LIMES TUDOMÁNYOS SZEMLE AKTUÁLIS BALKÁN II. TATABÁNYA

LIMES 2009.1 TUDOMÁNYOS SZEMLE AKTUÁLIS BALKÁN II. TATABÁNYA

TARTALOM Aktuális Balkán II. Szerkesztette: Seres Attila 2009/1. szám Gazdaság és társadalom Demeter Gábor: Montenegró két arca: gazdasági sikerek és belpolitikai válságok (2005–2007)................................................................. 125 Radics Zsolt: Szerbia – tátongó lyuk az egyesült Európa térképén....................... 143 nemzet és nemzetiség Csortán Ferenc: Az arománok – Délkelet-Európa rejtőzködő nemzete................ 167 Csaplár Krisztián: Albánok Macedóniában......................................................... 183 Blagoveszt Nyjagulov: Cigányok (romák) Bulgáriában. Egy társadalmi és kisebbségi probléma múltja és jelene............................................................. 201 Szemle Szilágyi Imre: A délszláv térség személyes élmények tükrében........................... Hamberger Judit: A délszláv térségtől a globalizált Európáig............................. Márfi Attila: Kisebbségkutatások Baranyában...................................................... G. Kovács László: Milyen volt és milyen lesz? Egy cseh történész vallomásai Közép-Európáról................................................................................................. Információk...........................................................................................................

210 216 221 228 233

Limes

124

Megjelent: História, 2007/2. szám

Limes

Limes

125

Gazdaság és társadalom

Demeter Gábor

Montenegró két arca: gazdasági sikerek és belpolitikai válságok (2005–2007)

Montenegró függetlenségével kapcsolatban felmerül a kérdés: melyek voltak azok a belső tényezők, melyek a lakosságot arra indították, hogy elválassza sorsát a külpolitikailag egyre elszigetelődő, de „rokonok” által lakott Szerbiától, s melyek voltak azok a külső tényezők, melyek ezt lehetővé tették, s milyen az új állam viszonya a régi örökséghez? Másképpen megfogalmazva: az európai közösség miért tartotta azt lehetségesnek az etnikailag egyébként szintén kusza képet mutató tartomány esetében, amit a jóval homogénebb Koszovó esetében sokáig óvakodott elismerni? Tanulmányunkban választ keresünk arra, hogy milyen gazdasági és társadalmi állapotban volt az ország, amikor megtörtént az elszakadás, és hogyan módosult a helyzet az elmúlt két évben. Vajon egy életképes konstrukció jött létre a Balkánon (szlovén példa), vagy egy újabb sikertelen, s csak mesterségesen – külső beavatkozással, akár politikai akár gazdasági eszközökkel, egyelőre nem körvonalazott politikai és gazdasági célok érdekében – fenntartott „játékállam” születésének vagyunk tanúi?1 Nyert-e Montenegró az elszakadással, s képes-e megoldani a régi struktúrából örökölt problémáit? Montenegró esetében legtöbbször Heltai Jenő: Kiskirályok című (1912–1913-ban, a Balkán-háborúk idején írt) műve2 juthat eszünkbe a cirill nép kis országáról, ahol minden és mindenki megvehető. Montenegró azóta sem tudta levetkőzni magáról ezeket a sztereotípiákat, s erről nem Heltai Jenő propagandája tehet. Ha megnézzük a makrogazdasági mutatókat a függetlenné válás pillanatában, akkor alighanem osztjuk a szkeptikusok véleményét Montenegró jövőjével kapcsolatban, hiszen 2005-ben Szerbia és Montenegró erős dekonjunktúrát élt át. A GDP 2005-ös becslés szerint fejenként 3800 dollár volt, amely 630 ezer fős lakossággal számolva 2,412 milliárd dollárt tett ki. A munkanélküliség 27,7%, a foglalkoztatott lakosság száma 259 100, ebből a mezőgazdaságban dolgozott 2% (a szántók aránya csak 13,7%, az állattartás dominál), az iparban 30%, a tercier és kvaternel szektorban 68% (2004-es adatok szerint, beleértve a tényleges jövedelmet nem termelőket, például a közalkalmazottakat és a köztisztviselőket). Az állam exportja 171,3 millió dollár volt3, azaz lakosonként 272 dollár (dolgozónként 1050), mely jóindulattal sem nevezhető kiugró eredménynek, míg a behozatal 601,7 millió dollár volt, átlagosan fejenként 954 dollár (1 dolgozóra 2400 dollár jut 2003-as adatok szerint). Ebbe természetesen az egyébként virágzó szürkegazdaság adatai nem értendők bele. Ez becslések szerint a GDP 30%-ának

Demeter Gábor

126


felel meg, akárcsak Szerbiában. Különböző becslések azt mutatják, hogy a montenegrói háztartások 2005-ben hozzávetőleg 50 euróval többet költöttek jövedelmüknél. A közgazdászok vélekedése szerint a szürkegazdaság visszaszorítása olyan tartalékokat szabadítana fel, amely segítséget nyújtana a gazdaság talpra állításához4. Montenegróban a magánszektor aránya 2005-ben még csupán 45%-os volt, a szakértők a privatizáció felgyorsítását tanácsolták, amelynek azonban nem várt következményei lettek5. A 2005-ös FIAS-jelentés (Foreign Investment Advisory Service) szerint Montenegró legfőbb vonzereje a kedvező földrajzi elhelyezkedése, a gyors ütemű gazdasági reformok, a képzett, ám nem annyira drága munkaerő, és végül, de nem utolsósorban a gyors privatizáció volt. Ugyanakkor a montenegrói piac kicsi és kevésbé jövedelmező, ahol a gazdasági rendszerváltás viszonylag későn következett be6. A privatizáció előrehaladt, de bizonyos okok miatt megtorpanni látszik. A STRABAG számára az útépítések már eddig is 2,8 milliárd dolláros üzletet jelentettek és ez részben Oleg Deripaszka, Európa második, a világ 8. leggazdagabb emberének (2008) kezébe került. Az orosz mogul már a fél országot felvásárolta, így a podgoricai alumíniumgyárat (KAP) is, mely a GDP 20%-át állította elő, s 900-1000 további cégnek adott munkát. A lakosság 80%-a most már úgy gondolja, hogy az infrastruktúrát nem szabad privatizálni, miképp a Plevlje környéki szénbányák és az erőmű – mely az áramtermelés 33%-át adja – eladásáról is hasonlóan vélekednek, hiszen így az ipar és az infrastruktúra egy kézbe kerülésével Deripaszka kezébe adnák az ország ellátásának kulcsát7. Montenegrónak több más problémával is szembe kellett néznie. Például szerkezetileg gyenge iparágak, makrogazdasági instabilitás, korrupció és az államigazgatási rendszer hiányosságai is jellemezték az országot. A sajtószabadság jelenlegi helyzete szintén kifogásolható8. A szigorú büntetések miatt az újságírók inkább tartózkodnak az érzékenyebb témák érintésétől. A nemzetközi hitelintézetek a következő fő területek átalakításának szükségességét hangsúlyozták Montenegró esetében, melyek a fejlődés és az uniós közeledés hátráltatói lehetnek, ugyanakkor a Világbank által támogatható beruházások közé tartoznak9. Infrastruktúra – a vízi létesítmények és közutak, melyek hiánya a turisztikai fejlesztések számára jelent akadályt; a regionális energiapiacba való bekapcsolódás; a nyugdíjrendszer átalakítása és szociális reformok; az egészségügyi rendszer reformja; az igazságszolgáltatás reformja (csak 225 bíró volt, lassú az ügymenet, sok az összefonódás az alkotmánybírák és a kormánytagok között)10. Mindezidáig a függetlenség kérdése elvonta a montenegrói hatóságok figyelmét a közösségi problémáktól és az azokkal járó reformoktól. A beruházásoknak kedvező gazdasági klíma támogatása érdekében sürgősen létre kell hozni egy hatékony, átlátható és független állami közigazgatást és igazságszolgáltatást, valamint modern, nem kirekesztő jellegű oktatási rendszert kell kialakítani11. Az ország fő terményei a gabonafélék, burgonya, dohány, citrusfélék, olajbogyó, szőlő, s dominál a juhtartás. Természeti erőforrásai közül bauxitja és a vízenergia érdemel említést. Fő kereskedelmi partnerei Olaszország, Svájc, Németország, Görögország, Bosznia-Hercegovina. 2006-tól tagja az egyre inkább balkáni exkluzív klubbá váló CEFTÁ-nak12. Amellett, hogy a drogkereskedelem és a csempészet is virágzik, a tengerparti szállodák egyben a pénzmosás központjai is. Mediterrán klímájához előnyként társul, hogy tengerpartja homokos, szemben a sziklás dalmát tengerparttal, s ez kedvezőbb a turizmus számára. A turisták száma 2007-ben 20%-kal nőtt 2006-hoz képest, kétszer annyi volt,

Demeter Gábor

127


mint az ország lakossága. Sokak szerint Montenegró a turizmusból profitálhat a jövőben, nem véletlenül kap turizmusfejlesztésre nagy összegeket az EU-tól. Erre a lehetőségre a külföldiek is rájöttek. 2006-ban az eladott ingatlanok forgalmi értéke megnégyszereződött, elérte a 750 millió eurót, s a kormányzat ebből származó bevételei a 2005-ös 5 millióról 15 millió euróra nőttek. Az ingatlanárak 2006-ban alacsonyak voltak, sok külföldi vevő érkezett, jóllehet földet magánszemély nem vehet, csak gazdasági társulás. Így mintegy 10 000 ilyen, valódi tevékenységgel, így adóképes jövedelemmel sem rendelkező külföldi vállalat települt az országba. A montenegrói liberálisok (PzP – Mozgalom a Változásért) törvényjavaslatot kezdeményeztek, hogy minden cég legalább egy alkalmazottal rendelkezzen, így rögtön 10 000 új munkahelyet lehetne teremteni13. De a kormánypárt nem támogatta az elképzelést. *** A társadalmi viszonyok sem tekinthetők kiegyensúlyozottaknak, mert a 43% montenegrói mellett 33% szerb, 8% bosnyák, 7% albán, 10% egyéb nemzetiségű (például cigány, horvát) él az országban14. A koszovói albánok máig vitatják a montenegrói határvonalat, hiszen a legdélebbi körzet, Ulcinj (20 ezer lakos), valamint Plav lakosságának 70%-a albánnak vallja magát. A társadalmi problémák egyik vetülete a demokratikus intézmények gyengesége és az alkotmányos rend instabilitása. Emellett a nemzeti és társadalmi identitás is problémás. A kormánypártok célja az önálló montenegrói öntudat megerősítése és a szerb nemzetiség arányának 10% alá szorítása. A függetlenség kikiáltása után gyorsan megrendezett választásokon győztes kormányzó kommunista utódpárt szerint a szerbség politikai kategória és nem nemzetiségi – tehát az ellenzéket és a függetlenség ellenzőit azonosítja ezzel a címkével. Az állami tisztviselőknek csupán 5%-a tartozik valamelyik kisebbséghez (beleértve a szerbet), ami megkönnyíti a függetlenségpárti montenegrói kormánypárt helyzetét. Milo Đukanović, Milošević 2000-es alkotmánymódosítása után – mely Jugoszlávia parlamentjét közvetlen választással kívánta megválasztani, ami a kis népességű Montenegrót a paritásos helyzetből alárendelt szerepbe kényszerítette volna – leszámolt a Nagy-Szerbia gondolattal: „Kérlek ne védjétek a montenegrói szerbeket, mert láttuk, milyen hatékonyan védtétek a szerb érdekeket Horvátországban és Boszniában” – kijelentvén, hogy Montenegró jobb gazdája lesz a szerbeknek, mint Szerbia15. Tudni kell, hogy az újraéledő, s a magát a nagyszerb sovinizmus politikai–ideológiai alternatívájaként definiáló, nacionalizmusba átcsapó montenegrói patriotizmus mély gyökerekből táplálkozik: a szerb fegyverek árnyékában bejelentett szerb-montenegrói unió, mely a zöldek és fehérek 1919–1925 között zajló polgárháborújában csúcsosodott ki, megfosztotta az önállóságára büszke Montenegrót függetlenségétől (ti. még annyira sem volt államuk a királyi Jugoszláviában, mint a szlovéneknek vagy horvátoknak, egyszerűen a szerb államhoz csatolták őket), amit részben Tito adott vissza, s most – teleologikus történelemértelmezésük szerint – a sors igazságot szolgáltat nekik. Politikailag a szerbség valóban defenzívába szorult, hiszen a 3 tradicionálisan szerbként definiált, 10 éve ellenzéki szerepben lévő párt 15%-ra esett vissza a választások után. A vereség oka, hogy a függetlenség után e pártok nem voltak képesek definiálni magukat és nem tudni, kit és mit képviselnek. Megerősödött viszont egy új szerb párttömörülés (SL – Srpska Lista, vezető ereje az SNS, a Szerb Néppárt), mely nemzetiségi alapon áll,

Demeter Gábor

128


ezzel implicite elismerve a montenegrói nemzet létét is. Csakhogy így Montenegróban a magukat montenegróinak vallók az új alkotmány szerint gyakorlatilag kisebbségbe kerülnek, miután a szerbeket (is) sikerült szembefordítaniuk az új alkotmány koncepciójával. 2007. október 22-én a szerb (nacionalista) és bosnyák (liberális) érzelmű montenegrói pártok egy része bojkottálta a montenegrói alkotmány proklamációját, mondván, hogy az hátrányosan érinti a 200 ezer montenegrói szerb érdekeit. Az új alkotmány értelmében megszűnik a szerb-montenegrói kettős állampolgárság és a szerb nyelv is megszűnik az új állam hivatalos nyelve lenni. A Szocialista Néppárt, a Szerb Néppárt és a Demokrata Párt visszautasította az alkotmányt, mondván, hogy nem garantál egyenlő jogokat minden montenegrói polgárnak, míg az alkotmányt támogatók éppen arra hivatkoznak, hogy a külön jogok felszámolásával lesz egyenlő minden állampolgár16. A bosnyákok egy része ellenezte Szerbia és Montenegró szétválását, mert ez a muszlimok lakta egykori „Novi Pazar-i szandzsák” szétválásához vezetett, családokat szétvágva17. A probléma próbára teszi a fiatal állam életképességét. Ha az alkotmányt a parlamenti képviselők egyharmada elutasítja, népszavazást kell kiírni, de a kormányzat igyekezett ezt meghiúsítani18.

1. ábra A szomszédok igényei és Montenegró kisebbségei Forrás: www.serbianna.com/blogs/ bozinovich/?m=200701

Fehér: montenegrói, fekete: szerb, sötétszürke: bosnyák, világosszürke: albán

A montenegrói lakosság 6-7%-át kitevő albánok (Tuzi, Ulcinj, Plav) és 3 parlamentbe jutott, ellenzéki oldalon helyet foglaló pártjuk 2006 óta kétkamarás parlamentet követelnek, a kisebbségi jogok garanciáját az európai normáknak megfelelően és az albán nyelv hivatalossá tételét az albán többségű területeken, albán nyelvű egyetemi fakultást, valamint a terület önálló közigazgatási egységgé szervezését. A szociáldemokraták (SDP) és a kormányon lévő Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS, amely a kisebbségi szavazatok megosztása érdekében helyeket tart fenn az albán származású képviselők számára is) elutasította az albán igényeket, mert „a regionalizmus, a föderalizmus, vagy a területek

Demeter Gábor

129


etnikai határoknak megfelelő átrajzolása ellentmond a polgári demokráciának, és a civil államnak, s ez utóbbi végzetes lehet egy ilyen kis állam, mint a montenegrói számára”19. Sokak szerint az albán követelések azért ilyen irreálisak, mert nem a kisebbségi jogok bővítése a céljuk, hanem a területi szeparatizmus áll a háttérben mozgatórugóként20. Gyakran kapcsolják össze albán politikusok tevékenységét a terrorizmussal. Az albán törekvések azonban a kormányzat beteljesítetlen ígéretei miatt radikalizálódtak. 2006-ban éppen a montenegrói albán közösség támogatta leginkább az állam függetlenségét21. Ennek részben az volt az oka, hogy még a függetlenségi népszavazás előtt egy javaslat alanyi jogon 1-2 helyet juttatott volna az 5%-ot elérő, illetve azt meghaladó kisebbségek számára. A népszavazás sikere után az új hatalommal összefonódó alkotmánybíróság gyorsan alkotmányellenesnek nyilvánította az elképzelést. Ez a csalásként értékelt lépés radikalizálta az albánokat, s Ferhat Dinosha pártja (DUA – Albán Demokratikus Unió) mellett a Mehmet Bardi vezette radikális szekció erősödése tapasztalható (DSA – Albán Demokratikus Szövetség)22, melynek hátterét a határmente szürkegazdasága is támogatja, ez egyben lehetővé teszi a kormányzatnak, hogy az albánok tevékenységét a terrorizmussal és a csempészettel mossa össze, s így lehetőséget kap a fellépésre ellenük – Uniós támogatással. Ahogy Samir Adrović publicista összegezte, a három albán képviselő a mérleg nyelve lehetett volna még így is, hiszen ha az új montenegrói alkotmányt támogató kormánypárt nem tud megegyezésre jutni a szerbbarát, bosnyák vagy liberális csoportosulások egyikével, akkor népszavazást kénytelen lesz kiírni az alkotmányról. Ugyanakkor a montenegrói kormányzat azzal utasítja vissza az új alkotmányterv módosításának kérelmét, hogy az albán pártok nem képviselik az egész albán közösség véleményét, hiszen a 6 albán párt folyamatosan rivalizál egymással, s nincs köztük egyetértés a teendőket illetően23. A népszavazás elkerülése érdekében ezért a DPS, a kommunisták vagyonát és pozícióit megöröklő kormánypárt már 2006. október végén törvényt hozott, hogy csak az Alkotmányozó Bizottságnak legyen joga alkotmánymódosításra, holott erre korábban 10 000 választónak vagy 25 képviselőnek is joga volt az alkotmány rendelkezése szerint. Ráadásul a törvényt egy olyan ülésen erőszakolták keresztül, ahol egyszerű többséggel a még hatályos 1992-es alkotmány klauzuláját írták felül. Biztos, ami biztos, a már létező változat tárgyalásán túl megtiltották új javaslatok beadását24, ami kiváltotta a bosnyákok elhatárolódását. A kormányzat erre úgy reagált, hogy a szerb nacionalistaunionista Momir és Predrag Bulatović (akikkel a megalakuló bosnyák párt megszakította a kapcsolatot és inkább a DPS felé fordult) utódjaként sikeresen szereplő Srdjan Milić pártjának (SNP – Szocialista Néppárt) egyik szárnyát kívánta a koalícióba édesgetni. Ezzel valamiféle montenegrói-szerb koalíció kezdett kibontakozni, mely megosztotta a szerbséget is, az önálló montenegrói öntudat kialakítóinak malmára hajtva a vizet, ugyanakkor a kormányzat ellen fordította a muszlimokat. Az országban tehát számos törésvonal húzódik. A DPS–SDP koalíciónak a 80 tagú parlamentben 43 helye volt, tehát az alkotmány referendum nélküli elfogadásához még 11 szavazatra volt szüksége. Az, hogy a kormánypárt az alkotmányba azt kívánta belefoglalni, hogy Montenegró hivatalos nyelve a montenegrói, ellene hangolta az ellenzéki, unionista szerbeket (23 képviselő), akik azt hangoztatták, hogy bár az ország lakosságának csak 33%-a vallja magát szerbnek, viszont a lakosság 64%-ának akkor is ez az anyanyelve, s a szerb tradíciók elleni támadást véltek felfedezni az új állam saját identitást megteremtő ideológiájában25. A szerb–

Demeter Gábor

130


montenegrói ellentét sem enyhült, mivel Szerbia lehetővé tette a szerb állampolgárságot montenegróiak számára, amivel sokan élnek is az unionisták közül, válaszul a montenegrói kormányzat a kettős állampolgárság tiltását vette fontolóra26. A kormányzat végül megkapta az alkotmány elfogadásához szükséges 2/3-ot, oly módon, hogy a bosnyákok és az albánok megszavazták, a szerbek nem. Az, hogy az alkotmányban nem nemzetek, hanem állampolgárok szerepelnek, szintén sérelmes volt a szerbeknek, akik obstrukciós politikával ezután azt kezdték követelni, hogy a parlamentben ne csak albánra fordítsák le a beszédeket, de szerbre is, mert a montenegróit nem értik27. A társadalmi problémák másik vetülete a virágzó korrupció, a szervezett bűnözés. A Freedom House jelentése szerint 2004–2007 között nem javult Montenegró megítélése ebben a kontextusban: az 1–7-ig terjedő skálán (7 a legrosszabb) 2007-ben Montenegró 5,5 pontot ért el28. A megkérdezettek 50%-a szerint az üzleti szférában problémát jelent a korrupció, míg 2002-ben ez csak 30% volt, s az igazságszolgáltatás is ugyanezeket az értékeket mutatta. A cégek egyharmadát jogtalanul kötelezték pénzek fizetésére vagy szolgáltatásokra, míg 2002-ben ez csak 17% volt. A magánemberek 50%-a szintén problémaként írta le a korrupciót, 25%-a pedig a gazdasági fejlődés legnagyobb hátráltatójaként jellemezte 2005-ben. A tengerparton a cégek 80%-a fizetett a vámtiszteknek rendszeresen, míg északon ez 50% alá esett. 2007-ben a lakosság 31%-a úgy vélte, van mit tenni a törvény előtti egyenlőség megvalósításáért, 25%-a pedig több és hatékonyabb intézkedést várt a kormányzattól a korrupció elleni harcban. A kormányzat cselekvőképességében ugyanakkor a lakosság 50%-a sem bízott, s érdekes módon a civil szervezetek lehetőségei iránt inkább voltak erős bizodalommal (30%).29 A probléma egyik forrása, hogy 60 éve ugyanaz a párt van hatalmon – jelenleg egy kommunista utódpárt kormányoz (DPS, Szocialisták Demokrata Pártja) – s bár Milo Đukanović 2006-os lemondásával sokak szerint megnőtt a megtisztulás esélye, jelenlegi visszatérése csökkenti a sokszínű, de éppen ezért szétforgácsolt ellenzék esélyeit. Másfelől az is igaz, hogy egy ilyen kicsi országban minden politikai szereplő vádolható nepotizmussal – jogosan vagy jogtalanul. Đukanović sokak szerint továbbra is a háttérből mozgatja a szálakat, hiszen testvére Montenegró leggazdagabb embere. Egy 2006-os felmérés szerint ráadásul az állami vezetők 6%-a, a helyi vezetők 40%-a bizonyíthatóan megsértett valamilyen törvényt, de mert a bíróság is rokonaik kezében van, így nem bocsáthatók el hivatalukból. Ezen csak egy államigazgatási reform tudna segíteni, mely egyben költségtakarékosabbá tenné az államot a bürokrácia nyesegetésével. Az első biztató lépéseket már megtették ez ügyben. Politikai botrányhoz vezetett, hogy a vámügy és a fejlesztési ügynökség nyíltan beszállt a 2006-os függetlenségi népszavazás kampányába, holott költségvetési szerveknek ez aligha feladata, és szavazatvásárlásra is volt bizonyíték. A nyilvánosság szintén problematikus, hiszen például a KAP környezetszennyezésének adatai sem hozzáférhetők. A társadalmi meghasonlottságot jelzi, hogy az új himnuszt a szerbek nem fogadják el, mert szerintük egy háborús bűnökkel vádolt náci szerzeménye 1944-ből, miképpen az ország zászlaját is csak az osztrák-magyar és az olasz megszállók idején használták (1917, 1941). Ez arra utal, hogy Montenegró tudatosan meg kívánja tagadni a szerbekkel közös múltját, és a közös államiság ideológiai hátterét is, ami a szerb érzületűek számára sérelmes. Mivel az eltérő ideológiájú csoportokat magába foglaló ellenzék nem egyesítette erőit, 2008-ban az elnökválasztáson ismét a DPS támogatta Filip Vujanović győzedel-

Demeter Gábor

131


meskedett, ráadásul 2008 elején párttársa, Đukanović is visszatért a kormány élére30. Andrija Mandić, a szerb unionisták (SL-SNP) támogatottja 20%-ot kapott, a liberális, nyugatbarát, függetlenségpárti Nebojsa Medojević, a Mozgalom a Változásért (PzP – a szerb G17 Plus montenegrói megfelelője) jelöltje 17%-ot. *** Ugyanakkor pozitív vonásokat is hangsúlyozhatunk. Míg 2005-ben a gazdaságpolitikának két nagy kérdéskörre kellett választ találnia: hogyan lehet sikeresen küzdeni az infláció ellen, 10% alá szorítva azt, illetve hogyan csökkenthető a folyó fizetési mérleg hiánya az IMF segítségével, a költségvetés egyensúlya 2006-ra már jobb volt, mint Magyarországé (+11 millió USD). Az infláció csak 3,4%-os volt (2004-ben 4,3%), míg az éves növekedés üteme 8% (2004-ben csak 2,7%) a hivatalos állami statisztika szerint. Mobiltelefonnal 500 ezren rendelkeztek, a világháló 50 ezer fő számára volt hozzáférhető, a telefonvonalak száma 191 ezer volt. A nemzetközi tőkebefektetések értéke jelentős: 2004 első kilenc hónapjában a montenegrói központi bank szerint nettó 44 millió dollár értékben áramlott közvetlen külföldi tőkebefektetés az országba. Ez az előző év azonos időszakához képest 60%-os növekedést jelentett. 2007-re az egy főre eső tőkebefektetés értéke meghaladta az 1030 euró/főt, mellyel vezet a Balkánon, de Kelet-Közép-Európában is (a térségben dobogós Magyarországon az egy főre eső érték 480 euró volt). A külföldi tőkebefektetések összértéke (644 millió euró), bár 2004-hez képest megtízszereződött, de természetesen nem vetekedhet a nagyobb lélekszámú országokéval (Magyarország 4800 millió euró).31 A foglalkoztatási mutatók javuló tendenciát mutatnak: 2006 végére a munkanélküliség 12%-ra csökkent a 2000-ben kimutatott 33%-hoz képest32. Szintén előrelépés, hogy a montenegrói hadügyminisztérium beleegyezett az ország lefegyverzésébe: a szerb–jugoszláv örökség részeként az országban maradt 12 000 tonna nehézfegyverzetet 2000 tonnára csökkentik, a lőszerraktárak számát 10-ről 3-ra. A kivont fegyverzetet hulladékfémként értékesítik, azaz nem adják el egy fejlődő országnak sem33. Montenegró deklarált célja, hogy a NATO tagja legyen, ami geopolitikailag Szerbia bekerítésével egyenlő, és 2006 decembere óta a Partnerség a Békéért program tagja. Montenegró GDP-je 2%-át fordítja serege modernizálására34. Ugyanakkor a Đukanović által az országba behívott – elsősorban orosz – tőke arra utal35, hogy komoly harc fog kibontakozni Montenegróért, mint hídfőállásért a NATO–EU és az orosz blokk között, ami aligha segít megszilárdítani a demokratikus vívmányokat. Đukanović kihasználta az oroszok kérését, mely montenegrói hadikikötők használatára irányult, ami zsarolási potenciált jelentett számára a NATO-val szemben. Hozzá kell tenni, hogy az elmúlt egy évben az ország nemzetközi megítélése stabil és jó volt. Ez ugyanakkor nem változtat azon a tényen, hogy Montenegró gazdasági és politikai szempontból is ütközőzónává vált. Az ország viszonylagos népszerűsége és mutatóinak dinamikus javulása magyarázható egyrészt kitűnő közlekedés-földrajzi és geopolitikai adottságaival, másrészt azzal a ténnyel, hogy mint minden „fiatal demokráciában”, itt is komoly erőfeszítéseket tett a kormányzat a közvetlen külföldi befektetések Montenegróba vonzása érdekében, beleértve a nagy értékű privatizációs pályázatok kiírását is. Harmadsorban minden térségbeli ország átesett hasonló perióduson – valószínűleg 10-20 év múlva a termelő beruházások esetében Montenegróból is megindul a tőke kiáramlása más vonzóbb piacok felé.

Demeter Gábor

132


Az átlagfizetés 2006 augusztusában 380 euró volt (95 000 forint), amelyből 250 euró maradt (66%) az adók és járulékok levonása után a munkavállaló kezében (62 500 forint). Az előző hónaphoz képest ez 1%-os növekedést jelentett, 2006 januárjához képest viszont 25%-ot36. Mindeközben az ipari termelés ugyanebben az időszakban 2,5%-os növekedést könyvelhetett csak el, ami a megelőző teljes év havonkénti 4,4%-os növekedési átlagához képest kicsi. Ennek oka a villamosenergia-, víz- és gáztermelés 13%-os csökkenése és a kőbányászat és építőipar 11%-os visszaesése, ami a gyáripar összesen 1,6%-os visszaeséséhez vezetett. A megélhetés költségei 2006 augusztusában a 2005. január–augusztus közötti periódushoz képest 3%-os emelkedést mutattak, megfelelve nagyjából az éves inflációs rátának. 2006-ban reálbér-növekedéssel kellett számolni Montenegróban. A kiskereskedelmi árak sem változtak lényegesen. 2004-ben az árindex növekedésének meghatározója a távközlési és biztosítási díjak emelkedése volt, így az infláció csökkentéséhez elkerülhetetlen volt ezen szektorokban létező monopóliumok megszüntetése.

2. ábra. Nettó és bruttó fizetések Montenegróban 2005–2006 között (EUR). Forrás: a montenegrói kormányzat honlapja http://www.vlada.cg.yu/eng/minfin/vijesti. php?akcija=vijesti&id=17314 (Consolidated Public Spending in Montenegro, 2006)

3. ábra. Az ipar termelés indexe Montenegróban 2004–2006 között (az előző hónaphoz viszonyítva) (Forrás: ld. előző ábra)

Demeter Gábor

133


2006-ban a pénzügyminiszter, Igor Lukšić a következőkben határozta meg a fiskális politika feladatait: az állami fogyasztást jelentősen csökkenteni kell, a minimálbért 2007-re 52 euróról fel kell emelni 55 euróra (az ellenzék által követelt 80 eurót politikai fogásnak nevezte), miközben az összes állami bérre fordított kiadás nem haladhatja meg a 185 millió eurót (ami dolgozónként – nem csak az állami alkalmazottakat beleértve – 60 dollár). Az IMF ajánlásait szem előtt tartva 400 fővel csökkentették az állami alkalmazottak számát 2007-ben. A gazdasági növekedés ütemét az adókból befolyt jövedelem összegének gyarapodása is alátámasztotta. Stratégiai célként az államadósság csökkentését és az infrastrukturális beruházások növelését célozta meg a kormányzat. A következő 5 évben az államadósságot 30%-kal tervezik csökkenteni, jóllehet az már most is a kritikus 60% alatt van. Montenegró a fenti célok eléréséhez a következő nemzetközi kölcsönöket, segélyeket kapta 2006-ban: a turizmus és mezőgazdaság fejlesztésére 12-15 millió dollárt (6 millió IDA, 6-9 millió IBRD) és a Regionális Energiaprojekt kapcsán 3 millió dollárt (IDA). A támogatott területek között kiemelt szerepe van a turizmusnak és az ökológiai-természetvédelmi célkitűzéseknek (10 millió dollár), az egészségügynek és az oktatásnak (7,4 és 5,4 millió dollár). 37

4. ábra. A megélhetés költségeinek alakulása Montenegróban (2004–2006). (Forrás: ld. előző ábra)

5. ábra. A kiskereskedelmi árak 2004–2006 között az előző hónaphoz viszonyítva Forrás: a montenegrói kormányzat honlapja, http://www.vlada.cg.yu/eng/minfin/vijesti. php?akcija=vijesti&id=17314 (Consolidated Public Spending in Montenegro, 2006)

Demeter Gábor

134

Millió euró I. Intézményi struktúrák kiépítése és átalakítása II. Regionális és határokon átnyúló együttműködések Összesen


2007 27.5

2008 28.1

2009 28.6

2007–2009 84.2

3.9

4.5

4.7

13.1

31.4

32.6

33.3

97.3

1. táblázat. Az EU támogatásai Montenegrónak 2007–2009 között Forrás: a montenegrói kormányzat honlapja, http://www.gom.cg.yu/files/1173346987.doc (Information on EU Instrument for Pre-Accession Assistance (IPA)

– 12,12 9,63

1,95 0,21 0,54

1392 1565 1690

Az önkormányzati költségvetés a GDP %-ában

40,91 16,53 17,18

GDP (millió euró)

57,14 71,14 72,65

Költségvetési juttatások

Címzett támogatások

2003 2004 2005

A Központi Kiegyenlítési Alap támogatásai

ÉV

Helyi bevételek

Az elérendő célok közé tartozik a működőképes, saját jövedelmeire támaszkodó önkormányzati rendszer megteremtése. A címzett támogatások és állami juttatások szerepe egyre kisebb, miközben az önkormányzatok költségvetésének összértéke és aránya a GDP %-ában nem változik lényegesen, tehát a települések költségvetése nem csökkent. A Kiegyenlítési Alapba tartozik a személyi jövedelemadó 10%-a. A leosztott, címzett támogatások közé tartozik a személyi jövedelemadó további 10%-a, az eladott ingatlanok árának 50%-a, és a természeti javak koncesszióba adásából származó bevételek 30%-a, a gépjárművek regisztrációs adójának és egyéb járulékos illetékeinek 100%-a. A növekvő helyi bevételeket a következő források jelentik: helyi adó, 0,1-0,8 euró fogyasztási adó (3-5%), cégek letelepedési adója (300 euró/cég), beépítetlen építési telkek adója (0,3 euró/ m2), szerencsejátékok és szórakoztató berendezése adója (a gépenkénti bevétel 10%-a vagy 20 euró), ingatlanadó (0,1-0,8%), jövedelemadó (13%).38 Ugyanakkor az alkotmányterv nem ad lehetőséget az önkormányzati tulajdonra, csupán a használati jogot adja a településeknek a meglévő köztulajdonok esetében (azaz önkormányzati tulajdon eladásából nem, csak bérbeadásából lehet jövedelmet realizálni). A bankprivatizáció során már 2004-ben meghaladta a magánszektor 36%-os, s a külföldi tőke 38%-os részesedése a 26%-os állami részesedést. 2007-re a bankszektor 90%-a magántulajdonba ment át.

5,55 4,85 5,17

2. táblázat. A demokrácia alappillére: a helyi bevételek megoszlása Forrás: a montenegrói kormányzat honlapja , http://www.gom.cg.yu/files/1173347189.doc (System of Financing the Local Government in Montenegro)

2005-ben a költségvetés bruttó kiadási főösszege 492 millió euró volt (+13% 2004-hez képest), ebből a nettó kiadások összege 462 millió euró (ebből 80 millió a nyugdíj- és társadalombiztosítás), a tervezett hiány pedig 34 millió euró volt. A bruttó értékből 29 milliót hitelek tettek ki. A hiány a GDP 2,17%-ának felelt meg (2004-ben még 51 millió euró értékben, 40%-kal nagyobb mértékben növelte adósságait a kormányzat, mint

Demeter Gábor

135


tervezte). Fedezése részben belföldi és külföldi hitelek felvételével (24,6 millió euró értékben), részben privatizációs bevételekkel (6 millió euró értékben) történt, valamint 14,5 millió euró értékben külföldi forrásokon alapult (3,6 millió EUR EU-támogatás)39. A 2005-ös költségvetési kiadások a GDP 29,9%-ának feleltek meg, ami csökkenést jelent a 2003-as 32,8%-os érték után (miközben értéke emelkedett, tehát a GDP is dinamikusan nőtt). A költségvetés konzisztens volt a kívánt gazdasági növekedéssel és a 2005-ös gazdaságpolitikával. A bevételi oldalt vizsgálva megállapítható, hogy 428,52 millió euró folyt be adókból (ebből az áruforgalmi adó értéke 177,1 millió, 40%), vámbefizetésekből, bélyegilletékből, fogyasztási adókból és más adófajtákból. A nyugdíjalapok kiadása 10 millió euróval volt magasabb (összesen 66 millió euró), mint 2004-ben. A növekedés fő oka az, hogy a kormányzat tehermentesíteni akarja a gazdaságot, s csökkenteni akarja az adókat és járulékokat, és a kormányzati rendszer racionalizálása a nyugdíjasok számának növekedésével jár. A Világbank támogatásával került sor a nyugdíjalap és az egészségügyi pénztár reformjára40. 2006 első 9 hónapjában a realizált költségvetési kiadások 634,30 millió eurót tettek ki. Adóból finanszíroztak 396,09 millió euró, illetékekből 17,73 millió euró, járulékok 173,72 millió euró értékben (összesen 587 millió euró, 91%, amely abszolút növekedést mutat a 2005-öshöz képest). Az egyenleg oldal 11 millió euró többletet mutatott. A tervezett bevételeket az adókból befolyt jövedelmek jelentősen felülmúlták (349,13 millió euró). A kiadások 25%-át a fizetések tették ki, 12%-át az eszközök és szolgáltatások költségei okozták. A gazdaság dinamikus 8%-os növekedést mutatott 2006-ban és 7%-ot 2007-ben, de az infláció 2%-ról 7%-ra nőtt az áram és telekommunikációs szolgáltatások árának emelkedése miatt, valamint a rendkívüli szárazság eredményeképpen; a munkanélküliség 12%-ra csökkent. Hiába nőtt 36%-kal az export, ugyanekkor az import 54%-kal nőtt. 600-ról 785 millió euróra nőtt a külföldi befektetések értéke 2007-re (a GDP 31%-a), a külső államadósság a GDP 25%-áról 21%-ra esett41. Mindeközben az ország energiaellátásának egyharmada továbbra is importból származik.

6. ábra. Költségvetési bevételek 2005-ben Forrás: ICEG EC – Corvinus – Balkán Monitor, 2005/4. 9.o. http://icegec.hu/hun/_docs/bm/BM_08.pdf

Demeter Gábor

136


7. ábra. Költségvetési kiadások, 2005 Forrás: ICEG EC – Corvinus – Balkán Monitor, 2005/4. 10. o. http://icegec.hu/hun/_docs/bm/BM_08.pdf

8. ábra. A kiadások részletes megoszlása 2006-ban (millió EUR, saját szerkesztés)

9. ábra. A bevételek részletes megoszlása 2006-ban (millió euró, saját szerkesztés)

Demeter Gábor

137

BEVÉTEL (millió euró) személyi jövedelemadó Vállalati nyereségadó ingatlanadó áruforgalmi adó külkereskedelmi vám egyéb adók, járulékok nyugdíjbiztosítás egészségbiztosítás munkanélküli alap KIADÁS fizetés, bér szolgáltatások társadalombiztosítás intézményfenntartó civil szervezetek egyéb (kölcsön, tartalék stb.) ÖSSZESEN


2008 84 47 12 432 72 108 172 90 7

% 7,4 4,2 1,1 38,3 6,4 9,6 15,2 8,0 0,6

euró/fő/év 133,33 74,60 19,05 685,71 114,29 171,43 273,02 142,86 11,11

284 112 284

25,2 9,9 25,2

450,79 177,78 450,79

200

17,7

317,46

240 1128

21,3 100,0

380,95 1790,48

3. táblázat. Montenegró bevételeinek és kiadásainak tervezett megoszlása a 2008-as esztendőre Forrás: Economic Policy of Montenegro for 2008. Government of Montenegro, 2007. 8. o. http://www.gom.cg.yu/files/1206362751.pdf

fő mutatók GDP (millió euró) GDP növekedése (reál,%) infláció (%) foglalkoztatottság munkanélküliség (%) ker. egyensúly (millió euró) ker. egyensúly (GDP%) külső adósság (millió euró) külső adósság (GDP%) befektetés (millió euró) befektetés a (GDP%)

2007 2278 7 6,7 +5,7 12,2 -817 -36 481 21 785 34,5

2008 2558 7 4 +3,7 10,8 -841 -33 504 20 794 31,4

4. táblázat. Montenegró bevételeinek és kiadásainak tervezett megoszlása a 2008-as esztendőre Forrás: Economic Policy of Montenegro for 2008. Government of Montenegro, 2007. 5. o. http://www.gom.cg.yu/files/1206362751.pdf

Demeter Gábor

138


10. ábra. A külföldi befektetett tőke (FDI) nagysága 2007 elejéig (millió euró). Forrás: Balkán Monitor, 2007/11. 12. o. (bal) és a kereskedelmi egyenleg változása Montenegróban (millió EUR). Forrás: Balkán Monitor, 2007/11. 13. o. (jobb)

11. ábra. Az árukból (1) és szolgáltatásokból (2) származó jövedelem Montenegróban 2003–2006 között (millió EUR). Forrás: Balkán Monitor, 2007/11. 12. o.

Montenegró tehát – megfelelve az EU elvárásainak – gazdasági és külpolitikai szempontból jelentős sikereket ért el az elmúlt 3 évben, de társadalmi stabilitása alapvetően nem javult. A 2007-es év ráadásul nem várt meglepetéseket hozott: a montenegrói gazdaság a liberális gazdaságpolitika következtében növekvő külkereskedelmi deficittel zárt, miközben a költségvetés is jelentős deficitet mutatott, mely a GDP 30%-át is elérte, főként az előző ténynek köszönhetően. A turizmusból és a szolgáltatásokból származó jövedelem nem volt képes ellensúlyozni az áruforgalom okozta hiányt. Hiába nőtt háromszorosára az egy főre jutó befektetések értéke 2000–2006 között, s érkezett 505 millió dollárnyi tőke az országba 2006-ban, mely 2007-ben új rekordot döntött, s éri el a GDP értékének 60%-át, a makrogazdasági mutatók aggodalommal töltik el az elemzőket, rámutatva,

Demeter Gábor

139


hogy Montenegró is ugyanazon problémákkal kénytelen szembenézni, mint bármely más balkáni és kelet-közép-európai ország42. A kormányzat az adójövedelmek növelésében látja a kiutat. A 2008-as költségvetés (mely a GDP 44%-a) előirányzatai szerint csak az áruforgalmi adóból származó bevételeknek 17%-kal kell nőniük, miközben a nyugdíj- és társadalombiztosításból származó jövedelmek csökkentését tervezik, a munkavállalók és a privát gazdasági szféra terheinek enyhítése és stimulálása céljából43. Jegyzetek 1

2

3 4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

Montenegró területe 14 ezer km2, legnagyobb települései Podgorica (117 875 lakos), Nikšić (56 141 lakos), Cetinje (14 700 lakos), Bar (13 700 lakos), az albán többségű Ulcinj (10 800 lakos), Kotor (5620 lakos). Novák Tamás: Montenegró független. Egy újabb életképtelen állam a Balkánon, vagy egy sikertörténet kezdete? In: Hírfutár. Vélemények, Kommentárok, Információk. MTA, Világgazdasági Kutatóintézet. Budapest, 2006. május 25. 130. sz. www.vki.hu (a letöltések 2008. május 10-i állapotokat mutatnak). Heltai Jenő: Kiskirályok. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1961. /www.infoplease.com/world/leaders/montenegro.html/www.infoplease.com/world/leaders/montenegro. html/www.infoplease.com/world/leaders/montenegro.htmlwww.infoplease.com/world Montenegró: a 2005-ös költségvetés. ICEG EC – Corvinus – Balkán Monitor, 2005/4. 9–11. o. http:// icegec.hu/hun/_docs/bm/BM_08.pdf Montenegró: A gazdaságpolitika a privatizációra fókuszál. ICEG EC – Corvinus – Balkán Monitor, 2005/3. 8–10. o. http://icegec.hu/hun/_docs/bm/BM_07.pdf. A Kombinat Aluminijuma Podgorica (KAP) alumíniumgyártó vállalat privatizációjával a montenegrói gazdaság nagyobb része magántulajdonba került. Der Standard, 2007. 10.7.“Der russische Herr der Schwarzen Berge”, Montenegró: A gazdaságpolitika a privatizációra fókuszál. ICEG EC – Corvinus – Balkán Monitor, 2005/3. 8–9. o. http://icegec.hu/hun/_docs/bm/BM_07.pdf Trivunovic, Marijana – Devine, Vera – Mathisen, Harald: Corruption in Montenegro 2007: Overview over Main Problems and Status of Reforms. CMI Reports 2007:9 81. o. www.cmi.no/publications/publication/?2733=corruption-in-montenegro-2007. Press Freedom Limited in Montenegro. Balkan Insight, 2008.04.30. és az Európai Parlament honlapja: http://eupolitics.einnews.com/montenegro/ A montenegrói kormányzat honlapja: http://www.gom.cg.yu/files/1146227471.doc (World Bank) és Montenegró: a 2005-ös költségvetés. ICEG EC – Corvinus – Balkán Monitor, 2005/4. 9–11. o. http://icegec.hu/hun/_docs/bm/BM_08.pdf Djurkovic, Misa: Montenegro: Headed for New Divison. Conflict Studies Research Centre. Balkans Series 2007/11.: Defence Academy of the United Kingdom, 2007. március,. 1–19. o. www.defac.ac.uk/colleges/csrc/document-listings/balkan/07(11)MD.pdf, Az Európai Parlament honlapja. Állásfoglalásra irányuló indítvány. 2006. május 9. www.europarl.europa.eu/meetdocs/2004_2009/documents/re/629/629232/629232hu.pdf CEFTA = Central European Free Trade Association, Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulás. A visegrádi országok, majd később Románia és Bulgária EU-csatlakozásával az egyébként is rosszul működő társulás a Balkánra korlátozódott. Rudovic, Nedjelko: Real Estate Boom in Montenegro Worries Opposition. Balkan Insight, 2007. február 15.

Demeter Gábor 14

140


Anyanyelv alapján még képlékenyebb a helyzet. Lásd: Bíró László: Montenegró útja a függetlenséghez. www.balkancenter.hu 15 Roberts, Elizabeth: Serbia-Montenegro. A New Federation. 2002. www.defac.ac.uk/colleges/csrc/ document-listings/balkan, és Watkins, Amadeo: New Montenegro and Regional Stability, 2006. www. defac.ac.uk/colleges/csrc/document-listings/balkan 16 Strategic Forecasting Inc., www.stratfor.com/index.php www.stratfor.com/index.php+internal+political+problems+Montenegro+2007&hl=hu&ct=clnk&cd=1 0&gl=hu 17 Watkins, Amadeo: New Montenegro and Regional Stability, 2006. www.defac.ac.uk/colleges/csrc/ document-listings/balkan 18 Adrovic, Samir: Montenegro Rebuffs Albanian Demands. Balkan Investigate Reporting Network. BIRN. 2007. 06. 15. www.birn.eu.com/en/87/10/3314/ 19 Uo. 20 Djurkovic, Misa: Montenegro: Headed... www.defac.ac.uk/colleges/csrc/document-listings/balkan/07(11)MD.pdf 21 Sadikovic, Sead: Minorities Flex their Political Muscles. Balkan Insight. 2006. április 6. http://balkaninsight.com/en/main/news 22 Djurkovic, Misa: Montenegro: Headed… 23 Adrovic, Samir: Montenegro Rebuffs. www.birn.eu.com/en/87/10/3314 24 Djurkovic, Misa: Montenegro: Headed... 25 Stanisic, Bojana: New Constitution Exposes Montenegro’s Basic Division. Balkan Insight, 2006. december 24. valamint Montenegro: Opposition Parties Agree on Constitution. Balkan Insight, 2007. szeptember 10. és 17. http://balkaninsight.com/en/main/news, és Rudovic, Nedjelko: Montenegrin Politicians Seek Constitutional Consensus. Balkan Insight, 2007. augusztus 17. 26 Montenegro Reacts to Serb Citizenship Law. Balkan Insight, 2007. szeptember 25. http://balkaninsight.com/en/main/news, 27 Montenegro Adopts New Constitution. Balkan Insight, 2007. október 19. és Montenegro Serbs Demand Translation in Parliament. Balkan Insight, 2007. okt. 29. http://balkaninsight.com/en/main/news, 28 Trivunovic-Devine-Mathisen: Corruption in Montenegro 2007... www.cmi.no/publications/publication/?2733=corruption-in-montenegro-2007 29 Uo. 30 Djukanovic Back as Montenegro PM. Balkan Insight, 2008. február 6. és Montenegro Votes in Presidential Elections. Balkan Insight, 2008 április 6., http://balkaninsight.com/en/main/comment/9268/ 31 Trivunovic-Devine-Mathisen: Corruption in Montenegro 2007... www.cmi.no/publications/publication/?2733=corruption-in-montenegro-2007 32 Uo. 33 http://europeandcis.undp.org/?menu=p_cms/show&content _ id=F D6735C0 -F203-1EE9BD8F1D28121CD150 34 A montenegrói kormány hivatalos honlapja: www.vlada.cg.yu/biblioteka/1177596785.doc 35 Djurkovic, Misa: Montenegro: Headed... 36 Consolidated Public Spending in Montenegro, 2006. www.vlada.cg.yu/eng/minfin/vijesti.php?akcija=vijesti&id=17314. A montenegrói kormány hivatalos honlapja.

Demeter Gábor 37

141


A montenegrói kormány hivatalos honlapja: http://www.gom.cg.yu/files/1146227471.doc (World Bank) 38 Information on EU Instrument for Pre-Accession Assistance. http://www.gom.cg.yu/files/1173347189. doc. A montenegrói kormány hivatalos honlapja. 39 A munkavállaló által fizetett járulék 20%, míg a munkáltató által fizetett járulék értéke 17,8% – ez a szint hasonló a régió többi országában is. Az ÁFA minden termék és szolgáltatás esetében 17%, kivéve a kenyeret, tejet és exporttermékeket, ezek esetében 0%-os az áruforgalmi adókulcs. Az egykulcsos rendszert ugyanakkor gyakran kritizálják, azzal érvelve, hogy szükség lenne egy alacsonyabb kulcsra is, különösen az idegenforgalmi szolgáltatások területén, ahol jelenleg nagy összegű beruházásokra lenne szükség. Korábban 100.000 eurós eredményig 15%-os, afelett 20%-os volt a nyereségadó kulcsa, de 2005. január 1-től a kormányzat egységesen 9%-ra csökkentette. Ezzel az volt a célja, hogy vonzóbbá tegye az országot a befektetők szemében, és valóban, ma ebből a szempontból Montenegró a legversenyképesebb ország a régióban. Lásd: Montenegró: a 2005-ös költségvetés. ICEG EC – Corvinus – Balkán Monitor, 2005/4. 9–11. o. http://icegec.hu/hun/_docs/bm/BM_08.pdf 40 Montenegró: a 2005-ös költségvetés. ICEG EC – Corvinus – Balkán Monitor, 2005/4. http://icegec.hu/hun/_docs/bm/BM_08.pdf 41 Economic Policy of Montenegro for 2008. Government of Montenegro, 2007. 4. o. http://www.gom.cg.yu/files/1206362751.pdf 42 Current Account Deficit in Montenegro. ICEG EC – Corvinus – Balkán Monitor, 2007/11. 12. o. http://icegec.hu/eng/publications/_docs/see/SEE_2007_11.pdf 43 Economic Policy of Montenegro for 2008. Government of Montenegro, 2007. 9. o. http://www.gom.cg.yu/files/1206362751.pdf A montenegrói kormány honlapja.

Limes

142

Limes

Limes

143


Radics Zsolt

Szerbia – tátongó lyuk az egyesült Európa térképén

Tanulmányunkban Szerbia gazdasági-társadalmi helyzetének változását követjük végig 1990–2007 között. Először az állam jelenlegi, régión belül elfoglalt helyzetét vázoljuk fel, majd sorra vesszük az átalakulás fázisait a főbb kihívásokra és a régió többi országaitól való különbségekre, problémákra, a fejlődés fáziskéséseire fókuszálva. I. Regionális jellemzők (2005) Bár nyilvánvaló, hogy a háború, s az 1991–1995 közötti, majd 1999-es embargó következtében fellépő izoláció (amely a külkereskedelmi forgalomra is drámai hatással volt) miatt Szerbia sajátos fejlődési pályára került 1990 után a többi posztszocialista országhoz képest, megvizsgálandó a címben megfogalmazott állítás valóságtartalmát, proximitás-vizsgálattal1 meghatároztuk, hogy Szerbia gazdasági fejlődése és állapota a balkáni régió mely országaival mutatott hasonlóságot.2 Az összehasonlító állapotfelmérő vizsgálatot az 1998-as és 2005-ös adatokra támaszkodva végeztük el, majd a fejlődés ütemének különbözőségét is megadtuk az 1998–2005-ös periódusra vonatkoztatva. A mutatók alapján megállapítható, hogy 1998-ban Szerbia Romániával és Bulgáriával tartozott egy fejlettségi csoportba (1. ábra). A 2005-ös adatok alapján viszont elmondható, hogy Szerbia kikerült az őt korábban jellemző csoportból (1. ábra), mutatói immár Bosznia adataival mutattak hasonlóságot, annak köszönhetően, hogy Románia és Bulgária dinamikusabb fejlődésen ment keresztül, s megelőzte Szerbiát (a Balkán elég heterogén fejlettségi állapotot mutatott). A két időpont között eltelt változás sajátosságait, a fejlődési típusokat szintén proximitás-vizsgálattal azonosítottuk. A vizsgálat során a 2005-ös és 1998-as értékek hányadosát képeztük, így a mutatók értékei a változás nagyságát, ütemét mutatták be, s nem az abszolút számértékeket vettük figyelembe. A hányadosok alapján Horvátország, Szlovénia és Románia, illetve Bulgária és Macedónia mutatott hasonló trendeket (2. ábra, 2. táblázat). Szerbia, Bosznia és Albánia gazdasága egymástól is eltérő pályán mozgott. Bár Szerbiában 1998–2005 között az egy főre jutó GDP jelentősen, 1140 dollárról 4400 dollárra nőtt, míg az infláció 54%-ról 15%-ra csökkent, 2005-ben GDP-je az utolsó helyen állt, holott 1992-ben még Bulgáriát, Albániát, Macedóniát és Romániát is megelőzte. Bár gazdasági növekedésének üteme (5-7%) alapján nem tért el a többiektől (a 4%-os növekedés alatt maradó, de fejlettsége miatt így is nagyobb éves GDP/fő növe-

Radics Zsolt

144


33 60 10 22 13 60 45 33

5 5 15 17 50 10 0 5

35 7 15 5 5 20 15 13

0 15 10 20 18 0 8 20

0 6 13 28 3 38 11 13

GDP/fő /egy főre jutó energia

befek-tetések (millió USD)

mezgazd. a GDP%-ban

ALB BH BUL CRO MAC ROM SRB SLO

30 1500 400 7424 10 1500 400 6800 50 9000 1200 4500 66 10000 2500 5800 50 1000 500 7400 55 16185 800 4100 50 4000 500 2200 90 5000 2500 7000

EU aránya a befekte-tésekből

2005

1,00 0,95 0,91 0,91 1,20 1,17 0,71 0,78

egy főre jutó külf. tőke (dollár)

20 35 30 30 30 35 25 35

0,66 1 2 2 1 2 2 3,5

75 25 75 55 75 60 50 66

49 13 14 9 11 15 26 3

mezgazd. export az export %-ában mezgazd. import az import %-ában

20 37 33 33 25 30 35 45

Ipari tőke az ös�szes befekt. %-ában Közl. tőke az ös�szes befektetés %-ában Keresked. tőke az összes %-ában Banki befekt. összes %-ában Földgáz részesedése az E %-ában

20 35 64 86 44 35 59 64

Ipari term. (1990 =100%)

Ipar a GDP%-ában

Gazd. növ. (%) 5,5 5,3 5,5 4 3,7 4,5 5,9 3,9

Fajlagos energia igény (E/fő)

Infláció (%) 2,4 4,4 5 3,3 0 9 15,5 2,5

Ipari termelé-kenység

Ipari dolgozó (%)

14,3 45,5 11,5 18 37,3 6 31,6 10,1

Adósság a GNP%-ában

GDP/fő (USD)

ALB 4900 BH 6800 BUL 9000 CRO 11600 MAC 7400 ROM 8200 SRB 4400 SLO 20900

2005

Munka-nélküli (%)

kedéssel jellemezhető Szlovéniát és Horvátországot nem számítva), a munkanélküliség súlyos volt, akárcsak Macedóniában (38%) és Bosznia-Hercegovinában (45%), s értéke 1998–2005 között 25%-ról 31%-ra nőtt. Az ipar a GDP-nek – a 25%-os növekedés ellenére is – csak 25%-át állította elő, s alapvetően a legkisebb termelékenység jellemezte a régióban (a GDP-hez való hozzájárulása és az iparban dolgozók hányadosa alapján, 1998-at 100%-nak tekintve mindössze 70%-os). 1990-hez képest 2005-ben az ipari termelés 50%-on állt, míg 1993-ban 30% alatt volt. Bár az iparban dolgozók aránya 16%-kal, 30%-ról 36%-ra nőtt 1998–2005 között, de ez az 1990-es bázisévnek még így is csak 60%-át jelentette.3

1. táblázat. A balkáni régió néhány gazdasági adata 2005-ben (Forrás: South Eastern Europe in Maps. 81–99. o. adatai alapján saját szerk.)

8 6 7 10 11 3 20 4

20 27 12 9 27 7 10 7

Radics Zsolt

145


1. ábra. A balkáni államok gazdasági fejlettségi csoportjai 1998-ban (bal) és 2005-ben (jobb) a pillanatnyi gazdasági állapot alapján

Adósság (%)

Munkanél-küli (%)

2,75 0,21 1,38 0,93 0,82 -1,29 0,84 0,68

1,00 0,35 1,83 1,43 1,19 0,97 1,18 1,28

1,06 1,52 0,82 1,03 0,91 0,65 1,29 0,69

0,80 1,23 1,00 1,00 0,83 1,00 1,17 1,00

2,00 1,40 1,20 1,50 1,07 1,40 0,83 1,40

2,50 1,14 1,20 1,50 1,29 1,40 0,71 1,40

Ipari termelés volumene

Gazd.növ. (%)

0,08 1,47 0,14 0,55 0,00 0,20 0,29 0,28

Ipari termelékenység

Infláció (%)

7,31 9,62 7,56 2,52 6,79 4,61 3,86 2,28

Ipar (GDP-ből való részesedés)

GDP/fő

ALB BH BUL CRO MAC ROM SRB SLO

Ipari dolgozók (%)

ország

2. ábra. A balkáni országok fejlődési csoportjai az 1998-as és a 2005-ös gazdasági mutatók hányadosai alapján (bal), és a Balkánon befektetett tőke megoszlása (2006, %) (jobb) (Forrás: Balkán Monitor, 2007. 7–8. sz. 8. o.)

1,50 1,00 1,25 1,20 1,11 1,38 1,25 1,20

2. táblázat. A balkáni országok gazdasági mutatóinak változása, a növekedés aránya 1998–2005 között (Forrás: South Eastern Europe in Maps. 81–99. o. alapján saját szerk.)

Az EU a befektetett külföldi tőke 50%-át adta, s ebből az osztrák, német és a holland tőke szerepe volt meghatározó. Szerbián, Bosznián és Horvátországon kívül a Balkán többi államában meghaladták a külföldi tőkebefektetések 66%-át az uniós eredetű befektetések. A Szerbiába 2005-ig befektetett külföldi tőke 500 dollár/fő alatt maradt (akárcsak

Radics Zsolt

146


Boszniában és Albániában), míg Horvátországban ugyanez meghaladta a 2500 dollár/ fő értéket. Romániához hasonlóan a külföldi tőkebefektetések 45%-a az iparba, 15% a kereskedelembe, 8% a bankszférába került.4 Szerbia eladósodása 2005-ben közepesnek volt nevezhető, a GNP 60%-át érte el. A fajlagos, egy főre jutó energiafelhasználást tekintve az ország a középmezőnyben foglalt helyet, ami gazdasági teljesítményével összevetve nem túl rózsás, utolsó a régióban a GDP/felhasznált energia mutatója alapján. 5 A mezőgazdaság a GDP negyedét adta (gyorsan csökkent), arányát tekintve a mezőgazdasági export jelentősebb volt, mint az import. A költségvetési deficit és a kereskedelmi egyenleg alakulása nem tért el a többi balkáni országétól (3. ábra).

3. ábra. A költségvetési deficit alakulása a GDP %-ában (bal) és a kereskedelmi egyenleg alakulása a GDP arányában (%) (jobb) a Balkánon. (Forrás: Balkán Monitor, 2007. 10. sz. 12–13. o.)

II. Az összeomlás: 1990–1998 A Milošević-rezsimmel gazdaságpolitikai szempontból nem az volt a baj, hogy kommunista, hanem éppen ellenkezőleg, kapitalista, de társadalmi és politikai kontroll nélküli kleptokrata kapitalizmus. Privatizáció és tőkebeáramlás 1990 táján is volt, de hasznát egy szűk réteg fölözte le (mint a régióban mindenhol), mely kisajátította a hatalmat, s a gazdasági problémákról és saját – kommunista múltja miatti – illegitimitásáról a válság externalizálásával (háborúval és a nagyszerb ideológiával) kívánta elterelni a figyelmet. Míg a társadalomnak volt lehetősége külföldön munkát keresni, addig évente 800 millió dollárnyi valuta került az országba, amely lehetőséget adott a gazdaság szanálására. A háborúval éppen ez a sajátos többletjövedelem szűnt meg, s gazdasági szempontból is fenntarthatatlanná tette Jugoszláviát. 1990 elején 27 600 vállalkozás, a vállalatok egyharmada veszteséges volt, a 100 jugoszláv bank 2-3 milliárd dollár adósságot halmozott fel. A cégbezárások hatásainak csökkentése érdekében 100 millió dollár azonnali segélyt adott az Ante Marković-kormány a déli területnek és további 100 milliót a lecsúszó társadalmi rétegek megsegítése céljából. Ezt egy 500 millió dolláros hitelfelvétel tette lehetővé. A nyugati országok további 4 milliárd dollárnyi segély ígértek, ha a reformok sikeresek. A kormány reformlépéseinek eredményeképpen 3 milliárd dollárral nőttek a valutatartalékok. 1200 új vállalat jött létre 1 milliárd dollár tőkével, a külföldi tőkével karöltve, s 12 000 új vállalkozás. Mindeközben az ipari termelés viszont 9%-kal esett.6 Azonban az 1991–1995 közötti háború, majd az 1999-es koszovói válság hatásaként jelentkező nemzetközi szankciók, a hiperinfláció, a bombázások gyakorlatilag megsem-

Radics Zsolt

147


misítették Szerbia iparát. A GDP 1997-re az 1990-es 3500 dolláros érték harmadára zuhant,7 de már 1992-ben megközelítőleg a felére, 1650 USD-ra esett. Az éves infláció 1992-re 20 000%-ra emelkedett, majd 1998-ra 55%-ra csökkent. Az ipar legnagyobb része már a NATO akciója előtt is mintegy harminc százalékára csökkentette termelését a nyolcvanas évek végéhez viszonyítva (4. ábra). A szerb ipar 1999-ben a tíz évvel korábbi mennyiség 33%-át termelte ki, s ez ugyan 2007-re megduplázódott, de még így is csak a 60%-ot közelítette. Ez alól kivétel a stratégiai ágazatnak minősülő szénbányászat, mely az energiaellátást volt hivatott biztosítani az embargó idején. A széntermelés 1990–2004 között stagnált, 40 millió tonna körül ingadozott, hasonlóképpen, mint Romániáé.8 (Bulgária barnaszéntermelése 30 millió tonna volt). A textilipari termékek mennyisége viszont jelentősen leesett: míg 1990-ben 40 millió m2 szövetet állítottak elő, addig ez 1995-re 20 millióra esett vissza. A műtrágyaelőállítás 190 ezer tonnáról 84 ezer tonnára zuhant (N-műtrágya helyett robbanóanyagot gyártottak), majd 2004-re 220 ezer tonnára nőtt, a cukor 585 ezer tonnáról 183 ezer tonnára esett, s 2004-ben is csak 380 ezer tonna volt.9

4. ábra. Az ipari termelés alakulása Szerbiában 1990–2006 között (2006=100%) (Forrás: Statistički Godišnjak Republike Srbije, 2007, 255. o.)

1999-ben Jugoszlávia összadóssága meghaladta saját évi GDP-jét, annak 141%-a volt10 (a GDP növekedése miatt ez az érték csökkent 2002-re). Az ország külföldi adóssága évente mintegy 750 millió dollárral növekedett. Az állam nemcsak külföldieknek, de saját polgárainak – így a devizabetéteseknek – több mint 7 milliárd német márkával tartozott.11 A jugoszláviai átlagfizetés 1999-ben 90 márka körül mozgott. A mélypont 1992-ben volt, amikor 21 német márkából kellett megélnie az átlagpolgárnak. 1998-ban egy Yugo típusú személygépkocsi megvásárlásához majdnem hatévi munkabér kellett Jugoszláviában. A valós munkanélküliség 32% volt.12 A háború ellenére 1989–2002 között a Szerbiába érkező külföldi tőkebefektetés elérte az 1100 millió dollárt,13 ami a bolgár és román tőkebefektetés összegét (400 és 550 millió USD) is meghaladta. Ez zömmel a Szerbiai Telecom olasz és görög privatizációjának volt köszönhető. Ugyanakkor az egy főre jutó befektetések értéke így is a régiós átlag, 360 dollár alatt maradt (165 dollár/fő).14

Radics Zsolt

148


5. ábra. A gabonatermelés alakulása Szerbiában (1000 tonnában), és az állati eredetű termékek mennyisége (ezer tonna és millió liter) 1994–2003 között. (Forrás: Statistički Godišnjak Republike Srbije, 2004, 230. o., 240. o. és 2007. 226–236. o.)

A lakosság jelentős része nem bízott a nemzeti valutában, ezért sokan német márkában tartották külföldi vendégmunkásként szerzett pénzüket, s viszonylagos jólétben éltek. A balkáni háborúk költségeit azonban a politikai vezetés a lakossági megtakarításokból kívánta fedezni. Több milliárd márkát zároltak, ez volt a háborús gazdaság fedezete. A lakosság évente csak minimális összeget vehetett fel, és a hatalom szinte kamatok nélkül használta a pénzüket. Ez az életszínvonal zuhanásához vezetett. Az euróra való áttéréssel az állami és lakossági kézben lévő valuták átváltása automatikus volt, így sok, a háború alatt gyanús módon szerzett jövedelmet is sikerült legalizálni.15 Szerbiát ekkor a mezőgazdaság – és elsősorban a kistermelői szféra – tartotta életben: a gabona, hús és tejtermékek mennyisége nem csökkent az adatok szerint, jóllehet exportgondokkal küszködött az ország az agrárium terén is. (Az ország 2000 után húsból, erdészeti termékekből, dohányból, tejtermékekből jelentős exporttöbblettel rendelkezett, viszont gabonabehozatalra szorult.) 1988–1993 között kiugró mértékben emelkedtek az árak, a fogyasztói és termelői árindex is meghaladta a 10 000%-t (1992), de az 1000%ot is többször (1989, 1993).16 Ugyanakkor a pénz elértéktelenedése és az embargó miatt virágzó csempészet, cserekereskedelem és feketepiac jobb megélhetést biztosított a nem állami szféra dolgozóinak, mint a későbbi évek, amikor csak az értéktelen dinárért lehetett vásárolni. A háború társadalmi következményei Szerbiában (Koszovó nélkül) a 7,7 millió lakosra 615 000 menekült jutott 2001-ben (1996-ban a 7,8 millióra 705 000), miközben az egészségügyi kiadások 5,6 milliárd dinárról 41 milliárdra emelkedtek 1996–2002 között, ami egy főre vetítve ugyan jelentős növekedést jelentett dinárban kifejezve (660–4900 dinár), de az infláció miatt ez dollárban mégis 50 dollár/fős csökkenést jelentett (133–74 dollár).17

Radics Zsolt

149


6. ábra. A szegénység és munkanélküliség A népességszám csökkenésének területi területi megoszlása megoszlása A kedvezőtlen tendenciákat az egyre sötétedő színátmenetek mutatják. (Forrás: Poverty Reduction Strategy Paper for Serbia, Annexes and Attachments 2003. 116 –120. o.)

A szerb besorolás szerint 2002-ben alulfejlett régióban élt 705 000 ember, fejletlen régióban 210 000. Dél-Szerbia kompakt fejletlen régiónak minősült a maga 632 000 lakosával, és újonnan lecsúszó és elpusztult régióban (ahol a reálbérek csökkenése elérte a 80%-ot) további 620 000, míg népesedési problémákkal küszködő (10%-ot meghaladó népességszám-csökkenés 1980–2002 között) területen újabb 245 000, azaz 2,3 millió lakos. Szerbiában jelenleg a határ menti régiók, a magyarlakta területek és a Szandzsák elnéptelenedése figyelhető meg, miközben a főváros körül népességkoncentrációs folyamatok játszódnak le. A munkanélküliség Nyugat-Szerbiában, a Szandzsákban, Vajdaságban és a Koszovóval szomszédos részeken jelent kockázatot (6. ábra). Az 1990-es évek elejéig még nőtt a népesség száma. Ez a folyamat elsősorban a nem szerb lakosságnak köszönhető azonban, hiszen a fertilitási (egy szülőképes nőre jutó gyermekek száma) ráta a volt jugoszláv térségben a szerbek és a magyarok körében a legalacsonyabb, még az albánoknál és más muzulmán lakosoknál a legmagasabb. 1991– 2005 között 3,5%-kal csökkent a szerbiai lakosság létszáma, s ez Románia kivételével a térség legmagasabb ilyen jellegű mutatója. A levált/leszakadt társországok területéről jelentős, egyes források szerint összesen 900 ezer, mások szerint 1,3 millió menekült érkezett az országba. Ilyen módon ez a vándorlás alapvetően változtatja meg az ország népességének struktúráját. Nőtt a fiatalkorúak aránya is, ami részben ennek tudható be. Az 1998 és 2002 közti időszakban elsősorban a Koszovó tartományból Szerbiába, azon belül is elsősorban a Vajdaságba való népességmozgás dominált. Ezek a népességmozgások jelentős mértékben átformálták az ország etnikai térszerkezetét is. A nemzetiségi összetétel átalakulásáról elmondható, hogy jelentős mértékben (2,85%) nőtt a szerb nemzetiség aránya az országon belül, azonban ez nem csak a tény-

Radics Zsolt

150


Ó-Szerbia

Vajdaság

0,00 1,43 -0,69 -1,97 -0,18 -0,02 -0,22 -2,75 0,24 0,02 0,00 -0,01 -0,13

0,00 7,93 -0,51 -6,21 -0,04 -2,63 -0,29 -0,11 0,25 -0,27 -0,11 -0,37 -0,90

Vajdaság

Ó-Szerbia

7498001 5466009 2031992 0,00 6212838 4891031 1321807 2,85 69049 33536 35513 -0,63 80721 30840 49881 -3,05 61647 59952 1695 -0,16 293299 3092 290207 -0,54 25847 14062 11785 -0,24 19503 15869 3634 -2,07 108193 79136 29057 0,24 34576 4157 30419 -0,04 15905 279 15626 -0,02 59021 2384 56637 -0,08 70602 14056 56546 -0,30

Összes

Vajdaság

7576837 5606642 1970195 6061917 4936600 1125317 117761 73311 44450 312595 141829 170766 74303 71790 2513 337479 4189 333290 44028 26913 17115 176401 170645 5756 90853 67646 23207 37818 3026 34792 17795 390 17405 65363 3120 62243 94244 21716 72528

Összes

Összes szerb montenegrói jugoszláv albán magyar macedón muszlim cigány román rutén szlovák horvát

Ó-Szerbia

Összes

leges növekedésnek, hanem minősítési kérdésnek tudható be, hiszen ennél az aránynál nagyobb mértékben (-3%) csökkent a magukat jugoszlávnak vallók aránya. Tartományi bontásban vizsgálva az adatokat, azt láthatjuk, hogy a Vajdaságban jóval nagyobb mértékben nőtt a szerbek aránya (+8 százalékpont a teljes lakosság arányát vizsgálva, ami +17%-os növekedés a saját népcsoporton belül), s a jugoszlávok mellett sajnálatos módon, a jelentős kivándorlás és a szerbekénél is alacsonyabb fertilitási mutató miatt leginkább a magyar nemzetiség aránya csökkent (-6%, illetve -2,5% a Vajdaságban, ami 70%-os és 13%-os csökkenés a saját népcsoporton belül) (3. táblázat). Az országban 300 000 főre becsülték a cigányok lélekszámát. Változás 1991 (fő) 2002 (fő) a teljes lakosság %-ában

3. táblázat. Nemzeti és etnikai összetétel az 1991. és 2002. népszámlálások alapján

Ennek következtében egy homogenizálódó etnikai térrel találkozhatunk, amelyet csak erősít, hogy a korábban nemzeti kisebbségek által lakott területekre történik az áttelepült szerbek letelepítése.

Radics Zsolt

151


III. Stabilizációs kísérlet 2000–2002 Gazdasági stabilizációs kísérlet A 2001–2002 között lezajlódó reformokkal Szerbia makroökonómiai mutatói ideiglenesen stabilizálódtak. A pénzügyi politika fő célja az árak liberalizációja miatt elszabadult infláció megfékezése volt. Az országra a valutabeáramlás volt a jellemző, a költségvetési hiány csupán kis részét fedezték pénzkibocsátással. A dinár reálértékének növekedésével, a 10%-os adó- és járulékcsökkentéssel a fizetések euróban mért értéke nőtt,18 ez növelte a lakosság – zömmel fogyasztási cikkek, importtermékek megszerzésére irányuló – vásárlóerejét. Ez rontotta a szerb gazdaság versenyképességét, kibillentve az export-import egyensúlyt, ami a munkavállalói szférában és az exportáló kis- és középvállalatoknál okozott problémát. A reálérték-növekedés a gazdagabb fogyasztók számára volt kedvező. Az infrastrukturális szolgáltatások ára is növekedett, amit ismét a társadalom szegényebb rétegei sínylettek meg.19 2001–2002 között 500 dollárral nőtt az egy főre eső GDP (33%) és a nagyjából 2000 dollár/fő érték akkor megelőzte Bulgária és Románia 2001-es értékét is (1675 és 1750 dollár/fő), bár Magyarországot és Horvátországot a szomszédok közül még mindig nem közelítette meg (5220 és 4385 dollár/fő). A GDP – látszólag – átstruktúrálódásról is tanúskodik: míg a GDP növekedése 2001-ben a mezőgazdaság nélkül az 5,5%-os növekedés mindössze 2%-át tette volna ki, addig egy év múlva a mezőgazdaság nélkül is 5%-os növekedést mutatott a GDP, amelynek tényleges növekedési üteme 4% volt.20 A bruttó átlagfizetés 30%-os átlagos adótartalom mellett egy év alatt 143-ról 217 dollár/ főre nőtt (+50% – maga a reálbér-növekedés 2 év alatt 50% volt), ami nettó 50 dollárt jelentett fejenként (97–151). Bulgáriában 2001-ben 106, Romániában 143 dollár/fő volt az átlagkereset, míg Magyarországon 360, Horvátországban 535 dollár/fő. A nyugdíjak csak 27 dollárral nőttek, azaz míg 2001-ben az átlagos nyugdíj a nettó fizetés 83%-át érte, egy év múlva már csak 70%-át tette ki.21 Ez tehát a szegénységi olló kinyílását segítette. A munkanélküliség kirívóan magas volt: 28-30% körül ingadozott (Bulgáriában 16%, Romániában 11%, Horvátországban 16%, Magyarországon 7%). A statisztikai adatok tehát a valóságos reálbér-növekedést jelentősen túlbecslik.22 A befektetések értéke a GDP %-ában kifejezve nem változott jelentősen, 11-ről 13,3%-ra nőtt. Bár ez a növekedés nem elhanyagolható, Bulgáriában és Romániában a befektetések GDP-hez viszonyított értéke 20-22%, Magyarországon 27% volt 2001-ben. Ez arra utal, hogy Szerbia a szomszédaihoz képest jelentős tőkehiánnyal küszködött, s a belső, szerkezeti reformokat részben önerőből, részben a külföldi tőkebefektetések csalogatásával volt kénytelen végrehajtani (adókedvezményekkel, ami az állami bevételeket csökkenti, azaz azokat máshonnan kellett pótolni). 2001-ben az export a GDP 25%-át adta, egy évvel később már csak 20%-át, ami csak nagy jóindulattal értelmezhető pozitív eredményként – miszerint a külpiacoknak való kiszolgáltatottság csökken – ugyanis az öt százalékos csökkenés mögött a GDP növekedése miatt az export stagnálása állt. A fizetési mérleg hiánya 10-ről 12%-ra nőtt, a külső adósságállomány pedig a GDP 66%-át is elérte. A közkiadások a növekvő GDP ellenére is nőttek, a GDP 40%-áról 46%-ra, míg a bevételek ezt nem érték el, a GDP 38%-a volt 2001-ben és 43%-a 2002-

Radics Zsolt

152


ben.23 A külföldi és belföldi köztartozások elérték a GDP 92%-át (14 milliárd dollár). Mindezekből következően a szerb költségvetés deficites (-3%) volt. Tehát a középtávú fiskális stabilitás fenntarthatósága megkövetelte a közkiadások csökkentését, a bevételek növelését (miközben kedvezményeket adtak a betelepülő cégeknek), ami viszont a társadalompolitikát érintette érzékenyen. A külső deficit viszont éppen e növekedés fenntarthatóságát veszélyeztette. A fizetési mérleg hiányát az export alacsony szintje okozta, mely az 1990-es exportnak mindössze felét érte el, s a bolgár és horvát export alig 33-50%-át tette ki. Ez a háború hozadéka volt, de ha Szerbia a csak tőle függő, belső gazdasági problémákat megoldja, kisállamként, nyitott gazdaságú ország lévén, a külső problémákkal akkor sem boldogul önerőből. Ráadásul a külföldi eladósodás növekedése alig volt megakadályozható: a fizetési mérleg hiányát ugyanis eleinte külföldi kölcsönökkel kívánták pótolni, ami kiszolgáltatottá tette a szerb gazdaságot a külföldi államoknak. Szerbia ebből a helyzetből a külföldi befektetések vonzásával és az export növelésével próbált kikerülni. Mondani sem kell, hogy a fejezet elején kifejtett reálbér-növekedés, amely a munkaerőt megdrágította, ugyanakkor fizetőképes keresletet teremtett a magas hozzáadott-értékkel bíró importált árucikkekre, nem ösztönözte az export növekedését, sem a külföldi befektetéseket, ami tükröződött is az említett adatokban (miszerint Bulgáriában körülbelül kétszer akkora a külföldi befektetések részesedése a GDP-ből). Ezáltal Szerbia is rálépett arra az útra, amelyet Kelet-Közép-Európa jó néhány országa megszenvedett. Tervek a gazdaság egyensúlyának helyreállítására Szerbia 2002-ben 14 500 millió dollár GDP-t állított elő, a szerb gazdaságpolitikusok merész tervei szerint 2007-re ennek 24500-ra kellett volna emelkednie, 2010-re pedig meg kellett volna duplázódnia, ami éves szinten folyamatos, 4-5%-os növekedést jelentett volna (2000-ről 3800 dollár/fő GDP).24 A belső szükséglet azonban 2002-ben 25%-kal felülmúlta a GDP-t, ezt 2010-re 13 százalékponttal csökkenteni óhajtották, mégpedig úgy, hogy a GDP 90%-át kitevő személyi kiadásokat 71%-ra szorítják vissza. Ezen intézkedéseken túl a közkiadásokat a GDP 20%-ról 15,5%-ra, míg a befektetések részesedését 15%-ról 26%-ra növelik (a növekedésből 10%-nyi értéket a privát szférának kell biztosítania), az alacsony export által nem kiegyenlített 23%-os hiányt pedig 12%-ra szorítják vissza.25 A megszorításokat azzal kívánták kikerülni, hogy a GDP gyors növekedésével számoltak (s ez az egyik fontos peremfeltétele az egész programnak), s így valójában a személyi kiadások összege mégis 1,8%-os növekedést mutat, a közkiadások 2,2%-ot – ami viszont, ismerve a szerb infláció tényleges értékét, valójában reálérték-csökkenést irányzott elő.26 (Ez volt az elképzelés kudarcának egyik oka: az inflációt nem sikerült 10% alá szorítani). Az export arányát a GDP-hez viszonyítva 2010-re 35%-ra akarták feltornászni, miközben Magyarországon ez az érték 2001-ben 60%, Horvátországban 46%, Bulgáriában 55% volt, igaz Romániában csak 33%. A tervek szerint 2006-ra 6 milliárd dolláros exportértéket kellett elérni, ami ugyan sikerült, de az import is növekedett. Mindeközben a megtakarítások (a GDP értékében kifejezve) 2%-ról 20%-ra növelését tervezték, a folyó fizetési mérleg hiányának 12%-ról 6%-ra történő leszorítását és az adósság 92%-ról 47%-ra csökkentését tervezték. Mivel a GDP az előirányzat szerint a

Radics Zsolt

153


duplájára nő, az aránycsökkenések nem jelentettek értékbeli csökkenést, csak a költekezés befagyasztását (az infláció ezt is módosította). Mivel a bevételek és kiadások GDParányos részesedése (42% és 45%) nem mutatott jelentős tervezett változást 2010-ig, elsődlegesen nem megszorításokkal, hanem gazdaságélénkítéssel kísérleteztek, amihez évente 1,5 milliárd dollár többletbevételre volt szükség, a növekedés legfőbb forrásaként. Ez az érték hasonló volt Magyarország értékeihez, míg Románia és Bulgária esetében a bevétel és kiadás részesedése a GDP-ből 37% és 40%, illetve 31% és 36% volt.27 Az eladósodottság 66%-ról 50%-ra csökkenne a tervezet szerint, ami a GDP növekedésének, s nem a kölcsönök törlesztésének tudható be. Megjegyzendő, hogy a modell 2006-ig nem számolt jelentős változásokkal, s csak az ezt követő időszakra „szaladt meg” a kiötlők fantáziája. Elismerték, hogy a projekt 5%-nál kisebb éves GDP növekedés esetén nem fenntartható, s emellett 19%-ról 5%-ra kell levinni az inflációt. (Ez 2005-ben 15% volt). Egy járulékos probléma: szegénység, munkanélküliség és egyenlőtlenség Szerb statisztikusok szerint 2002-ben – a fogyasztónkénti havi fogyasztási szintet vizsgálva a lakosság arányában – nem jelentős, de növekvő különbség volt a szegények és a gazdagok között (a függvény alakja kis meredekséget, rosszul osztályozott görbét mutat). Igen sokan éltek viszont a szegénységi küszöb közelében. A jövedelmek akár kis mértékű csökkenése esetén is jelentős tömegek kerülhettek a veszélyeztetett zónába: a lakosság 20%-a keresett havonta a kritikus értéknek tekinthető 5500 dinárnál kevesebbet 2002-ben. 10,6% pedig 4500 dinárnál is kevesebb jövedelemmel rendelkezett. Ez utóbbiakat minősítette a statisztika szegényeknek és lecsúszottaknak.28 (Szociális támogatás a gyermekek után 3300 dinár/főnél kisebb jövedelem után járt, azaz két szegénységi küszöb alatt élő szülő 1 gyerekkel – (4500+4500)/3 – már jogosult volt rá). Szerbiában tehát 800 000 ember minősült szegénynek és további 1,6 milliót fenyegetett a lecsúszás veszélye. Mindez társadalmi és politikai szempontból is kockázati tényezőt jelentett, ráadásul a szegénység területi koncentrációt is mutatott. A szegénységtől fenyegetett populációban a városokban a szegénységi index 16%, míg a vidéki térségekben 25% feletti volt (átlagosan 20). A lecsúszottak körében a szegénységi index az urbánus és rurális területeken élőket illetően 8% és 14% volt, így jött ki a 10%-os átlagérték. Ezek az adatok ráadásul a menekültek nagy részét nem tartalmazták.29 A szerb kormány célja a makrogazdasági mutatók stabilizálása mellett a tömegek lesüllyedésének és a marginalizációval járó radikális politikai eszmék térnyerésének megakadályozása volt. Ez különösen azért volt fontos, mert a kimutatások szerint a külföldről menekültek (Horvátország, Bosznia) kétszeres, a belföldről (Koszovó) menekültek másféleszeres hajlamot mutattak az elszegényedésre: ez közülük mintegy 120 ezer főt (22%) veszélyeztetett, ugyanakkor a Szocialista Párt fő szavazóbázisát alkották.30 Ha a tendenciákat nézzük, akkor az elért eredmény nem lebecsülendő, tekintve, hogy 1995-ben a lakosság 29%-a, 2000-ben pedig 36%-a minősült szegénynek, 2002-ben pedig ez 15%-ra esett (az összehasonlíthatóság kedvéért fogyasztási egységenként 3500 dinárral számoltak, ezért a különbség a korábbi adathoz képest). Bár a GDP nőtt és ez a fizetések, nyugdíjak terén is lecsapódott, a szegénységi küszöb értéke szintén emelkedett, azaz a 2002-ben szegénynek minősülők jóval szegényebbek voltak, mint 2000-ben vagy 1995-

Radics Zsolt

154


ben (akkor többet ért a 3500 dinár). Délkelet-Szerbia mellett Nyugat-Szerbia mutatott kedvezőtlen jeleket, ahol a szegénység által veszélyeztetett lakosság aránya 33%-kal volt nagyobb, mint az országos átlag. A két régió, bár csupán a lakosság 14%-át jelentette, a szegények 25%-át tömörítette. Itt volt a legtöbb egy-két fős háztartás és ezek bizonyultak a legveszélyeztetettebbeknek, nem utolsósorban az elöregedés fokozott üteme miatt.31 A képzettségi és munkaerőpiaci helyzetet tekintve elmondható, hogy a munkanélküli lakosságot fenyegette leginkább a szegénység (60%-kal az országos átlag felett), közülük a falusi lakosság jelentette a nagyobb kockázati tényezőt (+40%), míg a városi munkanélküliek fenyegetettsége az átlag alatt maradt (-40%). A jövedelem-egyenlőtlenség különbségeit a teljes populáción bemutató Gini-koefficiens32 a 2000-es 28-as értékről 2002-re 34-re ugrott, a leggazdagabb és legszegényebb 10% jövedelmének aránya elérte a 10-et, miközben a leggazdagabbak fogyasztása csak 7-szerese volt a legszegényebbek fogyasztásának. A Gini-koefficiens egyébként Magyarországon és Szlovéniában ekkor mindössze 26 pont volt, Oroszországban 40, Horvátországban 36, Macedóniában 29, Bulgáriában 34.33 2002-ben a szegények átlagos kiadása/bevétele 3500 dinár volt, míg a szegénységi küszöb értéke 4500 dinár volt. A hiányzó 20%-os deficit (1000 dinár) pótlására a kormányzatnak 10-11 milliárd dinárt kellett volna fordítania (70%-os sikerességet feltételezve abban, hogy a támogatás a rászorulóhoz jut el, s nem tűnik el „útközben”), azaz a 1000 milliárd dináros GDP 1,1%-át. A szerb kormányzat 2006-ra a szegénységtől fenyegetett lakosság arányát 20%-ról 16,5%-ra, 2010-re pedig 12,6%-ra kívánta redukálni, míg a szegénységi küszöb alatt élők esetében egy 6,5%-os előirányzatot tűztek ki. Peremfeltételként 2006–2010 között átlagosan 2,3%-os fogyasztásnövekedéssel számoltak, de az egyes rétegek fogyasztási különbségeinek változásával ebben a forgatókönyvben nem kalkuláltak. A fizetéseket terhelő adók és járulékok a szerb közbevételek 15%-át tették ki 2002ben, miként a fogyasztási adók is ugyanekkora értéket képviseltek. A GDP 40-45%-át kitevő kiadások közül a fizetések GDP-ből való részesedése (10%) és a nyugdíjak (11%), szolgáltatások (7%) voltak jelentősek 2001–2003 között. A minisztériumok szerinti besorolást tekintve a belügyi kiadások (alapszolgáltatások+rendfenntartás) vitték el a GDP 7-8%-át, a gazdasági minisztérium 4%-át, a védelem 3,5%-ról 3%-ra csökkent. A kiadási oldalon az oktatás 2,7–3,8%-ra, a szociális háló és a nyugdíjak 14%-ról 18%-ra növelték részesedésüket a GDP-ből, az egészségügy pedig elérte a 6%-ot, ami meg is haladta a kelet-közép-európai 5%-os átlagot. Ez részben megmagyarázza a növekvő fiskális hiányt.34 A szegénység elleni küzdelem jegyében 2006-ra az egészségügyben további 0,2, a közoktatásban 0,4%-os növekedést irányoztak elő a GDP-hez viszonyítva.35 A munkanélküliség problémáját jellemzi, hogy 2000–2002 között 17%-kal nőtt a munkanélküliek száma. A munkanélküliségi ráta növekedését az állami szektor leépítése magyarázza: a privát szektorban ugyanis nőtt a munkavállalók száma. Ugyanakkor Koszovóból és Metohijából összesen 220 ezren települtek át vagy menekültek el, zömük nem tudott elhelyezkedni, növelve a munkanélküliséget, az állam rövidtávon nem megtérülő kiadásait és a társadalomra gyakorolt nyomást. Ennek köszönhetően 2002-ben hétszer annyi munkanélküli volt, mint amennyi üres állás, ugyanakkor ezen állások 17%-a mégis betöltetlen maradt a nem megfelelő képzettségi szint miatt. A legnagyobb a munkanélküliség a 15-25 év közötti korosztályban (26%), amely a munkanélküliek 40%-át teszi ki. A végzettség nélküliek a munkanélküliek 20%-át ad-

Radics Zsolt

155


ták. Az egyetemi végzettséggel bírók átlagfizetése 55%-kal volt magasabb a középfokú végzettséggel bírók átlagfizetésénél, ami egyedülállóan nagy különbség volt Kelet-Közép-Európában és a Balkánon. A bújtatott munkanélküliség a 2002-ben foglalkoztatottak 33%-ra volt tehető, ez értelemszerűen az állami szférában dolgozók körében volt magas. Ezek után nem meglepő a tény, hogy a magánszektorban a fizetések 30%-kal magasabbak voltak – és az egy főre jutó fogyasztás is 18%-kal –,36 miközben a szegénységi küszöb alatt élők aránya alacsonyabb volt. A nonprofit szektorban dolgozó alkalmazottak 60%-a az egészségügyben és a közoktatásban tevékenykedett, értelemszerűen tehát ők voltak alulfizetve, s az elbocsátások is őket sújtották: 1995-ig 50 ezerrel csökkent a tanárok száma. Ezért állami szinten célként jelent meg a kis- és középvállalkozások támogatása, számuknak 270 ezerről 400 ezerre növelése 2002–2007 között. A megélhetési problémák miatt a munkavállalók 30%-a a szürkegazdaságban dolgozott „főállásban”, további 10% pedig mellékállásban 2002-ben. Elsősorban a vidék (62%-uk) és a mezőgazdaság (50%), valamint a kereskedelem, kézműipar és szolgáltatások (25%) voltak a szürkegazdaság preferált célpontjai. Az ok pedig egyszerű: nem feltétlenül az adózás elkerülése motiválta az itt dolgozókat, de az is, hogy az órabérek reálértéke mintegy 30%-kal magasabb volt, a magasan kvalifikáltak esetében pedig kétszerese.37 Ugyanakkor a szürkegazdaságban dolgozókat jobban is fenyegette a szegénység és a lecsúszás (5-7%-kal nagyobb értékek jellemezték). IV. Fenntartható fejlődés vagy kudarc (2002–2007)? Szerbia a fogyasztás és az egyenlőtlenség 1%-os növekedése esetén 2010-re ugyanolyan szegénységi arányszámot jelzett előre, mint 2002-ben volt, viszont a fogyasztás 2%-os növekedése és az egyenlőtlenség változatlansága mellett a szegénységi küszöb alatt élők számának felére csökkenésével számolt. Látható, hogy a fogyasztói szokások erősítésében látták a megoldást, s az is világos volt, hogy ehhez fizetőképes keresletre volt szükség, amit a tőkeszegény, deficites szerb állam önerőből nem, csak – tervei szerint – a külföldi tőkebefektetésekből és a piaci szektor erősítéséből (részesedését a gazdaságból 45%-ról 75%-ra emelve 2005-ig) lehetett megoldani. A GDP valóban növekedett, és új befektetők jelentkeztek, és a privatizáció is megindult: 2001–2004 között 672 vállalat kapott állami támogatást 16 milliárd dinár értékben, ugyanekkor 1117 vállalatot adtak el, 1,4 milliárd euró értékben, 17%-kal többet hozva az államkasszának, mint előzetesen becsülték. A bevételek 75%-a közvetlenül a költségvetést gazdagította, 10%-a nyugdíjalapot, 5% kártalanításra ment el, 5% pedig infrastrukturális fejlesztésekre. Az új tulajdonosok 775 millió dollár tőkebefektetést hoztak, 20 multinacionális monopólium, mint a BAT (vranjei dohánygyár) Lukoil (Beopetrol), Lafarge, Philip Morris (niši dohánygyár) telepedett meg az országban.38 Ezzel a privát szférában dolgozók száma 360 000-rel, 760 000-re nőtt. 39 A szerkezeti változások közül kiemelendő, hogy míg 2003-ban a legnagyobb foglalkoztató az állam és a társadalmi szféra volt, a foglalkoztatottak 62%-ával, addig 2006-ra a privát szféra ért el ekkora részesedést, jóllehet a munkanélküliek száma ekkorra már elérte az 1 milliót (31%).40 A munkanélküliek a képzetlen, kvalifikált és magasan képzett kategóriák között végig egyenletesen oszlottak meg 2003–2006 között,41 ami egyértelműen azt jelenti, hogy kevés volt a munkahely, s a helyzetnek nem a szabad állások megoszlása vagy a társadalomszerkezet az oka. A 2002-es terv egyik célkitűzése tehát meghiúsult.

Radics Zsolt

156


A GDP növekedési üteme viszont eleinte a tervezett 4-5% alatt maradt42 (3,5% 2003ban, 2350 dollár/fő, összesen 19 milliárd dollár), s az infláció is meghaladta a 10%-ot, ami az elképzelések ellen hatott. Az alapvető makrogazdasági folyamatok 2004-ben a következők voltak: dinamikusabb GDP növekedés (7%), külkereskedelmi és fizetési hiány emelkedése, állami bevételek és fizetések reálnövekedése, gyorsuló infláció. A jelentős áremelkedés legfőbb okozója a kőolaj és más nyersanyagok árának növekedése, valamint a hazai fogyasztás bővülése volt. Továbbra sem volt makrogazdasági stabilitás, hosszabb távon nem volt fenntartható a GDP növekedés (ekkor 7,5%). Ugyanakkor a növekvő politikai rizikófaktor, a magas korrupció és a stabilitás hiánya megakadályozta a külföldi tőke nagyobb arányú megjelenését, ami pedig a további növekedés alapvető feltétele lett volna a gazdasági átalakulást végrehajtó országban. 2004-ben az ipari termelés 7%-kal, a mezőgazdasági 20%-kal, a kiskereskedelmi forgalom 17%-kal nőtt, miközben a GDP még mindig csak 57%-a volt az 1990-es teljesítménynek.43 Lakosság (millió fő) A GDP értéke folyó áron (millió USD) A GDP növekedése változatlan áron (előző év=100%) Egy főre eső GDP változatlan áron (USD) Az infláció alakulása (előző év=100%) Munkanélküliségi ráta (%) Az export értéke (Mrd. USD) Az export változása (előző év=100%) Az import értéke (Mrd. USD) Az import változása (előző év=100%)

2000 8,2305

2001 8,0743

2002 8,1218

2003 8,1021

2004 n. a.

n. a.

10.861

15,563

18,407

19,5

105,0

105,0

104,0

103,0

107,5

n. a.

1278

1831

2166

2300

173,0

191,0

120,0

111,7

113,7

27,0 n. a.

28,0 2,762

29,0 3,005

30,0 2,755

29,9 3,701

n. a.

n. a.

108,8

120,4

134,3

n. a.

5,160

6,466

7,107

11,139

n. a.

n. a.

125,3

109,9

149,1

4. táblázat. Szerbia makrogazdasági mutatói. (Forrás: IMF és Szerb Nemzeti Bank44)

Az ország így az eladósodást nem tudta elkerülni: 2007 végén már 25 milliárd dollár volt Szerbia adóssága, amelynek zömét a privát szféra termelte ki, s nem a közszféra. 2000–2007 között 2 milliárdról 16 milliárd dollárra nőtt a privát szféra tartozása.45 A befektetések hiánya (2005-ben 500 dollár/fő alatt volt, bár 2002–2003-ban nagyobb volt a befektetések összege – 2,2 milliárd dollár –, mint 2000-ig összesen – 1,44 milliárd dollár) és az eladósodás mellett a leghátrányosabb a külkereskedelmi deficit kiugróan gyors növekedése volt. A 2002-ben megfogalmazott tervek peremfeltételei között még ennek nagyarányú csökkenése szerepelt, de 2007-ben a külkereskedelmi deficit elérte a 9,5 milliárd dollárt (7 milliárd euró), ami 40%-os emelkedést mutatott 2006-hoz képest.46 A külkereskedelmi mérleghiány oka az import gyors növekedése és az volt, hogy a külkereskedelmi liberalizáció és a mérleg egyensúlya egyidejűleg nem valósítható meg egy átstrukturálódó országban.

Radics Zsolt

157


Egy ország jellemzésére a globalizált világgazdaság időszakában nemcsak a belső gazdasági-társadalmi jellemzők alkalmasak, hanem egyre inkább a külkereskedelem nagyságát és területi-ágazati szerkezetét mutató adatok is. A délkelet- és közép-európai országok közül épp Jugoszlávia volt az, amely politikai viszonyai miatt a 1990-es évekig a legnyitottabb gazdasággal rendelkezett, s ennek következtében a leginkább integráltnak is tekinthető az európai gazdasági életbe, ami viszont függést is eredményezett. Ezt a nyitottságot szüntette meg a háborúk okozta nemzetközi elszigeteltség és a kereskedelmi embargók sorozata. A kilencvenes években a világ országainak átlagában a kereskedelem szintje 45%-kal nőtt, ezzel szemben Szerbia az 1990-es szintet csak 2003-ra érte el. Az államszocialista időszak elszigeteltsége után minden országban jelentős mértékben megnőtt a kereskedelem volumene, s ezzel együtt általában a hiány nagysága is. Ez elsősorban a lakossági fogyasztás korábbi alacsony szintje után felszabaduló energiáknak és a nemzetközi termelés keretei közé történő bekapcsolódásnak tudható be. (Magyarország esetében – amely pedig szintén egy elég nyitott országnak számított már 1988 környékén is – ez a kereskedelmi volumen négyszeresre növekedésében nyilvánult meg). A ’90-es évek stagnálása után azt láthatjuk, hogy a máshol is jellemző dinamikus növekedés Szerbia esetében is megjelenik, s csakúgy, mint a térség többi országában, a külkereskedelmi liberalizáció alapjában magával hozza a mérleg felborulását és a hiány felhalmozódását. Szerbia 1996-tól fogva egyre inkább a fejlődő országokra jellemző trendeket mutatja az export alacsony és csökkenő arányával az importhoz képest (80%-ról 50%-ra). Ez megint csak az ország függőségének növekedéséhez vezet, ami a 2001–2004 közötti időszakban még jelentős mértékben fokozódott is. Az import növekedése önmagában még nem tekinthető negatív folyamatnak, hiszen az újjáépítés idején (2001–2004) a beruházási cikkek arányának növekedése a behozatalon belül egyben javítja az ország felzárkózási esélyeit is.

7. ábra. Árucsoportok részesedése Szerbia kereskedelmében 2006-ban. (Forrás: Statistički Godišnjak Republike Srbije, 2007.)

Radics Zsolt

158


8. ábra. Szerbia külkereskedelmének fő mutatószámai 1990–2006 (millió dollár). (Forrás: Statistički Godišnjak Republike Srbije 2004, 2007 alapján)

Összes

Export Import 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2001 2002 2003 2004 2005 2006

1721 2075 2477 3523 4482 6428 4261 5614 7333 10753 10461 13172

Fejlett országok

1616 1977 2407 1888 2522 3513 4004 5261 6940 6581 5830 6995

EU

780

905

EFTA

28

21

Egyéb fejlett 808 ország Fejlődő 105 országok

1086 1815 2411 3375 1671 2390 3139 5836 5242 6396 21

1051 1300 98

70

23

41

52

50

71

87

1635 1959 2915

87

121

168

184

137

138

2246 2750 3634

561

452

461

257

4172 4631 6177

353

393

5. táblázat. A kereskedelem nagysága kereskedelmi tömbök szerint (millió USD). (Forrás: Statistički Godišnjak Republike Srbije, 2004, 2007 alapján)

2006-ban a behozatal nagy részét olaj, gáz (2 milliárd dollár) és gépjárművek (1,5 milliárd) és acél (1 milliárd dollár) alkották, míg a kivitelben az acél és színesfémek (1,6 milliárd dollár), gyümölcs és zöldség (0,5 milliárd dollár) és textilipari cikkek (7. ábra),47 az utóbbiak tehát alacsony hozzáadott-értékkel bíró termékek voltak. Az import (és a deficit) jelentős része Oroszországból (2,7 milliárd dollár), Németországból (2 milliárd) és Olaszországból származott, míg a fő exportpartnerek Olaszország és Montenegró (1 milliárd dollár) voltak. Az utóbbival, valamint Macedóniával és Boszniával pozitív külkereskedelmi mérleget mutatott Szerbia. Az EU után (50%) a délkelet-európai országok régiója volt a második legnagyobb külkereskedelmi piac (35,5%-os exportrészesedés), amellyel szemben 2006-ban Szerbia közel 300 millió euró kereskedelmi többletet ért el. Szerbia tíz legnagyobb felvevőpiacát jelentő országból öt ebben a régióban található:

Radics Zsolt

159


Bosznia-Hercegovina (2), Montenegró (4), Macedónia (6), Románia (8) és Horvátország (9).48 Szerbia gazdasági partnerei alapvetően három csoportba sorolhatóak egyenleg alapján, Bosznia-Hercegovinával, Montenegróval és Macedóniával intenzív, nagy volumenű és aktív a külkereskedelmi forgalom, Bulgáriával, Romániával és Magyarországgal passzívumot halmoz fel évről-évre nagy forgalom mellett, addig a fejlett nyugat-európai országok tekintetében jelentős hiány és torz, előnytelen áruszerkezet jelenik meg egyre élénkülőbb kereskedelmi szint mellett (5. táblázat). Amíg a 2003-as adatok alapján elsősorban a fejlett országok domináltak, mind a kivitelben, mind a behozatalban, addig 2006-ra fele-fele arány alakult ki mind a két téren. Ez azt mutatja, hogy 2005–2006 körül kezdte Szerbia visszanyerni önálló kereskedelmi politikáját – amiben mindig is jelentős szerepet játszottak a fejlődő országok, míg a korábbi időszak a lakossági fogyasztás kielégítését jelentette a fejlett országok áruiból. Ha árucsoportok mentén vizsgáljuk a külkereskedelmet, akkor azt láthatjuk, hogy igazán jelentős átalakulás a késztermékek arányának növekedése az exporton belül, ami a gazdasági termelés beindulását és a fejlődését jelzi, ezzel szemben az import szerkezete változatlan és kedvezőtlen maradt a 2000-es évek első felében (gépjárművek, energiahordozók). 2007-re a 8 milliós ország összkivitele elérte a 8 milliárd dollárt, de ez a 2 millió lakosú Szlovénia 20 milliárd dolláros exportjához vagy a magyar 54 milliárd dolláros exporthoz képest (mely fajlagosan szintén kis értéket jelent) alacsonynak számított.49 Aligha meglepő ezek után, hogy a fogyasztás hiába növekedett, a szerb állam gazdasági és szociális téren egyaránt válságba került. 2002–2004 között az új befektetők által szociális jóléti programokra fordított 270 millió dollár elégtelen volt, az állam által az 55000 új munkahely teremtésére kiadott 8 milliárd dollár pedig a munkanélküliséget alig enyhítette, holott Aleksandar Vlahović privatizációért felelős miniszter 2004-ben még ebben reménykedett.50 A fogyasztás valóban megnőtt. Az importcikkeknek köszönhetően Szerbia igazi fogyasztói társadalommá vált: a háztartások 80%-ában volt elektromos sütő, 95%-ában hűtő, 97%-ában televízió, 80%-ában automata mosógép és telefon, egyedül az autó hiányzott a háztartások több mint feléből, 51 ami viszont továbbra is nagy reményekre jogosítja fel az autóimportőröket. A lakosság jövedelmének 13%-át fordította járművek fenntartására, 40%-át élelmiszerre, 19%-át a háztartásra, 9%-ot egészségügyi kiadásokra; kultúrára, oktatásra mindössze 4%-ot, ruházkodásra 7%-ot. 2002-höz képest az egészségre és járművekre fordított összeg részesedése nőtt (+3-5 százalékponttal), a kultúrára fordított jövedelem aránya (de nem összege) csökkent, az élvezeti cikkeké szintén (-1 százalékpont).52 Az egy főre jutó kiskereskedelmi forgalom viszont a 2002-es 1600 dinárról 2007-re 3000 dinárra nőtt (1994-es árakon, tehát valóban megduplázódott).53 A fogyasztó társadalom megteremtése tehát sikeres volt, de hasznát nem a szerb gazdaság fölözi le. Szerbia tőkeszükségletét illusztrálja, hogy bár kőolaj- és földgáztermelő ország, s éves termelése mintegy 1 millió tonna nyersolaj és 0,5 millió köbméter földgáz, ez azonban a hazai fogyasztás csak 20-25%-át fedezi. (A két olajfinomító létesítmény teljes kapacitása mintegy 7 millió tonna nyersolaj). Építés alatt áll a 700 MW teljesítményű Kolubara B hőerőmű. A Djerdap 1 vízerőmű a közeljövőben revitalizálásra szorul. Az 540 km-nyi autópálya mellett 2020-ig mintegy 1700 km új autópályát terveznek építeni. A transzeurópai utak szerb szakaszainak (az X. folyosó szakaszai) megépítése mintegy 4 milliárd dollárt igényelne.54

Radics Zsolt

160


A részben energiafüggése miatt eladósodó Szerbia Oroszországnak vált kiszolgáltatottá: 2000 óta a szerb–orosz kereskedelmi forgalom 2,7 milliárd dollárral nőtt, hatszorosára emelkedett. 2008-ban Oroszország Koszovót illetően Szerbia számára kedvező állásfoglalásáért cserébe megkapta a szerb energiaszektor jelentős részét: Oroszország a NIS (Naftna Industrija Srbije) 51%-os részvénycsomagjának megvásárlásáért 400 millió eurót fizetett, s további 500 milliós beruházást ígért a tőkeszegény szerb gazdaságnak. A Szerbián keresztül húzódó gázvezeték kiépítése és a Banatski Dvor környékén létesítendő stratégiai gáztározó kialakítása az orosz és szerb államnak további 1,5 milliárd eurójába kerül majd: ehhez képest a „Nyugatot” képviselő US Steel 50 milliós befektetése eltörpült.55 Szerbia klasszikus csapdahelyzetbe került: sem Oroszország, sem az Európai Unió nem tud biztosítékot adni arra, hogy a szerbek belátható időn belül egy stabil, fejlődő szövetség része lesznek.56 2005-ben Szerbiában összesen 504 céget privatizáltak (80%-os eladási index), összesen 400 millió euró értékben, amihez 120 millió euró befektetési érték párosult. A vállalkozásokat ösztönző lépések között említendő, hogy 2005. január 1-től az értékesítési adót az áruforgalmi adó váltotta fel. Ennek eredményeképpen a befolyt kincstári bevételek reálértéken 8,1%-kal haladták meg a 2003-ban regisztrált értéket. 57 A befektetések szempontjából kedvező lehet, hogy Szerbia szabadkereskedelmi megállapodást élvez Oroszországgal, így vámmentes hozzáférése van ehhez a 150 milliós piachoz.58 2006-ban a gazdaság növekedése ugyan 7%-ról 5,3%-ra mérséklődött, de a költségvetési egyenleg a tervezettnek megfelelő, 2%-os többletet ért el. Az ipar termelése növekedett (4,5-5%), az export kiugró dinamikával bővült (41%), ugyanakkor a hazai kereslet növekedése lassult (9,1%). A szolgáltatások területén a kis-, és nagykereskedelem (6,5%, illetve 7,5%), valamint a távközlés (38,7%) teljesítménye bővült, a vendéglátóiparé 8,4 százalékkal csökkent. A háztartások fogyasztása 20%-kal nőtt az előző év azonos időszakához képest, amelynek két legfontosabb tényezője az átlagbérek (24,4%) és a nyugdíjak növekedése (22,3%) volt. 2006-ban a gazdaságot két fő, és egymással kölcsönhatásban lévő folyamat jellemezte: a dinár monetáris politikai intézkedéseknek köszönhető erősödése (reálértékben 12,1% erősödés az euróhoz képest), valamint az infláció erőteljes csökkenése (6,6% volt 2006-ban, ami az elmúlt tíz év legjobb eredménye, míg 2005-ben 15% volt).59 2006-ban a GDP 30%-át a háztartások állították elő (+5% 2002-höz képest), 17%-át a kormányzat (+8%), 6%-át a pénzügyi szféra, s a többit a versenyszféra. Az ipar részesedése 30% alá esett, a szolgáltatásoké 50%-ról 60%-ra nőtt, a mezőgazdaság 15%-ra esett vissza,60 miközben a szektor az ország munkaerejének még mindig jelentős részét, 1 305 000 főt, vagyis a teljes népesség 17,3%-át – a mezőgazdaság foglalkoztatja. Ez a munkaerőcsoport azonban gyorsan öregszik, ami azért probléma, mert a mezőgazdaság szerepe jelentős az exportban. Ugyanakkor a birtokszerkezet rendkívül kedvezőtlen: 1 hektár alatti volt 2002-ben a gazdaságok 26%-a, 1-3 hektár közötti további 30%-a 8 hektár fölött csak a gazdaságok 10%-a volt (összesen 871 ezer gazdasági egység).61 A birtokszerkezet jelentősen nem változott 1991-hez képest, s megjósolható, hogy egy uniós csatlakozás, az újfajta versenyhelyzet további traumát fog okozni a kisgazdáknak (bár a földárak emelkedése akár pozitív is lehet, de a telekspekulációk sem kizártak, márpedig abból nem mindig a tőkeszegény kisbirtokosok jönnek ki előnyösen). Ennek politikai következményei is lehetnek, hiszen a kisbirtokosok a munkanélküliekkel és nyugdíjasokkal

Radics Zsolt

161


együtt azoknak az elégedetleneknek a táborát gyarapíthatják – annak idején Milošević és részben Šešelj szavazóbázisát is ők alkották – akik euroszkeptikusok. 2006-os mezőgazdasági termelés gabona ipari növény zöldség gyümölcs szőlő méhészet sertéstartás szarvasmarha

előző év = 100% 86,6 108 101,6 127 150 110 93 99

1995=100% 100 190 113 280 99 263 84 101

6. táblázat. A főbb termékek termelési indexei.

A Standard&Poor’s, a világ egyik legnagyobb és legismertebb hitel-minősítője 2004 novemberében B+ stabil kilátások, 2005 júliusában BB-, stabil kilátások, 2006 februárjában pedig már BB-, pozitív kilátások kategóriájába sorolta az országot (a befektetési és spekulációs kockázat jelentősen csökkent).62 Mindemellett a korrupció továbbra is súlyos probléma Szerbiában: a Transparency International 2006. évi korrupcióérzékelési indexén Szerbia átlagpontszáma 3 volt (a 0-tól „nagyon korrupt”) 10-ig (nagyon átlátható) terjedő skálán. 63 2007-ben Szerbia ipari termelése 4%-kal nőtt a 2006-os átlaghoz képest. Az ipari termelés 73%-át adó területeken bővülés volt megfigyelhető.64 A közszolgálatokban dolgozók bére 2007-ben 32 százalékkal nőtt. Ezt 2008-ban ugyan visszafogták, ám két év alatt a bérek így is átlagosan 16 százalékkal nőnek, amit nem fedez a GDP évi 7%-os növekedése sem.65 A fogyasztás került előtérbe, a gazdaságélénkítésre nem jutott elég pénz, ráadásul ez ismét az importcikkek (például autók) vásárlásához vezet, hiszen az alacsony teljesítőképességű szerb gazdaság még nem versenyképes, s a reálbér-növekedés az importálókat segíti, az exportot viszont nem ösztönzi. A kereskedelmi deficit tehát várhatóan nem csökken, így az eladósodás sem fog. A költségvetési hiány nagyobb lesz a tervezett 1,75 milliárd eurónál. A költségvetési bevétel hetede származik a személyi jövedelemadóból, kevesebb, mint ennek a fele pedig a vállalatok nyereségadójából. A legnagyobb bevételi forrás az áfa, ennek 80%át a határokon szedik be a hatóságok. A határon belül az áfabevételnek körülbelül 20 százaléka folyik be, az országon belül az emberek megtanulták, hogyan lehet kikerülni az adókötelezettséget. A Szerb Statisztikai Hivatal kimutatásai szerint Szerbiában az átlagbér 34 ezer dinár (472 euró) volt, ami reálértéken utolérte az 1990-es átlagot. 2005-ben csupán 255 euró volt az átlagos jövedelem, egy évvel később 370. Az átlag azonban nagyon nagy különbségeket takar.66 A probléma nem az, hogy Szerbia gazdasága 2007-ben nem jó ütemben fejlődött (még mindig nem érte el a GDP 1990. évi szintjét). A Párizsi és a Londoni Klub elengedte ugyan Szerbia adósságának 60 százalékát, ám a fennmaradó összeg is meghaladja az 1 milliárd eurót, azaz lakosonként 3200 dollárt.67 Az életszínvonal-növekedés egy részét nem a teljesítmény javulása, hanem az eladósodás fedezi. Az utóbbi 2 évben a ténylegesen foglalkoztatottak száma 119 ezerrel csökkent Szerbiában. Az export és a

Radics Zsolt

162


GDP növekedéséből a külföldi tulajdonba került nagy cégek teljesítik a legnagyobb részt, náluk azonban kevés új munkahely jön létre.68 Az EU hasonlóképpen kudarcként fogja fel a reformfolyamat leállását, „sajnálja, hogy bár Szerbia gazdasága 2000 óta jelentősen, átlagosan évi 5 százalékkal nőtt, ezt a fejlődést nem használták fel a szegénység vagy a magas munkanélküliség csökkentésére”.69 Az új szerb fejlesztési program 10 000 új munkahelyet teremtett mintegy 292 millió euró értékű beruházás megvalósításával: 1500 új munkahely megteremtése a kormány mintegy 65 millió eurójába került.70 A közelmúltban végzett felmérés szerint Szerbia lakosságának 75%-a 2007 végén még támogatta az ország uniós csatlakozását (viszont csak 40% bízott az intézményben 2004-ben)71. Az uniós tagsághoz az életszínvonal növekedése (36%) és a mozgásszabadság képzete (23%) társult. A lakosság 7%-a elsősorban pénzügyi helyzete megszilárdulására és a munkalehetőségekre gondol, 2% számára pedig az uniós csatlakozás a külföldi tőke beáramlását jelenti. A kutatás továbbá kimutatta, hogy a lakosság 7%-a úgy véli, hogy az Európai Unióban a legolcsóbb munkaerőt képviselné Szerbia, 5% pedig fél az Európa szabta feltételektől, 4% pedig identitásának elveszítésétől. A lakosság többsége (75%) úgy vélte, hogy Szerbia gazdasága uniós tagként javulna. 73% szerint az életszínvonal növekedne, 68%-nak pedig meggyőződése, hogy az Unióban a szociális védelem is javulna.72 Végeredményben Szerbia a kitűzött célok egyikét, a makrogazdasági mutatók kedvezőbbé tételét, az elszegényedés, a regionális egyenlőtlenségek további növekedésének megakadályozását az EU elvárásainak való megfelelés érdekében, az eladósodás és a magas munkanélküliség árán érte el. Az utóbbi két „vezéráldozat” olyan társadalmi instabilitást okoz, mely megkérdőjelezi az integrációs folyamat (amennyiben egy versenyképes Szerbiára van szüksége az Uniónak) sikerét is. A társadalmi stabilitás és a fiskális stabilitás egyidejűleg, úgy tűnik, itt sem érhető el, miként a gazdasági liberalizáció (beleértve a kereskedelmet) és a pozitív külkereskedelmi mérleg sem valósult meg egyidejűleg. A féloldalas modernizáció miatt polarizálódott a társadalom, amit a hazafiasság, illetve a demokrácia ideológiája mögé bújt politikai irányvonalak igyekeznek kihasználni, miközben a gazdasági modernizációt illetően is eltérő elképzeléseket fogalmaznak meg. Jegyzetek 1

2

A proximitás-vizsgálattal (hierarchikus klaszterezés dendrogramon megjelenítve, SPSS szoftver segítségével) két jelenség, vagy objektum hasonlósági fokát tudjuk kimutatni ugyanarra a jellemzőre/ objektumra vonatkozó, azonos (dimenziótlanított és standardizált) jellemzők segítségével, vagyis jelen esetben azt, hogy egy-egy időpillanatban mennyire tekinthető hasonlónak a térségbeli országok társadalmi-gazdasági állapota, valamint a változás trendje (1. és 2. ábra) a vizsgált paraméterek (lásd a 2. sz. jegyzet) alapján. Tehát az eltérő vagy éppen azonos fejlődési utak, pályák rajzolhatóak ki ezen statisztikai módszer segítségével. A vizsgálathoz a következő paramétereket választottuk: GDP/fő, inflációs ráta (%), gazdasági növekedés (%), államadósság a GDP %-ában, munkanélküliségi ráta (%), az ipar részesedése a GDP-ből (%), az iparban dolgozók aránya (%), ipari termelékenység, az ipari termelés (1990-hez képest), az ipar részesedése a külföldi befektetésekből (%), a közlekedés és kommunikáció részesedése a külföldi

Radics Zsolt

3

4

6 5

7

8

9

10

12 13 14 15 16 17 18 19 11

20

21

22

23

25 24

163


befektetésekből (%), az egy főre jutó külföldi tőkebefektetések értéke (USD), továbbá az egy főre jutó energiafelhasználás és az EU részesedése a tőkebefektetésekből (%). Vizsgálataink szerint az adatok csak részben függetlenek egymástól, faktoranalízissel a változókat hat faktorra lehetett redukálni. Hangsúlyozandó, hogy a proximitás-vizsgálat eredménye nem az adott ország fejlettségét mutatja meg, hanem azt, hogy adatai alapján melyik országgal mutat hasonlóságot. (Az 1–2. ábrát Demeter Gábor készítette). South Eastern Europe in Maps. Budapest, Geogr. Research Institute Hungarian Academy of Sciences, 2007. 81–82. o. Uo. 84–86. o. Uo. 89–91. o http://www.photius.com/countries/serbia_and_montenegro/economy/yugoslavia_former_economy_ the_reforms_of_1990.html (minden letöltés dátuma: 2008. június 1.) Magyar Nemzet, 2000. szeptember 18. http://www.vmsz.org.yu/hu_new/igyirnak/cikk_377.htm Pataky István South Eastern Europe in Maps, 84. o. Uo. Vajdaság. A Kárpát-medence régiói 7. Szerk.: Nagy Imre. Pécs-Budapest, 2007. 33. o. Magyar Nemzet, 2000. szeptember 18. Uo. Vajdaság… i. m. 36. o. Uo. Hetek, 2002. május 31. http://epa.oszk.hu/00800/00804/00218/35966.html, Mondovics L. Gábor Statistički Godišnjak Republike Srbije, 2007. 209. o. Poverty Reduction Strategy Paper for Serbia, Annexes and Attachments, Belgrade, 2003. 81–85. o. Uo. 10. o. Az áram díja elérte a 4 cent/kWh-t. A kormányzat az áremelést úgy indokolta meg, hogy a piaci ár bevezetése felszabadítja az állami ártámogatásra fordított összeget, és az közvetlenül felhasználhatóvá válik célzott támogatás formájában a támogatandó rétegek számára. A mezőgazdaság azonban periodikusan húzóerőként jelentkezik: az 1997-es 2001-es (és 2004-es) év ugyanis mezőgazdasági szempontból kiemelkedő volt, míg az ipar éppen 2002-ben került ki a reces�szióból. Poverty Reduction Strategy Paper for Serbia, 25. o. A reálbér-növekedés egy része viszont annak köszönhető, hogy sokan munkanélküliekké lettek, és kiestek a statisztikából, s mivel eleve az alacsonyabb jövedelmi osztályokba tartoztak, így a bent maradtak értelemszerűen magasabb átlagértékkel bírtak az előző évhez képest. Hiába volt magas Horvátországban az egy főre jutó kereset, a nagy munkanélküliség miatt nem volt olyan jelentős a keresetként kifizetett összeg. Magyarországon a fizetések alacsonyabbak voltak, viszont kevés volt a munkanélküli, Szerbiában viszont a munkanélküliség is magas volt és a fizetések is alacsonyabbak: az alacsonyabb munkanélküliséggel és átlagjövedelemmel jellemezhető Bulgáriához képest nem volt több az állam által a bérekre kifizetett összeg. Poverty Reduction Strategy Paper for Serbia, 26. o. Uo. 28. o National Strategy of Serbia for the Serbia’s and Montenegro’s Accession to the European Union. The Republic of Serbia Government, European Integration Office, Belgrade, 2005, 62. o. 2005-ben a befektetéseket illetően ugyanezeket fogalmazták meg, tehát az előző 2 év nem volt sikeres. Még kevésbé mondható el ez a kereskedelmi deficitről, 2005-ben már 30%-ot akartak 2010-re 20%-ra csökkenteni,

Radics Zsolt

26

28 29 30 31 27

32

33

34

35

36

38 39 40 37

41

43 42

164


a kollektív kiadások esetében pedig 26–17% irányában történt módosulás. Azaz a 2003–2004-es esztendők nem váltották be a reményeket. Poverty Reduction Strategy Paper for Serbia, 28. o. Uo. 30. o. Uo. 11. o. Uo. 12. o. Uo. 12. o. Az életkor szerinti megoszlást tekintve a 65 évesnél idősebb lakosság körében volt a legtöbb szegény és veszélyeztetett: a veszélyeztetettség 40%-kal volt magasabb az országos átlagnál. Bár a lakosságnak 17,7%-át tették ki, a szegények negyede az idősek közül került ki. A szegény vagy veszélyeztetett gyerekek a szegények 10%-át tették ki, 20%-os felülreprezentáltság volt kimutatható az országos átlaghoz képest. A gyermektelen, illetve öt gyermeknél többet nevelő családok (+26%) (a roma lakosság kihagyásával) volt a harmadik veszélyeztetett kategória. A jövedelem-egyenlőtlenségek mérésének legelterjedtebb mutatója, a koncentráció relatív nagyságát jellemzi. Minden megfigyelési egység (jelen esetben egyének) részarányának az összes többiétől való átlagos eltérését viszonyítja az átlaghoz. A 0 értéket akkor veszi fel, ha a vizsgált mennyiségi ismérv területi eloszlása egyenletes. Másik szélső értékét (100) akkor éri el, ha a vizsgált ismérv (jelen esetben a jövedelem) egyetlen „kézben” összpontosul. A különbségek legjelentősebb oka (47%) az eltérő fizetések voltak, a 34 pontnyi különbségből 15 pont innen eredt, megelőzve a mezőgazdaságból származó jövedelmekből eredő különbségeket (17%), Egyébként az ország egészét tekintve a jövedelmek 45%-át képezték a fizetésből származó bevételek, 16%-át adta a nyugdíj és 11% eredt a mezőgazdaságból származó bevételekből. Poverty Reduction Strategy Paper for Serbia, 38. o. 2010-re a nyugdíjakban nem terveztek jelentős csökkenést, viszont a szociális hálón, nyugdíjon és a fizetéseken egy 1-1,5%-os csökkenést akartak végrehajtani (4–3%, 12–10% és 10–9%), bár 2006-ig ez csak 0,5% pontot tett volna ki (valójában a GDP növekedése miatt ez mindhárom esetben évi +1,4%-ot jelent, ami lehetővé teszi a szociális segélyben részesülők körének bővítését – tehát nem az egy főre jutó kvótát emelnék meg – viszont aligha tart lépést az elöregedéssel és az inflációval). A védelmi kiadásokat szintén csökkenteni kívánták 1,5%-kal, miképp a közbiztonságra fordított GDP arányos rész is csökkent volna (az összege nem), 0,7%-kal. Az így felszabaduló többletet a tőkekiadásokra és az adósságállomány kezelésére kívánták fordítani (+2–2%, 2-ről 4%-ra), ami viszont a növekedés ellenére is az infláció alatt maradt, mint a későbbiekben kiderült. Poverty Reduction Strategy Paper for Serbia, 42–44. o. Uo. 92–94. o. Uo. 95. o. Vajdaság… i. m. 36. o. http://www.arhiva.serbia.sr.gov.yu/news/2004-02/27/333292.html, és http://www.arhiva.serbia.sr.gov.yu/news/2004-02/27/333290.html Forrás: Statistički Godišnjak Republike Srbije, 2004 és Statistički Godišnjak Republike Srbije, 2007. 100–101. o. Forrás: Statistički Godišnjak Republike Srbije, 2007. 107. o.; Vajdaság, 33. o. Vajdaság… i. m. 33. o. A regionális különbségekre jó példa, hogy a Vajdaság az állami költségvetés 40-50%-át, az export 30%-át, a profit 35%-át adta, miközben a lakosságból csak 25%-kal részesedett. Vajdaság, 33–34. o. http://www.mfa.gov.hu/kum/hu/bal/Kulpolitikank/Ketoldalu_kapcsolatok/Europa/szerbia_montenegro/ gazdasagi.htm.

Radics Zsolt 44

165


http://www.mfa.gov.hu/kum/hu/bal/Kulpolitikank/Ketoldalu_kapcsolatok/Europa/szerbia_montenegro/ gazdasagi.htm) 45 http://www.b92.net/eng/news/business-article.php?yyyy=2008&mm=02&dd=06&nav_id=47509 46 http://www.b92.net/eng/news/business-article.php?yyyy=2008&mm=02&dd=06&nav_id=47509 2006-ban Szerbia exportjának értéke (5,1 milliárd euró) 41 százalékkal, az importé (10,5 milliárd euró) 22,2 százalékkal nőtt, a külkereskedelmi deficit azonban 2006-ban is igen magas volt, 5 milliárd euró. www.itd.hu/resource.aspx?ResourceID=alapadatok_cs 47 http://www.economy.co.yu/eng/index.php?action=news&subact=full&id=717 48 www.itd.hu/resource.aspx?ResourceID=alapadatok_cs 49 http://www.ericinfo.eu/index.php?page=3&read=188 50 http://www.arhiva.serbia.sr.gov.yu/news/2004-02/27/333292.html 51 Forrás: Statistički Godišnjak Republike Srbije, 2007. 142. o. 52 Forrás: Statistički Godišnjak Republike Srbije, 2004. 140. és 216. o. és Statistički Godišnjak Republike Srbije, 2007. 212. és 169. o. 53 Uo. 305. o. 54 http://www.azuzlettars.hu/files/om_0605_szerbia.pdf?PHPSESSID=8aeccbfb0e9bfde394d618a64b2d 12a0 55 Economy, 2008. január 22.; Economy, 2008. január 25. http://www.economy.co.yu/eng/index.php?action=news&subact=full&id=702, 56 http://www.mno.hu/portal/539370 57 A rendes áfakulcs 18%, ez vonatkozik a legtöbb adóköteles tételre. A kedvezményes áfakulcs 8%, ez vonatkozik az alapvető élelmiszerekre, közszolgáltatásokra, napilapokra, orvosi műszerekre és gyógyszerekre, idegenforgalmi szolgáltatásokra. 58 http://www.azuzlettars.hu/files/om_0605_szerbia.pdf?PHPSESSID=8aeccbfb0e9bfde394d618a64b2d 12a0 59 http://www.hproduct.hu/documents/aktualitasok/szerb.shtml 60 Forrás: Statistički Godišnjak Republike Srbije, 2004. 110. o. és Statistički Godišnjak Republike Srbije, 2007. 132. o. 61 Forrás: National Strategy Of Serbia For The Serbia And Montenegro’s Accession To The European Union, 111. o. és Statistički Godišnjak Republike Srbije, 2007. 240. o. 62 http://www.hproduct.hu/documents/aktualitasok/szerb.shtml 63 http://www.europarl.europa.eu/news/public/story_page/030-11885-295-10-43-903-20071019STO118602007-22-10-2007/default_hu.htm és Pettifer, James: The Death of Zoran Djindjic, 2003. Defence Academy of the United Kingdom, www.defac.ac.uk/colleges/csrc/document-listings/balkan 64 http://www.economy.co.yu/eng/index.php?action=news&subact=full&id=716 65 Népszabadság, 2008. február 1. nol.hu/cikk-proxy/479661/ Népszabadság online. Az aszály sújtotta mezőgazdaságra 2 milliárd eurót fordítanak, pedig az agráriumnak most nagyobb segítségre volna szüksége a talpra álláshoz. Ugyanakkor az állami vasút, továbbá 15 olyan nagyvállalat, amely semmilyen fennmaradási perspektívával nem rendelkezik, körülbelül 1,5 milliárd euró támogatást kap. 66 Például a vajdasági pénzügyi szolgáltatások dolgozói körében 80 ezer 100 dinár az átlagkereset. 67 http://www.ericinfo.eu/index.php?page=3&read=188 68 Népszabadság, 2008. február 1. nol.hu/cikk-proxy/479661/ Népszabadság online, A 8 milliárd dolláros exportból 2 milliárdot az amerikai tulajdonban levő szmederevói acélgyár valósít meg A Nord Zucker cukoripari lánc is hatalmas exportőr, de a bevételéből szinte semmit sem fektet be a foglalkoztatásba.

Radics Zsolt

69

70 71

72

166


A teljes mezőgazdasági export értéke 1,7 milliárd dollár, ennek nyereségéből azonban kevés jut el az alapanyag-termelőkhöz. http://www.europa rl.europa.eu/news/exper t /infopress_page/030 -12345-295-10 - 43-90320071024IPR12331-22-10-2007-2007-false/default_hu.htm Economy, 2008. február 1. http://www.economy.co.yu/eng/index, Communication Strategy of the Republic of Serbia about hte Stabilization and Association Process of the Union. Government of the Republic of Serbia European Integration Office, 2004. 8. o. http://vojvodinaportal.com/hu/belfoldi_hirek20080201_3, Dušica Maticki

Limes

167

Nemzet és nemzetiség

Csortán Ferenc

Az arománok – Délkelet-Európa rejtőzködő nemzete

A kezdetben legalább a városokban egységesnek tételezett ókori balkáni latinság a 6. századi avar, illetve szláv inváziók nyomán egymástól elválasztott, elszigetelt csoportokra szakadt. E csoportok a különben sem nagyszámú és nagy kiterjedésű síkságokról és dombvidékekről a magasabb hegységekbe szorultak. Valamikor már a Kr. u. első évezred második felében (talán a 6–7. századi balkáni szláv bevándorlás után) a jellemző gazdasági tevékenységük a pásztorkodó állattartás lett, illetve – a Balkán-félsziget sajátos domborzati feltételeiből fakadóan – annak egy különleges, „legelőváltó” (újkori szakszóval „transzhumáló”) változata. Ez azt jelentette, hogy voltak állandó téli szállásaik (az utóbbi évszázadokban szilárd, jól védhető kőházak), de kora tavasztól késő őszig több száz kilométeres távolságokat jártak be, nyájaikat legeltetve. Ebben az időszakban a teljes nagycsalád: három, netán négy nemzedék kelt vándorútra a Balkán nagy hegyvonulatainak a gerincein, útközben ideiglenes szállásokon élve. A juhászat megannyi feladatát kellett folyamatosan végezniük (például a sajtkészítést), és ezen kívül állandó fegyveres készenlétben voltak, védelmezve életüket, az állatokat és ingó javaikat az időjárás veszedelmeitől, a rablóktól és a vadállatoktól. Ez volt a férfiak dolga. Az asszonyoké a gyapjútakarók és szőnyegek, az egyéb textíliák készítése, a gyermeknevelés, illetve a nyári vándorlások során az ideiglenes, helyszínen talált faágakból készített szállások építése volt. Ez a sajátos gazdasági tevékenység és létforma a szabadságnak igen magas fokát jelentette, nagy mobilitást, de a veszélyeknek való kitettséget is. A közigazgatás, illetve a „hatalom” legfeljebb a téli hónapokban érte utol őket, és nem lehetett az év folyamán folyamatosan adót szedni tőlük. Jellemző kötelezettségeik, sajátos adófajtáik voltak, mint a „juh-ötvened”, valamint a katonáskodás (több családnak kellett egy fegyveres katonát kiállítania). Az idők folyamán a legelőváltó pásztorkodás, valamint a fegyveres készenlét, illetve a katonai szolgálat meghatározó jellegzetességük lett a nyelvük, valamint a keleti kereszténységhez (ortodoxiához) való tartozás mellett.1 A velük szomszédságban élők vlachoknak nevezték őket, ők saját magukat (legalább is jelentős részük) armânnak („aromán”). Erre következtethetünk abból a tényből, hogy a 19–20. század folyamán a thesszáliai hegyvidéken, Epiruszban és a mai Macedónia területén élő utódaik többsége így nevezte-nevezi magát. A név kapcsolata a „román” (a. m. római) szóval tagadhatatlan. A római hódítás óta a 20. század legelejéig a Balkán-félsziget (rövid időszakokat kivéve) nagy „transzkontinentális” – a római, a bizánci és az oszmán – birodalmak ré-

Csortán Ferenc

168


sze volt. (Szintén birodalmaknak tekinthető a viszonylag nagy kiterjedésű, többnyelvű, többkultúrájú és rövidebb ideig fennálló középkori szerb, bolgár, illetve magyar állam is.) A Balkán-félsziget etnikai-nyelvi-vallási-foglalkozási közösségeinek („népeinek”, „törzseinek”), közöttük a vlachoknak is, ehhez a nagy kiterjedésű és igen változatos kultúrájú, de politikailag, közigazgatásilag hosszú időn át egységes térséghez kötődik a története. Általában egymással szomszédságban, vagy éppen összekeveredve, természetesen különféle akkulturációs hatásoknak, kölcsönös kulturális befolyásoknak is kitéve, amelyek azonban a középkorban sokkal lassabbak voltak, sokkal több időn át konzerválták az identitás megannyi összetevőjét, mint az utóbbi két évszázadban. A legújabb korban, évezredek-évszázadok után hirtelen, a Balkán-háborúk (1912–1913) során államhatárok szabdalták fel a térséget. E határok nem voltak, nem lehettek nyelvikulturális határok, hanem a helyi „kishatalmak”, vagy a távoli nagyhatalmak politikai érdekei alapján vonták meg őket. Elsődleges következményük e sok évszázados gazdasági rendszer, illetve életmód válságba kerülése, majd gyakorlatilag összeomlása volt. (A balkáni vlachokon kívül két más, hasonló foglalkozású-életmódú közösség volt a térségben: a görög nyelvű, ortodox szarakacsánok/karakacsánok, valamint a török nyelvű muszlim jürükök, mindhármat egyaránt sújtották e legújabb kori országhatárok.) A Görögországban, Albániában és Bulgáriában élő töredékeik fokozatosan feladták a pásztorkodást, le kellett települniük, és e folyamat harmadik lépése a többségbe való beolvadás lett. A Balkánon az Európa és a világ más térségeiben megfigyelt nemzetépítési folyamatok ebben az újkorban, vagy éppen az utóbbi évszázadban-évtizedekben zajlanak, mintegy „laboratóriumi” közelségben, a szemünk előtt. Sok évszázados hagyományok, regionális tudatok, kulturális önazonosságok vesztek el, kisebbségi helyzetbe került etnikai csoportok fizikai pusztulásnak, netán gyors asszimilációnak voltak kitéve, vagy pedig el kellett vándorolniuk. És e mondat jelen időben is érvényes. E nagy és tragikusan megkésett történelmi váltás – amelynek eredményeképpen a mai délkelet-európai államhatárok kialakultak (és az Oszmán Birodalom, illetve a török etnikum szinte teljesen kiszorult Európából) – 19. századi előzményei a szerb, görög, bolgár, albán, román nemzeti emancipációs mozgalmakban, a Habsburg Birodalom bosznia-hercegovinai terjeszkedésében lelhetők fel. Vagy talán helyesebb, ha az ezek eredeténél található nemzeti eszme és ideológia 18. századi kezdeteit, a felvilágosodást számítjuk a Balkánon is a modernitás, a mai viszonyok kezdetének. (A megkésettség okának pedig az Oszmán Birodalom és népei történetének sajátos vonásait tekintjük.) Kis „vlach földrajz” Ma hogyan határozhatjuk meg őket? Délkelet-európai országokban igen hosszú (és bizonytalan) ideje élő etnikum (népcsoport, illetve népcsoportok „hálózata”). Meghatározó jellegzetességük (volt) újlatin nyelvük (a mai román nyelvvel közeli rokonságban), valamint a görögkeleti (ortodox, pravoszláv) felekezethez való tartozás. Sohasem volt saját államuk, ami nemzetté alakulásuk kovásza lehetett volna. Csoportjaik újkori-mai létének minden megnyilvánulása, aspektusa problémás.2 A középkori dokumentumok, úti beszámolók, illetve a Nyugat-Balkán egyes földrajzi nevei alapján a középkori Thesszáliában és Epiruszban, a Balkán-hegységben, Dalmáciában vagy Boszniában azonosíthatók az egykori nagyobb kiterjedésű vlach lakosságú

Csortán Ferenc

169


területek. A 19. század második felében megindult céltudatos kutatások már jól körülírható és a középkoriaktól eltérő, általában kisebb területre kiterjedő földrajzi terekben, településeken találják a vlach-aromán lakosságot. E terek ma (a 19. század végétől napjainkig) a következők: a Pindosz- és a Grammosz-hegység a mai Görögország északi részében, Thesszália és Epirosz határvidékén, továbbá a Zagori-hegyvidék Epiruszban, Joánnina szomszédságában, e várostól északra. Szintén a történelmi Epiruszhoz tartozik a mai Albánia déli része; itt volt – Korçë városától nyugatra, a hegyek között – a balkáni vlachok 18. századi nagy gazdasági és kulturális központja, Moschopolis (ma a romokkal teli, pásztorok lakta Voskopojë falucska). Jelenleg Albánia-szerte számos településen éltek-élnek vlachok, illetve asszimilálódott leszármazottaik. Moschopolis volt a központja annak a kereskedelmi és kézműipari hálózatnak, amely már a 17. század közepén létrehozta erdélyi (nagyszebeni majd brassói) kereskedőkompániáit. A város az 1740-es években élte virágkorát 60 ezer lakossal, kézműves céhekkel és kereskedelmi vállalatokkal, egy színvonalas oktatási intézménnyel („Új Akadémia”), nyomdával, több tucat kolostorral, templommal. Utólag visszatekintve eléggé rejtélyes, hogy mindez a görögösödést szolgálta,3 nem pedig a saját identitás kiépítését. A saját identitás „felfedezése” és felértékelődése a 18. század közepe táján kialakuló magyarországi kereskedőkolóniáikban történt meg, amint ezt később kissé bővebben is bemutatjuk. A város 18. század végi pusztulása után az itteni lakosság nagy tömegben szétrajzott Délkelet-Európába, a mai Szerbia, Macedónia, Bulgária, Bosznia, majd a Habsburg Birodalom ausztriai és magyarországi területeire. Jelenleg 400 ezerre tehető egész Délkelet-Európában a nyelvüket még őrző arománok száma.4 Eredetük, mint minden népé, bizonytalan. Kézenfekvő feltételezés, hogy a Krisztus előtti második évszázad végén kezdődő balkáni római hódítás és meggyökerezés során alakultak ki csoportjaik és nyelvük (római bevándorlók, valamint balkáni őslakók, illírek, trákok stb. keveredése során). Dolgozatunknak nem tárgya eredetük és korai történetük vizsgálata, de megemlíthetünk mégis egy, a 19. században elsősorban régészeti leletekre alapozott hipotézist: az úgynevezett „Jireček-vonalat”.5 E képzeletbeli határvonal a mai Albánia északi harmadától délre indul, eléri Serdica (a mai Szófia) városát, majd a Balkán hegység gerince mentén a Fekete-tengerig ér. A késő ókori Balkán kutatói szerint e vonaltól északra a latin, délre pedig a görög volt/vált a legelterjedtebb nyelvvé. Eszerint az aromán (illetve talán a román) nyelv (etnikum) kialakulásának helye e vonaltól északra lehetett. De nem mindenki fogadja el e „forgatókönyvet”, így a görög és a román „nemzeti tudományok” sem. Az előbbiek szerint a vlachok nem is vlachok, hanem „vlachofón hellének”, egykor ellatinosított görögök, jelenleg (sőt egész történelmük során) lojális hellén hazafiak. A román nyilvános diskurzus szerint az arománok (macedo-románok) a román etnikum (illetve jelenleg a román nemzet) tagjai, nyelvváltozatuk (változataik) az egységes román nyelv négy „dialektusának” egyike, és a Dunától északra kialakult, latindák szintézis eredményeként létrejött nép tagjaiként vándoroltak a Balkán-félszigetre. Az elnevezésük sem egységes, hiszen nevezik-nevezték őket vlachnak, kucovlachnak (Görögországban), cincárnak (Szerbiában), macedóniainak („macedonean”, „macedoromân” vagy „machedon”), újabban „aromân”-nak (Romániában). A 18. század végén jelent meg az „aromán” (aroumain, aromanian stb.) név, majd terjedt el a tudományos világban a német Gustav Weigand monumentális monográfiája nyomán.6 A „vlach” az ókorban a kelták neve volt, majd a germán és a szláv nyelvekben a latin nyelvváltozatokat beszélő népeké. (Köztudott, hogy ebből a szóból származik az olasz és oláh szavunk.)

Csortán Ferenc

170


Persze a ma aromán gyűjtőnévvel megnevezett etnikum sem egységes. Különálló csoporttudata, illetve többé-kevésbé sajátos dialektusa van (volt) a dél-albániai fărşerotoknak, a közép-albániai, Myzeqe-vidéki muzăchiari, az észak-görögországi grămoşteni csoportoknak, valamint a mai görög-macedón határ által kettévágott Meglen-Moglen falucsoport lakosainak. A megleniták dialektusa erősebben különbözik a másik háromtól, és itt jött létre a vlach településhálózat egyetlen muszlim közössége, Nanti, amelynek aztán az 1923 utáni görög–török lakosságcsere során távoznia kellett Törökországba (Tráciába).7 A vlach/aromán csoportok további alcsoportokra, törzsekre való „lebontását” Zef Mirdita, a Horvát Történelmi Intézet kutatója végezte el egy nemrég megjelent tanulmányában.8 A vlach csoportnév jelentése valamikor, évszázadokkal ezelőtt megváltozott, „kitágult”, hiszen egy idő után (a Kr. u. második évezred második felében) már nem egy nyelv által meghatározott népcsoportot, hanem egyre inkább egy sajátos foglalkozású-kultúrájú (a nomadizálás miatt szinte állandóan mobilis, pásztorkodó-katonáskodó), és egyre inkább szerbül kommunikáló, jellegzetes szerb személyneveket viselő társadalmat jelentett. Így illeszkedtek be a balkáni oszmán katonai rendszerbe, keresztény segédcsapatokként, utak, hegyszorosok, hidak őreiként. (E „fegyvernem” oszmán neve müszellem vagy martoloz, ebből származnak a magyar martalóc, valamint a görög armatolosz szavak.) A törökök által adott etnikai nevük (a „vlach”szó oszmán változata) az iflak. „Vlach” néven érkeztek be nagy tömegeik a 17. század közepén a Habsburg Birodalom közigazgatása alatti Horvátországba, ahol aztán a határőrezredek autonóm területein telepítették le őket, ott adtak nekik privilégiumokat (például Krajinában). A 20. század végéig (illetve egy töredékük mindmáig) a horvátországi szerb kisebbséget képezték-képezik. A „vlachok” Magyarországon is megjelentek a hódoltság korában, általában azokon a településeken, ahol erődítmény, vár, illetve oszmán helyőrség volt. E szerb lakosságot (Pest, Szeged, Arad, Várad, Borosjenő, Eger, Temesvár későbbi szerb városi polgárságának elődeit) a 18. század folyamán már hiba lenne vlachnak (balkáni románnak) tekinteni, de életmódjuk, kollektív autonómiájuk intézményei és sajátosságai egyértelműen a hajdani vlachok öröksége. Meg kell említenünk néhány (latin eredetű, illetve a mai románokkal rokon) balkáni népcsoportot, amelyek nem tartoznak dolgozatunk tárgyához. Ezek a következők. – Az Isztriai-félsziget közepének néhány hegyvidéki falujában élő, eltűnőben levő „isztrorománok”.9 – Az adriai tengerparton, Isztria és a Kotori öböl között egykor élt dalmátok (nyelvük utolsó beszélője a 19. század végén halt meg).10 – A dalmát tengerpart közelében levő hegységekben a középkorban jelen lévő „morlakok”. Görög eredetű nevük (mavrovlachos) jelentése „fekete vlach”, vélhetően fekete gyapjúöltözékük miatt kapták azt. (Más magyarázat szerint a név szláv eredetű, jelentése „tengeri olasz”.) A 18. században nyugati utazók még találkoztak velük, utóbb elvándoroltak-elenyésztek, ottlétük emlékét néhány földrajzi név őrzi (Durmitor, Pârlitor, Bucur, Ursul, Rătunda, Visitor). – A Timok folyó (a Dunának a Vaskapu közelében levő jobboldali mellékvize, jelenleg az alsó szakaszán szerb–bolgár határfolyó) vízgyűjtő medencéjében élő nagyszámú népességnek is a mai neve „vlach”. A 18. században települtek ide a mai Olténia területéről, dialektusuk egyértelműen ama táj népnyelvének egy archaikusabb és szerb

Csortán Ferenc

171


átvételeket tartalmazó változata. A szerb államiság újkori története során mindig megkülönböztették őket a „cincároktól”, a mai Albániából, Észak-Görögországból vagy Macedóniából származó (aromán) pásztoroktól-kereskedőktől.11 – A mai Vajdaságban, a Duna és a mai szerb–román határ között élő román kisebbség. Eredetében, nyelvében és önazonosság-tudatában azonos a bánsági románsággal, amelytől a trianoni békeszerződés értelmében megvont határok választották el. Persze az a tény, hogy a 20. század folyamán egyazon állam határain belül egymással rokon (e közösségek, illetve az anyaország hangadó értelmisége szerint azonos) népcsoportok élnek, és eltérő néven nevezik őket, mi több, a helyzetük, kezelésük is eltérő – és ez erősen meghatározta-meghatározza identitásukat, a felettük gyámkodó hatalmi-közigazgatási központok és saját elitjeik, (ha vannak) reprezentatív szervezeteik magatartását –, bizonyos helyzetekben feszültségeket is okozhat.12 Nemzet? Nem. De ott van valamiképpen minden újkori-jelenkori balkáni nemzet „biológiai anyagában”, történelmében, megannyi kulturális hagyományában. Alkalmasint ugyanazon eredetű-hagyományú, de a 19–20. századi új határok különböző oldalaira került csoportjai ma eltérő nemzetek tagjai: görögök, albánok, szerbek, horvátok, bolgárok, románok. Ámbár e szétszakadás annyira friss esemény, hogy a fenti nemzetekbe beolvadt hajdani vlachok egy része még számon tartja közös eredetét, családi gyökereit.13 Jó pár hajdani vlach származék ma magyar vagy osztrák, amint erről is szólunk a továbbiakban. A balkáni vlach-aromán etnikum kisebb-nagyobb csoportjai, szórványai megtalálhatók Görögországban, Macedóniában, Albániában, Romániában, Szerbiában valamint több nyugati államban (USA, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia), ahol megannyi kulturális egyesületük van, és kiadványokkal, illetve – manapság természetesen – honlapokkal rendelkeznek a világhálón. „Vlach diskurzusok” A tárgyról különböző megközelítésben lehet írni, és ezek „műfajaik” függvényében különböznek egymástól. Egyik legkézenfekvőbb változat a néprajzi: a 19. század második felétől a 20. század közepéig (amíg még volt „hagyományos” kultúra) jó pár tudományos igényű felmérés, gyűjtés készült. Néhány „nagy név”: a már említett Weigand, Theodor Capidan (1879, Prilep, Macedónia – 1953, Bukarest), Pericle Papahagi (1872, Avdela, Görögország – 1943, Szilisztra, Bulgária), Tache Papahagi (1892, Avdela, Pindosz, Görögország – 1977, Bukarest). Ide sorolhatók a nyelvészeti kutatások, amelyek az említett korszakokon kívül a legutóbbi években is jelentős eredményeket produkáltak, Ezek a nyelvészet újabb elméleteinek, a fiatal, jól képzett kutatók jelentkezésének, a balkanisztika politikai okokból bekövetkezett felértékelődésének köszönhetőek. (Ez utóbbi átmenetinek bizonyult, a jelenlegi politikai konszolidációs folyamatok miatt a balkanisztikát ismét mellőzik.) Különben a balkáni aromán-meglenoromán nyelvváltozatokat egyesek a román nyelv dialektusainak tekintik, mások pedig önálló nyelvnek/nyelveknek.14 A legkorábbi kéziratos vagy éppen nyomtatott nyelvemlékek a 18. század elejétől Mihail Boiagi nyelvtankönyvének 1813-as megjelenéséig terjedő évtizedekben keletkeztek. Mind nyelvi anyaguk, mind pedig tartalmuk miatt kiemelkedően jelentősek. Milyen szövegek ezek? Például egy fametszetes szentkép felirata (1731), egyházi szertartáskönyv, temp-

Csortán Ferenc

172


lomi falkarcolatok, Theodor Cavallioti görög–albán–aromán ábécéskönyve-szószedete (1770), Constantin Ucuta, a poznańi „macedovlah” egyház esperesének aromán nyelvű valláserkölcsi tankönyve, vagy a Nea Paidagogia (1797). Ide sorolható még Moschopolisi Dániel görög–vlach–bolgár–albán olvasókönyve, a korabeli Moschopolis társadalmának a bemutatása, amelynek előszavában a szerző megfogalmazza népe számára a követendő utat. (A könyv második kiadása 1802-ben jelent meg. A rímelő verssorokat itt rím nélkül fordítottam.) „Albánok, Vlachok, Bolgárok és más nyelvűek, örvendezzetek És készüljetek arra, hogy Romaioszokká [rómaiakká, azaz görögökké – Cs. F.] váljatok. Hagyjátok a barbár nyelveket és hangzásokat, Hogy mindez utódaitok számára csak mítosznak tűnjék.”

E korai nyelvi építkezés „koronája” Rózsa György Konstantin (1786–1847) pesti egyetemi orvos két nyelvkönyve, amelyek Pesten jelentek meg 1808-ban, illetve 1809ben. Tartalmi, nyelvi, ideológiai vonatkozásaik igen komplex kérdéseket vetnének fel, ami meghaladja dolgozatunk szándékait. A görögöket csak „szomszédnak” tekinti, az aromán nyelvet pedig a Dunától északra, több állam területén élő románság nyelve egyik válfajának. Javasolja a latin ábécé használatát, valamint egy egységes román nyelvi norma kialakítását. A sort Mihail Bojadzsi (kb. 1780 – kb. 1842), a bécsi aromán kereskedőközösség (Budán született) görög nyelvtanárának német és görög segédnyelvű aromán nyelvkönyve zárja 1813-ban.15 Ugyancsak fellendült a különböző vlach csoportok népzenéjének a kutatása is, aminek szintén van műszaki (a jobb rögzítő és sokszorosító berendezések), személyi (érdeklődő, felkészült fiatal szakemberek), illetve politikai oka. (Ez utóbbi kapcsán megjegyezzük, hogy Görögország – Európai Uniós tagsága okán – egyre nyitottabbá válik a politikai vagy etnikai okokból elűzött-elvándorolt személyek, illetve az érdeklődő szakemberek látogatási, kutatási szándéka iránt).16 A másik nagy diskurzus-irány természetesen a történelmi. Már az eddigiekből is kiderülhet, hogy ez tulajdonképpen megírhatatlan. Mármint egységes nemzeti (vagy ennek analógiájára intézményi) történelemként, ahogy „megszoktuk” a 20. század elejéig. Hiszen minthogy nem nemzet, a múltjukról megtudott információk nem szerkeszthetők kronologikus sorba, és még kevésbé köthetők egy területhez. Az arománok/vlachok régebbi történetére tehát a térbeli és időbeli diszkontinuitás a jellemző. Vagy ha mégis egységes diskurzussal próbálkozunk, annak tere a teljes balkáni térség, kiterjesztve azt Ausztriáig, Magyarországig, a dunai fejedelemségekig, Lengyelországig, Poroszországig. A „vlach élettér” ráadásul a 18–19. században magába foglalta Isztambult, Alexandriát, Szmirnát, Velencét, Triesztet, Odesszát, Moszkvát, Cadizt is. Időben pedig Kr. előtt 180 körül kezdődne, a Balkán-félsziget római meghódításának kezdetével – és máig is tartana. Ezért aki a múltjukra kíváncsi, az a középkori balkáni államok (Bizánc, a szerb, illetve bolgár állam, az Oszmán Birodalom) történetét, azok dokumentumait fogja vizsgálni, vagy a térség fontosabb múltbeli intézményeivel (az ohridi, majd peći ortodox metropóliák vagy a térség fontosabb kolostorai, illetve a 17. századtól a velencei, erdélyi, magyarországi, ausztriai „görög” kereskedőtársaságok) kapcsolatos iratokat. Ezekhez adódnak az európai hatalmak (például az Osztrák–Magyar Monarchia17 vagy Franciaország stb.) balkáni konzulátusainak diplomáciai iratai a 19–20. század fordulójáról, az első és a

Csortán Ferenc

173


második világháborúk résztvevő hatalmainak külpolitikai és katonai iratai, valamint a román kormányzat balkáni arománokat támogató (oktatási és vallási) politikájának dokumentumai az 1860-as évektől az 1940-es évek végéig. Vallásilag (egyes kutatók szerint) az első évezredben a nyugati kereszténységhez tartoztak, majd az első bolgár cárság idején átvették a keleti liturgiát (és a szláv egyházi nyelvet). E bolgár állam bukása után (a 11. század elején) a Dunáig visszaálló bizánci uralom a vlachok számára Vranje székhellyel püspökséget hozott létre, amit alárendeltek az Ohridi érsekségnek. (A középkor folyamán ehhez tartoztak a két román fejedelemség 14. századi megalapításától a moldvai és havasalföldi metropoliták is.) A keleti egyház, illetve a balkáni ortodoxok szláv nyelve és kultúrája meghatározta a középkori vlachok névadási szokásait is. Első név szerinti említésük, az Ohridi-tó és a Preszpa-tó közötti macedóniai területen 976-ban áthaladó „fuvaros vlachokra” vonatkozik. De különböző bizánci dokumentumok olyan információkat őriztek meg, amelyek utalnak a korábban itt élt „proto-vlach” (protoromán) népességre.18 A 10. század után egyre több, egyre változatosabb információink vannak a balkáni vlachokról. A középkori állapotokról a bizánci történelmi irodalom, a nyugati utazók, a keresztes hadjáratok krónikásai, a szerb királyok adománylevelei, majd oszmán kori jogi-közigazgatási iratok szólnak. Különösen a régebbi történetükre vonatkozó források ismertek, a nem kevés, az 1860-as évektől Romániában újra és újra kiadott „történelmi” munkák révén. A Habsburg Birodalomba került, majd Mária Terézia korában letelepedésre, 1774-ben pedig az állampolgárság felvételére (hűségeskü letételére) kötelezett „görög”, ha nem is kizárólag, de többségükben vlach/aromán eredetű kereskedők társadalmáról, kulturális életéről a kereskedőtársaságaik levéltárai, illetve a korszak pénz- és adóügyi, kereskedelmi iratai vallanak.19 Számos színvonalas történelmi munka jelent meg az utóbbi évtizedekben-években, amelyek fényt vetnek a 18. századi magyarországi (nagyszebeni, brassói, miskolci, tokaji) és ausztriai „görög” kereskedőtársaságok történetére és kulturális tevékenységére, azok szerepére a befogadó ország gazdaságában, kultúrájában, az aromán „nemzeti kibontakozásban”, illetve a modern román nemzeti mozgalomban, továbbá feltárják a balkáni aromán közösségek újkori és legújabb kori kulturális vagy politikai kezdeményezéseit. Hasonlóan gazdag a „cincár” kereskedőknek a 19. század eleji szerb államfejlődésben játszott szerepével, illetve a következő, immár elszerbesedett nemzedék kulturális szerepével foglalkozó irodalom. A mai vlach-aromán szervezetek és különösen a romániai aromán fórumok rendszeresen idézik kiadványaikban a 19. századi, 20. század eleji történelmi munkák adatait. E tevékenység egyértelműen a „nemzetépítést” szolgálja, nem ad hozzá semmi újat az eddigi történelmi tudáshoz. Ugyanakkor természetes, hogy amint egy kutató talál és közöl eddig ismeretlen adatokat, e „vulgarizációs” irodalom azokat azonnal felhasználja, beépíti diskurzusába. Minthogy az említett délkelet-európai országokban (talán legkisebb számban a mai Szerbiában) mindmáig jelen van (az asszimiláció eltérő szintjein) egy vlach/aromán eredetű, a hagyományos nyelv és kultúra bizonyos elemeit még őrző népesség, elég heves „háború” folyik e fogyatkozó közösségek „lelkéért”. Ennek „harcosai” egyfelől az állam, amely vagy a saját államnemzet tagjainak tekinti őket (például Görögország, amely nem ismeri el kisebbségi mivoltukat, vagy Románia, amely annak ellenére támogatja identitásmegőrző törekvéseiket, hogy a román etnikumhoz sorolja őket), vagy pedig kisebbségi jogokat ad nekik (Macedónia, Bulgária, Szerbia), másfelől saját kulturális vagy politikai

Csortán Ferenc

174


szervezeteik. E mezőnyben érvényesül harmadik tényezőként a „jó szándékú” külföld, az Európai Unió, valamint a világszerte emigrációban, diaszpórában élő arománok (és azok szervezetei, kiadványai, honlapjai). Ide tartoznak − nemzetközi hatásuk okán − a romániai aromán közösség kulturális tevékenységei (sajtó, könyvkiadás, a román rádió nemzetközi aromán adása), amelyek hagyományosan bírják az állam anyagi és logisztikai támogatását. Természetesen itt a vlachokról/arománokról szóló tudományos beszéd érintkezik a politikai diskurzussal. Kézenfekvő lenne egész tanulmányunkat e köré csoportosítani. Talán nem is hibáznánk, hiszen ki merné tagadni a politikum, az ideológiák jelentőségét mai világunkban? A mai (nemzet)politikai (leegyszerűsítően „nacionalistának” nevezhető) diskurzusok határozzák meg az immár több részre töredezett vlach/aromán etnikai csoportok megnyilvánulásait is. Ezért tehát, az információk rendszerezési szándékával, következzék a jelenkori helyzetre-állapotokra vonatkozó ismereteknek a mai államhatárok alapján történő csoportosítása.20 Az arománok a 20–21. században Legújabb kori történetük során (illetve a 20. század elején) legnagyobb tömegeik az Oszmán Birodalom alattvalói. Az 1860-as évektől az emelkedő, modernizálódó román állam elkezdi érvényesíteni közöttük nemzetépítő oktatási és egyházi politikáját, amit az oszmán közigazgatás támogat. Vagy azért, hogy egy elégedett etnikai, kisebbségi („nemzeti”) közösséget nyerjen, és jó politikai kapcsolatokat ápoljon Romániával, vagy pedig azért, hogy a már akkor „rotyogó”, majd nemsokára felrobbanó balkáni „politikai üst” lakosai között fokozza a különbségeket, ambíciókat, feszültségeket. Ekkoriban már több évszázados hagyománya volt a vlachok között a görög kulturális orientációnak (identifikációnak), illetve a görög, sőt görög tájékozódású vlach elitek asszimiláló kezdeményezéseinek. Ezt a folyamatot módosította az aromán népesség egy részénél a román tájékozódás. 1888-ban szultáni irade (rendelet) ismerte el a vlachok azon jogát, hogy nemzeti egyházat hozzanak létre. Az oszmán állam 1905-ben elismerte a vlach (aromán) millet-et (etnikai közösséget – a szó jelentése ekkorra már „nemzet”).21 A lépés a szomszédos országokban heves tiltakozást váltott ki. Az arománok nemzeti fejlődésével szembeni görög ellenkezés nyíltan megnyilvánult a Balkán-háborúkban, illetve az 1913-as bukaresti békében. Macedónia felosztása Szerbia, Görögország és Bulgária között gyakorlatilag feldarabolta (megsemmisítette) az aromán népet. Tehát a legújabb történelem a feldarabolás és a szétszóratás kora. Görögország Az ország mai területét a második Balkán-háború utáni bukaresti békében nyerte el (1913). Az 1923-as lausanne-i egyezmény (amely egyebek mellett lezárta a török függetlenségi háborút, és döntött a török–görög lakosságcseréről) 150–200 ezer arománnal számolt e területen. 1940-ben volt az utolsó olyan népszámlálás, amely megkülönböztette a különböző ortodox népcsoportokat. Akkor 26 750 „vlahoi” élt, 1951-ben 22 736.

Csortán Ferenc

175


A romániai nacionalisták szerint 600 ezer nemzettársuk él ma Görögországban. Thede Kahl viszont úgy véli, hogy ma legfeljebb 300 ezer, magát arománnak vagy vlachnak tekintő személy van az országban, ezekből körülbelül 100 ezer beszéli folyékonyan ősei nyelvét. E népesség a Pindosz-hegységben, Epiruszban, Tesszáliában, Macedóniában, a Vermion és az Olümposz hegyvidékén él. A Görögországban élő megleniták száma nem haladja meg a négyezret. Közösségi-kulturális állapotukról íme egy töredékes, mozaik- vagy kaleidoszkópszerű kép. A görög állam felfogásában csak vallási kisebbségek vannak, és egyetlen kisebbségnek a tráciai muzulmánokat tekintik (de azokat sem szabad „török kisebbségnek” nevezni). A görögországi arománokat, albánokat és macedón szlávokat „vlachofón (arvanitofón, szlavofón) helléneknek” tekintik. Hosszú téma lenne a vlachok önazonosság-változatait, azok gyökereit is vizsgálni. Nagy többségük nem érdekelt az anyanyelv oktatásában, annak családon kívüli használatában. Mind büszkén vallják magukat helléneknek, de általában hallani sem akarnak arról, hogy görögök lennének. Jelenleg több mint 200 aromán szervezet működik az országban, legtöbbnek aromán a neve, de nem szerepel bennük a „vlach” szó. Tevékenységük kulturális események szervezésére szorítkozik, amelyeken néha több tízezres tömegek vesznek részt. E rendezvényeken újabban a szomszéd országokból, illetve az emigránsok soraiból is sokan részt vesznek. De e szervezetek gyanakvással fogadják a külföldről vagy belföldi személyektől érkező azon jelzéseket, melyek szerint a nyelvet ápolni, őrizni kellene, illetve a vlachokat nyelvi kisebbségként kéne kezelni. Az Európai Parlament 1997. június 24-én megszavazta az 1333. számú ajánlását „az aromán kultúráról és nyelvről”, ami sokak kedélyét borzolta, de tagadhatatlanul befolyásolta számos aromán hozzáállását.22 Hosszasan sorolhatnánk az identitásukra, illetve eredetükre vonatkozó nézeteket. A médiában nem hallani az aromán nyelvet. De 1994 óta a thesszaloniki Arisztotelész Egyetemen „kucovlah” nyelvtanfolyamokat tartanak. Létrejött a görögországi „Aromán Egyetemi Hallgatók Ligája”, és egyesületük van az utóbbi évtizedekben bevándorolt, „Hellászban élő Albániai Hellénovlachoknak” is.23 Macedónia Vlachok nagyobb számban a 18. század végén, az észak-epiruszi Moschopolis albánmuszlim bandák általi ismételt elpusztítása nyomán jöttek. A 2002-es népszámlálás alkalmával körülbelül kilencezren vallották magukat arománnak és meglenorománnak (a köztársaság lakosságának 0,48%-a), de ezt a számot senki sem tekinti valósnak. Arománok a Pelister-hegységben élnek, Štip, Sveti Nikole és Vinica környéki falvakban, Bitola városában, valamint Szkopjében és Velesben. Legnagyobb településük és kulturális központjuk Kruševo, a hivatalos statisztika szerint a város lakosságának 10,5%-át képezik. A Meglen-hegységi (meglenita) vlachok (akik vlau/vlaszi néven nevezik magukat), akik a macedón–görög határ két oldalára került falvakban éltek, ma nagyrészt beköltöztek a közeli Gevgelija városába. Az arománok imázsa jó Macedóniában. Ennek oka az, hogy egyik nemzeti hősük, az 1903-as kruševói „Ilinden-felkelés” egyik vezetője az aromán Pitu Guli volt. A macedóniai politikában két pártjuk van jelen: az SZVM (Macedónia Vlach Pártja), valamint a DSZV (Vlach Demokratikus Unió).

Csortán Ferenc

176


Az alkotmány és az oktatási törvény biztosítja a kis etnikumok számára is a fakultatív anyanyelvoktatást a legkevesebb tíztagú osztályokban. Napi sajtójuk nincs, négy kis példányszámú folyóirat jelenik meg aromán nyelven, gyakran nagy késéssel. Lélekszámukhoz képest jelentős az arománok jelenléte a médiában (könyvkiadás, tévé, rádió): jelenleg több aromán tankönyv, verseskönyv és folyóirat jelenik meg itt, mint bármelyik másik délkelet-európai államban. A 29 városi rádióállomás szinte mindegyikében van kisebbségi szerkesztőség. Ezek közül a gevgelijai sugároz meglenoromán nyelven, a strugai Radio Kiki-nek, illetve a kruševói és a kumanovói rádióknak pedig van aromán adása. A nemzeti televízióadó a kisebbségi nyelveken (albán, török, aromán, cigány, szerb, bosnyák, bolgár és görög) is közvetít adásokat.24 Albánia Az országban nem tartanak olyan népszámlálásokat, ahol az állampolgárok nemzetiségét is kérdeznék. De „mértékadó források” 60–100 ezer közötti aromán népességszámot tartanak reálisnak (mint a körülbelül 220 ezer ortodox egy részét, a többi a görög kisebbség). Az országban az arománokat nem nemzeti, hanem nyelvi-kulturális kisebbségnek tekintik. Az aromán közösség számára a kisebbségi önmeghatározás lehetőséget jelenthetett külföldi munkavállalásra, ami inkább a görög „alternatívának” kedvezett. 1991-ben, egymástól függetlenül, Selenica és Korçë városokban aromán kulturális szervezetek jöttek létre. Mindkettő felvette a kapcsolatot a román konzulátussal. 1992ben kongresszust tartottak Tiranában, amelyen sok közép- és nyugat-európai, illetve amerikai aromán is részt vett. Óvatos tapogatózás folyik a román vagy az aromán nyelv bevezetésére (az albán mellett) egyes ortodox templomokban, mivel ódzkodnak a görögtől. Ma szinte minden közép- és dél-albániai városban működik egy Sutsata Armanilor vagy Rramanilor („Arománok egyesülete”), néhol kettő is a véleménykülönbségek miatt. 1995 óta létezik az „Aromán Nők Szövetsége” Tiranában, és évente Korçë-ban aromán folklórfesztivált tartanak. További (pro-román vagy görög „tájékozódású”) egyesületek jöttek létre, közöttük az „Albániai fiatal aromán értelmiségiek szövetsége”. 1992 óta – kihagyásokkal – két aromán folyóirat jelenik meg Tiranában. Nincsenek tévé vagy rádió programok, és egyetlen falusi iskolában van fakultatív aromán nyelvoktatás, ellenben Dél-Albániában 1993 óta 73 görög nyelvű állami iskola működik.25 Bulgária 1923–1940 között a bulgáriai arománok nagy tömegben vándoroltak be Romániába, így ma körülbelül csak háromezerre tehető a számuk. Kis számban, de jelen vannak az ország szinte minden régiójában, legtöbben a Rila-hegységben és Szófiában. Első jelentős hullámuk – kereskedők és kézművesek – a 17. században érkezett, és már rég beolvadt a bolgár elitekbe. Második jelentős csoportjukat a Grammos-hegységből a 18. században jött pásztorok képezik, ezek leszármazottai között vannak még, akik arománként határozzák meg magukat. Léteznek próbálkozások egyesületek létrehozására, folyóirat kiadására, de túl kevesen vannak ahhoz, hogy rendszeres kulturális tevékenységet folytassanak. A legfontosabb „összetartó szerv” a szófiai román templom, amelynek megvolt a

Csortán Ferenc

177


két háború közötti előzménye, és amelyet most újra lehetett alapítani. Egyaránt látogatják a timoki vlachok és az arománok. Szerbia Moschopolis pusztulása után körülbelül háromezren vándoroltak ide, elsősorban Belgrádba. A 19. század elején részt vettek a szerb felszabadító mozgalmakban. Itteni nevük a „cincár” volt, ami ma sokak tudatában „hajdani gazdag görög kereskedőt” jelent. A „vlach” a Timok melléki románok neve. Cincár származású volt két klasszikus szerb drámaíró: Jovan Sterija-Popović és Branislav Nušić. Ma Belgrádban van szervezetük, a „Cincár-Szerb Egyesület”, amely egy lapot is kiad. Pár száz tagja van, ők nagyrészt Macedóniából költöztek ide az utóbbi évtizedek folyamán.26 Románia Mielőtt a mai helyzetről szólnánk, annak „előtörténetét” is említenünk kell, hiszen ez eléggé erősen befolyásolta a Balkán utóbbi 150–200 évének a történetét. A középkor óta folyamatosan vándorolt be balkáni lakosság a két fejedelemségbe; ezek között mindenkor voltak „balkáni románok”, arománok vagy vlachok is. Megannyi bojárcsalád, nem egy fejedelem is származott körükből. De az újkori „vlach-mánia”, hasonlóan a szinte egykorú magyar „csángó-lázhoz”, másról szólt: része és tünete volt a nemzetépítés romantikus folyamatának. Alighogy Románia levetkezte az oszmán vazallusi állapotot (az 1859–1877 közötti időszakban), nagy intenzitással beindult a modernizációs folyamat. Ennek egyik szála volt a balkáni testvérek felfedezése és támogatása a román önazonosság kifejlesztése irányában. Aminek eszközei: iskolahálózat, anyanyelvű (de inkább román nyelvű) egyházi élet, valamint ösztöndíjak, továbbtanulási lehetőség az anyaországban. A Balkán-háborúkig mindez az oszmán közigazgatás pártfogását is élvezte. A román támogatási rendszer ezt követően is fennmaradt, a görög és szerb nemzetépítés ellenszele dacára, a második világháborúig, a véres balkáni harcokig. E nagy erőfeszítés eredményei azonban elenyésztek; a legtöbb balkáni ország „szocialista” volt ugyan, de rosszul kommunikáltak egymással. És a legtöbb aromán, a véres polgárháború után is, a kapitalista oldalon maradt Görögországban élt. Románia, akárcsak a vlach bevándorlás többi „utódállama”, értékes embereket nyert e bevándorlók révén (nem tekintve a nemzedékek óta asszimilálódott Nicolae Iorgát, Lucian Blagát, Octavian Gogát), megannyi kiemelkedő személyiséget a társadalom minden rétegében és csoportjában (matematikus, költő, jogász, történész, festőművész, szobrász, író). Az utóbbi népszámlálások szerint 25–30 ezer aromán és „macedoromán” él Romániában. Ezek legnagyobb része 1923–1940 között vándorolt be, volt aki egyenesen a Balkánról, leginkább Dobrudzsába, az ország Fekete-tenger melléki tartományába, volt aki egy második hullámban. Minthogy a két háború között, 1940-ig a jelenlegi dobrudzsai határtól délre levő két megyényi terület (az ún. Kadrilater)27 is Romániához tartozott, nagy tömegüket telepítették ide (bolgár és tatár környezetbe). 1940-ben, amikor Románia kénytelen volt visszaadni Bulgáriának ezt az 1913-ban elszakított területet, az arománoknak lakóhelyet kellett változtatniuk. A 17–18. században a fejedelemségekbe

Csortán Ferenc

178


vagy Erdélybe érkezett arománok már rég asszimilálódtak. (Ennek „motorja” volt a helyiekével azonos ortodox hitük is.) A 19. század második felétől számos – politikailag is befolyásos – szervezetük volt, legjelentősebb a bukaresti Macedo-Román Kulturális Egyesület. Ma is fél tucatnál több időszaki kiadványuk és számos egyesületük létezik. Van aromán diákszövetség, Bukarestben és számos (főleg dobrudzsai) faluban pedig több folklórcsoport működik. 1991 óta a Román Rádió nemzetközi szerkesztősége naponta sugároz aromán műsort. Próbálkoznak fakultatív nyelvoktatással, Dobrudzsában aromán (és más kisebbségi nyelvű) rádióadásokkal.28 Talán a legérdekesebb – és legfontosabb – tendenciát egyes aromán szervezetek azon törekvése képezi, hogy ne a román etnikum részének tekintsék őket (ami eddig meg nem kérdőjelezett hagyomány volt), hanem nemzeti kisebbségnek. Ez nem annyira belső fejlődés eredménye (tehát nem változik az országhoz, a többségi nemzethez való viszonyulásuk), hanem annak a ténynek a következménye, hogy a „kinyílt” világban immár több országban (például Macedóniában) az aromán közösség erőteljes kisebbségi diskurzust folytat, tehát kézenfekvő lenne, hogy ugyanaz az etnikum egy másik országban hasonló jogi helyzetben legyen. A diaszpóra A Horvátországban, Boszniában vagy Magyarországon és Ausztriában egykor élt vlachok beolvadtak, az utóbb jöttek meg igen kevesen voltak/vannak. Tehát itt a múltról, egy alkalmanként gazdag, érdekes múltról lehet csak beszélni. De az utóbbi évtizedekben világszerte befolyásos aromán szervezetek jöttek létre Franciaországban, Németországban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, Olaszországban. Kiadványaik vannak, illetve igen színvonalas, információgazdag internetes honlapjaik. Törekvéseik nem politikaiak: nem követelnek autonómiát, hanem kulturális fejlődést, a nyelv és az önazonosság őrzését (amire anyaországaik nemigen nyitottak). Utóirat magyar olvasóknak – 1. A tárgy érdekes magyar vonatkozása a „görög” (valójában elsősorban aromán) kereskedők nagy jelentősége a magyar gazdaságtörténetben. Mint korábban említettük, Erdélyben már a két Apafi Mihály fejedelemsége idején (a 17. század második felében) kereskedőkompániákat hoztak létre Nagyszebenben és Brassóban, majd a következő században behálózták Magyarországot. Bécsben, illetve Alsó-Ausztriában az Oszmán Birodalom Közép-Európába irányuló kivitelét, illetve a Habsburg Birodalom ipari termékeinek a balkáni kivitelét biztosították. Megbízható, tisztességes kereskedők és pénzemberek voltak. A birodalom 18–19. századi háborúi során az államnak nyújtott kereskedelmi és pénzügyi szolgáltatásai fejében sok ilyen „görög” kereskedőt nemessé tettek („a XVIII. század végére a görög eredetű nemesi családok száma 500-ra tehető az országban”).29 Nekik köszönhető, hogy a tokaji bor világmárka lett, az ő kétszintes palotáik díszítik Tokaj főutcáját. Ezek egyik legmódosabbjában van a város múzeuma (amely a miskolci Herman Ottó Múzeummal együtt, valamint a „görög” templom melletti Miskolci Magyar Ortodox Egyházi Múzeummal) jól illusztrálja szerepüket a magyar gazdaság fejlesztésében. (Még ha nem is ás le a kolónia életének rejtettebb bugyraiba,

Csortán Ferenc

179


feszültségeibe, illetve a balkáni szülőfölddel, az emelkedő – erdélyi – román nemzeti mozgalommal, netán a 19. század elején függetlenné vált Görögországgal való kapcsolatainak izgalmas művelődéstörténeti vonatkozásaiba.) Említettük, hogy az (elvetélt) 19. század eleji aromán „nemzeti kibontakozás” terepe nem Moschopolis vagy a többi balkáni vlach közösség volt, hanem a felvilágosodást élő Habsburg Birodalom központjai: Pest, Bécs, Miskolc, vagy akár a távoli Poroszországban, Posen (Poznań) városában élő aromán közösség. A már itt iskolázott gazdag és művelt, polgárosodó közösségek tagjai írták az első nyelvkönyveket, kimondva, hogy nemcsak a görög identitás értékhordozó, az arománok latin eredete ugyanolyan nemes örökség. Utóirat magyar olvasóknak – 2. Tárgyunk második sajátos magyar dimenzióját az arománok és a moldvai magyar ajkú katolikusok („csángók”) helyzete, illetve története közötti lehetséges összehasonlítás képezi. Jó pár hasonló vagy analóg vonást, és ugyancsak több jelentős eltérést azonosíthatunk egy ilyen vizsgálódás során. Mindkettő kisebbségben él más nyelvű (a csángók esetében ráadásul más felekezetű) nép mellett, és a rokon (netán „testvérnép”) meglehetősen nagy földrajzi távolságra található, így nincs esély egy valamikori esetleges politikai egyesülésre. Mindkettőnél igen gyenge (volt) az önazonosság-tudat, nem voltak erős, „saját” (közösségi etnikai, nyelvi) szervezeteik, intézményeik, mindkettőnél a „jóakaratú” többségiek, vagy pedig a „megvilágosodott”, saját soraikból származó szószólók biztatták-bíztatják a többségi nemzetbe való integrációra, beolvadásra őket. Az általában viszonylag távoli anyaország meglehetős erőfeszítésekkel próbált – az erre lehetőséget adó politikai helyzetben oktatással, alkalmasint anyanyelvi egyház, vallási élet biztosításával, ösztöndíjakkal – feltételeket teremteni egy másik, „alternatív” identifikációra, belépést biztosítva ezáltal az „anyanemzetbe”. És mindkét népcsoport esetében ez az erőfeszítés zátonyra futott, ámbár szintén mindkét esetben újabb esélyek is mutatkoznak a folyamat megfordítására. Mindkét nép (és nyelve) védelmében az Európai Parlament ajánlásokat bocsátott ki. Fontos közös „jegy”, illetve helyzetük közös tanulsága (s ez a nemzet fogalmának, a nemzetfejlődési folyamat tartalmának a megértését segítheti): világosan el kell választani egy népcsoport etnikai eredetét mai nemzeti önazonosságától. A mai politikai káoszban, és a sok „meg nem gondolt gondolat” tobzódásában rendszeresen összemossák e két dolgot. A nagy különbséget pedig abban látom, hogy míg a csángóknak soha sem volt módosabb, öntudatosabb elitje (tehát gazdasági vagy kulturális szószólója, egy „saját út” megfogalmazója), addig a balkáni vlachok közül több hullámban is (a 17–19. században, illetve a jelenben) kiemelkedtek magasan képzett, gazdag és tájékozott személyiségekcsoportok. Amelyek/akik azonban meglehetősen „változatos” érdek- és célrendszerek mentén fejtették ki tevékenységüket: egy részük göröggé lett, másik románná, további csoportjaik a szerb, bolgár vagy macedón nemzet tagjaivá váltak, mindenütt értékes munkát végezve.

Csortán Ferenc

180


Jegyzetek 1

2

3

4

5

6 7

9 8

10 11

12

13

A tájföldrajzi adottságok mellett a bizánci, illetve oszmán közigazgatás és gazdaságfejlődés szerepéről a sajátos „vlach” életmód kialakításában lásd Vass Előd: A balkáni nomadizmus az Oszmán Birodalom európai tartományaiban. In Tőkei Ferenc (szerk.): Nomád társadalmak és államalakulatok. Budapest, 1983, 255–280. o. A rájuk vonatkozó hatalmas irodalomból kiemelkedik néhány hiteles információ és forrás. Djuvara, Neagu (red.): Les Aroumains. Paris, 1990, Centre d’étude des civilisations de l’Europe centrale et du SudEst, 81–96. o. Bővített román kiadása: Aromânii: istorie, limbă, destin. Bucureşti, 1996, Ed. Fundaţiei Culturale Române. Hasznos összefoglalás a török Birgül Demirtaş-Coskun dolgozata. Lásd Birgül Demirtaş-Coskun: The Vlachs: a forgotten minority in the Balkans. London – Portland, 2001. A fiatal, Bécsben élő német Thede Kahl ma a vlachok-arománok múltjának, nyelvének, kultúrájának, különböző csoportjaik jelen helyzetének legjelentősebb kutatója, ismerője. Számos tanulmányban vizsgálta mai földrajzi elterjedésüket, nyelvük állapotát és nyelvemlékeiket, reprezentatív szervezeteiket, népzenéjüket, eszmetörténetüket. Ezek hasznos válogatása (román fordításban): Istoria aromânilor. Bucureşti, 2006. A könyv utolsó fejezete egy „kommentált bibliográfia”, az arománokkal és meglenorománokkal kapcsolatban 1990–2004 között megjelent kiadványok jegyzéke. Ma, amikor a török államelnök megköveteli a német államtól, hogy török állampolgárait ne németnek, hanem töröknek nevelje, elég rejtélyesnek tűnik az elzásziak teljes lelki elfranciasodása a 17–18. században. Vagy a mai Svédország nyugati részén élő lakosság másfél évszázad alatt végbement teljes elsvédesedése, miután a területet 1658-ban elfoglalták Dániától. Kahl, Thede: Minderheiten in der Republik Makedonien: eine Chance für die Interkulturalität. In Thede Kahl – Izer Maksuti – Albert Ramaj (Hg.): Die Albaner in der Republik Makedonien. Wien – Münster, 2006, 153. o.; Birgül Demirtaş-Coskun: i. m. en.wikipedia.org/wiki/Jireček_Line Weigand, Gustav: Die Aromunen. Ethnographisch-philologisch-historische Untersuchungen über das Volk der sogenannten Makedo-Romanen oder Zinzaren. Leipzig, 1894–1895. Kahl, Thede: Minderheiten…i. m. Zef Mirdita: Vlasi, polinomican narod. Povijesni prilozi 33. (2007), 249–269 o. Helyi nevük „csiribiri”. Róluk és a meglenorománokról lásd Zbuchea, Gheorghe: Cazurile istroromânilor şi meglenoromânilor. http://www.istrianet.org/istria/linguistics/istrorumeno/zbuchea_ch9.htm http://en.wikipedia.org/wiki/Dalmatian_language Dolha, Viorel: Totul despre românii din Timoc. http://ro.altermedia.info/cealalta-romanie/totul-despreromanii-din-timoc -ii_2256.html A valóságban ez egyáltalán nem ritka helyzet. Néhány további „közeli” példa: a romániai magyar kisebbségi közösség; a moldvai csángók; a Moldovai Köztársaságban, illetve a Besszarábia déli, Ukrajnához tartozó részében élő „moldvaiak” (moldovánok); a ma szintén Ukrajnához tartozó Észak-Bukovinában, valamint a Kárpátalján élő románok; az ukrán/ruszin „páros” Kárpátalján, Szlovákiában, a Vajdaságban és Lengyelországban. Ennek nem egyetlen, de legismertebb irodalmi megfogalmazása Borislav Pekić (1930–1992) cincár származású szerb író Aranygyapjú (Zlatno runo) című 3500 oldalas, hétkötetes történelmi regényfolyama, ami az író meghatározása szerint „fantazmagória”, egy vlach család több évszázados története Délkelet-Európa színterein. Az első két kötet francia fordításban is megjelent, informatív elő- és utószókkal. Lásd en.wikipedia.org/wiki/Borislav_Pekić. Hasonló családi tapasztalatot ír le egyik esszéjében a kiváló aromán származású bukaresti etnológus, Irina Nicolau (1946–2002).

Csortán Ferenc 14

181


Atanasov, Petar: Le mégléno-roumain de nos jours. Une approche linguistique. Balkan-Archiv, Neue Folge, Beiheft 7, Hamburg 1990; Dahmen, Wolfgang: Rumanisch: Areallinguistik III. Arumunisch. In Holtus, Günter – Michael Metzeltin – Christian Schmitt (Hg.): Lexikon der Romanistischen Linguistik 3. Tübingen, 1989, 423–435. o.; Kramer, Johannes: Rumanisch: Areallinguistik II. Meglenorumanisch. In uo. 436–447. o. Idézi Kahl, Thede: Minderheiten… i. m. 152. o. 15 Kahl, Thede: Sprache und Intention der ersten aromunischen Textdokumente. In Festschrift Prof. Dr. Gerhard Birkfellner. Symanzik, Bernhard (ed.), Münster, 2006. 16 Kahl, Thede: Paradosiakí horentikí parádosi ton Vláhon tis kai xénes epidráseis sti valkanikí diasporá tous. In Greek Dances Archives. Băiasă, 2004. (Románul: Muzica şi dansurile tradiţionale aromâne în Munţii Pind şi influenţele străine în diaspora balcanică. In Kahl, Thede: Istoria aromânilor…i. m. 165–182. o.) 17 Peyfuss, Max Demeter: Die aromunische Frage. Wien – Köln – Graz, 1974. 18 A kérdéskörre lásd például Vékony Gábor: Dákok, rómaiak, románok. Budapest, 1989. (A vonatkozó szakirodalommal.) 19 Lásd a gödöllői múzeum 2003-as, a Sina-családnak szentelt kiállításával kapcsolatos kiadványait. Az arany ember. Írta és szerk. Kerényi B. Eszter; A Sina család Magyarországon. Tudományos konferencia. Gödöllő, 2003. április 26. Gödöllő, 2004. Mindkettőben a tárgyra vonatkozó magyar könyvészet jelentős részével. 20 A szerző beismeri, hogy – tárgyának sajátos jellege miatt – igen nagy erőfeszítést követelt a vlachokraarománokra vonatkozó földrajzi–történelmi–néprajzi–politikai–kulturális információkat történelmüktörténelmeik idő- és térbeli diszkontinuitásának feltételei között áttekinthetően csoportosítani. 21 Csortán Ferenc: Nem-muzulmán közösségek az Oszmán Birodalomban. Limes, 2000. 1. sz. 23–38. o. 22 Hasonló Ajánlásokat adtak ki az európai jiddis, a roma/cigány, valamint a moldvai csángó nyelv és kultúra védelmében is. 23 Kahl, Thede: The Ethnicity of Aromanians after 1990: the Identity of a Minority that Behaves like the Majority. Ethnologia Balkanica 6. München – Sofia – New York, 2002. Román fordítása: Kahl, Thede: Istoria aromânilor… i. m. 57–60. o. 24 Uő: Minderheiten… i. m. 152. o. 25 Uő: The Ethnicity of Aromanians… i. m. Román fordítása Kahl, Thede: Istoria aromânilor… i. m. 60–62. o. 26 Uo. 66. o. 27 Latinul a. m. „négyszög”. 28 Kahl, Thede: The Ethnicity of Aromanians… i. m. Román fordítása Kahl, Thede: Istoria aromânilor… i. m. 66–68. o. 29 Lásd erre Papp Izabella írásait. Papp Izabella: Görög nemes családok Magyarországon a XVIII–XIX. században. Posztbizánci közlemények V. Szerk.: Nagy Márta. Debrecen, 2002, 20–36. o.; Papp Izabella: Görög nemesek Magyarországon. In A Sina család Magyarországon… 9. o. A szerző hivatkozik Schäfer László és Füves Ödön munkáira. Schäfer László: A görögök vezető szerepe Magyarországon a korai kapitalizmus kialakulásában. Budapest, 1930; Ödön Füves: Die bekanntesten geadelten Griechen in Ungarn. In Balkan Studies 3. Thessaloniki, 1964, 303–308 o. Több család nemesi címerében megjelenik a gyapot növény képe.

Limes

182

Limes

Limes

183


Csaplár-Degovics Krisztián

Albánok Macedóniában

Jugoszlávia szétesése a 20. század egyik legnagyobb területi változása a Balkán-félszigeten, amely következményeit tekintve az 1878–1914 közötti időszak hasonló változásaival állítható párhuzamba. Az államszövetség szétesésének egyik következményeként ismét napirendre került az albán kérdés, amelynek rendezése az utódállamokban is a levegőben lógott. Az albán kisebbség egyik államban sem volt az államigazgatás integrált része és ezt történeti szempontból úgy is lehet értelmezni, mint a (szláv) nemzetállami törekvések kudarcát. Bár az 1991 utáni macedóniai helyzet sok szempontból messze rendezettebb a többi volt köztársaságénál, a macedón–albán etnikai feszültség a függetlenség elérése óta létezett. Macedónia a volt Jugoszlávia utódállamai közül talán a legnehezebb örökséggel néz(ett) szembe. Területe az egykori földrajzi Macedóniának csupán mintegy 40%-a lehet, amelyet a két Balkán-háború során Szerbia foglalt el (1912–1913). Ez tulajdonképpen nem más, mint az ún. Vardar-Macedónia (szemben a görög ún. Égei-Macedóniával és a bolgár Pirin-Macedóniával), amely az egykori jugoszláv államon belül sok szempontból szerb filiaként működött. Macedóniának a függetlenség 1991-es dekralálását követően számos problémával kellett szembenéznie1. Belpolitikai szempontból az ex-jugoszláv köztársaságok közül a gazdaságilag legelmaradottabb terület volt. Az ország etnikai összetétele nem homogén, lakosságának 1/3-a nem macedón nemzetiségű (többségük az ország nyugati és északi felén egy tömbben élő albán, a gazdasági elmaradottság itt hangsúlyosabb).2 Az 1994-es felmérések erre vonatkozólag nem voltak pontosak: nem világosak az egyes muszlim közösségek (törökök, torbákok és goránok stb.) közötti identitáshatárok és a számos koszovói menekült miatt az állampolgárok pontos számát sem lehetett megállapítani.3 Az állam talán legkényelmetlenebb problémája, hogy bár az egykori szövetségi államban elnyerte a legmagasabb föderációs státust, a macedón nemzet, nyelv, államelnevezés (sőt a macedón ortodox egyház) pontos helye a balkáni politikai és vallási közegben nem tisztázott, ennek kapcsán szinte minden szomszédos állammal vagy néppel konfliktusban áll.4 Maguk a macedónok eddig nem tisztázták identitásukat: államnemzetként, etnikai nemzetként, történelmi-regionális alapon szerveződő nemzeti közösségként stb. látják-e magukat. Általánosságban megállapítható, hogy a macedón nemzeti identitás kevésbé kiforrott és alapvetően védekező pozícióból látja a környező világot. Szintén probléma, hogy a „macedón” és „Macedónia” elnevezésekre (kizárólagos birtoklására), elsősorban történelmi érvekre hivatkozva, több ország felől is folyamatos az igény/nyomás. 5 1991-et követően, a multinacionális jelleg ellenére, a macedón politikai elit nemzetállamban akart élni. Bár a sok nemzetiség miatt futólag felmerültek föderációs és kantonális


184


megoldási tervek is,6 folytatva bizonyos jugoszláv hagyományokat (a nem államalkotó nemzetiségek, az albánok egy részétől hiányzott a szükséges legitimáció) a független állam alkotmányának preambulumában Macedóniát a macedón nép nemzetállamának definiálták, amely egyidőben a macedónokkal azonos jogokat biztosít az ország egyéb nemzetiségeinek is7. Az egy tömbben élő albánságot az 1912–1913-as események négy országba tagolták, amelyeknek az első világháború előtti határai az ezredforduló környékén ismét visszaálltak (például Montenegró). A félsziget albán társadalmai a rendszerváltásokat követően alapvetően eltérő problémákkal néztek szembe. Albánia az évtizedes izolációból a mai napig nem tért magához, feladata mind befele, mind kifele elsősorban az állam szuverenitásának megerősítése, a gyakorló és hatékony államhatalom kiépítése. Anyaországként komoly orientációs tényező a határontúli albánság számára, bár az 1997-es összeomlás komolyan megkérdőjelezte az albán–albán párbeszédben játszott vezető szerepét. Koszovóban elsősorban a szerb állammal szembeni önmeghatározás volt a legfontosabb kérdés, azaz Szerbia deszuverenitása, az önállóság elérése, amely 2008 első felében be is következett. Macedóniában az albánság nem kérdőjelezte meg az állam szuverenitását, hanem az abban való társrészvétel elérésére törekedett a többségi macedón társadalommal szemben8. Napjainkban körülbelül 6-7 millió albán élhet a Balkán-félszigeten9 és bár kiforrott nemzeti tudatról itt sem lehet beszélni, az ezt kiváltó/pótló etnikai összetartozás érzése roppant erős. Önmeghatározásukat segíti, hogy anyanyelvük mind a szláv nyelvcsaládtól, mind a görögtől jól elkülöníthető. Macedónia 1991–200010 A Jugoszláviáról való leválást követően Macedónia 1990 és 1992 között centralizációs folyamaton esett át. A macedón politikai elit – a horvátországi eseményeket látva – attól tartott, hogy az állam kisebbségei követhetik a szerb felkelések példáját, ezért az önkormányzati jogosítványokat nagyon szűk keretek közé szorította. Ez többek között azzal a következménnyel is járt, hogy a közigazgatás minden szinten az aktuális kormánypárt(ok) kezébe került. A mindenkori ellenzéki pártok jogosan érezhették úgy, hogy semmilyen hatalom nincs a kezükben.11 A macedóniai politikai pártok mind világnézeti, mind etnikai választóvonalak mentén szétválaszthatóak. A rendszerváltást követően alapvetően két nagy tábor alakult ki: a volt nomenklatúrából szociáldemokrata pártok lettek, míg az ellenzékiekből nagyrészt jobb(közép) pártok alakultak. Mindkét táborban volt tisztán macedón és tisztán albán politikai csoportosulás is. 1992 és 1998 között a szociáldemokrata koalíció vezette Macedóniát: a macedón SDSM12 és az albán PDP/PPD13 pártok vezetésével, őket váltotta az addigi ellenzéki macedón VMRO-DPMNE14, DA15 és az albán DPA/PDSh16 szövetségére épülő jobboldali koalíció. Szükséges hangsúlyozni, hogy az említett albán pártokat szűkebben véve nem lehet sem a szociáldemokraták, sem a liberálisok, sem a konzervatívok stb. közé besorolni. Érdemesebb jobbközép pártokként tekinteni őket, mivel programjaikban a nemzeti kérdés dominál(t).17 Az új államban az albánságnak több sérelme is volt. A legfontosabb ezek közül, pontosabban, amelyből az albán fél a legnagyobb presztízskérdést csinálta, az alkotmány preambulumának szövege volt. „A macedónok nemzetállama” kifejezés ugyanis azt az


185


érzetet keltette a kisebbségekben, hogy az államnak eleve csak másodrendű állampolgárai lehetnek. Az albán politikai csoportosulások már 1991 óta követelték, hogy ezen a megfogalmazáson változtassanak, lehetőleg olyan módon, hogy a macedón mellé, az albán is kerüljön oda, mint államalkotó nép. Az albán DPA és PDP idővel együtt képviselte azt a nézetet is, hogy az államot multietnikusnak definiálják és az albánok minden szintű integrációját az alkotmányba foglalt garanciákkal biztosítsák. Emellett követelni kezdték az albán nyelv hivatali nyelvként való elismerését, a községek javára történő decentralizációt és a nemzeti szimbólumok használatának lehetőségét is.18 Az állam 1993-as ENSZ általi elismerését éppen ezért sérelmesnek tartották, mivel az albán igényeket a macedón állam addig nem ismerte el.19 A másodrendű állampolgárság érzete minden (társadalmi, kulturális stb.) szinten jelentkezett, amely a két legnagyobb etnikum között mély árkokat húzott és komoly előítéleteket alakított ki. Az egyik klasszikus példa erre vonatkozólag az állampolgársági törvény, amely minden külföldön élő macedón származású egyénnek garantálta igény esetén a gyors állampolgárság megszerzését, szemben az egyéb nemzetiségekkel, akikre ennél szigorúbb szabályozás vonatkozott (15 éves macedóniai tartózkodás stb.).20 Az egyenrangú bánásmódot az albánok a mindennapos ügyintézésben is hiányolták,21 ezt annak ellenére sem sikerült korrigálni, hogy 1992 óta mindig volt egy-egy albán párt is kormányon. Albán sérelem volt, hogy az államigazgatásban, a fegyveres erőknél stb. az albánság etnikai számarányához képest nagyon alul volt reprezentálva. Ennek számos oka volt: diszkriminatív állami hozzáállás, az albán fél hiányzó megfelelő szakmai képzettsége, de az is, hogy az albánság többsége egyszerűen nem érzett kedvet ahhoz, hogy állami szolgálatban karriert fusson be. A pártpolitikai harcokban a macedón– albán szembenállás szintén komoly szereppel bírt, amellyel mindkét oldal szívesen élt és visszaélt: az áldozat szerepének kisajátítása minél nagyobb volt, a választók körében annál nagyobb támogatást lehetett elérni.22 Az 1990-es évek egyik legnagyobb konfliktusa a macedón állam és az albánság között a tetovói egyetem ügye volt. Az 1974-es jugoszláv alkotmány Koszovónak autonóm státust juttatott és idővel ez a prištinai (prishtinai) egyetem megalapítását is lehetővé tette. Az egyetemen elsősorban koszovói és macedóniai albán diákok tanultak, akik itt szerzett diplomáikkal nem nagyon tudtak elhelyezkedni, az egyetem részben emiatt az albán nacionalizmus egyik központja lett. Mégis, amíg működni tudott, felsőoktatási diplomával látta el a hallgatóit. Az egyetem működését végül a koszovói események eszkalációja tette lehetetlenné. Az ügy másik kiindulópontja a macedóniai albán kisebbség egyik legfontosabb követeléséhez kapcsolódik: az anyanyelvi tanulás kérdéséhez. Az alkotmány mind általános, mind középiskolai szinten biztosította ezt a jogot (48. cikkely). Az általános iskolák szintjén 1994/1995-ben mind az albán diákok, mind az albán tanárok számaránya jól reprezentálta az ország etnikai arányait. Középiskolai és egyetemi szinten azonban az albánság (szemben az arumán stb. kisebbségekkel) nagyon alulreprezentált volt (előbbiben 9,6%, utóbbiban 2,8% volt az albán diákok és tanárok számaránya). Ennek oka részben korrupció, részben politika volt: az etnikai aránynak megfelelő számú tanár és diák ezek hiányában sem lett volna meg, de a 2,8%-nak bőven felette lehettek volna.23 A két állami egyetemen (Szkopje: Sveti Kiril i Metodij és Bitola: Sveti Kliment Ohridski) nem volt külön albán nyelvű képzés.


186


1994-ben a szkopjei egyetem pedagógiai karán az albán diákok sztrájkba kezdtek az anyanyelvi oktatás elérése érdekében (arra hivatkoztak, hogy jövendő munkahelyük tanítási nyelve is albán lesz). Ezt nemcsak az egyetemi vezetés, a macedón diákság, hanem az államhatalom is ellenezte: a rendőrség a diákszállásokon razziázott és számos házkutatást tartott. Az egyetem egyik oktatóját, Fadil Sulejmanit le is tartóztatták.24 1994 nyarán erre egyre több albán értelmiségi, politikus és civil kezdte követelni egy önálló albán egyetem felállítását. Érveikben arra hivatkoztak, hogy vannak speciális albán igények, amelyeket az állami egyetemek nem tudnak kielégíteni: szükség lenne egy muszlim teológiai karra, speciális tanárképzésre a kulturális különbségek miatt (az albán iskolák színvonalának emelése céljából, nők oktatása stb.), nem beszélve a prištinai (prishtinai) egyetem pótlásáról (ezt a szerepet ugyanis a tiranai egyetem nem tudta betölteni). Az állam elutasította (pontosabban alkotmányellenesnek minősítette) egy önálló albán egyetem létrehozását. Ennek egyik oka az a félelem volt, hogy az albánok ezzel elkezdik létrehozni saját párhuzamos társadalmukat, emiatt a kérdést (ti. az albán oktatási nyelv kérdését) nem technikai, hanem politikai szinten kezelték. Az albán pártok, önkormányzatok, országgyűlési képviselők, civil értelmiségiek stb. 1994-ben Sobranjéban szándéknyilatkozatot írtak alá egy Tetovóban létrehozandó albán egyetemről. A tetovói egyetem 1995. február 15-én nyitotta meg kapuit. Bár a rendőrség figyelmeztette a rektornak választott Fadil Sulejmanit, hogy az egyetemet nem ismerte el az állam, az eseményre több ezer ember részvétele mellett sor került. A rendőrség már másnap kivonult és megzavarta az órákat. Az év folyamán épületeket romboltak le és államellenes felkelésre való felhívás vádjával több albánt is letartóztattak. Az ezt követő összecsapásokban több ember meghalt. Ennek ellenére az egyetem nem hagyta abba működését és részmunkaidős tanárok vezetésével több ezer diákot oktattak itt – bár diplomáikat az állam nem ismerte el.25 Az elfajult egyetem-vita egyik lehetséges megoldási alternatívája volt a holland Max van der Stoel ötlete, aki egy angol nyelvű (nagy nyugati állami és magán dotációkból működő) South Eastern European University létrehozásával kívánta elősegíteni a két nép közötti párbeszédet. A SEEU 2001 áprilisában nyitotta meg kapuit, de a mai napig kérdéses, hogy mennyiben tudta eredeti célkitűzéseit beváltani. A két egyetem ma párhuzamosan működik Tetovóban.26 A másik nagy 2000 előtti szimbolikus vita a nemzeti jelképek használata körül robbant ki és mélyítette tovább a szakadékot macedónok és albánok között. 1997-ben egy ünnepség során Gostivar és Tetovo albán polgármesterei (Rufi Osmani és Alajdin Demiri) a macedón zászló mellé felvonták az albán lobogót is. Mivel a nemzeti és állami szimbólumok körül jogi bizonytalanság uralkodott, a két polgármester egy-egy helyi rendeletben szabályozta a kérdést. A rendőrség mindkét politikust letartóztatta, az ezt követő zavargásokban többen is életüket vesztették. 1998-ban alapvető politikai fordulat következett be. Az 1991–1992-es „interregnum” után 1998-ig a posztkommunista pártok szövetsége kormányozta Macedóniát (szociáldemokraták, liberális demokraták stb.). Az új országos választásokon azonban az ellenzéki jobb(közép) pártok szereztek többséget és a VMRO-DPMNE vezetésével új kormány alakult, amelynek tagja lett az albán DPA is. Az új macedón–albán koalíciónak több célja is volt: elsősorban az, hogy az egyetem és a zászlóvita kapcsán kirobbant feszültségeket oldja. Az interetnikai konfliktuskezelés mellett (a DPA az egyetemkérdés rendezésének és a polgármesterek szabadon engedésének feltételével lépett be) szintén ok volt még az


187


ezt „javasló” nemzetközi nyomás és az ily módon megszerezhető stabil kormánytöbbség is.27 Annyi valóban történt, hogy az albán hivatalnokok száma érezhetően megemelkedett az állami szektor minden részében, de összességében ezzel sem javult a két közösség közötti párbeszéd. A választási időszakban mind a macedón, mind az albán fél igyekezett ignorálni az etnikai konfliktusokat. A két nagy albán párt pedig megegyezett abban, hogy nem kezdenek rivalizálásba, hanem taktikai okokból szövetségre lépnek. Egyrészt azért, mert várható volt egy komoly SDSM–VMRO-DPMNE konfrontáció, másrészt pedig az addig kormányon lévő PDP nem tudott az albánok számára fontos kérdésekben eredményt elérni. Egy együttműködés azonban maximálisan kihasználhatta az albánok szavazati súlyát és eredményesebb fellépést jósolt az egyetem és a polgármesterek ügyeiben. A közös listán, de két programmal induló nagy albán pártok óvakodtak attól, hogy szlogenjeikkel és programjukkal provokálják a macedón társadalmat: elsősorban a mindennapi feladatokról kampányoltak (gazdaság, infrastruktúra, nők emancipációja, az albán fél nagyobb szerepvállalása az állami működésben, önkormányzati jogok, EU-integráció stb.), a Koszovóval kapcsolatos kérdéseket azonban kerülték).28 A két nagy albán párt 1998-ban a 120 fős macedóniai parlamentben 25 helyet szerzett meg (PDP: 14 fő; DPA: 11 fő), szemben az 1994-es 15 fős albán képviselői csoporttal. A DPA koalícióra lépett a VMRO-DPMNE-vel. Mindkét fél – nemzetközi nyomás mellett – engedett eredeti nemzeti álláspontjából (Albánia az előző évben omlott össze, Koszovóban pedig ekkor eszkalálódott a konfliktus nemzetközivé). A koalíció létrejöttével az albánok magas állami pozíciókat szereztek meg (6 kormánytag, az állami TV és Rádió alelnöki posztja, az állami posta igazgatója stb.). Az 1999-es államelnök-választáskor felmerült az államelnök-helyettes poszt megalkotásának lehetősége oly módon, hogy ha az elnök macedón, akkor helyettese albán lehessen és fordítva (ennek az elvnek az alsóbb szintű változatai is szóba kerültek az állami szektor területein). Az ötletet aztán több nemzetközi szervezet is tiltakozással fogadta, mert így borítékolni lehetett volna, hogy minden egyes konfliktus automatikusan etnikai színezetet kapjon.29 Az elnökválasztást végül az SDSM színeiben Boris Trajkovski nyerte és ez szintén próbára tette a VMRO-DPMNE–DPA koalíció szakítóképességét. Az 1991-es függetlenség óta Macedónia legnagyobb külföld felől érkező kihívása, – az 1991–1994-es görög intermezzót leszámítva – a koszovói konfliktus volt. Az események eszkalálódása, az UÇK (Ushtria Çlirimtare e Kosovës – Koszovói Felszabadítási Hadsereg) megalakulása a macedón társadalomban azt vizionálta, hogy az albán kérdés ismét határokon átívelő problémává válik. Ezt látszott alátámasztani az, hogy egyes UÇK-parancsnokok 1998 eleji nyilatkozataikban többször megemlítették egy Nagy-Albánia létrejöttének igényét. Idővel ezt ugyan többször is cáfolta a katonai szervezet, és céljait igyekezett mind jobban Koszovóhoz kötni, de a macedónok gyanakvását és jogos félelmét a harcok átterjedéséről nem lehetett többé elaltatni. A macedón társadalom az albánokban eleve egy államhoz kétes lojalitású kisebbséget látott, és azt maga az albán politikai elit sem tudta kizárni, hogy néhány nacionalista és forrófejű albán fiatal erőszakos eseményeket indítson útjára.30 Macedón részről óvakodtak a koszovói menekültek befogadásától, mert erős volt a félelem, hogy az így is kényes etnikai arányok felborulnak és saját hazájukban kisebbségbe kerülhetnek. Emiatt felmerült az a javaslat, hogy a menekülteknek nyissanak egy folyosót Albánia felé. A macedóniai albán vezetők ezt a reakciót mereven elutasították:


188


többségükben (vagy családi kapcsolataik révén) maguk is koszovói eredetűek voltak, többen éltek is ott és már volt személyes tapasztalatuk a diszkriminációról és egyéb üldöztetésekről. Attól tartottak, hogy ez most Macedóniában is megjelenhet, ráadásul a menekültek befogadásának elutasítása lehetővé tenne egy nagyobb méretű etnikai tisztogatást szerb részről. Nem világos, hogy milyen indíttatásból, de ekkor került sor arra, hogy némileg rendeződjenek a bolgár–macedón kapcsolatok. Paradox módon nem egy macedón nemzetiségű politikus, hanem a kormány egyik albán nemzetiségű tagja (Arbën Xhaferi) utazott Szófiába, hogy a macedón–bolgár nemzeti nézeteltéréseket tisztázza. Xhaferi elérte, hogy a bolgár kormány feladja ellenkezését az önálló macedón nyelv és nemzet elismerésére vonatkozóan, és vállalta, hogy Macedónia cserébe ezért nem folytat politikai tevékenységet a bulgáriai macedónok között. Ezzel csökkent a macedón identitásra nehezedő nyomás.31 A koszovói háború kitörése (1998 karácsonya) és a NATO bombázások elrendelése (1999. március 23.) újabb menekülthullámot váltottak ki. Legkevesebb 250.000 koszovói albán menekült Macedóniába. A macedón társadalom egy része ekkor a határok hermetikus lezárását, vagy továbbra is egy Albániába vezető korridor létrehozását követelte – amelyet az albán kormánypárt „fasiszta ötletnek” minősített.32 A határzár gyakorlatilag nem működött, félő volt, hogy a harcok is átterjednek. Macedóniát teljesen váratlanul érte a hatalmas menekülthullám, sem anyagilag, sem logisztikailag, sem közigazgatási vonalon nem készült fel erre a problémára és nem is tudta kezelni (hogyan kell ennyi embernek sátortábort felállítani, az egészségügyi szolgáltatást a járványok megelőzése érdekében megszervezni stb.).33 A menekültekkel hetekig senki nem törődött, a macedón kormány pedig többször is konfliktusba keveredett velük és miattuk. Szkopje végül többszöri bocsánatkérésre kényszerült. Fontos azonban megállapítani, hogy egy ekkora és ilyen dimenziójú menekülthullám még egy Macedóniánál jóval nagyobb és gazdagabb államot is számos nehezen megoldható probléma elé állított volna, és a kérdésben – mint már korábban volt róla szó – komoly szerepet játszott az etnikai tényező is. Szintén fontos megállapítani, hogy a macedón–koszovói határt az UÇK szabadon használta és ez szintén jogos félelmeket váltott ki.34 A koszovói menekültek problémája a kormánykoalíciót is próbára tette: a VMRODPMNE a menekülteket továbbküldte volna egy harmadik országba és nehezen adott helyt annak a NATO-kérésnek, miszerint a macedón felségterület a katonai szövetség operációinak hátországa lehessen. Ezzel szemben a DPA határozottan fellépett a menekültek ellátása érdekében. Macedónia gazdasága végül beleroppant a menekültügybe és Szkopje világbanki hitelekért folyamodott. A kormányra erőteljes nyomás nehezedett mind macedón, mind albán részről: az egyik oldal árulással, a másik oldal szláv–pravoszláv összefogással vádolta. Koszovó NATO megszállása után a nemzetközi közösség törekvése, hogy a Koszovó és Macedónia ügyei ne keveredjenek össze, időlegesen sikeresnek bizonyult. A menekültügyben változást hozott, hogy Albánia, Németország és Törökország jelezte: kész több tízezer embert befogadni, Macedónia pedig 252 millió dollár segélyhez jutott. Bár az ezzel kapcsolatos feszültség lassan oldódni kezdett, a félmillió koszovói albán jelenlétének meglettek a maga politikai, gazdasági és társadalmi következményei. A macedón–albán párbeszéd eddigi moderáltsága és látszatbizalma lassanként háttérbe szorult.35


189


A koszovói konfliktus tovább mélyítette a kommunikációs árkot a macedónok és albánok között. A két közösség más-más közösségi színtéren fejezte ki nézeteit, és megkezdődött egyfajta de facto dualitás kialakulása kettejük viszonyában. Az állam alig érezhetően volt jelen az albánok lakta területeken és továbbra sem oldódtak meg az albán követelések. A macedón fél a határokon belüli albánkérdést (nem alaptalanul) nem tudta elválasztani a határokon túlival, pedig 1997–1998 után az albán–albán párbeszéd nem kérdőjelezte meg a nemzetközileg elismert határokat, sőt a félsziget albán társadalmai az albániai, koszovói, macedóniai, montenegrói stb. kérdéseket egymástól elválasztva igyekeztek kezelni. Maga a macedón politikai elit sem alakított ki egy árnyaltabb albán képet, az albánságot egy egységes „masszaként” látták, akik Nyugat-Macedónia levágásával egy nagyobb Koszovót vagy Albániát akarnak.36 Az albán etnopolitikai követelések 1998 után sem teljesültek, mert a többségi társadalom attól félt, hogy ezzel a leválás útját fogják kikövezni. Ily módon nem orvosolták a presztízskérdéssé vált alkotmány- (preambulum, államkoncepció) és törvénymódosítással (népszámlálás, állampolgársági jogok, decentralizáció, képviselet a közintézményekben) kapcsolatos problémákat, az albán nyelv felsőoktatásban és közhivatalban való használatának jogát, az állami/nemzeti jelképekkel kapcsolatos kérdéseket stb. Bár 1992 óta folyamatosan voltak albán pártok kormányon, a kisebbségek körében folyamatos volt a 90’-es években az erőszakos rendőrségi fellépéstől való félelem.37 A macedón–albán viszony egyik legérzékenyebb pontja az eltérő demográfiai fejlődés. Minden ezzel kapcsolatos ismeret mindkét fél részéről át volt politizálva és instrumentalizálva. Alapvető különbség a két etnikum között, hogy a születési ráta az albánságnál jóval nagyobb, és hogy életkorpiramisuk jóval fiatalabb a macedónénál. A születések egymáshoz viszonyított aránya (az anya etnikai hovatartozása alapján) 38

év 1957 1960 1970 1980 1990 1999

macedón 27.212 25.460 20.845 22.586 18.583 13.308

albán 7.444 8.879 10.989 11.126 11.419 9.838

arány 3,7:1 2,9:1 1,9:1 2,0:1 1,6:1 1,4:1

Mérleget vonva a 2000-es évet közvetlenül megelőző esztendőről megállapítható, hogy bár a macedón–albán válságkezelés nem működött rosszul, a problémáknak csupán kisebb töredékét sikerült kezelni, a társadalom egyre erősebb elkülönülését nem tudta megakadályozni. A nagyrészt városias macedón és a nagyrészt falusias albán társadalom közötti politikai, gazdasági, kulturális, oktatási, demográfiai és tradicionális szakadék egyre mélyebb lett. Mindkét fél egyre jobban szeparált egységként tekintett a másikra és inkább az egymást elválasztó különbségeket hangsúlyozták, mint az összekötő szálakat. Mindezek ellenére Macedónia „a béke szigete” volt az egykori jugoszláv köztársaságok között a 90’-es években és az itteni albán társadalomnak messze itt volt a legkedvezőbb helyzete a Balkán-félszigeten (a többi albán társadalomhoz képest). Az államban alkotmányosan is garantálva voltak a kisebbségi jogok, volt politikai fóruma az albán érdekérvényesítésnek és volt sajtója, ahol az albán kisebbség a politikai akaratát megfogalmazhatta. A párbeszédet kétségkívül nehezítette, hogy az albán oldal alapvetően áldozatnak tekintette magát – ez azért is szembetűnő, mivel 1992 óta mindig delegált


190


egy-egy kormánypártot, még ha esetenként külföldi nyomásnak is engedtek a szkopjei macedón politikusok. Mindamellett, hogy a nacionalizmus lassanként minden vitát és konfliktust áthatott, összességében nem tűnt úgy, hogy a konfliktusokat nem fogják tudni kezelni, mivel politikai pártjaik készek voltak az együttműködésre.39 Az interetnikus kapcsolatokat továbbra is megterhelte Macedónia államiságának számos alapkérdése: a macedón nemzet/nyelv és identitás problémája, a gazdaság általános rossz helyzete (eleve rossz állami adottságok, magas munkanélküliség; Görögország gazdasági blokádjai, Albánia állami összeomlása, a koszovói háború stb.). Összességében az a csoda, hogy az állam közel egy évtizedig így el tudott lavírozni ezek között a problémák között. A 2001-es év eseményei40 Az új évezred második éve, a Macedóniával foglalkozó szakemberek többségének megdöbbenésére, a macedón–albán konfrontáció eszkalációjához vezetett. Az év elején harcok robbantak ki az albán kisebbség és a macedón biztonsági erők között, amelyek egyre erőszakosabb formát öltöttek. Az elemzők számos kirobbantó okot találtak erre: egyrészt a szomszédos Szerbia politikai helyzete egyre radikálisabban romlani kezdett, másrészt Koszovóból kiszorultak a szerb/jugoszláv biztonsági erők. Koszovóban a 2000 októberében tartott választásokon a mérsékelt erők (LDK – Ibrahim Rugova) győzedelmeskedtek, a macedón–koszovói határon gyakorlatilag semmilyen ellenőrzés nem volt, s a NATO lassanként az UÇK mellé állt.41 Bizonyosnak tűnik, hogy az erőszakot valóban észak felől importálták az országba és az elsősorban a macedóniai albán követeléseket akarta instrumentalizálni. Az első komoly figyelmeztetés a 2001 januárjában Tearcéban kirobbant fegyveres összecsapás volt, ahol a helyi rendőrőrsöt támadták meg.42 A támadásért és a macedón áldozatokért a felelősséget egy újonnan alakult szervezet, egy új UÇK vállalta magára (Ushtria Çlirimtare Kombëtare – Nemzeti Felszabadító Hadsereg). Az új szervezet céljai részben a már fentebb megismert albán követelések voltak, de olyan kommunikéket is nyilvánosságra hoztak, amelyekben nagyalbán igényeknek is hangot adtak. A további harcokért idővel egy másik szervezet, az Armata Kombëtare Shqiptare (Albán Nemzeti Hadsereg) is vállalta a felelősséget.43 Februárban Tanuševci (Tanushec) falunál törtek ki harcok, amelyekbe már a hadsereg is beavatkozott. Mintegy 200 támadó fegyveressel kellett felvennie a harcokat, akiket idővel Tetovo irányába szorítottak vissza. Annak ellenére, hogy a harcok hetek óta tartottak, az UÇK mögött álló parancsnokok, akikkel tárgyalni lehetett volna, ismeretlenek voltak. Az ő személyük (Fazli Veliu, Ali Ahmeti) márciusban tisztázódott, amikor már a nemzetközi közösség is egyre több figyelmet szentelt a macedóniai eseményeknek. A két nagy albán párt eleinte távolságot tartott az UÇK-tól, de idővel – a választópolgárok megtartása érdekében – ők is radikalizálódtak.44 Nyilatkozataikban többször hangsúlyozták az albán igények eddigi ignorálását és az eseményekért a macedón oldalt tették felelőssé. A megoldást abban látták, ha a kormány nemcsak a parlamenti pártokkal, hanem az UÇK-val is tárgyal a megoldásról. Ez utóbbira nemleges válasz érkezett. Az EU, az ENSZ az erőszakot elítélve azonnal a macedón állam integritása mellé állt, helyeselte a macedón biztonsági erők fellépését, de egyben mérsékletre is intette őket.


191


A nemzetközi közösség képviseletében Javier Solana a hónap folyamán háromszor is Szkopjéba utazott, hogy segítsen tető alá hozni a parlamenti pártok nagykoalicióját a válság kezelésére; de ez egyelőre kudarcba fulladt. Az UÇK ezzel egyidejűleg lassanként elhagyta az albán területek esetleges egyesítésére tett kijelentéseit és jelezte tárgyalási készségét. Ahmeti egy április eleji interjúban megfogalmazta, hogy elismerik Macedónia határait, stabil és konszolidált Macedóniát akarnak területi megosztás nélkül, de ehhez egy macedón–albán megegyezésen keresztül vezet az út, amelyet az alkotmányban is rögzíteni kell. Mindemellett nem tűnt úgy, hogy bármelyik harcoló fél komolyan fel akarja függeszteni harci tevékenységét. A szuverenitásában megsértett macedón állam egyre keményebb eszközöket vetett be az albán felkelők ellen, mire ők egyre határozottabb akciókkal válaszoltak. Április végén Vejce faluban nyolc macedón kommandós vesztette életét, temetésük Bitolában nagy utcai zavargásokhoz vezetett. Válaszul a kormány elrendelte nehézfegyverek és harci helikopterek bevetését. Ljubčo Georgievski kormányfő a hadiállapotot is be akarta vezetni, de ezt sem külföldön, sem belföldön nem támogatták. A harcok súlyosságát tetézte, hogy a sajtó mindkét oldalon érzelmi alapon tevékenykedett és az eleve rendkívül kényes (kiszolgáltatott) helyzetben lévő és fokozott érzékenységű társadalom hangulatát egyre inkább a hisztéria felé terelte. Május 11. és 13. között, Solana közvetítésével, végül is létrejött egy VMRO-DPMNE– SDSM–DPA–PDP nagykoalíció, amely négy feladatot tűzött ki maga elé: a biztonsági helyzet stabilizálását, politikai dialógus kezdését, új választójogi törvényt és választásokat, az európai integráció folytatását és tárgyalások megindítását a nemzetközi szervezetekkel. A kormány részéről fegyverszünetet hirdettek. Az albán pártok belépésének egyik feltétele az volt, hogy az állami TV-ben legyen egy harmadik adó is, kisebbségi nyelveken. A konfliktus megoldására több javaslat is született, de alapvető akadályként merült fel, hogy a VMRO-DPMNE és az SDSM megtagadta, hogy az UÇK-t tárgyaló félnek tekintse. Ezzel szemben a két macedóniai albán párt május folyamán a koszovói Prizrenben titokban többször is egyeztetett Ali Ahmetivel. Követeléseiket összhangba hozták és a régiek mellé – az államhatárok elismerése mellett – újakat hoztak: a katonai szolgálat letöltése a saját településen történjen stb45. Ezeket a tárgyalásokat azonban mind az EU, mind a NATO rendkívül rossznéven vette, a macedón kormány pedig katonai offenzívával felelt rá. Annak ellenére, hogy a macedón hadsereg és biztonsági erők felszerelése és kiképzése hiányos volt, és hogy az UÇK-t komoly civil áldozatok nélkül nem lehetett sarokba szorítani, az államhatalom továbbra is erőltette a katonai megoldást. Az egyre erőszakosabb felek által vívott polgárháború áldozatainak száma a néhány tucatról lassanként több százra emelkedett. Az érintett nyugati és északi területeken több tízezer ember hagyta el otthonát és menekült el a harcok elől. Félő volt, hogy a macedón lakosság körében is megjelennek a paramilitáris alakulatok. Júniusban Tetovóban újabb macedón katonák estek a harcok áldozatául, ami Bitolában újabb utcai zavargásokhoz vezetett (az áldozatok innen származtak). A városban több tucat albán üzletet gyújtottak fel és mintegy 4000 albán hagyta el a települést. A társadalmat azonban akkor érte talán a legnagyobb sokk, amikor az UÇK gyakorlatilag ellenállás nélkül elfoglalta a Szkopje melletti Aračinovo (Haraçina) falut, ahonnan akár a nemzetközi repülőteret is támadhatta. Június 11-én közös megegyezéssel fegyverszünet állt be és a kormány nemzetközi beavatkozást kért a NATO részéről. Boris Trajkovski államelnök bejelentette, hogy az alkotmány preambulumában változtatni kell a megfogalmazásokon


192


és egyéb módosításokat is foganatosítani kell. A koalíció albán pártjai azonban ekkor radikálisabb követelésekkel léptek fel, s a felkínált változtatásokat most már kevésnek tartották és az állami berendezkedést „a binacionális konszenzusdemokrácia” felé akarták terelni: a már korábban megfogalmazott alelnöki hivatal, az albán államalkotói státus elismerése, interetnikai problémákkal foglalkozó közös tanács létrehozása stb. A kormány ismét katonai offenzívával válaszolt Tetovo környékén, illetve az Aračinovót megszálló felkelőket észak felé szorította. A harcokat végül NATO-felügyelet mellett függesztették fel: az albán harcoló felet a szövetség katonái kísérték Koszovó irányába. Június végén Szkopjéban több ezer fő tüntetett egy ennél radikálisabb megoldás mellett, amelyben tartalékos macedón rendőr és katonatisztek is részt vettek. Az Egyesült Államok és az Európai Unió ekkor a helyszínre küldte James Pardew amerikai diplomatát, Robert Badintert és François Léotardot (utóbbiak francia alkotmányjogászok), hogy a fegyverszünet megkötése után segítsenek megoldást találni a konfliktusra. A nyugati diplomaták először külön-külön tárgyaltak a két féllel és az első kompromisszumokat is külön-külön kötötték meg. Az így kialkudott eredményeket azonban a másik fél szinte mindig elutasította, így ez újabb több hetes huzavonát vont maga után. A francia alkotmányjogászok elsősorban arról akarták meggyőzni a feleket, hogy ne etnikai, hanem polgári jogokat rögzítsenek az alaptörvénybe. A nyugati diplomaták másik törekvése az volt, hogy az UÇK-t fegyverletételre bírja. Július 17-én végre sikerült egy közös kompromisszumot kötni, amely már közelebb vitt a modus vivendi megtalálásához. Az ohridi keretegyezmény megszületéséhez azonban még szükség volt egy tárgyalásokkal tarkított hónapra. Ezek az egyeztetések Szkopjéban folytak a két legnagyobb macedón (VMRO-DPMNE és SDSM) és a két legnagyobb albán párt (DPA, PDP) között, nyugati diplomaták közreműködésével. Ezek kulcsszereplője Arbën Xhaferi volt, az albán oldalt végül is ő győzte meg a kompromisszum szükségességéről. A tárgyalások érdekessége, hogy az említett pártok „nem álltak hadban egymással”, nem volt köztük fegyveres konfliktus. Az igazi hadviselő fél albán oldalról, az UÇK, nem volt jelen, de egyetértését adta a konszenzuskereséshez és az eredményhez is. Bár a szerződést e nagy macedóniai parlamenti pártok írták alá, az egyben nemzetközi szerződés is lett, az albán–albán kapcsolatokban mind a koszovói, mind az albániai politikai elit ezt tekinti kiindulási alapnak. Fontos megjegyezni, hogy az egyezmény létrejötte elsősorban a nyugati hatalmak és nemzetközi szervezetek nyomásának köszönhető, ugyanakkor mind a NATO, mind az EU, az Egyesült Államok stb. képviselői jelen voltak az aláíráskor és pecsétjüket adták a szerződéshez. Ezzel egyben nemzetközi garanciát vállaltak a végrehajtásra és mellesleg az egyik szerződő félnek „Macedónia Köztársaságot” ismerték el. Az eseményre augusztus 13-n Ohridban került sor Branko Crvenkorski (SDSM), Ljubčo Georgievski (VMRO-DPMNE) miniszterelnök, Arbën Xhaferi (DPA), Ymer Ymeri (PDP) és Boris Trajkovski államelnök részéről. Aláírásukkal egy olyan időszakot zártak le, amely 400 halálos áldozatot és mintegy 100.000 menekültet (hozzávetőlegesen 30.000 albán menekült Koszovóba és 70.000 macedón Kelet-Macedóniába) követelt.46 Az ohridi keretegyezményben a jövőre nézve alapelvekben állapodtak meg és a meghozandó törvényi változásokat gyűjtötték csokorba47. Alapelv volt a harcok leállítása, a fegyverek beszolgáltatása, a politikai célokért folytatott erőszak elítélése, az állam integritásának megerősítése, az albánok bevonása az állami szektorba stb. (A nemzetközi közösség újjáépítési/felajánlási konferenciát ígért és segítséget egy új rendőrség felál-


193


lítására/kiképzésére.) Megegyeztek a szükséges alkotmány- és törvénymódosításokról (személyi okmányok, decentralizáció, a községek pontos határai, községi választókörzetek, önkormányzatok finanszírozása, a községek szimbólumhasználata, garanciák a végrehajtásról) a kisebbségek javára. A fontosabb kérdésekben az albán pártok vétójogot kaptak. Az állami szektorban az etnikai arányoknak megfelelően a hivatalok megfelelő százaléka az albánokat illeti (így a rendőrségen is), az albán nyelv is hivatalos nyelv (ha egy községben az albánok aránya eléri a 20%-ot, akkor a község maga dönthet az albán nyelv hivatali nyelvként való használatáról, de a nemzetközi képviseletben továbbra is csak a macedón marad), új polgári hivatalok jönnek létre (ombudsman-rendszer, alkotmánybíróság, biztonsági tanács stb.). A függelékekben az alkotmány preambulumának új szövegében állapodtak meg („Macedónia polgárai a macedón nép, illetve az albán, török, vlah, cigány, szerb stb. népek azon része, amely Macedónia határain belül él”). Rögzítették továbbá többek között a szimbólumhasználat egyes kérdéseit (elválasztották a nemzetközi és a községi szinten használt szimbólumok kérdését), a magasabb közhivatalok betöltésével kapcsolatos praktikus feladatokat, kötelességeket és jogokat, szabályozták a történelmi és kulturális emlékhelyek védelmét, új törvényeket írtak elő az önkormányzatokról, állami alkalmazottakról, az igazságügy általános szabályozásáról, állampolgárságról, felsőoktatásról, rendőrségi etikai kódexről stb. Összességében szabályozták az albánok nagyobb (arányos) beleszólási jogát az állam működésébe, helyenként pozitív diszkriminációjukat. A megfogalmazásban – francia javaslatra – kerülték a nemzetiesítést, helyette általános polgári jogokat írtak körül. A tervbe vett törvény- és alkotmánymódosításokra, és a népszámlálásra, a fegyverek beszolgáltatására határidőt is szabtak. Ezek a jogi változások kisebb-nagyobb csúszásokkal, de körülbelül időben át is mentek a parlamenti munkafolyamaton. Az albán követelések között szerepelt az állam és egyház világos elválasztásának igénye. Ez macedón részről amiatt ütközött akadályokba, hogy el akarták kerülni, hogy a macedón autokefál pravoszláv egyház még rosszabb helyzetbe kerüljön.48 Végül erre is sikerült megfelelő szöveget megfogalmazni. A megegyezés a két fél között nagyon lassan született meg. A macedón politikai elit nehezen adta fel nemzeti dominanciára törekvő nézeteit (a fentebb említett államisággal kapcsolatos problémák erre mentségül szolgálhatnak), ugyanakkor az albán tárgyalófél képtelen volt felfogni a jogi és állami feladatok és lehetőségek határait. Tartalmilag elfogadható követeléseiket keményfejűen és nyakasan védelmezték, de a megvalósítás praktikus feltételeinek megismerésére már nem szántak kellő energiát. Összességében Ohridban minkét fél engedett és az idáig vezető útért a nemzetközi közösség is felelős, mivel csak a polgárháború küszöbén mérte fel a konfliktus valódi jellegét. Az ohridi keretegyezmény megerősítette és fenntarthatóvá tette Macedóniát. Az államhatárok megmaradtak (az integritást és a szuverenitást elismerték), de azokon belül a megváltozott alkotmányos kereteknek megfelelően megnőtt az államalkotó népek száma, az állam formailag nem lett sem monoetnikus, sem föderatív. A kompromisszum Macedónia további európai integrációjának feltétele volt. A szerződés eredménye volt továbbá, hogy véget vetett a fegyveres összecsapásoknak, illetve az albánok és macedónok érdekterületeit elhatárolta (bár éppen ezzel tette lehetővé a két fél további szegregációját). Az egyetlen lezáratlan dolog, a tetovói albán egyetem ügye volt.


194


Az ohridi folyamat szimbolikus lezárásának tekinthető, hogy 2002 késő tavaszán Ali Ahmeti új pártot alapított Szkopjéban. A párt (Demokrata Unió az Integritásért)49 célja a kialkuldott modus vivendi fenntartása és a gazdaság átalakítása (privatizáció, a külföldi tőke csalogatása) volt. A nemzetközi közösség üdvözölte, hogy a volt UÇK-s parancsnok és társai politikai síkon próbálnak meg érvényt szerezni elképzeléseiknek.50 Az egyezményt követően még hónapokig voltak kisebb összecsapások, templom- és mecsetrombolás stb. A macedón társadalom többsége úgy érezte, nemzete „ismét” a nagyhatalmi politika áldozata lett, az egyezményt szkepszissel fogadták. Az UÇK-tól féltek, a tagjainak adott általános amnesztiát ellenezték, és általában bizalmatlanul fogadták az egyezményt. Az állam területi egységét és integritását ugyan sikerült megmenteni, de kérdés maradt, hogy ez milyen áron történt meg. A menekültek hazatérésének feltételei nem sokat javultak 2001 őszén, elsősorban a macedónok féltek visszatérni az albán többségű területekre. Az albán tárgyalófeleket sikerült maximalista törekvéseiktől a „konszenzusdemokrácia” irányába terelni, mégis mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az állam képtelen volt fennhatóságát minden területre kiterjeszteni, az ország egy része felett az UÇK gyakorolt fegyveres ellenőrzést. Az erőszakos konfliktus mély sebeket, sok halottat és alapvető bizalmatlanságot hagyott maga mögött. A Macedón Köztársaság életében a 2001. augusztus 13. és 2002. november 16-a közötti alkotmány és törvénymódosítások a legnagyobb változást jelentették a rendszerváltás óta eltelt időszakban, mind államjogilag, mind pszichológiailag. Macedónia az ohridi keretegyezményt követően51 Az 1991-et követően jól-rosszul működő politikai elvek és etnikai határok mentén felálló pártszövetségi rendszer formailag 2002-ben sem változott meg. A nagyobb pártokból időnként kisebb szakadár pártok váltak ki, illetve újonnan alakult pártként megjelent a politikai hadszíntéren az Ahmeti vezette DUI (amely szociáldemokratának definiálta magát). Bár a töredékpártok egy része, mind macedón, mind albán oldalon, elutasította Ohridot, a mérvadó politikai erők továbbra is ezt tekintették alapnak. A 2002-es választásokon meglepetésre SDSM győzelem született (40,46%). A VMRODPMNE a második lett (24,4%), míg az új DUI a harmadik (11,85%). Utóbbi komoly választási harcot vívott a többi albán párttal, mégis ő lett a befutó. Az új kormány az SDSM– DUI szövetségre épült, ezzel Ahmeti pártja végleg szalonképes lett.52 Ohrid hatása a mindennapokra 2003 után nehezen volt közvetlenül értékelhető. Branko Crvenkovski kormányának megalakulását (2002. szeptember 15.) követően ugyanis pas�szívan állt hozzá a kérdéshez, az integrációs törekvések lelassultak. Ennek részben volt csak oka az egyes jogi szabályozások parlamenti átfutása, a késedelem oka inkább az volt, hogy miközben végre kellett volna hajtani az egyezményt, maga az állam is átalakulóban volt. Az olyan jellegű problémák, mint például a rendőrség decentralizációjának kapcsán a helyi rendőrfönököt a belügyminiszter vagy a helyi polgármester nevezze-e ki (vagy hogy a szolgálatot a lakhelyen vagy máshol töltsék le), egy tárgyalóasztalnál is megoldható kérdések voltak. Az azonban, hogy az etnikai arányoknak megfelelő számú albán szolgáljon a szervezetben, már praktikus akadályokba ütközött: minden állami intézményben leépítések folytak vagy voltak tervbe véve, és amíg az új létszámokkal a szakminisztériumok nem voltak tisztában, addig a pontos keretszámokat is lehetetlen


195


volt meghatározni.53 Ráadásul az állami szektor reformjához nem állt rendelkezésre a szükséges összeg. A két kérdés együttesen nem kis részben lett az oka a legmagasabb szintig megjelenő korrupciónak és bűnözésnek. Az ehhez hasonló problémák ellenére a macedón és albán társadalom gyors és eredményes gazdasági, politikai és közbiztonsági reformokat várt. Utóbbi azért is volt fontos, mert a szórványos harcok nem múltak el kisebb albán szabadcsapatok és biztonsági erők között. Egy Balkán-történészekből, nyelvészekből, szociológusokból álló kutatócsoport 2003. március 30. és április 6-a között felmérést végzett Macedóniában, hogy az ohridi egyezmény hatását felmérjék az etnikai kapcsolatokban. A kutatócsoport az egyes eliteket kérdezte meg, elsősorban interjúk formájában. Az eredmény egy rendkívül pesszimista tanulmány lett.54 Az ohridi egyezményt annak idején a macedónok szkepszissel, míg az albánok örömmel fogadták. 2003-ban a helyzet éppen az ellenkezőjére fordult, a macedón társadalom ezt tekintette az együttélés alapjának, míg az albán kisebbség elégedetlen és türelmetlen lett a végrehajtás vontatottsága miatt. Az általános politikai hangulat 2003 tavaszán szintén eltérő volt. A macedónok Ohridtól az etnikai békét várták, de féltek attól, hogy az albánok destabilizálhatják az országot. Általános kritikaként fogalmazódott meg, hogy az albánok csak áldozatként hajlandóak magukra tekinteni és nem értik meg, hogy nem lehet több joguk a többi nemzetiségnél. A macedón társadalom többsége borúsan látta országa és nemzete jövőjét is, az állam de facto föderatív irányba alakult, úgy vélték, hogy az állam az albánok által lakott területeken gyakorlatilag nincs jelen, a szervezett bűnözés megállíthatatlannak tűnik, a demográfiai adatok az albánságnak kedveznek stb. A nemzeti oldal úgy érezte, hogy kisemmézték őket, az államot külföldi nyomásra kell megosztani az albán kisebbséggel. Az anyanyelvi sajtó a szembenállás érzelmi többletét nem mérsékelte, hanem fokozta. A lakosságon belül megindult egy spontán migráció, amelynek során a macedónok keletre költöztek. Ezzel szemben az albán társadalom tele volt optimizmussal és várakozással: mindenfajta változásra felkészültnek érezték magukat. A fiataloknál jól érzékelhető volt a nemzeti identitás keresése: az albán történelem a mindennapok szintjén instrumentalizálódott. Ez a nemzeti identitáskeresés sajnálatos módon hajlamos a macedón fél hasonló érzelmeit erős kétellyel, bagatellizálva, esetenként gúnyosan kezelni. Az bizonyosnak tűnik, hogy 2003-ban már jól látható jelei voltak a megosztott társadalomnak. A két etnikum közötti elidegenedés az élet minden terén jelen volt és lokális szinten már föderatív keretek is létrejöttek, az identitás demonstrálására mindkét etnikum más-más jeleket használ(t). A macedónok a pravoszláv egyház keresztjeit állítják jól látható helyekre, a könyvesboltok és autók tele vannak macedón nemzeti jelképekkel (zászlók, térképek stb.). Az albánok elsősorban a demográfiai adottságokat demonstrálják: az utcák folyamatosan tele vannak albán fiatalokkal, nagy házakat építenek stb. Mindkét fél könyvkiadása nagyrészt hazafias témájú és című könyvekre specializálódik stb. Az elkülönülésre rákérdező és a multietnikus alternatívát megemlítő tanulmánykészítők kérdésére mindkét oldalról hasonló szkeptikus válaszok érkeztek. Ezek szerint a Balkánon a nemzetközi közösség minden állam számára előírta a multietnikusságot, a liberális demokráciát stb., de ezek egyik országban sem léteznek, a félsziget államaiban minden nemzetiség saját nemzetállamra vágyik.


196


A 2004-es esztendő enyhülést hozott. Az etnikai feszültségeken nem kis mértékben módosított az a tény, hogy a kormány 2004 januárjában elismerte a tetovói egyetemet állami egyetemnek. Ezzel összesen 4 egyetem lett, amely hosszútávon biztos, hogy fenntarthatatlan és értelmetlen egy ekkora országnak. Az Ohridban előírt változások egyik legfontosabbika volt a decentralizáció, amelyet végül 2004-ben hagyott jóvá a macedón parlament. Ehhez azonban nem vezetett egyenes út, mivel a macedón pártok egy része kísérletet tett ennek megakadályozására. Követelésükre referendumot írtak ki, amely újabb etnikai válsággal fenyegetett. Ahmeti az albánokat a referendum bojkottjára szólította fel. Ebben a válságos pillanatban, 2004. november 5-én, talán nem véletlenül, az Egyesült Államok (elsőként a nemzetközi közösségből) elismerte a „Macedón Köztársaságot”. Macedónia korábban szövetségese lett a szuperhatalomnak és Irakba harcoló alakulatot küldött. Ezzel szemben Görögország, amely korábban mindig aktívan lépett fel Macedóniával kapcsolatban, az Egyesült Államok Irak-politikáját semleges távolságtartással követte. A hatalmas külpolitikai sikert követően a referendum sikertelen maradt, a választásra jogosultak 26,24%-a nyilvánított csak véleményt és ebből sem mindenki mondott igent. Az eredmény láttán pártszakadás következett be a VMRO-DPMNE-ben. Branko Crvenkovski államelnök a referendum előkészítése folyamán végig arra törekedett, hogy a kiírás ne teremtsen újabb árkokat, az etnikai béke lehetőleg maradjon meg. Összességében a külföld is elégedett volt ezzel a végeredménnyel. És hogy a jövő milyen irányban döntheti el Macedónia sorsát? Ez alapvetően legalább négy kérdéscsoport további fejlődésétől/alakulásától függhet: a két etnikum egymáshoz való viszonyától, a macedón államiságtól, az albán nemzeti identitástól és a függetlenné vált Koszovó hatásától. Összefoglalva megállapítható, hogy az ohridi keretegyezmény megszüntette ugyan a fegyveres erőszakot, de nem vette figyelembe a macedóniai konfliktusstruktúra bonyolultságát. A stabilizáló és destabilizáló tényezők össze-vissza szövik át egymást, illetve annyira egymásba vannak gabalyodva, hogy az ország jövőjének megjóslása alapvetően a „szakértő” optimista vagy pesszimista beállítottságától függ (érvek mindkettő számára akadnak). Számos konfliktusforrás megszűnt, számosat jól kezelnek, számosat nem vettek figyelembe, számos pedig ismeretlen maradt. Macedónia ma egy olyan állam, ahol két párhuzamos társadalom van, amely ugyan bizonyos fokig minden szinten párbeszédet folytat egymással, de az élet minden területét etnikai vonalak osztják ketté. Az is bizonyos, hogy az állam jelenleg a teljes binacionalitás felé tart. Jegyzetek 1

2

Általános irodalomként ld. Hipold, Peter: Die Makedonienfrage. Europa-Ethnica, 1993. 3. sz. 113–121. o.; Wieland, Carsten: Ein Makedonien mit drei Gesichtern. Innenpolitische Debatten und Nationskonzepte. In: Südosteuropa, 1997. 12. sz. 695–711. o.; Muhić, Ferid: The Genesis of the Macedonian Question. In: Makedonien. Probleme und Perspektiven eines jungen Staates. Aus der Südosteuropa-Forschung 10. Hg.: Althammer, Walter. München, 1999. Schmidt-Neke, Michael: Makedoniens Albaner: Konfliktpotential oder Stabilisierungsfaktor? In: Südosteuropa, 1999. 3–4. sz. 191. o.

Csaplár-Degovics Krisztián 3

197


Schmidt-Neke, Michael: Vor dem Sturm: Makedoniens Albaner am Ende des 20. Jahrhunderts. In: Die Albaner in der Republik Makedonien. Fakten, Analysen, Meinungen zur interethnischen Koexistenz. Wiener Osteuropa Studien 23. Hg. Kahl, Thede – Maksuti, Izer – Ramaj, Albert. Wien, 2006. 76. o. 4 Különösen igaz ez Görögországra. Athén 1991 és 1994 között még gazdasági blokád alá is vette északi szomszédját, amely lépést utóbb maga is elhibázottnak ítélte meg. Ehhez lásd. Niehoff-Panagiotidis, Johannes: Griechenland und Makedonien. Vom Konflikt zur Partnerschaft. In: Makedonien. Probleme und Perspektiven eines jungen Staates. Aus der Südosteuropa-Forschung 10. Hg.: Althammer, Walter. München, 1999. 59–60. o. 5 A kérdéshez lásd. Heinz, Willemsen: Staatssymbolik und nationale Identität im unabhängigen Makedonien zwischen äußerer Anfechtung und inneren Integrationsschwierigkeiten. In: Jahrbücher für Geschichte und Kultur Südosteuropas (JGKS), 2002. 4. sz. 131–164. o. Brunnbauer, Ulf: Nationalgeschichte als Auftrag. Die makedonische Geschichtswissenschaft nach 1991. Uo. 165–203.o. Az ohridi egyezményt követően: Voss, Christian: Irredentismus als historischer Selbstentwurf. Wissenschaftsdiskurs und Staatssymbolik in der Republik Makedonien. Osteuropa, 2003. 7. sz. 949–962. o. 6 Joppe, Hans-Joachim: Die Albaner auf dem Balkan-Probleme, Realitäten, Lösungen. SüdosteuropaMitteilungen, 1993. 3. sz. 236. o. 7 Az alkotmányt 1991. november 20-án fogadták el; a vonatkozó cikkelyek: 2–4, 7, 48–49. 8 Macedóniai albán értelmiségiek egy csoportja már 1991 végén jelezte az akkori államelnöknek, Kiro Gligorovnak, hogy az alkotmányba kerüljenek be a binacionalitást célzó szabályozások: 1. Macedónia egységes állam saját határai között. 2. A két legnagyobb nemzetiség egyenlő (államalkotó) alkotmányos jogokat élvez. 3. Az albán nyelv állam- és felsőoktatási nyelv. 4. Kétkamarás parlament, vétójog a következő kérdésekben: területi/szuverenitási, védelmi, biztonsági, nemzetközi integrációs, nemzetközi szerződéses, nemzeti/állami szimbólumokat érintő stb. kérdésekről. 5. Kétéves rotációs rendszerben működő államelnöki poszt (a két nagy nemzet választja). 6. Arányos etnikai részvétel az állami szerveknél. 7. Szkopje legyen különleges státusú. 8. Törvényi reformok nemzetközi standardok alapján a diszkrimináció ellen. Erre ld. Reka, Blerim: Pax Macedonia 2001. Between the Signing and Implementation of the Political Agreement in the Balkans. In: Die Albaner in der Republik Makedonien. Fakten, Analysen, Meinungen zur interethnischen Koexistenz. Wiener Osteuropa Studien 23. Hg. Kahl, Thede – Maksuti, Izer – Ramaj, Albert. Wien, 2006. 111. o. 9 Pontos számukat az elsősorban Törökországban élő albánság létszámának ismeretlensége miatt nehéz megadni. Az biztos, hogy Isztambul ma is „a legnagyobb albán város”. Joppe, Hans-Joachim: Die Albaner...i. m. 233. o. 10 A témához általános irodalomként ld. Ackermann, Alice: Making Peace Prevail: Preventing Violent Conflict in Macedonia. New York, 2000.; Babuna, Aydin: The Albanians of Kosovo and Macedonia: Ethnic Identity Superseding Religion. Nationalities Papers, 2000. 1. sz. 67–93. o.; Casa, Gjorgji: Status and Rights of Nationalities in the Republic of Macedonia. In: The New Macedonian Question. Ed. Pettifer, James. London, 1999.; Clément, Sophie: Conflict Prevention in the Balkans: Case Studies of Kosovo and the FYR of Macedonia. In: Chaillot Papers 30. Paris, 1997.; Joppe, Hans-Joachim: Die politische Szene der Republik Makendonien. Köln, 1995.; Lazarov, Risto: The Albanians in Macedonia: Co-Citizenship or...? Balkan Forum 3, 1995. 11. sz. 19–47. o.; Pettifer, James – Poulton, Hugh: The Albanians of Macedonia. In: The Southern Balkans, Minority Rights Group International. London, 1994.; Schrameyer, Klaus: Die Rechtstellung der Minderheiten in Mazedonien. In: Das Recht der nationalen Minderheiten in Osteuropa. Brunner, G. – Meissner, B. (Hg.): Berlin, 1999.; Sejdiaj, Fiqiri: Maqedonia si e kam njohur. Tirane, 1998.


12

13 14

15

16 17

18

19

21 20

22

23

24

25

26

27

28

29

30

32 31

33

34

35

198


Willemsen, Heinz: Die politische Kultur der Republik Makedonien: Chance oder Hemmnis bei der Überwindung der Staats- und Systemkrise? In: Politische Kultur in Südosteuropa. Identitäten, Loyalitäten, Solidaritäten. Hg. Mosser, Alois. New York – Oxford – Wien, 2006. 131. o. Social-demokratski Sojuz na Makedonija (Macedóniai Szociáldemokrata Szövetség), elnök: Boris Crvenkorski. Macedónul Partija za Demokratskiot Prosperitet (PDP), albánul Partija për Prosperitetin Demokratik (PPD) (Demokratikus Prosperitás Pártja). Elnöke: Ymer Ymeri. (A továbbiakban: PDP). Vnatrešna Makedonska Revolucionerna Organizacija – Demokratska Partija na Makedonsko Nacionalno Edinstvo (Belső Macedón Forradalmi Szervezet – a Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Pártja), elnök: Ljubčo Georgievski. Demokratska Alternative (Demokratikus Alternatíva). Macedónul Demokratska Partija na Albancite (DPA), albánul Partia Demokratike Shqiptare – PDSh (Albán Demokrata Párt). Elnöke Arbën Xhaferi. A továbbiakban: DPA A macedóniai albán pártok 1990-es évekbeli történetéhez lásd. Schmidt-Neke, MIchael: Vor den Sturm...i. m. 80–81. o. Büschenschütz, Ulrich: Die Verfassung Makedonien auf dem Prüfstand. Südosteuropa, 2001. 1–3. sz. 134–135. o. Joppe, Hans-Joachim: Die Albaner…i. m. 236. o. Jordan, Peter: Ethnische Gruppen in Makedonien. Österreichische Osthefte, 1998. 1–2. sz. 101. o. Najcevska, Mirjana – Simoska, Emilija – Gaber, Natasha: Muslims, State and Society in te Republic of Macedonia. The View from Within. In: Muslims Communities in the New Europe. Nonneman, G. (ed.). London, 1996. 91–95. o. Willemsen, Heinz: Die politische…i. m. 130. o. Schmidt-Neke, Michael: Makedoniens Albaner. i. m. 194–197. o. Schmidt-Neke, Michael: Vor dem Sturm…i. m. 78. o. Schmidt, Fabian: OSZE-Schlichtungsvorschlag für Tetovo Universität. Südosteuropa, 2000. 3–4. sz. 196. o. Schmidt-Neke, Michael: Vor dem Sturm…i. m. 79. o. A tetovói albán egyetem kapcsán volt egy komoly albán belső vita is: az albán szülők egy része úgy érezte, hogy patrióta-nemzeti elkötelezettségüknél fontosabb, hogy a gyerekeik olyan diplomát szerezzenek, amivel el is tudnak helyezkedni, ezért inkább Szkopje és Bitola felé orientálták őket. A két egyetemről lásd. www.unite.edu.mk, www.see-university.edu.mk. Willemsen, Heinz: Die politische…i. m. 132. o.; Schrameyer, Klaus: Makedonien. Aktuelle Entwicklungen seit den Parlamentswahlen vom Herbst 1998. In: Makedonien. Probleme und Perspektiven eines jungen Staates. Aus der Südosteuropa-Forschung 10. Hg.: Althammer, Walter. München, 1999. 14. o. Schmidt-Neke, Michael: Vor dem Sturm. i. m. 83–86. o. International Crisis Group, Macedonia’s Ethnic Albanians: Bridging the Gulf. ICG Report 98. Skopje, Brusseles. 2000. augusztus 2. http://www.crisisgroup.org/home/index.cfm?id=1706 Schmidt-Neke, Michael: Vor dem Sturm…i. m. 91. o. Uo. 92–93.o. Troebst, Stefan: Kommunizierende Röhren: Makedonien, die Albanische Frage und der Kosovo-Konflikt. Südosteuropa-Mitteilungen, 1999. 3. sz. 225. o. Spasovska, Verica: Auswirkungen der Kosovo-Krise auf Mazedonien. Südosteuropa-Mitteilungen, 1999. 2. sz. 92. o. Uo. 94. o. Troebst, Stefan: Kommunizierende Röhren. i. m. 226–228. o.


37

38

39

40

41

42

43

44

45

46

47

48

49

199


Brunnbauer, Ulf: Historischer Kompromiss oder Bürgerkrieg? Südosteuropa, 2001. 4–6. sz. 161. o. A félelem nem volt megalapozatlan: 1993 novemberében albán tisztek összeesküvésére került sor a hadseregben, akiket végül is fegyvercsempészet vádjával ítéltek el. Reka, Blerim: Pax Macedonia. i. m. 218. o. Talán kisebb súlyú, de nem elhanyagolható tényező, hogy a macedón politikusok nem beszéltek/tanultak albánul. Brunnbauer, Ulf: Nationalgeschichte als Auftrag. i. m. 163–168. o. Ismét hangsúlyozni kell, hogy ezek részben a jugoszláv állam örökségei voltak. A túlzó rendőrségi fellépéssel kapcsolatos egyik albán panasz az volt, hogy a gazdasági okok miatt folyó bűnözést a rendőrség gyakran az állam elleni etnikai alapú lázadásként kezelte. Reka 2006. 218.o. A táblázat és az adatok forrása: Brunnbauer, Ulf: Getrennte Wege: Das demographische Verhalten von Makedoniern und Albanern in Makedonien 1944–2004. In: Die Albaner in der Republik Makedonien. Fakten, Analysen, Meinungen zur interethnischen Koexistenz. Wiener Osteuropa Studien 23. Hg. Kahl, Thede – Maksuti, Izer – Ramaj, Albert. Wien, 2006. 167–173. o. Willemsen, Heinz: Machtwechsel in der EJR Makedonien. Südosteuropa, 1999. 1–2. sz. 24. o.; Spasovska, Verica: Auswirkungen der Kosovo-Krise…i. m. 95. o.; Joppe, Hans-Joachim: Die Albaner…i. m. 233–241. o. A témához általános irodalomként lásd. Brunnbauer, Ulf: Makedonier und Albaner: Getrennte Gemeinschaften. In: Ost-West Gegeninformationen 2/3–9, 2001.; Bumçi, Aldo: Maqedonia dhe Shqiptarët. Tiranë, 2001. Daftary, Farimah: Conflict Resolution in FYR Macedonia: Powersharing or te „civic approach”? Helsinki Monitor, 2001. 4. sz. 291–312. o.; Krieg und Frieden auf dem Balkan – Makedonien am Scheideweg? Chancen, Herausforderungen und Risiken des Aufbruchs nach Europa. Kolbow, Walter (Hg.). Baden-Baden, 2001. Maliqi, Nazmi: Toleranca politike në funksion të paqës. Shkup, 2001.; Xhaferi, Arben: Makedonien zwischen Ethnozentrismus und Multiethnie. In: Kolbow, 2001. 36–43. o. Az okokról bővebben: Brunnbauer, Ulf: Nationalgeschichte als Auftrag. i. m. 159. o. A továbbiakban az események forrása: Brunnbauer, Ulf: Nationalgeschichte als Auftrag. i. m. 174– 188. o.; Lipsius, Stephan: Die neue UÇK in Makedonien und die politische Entwicklung in Kosovo. Südosteuropa, 2001. 1–3. sz. 1–16. o. A szervezetekről bővebben: International Crisis Group: Macedonia: The Last Chance for Peace. In: ICG Balkans Reports 113. 2001. június 20. http://www.crisisgroup.org/home/index.cfm?id=1692&l=1 Fontos megjegyezni, hogy bár a macedóniai UÇK harcosainak túlnyomó többsége macedóniai albán volt, a szervezet nem szerzett az albán közösségek többségében nagy támogatottságot. Risser, Hans – Paes, Wolf-Christian: Macedonia two Years after Ohrid – A Succesful Example of International Conflict Resolution? Südosteuropa, 2003. 4–6. sz. 87. o. Figyelemre méltó, hogy ezek a követelések szinte egy az egyben megegyeznek azokkal a követelésekkel, amelyeket az albánság akkori vezetői 1908 és 1912 között az Oszmán Birodalom felé támasztottak. Brunnbauer, Ulf: Doch ein historischer Kompromiss? Perspektiven und Probleme der Verfassungsreform in Makedonien. Südosteuropa, 2001. 7–9. sz. 346. o. Az egyezményről a továbbiakban: Schrameyer, Klaus: Minderheitenrechte in der Republik Makedonien nach dem Ohrider Vertrag. In: Die Albaner in der Republik Makedonien. 2006. 191–196. o. Az autokefál macedón pravoszláv egyház 1967. július 17-én jött létre, az ún. III. Népegyházi Konzíliumon. Jogelődjének az 1767-ben megszűnt ohridi érsekséget tekinti. Létrejöttének politikai okai voltak és részben szintén politikai, részben egyházjogi okok miatt a testvéregyházak (például az ökumenikus isztambuli, illetve a szerb patriarkátus) a mai napig nem ismerték el. Macedónul Demokratska Unio za Integritet (DUI), albánul Unioni Demokratike për Integritet (UDI). A továbbiakban: DUI.


200


Reka, Blerim: Pax Macedonia. i. m. 109–113. o.; Schrameyer, Klaus: Änderungen der makedonischen Verfassung nach dem Ohrider Rahmenvetrag 13. 08. 2001. Südosteuropa-Mitteilungen, 2001. 4. sz. 390–391. o.; Pettifer, James: Ali Ahmeti and the New Albanian Political Party in FYROM. Südosteuropa, 2002. 1–3. sz. 88–89. o. 51 A témához általános irodalomként lásd. Ackermann, Alice: Macedonia in a Post-Peace Agreement Environment: A Role for Conflict Prevention and Reconciliation. 2002. In: The International Spectator, 2002. 1. sz. 71–82. o.; Arifi, Teuta: Identiti etno-politik i shqiptarëve të Maqedonisë. Wien, 2003. 38–66. o.; Aziri, Etem: Partitë politike dhe demokracia. Shkup, 2004. Daskalovski, Židas: Walking on the Edge. Consolidating Multiethnic Macedonia 1989–2004. Chapel Hill, 2006. Jordan, Peter – Kahl, Thede: Makedonien. In: Ethnische Struktur Ost- und Südosteuropas um 2002. Atlas Ost- und Südosteuropa, Karte und Beiheft. Wien, 2006.; Lyon, Alynna: International Influences on the Mobilisation of Violence in Kosovo and Macedonia 2002. In: Journal of International Relations and Development, 2003. 9. sz. 275–294. o.; Debat shkencor. Implementimi i Marrëveshjes kornizë të Ohrit. Maliqi, Nazmi (red.): Shkup, 2003.; Shehipi, Behixhudin: Plagët e pavdekshmërisë – shkatërrimi dhe dëmtimmi i objekteve fetare islame gjatë luftës në Maqedoni. Shkup, 2002. 52 A választásokról általában ld. Lega, Dejan: Parlamaentswahlen und Regierungsbildung in Makedonien. Südosteuropa, 2002. 4–6. sz. 201–203. o. 53 A keretegyezmény által előírt 2002-es népszámláláson a 2.022.547 lakosból 64,18% volt macedón, 25,17% albán, 3,85% török, 2,66% cigány, 1,78% szerb, 0,84% bosnyák, 0,48% vlah stb. De sok menekült/munkás ekkor még külföldön tartózkodott. Forrás: Kahl, Thede: Minderheiten in der Republik Makedonien: Eine Chance für die Interkulturalität. In: Die Albaner in der Republik Makedonien. 2006. 145–146. o. 54 Zhelyazkova, Antonina: Macedonia in April 2003 – Diagnosis: ’Cancer with galloping metastases’. In: Die Albaner in der Republik Makedonien. 2006. 125–142. o.

Limes

201


Blagoveszt Nyjagulov

Cigányok (romák) Bulgáriában

Egy társadalmi és kisebbségi probléma múltja és jelene A 2007 áprilisában szervezett „Romapolitika Bulgáriában” című tudományos fórumon Szergej Sztanisev miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy a romák integrációjának problémája egy „szociális bomba”, amely évek múlva robbanást okozhat a bolgár társadalomban.1 Az események ilyetén nem kívánt fejlődésére utaló tünetek és figyelmeztető jelek valóban megvoltak már korábban is, de a „robbanás” nem váratott magára évekig, hiszen már 2007. augusztus 13-án és 14-én a Szófia egyik külvárosában kitörő zavargások megmutatták, hogy milyen megrázó következményekkel jár a bulgáriai cigány kisebbség társadalmi marginalizációjának erősödése. 2007. augusztus 13-án este körülbelül 150–200 cigány származású személy megtámadott és megrongált egy kávéházat Szófia Kraszna Poljana nevű negyedében. A kávéház négy vendége megsebesült. Az egyik verzió szerint az események azért következtek be, mert az előző napon skinheadek cigány fiatalokat bántalmaztak. A médiában az a vélemény alakult ki, hogy a romák reakciója összefüggésben állt a küszöbönálló helyhatósági választásokkal, és a zavargásokat az Euroroma Politikai Mozgalom nevű párt vezetőjének, Cvetelin Kâncsevnek a politikai szereplése váltotta ki. A politikus a maga részéről visszautasított mindenfajta feltételezést arra vonatkozólag, hogy ő állna a zavargások hátterében, és kijelentette, hogy a fennálló feszültség a drogterjesztők miatt eszkalálódott. A következő nap este körülbelül 300 feldühödött és fahusángokkal, lapátokkal és baltákkal felfegyverkezett cigány származású személy vonult ki a negyed utcáira, azok után, hogy újabb skinhead támadásokra vonatkozó híresztelések terjedtek el a városban. Rátámadtak a rendőrökre, autókat rongáltak meg és megfenyegették a helyi bolgárokat (olyan kiáltásokat lehetett hallani például, hogy „halál a bolgárokra!”), sőt, a negyed házainak felgyújtására buzdították egymást. A szemtanúk beszámolói szerint a rendőrök megpróbálták lecsendesíteni a tömeget, de alig voltak harmincan vagy negyvenen, és a csendőrséget is csak éjfélre hívták ki. A következő napon a Belügyminisztérium főtitkára, Ilija Ilijev, úgy kommentálta az eseményeket, hogy a rendőrök nem tudták, hogy milyen erőkkel lépjenek fel a tömeggel szemben, mert attól féltek, hogy diszkriminációval fogják megvádolni őket. Az események után garázda cselekmények miatt négy fiatallal szemben emeltek vádat, azért, mert cigány nemzetiségű személyekre támadtak, ami valószínűleg kiváltotta az utcai zavargásokat. Az első nyomozati eredmények nem találtak bizonyítékot arra vonatkozólag, hogy ezek a fiatalok szélsőséges csoportokhoz tartoztak volna. A


202


szófiai kerületi ügyészség garázdaság miatt vádat emelt négy roma fiatal ellen is, akiket a zavargások kirobbantásával gyanúsítottak. A rendőrség főigazgatóságának vezetője, Valentin Petrov főmegbízott úgy vélte, hogy a Szófia és más városok romák által lakott negyedeiben előforduló incidenseket a politikusok és a média félremagyarázzák, és ez nem etnikai, hanem szociális és bűnügyi kérdés. A zavargások mindenesetre egyértelműen rámutattak arra, hogy Bulgáriában ismét napirendre kell tűzni a romák társadalmi integrációjának megoldatlan problémáját, amely még a múltban gyökerezik, de éppen a bulgáriai rendszerváltás idején, 1989 után tört a felszínre.2 *** A cigányok első tömeges megtelepedését a középkori bolgár állam területén a 13–14. századra datálják. Az oszmán török hódítás idején, a 14. század végétől, a törökökkel újabb cigány csoportok érkeztek és telepedtek meg. Az oszmán uralom első évszázadaiban a keresztény cigányok többségben voltak a muzulmán cigányokhoz viszonyítva, de a 16–17. században a keresztény cigányok nagy része felvette az iszlámot, és a muzulmánok kerültek többségbe. A cigány lakosságot az oszmán uralom idején nem üldözték, mint a nyugat-európai államokban, és nem voltak rabszolga státuszban sem, mint az Oszmán Birodalom vazallus államaiban, Moldvában és Havasalföldön, igaz, ismertek olyan esetek, amikor rabszolgának adták el őket, mert nem fizették rendesen az adókat. A 19. században felgyorsult a cigányok letelepülésének folyamata a falvakban, ezért földművesekként igyekeztek igénybe venni a munkaerejüket. A 19. század második felében zajló tömeges migráció idején újabb cigány csoportok telepedtek le bolgár területeken, s ezt az eseményt a történettudományban „khelderás inváziónak” is nevezik, amely azok után indult meg, hogy 1856-ban eltörölték a cigány rabszolgaságot Havasalföldön és Moldvában. A bolgárok és a cigányok közötti kapcsolatok a bolgár újjászületés időszakában nem voltak egyirányúak. Ismertek olyan esetek, amikor a keresztény cigányok részt vettek a bolgár nemzeti felszabadítási mozgalomban, és az orosz csapatok oldalán vettek részt az 1877–1878. évi orosz–török háborúban, bár ugyanígy, voltak példák arra is, amikor muzulmán cigányok együttműködtek az oszmán hatóságokkal, sőt, az 1876. évi áprilisi felkelés idején részt vettek a felkelő bolgárok oldalán harcoló cigányok elleni megtorlásokban. Az 1878 utáni bolgár állam határain belül kialakuló cigány etnikumon belül a kutatók több csoportot és alcsoportot különböztetnek meg. Az életmód tekintetében elkülönítik a letelepült cigányokat (jerlija) és a vándorcigányokat (csergar). Előbbiek, akik többségben is vannak, azoknak a cigányoknak a leszármazottai, akik az oszmán hódítás idején telepedtek le a Balkánon, igaz, egyesek közülük megőrizték a félig vándorló életmódot a független bolgár államban is. A vándorcigányok, akikhez a khelderások és más csoportok tartoznak, azoknak a leszármazottai, akik Havasalföldről, Moldvából és Erdélyből vándoroltak be a 19. század második felében, és egészen 1958-ig vándorló életmódot folytattak. Egy különleges csoport a teknővájóké (rudar), akik szintén az úgynevezett „khelderás invázió” idején telepedtek be Bulgáriába, de a többiektől eltérően a román nyelv egyik dialektusát beszélik. Annak függvényében, hogy az adott etnikai csoport melyik valláshoz tartozik, megkülönböztetnek keresztény vagy úgynevezett „bolgár cigányokat” (daszikane roma) és muzulmán, vagy úgynevezett „török cigányokat” (horohane roma). Az egyes alcsoportok hagyományos foglalkozási sajátosságai szerint


203


megkülönböztetnek fésűkészítőket (grebenar), lókupeceket (dzsambaz), bádogosokat (kalajdzsija), szegkovácsokat (burgudzsija vagy kovacs), kosárfonókat (kosnicsar), kanalasokat (lingurár, lâzsicsar vagy kopanar), medvetáncoltatókat (urszar) és egyebeket. A vagyoni helyzet alapján is kialakulhattak elnevezések az egyes csoportokon belül, így például zlatar (aranyműves), lóvári vagy egyebek. A földrajzi eredet szerint ugyancsak megkülönböztetnek vlah (román), szerb, német, magyar vagy osztrák cigányokat. A cigányok anyanyelve bolgár földön a cigány (roma) dialektusok sokasága, a bolgár, a török, vagy a vlah (román) nyelv egyik dialektusa. Különböznek a felekezeti hovatartozás szerint is, a legelterjedtebb keleti kereszténység (ortodoxia) és az iszlám mellett egyesek a protestáns felekezetek, sőt, a zsidó egyház hívei is, de széles körben elterjedt körükben a vallási szinkretizmus is. Rendkívül sokszínű a cigány lakosság hagyományos kultúrája, szokásai és folklórja. A cigányok öntudatában meghatározó szerepet játszik az adott alcsoporthoz való tartozás érzése, gyakran más identitások is megjelennek, melyek közül a leginkább preferált a bolgár, a török vagy a vlah (román), és nagyon ritkán megjelenik a teljes cigány közösséghez való tartozás tudata is. A cigányság szétszórtan él az egész országban, és mint letelepedett lakosság, a leggyakrabban a falvak vagy városok külterületein él kompakt tömbökben. A cigány lakosság hagyományos foglalkozásai a fémmegmunkálás, fa háztartási eszközök készítése, a „szolgáltató művészetek” (zene, tánc, állatok táncoltatása, jóslás), haszonállatokkal való kereskedelem (a leggyakrabban csempészet), húsfeldolgozás, de ugyanígy a koldulás is. Ez a sokszínűség és a másik, „presztízsesebb” etnikai identitáshoz való viszonyulásuk megnehezíti, hogy pontos képet alakítsunk ki a romák etnodemográfiai helyzetéről. Ez egyúttal egy nehezen leküzdhető akadály a cigányság, mint egységes kisebbségi közösség megszervezésében és legitimációjában is. *** 1878-tól, a modern bolgár állam létrehozását követően, a bulgáriai cigányok (az 1900–1956 közötti népesség-összeírások szerint az ország lakosságának 2–3 %-a) kevés kivételtől eltekintve megrekedtek a legalacsonyabb társadalmi szinten az életminőséget, a gazdasági státuszt, az oktatási helyzetet és a társadalmi-politikai életben való részvételt tekintve. (Így például 1910-ben a teljes cigány népességnek mindössze 3,4 %-a tudott írni és olvasni, igaz, 1926-ra az arányuk 8,2 %-ra emelkedett.) Ez komoly problémákat szült a társadalmi integrációjuk vagy a bolgár állam által felépíteni kívánt modern társadalomba való beilleszkedésük előtt. A bolgárok és más kisebbségi közösségek részéről megmaradt a felsőbbség tudata és a negatív viszonyulás a cigány lakossághoz, igaz, ez egyelőre nem vezetett etnikumközi konfliktusokhoz. Az első önszerveződési kísérleteket, mindenek előtt a muzulmán cigányoknál, a 20. század első évtizedeiben a velük szembeni diszkriminatív intézkedések ösztönözték, vagy a társadalmi integrációra irányuló törekvések szülték meg. Ezek a kísérletek, amelyek összefüggésben álltak kívülről érkező politikai, vallási és etnikai hatásokkal is, az „etnikai szerveződés” meglévő tendenciáira utalnak az 1930-as évek elején, de végső soron nem voltak időtállóak és eredménytelenek maradtak. Anélkül, hogy céltudatos politikát folytattak volna ez irányba, a bolgár kormányok diszkriminatív intézkedéseket is lehetővé tettek a roma lakossággal szemben, nem tettek erőfeszítéseket a társadalomba való integrálása érdekében, és gyanakodva viszonyultak


204


azon ritka kísérleteihez, hogy kisebbségként definiálja önmagát. A választások előtti törvénytelenségek és manipulációk folytán, 1901-ben a „nem keresztény cigányokat”, vagyis muzulmánokat, törvényekkel fosztották meg a választójoguktól. Ez a jogfosztottság egészen 1923-ig tartott. A második világháború idején, a náci fajelmélet hatására és a Németországgal fennálló szövetségesi kapcsolatoknak köszönhetően, a hatóságok diszkriminatív intézkedéseket foganatosítottak a cigány lakossággal szemben, annak ellenére, hogy a cigányokat kimondottan nem említették meg az 1941. évi, a nemzet védelméről szóló diszkriminatív törvényben. A bulgáriai romák nem lettek a Holocaust áldozatai sem. A muzulmán cigányokat sokkal inkább a törökök diszkriminálták a muzulmán közösségen belül. Ekkoriban nőtt a keresztény cigányok aránya a teljes cigány lakosságon belül. A bolgár ortodox egyház többször is kísérletet tett a muzulmán cigányok áttérítésére a keleti keresztény hitre, de voltak olyan esetek is, amikor cigány közösségek spontán módon tértek át. Ezzel együtt az ortodox vagy a muzulmán cigányok áttérítésével a Bulgáriában jóval kisebb befolyással bíró protestáns felekezetek is próbálkoztak, ami ellentéteket szült az evangélikus misszionáriusok és a bolgár ortodox egyház között. 1944-től, a politikai rezsim változását követő első években a cigánypolitika liberalizálódott a kommunista ideológia és politikai gyakorlat határain belül. Deklarálták az egyenjogúságukat a társadalmi élet minden területén, létrehoztak egy „összcigány” szervezetet, színházat alapítottak, cigány sajtótermékeket kezdtek kiadni, oktatási intézményeket építettek számukra. A modernizációs erőfeszítések a munkanélküliség csökkentését, az életkörülmények javítását, az oktatási lehetőségek bővítését és a cigány kisebbség társadalmi státuszának emelését célozták. Az 1950-es évek közepétől a kisebbségpolitika és ezzel együtt a cigánypolitika megváltozott, és a kényszerű integráció, illetve a kulturális asszimiláció irányába hatott. 1957ben és 1958-ban két kormányrendelet rendezte a vándorcigányok letelepedését, illetve a cigány lakosság oktatásának és munkavállalási feltételeinek kérdését. Körülbelül 20 ezer család kapott földet és lakáshiteleket. Az ipari fejlődéssel megnőtt a textiliparban, a dohányiparban és az építőiparban foglalkoztatott cigány származású munkások száma. Egyúttal az 1960-as évek első felében, majd a török lakosság „megújulási folyamatának” nevezett időszakban, tehát 1984–1985-ben, intézkedéseket hoztak annak érdekében, hogy a „török cigányok” muzulmán neveit megváltoztassák. A muzulmán cigányok egy része ekkor Törökországba telepedett. A szocialista bolgár állam nemzeti homogenizációs törekvései és az asszimilációs folyamatok a bulgáriai cigány lakosság lélekszámának jelentős csökkenését vonták maga után, legalábbis a hivatalos statisztikai adatok szerint (1965-ben a teljes lakosság 1,8 %-a, míg 1975-ben alig több mint 0,2 %-a.) *** Az 1989 utáni időszak, vagyis a rendszerváltás, és a piacgazdaságra történő átmenet Bulgáriában, különösen drámaian érintette a roma lakosságot. Ha az úgynevezett „bolgár etnikai modell” politikai sikereit az új feltételek között a török lakossággal szemben használták ki, akkor a rendszerváltás gazdasági nehézségei és kudarcai leginkább a romákat érintették. A cigány kisebbségen belüli növekvő társadalmi marginalizáció és izoláció mindenek előtt a tömeges munkanélküliséggel magyarázható, amely a roma lakosság 80 %-át érinti,


205


és elszegényedéshez, az egészségügyi helyzet és a lakhatási feltételek romlásához, illetve az oktatási és szakképzési lehetőségek szűküléséhez, majd a bűnözés növekedéséhez vezet. Egy 2007-ben végzett szociológiai felmérés szerint a bulgáriai cigányok 46 %-a munkanélküli, az állás nélküliek 71 %-a pedig tartós munkanélküli. A cigány lakosság 2/3-ának havonta 100 leva (kevesebb, mint 50 euró) körüli az egy családtagra eső jövedelme, amire főleg munkából, szociális segélyből, illetve a közeli rokonok segítsége révén tesznek szert. Egy 1994-ben végzett másik kutatás szerint a tanköteles (7-től 16 éves korig) cigány gyerekek 52 %-a nem jár iskolába, de ez az arány az utóbbi években még növekedett is. A romák jelentős része különálló negyedekben vagy pontosabban túlzsúfolt (mahaláknak is nevezett) gettókban lakik a városokban, olyan helyeken, ahol hiányoznak az elemi higiéniai feltételek. Nem hivatalos adatok szerint csak Szófiában legalább 40 olyan városrész van, amelyeken törvénytelenül él körülbelül 75 ezer cigány. A legnagyobb cigány gettóban, amely Plovdiv város „Sztolipinovo” nevű negyede, a cigány lakosság száma a téli hónapokban eléri a 60 ezer főt is. A gettók különleges lakóövezetek saját természetes szabályaikkal és törvényeikkel. A teljes roma közösség mintegy 15–20 %-a a társadalom perifériáján él, míg a tehetősebbek aránya mindössze 10 % körüli, amelynek döntő részét a khelderás és lovári csoportok alkotják. Az eszkalálódó szegénység oda vezet, hogy a roma lakosság egy része elutasítja állampolgári kötelességeinek teljesítését, mint például az adófizetést és a kommunális szolgáltatásokért járó díjak fizetését. A rendkívüli szegénység az előzménye annak a széles körben elterjedt gyakorlatnak is, hogy a választások idején a különböző politikai erők „megvásárolják” a cigány polgárok szavazatait. Igaz, az utóbbi években ez a törvénytelen jelenség a politikai életben nem csak a cigányokkal kapcsolatban nyert teret, de a körükben bír a legrégibb gyökerekkel és terjedt el leginkább. Ezzel együtt a rendszerváltás idején megerősödtek a romákkal szembeni negatív sztereotípiák és előítéletek, amelyek megteremtették a feltételeit a diszkriminatív felhangoknak és magatartásnak. Egyre szélesebb körben terjedt el az a vélemény, hogy „a cigányok élősködők, felelőtlenek, fegyelmezetlenek és rendetlenek”, vagy társadalmi marginalizációjuk mindenekelőtt annak köszönhető, hogy nem akarnak alkalmazkodni a többségi társadalomhoz. Ez a kisebbségellenes retorikával radikális megoldásra felszólító pártok és szervezetek legjobb táptalaja. Emellett az olyan nacionalista pártok, mint a VMRO-Bolgár Nemzeti Mozgalom, és az Ataka, vagy a kormányon kívüli Bolgár Nemzeti Szövetség képviselőinek véleménye szerint, amit a bolgár lakosság jelentős része is oszt, a különleges figyelem vagy tolerancia a roma etnikum iránt privilegizált helyzetet teremt a romák számára, és éppen az ország többi polgárának a diszkriminálását jelenti. A társadalom nagy része azon a véleményen van, hogy a „törvények nem vonatkoznak a cigányokra”, vagy hogy az állam és a rendőrség megtűrik a törvénytelenséget, mert attól tartanak, hogy diszkriminációval vádolják meg őket. Ezt a felfogást csak erősíti a média által a cigányokról közvetített nyilvános kép, amely egy szélsőségesen marginalizált csoportként mutatja be őket. Ezt általánosítva vonatkoztatják a teljes cigány etnikumra, annak ellenére, hogy a cigány lakosság egy része integrálódott a társadalomba. Másrészről a cigányok nem kis része is egyre inkább a reális vagy feltételezett diszkriminációval indokolja az állampolgári kötelességek semmibevételét, passzív magatartását és igényét az állami szociális segélyek iránt. A roma kisebbségen belül megfigyelhetők az önszerveződés jelei is, annak érdekében, hogy ugyanúgy kivédhessék az ellenük irányuló


206


provokációkat, mint a többségi társadalom elleni agressziót. Így tehát leginkább a romák és a többségi társadalom közötti mélyülő szociális és etnikai szakadékkal magyarázhatók az egyre erőteljesebb konfliktusok (mint például az olyanok, mint amilyen a Kraszna Poljana negyedben robbant ki). A romák marginalizációja nem csak, hogy kockáztatja az ország társadalmi békéjét, hanem felerősíti a nyugati államokba irányuló emigráció folyamatát is, amelynek következményei már az érintett kormányok és a nemzetközi szervezetek figyelmét is felkeltették. *** Bulgária 1989 utáni etnikai problémáit az állam és a politikusok alapvetően liberálisan közelítették meg, s sokáig mellőzték, vagy lebecsülték azoknak a folyamatoknak a jelentőségét és destruktív következményeit, amelyek a roma közösségen belül zajlottak. Azok után, hogy 1999-ben Bulgária ratifikálta az Európa Tanács Keretegyezményét a nemzeti kisebbségek védelméről, a bolgár állam határozottabban haladt a multikulturális elvek megvalósítása felé, a kisebbségek jogainak biztosítása, a kisebbségi nyelvhasználat és kultúra, a kisebbségek kulturális tevékenységének finanszírozása, illetve ezzel együtt a romák problémáinak megoldása és társadalmi integrációja terén.3 Az európai gyakorlat hatására állami szinten is megértésre talált, hogy a cigányok különböznek más etnikai csoportoktól, ezért az államnak differenciáltan kell viszonyulnia hozzájuk annak érdekében, hogy integrálni lehessen őket a társadalomba. 1999-ben a kormány elfogadta a romák bolgár társadalomba történő egyenjogú integrációjára vonatkozó Keretprogramot, amely magában foglalta a diszkrimináció elleni védelemre, a gazdasági fejlesztésre (foglalkoztatottság, szociális segélyek és földhöz juttatás), az egészségvédelemre, a roma negyedek területi rendezésére, oktatásra, a romák etnikai sajátosságainak és kultúrájának megőrzésére, az állami médiában való részvételükre, illetve a roma nők problémáinak megoldására irányuló intézkedéseket. 2004-ben roma képviselők részvételével felállítottak egy önálló roma integrációs bizottságot a Minisztertanács felügyelete mellett tevékenykedő Etnikai és Demográfiai Nemzeti Együttműködési Tanácson belül,4 a Kulturális Minisztérium keretein belül pedig egy cigány kulturális tanács működik. A bulgáriai etnikai kisebbségekkel foglalkozó általános normatív dokumentumokon kívül kidolgoztak egy nemzeti tervet is a „Cigányság beilleszkedésének tíz éve 2005–2015” címen, illetve elfogadták a cigány lakosság lakókörülményeinek javítására vonatkozó nemzeti programot is, szintén a 2005–2015 közötti időszakra. A kormányzati döntések értelmében az oktatás, az egészségügy, a szociális politika stb. területén létre kell hozni az ún. „cigány mediátorok” intézményét vagy alkalmazni kell a cigány közösség képviselőit. A megtett erőfeszítések ellenére, intézményi szinten nehézségek mutatkoznak, amelyek az egyes minisztériumok közötti kommunikációval és a különféle romapolitikák közötti koordináció hiányával állnak összefüggésben. Újra kellett gondolni a szociális politika hatékonyságát. Megfogalmazódott az is, hogy fel kellene függeszteni a szociális segélyek kifizetését azok számára, akik már több mint egy éve részesülnek belőle. Ezzel együtt, komoly kételyek adódnak a tekintetben is, hogy az állam részéről vagy az európai integrációs programok révén a különféle alapítványok, jogvédő irodák és roma szervezetek rendelkezésére bocsátott anyagi eszközöket kellő hatékonysággal tudják-e szétosztani és felhasználni. A társadalom nagy része ráadásul azon az állásponton van, hogy az európai


207


pénzügyi támogatások elosztásánál nem szabadna preferálni a cigányokat. A társadalmi integráció útjában állnak egyes cigány vezetők is, akik nem érdekeltek abban, hogy feladják hagyományos privilegizált pozíciójukat a cigány társadalmon belül. Az összes szakértő és politikus véleménye szerint a romakérdés megoldásának kulcsa az oktatásban rejlik. A megoldás feltételeként az 1999. évi Keretprogramban azt fogalmazták meg, hogy fel kell számolni a roma iskolák szegregációját, meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, amelynek során a normálisan fejlett gyerekeket kisegítő iskolákba íratják, ki kell küszöbölni a rasszista megnyilvánulásokat az osztálytermekben, tanítani kell a roma nyelvet az iskolákban, egyetemi képzésben kell részesíteni a roma fiatalokat, és programokat kell indítani a felnőtt romák oktatására és szakképesítésére. A közösség képviselői különös figyelmet fordítanak arra, hogy a fiatalság oktatása és munkahelyhez jutása között szoros összefüggés van, illetve, hogy az iskolákban roma származású tanárok is oktassanak. 2006-ban körülbelül kétezer roma részesült képzésben a Szociális Minisztérium programjának keretében, és országos szinten több mint kétezer roma diák tanul különféle felsőoktatási intézményekben.5 A romani (cigány) nyelv oktatásának meghonosítására már 1990-ben történtek kísérletek, igaz, különösebb eredmények nélkül. Itt az alapvető probléma a nyelv egységesítése volt, hiszen a kisebbségi közösséget rendkívüli nyelvi sokszínűség jellemzi. Kiadtak már különféle oktatási segédanyagokat és egy cigány ABC-s könyvet is. 2004-ben körülbelül 950 tanuló tanulta a nyelvet a közoktatásban. A rendszerváltást követő években egy etnikai megújulási folyamat és politikai mobilizáció indult meg a roma közösség körében. A roma származású értelmiség egy része, amely már integrálódott a bolgár társadalomba, visszatért a roma közegébe abból a célból, hogy munkájával elősegítse a romáknak a társadalmi életbe való beilleszkedését. Több roma szervezetet hoztak étre (2001-re számuk már elérte a 150-et), amelyek a roma kultúra megőrzését és fejlesztését, vagy a közösség jogainak és érdekeinek védelmét tűzték ki célul. Egyre több sajtótermék, folklórcsoport stb. alakul meg. A politikai mezőn a Mozgalom a Jogokért és Szabadságért nevű párt példája volt ragadós, amelyet bulgáriai törökök alapították még 1990-ben. Megjelentek a roma politikai pártok is, mint például a Cvetelin Kâncsev nevével fémjelzett, 1997-ben alapított Euroroma Politikai Mozgalom vagy a Roma Párt nevű szervezet, amely 2001-ben alakult Toma Tomov elnökletével. A romáknak sikerült önálló képviselőket bejuttatniuk a helyi hatalmi szervekbe is. Egyúttal az igazsághoz tartozik az is, hogy a roma probléma nem ritkán sikeres etnobiznisszé alakul át, legyen szó akár a romák saját képviselőiről, akár nem kormányzati szervekről, amelyek felhasználják az állam és a nemzetközi szervezetek által biztosított anyagi eszközöket. *** Az adekvát cigánypolitika nagymértékben függ a cigány népesség pontos lélekszámának megállapításától. Ez egy rendkívül bonyolult problémának tűnik, mivel a cigány lakosság körében megfigyelhető a „preferált (előnyben részesített) identitás” jelensége. A 2001. évi hivatalos népszámlálási adatok szerint a romák alkotják az ország második legnépesebb kisebbségi közösségét a törökök után,6 akik 746 ezer 664 fővel a teljes lakosság 9,4 %-át teszik. A „roma (cigány) etnikai csoporthoz tartozó személyek” 370 ezer 908-an (4,6 %), azok pedig, akik a romát (cigányt) vallották az anyanyelvüknek, 327


208


ezer 882-en (4,1 %) vannak. Az etnikai kisebbségek arányának növekedése Bulgáriában a két legutóbbi népszámlálás között, éppen a romáknak köszönhető (1,3 %-ról 4,6 %-ra 1992 és 2001 között). A romaként (cigányként) összeírt személyek az ortodox egyház (180 ezer 326 lélek, azaz 48,6 %), az iszlám (103 ezer 436 lélek, azaz 27,) %), és a protestáns felekezetek ( 24 ezer 651 lélek, azaz 6,6 %) híveinek vallották magukat. Amiatt, hogy a romák jelentős része más identitás megvallását preferálja, szakértői becslések szerint a romák valós lélekszáma 2007-ben körülbelül 800 ezer fő lehet. A cigány lakosság magas természetes szaporulata – különösen annak fényében, hogy a bolgár etnikumú lakosság száma az alacsony születésszám és a kivándorlás miatt folyamatosan csökken – vészharangszerű, a hivatalos statisztikák által is alátámasztott előrejelzéseket szül, melyek szerint „csupán 25 év múlva a cigányok lélekszáma kiegyenlítődik a bolgárokéval” ami a „nemzet elcigányosodásához” vezet.7 Más szakértői becslések szerint ugyanakkor a cigányok szaporulata a 4/5-re csökkent a bolgár rendszerváltás éveiben.8 A témára vonatkozó új szociológiai kutatások rávilágítottak arra, hogy míg 2007 végén Bulgáriában 417 ezer fő vallotta magát romának, addig a „mások” által „cigányként” meghatározott, alacsony szociális státuszú személyek lélekszáma 776 ezer. Így tesznek különbséget a „roma” mint endoníma (önelnevezés) és a „cigány” mint ekzoníma (külső elnevezés) között a társadalomhoz való viszony definiálásakor. Ezen az alapon a kulturális integráció politikájának az előbbi csoport lélekszámából kell kiindulnia, míg a másik és népesebb csoportra a szociális integráció politikájának megvalósításakor kell fokozottan figyelni. A szakértők úgy vélik, hogy ha a második esetben megszűnne az etnikai alapú finanszírozás, és a szociális státusz emelését vennék programba, akkor csökkenthetők lennének a romák számával való spekulációk, csakúgy, mint a többségi társadalom romákkal szembeni negatív sztereotípiái, illetve a többségi és kisebbségi társadalom közötti távolság.9 A roma közösség Bulgáriában nem egynemű, de mégis egyedi jellemvonásokkal bíró közösséget alkot, amely egyenlőtlen helyzetbe került a társadalom többi csoportjával szemben, ezért egy adekvát, differenciált, és a problémák megoldására anyagi eszközöket is fordító állami szociális politika alanyává kell válnia anélkül, hogy félresöpörnék a kérdés megoldásának etnikai dimenzióit. A kérdés hosszú távú pozitív megoldásának előfeltételét az államigazgatásban a roma probléma iránt növekvő érdeklődés és kiemelt figyelem, a nyilvános tér és az utóbbi évek tudományos kutatásai jelentik. Másrészt a problémák megoldása attól is függ, hogy a roma közösség mennyire tudja mozgósítani a saját erőforrásait. A cigány közösség vezetőinek kellene jó döntéseket hozni a romák jövőjéről, hogy elkerülhessék a társadalmi marginalizáció (deszocializáció), legros�szabb esetben a szegregáció veszélyeit, és azt, hogy a romák a társadalom „egzotikus” csökevényévé váljanak.10 Bolgárról fordította és szerkesztette: Seres Attila


209


Jegyzetek 1

A kommunista rezsim végéig a közösség megjelölésére Bulgáriában a „cigány” etnoním volt elfogadott, amely manapság is használatos a tudományos szakmunkákban. A „roma” etnoním, amelyet az első Cigány Világkongresszus ajánlott 1971-ben általánosan használható kifejezésként, a bolgár közvélemény körében csak 1989 után kezdett elterjedni. Ez összhangban volt a közösség elitjének akaratával és azzal a törekvéssel is, hogy leküzdjék a cigányokkal szembeni negatív sztereotípiákat. Európában más elnevezésű etnikai alcsoportok is vannak, mint például a „szinto”, a „manush” vagy a „káló”. Bulgáriában nem mindannyian nevezik magukat „romának”, ezért tanulmányunkban a „cigány” és a „roma” terminust szinonimaként használjuk. http://dnes.dir.bg/2007/04/15/news1576673.html, http:// www.europe.bg/htmls/page.php?id=7912&category=314 2 A bulgáriai romák történelmére és kultúrájára részletesebben ld.: Szocialnata integracija na romite v bâlgarszkoto obstesztvo. Szofija, 2007.; Pamporov, A.: Romszkoto vszekidnnevie v Bâlgarija. Szofija, 2006.; Mizov, B.: Bâlgarszkite cigani. Bit, dusevnoszt, kultura. T. 1-2. Szofija, 2006.; Ivanova, E. I. – Krâsztev, V.: Po dâlgija pât. Zsivot sz drugite. Isztorija, etnoszocialna sztruktura i kultura na ciganite ot Sztarozagorszkija region. Sztara Zagora, 2006.; Karahaszan-Csanâr, I.: Etnicseszkite malcinsztva v Bâlgarija. Isztorija, kultura, religija, obreden kalendar. Szofija, 2005.; Mizov, M.: Romite v szocialnoto prosztransztvo. Szofija, 2003.; Marusiakova, E. – Popov, V.: Ciganite v Oszmanszkata imperija. Szofija, 2000. Marusiakova, E. – Popov, V.: Ciganite v Bâlgarija. Szfija, 1993.; Tomova, I.: Romi. In: Obstnoszti i identicsnoszti v Bâlgarija. Szofija, 1998. (Tomova. I.: Roma. In: Communities and Identities in Bulgaria. Ed. by A. Krasteva. Ravenna, 1998. 255–274. o.); Tomova, I.: Ciganite v prehodnija period. Szofija, 1995.; Tomova, I.: Romszkijat periodicsen pecsat v Bâlgarija ot Oszvobozsdenieto do nasi dni. In: Periodicsnijat pecsat na malcinsztvata v Bâlgarija (1878–1997). Szofija, 1998. 3 Az úgynevezett „bolgár etnikai modellre” és azon belül a roma problematika helyére ld.: Mitev, P. E.: Bâlgarszkijat etnicseszki model – probelmatizirano posztizsenie na obedinjavasta sze Evropa. In: Etnicseszkoto mnogoobrazie v obedinjavasta sze Evropa. Szofija, 2005. 5–25. o. Krâszteva, A.: Bâlgarszkata etnicseszka politika. In: Ot etnicsnoszt kâm migracija. Szâszt.: A. Krâszteva. Szofija, 2005. 30–59. o. 4 Ld.: http://www.nccedi.government.bg 5 http://dnes.dir.bg/2007/08/01news1951344.html 6 http://www.nsi.bg/Census/Census.htm 7 P. Bocsarov: Szâbudete sze izcsezvame! Novinar, 2007. december 17. és 2008. január 3. 8 Politika, 2008. augusztus 1–7. 9 A. Pamporov: Brojat na romszkoto naszelenie v Bâlgarija kato problem pri izgrazsdaneto na adekvatna szocialna politika. In: Integracijata na romite v bâlgarszkoto obstesztvo. I. m. 63–67. o. 10 E. Marusiakova – V. Popov: Ciganite (romite) mezsdu Szcila na marginalizacijata i Haribda na ekzotizacijata. In: Integracijata na romite v bâlgarszkoto obstesztvo. 213–216. o.

Limes

210

Szemle

A délszláv térség személyes élmények tükrében* A 23 interjút tartalmazó kötet szerzője, Bernard Nežmah, a Magyar Narancshoz hasonló szellemiségű szlovén hetilap, a Mladina újságírója, a szlovén közélet egyik izgalmas, provokatív hangvételű személyisége. Nežmah rendkívül jól választotta meg interjúalanyait, akik az egykori Jugoszlávia politikai és kulturális életének fontos szereplői voltak, tevékenységük nyomot hagyott a délszláv történelemben, és bármi is történt velük, megőrizték emberi tartásukat. Nežmah jól ismeri interjúalanyai életét, tevékenységét, kérdései nem csupán lényegretörőek, de gyakran az interjúalanyok elevenébe vágnak. Erősen érdekli alanyainak gyakran igen színes személyisége, emberi magatartása, de legalább ilyen fontos számára a kommunizmus kiélezett helyzetekben való működése, a meginterjúvoltak viszonya a diktatúrához, és mindenekelőtt a második világháború folyamán zajló délszláv polgárháború. Az elmondottakat jól illusztrálja a kötet nyitó írása, a Vladimir Velebittel (1907–2005) 2002-ben készített interjú. Az Osztrák-Magyar Monarchia tábornoki körében felnövekvő Velebit 1929-ben, párizsi tanulmányai idején ismerkedett meg a marxizmussal, a kommunistákkal azonban csak akkor vette föl a kapcsolatot, amikor odahaza emiatt félreállították. Prištinai bírósági tapasztalatában mély nyomot hagyott az albánok bizalmatlansága a jugoszláv királyi bírósággal szemben, illetve * Bernard Nežmah: Zrcala komunizma. Intervjuji 1994–2005 (A kommunizmus tükrei. Interjúk 1994–2005). Ljubljana, 2007, pp. 264.

a szokásjog gyakorlata. „A bírósági eljárás folyamán a meggyilkolt ember rokonai azt vallották, hogy a gyilkos ártatlan, majd felmentése után már a bíróság épületének lépcsőjén szóváltásba keveredtek vele, s végül megölték. Azok a rokonok, akik előbb azt vallották, hogy ártatlan, a saját kezükbe vették az igazságszolgáltatást.” Ebben az időben ismerkedett meg Herta Haassal, majd rajta keresztül Titóval. A második világháború idején részt vett a partizánbíróságok kiépítésében. Bár felhívta a figyelmet arra, hogy a halálbüntetéssel csínján kell bánni, maga is úgy látta, hogy a valóságban nagyon nehéz volt ennek megfelelően cselekedni. A partizánoknak ugyanis nem volt állandóan ellenőrzött területük, ahol börtönbe zárhattak volna bárkit. Halállal az árulást és a dezertálást büntették, a vádlottnak nem volt védője. A neretvai csata idején Tito azzal bízta meg őt, Milovan Đilast és Koča Popovićot, hogy a fogolycsere ügyét kössék össze a németekkel szembeni ellenségeskedés beszüntetésével. Titónak erre azért volt szüksége, mert nem tudott mit csinálni a négyezer sebesült és beteg partizánnal. A szovjetek Titó szemére vetették a fogolycseréket. Velebit egyébként maga is úgy véli, az a tény, hogy a németekkel aláírt megállapodásban az szerepel, hogy felhagynak az ellenségeskedéssel, azt mutatja, hogy a partizánmozgalom a mélypontjára jutott. Szerinte – aki 1943-tól Tito londoni megbízottja volt – az angolok nem becsülték túl sokra Tito seregét (nem is voltak tisztában azzal, hogy mekkora ez a sereg), ezért nem küldtek számukra túl sok fegyvert, a partizánhadsereget

Limes

211

csak a szovjetek fegyverezték föl 1944 végén. Az anekdotázó kedvű Velebit nem csupán azt meséli el, hogy miképpen adta át az angolokkal és az emigráns jugoszláv kormánnyal folytatott tárgyalásairól szóló információkat Titóék jóváhagyásával a szovjet titkosszolgálatnak,1 de azt is, hogy Chruchill és Titó találkozásakor a fullasztó hőségben az angol politikus gatyában jelent meg, a külsőségekre sokat adó Titó viszont vastag gyapjúöltönyben. Velebit szerint az angolok azért álltak rá a partizánokkal való együttműködésre, mert az utóbbiak jelentős német katonai erőt kötöttek le, ami az Olaszországban partra szálló angolok számára rendkívül fontos volt. Mint a történészek által fel nem fedezett igazságot mondja el, hogy Tito milyen ügyesen használta ki azt a tényt, hogy a horvát usztasák elől az erdőkbe menekülő horvátországi és boszniai szerbek önvédelemre rendezkedtek be. Tito megszervezte őket és partizáncsapatokat állított ki belőlük.2 „Ez a legnagyobb jelentőségű pont, amit a kommunisták nem látnak, és azt hiszik, hogy egyedül ők voltak azok, akik kirobbantották a népi felkelést. Ha a szerbek nem keltek volna föl az usztasák ellen, akkor mi nem jutottunk volna hatalomra. Ugyanaz történt volna, ami Szerbiában is: amikor kitört a felkelés, két német hadosztály érkezett és a partizánok felszívódtak.” A Titót egyébként nagyra becsülő Velebit úgy vélte, hogy Tito autokrata, indoktrinált bolsevik, de ugyanakkor sztálinista volt, aki hallani sem akart a többpárti választásokról. „Sztálin ellen volt, mert nem akarta, hogy Sztálin a fejére üljön, legbelül azonban tisztára sztálinista volt. El se tudja képzelni, hogy milyen volt.” E kritikai szellemű, de azért mégiscsak kommunista hozzáállású interjúalany megközelítésétől erősen eltér a következő megszólaltatott, Radomir Petrović-Kent, az utolsó csetnik vezér álláspontja. Petrović felháborodva meséli, hogy a kommunis-

Szemle ták bírósági eljárás nélkül a nép ellenségének kiáltották ki az összes csetnik vezért. Köztük „engem, aki fegyverrel a kezemben védtem a hazát a német megszállással szemben, és aki már az áprilisi háborúban megsebesültem, aki már 1941. április 18-án, egy nappal a kapituláció után az erdőbe vonultam [ez az ellenállás szimbóluma – Sz. I.], akkor, amikor a kommunisták még a belgrádi kávéházakban üldögéltek.” A passzívnak mondott csetnik taktika magyarázatául azt a tényt említi, hogy a nácik minden megölt német miatt 100 szerbet végeztek ki. Ezért azután a csetnikek a megölt német katonákat a tett színhelyétől távol, titokban temették el. Azt, hogy a partizánok és a csetnikek között nem jött létre a németekkel szembeni közös front, egyebek között éppen annak tudta be, hogy a kommunisták a megállapodás ellenére is a tett színhelyén hagyták a megölt németeket, kiváltva ezzel az újabb megtorlásokat. Petrović szerint Szerbiában egészen a szovjetek 1944 őszi megjelenéséig nem voltak partizáncsapatok. Amikor a szovjetek Jugoszlávia határai felé közeledtek, táviratot küldött a legfelsőbb parancsnokságnak, azt kérdezvén, hogy mit tegyen. A válasz szerint a teheráni konferencián úgy döntöttek, hogy a Vörös Hadsereg nem hatol be Jugoszláviába. Az utolsó táviratot ez ügyben a csetnik fővezér, Draža Mihailović stábjában tevékenykedő amerikai tiszt, McDowell küldte, megerősítvén benne a teheráni megállapodás tényét. Petrović újabb távirata így szólt: „Hiszek Önnek, csak éppen a Vörös Hadsereg már átlépte a határt. Szabad szemmel látom őket.” Választ ezután nem kapott. A Velebitet mélyen lenéző Petrović (mindketten hosszú ideig éltek Genfben anélkül, hogy találkoztak volna egymással) kénytelen beismerni, hogy a kommunisták jobban megértették a háborúban kialakult helyzetet. Ugyanakkor sajátos ellentmondásba keveredett önmagával. Elmondta,

Limes

212

hogy egyszer, a partizánokkal vívott véres csata előtt felhívta őt a partizánok vezetője és azt ajánlotta, hogy tárgyaljanak. Ő azonban úgy vélte, nincs értelme annak, hogy a halálos ellenséggel leüljön tárgyalni. Nem sokkal később viszont így fakadt ki: „Ha a fasizmus összeomlását a partizán és a csetnik hadsereg együtt(működve) várta volna ki, Tito nem lett volna képes arra, hogy antidemokratikus választásokat tartson.” Végül önkritikát gyakorolt, mondván hogy éretlen gyerek volt, amikor 1941. március 27-én részt vett abban a demonstrációban, amit azért tartottak, mert a jugoszláv vezetés megállapodást írt alá Hitlerrel. Petrović szerint ugyanis az a megállapodás ugyanolyan kedvező helyzetet biztosított volna Jugoszláviának, mint amilyet a semleges Svédország vívott ki magának. Aleksander Bajt (1921–2000) az önigazgatói szocialista közgazdaságtan egykor ünnepelt elméletírója, akinek művét a Nobel-díjas Paul Samuelson is idézte, élete utolsó éveit az 1941 és 1945 között folyó jugoszláv polgárháború tanulmányozásának szentelte. Bajt szerint Draža Mihailović csetnik vezér egyetlen célja az volt, hogy Jugoszláviát fölszabadítsa a német megszállás alól, és szociálisan igazságos államot hozzon létre. Igaz, kénytelen elismerni, hogy Mihailović Horvátország területét a minimumra kívánta csökkenteni, Szlovéniát pedig rendkívüli módon megnagyobbította volna. Bajt állítólag a belgrádi Hadtörténeti Múzeumban talált egy megállapodást, amelyet az usztasa politikus Mile Budak3 és Moša Pijade kommunista vezető írt alá az usztasák és a partizánok közötti igen szoros együttműködésről. Bajt szerint más – méghozzá a partizánoktól származó – adatok is vannak arról, hogy az usztasák segítették a partizánokat a csetnikek elleni harcukban. Bajt azt állítja, hogy a polgárháborút a partizánok kezdték, nem pedig a megítélése szerint intellektuálisan amúgy is tehetségtelen Draža Mihailović. Szerin-

Szemle te a németekkel kötött, Velebit által már említett megállapodás német szövegében az áll, hogy „mi partizánok nem vagyunk a németek ellenségei, a mi érdekünk az, hogy megsemmisítsük a csetnikeket.” A polgárháborús események ismeretében kissé hihetetlennek tűnik Bajt azon állítása, hogy „a partizánoknál figyelembe kell venni, hogy szisztematikusan neveltek a gyűlöletre – Kidrič4 azt írta, hogy az a kommunista, aki könyörtelenül lelövi az ellenséget, nem tekinthető kegyetlennek, hiszen nemes ösztönök vezérlik – ami viszont a csetnikek körében nem volt meg. Igaz ugyan, hogy alacsonyabb szinteken (ők is) mészároltak, de az ő vezetőik nem nevelték őket ilyen szisztematikus vérontásra.” Bajt sajátos fatalizmussal vélekedett a jugoszláv (kommunisták által vezetett és valóban sok problémát felvető) Felszabadítási Frontról. Szerinte kár volt a polgárháborúban és a felszabadítási harcban megölt mintegy 1 millió 700 ezer emberért (az áldozatok magas számát állítólag Tito büszkén emlegette), hiszen Jugoszláviát akkor is felszabadították volna, ha nem lett volna a Felszabadítási Front. „[…] teljesen világos volt, hogy a felszabadulás csak a két fő blokk közötti összecsapás eredményétől függ. A belső berendezkedés pedig éppúgy az oroszok és az angolszászok közötti erőviszonytól függött.” Úgy vélte, hogy a külső határok is ugyanazok lettek volna, akár polgári, akár kommunista berendezkedésű lett volna az új Jugoszlávia, hiszen Eden angol külügyminiszter már 1941. március 27-én megígérte Pál régensnek, hogy Jugoszlávia nyugati határait kiterjesztik a szlovén etnikai határig. Szlovén területen a polgárháború a partizánok és a partizánokkal szembenálló polgári tábor között folyt. Boris Mlakar történész a korábbi időszak történészeinél nagyobb megértéssel vizsgálja az utóbbiak tevékenységét. Úgy gondolja, hogy ez a tábor, amely szerinte nem volt olyan tuda-

Limes

213

tos és (mindenekelőtt kezdetben) nem volt olyan támadó beállítottságú, mint a partizánok, részben a partizánok lakossággal szembeni erőszakossága miatt jött létre, részben pedig a megszállók ellen harcolt. 1944-ben szervezték meg a partizánokkal szembenálló úgynevezett domobránokat (honvédeket). Ők együttműködtek a németekkel, akiknek egy része akkoriban már felhagyott azzal a korábbi náci céllal, hogy a szlovénokat meg kell semmisíteni, s azt hangoztatta, hogy a német győzelem után a szlovénok ügyét is elrendezik majd. „Csak találgathatjuk, hogy ezek vajon őszinte megnyilatkozások voltak-e” – mondja a történész. A kötet egyik kiemelkedően izgalmas személyisége Ivan Supek (1915–2007). Ez a horvát humanista az 1930-as években antifasiszta megfontolásból együttműködött a kommunistákkal. 1934-ben ismerkedett meg Titóval, akinek dokumentumokat és pénzt vitt Bécsbe. Amikor azonban 1939ben a szovjetek és a németek megállapodtak egymással, Supek megszakította a kapcsolatokat a párttal és elveit Tito győzködése ellenére sem adta fel. 1935-ben baloldali beállítottsága ellenére Lipcsébe utazott Heisenberghez, hogy fizikát tanuljon. Később visszatért Horvátországba és beállt a partizánok közé. Az Andrija Hebrang vezette horvát felszabadítási mozgalom többpárti jellegű volt, s még a kommunista vezetők is jártak templomba. Emiatt komoly vita alakult ki a kommunisták egyik vezetőjével, a szlovén Kardeljjel, aki úgy döntött, hogy a felszabadított területeken csak egy párt lehet, a kommunista párt, a többiek csak magánemberként vehettek részt a közéletben. Supek furcsának tartotta, hogy a szlovén liberálisok és a keresztényszocialista Kocbek ezt hajlandók voltak elfogadni. 1944-ben a horvát ellenállók ideiglenes alkotmányt fogadtak el, amely elismerte a magántulajdont és a többpártrendszert. Tito erre úgy reagált, hogy Andrija Hebrangot magasabb pozícióba helyezte, a horvát

Szemle és a szlovén hadsereget megszüntette és beolvasztotta a Jugoszláv Néphadseregbe. Supek úgy vélte, a későbbi jugoszláv események szempontjából sorsdöntő volt, hogy az amerikaiak egy katonának adott pofon miatt eltávolították posztjáról a Rommelt legyőző Patton tábornokot. Ő ugyanis Supek szerint már 1944 tavaszán szlovén és horvát területekre vezette volna az amerikai katonákat. Az 1940-es évek végén egy fizikus csoportot állítottak föl annak érdekében, hogy létrehozzák a jugoszláv atombombát. Supek ezt ellenezte, ezért egy drámát írt, amelyben azon tudósok lelkiismeretét vizsgálta, akik egy dél-amerikai diktátor számára készítettek atombombát. A titkosszolgálat persze nem engedélyezte a dráma bemutatását. Supeket ennek ellenére beválasztották az állami atomenergia bizottságba, alibiként szolgált ugyanis a külföld előtt: „Ahol Supek is ott van, ott nem lehet atombomba.” Amikor Supek megtudta, hogy Jugoszlávia olyan reaktort vásárolt a szovjetektől, amely képes volt az atombomba gyártásához szükséges plutónium előállítására, lemondott a tisztségéről. Ő egyébként éles ellenzője a szlovéniai Krškóban lévő, szlovén-horvát közös tulajdonban lévő atomerőműnek is. Az atomhulladékot ugyanis egy idő múlva nem tudják majd az otthoni barlangokban lévő raktárakban tárolni. Az útviszonyok miatt szerinte nem tudják az adriai tengerhez szállítani, a Fekete-tengerhez való szállítás pedig nagyon drága. Egyébként is felmerül a kérdés, hogy morális szempontból elfogadható-e, ha a hulladékot a szovjetekhez, vagy Afrikába szállítják. Supek ugyan nagyra becsülte Titót, amiért képes volt szakítani Sztálinnal, de amikor Tito 1971ben politikai megfontolásokból lemondatta az összes vezető (horvát) funkcionáriust, nem volt hajlandó lemondani a zágrábi egyetem rektori tisztségéről, mondván, hogy őt oda nem a párt, hanem az egyetemi tanács nevezte ki, s csak az mondathatja

Limes

214

le. Csak a nemzetközi botránytól való félelem mentette meg attól, hogy börtönbe zárják, igaz mandátumának lejárta után csak szerény nyugdíjat kapott. Mindezek a tapasztalatok azonban nem tartották vissza attól, hogy szembeszálljon az 1990-ben hatalomra került Franjo Tuđman horvát köztársasági elnökkel. Supek, aki sokat tett azért, hogy a hatpárti ellenzéki koalíció 2000-ben megnyerje a választásokat, 2002ben egyáltalán nem volt elégedett a horvát politikai, illetve gazdasági fejleményekkel: „Többpártrendszer van ugyan, de olyan módon, hogy minden ezeknek a pártoknak a kezében van, akik kiválasztják az állami hivatalnokokat, az igazgatókat, a színházi vezetőket, az állami médiumok szerkesztőit, a szakmai testületek tanácsadóit. E pártoknak erős vezetősége van, amely nem változik és engedelmes a tagsága. Az erős vezetőségnek meg kell fizetnie az engedelmes tagságot, ezért funkciókat adományoz neki. Az engedelmes tagság pedig mindig újraválasztja ugyanazt a vezetőséget. Így jön létre a negatív szelekció, és a pártstruktúra. […] Mindig ugyanazok az emberek, akik mozdíthatatlanok, ami összefonódást eredményez a politikusok és a vállalkozók között – tiszta korrupció.” Nem volt sokkal jobb véleménye az új politikai elitről az ellentmondásos személyiségű szlovén újságírónak, Danilo Slivniknek sem. Ő ugyan azon tézise miatt vált híressé, hogy a kommunisták (a volt pártelnök, Kučan klánja) a többpárti Szlovéniában egyfajta informális szerveződésként a háttérből továbbra is irányítják az országot, de Nežmah erősködésére végül is úgy fogalmazta át tézisét, hogy Szlovéniában négy klán (a négy nagy párt vezetőjének a klánja) uralkodik, de közülük Kučan klánja a legerősebb. A liberális hor vát í róval, Vlado Gotovaccal (1930–2000) 1996-ban készült interjú ugyancsak keserű szembenézés az új hatalommal. Gotovac mindenekelőtt azt

Szemle a közéleti és politikai légkört kifogásolta, amit a Tuđman vezette Horvát Demokratikus Közösség, a HDZ alakított ki. Az 1991-ben kitört háborút a HDZ politikusai arra használták ki, hogy azonosították magukat a horvát állammal. Ezt az államot szerintük a HDZ hozta létre és csak ő képes irányítani. Az ellenzék számukra nem ellenzék, hanem olyan belső ellenség, amely a külső ellenséggel áll kapcsolatban. Gotovac, akárcsak Supek, annak a híve volt, hogy az ellenzéki pártok alkossanak olyan szövetséget, amely képes legyőzni a HDZ-t. Kifogásolta, hogy Tuđman célja az volt, hogy (az állami vagyonból és a HDZhez hű emberekből) hozzanak létre gazdag horvát családokat, mert szerinte akkor lesz gazdag Horvátország is. Gotovac egyáltalán nem volt elégedett azzal a szerinte elégtelen módszerrel, ahogy az EU és az USA megpróbált nyomást gyakorolni Tuđmanra. A „leghíresebb albánnal”, Ismail Kadare íróval 1999 júniusában készült interjú egyik legfőbb tanulsága, hogy még a leginkább európai irányultságú értelmiségiek is csak nehezen vetkőzik le nemzeti elfogultságukat. Kadare ugyanis azt állította, hogy az albán sovinizmust nem lehet párhuzamba állítani a szerbbel, az előbbi ugyanis távolról sem olyan szélsőséges mint az utóbbi. „[…] az albánok nincsenek megfertőzve a más balkáni népekkel szembeni gyűlölettel” – mondta. Csakhogy az 1999 nyarától kezdődő események, illetve a 2004 márciusában Koszovóban kitört erőszak azt mutatta, hogy adott körülmények között bizony a koszovói albánok egy része meglehetősen erőszakos és gyűlölködő.5 Igaz, Kadare megpróbálta a szerb-albán viszony történetét pártatlanul elemezni, elismerve, hogy a Török Birodalmon belül az albánok privilegizált helyzetben, a szerbek pedig alávetettségben éltek, hozzáteszi azonban, hogy az így kialakult helyzetért nem az albánok a felelősek.

Limes

215

A Mo st a r ba n sz ü let et t P r e d r a g Matvejević horvát író krédója szinte a gyökeres ellentéte annak, amit Kadare képvisel, hiszen mindenekelőtt a horvátok nacionalizmusát ostorozza. Kifogásolja, hogy a horvátok nagy része a felégetett horvátországi szerb házak láttán nem érez semmiféle sajnálatot, csupán megvonja a vállát és azt mondja, hogy először az történt, hogy a szerbek felkelést szítottak a horvát állam ellen. Szerinte a mai horvát nacionalistákat két dolog jellemzi. Egyrészt abban reménykednek, hogy az emberek már nem emlékeznek arra, mit műveltek e nacionalisták húsz évvel ezelőtt párttitkárként. Másrészt bizonyos dolgokról egyszerűen nem akarnak tudomást venni. Ez a jelenség Horvátországban ugyanolyan, mint Szerbiában. Ha Matvejević ott megemlítette, hogy Srebrenicában hétezer ember halt meg, akkor a leggyakoribb válasz az volt: „Neeee, ne beszéljen nekem erről.” Horvátországban viszont így reagálnak a boszniai horvátok által rendezett vérfürdő emlegetésekor: „Igen, igen, de tudod mi történt a horvátokkal”. Persze Matvejević már sokkal korábban is szembefordult az uralkodó nézetekkel. Bár ő is nagyra becsülte azt, hogy Tito szembefordult a Szovjetunióval, 1974-ben a párizsi Le Monde-ban nyílt levélben fordult hozzá: „Mondjon le a köztársasági elnöki tisztségről, vonuljon vissza valamennyi funkciójából, mondjon le az élethossziglan tartó elnökségről, engedje ezeket a tisztségeket át másoknak és készüljön fel a Tito utáni korszakra!”. Bár a levelet a titkárság nem jutatta el Titóhoz, Matvejević Horvátországban egzisztenciálisan ellehetetlenült, s fura módon Belgrádban talált menedéket. 1990 szeptemberében viszont a háborútól való félelmében Miloševićet szólította fel távozásra: „Vonuljon vissza! A lemondás ma még megmentheti az Ön tisztességét. Holnap ehhez már sokkal többre lesz szüksége. Csak az öngyilkos-

Szemle ság marad meg az Ön számára!” Ilyen háttérrel szinte természetes, hogy hamar összeütközött Tuđmanékkal, és a „nem kívánatosak” listájára került, s ezért 1991ben elhagyta Horvátországot. Matvejević magatartását erősen jellemzi valami, ami a kötetben megszólaltatott többi írónál ugyancsak hangsúlyosan szerepel. Bár ezek a szerzők szembefordultak a jugoszláv politikai valósággal, rendkívül nagyra becsülték az egykori gazdag és termékeny multikulturális jugoszláv kulturális közösséget, s most Jugoszlávia széthullása után úgy érzik, kulturálisan szegényesebb közegbe kerültek. Szilágyi Imre Jegyzetek 1

2

3

4

5

Erről lásd még: Tito diplomatája. Vladimir Velebittel Ritter László beszélget. http://beszelo.c3.hu/04/10/13velebit.htm Ami a történészeket illeti, Velebit nyilvánvalóan túloz. Azt, hogy a partizánok kezdeti bázisát az usztasák elől menedéket remélő szerbek adták, már egy évvel a 2000-ben készült Velebit-interjú előtt olvashattuk Juhász József magyar történész könyvében. Juhász József: Volt egyszer egy háború. Budapest, 1999, 92–93. o. Róla ld.: Szilágyi Imre: Velük élő történelem. Irodalom és fasizmus Horvátországban. Beszélő, 2004. 11. sz. 51–56. o. Boris Kidrič (1912–1953) a szlovén kommunisták egyik vezető alakja. Lev Modic: Boris Kidrič. Ljubljana, 1986, 173. o. Ian King–Whit Mason: Peace at Any Price. How the World Failed Kosovo. New York, 2006, 303. o.

Limes

216

Szemle

A délszláv térségtől a globalizált Európáig* Aleš Debeljak írásai, amelyek a legtöbb nyelvre lefordított szlovén művek közé tartoznak, valóban kiérdemlik a külföldi olvasó figyelmét. Először is azért, mert érzékletes közelségbe hozzák a volt jugoszláv térség közelmúltját, az eseményeket éppúgy, mint a kultúra világát, valamint a politikai megfontolásokat, illetve az értelmiségiek által megélt dilemmákat. Másodszor azért, mert Debeljak egyedi módon közelít a problémákhoz. A szlovén tapasztalatból kiindulva elemzi a Balkán számunkra gyakran nehezen érthető világát, de nem áll meg ezen a ponton, hanem a problémákat átgondolva tovább halad a közép-európai térség, majd az Európai Unió felé. Mindez számára nem külön-külön világokat jelent, hanem szervesen egymásba fonódó entitásokat és identitásokat. A szerzőt épp az foglalkoztatja leginkább, hogy mi választja szét, illetve mi köti össze ezeket a világokat. Az egyesült Európa elképzelését támogató Debeljak Szlovénia (tágabban a Balkán) felől vizsgálja az európai értékrendet, az Európai Unió ellentmondásos jelenségeit, s Európa felől kéri számon a balkáni térségben hiányzó republikánus és demokratikus értékeket, s eközben saját hazájának ballépéseit is szóvá teszi. A szlovén identitását erősen őrző és mégis kozmopolita szemléletű Debeljak az európai történelemről elmélkedve a váro sok sajátosságait veszi górcső alá, s mindjárt a kötet elején megteremti a lokális és a

globális közötti azon sajátos vibrálást, ami az egész kötetre jellemző: „Minden egyes nép kialakította ugyan a maga életstílusát, a közös vonások mégis szembetűnnek. […] Az egyéni identitás »európai rétegét« valószínűleg könnyebben kialakíthatnánk az emberlépték és a gyalogosok retorikája szerint formált terekben, amint azt Jože Plečnik [olyan] pontosan kifejezte az általa kialakított ljubljanai sétányok, hidak és a piac architektúrájában.” Európa és Amerika egymás közötti viszonyát taglalva a délszláv háború lesz számára az egyik viszonyítási pont. Keserűen emlegeti fel, hogy az EU tagállamai ugyan sok menekültet befogadtak, de állandó tétovázásuk miatt végül is Amerikának kellett döntő erővel beavatkoznia. Egyik meghatározó érzése, hogy a nyugateurópaiak szemében a közép-európaiak és a balkániak még mindig gyanakvásra okot adó, különös népesség, amelyet a Nyugat csak nehezen tud befogadni és megérteni. A délszláv térség számos értelmiségi csoportjával szoros munkakapcsolatot ápoló Debeljak kiábrándultan jegyzi meg: „Nyugat-Európa az 1993 novemberében hatályba lépő maastrichti egyezménnyel, amikor Szarajevó körül összezárult a kegyetlen katonai gyűrű, inkább szentelte figyelmét a tagországok egymás közötti viszályának, mint a kontinens második világháború utáni legsúlyosabb geopolitikai földindulásának.” Az európai egyesülésben jó adag szkepszissel reménykedő szerző szerint az EU * Aleš Debeljak: Európa európaiak nélkül. balkáni konfliktusban „tanúsított szégyenBudapest, 2006, pp. 206. letes közönye és átgondolt passzivitása”

Limes

217

rámutatott az európai identitás törékenységére. Véleménye szerint a harmadik balkáni háborúnak sikerült „szemléletesen szétlőnie az egyetemes európai eszme mítoszát.” Az európai egyesülés folyamatának eredményeit és buktatóit tanulmányozva Debeljak újból és újból visszatér a nemzeti identitás szerepének újragondolásához. Vajon miért nem sikerült Jugoszláviában olyanfajta nemzetek feletti egységet kialakítani, amilyenre jelenleg az egységesülő Európa törekszik. Az egyik problémát abban látja, hogy a kommunista párt abban bízott, hogy a nemzeti keret meghaladható, azt helyettesíthetik a testvériség, egység ismert jugoszláv felfogásával, s ennek rendelték alá a saját (azaz nem jugoszláv, hanem szerb, horvát, szlovén stb.) nemzeti identitást. „A jugoszláv identitás felülről való kiépítésének hosszan tartó folyamatában éppen a közös kerethez való ragaszkodás vezetett a folyamat helyszínéül szolgáló politikai állam lerombolásához, mert több nép már nem akart magára ismerni a közös képben” – állítja. Szerinte Jugoszlávia szétesésének egyik legfőbb oka az volt, hogy a közös állam legnagyobb lélekszámú nemzete (értsd: a szerb) arra törekedett, hogy uralkodhasson az összes többi csoportja fölött, de hozzájárult ehhez az is, hogy azok viszont, akik a szintetikus jugoszláv kultúra megalkotására tettek kísérletet, a nem szerb elemeket kívánták favorizált helyzetbe hozni. A jugoszlávság eszméjét azonban a keserű tapasztalatok ellenére sem tekinti elvetendőnek. Meggyőződése, hogy „fel kell frissíteni a jugoszlávság mára eltiport és elég népszerűtlen emlékét. Lehetőségeiben fontos, bár rosszul felhasznált kötőanyag volt ez.” Ez a megfontolás nála nem csupán a múlt kellemes emlékei iránti nosztalgiából fakad. Debeljak ugyanis arra keresi a választ, hogy vajon a sikertelen jugoszláv kísérlet azt bizonyítja-e, hogy lehetetlen az európai nemzetek-felettiség kiépítése.

Szemle Vajon az a tény, hogy az Európai Unió is demokratikus deficittel küszködik, előrevetíti-e azt, hogy ebben a közösségben is a jugoszláviaihoz hasonló viszályok merülhetnek fel. Vajon előfordulhat-e az EU-ban, hogy azt, aki saját nyelvén kíván felszólalni, ugyanúgy maradi nacionalistának bélyegzik majd, mint ahogy annak bélyegezték azokat a szlovénokat és macedónokat, akik a jugoszláv szövetségi parlamentben (ahol valamennyi nemzeti és nemzetiségi nyelv egyenrangú volt) anyanyelvükön kívántak felszólalni, teszi fel a kérdést. Mindez különösen fontos szlovén nézőpontból, hiszen ez a nép egyaránt magában hordozza a jugoszláv múlt emlékeit és az európai értékrend számos elemét. Debeljakot az érdekli, hogy mennyiben nyújt teret az identitásnak és a szerinte az előbbiből építkező kozmopolitizmusnak a Balkán, illetve a vele szembeállított Európa. Azzal, hogy Szlovénia az EU tagállama lett, Szlovénia déli határai egyúttal az EU határait is jelentik az instabil Nyugat-Balkán felé. Ebben az összefüggésben arra hívja fel a figyelmet, hogy „az államhatá rok a schengeni limes védelmének európai normái szerint mintaszerűen ellentmondásosak: pozitív felfogásban haladó, modernizációs irányzatot testesítenek meg, ám negatívan szemlélve, az Európai Unió térfeléről a leggyengébbek, Kelet-Európa posztkommunista országainak vállára helyezik át a bizonytalanságot.” Megítélése szerint igen tanulságosak a latin, germán és déli szláv hagyományok kereszteződésében élő szlovénok történelmi tapasztalatai. „A kultúrák közötti csere szüntelen formális és informális folyamatai zajlanak e kereszteződésben, amely történelmi értelemben sohasem válhatott erőddé, noha radikális szlovén nacionalizmusunk szívesen vette volna fel a sündisznóállást önelégült és öntelt közösségként.” A szlovén identitást elemezve arra mutat rá, hogy milyen népszerűek manapság

Limes

218

Szlovéniában az egykori Jugoszlávia kulturális örökségének bizonyos elemei. Felhívja a figyelmet arra, hogy a mai Szlovéniában sajátos feszültség tapasztalható. Egyfelől létezik egy olyan kollektív veszélytudat, amely az Európa felől érkező hatásoktól félti az „autochton” szlovén kultúrát és a nyelvet, másfelől a szlovén társadalom ténylegesen multikulturális jellegű, hiszen az őshonosnak elismert olasz és magyar kisebbség mellett ott élnek a jugoszláv térségből betelepült bosnyákok, szerbek, horvátok, albánok is. Mindezek miatt az egykori Jugoszlávia kifejezésbeli, viselkedésbeli és értékmintái nem csupán passzív elemként épülnek be a mai Szlovénia fiatal urbánus rétegeinek tudatába, hanem öntörvényű kulturális viselkedésmóddá alakulnak. Debeljak fölidézi, hogy a Balkán Nyugat-Európából nézve nagyjából a 19. század vége óta a „Kelet civilizálatlan és vad mentalitásnak metaforája lett”. Arról persze hosszas vita folyt és folyik, hogy hol kezdődik a Balkán. Metternich bécsi kertjeinek végétől, vagy a Südbahnhof környékén, ahogy azt az osztrák sajtó egy része véli? Esetleg a Szlovéniát Horvátországtól elválasztó Kupa határfolyónál, amelytől délre a szlovénok egy része szerint már minden dögletes? Vagy Miroslav Krleža horvát írónak volt igaza, aki úgy érezte, hogy a Balkán Zágrábban, a Hotel Esplanade teraszának déli oldalánál kezdődik? Vagy pedig Dragan Velikić szerb írónak kell igazat adnunk, aki azt állította, hogy a Balkán mindenütt megjelenik, „ahol napi gyakorlat a politikának a magánéletbe való beavatkozása”? Debeljak ezután a szerb irodalom egy másik kiválóságát, Danilo Kišt idézi, aki már az 1980-as években ironikusan írt arról, hogy a nyugatiak számára a Balkán olyan egzotikum, amelyre a politikai botrányok, az adriai naplementék és a sligovica a jellemző, de a nyugatiak többségének eszébe se jutna,

Szemle hogy irodalmat keressen ezen a vidéken. „Meg aztán ki is tudná magát kiismerni a nacionalista szarakodásaikban, azokban az egymáshoz oly közeli és (szerintük) mégis oly különböző nyelvekben és nyelvjárásokban, az összekeveredő vallásokban és tájegységekben?” – ironizál Kiš. Debeljak szerint a fentiek pontosan körülírják a nyugat-európai mentális uralom egyik formáját, az egzotikumhajhászás atyáskodó változatát. A Balkán feletti mentális uralom másik formáját a szerző a romantikus antikapitalizmusban látja. Debeljak azt kifogásolja, hogy e szerzők a fogyasztói társadalom vadhajtásaival, illetve a kapitalizmussal szembeni általános baloldali kritika jegyében hajlandók voltak figyelmen kívül hagyni a délszláv térségben uralkodó társadalmi valóságot, s szemet hunytak az etikai normák ottani megsértése fölött. Az irányzat számos képviselője közül ifjúkorának egyik példaké pét, Peter Handke félig szlovén félig osztrák írót nevezi meg. Debeljak szóvá teszi, hogy Handke egy 1996-ban megjelent írásában éppen „a Slobodan Milošević uralta nemzetiszocialista Szerbiára vetítette a pásztoridill iránti mélységes nosztalgiáját. […] Handke szerint Szerbiában az emberek összhangban élnek a természettel, elemi vágy él bennük, hogy megérintsék a honi rögöt és egyesüljenek az ottani teljességgel, mert a Nyugat urbánus modernizmusa még nem rontotta el őket.” Amíg Handke e szerbeket idealizáló szemlélet jegyében elutasította a szlovénok önálló állam iránti igényét és lekezelő módon pusztán meteorológiai jelenségnek minősítette KözépEurópa kulturális identitását, addig a cseh emigráns, Milan Kundera kiállt a horvátok és szlovénok önállóságának elismeréséért és élesen elítélte a szerb nemzetiszocializmus területszerző törekvéseit és katonai módszereit. A szerző ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a Balkánnal kapcsolatos

Limes

219

ambivalens viszony a szlovénok körében is fellelhető. A szlovénok egy része számára mindazok, akik a Kupa folyótól délre élnek, egyszerűen bosnyákok, s Bosznia, akárcsak a nyugat-európaiak szemében, az övékében is „a veszélyt, egyszersmind az erotikát és a metafizikai érintetlenséget testesíti meg, a civilizációtól elzárt világot, amelyet a vágy és a szenvedély bénult kultusza jellemez”. Ezzel az elfogult és el nem fogadható szemlélettel szemben fölidézi a kozmopolita balkáni kulturális hagyományt, amelynek Jugoszlávia-szerte éltek nemzetközileg is ismert és elismert képviselői. Debeljak a már idézett Danilo Kiš személyében és műveiben találja meg azon elvének igazolását, hogy „lehetünk egyszerre hűségesek a személyes földrajz és történelem peremvidékeihez és ápolhatunk kapcsolatot a globális kulturális mozgalmakkal”. Ez a megközelítés az, ami szembeállítja őt a nacionalizmussal, ami a patriotizmus fogalmának tisztázására, az európai identitás elfogadására ösztönzi. Ez a törekvése azonban nem teszi őt elfogulttá a fenti értékek irányába, sőt tapasztalatai arra intik, hogy kritikai szemlélettel próbálja felmérni, hol vannak e megközelítés határai. A Kiš által képviselt „kozmopolita látsámódból és reflexióból merítettem a bátorságot, hogy megpróbáljak ellenállni a nacionalista köldöknézésnek éppúgy, mint a »globális állampolgárságról« való jámbor neoliberalista álmodozásnak” – mondja. Mindezek arra ösztönzik, hogy legalább vázlatosan áttekintse az európai fejlődéstörténet főbb történelmi, politikai és kulturális mozgatórugóit, hogy elemezze a nacionalizmus és a kozmopolizmus alakváltozatait, a kereszténység szerepét, megvizsgálja Európa és az iszlám, Európa és az Egyesült Államok egymáshoz fűződő viszonyát. S mindezek közben újból és újból viszatér az egykori Jugoszlávia ezekkel összefüggő eseményeihez, kulturális mozgásaihoz. Nem hagyja említés nélkül,

Szemle hogy a két világháború között a belgrádi udvar mintaképe éppenséggel a francia centralizmus és az unitarista állampolitika volt, de azt sem, hogy a szlovénok az 1918 óta létező délszláv állam demokratikus deficitje ellenére, a nemzeti hagyományok sajátos különbségeinek köszönhetően, e keretben alakíthatták ki nemzeti autonómiájuk magas fokát. Megítélése szerint a szlovénok számára épp a többi (délszláv) néppel való együttélésből nyert tapasztalat adja meg annak reményét, hogy képesek lesznek értelmes életet élni az új, tágabb hazában. Ezt azonban egyáltalán nem látja magától értetődőnek, hiszen a szlovén fejlődésben számos ellentmondásos jelenséget észlel. Nehezményezi, hogy a szlovén politika nem aknázta ki megfelelően a balkáni térségben felhalmozott tapasztalatokat és önnön kiválóságát hangoztatva nem volt hajlandó belépni a visegrádi országok csoportjába, aminek az integráció folyamán káros következményei voltak. Ugyancsak elégedetlenül teszi szóvá, hogy a szlovénok ugyanúgy utasítják el mindazt, ami a Balkánról érkezik, ahogy őket utasítják el akkor, ha átlépik a szlovén-osztrák határt. Ez a megfigyelése még akkor is igaz, ha nem sokkal korábban még a balkáni elemek szlovéniai továbbbéléséről értekezett. Végül még egy egyáltalán nem szokásos jelenségre hívom fel a figyelmet. Debeljak, aki 1996-ban a Budapest Collegium vendégeként hosszabb időt töltött el Budapesten, a közép-európai térségről szólván, sokakkal ellentétben, sohasem mulasztja el, hogy a magyarokat is megemlítse. Így tesz a kötetet lezáró részben is, ahol kiemeli Bibó István A közép-európai kisállamok nyomorúsága című kötetének tanulságát: „[…] a demokráciának és a nacionalizmusnak hasonló, szorosan összefüggő gyökerei vannak. Ezek elvágása súlyos következményekkel járhat”. Debeljak ezt úgy értelemzi, hogy amikor a nemzeti

Limes

220

identitások saját körükbe záródnak, s elvetik azt a republikánus elvet, hogy a politikai hatalomnak etnikai szempontból vaknak kell lennie, akkor ébredezni kezd az erőszak. Debeljak egész könyvét áthatja annak kutatása, mit kell tennünk és mitől kell tartózkodnunk ahhoz, legyünk akár a Balkán, akár Közép-Európa, akár a globalizálódó Európa lakói, hogy elkerüljük az erőszak ébredését. Megítélése szerint a nemzethez

Szemle tartozás és a vele szembeni kritikus viszony „csak együttesen adhatják az intelligens hazaszeretet alapjait”. E megfontolástól pedig az ember többes kötődését hangsúlyozó mondatok után már csak egy lépés ahhoz a Hegeltől ihletett záró mondatig, hogy „Európa mint tágabb haza, ilyen szempontból nem annyira cél, mint inkább maga az út”. Hamberger Judit

Limes

221

Szemle

Kisebbségkutatások Baranyában

A tízéves Kisebbségkutató Közalapítvány működéséről és a Kisebbségek Együttélése című kiadványokról In memoriam dr. Füzes Miklós Baranya megye és a dél-dunántúli régió történeti és jelenlegi etnikai helyzete és népessége országosan is kiemelt jelentőségű a kisebbségkutatásokkal, a nemzetiségek helyzetével foglalkozók számára. Ahogy a közelmúltban, napjainkban is számos kisebbségkutató program létezik a baranyai megyeszékhelyen. Ezek a kutatások többnyire intézményekhez (Pécsi Tudományegyetem, Pécsi Akadémiai Bizottság, Baranya Megyei Levéltár [BML], Rácz Aladár Cigány Közösségi Ház stb.) köthetők. Ezek közül elsősorban a Baranya Megyei Levéltárban folyt és jelenleg is zajló kezdeményezésekről és a közelmúltban elhunyt dr. Füzes Miklós kuratóriumi-kutatói tevékenységéről közlünk összefoglaló ismereteket. Ezek a kisebbségi kutatási törekvések elsősorban dr. Füzes Miklós tudományos munkásságát és az általa kezdeményezett és létrehozott Kisebbségkutató Közalapítvány tevékenységét érintik. Emellett meg kell említenünk több párhuzamosan zajló kutatási projektet és a közelmúlt fontosabb, nemzetiségi kérdésekkel kapcsolatos feltáró-munkát is. Így elsősorban a Pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetemen 1936-ban létrejött Pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézetet (PEKI) kell említenünk. Az 1945-ig Faluhelyi Ferenc professzor vezetésével fémjelzett Kisebbségi Intézet főként a kisebbségi kérdés és sors sokoldalú feltárásával foglalkozott. Az összetett kutatási

módszerek segítségével kiemelten a történelem, földrajz, közgazdaságtan, népjólét, statisztika, demográfia és a jog területeit érintve állapítottak meg és tártak fel ös�szefüggéseket. Ezeket az összegzéseket a PEKI gondozásában megjelenő Kisebbségi Körlevél, s 1943-tól a Nemzetiségi Szemle című folyóiratokban publikálták. Az országosan egyedülálló kezdeményezés az 1940-es évek elején már nemzetközileg is elismert kutatási eredményeket tudott felmutatni. A kiváló, s az egyetemhez köthető szociológusok és társadalomtörténészek, illetve a jeles pécsi író és művelődéstörténész, Várkonyi Nándor e kérdéskört érintő publicisztikái mellett az 1944-ben kiadott Magyar Dunántúl című kötete is megemlíthető. Utóbbi munka például elég nagy port kavart a tudományos körökben új és tényszerű megállapításaival. A PEKI 1945 utáni sorsa viszont az új intézetvezető, Abay Gyula professzor törekvése ellenére is az Intézet ellehetlenülését, majd szétverését és bezárását jelentette. Ezt követően komolyabb kutatási programként valójában az 1970-es évektől éledtek újra a nemzetiségtörténeti kutatások. Elsősorban dr. Szita Lászlónak, a BML igazgatójának és az intézményhez tartozó kutatógárdának (Komanovics József, Tegzes Ferenc, Andrásfalvy Bertalan, Cseresnyés Ferenc, Bezerédy Győző, Gorjanac Radojka, Sikfői Tamás, Kiss Géza, Sarocácz György, Szüts Emil, Solymár Imre, Szőts Zoltán,

Limes

222

Tilkovszky Loránt és természetesen Füzes Miklós) köszönhető a kisebbségek történeti múltjának pozitivista szintű feltárása. A BML évkönyve, a Baranyai Helytörténetírás (BH) folyamatosan közölte a dr. Szita László vezette nemzetiségtörténeti kutatócsoport publikációit. Az 1978-as levéltári évkönyv például nemzetiségtörténeti tematikus számként vált országosan is ismertté és követendő példává. Ez a kiadvány egyébként Baranya és a régió kisebbségeinek történetét a 17. századtól tárgyalta elsősorban a századok során többször is átélt migrációkra, a be- és kitelepítésekre koncentrálva. A korszak ideológiai korlátait is figyelembe véve a maga nemében úttörő jelentőségű vállalkozás volt ez a kiadvány. 1980-tól 1995-ig, a periodika megszűnéséig pedig a BH külön fejezetet biztosított a kisebbségi publikációknak „Tanulmányok és forrásközlemények a baranyai nemzetiségek történetéből” címmel. Fontos megjegyezni, hogy inkább pozitivista szemléletű írások és forrásfeltárások voltak ezek a publikációk a Kádár-korszak ideológiai korlátjai közé szorítva. A rendszerváltást követően a BML több mint egy évtizedes szünetet követően, elsősorban dr. Füzes Miklós kezdeményezésére újból otthont adott a nemzetiségtörténeti kutatásoknak. 1998. október 30-án ugyanis, hosszas előkészítés után megtartotta alakuló ülését a Kisebbségkutató Közalapítvány. Mielőtt részletesebben is vázolnánk a kuratórium munkáját, fontos röviden szólni Füzes Miklós más kisebbségtörténeti kutatásairól és publikációiról is. A kuratórium megalakulásának előkészítésével párhuzamosan több önálló kötetet jelentetett meg, közülük három kiadvány a kisebbségi témakört érinti: 1990-ben két ilyen kötete is megjelent, a „Forgószél (Beés kitelepítések Délkelet-Dunántúlon)” és „Az alsó és középfokú nemzetiségoktatás története a Délkelet-Dunántúlon” címűek. Majd 1999-ben adták ki, s kapható volt

Szemle a Német Szövetségi Köztársaságban is a „Valami Magyarországon maradt” című ígéretes kötet, amely esettanulmányokat közölt a kitelepített magyarországi németek németországi beilleszkedéséről. Később a kuratórium, működésével párhuzamosan, „Tanulmányok és források Baranya megye történetéből” című kiadványsorozatban négy önálló forráskötetet jelentetett meg 1923 és 1990 időhatárok között „Nemzetiségi ügyek dokumentumai Baranyában” címmel. Ezek a forráskötetek, csekély kivételtől eltekintve a „hatalom szemszögéből” keletkezett dokumentumokat tartalmazzák, azaz főleg a korabeli közigazgatási intézmények, alispáni, főispáni, főszolgabírói hivatalok, körjegyzőségek, majd megyei, városi, járási és községi tanácsoknál keletkezett iratokat gyűjtötte egybe a szerző. Fontos következtetések vonhatók le ebből a forrásapparátusból is, de óhatatlanul is felvetődhet a kérdés és az igény, hogy a kisebbségek „szemszögéből” keletkezett források vajon léteznek-e? Vagy; vajon milyen összefüggésekre juthatunk ilyen „egyoldalú” forrásbázis elemzésekor? Ös�szetett kérdéskör kétségkívül és nagyon nehéz rá válaszolni. De egy ilyen jellegű forrásbázis felkutatása nyilván sokkal nehezebb és időigényesebb feladat, ha ugyan találhatók ilyen jellegű források. Az esetek többségében a visszaemlékezésekre és az oral history típusú forrásokra támaszkodhatunk. Irányultságát és módszertanát tekintve a cigányság történetével foglalkozó két forráskötet (amit Füzes Miklós Márfi Attilával közösen szerkesztett, a második kötetben Rozs András és Vörös Huba is közreműködött), „Dokumentumok a pécsi cigányság történetéből 1959–1990” és a „Dokumentumok a baranyai cigányság történetéből (1957–1989)” címekkel is ehhez a közlésmódhoz tartozik. Visszatérve a Kisebbségkutató Közalapítványhoz és alapításához, ekkor néhány elszigetelt kezdeményezéstől eltekintve

Limes

223

ez az alapítvány jelentette a baranyai kisebbségkutatási tradíciók folytatását. A baranyai nemzetiségek, mint a horvát, a szerb, a szlovén, a bolgár, a lengyel, a görög, a német és a zsidó mellett 2000-ben a cigányságot is önálló kutatócsoport vizsgálta Márfi Attila vezetésével. Igaz, s ez többször is elhangzott, a kuratórium az 1936-ban alapított PEKI örökébe kívánt lépni, s valójában jogelődjének is tekintette. S bár tiszteletreméltó volt ez a törekvés, de valójában nem sikerült ezeknek a figyelemreméltó tradícióknak és elvárásoknak megfelelni. Az okok közül számosat említhetnénk, de talán a legfontosabb, hogy az egyetem szellemi potenciálja, más intézmények bevonása és egységes kutatói koncepció nélkül csak részfeladatokat lehet elérni. S anélkül, hogy az újonnan megalapított Kisebbségkutatói Közalapítvány érdemeit megkérdőjeleznénk, gyorsan hozzá kell tennünk, hogy nagyon tiszteletreméltó eredményeket ért el már a kezdeti években is. Viszont a kezdeti elszigeteltsége, zártkörűsége miatt ezek a publikációk nem keltettek nagyobb visszhangot. Sajnálatos tény maradt az is, hogy a századfordulót követően már létező egyetemi és más városi kutatóműhelyekkel nem tudott kialakulni érdemi kapcsolat és szakmai együttműködés. Pedig nagy reményekkel alakult meg 2003 áprilisában a Pécsi Tudományegyetem különböző tanszékein működő szakemberek közreműködésével a Magyar Szociológiai Társaság Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kutató Szakosztálya. S meg kell említenünk olyan tekintélyes történész, szociológus és filozófus szakemberek működését is, mint például Hoóz István, Gyurok János, és Forray R. Katalin, akik szintén egyetemi keretek között és háttérrel nemzetközi szintű kutatási programokért felelősek. Magam inkább úgy érzékelem, hogy ezeket az önálló kezdeményezéseket komoly szakmai presztízsveszteség nélkül ma még nagyon nehéz összehangolni. S je-

Szemle len állapotainkat figyelembe véve meg kell elégednünk azzal a ténnyel, hogy legalább léteznek ilyen szintű kutatási programok. Önálló kutatóműhelyek alakulnak önálló profillal és kapcsolatrendszerrel, s ezek a programok egymástól is függetlenek, holott ezen a területen is közös erőfeszítésekre lenne szükség. Lehet, hogy éppen ez a jövő útja. Erre most még nem kaphatunk egyértelmű választ, de ebben a helyzetben is felértékelődhet a Kisebbségkutató Közalapítvány munkája, mivel alapvető célkitűzései, s eddigi eredményei nagyon komoly szakmai támogatást adhatnak bármely orientációval létrejött és működő kisebbségkutató szervezet számára. S most érkeztünk el oda, hogy a most tíz éves fennállását ünneplő közalapítvány eddigi produktumairól konkrétabban is beszéljünk. A kuratórium megalakuláskor az alábbi fő célkitűzéseket határozta meg: 1. Önálló és az új kutatási eredményeknek helyet adó periodika folyamatos megjelenése „Kisebbségek együttélése” címmel. 2. A BML őrzésében álló, a kisebbségekkel kapcsolatos forrásbázisokra hagyatkozva kisebbségi adatbank létrehozása. 3. Baranya megye és a régió kisebbségeinek együttéléséről nagymonográfia kiadása. 4. A kisebbségek együttélését tárgyaló tanulmányok, szociológiai értekezések, esszék készítését szorgalmazó pályázatok kiírása, s a nyertes írások közzététele a „Kisebbségek együttélése” című periodikában. Tíz év távlatából állapíthatjuk csak meg, hogy az első és a negyedik pontban meghatározottak kivételével csak részeredményeket mondhat magáénak a Kisebbségkutató Közalapítvány. A számítógépes adatbank létrehozása nemcsak anyagiak függvénye, de etikai, szakmai, politikai és jogi kérdés is, a technikai problémák kiküszöbölése mellett. Mindez együttesen komoly akadálynak bizonyult, ugyanakkor mégis elindult az eddig publikált források számí-

Limes

224

tógépes feldolgozása. Más kérdés, hogy az adatok könnyű elérhetősége egyelőre illúzió maradt. Ahogy ehhez a „kategóriához” sorolható a kisebbségek együttéléséről elkészülő nagymonográfia kiadása is. Főleg ehhez a feladathoz széleskörű összefogásra és nagyon komoly kutatói és tudományos háttérbázisra, szellemi értékrendre lenne szükség. A kutatói programot mintegy keretbe foglaló törekvések, az első és a negyedik pontban meghatározottak terén tapasztalható a legtöbb ígéretes eredmény: A „Kisebbségek együttélése” című periodika ugyanis eddig nyolc számot élt meg (1999-től 2007-ig), köztük nagyon figyelemreméltó publikációkkal. Idesorolhatjuk az első két példányt is, amelyekben a már említett pályázatokra beadott és nyertes pályaműveket tették közzé. A „Kisebbségek együttélése” című periodika első számában két ilyen pályamű olvasható, más-más történeti korszakot megidézve: A 19. század elejéről származik az első publikáció, ami a bólyi uradalom egykori vezetőjének írása német nyelven. Az eddig még nem publikált forrást Újvári András fordította és tette közzé „A bólyi uradalom földrajzi és közgazdasági leírása Strázsay N. János által 1808-ban” címmel. A szakszerű és ma már dokumentumértékű leírás legfőbb erénye, hogy a pár évtizeddel ezelőtt bevándorolt németek beilleszkedését és értékteremtését is tartalmazza. A kiadvány másik figyelemreméltó, s talán fogalmazhatunk így is, „leletmentő” írása Rozs Andrásnak, a BML főlevéltárosának nevéhez fűződik. A „Helyhatósági és kisebbségi önkormányzati választások Pécsett, 1994-1995” címmel megjelent kiváló elemzés egyszerre vonultat fel a szerzőtől megszokott és elvárt politológiai, szociológiai, statisztikai és társadalomtörténeti eredményeket. Az értekezés végén táblázatokban közzétett adatsorok számos ma is figyelemreméltó elemzés alapjai. A második szám alatt jegyzett kiadványban

Szemle pedig olyan írás olvasható, amit nyugodt lelkiismerettel akár kötelező olvasmányként is fel lehetne adni diákoknak, s tanáraiknak egyaránt. A közelmúlt tragikus eseményei, vérontásai, a közelben zajló „délszláv háború” okozta fizikai és lelki sebeiről ad rendkívül érzékletes látleletet Dékány Zsuzsanna tanítónő „Drávaszögi följegyzések 1991-1997” címmel. Aminek talán azt az alcímet is adhatnák, hogy „Naplófeljegyzések magyar szemmel”. A trianoni békediktátummal elcsatolt ún. „baranyai háromszög”, vagy „Duna-Dráva háromszög” magyar falvainak (Vörösmart, Laskó, Csúza, Sepse, Dárda, Pélmonostor, Karancs, Kisköszeg, Hercegszőlős, Szentlászló stb.) kálváriájának hiteles feljegyzéseit olvashatjuk, egy túlélő szemével. Az ezt követő, évről-évre megjelenő kiadványok már nem a pályamunkák publikálására, hanem az időközben évente megtartott nemzetiség- és kisebbségtörténeti konferenciákon elhangzott előadások megjelentetésére helyezték a hangsúlyt. Az előadások egy-egy fontosabb témakörhöz kapcsolódva összegezték a kisebbségek együttélésének olyan jellemzőbb területeit, mint néprajz, egyház- és szellemtörténet, gazdaság, ipar, oktatás, művelődés stb. A „Kisebbségek együttélése” című kiadványon belüli újabb sorozat a hármas számú kiadvánnyal indult meg, ami „Kisebbségek együttélése Baranyában (Dél-Dunántúlon)” címmel először globális és általános képet igyekezett adni, az eddigi kutatási eredményeket is rögzítve. Az egy-egy részterületre koncentráló írások mellett feltétlenül említést érdemel nagyívű és figyelemre méltó összegzéseiért Hoóz István: „A lakosság nemzetiség szerinti összetéte lének kialakulása és változásai Baranyában”, Füzes Miklós: „Nemzetiségi kérdés, nemzetiségi ügyek Baranyában” és Novák Zoltán: „A nemzetiségek főbb demográfiai jellemzői Baranya megyében” című kitű-

Limes

225

nő írásai. De fontos felhívni a figyelmet Hargitai János: „A kisebbségi jogalkotás aktuális feladatai” és Alexander Gjurov: „Az egyházak a magyarországi kisebbségek életében” címmel jegyzett értekezéseire is. De ebben a kötetben jelent meg először a megye cigányságáról szintézis „Cigánysors, cigánykérdés Baranyában az ötvenes években” címmel Márfi Attila tollából. A periodika negyedik számában „Kisebbségek vallási élete Baranyában (Dél-Dunántúlon)” címmel már olyan területet érintenek a szerzők, amiről eddig csak áttételesen, különböző monográfiák vagy tanulmányok részeként említettek meg. Ebben a kiadványban átfogó, sőt összehasonlító elemzéseket olvashatunk nemcsak az elmúlt évszázadok hitvilágáról és vallásosságáról, ami gyakorlatilag a kereszténység történelmileg kialakult ágazatait jelentette (katolikus horvátok, pravoszláv szerbek és bolgárok, protestáns németek, és izraeliták), hanem a kultikus, népi vallásosságról és szakrális szokásokról is. Ezért Begovácz Rózsa: „Adatok a Dráva menti horvátok népi vallásosságához”, Frankovics György: „A magyarországi horvátok kozmogóniai képzetei” és Alexander Gjurov: „A bolgár néphit és pravoszláv vallás a magyar kutatók munkáiban” című figyelemreméltó írásait fontos megemlíteni elsősorban, mint hiánypótló írásokat. Az újabb tematika a „Nemzetiségi oktatás Baranyában (Dél-Dunántúlon)” címmel 2003-ban jelent meg a periodika ötödik számaként. Attól függetlenül, hogy ez az a terület, amiről már több tanulmány, sőt kötet is megjelent Baranyában, ez a kötet mégis olyan szintetizáló-összegző írásokat tartalmaz, amelyek új adatokkal és szemléletmóddal, valamint objektív megközelítéssel tárgyalják a kisebbségek oktatásának történeti és kortársi problémakörét, jelenségeit. Ide sorolható Füzes Miklós: „Nemzetiségi oktatás, állami beavatkozás”, Hoóz István: „A nemzetiségi

Szemle népesség iskolázottsága Magyarországon” és Tóth Lajos: „A vajdasági magyar oktatás (felsőoktatás) problematikája az elmúlt évtizedekben”. De nagyon izgalmas kérdéseket feszeget Figura Krisztina: „Nemzetiségi tartalmak közvetítése a német nyelvoktatásban”, Gerner Zsuzsa: „A német nemzetiségi tanárképzés gyökerei” és Márfi Attila „Cigányoktatás Pécsett az 1950-es és az 1960-as években”. Aktualitása, módszertani problémák alkalmazása, az asszimilációt befolyásoló tényezők felvázolása miatt számos új kutatási terület is megjelent ebben a kötetben. Hasonlókat mondhatunk el általánosságban a 6. kiadványról is, amely a „Kisebbségi művelődés Baranyában (Dél-Dunántúlon)” címmel jelent meg. Sok hasznos információt tartalmazó írást tanulmányozhatunk ebben füzetben is, mint a baranyai nemzetiségek kulturális székházait bemutató (Lenau Ház, August Šenoa Horvát Klub) ismertetések, a nemzetiségi tájházakról és kisebbségi egyesületekről szóló értekezések. Labodáné Lakatos Szilvia: „Cigány kultúra és közművelődés a Dél-Dunántúlon” című tanulmányát fontos külön is említenünk. A cigányság történetéről, s erről a területről különösen kevés ismerettel rendelkeznek még a szakemberek is, bár már számos kutatóműhely létezik Baranyában is. Az újabb tematikus kötet „A kisebbségek szerepe a munkamegosztásban Baranyában” címmel gyakorlatilag a történeti korszakokat, s a jelen körülményeket is vizsgálva a nemzetiségei csoportok gazdasági, iparivállalkozói lehetőségeit taglalja. A kötet első előadása „kakukktojásként” „Nép és nemzet” címmel Füzes Miklóshoz fűződik, aki kissé eltért a megadott tematikától, de politikai-társadalmi, sőt eszmetörténeti okfejtései igen érdekesek és a mai napig aktuális kérdéskört járnak körbe, arra a megállapításra jutva, hogy számos eddigi fogalmat, politikai és társadalmi kinyilatkoztatást újra kellene értelmeznünk.

Limes

226

Mindenesetre több példa is bizonyítja, hogy a gondolat felvetése és okfejtései ma is aktuálisak és ösztönzőek. Az ezt követő gazdasági állapotokkal kapcsolatos ös�szegzések szinte kivétel nélkül nagy ívűek és összefoglaló jellegűek. Mint T. Mérey Klára: „A nemzetiségek térbeli elhelyezkedése és gazdasági élete a török hódoltság megszűnésétől az első világháborúig”, Lakatos Szilvia: „Roma civil szervezetek szerepe a foglalkoztatásban” és Gyurok János: „Gazdasági és társadalmi integráció a kisebbségeknél” című kiváló írásai. Végül a periodika utolsó, nyolcadik kiadványa „Kisebbségek jelene Baranyában 2005” címmel jelent meg 2007-ben, ami talán az alapítvány legrangosabb kiadványa, s más hasonló jellegű vizsgálatok számára is példaértékű lehet. A Baranya Megyei Önkormányzat Közgyűlése megbízta a Kisebbségkutató Közalapítványt, hogy készítsen átfogó elemzést a Baranyában élő nemzeti és etnikai kisebbségekről az alábbi vizsgálati szempontokra koncentrálva: történeti előzmények, demográfiai helyzetkép, a kisebbségi önkormányzatok működésének jellegzetességei, a munkamegosztásban betöltött szerep, szociális viszonyok, nemzetiségi anyanyelvhasználat, iskoláztatás, kulturális élet, élő hagyományok és azok kiegyenlítődése, információszerzési lehetőségek, tudatvizsgálat. Ezek alapján a Füzes Miklós által összeállított 28 pontos kérdőlapra hagyatkozva egyetemi hallgatók és oktatók egy csoportja az alábbi településeken, úgynevezett reprezentatív kijelölés alapján végezték el a felmérést. Alsószentmárton (cigány), Egyházaskozár (német és moldvai csángó), Felsőszentmárton (magyar és horvát), Hidas (magyar, német, szerb, bukovinai székely), Mágocs (magyar, német, felvidéki, cigány), Mecseknádasd (magyar, német), Olasz (magyar, horvát, sokác, német) Bóly (magyar, német, felvidéki), Mohács (magyar, német, horvát, sokác, cigány, szerb),

Szemle Pécs (magyar, német, horvát, cigány, bolgár, görög, szerb, lengyel, ruszin, ukrán), Szigetvár (magyar, cigány, horvát), Sellye (magyar, cigány, horvát, német). E mintavételek után az összegyűlt információs anyagot felkért kutatók (Wild Katalin, Forray R. Katalin, Gyurok János, Hoóz István, Hantó Zsuzsa, Füzes Miklós, Gerner Zsuzsanna, Lakatos Szilvia, Bockovac Spiesz Tímea, Figura Krisztina, Baráth Árpád, Demeter Zayzon Mária és Frankovics György) dolgozták fel igényes helyzetelemzésekké. A felkért szerzők a már említett vizsgálati témakörök információs bázisára hagyatkozva dolgozták fel a kisebbségi struktúra kialakulását és változásait, a nemzetiségi népszámlálások tanulságait, a kisebbségi törvények alkotását és alkalmazását, a kisebbségek gazdasági és szociális helyzetét, a nemzeti-etnikai oktatás tapasztalatait, a nemzeti nyelvismeret és nyelvhasználat jelenlegi helyzetét, a kisebbségek hagyományápolását, a nemzetiségi civil szervezetek működését, a kisebbségi kötődések dimenzióit napjainkban témaköröket önálló tanulmánnyá. Sajnos ennek az igényes és példaértékű elemzéseken, szociológiai szintű feltárásokon alapuló kiadványnak a megjelenését dr. Füzes Miklós, a Kisebbségkutató Közalapítvány elnöke már nem élhette meg. Dr. Füzes Miklós 2006. december 13-án bekövetkezett hirtelen halála sajnálatos módon a Kisebbségkutató Közalapítvány további működését is befolyásolta, azaz behatárolta. Kollégánk elvesztése egyben az általa kezdeményezett és vezetett közalapítvány válságba kerülését is jelentette. Közel két évvel e veszteség után sem sikerült ugyanis a fenntartó önkormányzatoknak megnyugtató módon rendezni a Kisebbségkutató Közalapítvány további működési feltételeit és jövőjét. Jövőképről éppen ezért nem beszélhetünk. A kuratórium jelenlegi stagnálása idején különösen nem érzékelhető pozitív elmozdulás. Jelen írás éppen

Limes

227

ezért az elért eredményekről, a kisebbségkutatás tradícióiról adhatott vázlatos képet. A Kisebbségkutató Közalapítvány sajátos szerepet vállalt a kutatóműhelyek körében. Olyan egyedi forrásfeltárásokra is vállalkozott, ami szinte példanélküli ezen a szakterületen. Ugyanakkor igyekezett ezeket a kutatási eredményeket szintetizálni, összegezni, kutatási-publikálási fóru-

Szemle mokat létrehozni. Több-kevesebb sikerrel. Bármi is lesz a sorsa a Kisebbségkutató Közalapítványnak, rövid fennállása alatt is példaértékű módszertani-forrásfeltáró tevékenysége igazi értékrendnek bizonyulhat a jövő kutatónemzedékei számára. Márfi Attila

Limes

228

Szemle

Milyen volt és milyen legyen? Egy cseh történész vallomásai Közép-Európáról*

Előrebocsáthatjuk, hogy a könyv, melyről az alábbiakban szó lesz, a múlttal való őszinte szembenézés igényéből született, becsületes szándékokat tükröző munka. Szerzője, Rudolf Kučera, meglehetősen viszontagságos sorsot megélt cseh történész, akit, mint műve előszavában megjegyzi, többek között „a mítoszok és előítéletek kritikai analízisének” feladata ösztönöz arra, hogy eltöprengjen a múlt eseményein, az elődök tettein, s az elemzés révén hasznosítható következtetésekre jusson. Mivel a múlt század hetvenes éveiben ő is csatlakozott a Charta 77 néven kibocsátott, történelemalakító tényezővé lett polgárjogi nyilatkozat aláíróihoz, a kommunista pártállam akkori „humánus” gyakorlatának megfelelően jó ideig csak építőipari munkásként foglalkozhatott tudományos kérdésekkel. Számos sorstársához hasonlóan ő sem mondott le az értelmiségi lét dimenziójáról, s nem csupán múltfaggató vizsgálódásait folytatta, hanem 1984ben Střední Evropa, azaz Közép-Európa címmel szemlét indított. (Megjegyzendő, éppen egy évvel azután, hogy az emigrációba kényszerült Milan Kundera közreadta A Nyugat elrablása, avagy Közép-Európa tragédiája című, nagy hatású és térségünk már-már feledésbe merült nevét a kortársak

emlékezetébe idéző esszéjét.) A szamizdatirodalom fontos orgánumává vált – az 1989-es rendszerváltás után is megjelenő – laphoz kapcsolódó törekvésekről Kučera a következőket írja a könyve magyar nyelvű kiadásához készült, fentebb már idézett előszóban: „Kezdettől fogva a fő témák közé tartozott Közép-Európa s annak sajátos régióként való létezése, elsősorban a múltban; a hibák, amelyek megtörténtek, s amelyek végül is Közép-Európa széteséséhez és megszűnéséhez, s Kelet-Európává válásához vezettek. Emellett természetesen foglalkoztunk azzal a kérdéssel is, hogy lehetséges-e, illetve milyen feltételekkel lehet majd egyszer a közép-európai régiót, mint a demokratikus Európa alkotóelemét feléleszteni… elengedhetetlennek tűnt okulni a régiónk történelméből, s elkezdeni fokozatosan dolgozni a közép-európaiak új demokratikus magatartásán. Közben mindenkor a demokrácia egyik fő mércéjének a kisebbségekhez való viszonyulást tartottam, a nemzetiségiekhez elsősorban, de a politikai, szemléletbeli és egyéb kisebbségekhez is.” A viszonylag hosszú idézetet az indokolja, hogy amit a szerző a Střední Evropa kapcsán elmond, könyvére s történészi szemléletmódjára is messzemenően érvényes. Rudolf Kučera számára valóságos axiómát jelent, hogy térségünk leginkább * Rudolf Kučera: Közép-Európa története egy akkor volt feszültségektől terhes, akkor cseh politológus szemével. (Kapitoly z dějin élt át traumákhoz és tragédiákhoz vezető střední Evropy). Budapest, Korma Könyvkeres- konfliktusokat, amikor az egyes népek, s kedelmi és Szolgáltató Bt., 2008. kivált a vezetőik körében „a tiszta nemzet-

Limes

229

államok létrehozására irányuló igyekezet” vált a cselekvés legfőbb ösztönzőjévé. A etnikai homogenitás elképzelésével a nemzetekfelettiséget, a nemzetek feletti államalakulat(ok) és szövetség(ek) hasznosságát és kívánatos voltát szegezi szembe. Aligha meglepő tehát, hogy a Habsburgok birodalmát nem a népek börtönének, a haladás útjában álló anakronisztikus képződménynek látja, hanem ellenkezőleg: pozitívan értékeli az osztrák uralkodóház államalkotó, integratív szerepét, s azt hangsúlyozza, hogy a monarchia egyfelől védelmet nyújtott a keretében élő népeknek, másfelől sok szempontból szerencsés módon szintetizálta a legkülönbözőbb nyugati és keleti hatásokat, olyan egységet hozva létre, amely – többek között – párját ritkító kulturális fellendülést eredményezett. (Paradox módon abban az időszakban – a dualizmus korában –, amikor már szaporodó válságtünetek jelezték, hogy a birodalom nem tud megfelelő választ adni a kor bizonyos kihívásaira, s létét mind nagyobb veszélyek fenyegetik.) A szerző elismerő véleménye dacára sem idealizálja a Habsburgok államát, pontosan látja a dezintegrációjához és megszűnéséhez vezető belső okokat: „A Monarchia már jóval az első világháború előtt olyan államalakulat volt, amelyben hiányzott az erő és az elégséges politikai akarat, meg a feltétlenül szükséges egyetértés a politikai, társadalmi és mindenekelőtt a nemzetiségi problémák megoldásához.” Hiába volt tehát a Habsburgok „nemzetek feletti küldetéstudata” és „mindvégig európai politikája”, a világháborús vereséggel tetézett bomlási folyamat 1918-ban kiteljesedett, s térségünk is elérkezett a nemzetállamok korához. Kučera ezt a fordulatot egyértelműen drámainak, hatásait tekintve messzemenően károsnak, sőt végzetesnek látja: „Azok, akik ma KözépEurópa történetéről gondolkodnak, többségükben egyetértően a dunai monarchia megszűnésétől számítják Közép-Európa

Szemle végét. Tragédiának tartják, amelynek végső következményeként nyomult be Európába a keleti orosz birodalom, és nagyon hos�szú időre telepedett itt meg.” (S persze egy másik következményre is gondolnunk kell: a végletesen megosztott és egymás ellen kijátszható közép-európai országok óhatatlanul a hitleri Németország agresszív nagyhatalmi politikájának eszközeivé és áldozataivá váltak.) A Habsburg Birodalom tehát fogyatékosságai dacára pozitív előképet jelent a szerző számára, aki a negatív ellenpóluson a nemzetállamokat látja és láttatja. A megteremtésükre irányuló törekvéseket azért kárhoztatja, mert lehetetlenné tették a térség számos népét nemzetek feletti keretben összefogó, nemcsak békés együttélésüket biztosító, hanem integrációjukat is elmélyítő államalakulat létrejöttét, mi több, viszályhoz, ellenségeskedéshez, s végső soron az emberiesség elleni bűntettekhez (deportáláshoz, származási alapon elkövetett súlyos atrocitásokhoz, tömeggyilkosságokhoz) vezettek. Rudolf Kučera könyve ezen a ponton válik a magyar olvasó számára is különösen izgalmassá és elgondolkodtatóvá, a cseh történész ugyanis a nemzeti horizont korlátozottságát leküzdve a megalkuvást nem ismerő kriticizmus jegyében, mítoszokkal és legendákkal perelve értékeli a Közép-Európa történetére befolyást gyakorló nemzetteremtő és államalkotó ambíciókat, a nemzetállamhoz kapcsolódó vágyálmokat és kísérleteket, s mindezek negatív következményeit. Kučera számára sarkalatos tétel, hogy a nemzetállam nem önérték és nem is öncél, hanem ellenkezőleg: ártalmasnak és veszedelmesnek látja, olyan képződménynek, amely épp térségünkben játszott különösképpen negatív szerepet. „A nemzetállam eszméjének Közép-Európában olyan káros következményei voltak, melyek elsősorban magából a közép-európai helyzetből következtek. A különböző nemzetiségek, amelyek

Limes

230

ezt a térséget lakták, sehol sem alkottak zárt egységeket egy-egy területen, hanem mindig különféle egymásba fonódó szomszédságokat alkottak. …A nemzetállamok megalakítása mindig magával hozott különféle válságmozzanatokat. Ugyanis sehol sem alakult ki «tiszta» nemzetállam, az egyik vagy másik nemzet egy része mindig más államban maradt…” A szerző természetesen nem az etnikai heterogenitást kifogásolja, hanem azt, hogy a több- vagy éppenséggel soknemzetiségű államalakulatokban mindig volt egy „uralkodó” nemzet, amely sajátságos közösségi céljait a más etnikumokhoz tartozó kisebbségek érzékenységeit, óhajait, igényeit figyelmen kívül hagyva, sőt e kisebbség ellenében és kárukra igyekezett megvalósítani. Rudolf Kučera e tekintetben „példásan” szigorú és önkritikus: bírálata jelentős részben az 1918-ban létrejött csehszlovák állam és a cseh nacionalizmus ellen irányul. Az első világháború legvégén, október 28án kikiáltott Csehszlovák Köztársaságot olyan államalakulatnak tekinti, amely a versailles-i békerendszer közép-európai garantálójaként katonai és politikai feladatok vállalásának a jegyében alakult meg, s ez a körülmény „a nemzetiségi problémák megközelítésének áldatlan módját” vonta maga után. Kučera úgy véli, hogy a „katonailag és gazdaságilag erős és egységes nemzetállam” létrehozásának célkitűzése súlyos és romboló hatású tévedés volt az „alapító atyák”, köztük a Csehországban mindmáig legendákkal övezett és a nemzet megtestesítőjének tartott Tomáš Garrigue Masaryk, valamint az őket végül felkaroló antant részéről. S mivel rosszul tűzték ki a célt, képtelenek voltak az Osztrák-Magyar Monarchiától megörökölt nemzetiségi kérdés – elsősorban a német és a magyar kisebbséghez való viszony – korrekt megoldására: „Mint ahogy a lengyelek nem akarták megengedni a korridort, amely összekötötte volna Németország két részét,

Szemle

… úgy a cseh és szlovák vezetők sem vontak le semmilyen mélyreható következtetést a közép-európai nemzetiségi kérdés robbanékonyságából és konfliktust okozó voltából, a szuronyok árnyékában bátran rajzolták meg az új állam határait, és a kisebbségi kérdés demokratikus megoldását az új államban későbbre halasztották…” A szerző számos alkalommal kárhoztatja a Csehszlovákia megszületésében véleménye szerint alapvető szerepet játszó cseh nacionalizmust, amely „éppen olyan ellenszenves, mint bármely másik”, és „éppen annyi barbárság és bestialitás van benne, mint egyéb nacionalizmusokban”. A cseh(szlovák)–magyar viszony vonatkozásában fontosnak tartja leszögezni, hogy „nekünk is részünk van a magyar nemzet tragédiáinak sorában, amelyek a mai napig tartanak”, s véleményét részletesen meg is indokolja: „Az I. világháború után főként a csehek, a románok és a jugoszlávok voltak az antant új szövetségesei, s annak segítségével, hatalmi erővel érvényesítették a maguk gazdasági és stratégiai érdekeit a vesztes magyarok rovására; ehhez persze, masaryki módszerrel, etnikai és történelmi érveket használtak fel ürügyül, melyek nagyobbrészt kétes jellegűek voltak. Trianonban a Magyar Királyságot teljesen értelmetlenül tönkretették, megfosztották területének 70%-ától, területét 325 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkentették, megfosztották lakosságának háromnegyed részétől, úgyhogy az 20 millióról 7,5 millióra csökkent.” A nacionalizmusokat könyörtelenül bíráló Kučera annak megállapításától sem riad vissza, hogy Csehszlovákia „drasztikusan beleavatkozott a magyarok sorsába”. Mi tagadás, vélekedése valóban nem mondható valamiféle uralkodó felfogás kifejeződésének, s amikor könyvével 1992-ben a cseh (és szlovák) olvasóközönség elé lépett, nem számíthatott különösebb elismerésre, s nem is volt benne része.

Limes

231

Már utaltunk rá, hogy a szerző a nemzeti partikularizmus, érdekérvényesítés és a „nagyság” vágya s célkitűzése helyett egészen más motivációt szeretne mozgatórugóként a térség népeinek figyelmébe ajánlani: „… a német és szovjet megszállásból szerzett tapasztalataink után új közös célunkká kellene, hogy váljék a szabad és független Közép-Európa megteremtése, amely mentes a nacionalista előítéletektől és ellenérzésektől, s amelyben a nemzetek és nemzetiségek, kultúrák és vallások pluralitása a legtermészetesebb dolog lesz. Olyan Közép-Európa megteremtése, amelyben a nemzetállamok és határaik létezése már csak a történelemtankönyvekbe fog tartozni.” A vonzó elképzelés azonban jelen pillanatban a távoli jövő nemzedékeihez intézett üzenet benyomását kelti – napjaink Közép-Európájában aligha juttatható érvényre. A régió országainak, s főként nemzeteinek viszonyában a gazdasági, belés külpolitikai prioritások természetesnek mondható különbségein túl valószínűleg még sokáig szerephez jutnak a múlt lezáratlan kérdései, sőt perei, megmaradnak a közös történelem neuralgikus pontjai, s vitákkal, konfliktusokkal járó helyzetekben újjáéleszthetőek lesznek a sok ember tudatában vagy tudatalattijában lappangó előítéletek. Elég egy pillantást vetnünk napjaink szlovák–magyar viszonyára: a tájékozatlanság, az empátia hiánya, a múltból fakadó sérelemérzet kölcsönös, a mindkét oldalon meglévő ellenérzések különösebb fáradozás nélkül felszíthatók, s az érzelmek viharában a higgadt párbeszéd már elméleti lehetőségként sincs jelen. Magyarországon még mindig gyakran tapasztalható a szlovákok történelmi teljesítménye, európai viszonylatban is gazdag kultúrája iránti közöny, lebecsülés, a szlovákság besorolása a „másodosztályú” népek nem létező kategóriájába. Szlovákiában pedig olyan anakronisztikus, abszurd ellenségkép alakult ki a magyarokról –

Szemle kormányzati tényezők közreműködésével, elképesztő vádak és otromba sértések egyre gyakoribb hangoztatásával –, amely joggal vált ki megdöbbenést és tiltakozást az érintettekből és azokból a józan gondolkodású, a két nemzet közötti viszály értelmetlenségét tökéletesen tudatosító szlovákokból is, akikről egyébként jó volna többet tudni Magyarországon, hogy elejét vehessük olyan bornírt általánosításoknak, melyek szerint a „szlovákokat” mi sem jellemzi jobban a magyargyűlöletnél. Akik vonzalmat, sőt elkötelezettséget éreznek a szorosan együttműködő, egymással szemben jóindulatú és szolidáris nemzetek alkotta Közép-Európa iránt, ma és holnap se tehetnek mást, mint hogy határozottan szembeszállnak mindenkivel, aki a légkör mérgezését a maga szempontjából hasznosnak véli, akár miniszteri bársonyszékből, akár egy futballpálya lelátójáról hirdeti a nacionalista korlátoltság rögeszméit, rosszabb esetben a gyűlöletkeltés „igéit”. Az eddig elmondottakból is kitűnhetett, hogy Rudolf Kučera a maga részéről meglehetősen sokat tesz a magyarokhoz kapcsolódó negatív képzetek, féligazságok és előítéletek eloszlatása érdekében, noha – természetesen – a magyar nacionalizmus bírálatának is teret szentel, s főleg a „magyar nemzetállam káros eszméjét”, a magyar uralkodó réteg „kíméletlen” nemzetiségi politikáját kárhoztatja, mint olyan tényezőket, amelyek a dualizmus korában végzetesen rossz útra térítették az országot. (A hozzánk sok tekintetben legközelebb álló szlovákság vezetőit, politikai gondolkodóit pedig arra késztették, hogy a Magyar Királyságból való kiválás alternatívája mellett voksoljanak.) Mindazonáltal az elismeréssel sem fukarkodik – tényként szögezi le például, hogy „a magyar ember természetétől egész történelme folyamán … idegen volt a nemzeti sovinizmus”, múltunk szabadságharcai kapcsán pedig az alábbi

Limes

232

megállapítást teszi: „A közép-európai népek közül a lengyeleket kivéve senki nem szereti úgy a szabadságot és függetlenséget, mint a magyarok, akikről Voltaire azt írta: büszke és derék nemzet, uralkodóinak támasza, de zsarnokainak ostora.”1 Rudolf Kučera antinacionalista, a nemzeti önközpontúságon bátran és határozottan túllépő, igazságosságra törekvő szemléletmódja egyértelműen rokonszenvet ébreszt, bár olykor gyanú támad bennünk, hogy a nemzetállamokkal szemben igencsak szigorú, a nemzeti érzés túldimenzionálásának káros, sőt tragikus következményeit pontosan diagnosztizáló szerző nem méltányolja kellőképpen a nemzeti léthez kapcsolódó közösségi élmények nagyszerűségét, felemelő voltát, azt a tényezőt, hogy a torzulásoktól mentes nemzeti öntudat az alkotóerő pótolhatatlan forrása, nemes és hősi cselekedetek ihletője lehet (s volt már számtalanszor). Akár egyetértünk azonban következtetéseivel, akár nem, egyvalami vitathatatlan: a magyar olvasó rendkívül gondolatgazdag, ösztönző erejű művet kapott kézhez, s csak hálás lehet a kiadónak, hogy a neves pozsonyi műfordító, Mayer Judit által átültetett könyv számára is hozzáférhető. Feltétlenül megemlítendő, hogy a kötet a „külcsín” tekintetében is tetszetős és vonzó, a kivitelezés igényességről tanúskodik. A Csémy Tamás által jó érzékkel összeválogatott és magyarázatokkal ellátott illusztrációk, s kivált a rendkívül beszédes, ma már ritkaságszámba menő térképek szerves egységet alkotnak a szöveggel, s jelentős mértékben segítik a tájékozódást, a szóba került események felidézését. Sajnálatos viszont – s erre az utószót író szlovákiai magyar történész, Popély Gyula is rámutat –, hogy néhány téves adatot nem sikerült kigyomlálni a kötetből: meghökkentő azt olvasni, hogy Milan Rastislav Štefánik az első világháború kitörésekor távozott Nyugatra (valójában már 1904, tehát hu-

Szemle szonnégy éves kora óta Franciaországban élt), s a Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének csapatait 1919 őszén űzték ki Szlovákia területéről, miközben a proletárdiktatúra rossz emlékű államának története már 1919. augusztus 1-én, a tanácskormány lemondásával véget ért. (A téves állításokat Popély Gyula javarészt korrigálja, s mivel a kötet értékét, fontosságát nem kérdőjelezik meg, fölöslegesnek tartjuk tételes felsorolásukat és akkurátus cáfolatukat.) Előfordul, s nem is ritkán, hogy egy könyv nagyobb sikert arat külhonban, mint a hazai olvasóközönség körében. Abban bízunk, hogy Rudolf Kučera könyvének is ez lesz a sorsa. G. Kovács László Jegyzetek 1

Rudolf Kučera dicsérő szavait egy már-már hízelgőnek tűnő idézet követi Emile Louis Victor de Laveleye francia szerző csehül 1897-ben napvilágot látott, Vláda v demokracii (Kormányzás a demokráciában) című művéből, melyet talán nem fölösleges átvennünk: „Minden más ország, Angliát sem kivéve, elviselte bizonyos ideig a despotikus uralmat, de a magyarok soha nem adták meg magukat. Mindig volt bennük annyi lelkesedés, hogy jobban szeressék a szabadságot, mint a kényelmet, gazdagságot, sőt az életet.” S a magyarság szabadságtörekvései kapcsán adjuk vissza a szót még egyszer a cseh történésznek: „A magyarok harca a magyar alkotmányért hosszú és véres volt, mint minden harc, amelyet a politikai szabadságért vívnak. Ez a harc a közép-európai történelem legfényesebb lapjaira tartozik, s a jövőben minden Közép-Európa történetével foglalkozó tankönyv részének kellene lennie.” Ilyesmit az öndicsérettől való ódzkodás, az egyesek által már-már kötelezőnek vélt radikálisan önkritikus szemléletmód miatt korántsem minden magyar történész merne leírni.

INFORMÁCIÓK Következő számunk tartalmából: 2009/2. szám: Délvidék 1940–1944 *** Előző számaink megrendelhetők a szerkesztőség és a levéltár címén: 2006/1. sz.: Kincsek–régészet–művészettörténet 2006/2. sz.: Észak-Erdély 1940–1944; 2006/3–4. sz.: 1956 – Európai szemmel 2007/1. sz.: Magyarok és lengyelek; 2007/2. sz.: Dél-Felvidék 1938–1944 2007/3. sz.: Dunántúl, mint régió; 2007/4. sz.: Dunántúliság, pannonizmus 2008/1. sz.: A Monarchia történeti képe; 2008/2–3. sz.: Magyarságkép a 20. században ***

Az Art Limes-számok a Kernstok Alapítvány címén (2801 Tatabánya, Pf. 1244) rendelhetők meg: 2006/1–2–3. sz.: BÁB-TÁR I–II–III.; 2006/4–2007/1. sz.: Magyar illusztráció Bolognában; 2007/2. sz.: BÁB-TÁR IV.; 2007/3. sz.: Kihelyezett tagozat. Tatabányáról elszármazott művészek; 2007/4. sz.: BÁB-TÁR V.; 2007/5. sz.: A gyermekkönyv-illusztráció III.; 2008/1. sz.: A gyermekkönyv-illusztráció IV.; 2008/2. sz.: Képzőművészek Esztergomban a 20. században *** Folyóiratunk megvásárolható Komárom-Esztergom megyében: A RÁBAHÍR Rt. (LAPKER) hírlapárusítóinál, valamint az alábbi intézményekben: Komárom-Esztergom Megyei Levéltár, Esztergom; Gran Tours Iroda, Esztergom; József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya Budapesten: Írók Boltja (Andrássy út), Gondolat Könyvesház (Károlyi M. út), Teleki Téka (Bródy S. utca) Szlovákiában: Madách-Posonium Könyvesbolt, Rév-Komárom *** Szerkesztőségünk levélcíme: 2801 Tatabánya, Pf. 1244; Tel.: 34/515-700/344 (Városháza, Virág Jenő), vagy 06-30/747-7890, E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu * www.artlimes.hu Szemlénk megrendelhető a szerkesztőség levélcímén, könyvtárak számára a Könyvtárellátó Kht-nál (1134 Bp., Váci u. 19.)

www.balkancenter.hu

LIMES TUDOMÁNYOS SZEMLE AKTUÁLIS BALKÁN II. TATABÁNYA

Recommend Documents