LIMES TUDOMÁNYOS SZEMLE AKTUÁLIS BALKÁN I. TATABÁNYA

LIMES 2008.4 TUDOMÁNYOS SZEMLE AKTUÁLIS BALKÁN I. TATABÁNYA

TARTALOM Aktuális Balkán I. Szerkesztette: Seres Attila 2008/4. szám BEVEZETŐ Seres Attila: Kérdőjelek a Balkán múltja és jövője körül......................................

5

CENTRALIZÁCIÓ – FÖDERÁCIÓ – DEZINTEGRÁCIÓ Hornyák Árpád: A Balkán-összefogás gondolatának történeti fejlődése a 19. század második és a 20. század első felében.............................................. Bada Zoltán: Az 1918. évi podgoricai Nagy Nemzetgyűlés és történelmi következményei............................................................................. Bíró László: A centralista kísérlet: a királyi Jugoszlávia berendezkedése............. Mészáros Zoltán: Jugoszlávia – két állam és két dezintegráció............................

7 29 47 67

Politika Juhász József: Koszovó – új állam a Balkánon..................................................... 87 Balogh Ádám: A görög–török kapcsolatok története: változás és kontinuitás a görög külpolitikában az 1970-es évektől napjainkig....................................... 103 Aktuális Balkán II. 2009/1. szám Gazdaság és társadalom Demeter Gábor: Montenegró két arca: gazdasági sikerek és belpolitikai válságok (2005–2007)................................................................. 125 Radics Zsolt: Szerbia – tátongó lyuk az egyesült Európa térképén....................... 143 nemzet és nemzetiség Csortán Ferenc: Arománok – Délkelet-Európa rejtőzködő nemzete.................... 167 Csaplár Krisztián: Albánok Macedóniában......................................................... 183 Blagoveszt Nyjagulov: Cigányok (romák) Bulgáriában. Egy társadalmi és kisebbségi probléma múltja és jelene............................................................. 201

Limes

4

Limes

Szemle Szilágyi Imre: A délszláv térség személyes élmények tükrében........................... Hamberger Judit: A délszláv térségtől a globalizált Európáig............................. Márfi Attila: Kisebbségkutatások Baranyában...................................................... G. Kovács László: Milyen volt és milyen lesz? Egy cseh történész vallomásai Közép-Európáról................................................................................................. Információk...........................................................................................................

219 225 230 237 242

Limes

5

Bevezető

Seres Attila

Kérdőjelek a Balkán múltja és jelene körül

A jelenlegi kelet-európai politikai és nemzeti-államnemzeti folyamatok, illetve mindezek nemzetközi kontextusának ismeretében talán nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a Balkán-félsziget országainak etnikai, politikai, társadalmi és gazdasági viszonyainak vizsgálatához miért választottuk tematikus lapszámunk címéül az „aktuális” jelzőt. „Európa puskaporos hordójának” a történelem folyamán szinte mindig, de különösen a 19. század második felétől egészen napjainkig ívelő időszakon át a nemzetközi kapcsolatok rendszerében kiemelt szerep jutott. Magyarország szempontjából ezen túlmenően a Balkánon zajló események figyelemmel követése, tanulmányozása és alapos ismerete a balkáni régió földrajzi közelsége okán mindig is állandó aktualitással bírt. A magyar nemzet Kárpát-medencei törzsterülete délről és dél-keletről olyan nemzetekkel – nevezetesen a szerbbel és a románnal – határos, amelyek etnikai településterülete mélyen benyúlik a Balkán-félszigetre, vagy legalábbis azzal szerves kölcsönhatásban áll. A Trianon óta Szerbiában és Romániában élő, a kisebbségi intézményrendszerének és jogainak kiteljesítésére törekvő magyarság érdekeinek képviselete és védelme a magyar állam és társadalom számára nemcsak a balkáni országokban zajló folyamatok passzív figyelemmel követését, hanem bizonyos fokig azok befolyásolását is megköveteli. Ráadásul 2008-ban, tehát tematikus lapszámunk összeállításának évében a Balkánt egy konkrét politikai esemény, mégpedig Koszovó függetlenné válása is meglehetősen aktuálissá tette számunkra. A Koszovó státusza körüli probléma egyoldalú, albán érdekek szerinti megoldása, s a terület Szerbiából való kiválásának regionális és nemzetközi vetületei, különösen a határok sérthetetlenségének elvét messzemenően szem előtt tartó európai politikai és jogrendszer kontextusában, kissé elgondolkodtatóvá teszik számunkra az egész balkáni régió jövőbeni stabilitásának kérdését, még annak ellenére is, hogy az események ilyetén végkifejletére valamelyest számítani lehetett. A szuverén Koszovó megalakulása újabb bizonysága lehet annak, hogy a kis népek és nemzetek sorsának alakulását olyan szubjektív politikai, társadalmi, gazdasági stb. összetevők is befolyásolják, amelyek ha nem is teljesen függetlenek a nemzetközi politika objektív körülményeitől és a nemzetközi konstelláció pillanatnyi állásától, egy sorsdöntő történelmi szituációban akár dominánsabb szerepet is játszhatnak a nemzeti érdekek érvényesítése szempontjából, mint a külpolitikai erőtér pillanatnyi állása, esetleg ellensúlyozhatják, vagy legalább is relatívvá tehetik a nemzetközi politikai életben bekövetkező negatív tendenciákat. Ilyen lehet például egy népcsoport vagy nemzet társadalmi szervezettsége, politikai aktivitása, gazdasági erőforrásainak mennyisége és minősége, s mint azt az albánság esetében láttuk, a demográfiai kondíciói is. A koszovói albánság demográfiai térnyerése, majd 90%-os túlsúlya más, nem fegyveres forgatókönyv megvalósulása

Limes

6

Bevezető

esetén is előbb-utóbb elodázhatatlanná tette volna a tartomány nemzeti és államjogi berendezkedésének újragondolását, de teljesen tarthatatlanná tette a szerbség nemzeti és adminisztratív-igazgatási hegemóniáját. A tematikus lapszámunkban részben ezekre az eseményekre is reagálva kívántunk elvégezni – a teljesség igénye nélkül – egy pillanatnyi helyzetfelmérést, s bemutatni a balkáni országokat feszítő számtalan etnikai, társadalmi és gazdasági probléma történelmi hátterét és jelenlegi állását. Mivel az egyes balkáni nemzetek történetírásának értékelése a legtöbb esetben ütközik a szomszédos népek történeti tudatával – gondoljunk csak az albán–szerb, a macedón–bolgár, a görög–török vagy akár a magyar–román kontroverziákra –, az ottani tudományos kutatásokat az etnikai területek egységét, a nemzeti különállást és az állami szuverenitást igazoló-védelmező legitimációs beidegződések is motiválják és befolyásolják. A nemzeti és politikai ideológia által teremtett kényszerhelyzet nagymértékben hátráltatja az önreflexió kialakulását az egyes balkáni népek történetírásában és az általa is formált kollektív emlékezetben. Ezért az első részben a föderalizmus és dezintegráció, a centralizmus és autonómia ellentétpárokra építve igyekeztünk bemutatni azt is, hogy a kisállami széttagoltságnak vagy éppen a nemzeti hegemóniának milyen alternatívái voltak a Balkán-félsziget 19. és 20. századi történetében.

Limes

7 Centralizáció – föderáció – dezintegráció

Hornyák Árpád

A Balkán-összefogás gondolatának történeti fejlődése a 19. század második és a 20. század első felében*

A magyar nyelvben a Balkán fogalma a 19. századtól kezdődően egyebek mellett a széttagoltság szinonimája is lett. A nemzetállamok kialakulásával és az egyes területeknek a Török Birodalomból történő fokozatos, majd „tömeges”, előbb csak de facto, később de jure kiszakadásával a félsziget az apró államok otthona lett, ami újdonság volt, hiszen Európát ekkoriban a birodalmak jellemezték. A Török Birodalom testéről leváló nemzetállamok maguk is tisztában voltak gyengeségükkel és a méretükből adódó veszélyekkel. Részben ezért, részben pedig, hogy ezt kiküszöböljék és területileg megnövekedjenek, amin elsősorban a Török Birodalomhoz tartozó területek megszerzését kell érteni, illetve, hogy a fennhatóságuk körén kívül élő nemzetrészeiket egyesítsék, koronként eltérő intenzitással törekedtek bizonyos szintű összefogásra. Az összefogás éle az első világháborúig jószerivel kizárólag a Török Birodalom ellen irányult, ám a háborút követően a képlet bonyolultabbá vált. Tanulmányomban a balkáni nemzetek összefogását célzó törekvések történeti fejlődését szeretném vázolni, elsődlegesen szerb, illetve jugoszláv aspektusból. A balkáni föderációs törekvések fejlődése alapvetően négy szakaszra osztható, bár lehet, hogy helyesebb a balkáni nemzetek közötti összefogás gondolatáról beszélni. Az első periódus az 1860-as évek, a második a 19. és a 20. század fordulója, a harmadik az 1930-as évek. A negyedik szakaszban, a második világháború alatt, előbb nagyhatalmi (angol és vele szemben szovjet) ösztönzésű próbálkozásról, majd azt követően saját balkáni kezdeményezésről (Tito nagyra törő tervei) beszélhetünk. Az első periódus kezdete a 19. század elejére esik, csúcspontja pedig az Európában zajló nagy átalakulások idejére, az 1860-as évekre, amikor az olasz és a német egység kialakulásának oldalvizén a balkáni népek különböző képviselői a „Balkán a balkáni nemzeteké” elvet magukévá téve, balkáni összefogást igyekeztek létrehozni. Ennek szerb részről voltak ugyan kézzelfogható eredményei (például az 1866-ban Montenegróval,

* A tanulmányhoz felhasznált brit levéltári források felkutatását a MÖB Magyar Állami Eötvös Ösztöndíja tette lehetővé, a délszláv dokumentumokét pedig az OTKA F62052 számú projektje segítette.

Hornyák Árpád


1867-ben Görögországgal, 1868-ban Romániával kötött szövetségi szerződések), de ezek összességükben nem léptek túl az Oszmán Birodalommal szembeni védelmi-támadó szerződés keretein. Az egyetlen, ami ezen túlmutathatott, az 1867-ben a bolgár felszabadító bizottsággal kötendő egyezmény volt, amely a szerb−bolgár délszláv császárság megalapítását célozta.1 Nem véletlen, hogy a sok aláírt szerződés közül éppen ez volt a leginkább távolba mutató. Szerbia mindig is a bolgárokkal való összefogást tartotta a legfontosabbnak és elsőként megvalósítandónak, amelyre alapozva határozott és aktív nemzetépítő/felszabadító politikát folytathatott volna. Már Ilja Garašanin is kitüntető figyelmet szentelt 1844-es tervezetében (Načertanije) Bulgáriának. A bolgárokat a Török Birodalmon belüli szlávság legnépesebb ágának tekintette, akikkel − éppen a szlávság rokoni kötelékéből fakadóan − a legkönnyebben lehet szövetségre lépni. A szerb belügyminiszter a bolgárok barátságát már csak azért is fontosnak tartotta, hogy Szerbia nagyobb súllyal léphessen fel Oroszországgal szemben, amelynek segítségében Garašanin csak akkor reménykedett, ha Szentpétervár Szerbiát legalább megközelítőleg egyenrangú félnek ismeri el.2 Ettől az elvtől, nevezetesen, hogy először Bulgáriával kell összefognia, adott esetben pedig csak vele, Belgrád a későbbiekben is csak a legritkább esetben tért el. Az optimista nemzeti politikával „átitatott” évtized végére azonban, a nemzetközi körülmények megváltozásával és a balkáni szövetség létrehozására irányuló szerb politika két legtekintélyesebb személyiségének: Garašaninnak és Mihály fejedelemnek a politikai életből való távozásával, hirtelen vége szakadt e törekvéseknek.3 * Már a második periódushoz sorolhatjuk a századforduló bátortalan szerb, montenegrói és bolgár próbálkozásait. Ezek ugyan továbbra is elsősorban a Török Birodalom elleni összefogást célozták (Szerbia részéről ez a Monarchia-barát külpolitikai vonalvezetés alternatívája is volt), de már magukban rejtették a kirekesztés elemeit is. Görögország ugyanis 1897-ben, a krétai felkelés eredményeként, háborúba keveredett Törökországgal, és tartani lehetett attól, hogy a háborút követően Athén a bolgárokat és a szerbeket is rendkívüli mértékben érdeklő makedóniai területekből is szerezhet. Ez arra késztette Szófiát, hogy megkeresse Belgrádot azzal a javaslattal, miszerint egyeztessék a makedón, és egyáltalán az európai Törökországgal (ebből kifolyólag az egész Török Birodalommal) kapcsolatos politikájukat. 1897. március elején aláírták az erre vonatkozó egyezményt, amelynek egyúttal kiindulási pontként is kellett szolgálnia. Ehhez szinte egész külpolitikájukat igazítaniuk kellett, ami újabb egyezmények megkötését von(hat)ta volna maga után.4 A kapcsolatok további elmélyítésére azonban még sokáig, 1904-ig kellett várni. Ebben az évben két titkos egyezmény megkötésére is sor került. A politikai jellegű, 1904. április 20-án megkötött szerződésben a két fél vállalta, hogy megsegíti egymást, ha egy nagyhatalom jelenne meg a félszigeten és megszállná, vagy elcsatolná annak egy részét.5 A megállapodás katonai egyezmény megkötését is előirányozta, és elindította azt a folyamatot, amely végül az 1912. márciusi szerb−bolgár barátsági, majd a nem sokkal később, májusban megkötött katonai egyezményhez, vagyis lényegében véve a Balkánszövetség létrehozásához vezetett.6 A másik, gazdasági jellegű egyezmény egy későbbi vámuniót feltételezett Bulgária és Szerbia között, és egyik kiváltó oka lett a Monarchia és Szerbia között 1906-ban kirobbant vámháborúnak.7

Hornyák Árpád


A század elején Szerbia igyekezett javítani a másik független szerb állam, Montenegróhoz fűződő viszonyán is. Egy 1904 februárjában összeállított tervezet ismételten előirányozta Belgrád és Podgorica együttműködését a szerb érdekek védelmére, és kölcsönös segítségnyújtást helyezett kilátásba bármilyen irányból jövő támadás esetére.8 Ezeket a próbálkozásokat alapvetően helyi, saját kezdeményezéseknek lehet tekinteni, amelyek nem bírták a nagyhatalmak támogatását, hiszen alapvetően a Török Birodalom területi épsége ellen, azaz a status quo megváltoztatására irányultak, ami akkor egyik nagyhatalom bevallott céljai között sem szerepelt. (Ami persze nem jelentette azt, hogy egyik-másik nagyhatalom olykor nem bátorította az ilyen irányú törekvéseiket.) Ezen a viszonylag „tiszta” helyzeten változtatott Bosznia és Hercegovina osztrák−magyar annexiója 1908-ban. Ezután gyökeres változás következett be a balkáni államok összefogásának nagyhatalmi megítélésében. Egy elsőrendű nagyhatalom, Oroszország, és egy regionális hatalom, Olaszország is a balkáni nemzetek összefogása mögé állt (bár még mindig nem nyíltan, de annál határozottabban). A megváltozott álláspont hátterében az annexiós krízis miatt megromlott orosz–osztrák-magyar kapcsolatok álltak. Szentpétervár a balkáni nemzetek összefogásával a Monarchia további balkáni térnyerése elé akart akadályt állítani. Olaszország pedig, részben a líbiai háború miatt, részben, mert Oroszországhoz hasonlóan a Monarchia balkáni térnyerése megakadályozásának eszközét is látta benne, szintén örült a kezdeményezésnek. 1912 őszére kiteljesedett a Balkán-szövetség, amelynek célja a félszigetnek a Török Birodalom fennhatósága alóli felszabadítása és a felszabadult területek csatolása volt.9 * A harmadik periódus az első világháború utáni teljesen új nemzetközi helyzet eredménye volt, kiteljesedése az 1930-as évekre tehető. Míg az előző szakaszokban az egyes balkáni államok fő politikai törekvése a status quo megbontása volt, addig az 1930-as években éppen fordítva történt. Szinte kivétel nélkül valamennyi állam politikája a fennálló helyzet megőrzését célozta. Ebben természetesen szerepet játszott az a tény, hogy Bulgária kivételével valamennyi balkáni állam ilyen vagy olyan mértékben a nyertesek közé sorolhatta magát. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság létrejöttével – a békekonferencián megvont határaival, amelyek nagymértékben kielégítették nemzetiségi igényeit – a jugoszláv külpolitika irányvonalának és viszonylatainak meghatározása során a szerb politikában korábban meghatározó etnopolitikai törekvések veszítettek fontosságukból. Mindez nagymértékben megkönnyítette, megkönnyíthette volna az ország kapcsolatainak rendezését szomszédaival. A nemzeti, etnopolitikai tényezők háttérbe szorulásával szinte egyidejűleg azonban előtérbe kerültek a geopolitikai tényezők. A külpolitikai nehézségek egyik, ha nem a legfőbb okaként azt a körülményt szokták első helyre tenni, hogy Jugoszlávia, akár csak a térség többi állama, nem tartozott kizárólag egyik vagy másik földrajzi egységhez.10 Miután területének jelentős részei a közép-európai térség peremterületeihez sorolhatók, Jugoszláviát nem lehetett kizárólag balkáni államnak tekinteni. Kiterjedt tengerpartja révén a mediterrán államok közé is besorolható volt. Az egyes területek pedig érthetően a földrajzi egységek központjai felé gravitáltak,11 nagymértékben befolyásolva ezáltal az állam külpolitikáját. A Pannon-medencéhez tartozó részei Közép-Európa, a tengermellék Olaszország és Albánia, míg a balkáni részek a Balkán felé vonzódtak (és vonzódnak

Hornyák Árpád


mindmáig). Ez az ország elhelyezkedéséből fakadó külpolitikai „szétforgácsoltság” mindvégig érzékelhető, jól kitapintható volt a szerb irányítású jugoszláv külpolitikában a két világháború között, és még a második világégés alatt is. Az első világháborút követő, bizonyos fokig természetesnek vehető elzárkózás politikájával egyidejűleg, a belgrádi külpolitika irányítói körében ismét felszínre került a balkáni együttműködés gondolata is, szándékuk szerint természetesen jugoszláv/szerb dominanciával. Ennek az elgondolásnak volt prominens képviselője Živojin Balugdžić, a későbbi berlini jugoszláv követ, aki a Belgrádban kiadott kulturális és társadalmi folyóirat, a Srpski književni glasnik hasábjain tette közé elképzelését. Balugdžić szükségesnek ítélte a balkáni egység létrehozását Belgrád központtal. (Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem balkáni föderációban gondolkodott, mivel annak sem történelmi, sem pszichológiai előfeltételeit nem látta adottnak.) Ami a diplomatát erre a gondolatra vezette, az a kisantant északi irányú súlyponteltolódása volt, és (megítélése szerint) a kisantantból kialakulófélben lévő, Prága-központú „alszervezet” kialakulása.12 Miután a szervezetet Balugdžić szerint Beneš egyre inkább a csehszlovák közép-európai érdekek szolgálatára rendezte be, amelynek a magyar revízióval szembeni védelem csak az egyik szegmense volt, a kisantant mindinkább veszített közvetlen jelentőségéből Európa déli szegletében. A Dél így valamirevaló szervezet nélkül marad – állapította meg –, és könnyen prédájává eshet bármilyen kívülről jelentkező hatalmi törekvésnek. Ez volt az a pont, ahol Balugdžić megítélése szerint Belgrádnak lépnie kellett volna, hogy az „űrt” betöltse, és a saját vezetésével, a saját érdekeit szolgálva jöjjön létre a balkáni blokk, ne pedig nélküle, vagy éppen ellenében. Elképzelése szerint az újonnan kialakítandó szervezet a kisantantra támaszkodna ugyan, de érdekei és a veszélyek is, amelyekkel szemben védelmet nyújtana, kizárólag balkániak lennének. A lényegében a kisantant déli szárnyaként funkcionáló, széleskörű gazdasági koncessziókon alapuló Balkán Blokk egyetlen gazdasági egységbe fogta volna össze az égei-tengeri kikötőket és a teljes vasúti hálózatot. A széles gazdasági összefogásra épülő Balkán Blokk egyúttal erős egységként jelent volna meg a nem balkáni erőkkel szemben. Az elképzelés szerint a szerveződésnek az ekkoriban Európa-szerte jelentkező kétoldalú nemzetközi szerződéseken kellett volna alapulnia, csak gazdasági és közlekedési vonatkozásait illetően lett volna hangsúlyozottabb. Balugdžić előre látta, hogy az érdekelt nagyhatalmak a kisantant szervezeténél jobban elleneznék a balkáni blokk megalakulását. Ám biztosra vette, hogy miután a hatalmak egymással szemben is bizalmatlanok, még jól is jöhetne nekik egy ilyen képződmény, amely megakadályozná, hogy bármelyikük is megvesse lábát a Balkánon.13 Aligha meglepő, hogy Balugdžić elképzeléséből alig pár évvel a háború után nem lett semmi. Bő egy évtizednek kellett eltelnie, hogy a Balkán Antant formájában megvalósuljon egy ehhez hasonló formáció. A balkáni nemzetek függetlenedésének, emancipációjának és egymáshoz való közeledésének gondolata az 1920-as évek legvégén éledt újjá. Ebben nem kis szerepet játszott Aristid Briand páneurópai unióról szóló javaslata, amit Belgrádban a kis balkáni nemzetek érdekeivel ellentétesnek ítéltek meg, és amely ezáltal az önálló balkáni föderáció, a balkáni összefogás gondolatát erősítette. E gondolat térnyeréséhez azonban a gazdasági válság elmélyülése adta a fő impulzust, amelynek a fokozódása egyenes arányban állt a közép-európai piacoktól függő balkáni nemzetek közötti összefogás eszméjének erősödésével.14 Különösen csábító volt az a lehetőség, hogy a térség államai a balkáni piacokon helyezzék el mezőgazdasági termékeiket, amit a Balkánon kívüli

Hornyák Árpád


konkurencia (Kanada, a Szovjetunió és az Egyesült Államok) kiiktatásával teljes egészében megoldhatónak véltek.15 Nyilvánvaló volt tehát az együttműködés szükségessége valamilyen formában, ezt azonban nem mindenki vezette le a gazdasági kényszerből. A Zágrábban megjelenő Nova Evropa hasábjain publikáló Aleksandar Donković például geopolitikai okokra hivatkozva szorgalmazta a térség államainak együttműködését.16 Az Alpoktól és a Kárpátoktól délre eső területet, amely magában foglalta Csehszlovákiát, Magyarországot, Romániát, Jugoszláviát, Bulgáriát, Albániát és Görögországot, Donković olyan földrajzi egységnek tekintette, amelyben a legjobban kiegészül az azt alkotó államok földrajzi egysége, és amelybe földrajzi alegységekként tagolódhatnak be. Ez a terület – természetes határait és közlekedési hálózatát tekintve is – egységet képez, amelynek természetes központja Belgrád. A térség közlekedési szempontból a lehető legjobb feltételekkel rendelkezik, miután a legrövidebb útvonalon helyezkedik el Európa és Ázsia között. Mivel ezeknek az államoknak a határai többé-kevésbé kielégítik etnopolitikai igényeiket, a geopolitikai kérdések megoldása kizárólag a közöttük kötendő gazdasági és politikai egyezményeken múlik. Gazdasági téren ez az egyezmény egy vámügyi és közlekedési egységbe tömörítené őket, politikai téren pedig koordinálná az államok diplomáciai fáradozásait. Kiiktatná az egymás közötti konfliktusokat, garanciákat nyújtana nekik a bármelyiküket kívülről érő támadás esetére. Vagyis a célt, amit Donković megfogalmazott, a térség egyetlen piaccá való alakítása képezte, amelynek tagállamai között garanciavállalásokkal alátámasztott barátság uralkodik.17 Az egyezmény formájának (például milyen hatóköre lesz az egyezménynek, és egyáltalán, milyen alakot ölt majd) Donković nem tulajdonított különösebb fontosságot, feltéve, ha eleget tesz majd a fentebbi részletezett elvárásoknak. Tisztában lévén azzal, hogy minden egyezmény áldozattal jár, Donković bármilyen egyezményt elfogadhatónak tartott, ha az áldozat mértékét meghaladja az általa elérhető nyereség, bár elismerte: a felvázolt egyezmény nem járna mindegyik állam számára egyforma mértékű gazdasági, közlekedési és kulturális előnyökkel. Az együttműködés várható előnyei közé sorolta azt is, hogy ezek az államocskák mind saját érdekeik, mind pedig az általános béke biztosítása tekintetében a korábbinál sokkal nagyobb szerephez jutnának.18 Olyan szintű állami függetlenségre tennének szert, amely lehetővé tenné számukra az önálló nemzetközi politika folytatását. Ennek köszönhetően a Balkán és Közép-Európa megszűnne a nagyhatalmak manőverezési területe lenni, egyben csökkenne a nemzetközi konfliktusok lehetősége is. Azonban mindegyik állam saját geopolitikai gyengesége áldozata. Míg néhányan közvetlenül érzékelik ezt, addig mások számára nem ennyire egyértelmű az együttműködés szükségessége. „Mindaddig, amíg nem látják be, hogy mindegyik állam tarsolyába több kerülne, mint amennyit fel kell áldoznia, nem jöhet létre egy ilyen egyezmény az érintett államok között.”19 Márpedig az államok nehezen látták ezt be. A balkáni országok között számos rendezetlen politikai kérdés feszült, amelyek lehetetlenné tették, vagy legalábbis nagyon megnehezítették a gazdasági, kulturális és egyéb közeledést, így a kezdeményezést a „civil szféra” ragadta magához. 1930-tól rendezték meg évente a Balkán-konferenciákat, amelyeken az egyes államokat üzletemberek, tudósok, közéleti személyiségek képviselték. Hivatásos politikus nem volt aktív tagja a tanácskozásoknak, csak megfigyelőként vettek részt, mert a kormányok nem sok fantáziát láttak a kezdeményezésben.20 Végül azonban a politika is közbelépett, és 1934 februárjában négy balkáni állam részvételével megalakult a Balkán Antant. A szervezet megerősített alapokmányában 1934

Hornyák Árpád


októberében kimondták az állandó tanács és a gazdasági tanács felállítását is, ám ezek a közép-európai „testvérszervezethez”, a kisantanthoz hasonlóan, nem tudtak érdemi eredményeket felmutatni. Annak ellenére, hogy a világháború utáni területi növekedés és a kiteljesedett nemzeti vágyak mámorából már jelentkeztek a kijózanodás tünetei, a balkáni államok még mindig nem voltak képesek felülemelkedni az értékek és a nemzeti nagyság kritériumait illető évszázados beidegződéseiken. Mentségükre legyen mondva, Európa haladottabb, „élen járó” nemzetei sem voltak sokkal jobbak náluk. A kohéziót az sem könnyítette meg, hogy a balkáni államoknak nem volt közös ellenségük. Legfeljebb két államnak kellett ugyanattól a nagyhatalomtól tartania: Jugoszláviának és Törökországnak (s időnként Görögországnak) Olaszországtól volt félnivalója, Németország Romániára jelentett veszélyt (és Jugoszláviára a korszak végén), míg a Kelet „óriása”, a Szovjetunió, Románia és Törökország rettegett szomszédja volt. Egyetlen közös ellenfél, vagy veszélyforrás volt: a kicsiny Bulgária. Az újdonsült szövetségesek között a bizalom nem állt a legszilárdabb lábakon. A Balkán Antant tagjai Görögországot nem tartották megbízható szövetségesnek. Részben azért nem, mert katonailag meglehetősen gyenge volt, részben pedig azért, mert Athén az egyezmény ratifikációja alkalmával visszakozott, és nem volt hajlandó katonai segítségnyújtási kötelezettséget vállalni arra az esetre, ha a támadás nem balkáni állam részéről érné valamely szerződő felet. Ennek tudható be, hogy a görög vezérkart nem hívták meg az 1934. november végén, Belgrádban megrendezett vezérkari értekezletre.21 A Balkán-félsziget valamennyi állama súlyos gondokkal küzdött. Jugoszlávia a más kelet-európai országokban is meglévő nemzeti kérdés miatt volt rendkívül nehéz helyzetben. Erre is gyógyírt jelenthetett azonban – egyes vélemények szerint – a nemzetek összefogása. A már idézett Donković az ország külpolitikai helyzetének megerősítésére, és egyáltalán, helyzetének megszilárdítására a megoldást a belpolitikai nyugalom megteremtésében és a bolgárokkal kötendő tartós, szoros szövetségben, valamint a balkáni és Duna-medencei államokkal való széles és őszinte együttműködésben látta. A belső problémáknak a nemzeti (vagy a korabeli nyelvhasználat szerint: a törzsi) egyenjogúság elvén történő rendezésével vélte biztosítani az ország nyugalmát, és megerősíteni belső rendjét. A horvát kérdés megnyugtató és igazságos módon történő rendezése egyúttal azzal a haszonnal is kecsegtetett, hogy eloszlathatják a bolgároknak a délszláv közösséggel szembeni bizalmatlanságát, és lehetőség nyílik a szorosabb jugoszláv–bolgár szövetség létrehozására. Mindennek eredményeként megszűnne a keleti határok megváltoztatásának veszélye, miközben a Balkán-szövetség még kompaktabb és erősebb lesz. A Balkán-félszigetnek majdnem kétharmadát magába foglaló jugoszláv–bolgár egység területe majdnem 40 ezer négyzetkilométerrel haladná meg az Appennini-félszigetét. S miután a szláv népek a Balkánon nem „elhasználódottak”, biológiailag pedig erősek, népességnövekedésük is nagyobb, mint a szomszédjaiknál. Ennélfogva az egység lakosainak száma 40–50 éven belül elérné a 40 milliót, vagyis annyit, amennyi Olaszország népessége volt.22 Bogdan Radica, a Balkán-szövetség lelkes híve és propagátora, a harmincas évek elején az Avala hírügynökség athéni tudósítója és a Balkán-konferenciák résztvevője, egyenesen a kis nemzetekben látta Európa megmentőit. „A kis nemzetek képesek egyedül megakadályozni, hogy Európa a káoszba süllyedjen” – vélte Radica. Publikált írásaiban azonban csak ködös eszmefuttatásokat olvashatunk Franciaország morális válságáról és

Hornyák Árpád


az ebből fakadó bajokról, de nem kapunk magyarázatot arra, pontosan mire alapozta nézetét, miért a kis államok lettek volna hivatva megmenteni Európát és főleg, hogy miként lettek volna képesek azt megmenteni?23 Voltaképp arról volt tehát szó, hogy Radica igyekezett előnyt kovácsolni a hátrányból, ideológiát gyártani, és megmagyarázni, hogy milyen jó is a helyzetük, miután lehetőségeikből csak ennyire futja. Az a gondolat, hogy a kis államok „Európa megmentői és főleg megújítói”, nem volt újdonság a Szerb−Horvát−Szlovén Királyságban. Közvetlenül az első világháború vége után Belgrádban Miodrag Micić és a rövid ideig (1921–1926) megjelenő lapja, a Zenit köré szerveződő avantgárd, dadaista irodalmi kör propagálta ezt, igaz, elsősorban kulturális vonatkozásban. Általuk megalkotott fogalom a „barbár géniusz”, amely tiszta balkáni barbárságából merítve kínált választ a nyugat-európai civilizáció krízisére. Ennek a sallangoktól mentes, tiszta, barbár Balkánnak kell „decivilizálnia” Európát, és egyúttal megmenteni és felszabadítani azt. Az ideológia szinte a Balkán „európaizálása” fogalmának a fordítottja, a cél Európa „balkanizálása” volt.24 A nemzetközi helyzetben bekövetkező változásokra reagálva az 1930-as évek második felében megindult a „klikkesedési” folyamat a Balkán Antanton belül. Görögország Törökországgal, míg Jugoszlávia a szervezeten kívüli Bulgáriával – amely ellen a szervezet éle tulajdonképpen irányult – próbált meg, sikerrel, szorosabb kapcsolatot kiépíteni. A „klikkesedés” folyamata már a két balkáni szláv állam közeledésével elkezdődött, és különösen felgyorsult Jugoszláviának az 1937 elején kötött két nagy jelentőségű egyezménye után, amelyek közül az egyik a jugoszláv−bolgár örök barátsági egyezmény volt 1937 januárjában.25 A „bolgár veszélytől” magát leginkább veszélyeztetve érző két állam, Görögország és Törökország ezt követően fokozott mértékben igyekezett egymás társaságát keresni, és a szláv összetartás ellen egységfrontot alkotni.26 A Balkán Antant felbomlása csak idő kérdése volt, főleg mivel a szervezetet az 1930-as évek legvégén már szinte egyetlen nagyhatalom sem támogatta. Az egyetlen kivételt Anglia képezte, amely a világháború kirobbanása után igyekezett egységes neutrális blokká alakítani a képződményt, sikertelenül. Belgrád számára a Balkán Antant kezdett ugyanolyan kényelmetlenné válni, mint amilyen a kisantant volt a felbomlását megelőző időszakban. Jugoszlávia szabadulni igyekezett minden kötöttségtől, ami balkáni szövetségeseihez fűzte, s nagy megkönnyebbüléssel fogadta a szervezet felbomlását, ami Románia 1940. októberi kilépésével vált befejezett ténnyé.27 * Fontos hangsúlyozni, hogy a balkáni összefogásra irányuló azon törekvések, amelyekről eddig szó volt, kivétel nélkül katonai jellegű, illetve elvétve gazdasági tartalmú szerződéseken alapultak. Politikai-államjogi egyesülést feltételező, vagy azt előirányzó és annak létrehozását célul kitűző egyezményekről (már amelyek a megvalósulás állapotába jutottak) nem beszélhetünk. Erre az 1940-es évekig kellett várni. A második világháború alatti és a háborút követő Balkán-föderációt érintő események jobb megértéséhez szükséges legalább röviden kitérni a Jugoszláviában meghatározó jelentőségű politikai irányzatok Balkán-föderációs hagyományaira. Jugoszláviában a második világháborút közvetlenül megelőző időszaknak a közép- és délkelet-európai térségre vonatkozó szerb (jugoszláv) elképzeléseit alapvetően az ország belső átalakítására irányuló kísérletek, elsősorban a két legnagyobb lélekszámú délszláv

Hornyák Árpád


nemzet: a szerb és a horvát közötti küzdelmek jellemezték. A képet még tarkábbá tette, hogy a háború alatt az eltérő elképzelések mellett egyre erőteljesebben jelentkeztek a nagyhatalmaknak a Balkán-félsziget, és benne a Jugoszlávia feletti befolyás megszerzésére irányuló törekvései, amelyek többnyire szintúgy nagyobb egységekben képzelték el a térség jövőjét.28 Jugoszlávia felbomlása után a jugoszláv (benne a szerb) föderációs (a Balkán és/ vagy Közép-Európa rendezésére irányuló) törekvéseknek két jól elkülöníthető szárnya volt. Az egyik többé-kevésbé egyenes folytatása volt a két világháború közötti hivatalos belgrádi politikának, és fő hordozója a jugoszláv emigráns kormány volt. A másik vonalat a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) képviselte. Ez utóbbi vonal sem volt teljesen előzmény nélküli, miután gyökerei Svetozar Markovićnak a 19. század utolsó harmadában kidolgozott Balkán-föderációs elképzeléséig nyúltak vissza. A két világháború között balról kiinduló Balkán-föderációs elképzelések leginkább céljaikban különböztek a korábbiaktól. Míg ugyanis a korábbiak célkitűzése arra irányult, hogy a „Balkán a balkáni nemzeteké” elv jegyében rendezzék a térség nemzetei közötti viszonyokat (egyúttal társadalmi változásokat is végrehajtsanak), addig a JKP által képviselt föderációs elképzelések a világforradalom szolgálatában álltak, és javarészt a Kommunista Internacionálé inspirálta őket.29 A Komintern már megalakulása pillanatában felismerte a kis nemzetek szeparatista törekvéseinek jelentőségét, és számolt mozgalmaik felhasználásának lehetőségével. Az 1910-ben, a szerb szociáldemokrata vezető: Dimitrije Tucović javaslatára megalakult Balkáni Szocialista Föderáció 1920-ban a „szocialista” jelzőt kommunistára cserélte fel. A szervezet fő feladata a balkáni kommunista és szocialista pártok munkájának koordinálása volt. Legfontosabb célkitűzése pedig az, hogy a közeljövőben átvegye a politikai hatalmat, és a proletárdiktatúra révén megvalósítsa a Balkáni Szocialista Köztársaságot.30 A kezdeti időszakban azonban a balkáni kommunista pártoknak ez a célkitűzése nem igazán juthatott kifejezésre. Moszkvában ugyanis az elsődleges cél a forradalom kiterjesztése volt Oroszországból − Németországon keresztül − a Nyugatra, s a Komintern csak a németországi forradalom kirobbantására tett 1923. októberi kísérlet kudarca után fordult a Balkán felé. A térség ingatag államaiban a Szovjetunió vezetői a forradalom csíráját vélték felfedezni, s azok ily módon szinte egyik napról a másikra kerültek Moszkva figyelmének központjába.31 A JKP, egyedüli pártként a királyi Jugoszláviában, a nemzetek önrendelkezési jogának álláspontját képviselve, támogatta a nemzetiségek elszakadási jogát az országból. Az 1928-ban, Drezdában tartott negyedik kongresszusán a párt (a Komintern elveit maradéktalanul magáévá téve) kiállt Horvátország elszakadási joga és a független Montenegró megalakítása mellett, és támogatta az albán s a macedón nemzeti mozgalmakat. Elismerte a vajdasági magyarok elszakadási jogát is, egyben határozott a független Szlovénia megteremtésére irányuló törekvések támogatásáról.32 Az önrendelkezési elv nyilvánult meg a pártnak a Balkán-föderációval kapcsolatos álláspontjában is, elítélve azt, mint a versailles-i határok és az elnyomó, mesterséges államalakulatok fenntartását szolgáló egyezményt.33 Nem sokkal később azonban, nyilvánvaló következményeként Moszkva pálfordulásának a kommunista mozgalmak tekintetében, illetve a Kominternnek a népfrontpolitikára való áttérése nyomán, felhagytak a balkáni kommunista föderációra irányuló tevékenységgel. A JKP ezt követően elállt a szovjet típusú köztársaságok bal-

Hornyák Árpád


káni szövetségének gondolatától, helyette az adott államhatárok keretein belül kívánta megoldani a nemzeti/szociális kérdéseket.34 * A Balkán-föderáció gondolatának − korszakolásom szerinti − utolsó periódusa tulajdonképpen 1942-ben kezdődött, amikor két balkáni állam Londonban menedéket talált emigráns kormánya, a jugoszláv és a görög, 1942. január 15-én egyesülési nyilatkozatot írt alá. E dokumentum egyáltalán nem illeszkedett a balkáni együttműködésre vonatkozó szerb elképzelések majd évszázados ívébe, amely elsődlegesen a bolgárokkal kialakítandó együttműködés hol szorosabb, hol lazább formáját célozta. A rendhagyónak tekinthető lépés magyarázata a világháború következtében előállt rendkívüli körülményekben keresendő. A kezdeményezés a jugoszláv kormánytól eredt. II. Péter már 1941. szeptemberi beszédében kiemelte, hogy Jugoszláviát földrajzi fekvése és történelmi hagyományai egyaránt arra predesztinálják, hogy a szövetséges Görögországgal együtt a Balkán egységének megalkotója legyen.35 November elején a kormány konkrét javaslattal kereste meg a görögöket. Ők azonban nem sok hajlandóságot mutattak a szorosabb együttműködésre.36 Végül a görög emigráns kormány feltehetően csak komoly angol ráhatásra írta alá az egyezményt.37 A tervezet nyitva hagyta volna az utat más államok, mindenekelőtt Bulgária, Albánia és Románia előtt is a csatlakozásra. A jugoszláv kormány feje, Slobodan Jovanović egy évvel később az egyezményt a majdani Balkán-szövetség kezdeteként jellemezte, amelybe a fent említett három balkáni állam is be fog lépni.38 Dacára annak, hogy a görög kormánnyal kötöttek megállapodást, az emigráns kormány tagjai, nemzetiségüktől függetlenül, szinte valamennyien a bolgárokkal való szoros együttműködést tartották a legfontosabbnak. A horvát Juraj Krnjević 1942. október 9-én a minisztertanácsban azt vallotta, hogy az elmúlt időszak eseményei bizonyítják: a Bulgáriával való barátság fontosabb a Balkán Antantnál, amely nem volt képes megakadályozni az ország megtámadását Bulgária felől.39 A szerb Milan Grol 1942. október 14-i beszédében szintén annak fontosságát hangoztatta, hogy a jugoszláv kormánynak nem szabad olyan tervezgetésben részt vennie, amely Albánia vagy Bulgária feldarabolására irányul. Amennyire ellenezte az azonnali meggondolatlan egyesülést Bulgáriával, épp annyira ellene volt annak is, hogy népük körében növeljék azzal a bolgár nemzettel szembeni ellenérzést, amellyel a sors majd egy közösségbe sodorja őket.40 Londonban a balkáni egység mellett közép-európai föderációk létrehozását is támogatták. Terveik között szerepelt a lengyel–csehszlovák együttműködés létrehozása, illetve a Baltikumtól a Földközi-tengerig húzódó konföderációs rendszer kialakítása, amely a két alapegység kibővítésével jött volna létre.41 A csehszlovák–lengyel egységhez csatlakozott volna Magyarország, míg a másik Romániával és Bulgáriával egészült volna ki. E rendszer megakadályozta volna azt, hogy a térség kis államai ismét német politikai, katonai vagy gazdasági befolyás alá kerüljenek.42 A kezdeményezés ezen túlmenően a szovjet kormány által propagált össz-szláv összefogás és együttműködés alkalmas ellenszerének is látszott, amely összefogást Londonban – nem is alaptalanul – a pánszlávizmus újabb formájának tekintettek.43

Hornyák Árpád


Az egységesülési törekvéseket támogató, illetve azokat ösztönző brit politikával szemben a szovjetek legalábbis fenntartásokkal éltek, bár kezdetben nyíltan nem szólaltak fel ellene. Ellenérzésük mindenekelőtt annak szólt, nehogy ismét kialakuljon a cordon sanitare, amely elzárja a Szovjetuniót Európa nyugati részétől. Emellett a jugoszláv–görög egyesülés gondolata sem nyerte el Sztálin helyeslését. Az ugyanis izolálta/semlegesítette volna Bulgáriát, és ezzel együtt a valószínűsíthető orosz befolyást, miáltal Moszkva ismét kiszorult volna a Balkánról. Londonnak ez a törekvése érthetően állt szemben Moszkva elképzeléseivel, különösen azt követően, hogy az angolszász hatalmak szicíliai partraszállása után kézzelfogható közelségbe került az esetleges balkáni megjelenésük is. A szövetségesek balkáni felbukkanásában rejlő veszélyek ellensúlyozására Moszkva a jugoszláv kommunistákat, Titót használta fel, aki az egyesített balkáni vezérkar ötletével állt elő, görög, albán, jugoszláv és bolgár részvétellel. 1943 júliusában a görög, az albán és a jugoszláv fél ezt alá is írta, de a bolgárokra végül nem terjesztették ki. Nem sokkal később már az oroszok is úgy vélték, hogy elhibázott volt a jugoszláv kezdeményezés. Időközben ugyanis kiderült, hogy a nyugati szövetségesek nem fognak partra szállni a Balkánon, elhárult tehát annak a veszélye, hogy a félszigeten a szovjet/orosz balkáni érdekek sérülhetnek. Helyette elérhető közelségbe került Moszkva kétéves kívánságának teljesülése: a nyugati front megnyitása. Nem volt tanácsos „összerúgni a port” a nyugati szövetségesekkel. A délszláv föderációt azonban még ekkor is lehetségesnek tartanák Moszkvában (Jugoszlávia és Bulgária között). Tito, bár a föderáció kibontakozásának már említett szélesebb formáját a nagyhatalmi (szovjet) nyomásra elvetette, az összefogás gondolatát más formában továbbra is fenntartotta: felszólította az albánokat, hogy csatlakozzanak az AVNOJ (Antifašističko vjeće narodnog oslobođenja Jugoslavije – magyarul Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) második ülésén, 1943. november 29-én megalakított jugoszláv föderációhoz. A szélesebb balkáni összefogásra azonban, értve ez alatt a bolgárokkal való megegyezést is, a nemzetközi helyzet nem volt érett egészen 1944 őszéig. Ekkor a jugoszláv–bolgár föderációt ellenző nyugati szövetségesek nem voltak jelen a Balkánon, ellentétben a két balkáni szláv nemzet szoros együttműködését támogató szovjetekkel. Ez utóbbiak Görögország és Albánia kivételével az egész félszigeten komoly erőkkel képviseltették magukat, s így gyakorlatilag szabad kezük volt a térségben. A kedvező légkörnek köszönhetően, 1944-től sorra születtek a tervezetek a jugoszláv–bolgár föderációról. Nem kevesebb, mint kilenc tervezet született 1944 novembere és 1945 októbere között. Az első lépés ebben az irányban a két állam kommunista vezetői között Crajován kötött megállapodás volt 1944. október 5-én. Ebben vállalták erőik egyesítését a fasizmus elleni közös harcban, illetve kötelezték magukat, hogy a köztük meglévő ellentéteket baráti szellemben fogják rendezni.44 A Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottsága 1944 novemberében kidolgozta tervezetét a jugoszláv–bolgár föderációról. Bejelentésének időpontjául az újesztendő első napját tartották kívánatosnak.45 Ez az együttműködés/ föderáció később kiegészült volna más államok bevonásával is. A feltételek azonban végeredményben nem kedveztek egy ilyen államalakulat létrejöttének. A nyugati nagyhatalmak, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 1945 elején vétót emeltek ellene, – mondván, hogy Bulgária ellenséges és hadban álló állam, amely a Jugoszláviával való föderáció révén kibújhatna a felelősségre vonás alól – majd a tervezetet eredetileg támogató Moszkva is (figyelembe véve az angol és az amerikai tiltakozást) föladta a terv csendes támogatójának szerepét. Előbb mérsékletre szólította fel a Moszkvába invitált

Hornyák Árpád


jugoszláv és bolgár elvtársakat, hogy elégedjenek meg politikai, gazdasági, katonai szövetséggel és testvéri együttműködéssel. A barátsági, szövetségesi és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény tervezetét ott helyben, Moszkvában, január 27-én alá is írták.46 Néhány héttel később, 1945 márciusában azonban Moszkva már arra utasította Belgrádot és Szófiát, hogy álljanak el bármilyen szövetségi szerződés aláírásától. A történeti irodalomban általában azt szokás hangsúlyozni, hogy a nyugati szövetségesek vétója és a moszkvai tiltás következtében állt be szünet a hivatalos Balkán-föderációs törekvésekben. Ez igaz is volt.47 Volt azonban a „hátra arc”-nak egy másik aspektusa is. A tervezetek nagy száma is jelezte, hogy a két fél között nem teljes az egyetértés a föderáció megvalósulásának módjáról. Belgrád egyértelműen vezető szerepet vindikált magának. Elképzelése szerint a hat föderatív egységből álló Jugoszlávia lépett volna szövetségre a hetedik egységgel, Albániával, amelyhez nyolcadikként Bulgária is csatlakozott volna.48 Bulgáriában viszont a két állam dualista egyesülését preferálták. A Moszkvában aláírt egyezménytervezethez 1945. február 17-én mellékelt kísérőlevélben Moša Pijade, az AVNOJ alelnöke, a nagyhatalmi ellenkezésen túl, emiatt is időszerűtlennek nevezte a föderáció kérdését. A fő hátráltató tényezőt a két állam belső berendezkedésének eltéréseiben látta, mert a bolgárok csak olyan föderációt fogadtak volna el, ami dualista alapon valósul meg, s valójában konföderáció lett volna. Ebbe viszont Jugoszlávia nem mehet bele, vélte Pijade, mert ezzel kiváltaná más, Jugoszlávián belüli egységek konföderáció utáni igényét, s gyakorlatilag felbomlasztaná az ország egységét.49 A jugoszláv minisztertanács 1945. április 28-i ülésén döntött ugyan arról, hogy a demokratikus államokkal való kapcsolatok erősítése érdekében elismeri Enver Hoxha kormányát, és diplomáciai kapcsolatba lép Bulgáriával is, de lényegi lépések nem történhettek a Bulgáriával való kapcsolatok szorosabbra vonása terén.50 Tito 1945 augusztusában, a lehetséges balkáni föderációról és konföderációról szóló szóbeszédekről nyilatkozva, a kérdést nem tekintette időszerűnek, s egyedül azt nevezte meg fontos célnak, hogy jószomszédi viszony legyen a balkáni nemzetek között.51 Még kategorikusabban szólt a kérdésről 1945 novemberében a brit és amerikai újságírók előtt, amikor is a balkáni föderáció lehetőségét teljesen „éretlen” kérdésnek nevezte, mivel hiányoznak az előfeltételei: a nemzeteket a múltban szétválasztó viszályok megszüntetése, a jószomszédi kapcsolatok megteremtése, a gazdasági és kulturális együttműködés kialakítása. „Ezek a fő előfeltételek, amelyek nélkül az úgynevezett deklaráción alapuló föderáció nem jelentene semmit. Ez a kérdés egyelőre nem jöhet szóba.”52 Mindez azonban nem jelentette azt, hogy Belgrád teljesen felhagyott balkáni ambíciói megvalósításával. Tito kénytelen volt ugyan lemondani a Bulgáriával való szorosabb együttműködésről, ám helyette másfelé keresett és talált olyan partnert, amellyel nagyra törő terveit megvalósíthatta: Albániát. Albánia geopolitikai/stratégiai szempontból volt rendkívül fontos a jugoszláv kommunista vezetés számára. Akárcsak a Szovjetunió esetében, a JKP-nál is megfigyelhető volt a korábbi külpolitikai tendenciák továbbélése. Miközben Moszkva – Szentpétervár örökébe lépve – rövid szünet után folytatta a cári birodalmi külpolitikát, úgy a jugoszláv kommunisták is előbb felhagytak a jugoszláv állam felbontására irányuló törekvésükkel, majd hatalmi pozícióba kerülve, magukévá tették a két háború közötti belgrádi vezetésnek a balkáni vezető szerep megszerzését célzó politikáját, amiben fontos szerep jutott Albániának. Az albánokkal való megegyezés egyik alapfeltétele azonban Koszovó kérdésének rendezése volt. Amint az albánok egy emberként érezték jogosnak azon igényüket, hogy

Hornyák Árpád


a két tartomány Albánia részét képezze, úgy a szerbek is kivétel nélkül igényt tartottak a nemzetük bölcsőjeként tisztelt területekre. A feloldást egy föderáció kínálta volna. Míg azonban a jugoszláv–bolgár föderációról sorra születtek a különböző elképzelések, az államok közötti föderáció harmadik eleméről, Albániáról mélyen hallgattak a hivatalos iratok. Informális források mindazonáltal azt bizonyítják, hogy erről is esett szó, mégpedig úgy, hogy Jugoszlávia lemondott volna Koszovóról és Metóhiáról Albánia javára, majd egyesült volna a két állam. Ez azonban kényes kérdés volt Szerbia, Crna Gora és Macedónia miatt.53 Mindenesetre a jugoszláv kommunista vezetés már a háború alatt fontosnak tartotta kiépíteni albániai pozícióit, nem csekély sikereket érve el ebben Ez irányú törekvését igyekezett a háború után is tovább erősítetni. 1945. február 20-án a jugoszláv vezetőség két egyezményt is kötött az albán kormánnyal: egy katonait és egy gazdasági természetűt. A katonai egyezmény együttműködést irányzott elő a német megszállók elleni harcra, és lehetőséget biztosított a jugoszláv katonai szakértőknek a háború utáni években is az albán hadsereg „képzésében”. A Bulgáriával kötött crajovai megállapodáshoz hasonlóan, ez az egyezmény is előirányozta az albánok részvételét Jugoszlávia felszabadításában (két albán hadosztállyal), hogy ily módon tegyék őket szalonképesebbé a jugoszláv közvélemény előtt. Egyszersmind arról is szólt, hogy garantálják egymás területi sérthetetlenségét és szuverenitását egy harmadik fél támadása esetén.54 Ez természetesen Görögországnak és – közvetve – a nyugati hatalmaknak szólt. Athén ugyanis területi követelésekkel lépett fel Albániával szemben, sőt a kis balkáni ország felosztására is tett javaslatot a jugoszláv emigráns kormánynak.55 Az egyezményeknek köszönhetően az albán vezetés egyértelműen Jugoszlávia védőszárnyai alá helyezte magát, ami alapul szolgálhatott volna Albánia majdani betársulásához a jugoszláv föderációba. 56 Miután Albániának nem engedélyezték a teljes jogú részvételt a párizsi békekonferencián, politikai, gazdasági és katonai követeléseit a jugoszláv delegáció terjesztette elő módosító indítványok formájában. Nem csoda hát, ha Enver Hoxha az 1946. július 9-én, Belgrádban megkötött barátsági és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény méltatásakor Jugoszláviát Albánia legőszintébb szövetségesének és barátjának nevezte.57 A jugoszláv–albán barátsági és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény megkötése előtt Koszovó ügye is szóba került. Tito a maga részéről osztotta Hoxha nézetét Koszovó Albániához kerüléséről, azonban a szerbek miatt nem látta annak lehetőségét, hogy a tartomány közvetlenül kerüljön átadásra. Helyette egy föderáció megvalósítását javasolta. Ennek a nagyobb egységnek a keretében már megoldhatónak látta, hogy meghozzák ezt (az adminisztratívnak is felfogható) döntést. Hoxha azonban, bár elfogadta Tito érvelésének jogosságát, külön szerette volna választani Koszovó kérdését a Balkán-föderációtól.58 Komoly előrelépést jelentett Albániának a jugoszláv föderációba való beléptetéséhez vezető úton az, hogy 1946 decemberében a jugoszláv parlament, a Skupština, ratifikálta a korábban Albániával kötött gazdasági együttműködésről és vámunióról szóló egyezményt, 1947 márciusában pedig megszűnt a két állam között a vámhatár. Egy hónappal később Edvard Kardelj Moszkvában kifejtette Sztálinnak, hogy szándékukban áll még szorosabbra fűzni kapcsolataikat Albániával, és ennek során Koszovót és Metóhiát, ahol többségben élnek az albánok, átengednék Albániának.59 *

Hornyák Árpád


A jugoszláv–albán kapcsolatokhoz hasonlóan alakult fél évvel később a jugoszláv– bolgár viszony is. Mindenesetre meg kell jegyezni, hogy a jugoszláv–bolgár unió létrehozását célzó lépések leállítását elrendelő nagyhatalmi tiltás ellenére a háttérben folytak az előkészületek, hogy alkalmas időpontban a lehető leggördülékenyebben mehessen végbe a két állam egyesülése. A legkarakteresebb példája ennek a makedón kérdésben elfoglalt bolgár álláspont megváltozása volt.60 Köztudott, hogy a két nemzet közötti ellentétek legfőbb forrását a makedónok hovatartozása feletti vita képezte. A Bolgár Kommunista Párt azonban teljes fordulatot hajtott végre a korábbi hivatalos bolgár állásponthoz képest, és 1946. augusztus 9-i határozatában állást foglalt amellett, hogy a makedón nemzet egyesítését a Macedón Népköztársaság révén, Jugoszlávia keretein belül kell megvalósítani. Ehhez, vagyis a Bulgáriához tartozó pirini Makedóniának a vardari Makedóniával a Jugoszláviával kötött szerződés alapján történő egyesüléséhez kívánta megteremteni a feltételeket. Ezért az egyesülés gondolatának a népszerűsítését tartotta a legfontosabb feladatnak. A határozat a legszigorúbban kötelezte a párttagságot, hogy tartsák magukat ezen elvekhez. Noha a párthatározatban nem utaltak egyértelműen a két állam közötti egyesülésre, az előzmények ismeretében az kimondatlanul ugyan, de mégis benne volt.61 Miután Bulgária 1947 februárjában aláírta a második világháborút lezáró békeszerződést, megszűnt az a kifogás, amelyre hivatkozva a nyugati szövetségesek a jugoszláv– bolgár föderációt megvétózhatták volna. Egy olyan folyamat indult el a jugoszláv–bolgár kapcsolatokban, amelynek kezdete a két állam közötti hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvétele volt a párizsi békeszerződés aláírását követően, s amelyet egy sor gyakorlati lépés követett.62 A két nemzet és ország közötti jobb megismerés és együttműködés elősegítése érdekében 1947. április 6-án megalakult a Jugoszláv–Bolgár Kulturális Egyesület. Fő feladatául a lehető legmélyebb, és a társadalom legszélesebb tömegeit átfogó tevékenység kifejtését jelölték meg, bevonva az ifjúsági- és a nőszervezeteket, valamint a szakszervezeteket is, hogy megteremtsék a feltételeket nemzeteik közös kulturális életéhez.63 Egy hónappal később, a fasizmus feletti győzelem napjának ünneplésére időzítve, egyezményt írtak alá Belgrádban a jugoszláv–bolgár kulturális és tudományos kapcsolatok fejlesztéséről. Az egyezményt a jugoszláv kormány kultúráért és művészetekért felelős bizottságának vezetője, Vladislav Ribnik nem csak azért nevezte fontosnak, mert a testvéri együttműködést szolgálta a két nemzet között, hanem azért is, mert hozzájárult az összes szláv nemzet közötti együttműködéshez.64 A szláv összefogás szükségessége ekkoriban gyakori eleme volt a politikusok beszédeinek.65 „Nemzetünk azt kérdezi, hogy mi lesz a viszonyunk a bolgár nemzettel, s önöknél is ezt kérdezik. Ha így van, akkor senkinek sincs joga akadályokat gördíteni [utunkba]. Ugyanez a helyzet Albániával: az albánok nem szlávok, azonban évszázadok óta velünk élnek. A múltban kihasználták őket, hogy megosszanak minket, azonban ez elmúlt. Olyan a belső társadalmi rendszerünk, hogy lehetővé válik a legszorosabb kapcsolat kiépítése az albán nemzettel. Fontos ezt az egységet erősíteni, hogy ne mondhassák, mint eddig, hogy elmaradott államok, mint a Balkánon, hanem, hogy a Balkán legyen a Szovjetunió mellett egy fénylő pont a társadalmi és nemzeti kérdések helyes megoldásában.”66 1947 nyarára körvonalazódni kezdtek a Balkán-föderáció kontúrjai. Ennek fő mozzanata a jugoszláv és a bolgár vezetők által Bledben, 1947. augusztus elsején aláírt jegyzőkönyv volt, amely négy mellékletet (egyezményt) tartalmazott. Ezekben az

Hornyák Árpád


egyezményekben a felek leszögezték az áruforgalmuk és gazdasági együttműködésük lehető legnagyobb mértékű fejlesztésének igényét, valutájuk értékének egymáshoz való rögzítését, az államaik közötti vámunió előkészítését, valamint eltökéltségüket gazdasági terveik minél jobb összehangolására.67 Emellett megállapodtak a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény szövegében. Az utóbbi egyezményt azért nem tudták aláírni, mert a Bulgáriával aláírt békeszerződés még nem lépett életbe.68 Az egyezményekről kiadott közös tájékoztatóban hangsúlyozták azt is, hogy a két kormány minden olyan külpolitikai kérdésben egyeztet, amely fontos mindkét állam függetlensége és biztonsága szempontjából.69 Az egyezmény értékelésére sokan vállalkoztak. Moša Pijade a Borbaban írt cikkében arról zengett, hogy a jugoszláv–bolgár együttműködéssel a jugoszláv nemzetek testvérisége és egysége kiszélesedett valamennyi délszláv nemzet testvériségévé és egységévé, konkrét formát öltött a délszláv nemzetek közös sorsa, megbonthatatlan nemzeti, politikai, gazdasági és kulturális egysége.70 A lelkes nyilatkozatok ellenére, furcsa mód Dimitrov augusztus 2-án, útban hazafelé, Belgrádban, külföldi újságíróknak mégis azt nyilatkozta, hogy a két kormány egybehangzó véleménye szerint a déli szlávok egyesülése vagy a Balkán föderáció létrehozása nem időszerű, s nem volt semmilyen formában tárgya a konferenciának.71 A bolgár nemzeti ünnep, szeptember 8-a alkalmából rendezett ünnepségen Moša Pijade mindazonáltal mégis felsorolta azon teendőket, amelyek a két félre várnak. A kapcsolatok szorosabbra vonásához szükséges rengeteg tennivaló közül kiemelte a nemzeti történelemkönyvek és iskolai olvasókönyvek megtisztítását a hazugságoktól, hamisításoktól.72 Ez elsősorban a macedón nemzettel kapcsolatos „félreértésekre” vonatkozott. A tisztázásra való felhívás termékeny talajra hullott. A bolgár művelődési minisztérium körlevelében a tankönyvekben fellelhető torzítások kiküszöbölését rendelte el. Ez gyakorlatilag teljes lemondást jelentett a macedónokról, mint bolgárokról, az önálló macedón nemzet létének elismerése volt.73 Dimitrov a bledi megbeszélésekre utazva, Caribrodban úgy üdvözölte az őt köszöntő macedón elvtársakat, hogy élő láncszemet képeznek a két testvérnemzet és a két szomszédos testvéri szláv állam között. Élő hidat alkotnak Belgrád és Szófia között, s a köztük húzódó határ nem elválasztani fogja nemzeteiket, hanem a testvériségben és egységben örökre egyesíti őket, s nincs az a hatalom a földön, amely képes lenne megbontani ezt az örökös bolgár–jugoszláv és jugoszláv–bolgár testvériséget.74 Teljes joggal emelhette tehát ki a Macedón Népköztársaság tervbizottságának elnöke, Kiro Miljovski Dimitrovnak azt az érdemét, hogy felszámolta a „bolgár testvérnemzetnél” azokat a nagybolgár téveszméket, amelyek Makedóniával kapcsolatban még az egyébként becsületes antifasiszta fejekben is megmaradtak.75 * A már Bledben nagyobb lendületet vett folyamat további gyorsítására 1947 novemberében Bulgáriába érkezett a jugoszláv küldöttség, Tito vezetésével. A cél bevallottan a Bledben még alá nem írt, csak egyeztetett politikai egyezmény aláírása volt. A Várna külvárosában, Evksinovgrádban november 27-én aláírt szerződést Tito a balkáni nemzetek közötti barátság alapkövének nevezte, aminek mentén olyan szoros és sokoldalú együttműködésre törekednek, hogy az államszövetség pusztán formalitás lesz.76 Noha az

Hornyák Árpád


egyezmény méltatói szerint az egyezmény új, fénylő lapot nyitott a jugoszláv és a bolgár nemzet történelmében, továbbá semmi és senki sem bonthatja meg barátságukat, testvéri egyetértésüket, a szerződés mégsem ért meg tisztes kort. Tito Szófiában az újságíróknak azt nyilatkozta a dokumentumról, hogy ilyen egyezménynek más keleti országok között is helye lenne; van már szerződésük Albániával és a szláv országokkal, most írták alá Bulgáriával, és tervezik az aláírását Magyarországgal és Romániával is.77 Ennek szellemében került sor több egyezmény megkötésére. December 16-án Bulgária és Albánia kötött megnemtámadási és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, három nappal később Jugoszlávia Romániával írt alá hasonló egyezményt. Ebbe a sorba illeszkedett az 1947. december 8-án megkötött jugoszláv–magyar barátsági egyezmény is.78 Végül egy hónappal később Bulgária és Románia is kötött ilyen egyezményt. Ezek fényében nyilatkozhatta Dimitrov 1948 januárjában Bukarestben, hogy „bár a föderációról beszélni még korai Kelet-Európában, meg fog érni a helyzet, hogy Románia, Albánia, Bulgária, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és még Görögország is maga döntsön arról, hogy föderáció vagy konföderáció révén kíván együttműködni”.79 Ez a kijelentés jelentős mértékben hozzájárult Tito és Sztálin szakításához. Január 23-án a Pravda már arról írt, hogy Kelet-Európában nincs szükség mesterséges föderációkra vagy konföderációkra.80 Kétségtelen, volt némi alapja Dimitrov bukaresti nyilatkozatának, azonban nagy hiba volt részéről a Moszkvával való előzetes konzultáció nélkül arról és olyat nyilatkozni, olyan kérdésről, ami jelentősen érinthette a Szovjetunió külpolitikai érdekeit. Görögország megemlítése ugyanis komoly bonyodalmakhoz vezethetett volna az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával. Feltételezhető azonban, hogy önmagában Görögország említése nem váltotta volna ki Sztálin ilyen fokú neheztelését. Szerepet játszhatott ebben Belgrádnak az a törekvése, hogy a már elért albániai pozícióit igyekezett minél maximálisabban kihasználni. A jugoszláv katonai vezetés javaslatot fogalmazott meg a két állam hadseregeinek együttműködésére, többek között kész volt az albán hadsereg ellátását bevenni a jugoszláv költségvetésbe. Belgrádnak a két hadsereg integrációjára irányuló törekvése, valamint azon szándéka 1948 fordulóján, hogy az albán–görög határra egy jugoszláv hadosztályt küld, kiváltották a nemzetközi bonyodalmaktól tartó Szovjetunió nemtetszését. (Főleg, hogy előtte az albánok a jugoszlávok háta mögött már megkeresték Moszkvát.)81 Megkockáztatható ugyanakkor az a vélemény is, miszerint Moszkvának nem volt ínyére az sem, hogy a népi demokratikus államok egyre-másra kötötték a kölcsönös segítségnyújtási és barátsági egyezményeket. Azok „tálalásakor” nem mulasztották el ugyan kiemelni a Szovjetunió barátságának jelentőségét,82 ám a folyamat végkifejlete egyértelműen abba az irányba mutatott, hogy a szocialista táboron belül létrejön egy másik hatalmi centrum, ami a „fokozódó” nemzetközi helyzetben számos veszélyt rejtett magában a Szovjetunió szemszögéből. Ilyen körülmények között nem meglepő, ha Sztálin azonnal magához kérette a jugoszláv és a bolgár vezetőket, alapos fejmosásban részesítve Dimitrovot és a Tito helyett Moszkvába utazó Kardeljt. Januári kifakadása után nem sokkal Sztálin már más húrokat pengetett a Balkán föderációba rendezéséről. 1948 februárjában úgy vélekedett, hogy elsősorban a jugoszláv–bolgár egyesülést kell megvalósítani. Ehhez később csatlakozhatna Albánia is, amelynek védelme a jugoszláv–albán politikai egyesülést követően szinte biztosítva

Hornyák Árpád


lenne. Ezt az egyesülést azonban a parlamenteken keresztül, a népakarat elvén állva és lassan, fokozatosan kell megvalósítani, nem úgy, ahogy a jugoszlávok tették: gyorsan és erőszakosan.83 Sztálinnak a balkáni együttműködés kérdésében végrehajtott gyors fordulata azonban óvatosságra intette a jugoszláv vezetőséget. Tito a Központi Bizottság 1948. február 19-i ülésen, miközben hangsúlyozta, hogy külpolitikai törekvéseiben nem állt be változás, a bolgárokkal kötendő föderáció ellen nyilatkozott. Gyökeresen ellentmondva az 1947 novemberében hangoztatott véleményének, úgy látta, a dolog még nem érett meg sem a bolgár vezetés,, sem a jugoszláv nép esetében. Szerinte az egyesüléssel Jugoszláviának gazdaságilag is csak tovább romlott volna a helyzete.84 A március 1-jei KB ülésen pedig már ideológiai eltéréseket is felfedezett a két kommunista párt között. A bolgárokat a trójai falóhoz hasonlította, mivel állítólag felbomlasztották a JKP-t, amelynek ereje pedig éppen egységében rejlett. Mindent mérlegelve, a jugoszláv állam első számú vezetője arra a véleményre jutott, hogy mindaddig, amíg nem látszik, miként kristályosodik ki a helyzet, nincs lehetőség a föderáció megvalósítására.85 A helyzet nagyon hamar kikristályosodott ugyan, de ez nem a két balkáni szláv nemzet közötti egységesülés évszázados múltra visszatekintő igényének megvalósulását vetítette előre, hanem a két állam évtizedekre való elzárkózását egymástól. Jegyzetek 1

2

3

4

5

7 6

8

Ezt az egyezményt végül nem írták alá, mert míg az a szerb kormányra nézve kötelező erővel bírt volna, addig a bolgár félre nem feltétlenül, miután a bizottság nem volt a bolgár nemzet legitim képviseleti szerve. Szajcsán Éva: „Načertanije” (A szerb nemzeti és külpolitika titkos dokumentuma, 1844). Szeged, 2000, /Documenta Historica 46/, 9. o. A későbbi évtizedekben, főleg a kilencvenes években a szerb politikai gondolkodás kárhoztatta emiatt a szerb külpolitikai vezetést. A századforduló egyik legkiemelkedőbb szerb politikusa, Stojan Novaković egyenesen úgy vélte, hogy a szerb politikusok átengedték a balkáni szlávok vezetését a bolgároknak. Ezt célozta Szerbiának az a törekvése, hogy az egyezménybe bevonják Montenegrót is, amellyel egyébként volt együttműködési megállapodása 1896-ból. A szerződést lásd Balkanski ugovorni odnosi. I. Priredio: Momir Stojković. Beograd, 1996, 216–219. o. Uo. 244. o. A megállapodások szövegét lásd uo. 244–245. o. A két ország közötti közeledésről, annak gazdasági aspektusairól Momčilo Ninčić, aki a húszas években Jugoszlávia külügyminisztere volt, 1904-ben írt tanulmányában azt fejtegette, hogy a két állam közötti vámuniónak a gazdasági hatásokon túlmenően politikai eredményei is vannak. Ennek köszönhetően a Bulgáriával létrejövő vámunió olyan eredményekkel kecsegtet, mint a német államok között létrejött Zollverein. Szorosabbra fűzné kapcsolataikat, egyúttal kiszélesedne a piac, megélénkülne irányukban az ipari államok érdeklődése, és teljesülne Szerbia régi vágya: kijárat, még ha közvetett is, a tengerre. Konklúziójában már ekkor előrevetítette azt a követendő politikát, amit a vámháború alatt igyekezett követni (bár akkor ezt kényszerből tette): lazítani az északi irányú gazdasági kapcsolatokat (a Monarchia irányában), míg Bulgária felé éppen ellenkező előjellel tevékenykedni. Obren Blagojević: Ekonomska misao u Srbiji do drugog svetskog rata. Beograd, 1980, 482. o. Balkanski ugovorni odnosi. I… 244. o

Hornyák Árpád 9

10

12 11

13 14

15 16

17

19 20 18

21

22

23

24 25 26

27

28

29


Március 13-án Szerbia és Bulgária kötött barátsági és szövetségi szerződést, ezt követte májusban egy katonai konvenció közöttük. Görögország Bulgáriával kötött védelmi szövetséget 1912. május 29-én, október 6-án pedig Szerbia írt alá egy katonai és egy politikai egyezményt Montenegróval. Aleksandar Donković: Naša orijentacija u Srednjoj Evropi. Nova Evropa, 1931. 5. sz. 331–334. o. Uo. Benešnek 1921 decemberében sikerült megkötni Ausztriával az úgynevezett lany-i szerződést, amellyel az osztrák köztársaság lényegében elfogadta Prága dominanciáját a térségben. Lásd Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918–1945. Budapest, 1966, 178–180. o. Živojin Balugdžić: Balkanski savez u Maloj antanti. In Srpski književni glasnik 1922. NS. Knjiga VI/5. 369–375. o. Živko Avramovski: Balkanska Antanta. Beograd, 1986, 35. o. Mindenekelőtt Görögországra és Törökországra gondoltak. Görögország 1930-ban 575 000 tonna gabonát importált, amelyből a balkáni államok mindössze 42 ezerrel részesedtek. Avramovski: i. m. 35. o. A kedvezőtlen geopolitikai határokért a párizsi békekonferenciát hibáztatta, amely elsősorban a nemzeti elvet helyezte előtérbe döntései meghozatalánál. (Erről egy magyar, bolgár, török vagy albán, de akár egy ukrán, vagy ha jobban tetszik orosz politikus, értelmiségi nyilvánvalóan homlokegyenest mást gondolt.) Miután az újonnan létrejövő államok az alapvető geopolitikai kritériumoknak nagyon kevéssé felelnek meg, jövőjük és fennmaradásuk a véletlenre és saját belátásukra van bízva. A kedvezőtlen geopolitikai feltételek káros hatásait az érintett államok csak megfelelő egyezményekkel, szövetségek kötésével és más politikai eszközök foganatosításával tudják biztosítani. Más szóval, a Duna-medence és a Balkán-félsziget államai geopolitikai problémáik megoldására és saját biztonságuk érdekében szoros együttműködésre vannak ítélve. Donković: i. m. 336. o. Uo. Donković úgy látta, hogy nincsenek kellő biztosítékaik az önálló történelmi létre. Uo. 338. o. Uo. A jugoszláv külügyminisztérium nem látta adottnak a feltételeket egy hasonló konferencia sikeres működéséhez. Ebből kifolyólag Belgrád úgy vélte, hogy a jugoszláv királyi kormány az adott körülmények között nem nyújthat morális támogatást a tervezett konferenciának. Arhiv Jugoslavije (a továbbiakban: AJ). 395-22. pov. broj. 6384. 1930. április 5. AJ. 370-43. str.pov.broj. 1581. 1934. november 15. Aleksandar Donković: Jugoslavija, juče, danas, i sutra. Nova Evropa 1937. Knjiga XXX/7–8. 237–244. o. A szerző azonban megfeledkezett arról, hogy ez idő alatt valószínűleg az olaszok sem „ülnének ölbe tett kézzel”. Bogdan Radica: Trenutak malih naroda. Nova Evropa 1936. Knjiga XXIX/10. 318–321. o. Radomir J. Konstantinović: Ko je barbarogenije. Treći program. Radio Beograd, proleće 1969. 9–21. o. A másik a jugoszláv−olasz szerződés volt 1937 márciusában. Fenntartásaikat fokozták a plovdivi bolgár katonai parádéhoz hasonló esetek, amikor a transzparenseken görög és török trákiai városok nevét hordozták, miközben a vardari Macedóniát nem is említették. Britanci o Kraljevini Jugoslaviji II. Piredio: Živko Avramovski. Zagreb, 1986, 538. o. Ez azonban már csak a kész tények deklarálása volt. A Balkán Antant valójában már akkor súlyos sebet kapott, amikor Törökország 1939. május 12-i nyilatkozatával csatlakozott a brit−francia blokkhoz, gyakorlatilag felhagyva a semlegességgel. Ez Jugoszlávia vonatkozásában kezdetben, 1940 közepéig, mind Németország, mind Nagy-Britannia részéről kimerült a jugoszlávok semlegességének, majd jóindulatú semlegességének biztosításában. Branko Petranović: Balkanska federacija 1943−1948. Beograd, 1991, 9. o.

Hornyák Árpád 30


Branislav Gligorjević: Kominterna jugoslovensko i srpsko pitanje. Beograd, 1992, 82−83. o. Uo. 110. o. 32 Kosta Nikolić: Komunistička partija Jugoslavije i albansko pitanje 1914−1944. In Kosovo i Metohija u velikoalbanskim planovima 1878−2000. Beograd, 2001, 91. o. 33 Vuk Vinaver: Stav KPJ prema balkanskom sporazumu iz 1934. godine. Istorijski casopis, 1982−1983, 559. o. 34 A JKP végrehajtó Bizottságának 1941. január 25-i ülésén foglalkoztak a bolgár baloldali pártokkal való együttműködés gondolatával, azonban az áprilisi háború eseményei elsodorták ennek lehetőségét. A háború alatt a jobboldal, a csetnikek részéről is felmerült az együttműködés gondolata a bolgárokkal, a görögökkel, románokkal és albánokkal egy németellenes balkáni koalíció létrehozásáról. Slavoljub Cvetković: Pokušaji stvaranja Balkanske fedeacije 1944−1948. In Balkan posla drugog svetskog rata. Beograd, 1996, 46−47. o. 35 Jugoslovenske vlade u izbjeglištvu 1941–1943. Priredio: Bogdan Krizman. Zagreb, 1981, 204. o. 36 Miközben a jugoszláv külügyminiszter a föderatív állam általános ismérveinek (úgy, mint a vámunió, a közös hadsereg és a közös külügyek) megvalósítását támogatta, a görög emigráns kormány megelégedett a háború előtti szövetség által nyújtott kötelékekkel, amelyben mindkét állam megőrzi teljes szuverenitását. Feljegyzés Sir Orme Sargent és Ninčić megbeszéléséről, 1941. november 20. The National Archives (Kew, London, a továbbiakban: TNA), Foreign Office (a továbbiakban: FO) Confidental Print Southern Europe 434/9 R 10130/118/67. Ninčić csalódott a görögök hozzáállásában, annál is inkább, mert Jugoszláviában az a vélemény dominált, amely ellenezte a görögökhöz való közeledést. Ezt az álláspontot a régi pánszláv törekvés testesítette meg, amely Jugoszlávia és Bulgária egyesülését tartotta kívánatosnak. Ez élvezte volna a Szovjetunió támogatását is, azonban ellentéteket szült volna Jugoszlávia valamennyi szomszédjával, akik a jugoszláv–bolgár blokkot veszélyesnek tartották érdekeikre nézve, s így teljességgel lehetetlen vált volna a Balkán-föderáció létrehozása. 37 Az egyezményt politikai szempontból alig lehetett megkülönböztetni egy szövetségi szerződéstől. Az egyezmény javasolta a legfőbb szerv létrehozását, amelyben a két fél külügyminiszterei vesznek részt, akik rendszeresen összeülnek. Nem irányozta azonban elő végrehajtó feladatokkal felhatalmazott közös testületek felállítását, sem közös diplomáciai, konzuláris képviselet ellátását, mint ahogy a konföderáció tagjai közötti politikai nehézségek feloldását hivatott testület létrehozását sem említette. Az egyetlen politikai testület azon iroda lett volna, amelynek fő feladatául a miniszterek elé bocsátandó kérdésekhez kapcsolódó anyagok előkészítését szánták. Védelmi kérdések tekintetében volt komoly jele a szorosabb együttműködésnek, miután egységes vezérkar felállítását tervezték. A gazdasági ügyek tekintetében azonban a politikai testülethez hasonló szintben gondolkodtak: a két kormány delegáltjaiból egy legfőbb szervet kívántak létrehozni, amely rendszeresen ülésezett volna, s csak egy állandó iroda egészítette volna ki. Feladata szintén a kérdések tanulmányozása és az anyagok előkészítése lett volna. PRO FO 404/29 U 420/61/72, Confederations in Eastern Europe. 38 Balkanska federacija… 35. o. 39 Szkopjéba, Nišbe, Kragujevácba és Belgrádba a németek nem északról, hanem Bulgáriából érkeztek, ezért mindent el kellett követniük, hogy a háború után Bulgária ne az ellenségük legyen, s ne lehessen az ellenük irányuló olasz és német intrikák tárgya. Jugoslovenske vlade u izbjeglistvu 1941–1943… 415. o. 40 A szerb nemzet semmilyen kombinációt nem fogadna el, amely kétséget hagyna a Morava–Vardar folyók szervesen egybenőtt egysége felől, vagyis hogy mindkét folyó völgyének a szerb nemzet befolyása alá kell tartoznia. Fontosnak tartotta azonban megjegyezni: mindenkinek, aki azt kívánja, hogy a bolgárok majd egy nap belépjenek abba a szélesebb közösségbe, amelyet még a létező Jugoszlávia idején szerencsétlenül Dél-Szláviára kereszteltek, tisztában kell lennie azzal, hogy a bolgároknak a horvátok 31

Hornyák Árpád

41

42

43

44 45

46 47

48

49

50

52 53 51

54 55

56

57

59 58

60

61


és a szlovének felé irányuló kéznyújtása a szerbek háta mögött csak hátráltatja e szélesebb közösség létrejöttét, és a meglévőbe a gyanú újabb elemét hozza be. Uo. 422. o. Egy héttel a jugoszláv–görög nyilatkozat után a csehszlovák–lengyel konföderációt célzó tervezetet is aláírták. Londonban azonban tisztában voltak azzal: egyik egységtől sem várható, hogy a konföderációt meghaladó szorosabb kapcsolatokról induljon. TNA FO 404/29 U 420/61/72 Confederations in Eastern Europe. Foreign Resarch and Press Service, Balliol College, September 1, 1942. Balkanska federacija… 46. o. Balkanski ugovorni odnosi. II… 631. o. A bolgárok vállalták: mindent elkövetnek, hogy jóvátegyék a megszállás idején elkövetett igazságtalanságokat. Uo. 641. o. Dokumenti o spoljnoj politici Socijalističke Federativne Republike Jugoslavije 1941–1945. II. Priredio: Uroš Kostić. Beograd, 1989, 344–346. o. A szerződés megkötését tiltó szovjet utasítás mögött ismét a nyugati szövetségesek, leginkább az Egyesült Államok akciója állt, amelynek vezetői nem nézték jó szemmel a jugoszláv–bolgár egyezményt. Balkanski ugovorni odnosi. II… 656–657. o. Ennek az álláspontnak voltak Bulgáriában is támogatói, azonban nem elegendően ahhoz, hogy uralkodó nézetté váljon. Balkanski ugovorni odnosi. II… 644. o. Pozitívumnak látta mindenesetre, hogy nem önmagában véve a föderáció ellenzéséről van szó, hanem a pillanatnyi helyzet és a belső politikai körülmények miatt előállt helyzetről, ami egy későbbi, alkalmasabb pillanatban megvalósulhat. Dokumenti o spoljnoj politici… 351. o. Dokumenti o spoljnoj politici SFRJ 1945. Urednik: Bogdan Popović. Beograd, 1984, 34. o. Uo. 192. o. Uo. 291–292. o. Erről az 1946. június végi Tito–Enver Hoxha megbeszélésen esett szó. Igaz, csak Hoxha visszaemlékezései szolgálnak forrásul, de megerősíti ezt, hogy később Kardelj is ilyen értelemben nyilatkozott a kérdésről Sztálinnak. Kardelj jelentése a Sztálinnal folytatott megbeszélésről. Lásd Kosovo i Metohija u velikoalbanskim planovima… 264. o. Branko Petranović: Kosovo u jugoslovensko–albanskim odnosima. In Srbi i albanci u 20. veku. Beograd, 1991, 335. o. Đorđe Borozan: Velika Albanija. Porijeklo-ideje praksa. Beograd, 1995, 513–514. o. Kardelj 1944. októberi értékelésében úgy vélekedett, hogy az albánokkal való viszony a legjobb, miután egyesülni akarnak Jugoszláviával, s ez a vágyuk határozott formába van öntve. A görögökkel lényegesen rosszabbnak ítélte a helyzetet Macedónia miatt, míg a bolgárokkal való lehetőségeket látta a legsötétebb színben. „A legnehezebb a bolgárokkal, a baloldaltól a jobboldalig mindenkivel, de talán a legnehezebb a kommunistákkal.” Idézi Borozan: i. m. 513. o. Uo. 528. o. Hoxha emlékiratait idézi Petranović: i. m. 384. o. Kardelj jelentése a Sztálinnal folytatott megbeszélésről. Kosovo i Metohija u velikoalbanskim planovima… 264. o. A makedón-macedón elnevezés megtévesztő lehet. A második világháború előtti időszakban célszerűbbnek tartom a makedón és Makedónia kifejezést használni, mert a macedón kifejezés újabb keletű. Gyakorlatilag a jugoszláv vezetésnek azt a törekvését tükrözi, hogy önálló, a bulgáriai és a görögországi makedónoktól független délszláv nemzetként határozza meg a hozzá került és a Macedón Népköztársaságba szervezett terület lakosságát. Balkanski ugovorni odnosi. III. Priredio: Momir Stojković. Beograd, 1999, 24–25. o.

Hornyák Árpád 62


1947. március 14-én adta át megbízólevelét a bolgár nagykövet Belgrádban. Dokumneti o spoljnoj politici SFRJ. 1947. I. Urednik: Vladimir Milovanovic. Beograd, 1985, 350. o. 63 Uo. 396. o. 64 A konvenciót öt évre kötötték, és egy állandó vegyes bizottságot hoztak létre működése ellenőrzésére. A legjelentősebb, de legalábbis a legtávolabbra mutató rendelkezése az volt, hogy felhatalmazta a szerződő feleket: létesítsenek a másik állam területén – előzetes egyeztetést követően – állandó kiállításokat, könyvtárakat, könyvesboltokat, levéltárakat és más, hasonló intézményeket. Dokumneti o spoljnoj politici SFRJ. 1947. I… 452–455 o. 65 1947. május 24-én Tito a bolgár újságíróknak nyilatkozva fontosnak nevezte, hogy a balkáni szláv nemzetek egységesek. 66 Dokumneti o spoljnoj politici SFRJ. 1947. I… 537–538. o. 67 Megállapodtak arról is, hogy a kettősbirtokosság intézményrendszerét új alapokra helyezik, egyszerűsítik a lakosság számára a határátkelést, oly módon, hogy első lépésben a be- és kiutazási vízumokat szüntetik meg, továbbá speciális vegyes bizottságot hoznak létre a két állam közlekedési érintkezési helyei számának növelésére. 68 Dokumneti o soljnoj politici SFRJ1947 II… 84–85. o. 69 Uo. 93. o. 70 Uo. 101. o. 71 Uo. 517. o. 72 Uo. 144. o. 73 Így a 7. osztályos tankönyvekben már a kora középkor kapcsán ki kellett emelni, hogy Makedóniában a szláv törzsek szövetsége valójában a macedón szlávok első törekvése volt a saját államszervezet kiépítésére. Uo. 526. o. 74 Uo. 511. 75 Uo. 150. o. 76 J. B. Tito: Beszédek és cikkek. 3. kötet. Novi Sad, 1962, 167–168. o. 77 A balkáni föderáció iránti óhaj kifejezéseként fogható fel az 1947. november 18-án, Belgrádban megrendezett román, albán, jugoszláv és bolgár szakszervezetek tanácskozása, amelynek során különös figyelmet fordítottak a görögországi helyzet megvitatásának, amelyet az amerikai imperialisták nyílt beavatkozása idézett elő. Dokumenti o soljnoj politici SFRJ 1947. II… 348–349. o. 78 A Magyar Kommunista Párt lapja, a Szabad Nép, a szerződés aláírására Magyarországra érkező Titót köszöntve Új nagyhatalom! címmel közölt cikket. Az új nagyhatalom eszerint a Keleti Tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig húzódó térség „új demokráciáinak” – Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária, Románia és Albánia – tömörülése lenne. Gimes Miklós: Új nagyhatalom! Szabad Nép, 1947. december 7. 79 Balkanska federacija… 197. o. 80 Uo. 81 Sztálin Albániát tartotta a „leggyengébb láncszemnek”, amelynek függetlenségét a három nagyhatalom garantálta. Márpedig a jugoszláv csapatok megjelenését a Szovjetunió beavatkozásának is fel lehetett fogni. 82 Dimitrov a jugoszláv delegáció érkezésekor arról áradozott, hogy senki és semmi nem bonthatja meg a köztük lévő barátságot, később pedig megjegyezte: törekvéseikben bírják barátaik támogatását, elsősorban a Szovjetunióét, zseniális barátjukkal az élen. Dokumenti o soljnoj politici SFRJ 1947. II… 527–529. o. Tito Szófiában, november 25-én tartott beszédében szintén hangsúlyozta: együtt fognak menetelni a jobb jövő érdekében. Barátjuk a nagy Szovjetunió, a legyőzhetetlen szocializmus hazája. Tito valamilyen oknál fogva, úgy tűnik, mégis szükségét érezte megnyugtatni „barátjukat”: „A Nagy

Hornyák Árpád


Szovjetunió mindig hűséges barátjára lel bennünk, és soha semmilyen erő nem lesz képes eltántorítani minket nagy testvérünktől, a Szovjetunió népétől.” Dokumenti o soljnoj politici SFRJ 1947. II… 370–371. o. 83 Balkanska federacija… 200. o. 84 Politbiro Centralnog komiteta KPJ 1945–1948. Priredio: Branko Petranović. Beograd, 1995, 234. o. 85 Uo. 242. o.

Limes

28

A Montenegrói Királyság 1914-ben

Limes

Limes


Bada Zoltán

Az 1918. évi podgoricai Nagy Nemzetgyűlés és történelmi következményei

I. Bevezető Montenegró, az Adriai-tenger keleti partján fekvő, meseszép tengerpartjáról és a magas, titokzatos hegyeiről ismert kis balkáni ország eseményekben gazdag múlttal rendelkezik. Történelme során a montenegrói nép dacolt már a velenceikkel és bizánciakkal, egy ideig a középkori szerb feudális államhoz tartozott, szívós elszántsággal szervezett felkeléseket az oszmán-törökök ellen, és orosz segítséggel ellenállt a napóleoni katonai erőnek. Közben kereste a szövetséget Velencével, a legtöbb védelmi garanciát szavatoló cári Oroszországgal, olykor diplomáciai megfontolásból a Habsburgokkal, s nem utolsósorban a nyelvi és vallási szempontból hasonló vonásokkal rendelkező szerbekkel. Különösen a 19. században, a nemzeti egyesülés eszméjének kialakulása, terjedése és realizálási lehetőségeket kereső időszakában a montenegróiak határozottan gondoltak az egyetemes szerbség történelmi egyesülésének véghezvitelére. Azonban a történelem furcsa fintoraként éppen onnan jött a legtöbb, a legkeményebb, sőt a legalattomosabb támadás, ahonnan nem kellett volna számolni vele, nevezetesen a szerb állam és szerb politikai vezetőség részéről. Az ellentétek attól az időtől kezdtek erősödni, amikor az európai nagyhatalmak az 1815. évi bécsi kongresszus és az 1856. évi párizsi békekonferencia után 1878-ban ismét átrendezték Európa politikai térképét.1 A berlini kongresszuson már nemcsak a gyengülő Oszmán Birodalommal kapcsolatos égető kérdéseket orvosolták, hanem egyes balkáni államoknak megadták a nemzetközi elismerést és a függetlenség jogát. Szerbia és Montenegró ekkor lettek az európai kontinens újonnan elismert független országai. A kis montenegrói állam ettől kezdve azon fáradozott, hogy Szerbiával végleg aktualizálja a szerbség egyesítésének ügyét. A folyamat nem volt zökkenőmentes, mert komoly érdekellentétek – mindenek előtt dinasztikus rivalizálások – tarkították. A szerbség egyesítésére különösen a két Balkán-háború (1912, 1913), valamint az első világháború (1914–1918) nyújtott komoly esélyt és kilátásokat. A nemzet valamennyi potenciálját nagy megpróbáltatások elé tevő háborúk végül nem azt a végső eredményt hozták, amilyet a montenegrói király, politikusai és népe elvárt volna. Való igaz, Montenegró és a benne élő szerbség 1918 legvégén megérte a Szerbiával és a Balkán-félsziget többi régióiban élő szerbekkel, illetve más délszláv nemzetekkel való egyesülést egy közös államban, de

Bada Zoltán


nagyon magas árat fizetett érte: saját történelmi államiságának, területi szuverenitásának és legitim dinasztiája uralmának erőszakos eszközökkel történő megszűntetését. A történelemben Montenegró 1918. évi esete egyedülálló, mert dacára annak, hogy az Antant hatalmaival együtt harcolva de facto a győztes oldalán volt, mégis kénytelen volt átélni azt, hogy közigazgatási szempontból nem is rövid időre eltűnjék Európa politikai térképéről. E párját ritkító nemzetközi és államjogi eset történelmi gyökerei két szálon futottak. A szerb–montenegrói állami és nemzeti egyesüléspolitika forgatókönyvét valójában a Karađorđević-dinasztiát hűen szolgáló Nikola Pašić szerb miniszterelnök háborús kormánya gondolta ki és szövegezte meg, míg annak tényleges, formális kivitelezését a montenegrói Podgoricában 1918 novemberében hat napig működő Nagy Nemzetgyűlés hajtotta végre. Jelen tanulmányunk tárgya, hogy rávilágítson e példátlan esemény legfontosabb történelmi előzményeire és utóhatásaira. II. Montenegró és Szerbia viszonya 1878–1918 között A szerbség és délszlávok egyesülésének politikai eszméi A délszláv nemzetek közös államáról szóló politikai elképzelések és gondolatok a 19. században fogalmazódtak meg, de csak a 20. század elején nyertek végleges formát és gyakorlati megvalósulást.2 A délszláv eszme több különböző politikai és nemzeti tervezetben kapott megszövegezést. Köztük található olyan is, amely a bolgárokat is felölelő szélesebb déli szláv szövetséget taglalta. A déli szláv eszmék megvalósításának két nagyhatalom, az Oszmán és a Habsburg Birodalom jelentett komoly gátat. A Balkánfélsziget felett hosszú évszázadokig domináló Oszmán Birodalomnak 1878-tól kezdődő fokozatos kiszorítása a térségből és a folyamat záró szakaszát jelentő két balkáni háború már komolyabb, reális lehetőségeket biztosított arra, hogy a délszlávok végső egyesítése megtörténjék, sőt, adott esetben ebbe belevonják a Habsburg Birodalom területén élő délszlávokat is. A politikai elgondolások terén időnként akadtak gondolati módosítások. A Szerbia és Bulgária között lezajló 1885. és 1913. évi háborúk végleg megmutatták, hogy Bulgária bevonása egy szélesebb keretű déli szláv egyesülésbe már nem lesz lehetséges, azaz Szerbia számára nem jelenthet jó politikai megoldást. Ugyanakkor, látva Szerbia folyamatos erősödését, a Habsburg Monarchiában élő délszláv nemzetek, főként a szerbség egyes politikai képviselői keresték a szerb állammal, valamint a montenegróiakkal való (szorosabb) kapcsolatokat.3 Hangsúlyozni kell, hogy az 1861. évi olasz és az 1871. évi német nemzeti egyesítések példaértékűen igazolták és megerősítették annak szükségességét, hogy egy egyesítő erővel és hatalmi (diplomáciai, katonai) tekintéllyel rendelkező államnak több mint küldetésszerűen kell eljátszania ezt a történelmi szerepkört. (Piemont, illetve Poroszország ezt igazolta is.) Idővel kikristályosodott, hogy a balkáni térségben mind a szerb nemzeti, mind pedig a kedvező kilátásokkal kecsegtető délszláv egyesülés fő végrehajtói szerepkörére első számú várományosként Szerbia pályázik.4 A nemzeti egyesítés kérdése kapcsán Szerbiában több politikai elképzelés látott napvilágot. Az egyik a már említett, de végül elvetett szélesebb déli szláv egyesülés lett volna a bolgárok bevonásával. Meg kell említeni Ilija Garašanin szerb államférfi

Bada Zoltán


nevezetes, hírhedt nemzetegyesítő tervezetét (Načertnije, 1844), amelyet nyugat-európai diplomaták és a lengyel politikai emigráció balkáni képviselőinek támogatásával fogalmazott meg.5 A Szerb Fejedelemség bel- és majdani külügyminiszterének szeme előtt mindig ott lebegett Dusán István középkori szerb uralkodó (1331–1355) nagy balkáni birodalma, mint a legjobban idealizált és áhított szerb állammodell.6 E mindenkori legnagyobb kiterjedésű szerb államterület mintájára Ilija Garašanin Nagy-Szerbiája magába foglalta volna Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Montenegró és Észak-Albánia területét, aminek köszönhetően Szerbiának kijárata lett volna az Adriai-tengerre.7 Svetozar Marković, a 19. századi ismert szerb szocialista gondolkodó a szomszédos államok nagyobb fokú önkormányzati elvén alapuló Balkáni Föderációért szállt síkra.8 Az első világháború idején Nikola Pašić szerb kormánya az 1914. december 7-i niši deklarációban proklamálta a délszláv nemzetek – hangsúlyozottan a szerbek, horvátok és szlovének – egyesülésének tervét.9 A szerb kormány háborús célkitűzései mellett létezett egy alternatív és sokkal radikálisabb terv is, amelyet a „Fekete kéz” (Crna ruka) nevű titkos szerb katonai szervezet fogalmazott meg, és amely a „što” nyelvjárást beszélő szerbeket egyesítette volna egy majdani közös szerb államban. Ez a konspirációs elemeket is tartalmazó terv előirányozta a szerb-horvát etnikai egyesítés föderatív elvét, a szlovének távoltartását és kihagyását a délszláv egyesülésből, valamint a montenegrói uralkodóház, a Petrović-dinasztia kiiktatása után Montenegrónak Szerbiához való közvetlen hozzácsatolását.10 Azonban a szerb-montenegrói területi egyesülés nemcsak a Dragutin Dimitrijević-Apis által vezetett titkos konspirációs körökben volt napirenden, hanem Nikola Pašić kormányfő politikai terveiben is. A szerb kormánynak a valamennyi délszláv nemzet egyesülését előirányzó tervével párhuzamosan, nagy titokban zajló másik politikai terve viszont csak a montenegrói állammal, az ott élő szerbekkel való végleges és közvetlen egyesülést szorgalmazta. Amellett, hogy az első világháború alatt a szerb kormány kapcsolatban állt és komoly diplomáciai vitákat folyatatott a délszláv egység majdani megvalósításában aktív szerepet vállaló Jugoszláv Bizottsággal (Jugoslovenski Odbor)11, a montenegrói-szerb fúzió megvalósítása érdekében Pašić kormánya létrehozott egy külön testületet. Ez a Nemzeti Egyesülés Montenegrói Tanácsa (Crnogorski odbor za narodno ujedinjenje) volt.12 Dinasztikus viszályok és nemzetegyesítési törekvések az első világháború végéig A 19. századi általános délszláv egyesítést szorgalmazó politikai folyamatokkal párhuzamosan nyomon lehet követni a szerb-montenegrói egyesülés előtörténetét is. Ennek kapcsán egy 1866 szeptemberében napvilágot látott szerződésre lehet hivatkozni. E szerződésben I. Miklós montenegrói és Obrenovics Mihály szerb fejedelem abban állapodott meg, hogy közös erővel indítanak felkelést a török ellen, majd azt követően szentesítenék a két állam egyesülését. A szerződés előrevetítette Montenegró Szerbiához csatolását, de I. Miklós megtarthatta volna uralkodói posztját és jogkörét saját országának területe felett, a szerb trónörökös közvetlen környezetében pedig egy igen kiváltságos posztot is élvezett. Ugyanis, amennyiben a szerb fejedelemnek nem lett volna fiú utóda, akkor I. Miklóst illette volna a szerb trón is. Ezen kívül a montenegrói Petrović-Njegoš dinasztia számára biztosítva lett volna egy rendszeresen folyósított pénzsegély (apanázs), a két államban élő szerbség pedig azonos jogokat kapott volna13. Az Obrenovics Mihály

Bada Zoltán


fejedelem elleni 1868. évi merénylet azonban megakadályozta az „ígéretes nemzetegyesítés” gyakorlati megvalósítását. Az utána következő években nem is tettek meg semmilyen konkrét lépést annak érdekében, hogy a két fejedelemség, illetve királyság (Szerbia 1882-től, Montenegró 1910-től) között realizálódjon egy szorosabb államjogi kapcsolat. Viszont a szerb-montenegrói nemzeti és államközi viszonyt egyre erősebben árnyékolták be az indulatok, a gyűlölködés, az elfogult gyanakvások, a bizalmatlanságok és a folytonos vádaskodások14. A helyzet 1903 májusában kiéleződött. Ekkor ugyanis Szerbiában erőszakos módon eltávolították a trónról az osztrákbarát politikát folytató Obrenovics Sándor (Aleksandar Obrenović) szerb királyt, akinek helyébe a Karađorđevićuralkodóházat reprezentáló I. Péter (Petar I Karađorđević) került hatalomra. A Nikola Pašić által vezetett Radikális Párt Szerbiában és a környező államokban élénk politikai kampányt indított el, amelyben az egyetemes szerbség egyesítését hirdette. A dinasztikus rivalizálás csak tovább fokozódott, miután Montenegró 1903-tól elveszítette, Szerbia viszont megszerezte Oroszország nagyhatalmi támogatását. A Karađorđevićek szerb állama lett az orosz balkáni politika előőrse, míg a magára hagyatott kis Montenegró ettől kezdve már csak mellékszerepeket tudott magára vállalni. Mindent összevetve, a szerbiai dinasztiaváltás egyben külpolitikai irányváltást is eredményezett. Ennek köszönhetően előbb Oroszország, majd utána a többi Antant-hatalom is úgy kezdte értékelni és kezelni Szerbiát, mint a Balkán-félsziget Piemontját15. A Balkán-háborúkat követően Szerbia és Montenegró közös határvonalhoz jutott, s ez megint napirendre juttatta a két állam egyesülésének kérdését. 1913 őszén Lazar Mijušković montenegrói miniszterelnök Belgrádba ment tárgyalni a két állam közötti unióról. Ezt követően 1914. március 2-i keltezésű levelében I. Miklós azt szorgalmazta vejének, Karađorđević Péter szerb királynak, hogy Szerbia és Montenegró hozzon létre egy katonai, diplomáciai és financiális uniót. E szorosabb kapcsolat végül azért nem valósult meg, mert a szarajevói merényletet követően kitört az első világháború. Innentől kezdve Montenegró pozíciója rohamosan gyengült. A két állam a szerb stratéga, Radomir Putnik tábornok által kidolgozott közös haditerv alapján működött együtt, de már 1915-ben ő maga is azt észlelte, hogy Szerbia és Montenegró nem mindegyik politikai kérdésben tud megegyezni16. A montenegrói uralkodó, I. Miklós különösen 1915 és 1916 fordulóján, a közvetlen megszállási veszély idején élt át nehéz pillanatokat. Egyfelől ha fegyverletétellel közeledett volna az Osztrák-Magyar Monarchia felé, akkor a szerbség árulójaként lett volna megbélyegezve, másfelől ha továbbra is kitart az átmenetileg visszavonulásra kényszerülő szerbek mellett, akkor velük együtt pusztulhatott volna el. Ha viszont a háború az Antant végső győzelmével záródna, akkor szinte biztos bukás fenyegette volna őt a „hálátlan szövetséges” Szerbia részéről17. Mindenesetre, a kis állam sorsát nagyon kedvezőtlenül befolyásolta az 1916. január 25-i kapituláció. A gyenge hadvezetés sorozatos hibái, a montenegrói vezérkarban jelenlévő Petar Pešić szerb ezredes szakmájához hozzá nem illő magatartása (a montenegrói sereg cserbenhagyása), a különbéke-kötés gyanújával kapcsolatos diplomáciai inszinuációk, valamint a Korfu szigetére távozó szerb kormány folyamatos negatív kampányának köszönhetően I. Miklós az Antant tagállamainak körében végérvényesen kompromittált uralkodó lett18. I. Miklós királyt és Montenegró kormányát, mint aktív politikai és reprezentáló tényezőket Szerbia végleg ki akarta iktatni a majdani délszláv állam létrehozásának folyamataiból19. Ezért Nikola Pašić és a szerb kormány az első világháború további menetében került is mindennemű kapcsolatot a hivatalos montenegrói államvezetéssel.

Bada Zoltán


Helyettük olyan montenegróiakat támogatott, akik éppen külföldön tartózkodtak és a Petrović-dinasztia politikai ellenfeleiként hajlandóak voltak támogatni a szerbek politikáját. Nikola Pašić a leghatározottabban hangzotta, hogy Montenegrónak minden áron egyesülnie kell Szerbiával – attól teljesen függetlenül, hogy egy Jugoszlávia majdan létre fog-e jönni vagy sem. E politikusi gondolatok csak azt igazolják, hogy a szerb miniszterelnök és kormánya a montenegrói kérdést nagy gondossággal és körültekintéssel kezelte, a majdani (esedékes) délszláv egységállam politikai körvonalaitól pedig teljesen elkülönítve, külön egységként tartotta nyilván. 1916-ban a szerb külügyminisztériumban Svetozar Tomić kinevezésével és elnökletével meg is alakult egy ún. Montenegrói osztály (Crnogorsko odelenje), amelynek az a feladat jutott, hogy a szűkebb hazájukon kívül tartózkodó montenegróiak körében hirdesse és népszerűsítse Szerbia nemzetegyesítő politikáját20. Miután lemondott kormányfői posztjáról, Andrija Radović montenegrói miniszterelnök 1917 márciusában Párizsban létrehozta a Nemzeti Egyesülés Montenegrói Tanácsát, amelyben egykori miniszterek foglaltak helyet, név szerint Pero Vučković, Janko Spasojević, Danilo Gatalo, valamint egy bíró, Miloš Ivanović. A Tanács idővel a svájci Genfbe tette át székhelyét, és megindította az „Ujedinjenje” (magyarul „Egyesülés”) című lapot. Ez a sajtóorgánum a szerb-montenegrói egyesülést propagálta oly módon, ahogy azt Nikola Pašić és a szerb állam előirányozta. A Tanács, amelynek munkáját a szerb kormány finanszírozta, elismerte az 1917. évi korfui nyilatkozatot és mindazokat a diplomáciai döntéshozásokat, amelyek Pašićék elképzeléseit segítették előrejutni. A Tanácsot és tevékenységet azonban csak a szerb kormány ismerte el, míg nemzetközi diplomáciai körökben már nem képviselhette a montenegrói nemzetet, hiszen nem volt legitim. Az első világháború és a délszláv nemzetek egyesülésének záró szakaszában a Tanácsra már csak az a szerep hárult, hogy előkészítse az 1918 novemberében Podgoricában majdan sorra kerülő Nagy Nemzetgyűlés összehívását. A történelem kegyetlen iróniája, hogy bár Montenegrónak az emigrációba kényszerült I. Miklós király, a kormány és a nemzetgyűlés (skupština) révén megvolt a nemzetközi szubjektivitása, ezek a hivatalos reprezentálók diplomáciai és katonapolitikai értelemben teljes mértékben el lettek szigetelve hazájuktól és a hozzájuk hű néptömegektől21. Tehát, a sorsdöntő időszakban a kis balkáni ország gyakorlatilag ki volt szolgáltatva a nagyhatalmi és szerb diplomáciai akaratnak. III. A podgoricai Nagy Nemzetgyűlés és utóhatásai A népgyűlés előkészületei Még az 1916. évi „szerencsétlen” kapituláció és a Petrović-dinasztia bűnbakként való kezelésének időpontjától Montenegróban egy fegyveres ellenállás vette kezdetét. Az osztrák-magyar megszálló közigazgatás, katonaság és csendőrség ellen a térségben szívósan küzdő komiták kemény gerillaháborút folytattak. Bár mozgalmuk nem rendelkezett katonai-politikai felső vezetéssel, az idegen megszállók elleni fegyveres harcuk eredményesnek bizonyult. Emellett a komiták határozott nemzeti célkitűzésként szorgalmazták a Szerbiával való majdani területi egyesülést. Az egyesülést, mint célkitűzést a komiták azokban a kiáltványokban tették közzé, amelyeket a Dobrilovina kolostorban júliusban

Bada Zoltán


és a Štitovón augusztusban összehívott időszakos gyűléseken szövegeztek meg. E rezolúciók hatására és azok megvalósítása érdekében a montenegrói komiták különösen 1918 őszén folytattak élénk propaganda tevékenységet a helyi lakosság körében22. Mindent összevetve, a szerb és szövetséges katonai egységek megérkezéséig a komiták jelentős mértékben készítették elő a terepet. A szaloniki front áttörését követően az Antant támogatását élvező szerb katonaság megállíthatatlanul haladt előre. 1918 októberében a szövetséges alakulatok Montenegró területére léptek. Az ún. „adriai haderők” (jadranske trupe) fedőnév alatt szereplő szerb alakulatokban montenegrói származású önkéntesek is jelen voltak – szám szerint 90 tiszt és 193 közkatona. A kis ország „felszabadításában” és „ideiglenes okkupálásában” a szerbeken kívül részt vettek még francia, olasz, angol és amerikai csapatok. Megékezésük után a szerb katonaság rendkívül pontos, bizalmas feladatokat és megbízatást kapott a vezérkartól. Živoje Mišić vajda, a szerb katonai vezérkar főnöke 1918. október 23-án napiparancsban adta ki Dragutin Milutinović tábornoknak, hogy a szerbiai csapatok a montenegróiakkal együttesen hajtsák végre a két szerb állam egyesítését. A szerbek november 5-én vonultak be Cetinje városába, majd bevezették a katonai közigazgatást, amely a szerb vezérkar utasításait hajtotta végre. Montenegróban a harci tevékenységek hivatalosan 1918. november 11-én értek véget, Milutinović tábornok parancsára pedig a következő napon feloszlatták a montenegrói komita alakulatokat23. A szerb katonasággal egy időben érkeztek meg azok a politikusok is, akik „hivatottak voltak végrehajtani Szerbia és Montenegró egyesítését”. A szerb háborús kormány még 1918. október 15-i ülésén Svetozar Tomić személyében kinevezte azt a biztosi teendőket végző személyt, aki „a Montenegróval kapcsolatos politikai kérdésekért” felelt. Ezt követően a már korábban említett Nemzeti Egyesülés Montenegrói Tanácsába beválasztották Petar Kosovićot, Janko Spasojevićet és Milosav Raičevićet. Közvetlenül megérkezésük után e négy ügyintéző személy megalakította a Szerbia és Montenegró egyesítéséért felelős Ideiglenes Központi Végrehajtó Tanácsot (Privremeni Centralni izvšni odbor za ujedinjenje Srbije i Crne Gore). E testület akkurátusan hajtotta végre a szerb kormány utasításait24. Még a háború idején Nikola Pašić szerb miniszterelnöknek megszületett az az elképzelése, hogy a majdani egyesítés ne csak a szerb kormány szívügye legyen, hanem a helyi montenegrói és a nemzetközi nyilvánosságnak úgy legyen bemutatva, hogy az valóban a montenegrói nemzet „őszinte akaratát” tükrözze. Arra is nagyon kellett ügyelni, hogy semmilyen külső kedvezőtlen tényező ne okozzon zavart. Ugyanis abban az időben Montenegrót hivatalosan még nemzetközileg elismert államként tartották nyilván, amelynek volt egy legitim királya, kormánya, nemzetgyűlése és alkotmánya. Éppen ezért a négytagú Nemzeti Egyesülés Montenegrói Tanácsnak, mint ügyintéző szervnek biztosítani kellett egy kellő fokú legitimitást. Ezt oly módon oldották meg, hogy a Tanács nemes egyszerűséggel magához ragadta és bitorolni kezdte a montenegrói állam törvényhozó és végrehajtó szerveinek hatáskörét. A Tanács nevezte ki a körzetek és járások, valamint a kapitányságok elöljáróit, a városi önkormányzatok elnökeit, és egy bizonyos számú állami köztisztviselőt is. A Tanács 1918. november 7-én Berane helységben megtartott ülésén megszövegezte azt a dokumentumot, melynek a következő hosszú és igen hangzatos címet adta: „A Nagy Nemzetgyűlés Népi Képviselőinek Megválasztására Vonatkozó Szabályok”25. E Választási Szabályokat, valamint a választások kiírásáról szóló hirdetményt két nappal később eljuttatták minden kerületi előjáróhoz, hogy azok megszervezhessék

Bada Zoltán


a nemzetgyűlési választások előkészületeit. A választói gyűlések és bizalmas személyek megválasztására összesen 7 napot írtak elő, míg az I. Miklós királyhoz hűséget tanúsító Cetinjében és más helységekben erre mindössze 3 napot biztosítottak. A választásokkal kapcsolatos ügyintézői teendőket, procedúrákat csak az Ideiglenes Központi Végrehajtó Tanács bizalmasai és küldöttei jelenlétében lehetett lebonyolítani. Ők hívhatták össze a helyi gyűléseket és számolhatták össze az előválasztási eredményeket. Az egész választási kampány úgy volt megszervezve és irányítva, hogy maradéktalanul szolgálja a minden politikai alkudozástól mentes, közvetlen szerb-montenegrói egyesítést. Természetesen, a szervezők arra nagyon ügyeltek, hogy a kampány minden mozzanata olyan hazafias cselekedetként legyen feltüntetve, aminek köszönhetően „egy több évszázados egyesülési álom fog valóra válni”26. A podgoricai Nagy Nemzetgyűlés képviselőinek megválasztása A Választási Szabályok szellemében minden közigazgatási egységből a következő módon választottak meg meghatározott számú képviselőt: a kapitányságokból 2-2 személyt közvetett módon, a balkáni háborúk idején felszabadított járásokból 3-3 személyt, az 5000 főnél nagyobb lélekszámú helységekből 2-2 személyt, az 5000 főnél kevesebb lakóval rendelkező helységekből pedig 1-1 személyt hatalmaztak meg képviselői megbízatással.27 E választási rendszer értelmében összesen 165 személy került be a Nagy Nemzetgyűlésbe. A megválasztott küldöttek társadalmi összetétele foglalkozás, illetve iskolai végzettség tekintetében a következő képet nyújtotta: 56 személy volt egyetemi végzettségű, 27 népi tanító, 17 egyházi személy, ugyancsak 17 bíró és alacsonyabb végzettségű törvényszéki tisztviselő, 14 földműves, 4 bankár, 3 földbirtokos, 2 földmérő, míg a többi 52 küldött a nép köréből kikerülő helyi tekintélyes személy, a montenegrói törzsekben fontos szerepet betöltő kapitány, valamint különböző tevékenységet űző egyén volt. A Nagy Nemzetgyűlésbe 13 albán és muszlim felekezetű atyafi is bekerült.28 A küldötteket nyilvános gyűléseken választották meg, nem egyszer választói névjegyzékek, a jelenlévők személyi azonosságának identifikálása és választóbizottságok működése nélkül. Számos kapitányságban nem is tartottak helyi gyűléseket, a küldötteket pedig gyorsított eljárással egyszerűen csak kinevezték. A választások menetét éberen felügyelő szerb katonaság olyan megbízatási paranccsal rendelkezet, hogy ha kell, „minden áron és minden eszközzel akadályozza meg az esetlegesen felbukkanó ellenséges agitátorokat”. A szerb katonai vezérkar a Szarajevóban, Zágrábban és Belgrádban székelő helyi parancsnokságoknak azt az utasítást is kiadta, hogy akadályozzák meg az I. Miklóssal rokonszenvező és ideiglenesen Montenegró területén kívül tartózkodó tekintélyes személyek hazatérését „mindaddig, amíg Montenegró és Szerbia egyesítésének kérdése meg nem oldódik”.29 Tekintettel arra, hogy Montenegró politikai és katonai elitjének legnevesebb egyéneit külföldön internálták, könnyen meg lehet érteni, hogy a montenegrói nemzet létének e fontos pillanataiban e jeles személyek további távoltartása nagyon is sokat fog nyomni a latban.

Bada Zoltán


A Nagy Nemzetgyűlés 1918. november 26-i határozatai A Nagy Nemzetgyűlés összehívására az új naptár szerint 1918. november 24-én, vasárnap került sor a podgoricai Dohánymonopólium épületében. Összesen 6 napig, azaz 1918. november 29-ig ülésezett. A Nemzetgyűlés azért működött Podgoricában, és nem a montenegrói uralkodók történelmi székhelyében, Cetinje városában, mert utóbbi helység a Petrović-dinasztiához hűséges alattvalók fellegvára volt és könnyen sor kerülhetett volna rendbontásra, zavargásokra. A feltétel nélküli, közvetlen nemzetegyesítés hívei semmit sem bíztak a véletlenre: mindenképpen a szerb kormány által megírt forgatókönyvnek kellett diadalt aratnia. Az első ülésnapon megválasztották a mandátumokat ellenőrző hitelesítő bizottságot, majd a jelenlévők nyilvános szavazással Savo Cerovićot megválasztották a Nemzetgyűlés elnökének, Savo Fatićot és Lazar Damjanovićot pedig két alelnöknek. A november 25-i második ülésnapon az Ideiglenes Központi Végrehajtó Tanács egy beszámolót tartott, amit a jelenlévők elfogadtak. Ugyanekkor a küldöttek mandátumát is hivatalosan megerősítették. A legfontosabb ülésnapot 1918. november 26-án tartották, amikor megszületett a Nemzetegyesítési Határozat (Odluka). „Forradalmi különlegességnek” számított, hogy a jelenlevő küldöttek minden vita nélkül, közfelkiáltással és egyhangúlag fogadták el a már előre megfogalmazott Határozatot. A dokumentumot az aznap jelenlévő 160 személy látta el kézjegyével. A küldöttek elfogadtak egy Rezolució (szerbül Rezolucija) című dokumentumot, majd nem sokkal később plakátok, falragaszok formájában nyilvánosságra hozták a Határozat nevű dokumentumot is30. Amikor olvassuk a Nagy Nemzetgyűlés legfontosabb dokumentumának szövegét, elmondható, hogy a Határozat arra a korabeli „jogos meggyőződésre” lett alapozva, hogy a „Montenegróban élő szerb nép a Szerbiában és a másutt élő szerbekkel azonos vérű, azonos nyelvet beszélő, azonos felekezetű, azonos törekvéssel, hittel és szokásokkal bíró nemzet”. Továbbá, az is olvasható, hogy Montenegrónak gazdasági szempontból is elválaszthatatlanul Szerbiához kell tartoznia, és hogy az akkori politikai érdekek a jelenlévőknek az egyesítést úgy rendeltetik el, mint a szerb nemzet „egyetlen mentő, üdvözítő lehetőségét”. Ennek szellemében a Nagy Nemzetgyűlésen nyomatékos hangon olvasták fel a következő 4 fontos határozati pontot: 1. I. Petrović-Njegoš Miklós királyt és dinasztiáját fosszák meg a montenegrói tróntól. 2. Montenegró a testvéri Szerbiával egyesüljön egy közös államban a Karađorđević-dinasztia uralma alatt, s e módon egyesülve lépjenek be közösen a háromnevű nemzet, a szerbek, horvátok és szlovének közös hazájába. 3. Válasszanak meg egy öttagú végrehajtó nemzeti bizottságot, amely addig végzi az ügyek intézését, amíg Szerbia és Montenegró egyesülése le nem zajlik. 4. A Nemzetgyűlés e határozatairól értesítsék Montenegró királyát, I. Petrović-Njegoš Miklóst, továbbá a Szerb Királyság kormányát, a baráti Antant-hatalmakat és minden semleges országot31. Két nappal később, a november 28-i ülésnapon megválasztották az ideiglenes kormány tisztét betöltő Végrehajtó Bizottságot32, amely addig kormányozta volna Montenegrót, amíg az egyesülést nem szankcionálják. A Végrehajtó Bizottságba a következő személyek lettek beválasztva: Stevo Vukotić vajda, Spasoje Piletić, Lazar Damjanović, Risto Jojić és Marko Daković (aki mellesleg még meg sem érkezett Montenegróba). Végezetül, a november 29-i záró ülésnapon a Nagy Nemzetgyűlés meghozta azt a két pontban rögzített határozatot is, hogy „a nép nevében trónjától megfosztott Petrović-

Bada Zoltán


Njegoš Miklós királyt és dinasztiáját Montenegróban megfosztják minden ingó és ingatlan vagyonától, valamint az uralkodónak és családjának megtiltják azt, hogy hazájukba visszatérjenek”33. E határozatok azzal voltak motiválva és alátámasztva, hogy „az egykori uralkodó vagyona nem más, mint a nép vagyonának erőszakos zabrálása”. Mondhatni, a Petrovićok összes vagyonának elkobzását egy olyan testület hajtotta végre forradalmi módszerrel, amely nem is rendelkezett a forradalmárok legitimitásával. Ez a cselekedet példa nélküli eset volt a balkáni népek történetében. A podgoricai Nagy Nemzetgyűlés megválasztott egy 18 tagú küldöttséget is, amely Gavrilo Dožić ortodox metropolita vezetésével Belgrádba utazott volna, hogy ott átadja a podgoricai Nagy Nemzetgyűlés határozatait. E küldöttség a határozatokat csak 1918. december 17-én – vagyis kereken 17 nappal a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság hivatalos kikiáltása után – nyújtotta át Karagyorgyevics Sándor régensnek34. A Nagy Nemzetgyűlés legitimitásának vitathatósága Mindezek után elmondható, hogy a kilenc évtizeddel ezelőtt működő Nagy Nemzetgyűlés összehívása, de már képviselőinek megválasztása is nagyon komoly jogi hézagokról árulkodott. Az előkészületi kampány egyáltalán nem legitim keretek között zajlott le35. Ugyanis, a nemzetgyűlési határozatok meghozatalának pillanatában több reprezentatív intézmény is létezett és működött hivatalosan. Montenegró 30 éve volt nemzetközileg elismert állam, amely nemzetközi jogi legitimitással és hosszan tartó államtörténeti folytonossággal rendelkezett. Még ha elszigetelten is, emigrációban tengődve, de létezett egy montenegrói kormány. Még zajlott és érvényben volt az 1914-ben legitim módon megválasztott nemzetgyűlés választási ciklusa. Az országnak volt egy királya és udvari hivatala, amelynek közelében működtek a nagyhatalmak és Szerbia akkreditált diplomáciai képviseletei. Végül, de nem utolsósorban létezett a montenegrói alkotmány (1905) és a korábban szentesített, beiktatott törvények. Viszont az 1918 őszén működő podgoricai Nagy Nemzetgyűlés a legális választási procedúrák valamennyi szabályával ellentétesen jött létre, fejtett ki tevékenységet és hozott a nemzet sorsát hosszú időkre meghatározó nemzetgyűlési Határozatot. Még egy nagyon fontos tényre kell felhívni a figyelmet: 1918. december 1-jén, Belgrádban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság ünnepélyes kikiáltása idején Karađorđević Sándor trónörökös uralkodói proklamációjában nem tett említést Montenegróról. Az esetet két módon is lehet értelmezni. Egyfelől úgy, hogy Montenegrót immár Szerbia részének tekintették, másfelől ez az „elhallgatás” egy óvatos politikai lépésnek is elkönyvelhető, hiszen a podgoricai Nagy Nemzetgyűlés határozatait 1918 decemberében egyetlen egy nagyhatalom sem ismerte még el. Szerbia 1918. december 28-án szakította meg a diplomáciai kapcsolatait Montenegróval, vagyis egy hónappal és két nappal azután, hogy az ominózus podgoricai határozatok napvilágot láttak. Mindent összevetve, a Podgoricában ülésező Nagy Nemzetgyűlés határozatai révén Montenegró államjogi szempontból megszűnt létezni. A kis állam „végleges eltemetése” mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból egy elhúzódó folyamat volt és a fait accompli (a befejezett, megmásíthatatlan tény) politikájának klasszikus példája36.

Bada Zoltán


A karácsonyi fegyveres felkelés A montenegrói történelem „legszégyenletesebb” nemzetgyűlése után I. Miklós király hívei körében leírhatatlan csalódás és óriási elégedetlenség uralkodott. A Szerbia és ügynökei által kikényszerített nemzeti és államterületi egyesülés fegyveres felkelés kirobbanását idézte elő. Az új naptár szerint 1919. január 6-án, az ortodox karácsonykor kezdetét vette a történelem által „karácsonyi felkelésként” ismertté vált fegyveres harc37. Mintegy 4000 ember vett benne részt, zömmel csak könnyű személyi fegyverrel. A felkelők jelszava egy hazafias szállóige volt: „Montenegró jogaiért, becsületéért és szabadságáért!” Rövid idő alatt a felkelők Cetinje, Nikšić, Rijeka Crnojević, Virpazar és más települések körzetében komoly harci tevékenységbe kezdtek. Rovci helységben létrehoztak egy helyi köztársaságot. A fegyveres felkelés politikai irányítója Jovan Plamenac egykori miniszterelnök volt, míg a katonai elöljárói teendőket Krsto Zrnov Popović látta el38. A felkelők követelései a következő voltak: Montenegró mint egyenrangú fél, lépjen be a délszláv közösségbe; törvényszék előtt ítéljék el az előállt helyzetért felelős személyeket; nyilvánítsák semmissé a podgoricai Nagy Nemzetgyűlés határozatait, Montenegróban pedig tartsanak szabad választásokat. Az ország képviselői mind belföldön, mind külföldön képviseljék az országot. Együttesen azt vallották, hogy csak az önálló és független Montenegró lehet mindenfajta egyesülés alapja és záloga39. A felkelők szándéka az volt, hogy még a párizsi békekonferencia előtt e fegyveres harccal kellő nemzetközi figyelmet szerezzenek a megoldatlan montenegrói kérdésnek. A felkelés nagyobb hatékonyságot tudott volna kifejteni, ha az emigrációban lévő I. Miklós király határozottabban lépett volna fel, s ha nem hitt volna túlságosan a nagyhatalmak könnyelmű ígéreteiben. Ugyanis azzal hitegették, hogy amennyiben ő, mint nemzetének uralkodója nem támogatja a felkelőket és célkitűzéseit, abban az esetben számíthat arra, hogy országa jövőbeli státusát diplomáciai úton kedvezően fogják rendezni. I. Miklós hitt is az adott szó erejében, és Wilson amerikai elnök felkérésére 1919. január 22-i levelében arra kérte a felkelőket és egész nemzetét, hogy hagyják abba a fegyveres harcot. Miután a fejedelmi üzenet megékezet Montenegróba, Paul Venel francia tábornok azonnal parancsot adott az alárendelt egységeknek, hogy oldják fel Cetinje ostromgyűrűjét és fojtsák el a lázadást. A szerb katonaság a legnagyobb méretű hadműveletet 1919 decembere és 1920 februárja között bonyolította le. A fegyveres felkelők elleni harcban részt vettek a zetai hadtest, a II. csendőr zászlóalj és a szerbbarát politikai erők soraiból verbuvált önkéntes egységek. Az említett három hónap alatt 22 lázadót megöltek, és 757 személyt letartóztattak40. Ezzel, valamint az 1922 és 1923 folyamán lezajló újabb hadműveletekkel a felkelés kemény magvát fokozatosan felőrölték. Ennek ellenére a felkelők a hegyvidéki térségekben (a katuni nahiéban, Rovci és Nikšić környékén) még több hónapon keresztül szívós gerillaharcot fejtettek ki. A közvetlen, feltételektől mentes szerb-montenegrói egyesülés híveinek és ellenzőinek harca kisebb-nagyobb intenzitással 1924-ig, egy másik adat szerint 1926 márciusáig húzódott. Az utolsó veszélyes komitákat csak 1929-ben – a felkelés kirobbanásának 10. évfordulóján – tették ártalmatlanná. A kegyetlen és véres polgárháború idején Montenegrónak mindössze 250.000 lakosa volt. E kis nemzet teljes lélekszámához viszonyítva nagyon komoly csapásokat élt át. Becslések szerint a harci cselekmények következtében közel 5000 személy volt közvetlenül érintett valamilyen formában (halott, sebesült, menekült, internált, letartóztatott és elítélt). Nagyon sok lakóház és jelentős számú emlékmű szenvedett súlyos károsodást. A

Bada Zoltán


lázadók hozzátartozóit és szimpatizánsait számtalan esetben érték kegyetlen atrocitások. A felkelők közül sokan börtönbe kerültek. Egy részüket Sándor régens (majd király) még 1920. november 28-án amnesztiában részesítette. Az 1925-ös és 1926-os esztendőben több személyt ítéltek el 10-től 20 évig terjedő börtönbüntetésre. Egyes források szerint 1928-ban Podgoricában, valamint a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság más hírhedt börtöneiben mintegy 120 olyan személy raboskodott, aki az előző években a montenegrói felkelők soraiban harcolt.41 A montenegrói emigráció diplomáciai ellehetetlenítése A párizsi békekonferencia 1919. január 18-án kezdte meg munkáját, amelyre 32 ország delegálta magát. A plenáris üléseken mindig jelen voltak európai, ázsiai és amerikai országok, csak Montenegró képviselője maradt távol, kényszerből. A kis országnak fenntartott szék volt az egyetlen néma jele Montenegró „jelenlétének” valamennyi ülésen, legyen az díszülés vagy plenáris ülés. Az az eljárás, hogy Montenegró hivatalos képviselői nem lehettek jelen, valójában a fait accompli politikájának elismerése volt, ugyanakkor Szerbia nemzeti és külpolitikájának erkölcsi támogatását is jelentette. A Versailles-ban jelenlévő, immár a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot képviselő delegáció is azt a hivatalos álláspontot vallotta, hogy a podgoricai Nagy Nemzetgyűlésen minden kérdés már gyakorlatilag eldőlt és Montenegró már Szerbiához tartozó terület. A békekonferencia egész ideje alatt kíméletlen kampány zajlott, amelynek célja Montenegró még megmaradt csekély szuverenitásának teljes annulálása volt. A kampányt Belgrádhoz hű montenegróiak végezték, de a háttérben mindig is nagyon észlelhetők volt Nikola Pašićnak, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság küldöttségi vezetőjének kemény diplomáciai húzásai. Amikor Montenegrónak a legjobban kellett volna Franciaország és a nemzetközi diplomácia támogatása, hogy e segítséggel hatályon kívül helyezzék az 1918 novemberében Podgoricában napvilágot látó Határozatot, I. Miklóst és kormányát a többi külföldi diplomata mindig cserben hagyta. A montenegrói emigráció csak további illúziókkal és kegyetlen tapasztalatokkal gazdagodott. Az Európa és a világ térképét átrajzoló diplomatáknak ördöngös játszmáik miatt a montenegrói emigráció nem lehetett méltó tárgyalópartner.42 Többek között azért sem, mert a kis államnak az olaszországi Gaetaban tartózkodó körülbelül 1500 katonáját leszámítva nem voltak számottevő és komolyabb hadműveletekre alkalmas katonai egységei.43 Mindent összevetve, az 1920-as években a hivatalos Montenegró diplomáciájának döntései, tettei vagy lépéshátrányban születtek meg, vagy rövidlátóak voltak. Az Antant-nagyhatalmak és az általuk pártfogolt államok közvetlen körében a magára hagyatott kis balkáni állam egyedüli érvként már csak olyan dolgokat tudott felvonultatni, mint erkölcs és igazság – amelyek sajnos a külpolitikai újrafelosztások végjátékaiban köztudottan mindig értéktelen „portékák”. Az emigráns kormányban lezajló gyakori személycserék és nem ritka viszályok, a nagyhatalmak kérlelhetetlen diplomáciai érdekei, az 1920-ban aláírt rappalói szerződést követően az olasz–jugoszláv államközi viszony rendeződése, a Petrović-dinasztián belüli időnkénti torzsalkodások és nem utolsósorban a diplomáciai realitásokat sokszor tudomásul nem vevő I. Miklós királynak 1921-ben bekövetkezett halála után szimbolikusan is véget ért Montenegró „hősi harca”.44

Bada Zoltán


Miután Montenegróval a nagyhatalmak 1920 és 1921 folyamán sorban megszakították a diplomáciai kapcsolatot, a kis ország innentől kezdve jogállását tekintve már teljes egészében a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területéhez és az egyetemes szerbség területéhez tartozott. Igaz, 1920–1924 között a montenegrói diplomácia különböző nemzetközi szervezetek segítéségével még tesz néhány diplomáciai kezdeményezést a Népszövetség berkeiben, de ezek már inkább kétségbeesett próbálkozások voltak, mintsem nagyobb realitással bíró lépések.45 IV. Epilógus Šerbo Rastoder, napjaink egyik legtekintélyesebb montenegrói történésze szerint „Montenegró a 20. században a felgyorsult események történelmének iskolapéldája” volt, amikor az események drámai gyorsaságú változása és a történelmi jelenségek bonyolultsága csak tovább erősítették a kis állam múltjával kapcsolatos fenomenológiát és többnyire ideologizált érzékelését.46 Úgy tűnik, Montenegró közel egy évszázadot „pazarolt el” egy különleges körforgásban, miközben kereste önmagát és identitását. Történelmi létének mítosza és valódi jelentősége között lebegve, Montenegró a történelmi végletek és a nehezen megérthető ellentmondások térségeként is jellemezhető mini régió. Az illúziók e kis birodalmában, mint egymás „sírásói”, egymást váltogatták a különböző ideológiák és politikai érdekek. Mielőtt létrejött volna a délszláv nemzetek első közös állama, a Szerbia és Montenegró között fennálló ellentétek három szegmensét lehetett észlelni és nyomon követni: a dinasztikus rivalizálást, a területi-közigazgatási kérdést, valamint a nemzeti identitástudat és különállás kérdéskörét. Ezek a tényezők nagyon gyakran és nyíltan megterhelték a szerb–montenegrói viszonyt, ugyanakkor magát a montenegrói társadalmat is markánsan megosztották. Amikor 1918 végén Montenegró közvetlenül hozzá lett csatolva Szerbiához, egyúttal elveszítette államiságát, a dinasztiák versengéséből pedig a Karađorđevićek kerültek ki győztesként. A 20. században államjogi szempontból Montenegró több különböző státussal rendelkezett. Ugyan a jugoszláv jelző alatt egzisztáló államok idején, különösen a titói Jugoszláviában egy viszonylagos államiságot élvező, a többiekkel egyenrangú tagköztársaság volt, ám nem volt független állam. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság végleges felbomlását követően egy szerb–montenegrói unióban a kis államnak új történelmi kihívásokkal és újra feléledt régi történelmi atavizmusokkal kellett farkasszemet néznie. A 2006 májusában lebonyolított népszavazás után Montenegró érezhetően boldogan sütkérezett a függetlenség fényében. Ezt a függetlenséget és a vele együtt visszanyert (történelmi) államiságot a kis balkáni ország vezetőinek és polgárainak immár nagyon meg kell becsülniük. Ugyanakkor a reálpolitika szilárd talaján haladva Montenegrónak nagy hangsúlyt kell majd fektetnie arra vonatkozó szerepére, hogy a balkáni térségben mindenekelőtt korrekt viszonyt alakítson ki közvetlen szomszédaival. E politika révén Európa eme égtáján a stabilitás egyik főszereplője lehet. Minden bizonnyal a Szerbiával való viszonynak egészen más diplomáciai fajsúlya lesz. Montenegró nemzet- és államtörténetének markáns kérdései, így e tanulmány tárgyát képező 1918. évi podgoricai Nagy Nemzetgyűlés históriája a térség és a téma szakértőinek művei révén mára már közismertté váltak. S bár a történettudomány meg több más tudomány mennyiségi szempontból impozáns számú alkotást tett közzé, a tudományos

Bada Zoltán


értékelések e téma ügyében nem zárultak le, hanem tovább folytatódnak.47 A történettudomány mintha még nem lett volna képes teljesen abszolválni az első világháború záró szakaszában történteket. Az is elmondható, hogy a szakma által megalkotott és számba vett tudományos művek – akaratlanul is – ideológiák, nemzeti és napi politikai aktualitások hatásai alatt állnak. Még napjainkban is úgy tűnik, hogy az 1918. évi podgoricai Nemzetgyűlés határozatai által okozott „lelki traumát”, a történelmi montenegrói nemzet becsületén és büszkeségén esett „szégyenfoltot” nem lehet egykönnyen feledtetni és átadni a múltnak. Éppen ezért nem meglepő, hogy a közelmúltban montenegrói polgárok egy nagyobb csoportja és egy parlamentben ténykedő politikai párt jogi úton akart érvényt szerezni annak, hogy az 1918. november 26-i podgoricai Határozatot törvényszéki ítélettel nyilvánítsák semmissé, mert szerintük Montenegró csak ily módon nyerhet teljes rehabilitációt.48 Noha a montenegrói államiság, függetlenség és területi szuverenitás ismét valóság lett, egy nagyon komoly kérdés megvitatása egészen biztosan nem fog egyhamar lezáródni. Ez pedig nem más, mint a jellegzetes montenegrói nemzettudat és különállás, illetve az egyetemes szerbséghez való tartozás megvitatása, dualizmusa.49 Jegyzetek 1

2

3

4

5

A nagyhatalmak összeurópai és balkáni politikájáról részletesebben ld.: Diószegi István: Klasszikus diplomácia – modern hatalmi politika. Budapest, 1967, 72–87. o.; Halecki, Oscar: Európa millenniuma. Budapest, 1993, 263–271. o.; Jelavich, Barbara: A Balkán története. I. köt. 18. és 19. század. Budapest, 1996, 213–221, 293–296. o.; Uő.: A Balkán története. II. köt. 20. század. Budapest, 1996, 12, 34, 124, 132, 134. o.; Bada Zoltán: Ilija Garašanin: Načertanije. Az 1844. évi szerb nemzeti memorandum és hatástörténete. Limes, 2005. 4. sz. 25. o. A délszláv eszmével, a délszlávok majdani egyesülésével kapcsolatos montenegrói álláspontokról ld.: Dašić, Miomir: Jugoslovenska misao u Crnoj Gori do stvaranja Jugoslavije. In: Jugoslovenski Istorijski Časopis, 1989. 1–4. sz. 59–81. o.; Dašić, Miomir: O jugoslovenskoj ideji u Crnoj Gori do stvaranja jugoslovenske države 1918. In: Zbornik „Jugoslovenska država 1918–1988”. Podgorica, 1999.; Dašić, Miomir: O korijenima i razvoju jugoslovenske ideje u Crnoj Gori do 1918. godine. In: Ogledi iz istorije Crne Gore. Podgorica, 2000. Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje” Crne Gore i Srbije i ulazak u KSHS. 1. o. (Jelen tanulmány szerzője köszönetet mond a jeles montenegrói történésznek, hogy egyetemi előadói kéziratát, valamint egy bulgáriai előadásának szövegét rendelkezésre bocsátotta – B. Z.). Uo. A szerb történészek és jogtörténészek komolyan kutatták azt, vajon az első világháború idején Nikola Pašić kormánya rendelkezett-e ún. „kis” és „nagy” háborús tervvel? Az első terv csak a szerbség egyesítését célozta, míg az utóbbi a többi délszlávoknak egy államba való tömörítését irányozta elő. Bővebben: Janković, Dragoslav: „Veliki” i „mali” ratni program Nikole Pašića (1914–1918). In: Anali Pravnog fakulteta u Beogradu, 1973. 2. sz. 152. o.; Popović, Nikola: Da li su postojali „veliki” i „mali” ratni program Nikole Pašića (1914–1918)? In: Srbija 1918. godine i stvaranje jugoslovenske države. Naučni skup. Red. Aleksić, Ljiljana et al. Beograd, 1989, 205–212. o. A szerb történettudományi alkotások közül legrészletesebb, több szempontú tudományos elemzést nyújt: Ljušić, Radoš: Knjiga o Načertaniju. Beograd, 1993. A magyar nyelven íródott művek közül részletes elemzést és hatástörténeti leírást kapunk a következő tanulmányból: Bada Zoltán: i. m. 23–39. o. A Načertanije című szerb nemzeti memorandum első magyar nyelvű fordítását és közzétételét ld.: Thim

Bada Zoltán

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15


József: A magyarországi 1848–49-iki szerb fölkelés története. II. kötet. Iratok. 1848. március–augusztus. Budapest, 1930, 14–26. o. A középkori szerb uralkodó életének és hódításainak tényeit ld.: Veselinović, Andrija – Ljušić, Radoš: Srpske dinastije. Novi Sad–Beograd, 2001, 47–50. o. Ljušić, Radoš: i. m. 95–96. o.; Bada Zoltán: i. m. 28–29. o.; Dragović, Budo: Odnosi Crne Gore i Srbije u XIX i XX vijeku. http://www.montenegrina.net/pages/pages1/istorija/cg_u_xix_vijeku/odnosi_cg_i_srbije_u_xix_i_xx_ vijeku.htm Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 1–2. o. Uo. 2. o. Hangsúlyozni kell, hogy Szerbia háborús célkitűzéseit néhány kulcsfontosságú dokumentumban rögzítették. Ezek a következők: Sándor régens 1914. augusztus 4-i keltezésű proklamációja, a szerb kormánynak szeptember 4-i körlevelében közzétett jegyzéke, valamint a Nišben tartózkodó szerb nemzetgyűlés december 7-i deklarációja. Ld. Čubrilović, Vasa: Istorija Političke misli u Srbiji XIX veka. Beograd, 1982, 332, 334, 358, 378. o.; Ekmečić, Milorad: Stvaranje Jugoslavije, 1790–1918, knj. 2. Beograd, 1989, 722–723. o. A kérdéshez kapcsolódó és bővebb részleteket nyújtó klasszikus tudományos alkotás: Ekmečić, Milorad: Ratni ciljevi Srbije 1914. Beograd, 1973. Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 2. o.; Ekmečić, Milorad: Stvaranje Jugoslavije, 1790–1918, knj. 2… i. m. 699–700, 776. o. Čubrilović, Vasa: i. m. 380–385. o. Ld. még: Paulová, Milada: Jugoslovenski odbor. Zagreb, 1925.; Vošnjak, Bogumil: Jugoslovenski odbor (1915–1918). Beograd, 1940. Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 3. o.; Raspopović, Radoslav: Stav Crnogorskog odbora za narodno ujedinjenje prema jugoslovenskom ujedinjenju. In: Srbija 1918. godine i stvaranje jugoslovenske države. Naučni skup. Red. Aleksić, Ljiljana et al. Beograd, 1989, 213–221. o. Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 4–5. o.; Dragović, Budo: Odnosi Crne Gore i Srbije u XIX i XX vijeku. Bataković, Dušan T.: Ujedinjenje Crne Gore i Srbije. Od snova predaka do košmara savremenika. http://www.rastko.org.yu/rastko-cg/povijest/dbatakovic-ujedinjenje.html. Ld. még: Bajza József: A montenegrói kérdés. Budapesti Szemle, 207. kötet, 1927. december, 347. o. Itt mondjuk el, hogy Bajza József jeles alkotása az 1927. évi magyar nyelvű kiadás után már egy évvel később megjelent olasz nyelven. Ld. Giuzeppe de Bajza: La questione montenegrina. Budapest, 1928. 2001-ben Montenegróban szerb nyelven is kiadták. Ld. Bajza, Jožef: Crnogorsko pitanje. Podgorica, 2001. A mű jelentőségét igazolja, hogy a montenegrói népszavazás évében, 2006-ban ismét megjelent, ezúttal az újvidéki Forum gondozásában egy szerb–magyar kétnyelvű kiadás formájában: Bajza, Jožef: Crnogorsko pitanje. A montenegrói kérdés. (Fakszimile). Prevela: Vera Tomanović, Maria Teresa Albano. Novi Sad, 2006. Jelen tanulmányban Bajza József alkotását a 2006. évi kiadásban közzétett magyar nyelvű fakszimile változatában használtuk fel – B. Z. Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 4–5. o.; Bataković, Dušan T.: Ujedinjenje... i. m. A legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy Szerbia még II. Petrovics-Nyegos Péter (Petar II) és Dániel fejedelem (knjaz Danilo) idejében azon fáradozott, hogy fokozatosan aláássa Montenegró erejét és megnyerje a helyi lakosság rokonszenvét a szerb állami politika iránt. Ezeket a kérdéseket részletezi Perović, Dragan B.: Špijunski rat između Srbije i Crne gore. http://www.montenegrina.net/pages/pages1/istorija/cg_u_xix_vijeku/spijunski_rat_izmedju_srbije_i_ cg.htm Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 5. o.; Rakočević, Novica: Politički odnosi Crne Gore i Srbije 1903–1918. Cetinje, 1981.

Bada Zoltán 16


Ekmečić, Milorad: Stvaranje Jugoslavije, 1790–1918, knj. 2… i. m. 699. o. Az újabb alkotások közül ld. Andrijašević, Živko: Crna Gora i Srbija. http://www.montenegrina.net/pages/pages1/istorija/cg_u_xix_vijeku/crna_gora_i_srbija.htm 17 Bajza József: i. m. 347. o. 18 Az uralkodó ellen irányuló rágalomhadjárat három pontba volt sűrítve: 1) I. Miklós felhagyott az Oroszországgal fenntartott diplomáciai kapcsolattal és ehelyett Béccsel kötött titkos szerződést; 2) 1916-ban Montenegró elárulta a szerbeket és a Lovćen hegyet átadta az osztrák–magyar katonai egységeknek; 3) a király meneküléskor magával vitte az ország vagyonának tetemes részét és azt angliai bankokban helyezte el. Annak ellenére, hogy ezeket az állításokat majdan egytől egyik sikeresen cáfolták, mint alaptalan vádakat, Montenegróban és az ország területén kívül nem volt csekély azoknak a lélekszáma, akik elhitték a három ominózus állítást. Ld. Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 5. o.; Pósa Krisztián: Montenegró – Szerbiával vagy Szerbia nélkül? In: Nemzeti és regionális identitás Közép-Európaban. Szerk.: Ábrahám Barna, Gereben Ferenc, Stekovics Rita. Piliscsaba, 2003, 431. o. A Montenegrót ért számtalan igazságtalanság további részleteit ld.: Bajza József: i. m., 347–349, 350–352. o. Hangsúlyozni kell, hogy ebben a kritikus időszakban mintegy 2500 önkéntes hagyta el Montenegrót és majdan csatlakozott a szerb katonasághoz. Ld.: Ekmečić, Milorad: Stvaranje Jugoslavije, 1790–1918, knj. 2.… i. m. 754. o. 19 Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 5. o.; Rakočević, Novica: Kako se uticalo na opredjeljivanje Crnogoraca za ujedinjenje u toku rata 1914–1918. godine. http://www.montenegrina.net/pages/pages1/istorija/cg_u_1_svj_ratu/kako_se_uticalo_na_ opredjeljenje_crnogoraca_1918.htm 20 Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 5. o.; 21 Uo. 5–6. o.; Šuković, Mijat: Podgorička skupština 1918. Podgorica, 2006, 195. o. 22 Ekmečić, Milorad: Stvaranje Jugoslavije, 1790–1918, knj. 2.… i. m. 781. o. A fegyveres ellenállásról, az Antant-csapatok 1918. évi megérkezéséről és a podgoricai Nagy Nemzetgyűlést megelőző előkészületi időszakról ld. még: Rakočević, Novica: Vojna i politička situacija u Crnoj Gori od početka avgusta 1918. do zasijedanja podgoričke skupštine. In: Srbija 1918. godine i stvaranje jugoslovenske države : Naučni skup. Red. Aleksić, Ljiljana et al. Beograd, 1989., 53–55, 62, 63. o. 23 Rakočević, Novica: Vojna i politička situacija… i. m. 62. o.; Rastoder, Šerbo: Crna Gora u XX veku (kratak pregled). [Egy bulgáriai vendégelőadás kézirata, s. a.], 4. o. 24 Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”... i. m. 8. o.; Šuković, Mijat: Podgorička skupština 1918… i. m. 40–41. o. 25 A továbbiakban: Választási Szabályok, szerbül: Pravilnik za biranje narodnih poslanika za Veliku narodnu skupštinu. Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 8. o.; Rastoder, Šerbo: Crna Gora… i. m. 5. o.; Vujović, Dimitrije Dimo: Podgorička skupština 1918. Zagreb, 1989, 181–182. o.; Šuković, Mijat: Podgorička skupština 1918… i. m. 59–60. o.; Rakočević, Novica: Vojna… i. m. 64. o.; Bojović, Jovan: Podgorička skupština 1918. Dokumenta. Gornji Milanovac, 1989, 6–8. o. 26 Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 7–8. o.; Vujović, Dimitrije Dimo: Podgorička skupština 1918.… i. m. 13–32. o. 27 Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 8–9. o.; Vujović, Dimitrije Dimo: Podgorička skupština 1918… i. m. 33–43, 63–64. o. Ld. még: Rakočević, Novica: Kako se uticalo… i. m. http://www.montenegrina.net/pages/pages1/istorija/cg_u_1_svj_ratu/kako_se_uticalo_na_ opredjeljenje_crnogoraca_1918.htm) 28 Uo. 29 Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 8–9. o.; Vujović, Dimitrije Dimo: Podgorička skupština 1918… i. m. 33–43, 63–64. o.

Bada Zoltán 30


Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 8–9. o.; Rakočević, Novica: Kako se uticalo… i. m. Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 9. o.; Rastoder, Šerbo: Crna Gora… i. m. 5–6. o.; Vujović, Dimitrije Dimo: Podgorička skupština 1918… i. m. 79, 101–114. o. Šuković, Mijat: Podgorička skupština 1918.… i. m. 89–90. o.; Bojović, Jovan: Podgorička skupština 1918. Dokumenta… i. m., 183–201. o. 32 Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 10. o.; Bojović, Jovan: Podgorička skupština 1918. Dokumenta… i. m., 237–240. o. A Végrehajtó Bizottság táviratok útján értesítette a francia, a brit, az amerikai és az olasz kormányt a szerb–montenegrói egyesülés tényéről. Ld. Uo. 254–256. o. 33 Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 10. o.; Bojović, Jovan: Podgorička skupština 1918. Dokumenta… i. m., 191–192, 195–197. o. 34 Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 10. o. 35 Uo.; Šuković, Mijat: Podgorička skupština 1918… i. m. 154–160. o. 36 Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 10. o.; Šuković, Mijat: Podgorička skupština 1918…. i. m. 193–197. o. 37 A karácsonyi felkelésről szóló legfontosabb alkotások: Rastoder, Šerbo: Skrivana strana istorije : Crnogorska buna i odmetnički pokret 1918–1929. Dokumenti, I–IV. Bar, 1997.; Kordić, Mile: Crnogorska buna, 1919–1924. Beograd, 1986.; Kordić, Mile: Božićna pobuna u Crnoj Gori. Beograd, 1991. Ld. még: Adžić, Novak: Božićni ustanak crnogorskog naroda 1919. godine pod vođstvom komandira Krsta Zrnova Popovića. http://www.montenegrina.net/pages/pages1/istorija/bozicni_ustanak/bozicni_ ustanak1919_n_adzic.htm); Knežević-Perišić, Tanja: Politički raskol i oružani sukob u Crnoj Gori od 1919–1929 godine – Božićna pobuna. http://www.montenegrina.net/pages/pages1/istorija/cg_izmedju_1_i_2_svj_rata/politicki_raskol_i_ oruzani_sukob_u_cg_od1919_1929.htm) 38 A több évig elhúzódó fegyveres harcokban a gerillaharcmodort folytató felkelők további legismertebb egyéniségei a következő személyek voltak: Risto Popović, Petar Lagator, Ivan Bulatović, Savo Čelebić, Đuro Drašković, Stevan Pavlović, Petar Kovačević, Milutin Vučinić, Savo Krivokapić, Dušan Vuković, Petar Gvozdenović és még számos ismert és ismeretlen hős. Dragović, Budimir: Crnogorsko-Srpsko savezništvo i suparništvo : (isječak iz feljtona, preuzeto iz Vijesti). http://www.montenegrina.net/pages/pages1/istorija/cg_u_xix_vijeku/crnogorsko_srpsko_saveznistvo. htm) 39 Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 13. o. 40 Uo. 14–15. o.; Rastoder, Šerbo: Crna Gora… i. m. 7. o. 41 Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 15. o.; Rastoder, Šerbo: Crna Gora… i. m. 7. o. 42 Rastoder, Šerbo: Crna Gora u egzilu, 1918–1925. I–II. Podgorica, 2004. 43 Itt mondjuk el, hogy miután rendeződött az olasz–jugoszláv államközi viszony, s Montenegró sorsa is végleg eldőlt, Benito Mussolini 1922. évi hatalomra jutása után az Olaszországban tartózkodó montenegrói katonákat és menekülteket szélnek eresztették. Ld.: Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 24–27. o.; Bajza József: i. m., 362–363. o. A témához kapcsolódik még a következő fontos alkotás: Hrabak, Bogumil: Crnogorski vojni logori u Italiji 1918–1921. In: Istorijski zapisi, 1997. 3. sz. 137–157. o. 44 Bajza József: i. m., 360–372. o. 45 Rastoder, Šerbo: Inicijative crnogorske emigrantske vlade ka aktuelizovanju crnogorskog pitanja u Drušvu naroda 1920–1924. http://www.montenegro.org.au/cg_i_drustvo_naroda.html ; Rastoder, Šerbo: Crna Gora u egzilu… i. m.; Rastoder, Šerbo: „Ujedinjenje”… i. m. 27–35. o. A montenegrói királyság végnapjairól és megszűnéséről szóló alkotások: Adžić, Novak: Poslednji dani Kraljevine Crne Gore. Cetinje, 1998.; Perazić, Gavro: Nestanak crnogorske države u Prvom svetskom ratu sa stanovišta međunarodnog prava. Beograd, 1988.; Živojinović, Dragoljub: Crna Gora u borbi za 31

Bada Zoltán

46 47

48

49


opstanak, 1914–1922. Beograd, 1996.; Živojinović, Dragoljub: Kraj Kraljevine Crne Gore : mirovna konferencija i posle, 1918–1921. Beograd, 2002. Rastoder, Šerbo: Crna Gora… i. m. 1. o. A podgoricai Nagy Nemzetgyűlésnek olykor heves hangú tudományos megvitatásáról szóló alkotások közül ld.: Dašić, Miomir: ‘O dilemi da li je velika narodna skupština u Podgorici bila legalna i legitimna’. In: Ogledi iz istorije Crne Gore. Szerk.: Dašić, Miomir. Podgorica, 2000., 323–337. o.; Ekmečić, Milorad: Mesto podogoričke skupštine u istoriji. Podgorica, 2000. In: Srpska zemlja Crna Gora. Istorija Crne Gore na internetu. http://www.njegos.org/arhsrpski/ekmecic.htm; Lakić, Zoran: Političko mišljenje ili naučni stav. (Crnogorske istorijske teme, Podgorica 2001). Stvaranje, 2000. 1–5. sz., 220–245. o.; Šuković, Mijat: Činjenice su odlučujuće. Stvaranje, 2000. 10–12. sz., 254–284. o. A montenegrói sajtóforrások közül ld.: Inicijativa za poništenje odluka Podgoričke skupštine. In: Radio Televizija Crne gore – Vijesti, Srijeda, 30. maj. 2007. http://www.rtcg.cg.yu/index.php?news&read=23866; Socijaldemoratska partija: Traže poništenje odluka Podgoričke skupštine. In: Pobjeda-online, Srijeda 10. okt. 2007. http://www.pobjeda.co.me/citanje.php?datum=2007-10-10&id=127637 A montenegrói nemzeti kérdésről szóló alkotások közül lásd a következő, teljességre nem törekvő tematikus válogatást: Đilas, Milovan: O crnogorskom nacionalnom pitanju. Beograd, 1945.; Jovanović, Jagoš: Stvaranje crnogorske države i razvoj crnogorske nacionalnosti. Cetinje 1947.; Brković, Savo: O postanku i razvoju crnogorske nacije. Titograd, 1974.; Brković, Savo: Etnezogenofobija. Cetinje, 1987.; Kulišić, Špiro: O etnogenezi Crnogoraca. Titograd, 1980.; Vujović, Dimo: Prilozi izučavanju crnogorskog nacionalnog pitanja. Nikšić, 1987. Adžić, Novak: Stvaranje i razvoj crnogorske nacije. Cetinje, 1995.; Kastratović, D.: Vrhovi i ponori crnogorskog identiteta. Zagreb, 2005.

Limes

46

Karađorđević Sándor szerb király

Nikola Pašić szerb miniszterelnök

Limes

Limes


Bíró László

A centralista kísérlet: a királyi Jugoszlávia berendezkedése

1918-ban a világpolitika alakulása úgy hozta, hogy létrejött a délszláv népek első közös állama. A nemzeti ideológiákban már az előző században megjelent a délszláv népek egységének és összefogásának gondolata. Volt, hogy felmerült egy közös államalakulat képe is. Számos pillanatnyi és hosszú távú érdek segítette elő a közös állam létrehozását 1918-ban. Szerbia azért volt érdekelt az állam létrehozásában, mert ily módon lehetett elérni a legtöbb szerb egyesítését egy államban. A szlovének és a horvátok is egyrészt nemzeti területük megvédését, egyben tartását remélték az új, közös országban, másrészt reménykedtek egy olyan államszerkezet kialakításában, amelyben saját sorsukról maguk dönthetnek. Az egyes nemzetek különbözőképpen képzelték el az egységes állam berendezkedését: az egységesítés és a különböző autonómiák koncepciói csaptak össze. Tárgyalások az állam megalakításáig Az első világháború kirobbanásakor Szerbiának semmilyen különösebb terve nem volt a későbbiekre nézve. Elsődlegesen a védekezés feladataival volt elfoglalva. Ugyanakkor tudatában volt annak, hogy a központi hatalmak veresége esetén nagyobb mozgástér nyílhat számára, ami lehetőséget nyújthat nemzeti tervei megvalósításához, a szerb állam kiteljesítéséhez. 1914. december 7-én nyilatkozatott tett a parlament előtt, miszerint a kormány legfőbb feladatának azt tartja, hogy sikeresen megvívja háborúját, amely „a minden nem szabad szerb, horvát, szlovén testvérünk felszabadításáért és egyesítéséért folytatott harccá vált. […] Ebben a harcban a szerb népnek nincs választása, mivel az élet és a halál között nincs választás.” A képviselők – két szociáldemokrata ellenszavazattal szemben – elfogadták a kormány deklarációját mint szerb hadicélokat.1 A jugoszláv egységállam terve ekkor emelkedett elvben hivatalos kormányprogram rangjára, de a vezető politikusok fejében minden bizonnyal létezett egy másik elképzelés, amely Bosznia-Hercegovina, Dalmácia, Horvát-Szlavónország keleti, szerbek által lakott részeinek Szerbiához csatolását tartalmazta.2 A szerb vezetők szinte egy percig sem gondolkodtak el azon, milyen elvi és gyakorlati lehetőségek mutatkozhatnak az új jugoszláv állam belső szerkezete és politikai rendszere megteremtésében. Számukra természetesnek, minden kétséget kizáró alapnak tűnt a monarchikus államforma, a Karađorđević-dinasztia uralma mellett, a központi, minden területre kiterjedő, egységes végrehajtó hatalom létrehozása, és hogy semelyik terület

Bíró László


sem élvezhet autonóm jogokat. A szerbek elvetették a történelmi, illetve korábban megszerzett jogokra való hivatkozást. A szerb elit felfogása szerint a nemzetállam – mivel az új állam mindenképpen nemzetállamnak tekinthető, még ha „háromnevű, háromtörzsű nemzet” lakja is – csak centralizált lehet. (A teljes állampolgári egyenlőséget, a vallások egyenjogúságát és az írásmódok egyenjogúságát elismerték.)3 A Szerbiával közös állam gondolata a Monarchiában élő horvátokban és szlovénekben 1918-ig fel sem merült. Kivételt képezett egy emigráns politikusokból alakult csoport (Ante Trumbić, Frano Supilo, Ivan Meštrović). Csatlakoztak hozzájuk bosznia-hercegovinai emigránsok is, és felvették a kapcsolatot a szerb kormánnyal. 1915. április 30-án Párizsban hivatalosan is megalakították szervezetüket, a Jugoszláv Bizottságot. A bizottság fő feladatát abban látta, hogy propagandamunkájával napirenden tartsa a jugoszláv állam kérdését. Arra akarta rávenni az antanthatalmakat, hogy segítsék a délszláv népek harcát szabadságukért és önálló államuk megteremtéséért. A Jugoszláv Bizottság és a szerb kormány viszonya – a deklaráltan azonos alapcélok ellenére – ellentmondásos volt. A szerb kormány megalakulása idején és a későbbiekben is anyagilag támogatta a bizottságot, elfogadta, hogy a bizottság tagjai propagandatevékenységet folytatnak a legkülönfélébb államokban, ellenezte viszont, hogy a bizottság saját légiót hozzon létre, az önkénteseket egyszerűen besorozta a szerb hadseregbe, és magának tartotta fenn a jogot, hogy az egyesítés folyamatát bevégezze, minden különösebb, más politikai erővel kötött egyezség nélkül. 1917-ben több olyan esemény is történt, amely meghatározta a jugoszláv ügy alakulását, s cselekvésre kényszerítette Szerbiát, figyelmét ismét a délszláv egységállam irányába terelve. Mindenekelőtt a cári rendszer bukásával Szerbia elveszítette legfőbb nagyhatalmi támogatóját a nemzetközi színtéren. Belépett viszont az antant oldalán a háborúba az Egyesült Államok, ami egyrészt a háború hamarabbi befejezésével kecsegtetett, másrészt pedig Wilson elnök 14 pontja előrevetítette annak lehetőségét, hogy a békerendezés során a nemzeti szempontokat is figyelembe veszik.4 Emiatt sem látszott feleslegesnek egy újabb deklaráció a szerb–horvát–szlovén nemzeti egységről. Különösen azok után, hogy 1917. május 30-án a Jugoszláv Klub, az ausztriai parlament délszláv képviselői kifejezték egyrészt lojalitásukat a Habsburg-Lotharingiai-ház iránt, másrészt óhajukat, hogy a nemzetegyesítés a Monarchia keretein belül történjen meg, és a „nemzeti elv és a horvát államjog alapján” hozzanak létre egy „államtestet”, azokat a monarchiabeli területeket magában foglalva, amelyeken szlovének, horvátok és szerbek élnek.5 A kölcsönös bizalmatlanság ellenére 1917 nyarára a szerb kormány Korfura hívta a Jugoszláv Bizottság vezetőit egy közös nyilatkozat megszövegezésére. A június 15. és július 20. közötti tárgyalásokon ismételten összecsapott a két koncepció a közös állam megalakításával kapcsolatban. Szerbia továbbra is úgy képzelte az új állam létrehozását, hogy a többi terület csatlakozik Szerbiához, elfogadva annak belső szerkezetét és rendjét, míg a bizottság tagjai az egyenrangú egyesülést szorgalmazták, nagyobb autonómiát igényelve a későbbiekben is. 6 Több kérdéssel kapcsolatban heves vita bontakozott ki. A Jugoszláv Bizottság azt javasolta, az új államot hívják Jugoszláviának, de a szerb kormány elutasította, és ragaszkodott ahhoz, hogy az állam nevében szerepeljenek az egyes népek nevei, így a tárgyalásokon abban állapodtak meg, hogy a jövendő közös állam neve szó szerinti fordításban Szerbek–Horvátok–Szlovének Királysága legyen.7

Bíró László


Sokkal hevesebb vitát váltott ki az államberendezkedés kérdése. A szerb delegáció amellett foglalt állást, hogy az országnak egységesnek kell lennie, a szerb alkotmány fontosabb államigazgatási rendelkezéseit ki kell terjeszteni az egész országra. A szerb álláspont egységes törvényhozás létrehozását képviselte, a létező országos (tartományi) parlamentek megszüntetésével. Trumbić javaslatában – amely az unitarista formát kívánta elkerülni – hangsúlyozta, ő mindig az állam egységére és nem az egységes államra gondolt. Véleménye szerint a Szerb Királyság alkotmánya is lehetővé teszi a decentralizált, helyi szervek működését és fennmaradását. Trumbić a vita során kifejtette, mely területeket és intézményeket tartja közösnek, és a közös törvényhozás, illetve végrehajtó hatalom alá rendelendőnek. Eszerint egységes az állam területe, az uralkodócsalád (Karađorđević-ház) és az állampolgárság. Az egységesen, a központi minisztériumból irányítandó ügyek kiterjednek a kül-, a pénz-, a hadügyekre, és a közlekedésre. Az ország egy vámterületet képez, egységes a postai szolgáltatás. A többi ügyek nem tartoznak a központi hivatalok hatáskörébe.8 A vitát nem zárták le, a belső berendezkedés végleges elfogadását az alkotmányozó nemzetgyűlésre hagyták. Ezért érezte a Jugoszláv Bizottság fontosnak annak meghatározását, milyen szavazati többség kell az alkotmány elfogadásához. A bizottság azt javasolta, hogy a „törzsek” (nemzetek) szerinti minősített többséggel kelljen az alkotmányt elfogadni, ami alatt azt értette, hogy mindegyik nemzet képviselői között többséget kell kapnia az alkotmánynak. Ezt a javaslatot a szerbek elvetették.9 Végül a megfogalmazott nyilatkozatba több elem bekerült mind a két delegáció javaslataiból. A deklarációban azonban mindenekelőtt – hogy a szövetséges hatalmakat meggyőzzék – a nemzeti egység meglétét szögezték le: „ez a háromnevű nemzet egy a vér szerint, a beszélt és írott nyelv szerint, egységének érzése szerint. […] Nemzeti egységének eszméje sosem szűnt meg, még akkor sem, ha különböző tartományokban éltek tagjai.”10 A tárgyalófelek megegyeztek abban, hogy a nemzeti önrendelkezés alapján létrehozzák a szerbek, horvátok, szlovének közös, független, szabad államát. Az új állam demokratikus, parlamentáris monarchia lesz, a Karađorđević-dinasztia vezetése alatt. Az államnak egy címere, egy zászlaja, egy koronája lesz. Az alkotmányt a béke megkötése után az általános, közvetlen, titkos választások nyomán megalakuló alkotmányozó nemzetgyűlés fogadja el, méghozzá minősített többséggel.11 A nyilatkozatban több fontos elvet leszögeztek, így többek között azt, hogy az egyesülés a nemzetek egyenlősége és a nemzeti önrendelkezés alapján történik, s nem a délszláv területek Szerbia általi annexiójával. Új állam jön létre, nem pedig egy megnagyobbított Szerbia. Ez az állam pedig demokratikus, parlamentáris monarchia lesz. Ezek hangsúlyozása a Jugoszláv Bizottság számára volt különösen fontos. A deklaráció alapján az alkotmányozó nemzetgyűlésre maradt az ország berendezkedésének kérdése. A nyilatkozat több pontja előrevetítette azonban a későbbi berendezkedést: elfogadták a monarchikus államformát és a Karađorđević-ház uralmát. A Jugoszláv Bizottságnak nem sikerült elérnie, hogy az alkotmányt nemzetek szerinti minősített többséggel fogadják el. A nyilatkozat nem szól arról sem, milyen hatáskörrel rendelkeznek majd a helyi önkormányzati intézmények.12 A deklaráció nem volt más, mint amit a neve takart, egy szándéknyilatkozat a jugoszláv állam létrehozására. A szerb kormány még a parlament elé sem terjesztette. Az államjogi viták a nyilatkozattal nem zárultak le, a végső rendezés döntően az újabb politikai fejleményektől függött. A szerb kormány és a Jugoszláv Bizottság küzdelme, a két koncepció harca véglegesen nem dőlt el.

Bíró László


1918 decembere, a délszláv állam végleges megalakulása előtt egy hónappal, november 6–9-én a szerb, a horvát és a szlovén nemzet képviselői ismét nekirugaszkodtak annak, hogy az állam berendezkedésében és az állam létrejöttét érintő közvetlen kérdésekben megállapodjanak. Ezúttal a Monarchia területén élőket nemcsak emigráns, hanem hazai politikusok is képviselték. Az előző, korfui megállapodáshoz képest jelentősen megváltozott a nemzetközi helyzet. 1918. szeptember végétől november elejéig a központi hatalmak mindegyike kapitulált, s megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások. Október végén az Osztrák–Magyar Monarchia területén élő nemzetek nagy része – így a zágrábi parlament is – kimondta elszakadását a birodalomtól, s valamilyen új állam létrehozását. Az antant ekkor már nem akarta megakadályozni a Monarchia felbomlását, s a létrejött helyzetnek megfelelően az új államok mielőbbi megalakulását sürgette, ezért is ösztönözte tárgyalásra a szerbek és horvátok képviselőit.13 Az antanthatalmak nyomása mellett igen nagy szerepe volt az államalakítással kapcsolatos újabb tárgyalásokon a Monarchiához tartozó délszláv területeken kialakult új helyzetnek. Október 29-én – nagy csinnadrattával – a nemzeti önrendelkezés jogára hivatkozva a horvát parlament kimondta Horvátország elszakadását az Osztrák–Magyar Monarchiától, a horvát–magyar kiegyezési törvény érvénytelenségét, valamint azt, hogy „Dalmácia, Horvátország és Szlavónia Fiumével […] a szlovének, horvátok és szerbek nemzeti egysége alapján belép a szlovének, horvátok, szerbek közös, szuverén nemzeti államába”. Az államformáról és a kormányzásról az alkotmányozó nemzetgyűlés fog dönteni, méghozzá előre meghatározott minősített többséggel, hogy egyik nemzet se élhessen vissza számbeli fölényével, és így egyik nemzet se szerezze meg a politikai hatalmat a többi rovására. A határozattal a Monarchia délszláv területein egy új államot kiáltottak ki (Szlovén–Horvát–Szerb Állam).14 A horvát parlament elismerte a Nemzeti Tanácsot mint a legfőbb hatalmi szervet. A Nemzeti Tanács első intézkedései között október 31-én formálisan értesítette az antant országait, hogy a Monarchia délszláv területein új állam létesült, „amely hajlandó egy közös államba lépni Szerbiával és Montenegróval”, s nincs hadiállapotban a szövetségesekkel. Az állam képviseletével külföldön a Londonban székelő Jugoszláv Bizottságot bízta meg.15 A korfui tárgyalások után egyre élesebbek lettek az ellentétek az egyesülni kívánó nemzetek képviselői között. A diplomáciai viszonyok azonban a szerb kormányt segítették, mivel a Szerb Királyság volt az egyetlen nemzetközileg elfogadott államalakulat. Mind a Jugoszláv Bizottság, mind a zágrábi székhelyű állam hiába remélte elérni, hogy az antanthatalmak elismerik a horvát nemzet képviselőjeként. Az elismerés esetén – miként ebben bíztak – mint egyenlő fél tárgyalhatnak Szerbiával, és jobb pozícióból képviselhetik a horvát érdekeket. Az antant nyomására 1918. november elején Genfben tárgyalóasztalhoz ültek a szerb kormány és a szerb parlament küldöttei, valamint a megbeszéléseken a Jugoszláv Bizottság mellett részt vettek a Szlovén–Horvát–Szerb Állam képviselői is Antun Korošec vezetésével. A külvilág számára készült és november 9-én megjelentetett nyilatkozat ismételten megerősítette szándékukat, hogy „egyesülnek a szerbek, horvátok, szlovének államában”. Az új államot közös minisztérium (kormány) fogja képviselni, melynek hatáskörét és a közös ügyeket a nemzetek egymás közti megállapodása határozza majd meg. Mind a szerb kormány, mind pedig a zágrábi Nemzeti Tanács tovább folytatja munkáját a saját területén, a saját jogrendszere alapján mindaddig, amíg az általános szavazati jog

Bíró László


alapján, közvetlenül és titkosan megválasztott alkotmányozó nemzetgyűlés meg nem alkotja az új alkotmányt, amely véglegesen szabályozza az ország berendezkedését.16 A megállapodás szerint a közös kormány intézi a külügyeket, a védelmi és a katonai ügyeket, valamint irányítja a haditengerészetet, a tengeri hajózást, a tengeri kereskedelmet. A közös kormány egyik legfontosabb feladata az alkotmányozó nemzetgyűlés előkészítése. A későbbiekben egyes feladatok – melyek intézése a nemzeti kormányok hatáskörében marad – nagyobb fokú koordinációt igényelhetnek (közlekedés, a lakosság ellátása, a nemzetgazdaság helyreállítása, a rokkantak, hadiárvák és hadiözvegyek támogatása, valamint a közös minisztérium finanszírozása). A közös minisztériumnak 12 tagja lesz, egyelőre azonban csak hat főt jelölnek. A minisztereket az első alkalommal – „prejudikálás nélkül a jövőre nézve” – a szerb kormány, illetve a zágrábi Nemzeti Tanács jelöli egyenlő számban.17 A genfi konferencián a felek elismerték, hogy több délszláv állam létezik, és ezek egyesülését hirdették meg, nem pedig egyes államrészek csatlakozását egy másik államhoz. Az államberendezkedés végső eldöntését az alkotmányozó nemzetgyűlés kompetenciájába utalták. Arról azonban, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlésben milyen többséggel kell elfogadni az alkotmányt, nem állapodtak meg. Döntés született viszont az átmeneti időszak kormányzásáról, szűk, csak a legfontosabb közös ügyekben illetékes kormány felállításáról és a nemzeti kormányok további hivatalban maradásáról. Ezek a megállapodások – a közös, illetve nemzeti kompetenciájú hatalmi szervek rendszere – egy konföderatív állam kialakulásának lehetőségét rejtették magukban.18 A megállapodások azonban papíron maradtak. Nikola Pašić szerb miniszterelnök Genfben még aláírta a dokumentumot, november 10-én Stojan Protić szerb miniszterelnökhelyettes és a kormány is megfelelőnek tartotta a megállapodást – az értelmezésük szerint alkotmányos, demokratikus, széles körű lokális és tartományi autonómiákkal, egységes törvényhozással rendelkező monarchia létrehozását –, a közös kormány megalakítását. Másnap azonban a Genfből érkező, magyarázkodó távirat elemzése után19 – félreérté sekre hivatkozva, de a közös minisztertanács felállítását megakadályozandó – lemondtak a miniszterek, és Pašićot is erre szólították fel, aki ezt megtette.20 A szerb kormány lemondása után a megállapodások érvényüket veszítették, s erről néhány napon belül, november 14-én táviratban értesítették a Nemzeti Tanácsot és a Jugoszláv Bizottságot. Már a genfi tárgyalások idején, s utána még inkább megváltozott a szerb kormány és a Jugoszláv Bizottság viszonya, mégpedig a szerb kormány javára. A Szlovén–Horvát–Szerb Állam október 29-i kikiáltásával a Jugoszláv Bizottság megszűnt a horvátok egyetlen képviselője lenni, emellett a bizottság pozícióit gyengítette, hogy továbbra is hiába kérte a szövetségeseket, ismerjék el a horvátok képviselőjének. A genfi tárgyalások után a szerb kormányzat végképp nem tartotta politikai tényezőnek a bizottságot. A zágrábi Nemzeti Tanácsban pedig többféle álláspont létezett az egyesüléssel kapcsolatban, s az idő előrehaladtával azok szava döntött, akik kisebb figyelmet fordítottak az államjogi kérdésekre, s a mihamarabbi egyesülést kívánták. Szerbia október–novemberben meg is találta azokat az erőket a horvátországi politikusok között, amelyeke bátran támaszkodhatott, elsősorban a Horvát–Szerb Koalíció szerb nemzetiségű vezetőjét, Svetozar Pribićevićet.21 Pribićevićet még a genfi tárgyalások idején felkérte a régens, hogy legyen a segítségére, és siettesse az egyesülést. A horvátországi szerb vezető a Nemzeti Tanács központi bizottsági ülésén november 20-án megkérdőjelezte az emigráns politikusok jogát arra vonatkozóan, hogy képviselhetik a hazai erőket és megegyezhetnek a szerb

Bíró László


kormánnyal, majd november 25-én egy táviratban jelezte Pašićnak, hogy nem tekinti érvényben lévőnek a genfi megállapodásokat, mivel szerinte Korošec nem kapott megfelelő felhatalmazást.22 A Zágrábból érkező jelentések is megerősítették a szerb vezetést abban, hogy most már közvetlenül létesítsen kapcsolatot a számos, önerőből megoldhatatlannak tetsző problémával küzdő Nemzeti Tanáccsal. November 23-án Momčilo Ninčić, a szerb kormány megbízottja Zágrábban tárgyalásokat kezdett a Nemzeti Tanács központi bizottságának tagjaival.23 A Nemzeti Tanács központi bizottsága november 24-i ülésén – két ellenszavazat mellett (Stjepan Radić, Dragutin Hrvoj) – a dalmáciai kormány (Josip Smodlaka) javaslatát kompromisszumként alapul véve végleges döntés született arról, hogy a Szlovén–Horvát–Szerb Állam egyesül Szerbiával és Montenegróval. A központi bizottság 28 tagú bizottságot választ, amelynek az lesz a feladata, hogy a szerb kormánnyal és a szerb és montenegrói pártokkal megállapodjon az állam végleges szerkezetéről. A Belgrádba utazó küldöttség részére a Nemzeti Tanács utasításokat adott, amelyekben megfogalmazta elképzeléseit és feltételeit az új állammal kapcsolatban. Az instrukciók arról tanúskodnak, hogy a Nemzeti Tanács igyekezett elérni: az állam végleges szerkezetét csak az alkotmányozó nemzetgyűlés határozza meg, mégpedig kétharmados többséggel. A kétharmados szavazást a Nemzeti Tanács minden bizonnyal elégséges garanciának tartotta ahhoz, hogy Horvátország és Szlovénia a saját érdekeit később, az alkotmányos nemzetgyűlésben képviselni tudja. Nem nyilatkozott viszont az államformáról (monarchia vagy köztársaság), illetve a végső berendezkedésről (centralista vagy föderatív). Az átmeneti időszakra egy minden területet egyenlő mértékben képviselő törvényhozó szervet, a genfi megállapodások szellemében pedig egy, a közös ügyeket intéző kormányt irányzott elő, miközben a meglévő kormányok is tovább működnek országaikban a helyi ügyek autonóm intézésére. A Nemzeti Tanács beleegyezett abba is, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáig a legfőbb hatalmat a szerb régens gyakorolja.24 November 27-én a Nemzeti Tanács delegációja Belgrádba indult. Nem mellékes körülmény – és bizonyos mértékben Szerbia pozícióit erősítette –, mikor a delegáció útra kelt, a dél-magyarországi szerbek lakta területek, valamint Montenegró már csatlakozott Szerbiához. A delegációt Belgrádban lelkes szavak fogadták a nemzeti egységről, majd pedig fontosabb tagjait a régens egyenként magához kérette. A két legfontosabb kérdés: az egyesülési ceremónia megszervezésére és a közös kormány létrehozására egy hattagú bizottság alakult, hárman a szerb politikai elitet, hárman a Nemzeti Tanácsot képviselték. A megegyezés értelmében a Nemzeti Tanács delegációja feliratával közvetlenül a régenshez fordul. Öttagú bizottság készítette elő a feliratot, a régens válaszát pedig a szerb kormány három tagja.25 A felirat előkészítésekor ismét kiéleződtek az ellentétek a delegáción belül. A delegáció többsége ragaszkodott az instrukciók lényeges pontjaihoz, Pribićević és társai viszont – korábbi álláspontjuknak megfelelően – hajlandóak voltak eltérni az instrukcióktól. A vita közben, november 30-án érkezett meg a Nemzeti Tanács sürgetése Zágrábból és egy távirat Párizsból a Jugoszláv Bizottságtól. Trumbić felhívta a figyelmet arra, hogy az egykori Monarchia nemzetei között a délszlávok azok, akiket nem ismertek még el a győztes szövetségesek. Megfelelő elismertség híján pedig képviselet nélkül maradhatnak a békekonferencián. Trumbić a mielőbbi egyesülést javasolta, s végeredményben Pribićević pozícióját erősítette.26

Bíró László


1918. december 1-jén este nyolc órakor Ante Pavelić, a Nemzeti Tanács alelnöke felolvasta a Nemzeti Tanács feliratát. „Hivatalos és ünnepélyes formában” közölte a Nemzeti Tanács döntését, miszerint az egykori Osztrák–Magyar Monarchiában élő szlovének, horvátok és szerbek független állama egységes nemzetállamban egyesül Szerbiával és Montenegróval. Az új állam területén az uralkodói hatalmat a szerb király, jelen helyzetben a szerb régens gyakorolja. A Nemzeti Tanács kérése – áll a feliratban –, hogy az átmeneti időre, az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáig alakuljon a Nemzeti Tanács és a szerb törvényhozás képviselőiből egy ideiglenes parlament, amelynek felelős a kormány. Az átmeneti időben továbbra is működjenek a központi kormány felügyelete alatt a jelenlegi autonóm adminisztratív szervek. Az átmeneti időszakban meg kell teremteni „egységes államunk végleges szerkezetének feltételeit”. Az általános, titkos szavazással megválasztott és arányos képviseletet biztosító alkotmányozó nemzetgyűlésnek hat hónappal a békekonferencia lezárulta után kell létrejönnie.27 A régens válaszában kikiáltotta a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királyi Államát, hosszasan méltatta az egységért tevékenykedőket, különösképpen a győzedelmes szerb hadsereget. Az államberendezkedésről röviden, egyetlen bővített mondatban annyit mondott, elfogadja, amit az átmeneti időszakkal és az alkotmányozó nemzetgyűléssel kapcsolatban a Nemzeti Tanács delegációja a feliratban kért. Elsődleges feladatnak viszont annak elérését jelölte meg, hogy az országhatárok egybeessenek az etnikai határokkal.28 A Nemzeti Tanács elnöksége Belgrádból értesítette az otthoniakat az egységes állam kikiáltásáról. Miként jelentette: az új államban hamarosan létrejön az ideiglenes népképviseleti és törvényhozó szerv, amely az alkotmányozó nemzetgyűlésig lesz hivatalban. Egységes, közös kormány alakul majd, de bizonyos feladatok ellátására a jelenlegi országos kormányok is hivatalban maradnak. Az egyesülés kikiáltásával a Nemzeti Tanács mint legfőbb hatalmi szerv funkciói megszűntek, és a kormány megalakulásával megszűnnek majd az elnökség adminisztratív feladatai. December végén a helyi nemzeti bizottságokat is feloszlatták.29 A szerb parlament pedig december 29-én egyhangúlag elfogadta és megszavazta a szerbek, horvátok, szlovének egyesülését egy államba.30 Sándor válaszában már nem szerepelt, hogy az ország végső berendezkedését meghatározó alkotmányt minősített többséggel kell elfogadni. Ebből következett, hogy Jugoszlávia politikai rendszere úgy épülhet ki, mint egy igazi nemzetállamé, egységes nemzeti parlamenttel, közös és egységes kormánnyal, amelynek kompetenciája kiterjed minden ügyre és területre. A régens válaszában semmilyen jele nem volt annak, hogy valamilyen garancia lenne arra nézve: egyes területek vagy nemzetek hosszú távon autonóm jogokkal rendelkeznének, illetve hogy valamelyik nemzet ne dominálhassa a politikai életet. Több okból kifolyólag a decentralizációt – esetleg föderalizmust – hirdető koncepciók az állam megalakításának pillanatában vereséget szenvedtek. Az 1918. december 1-jei eseményekkel lezárult a szerb–horvát–szlovén állam megteremtése, a nehéz együttélés következett a közös politikai rendszerben.

Bíró László


Az első alkotmány A közös államszervezet kiépítése az állam megalakulása után egyből megkezdődött. Közös kormány alakult, mindegyik terület adott minisztereket. A közös kormány létrejötte után megindult a végrehajtó hatalom centralizációja. A belügyminiszter 1918. december 24-i táviratában közölte a helyi kormányokkal az állami kormány határozatát, miszerint a külügy, a hadsereg és a hadiflotta kérdése, a pénzügy a központi kormány kezébe került, miként a vasutak és a posta, az állam újjáépítése, a kereskedelem, az ipar ügye, a szociálpolitika, valamint az alkotmányozó nemzetgyűlés előkészítése is. Ily módon egy csapásra megváltozott a különböző neveken emlegetett – országos, tartományi – helyi végrehajtó szervek, kormányok szerepe.31 1919. január 7-én a belügyminiszter javaslatára a régens kinevezte a helyi kormányok új vezetőit. A vezetők kinevezésével egy időben kihirdetett rendelet megváltoztatta a helyi kormányok hatáskörét és szerkezetét is. Horvátországban a 11 minisztériumból mindössze három maradt (vallás- és közoktatásügyi, igazságügyi és belügy), BoszniaHercegovinában hét minisztériumot szüntettek meg, négy folytatta tevékenyégét (belügy, hatáskörét tekintve inkább csak helyi közigazgatási, mezőgazdasági, igazságügyi, vallás- és közoktatásügyi), Szlovéniában csak négy minisztérium működött tovább (belügy, közoktatásügyi, igazságügyi, földművelésügyi). A tiltakozások nyomán Belgrádban hozzájárultak ahhoz, hogy Ljubljanában szociális, illetve közmunkaügyi minisztérium létesüljön, vezetőjét azonban a fővárosban nevezték ki. A korábbi helyi minisztériumok helyett Ljubljanában közvetlenül a kormány alá tartozó főigazgatóságokat szerveztek (például pénzügyi, vasúti, kereskedelmi és ipari igazgatóság, bányaigazgatóság, vízügyigazgatóság stb.). Montenegróban egyszerűen megszűnt a kormány.32 Az újvidéki vajdasági Nemzeti Igazgatóság is, amely a november 25-i nagy nemzeti gyűlés után jött létre, december 27-én lemondott a belügyminiszter felszólítására, majd fokozatosan megszűnt. Először a helyi miniszterek egy részét lecserélték, majd 1919 februárjában megszületett a végleges határozat a Nemzeti Igazgatóság megszűnéséről. Az egyes osztályok beolvadtak a belgrádi kormányba, a helyi adminisztráció megbízható és alkalmazható vezetői átköltöztek Belgrádba, és a központi minisztériumokban kaptak állást.33 Az ország végleges politikai és adminisztratív rendszerének meghatározása az alkotmányozó nemzetgyűlés feladata volt.34 Az alkotmányozó nemzetgyűlés 1920. december 12-én kezdte meg működését. Élénk vitát váltott ki az alkotmány elfogadásának módja. A házszabály végül úgy rendelkezett, hogy egyszerű többség elegendő az alkotmány elfogadásához. Véglegesen – méghozzá eredménytelenül – lezárult az a küzdelem, amely az egységállam megteremtését kísérte, és amely azt akarta elérni, hogy egyik nemzet se dominálhasson az államberendezkedés, valamint a politikai rendszer kialakításakor. A korábbi egyezségeket – mint például a korfui megállapodás és a zágrábi Nemzeti Tanács instrukciói –, amelyek azt mondták ki, hogy az alkotmányt minőségi többséggel kell elfogadni, semmisnek tekintették. Emellett a házszabály gyakorlatilag eleve eldöntötte az államformát is.35 Az állam szerkezetét tekintve két koncepció kristályosodott ki a benyújtott tervezetekben: a centralizációs törekvések, illetve a decentralizációs-föderatív elképzelések. Az előbbibe tartozott az uralkodó (régens) alkotmánytervezete is. A Pašić-kabinet január 25-én adta át – forma szerint az uralkodó – alkotmányjavaslatát, amelyet a két legnagyobb szerb párt, a Radikális és a Demokrata Párt támogatott.36 A tervezet centralizált

Bíró László


államberendezkedést, monarchikus államformát irányzott elő. Az ország területét először 35, majd 33 közigazgatási egységre kívánta felosztani. Ezek hatásköre alig néhány helyi ügyre terjedne ki, a megyei hatóságokat pedig a kormány alá rendelnék. A királynak széles jogkört biztosított az államéletben: neki vannak alárendelve az államhatalmi szervek. A kormány mind a királynak, mind a parlamentnek felelős.37 Ugyancsak az unitarista államberendezkedést képviselte a szerb Földművesek Szövetségének tervezete. A párt koncepciója nemcsak az államberendezkedésre terjedt ki, hanem olyan struktúra kialakítását célozta, amely a parasztság hatalmának kiépítéséhez vezet. A tervezet éppen ezért jóval kisebb hatalmat adott a király kezébe. A királynak sem törvényhozói, sem végrehajtói hatalma nincs, mindössze az állami szervek működését felügyelheti, s javaslatokat tehet a parlament elé. A kormányfőt is a parlament választja meg. A tervezet nagy figyelmet fordít a helyi önkormányzatokra, ezeknek az adminisztratív-területi egységeknek saját parlamentje lenne, megfelelő végrehajtó szervekkel. A helyi parlamentekbe azonban foglalkozások szerint választanák a képviselőket. A közigazgatási egységeket viszont nem nemzeti, hanem gazdasági alapon kell létrehozni.38 Az ország bizonyos fokú decentralizációját több tervezet képviselte. Ezek egyrészt a létrehozandó területi egységek, tartományok számában, másrészt az ezeknek adott önkormányzati jogok mértékében különböztek egymástól. Mindegyik nagyobb adminisztratív egységeket, tartományokat kívánt létrehozni, mint az uralkodói javaslat (utóbbi első változatában 200-600 ezer fős lakosságban határozta meg a megyék nagyságát, s 35-öt kívánt kialakítani). A tartományok egybeesnének a történelminek tekintett határokkal. Az ellenzéki tervezetek nagyobb hatáskört, valódibb, nagyobb fokú önkormányzatiságot adtak a helyi adminisztratív egységeknek, mint a kormány tervezete, amely a helyi szervek szigorú felügyeletét tartalmazta. A tartományok – az egyes alkotmánytervezetek szerint – nem rendelkeznének saját alkotmánnyal, de törvényhozói és végrehajtó hatalommal igen.39 Egyfajta decentralizációs modellt terjesztett az alkotmánybizottság elé Stojan Protić egykori miniszterelnök, aki nézeteivel ekkoriban már magára maradt pártján belül. Protić belátta, bizonyos teret kell engedni az egyes nemzetek törekvéseinek, önkormányzatiságot kell számukra biztosítani, hogy saját ügyeiket maguk intézhessék. Nem gondolt ő az egyes területek vagy nemzetek autonómiájára, brit példára hivatkozva az egyes területek bizonyos önkormányzatiságát fogalmazta meg. Protić tervezetében helyet kap a decentralizáció, ugyanakkor a tartományok szerveit szigorúan ellenőrizni akarta, ügykörüket a belső kormányzatra korlátozva, különösen szűk körű a tartományok pénzügyi önállósága. Protić szakítva a történelmi egységekkel kilenc tartományra osztotta az országot: 1) Szerbia, 2) Ó-Szerbia (Koszovó) Macedóniával, 3) Horvátország Szlavóniával, Isztriával és Fiumével, 4) Bosznia, 5) Montenegró Hercegovinával, 6) Dalmácia, 7) Szerémség a Bácskával, 8) Bánság, 9) Szlovénia. Tudatában volt annak, hogy sem a nemzetek elhatárolása, sem pedig az egyes nemzetek összehozása egy tartományba nem lehetséges. Úgy vélte azonban, hogy a kilenc tartományból hatban szerb dominancia érvényesülhet. A tartományoknak saját törvényhozásuk van, helyi végrehajtó hatalommal, ennek feje azonban a központi államtanácsnak felelős. A közös, központi intézmények a király, a kétkamarás parlament, a központi kormány.40 Az uralkodói alkotmánytervezettől erőteljesen eltértek azok a javaslatok, amelyek az egyes területeknek, nemzeteknek nagyobb önállóságot igényeltek. A Szlovén Néppárt vezette Jugoszláv Klub alkotmánytervezete elfogadta az örökletes, alkotmányos mo-

Bíró László


narchiát, a központi kormány és parlament felállítását. Utóbbit kétkamarásnak képzelte el, oly módon, hogy a második kamarát, a „társadalmi-gazdasági házat” a különböző társadalmi-gazdasági csoportok képviselői alkotnák. Itt tárgyalnák meg a gazdasági, közlekedési, kereskedelmi, szakoktatási és szociális kérdéseket. Az elképzelés hat tartományra javasolta felosztani a szerb–horvát–szlovén államot. Ezek: 1) Szerbia, 2) Horvátország és Szlavónia, 3) Bosznia-Hercegovina Dalmáciával, 4) Montenegró, 5) a Vajdaság, 6) Szlovénia. A tartományok önálló törvényhozó és végrehajtó hatalommal rendelkeznének. A tartományi kormányok széles hatáskörrel rendelkeznének, minden olyan ügy, amely nem áll kifejezetten állami felügyelet alatt, irányításuk alá tartozna. A javaslat 12 olyan területet sorol fel, amelyek a helyi, tartományi önkormányzat hatáskörébe tartoznának (a helyi bel- és közigazgatási ügyek, a kereskedelem, az építkezések, az erdők és bányák kezelése, a mezőgazdaság, az agrárreform, a közellátás, a vallás és közoktatás, az egészségügy, a szociális politika, az igazságügy és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek). A tartományi kormány dönthetne a helyi adók mértékéről és felhasználásáról. A tartományi törvényeket a király szentesítené a minisztertanács javaslatára. A tartományi kormányok vezetőjét a király nevezné ki a tartományi parlament három jelöltje közül. A tartományi kormány a helyi ügyekben a tartományi parlamentnek, az államot illető kérdésekben pedig a központi parlamentnek lenne felelős. Az alkotmánytervezet széles körű decentralizációt javasol, ugyanakkor bizonyos keretek között a királynak is ad jogokat. A koncepció megvalósulása – a rövid életű Szlovén–Horvát–Szerb Államtól eltekintve – első ízben tette volna lehetővé, hogy a szlovénlakta területek politikai egységet képezzenek, s ez jelentős lépés lett volna a szlovén nemzet fejlődésében. Az elképzelés korabeli bírálói és ellenzői viszont inkább azt vették észre, hogy Dalmáciát Bosznia-Hercegovinához csatolták volna, s ily módon a hat tartományból három-négy katolikus többségű lett volna.41 Kifejezetten a föderalizmus elvét hirdette a kisebb horvát pártokat tömörítő Nemzeti Klub. Alkotmánytervezete elfogadta az állam egységét, amely a közös királyban, az egységes állampolgárságban, címerben és himnuszban, valamint a központi parlamentben és kormányban nyilvánul meg. 14 ügy tartozna az országos törvényhozás és végrehajtó hatalom hatáskörébe (a fontosabbak: had- és külügyek, vámok, pénzrendszer, külkereskedelem, posta, vasút, kereskedelmi és tengeri jog). A központi államhatalmi szervek: a király, a kétkamarás parlament és a parlamentnek felelős közös kormány, valamint az állam és a tartományok nézetkülönbségei esetén döntő 12 tagú alkotmánybíróság. A tervezet hat tartományra osztotta az országot: 1) Horvátország Dalmáciával, Isztriával, 2) Bosznia-Hercegovina, 3) Szlovénia, 4) Bánság, Bácska, Baranya, 5) Szerbia Ó-Szerbiával és Macedóniával, 6) Montenegró. A tartományok saját törvényhozó és végrehajtó hatalommal rendelkeznek. Az országos törvények csak akkor lépnének életbe, ha azokat a tartományi szervek is megerősítik. Emellett a tartományok vétóval élhetnének minden olyan alkotmánymódosítás esetében, amely területüket érinti.42 A parlamentbe bejutott jelentősebb pártok közül a Kommunista Párt működését az államvédelmi törvények lehetetlenné tették, a párt nem is nyújtott be alkotmánytervezetet. A horvátság legtöbb mandátumot szerzett pártja, a nevében a népi jelzőt éppen 1920 végén köztársaságira cserélő Horvát Parasztpárt tevékenysége pedig az állami egyesülés után azt mutatta, hogy tagadta a fennálló állapotokat: nem fogadta el a december 1-jei nyilatkozatot, a békekonferenciához fordult az önálló Horvátország megteremtéséért. A párt elismerte a délszlávok etnikai – de nem nemzeti – egységét, a horvátságot nem egy

Bíró László


nemzet részének, nem egy törzsnek tekintette, hanem nemzetnek, amelynek joga van az önálló államhoz. E tekintetben egyetlen volt a politikai palettán, a többi párt legalább deklaráltan elfogadta a nemzeti egység és az egységállam koncepcióját. Egy időben az alkotmányvitákkal, 1921. április 1-jén elfogadták a „Semleges Horvát Parasztköztársaság” alkotmányát. Ebben utalás történik arra, hogy az emberiség nagy közösségén belül Horvátország mint egyenrangú tag részese lehet egy délszláv államközösségnek. Más helyütt az áll, hogy viszonyát Szerbiával, Szlovéniával és Bosznia-Hercegovinával az alkotmányozó nemzetgyűlésen lehet rendezni, de ennek során ki kell küszöbölni a majorizációt. Megint más megnyilvánulásaiban a párt egyfajta trialista konföderációként képzelte el a jugoszláv államszövetséget. A párt autonomista programja csak az alkotmány elfogadása után alakult ki, és évekbe telt, míg aktívan szerepet vállalt a parlamenti életben.43 A pártokon kívül magánszemélyek is beadhatták alkotmánytervezeteiket az alkotmánybizottságnak. Ante Trumbić egykori külügyminiszter olyan decentralizált alkotmányos monarchiát javasolt, melyben a „közös érdekek ügyeiben” hozna a parlament törvényeket, az egyéb kérdésekben a központi hatalom felhatalmazza a helyi szerveket az ügyek intézésére. Trumbić nem részletezte, mely feladatokat és hatásköröket utalná az állami törvényhozás és végrehajtó hatalom hatáskörébe, de minden bizonnyal azokat, amelyeket a korfui nyilatkozatban is annak tekintettek. Trumbić – mint tevékenysége során sokszor – a centralizált állam és a föderalizmus között keresett valamilyen köztes utat.44 Szintén decentralizálást javasolt Josip Smodlaka, a Jugoszláv Bizottság és a dalmáciai kormány tagja, aki nem volt tagja az alkotmányozó nemzetgyűlésnek. A központi állami intézményeket a parlament által megválasztott király, a kétkamarás nemzetgyűlés, a parlamentnek felelős országos kormány és az állami bíróság alkotná. A királynak joga lenne a törvényhozás döntéseit megvétózni és felfüggeszteni. Smodlaka nem a történelmi határokat vette figyelembe, hanem tervezetében 12 tartományra osztotta az országot: 1) Horvátország (Zágráb fővárossal), 2) Szlavónia (Eszék), 3) Dalmácia (Split), 4) Dunai Szerbia (Belgrád), 5) Raška (Novi Pazar), 6) Moravai Szerbia (Niš), 7) Macedónia (Skopje), 8) Krajina (Banja Luka), 9) Bosznia (Szarajevó), 10) Tengermellék (Dubrovnik), 11) Vajdaság (Újvidék) és 12) Szlovénia (Ljubljana). A tartományok szervei a tartományi parlament, kormány és a tartomány vezetője. A tartományok kellő gazdasági eszközökkel rendelkeznének feladataik megoldásához.45 Az alkotmánybizottság 1921. február 16-án szavazott arról, hogy az uralkodói javaslatot terjesztik a parlament elé. 11-11 demokrata, illetve radikális, valamint egy szlovéniai parasztpárti képviselő biztosította a többséget a bizottságon belül. Amennyiben a Horvát Parasztpárt részt vett volna a nemzetgyűlés munkájában, a neki járó hat bizottsági hely birtokában megakadályozhatta volna, hogy az uralkodói javaslat kerüljön a nemzetgyűlés elé.46 A bizottsági többség birtokában azonban biztosítani kellett, hogy a nemzetgyűlés is megszavazza az alkotmányt. A mandátummegoszlás azt eredményezte, hogy az állami centralizmust képviselő két legerősebb pártnak együttesen 183 képviselője volt, 27-tel kevesebb, mint amennyi a többséghez kellett, így az alkotmány elfogadásához meg kellett nyerniük más pártok támogatását. A Demokrata Párt centralista koncepciójának következetes képviselete kizárta, hogy bármilyen megállapodás jöjjön létre a szlovén és horvát nemzeti pártokkal (Protić javaslatai a Radikális Párt részéről legalább tárgyalási alapot nyújthattak volna). A köztársasági államformát képviselőkkel is lehetetlen volt a megállapodás. A két párt végül arra az elhatározásra jutott, hogy a nagyobb horvát és szlovén

Bíró László


pártok támogatása nélkül fogadtatja el az alkotmányt. A szintén az állami centralizáció elvén álló Földművesek Szövetségének követeléseit, miszerint az agrárreform során ne fizessenek kárpótlást a kisajátított földekért, a kormánypártok nem fogadták el. Nem maradt más hátra, meg kellett egyezni a Jugoszláv Muszlim Szervezettel (JMO), amely az alkotmányjogi bizottságban elvetette az uralkodói alkotmánytervezetet. Az 1921. március 21-i megállapodásban a kormány megígérte: megőrzi Bosznia-Hercegovina egységét, biztosítja a felekezetek egyenlőségét, a muszlim vallási-oktatási intézmények autonómiáját, az iszlám vallási jog alapján ítélkező seriát bíróságok működését, emellett garantálta a muszlim földbirtokosok földjeinek sérthetetlenségét az agrárreform során, valamint kárpótlást az elmaradt szolgáltatások után. A bosnyákoknak több állást helyeztek kilátásba a szarajevói tartományi kormányzatban is. Ezzel létrejött az első megállapodás a bosnyákok és a szerb vezető pártok között. A szerb politikusok egészen 1939-ig számíthattak a JMO-ra, ha a politikai konstelláció szükségessé tette. A JMO vezetői az eltávolodást az eredeti programjuktól azzal magyarázták, hogy a föderalista, autonomista megoldások Bosznia-Hercegovina egységének felbomlasztásához vezettek volna, amit mindenképpen meg akartak akadályozni. A koszovói és macedóniai muszlimok politikai szervezetével, a Džemijettel június 27-én kötöttek hasonló szellemű megállapodást a kormánypártok. Még a szlovéniai Önálló Parasztpártot sikerült rávenni az alkotmány megszavazására.47 Az alkotmány elfogadására 1921. június 28-án, Vid napján került sor. 223 képviselő fogadta el, 35-en szavaztak ellene, 158-an távol maradtak a szavazástól. A Horvát Parasztpárt képviselői nem tették le a képviselői esküt, így eleve nem szavazhattak, a kommunisták és a Szlovén Néppárt, valamint a többi horvát párt képviselői már korábban kivonultak a parlamentből, és nem vettek részt a szavazáson.48 Az alkotmány egyáltalán nem élvezett széles körű támogatottságot. A képviselőknek, akik megszavazták az alkotmányt, 75%-a ortodox vallású volt, az ellenzők 70%-a viszont katolikus. Az egyes régiókat tekintve csak három olyan terület volt, ahonnan a képviselők többsége megszavazta az alkotmányt: Bosznia-Hercegovina, Koszovó és a Vajdaság. Horvátország képviselőinek 60%-a, Dalmácia képviselőinek 100%-a ellenezte valamilyen formában az alkotmányt.49 Az alkotmány végül is az unitarista-centralista felfogás szellemében alakította ki az ország politikai életét. Az alkotmány kimondta, hogy a szerb–horvát–szlovén állam alkotmányos, parlamentáris, örökletes monarchia. Neve ezentúl Szerb-Horvát-Szlovén Királyság.50 Az ország királyság lett, a király pedig a korábbi szerb király, igen széles jogkörrel. Az alkotmány egységes törvényhozást és végrehajtó hatalmat vezetett be, nem ismert el semmilyen történeti jogból vagy etnikai szempontból eredeztethető autonómiát, különállást. Nem engedélyezett helyi, tartományi törvényhozó szerveket, a még létező kormányokat is rövid időn, öt éven belül megszüntetendőnek deklarálta. (1924-ben a helyi, a korábbinál sokkal szűkebb jogkörű kormányok végleg beszüntették működésüket.) A helyi közigazgatást sok, de viszonylag kis területű és lélekszámú egységre bízta (végül 33 megyét alakítottak ki). Az unitarista-centralista irány határozta meg Jugoszlávia berendezkedését egészen 1939-ig. A berendezkedés és az alkotmányos rend körüli vita azonban nem zárult le, csak új formákat kapott. A sérelmi politika és hatalmi harc végső soron megakadályozta a hatékony parlamenti munkát.

Bíró László


Átalakulás Az ellentétek a parlamentben 1927 után egyre inkább kiéleződtek. Már nemcsak szócsatákat vívtak a képviselők, hanem 1928. június 28-án Puniša Račić, egy montenegrói radikális párti képviselő fegyverrel támadt a Horvát Parasztpárt vezetőire a parlamentben. A merénylet után a király új kormány alakításával megpróbálta enyhíteni a feszültséget, kivételesen nem szerb nemzetiségű politikust nevezett ki miniszterelnöknek, de az alapvető ellentéteket nem tudta elsimítani. A Korošec-kormány 1928. december 28-i lemondása után az udvar tárgyalásokat kezdett a főbb politikai erőkkel a kialakult helyzetről és egy új kormány megalakításáról. A Paraszt–Demokrata Koalíció (Horvát Parasztpárt és a Demokrata Pártból kivált Szávától északra lakó szerb politikusok által létrehozott Önálló Demokrata Párt) vezetői szerint az alkotmány módosítása nélkül, az állami berendezkedés gyökeres megváltoztatása nélkül nem lehet a válságból kilábalni. A Radikális és a Demokrata Párt vezetői viszont nem támogatták a javaslatot. Január 5-én az udvar közleménye megállapította: a pártok vezetőivel folytatott tárgyalások során kiderült, az egyes csoportok álláspontjai a jelenlegi helyzetből való kilábalás módjáról olyan mértékben ellentétesek egymással, hogy emiatt „nincs lehetőség semmilyen parlamenti megoldásra, amely a teljes nemzeti és állami egység megőrzését garantálná”.51 Másnap, 1929. január 6-án a király kiáltványában tudatta népeivel: „legszentebb kötelességem, hogy az állami és nemzeti egységet minden eszközzel megőrizzem”. A kialakult politikai helyzetet az uralkodó úgy értékelte: „tovább nem lehet azon az úton haladni, amin eddig”, a parlamenti rendszer és a politikai rendszer egyre több negatív vonása csak károkat okoz a nemzetnek és az államnak. Teljesen lehetetlenné vált, hogy a pártok megegyezzenek. „A parlamentarizmus ahelyett, hogy a nemzeti és állami egységet erősítené, lelki bomláshoz és nemzeti szakadáshoz vezet”, ezért új utakat kell keresni. Sándor azonmód hatályon kívül helyezte az alkotmányt, feloszlatta a parlamentet, betiltotta a pártok működését, és saját személyes uralmát vezette be.52 A kormány élére testőrparancsnokát, az udvar emberének számító Petar Živkovićot nevezte ki. A „január hatodikai rendszer” kiépítése azonnal megkezdődött, ami a politikai jogok erőteljes korlátozásával és a király hatalmának kiszélesítésével járt együtt. Január 6-án kelt a királyi hatalomról és a legfelső államigazgatásról szóló törvény, amely a király korlátlan törvényhozói és végrehajtó hatalmát biztosította. Az államrend és a közbiztonság védelméről szóló törvény betiltotta a „törzsi” és vallási alapon szerveződő pártok és egyesületek működését és újjáalakulását. 1929. október 3-án pedig bevezették az ország új közigazgatásáról rendelkező törvényt, amely kilenc bánságra osztotta az országot. A bánságok ugyan nagyobbak voltak, mint a korábbi megyék, de nem a történeti, etnikai határok mentén jelölték ki őket. A bánságok felállításának az is volt a szándéka, hogy a korábbi történeti, közigazgatási határok eltörlésével új központok jöjjenek létre, és megakadályozzák a dezintegrációs, szeparatista törekvéseket. A bánságok számos feladatkört kaptak: gazdasági, oktatási, szociális, kulturális stb. ügyek intézését, de nem valódi önkormányzati lehetőséggel, a bánság apparátusának gyakorlatilag a minisztériumok utasításait kellett végrehajtani. A bánság élén a király által kinevezett bán állt. Ugyanez a törvény az állam nevét Jugoszláv Királyságra változtatta.53 Egy alkotmány nélküli, nyílt diktatúraként kormányzott ország azonban nem számított túlzottan szalonképesnek Európában. Jugoszlávia az 1930-as évek elején külföldi hitelekre szorult, valamint a belső elégedetlenkedők lecsillapítására is jónak vélte a

Bíró László


király, hogy alkotmánnyal ajándékozza meg országát. Az alkotmányban azonban sok rendelkezés visszaköszön az 1929–31 közötti évek rendeleteiből. Az 1931. szeptember 3-i oktrojált alkotmány Jugoszláviát örökletes, parlamentáris monarchiának nyilvánította. Az alkotmány ismét bevezette a parlamentarizmust. A rendszer demokratizálódását akarva bizonyítani, 1931 őszére választásokat írtak ki, de olyan új választási törvény mellett, amely lehetetlenné tette a nemzeti, egy területhez kötődő pártok indulását. Csak azok a pártok indulhattak, amelyek mindegyik választókörzetben listát tudtak állítani. Mind a 369 körzetben meg kellett szerezni 60 választó támogató aláírását. Ilyen feltételek mellett a korábbi nagy pártok bojkottálták a választásokat, és egyedül a király által szervezett új kormánypárt indult. A következő években a pártok lassan magukhoz tértek, és az államberendezkedés újrarendezését, a szerb hegemónia megszüntetését, a szabad nemzeti fejlődés lehetőségét, autonóm közigazgatási egységek kialakítását követelték (például a demokrata párti Milan Grol föderalista koncepciója, 1932. március, a Paraszt–Demokrata Koalíció „Zágrábi pontjai”, 1932. november, a ljubljanai „Szlovén deklaráció”, 1932. december 31., az „Újvidéki rezolúció”, valamint a JMO „Szarajevói pontjai” 1933-ban stb.).54 A változtatáshoz azonban meg kellett volna haladni Sándor király életművét. Hogy ő maga képes lett volna-e erre, nem tudható. 1934. október 9-én marseilles-i látogatása alkalmával merénylet áldozata lett, és meghalt. Állítólag utolsó szavaival azt mondta: „Őrizzétek meg nekem Jugoszláviát!” Programnak szép, feladatnak nehéz. Pál régens és a kormány mindenesetre némileg új módszerekkel kísérletezett: részben engedtek a diktatúra szorításából, illetve más nemzetiségű politikai erőket is be kívántak vonni a kormányzásba. Az 1930-as évek második felében lassan közeledtek egymáshoz a fennálló rendszerrel szemben álló különböző erők. Ezek eredetüket, programjukat és alapvető céljaikat tekintve igen különbözőek voltak, egyetlen dolog kötötte őket össze, a kormány leváltásának szándéka. A szerb pártok inkább a valódi demokrácia bevezetését, illetve a parasztság helyzetének javítását tartották fontosnak, valamint nem utolsósorban korábbi befolyásuk helyreállítását. A Horvát Parasztpárt viszont továbbra is Horvátország autonómiáját tekintette fő céljának (ezen belül, Vladko Maček elnök megnyilatkozásaiból úgy tűnik, akár három, de akár hat egységből álló föderációt is el tudott képzelni). A szerb Egyesült Ellenzék pártjai (Radikális Párt, Demokrata Párt, Földművesek Szövetsége) abban egységesek voltak, és úgy vélték, hogy a szerb kérdés alapjában véve 1918 után, az új állam létrejöttével megoldódott. Az 1930-as évek második felének államjogi vitáiban azonban eljutottak annak elfogadásáig, hogy az ország berendezkedését valamilyen módon meg kell változtatni. E tekintetben azonban nem volt közös álláspontjuk, a legmesszebb az egykoron legcentralistább demokraták mentek, ők akár egy négy egységből álló föderációt is el tudtak képzelni (Szlovénia, Horvátország, Szerbia, és hogy a szerb–horvát területek elhatárolását elkerüljék, Bosznia-Hercegovina, kiegészítve Dalmácia egyes részeivel). A Földművesek Szövetségében különböző álláspontok léteztek, végül arra jutottak, hogy egy leendő alkotmányozó nemzetgyűlésnek kell erről döntenie. Ugyanezt támogatták a radikálisok is, akik azonban továbbra is legfeljebb kisebb területek önkormányzatiságát tudták elképzelni.55 1937 őszén a szerb Egyesült Ellenzék (Radikális Párt, Demokrata Párt, Földművesek Szövetsége), valamint a Paraszt–Demokrata Koalíció (Horvát Parasztpárt, Önálló Demokrata Párt) közös programot fogadott el. Mint október 8-i kiáltványukban leszögezték:

Bíró László


egyetértenek abban, hogy „új alkotmányos rendet kell bevezetni”, az államközösséget pedig kölcsönös megegyezések alapján olyanná kell alakítani, amelyik „mind a szerbek, mind a horvátok, mind a szlovénok megelégedésére szolgál”. Ennek eléréséhez új kormányt kell létrehozni, valamennyi politikai erő részvételével, és új ideiglenes alkotmányt kell elfogadni. Az államszerkezet kérdéséről konkrétan nem állapodtak meg, csak abban egyeztek meg a pártok, hogy az új alkotmánynak tartalmaznia kell: „Jugoszlávia örökletes, alkotmányos és parlamentáris monarchia, a Karađorđević-házból származó II. Péter uralkodik, nagykorúságáig a régenstanács gyakorolja a királyi hatalmat, valamennyi polgári és politikai jogot biztosítják”, valamint – és ez új az addigi politikai gyakorlathoz képest – az alkotmányt mind a három etnikum képviselői többségének el kell fogadnia.56 Az 1938. december 11-i választásokat ugyan a kormánypártok nyerték, a szavazati arányok viszont azt mutatták, a rendszernek gyakorlatilag nincs nagyobb támogatottsága, mint az ellenzéknek, ráadásul az ország nagyon megosztott. 57 A király lemondatta Milan Stojadinović miniszterelnököt, és helyére Dragiša Cvetkovićot, egy addig nem különösebben jelentős politikust jelölt miniszterelnöknek. A régens az új kormány kinevezésével szakított az addig követett politikával, miszerint az ország kormányzását a szlovének és a bosnyákok reprezentatív pártjának bevonásával oldja meg a horvátok ellenében. Az új kormány az ország egységét is veszélyeztető horvát kérdés megoldását jelölte meg az egyik legfontosabb feladatának: „a teljes egység és egyenjogúság alapján […] a múlt mindazon módszereit hátrahagyva, amelyek […] megakadályozták annak igazságos rendezését”.58 Márciusban kezdődtek meg a tárgyalások a kormány és a Horvát Parasztpárt között.59 Hosszas huzavona után 1939. augusztus 26-án született meg a megállapodás. A belpolitikai tényezőkön túl az egyezség létrejöttében a külpolitikai változásoknak nagy szerepe volt. A tárgyalások megkezdésének, majd pedig a megállapodásnak előfeltétele volt, hogy a parasztpárt véglegesen elkötelezze magát a Jugoszlávián belüli megoldás mellett, és lemondjon „ideális céljáról”, a függetlenségről. A horvát függetlenségnek ekkor egyetlen esetleges támogatója akadt, Olaszország, annak igényeit viszont Maček nem vállalta. Pál régens a horvát kérdés megoldásával igyekezett részben országa egységét és függetlenségét megőrizni, részben távol tartani a tengelyhatalmak bármilyen beavatkozását. A kérdés csak az volt, hogy ez sikerülhet-e abban az európai helyzetben, amikor országhatárok könnyen megváltoztak. A két fél szándékai ott találkoztak, hogy mindketten el akarták kerülni az élesebb konfliktust, amely akár háborút eredményezhetett volna, és valamilyen maguk számára – még ha csak ideiglenesen – elfogadható eredményt kívántak elérni.60 A megállapodások végül is több területre terjedtek ki. Egyrészt a kormányátalakításra, a parlament feloszlatására, másrészt pedig az autonóm Horvát Bánság felállítására. Az állam szerkezetét az alkotmány 116. cikkelyére hivatkozva változtatták meg, mely szerint háború, felkelés és egyéb esetben, amikor veszélybe kerül a közrend, a közérdek és az állam biztonsága, a király rendkívüli intézkedéseket hozhat, függetlenül a fennálló alkotmányos és törvényi rendelkezésektől. A megegyezés után új kormány jött létre, amelyben szerepet vállaltak a Horvát Parasztpárt politikusa is, Maček pedig miniszterelnök-helyettes lett. Ezzel megvalósult, hogy hosszú időszak után a legjelentősebb horvát párt ismét képviseltette magát az ország kormányában.61

Bíró László


A Horvát Bánság a korábbi Száva (Horvátország és Szlavónia) és Tengermellék (Dalmácia) bánságból jött létre, valamint hozzácsatoltak még nyolc járást Dalmáciából, a Szerémségből, illetve Bosznia-Hercegovinából (a Zeta bánságból Dubrovnik, a Duna bánságból Šid, Ilok, a Vrbas bánságból Brčko, Gradačac, Derventa, a Drina bánságból Travnik, Fojnica). A bánság területe 66 615 km2-t tett ki, a Jugoszláv Királyság területének 27%-át, lakosságát 4,4 millióra becsülték. Az 1931-es népszámlálás adatai alapján ezen a területen 3 millió római katolikus, 752 ezer pravoszláv, 137 ezer muszlim, 28 ezer evangélikus és 21 ezer zsidó élt.62 A bánság autonómiáját biztosította, hogy ismét megalakulhatott a horvát parlament, amely a királlyal együtt végzi a törvényhozást. A helyi adminisztráció, közigazgatás feje a király által kinevezett bán. A bánság hatáskörébe kerültek a mezőgazdaság, a kereskedelem, az ipar, az erdők, a bányák, az építkezések ügyei, a népegészségügy, valamint a szociális és oktatási kérdések, illetve a közigazgatás. Továbbra is állami felügyelet alatt maradtak a külpolitikai, védelmi, rendészeti kérdések, a nemzeti valutával összefüggő jogok, az állami bányák, a koncessziók, az állami vállalatok és tulajdon felügyelete, a posta, a közlekedési hálózat fenntartása és további építése, a vallásügy, az oktatásügy és az önkormányzatiság alapelveinek meghatározása, a munkások védelme. A Horvát Bánság megalakításáról szóló rendelet kilátásba helyezte, hogy az autonóm ügyek intézéséhez meg kell teremteni a bánság pénzügyi önállóságát.63 Erről egy 1940. március 30-i rendelet intézkedett: a bánság területén szedett egyenes adók (bizonyos kivételekkel), illetékek és az alkohol utáni fogyasztási adók jelentik a bánság saját bevételeit.64 Számos kérdés tisztázása azonban 1939-ben még hátramaradt, ilyen volt a hatáskörök pontos megosztása a bánság és az állami szervek között, amely minden bizonnyal egy általános, az egész országra kiterjedő átalakítás része lett volna. Ezek a feladatok a megkezdett munkálatok, bevezetett rendeletek ellenére a következő évekre maradtak (volna).65 A Horvát Bánság létrehozása, a horvát kérdés megoldása irányába tett lépés az állami berendezkedés átalakításának – lehet, hogy a legfontosabb, de – csak az egyik tényezője volt. Az államszerkezet problémája továbbra is napirenden maradt, a politikai elit egy részének a Horvát Bánság létrehozása is már elfogadhatatlan volt, a másik része pedig további átalakításokban reménykedett. Aktuális maradt a kérdés: hány autonóm egységet hozzanak létre Jugoszlávián belül. Egyrészt a Horvát Bánság létrehozása nyomán a Szerb Kultúrklub körül tömörülő jogászokból álló bizottság tervezetet dolgozott ki az ún. „Szerb Föld” kialakításáról, melynek része lenne gyakorlatilag a Horvát Bánságon és Szlovénián kívüli összes terület.66 Másrészt jelentkeztek a szlovének, akik a horvátokhoz hasonlóan autonómiát igényeltek. Az ő területüket – mivel a szlovének kompaktan, más nemzetekkel nem keveredve helyezkedtek el – akár könnyen ki is lehetett volna jelölni. A későbbi rendezési tárgyalásokon viszont a legnehezebb gyakorlati problémát a szerb és horvát országrészek szétválasztása jelentette (volna).67 1939-ben az államberendezkedés kérdése, amely már az egységállam megalakítását célzó első tárgyalásokon vitakérdésként megjelent, és végigkísérte a közös állami lét több mint két évtizedét, új szakaszba jutott. 1939-ben úgy tűnhetett, az unitarista-centralista államberendezkedési elv vereséget szenvedett, és Jugoszlávia új alapokon szerveződhet újjá. Az többé-kevésbé látszik, az addigi államszerkezet nem volt alkalmas a demokratikus fejlődés biztosításához, és Jugoszlávia nemzeteinek egy része a szerbség hegemóniájaként élte meg a közös állami lét húsz évét. Az új rendezés szépséghibája, hogy főképp külpolitikai okok kényszerítették ki a megállapodást, és szerb részről nem egy legitim politikai

Bíró László


erő vett részt benne. A szerb elit többsége el is vetette azt. Azt viszont nem lehet tudni, az események hogyan alakulhattak volna, létrejöhetett-e volna valamilyen kompromis�szum. Teljes egészében ezt nem lehet kizárni, mivel a szerb pártok egy része – válaszul a Horvát Bánság megalakulására – rendkívül gyorsan alkalmazkodott a helyzethez, és egyfajta trializmus keretei között meghirdette a szerb területek egységének programját Jugoszlávián belül. Mint olyan megoldást, amely adott körülmények, kényszerek között vállalható (a lényeg, hogy a szerbnek tartott területek egyben legyenek, végül is ezt akarták a 19. századtól kezdve). Ezek azonban már spekulációk. Annyi bizonyos: az unitaristacentralista államszerkezetet meghaladó változat kikristályosodásához nem adta meg a történelem a kellő időt. Alig több mint másfél évvel a Cvetković–Maček megállapodás után a királyi Jugoszlávia gyakorlatilag megszűnt létezni, s nem is támadt fel többé. A második világháború után létrejött új, szocialista Jugoszlávia pedig más módon kívánta az ország berendezkedését megszervezi. Jegyzetek 1

2 3

4

6 5

7

9 8

10

12 13 11

14

15

17 18 19 16

Šišić, Ferdo: Dokumenti o postanku Kraljevine Srba, Hrvata i Slovenaca 1914–1919. Zagreb, 1920. 10. o.; Janković, Dragoslav: Niška deklaracija (Nastanje programa jugoslovenskog ujedinjenja u Srbiji 1914. godine). In: Istorija XX. veka. Zbornik radova, X. Beograd, 1969. 95–98. o. Krizman, Bogdan: Raspad Austro-Ugarske i stvaranje jugoslovenske države. Zagreb, 1977. 32–34. o. Dimić, Ljubodrag: Srbija i Jugoslavija. Novi Sad, 2001. 11. o. (Istorija srpske državnosti. III. Szerk.: Popov, Čedomir.) Janković, Dragoslav: Jugoslovensko pitanje i Krfska deklaracija 1917. godine. Beograd, 1967. 448–450. o. Šišić: Dokumenti o postanku Kraljevine Srba, Hrvata i Slovenaca. i. m. 94. o. A konferencia lefolyásáról Čulinović, Ferdo: Pravnopolitičko značenje Krfske deklaracije. In: Jugoslavenski odbor u Londonu. U povodu 50-godišnjice osnivanja. Szerk.: Bogdanov, Vaso–Čulinović, Ferdo–Kostrenčić, Marko. Zagreb, 1966. 181–207. o.; Janković: Jugoslovensko pitanje i Krfska deklaracija. i. m. 221–287. o. Janković: Jugoslovensko pitanje i Krfska deklaracija. i. m. 228–321. o. Uo. 239–243. o. Čulinović: Pravnopolitičko značenje Krfske deklaracije. i. m. 188. o. Šišić: Dokumenti o postanku Kraljevine Srba, Hrvata i Slovenaca. i. m. 96–97. o. Uo. 98–99. o. Janković: Jugoslovensko pitanje i Krfska deklaracija. i. m. 288–294. o. Janković, Dragoslav: Ženevska konferencija o stvaranju jugoslovenske zajednice 1918. godine. In: Istorija XX. veka. Zbornik radova, V. Beograd, 1963. 227–231. o. Krizman, Bogdan: Hrvatska u prvom svjetskom ratu. Hrvatsko–srpski politički odnosi. Zagreb, 1989. 305–310. o.; Šišić: Dokumenti o postanku Kraljevine Srba, Hrvata i Slovenaca. i. m. 196. o. Šišić: Dokumenti o postanku Kraljevine Srba, Hrvata i Slovenaca. i. m. 216–218. o. Uo. 236–238. o. Uo. 238–241. o. Čulinović, Ferdo: Jugoslavija između dva rata. Zagreb, 1961. I. 83–84. o. Pašić Protićnak írt táviratában több dologra hivatkozott, miért nem sikerült Szerbia álláspontját keresztülvinni. Egyrészt a franciák nyomására, akik megállapodást sürgettek, Olaszország tevékenységére, amely veszélyezteti a jugoszláv egység létrehozását. Másrészt utalt a szerb ellenzék és a Jugoszláv

Bíró László

20 21

22

23

24

25 26

27

29 30 31 28

32

33

34


Bizottság összefogására, amely megakadályozta, hogy a szerb miniszterelnök legyen a közös kormány elnöke. „Ebben a nehéz helyzetben nem maradt más, ha meg akartuk menteni háromnevű nemzetünk egységét (mint elfogadni a megegyezést). […] Ez a közös kormány fogja a külföld és szövetségeseink előtt közös nemzeti ügyünket képviselni, ez mégis jobb, mint ha megegyezés nélkül szétmentünk volna. Lehet, hogy a jövőben ki lehet javítani a dolgot.” Građa o stvaranju jugoslovenske države. Összeáll.: Janković, Dragoslav–Krizman, Bogdan. Beograd, 1964. II. 527–529. o. Janković: Ženevska konferencija. i. m. 249–251. o. A „felderítő munkát” Dušan Simović alezredes, a szerb főparancsnokság Zágrábban akkreditált küldötte végezte. Simović Zágrábba érkezése után tárgyalt a Nemzeti Tanács vezetőivel. Az 1918. november 13-i belgrádi konvencióban meghatározott vonalat Szerbia új határainak tekintve kijelentette: „Ezeken a területeken kívül akaratuk szerint rendelkezhetnek: Szerbiával mennek-e, avagy külön államot létesítenek.” (A konvenció a demarkációs vonalat úgy húzta meg, hogy gyakorlatilag szerb ellenőrzés alá került a Vajdaság, a Szerémség és Szlavónia keleti része az Eszék–Šamac vasútvonal mentén, Baranya, Bosznia-Hercegovina és Dalmácia keleti része.) Krizman: Hrvatska u prvom svjetskom ratu. i. m. 336–337. o., 341–342. o.; Građa o stvaranju jugoslovenske države. i. m. 606–607. o. Janković: Ženevska konferencija. i. m. 253–254. o. Simović közvetítette Pribićević javaslatát, hogy a szerb kormány legalább egy jegyzékben tegye egyértelművé, elfogadja a Nemzeti Tanács, illetve a parlament októberi határozatait, miszerint az egész szerb, horvát, szlovén etnikai területen egy nemzeti államot akar létrehozni. Građa o stvaranju jugoslovenske države. i. m. II. 630–631. o. Šišić: Dokumenti o postanku Kraljevine Srba, Hrvata i Slovenaca. i. m. 274–276. o. Budisavljević, Srđan: Stvaranje države Srba, Hrvata i Slovenaca. Povodom četrdesetogodišnjice jugoslovenskog ujedinjenja. Zagreb, 1958. 170–171. o. Vucinich, Wayne: The formation of Yugoslavia. In: The creation of Yugoslavia 1914–1918. Szerk.: Djordjević, Dimitrije. Santa Barbara–Oxford, 1980. 193–194. o. Šišić: Dokumenti o postanku Kraljevine Srba, Hrvata i Slovenaca. i. m. 280–281. o. Uo. 282–283. o. Uo. 283–285., 292. o. Dimić: Srbija i Jugoslavija. i. m. 34. o. Zečević, Momčilo: Na istorijskoj prektretnici. Slovenci u politici jugoslovenske države 1918–1929. Beograd, 1985. 295. o. Janković, Dragoslav: Društveni i politički odnosi u Kraljevstvu Srba, Hrvata i Slovenaca uoči stvaranja Socijalističke radničke partije Jugoslavije (1. XII. 1918–20. IV. 1920). In: Istorija XX. veka. Zbornik radova, I. Beograd, 1959. 72–73. o.; Sejni zapisniki Narodne vlade Slovencev, Hrvatov i Srbov v Ljub ljani in Deželnih vlada za Sloveniju 1918–1921. Szerk.: Ribnikar, Petar. Ljubljana, 1998. I. 19–20. o. Krkljuš, Ljubomirka: Organizacija vlasti u Vojvodini u vreme stvaranja Kraljevine SHS. In: Stvaranje jugoslovenske države 1918. godine. Szerk.: Čubrilović, Vaso. Beograd, 1989. 290–296. o.; Judin, Ljubomirka: O radu narodne uprave za Banat, Bačku u Baranju 1918–1919. In: Zbornik za društvene nauke, 51. 1968. 5–35. o. Az alkotmányozó nemzetgyűlésbe 419 főt választottak, a mandátumokért 22 párt, illetve pártszövetség versengett. Végül 16 párt került be a nemzetgyűlésbe. A legtöbb mandátumot a Demokrata Párt szerezte (92), szinte ugyanennyit a Radikális Párt (91), a harmadik legtöbb képviselői helyhez a kommunisták jutottak (58). A legnagyobb horvát párt, a Horvát Parasztpárt 50, a legjelentősebb szlovén párt, a Szlovén Néppárt 14, míg a bosnyákok érdekképviseletét vállaló bosznia-hercegovinai Jugoszláv Muszlim Szervezet 24 mandátumot szerzett, a dél-szerbiai, szintén a muszlim lakosságot képviselő Džemijet

Bíró László

35

36

37

38 39

40

41

42 43

44

45

46 47

48

49


pedig 7-et. A Földművesek Szövetsége 39 mandátumhoz jutott (ennek listáján indult a szlovén Önálló Parasztpárt). Petranović, Branko–Zečević, Momčilo: Jugoslovenski federalizam: ideje i stvarnost. Tematska zbirka dokumenata. I. 1914–1943. Beograd, 1987. 104. o. A két párt felismerte, hogy ellentéteik ellenére az alkotmány meghozatala érdekében össze kell fogniuk. Már ennek szellemében alakították meg a kizárólag csak a két párt tagjaiból álló Pašić-kormányt. A Radikális Párt programja kiállt az egységállam mellett, oly módon, ahogy a korfui megállapodásokban meghatározták. (A Radikális Párt 1920. évi országos kongresszusának határozatát ld. Subotić, Dragan: Srpske političke stranke i pokreti u 19. i 20. veku. II. Političke stranke i pokreti u političkom životu međuratne Srbije i Jugoslavije, 1918–1941. Beograd, 1998. 256–258. o.) A Demokrata Párt, ha lehet, még határozottabban kiállt az állami centralizáció mellett. Emellett a hatalom széles körű dekoncentrálásával az újonnan kialakítandó adminisztratív egységek (megyék) önkormányzatiságát kívánták létrehozni, mindenféle „törzsi” szempont figyelembevétele nélkül. Hohnjec, Josip: O ustavi naše države. In: Slovenci v desetletju 1918–1928. Zbornik razprav iz kulturne, gospodarske in politične zgodovine. Szerk.: Mal, Josip. Ljubljana, 1928. 314–315. o.; Petranović–Zečević: Jugoslovenski federalizam. i. m. 206–208. o. Čulinović: Jugoslavija između dva rata. i. m. I. 322–323. o. Petranović–Zečević: Jugoslovenski federalizam. i. m. 105–107. o.; Hohnjec: O ustavi naše države. i. m. 321–322. o. Popović, Olga: Oblik državnog uređenja prema nacrtima parlamentarne opozicije u Kraljevini SHS u vreme donošenja prvog jugoslovenskog ustava. In: Anali pravnog fakulteta u Beogradu, 1987. 400–401. o. Popović, Olga: Stojan Protić i ustavno rešenje nacionalnog pitanja u Kraljevini SHS. Beograd, 1988. 47–68. o. Hohnjec: O ustavi naše države. i. m. 325–338.; Zečević: Na istorijskoj prektretnici. i. m. 303–306. o. Hohnjec: O ustavi naše države. i. m. 320–321.; Čulinović: Jugoslavija između dva rata. i. m. I. 328–329. o. Banac, Ivo: The national question in Yugoslavia. Origins, history, politics. London, 1984. 226–248. o.; Petranović–Zečević: Jugoslovenski federalizam. i. m. 113–120. o. Popović: Oblik državnog uređenja. i. m. 399–400. o. Čulinović, Ferdo: Državnopravna historija jugoslavenskih zemalja XIX. i XX. vijeka. II. Srbija, Crna Gora, Makedonija. Jugoslavija 1918–1945. Zagreb, 1954. 249–251.; Petranović–Zečević: Jugoslovenski federalizam. i. m. 84–95. o. Hohnjec: O ustavi naše države. i. m. 308–309. o. Gligorijević, Branislav: Parlament i političke stranke u Jugoslaviji 1919–1929. Beograd, 1979. 99–109. o. A JMO programjában eredetileg a történelmi határok mentén kívánta az adminisztratív egységeket kialakítani. Nyolc tartományt javasolt: 1) Szerbia, 2) Ó-Szerbia és Macedónia, 3) Bosznia-Hercegovina, 4) Horvátország és Szlavónia Isztriával, 5) Montenegró, 6) Dalmácia, 7) Szerémség és Bácska, 8) Szlovénia. Végül megelégedett azzal, hogy az alkotmány kimondta: Bosznia-Hercegovinában a megyék kialakítása jelenlegi határai között történik. Popović: Oblik državnog uređenja. i. m. 388. o. Az alkotmányt megszavazó pártok: Demokrata Párt (89), Radikális Párt (87), Jugoszláv Muszlim Szervezet (23), Džemijet (11), Önálló Parasztpárt (10), valamint 3 képviselő a Földművesek Szövetségéből. Ellene szavazott a Földművesek Szövetsége (21), a Szociáldemokrata Párt (7), a Republikánus Párt (3), a Nemzeti Szocialista Párt (2), valamint Trumbić és Ivanić képviselő. Gligorijević: Parlament i političke stranke. i. m. 110. o. Palotás Emil: Kelet-Európa a 20. század első felében. Budapest, 2003. 197–198. o.

Bíró László 50


Ustavi i vlade Kneževine Srbije, Kraljevine SHS i Kraljevine Jugoslavije (1835–1941). Összeáll.: Mrđenović, Dušan. Beograd, 1988. 209–229. o. 51 Čulinović: Jugoslavija između dvra rata. i. m. I. 548. o. 52 Petranović, Branko–Zečević, Momčilo: Jugoslavija 1918–1988. Tematska zbirka dokumenata. Beograd, 1988. 313–314. o. 53 Jevtić, Dragoš: Organizacija vlasti u Jugoslaviji za vreme neprikrivene monarchodiktature (1929–1931). In: Istorijski glasnik, 1973/2. 84–88. o.; Petranović–Zečević: Jugoslovenski federalizam. i. m. 295–303. o. 54 Petranović–Zečević: Jugoslavija 1918–1988. Tematska zbirka dokumenata. i. m. 335–339. o.; Dimić: Srbija i Jugoslavija. i. m. 147–153. o. 55 Boban, Ljubo: Maček i politika Hrvatske seljačke stranke 1928–1941. Iz povijesti hrvatskog pitanja. Zagreb, 1974. I. 325–342. o.; Radojević, Mira: Udružena opozicija 1935–1939. Beograd, 1994. 137–176. o. 56 Petranović–Zečević: Jugoslovenski federalizam. i. m. 380–381. o. 57 A 74,5%-os részvétel mellett megtartott választásokon a kormány listája 1 643 783 szavazatot kapott a 3 039 041-ből (54,1%), míg a Maček nevével jelzett lista 1 364 524-et (44,9%). A választási eredmények mutatták, az ország egyértelműen megosztott volt. A kormánylista jelentős többséget kapott a Vajdaságban (82%), Szlovéniában (79%, a Szlovén Néppárt ekkor kormánypárt volt, és Stojadinović listáján indult), Dél-Szerbiában (79%), Szerbiában (67%), minimális többséggel győzött Montenegróban (51%). Fölényes győzelmet aratott az ellenzék Dalmáciában (80%), Horvátországban (78%), és minimálisat Bosznia-Hercegovinában (52%). A választások elemzői szerint Stojadinović listájára szavazott a szerb választók 62%-a (ezen belül a horvátországiak 74%-a, a szerbiaiak 66%-a, a dél-szerbiaiak 65%-a, a vajdaságiak 62%-a, a dalmáciaiak 59%-a, a montenegróiak 45%-a, a bosznia-hercegovinaiak 41%-a), a szlovének 78%-a, a bosnyákok 90%-a, valamint az egyéb nemzetiségek 93%-a. A horvátok egyöntetűen Maček listájára szavaztak (96%). Radojević, Mira: Udružena opozicija. i. m. 71–74. o. 58 Boban, Ljubo: Maček i politika Hrvatske seljačke stranke. i. m. 9–11.; Petranović–Zečević: Jugoslovenski federalizam. i. m. 503–504. o. 59 A tárgyalásokról részletesen Boban, Ljubo: Sporazum Cvetković–Maček. Beograd, 1965. 139–192. o. 60 Uo. 379–384. o. 61 Uo. 379–380. o. 62 Banovina Hrvatska. Politička, administrativna i ekonomska struktura. Összeáll.: Pavlaković, V. Zagreb, 1939. 73–75. o. 63 A megegyezés és a rendelet szövege Boban: Sporazum Cvetković–Maček. i. m. 403–411. o. 64 Boban: Sporazum Cvetković–Maček. i. m. 419. o. 65 1939-ben több rendelet született a bíróságokról, az ügyészségről, a költségvetésről és az elszámolásról, a szociális és egészségügyek átvételéről, az állami hivatalnokokról. Banovina Hrvatska. i. m. 88–132. o. 66 A Szerb Kultúrklub, amely a legnagyobb tekintélyű és legképzettebb szerb értelmiségiekből állt, az állami egység megőrzését és a szerbség védelmét jelölte meg céljául. Véleménye szerint a szükséges szerb–horvát megegyezés nem boríthatja fel az állami egységet. A szervezet tervezete szerint Szerb Földnek saját parlamentje és kormánya van. A Szerb Föld hatáskörébe tartoznának a következő területek: mezőgazdaság, kereskedelem, ipar, erdő, bánya, építésügy, népegészségügy, közoktatás, jog és belső közigazgatás. A többi kérdés állami hatáskörben maradna. A tervezet szövege nagy hasonlatosságot mutat a Horvát Bánság megalakulásáról szóló rendelettel. A tervezetet közli Boban: Sporazum Cvetković–Maček. i. m. 412–418. o.; Dimić: Srbija i Jugoslavija. i. m. 197–213. o. 67 Boban: Sporazum Cvetković–Maček. i. m. 303–319. o.

Limes


Mészáros Zoltán

Jugoszlávia – két állam és két dezintegráció

1. Bevezető A délszláv állam története folyamán kétszer kapott esélyt az integrációra, de az mindkét alkalommal dezintegrációba torkollott. Úgy tűnik, hogy Jugoszlávia története lezárt egységként kezelhető. Koszovó kiválásával bizonyára lezárult a második dezintegrációs folyamat is. Valószínű, hogy a nagyhatalmak és az Európai Unió sem érdekelt további kiválások elismerésében, de már nincs is Szerbiában egy olyan jól körülhatárolt térség és népesség, amely ilyesféle igényekkel léphetne fel. Írásunkban a két integráció és a két dezintegráció történetét tekintjük át azzal a szándékkal, hogy azonosíthassuk azon folyamatokat, tendenciákat és eseményeket, amelyek az integrációt és a dezintegrációt eredményezték. 2. Az integráció és dezintegráció erői A tanulmányunkban tárgyalt folyamatok megértéséhez néhány alapvető tényezőt kell ismernünk. Minden nemzetközi politikai történésnek van valamilyen ideológiai, filozófiai hajtóereje. A délszláv állam első integrációjának elvi alapja a 20. század elejére megfogalmazódott önrendelkezési jog volt, mely szerint minden népnek joga van önálló államot alapítani. Ezt az elvet Wilson amerikai elnök 14 pontja a napi politika részévé tette, és a Párizs környéki békék jogi formába is öntötték. E logika alapján jött létre a délszláv állam. Azonban – mint általában, amikor egy új elvet a gyakorlatban alkalmaznak – a fenti elv sem volt teljesen végiggondolva. A szuverenitás elvét gyengítette a nemzeti önrendelkezés elve. Erre hivatkoztak az egyes jugoszláviai nemzetek és nemzetiségek is. Ám a békerendszert létrehozó mechanizmusokat úgy is lehet értelmezni, hogy egy ország akkor tud területeket szerezni, ha létezik olyan etnikum, amelyre hivatkozhat. Ebből következnek azok a törekvések, amelyek egy-egy térség etnikai összetételét próbálják úgy megváltoztatni, hogy szóba, illetve szóba se jöhessen a nemzeti önrendelkezés lehetősége. Ennek szerepe lehetett a térségben azóta végrehajtott – az etnikai arányokat érintő – politikai cselekvésekben (népirtások, deportálások, ki- és betelepítések, népesedési- és gazdaságpolitika). Mindezen túl a nemzeti önrendelkezés elve, amely a

Mészáros Zoltán


Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrejöttét segítette elő, megvalósulásának pillanatában már a dezintegráció egyik fő hordozója lett a délszláv állam esetében. Az integráció és dezintegráció szempontjából a mindenkor érvényes jogi háttér konzerváló tényezőként jelenik meg. E nélkül aligha lett volna elképzelhető egy olyan állam újjáalakulása, amely annyi szenvedés eredményeként bomlott fel. Hasonlóképpen, az 1990-es években lejátszódó felbomlás is sokkal gyorsabb lehetett volna, ha a jogi háttér nem az egyben maradást segíti elő. A felbomlás sem történhetett volna meg úgy, ahogy az végül megtörtént, ha az 1974-es jugoszláv alkotmányban nem találhattak volna némi támpontot a kiválni szándékozók és a kiválást elismerő tényezők. Végül az elvek és a jog mellé mindig kell megfelelő erő is, hogy azok érvényre juthassanak. Az első világháború végén lezajlott rendezés pillanatában ezen erők már változóban voltak. Az USA nem tudott a Párizs környéki békék mellé állni, majd Nagy-Britannia és Franciaország sem tudott a térségre fókuszálni; később a náci Németország, majd a Szovjetunió megjelenése változtatott az erőviszonyokon, majd Jugoszlávia történetének végén ismét egy erőegyensúly-eltolódásnak lesz szerepe a történések alakulásában. A térség, lévén, hogy nem túl jelentős kisállamok alkotják, fokozottan érzékeny a nemzetközi erőviszonyok változására. A 20. század történetén végigtekintve láthatjuk, hogy ez milyen politikai-társadalmi hullámzásokat idézett elő. 3. Az első integráció Az első délszláv integráció megvalósulásakor több tényező szerencsés egybeesése figyelhető meg. A Párizs környéki békék aláírásáig a nagyhatalmak hajlandók voltak egy új államstruktúrát létrehozni, részben megváltoztatva a békekötések addig szokásos módját. Szerbia a háború végére – fegyveres erői felhasználhatósága révén1 – erőfölénybe került az orientációt vesztett és forrongó Osztrák-Magyar Monarchiával szemben. A délszláv lakosság az integrációra, mint megoldásra tekintett, és reményeket fűzött hozzá. Ezek után az integráció igen dinamikusan valósult meg. A délszláv állam létrejötte szakaszosan történt. A szaloniki front áttörése (1918. szeptember 15-e) után, nagyjából 1918. november közepéig a szerb csapatok elérték, sőt túl is haladtak a majdani országhatárokon. Az új állam létrejöttét 1918. december 1-én deklarálták. A területszerzéseket fegyverszünetek, a nagyhatalmak elismerését a határok kijelölései követték. A nagyhatalmak 1919. május 1-én2 ismerték el a délszláv államot, de a bizonytalanság majd csak a békemegállapodások megkötésével csökken. Az új határokat a Saint Germain-i, Neuilly-i, a trianoni és a rapallói békeszerződésekben rögzítették. Emellett 1920. szeptember 10-én Karintiában (Koruška) lezajlott népszavazás is döntött még egy vitás határszakaszról. (Az olasz és a jugoszláv politikai elit sem volt elégedett a rendezéssel, és ebből tartós nehézségek származtak.)3 A jogi értelemben megvalósuló integrációt nem tekinthetjük az integráció végpontjának, hanem inkább egy mélyebb, de meg nem valósuló integráció kezdeteként szemlélhetjük. Az új ország az első kormány megválasztásával egy időben, 1920. december 20-án, Stojan Protić vezetésével a gyakorlatban is elkezdhette (volna) egy állam szokványos működését. A Szent Vitus (Vid)-napi4 alkotmánnyal jogi, formai értelemben is teljessé vált az ország. A botrányoktól hangos parlament azonban nem működött jól, így a parlamentáris monarchia mindössze 8 évig állt fenn. A parlamentarizmus korszaka után (amelynek

Mészáros Zoltán


voltak azért autoriter elemei) szűk 12 évi diktatúra következett, királygyilkossággal 1934-ben. Az integráció egyéb formáinak megvalósulása (gazdasági, 5 kulturális,6 illetve a politikai gyakorlat terén) már a megalakulástól kezdve áthidalhatatlan akadályokba ütközött, amiért a délszláv állam folyamatos küzdelemben állt önmagával. 3.1. A nemzetközi helyzet alakulása az első délszláv állam létrejöttekor Az első délszláv állam létrejöttekor a nemzetközi közösség instabil állapotban volt. Az egyes államok összeomlása is váratlan eseménynek számított. Oroszország „kihullása” miatt, a Szovjetunió megalakulásának következtében az önrendelkezés wilsoni elveit átalakították, kiforgatva magát az elvet.7 A helyzetet nem tudta megfelelően kezelni a győztes államok csoportja. A Párizs környékén létrehozott békerendszer nem vált stabillá. A délszláv állam kontúrjait is a pillanatnyi érdekek rajzolták ki, ami ugyanolyan kevéssé volt tekintettel a délszláv népek érdekeire, mint más kis népek érdekére. Nem érdemei, hanem érdekeik miatt akartak létrehozni egy közepes nagyságú délszláv államot. Az önrendelkezés jogát „gumifogalomként” terjesztették ki a szerb–horvát–szlovén népre (akárcsak a csehszlovákra). A békerendszer ráadásul a kapkodás jeleit viselte magán, és téves előfeltételezéseken alapult. A békerendszert az USA nem támogatta. Később kiderült, Németországot nem lehet egy ilyen békerendszer által megfékezni és tartósan másodrangú állammá degradálni. Keletről, a kis nemzetállamok megalakításával sem lehetett féken tartani. A délszláv állam, a győzelemre hivatkozva, rövid ideig erős politikai tényező volt. Egy ilyen viselkedésforma azonban eleve arra ingerli a vesztes feleket, hogy alkalomadtán visszavágjanak. 3.2. A délszláv népek állapota az egyesülés idején és után A megalakulás és annak előzményei több elméleti problémát vetettek fel. A mindenkori Jugoszláviában Gavrilo Principet, a szarajevói merénylőt, hősként ünnepelték. Tette valóban sorsdöntő volt, de mégis csak egy terrorista támadás. A délszláv társadalmakban a hosszú ideig a birodalmakhoz való tartozás, valamint a nemzetközi viselkedésminták következtében a hős és a terrorista fogalma gyakran összefolyt, és olyan terrorista csoportok jelentkeztek, amelyek tagjai hősöknek tartották magukat. Az első világháború előtt és közben a délszláv népek az egyesülésben a jövő ígéretét látták. Az ellenpropaganda sikertelen volt. Mégis, a megalakulás hirtelen, sőt talán felkészületlenül érte a délszláv népeket. (A mai, hasonló folyamatokat figyelve, ez nem meglepő: gondoljunk csak a két Németország egyesítésekor felmerülő problémákra, és arra is, hogy a két Korea esetleges egyesítését is mekkora óvatossággal kezelik.) A különféle, de főleg nacionalista elvakultság általános volt Európában.8 A Balkánon is több ország gondolta úgy, hogy elszámolni valója van másokkal. (A nagyhatalmak sem viselkedtek másként.) Ettől a szomszédság- és külpolitika igen ingoványos terület lett. Ebből a konstellációból sem a Balkánon, sem Kelet-Európában nem lehetett kilépni. E helyzetben egy állam az egyik pillanatban mindenki szövetségese lehetett, hogy a másik-

Mészáros Zoltán


ban mindenki ellenfele legyen. Ennek „ősmintája” Bulgária balkáni háborús részvétele, hogy szinte ugyanez ismétlődjön meg Jugoszláviával a második világháborúban. A délszláv egyesülésnek gazdasági, kulturális vonzatai voltak. Ezek a népek és térségek nem illeszkedtek egymáshoz. Más-más vallási és mentalitásbéli hagyományok jellemezték őket. A politikai életben sem volt közös hagyomány és viselkedéskultúra. Az ország működését a strukturális problémák9 akadályozták, és Jugoszlávia az akkori Európa „legbonyolultabb” állama volt.10 Az összetartozás és megosztottság ambivalenciájának feszültsége miatt az ország létének értelmét korszakonként igazolni kellett, ebből ideológiaváltások és módosítások sora következett. Már az 1920-as években forrongások kezdődtek.11 Ezért nem az együttműködés, hanem a verseny és a konkurenciaharc felé mozdult el a politikai közélet. A szerbek csak relatív többségben voltak.12 Mégis, a választási rendszer torzítása folytán, minden lényeges kérdés a szerb pártok ízlése szerint dőlt el,13 az unitarizmus felé.14 Az országban a szerb király főhatalmát úgy érvényesítették, hogy közben a horvátok által támogatott köztársaság igényét teljesen figyelmen kívül hagyták. A horvátok, akiket a Horvát Köztársasági Parasztpárt képviselt a legmarkánsabban, kisemmizettnek érezhették magukat. Ebből a frusztrációból hatalmas energiák szabadultak fel: a paraszttömegek, a kispolgárság és az arisztokrácia nemzeti és szociális alapú türelmetlensége kapcsolódott össze.15 Stjepan Radić, ha úgy alakult, nem habozott szövetkezni Jugoszlávia ellen.16 Az Ante Starčević által kezdeményezett jogpártiság még arisztokratikus volt. A paraszti és szociális radikalizmus,17 a középkort éltető romantizmussal összekapcsolódva, külföldi segítséggel, azonban kitermelhette magából az usztasa (ustaša) mozgalmat, amely antiurbánus, antiindusztriális,18 de mindenek felett szerbellenes lett. A horvát emigráció „katasztrófapolitikát” folytatott („minél rosszabb, annál jobb”). Jugoszlávia bomlasztásában Olaszország, Magyarország, Ausztria, Németország segítette őket, de Argentínából, az USA-ból is jutott a pénz a sok terrorakcióra.19 A szerb nacionalizmus is agresszív volt. 1937-ben Vasa čubrilović olyan tervet dolgozott ki, amelyben a királyi Jugoszlávia nemzetiségi politikájának kvintesszenciája fogalmazódott meg: a muzulmánok, a törökök és az albánok kérdését Törökországba való telepítésükkel akarta megoldani. El is kezdődött a kitelepítés;20 a szerbeket viszont Koszovóba próbálták meg szervezetten telepíteni, de sikertelenül. Azonban nem csak a nemzeti súrlódások lényegesek. Nem árt kiemelni: a politikai elit kezében a szerbség is sokszor csak „álca” volt, önös céljaikat eltakarandó. A szociális kérdések is robbanással fenyegettek, ezt fokozta a túlfejlett bürokrácia és az erőn felül pénzelt hadsereg. Milliós nagyságrendű falusi szegénység és írástudatlanság jellemezte az országot. A falu-város viszony is konfliktusokat hordozott magában.21 A gazdaság viszonylag sok külföldi tőkét vonzott, de az csak az ország erőforrásainak kihasználásában volt érdekelt. Az elsődleges tőkefelhalmozás viszonyrendszere a dolgozó milliókat ingerelte. Erre építhetett az 1919 áprilisában létrehozott, majd betiltott Kommunista Párt (az 1920. június 20–24-i, második ülésén vette fel ezt a nevet),22 amely az első választásokon a negyedik helyet érte el, 58 mandátummal.23 A legnagyobb feszültséget a szerbséggel összekapcsolódó centralizmus okozta, amivel a királyság kérdése is egybefolyt. A más kérdésekben meglehetősen eltérő elképzeléseket valló szerb pártok a centralizmus kérdésében egyetértettek, és folyton leszavazták az autonómiát akaró horvátokat. Itt tehát egy nemzeti és egy rendszerbeli kérdés kapcsolódott egybe. Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia politikusai a köztársaság

Mészáros Zoltán


hívei voltak. Nyugati nyomásra mentek bele a korfui nyilatkozatba, amely jellegzetesen befejezetlen maradt, mégpedig – úgy vélem – célzatosan, mert az aláírást kikényszerítő tényezők nem akartak a kényes kérdésekben dönteni. A délszláv állam monarchia lett, élén a Karagyorgyevics (Karađorđević)-dinasztiával Az 1918. november 9-én aláírt genfi egyezmény szelleméből semmi sem maradt meg az ország megalakulása után. A Jugoszláv Bizottság és a Zágrábi Nemzeti Tanács elvben egyenlő felekként szerződött a szerb kormánnyal, sőt az utóbbi igazgatási jogkört is kapott. Az állam megalakulása után azonban a Radikális Párt és a szerb kormány, illetve a király túlsúlya érvényesült, míg az egyéb hatalmi szervek elhaltak, vagy megszüntették őket. Tovább bonyolította a helyzetet a különböző népek, népcsoportok eltérő szociális tagoltsága. A szociális feszültségeknek tehát nemzeti árnyalatai is voltak, amit mélyített a nemzetek és területek eltérő kezelése, ugyanis ezzel igyekeztek javítani egyes népek, főleg a szerbek szociális helyzetét. A kultúrában, szokásokban meglévő különbségek akkor jelentettek volna igazi gazdagságot, ha nem szolgáltak volna alapul a manipulációnak, így viszont „kulturális sokkot” okoztak az egymáshoz zárt közösségekben. Az egyesülés energiájának gyors lankadását a dezintegráció óhajtásába torkolló energiák növekedése váltotta fel. 3.3. Út az első dezintegráció felé A délszláv állam 1919-től ambiciózusan próbálta felépíteni önmagát. Ezzel azonban sok feszültséget generált. Az adórendszer és az agrárreform teljesen igazságtalanra sikeredett. A föld újraelosztása befejezetlen maradt, 24 amit szabad megvásárolhatóságának korlátozása tetézett (a magyarok, a németek és más „nem szlávok” nem vásárolhattak földet a határ mentén). A földreform részeként telepítettek a Vajdaságba háborús önkénteseket (dobrovoljacok). Adóból a Vajdaságban, majd Szlovéniában és Horvátországban fizettek a legtöbbet.25 A gazdasági fejlettség egyenetlensége rontott a helyzeten. A belgrádi politikai és gazdasági elit zsákmányszerzésre használta fel azt, hogy kulcspozícióba jutott. Az ország egésze így nem tudott produktívan (együtt)működni, és az ellentétek melegágya lett. Léteztek a többi problémához kapcsolódó, de alapjában véve politikai ellentétek is. A Szerb Radikális Párt a parasztok megszólításától az össznépi nacionalista pártig, majd innen, az ország létrejöttével, a szerb centralizmus képviseletéig jutott. A hatalomba beleszokva balkáni „baksisbürokráciát” hozott létre, amelynek „rendszereleme” a korrupció volt minden szinten. A Demokrata Párt inkább a (kis)polgárságot képviselte, hatott rá a liberális technokrata szellemiség. Elvi okokból volt a francia típusú centralizált állam híve. A Horvát Köztársasági Parasztpárt26 és Radić harsány populizmusával27 tűnt ki. Intrikus, polemikus habitusával nap mint nap provokált, és még inkább élezte a helyzetet. A Szlovén Néppárt inkább stabilizáló erő volt. A különböző muzulmán közösségek politikai önmegfogalmazása folyamatban volt, egy-egy fontos pillanatban többnyire a kormányzó erők mellé álltak. A délszláv állam problémakezelésében a hatalmi szó és erő volt az elsődlegesen használt módszer. A rendszer így csak addig működhetett, amíg ereje volt. Ez egyfajta provokáció is volt, hiszen indirekt módon azt üzente: „Csak akkor számít a szavad, ha erősebb leszel nálunk”. Ennek tudható be a különböző nemzeti és a kommunista radika-

Mészáros Zoltán


lizmus térnyerése is. Ezért történhetett meg az, hogy Jugoszláviában a parlamentarizmus és a diktatúra is zsákutcába vezetett. A királyi Jugoszlávia eseménytörténetében és a politikai élet kibontakozásában (kormánycserék, választások) megfigyelhető, hogy az ország önmagát tekintve soha nem tudott nyugvópontra jutni. Kezdetben a kormányok gyorsan váltakoztak, 1921 és 1929 között 23 kormányváltozás volt. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben a győztes szerb centrista pártok csak a stabilitás látszatát tudták biztosítani. Az ideiglenes, majd a Szent Vitus-napi alkotmányt a „nem szerb” ellenzék nem tudta elfogadni, mert úgy dőlt el a centralizmus kérdése, hogy nem jutottak felőle nyugvópontra. Az alkotmány egyik fő értéke általában az, hogy konszenzusra jutnak felőle. A délszláv államban ez nem történt meg, csupán a többség megszavazta. A horvátok kisemmizettnek érezhették magukat, és ez sokat ártott az ország egészének. A politikai elit nem a jövővel, az ország hatékony működésével, a jólét megteremtésével foglalkozott, hanem önmagával és saját konfliktusaival. Nem volt idő arra, hogy igazán „kitalálják” az országot. Nem sikerült megtalálni az egyensúlyt a központosítás és a regionalizmus között, holott az ország sokfélesége az utóbbit követelte volna meg. 1929. január 6-án Sándor király kihirdette a diktatúrát, miután az egyik képviselő (Puniša Račić) három másikat lelőtt a parlamentben. Az ország október 3-án új nevet kapott: Jugoszláv Királyság. Az európai diktátorok általában a rend őreiként léptek színre; ezt tette Sándor király is, aki mindvégig hinni akart a délszláv államban, és aki úgy vélte, minden alattvalója javára cselekszik, – de a gyakorlatban a szerb félnek engedett. A bánságok felállítása, azok nemzeti összetétele világosan mutatta ezt.28 Az erőszak, a diktatúra, ahelyett, hogy megoldotta volna a problémákat, megsokszorozta azok romboló erejét. Az 1934. október 9-i merénylet, amelynek a király és a francia külügyminiszter is áldozata lett, jól mutatta a különböző konfliktusok elegyének a hatását. Noha még ma sem ismert minden részlet,29 de az bizonyos, hogy a merényletben tetten érhető a legtöbb konfliktusforrás, amely Jugoszláviát terhelte. A VMRO (Vnatrešna Makedonska Revolucionerna Organizacija, azaz a Belső Makedón Forradalmi Szervezet) és az usztasa mozgalom a központosító hatalom ellen küzdött, eszközöket nem válogatva. A horvátokat nem lehetett erővel pacifikálni, de a többi nemzeti közösség sem érezte jól magát a diktatúra nyomása alatt. Külföldi, főleg brit,30 de német és olasz nyomásra is, a horvátok helyzetének rendezése egyre aktuálisabb feladattá vált. A világgazdasági válság és a király meggyilkolása is rontott a helyzeten. Úgy tűnik, későn ismerték fel, hogy meg kell egyezni a horvát politikai elittel, és a forró külpolitikai kérdéseket is a kompromisszum keresésével kell kezelni. A második világháború terjedése nem adott módot arra, hogy a kompromisszumok beérjenek, és eredményt hozzanak. 3.4. Az első integráció felbomlásának külpolitikai okai Jugoszlávia nem cél, csupán eszköz volt a nagyhatalmak politikai elképzeléseiben. A békekonferencia megoldásai nagyrészt „kódolták” Jugoszlávia bajait. Első pillantásra a délszláv állam „jól járt” Párizsban. De a sikernek nagy volt az ára. A tárgyalásokon elért eredmények sok ellenséget szereztek a délszláv államnak. Szinte minden szomszédjával vitái voltak.31 Ez a háborús konfliktus fenyegetését hordozta magában. Az európai politika az 1930-as években megváltozott, és cseppet sem volt olyan, mint amilyennel 1920-ban

Mészáros Zoltán


számoltak. Aligha lehetett rosszabb külpolitikai háttér egy olyan ingatag állam számára, mint amilyen Jugoszlávia volt. A délszláv állam mindenkori nemzetközi helyzete a világháború utáni illúzióktól függött, de azok nem tarthattak örökké. A szomszédok és a nagyhatalmak viselkedésének eredője egyre kevésbé volt előnyös. Az állam stabilitását a békerendszerbe illeszkedő kisantant sem tudta a végtelenségig garantálni, a Balkánantant pedig nem rendelkezett elég súllyal. A gazdasági válság miatt Nagy-Britannia és Franciaország kivonult a térségből, a Kisantant ereje csökkent, Olaszország Jugoszláviára gyakorolt nyomása pedig egyre fokozódott. Jugoszláviát a Dalmáciáról szóló vita miatt már a kezdetektől fogva bomlasztotta Olaszország, és támogatta az ellenséges emigrációt.32 A folyamatos nyomásnak időnként engedni kellett, Fiume kérdésében például a királyságnak meg kellett hunyászkodnia. Az 1925-ös nettunói egyezmény (amelyet csak 1928. május 29–30-án ratifikáltak jugoszláv részről) inkább csak intermezzo volt a két állam közötti politikai háborúban, semmint nyugvópont. Ugyanez vonatkozik az 1929. januári római egyezményre. Ausztria és Magyarország sem tekintette véglegesnek a határokat. A Romániával (a két ország között Bánság és Temesvár hovatartozását illetőleg voltak viták), Albániával létrejött határok is vitathatóak voltak. Bulgária érdekei hagyományosan ütköztek Szerbia, majd a délszláv állam érdekeivel. Nem véletlen, hogy a náci Németország a szomszéd államokat használta fel Jugoszlávia ellen. A nagyhatalmak szerencsétlenül és sietve nyúltak a térség problémáihoz.33 A békerendszer sok tekintetben rögtönzött voltából következtek a délszláv állam krónikus vitái is. A népi önrendelkezésre hivatkoztak, de rá se hederítettek a horvátok által összegyűjtött és a békekonferenciára elküldött memorandumra, amely a köztársasági államformát szorgalmazta.34 Jugoszlávia hosszú ideig a békerendszer legfőbb szerzőjével, Franciaországgal volt szövetségben. Franciaország azonban, amelynek később fontosabb lett Olaszország, rontott a helyzetén. Ráadásul a brit külpolitika elerőtlenedése miatt is csökkent Jugoszlávia külpolitikai mozgástere. Ez okozta a délszláv állam külpolitikájának következetlenségeit. Az illúziók 1930 után elillantak, és már a békerendszert létrehozó hatalmak sem hittek bennük. Az újonnan felmerülő kérdésekre viszont nem volt válaszuk. Jugoszlávia kénytelen volt felülvizsgálni külpolitikáját, és a Berlin–Róma tengelyhez kényszerült közeledni.35 A területi kérdésekben rejlő romboló energia csillapítatlanul juthatott kifejezésre 1941ben. A délszláv államot belső problémái, a szomszédságpolitikában rejlő feszültségek és a nemzetközi küzdőtér változó erőterei szétszaggatták. 4. Az első dezintegráció 4.1. A nemzetközi helyzet és a belső viszonyok, mint a dezintegráció tényezői A náci Németország – döntőbíróként fellépve – Jugoszlávia szomszédjait sorra bevonta szövetségi rendszerébe. A jugoszláv politikai vezetés hosszas megfontolás után csak 1941. március 25-én csatlakozott a tengelyhatalmakhoz, Németország intenzív nyomása következtében. Mindazonáltal Pál régens ezzel túlfeszítette a húrt, s a katonatisztek egy része, Dušan Simović vezetésével, puccsot követett el. Ezért Hitler elhatározta, megtá-

Mészáros Zoltán


madja az országot, amihez a szomszédok területi igényeit is kihasználta. A támadás lett a széthullás fő hajtóereje, de minden más tényező is a felszínre tört. A délszláv népek között a korábban felhalmozott feszültségek romboló energiákat generáltak. A legmarkánsabb a szerb–horvát konfliktus volt. Ám revánsot remélve, más népek és népcsoportok is belevetették magukat a világháború létrehozta konfliktusba. Ez egyben reakció volt arra, hogy megalakulása után a délszláv állam meg sem próbált minden lakójának közös állama lenni, és a lakosságot hivatalosan is két csoportra osztotta: „államalkotókra” és „nem államalkotókra”. Az erőszak alkalmazása, a kor „szokásait” ismerve, kézenfekvő volt minden oldalról. A német támadás tehát feltörte a keretet, és abból új államalakulatként bújhattak elő a még ki nem érlelt és ki nem talált államok. Ez elsősorban a Független Horvát Államra vonatkozik, azonban azt sem felejthetjük el, hogy létezett egy szerb államkezdemény is, a Milan Nedić-féle Szerbia. Az ország egyéb részein a szomszédok osztoztak. A második dezintegráció mintegy négy évig tartott. Ez nem volt olyan hosszú idő, hogy a szétbomlás felszámolása lehetetlennek tűnjön. Azonban az ellentétek olyan mélyek voltak, a polgárháború olyan súlyos volt, hogy nem tűnt logikusnak újraegyesíteni az országot, – sem a kommunisták, sem Sztálin nem gondolkodott kezdetben ilyesmin. 4.2. Háború – út a második integráció felé Az első Jugoszlávia végének kezdetét az 1941. április 6-án indult német támadás jelentette.36 A kormány képviselői (Radivoje Janković tábornok és Aleksandar CincarMarković külügyminiszter) 1941. április 17-én aláírták a feltétel nélküli kapitulációt.37 A kormány és a király már 15-én elhagyta a fővárost, és némi kitérővel Londonban kötött ki. Mivel az ország területe a második világháború éveiben különböző államalakulatok része lett, ezért 1941-re már nem volt külső és belső erő sem, amely össze tudta volna tartani, még akkor sem, ha Draža Mihailović a király nevében szervezte meg hadseregét és kezdte el harcát. Az első Jugoszlávia „utódállamai” közül a legnagyobb az 1941. április 10-én, Kvaternik által kikiáltott ún. Független Horvát Állam (Nezavisna Država Hrvatska) volt. A náci bábállamok közül talán ez volt a legkevésbé független,38 és talán a legvérengzőbb. Bevallott célja a szerbek katolizálása, illetve elűzése vagy likvidálása volt.39 A horvátországi szerbek erre lázadással reagáltak. A sok részre szabdalt országot nem lehetett pacifikálni. A kommunistáknak és Titónak lehetősége volt szerveződni és kiterjeszteni a mozgalmat kezdetben Szerbiában, majd később elsősorban a független horvát államban, az ottani rezsim ellenében. Ez lett később az új egyesülés egyik fő tényezője. Szerbiában is bábállam jött létre, azonban a szerbek nagy része nem fogadta el azt. Amíg a független horvát állam a horvát szabadság ígéretével operálhatott egy ideig, addig a szerb bábállam semmilyen szempontból nem lehetett vonzó. A független horvát államban a megszállók a kezükben tartották a közigazgatást, és a központi (usztasa) hatalommal együtt rendkívül kegyetlenek voltak. A többi elcsatolt részen vagy protektorátusokat hoztak létre, vagy annektálták azokat. Németország, Bulgária, Olaszország és Magyarország területeket csatolt el. Koszovó és Montenegró olasz protektorátus volt.

Mészáros Zoltán


A gyors német támadás és az ország felszabdalása azonban éppen az integráció folyamatát indította el. Eltüntetett egy politikai elitet, miközben egy másik, kommunista elit kezdett kialakulni Tito vezetésével. A kommunisták szervezettebbek, elszántabbak és talán szerencsésebbek is voltak, mint a kifejezetten szerb alapú ún. Honi Hadsereg, amely ráadásul alulmaradt a két mozgalom közötti polgárháborúban. A csetnikekkel való összeütközés miatt a kommunisták teljesen önálló felkelést hirdettek meg 1941 decemberétől, a felkelés második szakaszát. A partizánmozgalom sajátos helyet foglalt el abban a háromszögben, amit a csetnikekkel és az usztasákkal alkotott. Ugyanis mindhárom fegyveres formáció ellenséges viszonyban állt egymással. Mihailović a szerbekre alapozott, és „zárt” a horvátok felé, míg az usztasák a szerbek felé zártak. A partizánok viszont a szerb és a horvát lakosság felé egyaránt nyitottak, így szélesebb népréteget szólítottak meg. Ezért a csetnik egységek gyakran ingadoztak és váltak partizánokká, s a horvátok jelentős része sem volt az usztasák támogatója, részben azért, mert kiderült a rendszer „őrült” volta. A partizánok kezdetben mellőzték az ideológiát, és ezzel szintén nyertek (amikor ezt nem tették, vesztettek). A csetnikek a régi Jugoszlávia megújítását ígérték, amiből sokan nem kértek, míg Titóék új reménnyel kecsegtettek. A proletárbrigádok létrehozása hosszú távon rendkívül hatásos volt, mert a háború befejeztével nagyszámú, jól bevethető erő került Tito kezébe. A harcosok száma 1941 őszére országszerte 20 000 főre nőtt, 1945-ben pedig nagyjából 800 000 embere volt fegyverben, jól megszervezve. Az 1942-es és 1943-as évet rendkívüli nehézségek árán élte túl Tito és mozgalma, de a túléléssel döntő szerephez jutott.40 A győzelem során azonban a nemzetközi tényezők hatása volt a döntő. 1943-ban megváltozott ugyanis a háború menete. A nyugati szövetségesek a partizánokat kezdték el támogatni, és elpártoltak a csetnikektől. (1943. november 28 – december 1. között döntöttek erről Teheránban.) Olaszország is kilépett a háborúból, így a partizánok mozgástere megnőtt. Ugyanakkor az új állam jogi alapjait is lerakták a fočai dokumentumokkal. Ezekkel a hatalom háborús működését szabályozták, majd az AVNOJ (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) ülésszakain elkezdődött az új Jugoszlávia jogi kereteinek megteremtése. Deklarálták, hogy a fő hatalom az AVNOJ, illetve azt, hogy a király londoni kormánya nem legitim. Az országot föderációként értelmezték, és Tito helyzetét megszilárdították. Mindebből átmenetileg engedtek Churchill nyomására, de ez inkább csak taktikázás volt. Churchill nyomására jött létre a Tito–šubašić-egyezmény, amely révén Titót és rendszerét a nyugati szövetségesek is elfogadták. 1944. március 7-én felállt az új ideiglenes kormány, amelynek Tito lett az elnöke; a király környezetéből az egykori horvát bán, Ivan šubašić lett az alelnök. Elvben ez a kormány vezette az országot, de a gyakorlatban Tito és környezete szuverén módon döntött. 1944 kora őszétől kiteljesedett a megszállók veresége a Balkánon. A szovjetek vették át az ellenőrzést, s nagyjából a Duna vonaláig jutottak előre az év végéig. A Bácska és a Bánság pacifikálására gyakorlatilag nem is volt szükség (noha úgy állították be, hogy igenis volt, miközben védtelen civileket gyilkoltak és deportáltak). Valóban súlyos harcok sem dúltak. Azonban Szerbiában a monarchistákat, Koszovóban pedig az albánokat kellett pacifikálni. Mindezt súlyos atrocitások árán tették. Tavasszal kialakult a szerémségi hadszíntér, ahol a partizánok – szovjet nyomásra – a frontális harcmodort erőltették, óriási veszteségek árán. Az áttörés után, 1945 márciusától májusáig legyőzték az ellenséget.

Mészáros Zoltán


5. A második integráció 5.1. A második világháború lezárásának körülményei A második integráció a háborús győzelem következtében jött létre, és azt nagyban alátámasztotta, hogy a nemzetközi politikai színtéren az 1938 előtti állapot fenntartását kívánták. A győztes szövetség is változóban volt, de ez a bizonytalanság – mint egyébként mindegyik – nem csak veszélyeket, hanem lehetőségeket is magában rejtett. Jugoszláviában Tito és a kommunisták felismerték ezeket, és erejüket kihasználva, rohamos tempóban építették ki rendszerüket. Ez egyben az ország újbóli, más alapon történő integrációját is jelentette. A háború befejezése két szuperhatalom létrejöttét eredményezte. Az „Új stratégiai kép”41 és a hatalmi erőterek alakításában Európának minimálisra csökkent a szerepe. A két erőközpont „antagonisztikus kooperációja”42 azonban hamarosan véget ért, és felbomlott az antifasiszta szövetség.43 A Truman-doktrína meghirdetése véget vetett a „már nem szövetségesek, még nem ellenségek”44 állapotának, hogy ezzel „nyakig beleugorjon” az emberiség egy új konfrontációba.45 Ez a titoizmus kialakulásának és egyben az új Jugoszlávia felállításának a háttere. Geopolitikai helyzete Jugoszláviát a szovjetizált/szovjetizálandó övezetnek a Nyugattal súrlódó területévé tette.46 Jugoszlávia esetében a Szovjetunióhoz való igazodás a kommunisták „belső szükséglete” is volt, és ez szinte a végtelenségig növelte erejüket az ellenfelekkel szemben. 5.2. A területek újraintegrálása, a megszállók kiszorítása A délszláv állam újraintegrálása nem jelentett mást, mint a partizáncsapatok fokozatos térnyerését a megszállókkal szemben. (Közben helyenként tömegesen legyilkolták vélt vagy valós ellenfeleiket.) Jugoszlávia szerzett új területeket is, noha korántsem annyit, mint amennyit Tito és köre szeretett volna. Az egyesülés folyamata már akkor elkezdődött, amikor a német hadseregnek nem volt elég ereje ahhoz, hogy az egész országot megszállja, hanem csak a városokat és a fontos útvonalakat vonta ellenőrzése alá. Ez teret hagyott az ellenálló mozgalmaknak. Így 1941-től léteztek felszabadított, azaz meg sem szállt területek. 1943-tól e területek növekedésnek indultak, és 1944-ben már visszafordíthatatlanná vált a folyamat. 1944 őszére a partizánmozgalom nagyjából az egykori ország kétharmadát kontrollálta: a tengerpart, Bosznia és Horvátország egyes részei, valamint Szlovénia voltak a megszállók kezén. 1945-ben a fegyverek erejével – akár az első világháború végjátékában – a partizánok eljutottak az 1938-as határokat felülmúló területekre is. (Megszerezték Isztriát, Rijekát/Fiumét, az adriai szigeteket, sőt kis híján Triesztet és Karintiát is.) Az „új Jugoszlávia” helyzete gyökeresen megváltozott, a területeit féltő államból területi igényekkel fellépő állam lett. A fegyverek mögött az ideológia is „megérkezett”, amelynek lényege az volt, hogy az új államot a délszlávok és a megszállók ellen harcoló emberek testvériségére alapozzák. A fegyverek ereje által teremtett helyzetet gyorsan jogi formába is öntötték. Az 1946-

Mészáros Zoltán


ban elfogadott alkotmány ennek a folyamatnak a végső pontját jelentette. Jugoszlávia újbóli létrejötte minden tekintetben befejezetté vált (noha Trieszttel kapcsolatban még voltak remények). 5.3. A belső tényezők ereje és erőtlensége Jugoszlávia a két világháború között csak jogi-politikai értelemben egyesült, tényleges egyben tartásához diktatúra kellett. Gazdasági értelemben sem integrálódott, az eszmei és szokásbeli különbségek pedig továbbra is inkább a széthúzás, mint az összetartozás felé mutattak. A háború hatalmas pusztítást és emberveszteséget okozott.47 (Igaz, nem annyit, mint amennyiről Tito 1945. május 22-i zágrábi beszéde után állítottak). Nemzetiségi viszonylatban az ország homogénebb lett a második világháború után. A nácik és az olaszok kegyetlenkedései egész térségeket ürítettek ki, de a partizánok is kitelepítettek és megfélemlítettek egész népcsoportokat, leszámoltak a polgári és nemzeti erőkkel. Sok település romokban hevert, az egészségügy leépült. Az UNRRA (United Nations Relief and Rehabilitation Administration) segítsége nélkülözhetetlen volt. A „nagy” Szovjetunió szövetsége is az új hatalom helyzetét erősítette kezdetben. Az összes, a demokráciákban és a pluralista politikai rendszerekben megjelenő kérdést elfojtották, így azok a háttérben, sokszor láthatatlan formában fortyogtak, és időnként valamilyen formában kitörtek. Kezdetben a szovjet modell határozta meg az ország létének minden aspektusát, csak azokat nem, amelyeket objektív okokból kifolyólag nem lehetett. Churchill 1945 májusában Titót egyenesen „Moszkva csápjának” nevezte.48 Összességében véve az ország helyzete rossz volt, de a politikai hatalom lehetőségei, nemzetközi súlya annyira átütő erejűnek bizonyult, hogy Jugoszlávia a balkáni régió vezető országa lehetett. Szomszédai közül szinte mindegyik „szégyenkezhetett” valamiért, és a politikai hatalom még Bulgáriában sem volt olyan szilárd, mint Jugoszláviában. 5.4. Az új helyzet megerősítése, a titoizmus korszakai A titoizmus létrejöttének az alapja a háborús győzelem volt, és a győzelemről szóló romantikus kép hatotta át létének végeztéig, sőt még azután is. Tito és a Kommunista Párt egy sokféle módon, sok irányba változtatható kaotikus helyzetbe került friss, bevethető és nagy erőkkel. Tito – és mindaz, ami a partizánmozgalomból kifejlődött egészen az 1980as évek közepéig – szilárdan birtokolta a hatalmat. Az ideológia és a győztes mozgalom tartósan a felszínen tartotta Titót. Ezenkívül a párizsi békerendszer is stabilizáló tényező volt, mint ahogy minden nemzetközi egyezmény, egészen az 1980-as évek végéig. Tito a fegyverekben és katonaságban felhalmozott erejét átváltotta egy, a kommunista táboron belül is elképzelhetetlenül elsöprő erejű választási győzelemmé. Közben a Népfronton kívül a kommunisták minden politikai pártot ellehetetlenítettek, majd a Népfronton belül is a nekik megfelelő helyzetet hozták létre. A nemzeti érzéseknek sajátos értelmezést adtak, a hagyományos polgári értékeket pedig száműzték, „jobb megoldást” kínálva. Mindezt az erőszak célzott alkalmazásával érték el, ami nem is tűnt olyan jelentősnek a megszállók gaztettei mellett.

Mészáros Zoltán


Az új elit kezére játszott az a körülmény is, hogy a kommunistáknak nem kellett forradalommal lerombolniuk a Jugoszláv Királyságot, mert azt megtették helyettük a megszállók. Így ebből könnyebb volt valami mást és újat létrehozni, lévén, hogy ehhez megvolt a katonai erejük is. Azonban ez önmagában még nem teremthetett volna egy elfogadottá váló diktatúrát. Az erő mellé ügyes agitációt, a helyzet ismeretéből kiinduló, az emberi szükségletek kényszerére és a vágyak kielégíthetetlenségére épülő intelligens retorikát is társítani kellett. Az ország sorsa akkor sem volt válságos, amikor Sztálin megpróbálta ellehetetleníteni Titót, hiszen csak a személye vált kérdésessé, nem az állama. Az 1948-as szakítás „csupán” az ország ambiciózus külpolitikáját tette lehetetlenné. (A balkáni föderáció – Bulgáriával és Albániával – „füstbe ment”.) 1955-ig azonban az ország kilábalt a mély válságból. Az 1950-es lázadás sem szeparatista lázadás volt, hanem éhséglázadás, amelyben a cazini körzet minden nemzetisége részt vett. Mégis, időről időre újabb válságok robbantak ki. Ezek egy része ideológiai jellegű volt (például Milovan Đilas szakítása a jugoszláv kommunizmussal, vagy a belgrádi liberálisok elhallgattatása). Azonban a „horvát tavasz” mindennél ékesebben mutatta, hogy a nemzeti kérdésben energiatartalékok rejlenek. Ennek tudatában volt a rendszer és a „veszélyes” egyéneket folyamatosan figyelte. A nemzeti húrokat pengetőket ellehetetlenítette, és kizárta a médiából s a közéletből. Az 1960-as és 1970-es években a disszidensek és az elszigetelt értelmiségiek hatása minimális, az életszínvonal elviselhető volt, az esetleges munkanélküliséget Nyugat-Európa, főleg Németország szívta fel. Az ellenséges, elsősorban usztasa és csetnik emigráció néhány merénylettel hívta fel magára a figyelmet. Az 1970-es évektől azonban a jugoszláv kommunizmus elvesztette vitalitását, képtelen volt megújulni és választ adni az újabb kihívásokra, bár a lendülete kitartott még Tito halála után is. 6. A második dezintegráció 6.1 Az „álmos” titoizmus, és a bomlás csírái Tito 1980. május 4-én halt meg. 1979-ben még Kubában járt az el nem kötelezettek ülésén, mint a mozgalom rangidős résztvevője és jelképe. Azonban vélhetően már régóta nem tudott teljes erőbedobással politizálni. Politikai testamentuma már megvolt: az 1974-es alkotmány értelmében a hat köztársaság és a két autonóm tartomány egyikéből kerül ki az államfő, aki egy évig gyakorolja a hatalmat, majd átadja azt az elnökségbe a másik „föderális egységből” delegált kollégájának. Ez a rendszer egy kissé a svájcira emlékeztetett. Ugyanakkor a „föderális egységek” elnökei tovább maradhattak hatalmon, ez tehát erősebb és biztonságosabb jogállást jelentett. Még Tito halálának évében elkezdődtek a koszovói tüntetések, amelyek ellen a hat köztársaság egységesen lépett fel. Azonban az erőszak alkalmazása kikezdte a közös akaratot. Ráadásul az országban a pénzeszközök megosztásáról is éles vita alakult ki, hiszen az infláció és az azzal járó, azt előidéző bajok megoldása még nem körvonalazódott. Emellett a média hangneme is eldurvult a nyolcvanas évek közepétől,49 a katonaságban pedig a különböző nemzetiségű katonák között egyre gyakoribbak és véresebbek lettek az incidensek.

Mészáros Zoltán


Tito követői, akik fennen hirdették, hogy nem térnek le az útjáról, megtorpantak, és nem tudták az ország gondjait kezelni. Ebben a helyzetben először csak a mélyben áramoltak az elfojtott nemzeti érzelmek, hogy aztán a nacionalizmus minden válfaja vulkánszerűen törjön ki. Az ország a demagógok terepe lett, akik a titoizmusban alkalmazott módszerek és retorika közé nacionalizmust és ellenségképeket kevertek. Mindez nem volt nehéz, hiszen a titoizmus is folyamatosan hasonlókkal operált. 6.2 Változó nemzetközi politikai színtér Európa a nyolcvanas években úgy állt nagy változások előtt, hogy azok milyenségét nem is sejtette. A létező szocializmus országaiban egyre világosabb lett, hogy az addigi gazdasági és politikai gyakorlat nem folytatható, sőt ezt a Szovjetunióban is felismerték. Gorbacsov megjelenése 1985-ben, majd annak beismerése, hogy a fegyverkezési versenyt elvesztette, továbbá az amerikaiakkal folytatott tárgyalások új nemzetközi helyzetet teremtettek. Ebben az új konstellációban Jugoszlávia szerepe is átértékelődött. Immár nem volt a nagyhatalmak eminens érdeke, hogy konzerválják az ottani helyzetet. A jugoszláv politikai elit pedig nem reagált az új nemzetközi helyzetre, sőt egyre inkább magával volt elfoglalva. Úgy gondolták, hogy a kelet-európai változások nem érintik, hiszen azokon úgymond „már túl van”, másrészt pedig a „minden rendszernél jobb” önigazgatású szocializmusnak nincs is szüksége azok tapasztalataira. Az 1989-ben lejátszódó bársonyos és kevésbé bársonyos forradalmak a pluralizmus kérdését vetették fel, amelyet a jugoszláv kommunisták mellőzni próbáltak, azt mondván, hogy a párton belül van pluralizmus. A pluralizmus a nemzeti gondolkodás színrelépését is felvetette, amit a kommunisták igyekeztek elodázni. Aztán 1989. június 28-án, a rigómezei csata 600. évfordulóján emblematikus esemény történt. A szerbiai politikai elit és média felett uralmat szerző Slobodan Milošević megmutatta hatalmát, és nagygyűlésen demonstrálta, hogy ő Jugoszlávia legbefolyásosabb politikusa, mert ő tudja a legnagyobb tömegeket megmozgatni. A vitákat és a „népet” kivitte az utcára, és a már jól begyakorolt „antibürokratikus forradalom” módszerével elindult megszerezni a befolyást más országrészek felett. Az antibürokratikus forradalom a nyolcvanas évek közepén lendült be, majd hamarosan tömegtüntetések sorozatává vált. Lényege az volt, hogy az ország minden bajáért a túlfejlett bürokráciát okolták, amiben volt is valami igazság, noha mindez a politikához felhasznált „nép” számára gyártott ideológiai szurrogátum volt. Elindult tehát a tömegtüntetések sorozata, és a válsággócok száma egyre nőtt. 6.3. A válsággócok kialakulása és szaporodása Az 1989 és 1996 közötti időszakot a folyamatos válság jellemezte, mégpedig úgy, hogy azok forrpontja az ország egyik részéből a másikra vándorolt. Az 1980-as koszovói válság folyamatosan éreztette a hatását, hol kisebb, hol nagyobb intenzitással. Lényegében véve ez a válság foglalta keretbe az összes többit. A válságokat részben Szerbia generálta. Egyrészt a koszovói krízis fenntartásában is érdekelt volt, mert

Mészáros Zoltán


kézi vezérléssel uralhatta az ottani politikai elitet, másrészt 1988-ban Montenegróban és a Vajdaságban is válságot generált. Ennek ugyancsak az lett a következménye, hogy a maga javára döntötte el a helyzetet. Hasonló módszerrel (óriási tömegek megmozgatásával) akarta megszerezni a hatalmat Ljubljanában (1989. december 1-én), de ez nem sikerült. Az antibürokratikus forradalom tartalékai ezzel kimerültek. A válság következő terepe az államelnökség lett, az ugyanis működésképtelenné vált. Szerbia négy szavazat felett rendelkezett a nyolcból, ami egyrészt azt jelentette, hogy minden máshonnan jövő indítványt elvethetett, de azt is, hogy a saját indítványait sem tudta véghezvinni. Ekkor kezdődött el a hat köztársaság közötti tárgyalások sorozata, amely nem hozott áttörést. Ezt követően a válság a Jugoszláv Kommunista Szövetségen belülre tevődött át, és az 1990. január 22-én felbomlott. Minden krízisben döntő szerepet játszott Milošević. Sajnos a szerbiai közvélemény nagyon későn vette észre, hogy a válsághelyzetek jelentik Milošević túlélését, ugyanis ezeket felhasználhatta arra, hogy felsorakoztassa maga mögött a népet. Az ellenzékkel még 1989-ben leszámolt. 1991 húsvétján újabb, s az addiginál még nyersebb válsággóc alakult ki. A plitvicei tavak környékén összecsaptak a horvát köztársaság belügyesei és a helyi szerbek fegyveresei. Az azt megelőző nyáron zajlott le a »farönkök forradalma«, amikor is Horvátország szerblakta vidékein megbénították a forgalmat, elvágva egymástól Dalmácia és Horvátország központi, illetve szlavóniai részét. A szlovén köztársaság 1991. június 25-ére időzítette függetlenségének kihirdetését. Horvátország minden tekintetben kevésbé volt felkészülve mint Szlovénia, de arra kényszerült, hogy tartsa a lépést. Már másnap elkezdődött a háború, és ez újabb esélyt jelentett Milošević „krízispolitikája” számára. 6.4. Polarizálódás, kiválások és háborúk 1991. június 26-án tehát elindultak a hadműveletek Szlovénia ellen. Az egyik cél Ljubljana elfoglalása volt, a másik pedig a határátkelők feletti ellenőrzés megszerzése. Egyik sem sikerült. Európai nyomásra hamarosan tárgyalások kezdődtek, melyek eredménye a függetlenség hat hónapos moratóriuma lett, ez azonban lényegében a függetlenség elismerését jelentette. Ekkoriban zajlott a Szovjetunió felbomlása is; a nagyhatalmak inkább erre figyeltek, Milošević politikáját segítve ezzel. (James Baker amerikai külügyminiszter látogatásakor50 mondott szavait Szerbiában úgy értelmezték, hogy az USA az ország egybenmaradásában érdekelt). A horvátországi háború másként zajlott le, mint a szlovéniai. Az incidensek száma és mérete megnőtt. Az ország több mint 1/4-ét kivonták a horvát fennhatóság alól, és egy Belgrádból írányított, névlegesen független állam alakult meg e területeken. A horvát hadsereg még ebben ez évben sikeres hadműveletet hajtott végre: visszahódította NyugatSzlavóniát, ami egyben a kölcsönös etnikai tisztogatások folytatását is jelentette. 1992 januárjában robbant a boszniai helyzet. Egy szerb lakodalomba lőttek bele, amit a háború kiterjedése követett. 1993-ban óriási emberveszteségek árán kötötték össze Brčkónál az északnyugat-boszniai és a Drina menti területeket. Közben minden oldalról folyt az etnikai tisztogatás, aminek a legszörnyűbb mozzanata a srebrenicai mészárlás volt. Ekkor Jugoszlávia de facto már nem létezett, már senki nem gondolkodott Jugoszláviában. 1992. március 27-én az ország nevét is megváltoztatták: Jugoszláv

Mészáros Zoltán


Szocialista Szövetségi Köztársaság (Socijalistička Federativna Republika Jugoslavija) helyett Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Savezna Republika Jugoslavija) lett, amelyet a köznyelvben csak „kis Jugoszláviának” neveztek. Az új államalakulat immár csak azokat a területeket foglalta magába, amelyek felett annak idején Milošević átvette az ellenőrzést, – a többi tagállam nem akart bent maradni. Az 1997-es évtől a koszovói válság ismét kiéleződött: a pacifistáktól a koszovói albánok militáns szárnya vette át a kezdeményezést. A két mozgalom abban egyezett, hogy független államot akart. A szerb erők óriási túlerővel válaszoltak, majd 1999 elején ismét szenzációként röppenjen fel a hír, hogy Račakon civileket gyilkoltak meg. A márciustól kezdődő NATO-bombázások eredménye Koszovó tényleges különválása lett. Hivatalosan csak 2003-ban tűnt el a Jugoszlávia megnevezés. Ezzel Jugoszlávia de iure is megszűnt. Montenegró 2006-ban vált ki békés úton, egy olyan referendum után, ami csak szűkös sikert hozott a kiválást akaróknak. Koszovó 2008. február 27-én függetlenedett, amit a szerbiai politikai elit és társadalom sokkal nehezebben viselt el, mint előtte Montenegró kiválását. 7. A nyugvópontra jutás lehetősége A délszláv, illetve a posztjugoszláv társadalmakat szemlélve úgy tűnik, hogy a nyugvópontra jutáshoz két, egymást erősítő feltételre van szükség. Egyrészt fontos, hogy a létrejövő állapotot a lakosság el tudja fogadni. Horvátország például elfogadta, hogy Bosznia horvátok lakta vidékei, elsősorban Hercegovina, nem lehet tovább Horvátország része. Bizonyára vannak, akik számára ez sajnálatos tény, de a nemzetközi közösség egyöntetű fellépése, ami tekintélyt parancsolt, valamint a sikeres honvédő háborújuk és az a jogi háttér, amellyel a belső határokat fenntartották, afelé hatott, hogy a létező állapottal meg tudtak békélni, és a téma tartósan lekerült az aktuális kérdések listájáról. Ami nem jelenti azt, hogy valamikor a jövőben, ha a helyzet ismét bizonytalanná válik, nem kerül majd ismét elő. Szerbia esetében a megbékélés sokkal nehezebb lesz, mert sokkal nagyobbak a veszteségei. A másik fontos feltételt az átlagos életszínvonal szintje jelenti. A nemzeti elégedetlenség gyakran az általános elégedetlenség hullámain halad, azt tudják a demagógok meglovagolni. Ha a lakosságnak módja lesz kielégíteni szükségleteit, akkor a nacionalista demagógiának sokkal kisebb az esélye. Sajnos e feltételt nem lehet egykönnyen teljesíteni. Mindazonáltal e két tényező sem oldja meg varázsütésként a széthullásból származó problémákat, azonban a racionális értelemmel belátható feltételek közül ezek a legjelentősebbek. Természetesen a határok átjárhatósága, az európai előírások és értékrend általánossá válása, a közoktatás hosszú távú hatása segíthet, de önmagukban véve a fenti két tényező nélkül erőtlenek.

Mészáros Zoltán


8. Következtetések Jugoszlávia kétszeres integrációja és kétszeres dezintegrációja egy sor olyan kérdést vet fel, amelyek minden integráció számára érdekesek. Nem szükséges különösebb éleslátás ahhoz, hogy konstatáljuk: a délszláv népeket sok minden összeköti, de mindegyik valamiben (sőt nem csak egy dologban) különbözik a többitől. Így van ez Európa, illetve az Európai Unió népeivel is. Logikus tehát felvetni a kérdést, hogy a hasonlóságoknak és a különbségeknek milyen államstruktúra, irányítási modell, továbbá milyen mélységű és típusú integráció felel meg. Mindkét délszláv állam esetében elmulasztották átgondolni ezeket. Az állam megpróbálta „maga alá gyűrni” lakosságát, illetve lakosságának közösségeit. Hol úgy, hogy a legnépesebb etnikumra támaszkodott (királyi Jugoszlávia), hol pedig úgy, hogy – erre való reakcióként – a legnépesebb közösséget a többi kisebb közösséggel próbálta ellensúlyozni (a titoizmusban). Egyik kísérlet sem volt sikeres. Úgy vélem, hogy ez az EU számára is értékes tapasztalat. Intő jel, hogy amikor egy eszméhez, elvhez próbálják igazítani (manipulálni) a lakosság hangulatát, véleményét és az emberek által alkotott közösségeket, akkor éppen az elvek, a célok sérülhetnek, és kudarc lehet a végkifejlet. Valójában az államstruktúrát és az elveket érdemesebb inkább a létező helyzethez igazítani, hogy a célok, elvek és elképzelések – ma időszerűtlennek tűnő elv – dialektikus viszonyban legyenek a valósággal. Úgy látom, hogy az EU történetének kezdetén sokkal inkább figyelembe vették a tagországok létező valóságát, és az idő múlásával kezdtek erről megfeledkezni. Félő, hogy a központi elvek erőltetése a végeredményt tekintve kudarc lesz. A létező helyzet, valamint az elvek és vágyak folyamatos egyeztetése szükségeltetik. A délszláv állam oktatás- és kultúrpolitikája is hasonló módon értékelhető. Utólag elhibázottnak tűnik az államnyelv standardizálásába fektetett energia. Hosszabb távon bizonyára hatásosabb lett volna, ha rábízzák ezt a természetes folyamatokra: a piac működése, a migrációk bizonyára megteremtették volna az igényt egy közös nyelvre és kommunikációs rendszerre, s nem kellett volna ezt is központilag szabályozni. És főleg nem kellett volna ideológiai motivációk alapján alakítani a nyelvpolitikát. Nagyon súlyos kérdés a belső határok kérdése. Ezek jelentőségét a második Jugoszlávia idején alábecsülték, de a széteséskor hirtelen döntő fontosságúak lettek. Úgy vélem, hogy az EU számára is fontos lenne kidolgozni egy mechanizmust, amely a kiválást, illetve az adminisztratív és az államhatárok kérdését szabályozná. Ez a mechanizmus első pillantásra gyengítené az uniót, de valójában és hosszú távon erősítené, hiszen az önkéntesség momentuma folyamatosan jelen lenne. A szabályozást megfelelően ki kéne egyensúlyozni, hogy ne lehessen se túl gyors, és se túl könnyű a kiválás, de lehetséges legyen. A jugoszláv eset, úgy vélem, minden borzalmát megmutatta az olyan helyzetnek, ahol nincs semmilyen módon szabályozva egy esetleges különválás. Quebec esete ellenben azt mutatja, hogy a kiválás óhajának artikulációja, ennek lehetősége önmagában véve is csökkenti a feszültséget, és nem véletlen, hogy Quebec lakossága, mérlegelve a különválás vagy a kanadai szövetségi államhoz való tartozást, önállóan hozza meg döntéseit. A fenti kérdés másik oldala, hogy egy szövetségi rendszerben rendezni kell a kizárás lehetőségét is. A kizárás lehetősége első pillantásra ismét irracionálisnak tűnik, de hatását tekintve bizonyára a lényegibb és őszintébb közösséget alapozná meg. Ha a délszláv államban létezett volna valamilyen lehetőség arra, hogy időlegesen vagy véglegesen kizárják a szövetségből a Milošević vezérelte, az őrjöngésig fanatizált csőcselékkel operáló politikát

Mészáros Zoltán


megtestesítő Szerbiát, akkor már a krízis kezdetekor más lehetőségek is felmerülhettek volna. Így a más köztársaságokban végbement puccsok, az állam működéséképtelensége vagy a háborúk talán elkerülhetők lettek volna. És végül a 20. században alkalmazott államrend, illetve az államok közötti kapcsolatot szabályozó paradigma durva és embertelen. Valójában elzár egymástól emberi közösségeket, amelyek kapcsolatai felett adminisztratív eszközökkel döntenek olyan struktúrák tisztségviselői, akik többnyire nem is próbálják magukat beleélni azok helyzetébe, akik felett döntenek. Ezáltal az emberek szabadságát durván korlátozzák, és ennek a maradványai szerves részét képezik a mai állapotoknak. Szerintem szükséges átgondolni az államok közötti kapcsolatokat, és lebontani azokat a jogköroket, amelyek a többségnek, illetve a többség által választott politikai opcióknak olyan jogköröket ad, amelyek értelmében radikális és mindent átfogó döntéseket hozhatnak a kisebbségek felől. Ha jobban belegondolunk, ez volt az első Jugoszlávia kezdetének fő problémája. A délszláv válságok mindegyike sokkal jobban kezelhető lett volna, ha léteznek finomabb megoldások, ha például a 90-es években nem egész Szerbia lakosságát büntetik a szankciókkal, hanem szelektíven és célzottan alkalmazzák azokat. Hasonlóképpen sokat segíthetett volna a helyzeten, ha a teljes függetlenség elismerése előtt is lettek volna köztes állapotok. Ilyen szempontból Nagy-Britannia decentralizálása vagy a spanyol nyelv(ek) átértékelése fontos továbblépés. A délszláv válság számos problémát vetett fel. Nem hasznos ezek felett szörnyülködve, esetleg a balkániak „primitívizmusát” okolva, okoskodva továbblépni. Egyrészt azért nem, mert a balkániak cseppet sem „balkániak”, a térség szerencsétlen sorsa, a meg nem valósult integrációk és az erőszakossá váló dezintegrációk másokból is hasonló reakciókat váltottak volna ki, mint az úgynevezett balkániakból. Ehelyett gondolkodni kell, és nem semmit sem cselekedve, semmilyen tanulságot le nem vonva továbblépni. Hasonló problémák egészen biztosan lesznek a jövőben is, és az sem biztos, hogy csak a Balkánon. (Gondoljunk csak a legújabb bolíviai népszavazásokra, de akár az Európai Unióban majdan esetleg előálló helyzetre is.) A jugoszláviai válságok azt bizonyítják, hogy sokkal jobb a kríziseket úgy megoldani, hogy közben ne veszítse el működőképességét egyik állam, illetve konfliktusban lévő entitás és egyik közösség sem. A délszláv háború azt is megmutatta, hogy a szélsőséges álláspontok agresszív ütköztetése nagyobb veszteséget okoz bármely fél számára, mint a kellemetlen folyamatok elfogadása. Nem véletlen, hogy Szerbia nem nyúlt a fegyverekhez Montenegró kiválása kapcsán, és az éles retorika ellenére sem tett konkrét háborús lépéseket a koszovói függetlenség ellen. De vajon szükség volt ilyen drága tanulópénzre a lecke megtanulásához? Jegyzetek 1

3 4 2

5

Palotás Emil: Kelet-Európa története a 20. század első felében. Budapest, 2003, 188. o. Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. Budapest, 1999, 333–347. o. Palotás: i. m. 191. o. Szent Vitus napja a szerb politikai mitológia nagy napja, ekkor volt a koszovói csata, és ekkor ölték meg Ferenc Ferdinándot is. Palotás: i. m. 399–400. o.

Mészáros Zoltán 6

7

8

9

10

12 11

13

14

16 17 18 19 15

20 21

22

23

24

26 25

27

29 28

30

31

32 33


Uo. 398. o. „Wilson homályos nemzeti önrendelkezési elve helyett Közép- és Délkelet-Európa elrendezésében az európai győztes imperializmus itteni érdekei győzedelmeskedtek.” Ormos Mária: Merénylet Marseilleben. Budapest, 1984, 48. o. A fasizmus, a sztálinizmus és a nácizmus, illetve a magyar „Nem, nem, soha!” is egyfajta elvakultságot jelenített meg. Polonyi Péter – A. Sajti Enikő: Mao–Tito. [H. n.], 2000, 183. és 398. o. Palotás: i. m. 187. o. Uo. 197. o. Az 1921-es népszámlálás szerint a 12 055 715 lakosú ország lakosságának 39%-a volt szerb, 23,9%-a horvát, míg 8,5%-a szlovén A szerb nemzeti politizálás magán viselte a nacionalista Nikola Pašić keze nyomát, akinek jelentős volt a befolyása egészen haláláig. Palotás: i. m. 190. o. Palotás Emil szerint is összefonódtak a nemzeti és szociális problémák. Uo. 404. o. Uo. 407–408 o. Az számíthatott „igazi” horvátnak, aki paraszti ősöket tudott felmutatni. Ormos: i. m. 54. o. Uo. Uo. 70. old. Az usztasák újságszerkesztőket és más „ellenséget” gyilkoltak meg, illetve királyszobrot robbantottak, ha arra volt módjuk. Lásd bővebben Imami, Petrit: Srbi i Albanci kroz vekove. Beograd, 1999, 253–279. o. Egyes történészek szerint 1926 és 1941 között a koszovói albánok fele emigrált Albániába és Törökországba. Erről lásd bővebben a Viszolygás a várostól c. könyvet. A szociológiai tanulmányok szerzői közül többen is abból indulnak ki, hogy a falu-város viszony feszültségeket hordozott magában. Viszolygás a várostól (a szerb társadalomtudomány Milošević Szerbiájáról). Budapest, 2002. Palotás: i. m. 196. o. Kardos József – Simándi Irén (szerk.): Európai politikai rendszerek. Budapest, 2004, 811–866 o. A kötetben az összes jugoszláviai választás részletes adatai megtalálhatók. Palotás: i. m. 402. o. Mesaroš, Šandor: Položaj Mađara u Vojvodini 1918–1929. Novi Sad, 1981, 101. o. Horvát (Köztársasági) Paraszt Párt, horvátul Hrvatska (Republikanska) Seljačka Stranka – H(R)SS. A köztársasági jelzőt később el kellett hagynia, működésének lényege azonban nem változott; a párt vezetése, tagsága, ideológiája ugyanolyan maradt, ezért van értelme ennek a sajátos rövidítésnek. Palotás: i. m. 194. o. Uo. 415. o. Ormos: i. m. 165–200. o.; Palotás: i. m. 419–420 o. Németország, Olaszország, Magyarország is segítette a merénylőket, emiatt nem akarták még azon melegében felgöngyölíteni a szálait. Petranović, Branko: Istorija Jugoslavije 1918–1988. I. Beograd, [é. n.], 292. o. Palotás: i. m. 190. o. A térség országai közül a jugoszláv határok voltak a legvitatottabbak. Lásd még Pándi Lajos (szerk.): Köztes-Európa 1763–1993. Térképgyűjtemény. Budapest, 1997, 428–429 o. Például az usztasákat. Lásd Ormos: i. m. 70–71., 74. o. A nagyhatalmak nem oldották meg a problémákat, inkább gerjesztették a feszültséget. Miša Gleni is erről írt, noha ő elsősorban az 1990-es események kapcsán fejtette ki ezt. Szerintem ez az értékelés kiterjeszthető az egész 20. századra. Az azonban vitathatatlan, hogy sok bajt okozott a nyugatiak alulinformáltsága, elfogultsága, kitartásuk hiánya. Gleni, Miša: Balkan, 1804–1999 (Nacionalizam, rat i velike sile). I–II. Beograd, 2001.

Mészáros Zoltán 34

36 37 35

38

40 41 42 39

43

45 46 44

47

48

50 49


Radić és később a Horvát Blokk is küldött memorandumot. Juhász: i. m. 65. o. Ormos: i. m. 37. o. A Balkán elfoglalásáról lásd Pándi: i. m. 458–459 o. Božić, Ivan – Ćirković, Sima – Ekmečić, Milorad – Dedijer, Vladimir: Istorija Jugoslavije. Beograd, 1972, 460. o. Ormos Mária: Nácizmus, fasizmus. Budapest, 1987, 502. o. Juhász: i. m. 82. o. A horvátországi zsidó lakosságot néhány hónap alatt kiirtották. Polonyi – A. Sajti: i. m. 247. o. Kennedy, Paul: Nagyhatalmak tündöklése és bukása. Budapest, 1992, 336. o. Fischer Ferenc: A megosztott világ. (A Kelet–Nyugat, Észak–Dél nemzetközi kapcsolatok fő vonásai (1941–1991.) Budapest – Pécs, 2001, 19. o. Davies, Norman: Európa története. Budapest, 2002, 997. o. Fischer: i. m. 113. o. Hobsbawm, Eric J.: A szélsőségességek kora. [H. n.], 1998, 217. o. Masaryk ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Az angolszászok messze vannak, fáradtak.” Fischer: i. m. 42. o. Petranović: i. m. 79. o. A szerző szerint csak a Szovjetunióban volt nagyobb a pusztulás. A visszavonuló megszállók módszeresen robbantottak be bányákat, semmisítettek meg üzemeket, a vasutakat szinte kivétel nélkül járhatatlanná tették, megsemmisítve a vasúti csomópontokat. Uo. 163. o. Kurspahić, Kemal: Zločin u devetnaest i trideset. (Balkanski mediji u ratu i miru.) Sarajevo, 2003. A látogatásra 1991. június 8-án került sor. Perić, Ivo: Godine koje će se pamtiti. Zagreb, 1995, 98. o.

Limes

86

Limes

Limes

87

Politika

Juhász József

Új állam a Balkánon

2008. február 17-én a prištinai parlament ünnepélyes keretek között kikiáltotta a Koszovói Köztársaság függetlenségét, amelyet a vezető nyugati nagyhatalmak napokon belül elismertek. Ezzel de jure is bekövetkezett az, ami de facto már 1999 júniusában megtörtént: Koszovó és Szerbia elvált egymástól, mégpedig minden bizonnyal végleg és visszafordíthatatlanul. Új korszak kezdődött Koszovó és a szerb-albán kapcsolatok történetében, s csak reménykedhetünk abban, hogy ez az új korszak idővel elvezethet a koszovói probléma tartós és civilizált rendezéséhez, valamint a két nép közötti kölcsönös megbékéléshez. A válság előzményei Koszovóhoz a szerbek és az albánok kötődése egyaránt igen erős. A terület a középkor óta vegyesen, mindkét etnikum által lakott, szegénysége és elmaradottsága ellenére gazdaságilag értékes (színesérc-készletei miatt), s színhelye volt mindkét nép számára fontos történelmi eseményeknek. Ez a régió képezte a középkori szerb állam egyik központi területét, itt zajlott le a szerb Mohácsként is ismert rigómezei csata (1389), itt volt az oszmán uralom idején nemzetfenntartó szerepet betöltő Ipeki Patriarchátus székhelye, de itt alakult meg 1878-ban az albán nemzeti mozgalom elindítója, a Prizreni Liga is. A török uralom idején a terület albán lakói felvették a muzulmán hitet, aminek köszönhetően (hivatalnokként, katonaként, földbirtokosként) be tudtak integrálódni az oszmán uralmi rendszerbe, s ez megteremtette a szerbek és az albánok közötti szociális feszültség alapját is, hiszen a koszovói szerbek általában féljobbágyi státuszú parasztok, kmetek voltak. Többek között ez indokolta a szerbek folyamatos elvándorlását a térségből, amelynek (valamint az albánok és az autonóm szerb fejedelemségből a 19. században kiűzött muszlimok betelepülésének) következtében Koszovó a 20. század elejére már kétharmados arányban albán többségű területté vált. Az európai oszmán uralomnak véget vető első Balkán-háború után, 1913-ban megalakult ugyan az önálló Albánia, de nem foglalta magában Koszovót, mert az Szerbiához került. Ezt követően igen erős elnyomó politika kezdődött az itt élő albánság ellen, amely az egész két világháború közötti időszakra jellemző volt. 1941–1944-ben Koszovó az olasz-német uralom alatti „Nagy-Albániához” tartozott, s ekkor az albánok az előző negyedszázadot a helyi szerbeken torolták meg. A titói Jugoszláviában Koszovó kezdettől fogva rendelkezett bizonyos minimális területi és kulturális autonómiával, 1974-ben pedig az új szövetségi alkotmány gyakorlatilag (vagyis az elszakadási jogot leszámítva) köztársasági önállósággal

Juhász József

88

Politika

rendelkező tartománnyá alakította. Ekkoriban radikálisan javultak a koszovói albánok művelődési, munkavállalási, hivatalviselési lehetőségei. Mindez (annak a felismerésével együtt, hogy a korabeli Jugoszlávia és Albánia között minden tekintetben óriásiak voltak a különbségek) csökkentette az albánok illojalitását a jugoszláv állam iránt. De az albánság mégsem tudott és akart igazán integrálódni, amit a délszláv népek és az albánok közötti nagy kulturális különbségek is magyaráznak. 1981-ben a tartományban ismét tüntetések voltak, melyek célja az önállóság növelése, a Jugoszlávián belüli tagköztársasági státusz elérése volt. A tüntetéseket a hatóságok elfojtották, de a tartományt többé nem voltak képesek konszolidálni. Ezzel vette kezdetét Jugoszlávia végső válsága, aminek során Koszovó egy „egyszerű” kisebbségi problémából a jugoszláv föderáció egész építményét megrengető válsággóccá vált. A szerb nacionalizmus sosem tudta elfogadni Koszovó széles körű autonómiáját: ebben Szerbia feldarabolásának kísérletét látták. A nacionalista tendenciákat csak erősítette, hogy az 1970-1980-as években felgyorsult Koszovó elalbánosodása, valamint az, hogy 1986-ban a Szerb Kommunista Szövetség elnökévé választott Slobodan Milošević felkarolta a nacionalista törekvéseket. A gazdag északi tagállamok (Szlovénia, Horvátország) számára pedig a rendkívül elmaradott régió gazdasági támogatása volt terhes. Végül a kaotikus 1988-1989-es időszakban Milošević felszámolta a tartományi autonómiát: az 1989. március 28-i szerb alkotmánymódosítás a tartományok által élvezett autonómiát formális szintre degradálta. Tiltakozásul az albánok demonstrációkba kezdtek (amire a hatalom a rendkívüli állapot bevezetésével reagált), majd Ibrahim Rugova vezetésével 1990. július 2-án kikiáltották a „Koszovói Köztársaságot”, akkor még Jugoszlávia hetedik tagállamaként, majd egy év múlva, a régi Jugoszlávia felbomlásakor függetlenként. Ezt követően az albánok megkezdték a párhuzamos közigazgatási, oktatási, szociális, és tömegtájékoztatási szervek kiépítését, amit a feketegazdaságból és a külföldről (elsősorban a Nyugaton élő albánoktól) érkező támogatásokból finanszíroztak. Rugova államát csak Tirana ismerte el, a nemzetközi közösség ettől elzárkózott, arra hivatkozva, hogy Koszovónak Jugoszlávián belül nem volt tagköztársasági státusza, így kiválási joga sem lehet, az etnikai elvű határmódosítások pedig elfogadhatatlanok. A nemzetközi közösség pusztán emberi-jogi konfliktusként közelítette meg a kérdést. A belső erőviszonyok sem kedveztek a függetlenség realizálásához, bár a szerb hatalom végül is tudomásul vette a párhuzamos albán állam létét (igazából csak a fegyveres erő monopóliumának a megőrzésére törekedett), mivel akkoriban a horvátországi és a boszniai háború kötötte le a figyelmét. Milošević malmára hajtotta a vizet az is, hogy 1991-1993 folyamán sok nemzetközi szervezetből kizárták Kis-Jugoszláviát, köztük az EBEÉ-ből is, melynek megfigyelőit így arra hivatkozva utasította ki a 1993-ban, hogy Jugoszlávia már egy éve nem vehet részt a szervezet munkájában. A koszovói válság történetében az újabb fordulópontot az 1995-ös daytoni egyezmény jelentette, amely rácáfolt a koszovói albánok várakozásaira, ugyanis a határok sérthetetlenségének alapján állt, így szertefoszlatta az albánok reményét arra, hogy a boszniai konfliktus lezárása precedenst teremthet számukra. A koszovói albánság újabb politikai radikalizálódásához az is hozzájárult, hogy 1997-ben összeomlott Albánia (ezzel sok fegyver kikerült a raktárakból), valamint hogy akkoriban lépett aktív korba egy új generáció, amely már nem kötődött a Rugovaféle passzív ellenállási mozgalomhoz, s számára a függetlenség (amelybe a „Koszovói Köztársaság” illegálisan ugyan, de működő intézményei révén már „belekóstolhatott”) minden áron, akár fegyverrel is megvalósítandó cél volt. Főleg az ő soraikban szerzett

Juhász József

89

Politika

egyre nagyobb támogatást a ténylegesen 1996-1997 fordulójától fellépő Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK). A fegyveres ellenállás megjelenésétől hiszterizált Belgrád megtorló akciókba kezdett, s ezzel kirobbant az 1998-1999-es háború, amelynek során a szerb erők – átmenetileg mintegy 800 ezer albánt szorítottak ki Koszovóból a szomszédos államokba, s mintegy 12-15 ezren haltak meg. A háborúnak a nemzetközi közösség előbb közvetítéssel próbált véget vetni (Holbrooke–Milošević-egyezmény, rambouillet-i konferencia), de ez végül csak a NATO (ENSZ-felhatalmazás nélküli) 1999. március-júniusi bombázásaival sikerült. Ezután az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1999. június 10-i 1244. sz. határozata Koszovót (Szerbia, illetve az akkor még létező ún. Kis-Jugoszlávia, azaz a szerb-montenegrói Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területi integritásának elvi elismerésével) meghatározatlan időre nemzetközi igazgatás alá helyezte. A koszovói helyzet a NATO-békefenntartók (KFOR) és az ideiglenes ENSZ-közigazgatás (UNMIK) bevonulásával sem rendeződött. A korábbiakkal ellentétben most a szerbek váltak a szélsőséges albánok üldözéseinek áldozataivá. 1999 júniusa után a hivatalos belgrádi adatok szerint 180 ezer szerb menekült el a tartományból, s visszatelepítésükre sosem került sor. A nemzetközi igazgatás minden erőfeszítése és bizonyos részsikerei ellenére (az elemi létfeltételek megteremtése, az ideiglenes önigazgatás szerveinek létrehozása) a tartomány politikailag mindvégig instabil maradt, ami különösen a 2004. márciusi zavargásokban, szerbellenes pogromban mutatkozott meg. Nem jártak sikerrel a gazdaság reorganizálását, valamint a demokratikus és multietnikus társadalom standardjainak átültetését célzó programok („előbb a standardok, aztán a státusz”), s nem sikerült beindítani a tartomány jövőjéről szóló szerb-albán párbeszédet („bécsi folyamat” 2003 őszén) sem. Világossá vált, hogy a tartomány jövőjének rendezése nem alapulhat az „örökös ideiglenességen”, a nemzetközi jelenlét végtelen fenntartásán, s nem alapulhat olyan megoldáson sem (például a Szerbiába való reintegráción, a Milošević-rezsim bukása ellenére), amelyet a helyi lakosság 90-92 %-os többségét alkotó albánság nem tud elfogadni. S világossá vált, hogy a tartomány státuszának rendezése, perspektívájának kijelölése nélkül nem nyílik meg a nyugati hatalmak számára fontos „exit strategy” lehetősége (minden beavatkozásnál, nemzetközi missziónál fontos a befejezés és a majdani kivonulás megtervezése, amelyet azonban Koszovóval kapcsolatban sosem sikerült konkretizálni). Világossá vált az is, hogy a státuszkérdés rendezése nélkül nem lehet rendezni a mindennapi élet és a gazdaság számos fontos gyakorlati kérdését sem (ki fog beruházni egy bizonytalan státuszú területen, milyen útlevele legyen a lakosságnak, stb.).1 Nagyhatalmi álláspontok 2005 eleje óta az Egyesült Államok egyre aktívabban szorgalmazta a koszovói függetlenségi folyamat beindítását. Az első Bush-éra viszonylagos passzivitása után Washington ismét az ún. kontakt-csoport2 motorjaként lépett fel, s nem voltak különösebb kétségei arról, hogy csakis Koszovó függetlensége (pontosabban viszonylag gyors függetlenítése) oldhatja meg a problémát. Ezen új amerikai aktivitás mögött részben az a felismerés állt, hogy a koszovói rendezés elnapolása, örökös lebegtetése veszélyesebb lehet, mint a napirendre tűzés. Az aktivizálódás másik oka pedig (a látszólagos ellentmondás ellenére) a térség iránti amerikai érdekeltség és elkötelezettség gyengülése

Juhász József

90

Politika

volt: az USA ugyanis a 2001. szeptember 11-i WTC-támadás után a terrorizmus elleni harcra koncentrálva szerette volna tehermentesíteni magát. S miután jobban tartottak az albánok konfliktuskeltő potenciáljától, mint a szerbekétől, az albán elvárásokhoz igazították politikájukat. Mindenesetre az amerikai elhatározás elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy keresztülvigyék Koszovó függetlenítését. Washington láthatóan nem akart ebben a tekintetben külpolitikai kudarcot. A nyugat-európai hatalmak közül a britek hamar felsorakoztak az amerikai álláspont mögé. Velük szemben a többi EU-s nagyhatalom politikája inkább követő jellegűnek tűnt. Franciaország, Németország és Olaszország nem voltak túl aktívak a Koszovóval kapcsolatos nyugati politika alakításában. Nem siettették a státusztárgyalásokat és a függetlenség deklarálását, de nem is blokkolták: úgy vélték, hogy Koszovó függetlenségét nem lehet elkerülni, ezért hosszú időn át semmiképp sem célszerű akadályozni. Mindazonáltal az európai hatalmak (leginkább a francia-német páros) az amerikaiaknál óvatosabbak voltak a koszovói függetlenség lehetséges negatív következményei tekintetében. Mintha jobban féltették volna a szerb átalakulást és jobban érzékelték volna a regionális összefüggéseket (a koszovói elszakadás Macedóniára és Bosznia-Hercegovinára gyakorolt hatását), valamint az EU-ra háruló várható pénzügyi és államépítési terheket. Ezért nagyobb fontosságot tulajdonítottak annak, hogy a szerbeket és oroszokat megfelelően bevonják a tárgyalásokba, illetve hogy végső döntés ne szülessen az ENSZ BT jóváhagyása nélkül. A nyugati nagyhatalmak elvárásai alapján az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2005. október 24-én zöld utat adott a koszovói státusztárgyalások megkezdésének. Noha a határozat alapjául szolgáló ún. Eide-jelentés azt állapította meg, hogy a teljesítendő standardok egyetlen területén sincs megfelelő előrehaladás, a BT mégis úgy döntött, hogy ennek ellenére kezdődjenek meg a tárgyalások, mert a halogatás nagyobb veszélyeket rejt magában. A tárgyalások vezetésére kijelölt ENSZ-főmegbízott Märtti Ahtisaari volt finn elnök lett (aki Viktor Csernomirgyin mellett az 1999-es közvetítéseknek is főszereplője volt, később pedig egy ideig betöltötte a sok nyugat-balkáni elemzést is készítő Nemzetközi Válságcsoport elnöki posztját). Az orosz álláspont a délszláv válságkezelés több korábbi szakaszához hasonlóan ezúttal sem volt teljesen következetes és kooperatív. A moszkvai külpolitika Kozirjev minisztersége idején, 1994-ig alapvető érdeknek tekintette a Nyugat jóindulatának elnyerését és megtartását, ezért nem került sor szakításra a délszláv ügyek apropóján sem, bár már a válságnak a daytoni megállapodásig tartó szakaszában is több alkalommal nyugati partnereiktől eltérően ítélték meg a helyzetet, a felelősségek arányát, illetve a rendezés elveit. Aztán 1994 tavaszától a konfliktusok az orosz külpolitika irányvonalának általános módosulásával párhuzamosan gyakoribbá és élesebbé váltak, s az 1999-es bombázások idején tetőztek. Ugyanakkor Moszkva és Washington 2001. szeptember 11-ét követő egymásra találása miatt, valamint azért, mert a státuszkérdés sokáig nem került a nemzetközi politika fókuszába, nem kerültek előtérbe a Koszovóval kapcsolatos nézeteltérések. Így az oroszok (bár gyakran hangoztatták, hogy a standardok teljesítése még a vártnál is lassabban halad) megszavazták a 2005. október 24-i BT-döntést a státusztárgyalások megkezdéséről. Egyúttal azt is kijelentették, hogy olyan megoldást támogatnának, amely az 1999. június 10-i 1244. sz. BT-határozatra épülő kompromisszum lenne, mindegyik érdekelt fél számára elfogadható, s megőrizné Szerbia területi integritását. Ezért Moszkva a tárgyalások során már sokkal elutasítóbb volt a nyugati és albán álláspont, valamint

Juhász József

91

Politika

az Ahtisaari-terv iránt, mint 2005 októberében, s mint látni fogjuk, 2008 februárja után nem is ismerte el a függetlenséget. Az orosz elutasítást kézenfekvő lenne azzal magyarázni, hogy Moszkvában az aktualizált koszovói kérdésre megint a „csecsen szemüvegen” keresztül néznek, mint 1999ben. De valószínűleg közelebb járunk az igazsághoz, ha a Koszovóval kapcsolatos orosz álláspontot az időközben (2003-tól) ismét és jelentősen lehűlt orosz–amerikai viszony szélesebb koordinátái között szemléljük, nem túlozva el sem koszovói kérdés, sem pedig Szerbia jelentőségét az orosz külpolitikában. Annak ellenére sem, hogy a közelmúltban a rakétavédelmi rendszer mellett alighanem a koszovói függetlenség váltotta ki a leginkább Moszkva tiltakozását. Mindenesetre Oroszország a koszovói kérdésben vallott különvéleményével reprezentálhatta, hogy (a putyini tekintélyelvű konszolidáció és a megtöbbszöröződött olajár-bevételek eredményeként gazdaságilag és önbizalmában megerősödve) ismét valódi nagyhatalomként viselkedik. Olyan fontos, valóban stratégiai érdekeltsége és elkötelezettsége azonban nincs Szerbiában, hogy Koszovó miatt kenyértörésre vigye a nyugati kapcsolatait, ezért a tárgyalásokat nem blokkolta és 2008 februárja után, egy rövid harcias periódus kivételével ismét visszafogottabb hangot ütött meg. Végeredményben azt láthattuk, hogy Koszovó státuszának mielőbbi napirendre tűzését szorgalmazta a mai világrend vezető nagyhatalma, a többi pedig támogatta (EU-hatalmak) vagy ha ellenezte is, nem blokkolta (Oroszország), illetve érdemben meg sem szólalt (Kína, miként azóta sem, noha természetesen az elismerés elmaradását is tekinthetjük érdemi állásfoglalásnak). Ezt, valamint a helyi albán és szerb elvárásokat figyelembe véve kezdettől a szakértői körök által már régóta javasolt „feltételes függetlenséget” tekinthettük a leginkább járható útnak. Elvont elméleti konstrukcióként fel lehetett persze vázolni más megoldásokat is, például a szerb-albán együttélés újrateremtését egy demokratikus és decentralizált államközösségben, de a reális politikai erőviszonyok alapján, az adott szereplőket és érdekeket figyelembe véve valószínűleg a feltételes (más megfogalmazásban ellenőrzött) függetlenség volt a legkevésbé rossz politikai alternatíva. Ugyanezt mondhatjuk az állami-területi elhatárolás következetesebb formáját kereső próbálkozások kapcsán is. Elméletileg felvetődött például, hogy – ha már hozzányúlnak a határokhoz és vállalják az ezzel járó konfliktusokat –, miért ne nyithatnának „tiszta lapot”, vagyis egy Mitrovica-Preševo területcserével összhangba hozhatnák az etnikai és a politikai határokat. Ez sem hozott volna persze „tökéletes” megoldást, de kétségkívül a két etnikumnak a gyakorlatban ma lehetséges legkonzekvensebb elhatárolását jelentette volna. Csakhogy mindkét fél ragaszkodott az adott területhez érzelmileg éppúgy, mint stratégiailag: az albánok az észak-koszovói bányakincsek miatt, a szerbek pedig a Preševovidék közlekedési jelentősége miatt. A nemzetközi közösség pedig a mindig elutasított etnikai elvű határrevíziót látta volna az effajta terület- és lakosságcserében, ezért Koszovó elszakadását inkább kivételes egyedi esetként, illetve egyfajta megkésett „1991-es típusú” szecesszióként kezelte.3 Mint ismeretes, 1991-ben az volt a nagyhatalmi és a nemzetközijogi álláspont (amint azt az ún. Badinter-bizottság4 a jugoszláv utódállamok elismerési feltételeiben megállapította), hogy a volt tagköztársaságok elismerhetők, ha megfelelnek bizonyos minimális kritériumoknak (a függetlenségi akarat demokratikus kinyilvánítása, valamilyen fokú kisebbségvédelem), mivel kiválásuk az addigi föderációból összhangba hozható a nemzetközi kapcsolatok kiemelt fontosságú alapelveivel, az állami integritásnak és a népek (nem nemzetek) önrendelkezésének elveivel. Tehát „hivatalosan” csak az volt a helyzet, hogy a tagköztársaságok addigi uniójukat felbontva önállóan folytatják tovább

Juhász József

92

Politika

állami létüket, de ez nem jár együtt semmilyen államközi határmódosítással. Másképp fogalmazva: nem nemzetek, hanem egyes területi egységek népei „önrendelkeztek”, s ez így volt az egész 1945 utáni nemzetközi politikában. A gyarmatok függetlenné válása a régi gyarmati határok megtartásával ment végbe, a német egység két állam békés egyesülési döntéseként manifesztálódott, a három szocialista föderáció helyén pedig csakis az addigi tagköztársaságok és csakis a régi közigazgatási határok megtartásával konstituálódhattak szuverén államként. Más, gyengébb státuszú államjogi egységek nem, ezért maradtak a régi Jugoszlávia felbomlása után a szerbek és a koszovói albánok egy államban - éppen ők, akik a jugoszláviai népek közül hagyományosan a legnehezebben jött ki egymással. Az egyetlen ettől eltérő, „igazi” határváltoztató precedens az indiai szubkontinens kétszeri felosztása volt (1947-ben India és Pakisztán, 1971-ben Pakisztán és Banglades szétválása), s most Koszovó apropóján újabb hasonló esetet egyik nagyhatalom sem akart. A nemzetközi közösség helyzete azért sem volt könnyű, mert olyan többszereplős konfliktust kellett levezényelnie, amelyben az albán és a szerb szempontok merőben ellentétesek voltak. Nem is tudták elkerülni, hogy az egész státuszfolyamat „zéró-összegű játszmává” váljon, azaz a valóságban valamelyik oldalon – a szerbekén – ez ügyben csakis veszteségek keletkezzenek. Mindenesetre a BT-határozat és a kontakt-csoport állásfoglalásai alapján hamar kirajzolódtak a tárgyalási keretek és a várható végkimenetel: megszabták, hogy nem lehet visszatérni az 1999 előtti állapotokhoz; hogy nem lehet szó Koszovó felosztásáról és más területekkel való egyesítéséről; az obstrukciót elkerülendő nem lehet a végtelenségig elhúzni a tárgyalásokat; továbbá hogy Koszovónak változatlanul teljesítenie kell bizonyos nemzetközi elvárásokat, társadalmi és politikai standardokat, különösen a kisebbségvédelem tekintetében. Ezek a szempontok lényegében azonosak azokkal, amelyeket a Nemzetközi Balkán Bizottság és a Nemzetközi Válságcsoport (némileg eltérő hangsúlyokkal, a Válságcsoport esetében az albánok számára barátságosabb formában) már több elemzésében megfogalmazott.5 S kimondatlanul is tartalmazták a lényeget, miszerint Koszovó független lesz, ha egyelőre nem is teljesen. Ellentétes szerb és albán elvárások A koszovói albán elit és közvélemény kezdettől egységes és határozott volt abban, hogy mit akar. Teljes függetlenséget, feltételek nélkül, mert szerintük önállóan is képesek eleget tenni (s eleget is akarnak tenni) azoknak a standardoknak, valamint legitim biztonságpolitikai és kisebbségvédelmi követelményeknek, amelyek miatt a nemzetközi közösség csak feltételes függetlenséget adna nekik. A koszovói parlament 2005. november 17-i határozata a függetlenségről, amely a tárgyalóküldöttség hivatalos platformja lett, ezt világosan kimondta. A 2006. június 3-án deklarált montenegrói függetlenség tovább növelte az albánok elszántságát, hiszen úgy látták, hogy ha a nagyhatalmak „kiengedik” a szerbekkel közös államból a szerbek testvérnépét, akkor az ő esélyeik még jobbak. Az egységes függetlenségi akaratot reprezentálta az albán tárgyalócsoport összetétele is, hiszen minden releváns erő képviselve volt benne (igaz, a tárgyalóküldöttség „csak“ albán, s nem koszovói, mivel nem volt kisebbségi tagja, noha az albánok ezt a helyi szerbeknek felajánlották). Ugyanakkor az albánok világossá tették, hogy adott esetben – nemzet-

Juhász József

93

Politika

közi imidzsük megőrzése végett – készek tudomásul venni a függetlenség ideiglenes és részleges nemzetközi ellenőrzését, illetve korlátozását is. A szerb álláspont6 sokkal diffúzabb volt. Tisztában voltak alkupozícióik gyengeségével, keresték a szövetségeseket (a szövetséges keresésének legfurább példája alighanem azok a hírek voltak, miszerint Henry Kissingert kérnék fel tanácsadónak). A vezető politikusok szájából különböző, egymásnak ellentmondó variációk hangzottak el, amelyek lehettek persze „próbaballonok“ is a nemzetközi reakciók tesztelésére, de inkább a tanácstalanságot tükrözték. A kormány 2005. november 15-i Koszovó-határozata, amelyet a parlament november 21-én mint hivatalos álláspontot jóváhagyott (egyúttal kijelölve a tárgyalóküldöttséget is), a „több mint autonómia, kevesebb mint függetlenség“ koštunica-i logikáját követte. A határozat szerint Szerbia kész minden reális kompromisszumra és nem kíván uralkodni a koszovóiak felett, de ragaszkodik Szerbia területi egységéhez és bízik abban, hogy a nemzetközi közösség az 1244-es BT-határozatnak megfelelően nem engedi meg az állami integritás semmibe vételét.7 Mindazonáltal ez a határozat sem tette világosabbá, hogy miként is nézne ki a gyakorlatban az a bizonyos „több mint autonómia, kevesebb mint függetlenség“. Ebben a tekintetben Vojislav Koštunica kormányfő, Vuk Drašković és Vuk Jeremić külügyminiszterek, valamint Boris Tadić elnök gyakran egymásnak is ellentmondva nyilatkoztak. Koštunica decentralizációról és a szuverenitás bizonyos minimális attribútumainak (egységes vámterület, határvédelem, ENSZ-képviselet) megőrzéséről beszélt. Drašković gyakran említette mintaként Dél-Tirol és az Aland-szigetek autonómiáját, Hong-Kong speciális státuszát, vagy a horvátországi szerbeknek 1995-ben felkínált ún. Z-4 tervet. Tadić megint más variációt hozott szóba: a daytoni Bosznia mintájára két entitás, egy szerb és egy albán létrehozását javasolta, csekély központi hatalommal, s a szerb entitás Szerbiához fűződő különleges kapcsolataival. Eközben igazából fel sem tették maguknak a kérdést, hogy Szerbia felkészült-e egyáltalán Koszovó esetleges visszafogadására. Mert akkor bizony fel kellett volna hagyni a koszovói szerbekkel űzött kettős játékkal (egyfelől jogosan kifogásolták halmozottan hátrányos helyzetüket, másfelől gyakran, főleg a radikálisok, Koštunica és az egyházi vezetők destruktív magatartásra buzdították őket), s bizony „be kellett volna engedni” az albán pártokat a belgrádi parlamentbe, sőt esetleg egy-egy kormánykoalícióba is. Valójában úgy tűnt, hogy Belgrád (Moszkva támogatására számítva) a tárgyalások előkészítése és lefolytatása során arra törekedett, hogy Koszovó státusza maradjon továbbra is meghatározatlan, s a kérdést ismét napolják el. Az persze gyorsan kiderült a közvetítők számára is, hogy Koszovó és Szerbia közös államkereteinek a megtartása (legyen az a keret bármilyen laza is) lehetetlen és értelmetlen. Az egyenrangú opciók elve alapján persze ez a lehetőség is fennállt, de csak papíron. Erre egyáltalán nem volt nyitott senki az albán politikai színtéren, a Szerbiához erővel történő visszakényszerítést pedig nyilvánvalóan nem vállalhatta a Nyugat. Néhány radikális nacionalistától eltekintve ezt a szerb politikusok is tudták, de a belpolitikai reakcióktól félve nyilvánosan nem akarták beismerni (az egyetlen Liberális Demokrata Párt kivételével), mert egyikük sem akart a „nemzeti szülőföld elárulójaként” bevonulni a szerb történelembe. Persze tudható volt már akkor is, amit 2008 februárjában láthattunk, hogy nem indulnának tömegesen és spontánul az emberek Koszovóba, felszabadítani a tartományt – de az áruló-stigma örökre megsemmisítheti egy politikus vagy párt választási esélyeit.

Juhász József

94

Politika

Az igazi probléma tehát nem az volt, hogy a szerb politikusok nem hajlandók lemondani Koszovóról. Sokkal inkább az, hogy nem akartak lemondani róla kompenzáció nélkül, illetve hogy nem tudták, hogyan mondhatnának le róla (persze csak de facto, nem de jure) belpolitikai vihar és saját hatalomvesztésük nélkül. Mindenesetre, mint látni fogjuk a méltányolható szerb elvárások közül a közvetítők szinte mindent figyelembe vettek az Ahtisaari-terv megformálásakor (kisebbség- és műemlékvédelem, helyi autonómia, megfelelő államhatalmi képviselet, illetve mindezek nemzetközi garantálása), mint ahogy Szerbia számíthatott bizonyos gazdasági segítségre és az EU-társulási folyamat egyengetésére is. Nem véletlen, hogy válaszul a koszovói elszakadás opponálásának korlátozottságára, valamint a demokrata tábor választási megsegítésére, az EU már 2008. április 29-én aláírta Szerbiával a Stabilizációs és Társulási Egyezményt. Koszovó függetlenedését mindazonáltal nemcsak a nemzetközi közösség „felesleges óvatoskodása” miatt, vagy a szerbeknek tett engedményként kellett fokozatossá tenni. Azért is fontos a nemzetközi jelenlét és ellenőrzés fenntartása, mert bár a standardok tekintetében az elmúlt években volt némi előrehaladás, a jogállamiság kiépítése, a legális piacgazdaság megteremtése, a gazdasági-szociális konszolidáció és persze a kisebbségvédelem még messze vannak attól a szinttől, ami egy stabil, demokratikus, önmagát az albán maffiatevékenységtől is megvédeni képes államot eredményezhetne. Hiszen Koszovó függetlensége kapcsán gyakran felmerülő kérdés, hogy életképes lesz-e ez az állam, illetve hogy képes-e legalább minimálisan megfelelni az elengedhetetlen demokratikus és kisebbségvédelmi minimumoknak a nemzetközi jelenlét hiányában is? Az albán oldalról a válasz természetesen igen, s ennek alátámasztásául említik például, hogy 2004 márciusa után a helyi hatóságok sokat tettek a szerb ingatlanok újjáépítéséért (amiben van igazság), vagy hogy a politikai rendszer kiépítésében a 2001. májusi ún. Ideiglenes Alkotmányos Keretre (az UNMIK égisze alatt működő korlátozott önkormányzat alaptörvényére) kívánnak támaszkodni. Ez a kvázi-alkotmány valóban széles jogokat biztosított a kisebbségeknek (bár nem területi, hanem közösségi alapon), például a 120 parlamenti mandátumból minimum 20-at (10 szerb, 10 egyéb), a héttagú parlamenti elnökségből kettőt (1 szerb, 1 egyéb), s legalább két miniszteri tárcát (1 szerb, 1 egyéb). Mindezeket a rendelkezéseket a független Koszovó új, 2008. június 15-én életbe lépett alkotmánya átvette. Ebből persze semmi sem következik automatikusan, de kétségtelen, hogy a független Koszovó lehet annyira működőképes gazdasági, politikai és kisebbségvédelmi tekintetben egyaránt, mint bármely másik állam a térségben. A kisebbségi kérdés tekintetében sem a központilag szervezett diszkrimináció, hanem a mindennapos népi intolerancia lesz az igazi probléma. Ami pedig az életképesség gazdasági oldalát illeti, a július 11-i brüsszeli ún. adományozói konferencián a 2010-ig szóló programokra 1,2 milliárd euró támogatást ajánlottak fel Koszovónak a résztvevő államok és nemzetközi szervezetek (ebből az EU 500 milliót, Magyarország pedig még külön 1,2 milliót). Ez első pillantásra nem sok, különösen annak fényében, hogy 1999 óta mintegy 3 milliárd eurót költött a nemzetközi közösség Koszovóra, de hozzásegíthet a beruházások és a gazdasági növekedés beindításához. Rendkívül fontos volt, hogy a koszovói elszakadás Szerbia számára minél kevésbé legyen megalázó, s ne indukáljon kezelhetetlen válságot. Nyilvánvalóan nem lehetett elkerülni, hogy a koszovói (és az alig másfél évvel korábbi montenegrói) szecessziót újabb nemzeti vereségként éljék meg. S ezt nem könnyű feldolgozni egy olyan népnek (illetve politikai és vallási-kulturális elitjének), amelynek identitását egy csaknem kétszáz éves

Juhász József

95

Politika

(az 1804-es törökellenes felkeléstől Jugoszlávia széthullásáig tartó) nemzeti sikersorozat formálta. Mindehhez hozzájárult még egy szerencsétlen látszat, hogy ti. Koszovót 1999ben a Nyugat legalább jogilag meghagyta Miloševićnek, most viszont a demokratikus Szerbiától elveszi. De szerencsére a nacionalizálódás mértéke elviselhető maradt és nem hozta lehetetlen helyzetbe a nyugatos reformer blokkot: a 2008. január-februári elnök- és a májusi parlamenti választásokon egyaránt a Demokrata Párt győzött. Szerbia persze élesen tiltakozott a függetlenségi deklaráció és annak nyugati elismerése ellen (és még sokáig nem lehet elképzelni olyan szerb kormányt, amely elismerné az önálló Koszovót), sőt február 21-én Belgrádban, március 17-én pedig Kosovska Mitrovica északi, szerb többségű negyedeiben halálos áldozatot követelő zavargások voltak. De valójában ez volt a legkevesebb, ami történhetett. Ekkora nemzeti sérelem közepette, ilyen felfokozott érzelmi helyzetben (amikor sok szerb még hitte, hogy a politikusok, a közvélemény és az orosz kormányzat szilárd kiállásával a koszovói elszakadás elkerülhető vagy legalább elhalasztható) érthető a nacionalista társadalmi frusztráció. A kormányzat pedig arculatának megőrzése és a „gőz kieresztése” érdekében nem is tehetett volna attól kevesebbet, minthogy megszervez egy össznemzeti nagygyűlést és hazarendel néhány nagykövetet. Ezek látványos, emocionális, belpolitikailag jól kommunikálható, de csak szimbolikus ellenlépések voltak (az észak-koszovói párhuzamos szerb közigazgatás kiépítése már más eset). A stabilitás megőrzése és a demokraták választási sikere rendkívül fontos Szerbiának és a tágabb térségnek egyaránt, mert szerb konszolidáció nélkül nincs regionális konszolidáció sem. Koszovó elszakadásán pedig egyszer úgyis túl kellett volna esni; sőt az elszakadás perspektivikusan még jót is tehet az országnak, hiszen megszabadíthatja a szerb belpolitikát egy „örök és megoldhatatlan” problémától, hogy végre magukkal, saját belső ügyeikkel és reformjaikkal foglalkozhassanak. A dominó-effektus veszélyei A koszovói rendezésnek a szerb-albán kapcsolatrendszer bonyolultsága mellett volt más gordiuszi csomója is: Koszovó függetlenítését úgy kellett megoldani, hogy az ne billentse fel a nyugat-balkáni régió egészének kényes egyensúlyát, ne indítson el láncreakciót, ne tegye tönkre a stabilizációs folyamat eddigi (olyan-amilyen, de létező) eredményeit. A „koszovói dominó” által fenyegetett államok egyike Macedónia. Nem az állam teljes szétesésének értelmében, legalábbis egyelőre semmiképp sem, hanem azért, mert a macedóniai albánok hamar feleleveníthetik az Ohrid óta talonba tett föderalizációs követeléseiket. A macedón-koszovói határ átjárható, mindkét oldalán kompakt albán népesség él, s Priština mindmáig nem fogadta el véglegesnek és magára nézve kötelezőnek a határvonal pontosításáról szóló szerb-macedón egyezményt. S emlékezhetünk arra, hogy éppen ez az egyezmény volt a 2001. februári albán felkelés egyik közvetlen oka. A harcokat végül a két-két vezető macedón és albán párt nemzetközi közvetítéssel megkötött 2001. augusztus 13-i ohridi egyezménye zárta le. Ebben újabb kollektív kisebbségi jogokat kínáltak az albánoknak (alkotmánymódosítás, közigazgatási átszervezés, a nyelvhasználati jogosítványok bővítése, arányosítás a közhatalmi szférában, amnesztia a felkelőknek) cserébe a felkelés beszüntetéséért és Macedónia területi integritásának az elismeréséért (beleértve, hogy az albánok lemondanak Macedóniának egy macedón és egy albán tagállam duális föderációjává való átalakításáról). Az egyezmény végrehajtása

Juhász József

96

Politika

nem volt zökkenőmentes (sőt teljesen még mostanra sem fejeződött be), de egészében véve az ohridi modell működött és stabilizálta Macedóniát. Azonban a jövőre nézve ez önmagában nem sokat jelent. Az ország népességének 25-40 %-át (attól függően, hogy ki számítja) alkotó albánok számára ugyanis a legfontosabb orientációs pont Priština, ezért várható volt, hogy Koszovó függetlensége növeli önbizalmukat és emeli elvárásaikat. A 2008. április 2-4-i bukaresti NATO-csúcsértekezletnek Albánia felvételéről és Macedónia (görög vétó miatti) elutasításáról szóló döntései tovább erősítették ezt a folyamatot. Nem véletlen, hogy Macedóniában (részben éppen albán követelésre, a koszovói függetlenség gyors szkopjei elismerésének elmaradása miatt) júniusban előrehozott választásokat kellett tartani. A választások az eddigi jobbközép kormánykoalíciót vezető VMRO-DPMNE győzelmével (64 mandátum a 120-ból) egyértelmű eredményt hoztak, ami biztató az események kézbentartása szempontjából, de a stabilitás megőrzéséhez Macedóniának az eddiginél határozottabb nyugati támogatásra lenne szüksége. Kár lenne az országot bukni hagyni, hiszen minden problémája dacára a szűkebb (azaz Horvátország nélküli) Nyugat-Balkánon Macedónia az euroatlanti integrációra legfelkészültebb ország, sőt (különösen Koszovóval vagy Boszniával összevetve) mégiscsak működő multietnikus államnak tekinthetjük. A koszovói függetlenség kérdését végigkísérték a „nagyalbán veszélytől” való félelmek. Ma már teljesen világos, hogy az összalbán egyesülés nem realitás (pontosabban rövid- és középtávon, ameddig megjósolhatjuk a várható trendeket, nem az; de hogy mi lesz holnapután, természetesen nem tudhatjuk). Erre manapság nincs kormányzati akarat sem Prištinában, sem Tiranában (Hashim Thaqi koszovói kormányfőnek a függetlenség kikiáltása után tett első külföldi látogatásán, Tiranában ezt külön is megerősítették), de nincs ilyen népi törekvés és nagyhatalmi akarat sem. Albánia és Koszovó 1912 utáni eltérő történelmi útja számottevő regionális különbségekhez vezetett, a koszovói menekültek 1999-es tapasztalatai tovább hűtötték az egyesülési lázat, s akkor még nem is említettük a vallási és néprajzi (gheg-toszk) különbségeket. Persze az albániai és koszovói albánság regionális és szociokulturális különbségei idővel elhalványulhatnak, ezért hosszabb távon az egyesülési törekvések felerősödése nem kizárt (itt érdemes emlékeztetnünk arra, hogy az UÇK-tól, amikor dicsőségének csúcsán állt, egyáltalán nem voltak idegenek az effajta hangok). S ha ehhez még hozzávesszük az albán demográfiai trendeket (a már csökkenő arányú, de még mindig nagy népességnövekedést), akkor alapvetően átalakulhatna a Balkán politikai térképe: az összalbán állam népesebb lenne Boszniánál és Horvátországnál (a törpe Montenegróról és a maradék-Macedóniáról nem is beszélve), s idővel túlnőhetné Szerbiát és Bulgáriát. Jelenleg azonban Koszovó és Albánia egyaránt saját államiságának megerősítésére és az euroatlanti szervezetekbe való beilleszkedésre törekszik. A dominó-hatás ugyancsak elérheti Bosznia-Hercegovinát. Ez különösen veszélyes, mert a boszniai államépítési folyamatban a közelmúltban egy kettős, egymásnak ellentmondó trend volt megfigyelhető. A konszolidáció irányába mutat a rendőrségi reform elfogadása és az uniós Stabilitási és Társulási Egyezmény aláírása (június 16.). A másik trend viszont az, hogy a koszovói függetlenség apropóján a szerb fél lebegteti a boszniai Szerb Köztársaság (Republika Srpska) kérdését. Az előző kormányzati ciklusban Vojislav Koštunica miniszterelnök környezete gyakorlatilag nyíltan hangoztatta, hogy ha a világ elismeri a szerbiai albánok elszakadási jogát, akkor el kell ismernie a boszniai szerbek vonatkozásában is, Milorad Dodik RS-kormányfő pedig népszavazás kiírásával fenye-

Juhász József

97

Politika

getett. Az elmúlt hónapokban ezek a hangok elhalkultak, de korántsem biztos, hogy az effajta követelések tartósan lekerültek a napirendről. Sokan tartottak attól is, hogy a koszovói függetlenség kikiáltása (pontosabban a függetlenség nemzetközi elismerése, hiszen ez az igazi nóvum – prištinai deklarációkra volt már példa korábban is –, s ez a feltétele az elszakadás sikerességének) súlyos és többrétegű válságot idéz elő a nemzetközi kapcsolatokban. Drasztikusan megromlanak a nyugati-orosz kapcsolatok, megrendül a közös uniós kül- és biztonságpolitika, s precedens keletkezik a világ legkülönbözőbb (kaukázusi, tibeti, baszk, flamand, quebeci, kurd stb.) szeparatista törekvései számára. Az elmúlt hónapokban bebizonyosodott, hogy ezek a veszélyek túlzóak voltak. Oroszország a februári hetekben valóban erőteljesen protestált, de azóta periferizálta az ügyet, az EU kezelni tudta a tagállamoknak az elismeréssel kapcsolatos nézeteltéréseit, a koszovói függetlenségre mint jogalapra való hivatkozás pedig csak egy-két poszt-szovjet esetben jelent meg (Abházia, Dél-Oszétia). S ott is nagyrészt attól függően, hogy Moszkva milyen precedenst akar kihozni a maga számára a koszovói elszakadásból. Vagyis általános szecessziós hullámtól nem kell tartani (mint ahogy a régi szocialista föderációk felbomlását vagy Montenegró elszakadását sem követte ilyesmi). Csecsenföld, Baszkföld, Tibet, Tajvan, Észak-Ciprus, Flandria stb. politikai mozgásait nyilvánvalóan számtalan más, és a koszovói hatástól sokkal fontosabb tényező alakítja (mindenekelőtt az, hogy az adott terület szecesszionista mozgalmainak van-e nagyhatalmi támogatója), ezért nem kell semmiféle automatizmustól tartani. Az Ahtisaari-tervtől a függetlenségi deklarációig A státusztárgyalásokat vezető Ahtisaari a kontaktcsoport képviselőivel, valamint a szerb és albán vezetőkkel folytatott konzultációk után 2007. március 26-ra készítette el végleges rendezési tervét. A Biztonsági Tanács április 3-án megtárgyalta a javaslatot, annak alapján újraindította a multilaterális és (az előzetesen már 2006 februárjában Bécsben megkezdett) szerb-albán kétoldalú tárgyalásokat. Az Ahtisaari-terv a várakozásoknak megfelelően a nemzetközileg ellenőrzött államiság formájában vázolta fel a rendezést. A terv fő pontjai szerint a KFOR továbbra is Koszovóban marad, az UNMIK feladatkörét azonban fokozatosan átveszi az Európai Unió EULEX nevű missziója, amely főleg a rendőrségi és igazságügyi területet fogja felügyelni még legalább két évig. Koszovó rendelkezhet a független államiság számos attribútumával (önálló jogi, politikai és közigazgatási intézményrendszer, saját fegyveres erők és állami szimbólumok, tagság a nemzetközi szervezetekben), a teljes önállóság eléréséhez azonban demokratikusan működő multietnikus állammá kell válnia. Meg kell teremteni továbbá a működőképes piacgazdaság feltételeit, beleértve a volt állami vagyon és az adósságteher Szerbia és Koszovó közötti felosztását. A terv különösen fontos részét képezték a mintegy 2,2 milliós koszovói lakosság 6-7 %-át alkotó szerb és 2-3 %-át adó egyéb (török, bosnyák, cigány, gorán8 stb.) kisebbség védelmét célzó rendelkezések. Ennek érdekében előírták (konkrét alkotmányozási javaslatok formájában is) a kisebbségi részvétel biztosítását a központi kormányzatban, a közhatalmi testületek etnikai arányosítását, a nyelvhasználati jogosítványokat, a közigazgatási decentralizációt (széleskörű önkormányzatot kínálva a községeknek, köztük – az aktuális határok némi módosításával kialakítandó – hat szerb

Juhász József

98

Politika

többségű községnek), a vallási és kulturális örökség védelmét, a menekültek hazatérési jogát, valamint a Szerbiával való kapcsolattartás biztosítását.9 A javaslatot az albánok elfogadhatónak találták (a koszovói parlament már április 5-én támogatásáról biztosította),10 a szerbek viszont ismételten elvetették. Utolsó kísérletként a BT 2007 júliusában egy újabb 120 napos tárgyalási periódust jelölt ki, de előrelépés akkor sem történt. Ellenben elhangzott néhány kardcsörtető nyilatkozat, igaz, a mérvadó állami vezetők, mindenekelőtt Borisz Tadić köztársasági elnök kizárta a fegyveres erők bevetését. A többfordulós tárgyalássorozatot végül a közvetítőknek a BT és az ENSZfőtitkár számára készített december 10-i jelentése zárta le azzal, hogy a szerb-albán megegyezés nem jött létre és az nem is várható. A Koszovóval kapcsolatos legjobb forgatókönyvek ezáltal meghiúsultak (ilyen lett volna a szerb-albán megegyezés a tartomány jövőjéről, vagy annak hiányában legalább egy olyan ENSZ BT-határozat meghozatala, amely kijelölné és nemzetközi jogilag legitimálná a teendőket). A tárgyalások folytatásának, amit Belgrád és Moszkva továbbra is szorgalmazott, nem lett volna értelme, hiszen az eredményességre nem volt semmiféle kilátás (a szerb és az orosz vezetés is csak az időhúzás céljából szorgalmazta). A kudarcot nem követte azonnali függetlenségi deklaráció (amivel az albánok korábban többször fenyegetőztek), hiszen előbb fel kellett állnia az új koszovói kormányzatnak (november 17-én választásokat tartottak, amelyet a Hashim Thaqi vezette ellenzéki Koszovói Demokrata Párt nyert meg), s a nagyhatalmi támogatás feltétlenül szükséges minimumának a biztosítása érdekében le kellett folytatni az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval való egyeztetéseket. Emellett számításba kellett venni a szerb elnökválasztás már kiírt időpontját (2008. január 20.–február 3.). Mindenkinek, így a nyugati hatalmaknak és a koszovói albánoknak is érdekükben állt a mérsékelt Tadić hivatalban maradása, ezért nem akarták rontani az esélyeit egy rosszul időzített deklarációval. Végeredményben február 17-ére értek meg a függetlenség kikiáltásának feltételei. Aznap a prištinai parlament ülése (amelyet a szerbek természetesen bojkottáltak) deklarálta Koszovó Szerbiától való elszakadását, egyúttal bejelentette, hogy tartja magát az Ahtisaari-tervben előírt menetrendhez és javaslatokhoz; ennek szellemében a parlament maga kérte a nemzetközi jelenlét további fenntartását. A függetlenséget az Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia már másnap, Németország pedig 20-án elismerte, majd a függetlenség hivatalos életbe lépéséig, június 15-ig (vagyis az Ahtisaari-tervben előírt 120 napos átmeneti időszak lejártáig) még további 39 állam. Az elismerésről nem jött létre uniós egyetértés, de jelen sorok írásáig (2008. július vége) 20 tagország már elismerte az új balkáni államot.11 Így az Európai Unió hozzáláthatott az EULEX-misszió telepítéséhez és a koszovói államépítésben vállalt feladatok teljesítéséhez. Bár az európai intézmények már 1999 óta fontos szerepet játszottak az ENSZ és a NATO égisze alatt folyó válságkezelésben,12 a Koszovó jövőjéért való felelősséget teljes egészében csak most veszik át. Csak mostanra vált teljesen egyértelművé, hogy a válságkezelés letéteményese és legfőbb finanszírozója az EU: az USA Koszovó függetlenítésében ugyan vezető szerepet vállalt, de ezután minden bizonnyal folytatni fogja a 2001-től jól megfigyelhető kivonulási-tehermentesítési stratégiáját, az orosz politikában pedig lecsengett a koszovói függetlenség miatti harciasság és Szerbia visszakerült az orosz szemmel nézve közepes fontosságú relációk közé. Az uniós szerepvállalás jelentős költségterhet jelent (az eddig Koszovóra költött mintegy 3 milliárd és a már említett júliusi donorkonferencián felajánlott újabb 1,2 milliárd euró kétharmadát az EU állta közvet-

Juhász József

99

Politika

lenül vagy a tagállamok önálló hozzájárulásai révén), de még fontosabbak a politikai vonatkozások. Nyilvánvaló, hogy a nyugat-balkáni régió konszolidációja európai érdek, s ez a konszolidáció tartósan csakis az uniós integráción belül biztosítható (függetlenül attól, hogy a nyugat-balkáni bővítés csak középtávon kerülhet napirendre), ezért fel kell vállalni a koszovói államépítés politikai felügyeletét és gazdasági támogatását. Kérdés persze, hogy mennyire fog működni az „európai Monroe-elv” (vagyis hogy „a NyugatBalkán az Európai Unióé”), de ez a vállalkozás, Koszovó sorsának rendezése lesz a közös európai kül- és biztonságpolitika eddigi legnagyobb kihívása, ezért az Unió hitelességének, az integráció politikai dimenzióinak és a CFSP perspektíváinak igen rosszat tenne egy kudarc – márpedig emlékezhetünk, hogy Európa egyszer már, 1991-ben belebukott a posztjugoszláv válságkezelésbe. A függetlenség utáni első hónapok nem igazolták az előzetes félelmeket. Mint már utaltunk rá, Szerbia és Oroszország élesen tiltakozott, de az események szerencsére nem a „fekete forgatókönyvek” szerint alakultak. Nem került sor a nyugati-orosz kapcsolatok drasztikus megromlására, a nyugat-balkáni stabilitás összeomlására, sőt az előzetesen megszellőztetett szerb ellenlépések jelentős részére sem (a határ lezárása, gazdasági blokád, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása a Koszovót elismerő államokkal). Magában Koszovóban (Észak-Mitrovicát leszámítva) a helyzet szintén megnyugtatóan alakult: folyik az új intézmények felállítása, elfogadták az alkotmányt, lezajlott a donorkonferencia, megkezdődött (bár a vártnál lassabban) az EULEX telepítése. Elmaradt a menekültáradat, pedig félő volt, hogy újabb menekülthullám indul meg a Vajdaság irányába, tovább rontva a tartomány magyar szempontból amúgy sem kedvező etnikai arányait. Azt persze egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a koszovói válság véget ért. Feszültségekhez vezethet a közvélemény szociális indíttatású csalódása, hiszen sokan abban a hitben várták a függetlenséget, hogy az gyors gazdasági javulást hoz, látványos és hatékony beruházásokat, a mintegy 40 %-os munkanélküliség gyors csökkenését, stb. S bár az érzelmileg legnehezebb és legkiszámíthatatlanabb első hónapok valóban elmúltak, azért a szerb politika lenyugvásához és a normális napirendre való áttéréséhez még hosszú idő és megértő nyugati attitűd szükséges. Már most látható, hogy ÉszakMitrovicában a helyi szerbek Belgrád irányításával és pénzelésével megkezdték a saját önálló intézményeik létrehozását, például június 28-án „visszaállították” a Szerbiához tartozó Koszovó „tartományi parlamentjét”. Ez nem Koszovó de jure felosztását jelentené, hanem az 1990-es években követett albán taktikához hasonlóan azt, hogy épüljön ki a Koszovói Köztársaság intézményein és az EULEX-en keresztülnéző párhuzamos szerb közigazgatás. Várhatóan ez a „puha megosztási politika” lesz a koszovói státuszfolyamat következő kritikus tényezője. A magyar elismerés kérdése Magyarország egyhónapos kivárás után, Horvátországgal és Bulgáriával közösen március 19-én ismerte el az önálló Koszovót, sőt szerepet vállalt a függetlenségi folyamatot felügyelő International Steering Group-ban (ISG) is. Ezek a magyar politika olyan (manapság sajnos már a külpolitikában is rendkívül ritka) döntései voltak, amelyeket gyakorlatilag pártközi konszenzus övezett. Bár az időzítését illetően voltak bizonyos (belpolitikai indíttatású) viták, magát az elismerés szükségességét néhány (érdekes módon

Juhász József

100

Politika

csaknem kivétel nélkül baloldali) publicistán kívül senki sem vitatta, mint ahogy azt sem, hogy Magyarországnak a vajdasági magyarság iránti felelősség és a Szerbia iránti megértés jeleként óvatosan kell eljárnia.13 Az elismerést megkövetelték a nyugat-balkáni realitások, a térség hosszú távú stabilitásához fűződő magyar érdekek, valamint az EU- és NATO-tagságból fakadó szövetségesi szolidaritás, a kivárás pedig enyhítette a szerb reakciók élességét: nem került sor magyarellenes vajdasági incidensekre, s egy diplomáciai tiltakozó jegyzéket leszámítva az államközi kapcsolatok megromlására sem. Kezdettől fogva világos volt, hogy Koszovó kérdése nagyhatalmi szinten fog eldőlni és kevéssé számít, hogy mit gondolnak erről a kis országok. Ennek ellenére Magyarországnak is meg kell fogalmaznia ezzel kapcsolatos érdekeit és álláspontját. Ennek egyik eleme egy általános megfontolás, másik eleme pedig egy specifikus szempont volt. Egyrészt az, hogy biztonságpolitikai, szomszédsági, külkereskedelmi és befektetői szempontból egyaránt érdekeltek vagyunk a térség egészének stabilitásában, fejlődőképességet megalapozó konszolidációjában; másrészt az, hogy javuljanak a vajdasági magyarság perspektívái. Ezek alapján el kellett ismerni Koszovót, de nem lett volna helyes az elszakadást szorgalmazók és az első elismerők között lennünk. A koszovói rendezés nélkül ugyanis nincs regionális konszolidáció, de azt is látni kell, hogy Magyarországnak igen fontos a Szerbiával való jó viszony. Fontosabb, mint az a haszon, amit Koszovó függetlensége hozhat, sőt Szerbia még akkor is fontosabb partnerünk marad, ha a két albán állammal kiépítendő kapcsolatok együttes potenciálját vesszük tekintetbe. Ezért Magyarország arra törekedett, hogy Koszovó elismerését összekapcsolja Szerbia eurointegrációs törekvéseinek támogatásával, s igyekezett minden legitimnek tekinthető szerb érdekben Szerbia lobbistájaként, „európai ügyvédjeként” fellépni. Az időpont megválasztásában pedig az volt az eredeti álláspont, hogy a magyar elismerés az EU főáramába illeszkedjen. Február 17. után azonban kiderült, hogy az elismerési folyamat a feltételezettnél lassúbb és diffúzabb, nem lesz közös uniós álláspont, sőt nem fog összeállni a tagállamoknak egy olyan nagy létszámú csoportja sem, amely egyszerre jelentené be az elismerést, és amelyhez Magyarország is csatlakozhatna. Március elején pedig a népszavazás kötötte le a figyelmet. Végül a magyar kormány Zágrábbal és Szófiával „kiscsoportot alkotva”, valamint a nemzeti ünnep vajdasági rendezvényeinek zavartalan lebonyolítása érdekében március 15-ét kivárva jelentette be Koszovó függetlenségének elismerését, 18.-ként az EU tagállamai közül. A koszovói rendezés nehéz és időben elhúzódó folyamat lesz, amelyben az EU és a NATO tagjaként Magyarországnak (miként például a KFOR-ba küldött őr- és biztosító zászlóalj révén eddig is tette) részt kell vállalnia. Ezt szolgálja a KFOR-, ISG- és EULEXrészvétel, valamint a donorkonferencián tett pénzügyi felajánlás. S ha a rendezést sikerül megfelelő irányba terelni, akkor annak több fontos hozadéka magyar szempontból is lehet. Ugyanis egy „normális”, működő koszovói állami struktúra létrejöttével belátható időn belül eltűnhet a régióból az egyik biztonságpolitikai „fekete lyuk“, s tovább csökkenthetők a drog-, fegyver- és emberkereskedelem veszélyei. Okkal számíthatunk arra is, hogy a független Koszovóban Magyarország új politikai és gazdasági partnerre találhat, olyan partnerre, amely pozitívan ítéli meg hazánkat és a koszovói válságkezelésben 1999 óta játszott magyar szerepet. Nem kevésbé fontos, hogy a koszovói szerbeknek adandó kisebbségvédelmi garanciák hivatkozási alapul szolgálhatnak a vajdasági (és általában a határon túli) magyarság helyzetének javítására. Persze Koszovó és a Vajdaság eltérő helyzete és eltérő nagyhatalmi megítélése miatt nem teljesen és nem

Juhász József

101

Politika

azonnal, de egy sikeres koszovói rendezés apropóján tágítani lehetne a nemzetközi jog mostani, meglehetősen szűkös kisebbségvédelmi normáin. Érdekünk tehát a koszovói szerb autonómia és annak nemzetközi garantálása. S végül érdemes tekintetbe vennünk, hogy a koszovói trauma megértő magyar percepciója esetén javulhat a szerb politika és közvélemény Magyarországról alkotott képe. Ez nemcsak az államközi politikai és gazdasági kapcsolatok miatt fontos, hanem a vajdasági etnikai viszonyok javítása miatt is, hiszen a magyarság helyzetének javításában Magyarország és az ottani magyar pártok legfontosabb szövetségesei hosszú távon csakis a szerb politikának a (legalább relatíve) nyugatos-demokratikus szereplői lehetnek. Jegyzetek 1

A koszovói válság történeti előzményeiről és 1999-ig tartó szakaszáról ld. Juhász József – Magyar István – Tálas Péter – Valki László: Koszovó – egy válság anatómiája. Budapest, 2000. Ugyanezekről a kérdésekről rövidebb terjedelemben: Koszovó és népei. História, 2007. 2. sz. Az 1999 utáni nemzetközi szerepvállalásról Halász Iván: A válságkezelő nemzetközi igazgatás Koszovóban. (www.balkancenter. hu/pdf/elemzes/halasz02). A státuszfolyamatról Szilágyi Imre: Koszovó státuszának kérdése. MKI Külpolitikai Tanulmányok, 2008. 3. sz. 2 A délszláv válság kezelését 1994 óta irányító Nemzetközi Közvetítő Csoport, amelynek tagjai az Egyesült Államok, Oroszország, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és (1996 óta) Olaszország. 3 A kérdéssel kapcsolatos elméleti dilemmákról ld. Valki László: Megilleti-e Koszovót az önrendelkezés joga? Élet és Irodalom, 2008. 4. sz. 4 Az Európai Közösség kezdeményezésére a nemzetközi Jugoszlávia-konferencia keretében 1991-1993 között működött, tekintélyes alkotmányjogászokból álló szakpolitikai bizottság, amelynek az újonnan elismerésüket kérő államok függetlenségre való felkészültségét kellett véleményeznie. Elnöke a francia Robert Badinter volt. 5 International Crisis Group - Kosovo Reports and Briefings (www.crisisgroup.org/home/index.cfm?id=1243&l=1) 6 A szerb dilemmákról és lehetőségekről ld. Makai József: Szerbiai erőátcsoportosítás. Nemzet és Biztonság 2008. 2. sz.; Juhász Adrienn Lilla: Meddig mehet el Szerbia Koszovóért, illetve Koszovó ellen? MKI Hírlevél, 2008. 2. sz.; valamint a szerb kormány Koszovó-honlapján található elemzéseket és dokumentumokat. (www.srbija.sr.gov.yu/kosovo-metohija). 7 Ez a kitétel azért is fontos, mert a szóban forgó időszakban még létezett a Szerb-Montenegrói Államközösség és nyitott volt a montenegrói függetlenség kérdése. 8 7-8 ezres macedón dialektust (más vélemény szerint a szerb ún. torlák változatát) beszélő muszlim vallású népcsoport Koszovó délnyugati részén. A koszovói népességről pontos adatok nem állnak rendelkezésre, mert az utolsó teljes körű népszámlálást 1981-ben tartották. 9 A tervről részletesebben ld.: Bíró László: Az Ahtisaari-javaslat. (www.balkancenter.hu/pdf/birokoszovo. pdf) 10 Igaz, az albán politikai színtéren is volt egy olyan radikális irányzat, az Önrendelkezés nevű mozgalom, amely csakis a teljes és azonnali függetlenséget tartotta elfogadhatónak. 11 A július végéig különböző belpolitikai okokból elismerésüket még nem adó EU-országok: Spanyolország, Portugália, Görögország, Ciprus, Románia, Szlovákia, Málta. 12 Az EBEÉ/EBESZ már 1992-1993-ban és 1998-ban is működtetett megfigyelő missziót a tartományban, 1999 után pedig az UNMIK négy szervezeti egységéből kettő az EBESZ, illetve az EU támogatására

Juhász József

102

Politika

épült. Az első két egység (rendőrség és igazságszolgáltatás, illetve a polgári közigazgatás) közvetlen ENSZ-irányítás alatt állt, a harmadik egység a demokratikus intézmények építésével foglalkozott az EBESZ égisze alatt (helyi önigazgatás, civil társadalom, emberi és kisebbségi jogok, választások lebonyolítása), a gazdasági újjáépítéssel foglalkozó negyedik reszort pedig az Európai Unió felelősségi körébe tartozott (a nemzetközi igazgatás ötödik, katonai ágát adó KFOR nem tagolódott be az UNMIK struktúrájába, hanem közvetlenül a NATO égisze alatt látta el funkcióját). 13 A koszovói elismeréséről szóló magyar diskurzusról ld. Szerbhorváth György: Koszovó és akiknek nem kell. Élet és Irodalom, 2008. 10. sz.

Limes

103

Politika

Balogh Ádám

A görög–török kapcsolatok története: változás és kontinuitás a görög külpolitikában az 1970-es évektől napjainkig

I. A görög–török kapcsolatok története Görögország külpolitikai prioritásai nem sokat változtak az elmúlt bő száz év folyamán, elsősorban a nemzeti (hellén) érdekek védelme játszott (és játszik ma is) kulcsszerepet az ország külkapcsolatainak alakításában. Ez egyrészt a „hagyományosan ellenséges” államokkal szemben mutatott erős retorikával támogatott biztonsági politikát jelenti, másrészt a nemzetközi szervezetekhez fűződő kapcsolatok terén a görög érdekek védelmét. Az 1990-es évek annyiban hoztak változást, hogy a Törökországhoz fűződő érzékeny kapcsolatrendszer mellé egy újabb régi-új fóbia éledt újjá: a macedón (makedón) kérdés, amely rögtön Athén egyik legfontosabb (és megkerülhetetlen) külpolitikai prioritásává vált. Tanulmányomban csupán a Görögország és Törökország közötti kapcsolatokat kívánom megvizsgálni, ezen belül is az elmúlt három évtized jelentősebb eseményeire koncentrálva. A mai ellentét gyökereihez azonban szükséges egy rövid történelmi vis�szatekintés az elmúlt bő száz év görög–török eseményeire. A modern Görögország az Oszmán Birodalom ellen vívott véres szabadságharcot követően vált függetlenné, de a nemzetépítés időszaka csak a függetlenség kivívását követően vette kezdetét. Az újonnan létrejött állam ugyanis még az 50.000 négyzetkilométert sem érte el, lakossága pedig csak 752.000 főre rúgott az 1830-as években.1 Ez azt jelentette, hogy az ország népessége körülbelül Konstantinápoly lakosságával egyezett meg. Ezt még az oszmán területen élő görögök létszáma is jóval meghaladta (körülbelül 2 millióan lehettek). Ezek a körülmények hosszú időre ki is jelölték a görög külpolitika fő irányát: a nemzetegyesítés politikáját. A 19. század közepén hivatalosan is a Megali Idea2 megvalósítása vált a legfőbb törekvéssé, egészen annak 1923-ban bekövetkezett bukásáig. Így az Oszmán Birodalommal szembeni területi növekedés vált a hivatalos görög külpolitika alapjává, és ezzel a két ország közötti szembenállás vált meghatározóvá 1821-től (a görög szabadságharc kitörésétől) 1923-ig (az 1920–1922-es görög–török háborút lezáró békeszerződésig, a „kis-ázsiai katasztrófáig”). Ennek ellenére a szembenállás időszakában is előfordult, hogy a két ország képviselői a kapcsolatok rendezésén, és a diplomáciai viszonyok javításán fáradoztak, bár ez általában valamilyen kedvezőtlen külpolitikai eseménynek volt a következménye. Ilyen időszak volt a 19. század

Balogh Ádám

104

Politika

vége, mikor az egyre intenzívebben jelentkező bolgár expanzív törekvésekkel szemben a görögök az Oszmán Birodalom támogatására próbáltak támaszkodni,3 vagy mikor az 1908-as ifjútörök forradalmat követően az alkotmány bevezetésekor még a görög–török együttműködés lehetősége is felmerült.4 Az 1923-as nemzeti tragédiát követően éppen a görög–török háborúba belépő Eleftheriosz Venizelosz volt az, aki teljesen új alapokra helyezte a görög külpolitikát, és hatodik miniszterelnöki periódusa alatt (1928–1932) örökre leszámolva a Megali Idea eszméjével, nyíltan a szomszédos államokhoz való közeledést tűzte ki célul három pontban megfogalmazott külpolitikai programjával.5 Ennek a közeledésnek kézzelfogható eredménye is lett: 1930-ban görög–török barátsági és semlegességi szerződést írt alá a két ország,6 és még egy Balkán-szövetség7 megalakítását is sikerült elérniük. A második világháború kitörése azonban megszakította a közeledés folyamatát, és az 1945 utáni fejlemények újabb konfliktusokkal terhelték meg a két ország kapcsolatrendszerét. Az 1950-es évektől kettősség figyelhető meg az Athén és Ankara közötti diplomáciai folyamatokban, mert bár mindkét ország 1952-től a NATO szervezetének tagja, és ezzel először a történelem során megvalósult a „görög–török ikerség”, ez egyáltalán nem stabilizálta a két ország diplomáciai kapcsolatrendszerét, sőt, a katonai szövetség két tagja (többször) még majdnem háborúba is keveredett egymással. A két ország közötti jelenlegi kapcsolatokat elsősorban három fennálló konfliktushelyzet befolyásolja, melyek közül mindegyik az 1950-es évek után alakult ki, azaz új keletű ellentétekről van szó. Ez a három kérdéskör: a másik ország területén élő görög és török kisebbség helyzete (ennek nyúlnak a legrégebbre vissza a gyökerei); a ciprusi kérdés; és az égei-tengeri határellentétek (ide tartozik a felségvíz, a nemzeti légtér és a kontinentális talapzat problematikája). A továbbiakban (lévén, hogy a mai kétoldalú kapcsolatokat is befolyásolják ezek a kérdések) ezeket fogom ismertetni: először az 1980-as évekig terjedő, majd pedig a napjainkig tartó időszakot vizsgálom meg. II. Görög–török ellentétek az 1980-as évekig A kisebbségek kérdése Az első nagyobb kérdéskör a másik ország területén élő kisebbségek helyzete. Ezzel kapcsolatban egyértelműen rendelkezett az 1923-as lausanne-i békeszerződés függelékeként kiadott lakosságcsere-egyezmény: minden görög területen élő muzulmánnak Törökországba, míg minden ortodoxnak Görögországba kellett költöznie. Voltak azonban úgynevezett mentesített kategóriák: a Nyugat-Trákiában élő muzulmánok, és az Isztambulban, valamint Imbrosz és Tenedosz szigetén élő ortodoxok lakóhelyükön maradhattak. Így mentesült az a körülbelül 100.000 muzulmán (a terület lakosságának mintegy 30%a), aki Nyugat-Trákia három megyéjében, elsősorban Xanthiban és Rodopéban élt. Ez a szám azonban nem egyezik meg az itt élő törökök számával, és a pontos népességi adatok meghatározása a mai napig komoly nehézségeket okoz. A legnagyobb gondot az okozza, hogy a görög kormány nem ismeri el etnikai kisebbség létezését Görögországban, így csak vallási kisebbségeket tart számon. Ugyanakkor a lakosság összetétele elég vegyes (az 1920-as évek második felében az itt élő törökök majdnem fele gagauz, azaz ortodox

Balogh Ádám

105

Politika

keresztény volt, de éltek itt pomákok, azaz muzulmán bolgárok és muzulmán cigányok is), így nehéz pontos számokról beszélni, de egy 1981-es adat 110.000 muzulmánt említ.8 A muzulmán (és ortodox török) lakosság helyzete a ciprusi kérdés kiéleződésekor, az 1950-es évek közepétől kezdett el romlani (a törökországi görögökével párhuzamosan), és a fokozódó elnyomás kivándorlást idézett elő. A török kormány ekkor kezdett el a muzulmánok helyzetével foglalkozni. A görög hatóságok az 1960-as években megtiltották a Törökországból érkező tanárok munkavállalását Nyugat-Trákiában, és egy rendeletet hoztak, melynek értelmében csak az egyik Thesszalonikiben található tanárképző intézményben végzett tanárok taníthatnak török iskolákban. Az 1970-es évek végén Komotiniben (ahol a legtöbb török él) megváltoztatták az összes helységnevet (török alakról görögre). Innentől kezdve tilos volt a török elnevezés szerepeltetése még a görög elnevezés után, zárójeles formában is. Az 1980-as évektől folyamatosan érkeztek a panaszok a görög és a török kormányhoz a muzulmánokat érő jogfosztó intézkedésekről. 1984 márciusától a görög kormány döntését követően Komotini és Xanthi két török kisebbségi középiskolájában az addig török nyelvű érettségi vizsgát is görög nyelven kellett teljesíteni. Ez drasztikusan lecsökkentette az itt tanulók létszámát, míg az 1983–1984-es tanévben 532 tanuló járt ide, addig 1986-ra már csak 127. A rendelet azonban nem érintette a 241 kisebbségi általános iskolát, ahol mintegy 11.000 diák tanult.9 A tiltakozások egyre szervezettebb formát öltöttek, és 1988-ban Komotiniben a török közösség nagyméretű tüntetést szervezett, amelynek ideje alatt két bomba is felrobbant (az egyik a mecsetben, a másik a mecsethez tartozó muzulmán temetőben). A merényletekért a görög nacionalistákat tették felelőssé, és a nyílt agresszió miatt az ENSZ-hez fordultak jogorvoslatért. A török kisebbség leginkább azt sérelmezi, hogy a görög kormány nem ismeri el őket nemzeti kisebbségnek, így etnikai alapon sem választhatnak parlamenti képviselőt, aki közösségük érdekeit védhetné. Ezért döntött úgy Sadik Ahmet bölcsészdoktor, hogy független jelöltként próbál mandátumot szerezni, hogy a muzulmánok érdekeit képviselhesse. Ahmetnek személyes tapasztalatai voltak a görög hatóságok visszaéléseivel kapcsolatban, mert még 1986 augusztusában letartóztatták és két és fél évi börtönbüntetésre ítélték államellenes tevékenység vádjával. Csak az Európai Bizottságnak küldött tiltakozás (és a hozzá mellékelt 13.000 aláírás) hatására engedték ki.10 Nyilatkozatban kérte az összes muzulmán vallású választópolgárt, hogy szavazzon rá, mint független muzulmán képviselőjelöltre. Az 1990. áprilisi választásokon meg is kapta a muzulmán szavazatokat, és ezzel parlamenti székhez jutott. Sikere egyben a török kisebbség sikere is volt, melynek érdekeit innentől kezdve már hivatalos módon is képviselték. Ekkor lett a görögországi (elsősorban nyugat-trákiai) török kisebbség elismert vezetője Sadik Ahmet. A görög kormány az 1990-es évek végétől toleránsabb politikát kezdett el folytatni a nyugat-trákiai muzulmánokkal szemben, az ekkor elinduló görög–török tárgyalássorozat és politikai enyhülés következményeként. Máshogy alakult a Törökország területén maradt görög népesség sorsa. Helyzetüket ugyanúgy az 1923. január 30-án aláírt lakosságcsere-egyezmény szabályozta, mint a görögországi muzulmánokét, melynek értelmében az 1918-ban Konstantinápolyban, Imbrosz (Gökçeada) és Tenedosz (Bozcaada) szigetén görög lakosként bejegyzettek lakóhelyükön maradhatnak.11 Ennek ellenére a török kormány már 1923-ban jogfosztó intézkedéseket hozott, üldöztetésük egyre erőteljesebben folytatódott. Ankara nyíltan megszegte a szerződést, mikor „1923-ban menekültnek nyilvánította azt a körülbelül 40.000 konstantinápolyi görög lakost, aki 1922 folyamán külföldre távozott attól félve,

Balogh Ádám

106

Politika

hogy a szmirnai mészárlásokhoz12 hasonló események fognak bekövetkezni Konstantinápolyban is. [… ] megfosztotta (őket) török állampolgárságuktól, vagyonukat pedig lefoglalta.”13 Bár a török kormány hivatalosan elfogadta a fenti megállapodást, a ciprusi krízis hatására 1955 szeptemberében görögellenes tüntetéseket szerveztek Isztambulban és Izmirben. A török vezetés támogatásával a tömeg „megszállta” az utcákat, lerombolta a görög lakóházakat, boltokat, iskolákat, kórházakat és kifosztotta azokat. A török kormány megtagadta a görög kisebbség védelmét, ezért sokan kénytelenek voltak elhagyni lakóhelyüket. A következő (egyben „végső csapás”) 1964–1965 folyamán következett be, mikor Törökország felmondta az 1930-as görög–török barátsági egyezményt, és kezdeményezte a görögök tömeges elűzését Isztambulból. Az üldöztetések hatására drámaian lecsökkent az Isztambulban élő görögség létszáma: míg az első világháború idején mintegy 250.000 görög lakott a városban és közvetlen környékén (ezzel a népesség negyedét adva)14, addig 1990-re már csak 2500-an maradtak (a város lakosságának kevesebb, mint fél százaléka)15. Hasonló folyamatok zajlottak le a két, Törökországhoz tartozó égei-tengeri szigeten is. A lausanne-i egyezmény előírta a helyi görög közigazgatás megszervezését, de Ankara ezt megtagadta. Sőt megtiltotta a görög nyelvű oktatást, és 1964-ben végleg bezáratta a szigetek kisebbségi iskoláit.16 Ugyanebben az évben Imbrosz szigetén egy nyitott börtönt létesített a török kormány, köztörvényes török bűnözők számára, nyíltan megsértve a szerződés rendelkezéseit, és kisajátítva a görögök tulajdonában lévő megművelhető földterület 95%-át. Ezekkel az intézkedésekkel az ott élő görögöket megfosztották megélhetési forrásaiktól és távozásra kényszerítették őket. Ezt mutatják a statisztikák is: 1922-ben Imbroszon 7000 görög és 200 török élt, 1990-ben ez a szám 300 görögre és 7200 törökre változott. Tenedosz görög lakossága az 1922-es 5320 főről az 1990-es évekre körülbelül 100-ra csökkent.17 A török kormány a 2000-es évektől kezdett el liberálisabb kisebbségi politikát folytatni, ami azonban már alig érintette a maroknyi görögséget. Összefoglalva azt lehet mondani, hogy egyik kormány sem tartotta (tartja) be a kisebbségek jogaira vonatkozó nemzetközi előírásokat, de az üldöztetések nem spontán (belső) fejlemények következményei, hanem minden esetben a két ország közötti kapcsolatok hirtelen megromlásának közvetlen velejárói: a ciprusi szembenállás és konfliktus hevesebbé válására reagáltak a kisebbségek elleni erőszakkal. Ezért érdemes megnézni a két ország közötti kapcsolatrendszert legintenzívebben befolyásoló tényezőt, Ciprust. A ciprusi kérdés Ciprus hivatalosan az 1923-as lausanne-i szerződéssel került Nagy-Britanniához, és állt 1960-ig brit fennhatóság alatt. A szigeten élő görög és török lakosság közötti fegyveres konfliktus az 1950-es évek közepétől vette kezdetét, és vált etnikai és polgárháborúvá. A szigeten élők három különböző elképzelés elszánt híveiként fordultak egymás ellen, így görög–török és görög–görög harcok is folytak. A Makariosz érsek vezette függetlenségpárti erők sikerével zárult az első szakasz, ami a Grivász tábornok vezette jobboldal számára csak részeredményt jelentett, mert ők a Görögországhoz csatlakozást (Enózisz) tűzték ki célul. A török közösség pedig erre válaszul egyre inkább a felosztás elvét (Takszim) kezdte el sürgetni. Az 1959-es zürichi egyezmény aláírását követően a sziget hivatalosan 1960. augusztus 15-én függetlenné vált.18 A függetlenséggel azonban nem

Balogh Ádám

107

Politika

oldódott meg a konfliktus, a ciprusi görög jobboldal Athénhoz akart csatlakozni, míg a Rauf Denktas vezette ciprusi törökök ketté akarták osztani a szigetet. Az 1974-es puccsot követően19 karnyújtásnyira került a sziget egyesítése Görögországgal, ezért Denktas a zürichi egyezmény megsértésére és a török közösség védelmére hivatkozva behívta a török haderőt a szigetre. Az 1974. július 20-án elindult török katonai invázió a ciprusi török kisebbség védelmében elfoglalta a sziget északi, 38%-át, és augusztusra kialakult a demarkációs vonal (Zöld Vonal), mely a mai napig kettéosztja a szigetet. A szigeten élő törökök északra, a görögök pedig délre menekültek, így két homogén területre oszlott az addig vegyes lakosságú sziget. 1983. november 15-én Denktas kikiáltotta az azóta is csak Törökország által elismert Észak-ciprusi Török Köztársaságot, melyet a nemzetközi diplomácia nem tekint szuverén államnak. Athén és Ankara innentől kezdve minden, a két ország kapcsolatait érintő kérdésben szükségképpen a ciprusi ügyet is szem előtt tartva tárgyal, és próbálja előmozdítani az újraegyesítést. Ez utóbbi egyre inkább Ankarának lenne sürgős, mégpedig két ok miatt. Egyrészt Ankara uniós csatlakozási szándékához szükség lenne támogatókat szerezni, és valahogy Athén ellenkezését minimum semleges álláspontra változtatni, hiszen Ciprus uniós csatlakozási tárgyalásai során kiderült, hogy Görögország külpolitikai érdekérvényesítő ereje milyen erős. Ciprus 1990 júliusában nyújtotta be csatlakozási kérelmét, amit az EK támogatott, de a sziget újraegyesítésétől tették függővé a csatlakozást. Innentől Athén és Ankara viszonyát jelentősen befolyásolta a Törökország és Ciprus számára egyaránt áhított uniós csatlakozás előmozdítása. 1994 első felében Görögország töltötte be az EU soros elnöki posztját, mikor a júniusi korfui EU-csúcson megállapodás született arról, hogy Ciprus bekerül az első bővítési körbe, amit 1994 végén Essenben meg is erősítettek. Itt azonban nem esett szó a sziget újraegyesítéséről (mint előzetes feltétel). Nem puszta feledékenységről van azonban szó, mert Görögország csak így volt hajlandó megszavazni a Törökországgal kötendő vámuniót, és csak így lépett vissza a 10-es bővítés megvétózásától, azaz a keleteurópai bővítés megakadályozásától.20 Törökország tanult a közelmúltból, és nem akar úgy járni, mint a korfui értekezleten, ahol saját bőrén érezhette a görög külpolitika erejét, ezért Tayyip Erdoğan török kormányfő egyre erőteljesebben kezdett kampányolni az Alvaro de Soto ENSZ ciprusi különmegbízottja által 2002 novemberére kidolgozott egyesítési terv mellett.21 Ankara számára fontos lett volna az egyesítés, mert ha Ciprust (a sziget déli részét) felveszik az Unióba, akkor megkérdőjeleződhet Törökország csatlakozási tárgyalássorozata is, hiszen a felvételhez (bővítéshez) a tagállamok egyhangú határozata szükséges, már pedig ha a sziget északi részét török haderő tartja megszállva, ezt aligha fogja Ciprus megtenni. Erdoğan azonban hiába próbált nyomást gyakorolni Denktasra, a veterán politikus a tervezet elutasítása mellett érvelt, és nem sikerült 2003 folyamán sem megállapodnia Glafkosz Kleridesz ciprusi elnökkel.22 2003-tól felgyorsultak az események, Gunther Ferheugen bővítési biztos kijelentette, hogy ha 2004. május 1-ig nem egyesítik a szigetet, akkor az északi rész nem csatlakozhat az Unióhoz. Rögtön ezt követően a török miniszterelnök bejelentette, hogy 2003. május 22-től ciprusi útlevéllel is engedélyezik a belépést magánszemélyeknek a Török Köztársaság területére. Ezzel az 1963-ban a ciprusi görögökkel szemben elrendelt beutazási tilalmat szüntette meg, mutatva Ankara kompromisszumra hajló politikáját. A 2004. április végén megrendezett népszavazás ennek ellenére sem oldotta fel a megosztottságot. A ciprusi törökök megszavazták a tervezetet, a ciprusi görögök azonban nem.23 A Ciprusi (görög) Köztársaság 2004. május

Balogh Ádám

108

Politika

1-től az Unió tagja lett, ami azt is jelenti, hogy a Zöld Vonal (mely egy nemzetközileg el nem ismert állam határa) már uniós határrá is változott. Törökország számára pedig a tagfelvétel várható ideje tovább tolódik. Innentől kezdve már nemcsak Athén vétójával, hanem Ciprus ellenkezésével is szembe kell néznie Ankarának. Egyelőre tehát ez a kérdés sem oldódott meg, és bármikor feszültebbé teheti a Görögország és Törökország közötti kapcsolatokat. A mindennapok szintjén legalább ilyen erőteljesen van jelen a harmadik konfliktusforrás a két ország viszonyrendszerében: az égei-tengeri felségjogok kérdése. Az égei-tengeri felségjogok körüli viták A görög–török határellentétek három nagyobb területen jelentkeznek, melyek azonban szorosan összefüggnek egymással. Ide tartozik a felségvíz problematikája, azaz hogy meddig terjed az adott ország határa a tengeren; a nemzeti légtér kérdése, azaz hogy a levegőben hol húzódik a két ország közötti határ; és a kontinentális talapzat hovatartozásának ügye. Az Égei-tenger kontinentális talapzatát érintő viták Mint jogi fogalom a második világháborút követően jött létre a „kontinentális talapzat” kifejezés, mikor az USA geológiai kutatásokat kezdett a Mexikói-öbölben, saját felségvizein kívül. 1958-ban a Genfi Egyezmény (az első tengerjogi konferencia határozata) szabályozta a kérdést: a kontinentális talapzat a felségvíz megszűntétől (a part menti övezet végétől) kezdődik, és 200 méter mélységig terjed a tengerszint alatt, vagy ameddig a mélység engedi a tengerfenék természetes erőforrásainak a kitermelését.24 Szintén itt fogalmazták meg először, hogy ha két vagy több állam is igényt tart a határaiknál húzódó kontinentális talapzatra, akkor vagy közös megállapodással kell azt szabályozni, vagy ennek hiányában a part menti övezet határától kimért középvonal szabályozza a területet. 1982-ben az Európai Uniós Tengerjogi Konvenció (LOSC) változtatott ezen, és a kontinentális talapzat határát a part menti övezettől kezdve 200 tengeri mérföldig terjedően határozta meg. A kontinentális talapzatot csak a parti állam aknázhatja ki, más állam nem. Ezen a területen lehet mesterséges szigeteket létrehozni 500 méteres tilalmi zónával körülvéve. A talapzat azonban nem része az államnak, így a nyílt tengeri hajózás szabályai vonatkoznak a felette lévő vízfelületre, az állam nem akadályozhatja a szabad hajózást. Ez a nemzetközi szabályozás azonban az Égeum területén nem jelenhet meg a kis távolságok miatt. A két ország közötti konfliktus valójában csak az 1970-es évektől kezdődött el, mikor már olajat is találtak az Égei-tenger alatt, és ekkortól válik fontossá a hovatartozás kérdése. Görögország 1961-ben kezdett kutatási engedélyeket kiadni az Égei-tenger talapzatának vizsgálatára, olajat keresve azon a területen, melyet görög kontinentális talapzatnak vélt. 1973. november 1-én a török kormány közzétett egy nyilatkozatot, mely kutatási engedélyt biztosított a török állami kőolaj vállalatnak az Égeum kontinentális talapzatán. Az ehhez mellékelt térkép egyértelműen mutatta, hogy a törökök majdnem az Égei-tenger felét (11.000 km²-t) a török kontinentális talapzathoz tartozónak határoztak meg, majd

Balogh Ádám

109

Politika

1974 júliusáig még két ízben kiterjesztették ezt a területet. Törökország az 1958-as Genfi Egyezmény 5. pontjára hivatkozva igényli ezeket a területeket, azt hangsúlyozva, hogy ez „különleges esetet” képez, így a szabályozás lehetőséget ad a középvonaltól való eltéréshez. A török kormány a „különleges” esetet azzal magyarázza, hogy a Kelet-Égeum Kis-Ázsia természetes meghosszabbodása, és így geomorfológiailag az Égei-tenger közepéig húzódik a török kontinentális talapzat. Ennek szemléltetésére kiadott a török külügyminisztérium egy térképet, melyen jelölik a kontinentális talapzatok határát: a felezővonal a Halkidiki-félszigettől keletre indul dél felé, egészen Kréta szigetéig.25 (Ez Athén számára azért is elfogadhatatlan, mert így török kontinentális talapzatra kerülne az Égei-tenger keleti felén lévő összes görög sziget.) Bár 1978 elején tárgyalássorozat indult a két ország külügyminiszter-helyettesei között (hét ízben is találkoztak egymással), de érdemben semmiféle közeledés nem valósult meg. Az ilyen típusú ellentét nem egyedülálló a világpolitikában, hiszen például a Líbia és Málta közötti megállapodás sem a felezővonalat jelölte ki a két ország közötti kontinentális talapzat határának (Málta jóval kevesebb területet kapott), és az 1982-es Európai Uniós Tengerjogi Konvenció 83. cikkelye is úgy rendelkezik, hogy a kérdéses eseteket a két fél közös megegyezésével kell „igazságosan” megoldani. Ebben az esetben azonban az átlagosnál több nehezítő tényező akadályozza a megoldást. (Itt elég megemlíteni azt, hogy a görögök nem sokkal az 1973-as olajválság előtt fedezték fel, hogy a térségben található kőolaj, amit a törökök a válság kitörésekor rögtön ki is akartak használni, tehát nem véletlen, hogy ekkortól jelentkezik a probléma. Ráadásul a kontinentális talapzat kérdésének jelentkezését rögtön követte a két ország súlyos diplomáciai konfliktusa Ciprus 1974. júliusi török inváziója kapcsán, ami a megoldást – és a kompromisszum lehetőségét – teljesen kizárta.) Bár javaslatok születtek a kérdésben (például a török fél felajánlotta a kérdés végleges tisztázásához, hogy alakítsanak egy közös görög–török vállalatot és közösen termeljék ki az ásványkincseket, majd azt felezzék meg, de a görögök erről hallani sem akarnak), végleges megoldás még nem született. Nehezíti a kontinentális talapzat kérdésének rendezését az is, hogy nem ez az egyedüli feszültségforrás a két ország között az Égeitenger régiójában: a felségvíz, és a nemzeti légtér határának megállapításában sem ért egyet a két fél. A felségvíz meghatározásának problematikája A felségvíz az adott állam területéhez tartozó part menti zóna, amely az állam területi határáig terjed. A nemzetközi jog által általánosan elismert zóna 12 tengeri mérföldig húzódik. Görögország esetében azonban 1936 óta 6 tengeri mérföldben határozták meg, és hivatalosan ez érvényes a mai napig. A területi vita ebben az esetben (is) a ciprusi kérdés kiéleződésével, és Törökország területi igényének bejelentésével kezdődött 1973-ban. Mikor a török kormány a kontinentális talapzat határát a felezővonal meghúzásával kívánta szabályozni, Görögország válaszul elkezdett a felségvíz-övezetének a nemzetközileg elfogadott 12 tengeri mérföldre történő kiszélesítésének a gondolatával foglalkozni. Ezzel az égei-tengeri török igények visszafogását próbálta elérni. A török fél azonban nagyon hevesen reagálva jelentette ki 1974 júliusában (a ciprusi katonai invázió megindulása után), hogy Ankara egyáltalán nem tolerálja a görög part menti zóna kiterjesztését, sőt casus

Balogh Ádám

110

Politika

bellinek tekintene minden ilyen próbálkozást. A heves reakció két okkal magyarázható. 1. A felségvíz határának 12 tengeri mérföldre való kiszélesítése drasztikusan korlátozná a kontinentális talapzatra vonatkozó török igények esetleges megvalósulási lehetőségeit. Ráadásul jelentősen megváltoztatná az Égei-tenger nemzetközi státusát, hiszen az addigi 36%-ról 64%-ra növelné a görög felségjog alá tartozó égei-tengeri vízterület nagyságát, míg Törökország csak a tenger 10%-ával rendelkezne.26 2. A török hajóknak szükségképpen görög felségvízen kellene átkelniük Kis-Ázsia partjai felől, nem pedig a korábbi gyakorlatnak megfelelően nemzetközi vizeken. Ehhez kapcsolódó következmény lenne az is, hogy az égei-tengeri görög szigetek part menti zónái összefüggő tengerfelületet alakítanának ki az Égeum középső régiójában, elvágva egymástól az Égeum északi és déli nemzetközi vizeit. 1976. július 5-én a török flotta hadgyakorlatot kezdett az Égei-tengeren, demonstrálva a tenger nemzetközi jellegét, de a „Hóra” nevű török hajó megjelenésére a görög hadiflotta is felvonult a görög vizek határán, fokozva a két ország közötti feszültséget. Erre válaszul 15-én Demirel török miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy „Senkinek nincs joga a görög felségvizeken kívüli kutatásainkat megakadályozni. Soha nem fogunk beleegyezni abba a helyzetbe, melyet Görögország próbál kialakítani, hogy magának követeli az Égeumot, mintha az saját tava lenne. Ha megakadályozzák a ’Hóra’ kifutását az Égeitengerre, akkor azt török beavatkozás fogja követni”.27 Erre a fenyegetésre válaszolt másnap a görög kormány, mikor kijelentette, hogy Görögország álláspontja világos és egyértelmű: a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fog fordulni, ha Törökország nem ismeri el a görög felségvizek határát. A görög felvetés ellenére még a görög kormány sem foglalkozott komolyan (és várhatóan nem is fog) a felségvíz-határok kiterjesztésének gondolatával, de az Égei-tenger határainak tágabb összefüggéseiben komolyabb szerepet is játszhat a kérdés: a kontinentális talapzat és a nemzeti légtér meghatározása kapcsán. Az Égei-tenger feletti görög nemzeti légtér ugyanis (szinte egyedülálló módon) nem esik egybe az alatta húzódó felségvíz határával. Ezért ehhez a kérdéshez a nemzeti légtér problematikája szorosan kapcsolódik. A nemzeti légtér meghatározásának problémája A nemzeti légtér fogalmát és területét először az 1944-es Chicagói Egyezmény szabályozta, mely elhatározta a Nemzetközi Repülésirányítási Szervezet (ICAO) létrehozását is, mely szervezet 1947-ben el is kezdte működését. A repülés biztonsága érdekében a szervezet regionális irányító központokat (FIR) hozott létre. Az athéni légiirányító központot bízták meg az egész Athén-FIR körzet ellenőrzésével, mely magába foglalta szinte a teljes görög szárazföldi és tengeri területeket, a hozzájuk tartozó nemzeti légtérrel együtt, melyet még 1931-ben (rendőrségi ellenőrzés céljából) 10 tengeri mérföldben határoztak meg. Ezt 1958-ban meg is erősítették Genfben, ahol Törökország is fenntartás nélkül elfogadta a 10 mérföldet a görög nemzeti légtér határának. 1974-ben azonban (rögtön a ciprusi eseményeket követően) Ankara megkérdőjelezte ezen határvonalat, és meghúzott egy új határvonalat az Égei-tenger keleti térségében, a görög szárazföldi határtól (az Evrosz-folyó torkolatvidékétől) egészen a Dodekannészoszszigetekig. Ettől a vonaltól keletre találhatóak görög szigetek is, ennek ellenére azt kérte

Balogh Ádám

111

Politika

a török kormány, hogy a vonalat átlépő összes repülő jelentkezzen be az isztambuli légiirányító központhoz utasításokért. A török fél szerint ez csupán saját biztonságukat szavatolná, hogy még a török partoktól elég messzire felismerhessék és nyomon követhessék a repülőket. Athén viszont úgy gondolja, hogy ez veszélyezteti a repülés biztonságát, hiszen így egyszerre két légiirányító központ fennhatósága alá tartoznának a repülők, és adott esetben akár ellentmondásos utasításokat is kaphatnának. Miután nem sikerült tárgyalásos úton rendezni a kérdést, a görög kormány 1974 szeptemberében veszélyesnek nyilvánította a repülést az Égei-tenger térségében, és egészen 1980 februárjáig (ameddig Törökország vissza nem vonta előbbi követelését) szünetelt a légi forgalom a térségben.28 Törökország attól tart, hogy Görögország a levegőben is megpróbálja az Égeum egész területét görög ellenőrzés alá vonni, és azt teszi szóvá, hogy a görög felségvíz és a nemzeti légtér határa nem esik egybe az Égei-tenger felett. Ezért 1974-től kezdődően szisztematikusan és folyamatosan megsérti Ankara a görög nemzeti légteret, de mindig csak az általa el nem ismert 6 és 10 mérföld közötti sávban. Törökország ugyanis azt szeretné elérni, hogy a felségvíz 6 tengeri mérföldig terjedő határáig érjen csak a nemzeti légtér határa, azaz a görög légtér ne nyúljon be a nemzetközi vizek fölé. III. A görög–török viszony az 1980-as évektől napjainkig Az 1980-as években a két ország kapcsolataira a szembenállás és a párbeszéd hiánya volt a jellemző, melyre részben magyarázatként szolgálhat Andreasz Papandreu hatalomra kerülése is. Papandreu a PASZOK29 vezetőjeként lett 1981-ben az ország miniszterelnöke, és a korábbinál jóval erőteljesebb retorikával politizált, folyamatosan hangoztatva a görög érdekek fontosságát. Már beiktatási beszédében közölte, hogy „Ami az Égei-tenger kérdését illeti, világosan és határozottan kell mind a szomszédos országok, mind pedig a NATO-tagok számára nyilvánvalóvá tenni, hogy Görögország szárazföldi, légi és vízi határai, ideértve az országhoz tartozó égei-tengeri kontinentális talapzatot is, nem képezhetik tárgyalás vagy alku alapját. Ezeket nemzetközi szerződések, egyezmények, és a nemzetközi gyakorlat törvényesítik.”30 Ezt a „nemzeti politikát” hivatalosan is a külpolitika alapjává tette Papandreu, és 1985-ben az új védelmi doktrína megfogalmazásával ez még egyértelműbbé vált. Ekkor Papandreu nyíltan is kifejtette, hogy Görögországot nem északról, hanem keletről (Törökország felől) fenyegeti veszély, ezért a területi integritás védelme szempontjából már nem az északi határ a kiemelten veszélyes régió, hanem az Égei-tenger térsége. Nem sokkal ezt követően a török kormány miatt valóban feszültté is vált a két ország közötti viszony. 1987. március 26-án a törökök elindítottak egy szeizmikus rezgéshullámokkal a tengerfenéket kutató hajót, amely azonban a görög kontinentális talapzaton is végzett kutatásokat.31 Ugyanezen a napon a török kormány kijelentette, hogy Ankara a török felségvizeken kívüli területre is ad ki kutatási engedélyeket kőolajvállalatoknak, és ha a kutató hajókat görög hadihajók zavarják meg, akkor az azonnali török válaszlépéseket von maga után.32 A feszültség csak az 1988. januári davosi találkozó, és a márciusi brüsszeli tanácskozás során kezdett enyhülni, ahol viszont már szinte történelminek mondható közeledés indult meg. A két ország miniszterelnöke megfogalmazta a kétoldalú kapcsolatok javításának

Balogh Ádám

112

Politika

szükségességét, és még ugyanebben az évben felállítottak egy Politikai Együttműködési Bizottságot. A január 30–31-én Svájcban tartott csúcsértekezleten a két ország miniszterelnöke megállapodott a kapcsolatok rendezésének szükségességéről, és a kétoldalú tárgyalások megkezdéséről. Az 1990-ben megalakult Micotakisz-kormány pedig már hivatalos programjában is megfogalmazta a két ország közötti kapcsolatok javítását. 1992 nyarán Micotakisz és a török miniszterelnök, Szulejmán Demirel hivatalos találkozón tárgyalt egymással Isztambulban a kapcsolatok rendezéséről, és a ciprusi kérdés megoldásáról.33 Ez a kedvező légkör azonban nem tartott sokáig, mert a ciprusi kérdés rendezetlensége megakadályozta az érdemi előrelépést. A ’90-es évek közepe pedig majdnem háborúval fenyegető kríziseket hozott, megakasztva a közeledés folyamatát. Az Imia-krízis (1995–1996)34 1995. december 25-én egy török teherhajó, a Figen Akat zátonyra futott az egyik Imia (Kardak) szigetéhez tartozó sziklán, 1,5 mérföldre a görög fennhatóság alatt álló Kalimnosz szigetétől. Annak ellenére, hogy a baleset görög felségvízen következett be, a hajó kapitánya visszautasította az ügyben kompetens görög hatóságok segítségét arra hivatkozva, hogy a baleset török sziklán történt. Ezzel az Imia-sziklai incidenssel kezdődött el az az átfogó török kampány, mely több száz görög sziget (zátony) görög szuverenitását kérdőjelezte meg az Égei-tengeren. Tansu Ciller török miniszterelnök nyíltan utalt a szigetek egy részének tisztázatlan státuszára, és külügyminisztériuma bevezette a „szürke zóna” fogalmát a (török fél szerint) tisztázatlan jogi státuszú Égeitengeri szigetekre. Ezt követően Demirel török köztársasági elnök 937 szigetre jelentette be igényét az Oszmán Birodalom jogutódjaként. Athén értetlenül állt a követelés előtt, hiszen szerinte (és a nemzetközi jog szerint) a szigetek státuszát egyértelműen rendezte az 1932. decemberi olasz–török ankarai szerződés, kijelölve az olasz-török határokat, melynek megerősítéseként az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés 14. cikkelye görög szuverenitás alá helyezte az addig olasz fennhatóság alatt álló szigeteket.35 (Ez gyakorlatilag a Dodakannészosz-szigeteket jelenti, míg a többi Égei-tengeri szigetről az 1913-as londoni, és az 1923-as lausanne-i szerződés rendelkezik.) A török kormány arra hivatkozik, hogy az 1932-es egyezményt a török kormány soha nem ratifikálta, így szerintük az nem is kötelező rájuk. Egy évvel az előbb említett események után, 1996 májusában egy újabb sziget kapcsán vált feszültté a viszony a két ország között. A NATO Nápolyban tartotta soron következő nyári közös hadgyakorlatának előzetes megbeszélését, ahol a Krétától délnyugatra található Gavdosz szigetének környékét jelölték ki a hadgyakorlat helyszíneként. Törökország azonban hivatalos beadványban utasította el a helyszínt, a sziget vitatott státuszára hivatkozva.36 A két ország egy évvel később azonban már tárgyalóasztalnál próbált megoldást találni vitás ügyeire, és 1997. július 8-án a madridi NATO-csúcstalálkozón egyezményt is kötöttek egymással. Konsztantinosz Szimitisz görög miniszterelnök és Szulejmán Demirel török köztársasági elnök megegyezése szerint a kétoldalú kapcsolatokat a jószomszédi viszonynak, és a kölcsönös biztonság szem előtt tartásának kell meghatároznia. Megerősítették, hogy mindkét országnak kölcsönösen tiszteletben kell tartania a másik ország fennhatósága alá eső területeit, és hogy a nemzetközi jog és a különböző szerződések

Balogh Ádám

113

Politika

alapelveit tiszteletben kell tartani.37 A szembenállás fokozatosan kezdett enyhülni, és 1999 közepén már új alapokra is sikerült a két ország kapcsolatrendszerét fektetni. Enyhülés és külpolitikai közeledés (1999–2004) Komoly előrelépésnek számított, hogy a két ország külügyminiszterei (Georgiosz Papandreu görög, és Ismail Cem török részről) a „kevésbé fontos politikai kérdések” területén kezdték el a tárgyalásokat, azaz olyan kérdésekben, melyekben nem állt fenn érdekellentét a két ország között. 1999. június 30-án New Yorkban állapodtak meg a magas rangú külügyi diplomaták rendszeres találkozóiról, és hogy megvizsgálják az együttműködés lehetőségét a kétoldalú kapcsolatok területén is. Létrehoztak egy Görög–Török Kormányzó Bizottságot, mely évente kétszer ülésezik, és melynek munkája már a következő évre eredményt is hozott. Ez a közeledés azért is tűnik komoly eredménynek, mert az 1999-es év sem indult zökkenőmentesen, hiszen február 17-én fogták el a török hatóságok a Kurd Munkáspárt (PKK) régóta körözött vezetőjét, Abdullah Öcalant, aki a kenyai görög konzulátuson bujkált, így kiadatásáig görög védelmet élvezett.38 Ennek ellenére nem támadt komolyabb botrány a két ország között, köszönhetően az előbb említett két külügyminiszter kompromisszum-készségének. Az Öcalan-incidens pedig gyorsan háttérbe szorult két tragikus esemény miatt, melyek azonban a két ország közötti kapcsolatok javulásához jelentősen hozzájárultak. 1999. augusztus 17-én Izmit térségében, a Márvány-tenger közelében 7,4-es erősségű földrengés pusztított, melynek során több ezer ember vesztette életét, és hatalmas volt az anyagi kár is. A katasztrófa után rögtön önzetlen humanitárius segítség érkezett Görögországból, segítve a mentésben és a túlélők megtalálásában. Nem sokkal ez után, szeptember 7-én Athén körzetében következett be egy 5,9-es erősségű földrengés, melynek során több mint 100 ember vesztette életét, és mintegy 100 épület omlott össze. Ekkor Törökország volt az első, amely segítséget küldött a katasztrófa körzetébe. Ez az önzetlen segítség közelebb hozta egymáshoz a két ország közvéleményét, és a politikusokat is. A közeledés újabb lendületet vett, és 2000 januárjában először Papandreu görög külügyminiszter tett hivatalos látogatást Ankarába, majd februárban Ismail Cem török külügyminiszter viszonozta a látogatást Athénban.39 A két találkozó során 9 különböző egyezményt írtak alá, mint például együttműködési egyezményt a turizmus területén,40 a bűnözés elleni küzdelemben,41 vagy egy közös készenléti görög–török katasztrófavédelmi alakulat felállításáról.42 2003 februárjában Thesszalonikiben a két ország aláírt egy egyezményt egy közös görög–török gázvezeték létrehozásáról, és a földgáz Törökországból Görögországba történő szállításáról. 2003 decemberében pedig sikerült az Égei-tengerre vonatkozó légifolyosó-egyezményt aláírni, melyben rendezték a nemzeti és nemzetközi légteret érintő vitás kérdéseket, és melynek eredményeképpen 2004 májusában egy új nemzetközi légifolyosót hoztak létre. Az 1999-ben elindult közeledés ellenére a két ország közötti kapcsolat folyamatosan instabil, és rendszeresek a diplomáciai ellentétek, elsősorban Ciprus, Törökország uniós csatlakozási folyamata és a mindennapos határsértések miatt. Törökország ugyanis rendszeresen megsérti a görög nemzeti légteret az általa el nem ismert 6 és 10 tengeri mérföld közötti területen, mégpedig állandó koreográfia szerint. A berepülő török

Balogh Ádám

114

Politika

vadászgépe(ke)t a görög légierő beméri és távozásra kényszeríti, a provokáció általában csak pár percig tart. De ezek rendszeressége komoly kiadást jelent a görög légierőnek a vadászgépek készenlétben tartása és üzemeltetése miatt, ráadásul a civil légi forgalom veszélyeztetésével jár együtt. Ezek a provokációk folyamatosak, egészen napjainkig rendszeresen ismétlődnek. Határprovokációk 2005 után Jól szemlélteti a légtérsértések rendszerességét az egyik athéni napilap (Kathimerini) 2002. decemberi statisztikája, mely szerint a török harci gépek december elején mindös�sze pár nap alatt ötvenszer sértették meg a görög légteret az égei-tengeri szigetek fölött. Ilyen nagy számnál sajnos fennáll a lehetősége a baleseteknek is, és nem meglepő, hogy évente mindkét légierő több gépet is veszít csak ezekből a „légi párbajokból” kifolyólag. (Sőt, egyszer már fegyverhasználatra is sor került: 1996-ban egy görög Mirage lelőtt egy török F 16-os vadászgépet, amelynek egyik pilótája szörnyethalt.) Az eddigi utolsó súlyos, halálos áldozattal járó provokáció 2006. május 23-án történt, mikor egy görög és egy török gép az Égei-tenger felett ütközött egymásnak. A görög védelmi minisztérium közlése szerint a török vadászgép megsértette a görög légteret, ezért elfogó hadműveletet hajtottak végre. A hadművelet során azonban túl közel került egymáshoz a két gép, összeütköztek és lezuhantak. A török pilóta szerencsésen járt, sikerült katapultálnia és egy halászhajó kimentette. Görög kollégája viszont életét vesztette.43 Ezek az események természetesen nagyon gyorsan feszültté teszik az egyébként sem kiegyensúlyozott viszonyt, és folyamatosan ébren tartják a két ország közötti ellenségeskedést. Végezetül egy 2005-ös határsértést mutatnék be, mert ebben az Égei-tengert érintő összes ellentét egyszerre jelent meg, és az elmúlt időszak leghosszabb ideig tartó konfliktusát hozta el. 2005. április 12-én kényes szituációt alakítottak ki a törökök mind a levegőben mind pedig a tengeren. Az esemény rekonstruálásához a Ta Nea című görög napilap 2005. április 13-i számára támaszkodom. „Szimbolikus időpontot választva, Moliviátisz görög külügyminiszter ankarai látogatására időzítették [a törökök – B. Á.] az Égei-tenger vidékére vonatkozó követelésük demonstrálását Imia és Androsz szigeteinél a légtér és a görög felségvíz határának átlépésével. A görög kormány megpróbálta a török provokáció jelentőségét csökkenteni (jellemző, hogy a török határsértéssel kapcsolatos intézkedésekkel a révkapitányság munkatársait bízta meg), és késő este a kormány szóvivője nyilatkozatában a következőkre szorítkozott: «Tény, hogy a mai nap eseményei nem segítették a két ország kapcsolatainak normalizálódását.»”44 A rövid hír egy napon át tartó határsértésre utal, amikor a török fél kezdte provokáció reggel 8.45-kor, a tengeren kezdődött el egy többórás „járőrözéssel”, melyet a török parti őrség egyik hajója hajtott végre az Imia szigetéhez közeli sziklazátonyoknál. A délutáni órákban ez a provokáció tovább folytatódott egy gumicsónakkal, amelynek török utasai 20–30 méterre közelítették meg a szigetet. Arra hivatkoztak, hogy ők újságírók, és csak filmezik a szigetet. Mindezt fokozta a török parti őrség második hajójának megjelenése a görög felségvizeken este 8 óra körül. Ezzel párhuzamosan azonban a görög légteret is megsértették, mikor két török F 16-os harci alakzatban repült be az androszi lőtér fölé, pont mikor ott lőgyakorlatot tartottak. A legveszélyesebb helyzet délután 5 óra körül

Balogh Ádám

115

Politika

alakult ki, mikor 10 görög hadihajó éles lőszerekkel hajtott végre, már korábban bejelentett hadgyakorlatot. A görög parancsnokok a balesetre való tekintettel, és a feszültség fokozódása miatt tűzszünetet rendeltek el, miközben a török gépek színlelt támadást hajtottak végre a görög hadihajók felett alig 300 méterrel. Egyidejűleg görög repülőgépek siettek feltartóztatni a „támadókat”, akik felső támogatásról gondoskodtak, a két felfegyverzett F 16-ossal. Az egész színteret összesen 34 török repülőgép egészítette ki, melyek kilencszer sértették meg a görög nemzeti légteret.45 Szinte ugyanezen a helyszínen hasonló eset történt már 2-3 héttel ezt megelőzően, mikor a török parti őrség hajója azzal a céllal közelítette meg Imia szigetét, hogy elzavarjon egy kalimnoszi halászt, aki a „Panagia Kamarinou” halászbárkával halászott ott. A parti őrség hajójának legénysége azt követelte, hogy azonnal távolodjon el onnan a halász, mivel az szerintük török vizeken halászott. A halász értesítésére megjelent a görög parti őrség hajója is, majd a két hajó felváltva szólította fel a másikat, hogy távolodjon el. Nem sokkal később a török parti őrség hajója távozott, miközben a görög őrhajót egy másik váltotta föl. A konfliktus elejétől fogva 8 mérföldre állomásozott a helyszíntől a „Pirpolitisz” görög ágyúnaszád. IV. Összegzés A görögök és a törökök közötti ellentét gyökerei több száz évre nyúlnak vissza. Ennek emocionális következményei természetesen fellelhetőek a görög átlagpolgárok és még talán a görög politikusok egy részének mindennapi gondolkodásmódjában. Ennek ellenére azt lehet mondani, hogy a két ország között fennálló jelenlegi ellentétek csak mintegy 30–35 éves múltra tekintenek vissza, és alapvetően a ciprusi kérdés kiéleződéséhez köthetőek. Ekkortól vált ugyanis fontossá az égei-tengeri felségjogok kérdése, a kontinentális talapzat (az ott található olaj kitermelésének problematikájával), és innentől kezdve jelent minden egyes követelés (igény) diplomáciai erőfitogtatást is. Jól nyomon követhető az is, hogy a két ország közötti kapcsolatrendszer milyen érzékenyen (és gyorsan) reagál a Ciprus szigetén zajló eseményekre, és hogy ez milyen mély összefüggéseket árul el a tágabb értelemben vett nemzeti politika viszonylatában. Az utóbbi időben elindult közeledés (bár meg-megszakad), valószínűleg a sziget esetleges (talán nem is olyan távoli) újraegyesítésekor felgyorsulhat, és akár még Törökország uniós csatlakozását is elősegítheti, ha Athén úgy érzi, Ankara is hajlandó a kompromisszumra. Jegyzetek

1

2

Philip Mansel: Constantinople 1453–1924. London, 1995, 437–438. o.; Kemal, H. Karpat: Ottoman Population 1830–1914. Demographic and Social Characterics. University of Wisconsin Press, 1985, 47. o. A Nagy Eszme egy hivatalosan először 1844-ben Jannisz Kolettisz görög politikus által megfogalmazott elképzelés, mely az összes göröglakta terület egyesítését tűzte ki célul. A hivatalos külpolitika által is támogatott eszme az Égei-tenger partvidékét egyesítve, Konstantinápoly központtal létrejövő nagy területű görög állammal számolt.

Balogh Ádám 3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

16

14

15

17

18

116

Politika

A bolgár exarchátus 1870-es megalakulása volt az első intő jel, amit követett a nagybolgár állam 1878. március 3-i megalakulása, és bár az 1878-as berlini szerződés azt három részre osztotta, a görögök innentől kezdve a legnagyobb veszélyt a bolgár előretörésben látták. Az 1908-as alkotmánynak (és a szinte ezzel párhuzamosan függetlenedő Bulgária létrejöttének) komoly hatása volt a görög politikai gondolkozásra, és még egy görög szervezet is megalakult egy oszmán–görög föderalista állam megalakításának céljával. Az Athanasziosz Szuliotisz-Nikolaidisz által 1908-ban megalapított Konstantinápolyi Szervezet célja a görög nemzeti politika felülvizsgálata, ahogy ezt az alapító írta a görög külügyminiszternek: „Amilyen gyorsan csak lehet, a görög politikának meg kell változnia, és nem egy nagy területű görög állam létrehozására kell törekednie, hanem a Balkán-félsziget és Kis-Ázsia államainak és népeinek szövetségét megvalósítania. Ezt pedig Görögország és az Oszmán Birodalom közötti szövetség megkötésével kell kezdeni.” In: Athanasziosz Szuliotisz-Nikolaidisz: Organoszisz Konszatntinulpoleosz (Konstantinápolyi Szervezet). Dodóni, Athína, 1984, 65. o. 1. Görögországnak nem szabad semmiféle konfliktusba kerülnie egyik nagyhatalommal sem, vagy szövetségre lépnie a velük szemben álló valamely csoporttal. 2. Baráti kapcsolatokat kell létesítenie az összes szomszédos országgal, hogy elkerülje még a lehetőségét is, hogy valamely nagyhatalomtól politikai vagy gazdasági függőségbe kerüljön. 3. Csak a nagyhatalmakkal (főleg a földközi-tengeri hatalmakkal), és az összes szomszédos állammal kialakított baráti kapcsolatok révén tarthatja fenn Görögország semlegességét. A külpolitikai programról részletesebben ld.: Doros Alastos: Venizelos. London, 1942, 144–246. o. A szerződés megkötésének körülményeiről, és szövegéről ld: Balogh Ádám: Az 1930-as görög–török barátsági és semlegességi szerződés. JATEPress, Szeged, 2002. A Balkán-szövetséget 1934-ben kötötte meg Görögország, Törökország, Jugoszlávia és Románia egymással. A teljes muzulmán lakosság megoszlása: 60.000 török, 25-30.000 pomák és kb. 20.000 muzulmán cigány. In: Biron Theodoropoulosz: I tourki ke emisz (A törökök és mi). Fitraki, Athína, 1988, 307. o. Uo. 307–308. o. A görög hatóságok muzulmánokkal szembeni atrocitásairól és túlkapásairól részletes információkat lehet találni a Nyugat-Trákiai Kisebbségek (az itt élő muzulmánok nem hivatalos szervezetének) honlapján (www.armory.com/~thrace). A szerződés teljes szövegét ld: Lausanne Conference on Near Eastern Affairs 1922–1923, Records of proceedings and draft terms of peace. London, Majesty S., 1923. Mikor 1922-ben a törökök visszafoglalták a várost a görög megszálló csapatoktól, a török katonaság megtámadta a város görög lakosait, és sok halálos áldozattal járó vérengzés vette kezdetét. I Paraviaszisz tisz Lozanisz (A Lausanne-i békeszerződés megsértései), Az imbroszi, konstantinápolyi, tenedoszi és kelet-trákiai menekültek egyesületének kiadványa, Komotini, 1993, 19–20. o. A kiadvány pontokba szedve követi végig a jogsértéseket egészen 1923-tól az 1990-es évek elejéig. Felhívja a figyelmet a két kormány összes jelentősebb kisebbség-ellenes rendeletére. H. Karpat: Ottoman… 47. o. A lausanne-i békeszerződés megsértései, 65. o. A „kisebbségi” jelző itt megtévesztő lehet, ugyanis a szigetek lakosságának több mint 95%-a görög anyanyelvű és származású. Theodoropoulosz: I tourki… 302–305. o. A lausanne-i békeszerződés megsértései, 8. o. Az egyezmény szerint Ciprus elnöki köztársaság, ahol az elnök mindig görög, az alelnök pedig mindig török származású, a minisztertanács pedig 7 görög és 3 török miniszterből áll. Külön garanciaszerződést írt alá Nagy-Britannia, Törökország, Görögország és Ciprus, melyben kimondják, hogy a szigetet sem

Balogh Ádám

19

20

21

22

23

26 27 24 25

28 29

31 33 34 35 36 30 31

37

38

39

117

Politika

felosztani, sem Görögországhoz vagy Törökországhoz csatolni nem lehet, amit a három állam garantál is. A Grivász tábornok vezette jobboldali csoport megdöntötte Makariosz érsek hatalmát, és Athénhoz akarta csatolni a szigetet. Athén gyakorlatilag a zsarolás (diplomáciai nyomásgyakorlás) eszközével élt, és egyrészt a Törökországgal folytatott tárgyalások akadályoztatását, másrészt az Unió bővítésének meggátolását helyezte kilátásba, ha az Unió nem támogatja Ciprus minél hamarabbi felvételét a Közösségbe. Ez a politika eredményesnek bizonyult, és az EU aláírta a vámuniót Törökországgal (1996-tól lépett életbe), majd 2004-ben, a keleti bővítéssel Ciprust is felvette tagjai közé, az újraegyesítés megvalósulása előtt. A tervezet szerint Cipruson két önálló alkotmánnyal és azonos politikai jogokkal rendelkező államból álló alakulat jönne létre, amelyet a kétkamarás törvényhozás delegálta elnöki tanács irányítana. Ez egy hat fős testület lenne, melynek elnöki és alelnöki posztja a két közösség között tízhavonta cserélődne. A két ciprusi vezető 2002. január 16-a és 2003. február 14-e között 71-szer találkozott egymással, és próbált közös nevezőre jutni a sziget újraegyesítéséről, eredménytelenül. A ciprusi görögök több kedvezményt akarnak elérni, és a török csapatok azonnali kivonását északról, nem pedig a terület 18 év alatti fokozatos demilitarizálását. A referendum eredményeként Denktas (aki továbbra is elutasított az egyesítést) vereséget szenvedett a 2005. áprilisi elnökválasztáson, és a megegyezéspárti Mehmet Ali Talat váltotta az Észak-ciprusi Török Köztársaság elnöki székében. Theodoropoulosz: I tourki… 269. o. Uo. 268–272. o. Uo. 277–279. o. Sztefanosz Caparasz: Ekato hronia polemosz Elladasz–Tourkiasz 1900–2000 (Száz év háborúskodás Görögország és Törökország között, 1900–2000). Nea Szinora, Athína, 1999, 463. o. Theodoropoulosz: I tourki… 282–287. o. A Panellínion Szoszialisztiko Kínima (Pánhellén Szocialista Mozgalom) elnevezésű pártot 1974-ben alapította meg Andreasz Papandreu, létrehozva ezzel az első szocialista/szociáldemokrata irányultságú pártot Görögországban. Megalapításától kezdve a görög politikai élet egyik (baloldali) pólusa, 1981től kezdődően többször kormányon lévő párt. Fő ellenfele a 2004-től hatalmon lévő (és 2007-ben újra megválasztott) jobboldali Új Demokrácia pártja, Kosztasz Karamanlisz elnökletével. Caparasz: Ekato hronia… 510. o. Uo. 520. o. Uo. 527. o. Uo. 573–575. o. Uo. 598–615. o. A párizsi békeszerződés ide vonatkozó pontjairól: uo. 633–634. o. A sziget helyzetéről az 1913-as londoni szerződés negyedik cikkelye rendelkezik, mely szerint az Oszmán Birodalom lemond minden jogáról Kréta és Gavdosz szigetét illetően, amit csak megerősített az 1923-as lausanne-i szerződés. Caparasz: Ekato hronia… 608. o. Elfogásában a görög, az amerikai és az izraeli titkosszolgálat is segédkezett. Öcalan korábban egy görög hajóskapitány barátja révén Olaszországból Korfu szigetére távozott, ám a görög hatóságok nem merték nyíltan vállalni a neki nyújtandó menedékjogot. Közbenjárásuknak köszönhetően azonban végül ciprusi útlevéllel megérkezett Nairobiba, az ottani görög követségre. Innen az említett titkosszolgálatok segítségével került török kézre. (Mikor fény derült arra, hogy görög segítséggel érkezett Kenya területére, három görög miniszter – a külügyi, a belügyi és a titkosszolgálati – is benyújtotta lemondását.) Pintér Attila: Görögország külkapcsolatai. Változó Világ, 2006, 8. o.

Balogh Ádám

118

Politika

Hatályba lépett 2001. május 4-én. Hatályba lépett 2001. július 17-én. Az egyezmény elsősorban a szervezett bűnözés, a terrorizmus és az illegális bevándorlás területét ölelte fel. 42 Hatályba lépett 2001 novemberétől. 43 Kathimerini, 2006. május 24. Az esetet légi párbaj előzte meg, a török kormány hivatalos nyilatkozatában pedig annyit közölt, hogy ki fogják vizsgálni az ügyet. 44 Ta Nea, 2005. április 13. 45 Uo. Az újság kommentárjában felhívja a figyelmet a provokáció mögött meghúzódó esetleges okokra is. E szerint két egymásnak ellentmondó forgatókönyvről számolnak be athéni katonai és diplomáciai szakértők, melyek szerintük a törökök tegnapi provokációját előidézhették az Égei-tenger felett. Az első szerint a törökök célja az Égeumra vonatkozó török igények újbóli bejelentése azzal az üzenettel, hogy bármilyen tárgyalások is folynak vagy közeledő lépések történnek a két ország között, Ankara nem mond le követeléseinek megvalósításáról. Ez a forgatókönyv Erdoğan és a tábornokok „egyetértését” feltételezi. A másik forgatókönyv szerint a cél a török tábornokok részéről Moliviátisz ankarai látogatásának aláaknázása, hogy megakadályozzák a két ország kapcsolatainak további javulását. Ez a forgatókönyv feltételezi az Erdoğan és a tábornokok közti ellentét kiújulását, és azt, hogy nem fognak lényegében soha meghátrálni. 40 41

INFORMÁCIÓK Következő számunk tartalmából: 2009/1. szám: Aktuális Balkán II. *** Előző számaink megrendelhetők a szerkesztőség és a levéltár címén: 2005/1. sz.: A trianoni emlékezet városai; 2005/2. sz.: Csehek és magyarok 2005/3. sz.: Esterházy család; Csokonai évforduló; Helytörténet 2005/4. sz.: Nemzeti programok a hosszú 19. században 2006/1. sz.: Kincsek–régészet–művészettörténet 2006/2. sz.: Észak-Erdély 1940–1944; 2006/3–4. sz.: 1956 – Európai szemmel 2007/1. sz.: Magyarok és lengyelek; 2007/2. sz.: Dél-Felvidék 1938–1944 2007/3. sz.: Dunántúl, mint régió; 2007/4. sz.: Dunántúliság, pannonizmus 2008/1. sz.: A Monarchia történeti képe; 2008/2–3. sz.: Magyarságkép a 20. században ***

Az Art Limes-számok a Kernstok Alapítvány címén (2801 Tatabánya, Pf. 1244) rendelhetők meg: 2003/2. sz.: A pasztell; 2004/1–2. sz.: Diktatúra és művészet; 2004/3–4. sz.: A gyermekkönyv-illusztráció I–II.; 2006/1. sz.: BÁB-TÁR I. 2006/2–3. sz.: BÁB-TÁR II–III.; 2006/4–2007/1. sz.: Magyar illusztráció Bolognában 2007/2. sz.: BÁB-TÁR IV.; 2007/3. sz.: Kihelyezett tagozat. Tatabányáról elszármazott művészek; 2007/4. sz.: BÁB-TÁR V.; 2007/5. sz.: A gyermekkönyv-illusztráció III. 2008/1. sz.: A gyermekkönyv-illusztráció IV.; 2008/2. sz.: Képzőművészek Esztergomban a 20. században *** Folyóiratunk megvásárolható Komárom-Esztergom megyében: A RÁBAHÍR Rt. (LAPKER) hírlapárusítóinál, valamint az alábbi intézményekben: Komárom-Esztergom Megyei Levéltár, Esztergom; Gran Tours Iroda, Esztergom; József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya Budapesten: Írók Boltja (Andrássy út), Gondolat Könyvesház (Károlyi M. út), Teleki Téka (Bródy S. utca) Szlovákiában: Madách-Posonium Könyvesbolt, Rév-Komárom *** Szerkesztőségünk levélcíme: 2801 Tatabánya, Pf. 1244; Tel.: 34/515-700/344 (Városháza, Virág Jenő), vagy 06-30/747-7890, E-mail: [email protected] Honlap: www.limesfolyoirat.hu www.artlimes.hu Szemlénk megrendelhető a szerkesztőség levélcímén, könyvtárak számára a Könyvtárellátó Kht-nál (1134 Bp., Váci u. 19.)

LIMES TUDOMÁNYOS SZEMLE AKTUÁLIS BALKÁN I. TATABÁNYA

Recommend Documents