HEDWIG COURTHS-MAHLER
A SZÍNÉSZNŐ LÁNYA
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: Aus erster Ehe © Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co. Bergisch Gladbach Hungarian translation © Falvay Dóra Fordította: FALVAY DÓRA
I. – Mindjárt négy óra, Eva. Nekiláthatnál a kávéfőzésnek. – Máris, Klarissa néni. Két kicsi öltés, és megyek is – felelte a fiatal lány, álmodozó pillantását fölemelve a kézimunkájáról. A két hölgy majd egy órája üldögélt már a nappali ablakai alatt, szinte teljes némaságban kézimunkájukba merülve. Eva kisvártatva valóban abbahagyta a munkát, varrnivalóját takarosan elhelyezte az asztalkán várakozó kosárban, és gondosan betakargatta az e célra szolgáló hímzett kis terítővel. Klarissa kisasszony ragyogóan tiszta otthonában ugyanis hímzés díszített minden tárgyat, ami erre a legcsekélyebb mértékben is alkalmasnak tűnt. A két hölgy életének célja és értelme mintha csak az lett volna, hogy a „Csinosítsuk Otthonunkat” mozgalom jegyében éjjel-nappal kézimunkát gyártsanak. Klarissa úrhölgy esetében ez a látszat igaznak is bizonyult: az idős kisasszony életének legfőbb célját és örömét a bonyolultnál bonyolultabb arabeszkekben és virágdíszekben lelte. Ifjú unokahúgának szép sötét szeme viszont annál ékesszólóbban árulkodott másféle célok és tartalmak iránti vágyáról. Szorgos kezük munkája pazar bőségben díszítette kis nappalijukat, a még kisebb szalont, közös hálószobájukat, sőt, még a csillogó-villogó parányi konyhát is, mely leginkább babakonyha benyomását keltette. Ide sietett most Eva, hogy teljesítse nagynénje utasítását. Eva tizenkilenc esztendős volt, karcsú, szép leány, de a lényéből valami elnyomottság sugárzott. Az arca finom vonású, szeme nagy, sötét és ragyogó, de a kifejezése többnyire fásult, félénk, mint az erősen befelé forduló embereknél általában. Árnyékban sínylődő virágra hasonlított a lány, amelynek láthatóan hiányzik a dúsabb föld és a napfény. Ebből a szempárból nem áradt semmi életöröm, semmi fiatalosság. Klarissa Sonntag eltűnődve nézett végig a lány fáradt, szinte megtört alakján. Az idős kisasszony sápadt, szenvedő arcán a betegek örömtelen, zsémbes kifejezése honolt. Lassan, nehézkesen föltápászkodott ő is, és a mankója után nyúlt. Még a szobán sem tudott enélkül áthaladni. Születése óta nyomorék volt. Jobb lába nemcsak sokkal rövidebb és fejletlenebb volt, mint a bal, de teljesen erőtlen is. Az állandó mankózás pedig ötvenéves korára meggörbítette, eltorzította egész alakját. Pedig az arca egyáltalán nem volt csúnya. Finom
vonások jellemezték, szép, fényes szürke szempár; ha a kisasszonyt éppen nem kínozták gyakori fájdalmai, ez az arc szívbéli jóságról árulkodott. Többnyire azonban elkínzott, zsémbes kifejezés ült rajta. Nem csoda hát, hogy Eva, fiatal kora ellenére ilyen csöndes és magába forduló lány lett. Kicsi gyerekkora óta élt beteges nénje otthonában. A világból csak ezt a kisvárost ismerte a türingiai erdő szélén. Szinte sosem találkozott magakorabeli, vidám fiatalokkal. Klarissa néni a betegsége miatt került minden társaságot, s ez Evát is eltávolította az emberektől. A házból is csak akkor tette ki a lábát, ha bevásárolni küldték. Az erdőt csak távolról nézegette, s ha nagy ritkán eljutott a város széléig, vágyakozva bámult a folyón és réteken át a dúsan zöldellő fák felé, melyek olyan közelről, s mégis oly elérhetetlenül hívogatták. Szűkös volt a lány életének horizontja, éppúgy, mint a kilátás az ablakából: keskeny kis mellékutcára látott, nem túl tetszetős, zöldre vagy szürkére festett házakkal. Ez volt hát az ő otthona. Otthon! Eva mindig álmodozva bámult maga elé, ha ezt a szót hallotta vagy olvasta valahol. Otthon! Gyönyörű szó, kedves, meghitt és gyöngéd... annyira szép, hogy az már föl sem fogható. De hát hol is van az ő igazi otthona? Apja-anyja odakint élnek – a nagyvilágban valahol, elérhetetlen messze. Az apa eljön évente egyszer megnézni őt, de hát annyira idegen már, mintha nem is volna semmi köze Evához. És az anyja? Róla még ennyit sem tudni. Eva sosem látta, és hallani is csak egyszer vagy kétszer hallott róla. Évek óta nem érkezett felőle semmi hír, és Klarissa néni sem hozta szóba már hoszszú-hosszú ideje. Ő egyébként Eva apjáról sem beszélt soha. És Eva vágyódó gondolatai mégis őfeléjük szálltak szüntelen: oda, messze, ahol az ő otthona lehetne, együtt a szüleivel. Klarissa néni lassan föl-alá bicegett a szobában, ez volt a rendes étkezés előtti mozgásgyakorlata. A lakást nem hagyta el szinte soha, mivel a betegség emberkerülővé tette. Végül megállt a nyitott ablak előtt, és mélyen belélegezte a friss levegőt, miközben Eva megterítette az asztalt, s behozta a kávéskannát és a süteményes kosárkát. Kávézás után így szólt a néni: – Ne folytasd még a hímzést, előbb menj el, kérlek, Jülemannhoz. Kellene bíborszínű hímzőselyem meg egy új minta is. – Máris indulok, Klarissa néni. – Menj el akkor egy füst alatt a szatócshoz is. Gyertyát és cukrot kéne hozni. Kuhnkéné holnap padlót sikál, nem lesz érkezése boltba
menni. – Kuhnkéné a nehezebb háztartási munkákat intézte délelőttönként. – Gyümölcsöt ne hozzak, nénikém? – Az jó lesz! Kell még valami szerinted? – Nem jut eszembe más. Eva leszedte az asztalt, visszaterítette rá a rózsákkal hímzett, nagy, zöld terítőt, majd a hálószobába ment, hogy rendbe hozza magát indulásra. Divatjamúlt ruhájában, fején a jelentéktelen kalappal nem nyújtott éppen elegáns vagy akár csak fiatalos látványt. A ruháit „a Klipperék Julcsájánál” készíttette Klarissa néni. Julcsa nem volt számottevő varrónői tehetséggel megáldva, ráadásul szemlátomást hadilábon állt a divattal, bár makacsul állította, hogy kizárólag a legújabb párizsi divat szerint dolgozik. Mindazonáltal a város szinte teljes női lakossága nála dolgoztatott, így aztán Eva ruházata sem rítt ki olyan nagyon az átlagból. Csak a tehetős hentesné húzgálta az orrát, és súgta oda a kofáknak, ha Eva elhaladt a standja előtt: „Na, ezen se látni, hogy nemesember az apja, és birtoka van!” Ám a hentesné rosszallását sem Julcsa munkája váltotta ki, hanem a silány szövet, amiből a ruha készült. Eva maga nem is sejtette, hogy az öltözéke kritika tárgya lehet. Fogalma sem volt divatos ruhákról, szép selymekről, csipkékről. Mindegy volt neki, mit visel. De hát kinek is akart volna tetszeni? Fiatalemberek sosem léptek be életének szűk körébe. Ezekben a dolgokban Eva gyerek volt még. Elképzelni sem tudta, mennyit jelenthet egy szép ruha, és hogy az ízléses öltözék még csúnya nőket is megszépíthet. Eva gyorsan elvégezte a szükséges bevásárlást, pedig itt is, ott is elbeszélgetett a boltosokkal, elárusítókkal, már ahogy az kisvárosokban szokásos, ahol mindenki mindenkit ismer. A Jülemann testvérek egyike elújságolta, hogy most születtek náluk bűbájos kiscicák, sőt egyet rá is akart tukmálni Evára. A lány kissé riadtan szabadkozott. A szatócsné azt akarta tudni, tényleg négy teljes napjába került-e Julcsának Eva ruhája. A gyümölcsöskofa a legnagyobb fia írásfüzetével büszkélkedett el: a jeles nebuló megint kitűnőt hozott. Ezzel ki is merültek a városka kínálta szellemi izgalmak. Illetve még a piactéren várt Evára egy különleges szenzáció: szemtanúja lehetett, ahogy Lebohm biztos úr bekísér az őrsre egy részeg csavargót. Ez az esemény különösen a városka tanulóifjúságát nyűgözte le. Eva nagyot sóhajtva indult tovább. Ismerős érzés tört rá: elviselhetetlenül fojtogatta életének szűkös, kicsinyes, jelentéktelen volta. Sokat töprengett önmagán és az életén, és nem bírta elfogadni a tar-
talmatlan vegetálást. Mindennek ellenére pislákolt még benne annyi életerő és tettvágy, hogy ne tompuljon el végképp, és ne nyugodjon bele a helyzetébe. Ahogy épp befordult volna az utcájukba, az egyik ház előtt fiatal anyát pillantott meg, aki a gyerekét dédelgette. Gyöngéd, lágy hangon duruzsolta az asszony: „Gyémántos gyöngyvirágom, kicsi kislányom, drágaságom!” A fiatal lányt lelke mélyéig megrázták a gyöngéd szavak. Sápadt orcája elpirult, a szeme könnybe borult, az ajka reszketett. Futva indult tovább, mint aki önmaga elől menekül. A kapujuk előtt megtorpant egy pillanatra, és lehunyt szemmel a hideg falhoz szorította a homlokát. – Anya, ó, Istenem... nekem miért nincs anyám? – suttogta, és olyan magányosnak, nyomorultnak érezte magát, mint még soha életében. Lassan kapaszkodott föl a lépcsőn, s mire belépett Klarissa nénihez a nappaliba, az arcán megint csöndes, fegyelmezett kifejezés ült. Az idős kisasszony már alig várta a hímzőselymét és a legújabb városi pletykákat. Eva mindenről beszámolt. – Jól van, kislányom – szólt a kisasszony –, akkor most ugye muzsikálsz egy órácskát? Eva gépiesen rábólintott, és a szobácska túlnyomó részét elfoglaló zongorához ült. Apjától kapta a hangszert jó néhány évvel ezelőtt, mikor kiderült, hogy tehetsége van a zenéhez. A városkába véletlenül elvetődött egy kivételes zenetanár. Eva a legkedvesebb tanítványa volt az öreg különcnek, aki pár hónappal ezelőtt hagyta el az árnyékvilágot. Minden tudományát igyekezett átadni a lánynak, az énekhangját is nagy gonddal képezte. A zene volt az egyetlen, ami kiemelte Evát világa szűkösségéből. Amit kimondani nem mert vagy nem tudott, azt a zene hangjaira rábízhatta. Ez csodálatos módon átszellemítette a játékát, megragadóvá tette lágy, édes hangját, amikor dalokat adott elő. Ma is a zenéhez menekült, de most valahogy nem ment neki. A darab kellős közepén váratlanul megszakította a játékot, és az idős kisasszonyhoz fordult. Sápadt arcában nyugtalanítóan lángolt a mély, sötét szempár. – Klarissa néni! Az idős kisasszony összerezzent. Szinte segélykiáltásnak hangzott ez a megszólítás. – Jesszusom, Eva! Úgy megijesztettél! Hát mi baj van? Miért hagytad abba a darabot? Eva fölkelt a zongoraszékről, és odalépett hozzá.
– Kérdeznék valamit, nénikém. Mit gondolsz, él még az anyám? A kisasszony arcán vörös foltok ütköztek ki a felindulástól. – De gyermekem! Hogy jut eszedbe ilyen hirtelen...? Eva a szívére szorította a kezét. Hevesen kapkodta a levegőt. Az arca még jobban elsápadt. – Jaj, nénikém! Nem bírtam tovább. Egyszerűen muszáj volt már megkérdeznem. Már évek óta nem szóltál egy szót sem az anyámról. De én állandóan rá gondolok, és néha elviselhetetlenül kínoz a vágy, hogy legalább beszélhessek róla. Csak annyit mondtál, emlékszem, mikor iskolába kerültem, hogy eltűnt Amerikában, és ne beszéljünk többé róla, ne is gondoljak rá. De hát az lehetetlen, muszáj rá gondolnom. Nénikém, szerinted él még? Klarissa kisasszony kimerülten hanyatlott hátra, és megrendülten nézett a lány feldúlt arcára. Sosem látta még ilyennek Evát, soha nem hallotta így beszélni. – De hát mi történt, kislányom? Hogyhogy egyszerre ilyen szenvedélyesen érdekel ez a dolog? Elkínzott, fakó mosolyra torzult Eva arca. Leroskadt a székre, mert a lába fölmondta a szolgálatot. Heves mozdulattal az asztalra borult, és eltakarta az arcát. Pár percig így maradt, s igyekezett úrrá lenni érzelmein. Végül fölemelte lassan a fejét. Kedves gyermeki arcáról mélységes szomorúság sugárzott. – Hogy miért? Jaj, nénikém! Az előbb az utcán láttam egy fiatal anyát a kislányával. Dédelgette, csókolgatta és szorosan magához ölelte. És, tudod, akkor az jutott eszembe, hogy engem miért nem dédelgetett így az anyám, miért nem szeretett így, miért hagyott el, amikor én is ilyen kicsi és védtelen voltam, mint az a kisgyerek, hiszen még alig múltam egyéves? És miért nem ad azóta sem hírt magáról? Lehet az, hogy egy anya elfeledkezzen a gyermekéről? Klarissa Sonntag idegesen összerezzent. Nagyon föl volt dúlva ő is. Eva váratlan kitörése megriasztotta. Keserves sóhajjal mondta: – De kislányom, sokkal jobb lenne, ha nem kínoznád magad efféle kérdésekkel. Hisz eddig olyan boldog és elégedett voltál! Eva keze ökölbe szorult. – Boldog és elégedett? Nem, Klarissa néni! Bocsáss meg nekem, hisz te mindig nagyon jó voltál hozzám, befogadtál, mikor elhagyott az anyám. Szinte sosem hallottam rossz szól tőled, és ha nem kínzott nagyon a betegség, akkor igazán kedvesen és gyöngéden bántál velem! De mégis, és kérlek, könyörgök, hogy ne tartsál ezért hálátlannak, mégis hiányzott az életemből a legfontosabb: nem volt apám és
anyám, nem volt igazi otthonom. Ki kell már végre mondanom, nem hallgathatok tovább. Elmesélted egyszer, hogy anyám kétévi házasság után elhagyta apámat, hogy visszatérhessen a színpadra. Apám akkor elvált tőle. Anyám aztán hamar megint férjhez ment Amerikában, és velünk még azt sem közölte, milyen nevet vett föl. És azóta nem hallottál róla semmit, ugye? – Soha, egy szót sem. – Apám is újra megnősült. Évente egyszer eljön meglátogatni. Udvariasan eltársalgunk, végtére is rokonok volnánk, de mégis idegenek vagyunk egymásnak. És olykor levelet is váltunk, hétköznapi semmiségekről. Ennyi jutott nekem az apámból. Ó, nénikém, szegényebb vagyok, mint az utolsó koldusgyerek! – zokogott föl Eva, arcát a tenyerébe temetve. Klarissa kisasszony döbbenten, tanácstalanul hallgatta húga szenvedélyes kitörését. Sejtelme sem volt arról, mi lakozhat a lányban. A beteg emberek gyakran önzők, s ez alól ő sem volt kivétel. Evát azért vette magához, hogy magányos, üres életét tartalmasabbá tegye. Mindig csak arra gondolt, milyen jó, hogy itt van vele ez a fiatal teremtés, hogy nem kell egyedül lennie. Föl sem merült benne a gondolat, hogy Eva sorvadozik a lelki nélkülözéstől. Tévképzeteiből most föl kellett ocsúdnia. Eva nem boldog, és nem elégedett ezzel az élettel. Elrémült a máskor oly zárkózott teremtésből gáttalanul fölszakadó panaszkiáltás hallatán. Szíve mélyén nagyon is jóságos teremtés volt Klarissa. Első gondolata most is a segítség, a vigasztalás volt. Tanácstalanul simogatta a kislány barna haját. Érett vadgesztenye színében játszott ez a hajkorona, vöröses kis fények villództak rajta. Éppen ilyen különösen csillogó haja volt Klarissa egyetlen testvérének, Eva anyjának is. Rá gondolt most az öreg kisasszony. Felicitas volt a neve, s idősebb nővére szemében maga volt az irigylésre méltó fiatalság, szépség, egészség és boldogság. Nyugtalan, becsvágyó lélek volt Felicitas. Fényről, pompáról ábrándozott. Szelíd, félénk szüleitől kiharcolta, hogy engedjék színésznőnek. Félig-meddig akaratuk ellen lépett ki a nagyvilágba. Szépsége igen gyorsan fényes sikerekhez segítette, s mivel önző, számító teremtés volt, leglelkesebb rajongójánál azt is elérte, hogy családjával szembeszállva elvegye őt feleségül. Így lett Rudolf von Woltersheim Felicitas Sonntag férje. A kissé könnyelmű fiatalember azt remélte, hogy az esküvő után családja is megenyhül majd Felicitas iránt, és befogadja az ifjú aszszonyt. Felicitas pedig abban a boldog tudatban ringatózott, hogy
nagyszerű partit csinált. Csakhogy a házasság végleges szakítást jelentett Rudolf és a család között. Ezt a lépést nem bocsájtották meg neki, és megtagadták tőle azokat a jövedelmeket is, amelyeket eddig élvezhetett. Megszokott életmódjához képest, nevetségesen kicsiny összegből kellett ezentúl gazdálkodnia. A feleségét nem engedte vissza a színpadra, így aztán igencsak szerény életmódra kényszerültek. Felicitas nem is bírta sokáig. Nem az volt az ő élete álma, hogy szegénységben, szűkösködve éljen. A nagy szenvedélyből nemsokára csak a heves jelenetek maradtak. Egy szép napon aztán Felicitas otthagyta a férjét, s Amerikába ment szerencsét próbálni. Rudolf viszszahívta, de az asszony nem engedelmeskedett. A férje ekkor elvált tőle. A család attól tette függővé a megbocsájtást, hogy végleg szakít a méltatlan asszonnyal. A gyereket a férjnek ítélték. Nem tudta, mit is kezdjen az anyátlan csöppséggel. A saját családjában sehol nem tudta elhelyezni. Ekkor állt elébe Klarissa azzal a kéréssel, hogy bízza rá a kicsit. Új tartalmat keresett az életének, hisz a szülei meghaltak, és teljesen egyedül maradt. Woltersheim örömmel ráállt a dologra. Tartásdíjat fizetett sógornőjének, amely – Klarissa saját jövedelmét is beszámítva – szerény, de biztos megélhetést teremtett számukra. A kétéves Evát tehát nagynénje gondjaira bízták. Woltersheim úr megkönnyebbült, hogy lekerült válláról a kisgyerek gondja. Elvált felesége ezenközben megcsinálta a szerencséjét Amerikában: hálójába kerített egy dollármilliomost, és elvetette magát vele. Ettől fogva nem jött többé hír felőle. A gyermeke után sem érdeklődött soha. Woltersheim úr pár hónappal a válása után unokaöccse halálával a nagy családi birtok örökösévé vált. Nagybátyja, az akkori birtokos kívánságára egy évvel a válás után nőül vette Herrenfelde báró fiatal özvegyét. Ámbár a hölgy is hozott egy kislányt előző házasságából, az nem került szóba, hogy Eva is visszatérjen apjához. A bárócsemete előtt nyitva álltak Woltersheim kapui, arról viszont nem esett szó, hogy a színésznő gyermekét is be lehetne fogadni. Evára ezentúl sem fordítottak sok figyelmet, éldegélt tovább nénje szerény otthonában. Apja második felesége tudomást sem vett róla. Csak évente egyszer – többnyire karácsony előtt – jött el az apa, hogy a kislány iránt érdeklődjön. A kötelességérzet hajtotta. Nem is igen tudtak mit kezdeni egymással. Kikérdezte a kislányt, mit is szeretne karácsonyra, s Eva általában igen szerény volt. (Egyszer történt csak kivétel, amikor zongorát kért apjától, ami régóta
leghőbb vágya volt.) Az apa aztán elkérdezgette, mi van az iskolával, majd egy kicsit a kisasszonnyal is eltársalgott, és igencsak megkönynyebbült, amikor kötelességét betöltvén megint elszabadulhatott a kis házból. Eva, félénk, visszahúzódó gyerek lévén, magába zárta érzéseit. Udvariasan felelgetett apja kérdéseire, úgy tűnt, hogy nem is érinti meg a látogatás. Apja ezért arra a téves meggyőződésre jutott, hogy Eva éppolyan hideg és felületes, mint az anyja volt; így aztán nem is igen táplálhatott melegebb érzéseket esztelen szenvedélyének gyümölcse iránt. Nem is sejtette, hogy Eva szíve milyen vadul kalapál, ha csak meglátja őt, és hogy legszívesebben a nyakába borulna, szorosan átölelné, s így könyörögne hozzá: „Szeress egy kicsit, és engedd, hogy szeresselek! A szívem olyan magányos, és úgy vágyik valakire, akihez tartozhatom!” Eva ezt soha nem mondta ki, s ezért az apja közönyösnek, érzéketlennek hitte. Ráadásul a második felesége is szüntelenül bizonygatta neki, milyen jó helyen van a kislány a nagynéninél. Az új házasságból is született egy lány. Nagybátyja halála után Rudolf lett Woltersheim ura. Férfi örökös híján a birtoknak majdan egy unokaöccse fiára kellett szállnia. Rudolf elhívta ezt a fiút Woltersheimba, hogy legyen társa a birtok igazgatásában. Eva semmit sem tudott apja életéről. Mindössze arról volt tudomása, hogy újranősült, egy kislánya született, és hogy Juttának hívják a féltestvérét, aki annyit foglalkoztatja titkos gondolatait. Mindent odaadott volna azért, hogy a nálánál mindössze három évvel fiatalabb kislányt egyszer láthassa. Erről sem volt mersze sohasem beszélni. Klarissa sokáig simogatta unokahúga haját a maga kissé esetlen módján. – Nem tudtam, hogy így szenvedsz, kislányom, hiszen mindig is ilyen körülmények között éltél – suttogta, s az arcát elkínzott grimasz torzította el. Eva rápillantott, és gyorsan fölitatta a könnyeit. – Megint rád jöttek az idegfájdalmak, és én vagyok a hibás! Miért is panaszkodtam! Bocsáss meg, kérlek, annyira sajnálom! – Hagyd csak el, kislányom, hozzászoktam már a fájdalmakhoz. De te a bánatodat nemhiába mondtad el. Szegény kislányom! Csak most döbbentem rá, hogyan sorvadoztál, tengődtél a házamban! Mindig azt hittem, hogy boldog vagy. Hisz az én szememben az egészség tűnt a legnagyobb kincsnek. Ha az embernek keze-lába ép,
és könnyedén, fájdalom nélkül tud szaladgálni, ugrándozni, hát az az én szememben a boldogság teteje! És ehhez képest minden mást jelentéktelen semmiségnek hittem! De most látnom kell, hogy szenvedhet egy egészséges ember is... Eva nyugalmat erőltetett magára. – De hisz igazad van, Klarissa néni. Nem kellett volna így elragadtatnom magam! Te annyival többet szenvedsz, és mégis olyan türelmesen viseled. Felejtsd el, amit mondtam! – Nem, arról szó sem lehet. Fölráztál ezekkel a szavakkal, most már tudom, hogy nincs itt békéd és boldogságod! Szegénykém, bárcsak segíthetnék! De az anyádról tényleg semmit nem tudok. Soha többé nem hallottam róla azóta, hogy bejelentette az új házasságát. Azt mondta, a múltat ki akarja törölni az emlékezetéből. Léha volt világéletében és zabolátlan, csak élvezni akarta az életet. Nagyon is el tudom képzelni, hogy elfeledkezett rólad. Te csak teher voltál a számára, és túl kicsi ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyen. Meg aztán, biztosan azt hiszi, hogy apáddal élsz. Roppant tehetsége van ahhoz, hogy minden zavaró mozzanatot távol tartson magától. Ezt el kellett mondanom, a te érdekedben. Ne dédelgessél magadban hozzá fűződő álmokat! Keserves csalódás volna, ha megismernéd őt. Nem is hiszem, hogy valaha találkozni fogtok, bár föltehetőleg él még. A haláláról biztosan értesültünk volna. Eva dermedten hallgatott. Kedves, fiatal arca fájdalmas, gyászos kifejezést öltött. Most kutató pillantást vetett a nénjére. – És az apámmal mi van, Klarissa néni? Ő miért nem vett magához? A kisasszony végigsimított a homlokán. – Amikor anyád elhagyta őt, akkor egyszerűen nem tudta, mit kezdjen veled egyedül. Később aztán, mikor újranősült, biztos eszébe jutott, hogy magához vehetne, de talán a felesége ellenezte. – De hisz ő maga is hozott egy kislányt az előző házasságából! – Igen ám, csakhogy az bárókisasszony, te viszont egy polgári származású színésznő gyereke vagy, aki ráadásul el is hagyta az urát! Kereken ki kell mondanom, hogy tisztán láthassál ebben az ügyben. Sokkal többet sajnos úgysem tehetek érted. Nos tehát, az apádról levette a kezét a család amiatt, hogy elvette anyádat. Csak akkor fogadták vissza, amikor elvált tőle. Rólad viszont eléggé elfeledkeztek a rokonaid, és annak csak örült az apád, hogy az első házassága feledésbe merül. Az ő köreiben ma sem tudnak többet, mint hogy egyszer volt már nős, és egy lánya is van valahol.
Eva tágra nyílt szemmel meredt a nénjére. – Lehet, hogy talán még Jutta, a testvérem sem tud rólam? – Hát, biztosan meg nem mondhatom, de nagyon valószínű. Én az apáddal csak rólad szoktam beszélni. Az ő dolgairól sosem esik szó. Csak annyit tudok, amit magától elmond, nem kérdezgetem. Ne gondold, hogy érzéketlen, rideg ember az apád. Sőt, nagyon is melegszívűnek tartom. Csakhogy a körülmények áldozata. Sokáig bénító teherként hurcolta magával azt a könnyelmű első házasságát, még a válás után is. És boldog volt, amikor végre megfeledkezhetett róla. Ez minden, amit mondhatok. Úgy örültem, mikor megígérte, hogy nálam maradhatsz a halálomig, vagy amíg férjhez nem mégy. – De hát mi lesz velem, ha te egyszer meghalsz? – vágott közbe hevesen Eva. – Akkor visszakerülsz apádhoz, ezt megígérte. – Megígérte? – kiáltott csillogó szemmel Eva. Klarissa kisasszony keserűen elmosolyodott. – Most aztán várni fogod, mikor halok már meg. Eva elvörösödött. – Hogy mondhatsz ilyet, Klarissa néni! – De hát nem is hibáztatlak érte – sóhajtott az idős hölgy. – Mi hasznod van belőlem, zsémbes vénségből? És én ugyan mit vesztenék, ha elhagyhatnám ezt a nyomorult életet? Tudom, nem húzom már sokáig. Beteg vagyok, és elgyöngültem már nagyon. Ezért is volt szükségem apád ígéretére. Nyugodt akartam lenni a sorsod felől. Csakhogy igen kétséges, hogy jobban érzed-e majd magad az apád házában. A mostohaanyád előkelő, gőgös dáma, nem hiszem, hogy nagyon örülne, hogy be kell fogadnia. De talán tévedek... Eva a tenyerébe támasztotta az állát, s eltűnődve bámult maga elé. – De a testvérem, ő talán megszeretne. Vajon kedves volna-e hozzám? – Sajnos, azt sem tudom. Őt sem ismerem semmivel sem jobban, mint te. – Csak legalább azt tudnám, hogy néz ki! Ha volna róla egy képem, el tudnám képzelni, milyen lány lehet. Már régen szerettem volna kérni egyet apámtól, de sosem volt merszem. Gondolod, hogy adna, ha megemlíteném? – Az biztos. Ilyen kérést nem utasíthat vissza. – Akkor meg is írom neki a következő levélben – pattant föl Eva. – írnom kell, mert megmondani soha nem merném.
– Nem kéne ennyire félénken viselkedned, Eva. Mindig olyan riadt és csöndes vagy, ha itt van apád. Hát talán mérges, szívtelen ember ő? – Nem... csakhogy olyan idegen, olyan félelmetesen idegen. És olyan előkelő, tartózkodó. Minden bátorságomat össze kell szednem, ha megszólít. A kérdéseire bírok csak felelni, azonkívül megmukkanni sem merek. Klarissa némán nézett ki az utcára, mint aki egy makacs gondolaton rágódik. Végre megfordult, és így szólt: – Hát megpróbálhatnál már egy kicsit közelebb férkőzni a szívéhez, ha itt lesz egyszer. Meglátod, nem is olyan nehéz! – Azt mondod, hogy talán ki lehet belőle egy kis szeretetet csiholni? – kérdezte Eva ragyogva. Nagyon szép volt megélénkült arcával, egészen szokatlan látványt nyújtott. Ez Klarissa kisasszony figyelmét sem kerülte el; megütközve bámult unokahúgára. – Miért is ne? Hát az apád, vagy nem? Nincs ám az ő szíve kőből – hajtogatta vigasztalóan, bár ő is úgy érezte, hogy Woltersheim úr eléggé közömbös Eva iránt. Eva álmodozva bámult maga elé. Végül visszaült a zongorához, és olyan csodálatosan játszott, ahogy még soha nem hallotta az öreg kisasszony. Most először figyelt föl igazán a lány játékából áradó érzelmi töltésre, s megértette, hogy Eva rab lélek, aki szabadságra és szeretetre vágyik. Elhatározta, hogy beszélni fog von Woltersheim úrral, és közli vele, hogy Eva boldogtalan a jelen körülmények között. Neki ugyan nehezére fog esni, hogy megváljon tőle, de ki kell találni valamit. Legalább egy-két hetet eltölthetne Eva az apja házában, hogy megismerhesse a húgát. Klarissa kisasszonyt megviselték a nap izgalmai. Estére súlyos rohamot kapott, s kénytelen volt a szokásosnál korábban lefeküdni. Evát nagyon elszomorította a dolog. – Ez is az én hibám, szegény nénikém! – suttogta. Klarissa kisasszony csak a fejét rázta. – Dehogy, dehogy. Megint túl sok feketét ittam. Az mindig megárt. – De hát miért csinálod ezt, nénikém? Az orvos már annyiszor megtiltotta. Klarissa keserűen kuncogott. – Ez az egyetlen szenvedélyem, kicsim, és semmi fenyegetésre nem mondok le róla.
Eva a szokásosnál is gondosabban látta el a betegét, s megcsókolta sápadt homlokát. – Szegény jó nénikém! A beteg elhomályosult szemmel nézett rá. – Ha tudnád, mennyire gazdag vagy, kicsim. Mindennek ellenére dúsgazdag! Fiatal vagy, erős és egészséges. Hogy irigyellek! Eva csak most érezte át teljesen, micsoda kálvária volt az élete ennek a szegény teremtésnek, s milyen mostohán bánt el vele a sors. Gyöngéden, vigasztalóan simogatta vékony szálú, szürkés haját, és keserűen ostorozta magát, amiért nem adott neki sokkal több szeretetet eddig.
II. A Woltersheim-kúria teraszán villásreggelihez gyűlt össze a család. Gyönyörű, tiszta nyári reggel volt, madárdal és virágözön. A nagy, kerek reggelizőasztal közvetlenül a virágdíszes, kő mellvéd előtt állt. Az asztalon vendégcsalogató teríték, körülötte kényelmes kerti karos székekben üldögélt a család. Az asztalfőn Rudolf von Woltersheim. Késő negyvenes, tekintélyes, előkelő jelenség. Erőt sugárzó, szép metszésű arc, dús, szürkülő haj valamivel sötétebb bajusszal. Mellette Helene, a felesége ült. Nem sokkal múlhatott negyvenéves, hamvasszőke, hűvös, elegáns teremtés. Józan pillantású, halványkék szemét félig lehunyta, ha megbotránkozást vagy hűvös elutasítást akart kifejezni. A vele szemben ülő húszesztendős ifjú dáma olyan pontos mása volt, hogy le sem tagadhatta volna az anyját. Ez volt Silvie baronesz, Woltersheim asszony első házasságából származó leánya. Hasonlatosságukat majdhogynem mulatságossá tette az, hogy a frizurájuk is szakasztott ugyanaz volt: szerfölött divatos hajköltemény, melyhez azonban a hölgyeknek segédeszközökhöz is kellett folyamodniuk, mivel egyiküknek sem volt különösen dús haja. Silvie baronesz egy fokkal még hűvösebb jelenség volt, mint az anyja, s a szempilláit is gyakrabban eresztette le előkelően. Tökéletes ellentéte volt Jutta, Woltersheim kisebbik lánya. Ez a vidám bakfis maga volt a kicsattanó életerő. Apjától örökölt sötét szeme életörömöt sugárzott, rózsás arca a fiatalságra jellemző jó étvágyról árulkodott. A hátát verdeső aranyszőke hajfonat állandó
mozgásban volt, mert Jutta sosem bírt nyugton megülni. Ugyanolyan fehér ruhát viselt, mint a féltestvére. A komornyik kifogástalan modorban szervírozta a villásreggelit. A woltersheimi élet általában rendkívül nagyvilági keretek közt folyt. Így kívánta von Woltersheim asszony, akit férje hiába intett takarékosabb életstílusra. Igaz, Woltersheim jövedelmező birtok volt, s a gazdálkodásra sem lehetett semmi panasz. Ámde nehéz idők jártak, ésszel, számítással kellett volna élni. A jelenlegi birtokos kénytelen volt lányai jövőjéről is külön gondoskodni, mivel halála után azok nem örökölhették a birtokot. Az asszony és a lányok a családfő halála után csak az erdő túloldalán fekvő kis özvegyi lakkal rendelkezhettek. Von Woltersheim asszony tisztában volt mindezzel, mégsem akart még csak hallani sem a takarékos életről. Hisz erős, egészséges ember a férje, nyugodtan élhet még jó harminc évet is! Az pedig legfőbb vágya és törekvése volt, hogy a lányait pompásan adja férjhez. Silvie ragyogó fellépésén kívül semmit sem örökölt báró apjától. Ő és az anyja egészen természetesnek tartották, hogy Woltersheim éppúgy gondoskodjék róla, mint az édeslányáról. Ők ketten egyébként jogosultak voltak egy kis járadékra is Götztől, Herrenfelde jelenlegi urától. Herrenfelde éppolyan hitbizomány volt, mint Woltersheim, ezért a báró halála után nem az özvegy – a jelenlegi Woltersheimné – örökölte, hanem a legközelebbi férfi rokon. Ez a birtok azonban anynyira el volt adósodva, majdhogynem a tönk szélén állt, hogy Götz, az örökös alig élt meg belőle, és a hölgyek járadékát is csak nagy nehézségek árán tudta megfizetni. Ebből az összegből éppen hogy csak arra futotta, hogy Silvie baronesz kesztyű-, legyező- és egyéb csecsebecse szükségletét kielégítse. Woltersheim úrnak tehát be kellett látnia, hogy bizony neki kell gondoskodnia a lány jövőjéről. Ezért aztán nem is lehetett tőle nagyon rossz néven venni, ha olykor takarékosságra intette igényes asszonyát. Rudolf von Woltersheimnek nem volt fiúutódja. Ezért a birtokot Fritz von Woltersheimnek, egy korán elhalt unokaöcs fiának kellett örökölnie. Fritz katonatisztként szolgált, szegénysége miatt állandó viszontagságok között, egészen egy évvel ezelőttig. Rudolf von Woltersheim nagyon szerette a fiút, ezért aztán azt javasolta neki, szereljen le végképp, jöjjön Woltersheimba, és segédkezzen neki a gazdálkodásban, hisz egyszer úgyis ő fogja örökölni a birtokot. Fritz boldogan elfogadta az ajánlatot, és nagy kedvvel és lendülettel vetette bele magát a mezőgazdasági feladatokba.
Von Woltersheim asszony először nem volt éppen elbűvölve a gondolattól, hogy a férje már most idehozza leendő örökösét. Fritzben csupán nem kívánt betolakodót látott. Később azonban elgondolkodott a dolgon, és rádöbbent, hogy a fiú remek parti volna Silvie számára. Nagyobbik lánya volt a kedvence, és boldogan képzelte őt jó előre Woltersheim asszonyának szerepébe. Silvie sem tiltakozott, amikor anyja beavatta a tervbe. Fritz jó kiállású, csinos fiú volt, és mint leendő birtokos az elképzelhető legjobb parti. Ettől fogva a két hölgy csupa kedvesség volt Fritz irányában. Silvie szép szemeket meresztett rá, és észrevehetően kacérkodott vele. Azt viszont nem tudhatták, mit érez Fritz. Ő ugyanis azonnal átlátott a nagy nyájasságon, és Silvie baronesz tolakodó viselkedése, affektált stílusa és üres, kifejezéstelen tekintete egyenesen taszította. Ösztönös, kissé talán könnyelmű, de melegszívű lényétől idegen volt az előkelő modoroskodás. Sokkal jobban szívelte az őszinte, természetes modorú kis Juttát, akivel ártatlan, csipkelődő cimboraságban állt. Jutta olyan anyáskodó, kioktató módon beszélt a fiúval, mintha legalább húsz évvel volna idősebb nála. Az pedig nagyon is vette a lapot. Olyan töredelmes képpel hallgatta prédikációit, mint egy gazságon rajtacsípett, bűnbánó mákvirág. Imádták egymást, de állandóan hadilábon álltak, főként, ha mások is hallhatták őket. Alig ültek most neki a reggelinek, mikor Fritz száguldott át barátságos üdvözléssel a teraszon. A földeken volt kinn, lóhátas ellenőrző körúton. Átadta lovát az istállófiúnak, és sietett a szobájába, hogy reggelihez öltözzön. Von Woltersheim asszony ugyanis nagyon adott a formaságokra. Tíz perc múltán már lenn is volt megint, s kézcsókkal köszöntötte a ház asszonyát. – Elnézést kérek a pontatlanságért, drága nénikém! Föltartottak kissé a majorban. – Az mindig bocsánatos, ha az embert a kötelesség tartja távol, kedves Fritz – mosolygott kegyesen az úrnő. Fritz a család többi tagját is köszöntötte, majd elfoglalta szokott helyét Jutta és Silvie között. Azt persze nem mulasztotta el, hogy közben gyorsan megrántsa Jutta copfját, mire a kislány szintoly természetesen nagyot húzott a kezére. A fiú szánalmas jajkiáltással roskadt a székére, mint akit halálos seb ért, mire Woltersheimné megrovó pillantást vetett Juttára, Silvie pedig hangsúlyozott kedvességgel Fritz elébe nyújtotta a finomságokkal megrakott tálcát. Beszélgetést is kezdeményezett volna vele, de Fritz inkább a nagybáty-
jának számolt be körútja eredményéről. Az érdekes témának csak nem akart vége szakadni, úgyhogy Woltersheimné kénytelen volt elégedetlenségének hangot adni. – De kérlek, az üzlet várhat, később is tárgyalhattok épp eleget, gondolhatjátok, hogy ez nekünk nem valami szórakoztató – jegyezte meg élesen. Az urak egymás szavába vágva mentegetőztek. Woltersheim úr sokat adott a házi békességre, s óvakodott attól, hogy fölbosszantsa asszonyát. Silvie megint csak megpróbált beszédbe elegyedni Fritzcel. Igyekezetét most Jutta hiúsította meg, aki nem hagyta abba a csipkelődést a fiúval. Silvie dühödt pillantást vetett rá. – Ugye, aztán teniszezel velem egyet? – kérdezte sietve Fritztől. A fiú éppen most tért vissza egy kimerítő lovaglásból, és szívesen megpihent volna kissé. Silvie persze, az anyjával együtt, szokás szerint szundikált egészen villásreggeliig. Na de Fritz lovag volt, nem kosarazhatta ki a lányt. – Hogyne, Silvie, nagy örömmel – mondta udvariasan, bár nem épp a valóságnak megfelelően. – Na de akkor engem is bevesztek! – kiáltotta Jutta, szemlátomást puszta dacból. Silvie és az anyja bosszús pillantást vetettek rá. – Neked még leckeórád lesz a Mademoiselle-nél! – sziszegte Silvie. – Ó, hát azt el lehet halasztani! – Nem, kislányom, első a tanulás – jelentette ki nyomatékosan az anyja. – De úgy szeretek Fritzcel játszani, mama! – Hát akkor majd az órád után fogunk teniszezni, Juc! – vetette közbe sietve Fritz. Előszeretettel rövidítette a kislány keresztnevét „Juc”-ra, ami ellen ő kézzel-lábbal tiltakozott, de mindhiába. Fritz kijelentette, hogy a Jutta túlságosan előkelő, a Juc viszont tökéletesen illik rá, s ettől a véleménytől lehetetlen volt eltéríteni. – Jaj, de jó lenne! – könyörgött a kislány. – Akkor már túl meleg lesz – dühöngött Silvie. Egyedül szeretett volna maradni Fritzcel. Az persze észrevette a szándékot, s igyekezett meghiúsítani. – Hisz árnyékban van a pálya, Silvie – nyugtatgatta a feldúlt lányt. Woltersheimné azonban Silvie segítségére sietett. – Juttának igazán nem muszáj mindenütt ott lenni. Hisz gyerek még, engedelmesség a dolga.
– Tizenhat vagyok, mama. – Akkor is gyerek vagy, méghozzá eléggé neveletlen. Silvie és Fritz nélküled teniszeznek, és punktum. Ezt már csak büntetésből is megérdemled. Jutta görcsösen nyelte a könnyeit, és segélykérően nézett az apjára. Az viszont elfordította az arcát, mint mindig, amikor úgy érezte, hogy a felesége nem jól bánik Juttával. Szólni nem akart, hisz a házi békét mindennél többre tartotta. Reggeli után Jutta azonnal fölpattant, és a szobája felé vette az irányt. Fritz szintén fölkelt a helyéről. – Várj már, Juc, én is jövök. Negyedórán belül ott vagyok a pályán, Silvie, csak át kell öltöznöm. – Meghajtotta magát a hölgyek előtt, és Jutta után futott. Silvie már eleve teniszruhában jött le, úgyhogy ott maradt a teraszon. Fritz karon fogta Juttát, és lehajolt hozzá, hogy az arcába lásson. – Ne szomorkodj, Juc. Este még játszhatunk – vigasztalta. A kislány bosszúsan pillantott rá ragyogó sötét szemével. – Eh, ugyan! Érdekel is engem az ostoba tenisz! Csak azt nem akarom, hogy Silvie-vel játsszál! – hadarta mérgesen. – De hát miért, Juc? – Mert a feleséged akar lenni! Azt hiszed, nem látom, milyen szemeket mereszt rád? Fritz nevetve fogta be a kislány száját. – Ó, „enfant terrible”! Nem szabad kikiabálni egy leányszív gyöngéd titkát! – Pfff, gyöngéd leányszív! Neki nincs is szíve, tudd meg! – Juc, te diplomatának születtél – gyűrte le Fritz a nevetést. – Most gúnyolsz, mi? – sandított rá Jutta gyanakodva. – Távol álljon tőlem – szavalta Fritz álszent ábrázattal. – Szerencséd... De figyelj csak, muszáj neked mindig édes kettesben andalogni Silvie-vel? – Hát csinálnám, ha nem lenne muszáj, te okos? Jutta nagyot csípett örömében a fiú karjába. – Tehát semmit sem jelent neked? – „Entre nous”, de lakatot tegyél a szádra, mert ez titok! Pillanatnyilag például kutyául fáradt vagyok, és sokkal szívesebben szundítanék egy órácskát, mint hogy játsszam vele. – Na de ha véletlenül nem volnál épp fáradt? Akkor szívesen volnál vele kettesben?
– Nos, hm... hát ez már becsületbeli ügy. Ha felelek, akkor talán azt is éppolyan diszkréten fogod kezelni, mint Silvie titkát az imént! – Na de Fritz, azt én is tudom, hogy a diszkréció... – Mellékes kérdés, ugye? – nevetett a fiú. Jutta toporzékolt. – Nem, hanem becsület kérdése! De ha csak bosszantani akarsz, akkor fel is út, le is út! Kitépte magát Fritz keze közül, és az emeletre vivő nagy lépcső felé iramodott. Fritz egy szempillantás alatt utolérte, és elkapta a copfját. – Állj! Dezertőr! – ragadta meg a lány vállát, és különös tekintettel nézett a szemébe. – Juc, te kis buta, hát már a tréfát sem érted? – Erissz, te... – sziszegte dühösen a kislány. – Csak akkor, ha megígéred, hogy szép nyugodtan jössz föl mellettem a lépcsőn. – Feltételeket itt csak én szabhatok! – Nos... halljuk! – Felelj a kérdésemre: szívesen vagy kettesben Silvie-vel? – Hát... a diszkréció becsület kérdése, ugye? – Ez nyilvánvaló. Fritz megint belekarolt Juttába. – Őszintén szólva: nem. Egyáltalán nem szeretek vele kettesben lenni. – Akkor nem is veszed el, ugye? – Talán terveid vannak velem, Juc? – kérdezte mulatva a fiú. – Eggyel több van neked, mi? – kopogtatta meg a homlokát Jutta. – Nincs az a pénz, amiért én hozzád mennék. – De hát miért? – Mert kibírhatatlanul nagyképű vagy, és egyáltalán nem tisztelsz engem. De Silvie-t sem szabad elvenned. Ő téged nem szeret. Csakis a birtok miatt kellesz neki. Jól hallottam, amikor erről beszélt a mamával. Ők persze nem is sejtették, hogy ott ülök fölöttük a fán. És azt sem tűröm, hogy csak úgy megoldják a sorsodat, mint valami számtanpéldát. Neked szerelemből kell nősülnöd. Tudod, most épp egy mennyei regényt olvasok, azzal ültem a fán is, mert azt hiszik, hogy kisbaba vagyok, és nem szabad regényeket olvasnom. No és abban a könyvben van egy hősnő, aki egyszerűen elbűvölő. Jadwigának hívják, és kész csoda. Olyan feleséget kell kapnod. Magam fogok keresni egy olyat neked, hallod?
A fiú fölnevetett, és jó néhányszor megpörgette Juttát a hosszú folyosón. – Juc, te egyszerűen kincset érsz. Aranyba kellene foglalni téged! A kislány vadul megragadta a vállát, és megrázta. – Öt percre megpróbálhatnál komolyan viselkedni! – Parancs! – kiáltotta Fritz szigorú ábrázattal. – Akkor megegyeztünk? Elveszed azt a lányt, akit keresek neked? – Hát, ki tudja, eltalálod-e az ízlésemet? – Még jó. Karcsúnak kell lennie és kecsesnek. A haj és a szem színét eldöntheted magad. Fritz keményen küzdött, hogy komoly maradjon, és hálásan meghajtotta magát. – Nyílt eszű és mély érzésű legyen. – Mély, persze. Akár egy kút – helyeselt a fiú. – Te Juc, ugye most a regényhősnődet jellemzed nekem? – Persze. Jadwiga pompásan illenék hozzád, mivelhogy olyan komoly és céltudatos. Az neked nagyon is fontos, mert a te fejed haszontalansággal van tele. Fritz hangosan fölnevetett. – Juc, elpusztulok, ha még-egy percig komoly képet kell vágnom. Jutta mérgesen rávágott a vállára, mire a fiú színpadiasan összeroskadt. – Az áldóját, kemény kezed van! – Úgy szeretnélek egyszer jól eltángálni, de istenigazából, hallod? – kiáltotta a kislány öklével hadonászva. – Ó, gyöngéd leányszív! Jutta nyelvet öltött, olyan förtelmes grimasszal kísérve, hogy Fritz megtántorodott, mintha letaglózták volna. – Ajánlom magamat, alázatos szolgája, szolgabíró kutyája! – kiáltott a kislány után, aki eközben eltűnt a szobájában. Ő is elballagott hát a szobája felé, egy vidám dalocskát fütyörészve. Negyedóra sem telt el, mire megjelent az ablaknál, s lepillantott a teraszra. Silvie ott üldögélt még a szüleivel. A fiú napbarnított arcáról immár eltűnt az iménti vidám, fesztelen kifejezés. Beigazolódott hát a gyanúja. Helene néni össze akarja boronálni őt Silvie-vel. A lány pedig szép szemeket mereszt rá, már ha Silvie-nél egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni. Hiszen a leendő nagybirtokos elsőrangú partinak számít. Jutta meggondolatlanul fecsegett, de semmit nem
mondott, amit ő ne sejtett volna régen. Milyen dühös volt a derék, kedves, őszinte kis Juc! Megint nevetnie kellett. Csak sejtené Helene néni, mit kottyantott el a kicsi! Ó jaj! Akkor lenne aztán haddelhadd! Jaj lenne az árulónak! Emlékezetében felidézte az egész időt, amit eddig Woltersheimban töltött. Eleinte nem fogadták épp barátságosan. A nagybátyja ugyan kedves volt hozzá, de Helene néni és Silvie részéről kizárólag fagyos pillantásokat és udvarias sablonszavakat kaphatott. Egyedül Juc fogadta az első pillanattól fogva szeretettel, és a tüskés modora ellenére tudni lehetett, hogy kedveli. Emlékezett az első estére, amikor meglehetősen komor hangulatban üldögélt a könyvtárban. Nehezére esett megválni a seregtől, de a nagybátyja csak azzal a feltétellel fizette ki az adósságait, hogy leszerel, és eljön Woltersheimba. Most már örül ennek, természetesen, de akkor pocsékul érezte magát. És egyszerre csak ott termett Juc. Hátratett kézzel odaállt nagy komolyan elébe, és résztvevően nézett rá kifejező szemével. – Te, Fritz, figyelj, ha megint adósságot csinálsz, jobb, ha nekem mondod meg. Azok odaát annyit beszélnek az adósságaidról, és a mama szörnyű mérges a papára, amiért kifizette neked. Már hallani sem bírom, ahogy szidja szegényt. Silvie meg csak ül ott, mint a sóbálvány. Azért inkább nekem szólj, ha megint bajba kerülsz. – Neked? – nézett Fritz csodálkozva. – Hát persze. Később aztán megadod. Ez igazán egyszerű. – Hát te ilyen gazdag vagy? – Naná. Különben nem mondanám. Háromszázhuszonhét márkám van a takarékban, a takarékkönyvet pedig a fehérneműs szekrényemben tartom. Kivehetsz bármikor, amennyi csak kell. – Jutta, te aztán pompás kis hölgy vagy! – ugrott föl a fiú, és kezet szorított Juttával. – Az egész pénzt fölajánlanád, ha kell? – Hát persze. De azt ígérd meg, méghozzá becsszóra, hogy senki mástól nem fogsz kölcsönkérni, csakis tőlem. Fritz arra az összegre gondolt, amelyet a nagybátyja fizetett ki helyette. A sokszorosa volt persze a Jutta által fölajánlott pénznek, mégsem tudott a gyermeteg ajánlaton nevetni. Valami meghatottság szorongatta a torkát. Belenézett a nagy, gyermekien tiszta szempárba, és mélyet sóhajtott. – Ígérem, Jutta. Itt Woltersheimban egyébként nem is lesz alkalmam adósságot csinálni. A seregben pedig olykor egyszerűen muszáj
volt. Nagyon remélem, hogy sosem kell élnem a te nagylelkű ajánlatoddal. De azért ezerszer köszönöm! Nagyon jó vagy hozzám. – Hát jó, az aztán végképp nem vagyok – rázta a fejét a kislány. – Sőt, néha annyira utálatos vagyok, hogy magam is röstellem. Tudod, ha mama olyan rémes fölhajtást csinál Silvie körül, és rám meg oda se figyel, még csak nem is szól hozzám, hát akkor iszonyúan dacos vagyok, és teljesen kiállhatatlan. Silvie-t egyszerűen nem bírom ki, hiába a testvérem. Hamis, álnok, és azt én nem tudom elviselni. Ha mások is hallják, akkor mézesmázosan beszél, nyájas és jó hozzám, ha viszont egyedül vagyunk, akkor utálatos dolgokat mond, és kékre-zöldre csípi a karomat. Nézd csak, ez is az ő műve. Ezzel föltűrte a ruhája ujját, és Fritz orra elé tartotta formás, gömbölyű karját, melyen valóban jókora kék folt éktelenkedett. Viszszarángatta a ruhaujjat, és így folytatta: – Na persze, én sem vagyok angyal, azt elhiheted. De én legalább nem játszom meg magam mások előtt! És mondhatják nekem ezerszer, hogy kiállhatatlan vagyok, Silvie meg maga a báj és kedvesség! Nekem aztán ne jöjjenek ezzel a képmutatással! Inkább szétpukkadok a dühtől, semmint olyan édesen fuvolázzam, hogy „,édes Silvie”, mint ahogy ő nevez engem „édes Juttámnak”, ha mások is jelen vannak. Olyan pontosan utánozta Silvie jellegzetes hanghordozását, hogy Fritz kénytelen volt hangosan fölnevetni. Most is mosolygott, ahogy az emléket fölidézte. Ezen az estén kezdődött barátsága Juttával. Mindenki azt hitte, feszült a viszonyuk, mivel állandóan hadakoztak. Ők azonban pontosan tudták, milyen meleg rokonszenvet rejt a viszálykodásuk. Ők ketten képviselték Woltersheimban az őszinte, fesztelen modort, Silvie és az anyja pedig az ellenkezőjét. A két párt között állt Woltersheim ura, őszinte, ám visszafogott modorával. Energikus, hatalmaskodó felesége nyilvánvalóan papucs alatt tartotta egy kissé. Nem mintha gyönge ember lett volna, csak éppen igen nagyra becsülte a házi békét. Fritz és Jutta is tudta, hogy Woltersheim úrnak valamikor volt egy színésznő felesége. Arról viszont sejtelmük sem volt, hogy a házasságból gyermek is származott. Ebbe a titokba csak Silvie-t avatta be az anyja, ő pedig sosem beszélt róla. Hozzá hasonlóan azt kívánta, hogy feledésbe merüljön ez az ismeretlen teremtés, és neki sose kelljen vele semmilyen kapcsolatba kerülnie. Így állt a helyzet Woltersheimban ezen a nyári reggelen.
III. Fritz persze lejátszott egy-két partit Silvie-vel. A lány sosem játszott valami jól, most pedig még figyelmetlen is volt, annyira igyekezett flörtölni Fritzcel. A fiúnak minden ügyességére és vidámságára szüksége volt, hogy végképp el ne romoljon a kedve. Silvie teljes erőbedobással manőverezett, csodálatra méltó energiával és kitartással. A fiú azonban angolna ügyességgel siklott ki előle, úgyhogy a játék végére sem ért el semmit. Megpróbálta még rávenni Fritzet egy erdei sétára, de a fiú fontos üzleti ügyekre hivatkozva a dolgozószobájába menekült. Ott legalább biztonságban érezhette magát. Éppen elmélyedt volna a gazdaság könyvelésében, amikor belépeti a nagybátyja azzal, hogy egyet-mást megtárgyaljon vele. Az urak cigarettára gyújtottak, s hosszas megbeszélés vette kezdetét. Woltersheim nagyon megszerette Fritzet, s örült, hogy a fiú olyan rátermetten forgolódik a gazdaság ügyeiben. Fritz is rádöbbent, mennyivel inkább a helyén van most, mint azelőtt, a seregben. A két férfi kapcsolata nyílt, őszinte és barátságos volt. Von Woltersheim pontosan tudta, mit tervez a felesége Fritzcel és Silvie-vel. Csakhogy jobban át is látta a való helyzetet, mint Helene asszony. Pontosan érezte a fiú hűvös tartózkodását. Mégis semleges maradt, nem említette megfigyelését az asszonynak, hisz boldog volt, hogy amaz végre megenyhült kissé Fritz irányában. Azon egyelőre nem törte a fejét, mi lesz, ha Helene rájön, hogy terve kudarcot vallott. Általában nem töprengett sokat hiábavaló dolgokon. A gazdasági ügyeket kimerítvén, Woltersheim úr új cigarettára gyújtott, s Fritzet leültette a szemben álló karosszékbe. Úgy ült aztán egy jó darabig, keresztbe-vetett lábbal, maga elé meredve, mint aki mélyen gondolataiba merült. Végül határozott mozdulattal fölkapta a fejét, és így szólt: – Azt ugye tudod, Fritz, hogy voltam már nős egyszer? A fiú meglepett pillantást vetett rá. – Persze, bátyám, hogyne tudnám, akkoriban sokat beszéltek erről a dologról. Tízéves ha lehettem akkor, mégsem felejtem el soha, olyan nagy hatást tett rám, hogy szembeszálltál a hagyományokkal, és színésznőt vettél feleségül. Akkoriban épp az első szerelmem miatt gyötrődtem. A mosónő lányába voltam szerelmes, aki jó öt évvel idősebb volt nálam. Felettébb bátor tettnek tartottam, hogy szakítottál a társadalmi előítéletekkel, és nagyon reméltem, hogy ezzel az én
ügyemet is megkönnyíted. Jóságos teremtőm! Azok voltak a szép idők! – nevetett föl gondtalanul. Woltersheim eltűnődve bámult a cigarettafüstbe. – Én sem voltam akkor sokkal okosabb nálad... akkor, amikor elvettem Felicitas Sonntagot. Nagy szamár voltam, szavamra! – Nem éppen hízelgő vélemény a volt nejedre nézve. – Ó, félre ne érts! Nem volt ő jobb, de rosszabb sem, mint a legtöbb asszony, talán csak számítóbb egy kissé. Azt nem is igen vetem a szemére, hogy végül otthagyott, hiszen az első mámor elmúltával már kiderült róla, hogy egyáltalán nem feleségnek való. Azért voltam szamár, mert ostoba elvakultságomban azt hittem, hogy gyémántot találtam, és paradicsomi boldogságot vártam a házasságtól. – De bátyám, hát ez nem szamárság! Az ember hisz az ideálokban, legalábbis, míg fiatal. Istennek hála érte. – Na jó – bólintott Woltersheim. – Hisz mindegy is, milyen néven tiszteljük önnön balgaságainkat. Ami történt, megtörtént. Ezúttal az én balgaságomat a feleségem tette jóvá azzal, hogy elhagyott. Így mindketten fölszabadultunk, s tulajdonképpen hálásnak kéne lennem érte. No de nem azért hoztam szóba a témát, hogy ilyesmiről vitatkozzunk. Egész más okom volt rá. Azt már aligha tudod, hogy ebből a házasságból gyermek is született, s hogy ez a kislány ma is él. Az anyja nővérénél lakik. Fritz fölöttébb meglepett képet vágott. – Erről aztán sejtelmem sem volt! – Hogy is lett volna – verte le Woltersheim a cigaretta hamuját. – A feleségemnek nyilván nem lett volna kedvére, hogy szüntelenül az első házasságomra emlékeztessék. – De hát az ő Silvie-je is velünk lakik! – Az egészen más, ifjú barátom – szólt Woltersheim gunyoros mosollyal. – Hisz ő egy Herrenfelde baronesz! A feleségem máig is roppant büszke az első férjére, hiába, hogy a könnyelműségével és játékszenvedélyével pokollá tette Helene életét. Mert ez, persze, mind feledésbe merült. Az én házasságom viszont szabályos mesalliance volt, családi átokkal és a többi bűbájos hozzávalóval együtt. Erről tehát nem illik említést tenni. És az ilyen kapcsolatból származó utódokat nem szokás teljes értékűnek tekinteni. Fritz rosszallóan ráncolta a homlokát. – Nem tehetek róla, bátyám, de ezt szörnyen igazságtalannak érzem. Hát mit tehet az a szegény gyerek a származásáról!
– Jaj, csak ilyet ne mondj a nénikéd füle hallatára! – kacagott keserűen Woltersheim. – Mert akkor olyan prédikáció következik, hogy belekábulsz, és térden állva könyörögsz kegyelemért! – Akkor a lányod nem is volt soha Woltersheimban? – Nem bizony. Egyszer-kétszer megpróbáltam legalább annyit kicsikarni a nejemből, hogy évente néhány hetet itt tölthessen Eva. De mindig talált valami módot arra, hogy lebeszéljen, meg aztán én is azt hittem, jobb lesz a kislánynak a maga szerény körülményei közt megmaradni. – Miért, hát miféle körülmények közt él? – Az anyja nővére vénkisasszony. Sánta, beteges, és szüksége van valakire, akit szerethet. Támogatom őket annyi pénzzel, hogy gondtalanul élhessenek. Eva sosem tette ki a lábát abból a vidéki városkából. Nem éppen javára fejlődött, túl csöndes és zárkózott, sőt közömbös is, úgyhogy nemigen sikerült közelebb kerülnöm hozzá. – Hát gyakran találkoztok? – Évente egyszer – pirult el Woltersheim. – Úgy egy-két napra alkalmanként – tette hozzá, a bűntudat kellemetlen sejtelmével küszködve. – Hát az elég kevés ám – mondta Fritz. – Be kell látnod, hogy ilyen ritka találkozások esetén nincs is nagy esély arra, hogy két ember közelebb kerülhessen egymáshoz! – Ebben bizony teljesen igazad van. Sőt, még azt is beismerem, hogy csúf dolog volt tőlem elhanyagolni Evát. Magam sem értem, hogy is alakult így. Először nagyon örültem, hogy a néni leveszi a gondot a vállamról. Mit is kezdtem volna azzal a tehetetlen, parányi csecsemővel? Ki sem láttam a gondokból. Később pedig, amikor újra megnősültem, az asszony ragadta magához a kezdeményezést. Szépen megmagyarázta, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha a gyerek ott marad, ahol van. És ahogy már az lenni szokott, puszta kényelmességből hagytam meggyőzni magam. Ahogy Eva cseperedett, úgy véltem egyre nyilvánvalóbbnak, hogy nem is illene ide. Képzeld csak el, az a félénk, félszeg kislány, akinek semmi társasági tapasztalata nincs, mit is kezdene itt, a mi életkörülményeink között! Igencsak kockázatos kísérlet lett volna. Egyre jobban húzódoztam tőle. Csakhogy most történt valami, amitől egész új színben látom a dolgot. Ma levelet kaptam Eva nénjétől, Klarissa Sonntagtól. Azt írja, hogy a kislány kedélye nagyon nyomott az utóbbi időkben, s hogy elmondta neki, mennyire vágyik arra, hogy apja-anyja legyen, mint a többi gyereknek. Nagyon sírt, és bevallotta a nénjének, hogy halálo-
san boldogtalan és nyomorult, amiért nincs senkije, akihez tartozhatna. Nos hát, Fritz öcsém... ez aztán fölrázott az eddigi kényelmes önzésemből. Úgy érzem, mintha egy roppant adósság terhével járkálnék. Eva is mellékelt egy levélkét, fogd csak, olvasd el, ez mindent megmagyaráz. Muszáj valakivel megvitatnom ezt a dolgot, Helene pedig szörnyen elfogult. Rajta, olvasd! Levélkét húzott elő a mellényzsebéből, s unokaöccsének nyújtotta. Az kibontotta a papírt, melyen a következők álltak: „Kedves Édesapám! Tudatom veled, hogy jó egészségben vagyok. Klarissa néni viszont nagyon gyengélkedik az utóbbi időben, feküdnie kell. Nemigen jutok ki a házból, hisz nem hagyhatom magára. És amikor csöndesen üldögélek az ágynál, ő meg alszik... ó, Édesapám, olyankor nagyon-nagyon vágyom valakire, akivel szót válthatnék, egy barátságos arcra. És ezért merem most megírni neked a régi-régi vágyamat, amiről sosem mertem beszélni. De nagyon kérlek, ne haragudj meg érte. Nem küldenél nekem egy képet a testvéremről, Juttáról? Mindig rá gondolok, hiszen ő igazából hozzám tartozik, és rajta kívül nincs senkim. Annyira szeretem, pedig nem is ismerem! Nagyon fáj nekem, hogy elképzelni sem tudom, milyen lehet. Ne haragudj, hogy a gondjaimmal terhellek. Nem is mertem volna ezt kérni, de Klarissa néni azt mondta, tegyem meg nyugodtan, nem fogsz haragudni miatta. Köszönöm szépen a leveledet. Más kívánságom nincsen. Csak Jutta képét szeretném nagyon, és igazán hálás lennék érte! Üdvözöl szerető lányod: Eva” Fritz lassan összehajtogatta a levélkét. Örökvidám arca nagyon elkomolyodott. – Szegény kislány! – mormolta magában, miközben visszaadta a levelet. Nagybátyját a megjegyzés súlyos szemrehányásként érte. Idegesen simított végig a homlokán. – Isten látja lelkemet, én is ezt gondoltam, amikor elolvastam a levelét! Hiszen ha tudtam volna, mennyire szenved! Hát én nem így akartam... Azt hittem, boldog és elégedett. Ez a levél nemcsak Jutta képéről szól. Azt persze azonnal elküldtem, de hát ez igazán nem megoldás! – Nem bizony, kedves bátyám. Bevallom, hogy ez a levél nagyon meghatott. Mély fájdalom csendül ki a sorok közül.
– Nekem is úgy tűnik – bólintott Woltersheim. – Nagyon nyugtalanít ez az ügy. Mit tegyek? – Én legelőször is kiemelném abból a vigasztalan környezetből. Mintha már most az árnyékvilágban élne! Mennyi idős az a kislány egyáltalán? – Tizenkilenc. – Tehát abban az életkorban, amikor a lányok többsége épp a legjobban élvezi az életet, ő a besavanyodott nénikéjét ápolja, és majd eleped egy kis napsütésért és egy morzsányi szeretetért. Hát az ilyen élet bárkit eltompítana és búskomorrá tenne! Ne vedd rossz néven az őszinteségemet, kedves bátyám, de már régen ide kellett volna hozatnod azt a lányt! Ahol Silvie otthon érezheti magát, ott épp a te édesgyermekednek ne akadna hely? Woltersheim idegesen pöfékelte a cigarettafüstöt. Föl-alá járkált a szobában, végül megállt Fritz előtt, s eltűnődve nézett a szemébe. – Igazad van, öcsém. Mindezt már én is elmondtam magamnak máma. Szégyenszemre be kell vallanom, hogy eddig vajmi keveset törődtem Evával. De ezek a félénk, szomorú szavak most fölébresztettek bennem valami új érzést. Most már látom, hogy mindennek ellenére van valami közöm ehhez a gyerekhez! – És hazahozod őt, ugye, hazahozod? – kérdezte Fritz lelkesen. Woltersheim a szemébe nézett, s látta, milyen jóságos a pillantása, ha komolyan beszél. – Ez már nem annyira egyszerű. Gondold csak el, mit összepletykálnának, ha egyszerre megjelenne itt Eva. – Kész tények elé kell a népeket állítani, akkor hamar elül a susmogás. – No persze, csakhogy van itt még egy nagy gond: a feleségem! – Meg kell őt lepni: Eva egyszerűen jöjjön ide. – Megváltó Krisztusom! Abból biztosan katasztrófa lenne! Az örökre elrontaná a dolgot. Nem, dehogy! Őt lassan kell fölkészíteni. Hát jó lenne, ha Evát az első pillanattól duzzogással fogadnák itt? Be kell látnod, hogy kénytelenek vagyunk ezt a dolgot alaposan megbeszélni. – Talán igazad van. De azt javaslom, ne húzd sokáig a dolgot, már csak a szegény kislány miatt se! – Igyekezni fogok, elhiheted. Egyébként még Juttát is föl kéne készíteni az újdonságra. Egyáltalán nem is tud a testvéréről. Ugyan mit szól majd hozzá?
– Juc? Miatta sose aggódj! – nevetett a fiú. – Add csak oda neki Eva levelét, akkor könnyekig meg lesz hatva, és tűzbe menne a vadonatúj testvéréért. Ismerem én Jucot, akkora szíve van, mint a tenger. Ha csak egy macskát szenvedni lát, már eltörik nála a mécses, hát még ha emberről van szó! Ráadásul valami kis romantika is van ebben a dologban, az is hatással lesz rá. – Gondolod? – Persze. Mondjam meg neki én? – Hát megtennéd? Tudod, nekem kínos kissé a helyzet. Te tudsz bánni Juttával, azt látom, hiába álltok folyton hadilábon. – Ismerem Jucot, az már igaz – bólogatott buzgón Fritz, igen elégedett ábrázattal. – Add csak a levelet, kell a megfelelő hangulati aláfestéshez. Mindjárt megkeresem Jucot. Addig beszélhetnél Helene nénivel. Ja, és Silvie-vel mi van? Ő tud róla? – Igen, Silvie tud mindent – nyújtotta át Woltersheim a levelet. A két férfi kezet fogott. Ez a beszélgetés még közelebb hozta őket egymáshoz. Fritz ugyan nem helyeselte nagybátyja eddigi viselkedését, de tudta, hogy a körülmények kényszerítették, s ezért megbocsájtott neki. Jutta szembefutott vele a folyosón. Épp akkor szabadult el Mademoiselle-től, az idős francia kisasszonytól. A fiú minden ceremónia nélkül belekarolt. – Na, Juc? Kiduzzogtad magad? – Tudod jól, hogy nem bírok sokáig haragudni – nevetett a kislány, hogy csak úgy ragyogtak a szép fehér fogai. – Egyébként ki győzött? Te vagy Silvie? – Silvie?! Meszet ettél tán? – Nagy kunszt, mondhatom! – kapta föl Jutta a fejét. – Annyira kecses és előkelő, hogy futni sem bír! Minden labdát elenged az orra előtt! – Tulajdonképpen sétára akartalak hívni. – Nagyszerű! Gyerünk! – Nincs már több órád? – Hál’ istennek, mára vége a nyúzásnak. Legfőbb ideje volt. Már zúg a fejem. Várj csak egy percet, hozom a kalapomat! Nagyokat szökellve rohant végig a folyosón, szőke copfja táncolt a hátán. Fritz mosolyogva nézett utána. Pár perc múlva együtt vágtak át a gazdasági udvaron. Fritz néhány utasítást osztott ki mentében,
majd az istállóba is behívták, egy beteg állathoz, szükség volt a tanácsára. Jutta is bement, hogy a hátaslova után nézzen, melyet apjától kapott tizenötödik születésnapjára. Tudósan társalgott Fritzcel és az istállófiúval, hogy mutassa, mennyire ért a jószághoz. Mikor az istállóban végeztek, továbbbandukoltak az erdő felé. A halastó partján egy padra telepedtek, s Fritz itt elmesélte a kislánynak, hogy van még egy testvére. Jutta álmélkodó arccal hallgatta a fiú félig tréfás, félig komoly beszámolóját. Mikor Fritz elhallgatott, a lány mélyet sóhajtott, s végigsimított az izgalomtól lángoló arcán. Nem akarta mutatni, mennyire földúlta a váratlan hír. – Hát, tudod, ha nem lesz kedvesebb, mint Silvie, akkor nincs sok örvendeznivaló rajta! – mondta végül bizonytalanul. Fritz rámosolygott. Pontosan tudta, mit érezhet a kislány. – Egészen biztos, hogy nem olyan, mint Silvie. – Hát azt meg honnan tudod? – Apád azt meséli, hogy félénk és tartózkodó. Képzeld csak el, milyen magányos, szomorú gyerekkora volt. De magad is megítélheted, ha elolvasod ezt a levelet. Rólad is szól. Jutta mohón elkapta a levelet. Arcán vegyes érzelmek tükröződtek. Ahogy azonban arra a helyre ért, ahol Eva egyszerű szavakkal a testvére képét kérte, vége volt a hősies önuralomnak. Könnyek folytak végig a kislány arcán, az ajka remegett, s végül hangosan fölzokogva borult Fritz nyakába. – Ó, Fritz, az én képemet kéri, engem szeretne látni, csak a Jóisten tudja, már milyen hosszú ideje! És én még csak azt sem tudtam, hogy létezik! Fritz, azt hiszem, ő még sokkal magányosabb, mint amilyen én voltam, mielőtt te idejöttél. Fritz a kislány szőke haját simogatta, és különös érzés fogta el annak láttán, hogy Jutta milyen természetesen menekült hozzá, a karjaiba. – Na de Juc, hiszen neked mindig itt voltak a szüleid és Silvie – mondta halkan. A kislány energikus mozdulattal fölpattant, és letörölte a könnyeit. – Ó, persze. Csak éppen soha senkinek nem volt ideje rám. Minden percemet a Mademoiselle-lel töltöttem, mint Eva a nénikéjével. És Mademoiselle is szünet nélkül panaszkodik, hol a foga fáj, hol köhög, hol náthát kap. Papa állandóan el volt foglalva, hiszen akkor még egyedül kellett a gazdaságot intéznie. Mama és Silvie pedig, ha nem volt társaság éppen, akkor mindig csak a divatlapjaikkal és hasonló vacakokkal voltak elfoglalva. Rám aztán senkinek nem volt
szüksége. Sokkal jobb, mióta te itt vagy. Papának több ideje van rám. És veled legalább jól lehet civakodni és bolondozni. Fritz arca megrándult. – Tehát még én is jó vagyok valamire? – Jesszusom, csak el ne bízd magad rögtön! Figyelj, komoly beszédem van veled! A legszívesebben azonnal elrohannék a testvéremhez, hogy idehozzam. Biztos, hogy a papa végre el fogja hozni őt? – Igen, ha az anyád is beleegyezik. Jutta elgondolkozva nézett a fiúra. – Mennyi idős Eva? – Tizenkilenc éves. – És csinos? – Azt nem tudom. De ne várj tőle túl sokat. Az biztos, hogy félénk kisvárosi lányka. – Sokkal jobb, mint ha olyan lenne, mint Silvie, aki majd szétpukkad a fene nagy előkelőségtől meg eleganciától! – Á, megint megszólalt a szerető húgocska! – Mert a sírba visz az a cicomás liba! Képzeld, most, amikor bementem a kalapomért, hát nem megint a fiókomban turkált? Mindig tőlem csen szalagot, övet meg effélét. Ha pedig megmondom mamának, akkor azt állítja, hogy csak rendet rak nálam, mert hogy én olyan rendetlen vagyok. Na persze! Rendet, az a lustaság! Csak még jobban összekavar mindent! Na, szóval, most is jól megmondtam neki a véleményemet, de ő csak azt kérdezte, hogy hová akarok menni. Mondom, hogy az erdőbe, veled. Persze akkor rögtön jönni akart ő is, és rohant a szobájába kalapért meg napernyőért. Én meg utána, és hopp, ráfordítottam a kulcsot. Kucoroghat ott az ítéletnapig! Fritz harsányan fölnevetett. – Na de Juc! – Miért, mi van? Hát ide is jöjjön utánunk? Eleget teniszezett veled máma! Ha eljön, akkor megint csak nem lehetett volna egy értelmes szót váltani, és megint én lennék az ötödik kerék. Köszönöm szépen, abból nem kérek! – Hát, az nem is neked való! – nevetett Fritz. – Na de mi lesz, ha visszamegyünk a házba? Hisz büntetendő cselekményt követtél el a személyes szabadság megsértésével. – Hiszen kikiabálhat az ablakon, ha már nagyon elunja magát – vont vállat Jutta részvétlenül. – Csak annyi kellett, hogy mi ketten meg tudjunk szökni!
– Bepanaszol anyátoknál. – Az egyszer biztos. Silvie mindig árulkodik, sőt még hozzá is szokott költeni. Ma biztos nem kapok desszertet az ebéd után, és mint mindig, százszor le fogom írni, hogy „kedves leszek a nővéremhez”. – Ó, jaj, szegény Juc! – A desszertet könnyen pótolhatom a kamrából, van ott elég mandula és mazsolaszőlő – nevetett Jutta csibészesen. – Na de az írás? Mikor te amúgy is utálsz írni? – Arra is van egy pompás módszerem. – Halljuk! – hajolt közelebb Fritz cinkos hunyorítással. – Mama mindig ugyanazt a büntetést adja föl. Legalább háromnaponta le kell írnom százszor ezt a mondatot, mert hogy Silvie mindig bepanaszol a mamánál. Na és eleinte le is írtam rendesen, de aztán szörnyen eluntam a mókát. Észrevettem, hogy mama mindig a papírkosárba dobja a büntetési cetlimet, és azóta rendszeresen kihalászom. Két nehéz könyvvel kisimítom, és már be is lehet mutatni. – Juc, te hétpróbás gazember vagy! És anyád sosem vette észre? – Eddig még nem. Persze mindig olyankor megyek bemutatni, amikor épp a divatlapokat böngészik Silvie-vel. Olyankor csak fél szemmel kukkant oda. – Na de ez tulajdonképpen csalás – mondta Fritz komolyan. – Ne légy már olyan nyárspolgár! Nem csalás, hanem önvédelmi ösztön. Képzeld csak el, százszor egymás után leírni ugyanazt a bárgyú mondatot: „Kedves leszek a nővéremhez”! Hát nincs ember, aki ezt kibírja! – Hát, ha az új testvéredet is így akarod fogadni, s ha ővele sem fogsz kedvesen viselkedni, akkor előre sajnálom szegény lányt! Jutta karon ragadta a fiút, és különös tekintettel nézett rá. A szemében könnyek csillogtak. – Fritz, te tényleg azt hiszed, hogy szörnyeteg vagyok? Ha Silvie csak egy egész kicsit kedves volna hozzám, akkor én sem így viselkednék! De ő annyira hideg és szeretetlen, és ellenem uszítja a papát és a mamát, ha csak teheti. Neked is csak rosszakat mond rólam. Azt hiszed, hogy nem tudom, ugye? Másnak egyébként fecseghet, amit akar, de téged nem fordíthat ellenem! Neked tudnod kell az igazat, hogy miért nem vagyok jóban vele. Ezért mondok el mindent. Fritz vigasztalóan simogatta meg Jutta lángoló arcát. – Nyugodj meg, Juc, jobban ismerlek én téged, mint Silvie! Engem aztán senki sem fordíthat ellened – jelentette ki komolyan.
A kislány elpirult örömében. – Még jó. Mert különben levenném rólad a kezem! – mondta hetykén, hogy meghatottságát leplezze. – Reméljük, Evával jobb vásárt csinálsz. – Jó lenne – sóhajtott Jutta. – Ó, Fritz, ha legalább azt tudnám, hogy néz ki, meg hogy kedves-e vagy utálatos! – Annyi biztos, hogy sajnálatra méltó. Ezt ne felejtsd el, Juc! – Dehogy felejtem. Erre mérget vehetsz. És előre örülök neki, mert az is biztos, hogy Silvie-nél csak kedvesebb lehet. Woltersheim úr ezalatt fölkereste a felesége szobáját, hogy megbeszélje Eva dolgát az asszonnyal. Minden úgy lett, ahogy előre tartott tőle: Helene határozottan elutasította az ötletet, hogy a lányt magukhoz vegyék. – Rudolf, kérlek! Elképzelni sem lehet! Még ha minden mástól eltekintünk, is, gondolj csak arra, milyen igazságtalan volna épp most elhozni azt a lányt, amikor az idős hölgy annyira beteg! – De hát nem érted, micsoda kegyetlenség egy fiatal lányt örökre a betegszobába száműzni? – Istenkém, hát annyira azért mégsem lehet borzasztó. Hálátlanságnak tűnne, értsd meg, ha most hagyná ott a nénjét! Hiszen úgy egyeztünk meg, hogy ott marad nála a haláláig, ha csak előbb férjhez nem megy. – És te végig ebben reménykedtél, ugye? Nehogy Eva ide találjon jönni! – Hát, nem tagadom, ez lett volna a legjobb megoldás – vont vállat Helene asszony. – Gondold csak el, milyen rémes feltűnést keltene, ha egyszerre csak megjelenne itt a lányod! De mindegy, természetesen kész vagyok őt befogadni. Csak éppen egy kis idő kellene, hogy az ismerőseinket fölkészíthessem az újdonságra. És persze szívesen férjhez adnám még Silvie-t, mielőtt anyai feladatokat vállalnék egy másik eladósorban lévő lány mellett! – De hisz Eva fiatal még, egyelőre nem kell bevezetni a társaságba. Egyébként is először hozzá kell szoknia az itteni környezethez és életstílushoz. – Hát, ez mindenképpen jókora feladat lesz nekem – sóhajtott Helene asszony, pilláit bágyadtan leeresztve. – S mostanában nem vagyok a legjobb állapotban egy ekkora munka vállalásához! Nem várnál még mondjuk egy évet? Így a nénit is fölkészítheted arra,
hogy Eva eljön tőle. Ne feledd, hogy vele szemben is vannak kötelezettségeid! – De hisz ő maga is pontosan látja, hogy Eva meg van így fosztva a fiatalság minden örömétől! A leveléből világosan kitűnik, elvárja tőlem, hogy tegyek valamit Eváért. És tudod, most már nem is lenne nyugtom egy percig sem, míg ide nem hoztam azt a kislányt. – Rudolf, kérlek! – mondta Helene méltatlankodva. – Csak nem azt akarod elhitetni velem, hogy hiányzik neked az a gyerek? Hisz mindig is mondtad, hogy meglehetősen közömbös vagy iránta. Woltersheim sóhajtva tápászkodott föl a fotelból. – Na, én azért nem használnék ilyen erős kifejezést. Kicsit félreértettél. Inkább csak arról van szó, hogy nem tudtam közel kerülni hozzá, hogy rettentően félszeg és félénk, és rám nézni is alig mer, ha beszélgetni próbálok vele. De hát ez nem is csoda, hisz tulajdonképpen idegenek vagyunk egymásnak. Azért hagytam olyan nyugodtan a nénjénél, mert eddig azt hittem, hogy jól érzi ott magát, és nem is vágyik másra. Most viszont megtudtam, hogy épp ellenkezőleg áll a dolog, hogy elhagyatottnak érzi magát, és vágyik a család után. Kénytelen vagyok magamhoz venni! Nagyon elhanyagoltam szegényt. Hát hiszen nem tehet arról, hogy az volt az anyja, aki! Helene asszony a körmeit vizsgálgatta. – Biztos mind igaz, amit mondasz, de akkor is elég kellemetlen, hogy ez a gyerek egyáltalán létezik! A férje elébe állt, s a szemébe nézett. – Helene! Nem úgy fogadtam be Silyie-t, mint édeslányomat? Sajnálkoztam azon valaha is, hogy ő létezik? – Rudolf, kérlek! – kapta föl a fejét büszkén az asszony. – Micsoda képtelen összehasonlítás! Woltersheim az ablakhoz lépett, s némán bámult kifelé. Helene asszony bosszús, kényelmetlen érzéssel rejtette arcát a tenyerébe. Nagyon ellenére volt a férje ötlete, s erősen töprengett, hogy lehetne meghiúsítani. Nyomasztó némaságba merült a két ember, tizenhét évi házasság után is idegenek egymásnak. Ebben a pillanatban a magánkívül zokogó, fölháborodott Silvie rontott be a szobába. Dühödt, gyűlölködő hangon panaszolta be Juttat, amiért rázárta az ajtót. Végre kiönthette a mérgét Helene asszony. – Sírba visz az a lehetetlen kölyök! Hát nem hallod, Rudolf? Mit szólsz ehhez a komiszsághoz? Te persze mindig csak véded Juttát! Most aztán magad is láthatod, mire képes! Tudja jól, milyen szívesen ment volna Silvie is az erdőbe, erre szándékosan bezárja!
– Ugyan, Helene, ne vidd túlzásba – fordult meg Woltersheim. – Ostoba vicc volt, ennyi az egész. – Nem úgy van, papa! Jutta szántszándékkal igyekszik megakadályozni, hogy Fritz velem foglalkozzon – panaszolta álságos szelídséggel Silvie. – El sem hinnéd, mi mindent kell eltűrnöm tőle. Nem viseli el, hogy Fritz keresi a társaságomat. Mert, ugye, neki kell mindig a középpontban lenni! Woltersheimnak persze megvolt a maga véleménye ebben az ügyben, mégsem akarta Jutta pártját fogni a nővérével szemben, hisz akkor a felesége még szemére vethetné, hogy a sajátjának kedvez. – Ugyan, ugyan, Silvie, hagyd el – mondta vigasztalóan. – Jutta meg fogja kapni megérdemelt büntetését. Egyébként nem is akkora baj, hogy egyedül mentek az erdőbe. Ugyanis megkértem Fritzet, világosítsa föl Juttát arról, hogy van még egy testvére. Két halványkék szempár fordult teljes megdöbbenéssel Woltersheim felé. – Hát Fritz tud a lányodról? – kérdezte Woltersheimné bosszúsan. – Igen, az imént mondtam el neki. Egyszer meg kellett tudnia. Most pedig már Jutta is tudja. Silvie kérdő pillantást vetett az anyjára, de az egy mozdulattal hallgatásra intette. – Talán kissé elsietted, Rudolf – jegyezte meg csípősen. – Mindenesetre az én dolgom lett volna megmondani neki. – Meg akartalak kímélni egy kínos helyzettől. Meg aztán Fritz talán könnyebben boldogul vele. Nagyon tud bánni a kislánnyal. – Nohát, ezt ugyan nemigen venni észre! Szünet nélkül marják egymást. Aligha van ember, aki ráncba tudja szedni azt a kölyköt! – Fritz igazán nem szíveli Juttát – bizonygatta buzgón Silvie is. Woltersheim különös pillantást vetett a lányra. – Talán tévedsz Fritzet illetően – mondta jelentőségteljesen. Majd a feleségéhez fordult. – A maga vidám, könnyed stílusával mindenesetre úgy tudja előadni a dolgot, hogy Juttának ne essen nagyon nehezére elfogadni. – Jaj, hát Jutta véleménye, az aztán országos fontosságú kérdés! – gúnyolódott bosszúsan Helene. Mielőtt azonban a férje felelhetett volna, belépett az inas, és egy sürgönyt adott át neki. Woltersheim föltépte a borítékot, átfutotta, majd átadta a feleségének. – Lám, a sors is így akarja – mondta komolyan. Helene homlokráncolva olvasta a hírt:
„Klarissa néni meghalt. Kérlek, jöjj azonnal. Nem tudom, mit csináljak. Eva.” Az asszony fölpattant a helyéről. A sürgöny a padlóra hullott. – Hát, akkor meg kell lennie – mondta dühösen. – De hát mi történt? – vágott közbe Silvie. – Új lakója lesz a háznak. Eva nénikéje meghalt. – És nem lehetne máshol elhelyezni? Rengeteg lesz miatta a szóbeszéd! – mondta Silvie kellemetlen meglepetéssel. – Nem lehet. Idejön valahára Woltersheimba. Az apai házba – felelte mostohaapja olyan keményen, ahogy még sohasem szólt a lányhoz. Viharfelhők gyülekeztek a homlokán, és sietve elhagyta a szobát. A két hölgy szótlanul bámult egymásra. Helene végül belátta, hogy itt már semmit nem tehet, s megadta magát, ha dühöngve is, a sorsának. – De mama, hát semmit nem lehet ez ellen tenni? – szólt Silvie leverten. – Semmit. Nagyon rosszkor halt meg ez a nagynéni – felelt az anyja, s mérgében belerúgott a sürgönybe, úgyhogy az odább vitorlázott a levegőben. Mikor Jutta és Fritz visszatértek, megtudták, hogy Woltersheim úr rögtön étkezés után elutazik Eváért. Jutta persze megkapta az elmaradhatatlan kukliprédikációt és büntetési feladatot. Az édességet viszont elfelejtette megvonni az anyja, úgy feldúlták az események. Silvie-től is megkapta a magáét: egy jókora csípést a karjába. Másnapra takaros kék folt volt a helyén. A kislány persze rövid ujjú ruhát vett föl, és sokatmondóan nézegetett a foltra, majd Silvie-re és megint vissza. Fritz is fölfigyelt a csúnya foltra, Silvie lányos szelídségének és testvéri gyöngédségének újabb bizonyítékára. – Ezt a kis névjegyet ugye a nővéred hagyta? – kérdezte a kislányt négyszemközt. Az kinyújtotta a karját, és nagy elégtétellel szemlélgette a foltot. – Bosszút állt a bezárásért. Nem mondom, hogy jogtalanul... – tette hozzá vigyorogva.
IV.
Eva von Woltersheim fáradtan, összetörten üldögélt a nappali ablakánál. Nagyon nehéz volt az utolsó pár hét. Az emlékezetes beszélgetés óta Klarissa néni már csak egyszer-kétszer tudott fölkelni az ágyból. Évek óta tartó betegsége egy megfázás következtében annyira súlyosbodott, hogy hamarosan belehalt. Előző reggel hunyta le örökre a szemét, egy gyötrelmes éjszaka után. Eva egy percre sem hagyta magára, és végül sírva fogta le a szemét. Most pedig szorongva, nyugtalanul várta, jön-e az apja. Hisz mi lesz belőle így, hogy Klarissa néni halott? Életében sok keserűséget okozott Evának nehéz természetével, ideges zsémbeskedésével. Minden jóindulata ellenére jócskán megnehezítette a lány életét. De most, hogy már meghalt, most látta csak Eva, hogy elveszített, egy embert, aki mégiscsak hozzá tartozott. Még a halála órájában is őrá gondolt, megsimogatta sápadt, elgyötört arcát, és ezt mondta: „Szegény kis Evám, nem sok örömöd volt eddig az életben, hiába vagy fiatal és egészséges. Én is sok gondot okoztam neked a nyavalyáimmal! De már nem tarthat sokáig. Remélem, hogy lesznek még szebb napjaid. És ha egy nap boldog leszel, akkor gondolj rám. Én sosem lehettem boldog.” Szegény Klarissa néni... Eva keservesen elsiratta. Most pedig teljesen egyedül maradt, mindenkitől elhagyatva. Vajon az apja betartja-e az ígéretét, eljön-e érte? Remegő kézzel szedte elő Jutta képét, melyet aznap reggel hozott meg a posta. Kénytelen volt mindig újra és újra előkeresni, hogy megnézhesse, és a szívére szoríthassa. „Jaj, testvérkém, bárcsak együtt lehetnénk! Érzem, hogy te szeretnél, tudom! Olyan kedvesen nézel rám! És én is szeretlek, hisz olyan édesen mosolyogsz! Bár már megölelhetnélek, kedves kicsi Jutta!” Megint könnyek csorogtak végig Eva arcán. Szép sötét szemében a jövőtől való szorongás tükröződött. Kisvártatva megszólalt a csengő. A bejárónő nyitotta ki az ajtót, aki pár napra Evával maradt, hogy ne legyen egyedül a halottjával. Eva férfihangot hallott az előszobából. A szíve kis híján megállt. Fölpattant, nehezen kapkodva a levegőt. Torokszorító várakozással meredt az ajtóra. Az kinyílt, Rudolf von Woltersheim állt a küszöbön. Eva megremegett, s görcsös zokogásban tört ki. – Édesapa! – kiáltott fel megrendülve. Ebben a pillanatban Eva mindent elfelejtett, ami közéjük állt valaha, az elidegenedést, a közömbösséget. „Édesapa” – ezzel az egy szóval minden félelem, gyász, szorongás, magányos szívének min-
den gyötrelmes vágyódása kitört belőle. És ez a kiáltás megtalálta az utat az apa szívéhez, eltörölt minden eddigi korlátot és válaszfalat. Woltersheim közelebb lépett, és magához vonta a remegő lányt. – Kislányom, szegény kicsi Evám – mondta olyan gyöngéden, ahogy még sosem szólt hozzá. A lány fölpillantott rá, hitetlenül, álmélkodva, boldogan. Nem tudta, hogy mindeddig ő tartotta távol magát az apja szívétől félénk tartózkodásával, látszólagos közömbösségével. Nem is sejtette, hogy levelével mennyire meghatotta az apját, és önkéntelen fölkiáltásával hogy megrázta. Hihetetlen csodának érezte, hogy az apja átöleli, és ilyen gyöngéden szól hozzá. – Apám, édesapám – mondogatta mintegy álomban. Az apja homlokon csókolta, és a szemébe nézett. Először láthatta így a lánya szép, sötét szemét, hogy tágra nyitva figyel rá. Mély, ragyogó szempár volt, mint az olyan embereké, akik nagyon tudnak szeretni. Különös érzés fogta el az apát. Mintha tovatűnt ifjúsága nézett volna vissza rá. Évek óta semmi nem dúlta így föl az érzelmeit, nem érintette ilyen mélyen, mint most ez a pillantás gyermeke tiszta, gazdag, lelkébe. Vajon ő nem értette eddig e szempár beszédét? Vagy talán most szól csak hozzá először tiszta, ragyogó szépségében? Leült a díványra, maga mellé húzva Evát. – És most beszéld ki magad, kislányom. Elmondhatsz mindent, ami a szívedet nyomja, nem kell félned semmitől. Tudom, hogy eddig nem úgy voltak a dolgaink, ahogy kellene, és ez az én hibám. De álmomban sem hittem, hogy boldogtalan vagy! Miért nem mondtad soha? Mától minden másképp lesz, kedvesem! Velem jössz Woltersheimba. Eva összerezzent. Lángba borult az arca. Most látta csak az apja, szinte meghökkenve, hogy mennyire szép. Finom, sápadt arcocskája egyszerre különösen elevenné és kifejezővé vált. – Woltersheimba? Örökre? Jutta húgomhoz? – Örökre bizony. Jutta olyan boldog, hogy jössz! Azt hiszem, ti ketten nagyon jóban lesztek. Eva a szívére szorította a kezét. Félénkségét mintha elfújták volna. – Jaj, úgy szeretem őt... a kishúgomat! Egész nap a képét nézegettem. Jaj, édesapám, ez olyan igazságtalan... odaát fekszik szegény Klarissa néni... annyit szenvedett... és én olyan boldog vagyok, hogy értem jöttél, és magaddal viszel!
Most már semmi nem feszélyezte Evát, szabadon ki merte fejezni érzelmeit. A szavak olyan könnyedén tolultak ajkára, mintha sohasem tartott volna az apjától. Woltersheim örömteli meglepetéssel hallgatta a lányt. Ez volna az ő Evája, aki azelőtt kifejezéstelen arccal, félénken állt elébe, egyszavas válaszokat adott a kérdéseire, s aki annyira sutának, esetlennek látszott? Szörnyű igazságtalanság volt közömbösnek, részvétlennek tartani őt! Sosem ismert jó érzés volt Eva számára, hogy az apja minden gondot, terhet levett a válláról, s őneki csak csomagolnia kellett és a hazaútra készülnie. Klarissa kisasszonyt eltemették. Evát az apja kísérte a sírhoz. Különös pár volt a tekintélyes, előkelő, elegáns öltözetű úr és az olcsó, esetlen gyászruhát viselő, félszeg fiatal lány. Eva finom arca mégis az összetartozásukról árulkodott. A temetés után azonnal utaztak. Woltersheim lassacskán betekintést nyert a lánya lelkivilágába. Mivel Eva most már hitt a szeretetében, egészen nyílt és bizalmas lett hozzá. Különösképpen meghatotta a lány mélységes gyöngédsége, mely azért még némi félénkséggel is vegyült. Egyszerre úgy érezte, addigi élete valósággal szűkölködött a szeretetben, hiszen még sosem kapott ennyi bensőséges bizalmat senkitől. Mintha most, későn teljesült volna be egy régi, már-már elfeledett álma. Boldoggá tette Eva társasága, simogatóan kedves hangja, napsugárként rá ragyogó tekintete. Eva is úgy érezte, hogy nem remélt nagy szerencse lett osztályrészéül. Utazás közben az apa Woltersheimról mesélt, leírta neki az embereket, akikkel ezentúl együtt kell élnie. Eva szenvedélyes érdeklődéssel hallgatta. Lelki szemei előtt úgy jelent meg a család, mintha már évek óta ismerné őket. Hisz az apja eddigi ritka közléseiből is teljes álomvilágot épített föl magának. A mostohaanyjától tartott egy kissé, maga sem tudta, miért. Nem az apja sugallta neki ezt az érzést. De ösztönösen megsejtette, hogy valamiképpen ő volt az oka annak, hogy eddig távol kellett maradni az apai háztól. Pedig az apja azt hajtogatta, hogy Klarissa néni miatt volt ez így, és már régen elhatározták, hogy a néni halála után Evának azonnal haza kell térnie. Mégsem tudta elnyomni kellemetlen előérzetét a mostohával szemben, hiába szégyenkezett miatta. Miért nem látogathatott legalább olykor Woltersheimba, hogy legalább a testvérét megismerhette volna?
Woltersheim szívből örült, hogy végre hazaviheti a lányát. Valami mindig nyomta a szívét, ha Evára gondolt, s ez a nyomasztó érzés elmúlt végre. Most már lesz a lánynak otthona, most már mindent jóvá lehet tenni. Szíve megmelegedett a gondolatra, hogy ezentúl mindennap láthatja a kedves arcot, hallhatja a gyöngéd, lágy hangot. Milyen vak volt, micsoda bolond, hogy nem látta meg eddig Eva értékét, hogy nem ragaszkodott a társaságához! Milyen szép is lett Eva boldog, ragyogó arcával! Szedje csak kicsit össze magát a jó vidéki levegőn, mozogjon kicsit magabiztosabban, kapjon egy kis társasági rutint, no meg szebb ruhákat, és olyan varázslatos jelenség lesz belőle, hogy Silvie, de még Jutta is elbújhat mellette! Most, persze, szánalmas ezekben az esetlen ruhákban, idétlen kalappal. Most még igen gyakorlott szem kell ahhoz, hogy értéke szerint becsüljék. Eva roppantul élvezte az utazást. Sosem tette ki még a lábát kicsi szülővárosából. Tágra nyílt szemmel falta az elvonuló változatos tájképet. Hogy ne örülne a romlatlan fiatal szív, amikor először találkozik a világ sosem látott szépségével? Örömtől pirulva fogadta apja állandó apró figyelmességeit. Mikor az jókora doboz bonbonnal és rózsákkal lepte meg, csak hálásan megszorította a kezét, s nem is merte a dobozt kinyitni. Apja noszogatására aztán rászánta magát, s a pompás csemegék láttán röstelkedve kérdezte, elvihetné-e Juttának. – Torkoskodik ő anélkül is eleget – nevetett Woltersheim. – Ezt itt neked kell megenni! Eva félénken kóstolgatta a finomságokat, s boldogan szívta be a rózsaillatot. Egyszerre milyen szép is lett a világ! Késő estére érkeztek a Woltersheimhoz legközelebb eső állomásra. A kocsi már várta őket. Az inas, miközben elhelyezte a kocsin Eva csomagját, lopva sokatmondó pillantást váltott a kocsissal. Különös látvány is volt ez a rosszul öltözött vidéki lány az ő előkelő gazdájuk mellett! A kastélybeli személyzetet Woltersheim asszony jó előre fölkészítette. Tudta, így lesznek a legkönnyebben túl az újdonságon. A legtöbben nem is tudtak róla, hogy a méltóságos úrnak volt másik felesége. Alaposan kitárgyalták már a jövevény dolgát a személyzeti szobában. Azon viszont mégiscsak megdöbbentek, hogy a kislány mennyire egyszerű, jóformán szegényes jelenség. Hiszen a méltósága szobalánya is messze túlszárnyalja elegancia dolgában! A kocsis és az inas alig várták, hogy ezt a furcsaságot meghányhassák-vethessék a többiekkel. Az inas jelentette Woltersheim urának, hogy a méltó-
sága és Silvie baronesz Schellenbergbe hivatalosak ma este, és el is utaztak a fiatal méltóságos úr kíséretében. Woltersheim tudott erről a vendégségről, s meg is kérte a feleségét, mesélje ott el, hogy ő elutazott a lányáért, aki ezentúl velük fog élni. Ismerte a feleségét, bízott benne, hogy elég ügyesen fogja majd a dolgot előadni, s Fritz és Silvie is hathatósan a segítségére lesznek. Holnapra az egész környék értesül az érdekes újdonságról. Eva szívdobogva üldögélt apja mellett a párnázott kocsiban. Élvezettel szívta be a kárpitból felhőző finom illatot, ám a szorongás nőttön-nőtt a szívében. A kocsi megállt, megérkeztek. Sötét volt már, de a hatalmas kúria sziluettje élesen kirajzolódott a csillagos égen. Telihold volt. Villanyfény világította meg az ívelt boltozatú, nagy előcsarnokot s a falait díszítő rengeteg fegyvert, trófeát, páncélt és címerpajzsot. A személyzet néhány tagja kíváncsian várakozott a lépcsőnél. Woltersheim lesegítette Evát a kocsiból, s a vállát átkarolva kísérte be az atyai házba. Különös, ünnepélyes hangulat fogta el Evát. Halkan lépkedett, félénken jártatta körbe nagy, sötét szemét a roppant termen. Apja bátorítóan suttogott a fülébe, de a kíváncsian rábámészkodó, előkelő egyenruhás cselédek megfélemlítették kissé. Kibújt belőle a félénk, tapasztalatlan vidéki kislány. Nyomasztotta a pompázatos környezet. Még össze sem szedhette magát, elébe toppant Marianne Wedekind asszony, a woltersheimi kulcsárnő, ezüst gyertyatartóval a kezében, s felszólította, hogy kövesse. Woltersheim úr homlokon csókolta a lányt. – Menj csak Wedekindné asszony után! Megmutatja a szobádat. Biztos nagyon elfáradtál az úton, remélem, jól fogsz aludni. Ma senki nincs itthon, csak Jutta, de ő már biztosan rég alszik. Holnap reggel majd megismerkedhetsz a többiekkel. Ha szükséged volna valamire, fordulj csak nyugodtan Wedekind asszonyhoz, ő mindent elintéz. Eva némán bólintott. A legszívesebben görcsösen belekapaszkodott volna az apjába, s könyörögve kérte volna, hogy ne hagyja magára, de hát szégyellte magát. Apja jó éjszakát kívánt neki, s csókkal búcsúzott tőle, ő pedig nagy bátran elindult Wedekindné nyomában a lépcsőn. Odafönt, az ősök képeivel, ékes nagyterembe lépve megint csak szeretett volna kereket oldani. Mintha ódon öltözetű, zord tekintetű kísértetek hada bámult volna rá körös-körül a falakról. A vastag szőnyeg elnyelte a léptek zaját, s nyugtalanul lobogott a gyertya kicsiny lángja. Végte-
lennek tűnt az út a szobájáig. Ez a ház akkora, hogy muszáj benne eltévedni! Végre megállt a kulcsárnő, kinyitott egy ajtót, s felkattintotta odabent a villanyt. Eva álmélkodva lépett be leendő szobájába. Majdnem akkora volt, mint Klarissa néni egész lakása! Eva torka elszorult, nem tudta, mit tegyen, mit szóljon. Elfogódottan pillogott körül a jókora, mégis szép, barátságos szobában. Roppant mennyezetes ágy vonta magára a figyelmét. A függönyök nem voltak elhúzva, így Eva láthatta, hogy valami alaktalan csomag hever az ágyon. A csomag takaróba volt burkolva, s hosszú szőke copf lógott ki belőle. Wedekind asszony, aki eddig Evát figyelte lopva, most szintén odapillantott, s nevetve csóválta a fejét. – Jesszusom! A kis Jutta méltósága a méltóságos kisasszony ágyában! Nahát, hogyan került ide? A Jutta név áramütésként érte Evát. Örömkiáltással lépett közelebb a gyanús csomaghoz, melyből valóban Jutta álomittas arca bontakozott ki. Azonnal magához is tért a kislány, s fölült az ágyon. A kezében egy összenyomorgatott virágcsokrot szorított görcsösen. Egy darabig némán nézett a fölébe hajló leány feldúlt arcába. Végül fölpattant, és azt kérdezte: – Te volnál Eva? – Igen, én vagyok, kedves kis Jutta! Ó, kedves, drága Juttám! – mondta Eva könnyek között. A következő pillanatban már át is ölelte egymást a két testvér. Végül Jutta kibontakozott nővére karjaiból, és könnyein át ránevetett. – No hát, én is itt volnék, teljes ünnepi pompában! Jaj, Eva, mindenképpen meg akartalak várni, de amilyen álomszuszék vagyok, csak elaludtam! Látod, ideültem az ágyadra, nehogy elkerüljük egymást. Hát hiszen mindenki elment itthonról, egyvalaki legalább legyen itt a fogadásodra! És nézd meg ezt a szerencsétlen virágot! Frissen szedtem a kertben, hogy ezzel üdvözöljelek. De amennyi eszem van, ráfeküdtem! Hát hogy néz ki, mondd meg! – Jaj, annyira örülök neki! – szorította a szívére a csokrot Eva. – Köszönöm, köszönöm! Annyira kedves tőled! Jutta takarója leesett a földre, most fölkapta, s fázósan beleburkolódzott. Eva visszatessékelte a kislányt az ágyba, s jól betakargatta. – Meg ne fázz ám, Jutta! Itt maradsz még egy kicsit velem? Juttának nem volt ellenére ez a testvéri gondoskodás. – Hát persze! Éppen ideje, hogy megismerkedjünk. Ennél valamit? Remélem, hogy igen, én ugyanis mindjárt elpusztulok éhen!
Édes jó Wedekind, ugyan, hozzon nekünk valamit! – De finomat, drága Wedekindné, ne legyen kőszívű! Wedekind asszony nevetve kifordult a szobából. – Ülj ide, Eva! Végre-valahára megérkeztél! Kész szerencse, hogy bevackoltam ide magam, különben még lemaradtam volna az ünnepélyes bevonulásról! Uramatyám, akkor fölrobbantam volna a dühtől! Most aztán valóban otthon érezte magát Eva. Gyöngéd érdeklődéssel hallgatta a húgát. Az meg, szokása szerint, könnyedén, vidáman fecsegett, de közben éles szemmel vizsgálta testvérét. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Eva itteni fogalmak szerint lehetetlenül néz ki. De a rémes ruhákat leszámítva nagyon is tetszett neki. El is szánta, hogy védelmébe veszi. Mert abban biztos volt, hogy anyja és Silvie nem fogják valami barátságosan fogadni, s az sem látszott valószínűnek, hogy ő meg tudna küzdeni magáért. Elnyomják, ha nem lesz szövetségese! Eva semmivel sem nyerhette volna el ennyire Jutta jóindulatát, mint kedves, finom arcának gyámoltalan kifejezésével. A kislány világéletében a gyámoltalanok harcos védelmezője volt. Wedekind asszony hamarosan visszatért, sokféle földi jóval megrakott tálcával. A nővérek kedélyesen elcsipegettek, s hosszan beszélgettek még, miután a kulcsárnő már elvonult éjszakára. Olyanok voltak egymás szemében, mint két idegen világ küldöttei, mégis éreztek az első pillanattól fogva valami ösztönös, erős szívbéli vonzalmat. – Eva, aztán ne vedd nagyon a szívedre, ha néha faragatlan vagyok – ragadta meg a kislány a nővére kezét. – Mert olykor sajnos szörnyen utálatos tudok lenni! Olyankor mindent összebeszélek, aztán később szégyenkezhetek miatta. De azt hiszem, téged nem is foglak bántani. Silvie-t szoktam, mert ő csúnyán bánik velem. – Ó, én jól akarok veled bánni, és nem fogok tőled semmit rossz néven venni! – Hát, az nagyon kedves tőled... de tudod, ne legyél ám mindenkihez olyan szelíd! Papa és Fritz persze más, velük lehetsz akármilyen kedves. Fritz... ő egyébként elsőrangú fickó! Végül is a mama is tud kedves lenni, ha akar, meg ha éppen nem árult be nála Silvie. Na de Silvie-vel nagyon kell vigyáznod! Ne tűrj el tőle semmit, mert akkor teljesen a fejedre nő! Csapjál csak jól az asztalra, ha uraskodni akar fölötted. Mert ő olyan, mindenkit ugráltat, persze, a nagy Herrenfelde baronesz! Ne hagyd magad elnyomni, jó?
Eva szíve egy kicsit összeszorult. A sok új emberre gondolt, a szokatlan környezetre. Mennyit kell szoknia, tanulnia, míg csak kiigazodik a nagy házban, a népes személyzet között. Milyen nyugodtan és magabiztosan viselkedik Jutta! Milyen takarosan eszik, milyen kecsesen bánik a késsel-villával! Annyi minden van azon a nagy tálcán, amit Eva még életében nem látott, s azt sem tudja, mi fán terem! Végre aztán elfáradt Jutta is. – Tudod, mit, Eva, most már azért aludni is kéne! Rövid lesz nagyon az éjszaka. Jó éjszakát, nővérkém! A szobám itt van a tiéd mellett. Ha gondolod, az elválasztó ajtót nyitva hagyhatjuk. – Ó, igen, az jó lenne. Nem vagyok ekkora hálószobához szokva. Kicsit félelmetes... – A kísértetek nálunk nincsenek – nevetett Jutta. – Abban ne reménykedj. Nagyon flegmatikus népek lehettek az őseink. Eszük ágában sincs éjnek évadján kiszállni a kényelmes koporsóból, csak hogy minket molesztáljanak. Talán majd én többre viszem, és jóravaló hazajáró szellem lesz belőlem! Na, aludj jól, és álmodj szépeket! Reggel átjövök ébreszteni. És aztán az alkalomhoz illő ünnepélyes keretek között bemutatlak a tisztelt famíliának. Eva még egyszer átölelte a húgát. – Jó éjt, Jutta. És nagyon köszönöm, hogy megvártál, és még virágot is hoztál nekem. Így már sokkal könnyebb a szívem.
V. Eva még sokáig nem tudott elaludni, de végül csak elnyomta az álom. Föl sem neszelt, csak amikor Jutta szaladt be hozzá, hogy jóreggelt-puszival ébressze. – Jó reggelt, Eva! Milyen bájos voltál az előbb, amikor aludtál! Mint egy angyal! Látnod kéne Silvie-t az ágyban. Az orra sem látszik ki a sok hajcsavaró és szépítő kencefice közül! Rémes, mondhatom! Hanem te is sokkal szebb vagy ebben az egyszerű fehér hálóingben, mint abban a rettentő fekete ruhában. Az kész iszonyat. – Pedig egészen új – ült föl Eva az ágyban csodálkozva. – Klipperék Julcsája a legújabb divat szerint csinálta! – Annak a Julcsának kijár egy kemence a pokolban ezért a szégyentelen hazugságért! – nevetett föl Jutta. – Az ő „legújabb divatja” testvérek között is legalább tízéves. Eva lesújtva szemlélgette a húga elegáns reggeli toalettjét.
– Tudod, Jutta, kezdem én is ezt hinni... De hát nincs másik fekete ruhám. Julcsa a nagy sietségben csak ezt az egyet tudta elkészíteni. – Hála az égnek! Ebből a szörnyűségből egy is sok! Most viszont ki az ágyból. Segítek én is. Le ne késsünk a villásreggeliről! – Villásreggeli? – pattant föl ijedten Eva. – Ti akkor már reggeliztetek? – Ó, nálunk az a szokás, hogy mindenki úgy reggelizik, ahogy épp érkezése van. Papa meg Fritz korán kelnek, és akkor szoktak kávézni. Ha sikerül fölébrednem, én is velük tartok. Egyébként pedig Mademoiselle-lel szoktam reggelizni az első óra előtt. Ugyanis októberig még tanítónőm van. Kész botrány, úgy bánnak velem, mint egy pólyással. Mama és Silvie pedig csak a villásreggelihez kelnek föl. Míg a kislány csevegett, Eva sietve magára kapkodta a ruháját. Juttából őszinte bámulatot váltott ki nővére pompás hajzuhataga. – Istenkém, micsoda haj! Silvie meg fog pukkadni az irigységtől, ha meglátja! Na, most már csak a ruha hiányzik. Az a borzadály mindent elront. – Hát tényleg annyira szörnyű? – mosolygott Eva zavartan. Jutta megsimogatta az ijedt arcot. – Szörnyű hát. Ezen nincs mit szépíteni. De azért ne csüggedj el! Mama szerez majd neked új ruhákat, ne félj. Na, kész! Gyerünk, már biztos mind az asztalnál ülnek. Megmondtam papának, hogy én foglak lehozni. Nagyon örült neki, hogy már összebarátkoztunk – hadarta, s már vonta is maga után a nővérét. Jól is tette, mert Eva minden bizonnyal eltévedt volna a roppant, zegzugos épületben. Reggeli napfénynél egész más képet mutattak a termek és folyosók, mint tegnap, gyertyavilágnál. Az ősök képei most mintha barátságosan néztek volna erre a különös Woltersheim csemetére, akinek színésznő volt az anyja. Lementek a lépcsőn, át a nagy előcsarnokon, majd megint folyosó következett, míg végül Jutta megállt egy tölgyfa ajtó előtt. – Na, Eva, most pedig beeresztünk téged az oroszlánbarlangba. Föl a fejjel, húzd ki magad! Nincs szebb katonai erény a bátorságnál! És már nyitotta is volna az ajtót, ha Eva nem tartja vissza riadtan. – Jaj, csak egy pillanatot még... úgy dobog a szívem! Nagyon félek! – Mitől, te nyúlszívű? Hiszen nem lesz odabent más, csak papa, mama, Fritz és Silvie. Ja, igaz is, még valaki! Götz von Herrenfelde
is ott lesz, Silvie unokafivére. Gyakran reggelizik nálunk, ha épp erre jár. – Jézusom, még egy idegen is? – suttogta Eva halálsápadtan. – Még hogy idegen? Jóformán a családhoz tartozik! Egyébként pedig beképzelt alak, úgy bánik velem, mint egy hátul-gombolóssal. Úgyhogy én levegőnek nézem. Legjobb lesz, ha te sem veszel róla tudomást. Na, gyerünk! Legyen már eszed! Nem bánthat itt téged senki, ezért kezeskedem. Jutta határozott mozdulattal kitárta az ajtót, s maga után húzta a még mindig vonakodó Evát az étkezőbe. Értékes, régi bútorokkal berendezett, jókora teremben álltak. Középütt terpeszkedett a nagy reggelizőasztal, körülötte ült a család. Eva érkezése miatt reggeliztek a szobában, a szép idő ellenére. Minden tekintet Evára irányult, ő pedig a gyámoltalan zavarodottság tökéletes szobraként ácsorgott Jutta mellett. Szemét a földre sütötte, de azért pontosan érezte a rászegeződő tekinteteket. Görcsösen szorította Jutta kezét, hiába próbálta a kislány kiszabadítani. Nagy nehezen összeszedte magát annyira, hogy egy pillanatra föl merje emelni a tekintetét. És akkor egyenesen egy hideg, gúnyos férfiszempárba nézett. Ez a pillantás tőrként fúrta át Eva szívét, s úgy belesajdult, hogy a lány szeretett volna hangosan fölkiáltani. Woltersheim úr homloka elborult, mikor látta, hogy Silvie és az anyja gunyorosan pillantásokat váltanak, sőt még Fritz is meghökkent kissé a csúf gyászruhába bújtatott, félénk, esetlen lány láttán. Arcába szökött a vér. Tegnap föl sem tűnt neki, hogy Eva megjelenése milyen előnytelen. Gyorsan fölpattant, és a lánya mellé lépett. Átfogta a vállát, és az asztalhoz vezette. – Ez itt az anyád, Eva, ő pedig a testvéred, Silvie. Ő Fritz von Woltersheim, az unokabátyád. Götz von Herrenfelde is a családhoz tartozik. Rokonok közt vagy, nem kell félned semmitől. Fritz hamar összeszedte magát, fölugrott, és kedvesen nyújtotta a kezét Evának. – Isten hozott itthon, húgocskám! Remélem, jó barátok leszünk! – Igyekezett nagyon kedvesen és megnyugtatóan beszélni, mivel igen megsajnálta a félénk leányt. Eva elpirulva nézett föl rá. Felelni nem bírt, de hálásan megszorította Fritz kezét, mert érezte, hogy a fiú jóindulattal van iránta. Silvie magasra rántotta a szemöldökét, és csak anyja szemvillanására volt hajlandó odanyújtani az ujjai hegyét Evának. Jutta gyilkos tekintettel nyugtázta ezt a jeges modort.
Woltersheimné érezte, most neki kell cselekednie. Kissé kényszeredetten elmosolyodott, és maga mellé húzta Evát. – Isten hozott itthon, kedves gyermekem. Sajnálom, hogy nem köszönthettelek már tegnap este. De nagyon későn érkeztünk haza, te akkor már rég aludtál. Gyere, ülj le közénk! Eva nem tudta, hogy illenék kezet csókolnia a mostohaanyjának. Csak megszorította a felé nyújtott kezet, és riadt, könyörgő pillantást vetett az előkelő hölgy hűvös arcára. Götz fiatalúr némán meghajolt feléje, de ezt már meg sem látta Eva. Csak amikor leült – bár szíve szerint inkább egy egérlyukba bújt volna –, akkor mert fölnézni egy pillanatra, s megint csak a gúnyosan csodálkozó szempárra tévedt a pillantása. Később aztán ez a gúnyos tekintet maradt egyetlen emléke erről az óráról. Jutta ellátta Evát teával és minden földi jóval, ami csak a tányérjára fért. Eva nem tudta, vajon helyesen viseli-e magát. Figyelte a többieket, és igyekezett utánozni őket. Jutta mindent megtett, hogy bevonja a társalgásba, ám nem sok sikerrel. Fritz is csatlakozott hozzá, s közös erővel már elértek nála annyit, hogy igent és nemet felelgessen. Silvie és Götz gunyoros pillantásokat váltottak. A máskor oly igen beszédes társaság mintha egyszerre megkukult volna. Woltersheimné olykor kipréselt magából egy-egy kedvesen biztatónak szánt szót. A férje sötét ábrázattal üldögélt. Bosszantotta, hogy Eva annyira félénk. Ővele is így viselkedett régebben, de ő már tudta, hogy másmilyen is tud lenni, és bántotta, hogy mégis ilyen előnytelen színben mutatkozik. Valahára véget ért az étkezés. Jutta magával vitte Evát, hogy megmutogassa neki az egész házat, az istállókat és a parkot is. Az előcsarnokban megtorpant. – Várj csak egy percet, Eva! A Mademoiselle-nak még meg kell mondanom, hogy ma veled maradok, nem tanulunk. Mama kivételesen megengedte! – Ezzel elfutott. Eva magára maradt az előcsarnokban, s végre föllélegezhetett, hogy kiállta a nagy veszélyt. De ebben a pillanatban Silvie-re és Götzre lett figyelmes, akik épp kiléptek a reggelizőszobából. Halálra váltan húzódott be egy oszlop mögé. Istenem, csak ne kelljen még egyszer farkasszemet néznie azokkal a gúnyos szemekkel! Götz és Silvie közvetlenül mellette mentek el, s jól hallotta, amint Götz azt mondja: – Hát, valódi rút kis kacsa ez az új rokonotok!
– Szörnyű – sóhajtotta Silvie. – Ugye, hogy szörnyű? – Bogaras ötlet a mostohaapádtól, hogy ezt a vidéki teremtést minden előkészület nélkül idehozza! Egy évre be kellett volna adnia valami jobb intézetbe. Silvie vállat vont. A válaszát már nem értette Eva. Bénultan állt, s bámult a párocska után. „Rút kis kacsa... szóval én rút kis kacsa vagyok” – gondolta keserűen. És szívből kívánta, hogy Götz von Herrenfeldét soha többet ne kelljen látnia. Amazok épp kiértek a kertbe. Silvie így felelt: – Persze mama sem akarta semmi áron, hogy Eva idejöjjön. De papa megmakacsolta magát, nem látta be, mennyire nem helyénvaló ez az ötlet. Most mindenki előtt szégyenkeznünk kell majd miatta! Esetlenebb, mint a legsutább parasztlány! Attól féltem, hogy még le találja nyalni a kését. Götz kifürkészhetetlen arcot vágott. Előreugró álla, magas homloka és mélyen ülő, szürke szeme most olyan kifejezést vett föl, ami egyébként nem vallott rá. Nem szívesen mutatta ki legbensőbb érzéseit, talán éppen azért, mert valóban mély érzésű volt. Igen rossz helyzetbe került, amikor Silvie apja után átvette a birtokot. Végeláthatatlan nehézségekkel kellett küszködnie, s felőrölte erejét a reménytelen harc. Herrenfelde a tönk szélén állt, amikor átvette, és megkezdte szívós, kitartó munkáját a teljes csőd ellen. De ahhoz, hogy valóban megmentse az eredetileg elsőrangú birtokot, tőke kellett volna. Pénze pedig Götznek nem volt. Woltersheimné hosszú ideje duruzsolt már a fülébe, hogy amire szüksége van, az egy gazdag parti. Götz már nem egy szívet hódított meg boszorkányos gyorsasággal, nem fog hát nehezére esni, hogy elcsavarja valami jobbféle örökösnő fejét. Csakhogy a látszatra felületes, gunyoros modorú Götz – nagy szerencsétlenségére – tulajdonképpen mély érzésű férfi volt. Roppantul ellenére volt, hogy olyan nőnek udvaroljon, akit nem szeret. Amilyen könnyen gyújtotta lángra a hölgyek szívét, ha maga is megperzselődött, olyan nehezére esett volna érzelmeket színlelni ott, ahol nem érez semmit. Alapvetően erkölcsös, előkelő természete más körülmények között kibontakozhatott volna, így azonban valósággal megnyomorította a szegénység s a reménytelen küszködés. Szentül megfogadta, sutba dobja az érzékenységet, és keres magának egy gazdag leányt, mivel más segítségben már végképp nem reménykedhetett. Hiszen egyszerű, – győzködte önmagát, csak találni kell egy olyan nőt, akinek van elég hozománya.
Berlinben élő nagynénje, Maria Herrenfelde meghívta magához a múlt télen. Össze is hozta több tehetős családból származó lánnyal. Ám Götz az utolsó pillanatban mindig kereket oldott. Valami megakadályozta abban, hogy kimondja a döntő szót. Woltersheimné is iparkodott Götz ügyében, de ő sem járt eddig sikerrel. Most, hogy Silvie-vel bolyongott a parkban, egyre jobban elkomorult. Konok, keserű vonás ült ki az arcára. Silvie sem volt épp virágos kedvében. Ő Fritz miatt mérgelődött, akinek sehogy sem akaródzik, hogy tegye neki a szépet. Észre sem vették, hogy egy szó sem esik köztük. A tisztásra érve épp arra a padra telepedtek, ahol Jutta megtudta, hogy van még egy nővére. Eva ezalatt az egész házat bejárta Juttával. Megnézték az istállókat és a parkot is. Eva egészen új világba nyert bepillantást. Juttával kettesben megint fölélénkült, és fesztelenül tudott beszélni mindenről. Csak olykor némult el egy-egy pillanatra, és nehéz szívvel töprenkedett magában. „Rút kis kacsa, az vagy, most már tudod” – szólt ilyenkor magához, különös, fájó érzéssel a szívében. Csevegve vágtak át a csodálatos parkon. Eva mélyeket szippantott a pompás levegőből. Észre sem véve Götzöt és Silvie-t lassan megközelítették a tisztást. Csak akkor ocsúdtak föl, amikor már ott álltak előttük. Eva holtra váltan bámult a sötét férfiarcba. Ez a szempár most már nem gúnyosan nézett vissza rá, hanem olyan dühös daccal, hogy a szíve is beleremegett a riadalomba. És volt még benne valami furcsa: égő fájdalom és talán gyűlölet is. Eva megremegett, s úgy érezte, sosem fog tudni többé felvidulni. – Jesszusom, úgy ültök itt, mint két sóbálvány! Jutta hangja visszarángatta Evát a valóságba. Egy csapásra megváltozott Götz Herrenfelde arca is. Gunyoros mosoly ült ki rá. – Te persze el sem bírod képzelni, hogy az ember önszántából is pihentetheti a beszélőkéjét, ugye? – vetette oda ingerkedve Juttának. – Akkor beszélek, mikor csak jólesik – vágott vissza dacosan a kislány. – Mi pedig hallgatunk, ha úgy tetszik – felelte Götz nyugodtan. – Ó, kérlek. Akár az idők végezetéig. Jó mulatást! Gyere, Eva, ne zavarjuk ezt a lenyűgöző duettet! – És maga után rángatta a nővérét. Eva pedig olyan riadt tekintettel bámult Götzre, hogy az önkéntelenül is elmosolyodott.
– Szegény kis szerencsétlen – dörmögte maga elé, amikor a két lány eltűnt a közelükből. – Kicsoda, Jutta? – kérdezte meghökkenve Silvie, aki tudomást sem vett a húgairól. – Isten őrizz! – nevetett Götz. – Őt nem kell sem félteni, sem sajnálni. Pompás egy csirkefogó, ember legyen a talpán, aki megküzd vele! De az a másik, Eva vagy kicsoda... Teremtőm, irgalmazz! Úgy néz az emberre, mint Piroska a farkasra. Talán még hisz is az ilyen rémmesékben, belőle kinézem! Eva és Jutta sietve távoztak a tisztásról. Alig értek hallótávolságon kívülre, Eva félénken így szólt: – De Jutta! Hogy beszélhettél ilyen nyersen azzal az úrral! – Ugyan már, ő sem bánik velem éppen kesztyűs kézzel! – vont vállat Jutta. – Ma pedig különösen haragszom rá. Rajtad gúnyolódtak Silvie-vel reggeli közben, észrevettem ám! Eva összeszorította az ajkát. Magában megint hallotta Götz Herrenfelde szavait: „rút kis kacsa”! Erőt vett magán. – Ne haragudj, Jutta. Csakhogy én a világ minden kincséért sem mernék ilyesmiket valakinek az arcába vágni! – Ó, te szegény kis nyulacska – nézett rá részvéttel Jutta. – Olyan félénk és riadt vagy! Vigyázz, ne vegyék nagyon észre, mert akkor, jaj neked. – Szörnyű ügyetlen voltam a reggelinél, ugye? – kérdezte Eva egy kis idő múltán. Jutta nevetve ölelte át, és szívből jövő csókot nyomott az arcára. – Hát nem volt épp ragyogó a belépőd, hazudni nem akarok. De ennek csak az a buta félénkség volt az oka. Csak egy icipici bátorság kéne neked, akkor menne minden, mint a karikacsapás. – Azt hiszem, a ruha is ludas volt – sóhajtott Eva. – Mióta megmondtad róla a véleményedet, annyira megutáltam én is, hogy madárijesztőnek érzem magam benne! – Elég nagy butaság volt tőlem – bólintott Jutta. – Nagy kár, hogy fölhívtam a figyelmedet erre a tündéri toalettre! Holott nagyon jól tudom, mennyire megnöveli az ember önbizalmát, ha tudja, hogy jól néz ki! De ne aggódj! Mama egy pillanatig sem fogja hagyni, hogy ilyen rémségekben szaladgálj. Már csak a rossz nyelvek miatt sem. Juttának igaza is lett. Mikor a nővérek visszatértek a házba, Woltersheim úr már várta őket. Azonnal lefoglalta magának Evát, és
a szalonba vezette, a feleségéhez, akivel előzőleg komolyan elbeszélgetett. Helene asszony most sokkal kedvesebben, barátságosabban beszélt a mostohalányához. Maga mellé ültette a díványra, és alaposan kikérdezte. Főként Eva neveltetése érdekelte, s jócskán meglepődve vette tudomásul, hogy a lány nemcsak angolul és franciául beszél folyékonyan, de általában véve is rendkívül műveltnek nevezhető. Klarissa néninek ebből a szempontból semmit nem lehetett a szemére vetni! Az öltözködés kérdése is szóba került. – Természetesen másképpen kell öltözködnöd itt, Woltersheimban, mint ahogy megszoktad. Tekintettel kell lennünk, ugye, édesapád társadalmi állására – mondta Helene asszony valóban kedves mosollyal. – Egy-két megfelelő ruhát és kiegészítőt már ma meg fogok neked rendelni. Most még gyászt kell viselned, úgyhogy a színnel nem lesz gond. Az első pár hétre elég lesz két-három könynyebb fekete ruha. Később, ha nagy meleg lesz, nyugodtan viselhetsz fehéret is. Nem kell olyan kínosan pedánsnak lenni. Társaságba persze nem mehetsz, míg a gyászév tart, de ez most jobb is így. Ezalatt szépen megszokhatsz itt Woltersheimban, s akkor nem leszel már annyira félénk. Tanulnod kell még egyet-mást, míg bemutathatunk idegeneknek is. No, és most mesélj még egy kicsit magadról! Például a zenével hogy állsz? Tanultál zenét? Eva félénken sandított az apjára, az meg biztatóan bólintott neki. – Zongorázom, és énekelni is tanultam – mondta Eva halkan. – Nahát, ez igazán remek! De kislányom, kérlek, beszélj egy kicsit hangosabban! No, és az irodalom? Sokat olvasol? – Ó, nagyon. Klarissa néni nagyon szerette a jó könyveket, sokat kellett neki fölolvasnom. – Ennek igazán örülök. Minden mást pedig hamar meg tudsz tanulni, ha csak egy kicsit is igyekszel. – Ó, én igyekezni fogok! Mindent örömmel megteszek, amit csak kíván tőlem, méltóságos asszony! – Először is azt kívánom, hogy ne magázz és „méltóságos asszonyozz” – mosolygott Helene asszony. – Én mostantól az anyád leszek, úgyhogy szólítsál csak mamának, mint Silvie és Jutta. – Jaj, bocsáss meg... mama! Elfelejtettem. – Biztosan el akarsz még beszélgetni Evával, Rudolf – biccentett Helene asszony a férje felé. – Elkísérhet a szobádba. Nyilván sok mondanivalótok van egymásnak. Én pedig azonnal megrendelem Eva új ruháit. Erre lesz a legsürgetőbb szükség.
Woltersheim fölkelt, és kezet csókolt a feleségének. – Köszönöm, Helene, hogy ilyen kedves vagy hozzá – súgta a fülébe. Az asszony elégedetten mosolygott. – Hát talán én sem vagyok olyan szörnyeteg – felelte. Mikor azonban a férje Evával együtt kiment a szobából, mélyet sóhajtott, és összevonta a szemöldökét. „Borzalom, micsoda modor – gondolta. – Az idegeimre megy! Micsoda munka lesz szalonképes lényt faragni ebből a boldogtalanból! Nem is tette volna be ide a lábát, ha nem kellene engednem Silvie érdekében... De hát ha ő otthon lehet Woltersheimban, én sem szólhatok semmit Rudolf saját édeslánya ellen!” Így morfondírozott nagy keserűen. Aztán megírta a megrendelést Eva új ruháira, egyben Silvie-nek és magának is rendelve egy-két apróságot. A férjétől szép kis summát kapott Eva szükségleteire. Ebből magának és kedvencének is igyekezett egy kis hasznot húzni. Eva ezalatt az apja szobájában üldögélt egy kényelmes karosszékben. Most, hogy kettesben maradhatott vele, megint fesztelenül tudott csevegni. Mikor pedig Jutta is bejött, igazán királyian eltársalogtak hármasban. Eva egészen fölélénkült. Csak a szíve mélyén maradt ott egy szúrós tövis: nem tudta elfelejteni, hogy „rút kis kacsának” nevezték. Soha életében egy szikrányit sem törődött vele, hogy vajon szépnek vagy csúnyának látják mások. Most pedig ólomsúllyal nehezedett rá a bizonyosság, hogy csúnya. Mert egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ez így igaz. Efelől mély meggyőződést ültetett belé az a gúnyos pillantású szempár. Eva még sohasem találkozott közelebbről fiatalemberekkel. Götz Herrenfelde és Fritz Woltersheim voltak az elsők, akiket megismert. Fritz nem tett rá nagyon mély benyomást, már azt nem felejtette el, milyen kedves volt hozzá. Götzre viszont szüntelenül, újra és újra gondolnia kellett, méghozzá gyötrő fájdalommal, félelem és szégyen kínzó keverékével.
VI. Pár napra rá megérkeztek Eva új ruhái. Ez idő alatt csak a család tagjaival találkozott a lány. Götz Herrenfelde sem jött azóta
Woltersheimba, Eva roppant megkönnyebbülésére. Valósággal rettegett attól, hogy találkoznia kell vele. Amint a ruhák megjöttek, Woltersheimné a saját komornáját küldte át Evához, hogy próbálják föl mindet, és öltöztesse föl Evát illőképpen az ebédhez. Az elmúlt napok során az új családtag számos ügyetlenséget követett el, s mostohaanyja rendre kioktatta. A cselédség szüntelenül pletykált a jövevény rovására, s szemlátomást senki sem tartotta teljes értékűnek. Rosa, a ház asszonyának komornája fölöttébb rátarti teremtés volt. Sosem mulasztotta el fölhúzni az orrát, valahányszor Eva elment mellette ódivatú, előnytelen ruhájában. Most is olyan magabiztosan toppant be Eva szobájába a dobozokkal, s olyan hetyke, fensőbbséges hangon közölte vele az úrnő utasítását, hogy szegény lányt egészen megfélemlítette. A száját sem merte kinyitni, ellentmondás nélkül adta magát Rosa keze alá. Az meg egymás után próbálta rá az új ruhákat, s láss csodát, mind kitűnően illett a lányra. Különös dolog, de amint Eva szép, új ruhában állt Rosa előtt, a komorna tüstént udvariasabb hangot ütött meg. Van benne némi igazság, hogy ruha teszi az embert. Rosának egyszeriben rá kellett döbbennie, hogy a megvetett, első házasságból származó leányka tulajdonképpen még előkelőbb jelenség lehetne, mint Jutta vagy akár Silvie. Álmélkodva látta, micsoda pompás idomokat takart a csúf, előnytelen gyászruha. Minden egyes új toalett csak növelte érdeklődését és tiszteletét. Itt-ott közbeavatkozott, ügyes kézzel változtatott egy-egy apróságot, bevett vagy kiengedett valamennyit a varrásokon. Eva áhítatos csodálattal bámulta a sok gyönyörű holmit. Enyhe pír futotta el az arcát, ha a tükörbe pillantott. Lehetett bármilyen félénk és tapasztalatlan, azt észre kellett vennie, mennyivel csinosabb most, mint a régi ruháiban. Végre készen állt az ebédhez. Kecses, keskeny lábán finom selyemharisnya, elegáns cipellő. Milyen csúfnak, durvának tűnt már a régi, egyszerű, magas szárú bőrcipője! Karcsú, bájos alakjára kifogástalanul simult a finom, dús csipkével díszített, fekete ruha. El sem merte hinni, hogy tényleg ő az a nagyvilági ifjú hölgy, aki a tükörből néz vissza rá. Rosa elégedetten méregette. – Na! Most már megmutathatja magát bárkinek a méltóságos kisasszony! Rettentően elcsúfította ám az a rusnya öltözék! – jelentette ki nyomatékosan. Eva bizonytalanul nézett rá.
– Ó... igen, azt hiszem, valóban elég csúnya volt... Hát most már mit csináljak vele? – Azonnal el tetszik ajándékozni valakinek. – Gondolja, Rosa, hogy szabad? Hiszen egészen új! – Hisz a méltóságos kisasszony nem veheti föl többet – mosolygott fölényesen Rosa. – Azt el nem tűrné a méltósága! – Na de esős időben talán jól jön... – Rossz időre itt van a méltóságos kisasszonynak ez az új ruha – jelentette ki erélyesen a komorna. – Hát, ha úgy gondolja, Rosa, akkor kérném szépen, adja tovább valakinek. – Igenis, kisasszony, és a cipőt is vele együtt. – És már csomagolta is össze a régi öltözéket, majd félretette egy székre, hogy magával vigye. Még egyszer végignézett Eván, és mosolyogva mondta: – Most pedig engedje meg a méltóságos kisasszony, hogy új frizurát csináljak! Így nem hordhatja tovább a haját, nagyon előnytelen. A lány kétkedve csóválta a fejét. – Nem lehet másképp megfésülni, Rosa. A komorna újfent megengedett magának egy fölényes mosolyt, és széket húzott a fésülködőasztalka elé. – Foglaljon csak helyet szépen a méltóságos kisasszony, egy pillanat alatt megleszünk a frizurával. Eva önkéntelenül is engedelmeskedett, Rosa pedig ráterítette a fehér fésülködőköpenyt. – Bizony nem egy hölgy adna akár egymilliót is, ha ilyen haja lehetne! A méltóságos kisasszonynak nem is tetszik tudni, micsoda kincs ez a haj! Mosolyogva látott neki a dús, fürtös hajzuhatagnak. Egy darabig elmélyülten vizsgálgatta a tükörben Eva fejformáját, majd munkához kezdett. Ügyesen igazgatta a választékot, hogy a göndör haj finoman, lágyan simuljon a lány szép, magas homlokára. Nagyon egyszerű frizurát alakított ki, mert az volt a célja, hogy maga a pompás haj érvényesüljön. Végül jóindulattal biccentett Evára a tükörből. – Hát nem igazam volt, méltóságos kisasszony? Ugye, hogy mennyivel jobban tetszik most kinézni? Eva álmélkodva bólintott. – Hogy maga milyen ügyes, Rosa! Én mindig halálra gyötrődtem a hajammal. Hát persze hogy sokkal szebb így!
Rosa egyre jobban meg volt elégedve Evával. Némiképpen a saját teremtményének kezdte tekinteni, és így fölkeltette az érdeklődését. – Hát nem is fésülködhet maga a méltóságos kisasszony! Ehhez a hajhoz nem passzol ám akármilyen frizura! A méltóságos kisaszszonynak egyedi frizurát kell hordani, mint ez itt. Mert nem átlagos arca van a méltóságos kisasszonynak, hanem nagyon is finom, különleges. Így most már érvényesül ez a szép haj! A méltóságos urak fognak ám csodálkozni, ha meg tetszik jelenni az ebédlőben! – csevegett Rosa, fölvidulva művének sikerétől. De lehetett is elégedett magával! Gyönyörű, előkelő megjelenésű hölgyet varázsolt a merev, esetlen, csúnyácska vidéki lányból. Eva is fesztelenebbül érezte magát egyszerre, a mozgása is sokkal könnyedebb, kecsesebb lett. Most nagyon érezte, milyen nevetséges volt esetlen, csúf ruhájával ebben a ragyogó környezetben. Boldogan nézett Rosára. – Csodát művelt velem, igazán! Csakhogy félek, nekem sohasem fog ez a frizura sikerülni, bármennyire megerőltetem magam. – Ó, hát én természetesen megfésülöm a méltóságos kisasszonyt mindennap! A méltósága egész biztosan megengedi. – Jaj, nem, azt nem tehetem meg! – kiáltotta Eva rémülten. – A méltóságának... vagyis hogy a mamának biztosan szüksége van magára. – Tessen csak egész nyugodt lenni, méltóságos kisasszony! Hiszen tíz perc sem kell ehhez a frizurához. Majd én megbeszélem a méltóságával. Rosa tudta jól, hogy van némi szava Woltersheim asszonynál. Takarosan elrendezgette a szekrényben Eva új ruháit, s rendbe tette a szobát a próba után. Végül kiment, hóna alatt az üres dobozokkal és Eva régi ruhájával. Eva a könyvtárba sietett, ahol Jutta üldögélt egy könyvre görnyedve. Eva hátulról befogta a szemét. – Na, ki vagyok? – Hát, ezt aztán nehéz kitalálni! Kész is vagy? – Kész bizony, fordulj csak meg és ellenőrizz! Jutta fölkelt a székből, de mindjárt vissza is huppant rá. – Eva, ez tényleg te volnál? Szent Kleofás! Hová lett a rút kis kacsa? Hattyú lett belőle, csodaszép, büszke hattyúmadár! Hát persze, nem is sántít a hasonlat, hiszen van fekete hattyú is! Eva, testvérkém, ezt nem bírom ki, muszáj, hogy megcsókoljalak!
Fölpattant és átölelte Evát, majd jó néhányszor megpörgette maga körül, és csókokkal halmozta el. – Hát ez nem igaz, Eva! Micsoda szépség vagy! Hála legyen a Mindenhatónak, hogy eltűnt az az ocsmány gönc! Na, csak figyeld, milyen arcot vág Silvie, ha meglát! Ugye, megmondtam, ruha teszi az embert! – Hát tényleg nem vagyok már olyan csúf? De őszintén mondd meg, Jutta, kérlek! – szólt az örömtől lángba borult arccal Eva. Jutta nevetett. – Azt tudhatod, hogy lódítani nem szoktam. De arról sem szólok egy szót se többet, hogy milyen gyönyörű vagy, mert még elbízod magad! Meg aztán... nekem nagyon tetszel, de hát az ízlések, mint tudjuk... Eva szíve megint csak összeszorult egy kissé. Götz Herrenfelde járt az eszében. Nagyon szerette volna tudni, vajon ebben az új ruhában is rút kis kacsának nevezné-e. „Az biztos, hogy nem felelek meg az ízlésének, de talán már nem nézne rám olyan rettentő gúnyosan... A legjobb az lenne, ha nem is kellene többet találkoznunk!” És mégis rettenetesen izgatta, vajon eljön-e hamarosan a férfi. Megkérdezte Juttát, gyakran tartózkodik-e náluk. – Néha hetekig felénk se néz, néha meg mindennap itt ül, ahogy épp eszébe jut. Jutta szobájába mentek, mert a kislány is át akart öltözni ebédhez. – Nem akarok szégyenben maradni melletted, Eva. De nézd csak! Már megint egy undok tintafolt! Az élettől is elveszi a kedvem ez az utálatos tanulás! – Na de Jutta – nevetett Eva. – Egy-két lecke azért mégsem a világ vége! – Köszönöm szépen! Két órája itt gyötrődöm ezzel az idétlen fordítással. Képtelen vagyok megoldani! – Segítsek neked? Tanulhatnánk együtt ezentúl! – Jaj, hát az nagyszerű lenne – ölelte át a kislány. – Mert mondhatom, a francia fog engem sírba vinni. Fritz ugyan segít, ha tud, de hát ő sem tud sokkal többet, mint én, és akkor megint ott vagyunk, ahol a part szakad. Egyébként, mondd csak, hogy tetszik neked Fritz? – Jaj, nagyon – felelte szívből Eva. Jutta fölkapta a fejét a mosdótálból, és gyanakodva nézett Evára. – Talán már szerelmes is vagy belé?
– Ugyan már! – nevetett Eva. – Tudod, szerintem egy unokatestvérbe nem is lehet igazán beleszeretni. Hisz az egészen olyan, mintha a testvérem volna! – Hm... szerintem meg megy az nagyon is könnyen – rázogatta Jutta erélyesen a vizes kezét. – Vagyishogy... naa, most mit bámulsz? Hát nem tűnt még föl, hogy Silvie el akarja magát vetetni Fritzcel? – Nem... semmi ilyet nem vettem észre. – Hát akkor elég bamba vagy, Eva! Hisz ezt a vak is látja. Majd kiguvad a szeme, úgy meresztgeti Fritz után! Na persze nem attól a nagy szerelemtől gúvasztja! Von Woltersheimné szeretne lenni a szentem. És akkor mama meg te meg én mehetünk abba a kis házikóba, amit az özvegynek szántak, és Silvie magasról lenéz majd minket, már ha nem pukkad meg jó előre a gőgtől. Csakhogy én nem hagyom, hogy Fritz elvegye, tudd meg! Abból nem eszik! – Ezzel a kislány váratlanul könnyekben tört ki, és hevesen a nővére nyakába borult. – Na de Jutta, kicsi Jutta! Hát hogy mondhatsz ilyeneket! Még ha igaz is, amit gondolsz, mi azt kénytelenek volnánk elfogadni, nem tehetnénk ellene semmit. – De igen! Én ebbe nem nyugszom bele soha! Fritz boldogtalanná tenné magát örökre, ha elvenné őt! És neki boldognak kell lennie, mert annyira jó ember! Megérdemli, hogy igazi angyal legyen a felesége. Eva döbbenten nézett a húga feldúlt, kétségbeesett arcába. Mi történt ezzel a magabiztos kislánnyal? – Na de Juc, kedves kicsi Juc! Fritz kinevetne, ha ezt hallaná! El sem tudom képzelni, hogy Silvie egy kicsit is érdekelné. Úgy néz ki inkább, hogy igyekszik elkerülni, ha csak teheti – vigasztalta a kislányt. Jutta vadul törölgette az arcát, és megkönnyebbülten sóhajtott. – Igaz is, nagy ostobaság volna tőle, ha hagyná magát behálózni. Hiszen mondta is, hogy nem szereti Silvie-t. – Na látod! Kár volt, ugye, úgy kétségbeesni. – Ó, Jézuskám – sóhajtott Jutta. – Csakhogy te nem ismered Silvie-t. Ki tudja, miféle trükköket tartogat még. De én is résen leszek ám, azt elhiheted! – Most viszont siess, hozd rendbe magad – mosolygott Eva, s megcsókolta a húgát. – El ne késsünk az ebédről!
Pár percre rá be is léptek az ebédlőbe. A többiek már csak rájuk vártak, ott álldogáltak az asztal körül. Most is, mint az első alkalommal, Evára irányult minden pillantás. Csakhogy az arcokon most egészen más kifejezés honolt. A csúf báb elbűvölő lepkévé változott. És annyira gyors, hirtelen volt ez a változás, hogy alig voltak képesek fölfogni. – A teremtésit! – csúszott ki Fritz száján halkan. Csodálattal bámult Evára. Silvie meghallotta a megjegyzést, és az arckifejezést is látta. És ettől a pillanattól fogva gyűlölte Evát, akin eddig legföljebb csak gúnyolódott. Az irigységtől egészen elfacsarodott a szíve, mert látnia kellett, hogy elhomályosul ő emellett a vakító jelenség mellett. Woltersheimné kissé rövidlátó volt, lornyettje után kapott. Igencsak vegyes érzelmekkel szemlélte Evát. A komornája ugyan már fölkészítette a változásra, de erre azért mégsem számított. Hisz ez az Eva igazi szépség! Ez majdnem még kellemetlenebb, mint az első benyomások! Hisz a saját lányai nem tudnak majd érvényesülni mellette! Legfőbb ideje, hogy Silvie legalábbis eljegyezze magát, még mielőtt Evát bevezetnék a társaságba. Csak szánná már rá magát Fritz a nyilatkozatra! De nem, csak az új rokonát bámulja! Éppen most kellett ennek a lánynak idejönnie... Helene asszony lagymatag elismerés mögé rejtette haragját. Woltersheim úr arca annál őszintébben ragyogott. Gyöngéden megsimogatta a lánya arcát. – Valódi dáma lett belőled egyszerre, Evicám! Csókold meg mamád kezét, ő tette ezt a csodát! – mondta büszkén, boldogan. Eva már megtanulta, hogy kell kezet csókolnia a mostohájának. Meg is tette, hálás pillantással, de az asszony olyan hidegen nézett vissza rá, hogy csak pár érthetetlen szót bírt kinyögni. A helyére igyekezett volna, de megbotlott a szőnyegben, és észrevéve Silvie gúnyos mosolyát, olyan görcsösen ragadta meg a szalvétát, hogy lerántotta az evőeszközt. Hajolt is volna érte azonnal, mert nagyon nehezen szokott hozzá a kiszolgáláshoz, de Fritz titokban a karjára tette a kezét, hogy figyelmeztesse. Akkor mereven kihúzta magát, és ült, mint a sóbálvány, míg a szolga fölszedte az evőeszközét. Csak úgy lángolt az arca szégyenében, és fájóan érezte, mennyire ügyetlen még. Mostohája szigorú pillantást vetett rá, de megvárta, míg a szolga kiment, csak akkor utasította rendre: – Eva, hozzá kell szoknod, hogy nyugodtabban mozogj kissé. Figyelj csak a mi viselkedésünkre! Nem szabad alkalmat adni rá, hogy kigúnyoljanak. – Végre kiönthette kicsit a mérgét, de meglátva férje
elsötétülő arcát, barátságosabban fűzte hozzá: – Ne aggódj, gyorsan megtanulsz mindent. Van kiről példát venned. Eva azonban megint kétségbeesett, és egészen lehetetlennek érezte, hogy valaha is megtanul olyan kifogástalanul viselkedni, mint mondjuk Silvie. Jutta és Fritz még aznap véd- és dacszövetséget kötött, hogy Evát minden további botlástól megóvják, és lehetőleg segítsék abban, hogy minél hamarabb szokja meg az új életformát. Fritz nagyon megkedvelte Evát. Jutta és az ő társaságában nem is feszélyezte magát a lány, s így nem is ejtett hibákat. Csak akkor botladozott, ha magán érezte Silvie és a mostohája hideg tekintetét. Apjával is bájosan, fesztelenül tudott viselkedni, sőt egészen meghatotta őt szerető gyöngédségével. Apa és leánya között igen hamar eltűnt minden akadály. Woltersheim azonban annak is örülhetett, hogy a lánya már mások társaságában is egyre magabiztosabb. Nagy segítségére volt ilyenkor veleszületett bája. Pár esős nap következett, s a család jobban össze volt zárva, mint szép időben. Eva már két hete élt Woltersheimban, úgyhogy a legnehezebb időt már maga mögött tudhatta. Egy este együtt üldögéltek a nagy szalonban, s nemigen tudták, mihez kezdjenek. Jutta azt javasolta, muzsikálni kéne. – Merthogy mi szörnyen zeneértő család vagyunk ám, Eva! Az én csodálatos, rendkívüli zongorajátékomról a nagy emberek szerénységével hallgatnom kell. Viszont papa csaknem hiba nélkül el tudja, fütyülni a „Hohenfriedbergert”, Fritz pedig egy ujjal játssza Beethoven kilencedik szimfóniájának kórusát! Igaz ugyan, hogy az égi szikránál mindig melléfog... Zenei életünk csillaga tagadhatatlanul Silvie. Ő tényleg mesterien zongorázik, ezt be kell ismerni, és minden irigység nélkül csodálom is érte. Jutta szónoklatán mindenki nevetett. – Silvie, igazán, játssz nekünk egy kis Lisztet vagy Chopint – kérte Woltersheim. – Különben még elhiszi Eva, hogy te is a mi szintünkön állsz a zenében! Silvie szíve szerint rávágta volna, hogy felőle gondolhat Eva, amit akar. De türtőztette magát, és hanyagul így felelt: – Ó, papa, bocsáss meg, de nem vagyok megfelelő hangulatban, így pedig nem szeretnék játszani, annál komolyabban veszem a ze-
nét. – Silvie fölöttébb nagyra tartotta önnön zenei képességeit, nem is egészen ok nélkül. – Jaj, de kár! Olyan szívesen hallgattam volna egy kis muzsikát... jól jött volna ebben a csúf időben – felelt Woltersheim. Silvie vállat vont, erre Jutta bosszúsan fölcsattant: – Na hallod, igazán hasznosíthatnád magad, ha már alkalmad van szórakoztatni a családot! Játsszak talán én valamit, papa? – Inkább ne – intett nevetve az apja. – Köszönöm a kedvességedet, de ne essünk túlzásokba. Sajnos Silvie alaposan elkényeztetett bennünket zenei téren! Hát, Eva, úgy látszik, ma még nem ismerkedhetsz meg házunk zenei nagyságával. De hoppá, jut is eszembe, hisz te is tanultál zenélni és énekelni! Igazán tarthatnál nekünk egy kis bemutatót. – Szívesen, papa, ha Silvie nem hajlandó – nézett rá Eva zavartan. – De kérlek, legyetek elnézőek hozzám! Még sosem játszottam ekkora hallgatóságnak. Eddig csak Klarissa néni és a tanárom hallgatott. – Na, akkor épp ideje megpróbálni! Ne félj, nem vagyunk olyan szigorúak, ugye, Helene? – mondta Woltersheim bátorítóan. Helene asszony is kegyesen bólintott. Nyilván nem kell valami roppant műélvezetre számítania. Annál fényesebben ragyog tőle Silvie kiemelkedő tehetsége! Eva majd játszik valami aranyos kisiskolás dolgot, hát legyen, – gondolta magában. – Játsszál nyugodtan, gyermekem, hisz magunk között vagyunk – mosolygott rá Evára. Fritz fölpattant, és gálánsan odavezette a lányt a zongorához. – Egyet se félj, Eva! Ha elhibázod, majd fölborítok egy széket, úgyhogy nem fogják észrevenni! – súgta a fülébe. – Köszönöm, Fritz – mosolygott Eva. – De azt hiszem, menni fog. Silvie bosszúsan figyelte kettejüket, s beszédes pillantást vetett az anyjára. „Mit sürgölődik, mit játssza a gavallért?” – ezt jelentette a nézése, anyja pedig hasonlóképpen felelt: „Hagyd el, semmiség”. Eva kikereste a megfelelő kottát, Fritz pedig visszaült a helyére. Jutta melléje telepedett. – Szét is pukkadok örömömben, ha kiderül, hogy jobban játszik Silvie-nél! – súgta oda a fiúnak. – Maradj már, Juc, most hallgatni illik – felelte az, s egy orr-pöccintéssel adott nyomatékot hozzá. Jutta viszont belecsípett a fülébe.
– Mit hallgassak, megmondanád? De most, most már kezdi... juj, de izgatott vagyok! Eva leült a hangszer elé, és halkan, bizonytalanul belekezdett az előjátékba. Silvie gúnyos pillantást váltott az anyjával. Csakhogy Eva elfogódottsága egy-két pillanatnál nem tartott tovább. Egészen el is feledkezett róla, hogy most nem a nagynénje hallgatja. Magával ragadta a zenélés öröme. Végtelenül élvezte a kitűnő hangszer telt, tiszta hangját. Keskeny kis keze alól édesen, biztosan gyöngyöztek elő a nemes hangzatok. A külvilág végképp megszűnt Eva számára. A lelke vallott most, csodálatos, tündéri nyelven. Silvie felkapta a fejét, arca holtsápadtra vált. Egész elzöldül az irigységtől, – gondolta diadalmasan Jutta. Mindenki lenyűgözve hallgatta a lány átszellemült, eleven játékát. Woltersheim úgy bámulta a lányát, mint aki nem is érti, mi történik vele. Ehhez a játékhoz képest a Silvie-é ügyes, lélektelen dilettantizmusnak tűnt. Ez itt gyöngyözött és dalolt, zokogott és ujjongott, és lélekkel volt tele. Eva finom arcára új, idegen kifejezés ült ki. A lélek legmélyebb érzései tükröződtek rajta. Ez már nem az esetlen, félénk vidéki kislány volt, akit egyetlen kritikus pillantás összezavar, nem, istenáldotta művésznő ült a zongora előtt, aki lelke fölmérhetetlen gazdagságából tékozló kedvében igazgyöngyöt osztogat. Fritz és Jutta lélegzetvisszafojtva ültek, görcsösen összefonódó kézzel. Jutta már nem gondolt Silvie-re. Minden kicsinyes gondolatot eltöröltek szívéből a fenséges hangzatok. Véget ért az első darab. Némán ült mindenki, mozdulatlanul a művészi kinyilatkoztatás hatása alatt. Még Silvie sem bírt megmukkanni sem, hiába furdalta szívét kegyetlenül az irigység. Eva mindebből semmit sem vett észre. Nem is sejtette, milyen hatást tett a játéka. Új kottát tett a tartóba, s egy Liszt-rapszódia szenvedélyes hangjai csendültek föl, olyan tűzzel és erővel, hogy a hallgatók lélegezni is alig mertek. A darab végére érve Eva leeresztette a kezét, és körülnézett, mint aki álomból ébred. Apja odament hozzá, és némán magához ölelte. Könnyek, csillogtak a szemében. Jutta is azonnal a nővére nyakába borult. – Eva, ez csuda-csudaszép volt! Fritz is odalépett, s némán kezet csókolt a lánynak. Eva zavarban volt, nem is értette, miért a nagy ünneplés. Woltersheimné is összeszedte magát egy elismerő nyilatkozat erejéig. Kissé kesernyés mosollyal nézett Evára.
– Gyermekem, hiszen te valóságos művész vagy! Kitűnő tanárod lehetett. – Ó, nem is ment olyan jól máma – mosolygott zavarodottan Eva. – Az elején néhányszor melléfogtam. Nem vagyok hallgatósághoz szokva. Woltersheim úr nagy nehezen leküzdötte megindultságát. Most értette csak meg igazán, micsoda bűnt követett el közönyösségével Eva ellen. Szólni még mindig nem tudott, némán simogatta a lánya kezét. Felesége bosszúsan vette tudomásul Eván nyugvó büszke pillantását. Érezte, milyen nagy győzelmet aratott most a kis jövevény, s hogy ezután nem lehet majd egy vállrándítással elintézni. Silvie nem volt képes rá, hogy bármit is mondjon Evának. Eddig oly igen büszke volt a saját játékára, s mindenütt bókokat aratott művészetével. Mostantól azonban ez a csiszolatlan vidéki liba végképp háttérbe fogja szorítani, ezt pontosan érezte. Jutta még mindig Eva nyakában csüngött. – Játsszál még, Eva, annyira szép! – Énekelni is tudsz, ugye, Eva? – kapott az alkalmon Woltersheim úr. – Egy kicsit, papa. – No, azt a „kicsit” magam is hallani szeretném, kislányom! Ha csak feleolyan jól énekelsz, mint zongorázol, már akkor is nagy örömöt szerzel nekünk! Eva ragyogva nézett az apjára. – Úgy örülök, hogy tetszik a játékom! Mit énekeljek? – Amit szeretnél. Silvie kottái között hiába keresgélt Eva. – Hozom a saját kottáimat. Dalok itt nincsenek. – Igaz, Silvie nem énekel. Menj csak, hozd a dalaidat! Eva kifutott a szobából, s néma csend maradt utána. Végül Jutta szólalt meg, mélyet sóhajtva. – Csodálni fogják, ha majd társaság előtt is játszani fog! Láttátok, milyen szép volt játék közben? – Láttam, Juc. Egészen átszellemült, az ember azt hinné, nem is ugyanaz a lány! – lelkesedett Fritz is. Jutta ragyogó arccal bólintott. A többiek egy szót sem szóltak. Silvie és Helene asszony a mérgüket nyelték, Woltersheim úrnak pedig túlságosan tele volt a szíve a boldogító élménnyel.
Eva hamar visszatért a kottáival, s megint leült a zongorához. Találomra kivette az első kottát, egy Schumann-dalt. Lágy, finom mezzoszopránja volt, nem éppen erős, de szívfacsaróan édes. Megint csak lélegzetvisszafojtva kellett fülelni, megint csak elvarázsolta az egész hallgatóságot. Utána mindenki a maga kedvenc nótáját követelte a kis művésznőtől. Még Woltersheimné is elfeledkezett a mérgéről, és rendelt egy Brahms-dalt. Woltersheim úr Schubert „Vándor”-át kívánta, Jutta Mozarttól „Az ibolyá”-t. Fritz pedig Schubert „Pusztai rózsáját” kérte, s közben különös pillantást vetett Jutta ragyogó arcára. Mindenki kedve fölvillanyozódott. A szívek megnyíltak a mennyei hangok előtt, s őszinte elragadtatás tükröződött mindegyik szempárban. Mikor pedig Eva véget vetett a zenélésnek, Helene asszony szokatlanul élénken mondta: – Ez igazán fölemelő este volt, kedves gyermekem! – Jaj, Eva, milyen istenien muzsikálsz! – kiáltott Jutta. – Silvie dilettáns hozzád képest, pedig hogy csodáltuk! Ezúttal eszében sem volt megsérteni a nővérét, épp csak őszintén kimondott valamit, ami meg is felelt az igazságnak. De Silvie ezt nem tűrhette, s mikor a kislány véletlenül a közelébe került, jókorát bökött az oldalába. Jutta felvisított, és dühösen mérte végig a nővérét. – Vigyázz magadra – mondta amaz ádázul. – Már megint megütötted magad! – Ó, igen. Mivelhogy kiáll a könyököd! – felelt csípősen Jutta. Büntetésből az anyja azonnal ágyba küldte. – Mintha kisbaba volnék! – szájalt Jutta. – Bizony, méghozzá neveletlen! – vágott vissza Helene asszony. – Juc, holnap együtt reggelizünk Evával és a papával, csak kelj föl idejében! – súgta oda Fritz. – Persze, addigra kétszer is kialszom magam – felelte Jutta, s megszorította a fiú kezét. Majd Evát csókolta meg búcsúzóul. – Jó éjszakát, Eva. Gyönyörűen zenéltél ma! Remélem, máskor is fogsz nekünk játszani – mondta hangosan. Titokban pedig odasúgta: – Ugye, átjössz még a szobámba? Eva rábólintott. Woltersheim titokban megsimogatta kisebbik lánya arcát, mikor az odament hozzá jó éjszakát kívánni. Silvie és az anyja viszont haragban váltak el tőle.
Jutta dühösen vágtatott végig a folyosón. Ő úgy érezte, Silvie érdemelte volna a büntetést. De hát ez mindig is így volt. A nővére provokálta, ha pedig visszavágott, ő ihatta meg a levét. Igazságtalan a világ, – füstölgött magában a kislány.
VII. Eva gyorsabban hozzászokott az új körülményekhez, mint várták volna. Veleszületett, természetes bájával hamar levetkőzött minden esetlenséget. Aggályosan figyelte mostohája, Silvie és Jutta viselkedését, mozgását, s azt, hogyan bánnak az ezernyi ismeretlen használati tárggyal. És pontosan utánozta őket. Egy hónap sem telt el, s már úgy beletanult, hogy a viselkedése nem volt többé feltűnő. A személyzet már nem gúnyolódott a rovására, s Rosa, a komorna különleges tisztelettel övezte a fiatal méltóságos kisasszonyt, mióta hallotta énekelni. – Ez az új van olyan előkelő, mint a többi együttvéve – jelentette ki bizalmasának, a méltóságos úr inasának. Így tehát Eva túl volt végre a nehezén, s lassacskán némi önbizalomra tett szert. Azért a rendkívüli félénksége még megmutatkozott olyankor, ha idegenekkel kellett társalognia. Alig mert megszólalni vagy megmozdulni, s a szemét minduntalan lesütötte. Ezért aztán kissé korlátoltnak hitték. A családja viszont már megismerte igazi lényét. Apja, húga és Fritz pedig igyekeztek erősíteni az önbizalmát. Götz von Herrenfelde azóta csak egyszer látogatott el rövid időre Woltersheimba, mikor Eva épp a falu lelkipásztorához látogatott el Juttával, így aztán nem is láthatta Evát az emlékezetes reggel óta. De el is feledkezett régen a „rút kis kacsáról”. Más, nagyobb gondjai voltak manapság. A helyzete egyre kilátástalanná vált. Woltersheim úr egészen új életet élt, mióta a lányát hazahozta. Csak most, hogy egy kedves gyermek vette körül gyöngéd szeretettel, most vette észre, mennyire hideg, szeretetlen volt az élete eddig. Eva hatására Jutta is sokkal bizalmasabb lett hozzá. Nem szégyellte már annyira az érzelmeit, melyeket eddig csibészes modora mögé próbált rejteni. Woltersheim úr új életet kezdett a két lányával, melyben Helene asszonynak és Silvie-nek nem jutott rész. Ha Eva énekelt, Woltersheim úr lehunyt szemmel hallgatta, s a lelke a régi időkben bolyongott, amikor még fiatal volt, s hitt az eszményekben. Átmelegedett a szíve, s egyszerre nyíltabb, megér-
tőbb lett. Még Eva anyjára is megenyhülten gondolt ilyenkor. Hiszen egykor mindenekfölött szerette őt, és egy kis időre megtapasztalta vele a túláradó boldogságot is. Ezt a boldogságot aztán elűzte a gond, a szükség, de mégiscsak a részese volt valaha! És ez a gyermek, ez a bájos, szerető szívű lányka most életre hívta az emlékét. Mostanában már mindig négyesben reggeliztek: Jutta, Fritz, Eva és Woltersheim. Pompásan töltötték együtt az időt. Nem beszéltek róla, de mind a négyen fölszabadultabbak voltak, ha nem volt jelen Silvie és az anyja. E kora reggeli órákban, amikor a két előkelő hölgy még aludt, a fesztelen vidámság uralkodott Woltersheim falai közt. Fritz és Jutta ugyan változatlanul hadilábon álltak, és csak az alkalmat keresték, hogy ugrathassák és kioktathassák egymást, de Eva és az apja pontosan tudták, mi rejtőzik az állandó villongás mögött. Eva akkorákat nevetett a heccelődésükön, hogy a többiek még nagyobb örömüket lelték benne azontúl. Szívből jövő, aranyosan csengő nevetése is csak a lelke gazdagságáról tanúskodott. Reggeli után az urak általában kilovagoltak a földekre, vagy egyéb elintézendőik után néztek. Juttát várta a Mademoiselle, Eva pedig többnyire erdei sétára indult villásreggeliig. Nagyon szeretett egyedül sétálgatni a csodálatos bükkerdőben. Szokatlan, új élvezet volt számára, hogy szabadon kószálhat Isten szép világában. Azelőtt sosem lépett ki a városkájából, erdőt-mezőt csak messziről láthatott. Nagy halom virágot hozott mindig haza, s földíszítette Jutta meg a saját szobáját. Apja íróasztalára is mindennap friss csokrot tett, és örült, ha az észrevette és megköszönte a figyelmességet. Így sétálgatott egy szép augusztusi reggelen is. Csöndesen dúdolgatott maga elé, s egyre beljebb bolyongott az erdőben. Elragadtatásában néha a karját is kitárta, mintha magához akarná ölelni ezt a gyönyörű világot. Nagyon boldog volt Woltersheimban, mióta az első nehézségeket sikerült leküzdenie. Most már biztosan maga mellett tudhatta apja és húga szerető szívét. És Fritzet, a kitűnő barátot és bajtársat. Az élet egyszerre gazdag lett, napfényes és csodaszép. Még Silvie apró gonoszkodásai és a mostohája hűvös tartózkodása sem tudta az örömét megkeseríteni. Azt is majdnem elfelejtette már, ahogy az a gúnyos száj „rút kis kacsát” mondott rá. De csak majdnem. Még mindig égette ez a szó a szívét, és még mindig elfogta a rettegés a gúnyos szempártól. El is határozta, ki fog térni a férfi útjából, ha az Woltersheimba találna jönni. Elfáradt, s letelepedett a virágaival egy nagy fatörzsre. Levette a kalapját, s nekilátott ügyes ujjaival, hogy koszorút fonjon Juttának. A
kislány nagyon szeretett efféle ékességet hordani a villásreggelinél, főleg, mióta egyszer Fritz ekképp dicsérte: – Jutta, valódi erdei tündér vagy ezzel a koszorúval! Szavamra, napról napra szépülsz! – Ne beszélj már sületlenségeket! – vágta rá Jutta a lehető legcsípősebb hangján. De közben fülig pirult örömében. Később pedig hosszasan tanulmányozta magát a tükörben. Ezt ugyan nem bírta sokáig, hamarosan rettentő grimaszokban tört ki, s nem fért a bőrébe nagy jókedvében. Eva koszorúit viszont nagy előszeretettel hordta attól fogva. Ott ült tehát Eva a fatörzsön, csöndesen dúdolgatva, és egymás után hajlítgatta a virágokat a Juttának szánt koszorúba. Úgy elmerült a munkában, hogy nem is vette észre a széles erdei úton közelgő lovast. Igaz, nem is ütött zajt a ló patája a puha erdei talajon. Götz von Herrenfelde ült a paripa nyergében. Pár lépésnyire Evától hirtelen megfékezte a lovát, s csak állt és bámult a szeme elé táruló bájos képre. Döbbent, hitetlenkedő kifejezés ült ki markáns, napbarnított arcára. Karcsú, izmos alakját kihúzva álmélkodva csóválta a fejét. Hisz ez nem lehet semmiképpen a woltersheimi „rút kis kacsa”! És mégis. Tévedésről itt nem lehet szó. Istenem, hogy megváltozott. Milyen kedves, kecses, bájos! Hát bizony, Eva a legravaszabb számítással sem állhatott volna be megnyerőbb pózba, mint ahogy most, teljesen véletlenül, fesztelen bájjal üldögélt a tönkön, ölében és keskeny, fehér kezében virágok, tarka virágok, melyek feledtették a fekete ruha komorságát. Götz egy darabig önfeledten gyönyörködött a koszorúval bíbelődő lányban. Eleven szépérzékének igencsak hízelgett a hangulatos élőkép. A nap arany visszfényeket csillantott a Rosa ügyes kezét dicsérő frizurán. Hát hogy nem vette észre már akkor ezt a pompás hajat? Ő volt talán vak, vagy ez a lány változott meg varázsütésre? Tudja vajon ez a kislány, micsoda ékszerrel ajándékozta meg a Teremtő? Lám csak, milyen hamar elsajátította Woltersheimban az eleganciát! Helene néni, úgy látszik, kitűnő tanító! Nemcsak elegáns ez a ruha, de szépen ki is hangsúlyozza a lány arányos, karcsú alakját. „Bizony, egy hölgy megítélését nagyon is befolyásolja az öltözködés! Most már nem jutna eszembe, hogy ezt az elegáns dámát „rút kis kacsának” címezzem. Nosza hát, nézzük csak meg alaposabban az arcát és a szemét is, hátha várnak még hasonló meglepetések!” Így gondolkodott a fiatalember mosolyogva, s megköszörülte néhányszor a torkát, miközben közelebb léptetett Evához.
Eva rémülten kapta föl a fejét, s meglátta maga fölött azt a szempárt, melytől a világon a legjobban rettegett. Egy pillanatig mintegy bénultan ült, s bámult a félelmes szemekbe. Arca látványosan árulkodott az érzelmeiről. Sápadt és pirult fölváltva, s nem is sejtette, mennyire bájos félénkségében. – Jó reggelt, méltóságos kisasszony! – kiáltotta Götz nevetve, s lekapta a sapkáját. Eva szobormerev alakja erre megelevenedett. Fölpattant a fatörzsről. Kalapja és a virágok a földre hullottak. Mielőtt még Götz észbe kaphatott volna, Eva már messze szaladt, s eltűnt a sűrűben. Fejvesztve menekült, nem is tekintett többét hátra. A férfi döbbenten bámult utána. „Hogy elfutott! Elszórta még a kalapját meg a virágját is! Mintha bizony meg akartam volna harapni!” Götz az otthagyott tárgyakat nézegette. „Ha ezeket nem hagyja maga után, még azt hihettem volna, hogy valami erdei tündér tett bolonddá!” Leszállt a lóról, fölkapta a kalapot, s kritikus szemmel vizsgálgatta. „Egyszerű, erdei sétához illő, mégis csinos, sőt nagyon is divatos. Visszavisszük neki Woltersheimba. És a virágok? Hm, tegyük csak bele a kalapba, legalábbis ezt a szép kis koszorút. Villásreggeli közben majd alaposabban szemügyre veszem ezt a tünékeny, talányos kis jelenséget! Megéri, azt hiszem...” Ezenközben már tele is rakta a kalapot a virágokkal, s a nyergére erősítette. Fölpattant a lovára, s indult a kastély felé. Az erdőből kiérve meglátta Evát, aki már a réten át rohant hazafelé. Götz szeme veszedelmesen fölvillant. Megsarkantyúzta a lovát, s pár pillanat alatt beérte a menekülő lányt, elvágtatott mellette, végül pedig megfékezte a lovat, leugrott róla, s úgy várta be Evát. A lány megállt előtte, végtelen zavarban, a szeme kétségbeesetten egérutat keresett. Götz odalépett hozzá, kantáron vezetve a lovat. – Méltóságos kisasszony! Ezer bocsánat, hogy úgy megijesztettem az imént hirtelen fölbukkanásommal. Hisz nem is tudom, megismer-e egyáltalán. Tulajdonképpen rokonok volnánk. Ha nagyon merész akarnék lenni, kuzinomnak is nevezhetném, de én inkább azért engedélyt kérek erre. Eva gyors, félénk pillantást vetett Götzre. Most nem volt sem gúnyos, sem lenéző az arca. Ellenkezőleg! Kedves, megnyugtató mosoly játszott rajta. Eva összekulcsolta a kezét, s mélyet sóhajtott, mint akinek roppant kő esik le a szívéről. Már futás közben is szidta ma-
gát, hogy lehetett ilyen bolond, hogy hanyatt-homlok elrohant. Hát mit fog ezután Götz gondolni róla? Most lesz csak oka igazán gúnyolódni! Még egyszer fölpillantott rá, gyorsan, mégis kutatóan. A férfi arca már megint komoly volt, sőt, az a komor vonás is visszatért rá, amit a minap látott rajta Eva, a tisztáson. De gúnynak, csúfolódásnak nyoma sem volt ezen az arcon. Eva görcsösen nyelt, és kedvesen gyámoltalan mozdulattal simította ki a haját a homlokából. Hősi erőfeszítéssel még egy halvány mosolyt is kipréselt magából. A férfi nyugodtan várt a válaszra. Eva végre meg tudott szólalni. – Igen, szörnyen megijedtem! Azt hittem, egész egyedül vagyok az erdőn, és akkor hirtelen meglátom azt a lovat! Igen az a ló... sajnos nagyon ijedős vagyok. Természetesen a lótól ijedtem meg! – Megkönnyebbülten lélegzett föl, hogy ilyen jó ürügyet talált. Lesütötte a szemét, s így nem láthatta meg, hogy a férfi kissé elmosolyodik, és nagy tetszéssel nézi őt. – No persze! Gondoltam is, hogy csak a lótól ijedhetett meg. Nagyon örülök, hogy nem éntőlem menekült el olyan fejvesztve. Na de a másik kérdéssel mi lesz? Megengedi, hogy kuzinomnak tekintsem? Engedje meg, kérem! Jutta és Silvie is a keresztnevemen szólítanak! – Semmi kifogásom ellene, Götz úr – pirult el Eva. – Jaj, de hát akkor nem Götz úr leszek, hanem Götz, csak úgy. És hogy illően kezdjem a rokonságot, el is hoztam a kalapját és a virágait. A nagy sietségben elfeledkezett róluk. Ezzel leoldotta nyergéről a virágokkal tömött kalapot, s átnyújtotta Evának. Az reszkető kézzel vette át, köszönő szavakat hebegett, s el akart osonni a férfi mellett. Ám Götz elállta az útját. – De hát nem akarja föltenni a kalapot, Eva? Tartom addig a virágját. És aztán meg kell engednie, hogy a kastélyig kísérjem. Ugyanis éppen meg akartam magukat látogatni. Eva nem mert ellentmondani. Kivette a virágokat, s figyelmetlenül, nagy sietve a fejébe csapta a kalapot. Götz azonban figyelte. – Ferde egy kicsit, billentse kissé jobbra – tanácsolta elfogulatlan, unokafivéri mosollyal. Eva engedelmeskedett, majd kérdően pillantott rá. – Most már jó – mondta Götz megnyugtatóan. Tekintete a félig kész koszorúra tévedt. – Jaj de csinos munka! – emelte közelebb a virágokat. – Vajon kinek szánta? – S arra gondolt közben, milyen szépen illenének a gyöngéd virágok Eva gesztenyebarna hajába. – Juttáé lesz – felelte a lány, miközben elindultak a kastély felé. – Majd minden reggel hozok neki.
– Ó, de máma megzavartam, nem készült el vele. – Sebaj, majd otthon megcsinálom. – Gyakran sétál egyedül az erdőben? – Szinte minden reggel. – És nem fél? – Nem. Papa szerint nincs mitől. Götz arra gondolt, lehetetlen is volna bántani ezt a lányt, ha ilyen félénken néz az emberre. Eva visszavette a virágait, Götz pedig a csuklójára tekerte a ló gyeplőjét, így mendegéltek lassan tovább. A férfi pillantása egyre-másra Evára tévedt. Még mindig nem tudta fölfogni, hogy ez az elbűvölő leányzó azonos a rút kis kacsával, akit pár hete látott. Hát vak lett volna? Még rongyokban is észre kellett volna vennie ezt a gyönyörű alakot! – Hogy érzi magát Woltersheimban? – kérdezte kis idő múltán. Eva ragyogó arccal nézett rá. Szép a szeme, és kedves, finom az arca! – Ó, mennyeien! Olyan itt minden, mint a mesében. Ez a kastély a termeivel, az erdő, a rétek, számomra mindez új és csodálatos. De a legszebb az, hogy itt vannak emberek, akik szeretnek, és akiket szerethetek. Papa, Jutta és Fritz annyira jók és kedvesek hozzám! Nagyon boldog vagyok itt. A férfi lopva elmosolyodott. Eva nagyon őszinte, még lelkesedésében is. Egy szót sem szólt Helene néniről, sem Silvie-ről. Nem fogadhatták valami nagy szeretettel... – És itt van a gonosz mostoha és a gonosz mostohanővér is, szintén, mint a mesében – mondta csak félig tréfásan. Eva rémülten kapta föl a fejét. – Nem, nem úgy van... Mama nagyon jó hozzám! Sok szép ruhát kaptam tőle, és mindig kijavítja a hibáimat. Meg Silvie is. Az meg természetes, hogy nem szerethetnek úgy, mint papa vagy Jutta. Hisz már az is csoda, hogy ők ennyire szeretnek. Szörnyen tudatlan vagyok, és rengeteg a hibám! Eva szavaiban őszinte, bűnbánó gondterheltség csengett. Elgondolkozva nézett rá a férfi. Nem válaszolt, s Eva rémülten eszmélt rá, mennyit beszélt az imént olyasmiről, ami igazán nem érdekelheti Götzöt. Megint belehasított a bénító félelem, amelyet Götz tekintete keltett föl benne először. Szaporázni kezdte a lépteit, hogy minél hamarabb megszabadulhasson. A férfi észrevette ezt, de tartotta a lassabb tempót, s nem engedte el maga mellől Evát. – Úgy, tehát sok hibája van? – kérdezte kisvártatva.
– Nagyon sok – felelte Eva hevesen. – Egynéhányat már én is ismerek. A lány kérdően nézett rá. – Igen, igen – bólintott Götz. – Kegyed először is rendkívül ijedős, egy jámbor lótól is megfutamodik. Aztán meg mindig lesüti a szemét, ha szólnak kegyedhez. Pedig az nem járja. Illik nyíltan szemébe nézni az embereknek! – Ó – pirult fülig Eva. – Másoknak teljes nyugalommal a szemébe tudok nézni! – Úgy! És éppen nekem nem? – kérdezte Götz különös szemvillanással. Eva csak most vette észre, hogy elszólta magát. Zavartan nézett maga elé, szólni sem bírt. Szerencséjére épp a kastély elé értek. Silvie és az anyja a teraszon várták őket. Eva menekülésszerűen, szinte futva tette meg az utolsó pár lépést, s üdvözölte a két hölgyet. Utána besietett a házba anélkül, hogy visszanézett volna. – Megmondom papának, hogy vendég jött – vetette még oda a többieknek, és eltűnt. Odabent megkért egy lakájt, adná hírül az úrnak, hogy vendége van. Ő maga pedig a szobájába sietett, hogy öszszeszedje magát egy kicsit. Szobájába érve az ablakhoz lépett, s a függöny mögé rejtőzve figyelte Götzöt. A férfi üdvözölte Silvie-t és az anyját, majd helyet foglalt közöttük a teraszon. Eva csodálta könnyed, előkelő mozgását. Ahogy kezet csókolt az úrnőnek, ahogy hátradőlt a fotelben, majd megint fölpattant, hogy kendőt terítsen a nénje vállára... mindezt olyan előkelőséggel, könnyedséggel vitte véghez, olyan tökéletes eleganciával, és mégsem pedánsan, nem szertartásosan! Végül Woltersheim is kijött, a két férfi kézszorítással köszöntötte egymást, majd helyet foglaltak a hölgyek körében, s társalogni kezdtek velük. Eva fölsóhajtott. Hej, ha olyan könnyedén, magabiztosan tudna ő is csevegni Götzcel, mint Silvie! Már megint szörnyű ostobán és ügyetlenül viselkedett! Götz nyilván kineveti magában... Hát hogy lehetett olyan buta mód elszaladni? Szép nyugodtan ülve kellett volna maradni, majd pedig kecses meghajlással köszönni, mint ahogy mama épp tegnap mutatta! A tükör elé állt, és kifogástalan meghajlást mutatott be. Csakhogy, sóhajtott aztán, mire jó már az egész? Hiszen megint felsült Götz előtt. Vajon itt marad villásreggelire? Eva megint az ablakhoz lépett. Úgy néz ki, eszében sincs elmenni. A személyzet már a terítéssel volt elfoglalva. Eva előrehajolt, hogy megszámolhassa a terítékeket. Úgy van. Itt marad. Borzasztó. Most
majd megint vele szemben kell ülnie. Nézni fogja őt, és akkor ő mindenképpen ügyetlenkedni fog. Ennyire már ismerte magát. Talán kimenthetné magát azzal, hogy a feje fáj? Silvie szokta, ha éppen rosszkedve van. De még mielőtt határozhatott volna, Jutta robbant be a szobába. – Gyere, Eva! Götz Herrenfelde van itt. Csináljunk bohócot belőle! – Jutta, az isten szerelmére! – ragadta meg Eva rémülten a kislány karját. – Ne bosszantsd, kérlek, az én kedvemért! Azt szeretném, ha egyáltalán észre sem venne engem! – Menj már! Igazán, olyan nyuszi vagy! Hagyod magad megfélemlíteni! Pedig pompás mulatság Götzöt heccelni, eszményi partner hozzá, azt meg kell hagyni. Vág az esze, annyi szent! De attól még elviselhetetlen egy alak. Gyereknek néz, de erről le fog szokni, azt garantálom. – Könnyen beszélsz, hisz így is, úgy is felnősz lassan. Nem lesz más választása – felelte Eva kis mosollyal. – Na, gyerünk már, készen vagyok. Lementek a lépcsőn. Götz az egész étkezés alatt nemigen nézett Evára, csak ha feltétlenül muszáj volt. Nem is szólt hozzá, csak néhány udvarias semmiséget. Eva föl is bátorodott lassan, s ügyetlenkedés nélkül esett túl a megpróbáltatáson. Igaz, Fritz és Silvie beszélgetése el is vonta a figyelmét. A kerti ünnepségről csevegtek, amelyet egy szomszéd birtokos készült rendezni a napokban, s amelyre hivatalosak voltak. Jutta azonnal duzzogni kezdett, hiszen Eva és ő nem mehetnek társaságba, úgyhogy Silvie szabadon garázdálkodhat majd! Ki tudja, hátha éppen most akarja végleg csapdába ejteni Fritzet. Hiába tiltakozik ellene Fritz, lehetséges, hogy a végén mégiscsak ő győz... Hogy incselkedik vele most is, hogy forgatja azt a hideg szemét, s a kezét a fiúéhoz közelíti! Kiállhatatlan, elviselhetetlen! Mindenképpen figyelmeztetni kell Fritzet! Silvie szemlátomást döntő lépést tervez. Titokzatosan pusmog, tanácskozik mamával, és egy új ruhát is rendelt. Fritzet határozottan állhatatosságra kell inteni, – gondolta Jutta eltökélten. Ó, ha ott lehetne ő is! Hiszen kész nevetség, hogy a tizenhat évével még nem engedik társaságba. Vagy ha Eva legalább képviselhetné. De neki is otthon kell maradnia, míg nem telt le a gyászév.
Elérkezett a rettegett kerti ünnepség napja. Jutta délelőtti leckeórái az állandó dorgálás jegyében teltek. Nem volt képes a tananyagra figyelni. Tegnap este látta, ahogy Silvie fölpróbálja a kerti ünnepség örömére rendelt új ruháját. Nagyon vonzó volt benne, már amennyire vérszegény bájaitól csak tellett. Azonkívül Jutta hallhatta Silvie beszélgetését az anyjával. A tanácskozást persze nem az ő fülének szánták, és szörnyen felzaklatta a kislányt. És most nyugodtan kellene ülnie Mademoiselle előtt, és a francia fordítással foglalkoznia. Iszonyú. Minduntalan az ablakra tévedt vágyódó tekintete, s búsan sóhajtozott hozzá. Mikor pedig meglátta az istállók felé tartó Fritzet, hirtelen olyan heves fejfájás vett rajta erőt, hogy Mademoiselle kénytelen volt elengedni. Azonnal Fritz után lopakodott, az istálló irányába. Az ajtóban össze is ütközött a fiúval. Az visszalépett, s beengedte Juttát az épületbe. – Halló, Juc! Vége a leckének? Azt hittem, még kínoz kicsit a Mademoiselle! – Ugyanis migrénem van – magyarázta Jutta nagy lelki nyugalommal. – Szélhámos! – állapította meg Fritz. A kislány elbizonytalanodva nézett rá, de aztán dacosan fölszegte a fejét. – Persze. De hát muszáj volt valahogy kijutnom. – Mégis miért? – Beszédem van hozzád – nyilatkoztatta ki ünnepélyesen Jutta. – Úgyhogy megkérlek szépen, gyere velem a kertbe, a gyümölcssövény mögé. – Gyümölcsöt akarsz csenni? Jutta megsemmisítő pillantással mérte végig. – A boldogságodról van szó – mondta fojtott hangon. A fiú lenyelte a nevetését. – Mit nem mondasz! – Gyerünk! – követelte Jutta. – Juc, tényleg olyan fontos ez? A majorban kéne már lennem... – Ráér. Ez fontosabb. – Teringettét, de ünnepélyes vagy – húzta össze a szemét Fritz, fensőbbségesen végigsimítva a szakállán. Jutta toppantott. – Gyerünk már végre! Mademoiselle még meglát, és akkor jaj nekem.
S ezzel maga után húzta Fritzet a kertbe. A gyümölcssövény vastag fala mögött megállt. – Fritz! Tudomásom van róla, hogy Silvie mindenképpen el akarja jegyezni magát veled. Méghozzá ma: Hallottam, amikor megbeszélte mamával. Fritz hegyezni kezdte a fülét. – Hohó, Juc! Kettőn áll ám a vásár! Jutta bólintott, és hamvas, gyermeki arca görcsösen megvonaglott. Nyelt néhányat, hogy visszafojtsa feltörni készülő könnyeit. – Persze, Fritz. Neked is akarnod kell. De ha képes vagy ezt velem megtenni, akkor... akkor... ó, istenem, nem is tudom, hogy akkor mit csinálok! Jutta nagyon elsápadt, s a szeméből mélységes fájdalom sugárzott. Fritz döbbenten bámulta. A lány szeme ékesszólóan tanúskodott arról, hogy most nem valami gyermeteg ostobaságról van szó. Semmi gyerekes nem volt ebben a pillantásban. Gyötrődő fiatal nő szemei néztek rá. Fritznek különös érzése támadt, ahogy elnézte a sírósra görbült, gyermeki szájat és a rettegő szempárt fölötte. Ez az érzés csöppet sem hasonlított a megszokott fesztelen cimboraságra. Igaz, azelőtt is már nemegyszer furcsán átforrósodott a szíve tája, ha végignézett a szép, karcsú teremtésen. Érezte, hogy a lány a felnőtté válás határán van. Most viszont világossá vált számára, hogy Jutta ezt a határt egy félénk, gyámoltalan, habozó, de mégis visszavonhatatlan lépéssel átlépte. Jutta még nem tudta ezt, de ő már igen, és lágy forróság töltötte el egyszerre a szívét. Gyöngéden megfogta a kislány kezét. Meg kell nyugtatnia ezt a sebezhető, fiatal kis lelket, hogy zavartalanul kibontakozhasson. – Nyugodj meg, Juc! Silvie sohasem lesz a jegyesem. Erre becsületszavamat adom. Jutta föllélegzett. Megkönnyebbült mosoly simította el aggodalmas, feszült arcát. – Jaj, Fritz, annyira aggódtam érted! Nagyon sajnálatra méltó lettél volna... De a becsületszavad megnyugtat. Azt egy férfi sohasem szegi meg, ugye? – Csak ha rongy ember. Na, most akkor lehet veled megint okosan beszélni, ugye? – Mintha eddig butaságokat beszéltem volna! – berzenkedett Jutta most, hogy a félelme elmúlt. – Hiszen csak neked akartam jót. Silvie nem szeret téged, és nagyon boldogtalanná tett volna. Neked olyan asszony kell, aki szívből szeret.
– Úgy? – vágott csodálkozó arcot Fritz. – Ezt meg honnan veszed? – Hát, csak tudom. Mert... mert olyan szörnyű sok hibád van. Ezt csak egy fülig szerelmes nő tudja megbocsájtani. Fritznek hirtelen kedve támadt megint azt a rettegő, gyámoltalan kifejezést látni Jutta arcán. – Akkor hát kénytelen leszek más menyasszonyt keresni. Segítenél benne? – Igen... szívesen – bólintott zavartan Jutta. – Na és mit szólnál... például... Evához? Őellene nem lehet kifogásod, hiszen olyan kedves, jólelkű. Diadalmosoly villant föl Jutta arcán, a kezét hátratette. – Eva nem megy hozzád semmiképp – vágta rá boldogan. – Hát ezt honnan veszed? – Maga mondta. Úgy szeret téged, mint édestestvérét. – Hm! – Fritz kutató pillantást vetett a lányra. – Tehát valahogy úgy, ahogy, te is, nem igaz? Jutta meghökkent, majd lángoló pír futotta el az arcát. – Igen, persze... pontosan úgy – dadogta. Fritz nem eresztette el a tekintetét. – Kár! Akkor hát Woltersheimban nem terem számomra menyaszszony! Nos, nincs is tehát más választásom, mint pazarul kicsípni magam a kerti ünnepélyre, és ott aztán szemlét tartani a megjelent szépségek között! És ha találok egyet is, aki tetszik, azt haladéktalanul eljegyzem! – Azt próbáld meg! – rikoltotta fölháborodva Jutta, s hopp! ebben a pillanatban leszakadt Fritz zekéjéről a gomb. A kislány ugyanis nagy fölindultságában nagyot rántott rajta. El is sápadt azonmód, és Fritz máris gyönyörködhetett a gyámoltalan arckifejezésben, melyet látni vágyott. Már meg is bánta, hogy így gyötörte Juttát. Megragadta a vállát, és gyöngéden megrázta. – Juc, te szamár! Csak vicceltem! Egy pillanatra erősen magához szorította a lányt, s érzelmei kis híján erőt vettek rajta. De aztán mégis uralkodott magán. Nem lehet, hisz igazából gyerek még, – gondolta. Nyugodtan beszélt hát tovább. – Ne légy már olyan harapós, Juc! Ha már egyszer nem kellek neked, sem Évának, akkor talán a legjobb, ha meg sem nősülök. De akkor meg kell ígérned, hogy te sem mégy férjhez. És velem maradsz Woltersheimban, jó? Jutta föllélegzett, és mosolyogva nyújtotta a kezét.
– Megegyeztünk, Fritz. Agglegény leszel, én meg pártában maradok. Jaj, te, ez nagyszerű! Örökre együtt maradunk, s mi leszünk a legjobb cimborák! Úgyis olyan idétlenség az a házasság! Fritz kénytelen volt görcsösen nyelni néhányat, hogy a nevethetnékjét visszafojtsa. – Igazad van, Juc. De most már gyerünk, sietnem kell, muszáj kiérnem a majorba! Te pedig önszántadból és bűnbánóan visszatérsz a Mademoiselle-hez. A kerti ünnepséget majd részletesen elmesélem neked holnap. – De ne feledd a becsületszavadat, Fritz! – Hova gondolsz, Juc! S erősen kezet rázva búcsúzóul, visszatértek a kertből. Jutta a házba ment, Fritz az istállóba. Az ajtóból még visszafordult a kislány felé, s az intett neki. Fritz meghatottan elmosolyodott. „Kedves kis dacos csirkefogóm!” – gondolta magában.
VIII. Következő vasárnap Götz Herrenfelde megint Woltersheimba látogatott. Szokása ellenére most estig maradt. Délután pedig teniszezett Fritzcel, Juttával és Silvie-vel. Eva egy kerti széken üldögélve figyelte a játékot. Jutta és Fritz tanították már egy kicsit teniszezni, és úgy látták, hogy nagyon is ügyes. De Götz jelenlétében nem mert részt venni a játékban. Különben pedig négyen voltak nélküle is. Silvie a kerti ünnepség óta rendkívül rossz kedvében volt. Fritz eléggé nyilvánvalóan a tudtára adta, hogy máshol kereskedjen. Ő meg azt hitte, Eva volt az elutasítás oka. Hiszen Fritz annyira kedves hozzá, biztos, hogy csak ő állhat az útjában. Ez persze nagyban hozzájárult Eva iránt érzett utálatához. Ráadásul egyébként sem érezte magát jól a partin, úgyhogy most duzzogott, ezt pedig igen zsémbes és utálatos módon tudta csinálni. Eléggé rossz teniszjátékos volt, ezért aztán kapott kritikát bőven. Végül megelégelte, földhöz vágta az ütőjét, s neveletlen gyerek módjára kijelentette, nem hajlandó tovább játszani. Ledobta magát egy kerti székbe, s nem is igyekezett többé, hogy leplezze rosszkedvét. Ámde ha arra számított, hogy a többiek is abbahagyják a játékot, s azon fáradoznak majd, hogy őt fölvidítsák, nos, akkor tévedett. Jutta odakiáltott Evának: – Gyere, no, játsszál már velünk!
– Jaj, nem – ijedt meg Eva. – Hisz még nem is tudok eléggé! – Ostobaság! Hogy is tanulnál meg, ha sosem gyakorolsz? Eva habozva nézett Götzre. A férfi nyújtózott egyet, s forgatni kezdte ütőjét a levegőben. Közben várakozóan nézett rá, akárcsak a többiek. Eva kurta, fehér teniszruhácskát viselt, ami elbűvölően jól állt neki. – Gyere már, Eva! Annyira biztosan tudsz, mint Silvie – mondta részvétlenül Fritz. Silvie összerezzent, s gyűlölködve nézett Evára. Az még mindig habozott. Végre Götz előrébb lépett, s fémesen csengő, különös hangján fölkiáltott: – Rajta, Eva! Várjuk! Eva erre fölemelkedett, mintha hipnotizálnák, s a pályára lépett. – Veled leszek, Fritz – mondta halkan, s a fiú mellé állt. – Helyes! Akkor gyerünk! Figyelem! – kiáltotta Fritz. Elkezdődött a játék. Eva egész szépen helytállt. Az arca lángolt, s magával ragadta a játékszenvedély. Kilőtt nyílként röppent jobbra-balra. Karcsú teste kecsesen hajladozott, mozdulatai egyszerre voltak bájosak és erőteljesek. Götz olykor annyira lenyűgözve bámulta, hogy egy-két jó labdát is eleresztett, s Jutta alaposan leszidta érte. Végül is a Fritz-Eva páros nyerte a meccset. Vihar készült, abba kellett hagyni a játékot. Szél támadt. Mindenki kabátkát terített magára. Götz segédkezett Evának. – Hisz kegyed kitűnően játszik! – mosolygott a lány játékszenvedélytől izzó arcába. Eva megrázta a fejét. – Csak szerencsém volt ma – felelte, s nem mert a férfira nézni. – Még mindig nem szokott le a hibájáról – nevetett rá Götz. – Nézzen már a szemembe! Eva hirtelen ellépett mellőle, Juttához csatlakozott, s belekarolt. A két fiatalember mögöttük indult el. „Félénk ez a lány, mint egy őzike – gondolta Götz. – Meg kell először nyerni a bizalmát.” Silvie már jó előre bement az anyjához, s elpanaszolta neki, hogy Eva társaságát többre becsülték, mint az övét. Silvie sosem volt éppen az őszinteség bajnoka. Így aztán a teára Woltersheimné hangulata is elromlott. Csakhogy ő jobban uralkodott magán, mint a lánya, és senki sem vehette ezt észre rajta. Kitört a zivatar, a társaság szobafogságra kényszerült. A vihar elülte után sem merészkedhettek ki, mert az eső feláztatta az utakat. így aztán nem volt más hátra, a zeneszobában gyülekeztek össze.
Silvie ezúttal nem kérette magát sokáig. Azonnal a zongorához ült, s elő is adta repertoárja néhány sikerdarabját. Biztosan, sőt bravúrosan játszott, de lélektelenül, a művészi átélés hiányzott belőle. A billentyűket is túl keményen, túl egyhangúan ütötte. Eva keze lágyabb, teltebb hangokat csalt ki a zongorából. Mikor Silvie végül – fölöttébb kelletlenül – átadta helyét a zongoraszéken, akaratlanul is úgy tűnt, mintha mindenki csak erre várt volna, Woltersheimnét és Götzöt kivéve. Viharosan követelték, hogy Eva játsszon és énekeljen. Götz Herrenfelde meghökkent, s kissé a szemöldökét is összehúzta. Nagyon szerette a jó muzsikát. De már Silvie játékát sem tartotta igazán jó zenének. Lélektelen tökéletessége, a túl kemény billentéssel súlyosbítva, nagyon is fájt értő fülének. Most pedig mit várhatott? Ostobácska, iskolás cincogást. Mégis úgy ült, hogy Eva arcába láthasson. Ha már a füle szenvedni kényszerül, legalább a szeme örüljön. Mert azt nem tagadhatta, hogy az egykori rút kis kacsa igazi szépséggé nőtte ki magát. Eva játszani kezdett. És Götz Herrenfeldével most ugyanaz történt, mint a család többi tagjával Eva első föllépésekor. Hitetlenül meghökkenve kapta föl először a fejét. Döbbenten bámult Evára. De aztán végképp behálózták az édes hangzatok, melyek a fájdalomig édesen simogatták a szívét. Eva ezúttal a legjobb formájában volt. Varázslatos játékában most kiadott magából mindent, amit egyébként félénk, tartózkodó szíve rejtekébe zárt. Mikor az első darab után szünetet tartott, mindenki harsányan ráadást követelt, csak Silvie és Götz nem. Silvie pusztító, mardosó irigységét nyelte, ahogy tudta, Götz pedig egészen elmerült valami különös, lágy, álomszerű hangulatban, melyet semmiképp nem kívánt elhessenteni. Eva újrajátszani kezdett. Nem vette észre, hogy Götz épp az arcát látja. Egyetlen pillantást vetett csak a férfira, amikor a társaság a játék folytatását követelte. Götz nem vette észre ezt a pillantást, s Eva csak azt látta, hogy mélyen a gondolataiba merül. Valószínűleg oda sem figyelt a játékára. De ez nem bántotta a lányt, sőt, örült neki. Szabadabbnak, fesztelenebbnek érezte így magát, s teljes figyelmét a zenének szentelhette. Mikor azonban újrajátszani kezdett, Götz tágra nyílt, figyelmes szeme megint csak rászegeződött. Nézte a komoly lányarcot, melyen most a lélek fenséges gazdagsága tükröződött. Elmélyült vonás uralta a sima homlokot, a finom metszésű száj összezáródott, a nagy, sötét szemek átszellemülten izzottak. A férfi megértette, hogy Eva egész lényét adja a játékba, hogy a lelke legmélyéből merít ihletet, s ennél
értékesebbet nem is adhatna. Götz volt az egyetlen igazi zeneértő a társaságban, s kifinomult esztétikai érzékével ő egyedül tudta valóban értékelni Eva művészi tehetségét. Mozdulatlanul ült, s a szemét egy pillanatra sem vette le Eváról. Szépséges arca és művészi játéka különös érzést váltott ki belőle, aminek nem tudott volna nevet adni, mivel ilyet még sohasem érzett, azt tudta csak, hogy a lelkét mélységes harmóniával tölti el. Rég eltemetett, boldog emlékek idéződtek föl benne. Anyjára gondolt, a halvány, szelíd asszonyra, aki szenvedélyesen szeretett férje korai halála után hamarosan sírba hervadt, mert minden életerejét elvitte magával a férfi. Götz áhítatosan szerette az anyját, s régebbi álmaiban mindig egy olyan nőre vágyott, aki hasonlítana hozzá. De ez már elmúlt; az ideáljait el kellett temetni. Érzelmeinek is a kemény szükség parancsolt már. Most mégis fölkavarodtak a régi vágyak, s vadul feszegették a férfi szívét borító kemény páncélt, melynek a megközelíthetetlenségét köszönhette. Eva énekelni kezdett. Götz elragadtatása egyre fokozódott. Mint valami csodát, bámulta a lányt, akit még csak pár héttel ezelőtt egy lekicsinylő megjegyzéssel elintézett. A „rút kis kacsa” meglepő változáson ment át. Götz Herrenfeldét általában szellemes, de kíméletlen gúnyolódónak tartották, s nemigen föltételezték róla, hogy szíve is van, mivel az érzelmeit nem szerette kimutatni. Igazi lényét senki sem ismerte, senki nem tudta, milyen szenvedélyesen vágyik szeretetre, melegségre és valódi szépségre a szíve mélyén. Gunyoros modora afféle védőpajzs volt gyöngéd, fogékony szíve előtt. Most, hogy Eva édes hangja csengett a fülébe, úgy érezte, fölpattannak a lelke rég elzárt kapui, s az elbűvölő hang a lénye legmélyét érinti. Szinte akarata ellenére emelkedett föl, s lépett oda a zongorához. Eva befejezte a dalt, fölnézett rá, s a szemében azonnal föltűnt az ismert, rémült kifejezés. A férfi közelebb hajolt hozzá. – Eva, ki tanította meg így játszani és énekelni? – kérdezte halkan, a szemébe nézve. A lány elpirult, de nem tudta elfordítani a tekintetét. Első alkalommal kapcsolódott hosszabb ideig össze a két szempár, s érezték mindketten, hogy hatalmuk van egymás fölött. – Órákat vettem... egy idős tanártól. Megtanított mindenre, amit tudott. Azt hiszem... azt hiszem, hogy művész volt. – Igen, én is azt hiszem. Az pedig biztos, hogy kegyed istenáldotta művész!
Eva végre elfordította a fejét. Vajon most is gúnyolódik? A lánynak fogalma sem volt róla, milyen tökéletes és elbűvölő a játéka. – Köszönöm kegyednek ezt az élményt, Eva! – folytatta a férfi. Eva megint rápillantott, félénken, riadtan. A férfi homloka elvörösödött. – Miért néz mindig úgy rám, mint Piroska a farkasra? – csattant föl hevesen. Eva összekulcsolta a kezét. – Mert... félek öntől – felelte sápadtan, s lehunyta a szemét egy pillanatra. Majd hirtelen fölpattant, s a többiekhez menekült, akik – Silvie kivételével – épp a játékát dicsérték lelkesen. Götz mozdulatlanul állt egy darabig, csak nézett Eva után. „Félek öntől!” – ezt mondta a lány, és vad, páni félelemről árulkodott a hangja. És megint elmenekült előle, mint az erdőben. De hát miért fél? Mit ártott ő valaha neki? Hiába olyan tehetséges, úgy látszik, mégiscsak egy félénk kis liba! A férfi szíve megint elzárkózott. Ajkán a jól ismert gúnyos mosoly tűnt föl. Saját magának szólt, az ellágyulásán csúfolódott. Ám Eva épp ebben a pillanatban sandított rá, s észrevette a mosolyt. Nagyon fájt neki, de még jobban Götz szemének komor, szenvedő pillantása, mely meghazudtolta a hetyke, gunyoros vigyorgást. Eva kis híján felzokogott. Hazafelé lovagolva Götz nevetni kezdett önmagán. Elég neki egy-két dalocska, hogy paradicsomi hangulatba ringassa, holott ez igazán nem pótolja mindazt, amit olyan keservesen nélkülöz! Úgy közelített Evához, mint a forráshoz a sivatagi vándor, azzal az érzéssel, hogy talán csillapíthatja halálos szomjúságát. De a lány elfutott előle, mint valami kölyök a szigorú tanár elől, és azt mondta: „félek öntől”! Götz epésen fölnevetett. Liba! Liba mind, vagy pedig üres fejű bábu, igen, az volt minden nő, akit csak életében ismert. Egyik sem volt hasonlítható az anyjához, aki az eszményi nőt testesítette meg a szemében. Ez az Eva is libácska, hiába énekel olyan csodálatosan. És ha nem az? Ha mégsem? Ha igazából is olyan, mint amilyennek a dalai mutatják, mély és édes, szenvedélyes és erős... Na, és akkor mi van? Mit használ az neki? Nem annak kellene éppenséggel örülnie, ha ostoba libát láthat Evában? Mert ha nem így van, akkor őt leküzdhetetlen vágy hajtaná mindig újra és újra a lány közelébe, és
nem lenne többé nyugalma, míg ki nem fürkészi ezt a titokzatos lényt. „Nem, nem, Götz Herrenfelde! Ne hagyd magad megszédíteni! Örülj csak, ha ez az Eva nem több egyszerű, ártatlan kis libuskánál! Legyél boldog, hogy kitér előled, hogy retteg tőled. Mert gondolkodj már egy kicsit, pajtás: ez a lány éppen olyan szegény, mint te! Illő stafírungot, azt fog kapni, de semmi mást az égegyvilágon. Neked pedig gazdag asszonyra van szükséged. Nagyon, nagyon gazdagra. És semmi más nem lehet neked érdekes és vonzó, csakis és egyedül az az átkozott, nyomorult, nélkülözhetetlen pénz! Mert a torkodon a kés, Götz barátom. Pénzért kell nősülnöd, méghozzá haladéktalanul, mert különben ebek harmincadjára jut az egész birtok, veled együtt. Tehát, fiam, azonnal keresel egy pénzes nőt, és elfelejted az álmokat meg a többi őrültséget...” Götz Herrenfelde ezután hetekig nem ment Woltersheimba. Nemegyszer már félúton volt a ház felé, de visszafordult, s ilyenkor az arca még komorabb és keményebb lett, mint odafelé. Vágyott Eva dalait hallani, de ezt nem ismerte be maga előtt sem, mert röstellte, esztelenségnek érezte. Azonkívül roppantul lefoglalták a betakarítási munkálatok. Sajnos a termés igencsak soványra sikerült az idén is. Mindenütt a korábbi hitvány gazdálkodás pusztítása érzett. Éveken át valóságos rablógazdálkodást folytattak itt. A termőtalaj végképp ki volt szipolyozva, ahhoz meg hiányzott a tőke, hogy átálljanak valami korszerűbb megmunkálásra. Mire mindent betakarítottak, s Götz lezárta a tárgyalásokat a kereskedőkkel, látnia kellett, hogy végképp kutyaszorítóban van. Újból csak arra kényszerül, hogy adósságot csináljon, már ha talál egyáltalán valakit, aki hajlandó még neki hitelezni. Pokoli hangulatban üldögélt ezen a szép őszi napon puritán, komor dolgozószobájában, mely éppolyan kezdetlegesen volt berendezve, mint az egész Herrenfelde-kastély. Nem volt már Herrenfeldében semmi szép bútor, sem szőnyeg vagy függöny. A tágas kastély legtöbb szobája zárva állt, hogy legalább gond ne legyen velük. A dolgozószobán kívül Götz csak a kis étkezőt és a hálószobát használta, no meg a könyvtárat, amely egyedül volt gazdagnak mondható, bár értékes példányokat itt sem lehetett találni. Mindenütt az egykori fényes nemzetség szomorú hanyatlása érzett. Csak maga a kastély dacolt még az idővel, büszkén magaslott – barokk stílusa minden bizarr pompájával – a szikla tetején, fittyet hányva a hanyatlásnak.
Az öreg kulcsárnőn kívül a személyzet két cselédlányból állt meg egy szolgából, aki egyszerre töltötte be a kocsis és a szobainas szerepét. Ötven éve még roppant szolgasereg sürgött-forgott a tekintélyes kastélyban. Mára le kellett mondani minden fölösleges luxusról. Akit Götz von Herrenfelde még meg tudott fizetni, mind az erdőben és a földeken dolgozott. Götz komoran bámulta az ősziesre fordult tájat. Gyönyörű kilátás nyílt innen a völgyre. Csakhogy hullottak már a levelek a fákról, s messze sodorta őket a hűvös őszi szél. Egyelőre nemigen volt Götznek tennivalója. Eddig legalább dolgozhatott, s ez megkímélte a keserves tépelődéstől. Most viszont már semmi sem tartotta vissza. Fölpattant, s ököllel az ablakkeretre ütött. – Piszok világ! Minek gyötröm magamat? A legjobb volna egyszerűen eltűnni innen, hagyni a pokolba az egészet! De hát nem lehet, az ember ragaszkodik ehhez a csődtömeghez! Amerikában becsületes munkával már rég vagyont szereztem volna... Itt meg agyonhajszolom magam, kinek? A hitelezőknek. De arra sem elég, a szentségit, még a kamat sem jön ki belőle! Nincs más hátra, muszáj már pénzes asszonyt találni. Csak ez húzhat ki a csávából. Istenem, lehet bármilyen rút, görbe, ocsmány! Csak ebből a nyomorból kirántson. Ó, egek, de szép is volna itt rendes tőkéből gazdálkodni! Építeni, javítani, garasoskodás nélkül! Odaát konzervgyárat építenék, földolgozni a saját termést. Pálinkafőzdét is csinálnék, megérné. Holland marhákat szereznék, és pompás igáslovakat a szerencsétlen gebéim helyett. Borjúhizlalda is kellene. A kastélyt is fölújítanám, tapétáznék, kényelmes, szép bútort állítanék be... Keservesen fölkacagott. Na persze, szép volna, gyönyörű volna mindez. Csak a lényeg hiányzik hozzá. Honnan vegyen asszonyt, aki elég gazdag ahhoz, hogy ezeket az álmokat meg lehessen valósítani? Akármilyen rút kis kacsa, elvenné gondolkodás nélkül! Rút kis kacsa? Karcsú leányalak lebegett be az álomképei közé. Evát látta hirtelen maga előtt, ahogy a fatörzsön üldögél, ölében virágokkal. Látta a félénk, gyermeki szempárt, amely rémülten tekint rá, mintha az elkerülhetetlen végzettel nézne farkasszemet. És látta a lányt, amint a zongoránál ül és énekel. Kedvetlenül el akarta hessenteni a képet. Mi köze ehhez a lányhoz? Igazán más gondja is van, mint hogy ezen az ostoba, ijedős kis libán töprengjen, aki úgy retteg tőle! Csakhogy a látomás makacs volt, nem tágított. Götzöt leküzdhetetlen vágy kerítette hatalmába, hogy Woltersheimba vágtasson, hogy megint hallhassa Evát játszani és
énekelni. „Kell már egy kis jó muzsika” – hajtogatta magában. Meg aztán a rokonokat is illenék már meglátogatni. Esztelenség itt búslakodni egyedül, remete módjára. Jót tesz majd a vidám társaság. Egy kis csipkelődés Juttával, ő úgyis mindig harci kedvében van. Kalap, kabát, aztán lóra, és gyerünk! Eleget üldögélt már egymagában. És vajon miért? Ettől aztán nem javul meg a helyzete. Félóra múltán már javában vágtatott Woltersheim felé. Az egész család a teánál ült, és őszinte örömmel üdvözölték. Szemére hányták, hogy elhanyagolta őket, és résztvevően érdeklődtek az ügyei felől. Elmondta, milyen sovány lett a termés idén. – Bizony, Götz barátom – szólt Woltersheim részvéttel. – Látni is rajtad, hogy súlyos gondok nyomasztanak. Én csak tudom, hiszen Woltersheim jövedelmező birtoknak számít, és még nekünk is küszködnünk kell a fönnmaradásért. A te dolgod még sokkal nehezebb, neked kell fizetned az elődeid hibáiért. Pokoli egy szélmalomharc lehet. Úgy szeretnék segíteni, ha tudnék! Götz megdörzsölte a homlokát. S ahogy fölpillantott, Evára tévedt a szeme. A lány ránézett, olyan arckifejezéssel, hogy Götz megremegett. Részvét és aggodalom lángolt Eva tekintetében. Ez valóban neki szólna? De Eva már le is sütötte a szemét. Helene asszony persze kapott a szón, és kedvenc témáját kezdte fejtegetni. – Találnod kellene már valami gazdag lányt, Götz. Ideje, hogy komolyan nekiláss. Egy ilyen fiatalembernek igazán nem eshet nehezére! Götz arca vérbe borult. A megjegyzés nagyon kellemetlenül érintette. Másra terelte a szót, s közben egyre-másra Evára tévedt a pillantása. A lány arca nyugodtnak tűnt, de az ajka néha megremegett, elfojtott izgalomról árulkodva. „Mégiscsak rejtély ez a lány” – gondolta Götz. Később aztán megkérte, hogy zenéljen kicsit. Eva szívesen tiltakozott volna, mint Silvie a múltkor, de nem mert. Az énekléstől még jobban rettegett. Könnyek fojtogatták. Nem értette, miért annyira szomorú. Végül mégis énekelt, de a hangja szokatlanul búskomoran csengett, Götzöt még jobban megragadta, mint az előző alkalommal. Nem tudta levenni a szemét Eváról. Hihetetlenül édesnek, lenyűgözőnek látta, szent tűz hatotta át, és sugárzott belőle a mélységes szenvedély. Götz elfelejtette már, hogy valaha is libuskának tartotta ezt a lányt. Világossá vált számára, hogy Eva fiatal lelkében fölmérhetetlen kincsek rejtőznek. És boldog lesz az az ember, aki ezeket a kincseket napvilágra hozza, aki ezt a kincsesbányát föltárja.
Eva – apja kívánságára – Schubert „Vándorával” zárta kis koncertjét. Szívfacsaróan csengett a csöndes, szomorú dal: „Ahol te nem vagy, ott a boldogság!” Götz ma egy szót sem szólt Evához. Csak néma hálával meghajolt előtte, s kisvártatva el is távozott. Hazafelé egész úton a dal csengett a fülébe: „Ahol te nem vagy, ott a boldogság!” Nem ment ki a fejéből a dal, sem Eva finom arca, s az a pillantás, melyet teázás közben vetett rá. Otthon, mikor az ágyra vetette magát, még mindig hallotta: „Ahol te nem vagy, ott a boldogság!” Végtelen szomorúság töltötte el a szívét. Ő sem érheti el soha, soha a boldogságot. És megpróbálta megfogalmazni, mit is ért a boldogságon. Egy asszony, aki olyan mélyen tud érezni, mint ahogy az Eva Woltersheim dalaiból kicsendül. Ha ilyen felesége volna és lehetősége, hogy szabadon dolgozhasson, teremthessen mindkettőjükért, ez lenne az igazi boldogság. Aztán nagy kedvetlenül a másik oldalára fordult. – Nem megyek többet Woltersheimba, méreg nekem ez a zene! – dünnyögte maga elé. És fél éjjel ébren forgolódott, nem bírt elaludni.
IX. Hetek teltek el ismét. Götz nem ment többet Woltersheimba, noha igencsak arrafelé húzta volna a szíve. Rég leesett az első hó. November közepén a nénje meghívta magához Berlinbe. Állandóan leveleztek, és az asszony jól ismerte unokaöccse helyzetét. Most, a bálszezon kezdetén jó reménységet táplált, hogy mégiscsak talál néki egy gazdag partit. Meg is írta Götznek, hogy szeretné néhány ifjú hölgynek bemutatni. Götz tudta, mit jelent ez, és fogcsikorgatva, komor ábrázattal össze is készülődött a berlini útra, majd átment Woltersheimba elbúcsúzni. Befogatta a szánt, mely nem volt éppen nagyvilági jármű. Maga hajtott, mert az öreg kocsist reuma kínozta, kénytelen volt otthon maradni. Csak Helene nénit, Silvie-t és Fritzet találta otthon. Woltersheim úr a városba ment, Eva és Jutta pedig a halastavon korcsolyázott. Götz gyorsan elbúcsúzott a két hölgytől. Helene néni megszorította a kezét, és sok szerencsét kívánt. Tudta jól, miért utazik a fiú Berlinbe. Fritzcel is váltott aztán egy-két szót odakint, és erősen győzködte magát, milyen jó, hogy Evával nem kellett találkoznia. Csakhogy, megmagyarázhatatlan módon, éppen arra az útra fordult be a szánnal,
amely a halastó mellett vitt el. Megpillantva a két nővért már nem volt más választása, mint megállni, és elbúcsúzni tőlük is. Eva és Jutta a hívására odasiklottak hozzá. Jutta magabiztosan, elegánsan mozgott, Eva kissé félénken és óvatosan. Nem szokott még hozzá ehhez a sporthoz. Szörnyen ügyetlennek érezte magát, miközben Jutta odavezette Götz elé. Megint csak szeretett volna a föld alá süllyedni. Götz elmondta, hogy búcsúzni jött, mert néhány hónapra Berlinbe készül. Jutta közönyösen fogadta a hírt, Eva viszont elsápadó, merev arccal. Nem nézett a férfira, miközben halkan, furcsán kifejezéstelen hangon, jó utat kívánt neki. Götz csalódott volt, de nem is értette, miért. Hát mit várt ettől a búcsúlátogatástól? Hisz nagyon is jó így, bizony így lesz a legjobb. Sietve mondott pár udvarias búcsúszót, és a szánjához sietett, hogy mielőbb tovahajtson. De aztán mégis visszafordult, s mintegy megigézve bámult a lányok felé. Jutta már továbbsiklott a jégen, Eva viszont még mindig ugyanott állt, sápadt arcában szinte világított a nagy, rémült szempár. A férfi megremegett ettől a tekintettől. Gyötrelem sugárzott belőle, aggodalom, bánat és rettegés. Götz egész testét vad forróság járta át. Egy pillanatig majdnem odafutott a lányhoz, de aztán összeszedte magát. „Nem lehetsz gazember, nem zavarhatod meg a nyugalmát!” – parancsolta keményen önmagának. Fölugrott a szánra, és veszett sietséggel elhajtott. Szíve a torkában dobogott, és úgy szorította a gyeplőt, mintha az lenne az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhat. Eva arcának emléke örökre a lelkébe vésődött. Most már tudta, hogy oka volt a lánynak elmenekülni előle. Ő lett a végzete, miatta szenvedett Eva. Na és ő? Borzadva gondolt útjának céljára. Jutta szép ívben visszasiklott Eva elé. – Ez lesz alkalmasint Götz utolsó kísérlete. – Hogy érted ezt, Jutta? – kapta föl a fejét hirtelen fölocsúdva Eva. – Hát a berlini út! A nénje ezúttal mindenképpen kiházasítja. Azt hiszem, most már nagyon sürgős szegénynek. Herrenfelde a tönk szélén áll. Tulajdonképpen sajnálni lehet szerencsétlent... Na de mindegy is, a férfiak nem annyira érzelmesek, mint a nők. Ők könynyebben házasodnak pénzért, azt hiszem. Eva sápadt, merev arccal hallgatta. – Komolyan gondolod? – kérdezte halkan. – Biztosra veszem – bólintott erélyesen Jutta. – Különben nem nősülne annyi férfi érdekből!
– Nők is csinálnak ilyet, Jutta. – Sajnos! – kiáltott Jutta, miközben Silvie-re gondolt. – Szerintem visszataszító pénzért házasodni. Együtt siklottak tovább. Jutta csapongva csevegett, Eva egy szót sem szólt. Ha ki kellett volna nyitnia a száját, biztos, hogy hangosan felzokog. Úgy érezte, acélpántok szorítják a mellét. Már Götz előző látogatásakor is olyan végtelen szomorú volt, mint még életében soha. Haragudott is magára emiatt, és úgy rejtegette rosszkedvét, mint valami súlyos bűnt. Hát nem vidámnak és boldognak illenék lennie, amikor itt van neki az apja és Jutta? Kénytelen volt bevallani magának, hogy a bánata valamiképpen Götzcel függ össze. Igyekezett meggyőzni magát, hogy mindössze részvétet érez iránta, mert olyan nehéz a helyzete. De hát miért szomorítja úgy el a puszta részvét? Mit is jelent neki valójában Götz Herrenfelde? Az az ember, aki kinevette, és aki rút kis kacsának tartja! Milyen ostobaság miatta bánkódni. De hiába szidalmazta magát. A fájdalom nem tágított. Mintha meghasadt volna a szíve, mikor azt hallotta Juttától, hogy a férfi gazdag menyasszonyért megy Berlinbe. Mire viszontlátja Götzöt, már valószínűleg vőlegény lesz, és megszabadul a gondjaitól. Akkor már nem kell sajnálni. Ám ez a gondolat csöppet sem vigasztalta, sőt, csak még jobban elkomorodott tőle. – Hol jár az eszed, Eva? Nem is hallod, amit mondok! – riasztotta föl Jutta hangja. Eva fölemelte a fejét, és mosolyogni próbált. – Bocsáss meg, csak... nagyon eltöprengtem ezeken a csúnya érdekházasságokon. – Hát igen, ronda egy dolog – bólintott Jutta. – Szörnyű, hogy van egyáltalán ilyen! – Sok szörnyű dolog van az életben, Jutta – sóhajtott Eva. Mély fájdalom csengett a hangjában. De Jutta nem figyelt föl rá, mivel ebben a pillanatban Fritz tűnt föl a távolban, s gyorsan közeledett a tó felé. Jutta elpirult, mint mindig, ha váratlanul találkozott Fritzcel, és úgy tett, mintha erősen koncentrálna egy nehéz műkorcsolyázó figurára. – Hahó! Jut még egy hely a tavon? – kiáltott oda vidáman Fritz. Jutta fölkapta a fejét, mintha csak most venné észre. – Á, te vagy az, Fritz! Gyere, fogjuk karon Evát kétfelől, mutassuk meg neki, milyen az igazi száguldás! – Fritz fölcsatolta a korcsolyáját, és a jégre futott. Közrefogták Evát, és sebesen megiramodtak vele.
– Hát Silvie? Azt hittem, ő is kijön korcsolyázni – szólt Fritz. – Pff, Silvie! Az fél, hogy még kipirosodna az orra a hidegben! – Igaz is, a tied már jó piros – ingerkedett Fritz. Jutta szeme villámokat szórt. – Semmi közöd hozzá! Úriember ilyet nem mond egy hölgynek. – Hölgynek nem is. De te még csitri vagy, Juc! – Te meg bárdolatlan alak! Egy tizenhat éves lány igenis hölgy! – Nyavalyát. Húsz éven alul soha! – Fritz, ha nem hagysz békén, hazamegyek! – kiáltotta Jutta dühödten. Fritz áthajolt Eván, hogy jól belenézhessen a friss, dacos, fiatal arcocskába. – Ne mondj ilyet, Juc! Hiszen csakis miattad jöttem ki! Jutta fülig pirult. – Mondhatom, ez hízelgő Evára nézve – vágta rá hevesen. – Ó, Eva sokkal kedvesebb és elnézőbb, mint te. Ő nem sértődik meg azonnal mindenen. Te viszont szörnyen undok vagy mostanában. Ha egyszer megszakad a szívem, te leszel a halálom oka! Még ki sem mondhatta, Jutta eleresztette Eva kezét, olyan hirtelen, hogy az majdnem elesett, sarkon fordult, és mintha farkasok kergetnék, úgy elrohant. Fritz elvörösödve nézett utána. El is indult volna, de Eva kérő hangja megállította. – Fritz... egy kicsit komolyabban kéne venned Juttát. Valóban nem gyerek már – mondta nagy meggyőződéssel, és kérlelően nézett a fiúra. Fritz megcsókolta a kezét. – Tudom, Eva. Csak éppen nem akarom, hogy ő is tudja. Nem szabad észrevennie rajtam, hogy megjátszott ez a könnyedség. Akkor elveszítené a fesztelenségét. Eva szeme fölcsillant. – Szereted Juttát, igaz, Fritz? – Egész szívemből – nézett rá komolyan, határozottan a fiú. – Neked bevallhatom. Te nem fogod elfecsegni. Mert, ugye, Juc azért mégiscsak nagyon fiatal. Egyelőre nem mondhatom meg neki, mit érzek iránta. Legalább egy évet várnom kell még. – Most már értlek, Fritz – bólintott Eva meghatott mosollyal. A fiú közben fürkészve nézett Jutta után, s egyre nyugtalanabb lett, hogy nem jön vissza. – Futnál egy kicsit egyedül, Eva? El kell csípnem azt a kis vadócot.
– Menj csak! Addig is gyakorlok, hogy meg tudjak állni a magam lábán – felelte mosolyogva Eva. Fritz elszáguldott, s hamar be is érte Juttát, pedig a kislány szemlátomást el akart szökni előle. Fritz megelőzte, lefékezett hirtelen, hogy szikrát hányt a korcsolyája, és a karjába kapta. – Erissz el azonnal! – kiáltotta Jutta dühösen. Fritz erre még erősebben szorította. – Te vadóc! Hát mit ugrálsz? Jutta elfordította az arcát, de Fritz meglátta rajta a könnyek nyomát. Megijedt kissé. – Juc, kedves kicsi Juc! De hát miért sírsz? Olyan tragikus lenne, ha megszakadna a szívem? – próbálta fölvidítani. Jutta mérgesen nézett rá. – Pfuj, Fritz! Nem vagy többé a barátom! Mindig csak nevetsz rajtam. De én már nem vagyok kisgyerek, és azt akarom, hogy komolyan vegyenek. Vedd tudomásul! Tudd meg, hogy... hogy egyszerűen neveletlenül viselkedsz velem! Fritz elsápadt, és azonnal elengedte Juttat. Hátralépett kissé, és meghajtotta magát. – Bocsánatot kérek, ha megbántottalak! Jutta döbbenten nézett rá. Nem, ez nem volt vicc. A fiú szokatlanul komolyan nézett. Jutta zavartan tépkedte a muffját. Ez a komoly hangvétel még sokkal kellemetlenebb... – Akarod, hogy visszamenjek Evához? Mert akkor inkább egyenest hazamegyek. Jutta megint a könnyeit nyeldeste. – Máris elmész? – kérdezte bizonytalanul. – El. – De miért? Fritz szeme fölvillant. – Ezentúl kerülni akarom a társaságodat. Nem tudok úgy beszélni veled, mint más fiatal hölgyekkel, a megszokott bizalmas hangnem pedig már nem felel meg neked. A legártatlanabb csipkelődést is zokon veszed. Jutta ijedtében holtra sápadt. – Jaj, Fritz, azt én nem is... egyáltalán nem úgy gondoltam! Csak... tudod, az bosszant, hogy úgy kezelsz, mint egy gyereket, és soha nem beszélsz velem komolyan. Evával egészen másképp szoktál beszélni, pedig csak három évvel idősebb. Fritz meghajolt.
– Igyekezni fogok, hogy ugyanúgy bánjak veled is. Csak tudod, nem fog azonnal menni. Mert, nézd csak: Eva tulajdonképpen idegen nekem. És azért könnyebb vele így viselkedni. De veled olyan régi cimboraságban vagyok, nem könnyű ám csak úgy hirtelen áttérni a szalontónusra! Jutta egy pillanatra muffjába temette az arcát nagy zavarában, majd bizonytalanul megkérdezte: – Fritz... most haragszol rám? A fiú legszívesebben a karjába kapta volna, hogy megcsókolja, olyan elbűvölő volt zavarában. De türtőztette magát. Meg kell még szelídíteni ezt a kis vadócot. Meg aztán... most nem is léphetne a nagybátyja elé azzal, hogy feleségül kéri Juttát. Kinevetné, és azt mondaná, kicsi még a csibe, várni kell, míg megnő. És akkor nem maradhatna Woltersheimban, pedig semmi kedve sincs elmenni innét. Várni kell türelemmel, míg legalább tizenhét lesz Jutta. – Dehogy haragszom, Juc. Nem is tudok egyáltalán haragudni rád. Annál sokkal jobban szeretlek. Jutta megint mélyen elpirult. – Igaz ez? – kérdezte halkan. – Mármint az, hogy szeretsz. – Hát nem tudod, Juc? – Nem tudom. Folyton csak csipkelődsz. – Attól még szerethetlek. Akit nem szeret az ember, azzal nincs kedve csipkelődni. Jutta nyugtalanul kapkodta a levegőt. Végül kihúzta magát, és nagy bátran kijelentette: – Én is szeretlek téged, Fritz. – A hangja remegett, s a szeme megtelt könnyel. Szívének titka immár nem volt titok. Fritznek csak nehezen sikerült uralkodnia magán, de végül is, megőrizte a nyugalmát. De a szeme vadul föllángolt, s a hangja is kissé érdes volt, amikor megszólalt: – Kedves kicsi Juc, nagyon boldog vagyok, hogy ezt mondod! – Akkor ugye nem is akarsz már elmenni? – nyújtotta a kezét a lány. – Ne menjek? – Jaj, ne! Maradj velem, légy szíves! És annyit ugrathatsz ezentúl, amennyit csak akarsz, csak olyan szertartásos ne legyél többet, mint az előbb! Fritz kezébe fogta a leány kezét, az ajkához emelte, és nagyon gyöngéden megcsókolta. Jutta összerezzent, s tágra nyílt szemmel bámult rá. A lelke mélyéig átjárta Fritz tekintete. Mozdulni sem bírt,
édes riadalom fogta el. Lehunyta a szemét. A fiú átfogta a vállát, nyugalmat erőltetve magára, és gyöngéden magával húzta. – Gyere már, ne hagyjuk egyedül Evát! Jutta engedelmesen követte. Evához érve váratlanul a nyakába borult, és keserves sírásra fakadt. – De Jutta, kis húgocskám! Mi baj van? – kérdezte aggodalmasan Eva. – Jaj, Eva, én olyan utálatos vagyok! Úgy szeretnék olyan jó és kedves lenni, mint te! – De Jutta! Te nagyon is jó és kedves vagy, csak néha egy picikét vad és meggondolatlan. Ne sírj már! Nézd, Fritz hogy aggódik miattad! Jutta a fiúra sandított, aki valóban elég zaklatottnak tűnt. Gyorsan letörölte a könnyeit, s igyekezett visszanyerni az önuralmát. – Jaj, istenkém, de buta egy bőgőmasina vagyok. Fel tudnám magamat pofozni. – Csak semmi tettlegesség, Juc! – tréfálkozott a fiú, hogy a helyzetet mentse. – Először is értelmetlen, másodszor pedig fáj. – Én pedig azt mondom, fussunk még egy kicsit hármasban – sietett a segítségére Eva –, mert mindjárt idefagyok! – Gyerünk, Juc! Az ütközetnek vége, a csatabárd elásva. Jutta bólintott. Kézen fogták Evát, és újból nekiiramodtak.
X. Gazdag amerikai hölgy érkezett az Adlon hotelbe, személyzete és titkárja társaságában. Mrs. Fokhamnek hívták, és egész sor szobát vett ki. Mrs. Fokham egy dollármilliomos özvegye volt. Jó negyvenes lehetett, de még mindig hódító jelenség, különösen nagyestélyi toalettben. És értette is a módját, hogy finoman érvényesítse bájait. Igen előkelő föllépése volt. A hotelben azzal az előzékenységgel forgolódtak körülötte, ami a kivételezett keveseknek jár ki. Gazdagságának híre messze megelőzte, mivel Mr. Bright, a titkára jó pár nappal előtte érkezett, hogy gondoskodjék a szállásáról, s mindent előkészítsen a hölgy fogadására. A várakozás napjaiban Mr. Bright a jelek szerint fontos ügyek intézésével volt elfoglalva. Szüntelenül levelezett, s a hotelben sorra megjelenő urakkal tárgyalt. Mrs. Fokhamnek volt pár ajánlása az amerikai követséghez. Amint megérkezett, azonnal meg is hívták oda, s a legjobb körökhöz
tartozó hölgyekkel és urakkal ismerkedhetett meg. Közöttük volt az özvegy Herrenfelde asszony is, aki egész életét jótékonysági tevékenységeknek szentelte. El volt ragadtatva, amikor az amerikai özvegy nagyobb összeget ajánlott föl a szegények javára, s megígérte, hogy részt fog venni néhány jótékonysági bazáron és egyéb rendezvényen is. Mivel pedig Mrs. Fokham kilátásba helyezte, hogy az egész telet Berlinben tölti, az apró termetű, eleven Herrenfelde aszszony élt az alkalommal, meghívta magához a bőkezű, rokonszenves amerikai özvegyet, majd viszonozta is a látogatását. A két hölgy roppant lelkesedéssel cseverészett, és Herrenfelde asszony kénytelen volt megállapítani magában, kár, hogy ez az elbűvölő, gazdag özvegy nem fiatalabb vagy tizenöt évvel, mert akkor ideális parti volna unokaöccse, Götz számára. Kölcsönös rokonszenvvel vált el a két hölgy, és kifejezték reménységüket a mielőbbi viszontlátásra. Herrenfelde asszony aznap estére várta unokaöccse érkezését. Másnap reggel Mrs. Fokham kilépett az öltözőszobájából, s szokása szerint fölhozatta magának a reggelit. Pompásan mutatott puha, fehér anyagból készült, elegáns ruhájában. Szép vonalú kezén néhány igen értékes gyűrű csillogott. Más ékszert nem hordott. Reggeli után Mr. Brightot kérette. A titkár kisvártatva be is lépett. Negyven körüli, rendkívül sovány férfi volt, simára borotvált arccal és kínos gonddal elválasztott, világosszőke hajjal. Az öltözéke is kifogástalan. Mr. Bright szerfölött pedáns, kötelességtudó úriember benyomását keltette. Mrs. Fokham az ablak előtt üldögélt, egy kényelmes, öblös fotelbe süppedve. Remek kilátás esett innen a környékre, de a hölgy most ügyet sem vetett rá. Tekintete a titkár arcát fürkészte. Mr. Bright szertartásosan meghajolt úrnője előtt. – Nos, Mr. Bright, ugyebár eredményt hozott a nyomozás, amelylyel megbíztam? – kérdezte a hölgy érezhető izgalommal. Mr. Bright fekete aktatáskát vett elő a hóna alól, és újfent meghajtotta magát. – Boldog vagyok, hogy igennel felelhetek a kérdésére, Mrs. Fokham – felelte. A hölgy fölemelkedett hanyag pózából s várakozva nézett a titkárra. – Foglaljon helyet, Mr. Bright, és mondjon el kertelés nélkül mindent, amit megtudott!
Mr. Bright mereven, mint aki nyársat nyelt, egy székre ereszkedett, s aktatáskáját maga elé helyezte az asztalkára. – Megtudtam, hogy Ernst Ludwig Rudolf von Woltersheim tizennégy éve Woltersheim ura. Állandóan a birtokán tartózkodik. Tizenhét évvel ezelőtt feleségül vette az özvegy Helene von Herrenfelde bárónét. Mrs. Fokham lehunyt szemmel hallgatta, hogy semmi se vonhassa el a figyelmét. Most azonban fölnézett, s kissé fölemelte a kezét. – Egy pillanat! Meg tudná mondani, hogy az özvegy Herrenfelde asszony rokona-e ennek a bárónénak? Bright bólintott. – Az elhunyt Herrenfelde úr második vagy harmadik unokatestvére volt a bárónak, a jelenlegi Woltersheimné első urának. De az elhunyt bárónak van közelebbi rokona is, Götz Herrenfelde, a Herrenfelde-birtok jelenlegi tulajdonosa. – Látom, jól tájékozott – bólintott elégedetten Mrs. Fokham. – Folytassa, kérem! A titkár diszkréten megköszörülte a torkát, és tovább beszélt. Az özvegy báróné az első házasságából egy kislányt hozott a második férj házához, ez most is ott él. Woltersheim úrral kötött második házasságából is származott egy lány, Jutta nevű. Most tizenhat éves. És ezenkívül van Woltersheim úrnak egy lánya az első házasságából is: Eva. Az első asszony nevét nem sikerült megtudnom. Woltersheimban egészen eddig nem is tudták, hogy az úrnak volt már egy felesége. Legalábbis a személyzet nem tudott róla, én pedig tőlük szereztem az értesüléseimet. Mrs. Fokham valósággal csüggött a titkár szavain, tenyerébe támasztott állal hallgatta. Most közbeszólt. – Hagyja el, a név nem igazán lényeges. Folytassa csak! Bright újfent meghajtotta magát. – Ez az Eva nevű lány körülbelül fél éve szintén ott él az apja házában. Azt állítják, eddig a mostohája ellenezte, hogy elhozzák, de ez nem garantált. Tény az, hogy Eva mindeddig az anyja nővérénél élt, egy türingiai kisvárosban. Ez a nagynéni júliusban meghalt, és Woltersheim úr ezután vette csak magához a lányát. Közelebbit nem sikerült megtudnom sem a nagynéniről, sem a lány előző lakhelyéről. Mrs. Fokham kissé elsápadt. Mindig nyugodt, hűvös arca most zaklatottságról árulkodott. – Ezt sem szükséges tovább kutatni. Inkább mondjon, ha tud, valami közelebbit a lányról magáról!
– A megbízottam saját szemével látta az ifjú hölgyet, és a személyzetet is kikérdezte róla, már amennyire föltűnés nélkül lehetett. Egy szobalány elmondta, hogy Eva von Woltersheim júliusban szegényesnek mondható öltözékben érkezett meg, s nagyon félénk és gyámoltalan volt. A mostohaanyja azonnal gondoskodott úribb öltözködéséről, az apja és a húga pedig nagy szeretettel fogadta. Rövid idő alatt nagyon megváltozott, méghozzá előnyére. Állítólag rendkívül szép és elegáns ifjú hölgy lett belőle. A természetét is dicsérik. Ráadásul, így mondják, csodálatosan énekel és zongorázik. A mostohaanyjával és Silvie-vel, a mostohanővérével állítólag nem olyan szívélyes a viszonya, mint apjával és húgával. Viszont nagyon öszszebarátkozott Woltersheim úr unokaöccsével és örökösével. Ez az úr szintén Woltersheimban él, és nagybátyjának segít a gazdálkodásban. Persze az információim nagy része csak a személyzettől származik, úgyhogy ellenőrzés nélkül nem kell hitelt adni nekik. Mrs. Fokham vállat vont. – A személyzet általában igen jól tájékozott a gazdái ügyeiben. Köszönöm, Mr. Bright, most már mindent tudok, amit tudni akartam. Egyelőre nem kell tovább foglalkoznia az üggyel. Herrenfelde aszszonynak folyósította az összeget, amit ígértem? – Természetesen. Itt vannak a nyugták. – Mr. Bright papírokat kapott elő az aktatáskából, s az úrnője elé helyezte. Az átfutotta őket, majd visszaadta. – Van még valami fontos, Mr. Bright? – A folyó üzleti ügyek. Tájékoztathatom? – Nem, kérem, most ne – emelkedett föl a fotelből Mrs. Fokham. Mr. Bright is azonmód fölpattant a helyéről. – Ki szeretnék kocsizni. Kérem, intézkedjen! Húsz perc múlva álljon készen az autóm! Mr. Bright meghajolt és távozott. Magára maradva Mrs. Fokham nyugtalanul föl-alá kezdett járkálni, majd megállt az ablak előtt, s kibámult a mozgalmas nagyvárosi panorámára. De fogalma sem volt, mit néz. Gondolatban a múltban bolyongott. Végre összeszedte magát, s dacosan fölszegte a fejét. „Eh, mindjárt érzelgős lesz az ember, ha hazajön Németországba! Eddig meg tudtam birkózni az emlékeimmel, ezután sem fogom magam elhagyni. Nem akarom, és kész. Ha van mit jóvátennem, megteszem, amit tudok, de megbánásról szó sem lehet! Terméketlen, értelmetlen érzés. Gyerünk, munkára!” Így gondolkodott Mrs. Fokham. Öltözőszobájába sietett aztán, s a szobalány segítségével átöltözött.
Húsz percre rá már elegáns ruhában és szőrmebundában hajtatott Herrenfelde asszony lakása felé. Az özvegy a palota közelében lakott egy kicsiny, de igen hangulatos és elegáns berendezésű lakásban. Nem volt épp vagyonos, és a férje halála óta csak egy idős szolgálót tartott, aki a szakácsnő szerepét is betöltötte, meg egy öreget, aki a férje szolgálatában őszült meg. Kis termetű, sovány, szép fehér hajú hölgy volt Herrenfelde aszszony, és magas kora ellenére nagyon eleven és mozgékony természet. Mindig tervezett valamit, és terveibe szívét-lelkét beleadta. Közismert személyiség volt. Nem is létezhetett olyan jótékonysági rendezvény, amelyből ő ne vette volna ki igen tevékenyen a részét. És a jó ügyért őszinte önzetlenséggel küzdött. Mivel maga nem volt annyira jómódú, hogy valóban jelentős összegeket áldozhasson, mindent megtett azért, hogy tehetősebb ismerőseit jobb belátásra serkentse. De mindezt annyira kedvesen, vidáman és szellemesen tette, hogy senki sem tudott ellenállni neki. Az idős inas bejelentette Mrs. Fokhamet. Herrenfelde asszony ragyogó mosollyal sietett vendége elé. – Drága Mrs. Fokham! Úgy örülök, hogy máris viszontláthatom! Jöjjön, kedvesem, foglaljon helyet nálam! Mrs. Fokham az inasra bízta értékes bundáját, és leült az idős hölgy mellé a szőnyegekkel és párnákkal kibélelt, hangulatos kis zugban a kandalló mellett. A galambősz kis hölgy igen szórakoztatóan csevegett, de Mrs. Fokham most csak félszívvel hallgatta. Ezúttal fontosabb ügy foglalkoztatta. – Drága Mrs. Fokham, még meg sem köszöntem a szegényeinknek szánt nagylelkű adományát. Igazán mélyen meghatott! Nagy-nagy örömöt szerzett mindnyájunknak. Hisz olyan sok nálunk a nyomor! – Ó, kérem, ne is beszéljünk róla – mosolygott Mrs. Fokham. – Hisz több mint kötelesség, hogy az ember tegyen valamit egykori hazájáért. Én ugyanis németnek születtem – kezdett messziről a céljához közelíteni. – Jaj, de érdekes – nézett meghökkenve az idős hölgy. – Hát német? Nos, sejthettem volna! Akinek ilyen jó szíve van... – Gondolja, hogy a jó szív német kiváltság? – kérdezte Mrs. Fokham kissé gunyoros mosollyal.
– Ó, hát ezzel szoktunk, ugyebár, hencegni – mosolygott jóindulatúan Herrenfelde asszony. – De így, magunk között elárulhatom, hogy éppen elég keményszívű németet láttam már, és legalább ugyanannyi jószívű külföldit. De beszéljünk inkább önről! Ugye hosszú ideje él már külföldön? – Bizony. Huszonöt évesen hagytam el Németországot. Azóta, vagyis tizennyolc éve, egyszer sem jöttem Európába. Amerikai állampolgár lettem, amikor hozzámentem Mr. Fokhamhez. De a férjem már egy éve halott, gyermekünk pedig nem született. Mióta megözvegyültem, honvágyam van. – Sok minden megváltozott itthon, ugye? – Az biztos. De van, ami nem változik: a német levegő és a német érzelmesség. Engem is újra megragadott. Mégsem tudtam úgy megszabadulni ezektől a dolgoktól, mint ahogy hittem sokáig. – Ennek örülhetne. Nagyon is emberi dolog. És akkor lehet, hogy itt is marad? – Nem, semmiképp – válaszolta hevesen Mrs. Fokham. – Tavasz beálltával okvetlenül vissza kell térnem Amerikába. Már nem tudnék itt újra gyökeret ereszteni. A vagyonom tekintélyes része odaát van befektetve gyárakba és földbirtokba. Boldogult uram nagy vállalkozásokban vett részt, és mivel már évek óta betegeskedett, engem is bevont az üzleti ügyek intézésébe. Ügyes embereim vannak, de én tartom a kezemben a szálakat. Így aztán nem olyan könnyű csak úgy otthagyni csapot-papot. Évekig tartana az érdekeltségeim fölszámolása. – Hát ezt el kell fogadnom. Nos, azért egyelőre itt marad közöttünk egy kicsit. És remélem, hogy majd nem kell újabb tizennyolc évet várnunk a visszatérésére sem. – Ez attól függ. Bevallom, méltóságos asszonyom, hogy igen határozott céllal jöttem Németországba. És nagyon szerencsés véletlen, hogy éppen önnel ismerkedtem össze. Nem titkolom, hogy ma önt is igen határozott céllal kerestem föl. Az apró hölgy lelkesen csillogó szemmel hajolt előre. – Nagyon kíváncsi vagyok! Beszéljen, kérem! Igazán örülök, ha tehetek önért valamit. – Megeshet, hogy szaván fogom. Először is, engedjen meg, kérem, néhány kérdést. – Nagyon szívesen! – Ugye, ön rokonságban áll Woltersheim úr nejével? – kérdezte Mrs. Fokham kissé elpirulva.
Herrenfelde asszony csodálkozva nézett rá. – Így van, ámbár igazán csak szegről-végről vagyunk rokonok. Wolterhseimné első férje távoli rokona volt az én megboldogult uramnak. – Így tudtam én is – bólintott Mrs. Fokham. – De volna még kérdésem. Tart valamilyen kapcsolatot a Woltersheimokkal? – Születésnapi és újévi üdvözlőlapokat váltunk – mosolygott az idős hölgy. – Meg a nagyobb családi eseményekről tájékoztatjuk egymást. Mrs. Fokham eltöprenkedve bámulta a szőnyeget. Végül fölkapta a fejét, és elszántan így szólt: – Egy különös vallomást tennék most, és egyben a segítségét kérem. – Mondja csak, kérem, beszéljen nyugodtan! Bevallom, szörnyen kíváncsi vagyok. És ha csak tudok, nagyon szívesen segítek önnek. Mrs. Fokham komolyan nézett vendéglátója jóindulatú, értelmes arcára. – Tud róla, hogy Woltersheim úrnak volt már egy felesége Helene von Herrenfelde előtt? – Igen, emlékszem. Színésznő volt, és a házasságuk fölháborította a családot. Aztán elváltak. Azt hiszem, az asszony elhagyta. – Így van, méltóságos asszonyom – szólt mélyet sóhajtva Mrs. Fokham. – Elhagyta, mivel a házasság tévedés volt mindkettőjük részéről, és ezt a tévedést jóvá akarta tenni. Woltersheim úr első felesége most itt ül önnel szemben. Én voltam az. – Ön! Ön volna az! – pattant föl az idős hölgy magánkívül az izgatottságtól. – De hisz ez... nem... bocsásson meg... nem fér öreg fejembe! – Visszahuppant a foteljébe, két kezét a halántékára szorítva s a fejét rázogatta. Mrs. Fokham elnyomott egy kis mosolyt. – Megértem, hogy a közlésem meglepi. Miután elhagytam a férjemet, Amerikába mentem, hogy megint színésznő lehessek. A házasságunkat fölbontották, s a kislányt az apjának ítélték. Egyébként túl kicsi is volt ahhoz, hogy magammal vihessem. És azt hittem, hogy a férjem családja tárt karokkal fogadja majd, ha már az anyját nem kell vele együtt befogadni. Nem sokkal a válás után ismertem meg a második uramat. Nagyon gazdag volt már akkor is, és engem vonzottak a milliói. Magamhoz sem térhettem, s már a felesége voltam. Tudta, hogy elvált vagyok, de nem érdekelte, nagyon szeretett. Azt viszont nem árultam el neki, hogy gyerekem is van. Szégyelltem,
hogy el tudtam hagyni a kicsit. Látja, méltóságos asszonyom, semmit nem szépítek. Nem is tudta meg soha. Pompás, gazdag, mozgalmas életünk volt, el is feledkeztem végképp a gyerekről. Ha néha mégis eszembe jutott, elhessegettem a kényelmetlen emléket. Azt hiszem, nem vagyok különösebben érzelmes természet. De talán mégiscsak féltem, nehogy vallanom kelljen a férjemnek. Mert az uram halála után leküzdhetetlen vágy ébredt bennem, hogy viszontláthassam a kislányt. És a lelkiismeretem is gyötörni kezdett. Nem volt nyugalmam többé, ezért szántam el magam erre az útra. Tudtam, hogy föl kell keresnem a lányomat, hogy köteles vagyok jóvátenni, már amennyire lehet, a bűnömet, hogy szívtelenül elhagytam. Említettem, hogy a második házasságom gyermektelen. Én vagyok a férjem egyetlen örököse. És az én egyetlen lehetséges örökösöm Eva. Nem kis pénzről van szó, német fogalmak szerint óriási vagyon. És szeretném a bűnömet jóvátenni, már amennyire pénzzel és őszinte jóakarattal lehet. Önhöz pedig azért jöttem, hogy segítsen nekem a közvetítésével, hogy fölvehessem Evával a kapcsolatot. Valamiképpen el kell jutnom Woltersheim úrhoz. Megérti, ugye, hogy közvetítő személy nélkül ez csakis szerfölött kínosan menne. Hallottam, hogy rokonságban áll velük, és megértő, nemes szívű asszonynak ismertem meg. Kérem azért, könyörögve kérem, legyen a segítségemre! Az idős hölgy némiképpen már összeszedte magát, de a gondolatok még mindig vad táncot jártak a fejében. Keményen küzdött a Mrs. Fokham nyilatkozata által keltett zűrzavaros érzelmeivel. Tanácstalanul ült, olykor a fejét csóválgatva. – Hát mit lehet itt tenni? Mondja meg, kérem, mit is tegyek! Föl sem fogom még ezt az egészet. Teremtőm, kész kalandregény! Tehát, mit kíván, mit tegyek? – motyogta, szinte oda sem figyelve. Körvonalazódni kezdett benne egy nagy terv, de még nem látta át tisztán. Mrs. Fokham megragadta a kezét. – Egyelőre csak annyit, hogy lépjen valamiképpen kapcsolatba Woltersheim úrral, és kérje meg, hadd láthassam Evát, ha csak rövid időre is. Nagyon szeretném végre megismerni a lányomat. Mondja meg neki, hogy Eva lesz az örökösöm. Azt is szeretném tudni, nem tehetnék-e már most érte valamit. Mondjuk, szeretne férjhez menni, akkor hozományt adnék neki. Hiszen semmi mással nem vezekelhetek, csak pénzzel. De talán nem lehetetlen. Mindenképpen szeretném látni őt, és a bocsánatát kérni. Hiszen nagyon rossz anyja voltam, nem igaz?
– Nem szoktam ítélkezni olyan ügyekben, amelyeket nem érthetek – mondta nagyon komolyan az idős hölgy. – Nekem sosem volt gyermekem. Az ön esete bizonyosan rendkívül különleges. De nem is az a fontos, hogy mi történt, hanem az, hogyan lesz ezután. Szívesen segítek önnek, csak még nem látom át, hogyan is kéne elkezdeni. Adjon egy kis gondolkodási időt! Föl kell vennem a kapcsolatot Woltersheimmal, mivel alig ismerem az ottani viszonyokat. Az mindenképpen nagy szerencse a lányára nézve, hogy az örököse lesz. Amennyire tudom, Woltersheim úrnak nincs nagy vagyona, nem sok fog a lányainak jutni. Mindenképpen időre van szükségem. Írnom kell Woltersheimba, vagy talán jobb, ha odautazom. Az ügyet ezentúl a sajátomnak tekintem. Mrs. Fokham megragadta a hölgy kezét, és az ajkához emelte. – Köszönöm önnek! És azt külön köszönöm, hogy nem ítél el. Természetesen intézkedjék a legjobb belátása szerint! Csak arra kérem, azonnal közölje velem, ha tervez valamit. Biztosan képtelenségnek hangzik, hogy hirtelen elviselhetetlenül vágyom a lányom után, de így igaz. – Fölöttébb kiszámíthatatlan az emberi szív! – szólt megértően Herrenfelde asszony. Megtárgyaltak még egyet-mást, s végül Mrs. Fokham búcsút vett barátnőjétől. Ahogy Herrenfelde asszony egyedül maradt a szobájában, mozdulatlanul megállt középen, és a fejét fogta. – Most nagyon diplomatikusnak kell lenni, édesem! – intette önmagát. – Fontos feladatot vállaltál el, egy fölöttébb kényes ügyben. Hát nem épp tegnap mesélt Götz öcséd erről a kis Eva Woltersheimról, aki csak a nyáron érkezett a kastélyba? Gazdag örökösnő lesz a kis Hamupipőkéből! Mrs. Fokham vagyona több millióra becsülhető. Igazán ostoba és komisz nénje volnál a drága Götznek – morfondírozott tovább hangosan –, ha nem fordítanád a hasznára ezeket az értesüléseidet. Gazdag menyasszony kell neki, semmi más! Nahát, ez az Eva Woltersheim a legmerészebb álmainkat is túlszárnyalja! Elkel itt egy kis ravaszság, ha a gondviselést akarjuk játszani... Leült kedvenc karosszékébe, és töprengésbe merült. Végre úgy tűnt, döntésre jutott. Felállt, az órára pillantott. Pár percen belül Götznek vissza kell érnie. A fiú már tegnap óta nála lakott, kicsi, ám kellemes vendégszobájában. Holnap magával akarta vinni egy jótékonysági rendezvényre, hogy bemutathassa egy tehetősebb ifjú hölgynek. Ezt a tervet
most egy csapásra föladta. Feszülten járkált föl és alá, míg meg nem hallotta Götz lépteit. Akkor türelmetlenül sietett elébe, s karon ragadta. – Götz, azonnal vissza kell utaznod. Jól értsd meg, azonnal. Úgy két óra múlva indul egy vonat, rajta kell lenned! – kiáltotta. A fiú meghökkenve bámult. – De nénikém, mi történt? Magadon kívül vagy! Miért kellene elutaznom, amikor csak most érkeztem? A nénje türelmetlenül maga mellé húzta a díványra. – Milyen lány az az Eva Woltersheim? Tetszik neked? Götz az ablak felé fordította az arcát, nehogy a nénje láthassa. A szeme elsötétült. – Honnan jut most épp ez az eszedbe? – kérdezte rekedten. A nagynénje toppantott mérgében. – Ne kérdezősködj! Mondd meg azonnal, hogy tetszik-e! Csinos lány? – Azt hiszem, szép... – Azt hiszed! Götz fiam, te nagyon is pontosan meg tudod mondani egy nőről, hogy szép-e. Götz végre feléje fordult. – Amikor először láttam, azt mondtam, rút kis kacsa. Mikor pedig tegnapelőtt búcsúztam tőle, olyan szép volt, amilyent még sohasem láttam életemben. – Hát ez rejtélyesen hangzik, fiam. – Nagyon megváltozott, mióta Woltersheimban van. – Előfordul fiatal lányoknál – bólintott a nénje. – Tehát most már tetszik neked. – Ó, nagyon! – Helyes. Akkor tehát sürgősen hazautazol, Woltersheimba sietsz, és haladéktalanul eljegyzed ezt az Evát. Götz úgy nézett rá, mintha kételkednék a józan eszében. – Nénikém, ezt végképp nem értem! – Jaj, fiam, hát neked csak talán nem fog nehezedre esni, hogy meghódítsál egy ilyen tapasztalatlan, fiatal teremtést. Láttam már nemegyszer, hogy bomlanak utánad a nők. Vonzod őket, mint a gyertyaláng a lepkét, annak ellenére, hogy olyan tartózkodó vagy... vagy talán éppen azért? Götz értetlenül csóválta a fejét, és aggodalmasan pislogott a nénjére. Az meg ide-oda topogott türelmetlenségében.
– Józan eszemnél vagyok, édes fiam – hadarta őrült tempóban. – El kell jegyezned Eva Woltersheimot. Götz arra gondolt, milyen szívesen megtenné, ha tehetné. Markáns arca még jobban elsápadt. – Tudod jól, nénikém, miért jöttem Berlinbe. Gazdag nőt kell találnom, akár tetszik, akár nem. Eva sajnos éppolyan szegény, mint én, különben... különben én lennék a legboldogabb ember, ha ilyen feleségem lehetne. De erre gondolnom sem lehet. – Igen, igen – mulatott a nénje. – Gazdag menyasszony kell neked. Éppen ezért mondom, hogy azonnal jegyezd el Evát, még mielőtt megelőzne valaki. Képzeld csak, mit tudtam meg épp az imént! – És nagy sietve előadta Mrs. Fokham látogatását és a tőle megtudott újdonságokat. Götz egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta. Különös érzése támadt, vad öröm és égő fájdalom keveréke. Nem felejtette el Eva utolsó pillantását. Ébren és álmában szüntelenül maga előtt látta a sápadt arcot, a rémült szempárt. Erőnek erejével igyekezett elterelni a gondolatait. De semmi nem segített. Eva tekintete és dalainak emléke fogva tartotta. „Ahol te nem vagy, ott a boldogság” – csengett vissza a szívében édesen, valahányszor lehunyta a szemét. Hiába mondogatta magának: „felejtsd el azt a lányt, soha nem lehettek egymáséi!” És most mit kell hallania a nénjétől: hogy Eva gazdag örökösnő, és az elképzelhető legjobb parti! Most bezzeg már nem elvetendő bolondság rá gondolni, és meghódolni a varázsának! Ha feleségül kaphatná, akkor egyszer s mindenkorra megszűnnének a mindennapi létét fenyegető gondok! Megvalósíthatná az álmait, egyszersmind övé lehetne a legdrágább kincs, melyre szíve a szenvedély óráiban áhítozott. Tudta, hogy Eva félénk lelke olyan csodálatos kincsek tárháza, melyekhez képest semmi ez a hirtelen jött milliomosság. De örömét megkeserítette a gondolat, hogy csak ez a vagyon tette lehetővé, hogy feleségül kérhesse Evát. Ha nem volna Mrs. Fokham örököse, akkor ő nem is gondolhatna rá többet. Ez a tény sokkal erősebben kínozta Götzöt, mint amennyire hajlandó volt beismerni magának. Hirtelen nagyon megzavarodott: gyanú fogta el, talán nem éppen ez a körülmény teszi Evát most olyan vonzóvá a szemében? Nyugtalanító kétségek közt hányódott, de közben mégis ujjongott örömében, hogy megkérheti a lányt, és nem kell tekintettel lennie súlyos anyagi helyzetére.
Égő szemmel meredt a nagynénjére, aki éppen lezárta beszámolóját a következő szavakkal: – Nomármost, kedves fiam, amikor én ezt meghallottam Mrs. Fokhamtől, rögtön eszembe villant, hogy ezt az Evát pont az én drágalátos öcsémnek teremtették, és ezzel vége is minden nyavalyának. Egy szó, mint száz, indulnod kell azonnal. Senki sem tudja, hogy nálam voltál, nem is kell megtudnia senkinek. Sem azt, hogy tudomást szereztél Eva meggazdagodásáról. Mert ha csak akkor kérnéd meg, amikor már köztudott az ügy, sokkal rosszabbak lennének az esélyeid. Götz fölugrott a díványról. – De hát ez csalás, nénikém! – kiáltotta földúltan. A hölgy megrázta a fejét. – Ne használjunk ilyen csúf kifejezéseket! Más egy percig sem habozna a helyedben. Én inkább úgy mondanám, hogy kihasználod a jó esélyt, amilyen soha nem fog többé kínálkozni. Sült bolond volnál, ha nem tennéd, az egyszer biztos. – Igazad van, nénikém, magamnak is ezt magyarázom – felelt Götz, miközben gyötrődve járkált föl-alá a szobában. – Csakhogy... csakhogy ez rettentően nem tetszik nekem, hogy „kihasználjam az esélyt”! Hitvány lépés volna ez olyan lánnyal szemben, mint Eva! Hisz te nem is tudod, milyen értékes, mély érzésű ember ő, mennyire félénk és lelkes kislány, és... be kell vallanom... azt hiszem... azt hiszem, hogy szerelmes belém, és... és én nagyon, nagyon szeretem őt. A nénje örömkiáltással pattant föl, és átölelte. – Ó, ez a legjobb, amit csak mondhattál! Most már biztos vagyok benne, hogy a tiéd lesz. De akkor annál fontosabb, hogy ne is sejtse, hogy tudsz az örökségéről. Tudom, nagyon lovagias leszel hozzá, már csak azért is, hogy a saját lelkiismeretedet megnyugtasd, és teljes erődből fogsz igyekezni, hogy boldoggá tedd őt. Kötelességed nemesen viselkedni, és fönntartani benne a boldogság illúzióját. Hidd el, ez nem is azon múlik, hogy szeretik-e az embert, hanem azon, úgy érzi-e! – Nénikém, tudom, hogy jót akarsz nekem. Hálás is vagyok érte, hogy rögtön rám gondoltál. Hiszen oly csábító a magamfajta szegény ördögnek egy gazdag menyasszonyjelölt, aki ráadásul ennyire szép és jó is! Szinte túl nagy boldogság volna, ha valóban az enyém lehetne! De nagyon nehéz lesz belehazudni azokba a gyermekien tiszta szemekbe. Ha viszont megmondom az igazat, nem fogja elhinni, hogy szeretem, és akkor... akkor... nem! Nem, mégis igazad van,
nénikém. Nem tudhatja meg, hogy tájékoztattál az anyja visszatéréséről és az örökségről. Vállalnom kell ezt a csalást, a kettőnk boldogsága érdekében. – Hála istennek, észhez tértél, fiam! – sóhajtott megkönnyebbülten az idős hölgy. – Gyerünk, nincs vesztegetni való időnk. Egy-két napot adhatok csak neked. Megmondom Mrs. Fokhamnek, hogy Woltersheimba kell utaznom, mert magam akarok beszélni Evával és az apjával. Azt mondom majd, hogy a jövő hét előtt nem ígérhetek semmit. És aztán el is megyek Woltersheimba. De el ne feledd, hogy mi ketten nem találkoztunk! Mondhatod, hogy el sem jöttél Berlinbe, vagy hogy nem bírtál maradni, és azonnal visszafordultál, vagy amit akarsz. Én mindenesetre semmit sem tudok, és nem is láttalak téged! Na, indíts, el kell érned a vonatot! Micsoda szerencse, hogy Mrs. Fokhamnek nem szóltam a látogatásodról! Rajta, édes fiam! Sok szerencsét! Götz habozott még egy pillanatig, de az idős hölgy igen határozottan kituszkolta az ajtón, és csöngetett az öreg inasnak. – Kanter, rendeljen konflist, és segítsen Götz fiatalúrnak bepakolni! – Igenis, méltósága! Götz kiment a szobából, de Kantért az idős hölgy visszatartotta a zekéje gombjánál fogva. – Kanter! Götz fiatalúr egyáltalán nem is volt itt, nem is láttuk, nem is hallottunk róla, ért engem? – A méltósága azt akarja mondani, hogy senki ne tudjon róla, hogy Götz fiatalúr itt volt – felelt az öreg hamiskás arccal. – Agyafúrt ember maga, Kanter. Pontosan megértett, mint mindig. Most menjen, és gondja legyen rá, hogy Götz fiatalúr félórán belül menjen ki a vonathoz, és Christine is tudja meg, hogy itt sem járt! – Igenis – bólintott Kanter –, úgy lesz minden! Herrenfelde aszszony elengedte a gombját, és szívélyesen rámosolygott. – Jobbra át! Lépés indulj! – vezényelt, mint mindig, h jó kedvében volt. Kanter vigyorogva vágta ki a díszlépést. Félóra múlva Götz bejött a nénjéhez elbúcsúzni. – Értesíteni foglak, amint beszéltem Mrs. Fokhammel, hogy mikor érkezem. Igyekszem minél későbbre halasztani. De azért siess, ahogy csak tudsz. És még egyszer sok szerencsét! – mondta az idős hölgy, és megcsókolta az öccsét. Götz, mielőtt még végiggondolhatta volna, mit is cselekszik, már a vonatban ült.
XI. Götz egész úton Evára gondolt, s azon töprengett, mihez is fogjon most. Hazaérkezve elnézegette puszta, kietlen házát, és elképzelte magában, hogy megváltozik majd minden, ha feleségül veszi Evát. Megmelegedett a szíve erre a gondolatra. Lelki szemeivel látta Evát, olyan környezetben, amilyet ő szeretne teremteni a számára. Milyen szép lenne, ha a lány kicsi lába érintené ezt a padlót, ha kecses kis alakja ott lépkedne mellette, ha nagy, félénk gyermekszemei szerelemmel és bizalommal tekintenének rá! És akkor egyedül neki énekelné a dalait, de sohasem azt, hogy „Ahol te nem vagy, ott a boldogság!” Mert akkor bizony ott lenne a boldogság, ahol ő, Götz van, és erősen magához ölelné, és nem engedné el soha többé. Vad vágy támadt föl benne egyszerre, és minden más gondolatot elhallgattatott. Minden további fontolgatás nélkül befogatott a szánjába, és Woltersheimba indult. Késő volt már, nem is illő ilyenkor látogatóba menni. De apróságok most nem érdekelték, meg aztán úgyis rokonokról van szó. A woltersheimi kastélynak csak egy-két ablakában égett lámpa, amikor odaérkezett. Az inas jelentette neki, hogy a méltóságos úrék a két fiatalabb kisasszony kivételével mind elmentek a szomszédos garnizon báljára. Jutta kisasszony korán lefeküdt, mert kissé meg van hűlve, Eva kisasszony viszont a zeneszobában zongorázik. Jelentse-e neki Götz fiatalurat. Götz szíve vadul vert. Hát nem pompás alkalom, hogy Evával beszéljen? Szabad ezt elszalasztani? Csak egy pillanatig habozott. A szeme elszántan fölvillant. – Ne fáradjon, kérem, a bejelentéssel. Nem akarom megzavarni a kuzin játékát. Odabent várok, míg végez a darabbal – mondta nyugalmat erőltetve magára, s kissé megnyomva a „kuzin” szót, mintegy hangsúlyozandó a helyzet ártatlan voltát az inas előtt. Amaz meghajolt, és elvette Götz kalapját, kabátját. Götz belépett a zeneszoba melletti szalonba, átment rajta, s a két szoba közti ajtóban megállt. Eva nem vette észre, játszott tovább, úgyhogy Götz nyugodtan nézhette egy darabig. Lángoló szemmel bámulta a komoly, bájos arcot. Még sosem látta ilyen szépnek. Tiszta vonásain bánat borongott, a pillantása komoly volt és szenvedő. A férfi szeme szomjasan itta magába a leány bájos lényéből áradó mély harmóniát. Mozdulatlanul hallgatta a zenét, míg csak Eva játszott. Végül a lány levette szép, keskeny kezét a billentyűkről, és az
ölébe engedte. Fáradtan hajtotta hátra a fejét, mintha nagy terhet hordozna. Szemét behunyta, s az ajkára fájdalmas vonás ült ki. Mélyet sóhajtott. Götz nem bírta tovább. Előrébb lépett. – Eva! A lány fölriadt, és úgy nézett rá, mint aki jelenést lát. Mozdulni sem bírt. Mikor fölfogta, hogy nem valami álomkép elevenedett meg előtte, hanem Götz áll ott, hús-vér valójában, mélyen elpirult, s a szeméből vad öröm és riadt csodálkozás sugárzott. Götz odalépett hozzá, és megragadta remegő kezét. – Eva... hát nem is üdvözöl? Eva úgy nézett rá, mint aki álmodik. A férfi hangjában és tekintetében olyan erő volt, hogy lenyűgözte, és elvette minden akaraterejét. Götz teljesen elfelejtette most, hogy Eva gazdag örökösnő. Csak a kipirult arcú, bájos teremtést látta, csak a vonzó, elbűvölő nőt. Boldogan érezte, hogy hatalma van a szíve fölött. A lány tekintete szenvedélyes szerelemről árulkodott. Vadul, diadalmasan vert Götz szíve. – Eva, drága Eva! Kiáltása megtörte a varázst. Eva fölemelkedett. – Senki sincs itthon... csak Jutta... alszik már. Én... azt hittem... hogy ön... Berlinben van – dadogta, nem is tudva, mit beszél. El akarta húzni a kezét, de a férfi szorosan tartotta. Sápadt arccal, szenvedélyesen lángoló szemmel nézett rá. – Ott voltam – felelte. Eva megremegett. Rémület villant a szemében. – Már ott volt... ön... eljegyezte magát? – suttogta falfehéren. Ha Götz eddig nem tudta volna, hogy Eva szereti, most kiolvashatta volna szenvedő tekintetéből. – Nem, dehogy! Hogy is tehettem volna! – rázta hevesen a fejét. Eva olyan fájdalmasan nézett rá, hogy ösztönösen megragadta a másik kezét is, mintegy védelmezően. – Jutta azt mondta, hogy... hogy azért megy Berlinbe. Eljegyezni magát. A férfi arca megrándult. – Nem megy az olyan könnyen, Eva. Nem tagadom, hogy ezzel a céllal indultam el. De amikor öntől búcsút vettem, tudja, a halastónál, akkor már sejtettem, hogy egy szép sötét szempárt nem fogok tudni elfelejteni. A maga szemét, Eva! A maga utolsó pillantása nem hagyott nyugodni, az hozott vissza ide. Nem maradhattam Berlinben. És most azért jöttem, hogy megkérdezzem magát, drága Eva... mondja, még mindig fél tőlem?
Eva némán bólintott, és lehajtotta a fejét. A keze remegett Götz kezében. A férfi érezte, hogy ő ennek a lánynak a végzete, és megesküdött ebben a percben, hogy mindent meg fog tenni a boldogságáért. Gyöngéden fölemelte Eva állát. – De miért? Miért? – kérdezte halkan. Eva nem nyitotta ki a szemét, nem nézett rá. – Nem tudom – suttogta. Megrendülten nézte a férfi. – Eva, drágám, kedvesem! Nézz rám – súgta szenvedélyesen. Eva megremegett, majd hirtelen fölnyitotta a szemét, és Götz szemébe nézett, amelytől úgy rettegett, s amely most forró, határtalan örömmel töltötte el. És a szeméből kiolvashatta a férfi, hogy testestül-lelkestül megadja magát neki, s nincs többé akarata előtte. Vadul magához szorította a lányt, és szájon csókolta. Eva némán simult hozzá, és nem tudta, a földön van-e még, vagy már a paradicsomban. Először csak tűrte a csókokat, aztán már viszonozta is. Forró öröm töltötte el a férfi szívét, hogy Eva viszonozza a szerelmét. Nagy sokára engedte csak ki a karjából, és mélyen a szemébe nézett. – Félsz tőlem még mindig, szerelmem? Álmodozó mosollyal, félénk lelkesedéssel felelt a lány: – Csak attól félek, hogy álmodom. Újabb csókokban forrtak össze, mintha soha nem akarnának szétválni. Végül Götz maga mellé húzta Evát a díványra. A lány mintha álmából ébredt volna fel, zavartan simította ki a haját a homlokából. Fölpattant, mint aki menekülni akar, de a férfi visszatartotta, és megint maga mellé vonta. – Megint el akarsz futni előlem? Most már erősen tartalak, nem engedlek el többet! Eva a férfi vállának feszítette a karját, és elhajolt előle. – Hagyjon, kérem! – kiáltotta sápadtan. – Hiszen csak gúnyt akar űzni belőlem! Götz elkomolyodva nézett rá. – Gazembernek nézel, Eva? Eva keserveset sóhajtott. – De hiszen tudom, hogy önnek gazdag lányt kell elvennie! Ó, engedjen el, kérem. Nem maradhatok itt! Götz még szorosabban ölelte. – Eva! Mi az én nevem? Eva megrázta a fejét, és könyörgően nézett rá. – Mondd ki a nevem! – követelte Götz.
– Nem tudom – suttogta Eva. – Hogy nevezel a szívedben? Mondd meg! Eva könyörgő pillantást vetett rá. – Nem. Ezt nem engedem el! Tudnod kell, hogy az enyém vagy, és én a tiéd, mindörökre. Mondd meg hát, hogy nevezel a szívedben? Eva a nyakába borult, és elrejtette az arcát. – Szerelmem! – suttogta remegve. A férfit mélyen megragadta ez a forró gyöngédség, és megcsókolta Eva kezét, a száját és a szemét. – Kedvesem, életem! Mondj még valamit! Olyan gyöngéden, szépen mondod! Eva fölemelte a fejét, és a szemébe nézett. – Götz, drágám, szerelmem! Igazán nevezhetlek így? Götz boldogan fölnevetett, és Eva borzongva érezte, hogy hatalma van a férfi szíve fölött. Még sosem látta Götz Herrenfeldét ilyen boldognak. – Hát szeretsz, Evám? Eva összekulcsolta a kezét. – Jobban, mint az életemet. Mindennél jobban! És te? – Úgy szeretlek, mint a napot, ami az életet és a fényt, a meleget és a szépséget adja! Mennyire szép vagy, kedvesem! – És megint magához vonta Evát, hogy megcsókolja, de az kaján mosollyal hajolt hátra előle. – Götz Herrenfelde! Nem is tudod, hogy kit tartasz a karjaidban! – Na nézd csak! – nevetett Götz boldogan. – Még kiderül, hogy kópé a kedvesem? Hát kit tartok a karjaimban, mondd! – Egy rút kis kacsát. Götz sápadtan eresztette el a lányt. – Eva! – Bizony – bólintott Eva. – Ezt mondtad rám, amikor először láttál. Silvie-nek mondtad, kint a hallban. – És te meghallottad? – Meg – felelte Eva elkomolyodva –, és ez nagyon megsebzett. Azt hiszem, már akkor is szerettelek, de nagyon féltem a gúnyolódásodtól. Most végre megértette Götz a különös félénkség okát. Védelmezően vonta magához Evát. – Drágám, vak voltam és bolond! És nagyon hamar beláttam a tévedésemet. Már akkor, amikor az erdőben találkoztunk, tudod, mikor elfutottál előlem, már akkor elbűvölt a szépséged. De bebeszéltem
magamnak, hogy ennek ellenére szűk látókörű, ostoba lányka vagy. És aztán hallottalak zongorázni és énekelni... és olykor elkaptam egy-egy pillantásodat, ami az igazi lényedről árulkodott. De mindvégig küzdöttem a varázs ellen, amely lassan, de biztosan behálózott, és igyekeztem meggyőzni magam, hogy jelentéktelen kis senki vagy. Eva mélyet sóhajtott. – Ó, hisz még mindig olyan buta és ügyetlen vagyok! Nagyon sokat kell még tanulnom. – Ezek csak külsőségek, drágám. Én jobban ismerem az értékedet, mint te magad! Ami még hiányzik, azt igen hamar megtanulod, csak legyél a feleségem. Eva megremegett, fülig pirosan. – A feleséged... ó, Götz! De hiszen szegény lány vagyok. Ha engem veszel el, sosem jutsz ki a kátyúból! Épp ma hallottam, ahogy papa mondta mamának: „Szegény Götz, bár már találna valami gazdag nőt, mert végképp tönkremegy ebben a reménytelen küszködésben!” Ó, Götz, a szememet ki tudtam volna sírni, de muszáj volt szép nyugodtan ülnöm. És most úgy örülök, hogy engem akarsz elvenni, de szomorú is vagyok, mert nem tudok segíteni rajtad! Götz csókkal zárta le a száját. – Ne beszéljünk most erről, kedvesem. Kitalálunk valamit, hidd el. Ne aggódj! Kétszer annyit fogok dolgozni és nagyobb örömmel, ha te mellettem leszel. Nem eresztlek el többé, Eva. Szeretlek, és azt akarom, hogy az enyém legyél. Ne beszéljünk most ilyen kellemetlen dolgokról, ne gondoljunk másra, csak arra, hogy szeretjük egymást, és boldogok vagyunk. Édesem, egyetlenem! Ha tudnád, milyen hálás vagyok, hogy fölébresztetted a szívemben a szerelmet, és hogy szeretsz! Érzem, hogy te vagy az, akit mindig vágyódva kerestem. Az enyém vagy, és meg is tartalak, jöhet akármi! Mondd, kérlek, hogy az enyém leszel örökre, és semmi nem választhat el többé minket! Vad szenvedéllyel, hevesen ölelte magához a lányt, mintha ki akarnák tépni, a karjából. Eva gyöngéden simult hozzá. Félénksége teljesen eltűnt, a szerelem önmaga fölé emelte őt. Érezte, hogy hatalma van a férfin, s ez megnövelte az erejét. – Követni foglak, akár nyomorba vagy a halálba is, ha úgy kell lennie. És dolgozni akarok veled. Együtt talán legyőzzük a sorsot is. Ne hidd, hogy gyáva vagyok! Ha veled lehetek, bármivel szembeszállok! A szegényes körülményekhez pedig hozzászoktam, igénytelen vagyok. Legyen minden úgy, ahogy te akarod, én követlek!
Götz mélyen meghatva lehelt csókot Eva ragyogó szemére, melynek csak most látta meg valódi szépségét. Szent esküvéssel fogadta meg magában, hogy boldoggá teszi Evát. Sokáig nem tudott elszakadni tőle. Annyi mondanivalójuk volt még, szerelmük szent titkait mind meg kellett osztaniuk egymással. El kellett mondani, mennyire vágytak egymás után, és hogyan ébredt föl bennük a szerelem. Götz bevallotta, hogy sok nőt csókolt már, de még soha senki nem töltötte be így a szívét. Az anyjáról is mesélt, és Eva hallgatta, magában csodálkozva, hogy is félhetett tőle. Végül aztán mégis el kellett küldenie a fiút. Megbeszélték, hogy Götz másnap eljön, s megkéri Evát az apjától. Götz nem hallgatta el, hogy Woltersheim úrnak kifogásai lehetnek az ellen, hogy ilyen szegény emberhez adja a lányát. Eva fölsóhajtott. – Hát majd lebeszéljük az akadékoskodásról, és meggyőzzük, hogy mi a szegénységben is boldogok leszünk. Még egy utolsó csók, és Götz távozott. Hazafelé menet, ahogy lassan megnyugodott, megint tudatosult benne, hogy hiába szereti őszintén Evát, mégiscsak becsapta most. Nyomasztotta a tudat, hogy becstelenséget tett. Úgy érezte, mindent el kellett volna mondania, és Evára bízni a döntést. Talán akkor is hozzájött volna, hiszen szereti! Csakhogy, tudott volna akkor hinni az ő szerelmében? Ugyanilyen boldog lenne akkor is? Nem, nem, akkor kételkedne benne, és azt hinné, hogy csak a gazdagsága miatt vonzó! Hogy is mondta az okos néni: „Nem az a fontos, hogy szeretik-e az embert, hanem hogy úgy hiszi-e!” Nem foszthatja meg Evát az ő szerelmébe vetett hitétől. Meg kell elégednie azzal a tudattal, hogy őszintén, teljes szívből szereti a lányt. És a szerelme átsegíti a kicsinyes skrupulusokon. Nem fog többet töprengeni ezen, nem kínozza magát értelmetlen szemrehányásokkal, inkább örül annak, hogy a gondviselés megkímélte egy szeretetlen házasságtól, és az utolsó pillanatban mégis megadta neki a boldogság esélyét. Másnap délelőtt, amikor Götz Woltersheimba látogatott, ott már tudtak a visszatéréséről. Götz azonnal bejelentette magát Woltersheim úrhoz, és az inas bevezette a dolgozószobába. Kertelés nélkül a tárgyra tért, és megkérte Eva kezét. Woltersheim dermedten bámult.
– Götz, kedves fiam... félek, nem vagy egészen eszednél! Mit jelentsen ez? Eva és te... ebből nem lehet semmi! Hogy jut az eszedbe ilyesmi? – Tegnap egyedül találtam itt Evát, és... nem bírtam az érzelmeimmel, megmondtam neki, hogy szeretem, és feleségül akarom venni. – De kedves fiam, tulajdonképpen hogy gondolod ezt az egészet? Berlinbe mentél, hogy gazdag menyasszonyt keress, és erre még másnap visszafordulsz, és megkérsz egy szegény lányt? Hogyan képzelted ezt? Nem vagy már buta gyerek! Götz homloka elvörösödött. – Nem tudom... csak annyit tudok, hogy szeretjük egymást Evával, és egymáséi akarunk lenni! Woltersheim egy fotelbe vetette magát, és gondterhelten fogta a fejét. – De Götz, hát miből akartok élni? Eva éppolyan szegény, mint te! Nem adhatok neki akkora hozományt, ami egy kicsit is segíthetne rajtad! Götz a padlót bámulta. Gyötrelmesen kínos volt a jelenet. – Eva szerény és igénytelen. Én pedig, hát istenem, nekem a minimum is elég. Talán sikerül kölcsönökből egy kis tőkére szert tennem, és akkor lesz valamennyi esélyem. Eva is segíteni akar, és tudja, hogy nem várhat fényűző körülményeket. Woltersheim úr maga elé meredt. Nagyon nem volt ínyére ez a lánykérés. Nem mintha Götz ellen lett volna kifogása – nagyon kedvelte és becsülte a fiatalembert. De nagyon jól tudta, hogy Herrenfelde a csőd szélén áll, és gyakorlatilag egyáltalán nem jövedelmez. Ép ésszel nem egyezhetett bele a házasságba. Fölemelkedett a fotelből, és Götz elé lépett. – Götz, sosem hittem volna, hogy ilyen meggondolatlanságot teszel! Hiszen igaz, Eva valóban olyan lány, aki boldoggá tud tenni egy férfit. Mély érzésű teremtés, szerény körülmények között is elégedett volna. A lelke csupa föltáratlan kincs, és te igazán olyan férfi vagy, hogy megérdemelnéd őt. Más körülmények között neked adnám a legszívesebben. De azon a tönkrement birtokon csak gond és nyomorúság lenne a sorsotok. Ezt nem engedhetem. Götz sápadtan simított végig a homlokán. – Mindent megteszek, hogy megmentsem a birtokot. – Pénz nélkül sehogy sem fog menni, ne áltassuk magunkat! Tízezer márka sem elég ide, legalább százezerre volna szükség. Legyen
eszed végre, és keress egy gazdag nőt, ahogy azelőtt tervezted! Bármennyire sajnálom, de kénytelen vagyok nemet mondani. Várj csak, hívom Evát, neki is hallania kell, hogy észhez térjen. Csöngetett az inasnak, s Evát hívatta. Aztán hallgatásba merült mindkét férfi. A lány belépett, s elpirulva nézett egyikről a másikra. Odasietett Götzhöz, s az megfogta a kezét. – Eva... az apád nem akar hozzám adni – mondta halkan. Súlyosan nyomasztotta a helyzet fonáksága. Eva megszorította a kezét, és esdeklőn nézett az apjára. Az megsimogatta a lánya haját. – Kislányom, ne nézz így rám, nem szabad beleegyeznem! – És megint elmondta ellenvetéseit. Nagy jóindulattal beszélt, érezni lehetett, hogy hajthatatlansága neki fáj a legjobban. Igencsak megnehezítette döntését a két könyörgően felé forduló fiatal arc. De nem engedett. Egyedül annyit volt hajlandó megígérni, hogy beleegyezik a házasságba, amint Götz nagyobb tőkére tesz szert. Addig viszont, bár a szíve vérzik, meg kell kérnie Götzöt, hogy ne jöjjön Woltersheimba. Eva Götz nyakába borult. – Ne szomorkodj, drágám! Türelmesen várok, amíg valamilyen kiutat nem találsz. A tied vagyok, és maradok is, történjék akármi. – Köszönöm, Eva! – csókolta meg a kezét Götz. – Isten veled, és remélem, hamar viszontlátjuk egymást. Elragadták az érzelmei, magához szorította Evát, és megcsókolta. Tulajdonképpen titkos bocsánatkérés volt ez azért, hogy ilyen komédiát kell játszania. Woltersheim homlokát ráncolva, tehetetlenül nézte a szenvedélyes jelenetet. – Térjetek észhez, gyerekek – szólt intően. Götz gyorsan elbúcsúzott. Tulajdonképpen örült is, hogy nem kell most itt maradnia, mint Eva jegyese, hisz akkor még napokon át kénytelen lett volna hazudozni. Így meg elmehet, míg meg nem változik Eva helyzete. Mikor újra találkozhatnak, Eva már gazdag örökösnő lesz, és akkor nem kell többé eljátszania, hogy szegény lányt vesz el, a szegénysége ellenére. Utálta és megvetette magát. Most már szinte kívánta, lenne inkább valóban szegény Eva, és ne kellene hazudni neki. Woltersheim úr, ahogy Götz elment, átölelte a lányát. – Szegény kislányom, hát hogy történt ez ilyen hirtelen?
Eva ragyogó szemmel nézett rá. – Magam sem tudom, papa. De nem kell engem sajnálni! Gazdag vagyok és boldog, mióta tudom, hogy Götz szeret. Nem estem kétségbe. Isten megsegít majd, csak türelemmel kell várni. A következő napokban persze egész Woltersheim a történteket tárgyalta. Woltersheimné szüntelenül a fejét csóválta, s nem foghatta föl, hogy tehetett ilyen meggondolatlanságot Götz, akit mindig is okos, józan embernek tartott. Silvie szokatlanul kedves lett Evához. Hisz eddig őt hitte vetélytársának! Most újjáéledt benne a reménység, és beszüntette Eva elleni gonoszkodásait. Újult erővel indított viszont ostromot Fritz Woltersheim kemény szíve ellen. Amaz persze nem érezte vajmi örvendetesnek ezt a változást, már csak Jutta miatt sem. Alig várta már az időt, amikor nyíltan megvallhatja érzelmeit a gyöngéd szívű kis vadócnak. Silvie iparkodása a legkevésbé sem volt ínyére. Sikertelen lánykérése másnapján Götz már levelet is kapott a nénjétől. Éppen a könyvtárban üldögélt, kezében egy könyv, de olvasni egy sort sem olvasott belőle. Eván járt az esze. A nagynéni levele visszarántotta a valóságba. Föltépte a borítékot, s a következőket olvasta: „Kedves Götz fiam! Épp most érkeztem Mrs. Fokhamtől. Megbeszéltük, hogy jövő szombaton megyek Woltersheimba, Evával és az apjával beszélni. Nagyon örült neki, hogy személyesen akarok tárgyalni velük. Én meg annak örülök, édes fiam, hogy így jó nyolc napi előnyöd van. Használd ki! Szombatig muszáj eljegyezned Evát, különben hozományvadásznak fogsz tűnni. Most még könnyű a dolgod. Legyen eszed, hagyd az ördögbe az érzelgősséget! Ilyen parti soha többé nem adódik. Mrs. Fokham többszörös milliomos, és Eva az egyetlen örököse. Hozományt pedig azonnal adni fog Evának. Akkor minden gondtól megszabadulsz, én meg boldog leszek, hogy ilyen aranyhalacskát kerítettem a horgodra! Isten veled szombatig, édes fiam. És sok szerencsét az ügyedhez! Maradunk annyiban, hogy Berlinben nem találkoztunk! Gyanút ne fogjanak valahogy. Szeretettel: Maria nénéd”
Götz vegyes érzelmekkel olvasta a levelet. Egyre jobban szégyellte a szerepet, melyet játszania kellett. De most már nem visszakozhatott. Elgondolkodva hajtogatta össze a levelet, s az előtte fekvő nyitott könyvre helyezte. Megszűnt körülötte a világ. Eva vele volt, a karjaiban tarthatta, s megcsókolhatta piros ajkát. Mit gondolt most a milliókkal! Eva magában ezerszer annyit ér! Vágyakozva gondolt a lányra. – Édes, félénk kis madaram! Biztos nyugvóhelyed lesz a szívem! Megőrizlek örökké, szerelmem, életem! Hirtelen fölriadt az álmodozásból. Öreg kulcsárnője hívta, hogy egy jószágkereskedő akar vele beszélni. Götz oda sem figyelve csapta össze a könyvet, melyet úgysem olvasott. A levélről már rég elfeledkezett, így nem vette észre, hogy a könyvben maradt. Kisietett a jószágkereskedővel tárgyalni.
XII. Herrenfelde asszonyt némiképpen meghökkenve, de azért igazi vidéki vendégszeretettel fogadták Woltersheimban. Senki sem értette, hogy juthatott eszébe az idős hölgynek most, a tél kellős közepén nagy váratlanul ideutazni. Ám a vendég volt olyan figyelmes, hogy észrevegye megrökönyödésüket. – Kedveseim, bizonyára nem értitek, hogy kerülök ide karácsonyi időben, méghozzá bejelentés nélkül – mondta jókedvűen. Woltersheimné bájos mosollyal bólintott. – Mindig nagyon örülünk, ha téged látunk, de az igaz, hogy most kissé meglepett az érkezésed, hisz tudjuk, hogy Götzöt meghívtad magadhoz. Herrenfelde asszony nem jött zavarba. – Götz pedig számíthat egy szép kis fejmosásra! Megígéri, hogy meglátogat, én alig várom, erre nem jön! Másnap meg kapok egy szűkszavú levélkét hogy csak pár óráig maradt Berlinben, és sürgős kötelezettségei miatt vissza kellett fordulnia. Nem tudjátok véletlenül, mi volt olyan rettentően sürgős? Eva fülig pirult, a többiek pedig igyekeztek másfele nézni nagy zavarukban. Woltersheim úr végül összeszedte magát. – Mi sem tudunk semmi fölvilágosítást adni, kedves Maria, pedig Götz rövid időre benézett hozzánk, és minket is nagyon meglepett, hogy ilyen hamar visszatért.
– Hah! – mondta az idős hölgy harcias ábrázattal. – Hát hihető indokot kell kitalálnia, különben megharagszom rá! Most viszont mást kell megbeszélnünk. Magyarázattal tartozom nektek a váratlan betörésem miatt. Igen fontos és kényes természetű ügyben jöttem. Elsősorban hozzád, kedves Rudolf. Azért meg is kérlek, beszéljünk először négyszemközt. A ház ura udvariasan meghajtotta magát, egyre növekvő elképedéssel. – Kérlek, rendelkezésedre állok. – De azért legalább haraphatnál előbb valamit, Maria! – tiltakozott az úrnő. – Hát, annyit még várhat a megbeszélés – bólintott elégedetten Herrenfelde asszony. – Bevallom, éhes vagyok. De ugye esztek ti is velem? Sokkal jobban ízlik majd a falat, ha ilyen szép fiatal arcok vesznek körül. – És elégedetten nézegette a három fiatal lányt. Különösen Jutta és Eva nyerte meg a tetszését. Magában így morfondírozott: „Ahá, ez az az Eva, aki az én kedves Götzöm felesége lesz. Milyen bájos arcocska! A fiú határozottan szerencsés!” Götz már tudtára adta röviden, hogy megkérte Evát, de az apja csak azzal a föltétellel egyezett bele a házasságba, hogyha megjavul az anyagi helyzete. Nos, ehhez már igazán nem sok hiányzik, úgyhogy Herrenfelde asszony nyugodtan nézhetett úgy Evára, mint kedvenc öccse menyasszonyára. Közben persze fönntartotta a látszatot, hogy semmit sem tud a fiatalok kapcsolatáról. Egy órával később már négyszemközt tárgyalt Rudolf von Woltersheimmal, a férfi dolgozószobájában. Woltersheim úr igencsak elképedt, amikor meghallotta, hogy első felesége multimilliomosként tért vissza Amerikából, és leghőbb vágya, hogy a lányát viszontláthassa. Egy szót sem szólt arról, hogy belőle milyen érzelmeket váltott ki a hír. Mikor lecsillapult kissé a megdöbbenése, kijelentette, hogy ebben az ügyben nem dönthet a felesége megkérdezése nélkül, mert nem akar kínos jeleneteket. Hívatta az asszonyt. Helene nyugodtan fogadta a döbbenetes hírt. Azonnal rátapintott a dolog lényegére: tudniillik, hogy Eva lesz Mrs. Fokham egyedüli örököse. Érzelgés nélkül jelentette ki, hogy ez roppant nagy szerencse Evának. Mostohalánya egyszerre érdekes személyiséggé vált a szemében. Eszébe sem jutott, milyen vegyes érzelmeket válthat ki férjéből az első asszony váratlan megjelenése. Magától értetődőnek
érezte, hogy az anya találkozni akar a lányával. Azon nem kellett már töprengenie, hogyan viszonyulna ehhez a kívánsághoz, ha Mrs. Fokham szegényen tér vissza hazájába. Természetesen az is megfordult a fejében, hogy valamilyen módon talán az ő lányai is némi hasznot húznak majd a testvérük szerencséjéből. Miután sikerült megegyezniük, hogy Evát Berlinbe küldik Herrenfelde asszonnyal, behívatták a lányt, hogy közöljék vele a nagy újságot, amely elsősorban azért őt érintette. Evát a hír szinte elkábította. Ellentmondó érzések kavarogtak benne. Örülni szeretett volna, hogy az anyjával találkozhat, de nem bírt. Az anyja idegen volt, nem volt hely számára a szívében. Sápadtan, lesütött szemmel üldögélt. Az idős hölgy az anyjáról beszélt, majd mosolyogva kérdezte, hát nem is örül, hogy gazdag örökösnő lett belőle? Erre a szóra fölpattant Eva, mintha darázs csípte volna meg. Az apjához fordult. – Papa, de ha ez igaz... akkor... ó, Istenem, akkor... hozzámehetek Götzhöz, nem igaz, papa? – kiáltotta szinte fuldokolva az új fölismeréstől. Woltersheim úr végigsimított a homlokán. – Ha ez valóban így van, akkor... természetesen! Akkor nem állna az utatokban semmi akadály. Ha anyád rendelkezésetekre bocsájtja a szükséges tőkét, akkor minden rendben. Neki, azt hiszem, ez nem volna jelentős áldozat. Eva a szívére szorította a kezét. – Ó, igen, akkor... meg fogom kérni, mindenképpen megkérem rá! Megengeded, ugye, papa, hogy találkozzam vele? – Persze, kislányom, semmi okom nincs, hogy ezt megakadályozzam. – Megtudhatnám, hogy miféle Götzről van itt szó? – vágott közbe remekül megjátszott kíváncsisággal Herrenfelde asszony. – A te unokaöcsédről, kedves Mariám. Götz Herrenfeldéről. Most már elárulhatjuk, Eva miatt nem látogatott meg téged. Hirtelen lemondott arról a tervéről, hogy gazdag nőt vesz el, és ennek Eva volt az oka. Képzelheted az aggodalmunkat, amikor váratlanul megkérte Eva kezét! Hát miből fognak élni, gondoltuk. A férjem stafírungnál többet nemigen adhat a lányoknak. De a fiatalok nagyon szeretik egymást, és sehogy sem lehetett észre téríteni őket – magyarázta Helene. A vendég magához húzta Evát.
– Szóval már nem szabad a szíved, kislány? És éppen az én Götzömnek adtad oda? Hát ezt aztán nem vehetem rossz néven tőled! Igazán pompás fickó, már ha eltekintünk attól, milyen rútul bánt most velem! No, ez egyszer megbocsájtok neki. Ilyen kedves, bájos kislányt! Biztos nagyon szeret téged, Eva. Nahát, most duplán örülök, hogy ilyen jó hírt hozhattam! Anyád biztosan segít nektek, ha megkéred. Ezt garantálhatom. Eva megcsókolta a kezét. – El sem tudom hinni. Tényleg igaz ez az egész? Herrenfelde asszony fölnevetett, és őszinte kedvességgel arcon csókolta Evát. – Bizony, kislányom, igaz az utolsó szóig. Gazdag lány lettél, és csak a szívedre kell hallgatnod, ha vőlegényt választasz. Az idősebbek folytatták az izgatott tárgyalást. Eva tűkön ült, csak fél füllel figyelt. Gondolatai Herrenfeldébe szálltak. Ó, ha Götz azonnal megtudhatná, milyen fordulatot vett a sorsuk, s nem kellene tovább aggódnia! Micsoda boldogság, hogy nem üres kézzel megy hozzá, hogy tehet valamit érte! Csak Götzre tudott gondolni, az anyján nem töprenkedett. Ő ebben a pillanatban csak annyit jelentett a számára, hogy segíthet Götzön. Igaz, még elképzelést sem tudott alkotni róla. Mivel azonban kezében tartotta az ő és Götz boldogságát, s hatalmában volt elhárítani előlük az akadályokat, Eva úgy gondolt rá, mint arra, akitől a jó vagy rossz sorsa függhet. Azonnal el kellene mondani Götznek a jó hírt, – töprenkedett magában Eva. De a tárgyalás csak nem akart véget érni. Végül nem bírt lázas türelmetlenségével, és fölugrott a helyéről. – Jaj, kérem szépen, hadd fussak ki egy kicsit a friss levegőre! Nem bírom ki tovább ezen a szűk helyen! Mosolyogva elbocsátották. Azonnal Jutta szobájába száguldott. Húga a díványon heverészett, édes semmittevésbe merülve. – Jutta, ugye szeretsz? – kérdezte lihegve Eva. Jutta fölnevetett. – Ezért ugyan nem kellett volna beszáguldani a szobámba, és fölzavarni keservesen megszolgált sziesztámból. Tudod jól, hogy szeretlek. – Akkor megtennél egy nagy szívességet? – Hm... föl kell hozzá kelni innen? – Igen, igen, méghozzá azonnal. Gyerünk, szedd rendbe magad, és kísérj el Herrenfeldébe! Már intézkedtem, hogy fogják be a szánt. Jutta fölpattant, és csodálkozva nézett rá.
– Jesszusom, mi történt? – Útközben mindent elmesélek. Most kérlek, legyél olyan angyal, és igyekezz. Egyedül nem mehetek Götzhöz. – Őt akarod meglátogatni? – Igen, de ne kérdezősködj! Könyörgök, gyere velem! – Valami baj van itt? – kopogtatta meg Jutta a homlokát. – Mi az, nem segítesz? – Persze hogy segítek, mert még képes vagy, és odahajtasz egyedül. És akkor kész a botrány. Apáék nyilván nem is sejtik, mit akarsz csinálni. – Nem. Nekik csak annyit mondtam, hogy friss levegőre akarok menni. Gyerünk már, Jutta, vissza is kell érnünk! – Két perc. Eva, úgy ég a szemed, hogy az már félelmetes. Azt hiszem, nagy őrültségét csinálunk. Ne hívjam el Fritzet is? – Ne! Egyébként nincs is itthon. – Na szép, akkor egyedül megyünk. De útközben őszintén elmondasz mindent. És ha meg akarnál szökni Götzcel, akkor veletek megyek. Úrinő nem utazik gardedám nélkül! Eva nevetve a nyakába borult, és megcsókolta. – Juc, te bolond! Nem szökni akarok. Sokkal ártatlanabb dologról van szó. Tíz perc múlva már a szánban ültek. A kocsisnak először nem mondták meg az úti célt, csak annyit, hogy a halastó felé tartson, az erdőn át. Mikor a tavat elhagyták, Jutta utasította a kocsist, hogy Herrenfeldébe hajtson. Szorosan összesimultak a meleg szőrmetakarók alatt, és Eva mindent elmesélt a húgának. Jutta örömében hatalmasat csípett a karjába, és alig fért a bőrébe az izgalomtól. – Ó, ez csodálatos! Most kapsz majd egy nagy halom pénzt, gazdag leszel! De mi dolgunk Herrenfeldében? – Ezt igazán kitalálhatnád! Meg akarom mondani Götznek, hogy nem kell már a buta pénz miatt aggódnia. – Hát, tudod... ez olyan sürgős?! – Ó, Jutta, te ezt nem értheted. – Az, látod, lehet. Sok mindent nem értek én. Például azt, hogy miért kellett éppen ebbe a Götzbe beleszeretned! Kiállhatatlan, arrogáns alak. Legyél csak egyszer a felesége, azonnal kiderül, hogy született zsarnok! Erre mérget vehetsz.
– Jaj, Juttám, de hát annyira szeretem, és ő is engem. És ha zsarnokoskodna is fölöttem, azt is csak szeretetből tenné, és én örülnék neki. – Hm... ízlések és pofonok... De figyelj, azt mondd meg, hogyan jöttél rá, hogy szerelmes vagy belé? – Magam sem tudom – nevetett halkan Eva. – Eleinte szörnyen féltem tőle, és elfutottam előle, ha megláttam. És nem is tetszettem neki egyáltalán, tudod, abban a rémes ruhában! De hiába féltem, azért volt még egy olyan nagyon furcsa érzés... – Na, milyen? – sürgette kíváncsian Jutta. – Ugye, olyan, mintha nem tudná az ember, hogy most éhes, vagy túl sokat evett. És szörnyű nagy gombóc van a torkában, ha beszélni kell ővele. – Kissé nyers a hasonlat – nevetett Eva. – De tulajdonképpen így valahogy. Jutta elcsöndesedett. Saját magán tapasztalta ugyanis eme tüneteket, amikor csak találkozott Fritzcel. És most gondosan ellenőrizte önmagát, mert érezte, hogy elvesztette a lelki egyensúlyát. Kisvártatva halkan megszólalt. – Te, Eva, egyet mondj meg még! Amikor Götz végre szerelmet vallott neked... akkor, ugye, úgy nézett rád, mintha tűz lobogna a szemében, és erősen összeszorította a fogát? Eva álmodozó arccal bólintott, és maga elé nézett vágyakozva. Jutta hátradőlt, és lehunyta a szemét. A szíve vadul dobogott. Mert éppen így nézett rá Fritz újabban mindig. A szán gyorsan közeledett a Herrenfelde-birtokhoz. Egy kanyar még, és a lányok már láthatták is a kastélyt. Jutta a kocsishoz fordult. – Vigyen el, kérem, a kastélyig, lesz ott egy kis dolgunk. A szán lassan fölkapaszkodott a kastély dombjára. Mikor áthaladtak a nagy kapun, Götz éppen kilépett az udvarra. Látta az ablakból a közeledő szánt, és megsejtette, hogy hírt kap Woltersheimból. Meg sem állt még a szán, Eva már kiugrott, és Götzhöz sietett. A férfi a karjába kapta. – Szerelmem, édesem, hát eljöttél hozzám? – súgta a fülébe forró gyöngédséggel. A lány ragyogva nézett rá. – Götz, jaj, drága Götz! Képzeld, gazdag vagyok! Vagyis gazdag leszek! Pénzt kapok, rengeteg pénzt, amennyi csak kell. Az édesanyám, tudod, papa első felesége visszajött Amerikából, és iszonyúan gazdag, és én leszek az örököse. Hála istennek, végre elmondhattam! Most már tudod, és nem kell többet aggódnod. Ó, Götz! Örülsz,
ugye? Muszáj volt idejönnöm és elmondanom neked, de azonnal vissza is kell fordulnunk. Otthon nem is tudják, hová indultam. Götz mélyen elvörösödött. Gyöngéden karon fogta a lányt, hogy visszavezesse a szánhoz. Égő szemmel nézett a boldogságtól sugárzó arcba. – Szerelmem... olyan kár, hogy nem csókolhatlak meg itt az udvaron, és a házba sem jöhetsz be. De köszönöm, ezerszer köszönöm, hogy eljöttél hozzám. Annyira vágytam utánad, és végre eljöttél, és jó hírt hoztál nekem! A lány szólt még pár sietős szót a nagynéni érkezéséről és az általa hozott hírről. Götz összeharapta a száját. Hiszen meg kellett játszania, hogy meglepődik. – Jaj, Götz, de mérges volt rád először a nénéd! Mert hogy nem mentél el hozzá. De amikor aztán meghallotta, hogy szeretjük egymást, akkor nagyon megörült. Götz lopva megcsókolta a kezét. Visszaértek a szánhoz. Jutta, szokása ellenére, igen csöndes és elgondolkodó hangulatában volt. Götzöt is fölöttébb szórakozottan köszöntötte. A férfi fölsegítette Evát a szánba, és mindkettőjüket gondosan betakargatta a szőrmékkel. – Menj csak haza, Eva, és a legjobb, ha meg is mondod az apádnak, hogy nálam jártál Juttával. Ne titkolózzunk! És ha majd Berlinbe mégy, az anyádhoz, akkor kérd meg apádat, hogy elbúcsúzhass tőlem. – Úgy lesz minden, ahogy mondod – bólintott Eva gyöngéd mosollyal. Még egyszer mélyen egymás szemébe néztek, miközben Jutta nyugtalanul fészkelődött, és idegesen bámult nagy gyerekszemével a szerelmesekre. Aztán a szán elszáguldott a hegyoldalon. Götz a nagy kapuban megállt, úgy nézett utánuk. Eva visszafordult, és integetett neki. Önfeledten bámulta a magas, karcsú alakot. Mint egy ércszobor, úgy állt ott, a hófödte tájban. Jutta megkönnyebbülten sóhajtott, amikor eltűnt a szemük elől. – Te, hogy ez hogy tud nézni, ez a Götz! Sose hinné az ember erről a jégtömbről! Eva fülig pirult, és átölelte a húgát. – Jaj, Jutta, nagy kő esett le a szívéről. Ha tudnád, micsoda kedvem van! Legszívesebben rikoltoznék örömömben!
– No, rajta, hadd halljam! – biztatta Jutta. És a lányok kacagása messzire csengett a tiszta téli levegőben. Még a kocsis is elvigyorodott, és vígabban pattogtatta az ostorát. Woltersheim másnapra fenekestül felfordult, mint az nagy események előtt lenni szokott. Nagy benyomást tett a családra a hír és Eva mihamarabbi utazása. A ház ura csöndes volt, magába zárkózó. Első feleségének föltűnése fölzaklatta. Nem volt egyértelmű, mit is érez ezzel kapcsolatban. Csak egyet tudott biztosan: kerülnie kell a találkozást. Nem mintha haragudott volna az asszonyra, amiért elhagyta őt és Evát is. Nem ítélkezhetett fölötte, hisz ő maga is hasonlóképpen vétkes volt. De kínos lett volna a viszontlátás, már csak a mostani felesége miatt is. Helene asszony is meglehetősen nyugtalan volt. Az első feleség mindeddig afféle háttérfigurának tűnt a szemében. Csak annyiban okozott kellemetlenséget az Amerikában eltűnt volt színésznő, hogy egy gyereket hagyott hátra, aki jogot formálhatott az apjára. De ez a hölgy egyszerre valós személlyé változott, akivel számolni kell, hiszen a milliói fénye elér Woltersheimba és Herrenfeldére is! Sőt, Herrenfelde a maga régi fényét éppen ettől a pénztől fogja visszakapni, ha Eva majd az úrnője lesz. Eva maga is egyszerre fontosabb személyiség lett a szemében. Félév alatt micsoda változásokon ment át a félénk, esetlen kis teremtés! Na és Götz Herrenfelde! Hogy megmosolyogta a fiú Eva iránti meggondolatlan szerelmét, és mi történik? Kiderül, hogy fényes partit csinált! Ha hinni lehet a nagynénjének, akkor hamarosan minden gondját mintha elfújták volna! A néni pedig, minden heveskedése ellenére mégiscsak értelmes, megbízható asszony, adni lehet a szavára. Helene asszony azt sem felejtette el megfontolni, hogy ha rendbe jön a Herrenfelde-birtok, akkor Götz Silvie-ért is tehet majd egyet-mást. Fritzhez már nem sok reményt fűzött, bár Silvie-t nem akarta elkedvetleníteni, de úgy látta, hogy a fiú nagyon tartózkodó a lányával szemben. A leginkább és legönzetlenebbül Fritz és Jutta örült Eva szerencséjének. Jutta lelkesen segített neki az utazási előkészületekben. Herrenfelde asszony már másnap indulni akart. Berlinben nagyon nélkülözték már a szegényei. Rengeteg feladat várt rá, hisz küszöbön állt a karácsony.
Eva bevallotta az apjának, hogy járt Götznél, és kikönyörögte tőle, hogy hívja el a fiút, mielőtt még elutaznának. Götz jött is azonnal. Kissé kényszeredettre sikerült Maria nénivel való találkozása, de az idős hölgy nagy lélekjelenléttel megmentette a helyzetet. Götz aztán végre beszélhetett Evával, sőt, hála Juttának, pár percre még egyedül is maradhatott vele. Abba még nem egyezett bele Woltersheim úr, hogy nyilvánosan eljegyezzék egymást. Beszéljen előbb Eva az anyjával. Ha valóban hajlandó a szükséges tőkét rendelkezésre bocsátani, akkor ő is szívesen beleegyezik a házasságba. Kettesben maradva Evával – Jutta és Fritz a szomszédos szobában őrködött – Götz gyöngéden így szólt: – Eva, mondd... nem fogod megbánni, hogy éppen engem ajándékoztál meg a szerelmeddel? Hisz most te vagy az elképzelhető legfényesebb parti, és válogathatnál a legkiválóbb lovagok között. Nem fogod majd úgy érezni, hogy Götz Herrenfelde mégiscsak egy szegény ördög? Eva ijedten zárta le a száját. – Hogy mondhatsz ilyet, Götz! Hiszen az egész gazdagságnak csakis azért örülök, mert segíthetek neked! Különben ugyan mit kezdenék vele? Nem is tudom, mire jó egyáltalán a pénz! – Meg fogod tanulni, méghozzá elég hamar. De egyet mondj meg nekem, kedvesem! Ha csak most jöttem volna lánykérőbe, miután megtudtad, hogy az anyád révén gazdag lettél, akkor is beleegyeztél volna, hogy a feleségem leszel? Eva elgondolkozva nézett maga elé. Majd nyíltan a férfi szemébe tekintett. – Beleegyeztem volna, hogy segítsek rajtad. De akkor nem lehettem volna ilyen boldog. Mindig arra kellett volna gondolnom, hogy csak azért kellettem neked, hogy kihúzzalak a bajból. Götznek elszorult a torka. – És ha én azt mondtam volna, hogy csakis saját magadért szeretlek, ha a becsületszavamat adtam volna? Eva mosolyogva csóválta a fejét. – Akkor azt gondoltam volna: azt hiszi, hogy szeret, mert segíteni tudsz rajta. Mikor veszi majd észre, hogy ez nem szerelem? És rettegve vártam volna erre a pillanatra. A férfi olyan erősen szorította ajkát az övére, hogy szinte fájt. – Hát ilyen tépelődő kis lélek vagy? – kérdezte halkan. – Igen, drága Götz. Nehézkes, mélabús természetem van, és sokat morfondírozom. Talán a magányos gyerekkorom az oka.
– Úgy szeretnélek ezerszeresen kárpótolni érte, Evám – mondta Götz gyöngéden, és hozzáfűzte, mintha titkos félelem hajtaná: – Nem szabad kételkedned a szerelmemben, soha, soha! – Soha! Tudom jól, akkor jöttél el értem, akkor öleltél magadhoz, amikor még szegény lány voltam! Götz erősebben szorította magához a lányt, nehogy az meglássa arcának elkínzott kifejezését. – Ne is beszéljünk erről többet, szerelmem! Kérlek, ne maradj hosszú ideig anyádnál, Berlinben! Epedve várlak haza! – Egy nappal sem maradok tovább, mint okvetlenül muszáj. És minden áldott nap írok. Szabad? Götz megcsókolta a kezét, és forró arcához szorította. – Hát ezt kérdezni kell? Eva kajánul bólintott. – Nem tudom, lesz-e időd elolvasni, mert olyan sok mondanivalóm van. Sok-sok minden, amit nem merek kimondani, ha rám nézel. Mert, be kell vallanom, még mindig meg vagyok kicsit szeppenve, ha nézel. Állandóan a szemedet figyelem, nem villan-e föl benne az a gúny, mint akkor, amikor rút kis kacsának neveztél. Götz kicsit megrázta a vállánál fogva, és szinte sértődött arcot vágott. – Ne emlékeztess rá, Eva! Gyűlölöm magamat, amiért fájdalmat okoztam neked. Eva megsimogatta az arcát. – Most már nem fáj. És igazad is volt. Tényleg borzalmasan néztem ki abban a ruhában. – Mégsem tudom magamnak megbocsátani, hogy olyan vak voltam. Meg kellett volna látnom, milyen kincset takarnak a csúf rongyok! Eva mosolyogva simult hozzá. – Felejtsd el – súgta halkan. A férfi gyöngéden megcsókolta. Hamarosan megzavarták őket. Bejött az egész társaság, és a nagynéni szerette volna hallani Eva játékát és énekét. Eva, miközben a zongorához lépett, még odasúgta titkon Götznek: – Most egyedül neked fogok énekelni, szerelmem. Miközben a kottákat lapozgatta, Maria néni odalépett Götz mellé. – Boldog vagyok, édes fiam. Eva igazán elbűvölő leány. Sok szerencsét, kedvesem! – szorította meg az öccse kezét. Götz lángoló szemmel nézett rá.
– Nagyon szeretem, nénikém. Már szerettem, mielőtt Berlinbe mentem volna, csak a körülményeim választottak el... Ugye érted, milyen kínos most a helyzetem! A néni gyöngéden megsimogatta a kezét. – Hogyne érteném, fiacskám, igazán nem csoda. Hiszen valóban csodálatos kis teremtés! De most végre legyél boldog, és ne ezeken a semmiségeken emészd magad! Hála istennek, minden a legjobban megy! – Tudom, hogy te jót akarsz nekem, nénikém – csókolta meg a kezét Götz. – Isten a tanúm rá – bólintott erélyesen a néni. – Mindig is úgy szerettelek, mint saját fiamat, és mindig nagyon tisztelem a becsületességedet. – Most mégis micsoda hazugságba keveredtem – mondta elkínzottan a fiú. Herrenfelde asszony mosolyogva nézett rá, és megpróbálta lebeszélni a kétségeiről. – Ó, kis butám, hát ne gyötörd már magad! Inkább örülj, hogy a szívednek nem kell hazudnia! Vegyél példát rólam: én egy percig sem bánom ezt a kis komédiát, mert két embert is boldoggá tesz. Ezt pedig a legtöbb nagy igazságról nem lehet elmondani! Eva ekkor játszani kezdett egy Schubert-dalt. Götz figyelme felé fordult. Az édes hangok elringatták a lelkét, megnyugtatta és békét hozott neki a gyönyörű dal: „Te vagy nekem a békesség, vágyakozás és teljesség.” Tekintete megint a lányét kereste és a lelkük egymásba olvadt. Götz mindent elfelejtett, azon kívül, hogy egész szívéből szereti Evát. „Utolsó gazfickó vagyok, ha nem teszlek boldoggá, édesem” – gondolta gyöngéden, és a forró boldogság minden kétséget eltörölt a szívéből.
XIII. Mrs. Fokham megkapta a hírt Herrenfelde asszonytól, hogy másnap tizenegy óra felé érkezik Evával a hotelbe. Az egyébként oly higgadt asszony most idegesen futkosott föl-alá, és szüntelenül az órájára pillogott. A titkárára sem igen bírt odafigyelni, olyan gyorsan végzett a megtárgyalandókkal, ahogy csak tudott, aztán megint róni kezdte a szobát.
Megállt a nagy tükör előtt, és vizsgálódva végignézett magán. Büszke tartású, szolid, előkelő jelenség volt lágy esésű, elegáns fehér ruhájában. Ma sem hordott sok ékszert, csak egy arany melltűt nagy igazgyönggyel, meg néhány értékes gyűrűt. Bíráló pillantást vetett az arcára is. Bár elvesztette fiatalos hamvasságát, tudta, hogy még mindig szép. Nagy szenvedélyei sosem voltak, idegen volt számára a lelki gyötrelem. Nem barázdálta arcát a gond, könnyek sem hagytak rajta nyomot. Azon nők egyike volt, akik nagy szenvedélyeket ébresztenek, de maguk sosem tapasztalnak meg ilyet, és késő öregségükig szépek maradnak, mivel a szívük hideg, s nincsenek mély érzelmeik. Ám Mrs. Fokham szeme ezen a napon szokatlanul csillogott. A gyermekét fogja viszontlátni, az egyetlen gyermekét, akit majdhogynem elfelejtett már. A várakozás még őt is fölzaklatta. Azóta tartott ez a különös állapot, mióta tegnap megkapta Herrenfelde aszszony levelét, hogy Evát is hozza magával. De zaklatottsága ellenére sem feledkezett el arról, hogy a tükörben ellenőrizze magát. Nem mindegy, milyennek látja majd a lánya. Mindeddig ünnepelt szépaszszony volt. Most tulajdonképpen szerepet vált: a társasági hölgy szerepét az anyáéra cseréli. Kicsit sóhajtott, és könnyed rezignációval mondta magának: – Hm, bizony... méltósággal és tisztesen kell búcsút venni a fiatalságtól, nem szabad kivárni, míg nevetségessé lesz az ember! Az anya szerepében még mindig pompázhatok. Ezt a szerepet is lehet bájosan adni, csak elhatározás kell hozzá. Megint róni kezdte a szobát. – A lányom... vajon hogy nézhet ki? Remélem, szép. Vagy, ne adj’ isten, csúnya? Nahát, ha nem üt el végképp az őseitől, szépnek kell lennie! Hisz az apja igazán jóképű! No és én? – pillantott mosolyogva a tükörbe. Aztán szótlanul meredt maga elé egy ideig. Végül fölsóhajtott: – Ha szép, igazán könnyű lesz megszeretni. Nagyon szeretném, ha szép lenne! Végre jelentették Eva érkezését. Mrs. Fokham földbe gyökerezett lábbal állt meg a szalon közepén. Az ajtót bámulta. Végre kinyílt, és belépett Eva. Egy darabig némán egymásba mélyedt a két szempár. Mrs. Fokham sokkal izgatottabb volt, mint azt valaha is gondolta volna magáról. Sosem ismert érzést ébresztett szívében a bájos, sápadt arcocska. Eva kétségek között, zaklatott, kutató tekintettel nézett anyja szemébe. Az anyja néz rá! Bele kellett gondolnia, mit is jelent ez, és
bizonytalan várakozás ébredt benne, aminek nemigen tudott volna nevet adni. Mrs. Fokham valahára elindult feléje. Az arca remegett, mintha alig tudna uralkodni magán. Olyat pedig még soha földi halandó nem látott, hogy Mrs. Fokham ne tudjon magán uralkodni. Most is összeszedte magát annyira, hogy szilárdan csengjen a hangja. Csak aki jól ismeri, hallotta volna ki belőle a leheletnyi remegést, bizonytalanságot. – Gyermekem... idegenül, félénken állsz előttem... Nem is várhattam mást, hiszen... rossz anyád voltam, egyáltalán nem is voltam anyád! De azért jöttem most Németországba, hogy ezt a bűnt jóvátegyem, amennyire tőlem telik. Nagyon remélem, hogy tudok tenni ezért valamit... és megengeded, hogy megpróbáljam. Nincs a világon ennél nagyobb vágyam! Kérlek, nem nyújtanád a kezed annak jeléül, hogy megpróbálsz megbocsátani nekem? Többet semmiképp nem kérhetek. Eva habozva közelebb lépett, és remegő kezét az anyjának nyújtotta. Nagy, komoly szemével fölnézett rá. – Ne beszélj így, kérlek! A gyerek nem vethet semmit a szülője szemére. Nem kell tőlem bocsánatot kérned – mondta halkan. Mrs. Fokham maga mellé húzta a díványra. – Kislányom, gyere hát közelebb, hadd lássalak! Mennyire szép vagy! Az apádra hasonlítasz, azt hiszem. Jól van az apád? – Igen, igazán jól van. – Csak néhány hónapja laksz nála, ugye? Ezt például nem is tudtam eddig. Azt hittem, ő vett rögtön magához. A nővéremnél éltél, ugye, Klarissánál? – Igen, a haláláig, Isten nyugosztalja. Mrs. Fokham maga elé nézett. – Beteg volt már fiatal korától, beteg és megkeseredett, mélabús természet. Nem lehetett vidám gyerekkorod. Ez csak növeli a bűnömet veled szemben. – Ó, szegény Klarissa néni igazán jó volt hozzám. Meg aztán, ez már a múlt. Papa nagyon szeret, és ott van nekem Jutta is. – Ő a féltestvéred, ugye, apád második házasságából? – Igen. – Akkor van két jó ember, akiket szeretsz, és akik szeretnek! Eva mélyen elpirult. Anyja figyelmét ez a zavarodottság nem kerülte el. Megértően nézett a lányra,
– Van valaki, akit még jobban szeretek – mondta Eva elszánt arckifejezéssel. Mrs. Fokham kíváncsian egyenesedett föl. – Ó, tehát már nem szabad a szíved! Talán már el is jegyezted magad? Eva összekulcsolta a kezét, és bátor, egyenes tekintettel nézett az anyjára. – Azt még nem. Papa még nem egyezett bele. – De miért? Van valami kifogása a fiú ellen? – Az az egy, hogy szegény. Mrs. Fokham szeme boldogan fölragyogott. – Szegény? Hát ez az egyetlen akadály? Eva bólintott. – Igen, merthogy én is szegény vagyok, Götz pedig olyan birtokot örökölt, ami már roskadásig meg volt terhelve adóssággal, és a világon semmit nem jövedelmez. Hiába küszködik szüntelen, mégsem bír előbbre jutni. Gazdag nőt kellene elvennie, és eredetileg ez is volt a terve. Csakhogy – és bájos mosoly suhant át Eva ajkán –, csakhogy megszeretett engem, és nem tudta már véghezvinni a tervét. Inkább elviselünk minden bajt és nyomorúságot, mint hogy elváljunk egymástól! Mrs. Fokham szívét forró gyöngédség töltötte el. – Hát így szeretitek egymást? – kérdezte halkan, tétován simogatva a lánya kezét. A szíve örömtelien megelevenedett, amikor érezte, hogy Eva megszorítja a kezét. Egy darabig csak ült némán, átadva magát ennek az új érzésnek. Végül megkönnyebbülten szólt: – Jaj, hát akkor nagyon jókor érkeztem, kislányom! Tehetek valamit a boldogságodért. Milyen jó, hogy hasznát vehetem a pénzemnek! Eva megremegett. Az anyja szeméből kiolvashatta, mi megy végbe a lelkében. Ez az ő gátlásait is föloldotta. – Anyám! – kiáltotta fojtottan az izgalomtól. Mrs. Fokham mégis meghallotta, és ez a szó oly mélyen megrázta, hogy forró könnyek patakzottak a szeméből, pedig ő még soha semmiért könnyeket nem ontott. Megrendülve magához húzta Evát. – Mondd még egyszer, drága kislányom! Nem is tudtam, milyen szépen hangzik ez a szó! – Anyám... drága jó anyám... ha segíteni tudnál... ha hajlandó volnál... Götznek és nekem! Úgy szeretnélek, annyira... elfelejteném,
hogy elidegenedtünk egymástól! Anyám, a boldogságomat tartod a kezedben! – könyörgött szenvedélyesen Eva. Mrs. Fokham fölszárította a könnyeit, és gyöngéden megsimogatta a lánya égő arcát. – Milyen könnyűvé teszed számomra, hogy elnyerjem a szeretetedet! Hát nyugodt lehetsz. Ami csak pénzzel megszerezhető, minden a tiéd. És ha valóban szeretni fogsz, akkor boldogok leszünk mindketten. Magányos ember vagyok, kislányom, a mai napig nem is sejtettem, hogy mennyire. De ezért nyilván csakis magamat okolhatom. Eddig mindennél többre tartottam a gazdagságot és pompát. És most ezzel a gazdagsággal megnyerhetem a lányomat... De most mesélj, mesélj erről a te Götzödről! Hogy is hívják tulajdonképpen? – Götz Herrenfelde. – Á, akkor rokona Herrenfelde asszonynak? És persze a mostohaanyádnak is? Eva boldog izgalommal magyarázott. – És a nénikéje tudta, hogy szeretitek egymást? – kérdezte az anyja. – Nem, csak most tudta meg Woltersheimban. – Ó, tehát végül rokonságba kerülök ezzel a hölggyel – mosolygott Mrs. Fokham. – Nos, semmi kifogásom ez ellen. Nagyon is rokonszenves. Ha az unokaöccse is ennyire tetszeni fog, akkor nem lehet panaszom a vőmre! – Jaj, Götz csodálatosan kedves ember – mondta Eva rajongva. Az anyja gyöngéden megcsókolta. – Ó, kislányom! Ki gondolta volna, hogy mára egy hamisítatlan német szerelmi románc közepébe pottyanok! Hiszen féltem is előre, hogy Németországban okvetlenül ki fogok billenni a kényelmes, józan lelki egyensúlyomból! Most viszont kéretem Herrenfelde aszszonyt. A többit már nyugodtan hallhatja, hisz tulajdonképpen a családhoz tartozik. Aztán pedig jöhet egy kis frissítő is. Remélem, velem maradsz még egy jó darabig. Eva nyugtalanul nézett rá. – Megígértem Götznek, hogy visszatérek, amilyen hamar csak lehet... – Ó! Látom már, hogy ezentúl Götz úrtól kell engedélyt kérnem, ha egy kis időt a lányommal szeretnék tölteni. Jaj, ne vágj már olyan rémült arcot, kislányom, hisz nem akarlak távol tartani tőle. Gondoskodom mindenről sose félj!
Gyöngéden megcsókolta Evát, kiment a szobából Herrenfelde aszszonyért, és magával húzta az elégedetten somolygó idős hölgyet a szalonba. – Drága jó méltóságos asszonyom! Örökre adósa maradok, és ezerszer köszönöm, hogy elhozta nekem a lányomat. – Nagyon örülök, hogy segítségére lehettem. A hölgyek helyet foglaltak. Mrs. Fokham frissítőket hozatott, és végre kitárgyalhatták az elmúlt napok eseményeit. Mrs. Fokham örömét fejezte ki, hogy Herrenfelde asszony unokaöccse lesz Eva vőlegénye. Az idős hölgy arca csak úgy sugárzott ennek hallatán. – Én pedig nem kevésbé örvendek, drága Mrs. Fokham, hiszen olyan pár lesz kettejükből, hogy csak rájuk nézni is boldogság öreg szívemnek! Bevallom, szerfölött meglepődtem, amikor Woltersheimban azt kellett hallanom, hogy szeretik egymást, és minden gond és baj ellenére egymáséi akarnak lenni. De gondoltam is rögtön, hogy Mrs. Fokham itt valahogyan okvetlenül közbe fog lépni! – És ezenközben szempillája sem rebbent a kiváló hölgynek, pedig az aztán igazán vaskos valótlanság volt, hogy ő meglepődött volna ezen a híren. Herrenfelde asszony nem maradhatott sokáig. Rengeteg feladat és kötelesség várta. Előző este érkezett meg Evával Berlinbe, s a lány egészen eddig az ő vendége volt. Mikor bevezette kis házába, az idős hölgy szigorúan rámeredt Kanterre, és Eva füle hallatára a következő szavakat intézte hozzá: – Hát, látja, Kanter, új vendéget szereztem Götz úr helyett, ha már ő nem méltóztatik meglátogatni a nénikéjét. Kanter persze pontosan tudta, mit kíván a kötelesség. – Már egy éve nem járt itt a fiatalúr! – sóhajtotta szemrebbenés nélkül. Asszonya elégedetten bólintott, és Evához fordult. – Látod, Evicám, még Kanter is haragszik erre a csibész Götzre! Evának persze sejtelme sem volt a ravasz komédiáról, de tetszett neki az inas és úrnője közti kedélyes hangvétel. A két hölgy még megbeszélte, hogy Eva holmiját el kell hozatni a hotelbe. Mrs. Fokham már rendelt szobát a lányának. Eva számára valóban mesebeli időszak kezdődött. Most aztán meggyőződhetett – áhítatos álmélkodással – a pénz mindenható hatalmáról. Anyját úgy kezelték, mint valami hercegnőt. A
woltersheimi személyzet, melyet Eva kezdetben úgy csodált, most teljesen elhomályosult az itteni, példásan iskolázott személyzet mellett. Ő maga pedig mintha varázspálcát kapott volna, a kívánságai szinte előbb teljesültek, mint hogy kimondhatta őket. Mindennap kikocsiztak, s az anyja elárasztotta őt értékes ajándékokkal. Ruhákat kapott és ékszert, finom alsóneműt, selyemharisnyákat és ezernyi apróságot, melyeknek csak egy elkényeztetett úrihölgy tudja a jelentőségét. Mrs. Fokham teljes odaadással foglalkozott a lányával. Örült, hogy megfelelő keretet adhat Eva szépségének. Eva pedig sokat tanult az anyjától, aki nagyon értett az ízléses öltözködéshez meg ahhoz, hogy kell a szépséget értékes tőkeként használni és őrizni. Szívből örült anyja ajándékainak. Minden új darabnál arra gondolt: „Hogy tetszenék ebben Götznek? Mit mondana most az ő rút kis kacsájának?” Nyolc nap telt el így. Eva egy délelőtt épp a szobájában üldögélt, s levelet fogalmazott Götznek. Anyja váratlanul belépett. – Ó, megint szerelmes levél? – kérdezte mosolyogva. – Megígértem Götznek, hogy mindennap írok. Tudnia kell, mit csinálok, mi történik velem. És válaszol is, mindennap. Mrs. Fokham megsimogatta Eva haját, mely szinte pontos mása volt az övének. – Ezt a levelet már személyesen adhatod át a te Götzödnek! – Hazamehetek? – pattant föl Eva. Anyja egy kis szúrást érzett a szívében, hisz hallhatta, hogy Eva elvágyódik tőle. De összeszedte magát. Hát nem természetes, hogy jobban vágyik a szerelme társaságára, mint az anyjáéra, aki ráadásul eddig el is hanyagolta? – Azt nem, Évám, egy kis ideig még szeretnélek magam mellett tudni. De hogy ne nagyon vágyakozzál el tőlem, meghívtam Berlinbe Götz Herrenfeldét. Tél van, most igazán eljöhet a birtokáról. Mára jelentette be magát. Eva fölpattant, s örömkiáltással borult az anyja nyakába. – Hogy is köszönjem meg, drága jó anyám? – Az önzés vezérelt – mosolygott az anyja. – Tudom, hogy csak így tarthatlak itt. Meg aztán kíváncsi is vagyok a leendő vőuramra, és meg is beszélnék vele egyet-mást. A kastélyát szépen elő kell készíteni a fogadásodra. Mikor is akarsz hozzámenni? – Amint lehet, anyám! – szorította a kezét a szívére Eva. Mrs. Fokham nevetett. – Annyira sürgős?
– Édesanyám! Annyi szépet és jót, annyi szeretetet kaptam ebben az új életemben, de az csak őmellette lehet teljes! Még most is rettegek néha, hogy álmodom csupán. Akkor leszek igazán nyugodt, ha Götz örökre az enyém lesz! – Nos, akkor tényleg nem késlekedhetünk. Írj mindjárt az apádnak is! Közölheted vele, hogy a jegyesed körülményeinek teljes rendezését vállalom, és hogy neked, mint egyedüli örökösömnek, nem kell tekintettel lenned az anyagi tényezőkre. Tehát beleegyezhet az eljegyzésbe, és nyilvánosságra is hozhatja. Te pedig, ha kedved van hozzá, eltölthetnél még pár hetet itt velem és persze a jegyeseddel a berlini bálszezonban. Ezt is meg kell, ugye, ismerned. Közben pedig Herrenfeldébe küldöm a titkáromat meg egy építészt, hogy terveket készíthessenek a szükséges átalakításokra. Mr. Bright kiválóan ért az efféléhez. Aztán bemutatják nekünk a tervet, és munkához is láthatunk. Február végére a te Götzöd visszatérhet Herrenfeldébe, hogy személyesen felügyelje az utolsó simításokat. És húsvétra meg is lehet az esküvő. Akkor pedig végképp átengedlek a férjecskédnek, no meg az apádnak és a húgodnak. Húsvétkor visszamegyek Amerikába. Eva lélegzetvisszafojtva hallgatta. Mennyire jó az anyja, hogy gondoskodik mindenről! – De hát nem maradsz Németországban, édesanyám? – nézett esdeklőn. – Nem, dehogy, kislányom. Elszoktam már az itteni viszonyoktól. Úgy elszorul itt gyakran a szívem... Elpuhulnék idővel, és azt semmiképp sem szeretném! – felelte szenvedélyesen. – És az apámat nem akarod viszontlátni? – Isten őrizz! Fölösleges kínszenvedés volna mindkettőnknek. Nem bírom én az ilyen helyzeteket. Éppen ezért el is utazom már az esküvőd előtt. Nyilván Woltersheimban lesz, ott pedig nemigen fogok hiányozni! Eva átölelte a nyakát. – Pedig olyan szívesen itt tartanálak, anyám! Annyira jó vagy hozzám! Azt hiszem, nagyon foglak szeretni. Az anyja gyöngéden megcsókolta. – Köszönöm, kislányom, hogy ezt mondod. De hadd járjam a magam útját! Minden évben egyszer eljövök pár hétre Németországba, és akkor hozzátok is ellátogatok Herrenfeldébe. Muszáj, hogy olykor lássalak. Nem akarlak megint elfelejteni, és te se felejts el engem!
XIV. Egy órával később Eva az anyjával üldögélt a szalonban. Írt az apjának, most pedig hevesen kalapáló szívvel várta Götz érkezését. Kisvártatva jelentették is, majd bebocsátotta az inas. Eva elébe sietett, s Götz boldogan kapta a karjába. – Götz, édesem, csakhogy megint láthatlak! Götz szenvedélyesen megcsókolta, és elragadtatva nézte. – Drágám, hát meddig akarsz még szépülni? Elbűvölő vagy! – Ó, téged csak elvakít a csinos ruhám! – nevetett Eva. Lángoló szemmel bámulta a férfi, hosszan gyönyörködött kedvesében. A lány pompás alakjára kifogástalanul simult a könnyű, elegáns ruha. A találkozás mámorában el is feledkeztek egy pillanatra Mrs. Fokhamről. Az mosolyogva nézte az ablak mellől a boldog párt. Eva most odavezette hozzá Götzöt. – Anyám... ez itt az én Götzöm! – mondta büszkeségtől ragyogó szemmel. Mrs. Fokham kezét nyújtotta a fiúnak, melyet az lovagias meghajlással megcsókolt. – Örülök, Götz úr, hogy ilyen gyorsan teljesítette a kérésemet. Götz rokonszenvvel nézett az előkelő hölgyre. – Hogy is késlekedhettem volna, tisztelt méltóságos asszony! – Nevezzen csak egyszerűen Mrs. Fokhamnek, ahhoz vagyok szokva. – Ahogy parancsolja! – Parancsolgatásról szó sincs. Érdekes, a németek szabad népnek tartják magukat, mégis szívesen vesznek föl szolgai modort. De kérem, foglaljon helyet. – Végtelenül hálás vagyok a meghívásáért. – Színtiszta önzés volt tőlem, kedves uram – mosolygott Mrs. Fokham. – Evát különben nem tudtam volna itt tartani! Götz ragyogó tekintetet vetett kedvesére. Mrs. Fokham ezután kertelés nélkül rátért a legfőbb problémára. Egyenesen nekiszegezte Götznek a kérdést, mekkora összegre volna szükség a birtok rendbehozatalára. Götz habozott, majd feszengve kezdett hozzá: – Valóban rendbe hozni az ügyeket sajnos csak igen jelentős öszszeggel lehetne. De bőven elegendő, ha a nyomasztó adósságoktól megszabadulok, és akkor már talpra tudok állni! Eva anyja erélyesen megrázta a fejét.
– Nem, nem. A félmegoldás semmire sem jó! Sose röstelkedjen, uram, nevezze meg nyugodtan az összeget, amellyel először is megfizetheti az adósságokat, másodszor pedig véghezviheti az összes kívánatos átalakítást. Götz elsápadt. – Az töméntelen nagy összeg volna, nem is gondolhatok rá! Mrs. Fokham mosolyogva simogatta meg Eva rémült arcát. – De kedves Götz, hagyja el, kérem, a kicsinyes skrupulusokat! Nézze csak, milyen ijedt arcot vág Eva! Jólétben, gondtalanul kell Herrenfeldében élnie, ezért vagyok itt. De látom már, nem meri megmondani, mennyire van szükség. Nos, megbíztam a titkáromat, hogy tájékozódjék egy kicsit. Magam teszek ajánlatot, és ha kevés volna, csak szóljon nyugodtan. Tehát a birtokon körülbelül háromszázezer márkányi teher van, igaz-e? Götz nehezen lélegzett, komoran bámult maga elé. – Pontosan kétszáznyolcvanezer. – Helyes, de jobb, ha fölkerekítjük. Ahhoz pedig, hogy a kastélyt renoválják és berendezzék, újabb százezer kellene, nemdebár? Götz tiltakozóan emelte föl a kezét. – A feléből is pompásan rendbe hozathatnánk! – Nem, nem, maradjunk csak ennyiben! Azt akarom, hogy a lányomnak minden kényelme meglegyen. No és még egyszer százezer az újításokra. Tudom, hogy van néhány terve, amit szívesen megvalósítana. Hallottam például valami konzervgyárról. Götz döbbenten kapta föl a fejét. Mrs. Fokham rámosolygott. – Igen, igen, kíváncsi voltam, és mindenbe beleütöttem az orromat. Mindent egybevéve tehát én félmillióra gondoltam. Elég volna ez a terveihez, uram? Götz megtörölte a homlokát, mint akinek szörnyen melege van. – A legmerészebb álmaimat is túlszárnyalja... egészen magamon kívül vagyok, asszonyom... ilyen összeg, bocsásson meg, kérem... de nekem, szegény ördögnek olyan ez, mint egy mese! – Hisz a nénikéje úgyis nekem szánta a jó tündér szerepét ebben a mesében! Remélem, megfelelően alakítom. És, csak hogy megnyugtassam, azt is elmondhatom, hogy a lányom egyszer ennek az öszszegnek legalább a tízszeresét fogja örökölni. Egy szó, mint száz, Eva hozománya egymillió márka lesz. A felét az ön rendelkezésére bocsátom, hogy Herrenfelde visszakaphassa régi fényét. A másik felét részvényekbe fektetem, hogy Evának saját jövedelme legyen. Azt akarom, hogy a lányom anyagilag független lehessen. Ugye, nem
veszi rossz néven, de a férjemtől tanultam, hogy üzleti ügyekben nem lehet eléggé óvatos az ember. Eva és Götz egymás kezét fogták, mintegy kapaszkodót keresve. Götz mélyet sóhajtott. – Értek mindent, Mrs. Fokham. Nem is vagyok most képes igazán kifejezni a hálámat. Ön mérhetetlenül nagylelkű. Még föl sem fogtam teljesen, hogy egyszerre minden gondomat levette a vállamról, és teljesülhetnek a legdédelgetettebb vágyaim! Mrs. Fokham tetszéssel nézett a komoly, férfias arcba. – Sose köszönje! Mindent ezért a sápadt kis leányzóért teszek. Látja, hogy elsápadt a rémülettől, hogy gazdag anyja van? No, kislányom, térj magadhoz! Eddig nagyon rossz anyád voltam, most megpróbálok jobb lenni. – Anyám, drága jó anyám! – borult a nyakába fölzokogva Eva. Mrs. Fokham gyöngéden megcsókolta. – Édes kislányom – mondta halkan. Aztán fölpattant, és az ablakhoz sietett, nehogy meglássák feltörő könnyeit. Eva átölelte a kedvesét. – Drága Götz, most ugye már boldog vagy? A férfi magához szorította, és mélyen a szemébe nézett: – Nem tudom szavakkal kifejezni, amit most érzek, édesem! – mondta mélyen megindulva. Aztán kéz a kézben Mrs. Fokham elé léptek. Götz némán megcsókolta az asszony kezét. Az könnyes szemmel nézett rá. – Tegye boldoggá a lányomat, segítsen nekem, hogy a bűnömet levezekeljem. Akkor kvittek vagyunk – súgta. Aztán kihúzta magát, mintha az ellágyulás ellen védekezne, és csöngetett az inasnak. – Kéretem Mr. Brightot. A titkár belépett, és komoly üzleti tárgyalás vette kezdetét, melynek során ő, Götz és Mrs. Fokham meghatározták az első teendőket. Mr. Brightnak a szempillája se rebbent, amikor hallotta, hogy rendelkezik úrnője egymillió márkáról. Akkor sem rezdült arcizma sem, amikor Mrs. Fokham a lányaként mutatta be Evát, pedig sejtelme sem volt róla eddig, hogy úrnőjének gyermeke van. Udvariasan tette meg észrevételeit, és följegyzett minden kívánságot, amire tekintettel kell majd lenni a kastély rendbehozatalánál. A tárgyalás végeztével éppolyan nyugodtan, kimérten vonult vissza, mint máskor. Mrs. Fokham Götzöt is meghívta ebédre a hotelbe, sőt a nénjéért is elküldte a kocsit. Vidám volt a kis asztaltársaság, bár közülük
egyedül a néni volt olyan állapotban, hogy méltóan értékelje a választékos menüt. Csodálatos napok következtek a jegyespár számára. Woltersheim úr közölte beleegyezését, és szétküldte az értesítőket. Mrs. Fokham pompás kis eljegyzési ünnepet rendezett, Jutta pedig panaszos levélben sopánkodott, miért nem lehetett az ünnepet Woltersheimban tartani, és egyáltalán, miért marad el olyan sokáig Eva. Mrs. Fokham pompásan mulatott Jutta levelén, mely igencsak jellemző volt a kislány mindenkori stílusára. Pénzt adott Evának, és biztatta, hogy vegyen a testvérnénjeinek karácsonyi ajándékot. Eva szertelenül boldog volt. Buzgón szaladgált az üzletekbe, s minden szépet-jót összevásárolt a testvérei számára. Leginkább Juttát szerette volna valami különlegesen szép dologgal meglepni, de nem akarta, hogy Silvie irigykedjék a kislányra, így aztán egyforma ajándékokat vett kettejüknek. Ragaszkodott hozzá, hogy saját kezűleg csomagolja be őket. Götz ugyan segített neki, de ezzel ugyan nem ment sokra Eva, mivel annyira bájos volt nagy örömében és buzgalmában, hogy a fiú minduntalan kénytelen volt megölelni. Eva apja nagyon kedves, meleg hangú levélben gratulált az eljegyzéshez, Eva pedig tájékoztatta őt az anyja nagyvonalúságáról. Jutta válasza a bőkezű karácsonyi ajándékra a következő levélke volt: „Eva, muszáj volt néhány cigánykereket vetnem, különben nem bírtam volna ki, és megbuggyantam volna örömömben!” Silvie igen választékos, előkelő köszönőlevelet írt, és a szavait ezúttal igazi melegség hatotta át. Götz és Eva mindennap együtt voltak. Rengeteg ünnepi rendezvényt látogattak meg Mrs. Fokham és a néni társaságában, színházba, operába jártak, és végtelenül élvezték friss boldogságukat. Ha pedig egyedül maradtak a nénivel és Mrs. Fokhammel, akkor összeültek terveket kovácsolni a jövőre. Mrs. Fokhamet nagyon megindította a fiatalok boldogsága, pedig elszántan hadakozott az ellágyulás ellen. – Ez a két bolond még a végén tönkreteszi az életfilozófiámat! Ha sokáig maradok Németországban, vénségemre érzelgős leszek, pedig ez aztán nem volt rám soha jellemző! – mondta egy nap Herrenfelde asszonynak. Eva hamar hozzászokott a fényűző életstílushoz. Götz napról napra jobban csodálta, hogy bontakozik ki gazdag egyénisége. Megjelenésében, viselkedésében kifogástalanul előkelő dáma lett belőle. Szíve mélyén azonban maradt a régi gyöngéd, simulékony gyermek.
És néha még az a félénk pillantás is megjelent a szemében, ha nem volt biztos benne, hogy Götz elégedett-e vele. Ám Götz imádta, és már-már el is felejtette, hogy hazugságra építette a boldogságát. Anynyira erősen, mélyen és boldogan szerette Evát, hogy nem is volt képes másra gondolni. Észrevétlenül röppentek el a hetek, és Götznek vissza kellett térnie Herrenfeldébe. A kastélyban befejezték az előkészítő munkálatokat, és szükség volt már a jelenlétére, hogy minden az ő és Eva kívánságai szerint alakuljon. Mélységes hálával búcsúzott Mrs. Fokhamtől. Evával még kettesben maradhatott egy kis időre. Erősen magához szorította a lányt. – Szerelmem, nem szívesen utazom el nélküled – mondta nyugtalanul. Eva bólintott, és szerelmesen nézett föl rá. – Tudom, Götz, én is szívesen mennék veled. De nem hagyhatom még el anyámat. Annyira jó hozzám, és azt hiszem, nagyon szeret. – Átengedlek hát neki még egy kis időre, drágám, nemsokára úgyis örökre az enyém leszel. De nem lesz túl csöndes, unalmas neked Herrenfelde ezután a rengeteg bál után? Eva nagyot sóhajtott. – De hiszen velem leszel te, édesem! – Igen, de itt most elkényeztetnek. Körülrajonganak, mint valami királynőt, elárasztanak bókokkal. Ünnepelt nagyvilági dáma lett az én édes kis lánykámból! Eva a tenyere közé fogta Götz arcát, és megcsókolta. – A büszke nagyvilági dáma itt marad Berlinben, és Herrenfeldébe a te kis lánykád fog megérkezni, akit nagyon-nagyon kell majd szeretned. Tudod, Götz, szépek voltak ezek a napok fényűző pompában és ragyogásban, mert te is mellettem voltál, veled élhettem át. De nélküled üres lett volna minden. Örülök, hogy mindezt átélhettem, sokat tanultam, magabiztosabb lettem, fesztelenebb az idegenekkel szemben. És most már nem kell szégyenkezned miattam, hanem éppolyan büszke lehetsz rám, mint én rád. De őszintén bevallom, örülni fogok, ha végre nyugodtabb, csöndesebb lesz körülöttünk a világ. Nem volna kedvem sokáig ebben a pezsgő, mozgalmas közegben élni. Götz kutató pillantást vetett rá.
– És nem találkoztál olyan férfival, aki jobban tetszik, mint én? Nem bántad meg egy pillanatra sem, hogy a szegény Götz Herrenfeldéhez kötötted az életedet? Eva nagy komolyan megrázta a fejét. – Ilyet még gondolnod sem szabad, Götz. Hát nem tudod, menynyire szeretlek? A férfi csókot lehelt a szemére. – De hát én voltam az első férfi, akivel találkoztál. Megtörténhetett volna, hogy tévedtél, rosszul választottál. Néha nagyon szorongtam, amikor úgy körüludvaroltak a fényes gavallérok! Eva vidáman fölnevetett. – Jaj, kis butám! Az én számomra egyetlen férfi létezik a világon, és az te vagy. – Majd elkomolyodva folytatta: – És te leszel örökre az én uram, szerelmes uram, akire fölnézek, és szeretem és tisztelem, mindörökké! Götz csókkal zárta le az ajkát. – Ne beszélj így, Eva! Te annyival fölöttem állsz, hiszen oly tiszta a szíved! Nekem pedig sok minden van az életemben, amit szeretnék meg nem történtté tenni, hidd el! Eva megszorította a kezét. – Hisz tudom, Götz, a férfiak nem sétálnak át olyan érintetlenül az életen, mint mi, nők. De minden, ami azelőtt történt, hogy engem megszerettél, hogy egymáséi lettünk, az már elmúlt, nem számít. És rosszat pedig nem tettél soha, azt biztosan tudom. Götz meghatottan csókolta még a bizalmat sugárzó szemeket. – Mi is a jó és mi a rossz, szerelmem? Gyakran oly nehéz megkülönböztetni! De most már mennem kell, egyedül hagylak. Ne felejts el! Eva a kedvese férfias arcára függesztette nagy, komoly szemét. – Téged elfelejteni... az az életem vége volna. Számolom az órákat, míg újra találkozunk. Még egy gyöngéd pillantás, egy hosszú csók, aztán Götz elsietett. Götz távozása után Eva valóban nem lelte többé örömét a társasági életben. Terhére voltak a gavallérok figyelmességei, melyeket, mint szép és gazdag örökösnő, nemigen kerülhetett el. Götznek igazán nem volt oka aggódni miatta. Lassan végére járt a báli szezon. Csöndesebb lett az életük.
Eva most naponta kikocsizott az anyjával, hogy bevásároljanak ezt-azt a kelengyéhez. Mrs. Fokhamnek csak a legszebb és legjobb volt elég jó a lánya számára. A néni is gyakran elkísérte őket ezeken a körutakon. Úgy érezte, Mrs. Fokhammel bevásárolni járni magában is kész élvezet. Nagy élmény volt a szerény körülmények közt elő idős hölgy számára, ahogy az amerikai özvegy költekezett. Közelgett a húsvét. Mrs. Fokham már minden utasítással ellátta a titkárát az elutazást illetően. Ahogy ennek időpontja közeledett, úgy lett egyre csöndesebb. Nem akarta, hogy észrevegyék, milyen nehezére esik elbúcsúzni a lányától. Éles szemű megfigyelő azonban láthatta rajta, hogy elvesztette a nyugalmát és lelki egyensúlyát. – Éppen ideje hazamenni, a megszokott környezetemben majd megint összeszedem magam – mondogatta saját magának. A fiatal pár vagyoni körülményeiről nagy előrelátással gondoskodott. Már a kelengye is megvolt az utolsó zsebkendőig, s el is küldték az egészet Herrenfeldébe. Elérkezett Eva hazautazásának napja. Egy nappal az anyja előtt kellett elhagynia Berlint. A néni vállalkozott rá, hogy hazakíséri, és az esküvőre is Woltersheimban akart maradni. Mrs. Fokham rendkívül sápadt volt, amikor utoljára reggelizett Eva társaságában. A szeme környéke piros volt: titokban sírt. Nagyon uralkodott magán, Eva mégis megérezte, hogy szenved. Megsimogatta a kezét. – Édesanyám, nem maradnál mégis inkább Németországban? Hát annyira muszáj visszamenned Amerikába? Az anyja titkon fölsóhajtott. – Igen, kislányom, muszáj. Itt úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt. Nyomorú állapotban vagyok, és csak ott lehetek megint erős és vidám, az óceán túloldalán. – De tudom, hogy nem szívesen válsz meg tőlem. Az anyja magához vonta. – Isten látja lelkemet, most az egyszer tényleg nehéz. Mikor először váltam meg tőled, kisbaba voltál, oktalan, visítozó csöppség. És ráadásul minden szülői jogomtól is megfosztottak. Most viszont már ember vagy, nekem a legkedvesebb és legfontosabb a világon. A kisbaba után nemigen búsultam, de a felnőtt lányom után vágyakozni fogok, örökre! De hisz mindegy is, hogy itt vagyok-e vagy Amerikában, hisz együtt úgysem élhetünk. Te a férjedhez költözöl, apád is ott lesz a közeletekben, s ez mindenképpen közénk áll. Akkor már jobb lesz nekem visszatérni az én jól ismert, józan, higgadt világom-
ba, és a munkámba merülni! Könnyebben megbirkózom így a helyzettel. Minden évben meglátogatlak, és egyszer talán te is eljössz hozzám a férjeddel. De ne beszéljünk már rólam! Inkább rólad és a boldogságodról. Nagyon örülök, hogy idejében érkeztem, és segíthettem rajtatok. Na, ugye nem haragszol már a te rossz, szívtelen anyádra? Eva az arcát az övéhez simította. – Szeretlek, édesanyám, és ezerszer köszönöm a sok jót, amit értem tettél! Mrs. Fokham megcsókolta, majd fölpattant. – Nem, nem! Sose köszönd! Ha szeretsz, az épp elég köszönet! De most gyere, sietnünk kell. Maria néni mindjárt itt lesz. Milyen jó, hogy ő kísér haza! Egy óra múlva Eva és a néni már a vonaton ültek. Mrs. Fokham fátyolos szemmel nézett utánuk a peronról. Lassan szánta el magát a távozásra. Autója a pályaudvar előtt várta. Az inas kinyitotta az ajtót, majd becsapta úrnője után. Beült a sofőr mellé, és az autó elindult. Mrs. Fokham hátradőlt a kárpitozott ülésen, és keservesen zokogott. Annyira boldogtalan volt, mint még életében soha, hogy nem láthatja többé a kedves, fiatal arcocskát. A hideg, mindig fegyelmezett asszonyt legyőzte a varázshatalom, amelynek egy nő sem tud ellenállni: az anyai szeretet befészkelte magát a szívébe, örökre. Ezúttal egész másképp fogadták Evát Woltersheimban, mint első alkalommal. Apja és Jutta várták az állomáson. Jutta majdnem agyonszorongatta az ölelésével, sírt és nevetett egyszerre, és azt bizonygatta, hogy Eva nélkül nem is igazán szép Woltersheim. Az apja némán megölelte. Csak a lánya távolléte döbbentette rá, mennyire megszerette őt. Eva megcsókolta, és a fülébe súgta: – Édesanyám üdvözöl, és azt üzeni, bocsáss meg neki! Az apja szó nélkül bólintott, és megszorította a kezét. Nagyon nyugtalan volt egész idő alatt, míg Eva távol volt Woltersheimtól. Úgy érezte, mintha bűvös kör kötné össze őt Evával és az anyjával. Most végre föllélegezhetett, a titokzatos nyomás eltűnt. Otthon Woltersheimné, Silvie és Fritz fogadták Evát és a nénit, igen élénken és szívélyesen. Eva tekintete ide-oda röpködött, mintha keresne valamit. Jutta erre odalépett hozzá.
– Götz a halastónál vár rád. Nem akart a többiekkel együtt üdvözölni téged. Fuss, eridj, fedezem a visszavonulást! – súgta oda a nővérének. Eva szeme fölragyogott. Sikerült elosonnia, s a kastélyból kiérve rohanni kezdett. Götz ott állt a parton. Karjába kapta a lányt, és magasra emelte. Egy szót sem szóltak. Némán egymáshoz simulva lassan elindultak vissza a házba.
XV. Eva az utolsó napokban még egy bevásárló körutat tehetett, hogy a testvéreinek minden szépet-jót hozzon. Később, amikor Götz már hazament Herrenfeldébe, Eva és Jutta fölszaladtak, hogy kipakolják mind a sok gyönyörűséget. Jutta körbetáncolta a szobát, s nem tudta mihez is kezdjen nagy örömében. Ujjongása orkánként zúdult Evára. Később aztán egy fényképet vett elő a bőröndjéből, s Jutta elé tartotta. – Nézd csak, az anyám. Jutta lélegzetvisszafojtva bámulta a képet. Nagy hatást tett rá Mrs. Fokham előkelő megjelenése. – Jesszusom, Eva, olyan, mint egy hercegnő! – Igen – mosolygott Eva. – Tartottam is tőle eleinte. De nem sokáig. Annyira jó volt hozzám, nem is hiszed, mennyire! Jutta merész lendülettel az asztal tetejére pattant. – Te, ez az egész olyan, mint valami regény, nem? Már csak az is, hogy papának két felesége van! No és te! Hát gondolj csak arra, hogy történt az egész! Még egy éve sincs, hogy idejöttél, és milyen félénk és gyámoltalan voltál, Jézusom, most meg előkelő hölgy vagy, egy milliomos örököse, és egy mennyei kastélyban fogsz lakni. Na, azon egyébként csodálkozni fogsz! Herrenfeldére rá sem lehet ismerni. Tegnap voltunk odaát. És, tudod, a legjobb az egészben, hogy Götz is lassan emberszabású lesz. Már nem úgy néz rám, mint valami kártékony gyomnövényre. Sőt, még kezet is csókolt nekem... persze, amikor megígértem, hogy elküldelek a halastóhoz. Te, az az ember iszonyúan szerelmes beléd! Jesszusom, ti biztos rettentően boldogok lesztek. Mondd, igaz, hogy nem akartok nászútra menni? Juttából kifogyott a szusz, Eva meg nevetett. – Igaz, igaz. Semmi kedvem megint idegenek közé menni.
– Jobb is így! Képzelem, milyen undok dolog, ha az ember friss házas, és úgy bámul rá mindenki, mint a múzeumban a kiállított tárgyakra! Kopogtak az ajtón. – Szabad belépni? – kérdezte Woltersheim úr. Jutta leugrott az asztalról. – Gyere csak, papa! Nézd, mi mindent hozott nekünk Eva! Kész karácsonyi ajándékzápor! Ugye, milyen jól belejött máris a milliomosnő szerepébe? Az apa szemügyre vette a drága és szép ajándékokat, elgondolkozva nézett Evára, s megsimogatta a haját. – Különös fordulatot vett a sorsod, kislányom. Götz elmondta, mi mindent tett értetek az anyád. Pillantása az asztalra esett, ahol még mindig ott hevert első feleségének a fényképe. Fölvette, s hosszan, figyelmesen nézegette. Egészen belesápadt. Arra emlékezett talán, mennyire szerette egykor ezt a nőt? Szó nélkül letette a képet, és kiment a szobából. Eva és Jutta egy ideig némán bámulták egymást. Aztán, éppolyan némán, egymás nyakába borultak. Nem tudták volna megmondani, mi indította meg olyan különös módon a szívüket. A következő napok a munka és a fölfordulás jegyében teltek Woltersheimban. Készülődtek az esküvőre. Nem egy vendég már napokkal az ünnep előtt megérkezett. Végre eljött a várva várt nap. Szép, tiszta idő volt. A tavasz lehelete érzett mindenütt, s a természet titokzatos, ébredő erői. Óriási, fényes társaságot hívtak össze. Eva és Götz nagyon csöndesek voltak, de a szemük valósággal sugárzott. Csodálatos volt Eva mennyasszonyi ruhája s a vagyont érő fátyol. Mrs. Fokham személyesen választotta ki. Elbűvölően bájos volt az ifjú ara. Götz alig bírta levenni róla a szemét. Az esketés után hatalmas lagzi következett. Fritznek Silvie-t kellett az asztalhoz kísérni, Jutta kijelölt partnere pedig egy zöldfülű hadnagyocska volt. Persze sem Fritznek, sem Juttának nem volt ínyére ez az elrendezés. Fritz észre sem vette, milyen szokatlanul csinos ma Silvie. A szeme állandóan a dacos sötét szempárt kereste, a habos fehér ruhát és azt a bájos, túlságosan is bájos almavirág-koszorút, a színarany fürtökön. Úgy érezte, sosem látott még ilyen szépet, mint ez az üde, bűbájos leányzó. És féltékeny volt, mint Othello a szegény kis hadnagyra. Hiába dühöngött neki Jutta:
– Képzeld, Fritz, ezt a tejfelesszájút jelölték ki partneremnek! Hát ennek még a bajusza se kezdett serkedni! De most látta, milyen vidáman nevetgél vele Jutta. Fritz legalább olyan vontatottnak érezte az ünnepi lakomát, mint az ifjú pár, melynek tiszteletére mindenki pohárköszöntőt mondott. Silvie, hál’ istennek, eléggé lelkesen társalgott a másik szomszédjával, von Üchteritz tanácsossal. Mikor végre asztalt bontottak, Fritz minden nehézség nélkül kereket oldhatott mellőlük. Jutta már távozott az asztaltól, s a hadnagyocskát sem látta. Nyugtalanul kereste a lányt. Egy kisebb szobában találta meg végül, egyedül volt, s elálmodozva üldögélt egy fotelben. Fritz odalépett hozzá. – Juc, egyedül vagy? Hol hagytad a snájdig gavallérodat? Jutta ijedten pillantott föl rá, aztán vállat rándított. – Sikerült megszabadulnom tőle. – Hát nem volt kedves? – firtatta a fiú. – Egy értelmes szót nem lehet kihúzni belőle! A leglaposabb bókokat darálja, mást nem is tud. Elragadó a méltóságos kisasszony, olyan elbűvölően társalog a méltóságos kisasszony, szavamra, a méltóságos kisasszony maga a tavasz! Hát ki lehet ezt bírni? Ezt a hólyagot! Fritz roppant megelégedéssel hallgatta. – Hanem azért igaza van – fűzte hozzá halkan. Jutta elpirult. – Te, ne kezdd most már te is ezeket a sületlenségeket! – förmedt rá a fiúra. – Igazán, semmi kedvem efféléket hallgatni, jobb, ha tudod. Azért is jöttem ide, hogy nyugodtan gondolkozhassam. – Ez azt jelenti, hátra arc, mars innen, vagy pedig segíthetek a gondolkodásban? Jutta sóhajtva pillantott rá. – Felőlem akár maradhatsz is. Fritz egy fotelt húzott oda, és helyet foglalt. – És mi a gondolkodás tárgya? – kérdezte ünnepélyesen, miközben titkolt elragadtatással bámulta a lányt. – No, azt igazán kitalálhatod. Hogy úgy mondjam, a levegőben van. Természetesen az ifjú páron gondolkodom. Te, Fritz, azt hiszem, rettentően szeretik egymást. Fritz közelebb hajolt hozzá. Elnézte a szép, fehér nyakat, a gömbölyű, formás karokat, s az elragadó látvány kissé a fejébe is szállt. – Én is azt hiszem, Juc. Igazán irigylésre méltóak. Bár már én tartanék itt! – mondta elfojtott tűzzel.
Jutta kihúzta magát, és nyugtalanul fürkészte az arcát. – Fritz, elfelejtetted, hogy nem fogsz megnősülni! Megígérted – mondta bizonytalanul. Fritz megint összeszedte magát. – Persze, Juc, csak vicceltem. – Jaj, hát igazán léha vagy! Ilyen komoly dolgokból nem lehet viccet csinálni. Halálra rémültem... illetve... nem is... vagyishogy... Jesszusom, most már aztán végképp nem tudom, mit akartam mondani! Te mindig összezavarod az embert! Jobb is, ha magamra hagysz. Na, menj már! Ám Fritz megragadta a kezét, és erősen szorította. – Juc, ne legyél már ilyen goromba! Nézd csak, két hónap és tizenkét nap múlva már tizenhét éves leszel. Akkor aztán igazán előkelőbben kell viselkedned, nem lehetsz többé ilyen szertelen! Jutta rándított egyet a vállán, de nem nézett a fiú szemébe. – Hát, ha olyan nagyon akarom, akkor már most is tudok úgy viselkedni. Nem is szoktam már régen senkivel sem gorombáskodni, csakis veled. – Na hallod, ez nem valami hízelgő rám nézve! Miért éppen engem tüntetsz ki? – Mert te sem vagy valami lovagias hozzám! Például Götz már régen a kellő tisztelettel bánik velem. Még kezet is csókolt egyszer! – Azt ugyan én is megtehetem, kicsi Juc – mondta halkan a fiú, és nagyon gyöngéden az ajkához emelte Jutta kezét. A szemében nyugtalan tűz lobogott. Jutta fülig pirult, és fölugrott a fotelből. – Kezdenek már táncolni odaát. Mennem kell! – kiáltotta és elsietett. Fritz utánanézett, és mélyet sóhajtott. – Most már nem bírom ki sokáig! Zsebnaptárt vett elő, és megszámolta, pontosan hány nap van még Jutta születésnapjáig. Hetvenkettő. Sose lesz vége! De mégis ki kell várnia. Csak legalább ne lenne napról napra szebb és vonzóbb ez a lány! Visszafordult ő is, ment a nagyterembe. Jutta épp az orra előtt táncolt el zöldfülű gavallérjával. Fritz Silvie-t kezdte keresni, hisz az első táncot vele illett járnia. A lány még mindig csüggött a tanácsos szavain. Negyven felé járó, tekintélyes férfiú volt, a feje búbja már kissé holdvilágos, a bajusza viszont nyalkán kipödörve. Silvie szemlátomást megnyerte a tet-
szését, tapodtat sem tágított mellőle. Az pedig nyílt titok volt, hogy nőtlen még, és menyasszonyt keres. Fritz magában forró fohászt küldött az ég felé. Ó, ha ennek a snájdig tanácsosnak eszébe jutna tanácsosnét csinálni Silvie-ből! Akkor a lány biztosan nem pazarolna több energiát arra, hogy őt behálózza! Silvie nem is volt éppen elragadtatva, amikor Fritz kötelességtudóan meghajolt előtte. Csak egyet táncolt a fiúval, aztán visszavezettette magát a helyére. A tanácsos még mindig ott ült, és folytathatták a csevegést. A második táncát Silvie már a tanácsosnak ígérte el. Fritz boldog volt, hogy letudhatta kötelezettségét, és azonnal Jutta keresésére indult. Az előbb lejátszódott jelenetre nem tett célzást, de bájos kis táncosnőjét igen lelkesen szorította magához, míg csak a zene szólt. Az ifjú pár közben csöndesen távozott. Eva némán simult Götz karjaiba, miközben a kocsi Herrenfelde felé robogott velük. Fejét a férfi szívére hajtotta, érezte a heves dobogást, és édes biztonságérzet töltötte el. Herrenfeldében mindent előkészítettek a fogadásukra. Götz kiemelte asszonyát a kocsiból, és karjában vitte át a ház küszöbén. Az újonnan fogadott személyzet a régiekkel együtt az előcsarnokban várt rájuk. Eva kedvesen köszöntötte őket. Bokáig gázolt az elébe szórt rózsákban. Kéz a kézben járták be a házat. A nagy barokk épület minden ízében megújult. Minden megtörtént, amit csak pénz és finom ízlés megtehetett, hogy szép és kényelmes lakhellyé tegyék Herrenfeldét. Itt-ott a termek berendezése a nemzetség régi nagy napjainak pompáját sugallta. Végezetül Eva lakosztályát is megtekintették. A fürdőszoba küszöbén Eva lába földbe gyökeredzett, és Götz is meghökkenve bámult a pasztellkék színekben pompázó helyiségre. A legcsodálatosabb sötétvörös rózsák tengere ontotta édes illatát. Vázák és kosarak álltak mindenütt, tele a legszebb, legkülönlegesebb példányokkal. A toalettasztalka szinte eltűnt a virágtengerben, a padlót vastagon rózsa borította, és minden zugot rózsatömeg töltött ki. A bódító illat szinte elkábította Evát. Fölnézett a férjére. – Te voltál, Götz? – Nem, drágám. Én csak a nappalidba rakattam virágokat. Nem tudom, hogy ezt a csodálatos rózsadíszt kinek köszönheted. De nézd csak, itt, ebben a kosárkában van üzenet.
Középen kerek kis asztalka állott, rajta rózsakosár. Ebből húzott most elő Götz egy borítékot, és Evának nyújtotta. Egy kis kártya volt benne, rajta csak néhány szó: „Drága gyermekem! Nem lehetek melletted ezen a napon, így legalább a távolból szórok rózsát az utadra. Mindig az lesz a legnagyobb boldogság számomra, ha téged boldognak tudhatlak. Az áldásom legyen mindig veled! Édesanyád.” Eva a férje nyakába borult. – Édes, drága anyám! Götz, ugye nagyon hálásak leszünk neki? Az ő kezéből kaptuk meg a boldogságot. Götz gyöngéden megcsókolta Evát. – Bár tudnálak olyan boldoggá tenni téged, mint ahogy ő szeretné, édesem! Lángoló szemmel, szorosan összeölelkezve álltak a rózsatenger közepén.
XVI. Húsvétkor lett Eva Herrenfelde úrnője. Most pedig már küszöbön állt a pünkösd. A házasság első heteit csöndes visszavonultságban töltötte az ifjú pár. Nem jártak társaságba, vendégeket sem fogadtak. Götznek amúgy is elég dolga akadt ilyenkor tavasszal. Most szokatlan lelkesedéssel és örömmel vetette magát a munkába. Hiszen végre volt tere az igazi, értelmes gazdálkodásnak! Nem is tudta olykor, minek örül jobban, a szabad alkotás lehetőségének vagy pedig imádott Evájának. A kettő együtt határtalan életörömmel töltötte el. Most mutathatta csak meg igazán, mire képes: tehetsége, munkakedve előtt végre nem álltak értelmetlen akadályok. Boldogságát csak néha-néha keserítette meg a gondolat, hogy az egészet hazugságnak köszönheti. De mindig elhessegette a kellemetlen emléket, és még kedvesebben, gyöngédebben bánt imádott feleségével. Eva valósággal kivirágzott a boldogságtól. Szépsége most teljes pompájában bontakozott ki, és különleges báj is társult hozzá, mely még egy kevésbé szép asszonyt is ellenállhatatlanná tett volna. Götz határtalan szerelmet érzett iránta, mely néha egészen bolondos viselkedésre késztette ezt a komoly, kimért férfit, ha kettesben maradhatott kedvesével.
Gyakran kellett a földekre kilovagolnia, úgyhogy elkezdte lovagolni tanítani Evát is. Az asszony majd minden útjára elkísérte. Csodálatos órákat töltöttek együtt a tavaszi pompában zöldellő vidéket járva. Egyre jobban föltárták lelküket egymás előtt, komoly és tréfás beszélgetésekben. Götz csak most látta meg igazán, micsoda kincset talált. Eva gazdag lelkivilága, kiterjedt műveltsége és mélységesen tiszta szíve kimondhatatlanul elbűvölte. A woltersheimiak gyakran meglátogatták őket, különösen Jutta és az apja. Fritz is gyakran beugrott, ha arra lovagolt épp, de csak rövid időre mindig, mert ő is nagyon el volt foglalva. Silvie és az anyja ritkábban bukkantak fel. Szívélyesebb lett ugyan a viszonyuk Evával, de azért igazán bizalmas barátság nem fejlődött ki köztük. Jutta véleménye szerint Herrenfelde „elragadó” volt, az ifjú úrnő „mennyeien kedves”, az úr pedig „egészen emberszabású, és furcsamód az előnyére változott” az utóbbi időben. Götz egyébként valóban nagyon lovagiasan bánt a kislánnyal, és – Eva kívánságára – rendkívül udvariasan kezelte. – Eva, a te szerelmed tényleg megnemesítette a férjedet. Százszor jobban tetszik most, mint az esküvő előtt, ezt meg kell adni – mondogatta Jutta elismerően a nővérének. Fritz gyakran érkezett Herrenfeldébe olyankor, amikor Jutta is ott volt. Eva jót mulatott magában, hogy ezek ketten milyen művészien titkolják az érzelmeiket. Evát Fritz már régen beavatta a szíve titkába, és Götz előtt sem maradt sokáig rejtve a titkos vonzalom. Woltersheim úr nagyon szívesen időzött a lánya teázóasztalánál. Ha kettesben maradtak, Eva sokat mesélt neki az anyjáról, akivel élénk levelezésben állott. Eva már régen észrevette, hogy apja a második házasságban még kevesebb boldogságot talált, mint az elsőben. Ezért aztán igyekezett apját minél több gyermeki gyöngédséggel körülvenni. Oly sok szeretet lakott a szívében, hogy két kézzel szórhatta, mégsem lett soha szegényebb. Ezekben a napokban megint nagyon kiviláglott, hogy Helene és a férje nem együtt élnek, csak egymás mellett. Helene asszony minden figyelmét Silvie-nek szentelte, senki másra nem pazarolt egy percet sem. Von Üchteritz tanácsos komoly udvarlónak bizonyult, és, mivel nagyon jó partinak számított, élvezhette Woltersheimné asszony teljes támogatását. Fritz iránt már régen nem táplált Silvie reményeket. Gyakori vendég lett Woltersheimban a tanácsos. Fritz roppant lelkesedéssel „drukkolt” neki, mivel, ha Silvie-t sikerül férjhez adni,
akkor neki is könnyebb dolga lesz, amikor majd megkéri Juttát. És a fiú hő fohászai szemlátomást meghallgattattak. Pünkösd szombatján a tanácsos a legelegánsabb öltönyében jelent meg, ebédhez pezsgőt hűtöttek be, és Woltersheim úr közhírré tette Silvie eljegyzését von Üchteritz tanácsossal. Fritz szíve szerint indiántáncot lejtett volna, de mivel ezt nem tehette, legalább a vőlegény kezét próbálta meg lerázni a csuklójáról lelkesedésében, és olyan buzgón ivott vele pertut, hogy egészen becsiccsentett, s ebéd után kénytelen volt a fejét a mosdótálba dugni. Estére Eva és Götz is átjöttek Woltersheimba, hogy köszöntsék a jegyespárt. Silvie csak úgy ragyogott boldogságában, és sokkal kedvesebb volt mindenkihez, még Juttához is. A kislány ezen az estén, lefekvés előtt, a következőket írta a naplójába: „Végre Silvie is menyasszony. A vőlegény kopasz, és nem egy Adonisz, Fritznek például a lába nyomába se léphet, de mégiscsak vőlegény, és ez a fő. Silvie persze szívesebben vetette volna el magát Fritzcel, nagy csoda, mondhatom. De Fritz nem volt rá kapható. Én sem hagytam volna egyébként, merthogy túl jó Silvie-nek. A nővéreim tehát elkeltek. Mama nemsokára elkezd nekem is férjet keresni. Nagyot néz majd, ha meghallja, hogy én nem megyek férjhez. Ó, Istenem, hát ha már egyszer megígértem Fritznek! Hajadon maradok, ennyi biztos. Csak tudnám, hogy belőlem is olyan rusnya vénlány lesz-e, mint Mademoiselle-ből! Mert az iszonyú volna. Fritz szerint Mademoiselle rémületes. Ó, Istenem, hát nem könnyű az élet!”
Pünkösd első napján hívta meg Eva első alkalommal az egész családot, a tanácsossal egyetemben. Nagy buzgalommal készült a vendéglátásra, többször is ellenőrizte a gyönyörűen megterített asztalt. Saját kezűleg rendezte el rajta a virágdíszt, és megigazgatta az értékes porcelánokat, ezüstöket. Éppen ezzel volt elfoglalva, amikor belépett a férje. Elragadtatva nézte a feleségét. Az asszony csodálatos, áttört csipkeruhát viselt, alatta fehér selymet. Felsőtestére és csípőjére szorosan simult a csipke, lejjebb kibővült, gazdag ráncokba rendeződött, és hosszú uszályban ért véget. Gyönyörű hajában egy szál fehér rózsa, mintha csak a szél fújta volna oda. Rámosolygott a férjére. – Nos? Elégedett az én zord uram? Götz megcsókolta a kezét és könyékig meztelen, szép karját.
– Elbűvölő vagy, édesem, igazi büszke szépség! Túlságosan is szép a szegény Götz Herrenfeldének! – Ó, nem, neki soha nem lehet túl sok a szépből és jóból! – Nincs lámpaláza, asszonyka? – Ó, dehogy! Hát mit gondolsz, akkor hogy bírnám ki, ha majd nagy társaságot kell fogadnom! Hisz most csak a család jön. – Szívesen fogadnál nagyobb társaságokat? – firtatta Götz. – Ó, nem, igazán ráér még – mosolygott Eva. – Nem vagy nagyon magányos Herrenfeldében? Eva hozzásimult, és gyöngéden nézett rá. – Dehogynem, mindjárt meghalok unalmamban – ingerkedett. Götz megragadta a vállát. – De komolyan, Eva! Néha elszégyellem magam, hogy önző módon teljesen kisajátítalak. De még mielőtt Eva felelhetett volna, megérkezett a woltersheimi vadászkocsi. Fritz és Jutta ugrottak ki belőle. Götz és Eva a nagy előcsarnokban fogadta őket, melynek kőpadlóját most már értékes perzsák borították. A falakat félmagasságig faburkolat fedte, melynek párkányán dísztárgyak sorakoztak. Megpillantva Evát Jutta öszszecsapta a kezét. – Jaj, de gyönyörű vagy! Micsoda mennyei ruha! Jesszusom, járkálj már egy kicsit, hadd látom, hogy esik a slepp! Isteni! Milyen magasnak látszol egyszerre! Hallod, azért egy ilyen uszály szörnyen reprezentatív! Bár már én is hordhatnék uszályos ruhát! A férfiak közben kezet szorítottak. Götz most az ifjú asszony elébe lépett. – Mi vagyunk az elővéd, Eva. Száműztek minket a családi kocsiból. Mindjárt jönnek a többiek is. Jutta már a tükör előtt tollászkodott. – Eva, nézd már meg, nem gyűrtem-e nagyon össze a ruhámat! Muszáj volt kabátot vennem rá, a por miatt. Jobbra-balra forgolódott a kislány, Eva pedig biztosította afelől, hogy semmi baja a ruhának, és elragadóan néz ki. – Valami harapnivalót is kapunk? – érdeklődött Jutta. – Mert mindjárt éhen pusztulok. – A kedvenc ételeidet Jutta, erről gondoskodtam. – Hm, pompás! Pezsgő is lesz? – Mi az, Jutta, csak nem akarsz becsípni? – csipkelődött Götz. – Pff! Úgy iszom, mint a vizet! – vont vállat Jutta. Fritz kétkedve ingatta fejét, mire Jutta harciasan fordult felé.
– Na, te csak hallgass! Nem is tudom, ki csiccsentett be Silvie eljegyzésén. De én hallgatok, mint a sír! – Könnyekig meghat a nemeslelkűséged, Juc! – Ugyan, kerüljetek már beljebb! Ezt a kérdést odabent is megtárgyalhatjuk – mosolygott Götz. Juttának nyújtotta a karját, és mélyen meghajolt. – Szabad kérnem? – Tyűha, de ünnepélyes! – mondta a kislány, majd ujjait a férfi karjára helyezve méltóságteljesen elvonult vele. – Tudjuk, mivel tartozunk a vendégeinknek – felelte a házigazda – és hogy kit mi illet meg. Fritz és Eva követték őket. A nagy szalonba mentek, melynek falait értékes gobelinek díszítették. Hamarosan a szülők is megérkeztek az ifjú jegyespárral. Nagyszabású lakoma következett, mely igazán dicséretére vált az új herrenfeldei szakácsnak. A hangulat emelkedett volt, Jutta különösen felvidult a pezsgőtől, úgyhogy az anyja rendre is intette egyszer-kétszer. Ebéd után a férfiak visszavonultak az úriszobába egy jó szivarra, a hölgyek pedig a teraszon foglaltak helyet, ahol pompás mokkakávét szolgáltak föl, finom kis porcelánfindzsákban. Negyedórával később az urak is csatlakoztak hozzájuk. Mintha az egész világ vidám és boldog lett volna körülöttük. Götz és Eva szeme olykor felragyogva villant egymásra. Nem sejtették, milyen törékeny a boldogságuk... Mikor aztán a woltersheimiak a tanácsossal együtt eltávoztak, a fiatal pár még sokáig üldögélt a teraszon kéz a kézben. Maradéktalanul boldogok voltak. Götz végül fölkelt. – Kedvesem, énekelj még egyet nekem! – kérte. Bementek a házba. Eva elénekelt néhány dalt, és Götz lehunyt szemmel hallgatta. A szíve szinte nehéz volt a nagy boldogságtól. Mikor Eva befejezte az éneklést, magához ölelte és megcsókolta. Aztán a szobájuk felé indultak. – Holnap muszáj már írnom az anyámnak – szólt Eva. – Nem szép tőlem, hogy olyan sokáig váratom. – Biztos nem haragszik meg rád! – Ó, haragudni, azt nem szokott. De tudom, mennyire várja a levelemet. Furcsa, de mióta viszontlátott, úgy néz ki, mintha egész szívével rajtam csüggne. – Én csak az ellenkezőjén csodálkoznék, szerelmem!
– Nagyon szeretné, ha elmennénk hozzá egyszer. – Most nem hagyhatom itt Herrenfeldét. – Tudja ő is, de mégis nagyon vágyik rá. – Talán eljön ő hozzánk, ha annyira szeretne látni. Eva fölsóhajtott. – De akkor mi lesz papával? Hiszen az anyám nem találkozhat vele és a mostohámmal! – Hát, talán el lehetne intézni, hogy ne jöjjenek át Woltersheimba, míg anyád nálunk van. – Igen... talán elintézhetnénk. Ki kellene térniük egymás útjából. Jaj, Götz, de borzasztó ez! Hiszen valamikor szerették egymást! És most... – Ne kínozd magad ilyen gondolatokkal! Biztos tévedtek, amikor azt hitték, megtalálták az igazit. De késő van már, aludni kéne. Holnap korán kilovagolok. El kell intéznem még egyet-mást, mielőtt a városba utazom. – Jaj, egészen elfelejtettem, hogy holnap elhagysz engem! Götz, hát hogy fogom kibírni, hogy egész nap nem láthatlak? Muszáj elmenned arra a buta gyűlésre? – Szívesebben maradnék veled, de sajnos ez nagyon fontos gyűlés. – Ó, hiszen csak hízóborjúkról és bikákról lesz szó! – duzzogott mosolyogva Eva. – No, azért másról is. Meg aztán a hízóborjúkat sem kell lenézni, igen fontos tényezők! Mindketten elnevették magukat. – Csak tréfáltam, édesem. Természetesen neked is ott a helyed, ez nem vitás. Majdcsak elütöm valahogy az időt. Annál édesebb lesz a viszontlátás! Götz másnap reggel be is ment a városba, ahol a környékbeli földbirtokosok tartottak gyűlést. Most először vált meg hosszabb időre a feleségétől. Éjfél előtt nem várhatták vissza. Eva még együtt reggelizett vele. Aztán hosszú levelet írt az anyjának, jól kiszínezve a részleteket is, tudva, hogy anyját minden érdekli, ami vele történik. Levélírás után háztartási teendőket intézett, aztán sétálni ment a parkba. A magányos ebéd nem nagyon volt ínyére. Götz nagyon hiányzott. Most értette meg, hogy a férfi az egész életét betölti. Ebéd után nyugtalanul bolyongott a házban. Az idő vánszorgott. Maga is
érezte, hogy gyerekesen viselkedik, és értelmesebb elfoglaltság után nézett. Eszébe jutott a könyvtár. Eddig még sosem jutott ideje istenigazából földeríteni. Nahát, itt az alkalom! Megörült az ötletnek, s indult is azonnal a könyvtárszobába. Ez a helyiség is változásokon ment át, de a magas falakat borító polcok megmaradtak. Eva tanácstalanul nézegette a tömött könyvsorokat, majd találomra kikapott egy könyvet, és az ablakfülkében álló karosszékbe vetette magát. Egy darabig még kinézegetett az ablakon az alatta elterülő völgyre. Mélyet sóhajtott. De buta is! Így elkámpicsorodni, csak mert egy napra elutazik a férje! De nem, biztos ez a fülledt hőség is ludas a dologban! Kánikula volt, mintha augusztus lenne, és volt valami nyomasztó a levegőben, talán vihar készült. Eva érzékeny volt az időjárásra, nagyon függött tőle a hangulata, így aztán a mostani levertségét is a kellemetlen idővel próbálta magyarázni. Most még csak néhány kis felhő lézengett az égen, de messze az erdő fölött sötét falként emelkedett fölfelé a vihar. Remélhetőleg Götz hazaér, még mielőtt kitörne. Már megint Götzre gondol! Eva erélyesen felcsapta az ölében heverő könyv fedelét. Egy levél hullott ki belőle. Lehajolt érte, és megismerte Maria néni írását. Mulatott is kissé a néni eredeti cikornyáin. „Kedves Götz fiam!” – ezt is hogy kanyarította oda! Ó, és aztán a saját neve is ott állt, egy kicsivel lejjebb! Tehát róla van szó a levélben! Kíváncsian nézett a dátumra. Az eljegyzésük napján írták, illetve azon a napon, amikor Götz szerelmet vallott neki. Nem tudta letenni kezéből a levelet. De hiszen itt hevert nyitva a könyvben, nem követ el indiszkréciót, ha elolvassa. Kényelmesen hátradőlt, és belemerült az olvasásba. Az a levél volt, amelyet Götz Woltersheimból hazajőve kapott meg, melyben a nénje még egyszer figyelmeztette, hogy gyorsan kérje meg Evát, még mielőtt kitudódna, hogy ő lesz Mrs. Fokham örököse. Már az első sorok után lehervadt a mosoly Eva ajkáról. Egyre feszültebb arccal olvasott. Jeges rémület szorította össze a szívét. A betűk táncoltak a szeme előtt, és mintha gúnyosan vigyorogtak volna. A szíve majdnem megállt, mintha egy roppant kéz fojtogatná. Végigolvasta a levelet, majd még egyszer elkezdte elölről, mert nem bírta fölfogni, amit olvasott. Lassan ért a végére, olyan lassan, mintha ólommá vált volna a vére, mintha nehezére esne összeolvasni a betűket. Magába roskadtan,
üres, halott szemmel bámult a semmibe. Süt még a nap? Még mindig olyan szép a völgy, mint az előbb? Nem borult sötét árnyék az egész világra? Eva megborzongott a hidegtől. Az életéből egyszerre eltűnt a fény és a meleg. Gyámoltalanul, zavarodottan pillogott körbe a nagy, boltíves teremben. Egyetlen gondolat forgott az agyában: hogy ebben a szobában temették el mindörökre az ő gyönyörű, hatalmas, dúsgazdag boldogságát. Minden elmúlt egy perc alatt, ami széppé és jóvá tette az életét. A borzalmas levél a legértékesebbet rabolta el tőle: a férje szerelmébe vetett hitét. Götz hazug! Előre megfontolt számítással jött el hozzá aznap este, miután Berlinben megtudta a nénjétől, hogy ő lesz az amerikai milliomosnő örököse, hogy ő az a gazdag menyasszonynak való, akit már oly régóta keres! Azonnal visszafordult, hogy biztosra mehessen, még mielőtt eljut Woltersheimba Mrs. Fokham üzenete! Nyilván tudta, hogy könnyű dolga lesz, éles szemét biztos nem kerülte el, hogy az ő buta kis szíve mennyire csüng rajta... Biztos nem volt könnyű szerelmet színlelni a rút kis kacsának! Hogy szíven szúrta megint ez a csúf szó, megint milyen élesen látta maga előtt Götz gúnyos mosolyát és hideg – istenem, milyen hideg – pillantását. Hogy hihette el, hogy szereti, ő, aki azelőtt annyira lenézte! Áldozat volt a részéről és súlyos önmegtagadás, hogy szerelmet színleljen! De rákényszerítette a szükség, hisz okvetlenül gazdagon kellett nősülnie. Hát ezért vette akkor olyan félvállról az ő szegénységét, hiszen tudta, hogy küszöbön áll a nagy örökség. Ő meg hitt neki. És boldog volt, hogy a férfi szereti, a szegénysége ellenére is. És kimutatta határtalan szerelmét, teljesen átadta neki a szívét. Milyen terhes lehetett ez a férfinak! Istenem, micsoda gyalázat, milyen borzalmas szégyen! Hazugság, hazugság volt minden! Eva felnyögött rettenetes kínjában, s úgy ült ott, mintha tonnányi súllyal nyomná a földre a borzalmas felfedezés. Hazugság volt minden: a lánykérés, a szerelmes szavak azon az estén, és hazugság minden, ami ezután jött. Testestül-lelkestül odaadta magát egy férfinak, aki nem szereti. Lovagiasságból nem mondta meg neki az esküvő után, hogy csak a pénze kellett. És nyilván hálás is volt egy kicsit, hogy megszabadulhatott a gondjaitól. Kényszerűségből volt gyöngéd, és érzelmeket színlelt, amelyeket egyáltalán nem érzett. Mennyire nehezére eshetett! Eva hirtelen fölpattant, végsőkig fölzaklatva. A levelet görcsösen szorongatta a markában. A fürdőszobába futott, egy székre omlott, és
még egyszer átfutotta a levelet, mintha minden szavát örökre az elméjébe akarná vésni. Végül önkéntelen mozdulattal az ékszeres dobozába zárta, nem is tudva, mit tesz, majd élettelenül egy nyugágyra roskadt. Órák hosszat hevert mozdulatlanul, szinte bénultan, de az agya vadul dolgozott. Mit tegyen hát ezzel a borzalmas bizonyossággal? Megmondja Götznek, hogy megtalálta a levelet, és tudja már, hogy miért vette feleségül? A foga is vacogott a gondolatra. Nem, erre ő nem képes. Odaállni elé, és az arcába mondani, hogy átlátott a hazugságán, és tudja, hogy színleléssel és csalással hódította meg szegény, védtelen szívét, és szégyent, bűntudatot látni azon az imádott – istenem, milyen hőn imádott – arcon! Nem, százszor is nem! De éppilyen lehetetlen volt az is, hogy tovább éljen mellette ezzel a bizonyossággal a szívében, színlelve, hogy mit sem tud, hogy hisz még a szerelmében. És ezerszer is lehetetlen – iszonyú gondolat! – eltűrni a hazug gyöngédségét. De hát akkor mit tehet? Elszökjön? Woltersheimban a szép, csöndes halastó csak őt várja... Hogy csábította ez a gondolat! Akkor jó lenne, nyugalom lenne, nem kellene többet a borzalomra gondolni, mely szétszaggatja a szívét! Hisz mit várjon még az élettől, ha Götz szerelmében nem hihet már? De nem! Azt sem lehet. A szülei – megszakadna a szívük! És ő... Götz? Talán nem sejtené meg, mi űzte a halálba a feleségét? Akkor az ő életének is vége volna, hisz annyira nem lelkiismeretlen, hogy nyugodtan éljen ezután tovább! Nem, ezt nem teheti Götzcel, annál jobban szereti... Jaj, gyalázat, hogy most még forróbban, gyötrelmesebben szereti, mint eddig! Mit tegyen, mit kéne tennie? Hol talál kiutat ebből a zűrzavarból? Hová meneküljön szégyenével, gyötrelmével? Hová a hazug gyöngédségek kínja elől? – Götz, Götz! – A férfi nevét nyögte vergődve kínjában, majd fölegyenesedett, szemében vad zavarodottság lángolt. A nap lemenőben volt, sugarai rézsút estek a szobába, ahová lassan bekúszott már az alkony. Eva fölpattant, gépiesen lesimította a haját. Nem bírta tovább a szobában, úgy érezte, a falak halálra szorongatják. Kirohant a folyosóra. Szembejött a komornája, kérdezte, nem parancsol-e valamit. Eva megrázta a fejét, és továbbment. Az előcsarnok sarkában üldögélt ugyan egy szolga, de éppen elbóbiskolt, úgyhogy senki sem vette észre a távozását. A komorna lement a szuterénbe, csevegni a személyzet többi tagjával, s egykettőre elfeledkezett úrnőjéről.
Eva lerohant a hegyoldalon, be az erdőbe. Alvajáró módjára maga elé meredve lépdelt az erdei úton. Aztán letért róla, s bevette magát a bozótba. Jólesett, hogy arcát csapkodják az ágak, s hogy erőnek erejével kénytelen utat törni a sűrűben. Nem tudta, mióta bolyong a bozótban, sem azt, hogy hol van éppen. Végképp kimerülve állt meg, s arcra vetette magát a puha fűben. Sokáig hevert itt végkimerültségben, tompán, érzéketlenül, mint a sebesült vad, amely magányos helyre vonul meghalni. Nem érzékelte sem a teret, sem az időt. Csak akkor riadt föl, amikor félelmetesen megdördült az ég, és orkánszerű vihar tört ki. Ijedten kapta föl a fejét, és nézett körül. Sűrű éjszaka volt már. Nagy, nehéz cseppekben eleredt az eső. Lassan föltápászkodott, s kézzel-lábbal tapogatózva elindult. Villám vakította el, hatalmasat csattant az ég, aztán dörgött-villámlott már megszakítás nélkül. Az eső rendületlenül szakadt, már az egész ruháját átáztatta. Vaktában tapogatózott tovább. Gyakran ütközött fatörzsnek, botladozott, egyensúlyát vesztve kapott valami fogódzó után. Őz csörtetett el előtte, mókus ugrott át a feje fölött. Félelmetes volt az éjfekete erdő, s Evát rettegés fogta el. Futni kezdett, szemét a sötétségbe meresztve. Hideglelősen borzongott, a ruhája csuromvizesen tapadt reszkető tágjaira, finom kis cipője is átázott. Holtfáradtan vánszorgott tovább, amikor végre azon vette észre magát, hogy kiért az erdőből, s egy útra talált. Megkönnyebbülten sietett volna tovább, de ebben a pillanatban eltűnt a lába alól a föld, s belezuhant valami árokba. Olyan szerencsétlenül esett, hogy felsikoltott a fájdalomtól. Megpróbált fölkelni, de hiába. Éles fájdalom hasított a jobb lábába, mozdulni sem bírt. Nyögve, lihegve erőlködött, de végül kénytelen volt megadni magát a testi és lelki gyötrelmeknek. Mozdulatlanul hevert és azért fohászkodott, hogy a jó Isten engedje meghalni. Végül jótékony eszméletlenség szabadította meg rövid időre kínjaitól.
XVII. Götz a várakozások ellenére már tízkor el tudott szabadulni a városból. Ugratták is miatta a többiek, hogy ennyire sürgős a dolga, de ő nem zavartatta magát. Apósa, aki szintén részt vett a gyűlésen, Woltersheimig kísérte, onnan egyedül hajtatott tovább. A vihar ad-
digra már elvonult. Tiszta, csillagos égbolt borult a föld fölé, sütött a hold. Götz utasította a kocsist, hogy siessen. Remélte, még ébren találja Evát, és előre örült az asszony örömének, hogy hamarabb jött vissza, mint remélte. A kocsis váratlanul megállította a lovakat az út közepén. Götz fölriadt kellemes álmodozásából. – Mi történt, Seifert? Miért álltunk meg? A kocsis hátrafordult. – Ott az árokban egy ember fekszik, fehér ruhája van. – Na de Seifert, csak nem kísérteteket lát? Talán poharazgatott egy kicsit? – Színjózan vagyok. Nézzen csak oda a méltóságos úr! Asszony kell legyen, az előbb nyögött egyet. Valami szerencsétlenség történt itt! Most már Götz is látott arrafelé valami fehérséget. Kiugrott a kocsiból. – Gyorsan ide a lámpát! Gyerünk, Seifert, világítson! Lássuk csak, mi van itt! Seifert megindult a lámpával az ura után. Götz az asszony fölé hajolt. Végre az arcára esett a fény. – Eva! – kiáltotta halálra rémülten. Eva nem hallotta, eszméletlen volt. Götz arcából kifutott a vér. Hogy kerül ide Eva, ilyen állapotban? Érezte, hogy az asszony ruhája és haja teljesen át van ázva. Seifert is ijedten bámult. – Megváltó Krisztusom! A méltósága! – kiáltotta. Götz úgy érezte, a rémülettől mindjárt megáll a szíve. Eva fölé hajolt, s a szívét hallgatta. Hál’ istennek, csak eszméletlen. Óvatosan megpróbálta fölemelni. Eva felnyögött, s az arca fájdalmasan eltorzult. A férfit ijedtében kiverte a veríték. – Úgy látszik, megsebesült a méltóságos asszony! – Mi történhetett? Hogy kerül ide ilyenkor? – kiáltott fel Götz önkéntelenül, miközben ijedt gyöngédséggel nézte a feleségét. – Hisz látja a báró úr, hogy vizes a ruhája. Biztosan sétált a méltóságos asszony, és megijedt a vihartól. Sötét volt, azért eshetett az árokba. – Seifert majdnem kitalálta az igazat. – A kocsihoz kell vinnünk a feleségemet, itt nem maradhat. Csak tudnám, hol sérült meg! Óvatosan végigtapogatta a törődött testet. Mikor a lábához ért, Eva megint felnyögött.
– Úgy látszik, a lába tört el, vagy talán csak megsérült. Hozzon egy takarót, Seifert! Abba fektetve el tudjuk vinni a kocsiig, úgy talán nem okozunk nagy fájdalmat. Seifert térült-fordult, s már hozta is a takarót. Götz lassan, óvatosan ráfordította Eva tehetetlen testét. Vigyázva a kocsihoz vitték a sebesültet, iszonyú aggodalomban, hogy kénytelenek fájdalmat okozni neki. – Gyorsan haza, Seifert! – kiáltotta rekedt hangon Götz. Evát az ölében tartotta, mint egy kisgyereket, s gondosan takargatta, nehogy megfázzon nedves ruhájában. Eva minduntalan felnyögött, ha döccent egyet a kocsi. Minden nyögése tőrdöfés volt Götz szívébe. Hiába töprengett azon, hogy kerülhetett Eva éjszaka ilyen messzire a kastélytól. Seifert ötlete tulajdonképpen hihetően hangzott, de mégis volt a dologban valami érthetetlen. Eva házi ruhában volt, kalap nélkül. Ha nem így áll a helyzet, azt lehetett volna hinni, hogy Woltersheimba indult, s talán kocsival akart visszatérni. De az is lehet, hogy a viharban elvesztette a kalapját. Jaj, csak érnének már haza! A kocsi már a kastély dombjára kapaszkodott fölfelé. Ahogy a kapuhoz értek, a cselédek aggodalmas ábrázattal rohantak elébük. Eva komornája is közöttük volt. Csak a vihar kitörésekor vették észre Eva eltűnését. Most némán, megilletődötten bámulták Götzöt, ahogy Seifert segítségével kiemeli az élettelen asszonyt a kocsiból. – Azonnal lovagoljon valaki orvosért! – kiáltotta Götz, amint megállt a kocsi. Még mielőtt beértek volna Evával a házba, az egyik szolga már lóhalálában vágtatott lefelé a domboldalon. Götz és Seifert a hálószobájába vitték Evát, s a takaróval együtt az ágyra helyezték. Bejött a komorna is, és Götz segítségével azonnal nekilátott, hogy lehámozza úrnőjéről a nedves ruhát, s a haját megszárogassa. Götz talán még Evánál is sápadtabb volt. – Mikor hagyta el a feleségem a házat? – faggatta a rémült komornát. – Nem tudom, uram. Hét óra körül láttam a méltóságát a folyosón, megkérdeztem, parancsol-e valamit, de csak a fejét rázta. Aztán már nem láttam többet. Mikor kitört a vihar, fölmentem a méltóságához megkérdezni, nincs-e rám szüksége, de a szobái üresek voltak. Az egész kastélyban hiába kerestük, így aztán azt gondoltuk, hogy a méltósága kiment a szabadba, és meglepte a vihar. Átkutattuk az egész parkot.
Götz ettől nem lett sokkal okosabb. Elküldte a komornát, és maga takargatta be jó melegen a feleségét. Megmozdítani nemigen lehetett, a ruhát is úgy kellett levágni róla, hogy ne okozzanak fájdalmat neki. Lázas türelmetlenséggel várta az orvost. Azt maga is megállapította, hogy Eva lába eltört. Azt viszont nem tudta, vannak-e még más sérülései is. Eva még mindig nem tért magához. Csukott szemmel feküdt, néha fel-felnyögött. Götz megremegett minden sóhajtásától. Ha Eva most láthatta volna az arcát, nem kételkedett volna többé a szerelmében. Ezen az arcon olyan szenvedés tükröződött, amilyet csak egy imádott lény miatti aggodalom okozhat. Tehetetlenül simogatta az asszony nedves haját, csókolgatta kicsi, hideg kezeit. Egy pillanatra sem távozott az ágytól, még csak át sem öltözött. Valahára, gyötrelmesen sokára megjött az orvos. A lovas szolga közölte vele, hogy baleset történt, így magával hozott minden szükséges fölszerelést. Mialatt rutinosan megvizsgálta a sérültet, Götz tájékoztatta a történtekről. Gyorsan bekötözte, majd kényelembe helyezte a beteget. További sérüléseket nem talált, de Evának láza volt. Munkája végeztével közölte Götzcel, hogy csak a lábszárcsont tört el, de a beteg amellett meg is fázott, mivel órákig hevert vizes ruhában a földön. Götz sápadtan hallgatta. Végtelenül aggódott a feleségéért. Hogy szenvedhetett ott az éjszakában, elhagyatva, egyedül! Istenem, hogy retteghetett szegény! Ezt az orvosnak is megemlítette. Az bólintott. – Igen, föltehetőleg számíthatunk enyhébb idegsokkra is. De azért ne nézzen olyan elkeseredetten, Götz úr! A felesége fiatal, egészséges teremtés, hamar fölgyógyul! Fő, hogy a megfázás következményeit megelőzzük. Meg is tettem mindent ennek érdekében. A vizsgálat alatt Eva olykor-olykor fölnyitotta a szemét, és zavarodottan körülpillogott. Götz fölébe akart hajolni, de az orvos viszszafogta. – Legfőbb utasításom a teljes nyugalom! Kérem, Götz úr, ne zaklassa, kímélje az érzelemkitörésektől! Eva föllélegzett, amikor a férje és az orvos elhagyták egy kis időre a szobát. Nagy, sötét szemét fájdalmasan az ajtóra szögezte. A komorna, aki mellette maradt, megmozdult kissé, erre megint azonnal lehunyta a szemét. Nem volt eszméletlen az egész idő alatt. De nem volt képes rá, hogy ránézzen Götzre, vagy szót váltson vele. Lelki kínjai sokkal gyötrőbbek voltak a testieknél.
Most, hogy ellátta az orvos, és kényelembe helyezték, a fizikai fájdalom alábbhagyott, s a lelki bánat kettőzött erővel kerítette hatalmába. Lázas fejében megint kiutat keresve kavarogtak a gondolatok. Mit tegyen immár? Ez a kérdés töltötte be egész lényét. És nem talált rá választ. Gondolatai végképp összezavarodtak, lázálmokkal keveredtek el. Komor napok következtek Götz Herrenfelde számára. Evát majd egy hétig magas láz emésztette, és senkit nem ismert meg. A férje pillantása elől mindig kitért, többnyire azonnal lehunyta a szemét, ha Götz belépett a szobába. Még lázálmaiban is megőrizte fájdalmas titkát, egy szót sem ejtett ki róla. Az orvos egy ápolónőt küldött Herrenfeldébe, és Jutta is átjött, mindjárt másnap. Ragaszkodott hozzá, hogy ő ápolhassa a nővérét, és olyan ügyesen, gondosan látott hozzá, hogy végül is engedtek neki. A kedvesnővérrel felváltva ápolták a beteget. Mikor a láz végre alábbhagyott, Eva apatikus állapotba zuhant, ami nagyon nyugtalanította az orvost. A levertséghez még az is hozzájárult, hogy Eva a gipsz miatt nemigen mozoghatott. Éjjel-nappal tompa közönyben hevert ott, és kényszeríteni kellett, hogy egyáltalán egyen valamit. Jutta szerető gondoskodása néha-néha mosolyt csalt az arcára, de ez a mosoly még jobban fájt a kislánynak, mint Eva komor arca. Volt benne valami nagyon elszomorító. – Eva, drága testvérkém, hát mi történt veled? Nemcsak a betegség meg a törött lábad szomorít el, én érzem! – fakadt ki egy nap Jutta. Evát ez a kérdés nagyon fölzaklatta, s olyan rémült kifejezés ült ki az arcára, hogy a kislány is megijedt, és nem merte tovább firtatni a dolgot. Götzcel viszont megbeszélte később. – Sajnálom, Götz, de az az igazság, hogy Eva nagyon megváltozott, és ennek nemcsak a betegség az oka! Talán összevesztetek? Götz aggodalmasan csóválta a fejét. – Nem, Jutta, azt egész biztosan nem. Én is már rengeteget törtem a fejem, hogy mitől változott így meg! Az orvost is megkérdeztem. Azt mondta, el fog múlni. Csak békében kell hagyni Evát, nem szabad kérdésekkel zaklatni. Mikor tehetetlenül hevert odakint a viharban, biztos mindenféle rémképek kínozták, és még nem szabadult meg a hatás alól.
Be kellett érniük ezzel a magyarázattal, és nem is említették többet az ügyet. De Jutta éles szemét nem kerülte el, hogy Evát menynyire fölzaklatja, ha Götz belép a szobába, hogy ilyenkor mindig lehunyja a szemét, míg csak a férje megint ki nem megy. Az eleven, vadóc kislány nagyon megváltozott a betegápolás ideje alatt. Olyan gyöngéden, gondosan ápolta a nővérét, hogy Götz újból és újból hálatelten csókolt kezet neki. Őt is bátorította, vigasztalta Jutta. Hisz idővel minden jóra fordul. Woltersheimból nap mint nap érdeklődtek a beteg állapota iránt. Az apja nagyon aggódott Eváért, elszomorította, nyomasztotta a lánya betegsége. Götz kíméletesen hírül adta Mrs. Fokhamnek is, hogy Eva balesetet szenvedett, eltörte a lábát, de már gyógyulóban van. Mrs. Fokham azonnal táviratban érdeklődött, kielégítő-e Eva állapota. Götz visszasürgönyözött, hogy lassan, de biztosan javul. Miért is zaklatná föl még az anyját is. Hisz segíteni nem tud, és onnan meszsziről biztosan még tragikusabban élné át a helyzetet. Fizikailag valóban egyre javult Eva állapota. Csak a mélységes apátia nem akart sehogy sem elmúlni. Idegenné, megközelíthetetlenné vált Eva. Sohasem mosolygott már, és ha Götz jött be hozzá, hogy egy kedves szóért könyörögjön, annyira zaklatott lett, hogy a férje kénytelen volt fájdalmas aggodalommal a szívében távozni. Mivel Juttával sem úgy viselkedett, mint régen, Götz nem fogott gyanút, hogy Evának éppen vele lehet baja, és reménykedett, hogy a teljes gyógyulás majd a kedélyét is helyrehozza. Minél jobban felgyógyult Eva, lelki gondjai annál könyörtelenebbül kínozták. Hiábavaló volt szüntelen töprenkedése, hogyan is tisztázhatná a viszonyát Götzcel anélkül, hogy az igazat be kellene vallania. Ezer és egy tervet kovácsolt, de sorra el is vetette. Végre, egy álmatlan éjszakán támadt egy ötlete, mely egész kivitelezhetőnek tűnt. Aggályosan mérlegelte, minden oldalról megvizsgálta, és úgy döntött, megpróbálkozik vele. Lassan meg is barátkozott az új gondolattal, és nyugodtabb, fölszabadultabb lett tőle a lelke. A boldogsággal már végképp leszámolt. Tudta, ilyesmi nem létezik többé a számára, hisz bebizonyosodott, hogy Götz nem szereti. De méltósággal akarta viselni a sorsát. Először is ebből a kínos helyzetből kell kiszabadulnia, ahol állandó félelemben él, hogy megint el kell tűrnie Götz hazug gyöngédségeit, melyeket megalázónak érzett, tudva, hogy nem szívből jönnek. A lába már teljesen meggyógyult: Levették róla a gipszkötést, fölkelhetett, és gyakorolhatta a járást. Jutta csak azután akart vissza-
menni Woltersheimba, hogy Eva már elhagyhatta az ágyat. Tizenhetedik születésnapját a betegágy mellett töltötte, s a családja utólag akarta felköszönteni. Fritz Woltersheim alig várta Jutta visszatérését. Híven önmagának tett ígéretéhez, eddig nem szólt a lánynak szerelméről. Most viszont már több héttel elmúlt a kitűzött időpont, a születésnap, és még mindig nem nyílt alkalma beszélni vele. Túláradóan boldog volt hát, hogy Jutta bejelentette hazatérési szándékát. Ragaszkodott hozzá, hogy személyesen hozhassa haza. Különös módon nem a vadászkocsit fogatta be, melyet pedig úgy szeretett Jutta, hanem a csukott landauert. Herrenfeldébe érkezve először találkozott Evával a balesete óta. A látványtól összeszorult a szíve, pedig Eva már elég jó állapotban volt, de olyan kifejezés honolt az arcán, ami nagyon fájt a fiúnak, bár maga sem tudta, miért. Egy darabig kettesben maradhatott vele. Nagyon kedvesen beszélt hozzá, mint testvéréhez, akiért szívből aggódik. Eva Juttára terelte a szót. – Fritz, az a kislány nagyon felnőtt az utóbbi hetekben. Tetszeni fog neked. Igazi vigaszom és támaszom volt ebben az időben. A betegségem miatt egészen elfeledkeztem a születésnapjáról. Nem akarom említeni neki, de tudom, hogy ti is csak most fogjátok megajándékozni. Vidd el neki, kérlek, ezt a kis karkötőt, és tedd a nevemben az ajándékok közé. Anyámtól kaptam, és Jutta mindig nagyon megcsodálta. Örülni fog neki. Fritz zsebre vágta a kis ékszerdobozt, és megígérte, hogy teljesíti Eva kérését. – Remélem, hamar eljössz megint Woltersheimba – mondta, s megcsókolta az asszony kezét. – Talán nagyon is hamar kénytelen leszek elmenni, kedves Fritz, hogy köszöntsem a menyasszonyodat – mondta régi, kedves mosolyával Eva. A fiú lángoló szemmel nézett rá. – Ha rajtam múlna, akkor nagyon, nagyon hamar gratulálhatnál nekünk! Eva magához húzta a fejét, és gyöngéden megcsókolta. – Nagyon kedves fivérem leszel – súgta meghatottan. Fritz is nagyon meg volt indulva, s egyikük sem vette észre, hogy Götz csöndesen belépett a szobába. Ő csak annyit látott, hogy a felesége megcsókolja Fritzet, és kedvesen, ó, milyen kedvesen suttog a fülébe. Mióta nem volt már ilyen kedves őhozzá! Különös érzés foj-
togatta a torkát. El akarta hessenteni, de titkos nyomásként mégis ott maradt a szívében. Fritz és Jutta hamarosan elindultak. Götz kikísérte őket a kocsihoz, és forró hálával búcsúzott Juttától. A kislány csak a fejét rázta. – Ne ceremóniázz már, Götz, olyan boldog vagyok, hogy végre egy kicsit hasznos lehettem! Menj csak vissza Evához! Remélem, most már visszanyeri a jókedvét... Fritz is fölszállt a kocsiba Jutta mellé. Götz egy pillanatig a fiú jóvágású, napbarnított arcába nézett, és föltolult benne Eva csókjának emléke. Megharagudott magára, és gyorsan hátralépett, búcsút intve a fiataloknak. A kocsi kigördült az udvarról. Jutta föllélegzett, végre kettesben maradva Fritzcel. – Tudod, Fritz, azért nagyon örülök, hogy hazamehetek végre – mondta mosolyogva. – Én is, kicsi Juc – sóhajtott hatalmasat a fiú. – Nagyon hiányoztál! Jutta gyanakodva nézett rá. – Nem volt kivel civakodnod, mi? – kérdezte a régi hangvételben. – Elsősorban más okból hiányoztál, Juc. Rájöttem ugyanis, hogy nem bírok tovább agglegény maradni. Nagyon szeretnék eljegyezni valakit. Vissza szeretném venni tőled az ígéretemet. Tudod, azt, hogy nem fogok megnősülni. Jutta nagyon elsápadt, és elhúzódott Fritz mellől, amennyire csak tehette a szűk kocsiban. A szeme elhomályosodott, s az ajka remegett a visszafojtott sírástól. – Ugye, Juc, visszaadod a szavamat? – sürgette a fiú. Jutta nagy nehezen erőt vett magán. – Felőlem! Tőlem akár holnap is megnősülhetsz, ha ez a vágyad – nyögte ki nagy erőfeszítéssel, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy a könnyek kicsorduljanak a szeméből. Erre Fritz nagy hirtelen magához ölelte – tehette a zárt kocsiban –, és lecsókolta a könnyeit. – Kedves kicsi Juc, drága kis vadócom, biztos, hogy annyira mindegy? Hát nem tudod, hogy szeretlek, már nagyon hosszú ideje, és hogy egyáltalán nem tudok nélküled élni? Szép volt a barátságunk, de ez nem elég. Azt szeretném, hogy a feleségem legyél, te kis buta, buta Juc! Csak a tizenhetedik születésnapodat akartam megvárni, de kénytelen voltam még három hetet ráhúzni! Hát mondd meg végre, Juc, akarsz-e a feleségem lenni? A lány mozdulatlanul ült, csak a könnyek ömlöttek az arcán. Végül akadozva, bizonytalanul mondta:
– Te, ha most is csak ugratsz... hát az rettentő undokság volna! Fritz megcsókolta szép, dacos száját, és mélyen a szemébe nézett. – De Juc, hát tényleg nem vetted észre? Néha már alig tudtam eltitkolni, mennyire szeretlek! Jutta erélyesen törölgette az arcát. – Hát, az biztos, hogy meg is haltam volna, ha mást veszel el! De legalábbis kikaparom a szemét! Fritz ujjongva fölnevetett. – Jaj, te csibész! Szép kis munka lesz téged megszelídíteni. Jutta elpirult, és a fejét csóválta. – Ó, Fritz, ha tudnád, milyen vagyok igazából! Hiszen az örökös hadakozás veled nyomorult komédiázás volt csupán. Iszonyú dühös voltam magamra, amiért annyira szeretlek! Mert azt hittem, hogy te nem szeretsz. – De most már tudod, hányadán állunk! – évődött Fritz. – Tudom. De te is egész szépen alakoskodtál! – Fő az, hogy most már jegyesek vagyunk. Ennek örömére adhatsz is egy csókot. Vagy még okosabb, ha rögtön kettőt. Meg nem árthat. Úgyis kell egy kis bátorságot merítenem. Mert ha apád elé állok, hogy megkérjelek, akkor talán azt feleli, hogy kis csibe az még, várj, míg megnő! Kisbabát nem vehetsz feleségül! Jutta fölháborodottan húzta ki magát. – Csak ne szemtelenkedj. Silvie tanácsosa is tizenkilencnek nézett! – Mert félig vak az istenadta – csipkelődött tovább Fritz. Jutta visszavágott volna, de a fiú csókkal zárta le a száját. – Ellentmondásnak pedig helye nincs. Ezentúl tudni fogom, hogyan kell téged elhallgattatni. Egészen kellemes módszer. Jutta hirtelen átölelte a nyakát, és az arcát az övéhez simította. – Fritz, drága Fritz, olyan boldog vagyok! – Olyan kedvesen és gyöngéden szólt, mint még sohasem. A fiú könnybe lábadt szemmel kérdezte: – Hát szeretsz, kicsi Juc? Jutta bólintott. – Rettentően szeretlek. És mérhetetlenül boldog vagyok. De volna egy kérésem. – Halljuk! – Ne mondd meg ma még a papának! Nagyon szeretnék egy-két napig titkos menyasszony lenni. Az olyan romantikus. Nevetve csókolta meg a fiú.
– Te nagy gyerek! Nem tagadhatom meg az első kérésedet. Két napig lehetsz titkos menyasszony, de aztán könyörtelenül leleplezlek! A boldogságtól elnémulva ültek egy darabig. Aztán Jutta mosolyogva megszólalt: – Mekkorát fog nézni Eva, ha megmondjuk neki! – Azt te csak hiszed – felelte Fritz kajánul. – Nem lesz meglepve. Rég tudja, hogy szeretjük egymást. – Ugyan már, Fritz, honnan tudná? – Hát tőlem. Az imént is beszéltünk róla. És kaptam tőle egy testvéri csókot. Nagyon örül, hogy egymásra találtunk. – Megmondtad neki, hogy szeretsz? – álmélkodott Jutta. – Bizony. – Na de én nem árultam el neki, hogy én is szeretlek téged! – Hát, tudod, Eva meg én egy kicsit átláttunk rajtad! – Ezt nem értem. Hiszen úgy uralkodtam magamon. – Talán túlságosan is, Juc. Ez árult el. Jutta hirtelen elkomolyodva nagyot sóhajtott. – Jaj, Fritz, de jó lenne, ha én is így át tudnék látni Éván! Iszonyúan aggódom miatta. – De hisz meggyógyult. – Nem igazán. Nem tűnt föl, hogy milyen szomorú? – De, igazad van. Most, hogy mondod, én is észrevettem valamit. De hát mi lehet vele? – Hiszen, ha tudnám! – felelte komoran Jutta. Megragadta Fritz egyik gombját, és csavargatni kezdte. Fritz majdnem elnevette magát. Ez volt a lány szokása, ha aggódott valamiért. – Juc, hé, a gombom! Jutta nagyot sóhajtott. – Eva és Götz között történt valami. Fritz döbbenten nézett rá. Jutta megvonta a vállát. – Csak annyit tudok, hogy Eva fél vele kettesben maradni, és szörnyen nyugtalan lesz, ha belép a szobába. És soha nem említi egy szóval sem. Pedig azelőtt ő volt a mindene, csakis róla tudott beszélni. És olyan különösen ragyogott a szeme, ha ránézett. Most pedig állandóan kerüli a pillantását, és a szeme olyan zavaros és szomorú. Úgy néz ki, mintha valami, nagy bolondságot tervezne. Fritz elmerengett.
– Ne gondolj rá, Juc, ne foglalkozz vele! – emelte föl végül a fejét. – Friss házasságokban előfordulnak kisebb viharok. Elmúlik, ne félj. – De nálunk nem lehet ilyen – jelentette ki határozottan Jutta. – Nem hát. Mi jó előre kitomboltuk magunkat. Most már lecsillapodtunk. A békét pedig csókkal kell megpecsételni. Megpecsételték, nem is egyszer. Nagyon rövidnek tűnt az út hazáig.
XIX. Fritz és Jutta távozása után Götz megint bement a feleségéhez. Eva egy karosszékben ült az ablaknál. Nem nézett rá, akkor, sem, amikor Götz odalépett hozzá. De sápadt arca vérbe borult. Nagyon hasonlított mostanában arra a régi, rettegő kislányra. – Nem jönnél ki velem egy kicsit a friss levegőre? – kérdezte gyöngéden a férfi. Eva megrázta a fejét. – Nem, köszönöm. Jól ülök itt. – De kellene egy kicsit járnod odakint, hogy egészséges színt kapj megint! Lehajolt a feleségéhez. Az asszony arca idegesen megrándult, és elutasítóan nyújtotta ki a kezét. Az arcán szenvedő vonás jelent meg. Götz összeharapta a fogát, és megsimogatta Eva haját. – Eva! – súgta gyötrődve, könyörögve. Eva félénken rápillantott. – Hagyj, kérlek! Nyugalomra van szükségem, semmi másra – mondta gyorsan. Götz odahúzott egy széket, és leült a felesége mellé. – Eva, mikor leszel megint olyan, mint azelőtt? Tudom, hogy még mindig szenvedsz a baleset következményeitől, és igyekszem türelmesen várni. De azt nem tudom elviselni, hogy olyan félénken és tartózkodóan viselkedsz velem! Már-már attól félek, hogy nem is szeretsz többé! Eva, mondd, hát igaz lehet ez? Eva egész testében remegett, s mereven maga elé bámult. – Ne kínozz, hagyj békében, csak egy napig még! – nyögte ki nagy erőfeszítéssel. Götz gyöngéden megcsókolta a kezét.
– Szegény, drága szerelmem, hogy szenvedhettél magadra hagyva, sebesülten az erdő közepén! Nagyon megváltoztál. Olyan rémült szemmel nézel, mintha ezer veszély leselkedne rád. Próbáld meg azt a szörnyű élményt elfelejteni! De ha van még más bajod is, akkor kérlek, oszd meg velem, könyörgök, hadd segítsek! Csak ne legyél ilyen hallgatag és megközelíthetetlen, mert már nem bírom elviselni! Eva összekulcsolta a kezét. – Hagyj magamra, kérlek! – súgta gyötrelmesen. Götz sóhajtva fölkelt. Nagyon összeszorult a szíve. Mi történt Evával? Lehetséges, hogy már nem szereti? Megint fölidéződött benne, milyen kedves mosollyal csókolta meg Fritzet. Az ő számára pedig nincs egy pillantása, egy jó szava sem. Rettegés mardosta a szívét. Mintha sötét árnyék borult volna az életére. És egy kínzó gondolat támadt föl benne hirtelen: „Hazugságra épült a boldogságod, nem is lehet tartós!” Vánszorgó léptekkel elindult. A küszöbről még egyszer visszafordult. Eva kővé meredve ült a székén, és maga elé bámult. Götz még aznap beszélt az orvossal, aki eljött megvizsgálni Evát. Elpanaszolta, milyen furcsán viselkedik, hallgatag lett, és teljesen megváltozott. Az orvos a vállát vonogatta. – Ez mind lehet a depresszió következménye. A tisztelt felesége már teljesen egészséges. Azt tanácsolnám, beszéljen vele kissé erélyesebben. Ilyen labilis állapotban rossz hatással lehet a túl nagy engedékenység. Götz elhatározta, hogy megfogadja az orvos tanácsát. Eva másnap levelet kapott az anyjától. Mrs. Fokham a megnyugtató híradások ellenére is nagyon aggódott a lányáért. Arra kérte, látogassa meg Götzcel együtt, amint az állapota lehetővé teszi. Hoszszas betegeskedés után nagyon jót tehet egy tengeri utazás. Hiszen, ha muszáj, egy-két hétre Götz is ott tudja hagyni a birtokot. Nem nyugszik meg, amíg saját szemével nem győződhet meg róla, hogy Eva valóban jobban van-e. Eva eltöprengve olvasta végig a levelet. Úgy érte, mint a megváltás. Most már tudta, mit kell tennie. Délután kis szalonjában üldögélt az ablaknál, amikor Götz belépett, elszánva, hogy az orvos tanácsa szerint fog beszélni vele. Eva tekintete ma nem volt olyan tompa, és az arca is rózsásabb volt kissé a szokottnál. Fehér, dúsan redőzött ruhát viselt. Götz még sohasem látta ilyen szépnek a feleségét. Szíve majd szétpattant a vágytól, hogy megölelhesse, megcsókolhassa, mint azelőtt.
– Hogy érzed magad ma, Eva? – kérdezte nyugodtan. – Köszönöm, jól. – Örülök! Később majd sétálunk egyet. – Inkább itt maradnék. – Nem lehet, kell egy kicsit mozognod. Az orvos utasítása. Aztán meg tennünk kell valamit ez ellen a mélabús hangulatod ellen is. Így nem mehet tovább! – Leült Eva mellé, és folytatta: – Hát nem veszed észre, mennyire szenvedek tőle? Kíméltelek, ameddig az állapotod megkívánta. De most már az orvos is azt mondja, hogy föl kell rázni téged ebből a depresszióból. Könyörgök, beszélj végre! Mondd meg, mi nyomaszt, hadd segítsek rajtad! Eva fölkelt, és odébb ment mellőle, az ablak elé. Egy darabig mereven kibámult rajta. Aztán lassan a férje felé fordult. Az arca mintha kővé vált volna. Egy széktámlába kapaszkodott. – Hát legyen, ahogy akarod – mondta halkan. – Megmondom, mi nyomaszt. Tiszta vizet kell önteni a pohárba végre. Amíg betegen feküdtem, volt időm elgondolkodni saját magamon. Mert azóta, hogy Klarissa néni meghalt, és az apám Woltersheimba hozott, olyan gyorsan követték egymást az események, hogy nem is térhettem magamhoz. Nem volt időm magamba szállni, és mindent végiggondolni. Most viszont sok mindent sikerült tisztáznom. Szünetet tartott, és mély lélegzetet vett. A férfi is fölkelt a székéből, és némán állt vele szemben. Ijedt várakozás volt az arcán, de Eva nem nézett rá. Valamivel szilárdabb hangon folytatta. – Meg kell mondanom neked, hogy tévedtem, amikor feleségül mentem hozzád. Most magamba szálltam, és rájöttem, hogy... hogy nem szeretlek. A férfi összerándult, és halálra sápadt. Egy szót sem bírt szólni, az ajkát görcsösen összeszorította kínjában. Eva tovább beszélt. – Kénytelen vagyok elmondani, hogy végre tisztás lássunk. Nem tudok többé gyöngédséget színlelni. Elidegenedtem tőled. Kimerülten elhallgatott. A férfi égő szemmel nézett rá. – Eva, te... nem tudod, mit beszélsz. Térj magadhoz! Ez nem lehet igaz! Eva fáradtan legyintett. – Pontosan tudom, hogy mit beszélek. Végiggondoltam mindent. Ne hidd, hogy nem tudom, milyen súlyos dolgot mondtam. Csak halasztgattam egyik napról a másikra, nem mertem előállni vele. De most már kénytelen voltam, hisz te követelted. Götz odalépett hozzá, és megragadta mindkét karját.
– Eva... ez az igazság? El kell hinnem... hogy nem szeretsz? – kérdezte rekedten. – Igen, ez az igazság – felelte Eva szinte hangtalanul. – Mást szeretsz? – kiáltotta Götz. Eva lehunyta a szemét. Jó lesz így, jobb is, ha ezt hiszi. – Ne kelljen erre felelnem – kérte fakó hangon. Götz elengedte a karját, és hátralépett. – Jól van! Nem is kell válasz, hiszen tisztán látom már az egészet. Csak nem akartam elhinni, a szívem ellenkezett. De hát nem is lehet másképp. Másé már a szíved, különben nem tudnál nekem ilyen szenvedést okozni. Sötét tekintettel járt föl-alá a szobában, Eva pedig ereje fogytán egy karosszékbe roskadt. A férfi keservesen igyekezett visszanyerni az önuralmát. Most fogta csak föl teljesen, mit is jelentett neki a felesége. Végül megállt előtte. – Akkor most mi legyen? Eva összekulcsolta a kezét. – Az anyám azt írta, látogassuk meg. Ha megengednéd, hogy egyedül menjek... Götz vadul megragadta a szék kárfáját. – Tehát... el akarsz hagyni, talán örökre?! – Egyelőre csak pár hétre mennék. A férfi metszően, keserűen fölkacagott. – Egyelőre! Lassan akarsz hozzászoktatni, ugye? Eh, hagyd csak el, engem nem kell kímélni! Érzem, hogy csúszik ki a kezemből örökre a boldogság! Nem tudom többé megtartani. Tudom jól, mi fog történni. Elmész az anyádhoz, és egy szép napon levelet kapok, hogy nem jössz többé vissza. – Elhallgatott, mint aki ereje végére ért. Szeméből végtelen szerelem és szenvedés sugárzott, ahogy a feleségére nézett, de Eva nem viszonozta a pillantását. Attól félt, hogy titkos megkönnyebbülést látna a szemében. Egy kis idő múlva a férfi mély lélegzetet vett, és fojtott hangon mondta: – Kegyetlenül becsaptál, Eva. Mindent a szerelmedre építettem. Hogy is sejthettem volna, hogy csak eddig tart. De éreztem már az utóbbi hetekben, hogy vége a boldogságomnak. Rettegtem, és nem tudtam volna megmondani, mitől. Most már tudom. Most már megtörtént.
Eva lehunyta a szemét. Szenvedő kifejezés ült ki az arcára. Miért hazudik még mindig? Miért nem hagyja már abba a komédiát? – Elengedsz akkor az anyámhoz? – kérdezte nyersen. A férfi végigsimított a homlokán. – Nem tarthatlak itt erőnek erejével. Nem kívánhatom, hogy velem maradj, ha nem szeretsz. Még az sem segítene, ha újra megpróbálnám elnyerni a szerelmed. Érzem, hogy lehetetlen. De nem is merném megpróbálni. Mert amit most átélek, az méltó büntetés. Most már elmondhatom neked, nem okozok vele fájdalmat. Hazugságra építettem a boldogságomat. Eva összerezzent, és kutatóan nézett rá. – Hazugságra? – kérdezte hevesen. – Igen. Hazugságra. Most már elmondhatom, hiszen téged nem bántalak meg vele. Eleget gyötrődtem miatta, nem akarom tovább titkolni. Mikor Berlinbe utaztam a nénémhez, utoljára a halastónál találkoztam veled. Már azelőtt is mély benyomást tettél rám a dalaiddal, a titokzatosságoddal. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne menjek mindennap Woltersheimba, mert örökké csak a te társaságodra vágytam. És akkor, a halastónál, amikor búcsúztam tőled, akkor azt olvastam ki a szemedből, hogy én sem vagyok neked közömbös. Úgy néztél rám, hogy nem bírtam többé megszabadulni attól a tekintettől. A legszívesebben lemondtam volna az utazást, és veled maradtam volna. És még sokkal jobban undorodtam az érdekházasságtól, amibe kénytelen voltam belemenni. De összeszedtem magam. Ne légy gazember, ezt mondtam magamnak. Nem zavarhatod meg ezt a lányt. Hisz nem vehettem el semmiképpen szegény lányt. De a szívemet nálad hagytam, hiába váltunk el. Nagyon nyomott hangulatban érkeztem Maria nénihez. Azonnal mindenféle ifjú hölgyekről kezdett beszélni, akiknek be akart mutatni. Faképnél hagytam, nem bírtam hallgatni sem. Alig aludtam aznap éjszaka, annyira, vágytam utánad. Másnap reggel valami ügyintézésből tértem vissza épp a nénihez, amikor azt kezdte újságolni, hogy visszajött az anyád Amerikából, és óriási vagyont akar rád hagyni. Mit éreztem ennek hallatán? Ezt már nem is tudnám leírni. Az érzelmek teljes káosza tört rám. És még mielőtt tisztázhattam volna az érzelmeimet, a néném kijelentette, hogy azonnal vissza kell fordulnom, és megkérnem a kezedet, még mielőtt tudomást szereznél az örökségedről. Én csak egyet fogtam föl: ha akkor kérném meg a kezed, amikor már tudod, hogy gazdag vagy, akkor nem hinnéd el, hogy szeretlek. Pedig én annyira vágytam utánad!
Egyszóval, beleegyeztem Maria néni tervébe. Egy hetet adott rá, hogy végrehajtsam. Azt már nem kell elmondanom, hogyan találkoztunk, mikor visszatértem. Föllángolt bennem a szenvedély, amikor viszontláttalak. Akkor, Isten a tanúm, egy pillanatig sem gondoltam a pénzedre. Csak végtelenül boldog voltam, hogy azt tehetem, amit a szívem diktál: Az enyém lettél, és én elhallgattattam az intő hangot, amely pedig olykor megszólalt bennem. Talán emlékszel még, hogy egyszer megkérdeztem, hittél-e volna a szerelmemben akkor is, ha már mint gazdag lányt kérlek meg. És azt mondtad, hogy akkor nem lennél ilyen boldog. És ezzel lezártad a számat örökre, pedig olykor-olykor nagyon szerettem volna megszabadulni ettől a titoktól. Hallgattam hát, hiszen tudtam, hogy szívemből-lelkemből szeretlek. De látod, a hazugságon nincs áldás. Most már nem bánthat téged ez a vallomás. Sőt, inkább csak még jobban fölszabadít. Menj csak az anyádhoz, nem tarthatlak itt. Engedd meg, hogy most viszszavonuljak. Egyedül kell most maradnom. Később megbeszélhetjük a részleteket, ha már nyugodtabb leszek egy kicsit. Sietve az ajtóhoz lépett, félt, hogy elhagyja az önuralma. Eva lázas izgalommal hallgatta a szavait. Vitathatatlan igazság áradt belőlük. Szeretett volna fölujjongani, hogy Götz szereti, mégis, mindennek ellenére. De az izgalom belefojtotta a hangot. Mikor azonban a férfi elgyötört, arccal elfordult tőle és lemondóan az ajtóhoz lépett, Evát új élet töltötte el. Felpattant, szinte repült az ajtóhoz, és Götz nyakába borult. – Götz, nem igaz, nem igaz az egész! Hazudtam neked, Götz, szeretlek, nagyon, nagyon szeretlek! Bele is halnék, ha nem szeretnél! – kiáltotta magánkívül, és ereje fogytán összeroskadt. Götz a karjába kapta, fölemelte, és magához szorította. Hitetlenül, égő szemmel nézett rá. – Mi történt, Eva? Kételkedtél a szerelmemben? Nem értek semmit! Eva reszkető kézzel kotorta elő a zsebéből a nagynéni levelét, melyet újra elolvasott a beszélgetés előtt, hogy erőt merítsen belőle. Rettegő, szerelmes pillantással mutatta Götznek a levelet. – Itt van! A levél! A könyvtárban találtam egy könyvben, amikor te gyűlésre mentél a városba. Azt hittem, hogy nem szeretsz, és csak a pénzért vettél el! És kifutottam az erdőbe, mint valami őrült. Szerettem volna meghalni. Ott feküdtem aztán, nem is tudom meddig, és fájt a szívem, iszonyúan fájt. És aztán kitört a vihar, és sötét lett, és
beleestem az árokba. Jaj, Götz, olyan boldogtalan voltam, mint soha életemben! Götz reszkető kézzel kapta el a levelet, és fölismerte a végzetes írást. Rémült kiáltással vonta magához Evát, mintegy védelmezően, és forró, őszinte szerelemmel nézett félénk szemébe. – Édesem, hát komolyan azt hitted, hogy csalás és hazugság minden? Nem érezted, mennyire boldoggá tesz a szerelmed, és mennyire betöltöd a szívemet? Arról a szerencsétlen levélről egészen elfeledkeztem! Most kezdem csak fölfogni, hogy miért változtál meg anynyira! Tudom, mit érezhettél, megtanítottál engem is erre az érzésre, amikor azt mondtad, hogy nem szeretsz. Mondd még egyszer, hogy nem igaz! Szeretsz, ugye, hogy szeretsz? Eva boldog mosollyal bólintott. – Szeretlek és csakis téged, drága szerelmem. Bocsásd meg azt a hazugságot. Kimondhatatlanul nehezemre esett. De nem akartam megmondani az igazat, nem akartalak megszégyeníteni. És nem maradhattam volna veled, mert azt hittem, hogy nem szeretsz. Nem tudtam volna elviselni a hazugnak hitt gyöngédségedet! – Jaj, szegény kis bolondom! Hát komolyan azt hiszed, hogy ilyen forró szerelmet lehet színlelni? Eva hozzásimult, mint egy kimerült, eltévedt gyermek, aki végre hazatalált. – Hiszen te is elhitted, hogy nem szeretlek! Götz magához szorította, és forrón megcsókolta. – Én még nálad is nagyobb bolond voltam! Hiszen a te szemed nem tud hazudni. Csakhogy... te már olyan régen rám sem néztél... Fritzre bezzeg milyen kedvesen néztél tegnap! És meg is csókoltad, úgyhogy szörnyen féltékeny voltam. Látod, milyen buta vagyok? – Az a csók csak előzetes gratuláció volt. Hiszen tudod jól, hogy Fritz Juttát szereti! – Jaj, drága szerelmem, hiszen nem is voltam magamnál! Nagyon sokat szenvedtem és rettegtem ezekben a szörnyű napokban! Keményen megbűnhődtem a hazugságomért. Meg tudsz nekem bocsájtani? – Mindent, mindent, ha szeretsz! Most már nem kell elmennem tőled, ugye? Nem küldesz el? Götz erősen magához szorította. – Hogy is tudnék nélküled élni, egyetlenem? Érezte, hogy az asszony remeg, és végképp elgyöngül. Óvatosan egy kényelmes fotelbe helyezte, és letérdelt mellé.
– Sok volt ez neked, édes szerelmem. Pihenj egy kicsit, és nézz rám a gyönyörű szemeddel, hadd higgyek megint a boldogságban! Hogy tehetem jóvá, hogy szenvedned kellett a hazugságom miatt? – Ölelj meg, szoríts magadhoz! Annyira fáztam egész idő alatt! Most megint nap süt a szívemben. Olyan boldog vagyok, hogy szerethetlek! Szenvedélyesen csókolták egymást, és megkönnyebbülve néztek egymás lángoló szemébe. – Istennek legyen hála! Most kezdődik csak a boldogságunk. S most már az igazságra fogjuk fölépíteni. Szorosan összesimulva elmondták egymásnak, mennyit szenvedtek az utolsó hetekben, de a szemükből immár boldogság sugárzott.
XX. Három nappal azután, hogy titokban eljegyezte Juttát, Fritz hivatalosan is megkérte a kezét az apjától. Woltersheim úr korántsem volt úgy meglepve, mint a fiatalok hitték. Régen elgondolkodott már Fritz és Jutta örökös hadiállapotán, és megvolt róla a véleménye. Mindenesetre boldogan beleegyezett a házasságba. Örült, hogy a lánya lesz Woltersheim úrnője, ha ő meghal. Silvie és az anyja csodálkoztak csak igazán az eljegyzésen. Silvie-ben élénken fölidéződött az az idő, amikor megpróbálta kivetni a hálóját Fritzre. Nem örült, hogy a testvére eléri azt, ami neki nem sikerült, és csak nagy erőfeszítéssel tudott kipréselni magából egy fagyos gratulációt. De kénytelen volt uralkodni magán. Úgy tett, mint aki már rég tudott kettejük vonzalmáról, és az összes kedveskedése csak a jövendőbeli sógornak szólt. Woltersheimné örült, hogy legalább a kisebbik lánya elfoglalja azt a helyet, amelyet ő ugyan a nagyobbnak szánt. Elégedettség s büszkeség sugárzott az arcáról, hogy mindkét lányát eljegyezték már. Miután megkapták a szülők áldását jegyességükre, Jutta a következő levélkét küldte Herrenfeldébe: „Egyetlen Evicám! Szinte eszemet veszi a nagy boldogság! Eljegyeztem magamat Fritzcel! Jaj, Eva, ő annyira kedves! Nem is hiányzik már más a boldogságomhoz, csak hogy Te és Götz átjöjjetek hozzánk, és vidáman és boldogan vegyetek részt az eljegyzési ünnepen! Egy füst alatt
megölellek a gyönyörű karkötőért is! Egészen elképedtem, amikor Fritz ideadta a Te nevedben. Tehát gyertek! Semmiféle kifogást nem fogadok el. Nagyon is jót tesz majd neked, Evám, ha megint emberek közé jössz végre. És a szegény Götzre is ráférne már egy kis mulatság! És még valamit, Eva, amit megmondani nem mertem, de megírni könnyebb lesz. Szóval, azt akartam mondani, hogy ne kínozd magad meg a szegény férjedet mindenféle agyrémekkel! Érzem, hogy valami nagy butaságra készülsz. Hiszen úgy szeretitek egymást, mi számít még ezen kívül? Annyira szeretném, ha megint hallhatnálak nevetni, úgy, mint régen, tiszta szívből! De most már végzek. Nagyon sietek. Fritz odakint vár rám. Gyertek mindenképpen! A ti boldog Juttátok, alias a buta Juc, Woltersheim reménybeli úrnője.” Ezt a levelet kapta Eva kibékülésük másnapján. Éppen az asztalnál ültek. Elolvasta, és mosolyogva nyújtotta a férjének. – Még két boldog ember – mondta halkan. Götz átfutotta a levelet, és fölnevetett. – Látod, Eva, a húgod sejtette, hogy valami nagy butaságra készülsz. Nem elveszett ember! – Aztán elkomolyodva vonta magához Evát.– Édesem, mi is lett volna velünk, ha nem vallok be mindent az utolsó percben! Eva hozzásimult. – Ne is gondolj rá, szerelmem, hiszen minden jóra fordult! Kis időre el is felejtkeztek Jutta leveléről. De aztán Eva észbe kapott. – Ebéd után rögtön át kell mennünk! – Igazad van. Csak, hogy Jutta tudja, a feleségem agyrémei elmúltak. – Na meg, hogy a szegény Götznek is legyen egy kis mulatsága! Götz fölugrott, és magához szorította a feleségét. – Úgy nézek ki, mint akinek erre van szüksége? Juttát nagyon megörvendeztette Götz és Eva boldogsága. Götz megölelte és megcsókolta az ifjú menyasszonyt. – Ezzel tartozom neked és magamnak is, te gyöngyszem! – Miért? – csodálkozott Jutta. – Mert olyan okos és éles szemű vagy!
– Nohát, úgy látszik, Herrenfeldében is kisüt a napocska. Eva, úgy nézel ki, mintha esküvőd volna máma! Már rég nem láttalak ilyennek. Nagyon elszomorítottál ám a mélabús ábrázatoddal! Ugye most már minden rendben? – Igen, te nagy okos – csókolta meg Eva. – Vége a butáskodásnak, igazán. – Nahát, ideje is volt. Jaj, Eva, drága Eva! Milyen szép az élet! Tudod, az esküvőnk csak egy év múlva lesz. Papa azt mondja, még csiszolódnom kell egy kicsit. Annyi baj legyen! Úgyis azt mondják, a jegyesség a legszebb idő az ember életében. Hanem szegény Fritzemet addig be kell fogadnotok Herrenfeldébe. Mama nem akarja, hogy az esküvőig egy házban éljünk. Ó, egek, hogy semmi sem illik, ami kellemes! Ha nem lakhatna nálatok, akkor messzebbre kéne mennie. És az iszonyú volna. Nem fog zavarni egyáltalán. Éjszakára átmegy Herrenfeldébe, korareggel pedig megint idejön. Alaposan meghánytuk-vetettük az egészet, ugye, Fritz? – Igen, Eva, nagyon remélem, hogy befogadtok egy szegény hajléktalant. Eva és Götz megszorították a kézét. – Hiszen a családhoz tartozol, Fritz. Örülünk, hogy hozzánk fogsz jönni. Ősszel, mindjárt a szüret után Eva és Götz meglátogatta Mrs. Fokhamet. Néhány hétig vendégeskedtek nála. Csak most, a házát látva értette meg Eva, milyen mesésen gazdag az anyja. Itt volt igazán elemében a büszke, még mindig szép özvegy. Mesebeli heteket élt át az ifjú pár. Csodálkozva szemlélte Eva az ismeretlen világ szokatlan nyüzsgését. Ha férjével a széles, mozgalmas utakat járta az anyja luxuskocsiján, mosolyogva gondolt vissza a szűk mellékutcára, ahol az egész gyerekkora telt. Milyen különös fordulatot vett a sorsa. Végül azonban vissza kellet térniük Németországba. Mrs. Fokham még a hajóra is fölkísérte a fiatalokat. Rendkívül nehezére esett a búcsú, alig tudott uralkodni magán. Eva is nagyon szomorú volt. – Bárcsak velünk jöhetnél, drága édesanyám! Úgy elszomorít, hogy itt kell hagyjalak egyedül, ebben az idegen országban. Gyönyörű nálad, de boldog, igazán boldog csak a hazájában lehet az ember! Gyere haza Németországba, a gyerekeidhez! – könyörgött Eva. Mrs. Fokham mosolygott a könnyein át.
– Ki tudja, talán nem is bírnám már ki nélküled. A te kedves szemed nagyon vonz Németországba, és látom már, hogy egyszer végképp hazahúz. De ez nem megy azonnal, kislányom. Föl kell számolnom előbb az itteni üzleteimet. Még sokáig álldogált Mrs. Fokham a parton, amikor a gőzös már rég eltűnt a távolban. Az arcán könnyek csorogtak, és nem érdekelte, hogy kíváncsi szemek lesik mindenhonnan. És a gyermeke utáni vágy két év múlva haza is hozta őt az óhazába. Berlinben, Grunewaldban vett házat, ott élt Herrenfelde asszonynyal együtt, akivel pompásan megértették egymást. Télen mindig vendégeskedett pár hétig a fiataloknál, nyáron pedig hosszabb időt is töltött Herrenfeldében. Eleinte kerülték egymást a volt férjével. De amikor a trónörökös után egy kislány is született Herrenfeldében, teljesen váratlanul öszszefutottak a csöppség bölcsőjénél. Mindketten elpirultak, és komolyan nézték egymást, míg végül Woltersheim úr ösztönösen az aszszony felé nyújtotta a kezét. – Felejtsük végre el a múltat, és viseljük el egymást méltósággal! Hiszen ha más nem is, az unokáink azt mutatják, hogy messze van már a viharos ifjúság. Ne kelljen a lányunknak félnie a szülei találkozásától! Mrs. Fokham elfogadta a felé nyújtott kezet. – Így legyen! A kislány keresztelőjén már békésen ült egymás mellett az egykori házaspár. Woltersheimné asszony elfogadta a helyzetet, illetve, mint mindig, fölötte állt. Jutta viszont, aki már maga is régen boldog fiatalasszony volt, odasúgta Evának: – Te, azért nagyon jó, hogy papa most már ilyen fesztelenül viszonyul az anyádhoz! Szörnyű kényelmetlen volt, amikor vigyázni kellett, hogy elkerüljék a találkozást! És papát nagyon bántotta, hogy száműzve van Herrenfeldéből, ha ott az anyád. Eva ragyogó szemmel bólintott. – Olyan gazdag vagyok: itt vannak a szüleim, a gyerekeim és Götz! – Na és én? – kérdezte Jutta szemrehányóan. Eva magához ölelte és megcsókolta asszony húgát. VÉGE
ISBN 963 8248 52 1 0 ISBN 963 296 153 6
Bastei Budapest Kiadói Kft. 1539 Budapest, Pf. 629 Szerkesztőség: 1137 Budapest, Radnóti M. u. 34. Telefon: 349-2667 Felelős-kiadó: Oroszlán László Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet Műszaki szerkesztő: Hörömpő Gabriella
Szedés: Bastei Budapest Kft. Nyomta az Alföldi Nyomda Rt. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4980.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1997. évben
