferenc – „saját hazájukat prostituálták a külföld előtt”, a parasztok sorsán nem javítottak, a földesurakat sem bírták jobb belátásra, mert a lapot alig olvassák. Magyarul és latinul kellene értekezni, a diétához kellene fordulni, mert csak törvényes úton lehetséges a változás, egyébként négyszemközt kell megbeszélni a dolgokat.37 Az ő alapnyelve a német volt, és németül védte a magyar alkotmányt, majd németül támadta a magyar nacionalizmust. Sértve érezte magát, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nem választotta meg tagjai közé, meggyűlölte a fiatal magyar írókat és kritikusokat, részben azért, mert nem tiszteltek rangot és tekintélyt, kifigurázták a többnyelvű literátorok magyar nyelvét. De alapvetően a liberalizmus taszította, és az, ahogy a magyar liberalizmus magyarosítani akart. 1832-ben világosan kijelentette, hogy nem magyar és nem is akar az lenni.38 Az 1830-as évek végén paradoxonjaival a magyar konzervatív sajtóban még magyar íróként is próbált hatni, majd az 1840-es években keményen támadta az ún. magyarizmust, a magyarosodást szorgalmazó magyar liberalizmust. Ugyanakkor a magyar alkotmányt jobbnak tartotta, mint az angolt, hiszen a mi latinunk jobb, mint a Magna Charta latinja, az angoloknak nincs olyan jogtana és jogaiknak olyan összefoglalója, mint Werbőczy Hármaskönyve, nálunk nem lehet a parasztokat úgy megfosztani földjeiktől, mint Írországban.39 És hiába kisebbek Szlovéniában az úrbéri terhek, a parasztnak mégsem megy ott jobban, mint Magyarországon, ahol egyébként sokkal jobb helyzetnek örvend, mint Ausztriában vagy Itáliában. Ami pedig a nyelvkérdést illeti: „Miután a magyart hivatalos nyelvvé tették, hagyják hadd menjenek a dolgok a maguk természetes útján.” Mindenki olyan nyelven fordulhasson a hatóságokhoz, amilyenen

Miskolczy Ambrus

79

Nézőpont

akar, mint ahogy a latin nyelv „monopóliuma” idején tehette. Amikor a magyar nyelv nem volt kötelező az iskolában, mindenki „igazi jótéteménynek tekintette, és annál nagyobb szorgalommal tanulta.” Széchenyi István mély emberismeretről tett tanúságot az akadémiai beszéddel, és „nem mondott mást”, mint azt, hogy „a magyarománok túlmennek a törvényen, reakciót provokálnak.”40 A valóság persze mindig bonyolultabb, de Csaplovics okfejtései jól jelzik a hungarus-tudat még élő valóságát. Ennek jele volt az is, ahogy ő instrumentálta a status quo fenntartása érdekében. Rumy Károly György, az egyeztető hungarus-publicisztikája és „országfutása” Berzeviczy liberalisztikus radikalizmusa és Csaplovics konzervativizmusa között foglal helyet a felvilágosodás utolsó nagy túlélője: Rumy Károly György. Ő volt kora egyik olyan legcsúnyább írású literátora, aki egyben a legtöbbet írt, mindenről, ami csak eszébe jutott. Debrecenben és Göttingában szívta magába a felvilágosodást, és a hazai viszonyok közé nehezen illeszkedett már vissza. Igazi – egykori kifejezéssel élve – országfutó tanár lett, akinek egy-egy elszólása miatt egyik iskolából (Igló, Sopron, Pozsony, Keszthely, Karlóca) a másikba kellett vándorolnia, amíg aztán 1825-ben át nem tért a katolikus vallásra, hogy végül Rudnay Gyula védőszárnyai alatt húzza meg magát az esztergomi teológián. Élete vége felé már kissé groteszk figurává torzult az egykori nonkonformista göttingai diák, aki úgy élte túl önmagát, hogy a hungarus-tudatból is sok mindent éltetett. Harcos egyéniség volt, kissé összeférhetetlen is. Az 1800-as években a magyar irodalmat népszerűsítette a német sajtóban; olyan cikkeket helyezett el Németországban, amelyek itthon nem jelenhettek volna meg, ugyanakkor óvatosan együttműködött a titkosrendőrséggel is. Némi politikai hátszéllel, de mély meggyőződéssel is fordult szembe a magyarosodás szorgalmazásával, és ha támadás érte, érdekesen vallott nyelvi és nemzeti kötődéseiről. Amikor például Vörösmarty Mihály gyilkos epigrammát írt arról, hogy semmilyen nyelven nem tud, akkor 1834-ben megírta Horvát Istvánnak, pontosabban a Tudományos Gyűjteménynek, hogy anyanyelve német, bár „vajha magyar volna, mivel eleim magyarajkú magyarok voltak”; „tótul” azért sem gondolkodhat, mert Késmárkon tanult meg egy kicsit szlovákul iskolatársaitól, Debrecenben viszont magyarul.41 (Természetjogi nézetei Lengyel József, a debreceni kollégiumból elűzött kantiánus professzor nézeteihez kapcsolódtak.)42 Amikor a ’30-as években azzal vádolták, hogy ő írt egy bizonyos magyar- és magyarosítás ellenes brosúrát,43 akkor úgy vallott, hogy „én nem vagyok tót, hanem Vasvár megyei magyar nemes famíliából származott, a szepességi németek közt született magyar, akinek ereiben magyar vér foly, jóllehet anyanyelvem történet által a német, nem pedig a magyar.” Egyébként: „A magyar nemzeti nyelvnek előterjesztését egész Magyarországon szívemből óhajtom, de jó s illendő módon, s minden kénszerítés nélkül, és így, hogy a Magyarországon lakó más népek, p. o. a tótok, németek, sat. nyelvei ne törültessenek el, hanem mint anyanyelvek a családokban maradjanak, mert minden jó ember az anyanyelvét szereti s becsüli.” És külön hangsúlyozta, hogy egyetért a szerzővel: minden nép csak önmaga erejéből, saját nyelvén juthat el a nemzeti műveltség fokára.44 Egyébként nem véletlen, hogy Rumy élesen elmarasztalta az említett brosúrában az ún. aposztatákról szóló részt, a szerző – Samuel Hojč – ugyanis az elmagyarosodott

Miskolczy Ambrus

80

Nézőpont

szlávokban látta a főellenséget. Ez a mozzanat pedig a szlovák nacionalizmus egyik jellemző vonása lett. (A sors iróniája, hogy 1848-ban Hojč szembefordult a szlovák nacionalizmussal, fia – Hoitsy Pál – pedig a magyar imperializmus szorgalmazója lett.) Amikor Rumy a méltányosságot hangsúlyozta, a szláv nacionalizmusok felé is vágott. Mert miközben jó személyes kapcsolatai voltak nemzeti elkötelezettségű szerb és szlovák értelmiségiekkel, tudta, hogy a nyilvánosságnak szánt szép szavak mögött van egy másik világ: az etno-nacionalista fantáziálásé. Egyik honfitársa például még 1822-ben arról értesítette, hogy a pesti lutheránus iskolájukba nem engednek be szlávot, hiszen olyasmiről beszélnek, hogy 50 év múlva Magyarország szláv lesz, sőt ezen munkálkodnak csendes lépésekkel, és ha ezek nem vezetnek sikerre, akkor erővel próbálkoznak.45 Az ilyen hírek és hiedelmek nem egyszerűen a nemzeti szenvedélyekre utalnak, hanem arra is, hogy milyen szenvedélyek húzódhattak meg az ártatlannak tetsző nyílt viták mögött. Rumy például mérsékletre is akart inteni, amikor a bécsi sajtóban Csaplovicsnak a szlovák nyelv térhódításáról szóló tudósítását (azt, hogy szerinte a németek szlovákul tanulnak és tudnak) túlzásnak minősítette.46 (Csaplovics nagy munkájából a cenzor ki is húzta azt a részt, miszerint azért tanulnak szívesen szlovákul az idegenek, mert a szlovákok nem gúnyolják a hibáikat, mint a magyarok és a németek, hanem inkább jóindulatúan kijavítják a rosszul beszélőt.)47 Rumy hungarusként is többfrontos harcot vívott. Csaploviccsal levelezett, de azt sem titkolta, ha nem értett vele egyet. Arra akarta rávenni Mednyánszkyt, hogy utasítsa el Csaplovics álláspontját, és hívja fel a figyelmet, milyen hátrányos „a magyar írók – általa prédikált – elszigetelődése Ausztriától”.48 Rumyt felháborította az, ahogy Csaplovics – szerinte – dühét a magyar és német irodalom közvetítőin akarja kitölteni; ingerelte az egykori barát, Berzeviczy elmarasztalása, mert ez „minden tévelygése ellenére, amire túlfeszített protestantizmusa és kozmopolitizmusa ösztönözte, nagyobb tiszteletre méltó.” Csaplovics viszont szerinte „kemény magyar hazafinak akar számítani”.49 Rumy kritikáját az Iris nem közölte, mondván, hogy hosszú, bár valószínű, sokkal inkább a diétai élet és a vele járó villongások miatt tért ki a szerkesztőség. Az 1838-as természetjog-vitában nem tagadta meg az egykori göttingai diák önmagát. A vitát Csaplovics robbantotta ki, amikor arról kezdett értekezni, hogy a természetjog „nem egyéb bolondjognál, s igen helyes volna, ha annak tanítása egészen megszűnnék, mert nem állván egyébből agyrémeknél, az ifjúság fejeit megkábítja, a társaság legnagyobb kárára, hogy pedig a vénekét is megzavarja, mutatja a francia zendülés, mint borzasztó bizonysága annak, mily veszedelmes légyen a természet valóságától, az örök természettörvényektől eltávozni s agyrémeket vadászni”;50 a természetjogi tételek „üres agyrémek, melyek a valósággal legkisebb összefüggésben sem állanak.”51 Erre Rumy, mint „jogtanító”, a felvilágosodás örökségét, amely az immár kibontakozó liberalizmus alapjává lett, így fogalmazta meg: „A természetjog érdekli a polgárt. Képessé teszi arra, hogy a polgári társaság hasznait filozófiai okoknál fogva méltólag becsülje.” „Azon jogot, mellyel az ember mint ember általában bír, csak a természetjog ismerteti meg velünk.” „A természetjog szent palladiuma az emberiségnek s a nemzeteknek a zsarnokság és önkény ellen.”52 Ugyanakkor Rumy, hogy a felsőbb pártfogást se veszítse el, úgy értekezett az 1811-es devalvációról, hogy – a konzervatív lap szerkesztője, Orosz József szerint – „a kormányzat örül, hogy ebben a vonatkozásban Nagy Pálnak befogta a száját.”53 (Az érem másik oldala, hogy Nagy korábban ellenszolgáltatást kapott a bécsi kormányzattól, miközben nemegyszer azért továbbra is az ellenzékkel tartott, sőt

Miskolczy Ambrus

81

Nézőpont

olykor rá is licitált, mert hajdani énje feltámadt, ugyanakkor sokszor pedig csak zavart akart kelteni.) A kormányzat is ilyenformán engedményekre kényszerült, vagy inkább hagyta, hogy egyesek hadd beszéljenek haladásról, emberi jogokról, miközben ő maga éppen a megtorlás politikáját folytatta, hogy aztán megint engedményekre szoruljon. A kormányzat nyilván annak is csak örülhetett, hogy Rumy a kolozsvári Múlt és Jelenbe is írt, amelyet fizetett ügynöke, Szilágyi Ferenc szerkesztett. Rumynál is – politikai helyezkedéstől függetlenül – megfigyelhető a hungarus-tudat magyarosodása, ami a magyar nyelv iránti szeretetét is jelezte: „A magyar nyelv valóban, majd mint a latin […] felséges, szép és kellemetes, sokkal szebb, felségesebb s kellemesb a német nyelvnél, de határai a magyar literatúrának és nyelvnek szűkebbek, mint voltak a latin nyelv határai.”54 Ugyanakkor Rumy már korábban is felháborodott a szlávellenes megnyilvánulásokon. Például azon, hogy Thaisz Andrásnak a Tudományos Gyűjteményben megjelent cikke szerint „amitől Magyarországnak s magának az uralkodásnak is félnie kell, az a tót nyelv.”55 Rumy szerint az ilyen megnyilvánulások csak a nemzeti gyűlölködést táplálják, holott „az egykor a magyarok által legyőzött Nagymorva Birodalom maradékainak, mint szláv népnek (akik a magyarokkal, németekkel stb. együtt teszik ki a hungarus össznemzetet [a német eredetiben: ungrische Gesammt-Nation − M.A.]) kétségtelen joguk van anyanyelvűket és szláv irodalmukat szeretni”56 − írta 1825 végén éppen a magyarosodást szorgalmazó Mednyánszky Alajosnak. Amikor pedig a „magyarománia” kifejezés miatt védekeznie kellett, akkor külön hangsúlyozta, hogy nem a magyar nyelv barátait nevezte magyarománoknak, „hanem csak ama túlzó magyar írókat, kik azokat, kik nem magyarul, hanem németül írnak vagy költenek, mint rossz hazafiakat kárhoztattak, s azon magyarosított írókat, kik az anyanyelvüket megvetik, s a német s tót hazánk fiait üldözik, mint boldogult Thaisz, s még azokat, kik az el nem fogult magyarokat tótoknak szidalmazzák, mint engemet valaki a Kritikai lapokban.”57 Közben a viták hevében Rumy szóhasználata is egyre világosabb és pontosabb lett. A magyar nem „honni nyelv”. „A honni nyelv (lingua patria) mint az anyanyelv egy vagy más országban többféle lehet.” Mert: „A nép (populus, gens) és nemzet (natio) szók között is különbség vagyon. Magyarországban sok nép lakik, de csak egy a magyarországi nemzet (natio hungara). Mikor pedig valamely honi nyelv, mint p. o. a magyar, status vagy országnyelvvé felemeltetett, akkor ezt nemzeti nyelvnek lehet mondani. Tehát a magyar nyelv most kétség kívül országi nyelv, de nem kirekesztő honi nyelv!”58 Rumy aztán 1840-ben olyan nemzetfogalmat vázolt fel, amely közelített az 1849es nemzetiségi dekrétum és az 1868-as nemzetiségi törvény nemzetfogalmához. „Én Magyarországban csak egy nemzetet, t. i. a magyar nemzetet vagy (a kétértelműség eltávoztatása okáért) a magyarországi nemzetet és nemzetiséget, nem pedig többféle nemzetiségeket (úgy mint tót, német, oláh, orosz, szerb vagy rác, zsidó, cigány) ismerek, de ugyan több, Magyarországban lakó népeket és népségeket különféle nyelvekkel. A nemzet és nyelv, nemzetiség és népség pedig nagy különbség [...] Kívánatos volna ugyan több tekintetből, hogy Magyarországban is [...] csak egy nép s nyelv létezne (valamint jó, midőn a nemzet csak egy vallással bír), de mivel ez nem úgy van [...], s mivel vétek volna más népeket anyanyelveiktől erőszakkal megfosztani (minden nép ragaszkodik az anyanyelvhez, mint a valláshoz), meg kell elégednünk, hogy Magyarországban valahára a hivatalos és országos nyelv egy élőnyelv, s pedig a magyar nyelv légyen, nem pedig a holt deák nyelv, [...] s alkalmas és szelíd módokkal azon kell igyekeznünk, hogy a magyar nemzeti nyelv tudása a többi magyarországi népek között mindig jobban terjesztessék el.

Miskolczy Ambrus

82

Nézőpont

[...] A nemzeti egység jó országalkotás mellett ott is létez, hol több nép lakik s több nyelv divatoz, mint Nagybritanniában, s több nép egy országban az erőt nem oszlatja, mint azt Magyarország Mária Terézia uralkodása alatt mutatta.” Szent István pedig „széles politikus vala [...] midőn azt írta: Unius linguae uniusque moris regnum imbecille et fragile est.”59 Szent István bölcsességét a magyar liberálisok az új államrezon birtokában kifejezetten kárhoztatták. Számukra a sok nemzetiség és a sok nyelv egy országban éppen a gyengeség forrása, mert megosztja a lojalitást, többféle érdek érvényesítésére ösztönöz az egységes érdekérvényesítés igénye helyett. A magyar liberálisok Rumy érveit mintha elengedték volna a fülük mellett. Hiába hivatkozott a Kazinczy Ferenccel való barátságára, arra, hogy Kazinczy „hozzám és másokhoz írt barátságos és bizodalmas levelei patriotizmust és kozmopolitizmust lehellenek, s a patriotizmusnak kozmopolitizmussal való összekapcsolásában példám vala és marad.”60 A nyelvharcok zajában inkább kinevették az öreget vagy nem törődtek vele. A fiatal kritikusok nem ismertek kegyelmet, Kazinczyt is megtámadták, mielőtt a magyar nyelvújítás jelképévé emelték. De a probléma iránti fogékonyságukat nem nyomták el a politikai tusakodások. A hungarus-tudattal ők is számot vetettek, még akkor is, ha az egyre anakronisztikusabbnak tűnt. De mennyire volt az, és miként? A hungarus-tudat és a nacionalizmus A hungarus-tudatot az idő (= történelem) alkotta, és az is számolta fel, ugyanakkor az is éltette tovább egyes elemeit. Hívei méltán hivatkozhattak Szent István király intelmeire. A homogén nemzeteszmény hívei, a magyar liberálisok pedig okkal kárhoztatták. Paradox módon éppen a szepességi német értelmiségiek és tanárok kezdték kárhoztatni Istvánt, mert eltérítette a magyarságot és az országot a keleti kereszténységtől, amely jobban megfelelt volna a lakosság szabadosságának és a latin helyett az anyanyelv érvényesülhetett volna. De ez inkább szellemi játék, a homogenizáció nosztalgiája volt. Homogén nemzeti keretekben vélelmezték a polgári átalakulást, a modern szabadságjogok biztosítását, a modern individualizmus kibontakozásának lehetőségét, egyszóval a modern demokratikus kultúrát. Ez a világi megváltás kultúrája; évezredes fejlődés állomása. „Nyugaton – írja Fukuyama – a kereszténység először kialakította az emberi méltóság egyetemességének elvét, ezt a felvilágosodás az égből lehozta és az egyetemes emberi egyenlőség világi elméletévé tette.”61 Tocqueville szerint már a 11. századtól, Mannheim Károly szerint a késő középkor óta érlelődik a demokrácia, más szóval: a demokratikus kultúra.62 Ez hatalmas gyűjtőfogalom, amely magába foglalja mindazt, amit a felvilágosodás és a romantika, a liberalizmus és a demokratizmus jelentett, pontosabban mindebből az egyenlőségre való törekvést. Mert, mint azt Tocqueville Amerikában felismerte, „a nemző körülmény, melyből minden egyes eset eredetét venni láttatik, az állapotok egyenlőségében fekszik.”63 Az esélyek egyenlőségében. A kultúrához, a kultúra javainak, az anyagi és szellemi jólét javainak eléréséhez vezető esélyek egyenlőségében. Az anyanyelvű művelődés a demokrácia királyi útja. A felvilágosodás magyar írói ezt deklarálták lépten-nyomon, és a nyugati fejlődést éppen az anyanyelv használatának tulajdonították. Amikor azt mondjuk, hogy a nyelvés nemzetiség-kultusz irracionális jelleget öltött, akkor valójában a szekularizálódást, a

Miskolczy Ambrus

83

Nézőpont

modernizációt és a modernizmust kísérő transzcendencia-igény nyilvánul meg. Pierre Manent bölcsen hangsúlyozza, hogy „olyan világban, amely abszolút nyitott, az alkotás egyszerűen lehetetlenség volna. Hogy visszatérjek egy már alkalmazott példához: egy francia, olasz, német vagy bármilyen írónak be kell zárkóznia saját nyelve partikularitásába, ha tökéleteset akar produkálni, éspedig nem azért, hogy homályos legyen, hanem mert a nyelv kifejezési lehetőségei pontosan a nyelv partikularitásában vannak elrejtve.”64 Az irodalmi nyelv már olyan kifejezési technikákat és beszédmódokat igényelt, amelyek véget vetettek a hagyományos többnyelvűségnek, hiszen akkor úgy tűnt, hogy igazán művészi szintet csak egy nyelven lehet elérni. Kazinczy nem ok nélkül nyilatkozott lekicsinylően Berzeviczy latinjáról és irodalmi ízléséről. A kakaslomnici magánpolitikus-közíró hiába tudott a legjobban németül, német írásait Genersich János javította, magyarul nem tudott szépírói szintre emelkedni, bár próbálkozott. Szlovákul nem is próbálkozott, csak hivatalos leveleket írogatott. A mindennapi élet igényei viszont még megkövetelték a soknyelvűséget. Jellemző Kovachich Márton György, a kor egyik legjelentősebb történelemkutatójának az állásfoglalása, annál is inkább, mert ő kifejezetten szívélyes viszonyt ápolt a magyar nyelv ügyét szorgalmazó protoliberálisokkal. Kovachich terjedelmes választ írt a magyar alkotmány ellen irányuló legélesebb támadásra, Gustermann 1811-es kétkötetes könyvére. Amikor az osztrák cenzor azt fejtegette, hogy nincs a magyarországi kereskedők között egyetlen tősgyökeres magyar sem, akkor válaszként így öntötte formába a hungarus valóságot: „Miként állhatna a magyar nemzet csak tősgyökeres magyarokból [Stock-Ungarn], amikor oly sok nacionalizált nemzet alkotja? A tősgyökeres magyar semmilyen más nyelven nem beszél és ért, csak magyarul, de megélhet a kereskedő egyetlen egy nyelvvel ott, ahol oly sok nyelvileg különböző nemzet él egymással közösen és kölcsönös kapcsolatban áll? Magyarországon csak a paraszt tősgyökeres magyar, de az is csak az ország negyed részében, az állampolgárok többi osztályához tartozók több, az országban használatos nyelven beszélnek, sőt külföldi művelt nyelveket is.” Viszont „éppen az a téves felfogás, amely szerint idegen az, ami nem tősgyökeres magyar, az alapja a megosztottságnak a különböző nemzetek között, amelyek Magyarországon élnek és a valóságban csak egyetlen egy nemzetet alkotnak, de eredet, nyelv és vallás szerint különböznek.”65 A hungarus-valóságot azonban a nyelvi nemzeti törekvésekkel egyeztetni kellett, mert ezt diktálta a politikai racionalitás is. Jellemző az, ahogy a magyar nyelvművelésnek elkötelezett Teleki László kereste a megfelelő szavakat egyik 1807-es értekezésében. Ennek nyelve latin, mert a nemességhez akart szólni. Először gens hungara alatt – amely az ország lakosságának kisebb részét teszi ki – a magyar etnikumot értette, melynek tagjai magyarul beszélnek és az ősrégi magyaroktól származnak, viszont minden lakos (incola) bármilyen nemzethez (natio) is tartozzék, a magyar népet (populum hungaricum) alkotja. De ezt a mondatot kihúzta. És helyette azonnal leszögezte, hogy a magyar nemesség egy, bár tagjai különböző nyelveken beszélnek, különböző nemzetektől származnak. Hiábavaló a magyarok népét az ősfoglalóktól származtatni, ezt alig talán egy-két család esetében lehet megtenni, de „leghatalmasabb családjaink” a németektől, olaszoktól, lengyelektől, dalmatáktól származtatják magukat, és kinek jutna eszébe kizárni őket a magyar nemzet kebeléből (ex gremio nationis hungarae)? „Tehát valamennyi lakos, legyen német, sváb, román, szlovák, rác, rutén, egyazon kiváltságoknak örvend, egyformán részesei a haza jogainak, jótéteményeinek, és ki merne a hivatalokban a jövevényekkel, mikor már lakhelyet szereztek, indigenátusra és concivilitásra [tehát azt a nemest, akit hazainak

Miskolczy Ambrus

84

Nézőpont

nyilvánítottak, és azt, aki a városban polgárjogot nyert − M.A.] tettek szert, az itt születettekkel nem hasonló módon bánni. Következésképpen amikor a magyar népről [gens hungara] van szó, valamennyi polgár [concivis] jellegének, státusának és helyzetének összessége ebbe értendő.”66 Ha ezt a latin szöveget magyarra fordítjuk, akkor már a nemzetileg semleges hungarusfogalomnak is nyelvi nemzeti jelleget adunk. Viszont maga a latin szöveg is az egységes politikai nemzet fogalmát oly módon határozza meg, mint később a magyar liberálisok, akik az egységet a magyar nyelv hegemóniájával akarták kifejezésre juttatni. Amíg azonban a feudális viszonyokat nem akarták radikálisan megváltoztatni, mert erre nem is volt lehetőség, a nyelvkérdésben csak lépésről lépésre követelték a diétán a hivatalos magyar nyelvhasználat kiterjesztését, a latin helyére ültetését. A soknyelvűség valóságát, ha kellett, még pozitívumként állították be. Például a magyar irodalmat pártoló Jankovich Miklós műgyűjtő, történész, a Tudományos Gyűjtemény egyik irányítója, 1817-ben büszkén hangsúlyozta: „Magyarország a nyelvismeretek tekintetében bizonyosan felülmúl valamennyi művelt népet, amelyek anyanyelvükön kívül alig beszélnek idegen nyelven, nálunk az országban majdnem mindenki egyszerre tud magyarul, németül és szlávul, a művelt osztály még emellett latinul és franciául. Az olasz, angol és görög nyelv ritkábban hangzik fel. Mégis nálunk öt, országosan használt nyelvet beszélnek, míg Párizsban csak kettőt, franciát és olaszt.”67 Ez a hazai büszkeség természetesen politikai számvetéssel párosult. Jankovich vitairatában, amelyből idéztünk, alapvetően a rendi alkotmányt védelmezte, és azt bizonygatta, hogy a magyar arisztokrácia földjeinek a tulajdonosa, birtokát nem hűbérbe kapta. Piringer János ugyanis a királyi jogok hangsúlyozásával támadta a fennálló alkotmányt, és természetesen kormányzati támogatással. (Jankovich írása nem is jelenhetett meg, de a Tudományos Gyűjtemény a reformpolitika igényét is kifejezésre juttatta.)68 A szépírók azonban a soknyelvűséget már egyre inkább kifejezést korlátozó jelenségnek tartották. Dessewffy József korának egyik legműveltebb embere volt, aki saját maga szerint hat nyelven beszélt (magyar, német, angol, francia, szlovák, latin) – és akinek olykor idegenes magyarságát éppen a hű barát, Kazinczy tette szóvá –, valósággal kifigurázta a soknyelvűség uralkodó formáját: „Találkoznak köztünk, kik tizenkét órának lefolyta alatt reggel a káplánnal és fiskálissal deákul, tiszttartójukkal tótul, feleségükkel az asztal felett németül, a gouvernanttal franciául és csupán csak estve felé a pesztonkával szóllanak magyarul. Ebéd után pamlagra dűlvén, szenderkedések és bókolások között forgatgatják elnyújtozva Hébét és Aurórát, és mihelyt akármi (ha a legjobb, legmagyarabb, legszokottabb) szóra és kitételre akadának, melyet pesztonkától még soha nem hallottak, elszunnyadnak. Kihull kezeikből a könyve, s mikor azután az ételemésztés végződésével álmokból felserkentek, nagy fennyen azt kiáltják: tűrhetetlenek, érthetetlenek a mostani magyar írók!”69 Romantikus irodalmat nem lehetett egyszerre több nyelven művelni, ami nem azt jelenti, hogy a romantikusok ne olvastak volna több nyelven. Az 1820-as évek elején a magyar irodalom- és nemzetszemléletben új szakasz kezdődött. Új nemzedék próbálgatta oroszlánkörmeit. A hangadó Bajza József és Toldy Ferenc természetellenesnek tekintette, ha valaki magyar létére más nyelven írt. Toldy Ferenc mesterét, Kazinczyt támadta meg, mert Pyrker László eposzát németből magyarra ültette át, és a szerzőt magyarnak tartotta, azt állítva, hogy „érzéseiben is a miénk”. Csakhogy, miután Pyrker németül írt, „benne nyelvünk, benne költésünk, sőt ezzel nemzetiségünk

Miskolczy Ambrus

85

Nézőpont

is egy első rendű bajnokot veszte”, az ilyen írók műveinek fordítása nem más, mint „koldulás”.70 Nem kétséges, vannak korszakok, amikor igazán klasszikus művet csak anyanyelven lehet írni, és a soknyelvűség úgy tűnik, hogy bénító hatású. Ugyanakkor a soknyelvűség kritikusai maguk is tájékozottak voltak a világirodalomban, tudtak nyelveket. Vitára ösztönözte őket a nemzedéki fiatalság lendülete az idősebb nemzedék ellenében. Éreztetni akarták, hogy fittyet hánynak a tekintélyre, és Pyrkert úgy kezelték, mint egyszerű írót, miközben tudták, hogy egri érsek, a császár barátja... Az indulatokat is fűtő lényeges mozzanat a nacionalizmus felerősödése volt. A nyelv nem egyszerűen a kultúra eszköze, hanem a nemzethez való lojalitás jele is lett. Az irodalmi tér egyre inkább olyan politikaiideológiai térré is vált, ahol a rálicitálás technikái is érvényesültek. Az ún. Pyrker-pör ezt is jelezte.71 Kazinczy rosszalló megbírálása rituális apagyilkosságnak is tekinthető, amit aztán az áldozat – engesztelő – felmagasztalása követett.72 Toldy aztán sokat adott ki Kazinczy műveiből, és meg is írta az első Kazinczy-életrajzot.73 A harcos romantikus fiatalok annak az ellentmondásnak voltak a hordozói, hogy csodálták a német klasszikusokat, el akartak szakadni hatásuktól, miközben majdnem megvetően elutasították a németül író magyarokat, ugyanakkor azt akarták, hogy fordítsák őket németre.74 A romantika jelentőségének megítélésében mélyen igaza van Ernest Gellnernek. A romantika ugyanis – mint Gellner hangsúlyozza – nem stílusirányzat, hanem létszemlélet, pontosabban: a nacionalizmus fermentuma. A felvilágosodás univerzalizmusát felváltó partikularizmus szellemi állapota. A gyökerek keresésének ethosza. A nemzeti kulturális homogenitás felé ívelő fejlődés alapozó formája. „A kultúráknak van »nemzete«, a kultúrák csinálják a nemzetet, a nemzetek kezdetben nem léteztek és nem csináltak semmit. Magas kultúrák és a homogenitás behelyettesítik az alacsony kultúrákat és a sokszínűséget, és politikai jelentőségre tesznek szert: az ún. »nemzetek« egyszerűen csak politikai árnyékai ennek az alapvető ténynek.”75 A nacionalizmus számára a romantika ad gyökereket, mármint a gyökerek valóságának élményét. A romantika – mint Carl Schmitt hangsúlyozta – az Isten helyére ültetett, zseniálissá nyilvánított én létélménye.76 Az ember válik újra a dolgok mércéjévé, és nem a természet. A nyelvi és nemzetiségi konfliktusok elkerülhetetleneknek bizonyultak. Hogy Csaplovics diagnózisára utaljunk, II. Józsefnek köszönhetően háttérbe szorultak a felekezeti ellentétek; a latin helyébe a német került, és amikor aztán a magyar, akkor a nem magyarok okkal érezték, hogy a nyelvi-nemzeti fejlődésük esélyei megnehezültek, ellehetetlenültek. Csaplovics és kortársai még olykor szenvedélyektől mentesen számoltak be az asszimilációról és disszimilációról, arról hogy egy-egy papnak vagy dajkának köszönhetően egy falu népe vagy egy-egy család nyelvet váltott. A születő nyelvi nacionalizmus már rosszallotta a magyarok nyelvváltását.77 Az etnicitás átpolitizálásával viszont az asszimiláció és disszimiláció létkérdéssé vált, a politikai hatalom felosztásának kérdésévé. Nem véletlen, hogy a jövő iránt legfogékonyabb diákok és tanárok körében lobbantak fel a nyelvharcok. A hungarus tanárok ennek csak nézői és tanúi lehettek. A hungarus-ideológia tömegbázisát lassan elmosta az idő. Az a csoport, a szepesi német polgárság, ahonnan kiemelkedtek, a magyar liberalizmus vonzásába kerülve elmagyarosodott. A magyar politikai irodalom és a szépirodalom új távlatokat kínált. Tanú rá Hunfalvy Pál, aki később a magyar nyelvészet egyik klasszikusa is lett: „S a magyarság híre a késmárki főiskolába is elhatván, Kralovánszky Horatiusból és Ciceróból magyarra fordíttata velünk. Köztünk Széchenyi Világa villant meg először. Nyíltan megvallom, mi

Miskolczy Ambrus

86

Nézőpont

a magyart igen távolról néztük, s oly világban, amely bennünk hasonérzelmet korántsem gerjeszte. A magyar állapot idegen volt előttünk. »A magyar jus nobilitare, ami reánk nézve benne van, azt elveszítvén sem sajnáljuk.« Ellenben a német irodalom nekünk ígéret földje vala, hova reményünk, vágyunk fordula. Ki kavicsban drágakőre találna, nem lepetnék meg örvendetesben, mint mi Széchenyi Világától. Mint idegen, ki a jónak mindenütt örül, úgy becsültük előbb az új életet, majd közelebbnek is találtuk magunkhoz. Elővettük a Hitelt, elő Berzsenyit, Kisfaludy, Kölcseyt s mintha fiul fogadtattunk volna, buzgóság gerjede bennünk a magyar mívelődésért. Már az iskolai gyakorlatok nem elégítének ki többé s Kralovánszky felügyelete alatt utolsó évben magyar társaságot is alkottunk, amely mint gondolhatni, a németet nem éré utol, mivel a bimbó nem virág, csecsemő társaságunk pedig annál inkább bimbó vala, mert született magyar ifjaknál alig tanált részvétre.”78 A hungarus-tudat szószólóinak nem akadt utánpótlása. Berzeviczy Gergelynek még lehettek hívei és támogatói. Mint a tiszai evangélikus egyházkerület felügyelője, számíthatott rokonérzésű lelkészek és tanárok támogatására. Társadalmi helyzete révén többet engedhetett meg, mint Fejes János vagy Genersich János, akik a hatalmi berendezkedést nem merték bírálni. Ugyanakkor, bár a nemesi közvélemény nem szerette őt, még saját társadalmi csoportjából is akadtak támogatói, mint Máriássy József, aki állítólag a szerző tudta nélkül adatta ki nyomtatásban a parasztok helyzetéről szóló könyvét. Csaplovics mögött ott állt az egész ország jövőtől tartó konzervatív nemessége, és félig-meddig maga József nádor, aki az 1820-as években maga oktatta ki az egyik „ébresztőt”, hogy addig jó, amíg az ország alszik.79 Mindez fikció, de realisztikus. Példa lehet arra, hogy – H. White szerint – „a szépirodalmi szövegek [...] még a történelemnél is realisztikusabbak”.80 A nádort nem hiába nevezték az udvarban Rákóczinak, mert amíg Berzeviczy poszt-jozefinista összbirodalmi puccsra spekulált, ő, miután már Napóleon és Mária Lujza frigyével elmúlt a Monarchia feloszlatásának veszélye, a Monarchia egészének hungarizálására tett javaslatot; éspedig olyan összbirodalmi alkotmányosság kialakítására, amelybe a magyar alkotmányosság egyes elemeit is beépítik, és Magyarország kikerül alárendelt helyzetéből. A nádor a Berzeviczy által kezdeményezett reformmunkát aligha helyeselhette, társadalmi téren csak engedményekre hajlott.81 Márpedig éppen a társadalmi reform bizonyult elkerülhetetlennek, és mivel ez összefonódott a nacionalizmussal, elkerülhetetleneknek bizonyultak a nemzeti konfliktusok. A konfliktusoknak és azok áthidalásának azonban sok lehetősége kínálkozott. Amikor ezekkel foglalkozunk, akkor olyan historiográfiai mezőre kerülünk, ahol több olyan probléma él, amelyek hol előlünk bujkálnak, hol pedig mi bujkálunk előlük. Ilyen a hungarus-tudat kérdése is, amelynek mindig volt valami aktualitása. Hiszen kérdéseinket a jelen sugallja, de a választ a múltban keressük, és így számos párhuzamosság kínálkozik jelen és múlt között. A hungarus-tudat magyar historiográfiai kontextusban A forradalmak után uralkodó tudományos közbeszédben elhatalmasodott a bűnbakkeresés, és ezzel egyfajta historiográfiai atavizmus, amely a hungarus-tudatot vagy megkerülte vagy instrumentalizálta. A két világháború közötti történetírásban Szent István

Miskolczy Ambrus

87

Nézőpont

Magyarországának mítosza lett az uralkodó formula, amely a különböző helyzetekben különböző igényeket juttatott kifejezésre; mindenekelőtt a területi revízió igényét és az európai világba való integrációét, ugyanakkor erős antiliberalizmust és olykor a múlt hibáinak jóvátételét. Szekfű Gyula történeti publicisztikájában fasizmus-ellenességgel és humanitarizmussal próbálta megtölteni az István-kultuszt. Számára Széchenyi István lett a mérce, és azt sugallta, hogy Széchenyi lehetett volna a modern államalapító, ha a felvilágosodás és a liberalizmus szélsőségei nem zavarják meg az elméket. A nagy csábító Kossuth Lajos. Szekfű számára az eszményi világ Mária Terézia barokk világa, amelyben nem érvényesült a nemzeti mozgalmak feszítő ereje. Ez a hungarus-tudattal is rokonítható szemlélet. Ugyanakkor Szekfű Magyar történetében Berzeviczy csak a „német kispolgári racionalizmushoz hasonló” nézetek hordozója.82 És ezt azért jeleztük külön, mert Berzeviczy megítélése egyben jól érzékelteti a hungarus-tudatra fordított figyelem fokát. A magyar kommunizmus az 1950-es években igyekezett a nemzeti hagyományokat kisajátítani, magát azok kiteljesítőjeként feltüntetni; négyszáz év nemzeti függetlenségi harcaival példálózott, miközben a való az ellenkezője volt. A legleleményesebb Révai József szerint Berzeviczy ökonomista radikalizmusával, a Habsburgok segítségét keresve, szembefordult a nemzeti követelésekkel, és végzetesen elszigetelődött.83 Miután az 1956-os forradalmat és függetlenségi törekvést fegyverrel leverték, bekövetkezett az átértékelés. A nagy átértékelő, Molnár Erik találó kifejezésével „a hungarica natio a magyar állami közösség, leginkább a külföld felé vetített képekben. Ebbe már mindenki beletartozik, s ebben az értelemben magyar, hungarus, aki az államközösség tagja, rendi és nemzetiségi különbség nélkül, a szlovák jobbágy épp úgy, mint a német polgár vagy horvát úr. Ez lényegében a mai állampolgárság feudális formája.”84 Már-már ideális szovjet állapot, ugyanakkor az ország mégis valamiféle önálló útra akart lépni és lépett is, ezért nem igazán volt célszerű a nemzeti közömbösség túlhangsúlyozása. Közben egyre erősebb vonzóerővel hatott a nyugati pluralizmus, és ennek vonzásában, valamint a történészmunka logikájából következően vonzott a múlt sokszínűsége, amely mintegy kiáltó ellentétben állt a nyomasztó homogenizációval. Tarnai Andor a régi Magyarország és a hungarus-tudat öntúlértékelő jeligéjének – Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita („Magyarországon kívül nincs élet, és ha van, nem olyan”) – történetét nyomozta ki. Azzal az állásponttal szemben, amely a mondást a jezsuitáknak és a nemeseknek tulajdonította, kimutatta: annak „semmi kapcsolata a jezsuitákkal és a nemességgel, akik egyáltalán nem ismerték, kifejezi ellenben a német és szlovák evangélikus értelmiségi réteg patriotizmusát és »feudális állampolgárságát«, amely a 17. század közepe tájától fejlődött ki, virágkorát az 1690-es évektől 1770 tájáig élte, s értelmetlenné válva eltűnt, amikor a régi Magyarország népei a nemzeti fejlődés polgári útjára léptek.”85 Arató Endre munkásságának köszönhetően történetírásunkban végül is polgárjogot nyert a hungarus-tudat, mint a Kárpát-medencében együtt élő népek közös öröksége.86 Közben osztrák szomszédságunkban már előtérbe került a Habsburg Monarchia nemzetek fölötti jellegének kutatása. Csáky Móric az osztrák nemzetek-fölöttiség kultuszának megtalálta a hazai megfelelőjét a hungarus-tudatban, és felvázolta az alternatívát: hungarus-tudat vagy nyelvi nacionalizmus. És amíg a hungarus-tudat, Berzeviczy humanitarizmusa és reformideológiája a liberalizmus alapja lehetett volna, a nacionalizmus úgy sajátította ki a liberalizmust, hogy végső soron meg is semmisítette. Csáky Móric a hungarus-ideológia továbbélését látja Széchenyi nemzeti türelmességre intő

Miskolczy Ambrus

88

Nézőpont

– Kossuth-ellenes – szavaiban, és úgy véli, hogy a magyar jakobinusok is a hungarusideológiát képviselték, a hivatalos magyar nyelvet tisztán gyakorlati megfontolásokból karolták fel.87 Ez provokáló kihívás volt, de a vita elmaradt. Talán azért, mert korhoz kötött kérdésfeltevés volt, és talán azért, mert kényelmesebb nem vitatkozni, és a vita során kiderülhetett volna Berzeviczy kapcsolata a titkosrendőrséggel, ami kényes kérdésnek bizonyult volna. Nem kétséges, a nacionalizmus csúnya dolog, de a kommunista totalitarizmushoz kapcsolódó nacionalizmus-kritika is lehet az. Geertz figyelmeztetése találó: „A valláshoz [helyesebben: az egyházakhoz] hasonlóan a nacionalizmusnak is van egy rossz ízű értelme a modern világban, és akárcsak a vallás [helyesebben: az egyházi intézmények világa], többé-kevésbé meg is érdemli azt. Önmagában (néha együttesen) a vallásos vakbuzgóság és a nacionalista gyűlölet valószínűleg jelentősebb pusztulást hozott az emberiségre, mint bármely más erő a történelem folyamán, és kétségtelen, hogy ez továbbra is így fog történni. Mégis, a nacionalizmus, akárcsak a vallás, hozzájárult a történelem talán legeredetibb változásaihoz, és kétségtelen, hogy a jövőben sem lesz másként. Érdemesnek látszik kevesebb időt tölteni az ócsárlásával – hiszen olyan ez, mintha a szelet átkoznánk –, és többet azzal, hogy megpróbáljuk kitalálni, vajon miért veszi fel azokat a formákat, amelyeket felvesz, vajon hogyan lehetne megakadályozni azt, hogy ugyanúgy, ahogy létrehozta, darabokra is tépje azokat a társadalmakat, amelyekben felbukkan, sőt ezentúl, a modern társadalom egész szövetét.”88 A hungarus-tudat kérdése azt is felveti, hogy a nacionalizmusok miként és miért robbantottak szét egy egységes multietnikus állami, történelmi térséget egymás ellen forduló nemzeti terekre. De az is probléma, hogy mi élt tovább a prenacionális vagy anacionális gondolkozási formákból. Erre Fried István hívta fel a figyelmet, amikor a hungarus-tudatot a 20. század első évtizedéig érvényesülő jelenségként mutatta be, amely a latin hivatalos nyelvhez való ragaszkodásával a modern nemzeti törekvésekkel szemben reaktív jelleget öltött, mint „visszafelé irányuló utópia,” hogy aztán a modernitással marginalizálódjék, és mégis tovább éljen,89 mint azt a legújabb összefoglaló tanulmány is hangsúlyozta.90 Mi élt tovább a magyar világban a hungarus-tudatból? A hungarus-tudat színes és különböző árnyalatokban gazdag eszmevilág. Hordozóinak a politikai magatartása is – olykor homlokegyenest – eltér egymástól. Klasszikus földje Felső-Magyarország, de él Erdélyben és a Délvidéken is. Még erdélyi román is tett hungarus-tudatra valló kijelentést, bár az erdélyi román nemzeti mozgalom az önálló Erdélyhez egészen az 1900-as évekig azért ragaszkodott, mert a nemzetté válás feltételei ott kedvezőbbnek tűntek, mint Magyarországon, hiszen Erdélyben már volt három törvényes nemzet, és ezzel mintegy legitimálták a román nemzet elismerését célzó követelést. Viszont olykor kedvezőnek tartották Erdély és Magyarország egyesülését. Például a 19. század elején George Şincai, aki fájlalta, hogy Erdély elszakadt Magyarországtól, mert különben Erdélyben is érvényes lehetne a jobbágyoknak kedvező urbárium.91 Hungarus-tudatra vall azoknak a szerb eredetű magyar nemeseknek a magatartása is, akik a magyar liberális mozgalom hívei lettek. Egyikük, a kormánybiztos és 1849-ben miniszterséget vállaló Vukovics Sebő az 1850-es magyar–román emig-

Miskolczy Ambrus

89

Nézőpont

rációs vitájában arra a tapasztalatára hivatkozott, hogy az önvédelmi és függetlenségi háborúban „a haza fölhívásával képesek voltunk a nem magyarul beszélő népekben is buzgalmat előidézni, mit a nemzetiségi eszmével nem tehettünk volna.” A magyar nem a nemzetiségért harcolt, „mert ezt nem vonta kétségbe senki”. A vele harcoló németek, szlovákok, románok sem a magyar nemzetiségért − de a sajátjukért sem − küzdöttek, „hanem mindnyájan a hazáért harczoltak.” Úgy vélte, az ország lakosságának több mint 80%-a „ragaszkodik a haza területének épségéhez”. Ha pedig valami kétség forog fenn, eldönti az első nemzetgyűlés, amelyet általános szavazati jog alapján hívnak össze. Ez a lojalitás magyarázza, hogy „nemzetünk ereje sokkal nagyobb, mint a népszám aránya.”92 Ez a nemzet a szupraetnikus hungarus-alapokra is épült. A hungarus-tudatban a különböző etnikumok számára a közös nevező a nemzetek fölötti nemzeti méltányosságra való törekvés volt egy történelmi államalakulat keretében. Ugyanakkor ez a tudatforma egyre inkább nacionalizálódott, aszerint, hogy a politikai érdek és helyzetmegítélés mit kívánt, nem is beszélve az olykor fellobbanó és elhatalmasodó gyűlölködésekről. Nem egyszerűen a magyar nacionalizmus verte szét a hungarus-tudatot, hanem általában a nacionalizmus elhatalmasodása, a polgári-nemzeti átalakulás. Kétségtelen, hogy a magyar nacionalizmus kezdeményező szerepet játszott, és sok vonatkozásban példaként szolgált. Viszont paradox módon a magyar nacionalizmus ültetett át a hungarus-tudatból a legtöbbet a politikai gyakorlatba. A hungarus-tudat, pontosabban annak egyik vonulata – mint állampolgári tudat, mint a közös haza iránti lojalitás – belesimult a magyar nemzeti tudatba, ha az alkotmányvédelem és a demokratikus korszellem hatotta át. Ezért magyarosodott el rohamosan a felvidéki német polgárság. 1848-ban ezért is tartottak ki a magyar szabadságharcban nem magyarok − egészen a vérpadig. 1849-ben a magyar nacionalisták pedig le tudtak mondani az egy és oszthatatlan nemzet igényéről, és országgyűlési határozatban elismerték a nem magyar nemzetiségek szabad nemzeti fejlődéshez való jogát. Ezt először 1849 júliusában Kossuth Lajos érvényesítette a román emigránsokkal kötött, államszerződés jellegű Kibékülési tervben. Ennek jegyében született a törvényerejű nemzetiségi dekrétum, amelyet Szemere Bertalan öntött végső formába, és fogadtatott el az országgyűléssel. Ehhez igazodott az 1868-as Deák-féle nemzetiségi törvény is, amely az egységes politikai nemzet fogalmával a hungarus-tudatra is akart építeni, miközben ezzel kevésbé elfogadható lett a nem magyarok számára, mint az 1849-es dekrétum, amely a „magyar birodalom területén lakó minden népiségek nemzeti szabad kifejlésé”-nek biztosítékairól szólt. Ha ezeknek az alapdokumentumoknak az előképeit keressük, akkor azt paradox módon éppen a hungarusok megnyilvánulásaiban találjuk. Rumy idézett eszmefuttatásából néhány elem – az utolsó mondat kivételével – az 1868-as nemzetiségi törvény előterjesztésébe belefért volna, ha Deák nem taktikusabb és nem mestere a politikai nyelvnek is. A Szent István-féle maximát a reformkor nagy nemzedéke kifejezetten kárhoztatta. Viszont a lényeget: a másik fél nyelvi jogainak elismerését törvénybe foglalta. Természetesen nem azért, mert Rumy cikkét olvasták volna, vagy netán Berzeviczyt, hanem a körülmények kényszerítő erejének hatására cselekedtek. Az is igaz, hogy olykor olyan hévvel törekedtek az egynyelvűség érvényesítésére, hogy egyesek Horvátország elszakadását is elfogadták, sőt Wesselényi Miklós az integritásról is lemondott volna. Elvetették a federáció terminust, viszont a belső federalizálás felé mutató megoldásokat is számításba vették. Példa erre Kossuth, aki gondosan kerülte, hogy a nemzet fogalmát körülírja, bár kritikus helyzetekben az uralkodó nemzetfogalommal

Miskolczy Ambrus

90

Nézőpont

élt, ahogy „az egzigenciák tudománya” megkövetelte. 1851-es alkotmánytervében azonban nemcsak 1848–1849 tapasztalatait és eredményeit öntötte formába; ebben az alkotmánytervben benne vannak az eperjesi négynyelvű hungarus-világ tapasztalatai is, amikor a nemzetiséget felekezetiséggé próbálta átmagyarázni, hogy ezzel az egyrészt múltba, másrészt jövőbe tekintő értelmezéssel kilépjen a jelenből, a nemzetiségi békétlenséget felekezeti békévé változtassa, Magyarországot egyszerre nemzetileg semleges állammá tegye, ugyanakkor megőrizze egységét és magyar jellegét, a megyei autonómiával pedig kielégítse a federációt célzó igényeket. A magyar politikai gondolkodásban önálló vonulat a nacionalizmus-kritika, azoknál is, akik maguk is a nacionalizmus hordozói voltak, és belső – önmagukkal is folytatott – tusáikban érezhető azoknak az érveknek a jelenléte, amelyet a hungarusok felvetettek. A hungarus-tudat longue durée-jelenség, amely nem halt el. A kiegyezéssel szemben a nem magyar programok poliglott államot követelő része a hungarus-eszmevilágot folytatta. Amikor már a dualizmus korában kemény nemzeti ellentétek feszültek, akkor például a román Ioan Slavici, aki maga is szenvedélyesen művelte a 19. század rasszizmus felé mutató etnokultuszát, az 1890-es évekből visszatekintve úgy látta, hogy ekkor a Kárpát-medence népei „felhagytak az egymás közti ellenségeskedéssel, és egy néppé olvadtak össze”, és így kerülhetett román fia, Mátyás Magyarország trónjára.93 Ezek persze némileg prókátor érvek, de jelzik, hogy a hungarus-tudat, mint nemzetszemlélet, magatartási forma, alakzat, nem statikus jellegű, és „nemcsak az úgynevezett nacionalizmus előtti évszázadok nemzetfogalmának egyik lényeges tényezője, hanem szinte a 20. század első évtizedéig mutatható ki jelenléte.”94 Az 1910-es években újra a magyar nemzeti öntudat, a demokrácia és a hungarus-tudat összefonódásának tanúi lehetünk.95 Teoretikusa Jászi Oszkár, aki – szemben a reformkor nacionalistáival – egyben a szentistváni maximával is élt. Ady szerint „megcsinálta az új una eademque nobilitas” szobrát,96 – de mint tudjuk – csak papíron. Ugyanakkor meglepő, hogy a nemzeti-nemzetiségi együttélés demokratizálásának igénye olykor milyen váratlanul bukkan fel. Például Torma Miklós egykori erdélyi alispán minisztériumi beadványaiban. és némileg a publicisztikájában is. Jászival is levelezett, és Jászi számára nézetazonosságuk is jelezte, hogy helyzetelemzése és programja nem kávéházi vagy íróasztal melletti töprengés szüleménye. Az erdélyi alispánt viszont talán nemesi káderlapja miatt nem karolta fel történetírásunk; elég volt neki egy „fehér holló,” Mocsáry Lajos, és úgy látszik, „a haladás tábora” visszamenőleg is zárt, mint egy politikai szekta. Kérdés: a történelem mennyire hagyja magát kalodába zárni? Meglepő fejlemény az is, hogy a sovinizmust programszerűen képviselő Bánffy Dezső egykori munkatársa, Jancsó Benedek is 1912-ben már (és még) – Torma Miklósnak szóló levelében – hangoztatta, hogy a románokkal szemben „liberális és demokrata progresszív álláspontra” kell helyezkedni. Ez is jele annak, hogy mélyebb gyökerei voltak annak a forradalomnak, amelyet Ady így jellemzett: „Új negyvennyolcban vagyunk, új szabadságharcban, új forradalomban − az egykori fiatalságunk nélkül.”97 Ennek a gyengeségnek a jele volt az is, hogy egy Torma vagy egy Jancsó a leveleikben jelzett nézeteikkel nem tudtak, és nem is akartak kilépni a nyilvánosság elé. Amikor a polgári demokratikus forradalom Magyarország keleti Svájccá alakításának programjával lépett fel, némileg a hungarus-tudatot próbálta éltetni, de már a nemzeti önrendelkezések elismerésével párosítva. Ugyanakkor van valami hungarus-bölcsesség Gratz Gusztáv dualizmus-értékelésében. Sőt, egész újkori történelmünkre vonatkozik, amit az 1860–70-es évek nemzetiségi kér-

Miskolczy Ambrus

91

Nézőpont

déséről írt: „Örök dicsőségére szolgált volna az akkori nemzedéknek, ha ezt a problémát valamiképpen meg tudta volna oldani, de a probléma oly nehéz volt, hogy az sem vált volna szégyenére, ha megoldása nem sikerül.”98 A probléma és az általa felvetett kérdés örök, és Gratz Gusztáv megfogalmazásában így hangzik: „...vajon van-e a politikában megoldhatatlan probléma? Nemcsak arról van-e mindig szó, hogy kisebbek-e vagy nagyobbak azok az áldozatok, amelyeket megoldásuk szükségessé tesz?”99 A válasz – dolgozatom válasza – azonban az, hogy voltak törekvések a megoldhatatlan problémák megoldására, és készség is mutatkozott az áldozatra, ugyanakkor a bűnbakkeresés öröme és szenvedélye, a bűnbak feláldozásának vágya mindig a könnyebb megoldások felé terelt. És miközben – Csaplovics idézett szavaival élve – „az alacsonyságnak és semmirevalóságnak egész óceánján undorodva kell keresztül vergődnünk”, felhallatszik Bartók Béla zenéje, amely jellegzetesen hungarus-termék. Bartók az akart lenni a zenében, ami Ady a költészetben, de megtanult szerbül, szlovákul, románul, az ősformák fellelésének igézetében gyűjtötte a magyar, szerb, szlovák, román népi dallamvilágot. Ez ihlette zeneművészetét, miközben valami egészen újat, jót és szépet alkotott, a 21. század zenéjét. Ha valakiben, akkor benne élt Berzeviczy humanitarizmusa, Csaplovics fogékonysága a sokszínűség iránt, Rumy olykor felvillanó konoksága minden megalkuvás ellen, de mindez már a zseni gesztusaiban. Amerikából visszatekintve, Bartók így látta világunkat: „Nem véletlenül történt, hogy a népdalkutatás és a népdalból fogant magasabb zeneművészet éppen Magyarországon virágzott fel oly bámulatos módon. Magyarország földrajzilag mintegy középpontja Kelet-Európának és sokféle nemzetiségével az első világháború előtti időben valóságos kicsinyített képe volt Kelet-Európa népi sokféleségének. Ez a népi sokféleség a népek állandó érintkezése következtében a népzene legkülönfélébb és legváltozatosabb formáinak kialakulására vezetett; ez a magyarázata annak, hogy Kelet-Európa népzenéje oly bámulatosan gazdag népdaltípusokban és végeredményben népdalokban. Nem csoda, hogy éppen a kereszteződések középpontjában levő Magyarország muzsikusai oly nagy érdeklődéssel fordultak e bámulatos zenei kincs felé. Ez az érdeklődés kétféle gyümölcsöt termett. Az egyik a kelet-európai népdalfajták tudományos kutatása, leírása, rendszerezése, összehasonlítása; és ez végeredményben egy egészen új tudománynak, az »összehasonlító népdalkutatásnak« a megteremtésére vezetett (az »összehasonlító nyelvtudomány« mintájára). A másik nevezetes és az előbbitől teljesen különválasztandó eredmény az autochton magyar zeneművészet megteremtése volt, ennek a páratlan értékű népzenei anyagnak hatása alatt. A zeneművészet megújhodása ismeretlen, elhasználatlan, teljesen friss népzenei kincsnek alapján: ez már szinte új világszemléletté vált Magyarországon. Teljesen félreismerik a helyzetet azok a nyugat-európaiak, akik ennek a világszemléletnek megnyilvánulását a zeneművészetben »folklorista« irányzatnak skatulyázzák el, bizonyos lekicsinylő hangsúllyal. Mert itt nem »folklorista« zenedarabkáknak idegen anyagba való beoltásáról, hanem ennél sokkalta többről van szó: új zenei szellem kialakulásáról, földből kisarjadzott zenei erők alapján!”100 A zene szellem, és olyan idők járnak, amikor a hangzavarban egyetlen humanizmusunk!

Miskolczy Ambrus

92

Nézőpont

Jegyzetek Jacques Solé: La Révolution en question. Paris, 1988, 344. o. Fernand Braudel: La Méditerranée et le monde méditerranéen à l’époque de Philippe II. II. Paris, 1966, 517. o. 3 Marczali Henrik: Berzeviczy Gergely államiratai. Budapesti Szemle, 1907, 132. k. 370. sz. 47., 53. o. 4 A magyar jakobinusok iratai. III. Szerk. Benda Kálmán. Budapest, 1952, 331. o. 5 Berzeviczy Gergely élete és művei. Szerk. Gaal Jenő. Budapest, 1902, 160. o. 6 Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár (a továbbiakban: MTAKK), M. Irod. Lev. 4−21. Berzeviczy levele Rumy Károly Györgynek. Lomnic, 1806. febr. 10. 7 A körlevélre az országos nyilvánosság előtt Rumy Károly György hívta fel a figyelmet: Berzeviczy Gergelynek ítélete a Magyar nemzeti nyelvnek fenntartása, elterjedése és kimívelése szükségéről. Hasznos mulatságok, 1832. II. 395. Rumy cáfolni akarta a barátja, Berzeviczy nemzeti közömbösségéről szóló híreket. Rumy szerint „Berzeviczy Gergely csak azért adta ki könyveit és számos értekezéseit német és deák, nem pedig magyar nyelven, mivel, mint én is, ki a Szepességben születvén s lakván, nem tökéletesen beszélt és írt magyarul, s mivel nemcsak a magyarok, hanem a németek és tótok közt is kívánt olvasókra találni.” A körlevelet 1808-ra datálta, valójában 1807ből való, mint ezt Cházár András ráírta az ő hagyatékában fennmaradt példányra. Evangélikus Levéltár, AGE, III. e. 306. 118. v. 8 Gregor von Berzeviczy: Etwas über Nazionen und Sprachen. Archiv, 1817. jún. 60–11. 287–289. o. A cikk fogalmazványainak lelőhelye: Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), P 53 Berzeviczy család, 130. cs. 128. sz. 9 MOL, P 53. 129. cs. 94. t. 4/v. 10 MOL, P 53. 129. cs. 94. t. 5/v. 11 MOL, P 53. 129. cs. 94. t. 7. 12 MOL, P 53. 129. cs. 94. t. 11. 13 MOL, P 53. 129. cs. 94. t. 14. 14 MOL, P 53. 129. cs. 94. t. 19/v. 15 MOL, P 53. 129. cs. 94. t. 22/v. 16 MOL, P 53. 129. cs. 94. t. 28/v. 17 Gregorius Berzeviczy: De Oeconomia Publico-Politica. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára (a továbbiakban: OSZKK), Quart. Lat. 2431. 5., 12.; Vö. Berzeviczy Gergely élete és művei. 6., 14.; Berzeviczy Gergely: A közgazdaságról. Budapest, 2006, 29., 37. o. 18 MTAKK, MIL 4−11. 19 MOL, P 53 79. cs. An und für meinen Sohn Titus Eduard Berzeviczy (fogalmazvány) 457. o. 20 Csaplovics [János]: Kétségek a történetírás felől. Századunk, 1839. jan. 10. 3. sz. 23. o. 21 Kósa László: A „Kis-Európa”-gondolat a magyar néprajzban. In A magyar irodalom történetei 1800-tól 1919-ig. Szerk. Szegedy-Maszák Mihály − Veres András. Budapest, 2007, 107–118. o. 22 Joh. V. Csaplovicz: Das Königreich Ungern ist Europa in Kleinen. Erneuerte vaterländische Blätter, 1820. dec. 23. 103. sz. 23 Csaplovics János: Etnográfiai értekezés Magyarországról. Tudományos Gyűjtemény, 1822. II. 52. 24 Csaplovics: Etnográfiai értekezés. Tudományos Gyűjtemény, 1822. II. 59 25 Johann Csaplovics: Gemälde von Ungern. II. Pesth, 1829. 145. Az OSZKK, Quart. Germ. 1375. jelzetű kötetbe Csaplovics az 1830-as évek derekán beírta a cenzor által törölt részeket. 26 „A nemzet gyűjtőszó, amely jelentős nagyságú népet jelent, amely bizonyos határoktól övezett ország területén lakik, és ugyanazon kormánynak engedelmeskedik. Minden nemzetnek sajátos jelleme van; bizonyos közmondások szerint: könnyed mint a francia, féltékeny mint az olasz, komoly mint a spanyol, gonosz mint az angol, büszke mint a skót, részeges mint a német, lusta mint az ír, csalárd mint a görög stb.” In Encyclopédie ou dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers. XI. Neufchastel, 1765, 36. o. 1 2

Miskolczy Ambrus

93

Nézőpont

Dóhovits Bazil: Ethnographiai értekezés Magyarországról. Tudományos Gyűjtemény, 1824. IX. k. 3–12. o. 28 Csaplovics nagy munkájából a cenzor ki is húzta azt a részt, amely szerint azért tanulnak szívesen szlovákul az idegenek, mert a szlovákok a hibáikat nem gúnyolják, mint a magyarok és a németek, hanem inkább jóindulatúan kijavítják a rosszul beszélőt. Johann Csaplovics: Gemälde von Ungern. I. Pesth, 1829, 223. OSZKK, Quart. Germ. 1375. 29 Csaplovics: Gemälde… I. 310. o. 30 Uo. 254. o. 31 Politisch-kirchliches Manch-Hermaeon. [Wien, 1790.] 32 Csaplovics: Gemälde… II. 144. o.: „Der Akt der Krönung ist der wichtigste Nationalhandlung, weil dadurch das ganze Reich seine Verehrung gegen das Oberhaupt des gesammnten Volkes auf eine feierliche, des Königs u. der Nation würdige Art ausspricht.” 33 Uo. II. 136. o. 34 Uo. II. 149. o. 35 „Világos, hogy a század szellemét, a reformot, ha ez valamely dolgokban megvalósítandó, nem a szabadság és a már törvények által biztosított immunitások megszorításával, nem az alkotmány lerombolásával, hanem a személy- és tulajdonbiztonságnak – minden egyes ember állapotára való tekintettel – a királyság minden egyes lakosára teljesebb kiterjesztésével kell megkövetelni.” Vay József válasza (Reflexiones ad recensionem operis Piringeriani Ephemeridibus Viennensibus, Anno 1816. Nris 104 et sequent. insertam) csak az OSZK-ban három példányban maradt fenn. Ezek jelzete: Quart. Lat. 2163, 2376, 2586. Az első jelzet alatti Jászay Pál gyűjteményéhez tartozott. Érdekessége a possessor 1838. október 25-i bejegyzése, mely szerint Stetner Máté udvari tanácsos „bizodalmasan közölte velem”, hogy a kék tollal Vay írt bele a szövegbe. Idézetünkben is módosított Vay József, aki először nyilván diktálta szövegét, majd javította: „Illud clarum esse videtur, genium seculi, reformationem, si quae in quibusdam suscipienda videretur, non per coarctionem libertatis et immunitatum jam lege stabilitarum, non per constitutionis ruinam, sed per personalis ac proprietatum securitatis, pro ratione conditionis singulorum, ampliorem ad omnes Regni Incolas extensionem <posse obtineri> poscere.” [Ez utóbbi szó kékkel.] Quart. Lat. 2163. 12. o. 36 Csaplovics: Gemälde… II. 149. o. 37 Joh. v. Csaplovich: Freundschaftliche Erinnerung an unsre vaterländische Schriftsteller welche deutsch schreiben. Beilage zur Iris, 1825. júl. 30. 1. sz. 1. o. 38 1832. december 21-én kelt levelében kifejtette Rumynak, hogy „Sie und Fejér wissen weit mehr als die ganze Akademie”, neki – írja – nem jutott eszébe akadémikusnak lenni, mert nem érdemli meg. „Denn ich bin kein Magyare und wünsche es auch nicht zu sein.” OSZKK, Quart. Germ. 1001. 103–104. o. 39 Johann v. Csaplovics: England und Ungern. Halle, 1842, 10–11. o. 40 Uő: Ungerns Industrie und Cultur. Leipzig, 1843, 10., 13., 72–75. o. 41 OSZKK, Oct. Hung. 240. Rumy Károly György: Kinyilatkoztatás. 22–25. o. 42 Kőrösy László: Rumy, 119. o. 43 H [Samuel Hojč]: Sollen wir Magyaren werden? Karlstadt, 1833. 44 OSZKK, Oct. Hung. 240. Rumy Károly György „Sollen wir Magyaren werden?” könyvecske szerzőjének némely hibás állításainak megcáfolása. 33–34. o. 45 MTAKK, 4-rét-16. Johann Samuel Liedemann level Rumy Károly Györgynek, 1822. nov. 3. 46 Szögi: Rumy, 49. o. 47 Csaplovics: Gemälde… I. 223. o. 48 OSZKK, Levelestár, Rumy Károly György levele Mednyánszky Alajosnak. Bécs, 1825. aug. 24. 49 Csaplovics pozitívan írt Kazinczyról, aki erről így nyilatkozott: „Azt mondják, hogy a mostani Bécsi Tud. Újságokban valamikor a Tud. Gyűjt. Fűzetei recenseáltattak, felőlem mindég magasztalással volt szó: de én Csaplovics Urat, a’ ki azon Recensiókat írta, sem személyéből, sem leveleiből nem 27

Miskolczy Ambrus

94

Nézőpont

ismerem, s magasztalásait soha nem láttam; és így azok bizonyosan sem nem dolgozásaim, sem nem sugallásaim.” KFL XVI. 395. 50 A természetjog. Parodoxon Csaplovicstól. Századunk, 1838. jún. 26. 8. sz. 51 Csaplovics: Ki a jurista? Századunk, 1838. okt. 18. 84. sz. 52 Századunk, 1838. nov. 12. 91. sz. 53 MTAKK, MIL 4-20. 1841. jún. 24. 54 Rumy Károly: A magyar hazafi, egri érsek Pyrker László, mint német költőnek s írónak védelmezése, Cicero szavaival a kritikai lapok ellen. Hasznos mulatságok, 1833. I. jún. 15. sz. 378. o. 55 Thaisz András − Trattner Mátyás: Jelentés a Tudományos Gyűjteménynek 1826-dik esztendei folytatásáról. Tudományos Gyűjtemény, 1825. XI. 124. o. 56 OSZKK, Levelestár, Rumy Károly György levele Mednyánszky Alajosnak. Bécs, 1825. dec. 20. 57 Rumy Károly: Ellentmondás. Atheneum, 1841. ápr. 22. 48. sz. 767. o. 58 Uő: Tanuló ifjak játékszíni gyakorlása Esztergomban. Hasznos mulatságok, 1833. II. aug. 7. 11. sz. 84. o. 59 Uő: Válasz. Hírnök, 1840. 72. sz. 60 Uő: Válasz Tóth Lőrincz urnak. Hírnök, 1840. szept. 7. 72. sz. 61 Francis Fukuyama: The Great Disruption. London, 1999, 179. o. 62 Karl Manheim: The Democratization of Culture. [1933]. Uő: Essays on the Sociology of Culture. Collected Works. Volume Seven. London, New York, 1998, 220. o. 63 Alexis de Tocqueville: De la démocratie en Amérique. Szerk. J. P. Mayer. Paris, 1980, 7. o. (A mű teljes magyar fordítása az 1990-es évek elején jelent meg, amikor Tocqueville egy időre elfoglalta Marx helyét. Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Budapest, 1993.) 64 Pierre Manent: Politikai filozófia felnőtteknek. Ford. Kende Péter. Budapest, 2003, 160. o. 65 Martin Georg Kovachich: Die Ausbildung der Verfassung des Königreichs Ungern dargestellt von Anton Wilhelm Gustermann. 1812, 50. o. OSZKK, Fol. Germ. 219/2. 66 MTAKK, Vegyes 2-20/1. Teleki László: Generales reflexiones de comitiis anno 1807 celebratis. „ Una est nobilitas Hungara, illius commembra varias loquuntur linguas, variis ex nationibus originem suam ducunt: vanum esset praetendere illos tantum populum Hungarorum constituere posse, qui se ad primaevos terrae nostrae occupatores Magyarones deducere valent. Vix forsan una alterave familiarum nostrarum hoc cum fundamento demonstraret: potentissima[e] familiarum nostrarum se a Germanis, Italis, Polonis, Dalmatis etc. deducunt, quod exteras hodiedum indiginatu gaudentes familias habemus, cui tamen ideo vel in mentem venisset, has omnes ex gremio nationis Hungarae excludere velle. Omnes denique Incolae sive sint Germani, Svevi, Valachi, Sclavi Rasciani Ruteni eadem gaudent praerogativa, iisdem juribus, beneficiorum patriae eodem modo fiunt partifices: quis auderet assessore advenas quum primum vel per incolatum vel per indigenatum sibi jam concivilitatis acquiserunt, eodem cum nativis incolis modo non tractari. Dum ergo de populo, vel gente Hungara agitur, omnes patriae concives secundum ipsorum caracterem, statum et conditionem subintelliguntur.” 67 OSZKK, Fond 16/11. Jankovich Miklós: Widerlegung der Verläumdungen, welche ein Ungenannter gegen die Ungrische Nation […] Wien 1816. zu verbreiten suchte. 68 Fenyő István: Haladiság és maradiság harca a Tudományos Gyűjteményben. In A magyar sajtó története. I. Szerk. Kókay György. Budapest, 1979, 255–329. o. 69 Fol. Hung. 1015. Gróf Dessewffy Jósef: „Elő-szó, Az avulni kezdő és a nagyon ujítgató Irásmódról a Magyar nyelvben.” [Dátum a mű végén:] „Sz. Mihály Szabolcsban, 1825.” 70 G.: A Szent Hajdan Gyöngyei. Kritikai Lapok, 1831. I. 13−21. o.

Miskolczy Ambrus

95

Nézőpont

Fenyő István: A Kritikai Lapok harca az irodalom respublikájáért (1832–1840). In A magyar sajtó története… I. 422–427. o.; Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet. Budapest, 2004, 60., 145., 252., 882. o. 72 Dávidházi: Egy nemzeti tudomány… 250–257. o. 73 Toldy Ferenc: Kazinczy Ferenc és kora. Életrajzi emlék 1859–1860. Bp., 1987. 74 Julius von Farkas: Ein deutsches episches Gedicht von Vörösmarty. Ungarische Jahrbücher, 1929, 34–35. o. 75 Ernest Gellner: Nationalism. London, 1998, 69. o. 76 Carl Schmitt: Politische Romantik. München−Leipzig, 1925. 77 Hont vármegyéből levél. Hadi és más nevezetes történetek. 1790. III. k. 21. o. „Senki sem fogja talán ellenzeni, ha azt állítom, hogy Trencsén, Túróc, Liptó, Szepes, Sáros és több felső vármegyéknek gyökeres fő nemeseinél a magyar nyelv volt hajdan a házi nyelv. De ki mozdította tehát azt ki azon nemes házakból? Valóban nem más, hanem a házi cselédek, mert bár más tekintetben szolgák, s szolgálók is azok, de a nyelv dolgában ők az urak a háznál. Amint a kocsi, az inas és a szobaleány a dajkával magyar, tót vagy német, aszerént változik az egész ház is által magyarrá, tóttá vagy németté, úgy kell ennek járni, mint amazok fújják.” 78 Hunfalvy Pál: Emlékezés Késmárkra (Az Atheneum 1841-ki folyamában). Tanulmányok, Budapest, 1873, 49. o. 79 Jókai Mór: Eppur si muove és mégis mozog a föld [1872]. II. Budapest, 1965, 89. o. „A külföldi országifjítókat lehet érteni: szándékuk világos. A nemzeti érzület felköltése által egy sok darabba szétosztott országot valamikor eggyé alakítani. Lehet, hogy célt érnek vele. – De ugyanezt a célt éri-e el Magyarország, ha a pihenő nemzeti öntudatot fölébreszti? Rá az ellenkező vár, mint amazokra. Egy heterogén elemekből alkotott országnak elemeire szétbomlása. Tekintsd meg az ország térképét: számláld meg a megyéket, amik az ideálodban élő országot képezni fogják, fesd ki annak leendő határait, s borzadj el a jövendőtől, amit alkotni akartok. Vedd elő a statisztikát, s kérdezd meg tőle, ha tizennégyből kilencet kiveszünk, mi marad ott. Ez az ország addig él, amíg alszik. Jaj annak, aki fölébreszti! Egy darab ideális paradicsom vagyunk Európa közepén. Addig létezünk, amíg magunkat hozzá nem idomítottuk. Sajátságaink, kiváltságaink, mindenkit egyesítenek idebenn. Ami jó, az mindenkinek java, ami rossz, az mindenkinek baja idebenn. Versenyzés nincs. A nemesség uralkodik. Egy nyelvünk van – mely senkit nem protegál, de nem is provokál. Klasszikus nyelv: a latin. Ez a törvények nyelve, az igazságszolgáltatás, az iskolai műveltség, a liturgia, a fakultások nyelve; szószólónk a küldiplomáciában. Ez a mi palladiumunk. Nemesi intézményeink emellett biztosítják a nemzeti suprematiát számunkra. Frank, német, olasz földön a demokrácia csak egy új francia, német, olasz nemzetet hozand létre; a magyar földön a demokrácia új idegen nemzeteket fog alkotni, s minket elenyészt. – S mi panasza van nálunk a népnek? Adója csekélység; földje jó, senki nem bántja, jól él, nem töri fejét a nagy államok gondjain; ősi egyszerűségében oly jól megvan, hogy negyvenezer embert egy szolgabíró egy hajdúval békén elkormányoz; nem irigylik, nem zaklatják nyugtalan szomszédok; jóllakik mindennap, s vasárnap ott imádkozhatik, ahol akar. Ősi erkölcsei, durva egyszerűsége megőrzi őt a külföldi romlott erkölcsök mételyétől. Ha szegény is, de nem adós. Nem áll magasan, de nem bukhatik. Nem küzd a pálmáért, de nem is győzetik le. Alszik; de él! S ti fel akarjátok őt költeni, gyermekek?” 80 „...humanista vagyok, és szerintem a humaniórák lényegében az olvasásról szólnak.” Beszélgetés Hayden White történésszel. Aetas, 2005. 1–2. sz. 261. o. 81 Domanovszky Sándor: József nádor élete. I. 2. Budapest, 1944, 318–327. o.; Palatin Josephs Schriften. IV. Hg. Sándor Domanovszky − Ferenc Glatz. Budapest, 1991, 269–281. o.; Miskolczy Ambrus: Széchényi Ferenc és József nádor, Metternich és Őfelsége dilemmái. Valóság, 2009. 3. sz. 37–44. o. 82 Szekfű Gyula: Magyar történet. V. Budapest, 1936, 161. o. 83 Révai József: Kölcsey Ferenc. [1938]. Uő: Válogatott irodalmi tanulmányok. Budapest, 1960, 8–11. o. 71

Miskolczy Ambrus

96

Nézőpont

Idézi Tarnai Andor: Extra Hungariam non est vita…. (Egy szállóige történetéhez). Budapest, 1969, 82. o. 85 Uo. 99–100. o. 86 Arató Endre: A feudális nemzetiségtől a polgári nemzetig. Budapest, 1975. 87 Moritz Csáky: Von der Aufklärung zum Liberalismus. Wien, 1981, 167–168. o. (Moritz Csáky: Die Hungarus-Konzeption. Ungarn und Österreich unter Maria Theresia und Jospeh II. Szerk. Anna M. Drabek − Richard G. Plaschka − Adam Wandruszka. Wien, 1982, 71–89. o.) 88 Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma. Budapest, 1994, 125. o. 89 Fried István: A közép-európai szöveguniverzum. Budapest, 2002, 47–68. o. 90 Soós István: Értelmiségi minták és a Hungarus-tudat. Regionális és nemzeti identitásformák a 18–20. századi magyar és a szlovák történelemben. Szerk. Štefan Šutaj − Szarka László. Prešov, 2007, 10–19. o. 91 Gheorghe Şincai: Opere. II. Szerk. Florea Fugariu. Bucureşti, 1969, 7. 204. o. 92 Horváth Zoltán: Teleki László. II. Budapest, 1964, 264–280. o. 93 Ioan Slavici: Fragmente. Biblioteca Naţională, Colecţii speciale. Bucureşti, Ms. 21246. 94 Fried: i. m. 47–68. o. 95 Litván György: „Magyar gondolat – szabad gondolat”. Budapest, 1978. 96 Ady Endre: Publicisztikai munkái. Szerk. Vezér Erzsébet. Budapest, 1987, 806. o. 97 Uo. 629. o. 98 Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. I. Budapest, 1992, 187. o. 99 Uo. 202. o. 100 Bartók Béla: Népdalkutatás Kelet-Európában. In uő: Összegyűjtött írásai. I. Szerk. Szőllősy András. Budapest, 1966, 604–605. o. 84

Limes

97

Szemle

Töprengések az úgynevezett magyar−magyar viszonyról* Túlzás nélkül állítható, hogy az elmúlt években a kárpát-medencei magyarság belső viszonyrendszerében alapvető változások mentek végbe. E folyamat leglátványosabb, megrendítő erejű eseménye kétségkívül a meglehetősen rossz emlékezetű, 2004. december 5-én tartott ún. kettős népszavazás volt, ami leginkább a keserű szájízzel együtt járó bizalomvesztéssel, az optimistább narráció szerint bizalomcsökkenéssel írható le. A felemás élményű (Szlovákia és Magyarország sikerként elkönyvelhető EU-s csatlakozását szinte azonnal követte a fentebb hivatkozott magyarországi referendum) 2004-es esztendőről már a következő év elejétől sejthető volt cezúra-jellege, vagyis az, hogy egy korszak záróköveként vonul majd be a magyar nemzet történelmébe. A súlyosan konfliktusos 20. századot egy másodpercre felvillantó népszavazás, amit egy olyan társadalmi szervezet kezdeményezett, amely egyik meghatározó magyarországi politikai szereplőhöz sem köthető igazán, színvallásra késztette a magyar politikai életet, lerántva a leplet egyúttal az Öllös László legújabb könyvének tárgyául szolgáló nemzeti egyetértés hiányáról.

A somorjai Fórum Intézet jelenlegi igazgatója munkájában a magyar állam és az ún. határon túli magyarok közötti kapcsolatrendszert a magyar alkotmány 6. § (3) bekezdése alapján elemzi. A Magyar Köztársaság „ideiglenes”2 alaptörvényének fenti rendelkezése hivatott megteremteni a magyar államnak a határain kívül élő magyarokhoz való viszonyulása belső jogalapját. Az ominózus törvényhely túlságosan absztrakt voltára, pontatlanságára és emiatt − horribile scriptu − használhatatlanságára sokan, sok helyütt rámutattak már. Öllös tézisével (jelesül, hogy a határon túli magyaroknak szükségük van Magyarország támogatására) nem lehet, de talán nem is kell vitatkozni. A szerző helyesen állapítja meg, hogy az optimális magyar– magyar kapcsolatokhoz alkotmányos egyetértésre volna szükség. Ez azonban „ritka vendégnek” számít a közép-európai deformált ás átmeneti valóságban. Alkotmányos egyetértés ugyanis nem csak a határon túli magyarok ügyében, de egy sor, hasonlóan vitális kérdésben sincs ma jelen Magyarországon. Öllös szerint a magyarországi rendszerváltás folyamatában − nagyjából Monorral kezdődően és a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások bezárásáig terjedő időszakban − még fellelhető volt az olyannyira áhított alkotmányos egyetértés. * Öllös László: Az egyetértés konfliktusa. A Ez azonban, lássuk be, egy mesterségesen Magyar Köztársaság alkotmánya és a ha- létrehozott és fenntartott, külső és belső táron túli magyarok. Somorja, 2008, Fó- kényszerek által determinált pillanatszerum Intézet, 160 o. rű korszak volt, tele illúziókkal. A nagy

Limes

98

nemzeti egyetértés kártyavárként omlott össze a hosszú idő után megtartott szabad parlamenti választás kampányidőszakában. Miután az 1989. évi alkotmányozási folyamat kényszerei semmivé foszlottak, és kialakultak a magyarországi pártrendszer keretei, törvényszerűségei, majd stabilizálták helyzetüket a Budapest-központú politikai élet szereplői, a „nagy összeborulás” délibábja hirtelen elillant. A határon túli magyarok ügye − e csoport kapcsán a magyarországi politika általában a trianoni békeszerződéssel Magyarországtól elszakított területeken élő magyar nemzetiségű külföldi állampolgárokat érti –, hasonlóan sok más fontos kérdéshez, döntően pártpolitikai érdekeknek rendelődött alá. Ennek okát azonban véleményem szerint nem kizárólag az egyes meghatározó magyarországi politikai erők önös hatalmi érdekében kell keresnünk. Jóval korábbra kell visszamennünk, és meg kell vizsgálnunk, hogy az egypártrendszer idején miként viszonyult az ügyhöz a hivatalos magyar politika. Pontosabban fogalmazva: nem lehet eltekinteni attól, hogy 1989 előtt a magyar állam számára hivatalosan nem léteztek határon túli magyarok. Ezen az értékelésen az állampárt néhány egykori prominensének, főleg a diktatúra utolsó évtizedében kifejtett (lényegében) magánakciója sem változtat. Már a rendszer lebontásának folyamatában nyilvánvaló volt, hogy a felülről jött pártosodás ellenzéki értelmiségi szervezetei, amelyek az azóta eltelt húsz év során végül utat találtak maguknak a társadalomig, a határon túli magyarokkal való hivatalos magyarországi kapcsolatok megteremtésére vagy helyreállítására törekednek, és a kérdést hangsúlyosan kívánják szerepeltetni a magyar politikai agendán. Nemcsak arról volt szó tehát, hogy az ellenzéki mozgalmakból kifejlődő pártok a politikai imázsképzés szándékával karolták volna fel az ügyet. Az MSZMP

Szemle felbomlásából létrejövő politikai szervezetek és a később hozzájuk csatlakozó pártok azonban a téma „kisajátításaként” értelmezik ezt mind a mai napig. Valójában már csak azért sem lehet erről szó, mert ha más nem, akkor az állampolgársági népszavazás bizonyította: a határon túli magyarok ügye csak igen korlátozott mértékben hat a magyarországi társadalomra, politikai mozgósító ereje csekély. Vagyis sokkal inkább az (elsősorban más kérdések mentén) súlyosan megosztott anyaországi politikai elit 1989 előtti időkből származó, és a témára vonatkozó, részben egymástól eltérő öröksége okolható emiatt. Egyszerűbben fogalmazva: a legbefolyásosabb magyarországi politikai pártok és a mögöttük álló szavazóbázis lényegében eltérően ítéli meg a határon túli magyarokkal való kapcsolatok jelentőségét Magyarország szempontjából. Még inkább leegyszerűsítve a problémát, azt mondhatnók, hogy van, aki számára az állam, és van, aki számára a nemzet jelenti a legfőbb értelmezési keretet. (Ezt a megállapítást − a már említett 2004-es népszavazás mellett − a határon túli magyarokat az állampolgárság szerinti ország többségi nemzetével azonosító,3 a szomszédos országokban élő magyarok létjogosultságát implicite kétségbevonó hétköznapi megjegyzések is bizonyíthatják.) Az utóbbiak az előbbiekkel szemben jóval tágabb személyi körrel vállalnának szolidaritást, vagy ha úgy tetszik, érzelmi alapú közösséget. Összefoglalva a lényeget, a határon túli magyarokkal kapcsolatos kérdések súlyának eltérő megítélése nehezíti az alkotmányos egyetértés kialakulását Magyarországon ebben a kérdésben. Ráadásul az 1989-el fémjelezhető, és legalább a részleges alkotmányos egyetértés hamisnak bizonyuló reményével kecsegtető, történelembe merevedő pillanata óta eltelt két évtized. A rendszerváltást követő és harmadik Magyar Köztársaságnak keresz-

Limes

99

telt átmeneti korszak ugyanis befejeződött. Világosan látszik: az 1989-ben megalapozott magyarországi közjogi keret eresztékei kilazultak, traverzei recsegnek-ropognak, és − legalábbis a jelenlegi anyaországi közhangulat fényében − úgy tűnik, hogy a részben a rendszerváltás szülte (politikai) elit vonatkozásában átrendeződés várható. Pillanatnyilag olyan forgatókönyv is elképzelhető, ha ez kétségkívül nem is tartozik a legvalószínűbb szcenáriók közé, hogy az elkövetkezendő kihívások (a teljesség igénye nélkül: a nagy ellátórendszerek átalakításának szükségessége, a magyarországi romák integrációjának hiánya, a 2011ben esedékes uniós elnökség) magukban hordozzák a magyarországi pártrendszer és végső soron az 1989-ben kialakított viszonyok teljes szétrobbanásának lehetőségét is. Nem értek egyet Öllős Lászlóval abban, hogy „úgy tűnhet, a könyv a lehető legrosszabb időpontban jelent meg.” Nagyon is jókor jött a kötet, sőt több hasonló tematikájú kötetre volna szükség, főként 2004. december 5-ét követően. A könyv nagyon is aktuális, főként az eljövendő magyarországi választási kampány valószínűsíthető tematikáját illetően. A határon túli magyarok állampolgárságának ügye ismét napirenden van, ám a magyarországi politikai elit esetleges egyetértéséről szóló kezdeti és kedvező hírek között már a megállapodás kudarcára utaló tudósítások is fel-feltűnnek. Valóban a „nemzeti jóakarat elve” lehetne az a nemzeti minimum, amelyre figyelemmel a magyarországi politika elsősorban és másodsorban is a határon túli magyarság érdekeit venné alapul a velük kapcsolatban kialakított anyaországi állásfoglalások, vélemények, stratégiák megfogalmazása során. Tartok azonban attól, hogy Öllös László jó szándékú felvetése még egy darabig nem talál majd követőkre a kárpát-medencei politikai térben. A kérdés persze csak az, hogy vajon még mennyi

Szemle elvesztegethető esztendőnk lehet, meddig lehet halogatni a magyar–magyar viszony megnyugtató rendezését? A könyv egy alapvetően elkeseredett alapállásból született, nagy lélegzetvételt követő „felhőszakadásnak” tekinthető, és így a dolog természetéből adódóan Öllös művéből az esetleges kedvező fordulat is kiolvasható. A témával nemcsak a tudomány aspektusából foglalkozó, és a lehetséges konklúzión sokat vívódó középeurópai értelmiségi tollából született könyv elolvasásra és − ami még ennél is fontosabb − továbbgondolásra érdemes. Még akkor is, ha a jelenlegi magyarországi helyzetben alapvető változások valószínűsíthetőek a következő néhány évben. Olyan változások, amelyek a szerző néhány megállapítását könnyen más megvilágításba helyezhetik. Egyetlen tétel tűnik jelen pillanatban megingathatatlannak e pillanatban, mégpedig Öllös alábbi szavai: „A jövő persze másképpen is alakulhat.” Tóth Norbert Jegyzetek Lásd az 1949. évi XX. törvény preambulumát. Értsd: aki Szlovákiából jön, az természetesen nem lehet más, mint szlovák, stb.

1

2

Limes

100

Szemle

Ezzé lett magyar hazátok

A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története*

A recenzió tárgyát képező kötet a magyar nemzeteszme és nacionalizmus történetének monografikus feldolgozását tűzte ki céljául. A kötet szerzője, Gyurgyák János, egyedülálló munkára vállalkozott, ugyanis a nemzeteszme és a nacionalizmus történetének részrehajlásoktól mentes feldolgozása az eszmetörténet egyik legszerteágazóbb és egyben legnehezebb feladata. Esetünkben hatványozottan igaz ez a megállapítás, ugyanis az elmúlt években, évtizedekben nem születtek meg azon előtanulmányok, amelyek legalább egy-két részletkérdést tisztáztak volna, megkönnyítve ezzel a szerző dolgát. Az imponáló terjedelmű kötet logikus felépítésű: az előszót követően hét fejezetből áll, melyek további alfejezetekre tagolódnak. Az első fejezet „A 19. századi liberális nacionalizmus és ellenzői” címet kapta. Az 19. század húszas-harmincas éveiben jelentkező új nemzedék (Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós, Széchenyi István, Deák Ferenc stb.), a magyar polgári nemzet megteremtését tűzte ki céljául, melyet a két, egymástól alapvetően eltérő ideológia, a nacionalizmus és a liberalizmus összegyúrásával kívántak megteremteni. Az 1848 előtti időszakban a reformkori nemzedék ez irányú gondolkodását a két meghatározó politikus, Széchenyi István és Kossuth Lajos közül kétségkívül az utóbbi, opti* Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, 2007, Osiris Kiadó, 660 o.

mistább nemzetszemlélete határozta meg. Kossuth ugyanis nem a nyelvi-származási különbségekre, hanem a történeti-politikai közösségre és azonosságra alapozta nemzetfelfogását. Mindennek ellenére a nemzet szempontjából a magyar nyelv ügyét is alapvető fontosságú kérdésnek tartotta, és annak terjesztését – a nemzetiségek körében is – elsősorban az iskolákra bízta volna. Ezzel szemben Széchenyi István több ponton is gyökeresen eltérő álláspontot képviselt, mint Kossuth Lajos. Ő ugyanis világosan látta a magyarság gyenge pozícióját a németek és a szlávok gyűrűjében. Ez magyarázza óvatos és megfontolt lépéseit, kijelentéseit mind a magyar nyelv, mind pedig a nemzetiségi kérdés ügyében. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ideje alatt fegyveres összecsapássá fajuló nemzeti-etnikai ellentétek arra késztették a magyar politikai elit jelentős gondolkodóit (Kossuthot, Deákot, Eötvöst, Teleki Lászlót), hogy átgondolják a nemzetiségi kérdést, új alapokra helyezve azt. Ennek eredményeképpen az 1849 és 1867 között eltelt közel két évtizedben két uralkodó, egymástól azonban alapjaiban eltérő elmélet született a nemzeti-nemzetiségi kérdésről. Az egyiket az emigrációban élők: Kossuth Lajos, Klapka György és Teleki László dolgozták ki. Ők a megoldást a nemzetiségekkel kötendő megegyezésben (a nemzetiségi autonómia valamilyen formája) és az Ausztriával szembeni ellenállásban látták. A másik felfogás szerint, melyet Deák Ferenc, Eötvös József és Kemény Zsigmond képviselt,

Limes

101

elsősorban Ausztriával kell megbékélni, a nemzetiségi kérdés megoldása pedig csak másodlagos. Ők elsősorban kompromis�szumra törekedtek a nemzetiségekkel, kialakítva az új magyar nemzeti eszme, a politikai nemzet koncepcióját, melyet az 1868. évi 44. tc. (a nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvény) meg is fogalmazott. Az eötvösi-deáki elgondolás kritikusai a politikai nemzet koncepcióját az egységes nemzetállam elképzelésével kísérelték meg felváltani. Gyurgyák János a politikai nemzet kritikusai és a nemzetállam „illuzionistái” közül Beksics Gusztáv, Grünwald Béla, Rákosi Jenő, Bartha Miklós, Vajda János és Mocsáry Lajos eszmerendszerét mutatja be. Ugyanennek a fejezetnek a zárásaként olvashatunk még a zsidókérdés 19. századi megjelenéséről is, melyről a szerző megállapítja, hogy még a 20. század elején sem volt kiemelkedő jelentősége a magyar nemzeteszme és nemzettudat alakításának szempontjából. A következő fejezetben a polgári radikálisok és az urbánusok nemzetfelfogását ismerhetjük meg részletesebben. A 20. század elején a polgári radikális mozgalom politikai és szellemi vezetője, s egyben legjelentősebb gondolkodója Jászi Oszkár volt. Az ő nevéhez fűződik a polgári radikálisok múltszemléletét nagymértékben befolyásoló politikai eszme kidolgozása a „két Magyarországról”. A Jászi által fokozatosan kialakított gondolat szerint két Magyarország küzd egymással: a régi az újjal, az ósdi feudális az új szocialistával. Gyurgyák véleménye szerint ez a koncepció elsősorban politikai célokat szolgált, tehát társadalomelméleti vagy szociológiai szempontból sosem volt komolyan vehető. A polgári radikálisok egységesek voltak a tekintetben, hogy a bomló Magyarországot csakis a szocializmus mentheti meg. Jászi ennek megfelelően egy olyan szocialista Magyarországot képzelt el, ahol megszűnik a szegények kizsákmányolása, és lehetet-

Szemle lenné válik a munka nélkül megszerezhető jövedelem. A polgári radikálisok a magyar politika kulcskérdéseit − a szocializmus megteremtése mellett − a demokrácia létrehozásában, az agrárproblémák rendezésében és a nemzetiségi kérdés dunai konföderációként történő megoldásában látták. Az urbánusok „magvát” egy feltörekvő fiatal liberális, szocialista, szociáldemokrata, polgári radikális nemzedék alkotta. Soraikban tudhatták többek között Fejtő Ferencet, Ignotus Pált, Gáspár Zoltánt és Hatvany Lajost is. Nemzetszemléletük középpontjában az új, „másik” Magyarország létrehozásának ideája (Hatvany Lajos), illetve egy új identitás kialakítása (Ignotus Pál) állt. Az új Magyarország létrehozásában fontos szerepet szántak a magyarországi zsidóságnak is. Elképzelésük szerint ugyanis a magyarság és a zsidóság elemeinek együtt kell(ett volna) hozzáasszimilálódniuk ehhez a minden tekintetben új képződményhez. A kötet harmadik fejezete a magyar fajvédelem és fajelmélet eszmerendszerét veszi górcső alá. A szerző szerint a magyar fajvédelem, mint mozgalom és ideológia a hazánk számára vesztes első világháború utáni nemzeti összeomlás termékeként jött létre. Szemben az általános vélekedéssel, meghatározó szerepet játszott a 20. századi magyar politikai gondolkodásban, nagy hatással volt a magyar fajelméletre és hungarizmusra, s befolyása alól még az 1930-as években kibontakozó népi mozgalom sem tudta magát kivonni. A magyar fajvédelem múltszemléletének középpontjában a „harmadik Magyarország” megteremtésének koncepciója állt, melyet Lendvai István dolgozott ki. A magyar nemzet sorskérdései közül az 1920-as trianoni békediktátum megváltoztatását (a területi revíziót) tartották a legfontosabb feladatnak. A magyar fajelmélet kezdetei az 1930-as évek elejére datálható. Lelkes ideológusaik közül mindenekelőtt Böszörmény Zoltán,

Limes

102

Pálffy Fidél és Meskó Zoltán nevével találkozhatunk a kötetben. Eszmeviláguk a régi fajvédő programpontok ismétléséből táplálkozott (nemzeti függetlenség, földosztás, antiszemitizmus stb.). Az 1930-as évek közepén lépett színre Szálasi Ferenc, aki – ellentétben az előbb említett személyektől – képes volt egy sajátosan magyar nemzetiszocialista ideológiát létrehozni. Gyurgyák szerint Szálasi a hungarizmust alapvetően egy olyan ideológiának tartotta, amely a nacionalizmust, a szocializmust és a kereszténységet egyesíti. A fejezet végén, néhány oldalon megismerhetjük a Málnási Ödön és Baráth Tibor történészek által kidolgozott ideológiát is. A negyedik fejezetben a szerző a konzervatív nemzeteszme bemutatására vállalkozik. Az eszme megújítójának és egyben legnagyobb formátumú alakjának Szekfű Gyula történészt tartja. Szekfű saját ideológiájának középpontjába a magyar liberalizmus és a kapitalizmus bírálatát helyezte, ami nem azt jelentette, hogy minden egyes pontját bírálta volna ezen eszméknek. Kortársai közül elsőként ismerte fel azt, hogy szükség van a modern kor (a 20. század eleje) követelményeinek megfelelő új elvekre. Gondolatmenetének lényege szerint a magyarság letért a rá személy szerint nagy hatást gyakorolt Széchenyi István által kijelölt útról, s a nemzetépítő program helyett a szabadság és az ész elveit tette mindenhatóvá. Megoldási javaslataként az állami beavatkozás és a szabadság korlátozásának szükségszerűségét hangsúlyozta. Szekfű konzervatív nemzetfelfogásához sok ponton hasonlító, de attól mégis valamelyest eltérő nemzetkoncepciót dolgozott ki gróf Klebelsberg Kuno. Ő nem a múlt problémáira, hanem sokkal inkább a jelen gondjaira, a gyakorlati feladatokra helyezte a hangsúlyt. Az általa megnevezett új ideológiát neonacionalizmusnak nevezte, s a legfontosabb céljának a romba dőlt ország anyagi és szellemi újjáépítését

Szemle tekintette. A konzervatív múltszemléletet elsősorban Szekfű Gyula perspektíváján keresztül mutatja be a szerző. Ezek sarokpontjainak a Szent István-i állameszmét, a „kismagyar-nagymagyar” teóriát, a liberalizmus-kritikát és a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos nézeteket tartja. A magyar sorskérdések közül a szerző szerint az egyik legfontosabb téma – s ez a zsidókérdéssel is összefüggött – az asszimiláció-disszimiláció problémaköre volt, amire azonban a konzervatívok sohasem tudtak egyértelmű és egybehangzó választ adni. A népiek nemzetfelfogását elsősorban Bibó István, Erdei Ferenc, Kovács Imre, Németh László és Szabó Zoltán ideológiájának ismertetésével, a kötet ötödik fejezetében tárgyalja a szerző. Olvasása közben szembesülhetünk azzal, hogy a népiek szinte kísértetiesen hasonló elveket vallottak, mint a fajvédők, illetve a polgári radikális eszme képviselői. Ők is úgy vélték, hogy a régi magyar liberális nacionalista nemzetkoncepció megbukott, elavult, s éppen ezért szükség van egy új nemzeteszmére, amit majd ők fognak kidolgozni. Az 1930-as évek elején feltámadó népi mozgalom prominens képviselői gondolkodásának középpontjában a parasztság állt, az ő jelenük és jövőjük foglalkoztatta őket leginkább. Ezen belül is elsősorban a szegényparasztság sorsa, ugyanis az ő felemelkedésüket nem csupán az akkor igen súlyos szociális probléma megoldásának, hanem nemzeti kérdésnek is tekintették. Múltszemléletüket az abban az időben még nem létező, de megteremtésre váró „harmadik Magyarországról” szőtt politikai-ideológiai elképzelés határozta meg. A magyar sorskérdések közül elsősorban 1945-tel és 1956-tal foglakoztak. Kovács Imre és Szabó Zoltán 1945-öt tragédiaként élték meg, ekkor ugyanis véleményük szerint hazánk felszabadulása elmaradt, ehelyett egyszer s mindenkorra véget ért az ezeréves Magyar-

Limes

103

ország. 1956-ot pedig, elsősorban Szabó, mindent elsöprő, világra szóló eseményként aposztrofált. A fejezet végén megismerhetjük a mai napig nagy hatással bíró Bibó István nemzetszemléletét. Ő is a magyar parasztság teljes felszabadulását helyezte előtérbe, viszont, ellentétben a többi népi íróval, neki nem voltak ezzel szemben támasztott vérmes illúziói; talán azért nem, mert a parasztromantika igen távol állt tőle. A népi ideológusok többségétől eltérően, az ő gondolkodásának középpontjában az állam ésszerű megszervezése, s nem a nép vagy a nemzet álltak. A szocialista és kommunista nemzet koncepciót a hatodik fejezet tárgyalja. Mivel a hazai szociáldemokrata és kommunista mozgalom is egyaránt a külföldet – kezdetben a Nyugatot, később pedig a Keletet – másolta, ebből adódóan kevés eredeti gondolattal, elképzeléssel rendelkezett. A szociáldemokraták múltszemléletét nagymértékben befolyásolta az, hogy a mozgalom képviselői között nem találunk egyetlen komoly történetírót vagy történészt sem. Éppen ezért az ő történetés múltszemléletüket nem a saját maguk által írt nagy és átfogó művek, hanem más szerzők írásainak marxista átértelmezése jellemezte. A magyar sorskérdésekről alkotott véleményük centrumában elsősorban a munkásság helyzete és a szocializmus kérdései álltak. Ezen belül is a legtöbbet azzal foglalkoztak, hogy miként javítható a munkásosztály helyzete, hogyan dönthető meg a polgári társadalom, illetve milyen módon szerezhető meg a politikai hatalom. A magyar kommunistákat a kezdeti időszakban – elsősorban Kun Bélát – a nemzeti érdekeket és érzéseket teljesen semmibe vevő gondolkodás, a nemzetközi kommunizmus megteremtésének kísérlete jellemezte. Gyökeresen megváltozott a helyzet a második világháború befejezését követően, ekkor ugyanis − okulva az 1919es proletárdiktatúra kudarcából −, egyre

Szemle nagyobb szerepet kapott a nemzeti jelszavak hangozatása. Nagy jelentőséget tulajdonítottak (elsősorban Révai József) 1848 értelmezésének, amivel képesek voltak felkorbácsolni a nacionalista érzelmeket. Ezzel igyekeztek bizonyítani azt is, hogy ők azok, akik a forradalom és szabadságharc eszméit, a nemzeti függetlenséget és az egységet képviselik. A hatalom megszerzését követően az imént említett gondolatok már háttérbe szorultak, a kommunista publicisták és történészek legfontosabb feladatuknak ezután a nacionalizmus mételye és a burzsoázia elleni küzdelemre való felhívást tartották. A fejezet végén Gyurgyák János kitér az ún. Molnár Erikvitára is (1960-as évek), amely alapjaiban vonta kétségbe az addig uralkodó marxista történetszemlélet helyességét, s mely vita következtében a magyar történettudomány visszakerült a nemzetközi tudományos élet vérkeringésébe. A hetedik fejezetben, melynek alcíme „Egy nemzet a pártok csapdájában”, Gyurgyák Jánosnak a rendszerváltás óta eltelt időszakról, a személyes tapasztalatain és megfigyelésein alapuló véleményét – elsősorban csalódottságát – ismerheti meg az olvasó. A könyvről összességében megállapítható, hogy az a magyar nemzeteszme és nacionalizmus történetének könyvtárnyi irodalom alapján feldolgozott, és bizonyára hosszú ideig nagy haszonnal forgatható összefoglalását nyújtja. A kötet értékét és használhatóságát nagymértékben növeli a majd’ száz oldalas bibliográfia és a gondosan szerkesztett névmutató is. Wencz Balázs

INFORMÁCIÓK Következő számunk tartalmából: 2010/1. szám: A hatvanas évek ***

Előző számaink megrendelhetők a szerkesztőség címén: 2006/2. sz.: Észak-Erdély 1940–1944; 2006/3–4. sz.: 1956 – Európai szemmel 2007/1. sz.: Magyarok és lengyelek; 2007/2. sz.: Dél-Felvidék 1938–1944 2007/3. sz.: Dunántúl, mint régió; 2007/4. sz.: Dunántúliság, pannonizmus 2008/1. sz.: A Monarchia történeti képe; 2008/2–3. sz.: Magyarságkép a 20. században 2008/4–2009/1. sz.: Aktuális Balkán; 2009/2–3. sz.: Délvidék 1941–44. I-II. *** Folyóiratunk megvásárolható Komárom-Esztergom megyében: A RÁBAHÍR Rt. (LAPKER) hírlapárusítóinál, valamint az alábbi intézményekben: Gran Tours Iroda, Esztergom; József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya Budapesten: Írók Boltja (Andrássy út), Teleki Téka (Bródy S. utca) Szlovákiában: Madách-Posonium Könyvesbolt, Rév-Komárom *** Szerkesztőségünk levélcíme: 2801 Tatabánya, Pf. 1244; Tel.: 34/515-700/344 (Városháza, Virág Jenő), vagy 06-30/747-7890, E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu www.artlimes.hu Szemlénk megrendelhető a szerkesztőség levélcímén, könyvtárak számára a Könyvtárellátó Kht-nál (1134 Bp., Váci u. 19.) Helyreigazítás A 2009/2. szám 5. oldalán az utolsó bekezdés első mondata helyesen: „A Limes e lapszámainak különös aktualitást ad, hogy éppen a lap megjelenésének idején lesz 65 éve annak, hogy a Délvidéket annektáló jugoszláv partizáncsapatok több helyen és helyszínen szokatlan embertelenséggel és brutalitással párosuló tömeggyilkosságokat hajtottak végre.” A 2009/2. és 3. szám két tanulmányából (Bagdi Róbert és Seres Attila) a jegyzetszámok kimaradtak. E két tanulmányt javítva, kinyomtatva csatoljuk a 4. számhoz, illetve a honlapunkon is elhelyezzük.

LIMES TUDOMÁNYOS SZEMLE NEMZET ÉS NACIONALIZMUS TATABÁNYA

Recommend Documents