Hedwig Courths-Mahler Boldog szívek
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: O Menschenherz, was ist dein Glück © Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG Bergisch Gladbach Hungarian translation © Gaál Edit, 2003 Fordította: GAÁL EDIT
Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János igazgató.
I. – Ha Salfner úr érdeklődne utánam, vezesse, kérem, a szobámba, várni fogom. – Parancsára, uram. – Készen áll már a szoba, amit számára rendeltem? – Igenis, uram. – Rendben. Ezenfelül készítsen elő még két szobát a lányom és kísérője számára. Remélhetőleg van még szabad lakosztályunk. A hölgyek holnap érkeznek. – Meglesz, uram. Pillanatnyilag még minden szobánk foglalt, de holnap távozik az a két úr, aki az ön mellett lévő két szobát lakja. – Az épp megfelelne. – Hosszabb időre parancsolja, Rottmann úr? – Nem, két napra csak. Salfner úr is velünk fog távozni. – Az uraság a gőzössel érkezik? – Igen, úgy jelezte, Lindaun keresztül jön. – Hiszen akkor pillanatokon belül itt lesz. – Minden bizonnyal. Nos, a szobámban várom tehát Salfner urat. Ezzel a magas termetű úr elhagyta a Sziget Szálló hallját. A portás, akivel az imént beszélgetett, egy darabig még utána bámult. „Akár egy álruhás herceg, mindenesetre hozzászokott a parancsolgatáshoz. Gazdag is. No és különben is, az ilyesmit valahogy megérzi az ember. Meg aztán sokat utazgathat is, tele van a poggyásza szállodacímkékkel. Biztos az egész világot bejárta már. Szóval, finom uraság, jó kiszolgálást érdemel.” Efféle gondolatok jártak a portás fejében, miközben az ötvenes éveinek elején járó, tekintélyes és elegáns urat szemlélte, aki átvágott az előcsarnokon, és a boltíves keresztfolyosón át eltűnt a szálló belsejében. A Sziget Szálló valamikor hatalmas kolostor volt, a Konstanzi zsinat helyszíne. A régi szerzetesi cellákból vendégszobákat alakítottak ki, a keresztfolyosó falát pedig a kolostor történetét ábrázoló művészi freskók díszítették. A kerengő kis udvart vett körbe, melyet a növények remek kis kertté varázsoltak. Borostyán és vadszőlőindák kapaszkodtak fel az oszlopokra és a falakra, alig hagyva helyet a kicsiny ablakoknak. Az egykori keresztfolyosó a szálloda halljaként szolgált, az óriási termet pedig, ahol a zsinatot is tartották, étkezőnek rendezték be. Ebben a helyiségben nemrégiben gyönyörű freskókat állítottak helyre, melyeket
vékony festékréteggel védtek a fény romboló hatásától. Fritz Rottmann, elhagyva a keresztfolyosót, a széles oldallépcsőn felment az első emeletre. Széles, magas folyosóról nyíltak itt a szobák. A középkori szürke kőpadlózatot tűzvörösre festették, közepére futószőnyeget terítettek. Egyszerű fekete keretbe foglalt rézmetszetek és fafaragványok díszítették a falakat, melyek szintén a kolostor történetét ábrázolták. Fritz Rottmann mosolyogva a padlóra pillantott. „Vajon miért pont a vörös színt választották? Bár eredetinek tűnik, mégis furcsán hat a komor folyosón” – jegyezte meg magában. Az mindenesetre biztos, hogy meglehetősen kérdéses állapotban volt a szóban forgó kövezet, mielőtt az élénk színű fedőréteget megkapta. Fritz Rottmann belépett a szobájába, mely közvetlenül a Boden-tóra nézett. Az ablakhoz sétált, és lenézett a kertre. A hatalmas épületet lombos, nagy fák övezték, árnyas lugasok vezettek szerteszét, egészen a tó hullámaitól védő alacsony kőfalig. A tavon élénk volt a forgalom, gőzösök, vitorlások és csónakok szántották a vizet. Fritz Rottmann tűnődve jártatta tekintetét rajtuk. Az otthoni, hamburgi kikötő nyüzsgésére gondolt, melyet irodája ablakából nap mint nap figyelt. Az itteni látvány kedvesen játékosnak tűnt, míg az a másik a munkát, a komolyságot jelentette. A férfi teljes lelkével szolgálta a régi és tiszteletre méltó Rottmann Kereskedőházat, melynek hatalmas raktárai mindent elnyeltek, amit a hajók meghoztak. Világcég volt, messze földön híres. Fritz Rottmann homloka hirtelen elborult. Eszébe jutott, hogy a cégnek évszázados fennállása óta most először nincsen férfi örököse. Nehézkesen leült egy fotelbe, előhúzta levéltárcáját, és elővett két levelet. Az elsőn szép, tiszta, női írás volt. Olvasni kezdte. „Kedves Apám! Nagyon örülök, hogy megengeded, hogy végre hazatérjek – örökre. Nagyon vágyakoztam már utánad, Németország, a szülői ház és minden után, amit oly sokáig voltam kénytelen nélkülözni. Mielőtt még e hosszú idő után ismét viszontlátlak, legalább egyszer, csak egyetlenegyszer és akkor is csak levélben, de meg kell mondanom, mennyire rosszulesett tőled, amiért számkivetésre ítéltél. Ha szemtől szemben lennék veled, biztos nem volna bátorságom mindezt kimondani, de egyszer végre csak meg kell tennem.
Meg tudtam érteni, mikor közvetlenül Anya halála után nevelőintézetbe vittél, hiszen akkor még alig voltam tizenöt éves, és anyai felügyeletre, gondoskodásra szorultam. Neked, a Rottmann cég elfoglalt vezetőjének nem volt arra időd, hogy egy magamfajta buta kislánnyal törődjél. Még azt is megértettem, hogy miután az intézetet elhagytam, Baselba küldtél Gertrud nénihez. Végül is ő Anya nővére és az én egyetlen rokonom. Akkoriban azt gondoltam, hogy csak rövid látogatásról van szó, de évek lettek belőle. Azt mondtad, a fiatal Német Köztársaság nyugtalan viszonyai közepette tanácsosnak tűnne engem a biztonságos Svájcban tudni, és hogy Gertrud néni bizonyosan örülne, ha egy időre vendégül láthatna. Valóban örült is nekem, de azt hiszem, zavartam egy kissé. Megszokta már, hogy egyedül legyen otthonában, és velem szemben teljesen tanácstalan volt. Talán nem is sejtette, hogy éveket kell majd maradnom. Soha, bizony soha egy pillanatra sem szabadultam meg a honvágytól. Évről évre vártam, hogy hazahívsz, mégsem mertelek erre kérni. Hiába vártam. A németországi viszonyok minden nehézség ellenére nyugalmasabbak lettek, így semmi akadálya nem volt hazatérésemnek. Időközben fel is nőttem annyira, hogy már nem jelentettem volna terhet a számodra. Apám, miért nem hívtál haza korábban? Itt hagytál idegenben. Kemény és kegyetlen volt ez tőled! Itt tengődök a néni világtól elzárt otthonában, eltompultam, idegen lett az élet. E hosszú elválással, melynek szükségességét sohasem voltam képes belátni, elidegenítettél Magadtól, sőt a hazámtól is, és ez kimondhatatlanul lehangol. Mióta Baselba vittél, nem is láttalak. Rövidke három nap az öt évből, ennyi volt, ami Apámból jutott nekem Anya halála óta. Tényleg szükség volt erre, Apám? Azt kell hinnem, hogy csak nagyon kevéssé kedvelhetsz engem. Amikor ezt egyszer elpanaszoltam Gertrud néninek, ő úgy vélte, sohasem tudtad megbocsátani, hogy egyetlen gyermeked csupán leány, holott mindig fiúra vágytál, örökösre – igen – örökösre, aki továbbviszi a Rottmann céget. Úgy éreztem, hogy a néninek igaza van. Igazad van-e azonban neked? Azért kell vezekelnem, mert leánynak születtem? Nem kellene-e engem is ugyanúgy szeretned, mint édesgyermekedet? Nem lett volna jobb, ha kezdettől fogva Magad mellé veszel, és olyan nevelésben részesítesz, hogy pótolhassam számodra az örököst? Szívesen tanultam és dolgoztam volna, akár egy fiú, és tudom, hogy nem csalódtál volna ben-
nem. Ehelyett azonban haszontalan árnyéklétre kárhoztattál. Csak létezem, de nem élek, bármennyire is szerettem volna hasznos tagja lenni a világnak. Lehet, hogy még egy fiúnál is többet tudtam volna neked jelenteni, én ugyanis komolyan vettem volna a kötelességeimet, és mint a Te örökösöd, mindenek felett betartottam volna azokat. Mindenesetre megpróbáltalak volna vigasztalni, amiért nem adatott meg neked a hőn áhított fiúgyermek.” Fritz Rottmann pillanatnyi szünetet tartott az olvasásban. Kissé elgondolkodott, tekintete a távolba révedt, majd ismét a levél fölé hajolt. „Ezenközben betöltöttem a huszonegyedik évemet, és mégis teljesen idegenül állok az élettel szemben. Legutolsó leveledben írod, elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy a házadat vezessem, és hogy a Rottmann céget képviseljem a szülővárosi társaságban. Semmit nem írsz arról, hogy vágyódnál a gyermeked után, nincs a leveledben szikrányi apai gyengédség sem. De mivel megérettem ahhoz, hogy a társaságbeli reprezentációs kötelezettségeknek eleget tudjak tenni, hát hazahívsz. Azt gondolod talán, hogy én, aki évek óta szűk körben éldegélek, és majdhogynem csak a Gertrud nénihez hasonló idős hölgyekkel érintkezem, képes leszek beváltani a hozzám fűzött reményeidet? A néni otthonában csend és áhítat honol. A szellemi kihívást csak a könyvekből ismerem. Az élet tovasuhant mellettem, akár egy kísértet, a mi külön világunk pedig úgy működött, mint egy mindig időben felhúzott, takaros öreg falióra. Semmit nem tehettem és gondolhattam a saját akaratomból, még a ruháimat és a frizurámat is Gertrud néni határozta meg. Mindig attól félt, máskülönben nem illenék bele az ő kis megszokott környezetébe. Az egyik nap úgy telt, mint a másik. Csöndes otthonunkba nem jut el semmi a külvilágból. Az újságokat kitiltotta Gertrud néni, szerinte csak a lelki békénket zavarták volna meg. Én pedig szép lassan megtanultam gyűlölni ezt a gondosan konzervált világot, és titkon német újságokat hozattam magamnak, hogy legalább a távolból részese lehessek hazám nehéz, de oly izgalmas időszakának. Minden olyan volt számomra, akár valami távoli tündérmese, és én lankadatlan kitartással figyeltem a történéseket, remélvén, hogy egyszer engem is magával ragad a távol vihara. Tudom, hogy Gertrud néni csak jót akart nekem, azt tette, ami az ő, saját meglátása szerint a leg-
megfelelőbb volt a számomra. Féltett és óvni akart. Hisz esőben is csak gumicsizmában és esőkabátban mehetek ki az utcára. Semmivel sem érintkezhetek, ami természetes és valóságos. „Ki kell zárnunk az otthonunkból a világ minden szörnyűségét, csak így őrizhetjük meg a lelki békénket” – mondogatja mindig Gertrud néni, nekem pedig ebben a langyos békességben kell tengődnöm. És most hirtelen vége az elzártságnak, fényes otthonod háziasszonya leszek, Téged kell képviseljelek, Apám, és egyben boldogulnom kell új életemben. Mérhetetlen öröm, ugyanakkor jeges rémület vesz erőt rajtam. Vajon megelégedésedre tudom-e betölteni a nekem szánt szerepet? Vajon nem leszel bosszús, ha mégsem leszek alkalmas? Félek az otthontól, és bármennyire is vágyom rá már régóta, tartok a veled való találkozástól is, és ez a félsz késztet arra, hogy mindent megírjak, ami a szívemet nyomja, hiszen szemtől szemben nem volnék képes ezekről beszélni neked. Ehhez túl félénk és gyámoltalan vagyok. A papír viszont türelmes, és mindent leírhatok, úgy, ahogyan érzem. Éppen ezért szeretnélek megkérni e levélben, légy elnéző irántam, ha kezdetben bizonytalan és ügyetlen leszek. Igyekezni fogok, hogy amilyen gyorsan csak lehet, beletanuljak új szerepembe, de legelőször is tanulnom kell. Kérlek hát, légy türelmes velem! Mindezeket azért írom le Neked, hogy ne érjen készületlenül a találkozás, de nem szeretném, ha valaha is szóba kerülne kettőnk között ez a levél. Értsd, Apám, a szavaimat akként, amik, tehát mint legmélyebb érzéseim kifejezését. Mindezek ellenére örülök a hazatérésnek. Történjék úgy, amint Te akarod, június nyolcadikán találkozom veled a Sziget Szállóban, mihelyst hazatértél külföldi utadról. Gertrud néni fog elkísérni, mert szeretne engem, mint a reá bízott jószágot, épségben hozzád szállítani. Ő azután a következő napon visszatér Baselba, valószínűleg örülve annak, hogy letudhatta nehéz kötelességét. Bár mindenkor engedelmesen simultam bele szokásaiba, mégis a valódi élet és elfoglaltság utáni viharos vágyamban és türelmetlenségemben olykor megzavartam otthona békéjét, és talán az is bántotta, hogy én nem voltam annyira elégedett életének csendességével, mint ő maga. Úgy tűnik, meg kell békélnem a sorsommal, hogy az emberek könnyebben válnak el tőlem, mint én tőlük. Tehát pontosan érkezem Konstanzba. Kedves Apám, a mielőbbi viszontlátásra: leányod, Carla”
Fritz Rottmann összehajtogatta a levelet, miközben elgondolkozva nézett maga elé. Homloka mély ráncot vetett, és nagyot sóhajtott. Igaza volt a leányának. Soha nem érzett iránta tiszta apai szeretetet, mert lánynak született. A hőn áhított fiúgyermek csak ábránd maradt számára. És ezt nem csupán korán elhalt feleségével éreztette, hanem a kislánnyal is, miközben mindvégig meg volt róla győződve, hogy teljes mértékben igaza van. Hitvesét ugyan igaz szeretettel szerette, már amennyire egy magafajta férfi, aki szerint a nők alárendelt lények, egyáltalán szeretni tud. Az évek múltával azonban amúgy is kemény szíve még jobban elpártolt a feleségétől, amiért az nem tudott neki fiú örököst szülni. Majdnem húsz évet éltek le egymás mellett, amikor az asszony meghalt. Rottmann számára nem volt akkora veszteség, mint leányának. Mivel ő soha nem engedte közel magához a gyermeket, így az kétszeresen is ragaszkodott az édesanyjához, és kimondhatatlanul magányosnak érezte magát az asszony elvesztése után. Fritz Rottmannak soha nem volt emiatt lelkiismeret furdalása. Hisz mit is kezdjen egy lánnyal, ugyan mi haszna belőle? Carla nemrégiben írt levele azonban meglehetősen felkavarta. Ez idáig úgy tekintette a lányát, mint az összes többi nőt, teljesen jelentéktelen lénynek. Gyámoltalansága csak bosszantotta, azt pedig sohasem vallotta be magának, hogy ebben bizony ő a vétkes. És most ez a gyermek hirtelen veszi a bátorságot, mégpedig eddig teljesen ismeretlen hangnemben szól hozzá. Bátran kritizálja viselkedését, sőt, nyugodtan és határozottan azt állítja, hogy igazságtalan volt vele szemben. Fritz Rottmannt, aki több száz ember parancsolója, bizony még nem utasította így rendre senki. Eddig soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy helyesen cselekszik-e. És most tessék, itt van ez a fruska, és azt meri állítani, hogy hibát követett el. Először kimondhatatlanul mérges lett. Ugyan, mit nem képzel magáról ez a buta kis csitri! De aztán később, ahogy újra és újra elolvasta a levelet, akarata ellenére valami más, mondhatni kellemes érzés kezdett ébredezni lelkében, csak éppen a maga akarnok módján nem szívesen vallotta volna be magának, hogy valójában imponál neki gyermeke bátorsága. A levélből tiszta szellem sugárzott, és ami azt illeti, bizony az igazságról szólt. Titokban egy kicsikét, – egy egész kicsikét – azért szégyellte magát, amiért elhanyagolta a lányát. „Ha fiúnak született volna, egész rendes fickó válhatna belőle” – mormogta magában kelletlen el-
ismerőn. De amint visszacsúsztatta a levelet a tárcájába, már rögtön berzenkedett is előbbi ellágyulása ellen. „Egy engedetlen lány, na még csak az kellene! Amilyen gyorsan csak lehet, férjhez adom. Legalább egy kedvemre való vejet kapok. Igen, Heinz Salfnerhoz adom, ő lesz a vejem… és a fiam. Ezt akarom!” Gyorsan előhúzta a másik levelet, majd olvasni kezdte. „Mélyen tisztelt Barátom! Tudom, hogy útban Németországba, június 7-én Konstanzban lesz, mielőtt Svájcba menne, hogy kedves leányát hazahozza. Egy sor igen fontos üzlet sikerrel lebonyolódott, a teljhatalom, amellyel Ön felruházott, egyúttal felelőssé is tesz munkámban. A tőlem telhető legjobb módon – és remélhetőleg az Ön szellemében – igyekeztem saját belátásom szerint eljárni az ügyekben. Nagyon szeretném azonban megtudni, hogy Ön elégedett-e az eredményeimmel, és nem is szeretném megvárni hazatértét, ezért útnak indulok, hogy Konstanzban találkozhassak Önnel. Kérem, a Sziget Szállóban várjon rám! Lindaun keresztül érkezem, ahol még le szeretnék bonyolítani néhány ügyletet. A szokásos üzleti beszámolókat mellékelem, hogy már most betekintést nyerhessen az üzletmenetbe. Megkülönböztetett tisztelettel és nem múló hálával üdvözlöm: Heinz Salfner” Mosoly futott át Fritz Rottmann szigorú arcán. „Micsoda fenegyerek, hogy ez mindent el tud intézni! Csak a legjobbakat mondhatom róla. Ha ilyen fiam lehetne… ez lenne minden vágyam! A fiammá fogadom, igen, mindenáron a fiam lesz.” Ezt a levelet is visszatette a tárcájába. Türelmetlenül pillantott az órájára, miközben fel s alá járkált a szobában. Majd megállapodott az ablaknál, és kinézett a Boden-tóra. A gőzös kikötőhelyére nem lehetett odalátni, de a fák fölött már látszott a füstoszlop, azé a hajóé, mely Heinz Salfnert hozza. A kikötőhöz vezető széles sétány forgalma is megélénkült, annak jeleként, hogy befutott a gőzös. Heinz Salfner bármelyik pillanatban megérkezhet, – gondolta Rottmann. Valóban, pár perc múlva kopogtattak az ajtón, és a küszöbön nyúlánk, karcsú fiatalember állt, akinek napbarnított arca tettre készen sugárzott. Szürke úti ruhát viselt. Merész, elszántságot tükröző acélkék szemét munkaadójára szegezte. Fritz Rottmann kinyújtotta felé mindkét kezét.
– Végre! – kiáltotta mélyet sóhajtva. Heinz Salfner szintúgy megkönnyebbülten lélegzett fel. – Hála Istennek, hogy itt találom! Már attól féltem, hogy továbbutazik Svájcba, mielőtt találkozhatnánk. – Nem utazom Baselba. Nem vágyódóm a sógornőm otthonába, ezért egyszerűen iderendeltem a lányomat. Holnapra várom. De most, Salfner úr, kérem, ne vesztegessük az időt, mondja el, mi újság a cégnél! Foglaljon helyet, kérem, és hacsak nem túl fáradt, térjünk rögtön a tárgyra! Rottmann ezzel le is ült, Heinz Salfner azonban állva maradt, és erős, inas tagjait nyújtóztatta. – Engedje meg, kérem, hogy állva maradjak, míg mindent el nem mondok szép sorjában. Nincs türelmem üldögélni. – Ahogy tetszik. Tehát? A fiatalember ismét mélyet sóhajtott. – Rottmann úr, figyelemmel tudta kísérni útközben az aggasztóan gyors piaci elértéktelenedést? – Igen, képzelheti, milyen aggodalommal figyeltem az eseményeket. Egyedüli reménységem az volt, hogy önt odahaza a helyén tudhattam. Heinz Salfner végigsimította a homlokát. – Borzalmas kemény időszakunk volt, Rottmann úr! Nemigen tudtam, hogyan tartsunk lépést az árfolyamzuhanással. A dollár csak emelkedett és emelkedett, a készleteink pedig egyre gyorsabban fogytak anélkül, hogy a megfelelő utánpótlást biztosíthattam volna. Aztán befutott egy váratlan, a meglátásaim szerint rendkívül kedvező ajánlat, de hatalmas árutételről volt szó, így egy órán belül döntenem kellett. Óriási összeget kellett mozgósítanom, és egy másik ugyanekkora összegről rövid lejáratú váltót adtunk. Utólagos engedelmével ekkor minden tartalékunkat felszabadítottam, és az üzletet megkötöttem, mert egyszerűen nem volt időm önnel távirati úton érintkezésbe lépni. Ha nem így cselekedtem volna, mára már félig üresek lennének a raktáraink. Most az összes készlet fel van töltve, és már intézkedtem az újabb nagyobb megrendeléseket illetően is. Olcsóbban szállíthatunk, mint mások… és kedvezőbben is, mert megragadtam a megfelelő alkalmat, és így megelőzhettük a konkurenciát. Mindezek ellenére volt néhány álmatlan éjszakám, Rottmann úr, hisz soha nem kellett ekkora összeggel bűvészkednem. El is hoztam az összes számlát, kérem, tanulmányozza át
mindet, és mondja meg, helyesen cselekedtem-e. Heinz Salfneron erős izgatottság lett úrrá. Szeme villogott, arcizma idegesen rángott. Gyors mozdulattal különféle papírokat teregetett főnöke elé. Fritz Rottmann figyelemmel hallgatta a fiatalember beszámolóját, majd a papírokba mélyedt, melyek pontosan tükrözték a Salfner által mondottakat. A fiatalember ragyogó munkát végzett. Ez nyilvánvalóan több volt, mint amit Fritz Rottmann bármikor is elvárt volna a helyettesétől. Rottmann végül felegyenesedett, és barátságosan Salfner felé nyújtotta mindkét kezét. – Tudtam, hogy a cég az ön kezében biztonságban van. A két cégvezetőm ugyan nagyon derék ember, de mindketten meglehetősen régimódiak, és túl erősen ragaszkodnak a régi világhoz, így nehezen alkalmazkodnak a mai idők nagy kihívásaihoz. Én magam is lassan kifulladok. Ön az új idők embere, Salfner, önben megvan a szükséges hidegvérű határozottság és a megfelelő kötélidegzet. Ezenfelül merész is, amely belőlünk, öregekből hiányzik. Már akkor is nyugodt voltam, amikor elindultam üzleti utamra, ahonnan mellesleg szép sikereket van módomban hazahozni. De azt a szolgálatot, amit ön nekem és a Rottmann cégnek tett, nem is tudom, hogyan köszönjem meg, egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat. Fogadja hálámat, kedves Salfner. Határozott beavatkozása nélkül nagy nyereségtől estünk volna el, és ami még ennél is rosszabb, erősen visszaesett volna a teljesítőképességünk. A mostani forrongó üzleti életnek némiképpen nyugodtabban vághatunk neki. Az ön és saját sikereim lehetővé teszik számunkra, hogy kiválóan teljesítsünk a jövőben is. Pompás ember ön, Salfner, nagy nyereség a Rottmann cégnek. Ezt már régóta tudom, és ön újfent megerősített ebbeli hitemben. Heinz Salfner kék szeme felragyogott. Arca elpirult. – Nagyon örülök, hogy Rottmann úr meg van velem elégedve. Ezzel a csekély szolgálattal legalább leróhattam hálám kicsiny részét. Rottmann mosolyogva pillantott rá. – Nagyon nyomasztja önt ez a hála? Salfner megcsóválta a fejét. – Nem, sohasem éreztem nyomasztónak az ön jóságát. De ön oly jólelkű és nagyvonalú volt irányomban, amikor a háború végén üres kéz-
zel, egzisztencia nélkül álltam. Vereségünk után katonai rangom egy fabatkát sem ért, vagyonom nem lévén, anyám és húgom inkább az én támogatásomra volt utalva, mintsem segíteni tudott volna engem, és én már teljesen a megsemmisülés szélén álltam, és borzasztó kedélyállapotban voltam, amikor önnel találkoztam a kikötőben. Ön rögtön oly kedves érdeklődést mutatott a sorsom iránt, hogy ez örök életemben hálára kötelez. – Ah, ugyan, ez természetes. Ön legjobb barátom fia, a barátomé, akitől mindig irigyeltem talpraesett örökösét. Magától értetődő volt számomra tehát, hogy édesapja hősi halála után befogadtam. – Ó, igen, ön minden téren gondoskodott rólam. Biztos megélhetést kínált a házában, határtalan bizalommal volt irántam, valamint új kötelességgel bízott meg, és új életlehetőséget adott. – Azért nem kell túlértékelnie a dolgot! Ha nem találtam volna rá méltónak, nem is buzgólkodtam volna annyit az érdekében. És meg vagyok győződve róla, hogy én magam húztam ebből a legnagyobb hasznot. Azt, hogy jó fogást csináltam önnel, már néhány hét múlva tudtam, és ön azóta is folyton ezt bizonyítja, természetesen a legutóbbi bravúrjával is. Igen, kedves Salfner, most megfordult a kocka, most én lettem az ön adósa. Azokban az években, amikor szép lassan jobbkezem és helyettesem lett, gyakran azt kívántam, bárcsak a saját fiam lenne. És most még inkább kívánom ezt. Heinz Salfner mélyet sóhajtott. – Ez rendkívül büszkévé tesz, Rottmann úr – szólt megindultan. Egy kis időre csend támadt a szobában, majd Rottmann felpattant, ismét megragadta Salfner kezét, és különös, sürgető pillantást vetett rá. – El kell mondanom önnek valamit, ami régóta foglalkoztat, és ami már jó ideje a szívem vágya. Most kell ezt kimondanom, most, amikor ön megmentette a Rottmann cég jó hírét, és nagy veszteségektől kímélt meg bennünket. Tudja, hogy mennyire fájt mindig, hogy nincsen fiam, hogy nincsen férfi örökösöm. Mióta az oldalamon dolgozik, mindig csak arra tudtam gondolni, hogy keresve sem kívánhattam volna jobb fiat magamnak, mint egy ilyen rátermett fiatalembert. Ez a gondolat egyre erősebben gyökerezett bennem, és egyre inkább arra vágytam, hogy önt mindörökre magamhoz és a Rottmann céghez köthessem. Éjjel-nappal azon törtem a fejemet, hogyan tudnám elszakíthatatlanul magamhoz láncolni, és végül megleltem a megoldást, melyhez makacsul
ragaszkodom. Salfner, a fiam lehetne… méghozzá a lányom által! Úgy értem, azt szeretném, ha ön lenne a vejem. A fiatalember zavartan megrándult, és megdöbbent arcot vágott. – Rottmann úr! – kiáltotta, s hangjában inkább döbbenet csengett, semmint öröm. Rottmann végigsimított a homlokán. – Meg van ijedve? Valóban, rendkívül szokatlan ajánlatot teszek önnek. De kérem, gondoljon arra, mily bensőséges érzelmekkel viseltetem ön iránt. Tudom, még nem ismeri a lányomat, én is vagy három éve nem láttam őt. És nem is tud róla semmit, csak azt, hogy a nagynénjénél Svájcban él, és hogy most itt az ideje, hogy visszatérjen a szülői házba. És pont azért, mert nem ismeri a leányomat, pont ezért fedhetem fel ön előtt legtitkosabb óhajomat. Be kell vallanom önnek, hogy gyermekem soha nem jelentett nekem túl sokat. Egyszerűen nem tudtam neki megbocsátani, hogy nem fiúnak született. Tudom, hogy ez igazságtalanság a részemről, de fogalmam sem volt, mit kezdjek egy fruskával. Egy fiú, igen, ha lett volna egy fiam, én lettem volna a legboldogabb ember a világon. Leányom viszont az évek során idegen lett számomra, és most sem hívtam volna haza, ha nem reménykedtem volna abban, hogy a segítségemre lesz abban, hogy önt a fiammá fogadhassam. Ő természetesen nem sejtheti, hogy milyen terveim vannak vele. A nők az ilyen kérdésekben meglehetősen szentimentálisak. De mi férfiak, mi nyíltan beszélhetünk az efféle dolgokról. Nem, ne szóljon most még, ne siesse el a választ! Hadd mondjak el még valamit! Leányom egészséges mind testben, mind lélekben, és igazán nem mondható csúnyának, sőt, egyenesen csinos. Gondos nevelést kapott, a nagynénjénél élt, teljesen elzárva a világtól, és biztos, hogy még tiszta lelkű és tapasztalatlan. Gyengéd és alkalmazkodó, minden bizonnyal jó felesége lenne. Ő örökli vagyonomat és a Rottmann céget, én pedig senki mást nem tartanék jobban érdemesnek leányom kezére, mint önt, Salfner úr. Most már szólhat! Heinz Salfner acélkék szemei az ablakon túli tájat pásztázták. A tavat nézte, de látni nem látott – minden idegszála megfeszült, miközben azon gondolkodott, amit az imént Rottmann mondott. Fiatal tisztként, társaihoz hasonlóan neki is voltak kisebb kalandjai, de a nők eddig nem tűntek különösebben fontosnak az életében. Aztán jött a háború és a sok megpróbáltatás után a szomorú végkifejlet. Összetört életében már végképp semmi szerepet nem játszott a gyengébbik nem. A kölcsönös
szükség szorosabbra fűzte a kapcsolatát szeretett anyjával és húgával, és az, hogy nem tud nekik gondtalan életet biztosítani, sokkal inkább nyomasztotta, mint saját boldogulása. Rottmann új életlehetőséget kínált neki, de ez minden erejét igénybe vette – így most sem maradt ideje, hogy különösképpen törődhessék a nőkkel. Időnként ugyan gondolt a házasságra is, mint élete megkoronázására, de nem olyan idők jártak, hogy megteremthette volna saját háztartását. Pénzért házasodni – ez eszébe sem jutott, teljesen idegen volt a lényétől. Mivel Rottmanntól nagyon jó fizetést kapott, örült, hogy támogathatja anyját és húgát. És Rottmann most hirtelen mindent odakínál neki, mindent, amit eddigi életében nélkülöznie kellett, többek között azt a lehetőséget is, hogy még többet tehessen szeretteiért. Ez igen nagy súllyal nyomott a latba, de ezen túl is felettébb csábítónak látszott az ajánlat – érezte, hogy könnyen elgyengülhet. Veje lehet annak az embernek, akit annyira tisztel, ő lehet az örökös is és az utód a Rottmann cég élén – de ezzel együtt főnöke lányát is el kell vennie, egy nőt, akit nem is ismer, akinek lényéről mit sem tud. Majd kiugrott a szíve, olyan szaporán vert. Tisztában volt vele, hogy rendkívüli ajánlatot kapott, de mindenekelőtt örömmel és büszkeséggel töltötte el, hogy Rottmann úr ily módon vélekedik róla. Jótevője, akit mindenekfelett becsült, nagyon erős befolyással volt rá. Csak hosszú idő után tudott megszólalni. – Nem is tudom, Rottmann úr, hogy mit kellene válaszolnom. Teljesen felkavartak a szavai. Tudja, hogy mennyire tisztelem önt, és azt is világosan látom, hogy mily értékes javakat kínál nekem. Ez egészen egyszerűen lenyűgöz, és nem vagyok elég holdkóros ahhoz, hogy csak úgy veszni hagyjak egy ilyen nagy szerencsét. Ezekben a nehéz időkben mindennek kétszeres súlya van, és gondolnom kell ezenközben az anyámra és a húgomra is. Mindazonáltal semmiképpen nem feledkezhetek meg kedves leányáról sem. Nem ismerem a kisasszonyt, nem tudok róla semmit. Természetesen megnyugtató számomra, amit ön leánya jelleméről említett. És azt is tudnia kell, hogy a szívem teljesen szabad, és nem tartom lehetetlennek, hogy el tudom nyerni Rottmann kisaszszony tetszését. Tudnia kell, hogy az a tény, miszerint a számomra legtiszteletreméltóbb ember leányáról van szó, megkönnyíti a helyzetemet. Ugyanakkor az a véleményem, hogy a kisasszonynak kell kimondani az első és az utolsó szót ebben a kérdésben. Nem dönthetünk csak mi ket-
ten az ő sorsáról, de még csak terveket sem kovácsolhatunk a jövőjéről. Rottmann felemelte a mutatóujját. – Nos, a lányomat szigorú engedelmességre neveltem irányomban, így ő minden további nélkül teljesíti a kívánságomat, mihelyst közölni fogom vele. Ezen nem bukhat meg a tervem. De a női érzékenységre való tekintettel egyelőre nem teszek semmit. Önnek bizonyára nem fog nehezére esni, hogy meghódítson egy ilyen fiatal és érintetlen leányszívet. A magafajta fiatalembernek pusztán csak akarni kell az ilyesmit. Heinz Salfner megcsóválta a fejét. – Nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű volna, ne feledje, kérem, hogy még azt sem tudjuk, hogy a leánya szíve egyáltalán szabad-e. Lehetséges, hogy már régen elajándékozta valakinek. Rottmann felpattant hirtelen megdöbbenésében, majd hevesen viszszautasította a feltevést. – Ah, ugyan, ez teljes képtelenség! A lányom nagyon visszahúzódó életet élt. Ha bárki megpróbált volna a közelébe férkőzni, a sógornőm azonnal értesített volna. Az a lényeg, hogy ön késznek mutatkozik kívánságom teljesítésére. A többi majd magától elrendeződik. Heinz Salfner ismét maga elé meredt, majd hirtelen felegyenesedett. – Az ajánlata fejedelmi, Rottmann úr, és két kézzel kapnék utána, ha nem lennék azon az állásponton, hogy ebben a kérdésben nem dönthetek egyedül. – Nem is szükséges azonnal elköteleznie magát. Csak annyit akartam megtudni, hogy az ön esetében van-e akadálya a dolognak. – Akadálya? Nem, uram, mint ön is jól tudja, szabad ember vagyok. De természetesen mielőtt válaszolnék, meg kell ismernem a kisaszszonyt, tudnom kell, hogy képes vagyok-e rokonszenvezni vele. Ez elengedhetetlen! A jó házasság alapköve ugyan nem csupán a nagy, mindent elsöprő szenvedély, de igenis kell, hogy rokonszenvvel és tisztelettel övezhessük a nőt, aki az oldalunkon áll. – Rendben van, tehát ismerje meg a lányomat! Holnap reggel érkezik, és akadálytalanul találkozhatnak, amilyen gyakran csak ön akarja. De amennyiben megtetszik önnek, akkor ugye teljesíti a kívánságomat? A fiatalember egy darabig habozott a válasszal. Másodpercek töredéke alatt mintha egy szép álom vonult volna el a szeme előtt. Korábban gyakran gondolt arra, milyen szép is lenne olyan asszonyt hazavezetni, akit teljes szívéből szeret. És most olyan lány felől kell döntenie,
akit csak a külső viszonyok és az apja iránti hála kényszerít rá. De miért is ne volna lehetséges, hogy teljes szívvel beleszeressen Carla Rottmannba, és hogy elnyerje a lány viszontszerelmét? Bárcsak így történne! Az bizony nagy mértékben megkönnyítené a döntését. Végigsimította a homlokát. – Bocsásson meg, kérem, hogy még gondolkozom, Rottmann úr… minden olyan meglepetésszerűen jött most. De szívem mélyéből kívánom, hogy teljesíthessem az óhaját! Rottmann megszorította a kezét. – Egyelőre ezzel is elégedett vagyok. Annyi időt kap, amennyit csak akar. Ismeri hát a leghőbb kívánságomat, a többit pedig majd meglátjuk. – Még egy kérésem volna! – Mégpedig? – Meg kell ígérnie, hogy semmi módon nem kényszeríti a kisaszszonyt! Ha a kedves leánya nem jönne hozzám szabad elhatározásából, akkor semmi módon nem szabad őt befolyásolnia! – Rendben, ezt megígérhetem önnek. De ha a lányomnak van szeme, akkor nem fog sokáig habozni, és igent mond egy olyan remek férfiúnak, mint ön, Salfner úr. Salfner mosolyogva bólintott. – Megesik azonban gyakran, hogy az apáknak különbözik az ízlésük, főleg szívügyekben. – Én viszont meg vagyok győződve róla, hogy amennyiben a leányom jó ízléssel bír, osztani fogja az édesapja véleményét. Valami azt súgja nekem, hogy hamarosan létrejön az egyezségünk. Istenem, Salfner úr, kimondhatatlanul boldog lennék, ha szeretett fiamnak fogadhatnám! Salfner hálásan szorította meg az idős úr kezét. – Kimondhatatlanul hálás vagyok önnek, amiért ilyen jó hozzám! Kezet ráztak, majd Rottmann így szólt: – Most azonban üljünk asztalhoz, ön bizonyára megéhezett. A fiatalember mosolyogva bólintott: – Ó, bizony megéheztem. A nagy izgalomtól nemigen tudtam útközben enni. De engedjen még meg annyit, hogy egy kissé rendbe szedhessem magamat! – Természetesen, készüljön csak el nyugodtan, és aztán szóljon be
értem! Újból kezet ráztak. Egy negyedóra múlva beléptek az elegáns étterembe. Az ebéd alatt üzleti ügyekről beszéltek, Rottmann pedig részletesen beszámolt üzleti útja sikereiről. Az elmúlt hetek eseményeivel mindketten teljes mértékben meg voltak elégedve, a cég ügyei remekül mentek.
II. A következő nap Fritz Rottmann kiment a vasútállomásra Carláért és a sógornőjéért, ahol a férfi rögtön meglehetősen kritikus pillantással mérte végig a lányát. Carla középtermetű volt és karcsú, rokonszenves arcvonásokkal. Ugyanakkor kényszeredetten és félszegen mozgott, talán éppen azért, mert érezte, hogy az apja vizsgálja. Nyílt, kérdő tekintetet vetett Rottmannra, kissé tettetettnek tűnő vidámsággal üdvözölte, majd rögtön lesütötte a szemét. Csendben tűrte a homlokára nyomott csókot, majd apja és Gertrud néni oldalán végiglépkedett a peronon, felszínes szavakat váltva az utazásról és az időjárásról. Apja ismét fürkésző pillantásokat vetett a lányára. Carla szürke útiruhát viselt, mely igen kevéssé illett rá, még ha jó anyagból varrták is, fején pedig esetlen kis kalapka volt. Gertrud néni szikár, vénkisasszonyos hölgy volt, szögletes mozdulatokkal. Ugyanolyan szabású útiruhát viselt, mint az unokahúga. Szemmel láthatólag ő határozta meg a lány ruhatárát is, mely aligha volt alkalmas arra, hogy kivívja egy jó ízlésű fiatalember tetszését. Amint a pályaudvar előtt kocsira szálltak, Gertrud néni nyomban fellélegzett. – Micsoda zűrzavar! Szörnyű ez az utazás, egészen belebetegszik az ember! Micsoda boldogság lesz, ha ismét az én csöndes kis otthonomban lehetek. – Ó, borzalmasan sajnálom, hogy rávettelek erre az utazásra, kedves Gertrud! Igazán nem gondoltam, hogy ez ekkora áldozatot jelent neked – válaszolta Rottmann. Az öreg hölgy úgy mosolygott, mint egy áldozati bárány. – Ugyan, ugyan, kedves sógor, hiszen szívesen meghoztam ezt az áldozatot. De sehol sincsen olyan csend és nyugalom, mint nálam odaha-
za, nem igaz, Carla? Carla arcán felrémlett egy fáradt kis mosoly. – Egészen bizonyosan, Gertrud néni. Az öreg hölgy bólintott. – Bizony, bizony, gyakran vissza is fogsz vágyni arra a csendes békére, még ha olykor türelmetlenül is sóvárogtál a kinti világ után! De természetesen eljött az ideje, hogy visszatérjél apád házába. Kedves sógor, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hosszú időre nálam hagyod Carlát, én természetesen mindent elkövettem, hogy a legmegfelelőbb nevelésben részesíthessem. Azt gondolom, elégedett leszel. Carlához fogható jól nevelt, erkölcsös lányt nem találsz sehol. Minden barátnőm egyetértett ebben, pedig tudhatod, hogy igen szigorú nézeteket vallanak e tekintetben. Fritz Rottmann a lányára pillantott, és észrevette, hogy remegnek az ajkai. Enyhe rossz érzés támadt benne. Talán túlságosan is szemérmesnek nevelték, a csöndes elegancia ugyanakkor, mely Carlából sugárzott, nem ragadtatta el túlságosan. Azt viszont elégedetten nyugtázta, hogy Carlának gyönyörű szürke szeme van, melyet sötétbarna szemöldök és sűrű szempilla keretezett. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a fiatal teremtés igencsak átvette nagynénje vénkisasszonyos szokásait, de azzal vigasztalta magát, hogy talán csak az előnytelen útiruha tehet mindenről. Mindez hamar megváltozik majd, mihelyst Carla új környezetbe kerül, és nem Gertrud néni határozza meg a ruhatárát. Mielőtt a szállóhoz értek volna, Rottmann megszólalt. – A legfiatalabb cégvezetőm, Salfner úr is Konstanzban időzik. Később biztos megismerkedsz vele. Legjobb barátom fia, nagyon szeretetre méltó és jóravaló fiatalember. Rendszeresen megfordul a házamban, így gyakran össze fogtok találkozni, Carla. Remélem, jól kijössz majd vele. Carla csak félfüllel figyelt oda. „Mikor fog apám úgy rám nézni, ahogy egy szerető apa nézi a lányát?” – motoszkált egyre a fejében. Nagyon fájt a szíve. Majd megfagyott apja vizsgáló tekintete alatt. Azt természetesen nem is sejtette, hogy a férfi azért szemlélgeti oly érdeklődőn, vajon fog-e tetszeni Heinz Salfnernak. Azt, hogy Salfner tetszik majd Carlának, Rottmann egy pillanatig sem kérdőjelezte meg. Éppen elégszer volt már alkalma látni, milyen elismerően néznek a nők vonzó megjelenésű kollégájára. Salfner bizo-
nyosan könnyedén meghódítja majd Carla ártatlan leányszívét. De vajon… vajon valóban érintetlen-e még az a szív? A kérdés hirtelen nyugtalanítani kezdte, és végére akart járni a dolognak. Mintha csak tréfálkozna, így szólt a lányához. – Nocsak, itt van nekem egy felnőtt lányom, aki maholnap érett a házasságra. Végtére is betöltötted a huszonegyet, Carla. – Igen, apám – felelte az színtelen hangon. – És megjött-e már a kedved a házassághoz, vagy netán el is ajándékoztad már valakinek a szívedet? Carla nyugodtan és ártatlanul nézett rá. – Nem, apám, még szabad a szívem. Nem is igen lett volna alkalmam bárkinek is odaígérni, hiszen leginkább idős hölgytársaságban forogtam, ahol nem lehetett ifjú urakkal megismerkedni. – Nohát, a szerelemhez igazán nem kell közelebbi ismeretség – tréfálkozott az apa. Carla nagy, komoly szemekkel nézte. – Ugyan, apám, ha valakit szeretni akarunk, azt ismernünk is kell! Végül is nemcsak a külsejét szeretjük valakinek, hanem egész lényét, teljes valóját. Rottmann elégedett volt a válasszal, mosolyogva azonban így válaszolt: – Azért létezik szerelem első látásra is. Vajon mit fog erre felelni Carla? A lány, úgy tűnt, gondolkodik, majd láthatóan megtalálta a választ a kérdésre. Vállat vont. – Ezzel kapcsolatban nem tudok mit mondani. – Mindenesetre hamarosan lesz módod efelől ítélni, mert amint lehet, bevezetlek a társaságba, s ott természetesen elég sok fiatalemberrel meg fogsz ismerkedni. – Nekem nem olyan sietős még, apám – felelte Carla komolyan, a maga csendes modorában, de szomorúan állapította meg magában, hogy apjának tagadhatatlanul sietős őt férjhez adnia. Fritz Rottmann kényelmetlenül érezte magát lánya komoly tekintetétől. A levélre gondolt, és ugyanazt a szemrehányást vélte leolvasni Carla arcáról, mint amit a levelében olvasott. E pillanatban hirtelen valami megérintette a szívét. Megfogta a lány kezét, és hozzá hajolt. – Egy kissé idegenek lettünk egymásnak, Carla, és leginkább az én hibámból. De ez azért majd megváltozik, elhiszed? – mondta valamivel
melegebb hangon. És ez a tekintélyes, tiszteletet parancsoló ember egyszeriben kedves, barátságos benyomást keltett, csupán csak azért, mert egyszerűen és meleg szívvel szólt gyermekéhez. Mindez persze varázslatosnak tűnt, legfőképpen, mert meglehetősen ritkán fordult elő. Carlának az arcába szökött a vér, és nyomban mindent elfelejtett, ami közte és az apja között történt. Magányba fordult szívének összes ajtaja felpattant e pillanatban, és görcsösen kapaszkodott apja kezébe. – Kedves apám… jaj, kedves, drága apa, ha tudnád, most milyen boldog vagyok! – kiáltotta különös, mély és lágyan csengő hangján. Majd bátortalanul megkérdezte: – A levelemet megkaptad? Rottmann biccentett. – Megkaptam, és meg is szívleltem, amit írtál. Nézd, lányom, a magamfajta üzletembernek kevés ideje jut arra, hogy apa legyen. Most, hogy újra velem vagy, ez másként lesz. Hamarosan jobban megismerjük egymást. Carla mélyen megindulva szorongatta apja kezét, és boldogan sugárzó tekintettel nézte a férfit. Ez a néhány kedves szó reményekkel töltötte el a jövőt illetően. Rottmann-nak tetszett Carla lelkesedése, és arra gondolt, ha ugyanígy néz majd Heinz Salfnerra is, az rögtön belészeret. Amint megérkeztek a szállóba, Fritz Rottmann a szobájukhoz vezette a hölgyeket, mondván, hogy egy óra múlva ismét itt lesz, és elkíséri őket az ebédhez. – Be szeretném mutatni nektek Salfner urat, ugyanis ma ő is velünk fog ebédelni. Carla szívesebben vette volna, ha egyedül maradhat még apjával, de nem szólt. Amikor magára maradt a szobájában, megállt, és a szívére szorította a kezét. – Apa, kedves apa – suttogta szinte könyörögve, mintha meg akarna esküdni rá, hogy mostantól szeretni fogja. Aztán mélyet sóhajtott, és elkezdett átöltözni. Ahogyan nézegette magát a tükörben, elégedetlenül ingatta a fejét. Soha nem tellett öröme saját látványában, hisz azok a ruhák, amelyeket Gertrud néni varratott, nem tetszettek neki. Csak azért viselte őket, hogy meg ne bántsa az öreg hölgyet, és azért is, mert eddig teljesen mindegy volt neki, hogyan is fest. Most azonban képzeletben látta maga mellett elegáns apját, és ismét magán érezte bíráló pillantását, mire nagyot sóhajtott.
Később azon tűnődött, hogyan is alakítsa további életét. Minden tőle telhetőt meg akart tenni annak érdekében, hogy kivívja apja szeretetét. Mostantól bizony mindennap a közelében lesz, és szüntelenül azon fog igyekezni, hogy szeretetre méltó legyen. Végül majdcsak megnyílik előtte édesapja szíve. Amikor Fritz Rottmann elindult, hogy a két hölgyet lekísérje az ebédlőbe, azok már régen készen álltak. Rottmann az ablak mellett foglaltatott asztalt. Heinz Salfner már ott várta őket. Felpattant, és udvariasan állva maradt, míg főnöke bemutatta a hölgyeknek. Kutató tekintettel a fiatalabbik nőt szemlélte. Carla könnyű nyári ruhát viselt, és bár ebben előnyösebben festett, mint rosszul szabott útiruhájában, gyámoltalan megjelenésével mégsem keltett túl kedvező benyomást. Bizonytalanul és félénken haladt a gazdagon terített asztalok között, miközben folyvást a földet nézte. Csak akkor emelte fel a tekintetét, amikor Heinz Salfner néhány szót intézett hozzá. Egyetlen másodpercre nézett csak a fiatalember szemébe, majd mintha nagyon megrettent volna, ismét lesütötte a szemét. Ezek az acélkék, kutató férfiszemek megrémítették. Carla eddigi, szinte apácákéhoz hasonló zárt életében nemigen nyílt alkalma fiatal férfiakkal való találkozásra, és egyáltalában, ez idáig még sohasem keltett benne érzelmet egyetlen fiatalember sem. Most azonban, Heinz Salfner pillantásától valami ismeretlen izgalom támadt a szívében. Zavartan biccentett, amikor a fiatalember a legjobb hellyel kínálta, és alá segítette a széket. Lehajtott fejjel, kezeit az ölében görcsösen összekulcsolva ült, és égette a szégyen, amiért milyen ügyefogyott benyomást kelt. Még sokkal alázatosabbnak tűnt, mint akkor, amikor apja bíráló tekintetét érezte magán. Szorongva nézett oldalra, ahol egy bájos hölgy ült elragadóan szép ruhában egy fiatalemberrel, és kecses, pajkos mozdulattal nyújtotta a kezét, amit a férfi áhítatos arckifejezéssel az ajkához emelt. „Istenem, milyen csúnya és ügyetlen vagyok” – mondta magában szomorúan. Ettől a felismeréstől természetesen még görcsösebb és kényszeredettebb lett. Szerencsére jött a pincér, így egy kis csend támadt, amit Carla igyekezett arra használni, hogy összeszedje magát. Amikor felpillantott, észrevette, hogy Heinz Salfner Gertrud nénihez fordul, és éppen az ét-
lapot nyújtja neki. Észrevétlenül megszemlélte magának a fiatalembert, és ahogy a tekintetét jártatta az érdekes és határozott arcvonásokon, valami különös, álomszerű érzés vett rajta erőt. Amikor a férfi ismét visszafordult és ránézett, hirtelen elfordította a tekintetét, mintha valami illetlenségen kapták volna rajta. Heinz Salfner ezt látván, megszánta gyámoltalanságát, és azon igyekezett, hogy nyugodt társalgást kezdeményezve valamelyest oldhassa a lány zavarát. Feltálalták az ételt, mire Gertrud néni kijelentette, hogy a Sziget Szálló konyhája elsőrangú. Nagy élvezettel megivott egy pohárka bort is, amitől kissé beszédesebb és vidámabb lett. Svájci németségével mindenféle történeteket mesélt az utazásról. Ezer apró kellemetlenségnek volt kitéve a szegény idős hölgy, és most úgy érezte, végre mindet bátran elpanaszolhatja. A két úr udvarias érdeklődéssel hallgatta a nénit, csak Carla számára volt megpróbáltatás, és igazából ekkor döbbent rá, hogy eddigi élete milyen szánalmasan együgyű volt. Pontosan tudta, a férfiak megmosolyogják az ilyesfajta jelentéktelen semmiségeket, hisz számukra minden bizonnyal teljesen érdektelen, hogy udvariatlan volt-e a kalauz, hogy az étkezőkocsiban a kávé élvezhetetlen, és hogy a kupéjukban kitörött az ablak, még akkor is, ha mindez Gertrud néni szerint láthatóan rendkívül izgalmas témának bizonyult. Carla szívesen félbeszakította volna nagynénje elbeszélését, de nem mert közbeszólni, csak titokban figyelte aggódva apját és Heinz Salfnert. Miközben a férfiakat nézte, egyszer csak feltűnt neki rendkívüli hasonlatosságuk. Mindketten erőteljes és elegáns megjelenésűek, arcuk megnyerő és érdekes vonású. Két ember, ugyanabból a társadalmi osztályból, abból a világból, ahonnan ő évek óta ki van rekesztve. A fiatal leány legszívesebben keservesen elsírta volna magát, amiért ily idegenül ültek édesapjával egymással szemben, és mert ez a fiatalember, aki meglehetősen mély benyomást gyakorolt rá, igen rossz véleménnyel lehet róla. Pedig oly szívesen tetszett volna neki! Életében először fogalmazódott meg benne a vágy, hogy csinosnak találtassék. És ez az érzés valami megmagyarázhatatlan izgalommal együtt tört rá hirtelen. Ebéd után kisétáltak a hatalmas, szépen ápolt kertbe. Fritz Rottmann Gertrud nénivel előrement, Carla pedig Heinz Salfner oldalán lépdelt
mögöttük. Széles lugason sétáltak végig, mely egészen a kikötő faláig húzódott, és a kúszónövényekkel befuttatott fal mellett leültek egy nagy, fehérre lakkozott kerti asztalhoz. Feketébe öltözött pincérnő szervírozta a kávét. Séta közben Heinz Salfner megkísérelte, hogy Carlával valamilyen érdekes társalgást kezdeményezzen. De bármennyire is szívesen válaszolgatott volna a leány okosan és szellemesen, hisz a műveltsége megvolt hozzá, elszorult a torka, és jobbára csak egyszótagos, jelentéktelen válaszokat tudott kipréselni magából. „Hát, nem éppen lángelme ez a fiatal hölgy, és rendkívül egykedvűnek is látszik” – konstatálta Salfner rögtön magában. Bizony nem lelkesedett túlságosan azért, hogy ennek az unalmas lánynak a férje legyen, de anyjára és nővérére való tekintettel igyekezett megbarátkozni a gondolattal. Végül is az efféle nők a legkényelmesebbek és a legigénytelenebbek. Amúgy sem tud majd túl sok időt áldozni a feleségére, és ha másféle volna, lehet, hogy különféle igényekkel állna elő, és megkövetelné a társaságát. Így nyugtatgatta magát, és már el is határozta, hogy teljesíti főnöke kívánságát. Carla külsejében és lényében semmi olyasmi nem volt, ami valamelyest taszította volna, és ami lehetetlenné tette volna, hogy együtt éljen vele. Valószínűleg gyorsan megtanulja, hogyan kell ízlésesebben öltözködni, és akkor egész csinos lesz. Legelőször is túl kell jutnia nagynénje vénkisasszonyos befolyásán. Majd finom ízlésű édesanyja gondoskodik arról, hogy Carla Rottmann hamarosan megváltozzék, már amennyiben ezt szemmel látható egykedvűsége egyáltalában engedi. Mindenesetre úgy tűnik, hogy gyengéd és nyugodt természetű, és a szemében is látszik némi szívjóság. És ennyi elég is. Hisz akár rosszabb is lehetett volna a helyzet. Csak azt kell kivárni még, hogy a lány is hajlandó legyen hozzámenni feleségül. Ez most a legfőbb kérdés. Mialatt ott ültek négyesben az asztalnál, és a nem túlságosan szórakoztató beszélgetés szüneteiben ki-ki a saját gondolataiba mélyedt, a mellettük lévő gyepen két kislány – olyan két vagy háromévesformák lehettek – labdázott. Szüleik a fal melletti asztalnál ültek az ismerőseikkel. Carla már egy ideje mosolyogva nézte a bájos apróságokat. Egyszer csak azt látta, hogy a fiatalabbik a játék hevében egy fatörzsnek rohan, és a fájdalomtól hangtalanul a földre rogy, közvetlenül az ő széke mel-
lett. A másik kislány meglátta a véres horzsolást a húga homlokán, és sírva szaladt anyjához segítségért. Azonban még mielőtt az anya megtudhatta volna, mi is történt, Carla már felugrott, egy pohárból vizet öntött a zsebkendőjére, és a gyermek sebes homlokára tapasztotta azt. Mindeközben oly szeretettel és jóságosan beszélt a csöppséghez, hogy az egyszeriben el is felejtette, milyen szörnyűséges baleset érte, és még a sírással is felhagyott. Különös volt, ahogy Carláról másodpercek alatt lefoszlott minden gyámoltalanság. Mozdulatai biztosak és kecsesek voltak, arról pedig teljesen megfeledkezett, hogy egy acélkék férfiszempár figyeli állhatatosan. E pillanatban csakis a gyermek segítője és kedves vigasztalója volt. Mire odaért a kislány rémült édesanyja, már túl voltak a nehezén. Carla mosolyogva még egyszer megsimogatta a szöszke gyermekfejet, miközben kedvesen elhárította az anya hálálkodását. – Ez igazán természetes, kedves asszonyom, hogy az ember segít, ha a gyerekek bajba kerülnek – mondta meleg, lágy hangon. Heinz Salfner különös jó érzéssel hallgatta a tiszta női hangot, amelyben annyi jóság csengett. Eddig még nem is tűnt fel neki, milyen telt és lágy ez a hang, és milyen jóleső hallgatni. Amint Carla visszaült a helyére, fokozottabb érdeklődéssel szemlélte. – A kedves kisasszony ugye nagyon szereti a gyermekeket? – kérdezte mosolyogva. A lány futólag ránézett. – Igen, olyan megindítóak gyámoltalanságukban – felelte. – Carla képtelen nézni bárkinek is a szenvedését, túl gyengéd szíve van – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Gertrud néni is. – Ez nagyon nemes jellemvonás – nyugtázta Heinz Salfner barátságosan. Carla arcát hirtelen elborította a pír. Érezte, hogy valami melegség támad benne a férfi szavaitól, de ismét oly szégyenlős zavarodottsággal ült ott, hogy apja jobbnak látta gyorsan magához ragadni a társalgás fonalát. Eközben pedig magát korholta, amiért egyetlen gyermekét ily sokáig vénkisasszony sógornője felügyeletére bízta. Bizony, más környezetben kellett volna felnőnie a leánynak, na de ezen már nem lehe-
tett változtatni. Még egy félórácskát üldögéltek a békés kertben, és a tavat nézegették. A kislány, akinek Carla az imént segített, odajött testvérkéjével az asztalhoz, és átnyújtott Carlának egy csokor maga szedte százszorszépet. A homlokára fehér kendőt kötöttek, az alól nézte nagy kék szemével a lányt. – Edith ad neked virágot, kedves néni – mondta. Carla mosolyogva átvette a csokrot, és olyan barátságos szeretettel köszönte meg azt, hogy Heinz Salfner egyszeriben úgy érezte, talán nem is lenne olyan nehéz ez a házasság. Végül is kedves és jó teremtés, s biztosan jó anya lesz, aki nem fogja a férjét ostoba szeszélyeskedéssel kínozni. Délután Heinz Rottmann a hölgyek és Salfner kíséretében kikocsizott Konstanzba és annak környékére. Este ismét az étteremben találkoztak, ahol elegáns társaság gyűlt össze, mivel hangversenyt is hirdettek a vacsora utánra. Carla egy csöppnyivel magabiztosabbnak tűnt, amint este belépett az étterembe, és Heinz Salfner olyan lovagias gondoskodással vezette a helyére, hogy egészen beledobbant a szíve. Teljesen másnak, szinte rózsaszínűnek tűnt a világ. Fiatal életében most örült először teljes szívéből. Még az apja is annyira kedves és jó volt hozzá, mintha csak meg akarná követni valamiért. Egyszerű, puha selyemből varrt fekete estélyi ruhát viselt, amit királykék selyemszalag fogott össze a deréktájon. Ez a ruha még jobban kiemelte fiatalos, karcsú termetét. A délutáni kocsikázástól kissé kipirult az arca, és csak most látszott igazán, milyen tiszta és hamvas a bőre. Határozottan csinosabban festett, mint délben. Heinz Salfnernek egyre inkább kezdett tetszeni Carla. Bár még meglehetősen messze volt attól, hogy beleszeressen a lányba, az esetleges házasság gondolata azonban nem volt már annyira ijesztő számára. Lényéből fakadó természetes, kedves lovagiassággal bánt a kisasszonnyal, és igyekezett elnyerni a bizalmát. Az este ily módon kellemes, kimondottan jó hangulatban telt el. Miután elköszöntek egymástól, Carla még sokáig üldögélt a szobájában a nyitott ablaknál, és nagy szemekkel nézett bele az éjszakába. Nyugtalanul vert a szíve. Az apjával kapcsolatos gondolatok, amik ed-
dig foglalkoztatták, háttérbe szorultak. Heinz Salfnerra kellett gondolnia. A fiatalember egy csapásra meghódította a fiatal lányszívet. Carla nem töprengett már azon, hogyan is lesz az apjával a jövőben. Minden gondolata akörül kavargott egyre, milyen viszonyban lesz Heinz Salfnerral. Azt, hogy mindennap látni fogja, már említette az apja. „Amíg teljesen meg nem szokod az otthont, nem rendezünk nagy vendégséget. Kezdetben főleg Salfner úr társaságával kell beérned. Sok dolgom van házon kívül is, és gyakran ő jelenti a társaságot esténként” – magyarázta Rottmann. Már nem emlékezett, hogy mit is válaszolt erre, csak azt tudta, hogy Heinz Salfner erősen és kutató tekintettel nézte. Mindenesetre megszűnt a félelme a hazautazástól, mert Heinz Salfner azt ígérte, segíteni fogja abban, hogy megszokja új otthonát. És Carla erre valami titokzatos, leírhatatlan örömöt érzett, amiért Heinz Salfnerral együtt térhet haza. A fiatal férfi lovagias viselkedésével hamar belopta magát a leány szívébe, pedig még meg sem erőltette magát igazán, és nem is nagyon igyekezett, hogy elnyerje a kisasszony tetszését. De Carla nem volt eddig hozzászokva az ilyesfajta figyelmességekhez. Gondolatai teljes mértékben Heinz körül forogtak. Azért fohászkodott magában, hogy Salfner a barátja legyen. Csupán barátságra gondolt, ennél több még a legmerészebb álmaiban sem fordult elő. Eközben a fiatalember és Fritz Rottmann egy üveg bor mellett üldögélt az étteremben. Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Fritz Rottmann idegesen játszadozott a poharával, lassan forgatta a tengelye körül. Végül nem bírta tovább a csendet. – Nos, kedves Salfner, nem árulná el, hogy tetszik önnek a leányom? Heinz Salfner felriadt szótlanságából, majd megkönnyebbülve ránézett. – Bocsássa meg, Rottmann úr, a hallgatagságomat! Annyi minden járt a fejemben, és minden gondolatom a kedves leánya körül forgolódik. Természetesen ilyen rövid idő után még nem mondhatok végleges ítéletet, de úgy látom, a kisasszony felettébb szeretetre méltó és jóravaló teremtés. Kitűnt abból is, ahogyan a kislánnyal bánt. Ezenkívül is igen rokonszenves benyomást gyakorolt rám. Kétségtelenül nagyon csendes és visszafogott, de ez érthető. Azt hiszem, ha sikerül elnyerni a bizal-
mát, könnyű lehet vele élni. Rottmann fellélegzett. – Tehát most, hogy látta a lányomat, már nem utasítja el a kívánságomat? – Nem, egészen bizonyosan nem. Rottmann megszorította a kezét. – Örvendek, kimondhatatlanul, kedves Salfner! Heinz megindult kifejezéssel nézett az általa oly nagyon tisztelt, idős emberre. – Egyet mindenesetre el kell még mondanom önnek, Rottmann úr. Nem tudok olyan érzelmeket színlelni, melyeket nem érzek. Még ha oly rokonszenves is a kedves lánya, nem mondom azt, hogy képes volnék szenvedélyes szerelmet érezni iránta. Mindenesetre a kisasszonynak jogában áll megkövetelni a kérőjétől, hogy az szerelmes legyen belé. Rottmann idegesen tiltakozott. – Istenem, hát rengeteg házasságot kötnek úgy, hogy vagy egyik, vagy mindkét oldalon hiányzik a szerelem. – Bizonyosan, Rottmann úr, én pusztán annyit akarok ezzel mondani, hogy soha nem volnék képes hazudni az ifjú hölgynek, és hamis érzelmeket színlelni. – Ezt nem is kell tennie. Nyilván meg fogja találni az odaillő szavakat, amelyekkel hazugság nélkül meg lehet kérni egy ilyen fiatal és tapasztalatlan teremtés kezét. Ez csak nem lehet olyan nehéz! – Nem nehéz, de önnek el kell mondanom, mert tudnia kell, miként érzek a kedves lánya iránt. Ha ön egyetért abban, hogy minden forró érzelem nélkül, pusztán a rokonszenv alapján, megkérjem a lánya kezét, akkor ezt meg is teszem. Természetesen, ha igenlő válaszát fogom bírni, mindent elkövetek, hogy semmi panasza ne legyen rám. Azon leszek, hogy védjem és óvjam, miként egy igazi férfinak oltalmaznia kell a feleségét. Természetesen arra törekszem majd a jövőben, hogy a szívünk is közelebb kerüljön egymáshoz, de a szerelem sajátságos dolog, nem lehet kikényszeríteni. Tisztán kell látnia, Rottmann úr, nehogy a szememre hányhassa egy napon, hogy tisztességtelen játékot űztem! Abbéli kívánságomon kívül, hogy az ön iránti hálámat törleszthessem, még egy dolog befolyásol, méghozzá az, hogy ön ezáltal mindörökre biztos megélhetést kínál, és így édesanyámért és a húgomért is tudok valamit tenni. Őszintén fel akarom tárni ön előtt a gondolataimat, és
meg akarom mutatni, milyen vagyok, mert úgy érzem, ez a kötelességem! Rottmann tekintete felderült. – Talán én jobban tudom, mint ön, hogy milyen is ön valójában, és jól hallom, hogy a szavaiból becsületes ember hangja szól. Méltó fia általam oly nagyra becsült édesapjának. Ő is megszállottja volt a becsületnek. Én úgy ismertem a legjobb barátomat, mint saját magamat, és ön szakasztott hasonmása megboldogult édesapjának: őszinte fickó, mentes minden képmutatástól és hazugságtól. Most még inkább ragaszkodom ahhoz, hogy a fiam legyen. Ön jó fiú és jó testvér, tudom, hogy mennyire szereti az édesanyját és a húgát, és remélem, hogy engem is sikerül a szívébe zárnia. – Ez már réges-régen megtörtént, Rottmann úr. Úgy tisztelem és szeretem önt, mint ahogyan elhalt apámat tudtam volna tisztelni és szeretni – mondta Heinz Salfner meleg hangon. Rottmann ismét megszorította a kezét. – Éreztem ezt, kedves Salfner, jólesett, s megvigasztalt mindig, ha arra gondoltam, hogy nekem magamnak nincs fiam. Ami pedig a lányomat illeti, most már biztos vagyok abban, hogy a sorsa az ön kezében jól fog alakulni, még akkor is, ha önben nem lángol a szenvedély. Tudja, én nem voltam mindig jó apja a leányomnak, és ezt úgy tehetem jóvá, hogy olyan férjet keresek neki, aki az ön adottságaival bír. Jobbat nem találhatna ő maga sem. És most koccintsunk! Ürítsük poharunkat a jövőre, arra, hogy Carlával való házassága harmonikus lesz, és hogy ebből a frigyből olyan férfi örökös születik, aki egyesíti magában atyja összes erényét, és még akkor is őrzi a cég hírnevét, amikor mi ketten már rég nem is élünk! Heinz Salfner ebben a pillanatban Carla Rottmann képét látta maga előtt, amint délután kedvesen lehajolt a kislányhoz. „Jó anya lesz” – gondolta ismét. Majd kezébe vette a poharát, és koccintott leendő apósával. A két úr megnyugodva hörpintette fel az italát. Ezután felálltak és csendben kiléptek a holdvilágos kertbe. Egy darabig még mindketten gondolataikba merültek, a távoli Boden-tavat pásztázták tekintetükkel, majd barátságosan kezet ráztak, és visszavonultak a szobáikba. A következő nap estéjén Gertrud néni visszautazott Baselba, majd a
rá következő reggelen apa és lánya is útnak indult, természetesen Heinz Salfner kíséretében. Most, hogy Gertrud néni már nem volt mellette, Carla még bizonytalanabb és gyámoltalanabb lett, és csúnyácska útiruhájában bizony nem volt valami varázslatos jelenség. Heinz Salfner azonban a legkevésbé sem látszott ezzel törődni, és olyan magától értetődő kedvességgel bánt a lánnyal, hogy az hamarosan megnyugodott. Forró hálát kezdett érezni Heinz iránt. Magányosságában úgy kapaszkodott a fiatalemberbe, mint valami mentőövbe, mely megvédi a süllyedéstől. Hamar megérezte, Heinz átsegíti majd rengeteg apró zavaron, közvetít az apja és őközötte, ha ismét valami új idegenség támadna lelkükben, és hogy mindenféle apró figyelmességgel igyekszik őt elhalmozni. Útjuk Németországba minden különösebb fennakadás nélkül telt el. Hamburgba érkezvén Heinz Salfner rögtön a pályaudvaron elbúcsúzott a főnökétől és Carlától, hogy a lakásába térjen. Carlát hirtelen valami megmagyarázhatatlan félelem kerítette hatalmába. Bármilyen szíves is volt hozzá apja az úton, most, hogy Heinz Salfner közvetítése hiányzott, ismét idegenség telepedett közéjük. Finom lelkével megérezte, hogy az apja nem szereti szívből, csak igyekszik jóvátenni eddigi igazságtalanságait. Ama bizonyos atyai érzések leginkább holmi csenevész növényre hasonlítottak, mely képtelen igazán szárba szökkenni. De a leány ennek ellenére megkeményítette a szívét, összeszorította a fogát, és uralkodott magán, mint mindig. És végre megállt a kocsi az előkelő villa előtt, mely szülőháza volt. Carlát, amint meglátta a nagy, pompás kertben álló csendes, fehér házat, ismét megrohanta a szorongás. Arra a napra gondolt, amikor halott anyját kivitték a nagy kapun, árvasága szomorú szenvedéseire emlékezett, és ebben a pillanatban rádöbbent, milyen egyedül és elhagyatottan élt azóta, s milyen fájdalmasan nélkülözte a szeretetet. Könnyek tolultak a szemébe, elfátyolozván tekintetét. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ki ne törjön belőle a zokogás. De az a kényelmetlenül döbbent arckifejezés, az az értetlenség, mellyel apja figyelte megindultságát, hamarosan visszaadta önuralmát. Kihúzta magát, és nyugodt, biztos járással lépte át a szülői ház küszöbét. A cselédség felsorakozva várta az uraságot a lépcsőházban, élükön az öreg házvezetőnő állt, aki az anya halála óta kormányozta a háztartást. Mindent összevéve Fritz Rottmann háza leginkább afféle agglegény-
tanyára emlékeztetett. A ház ura hozzászokott, hogy senkire sem kell tekintettel lennie. A házvezetőnő alárendelt személy volt, aki azért kapta a fizetését, hogy az úr kívánsága szerint tartsa rendben a házat, felügyeljen a cselédségre, és mindenkor kész legyen arra, hogy ura külön óhajait teljesítse, ha az például váratlanul nagy társasággal állított haza, vagy akárha a legszokatlanabb időben is enni támadt kedve. Rottmannt hirtelen kissé nyomasztani kezdte, hogy a jövőben mindenféle dolgában tekintettel kell lennie a lányára is. Már utazása előtt kiadta a parancsot, hogy hozzák rendbe elhalt felesége szobáját Carla számára. Most csak annyit kérdezett rövid, parancsoláshoz szokott modorában, hogy ez megtörtént-e. A házvezetőnő igennel válaszolt. – Rendben van, akkor hát vezessék a leányomat a szobájába, és gondoskodjanak róla, hogy minden kívánsága teljesüljön! A házvezetőnő meghajolt. – Így fog történni, Rottmann úr! – Egy óra múlva szeretnék étkezni. Nincs kifogásod ellene, Carla? Carla körbepillantott – semmi sem változott a házban. Úgy tűnt, a neki oly végtelen hosszúnak tetsző idő itt megállt. – Ó, dehogy, apám – felelte gyorsan. – Akkor menj a szobádba, ahol felfrissítheted magad és átöltözhetsz. Riemann asszony felkísér, és ha bármiféle kívánságod van, csak szólítsd! Egy óra múlva várlak az ebédlőben. Még le kell bonyolítanom néhány fontos telefonbeszélgetést, de utána együtt fogunk étkezni, és aközben nyugodtan megbeszéljük, hogyan is rendezzük be a napjaidat. Carla mosolyt erőltetett az arcára. – Jó lesz, apám. A férfi homlokon csókolta. A lány felszaladt a lépcsőn, Riemann asszony alig győzte követni. Forrón vágyott az egyedüllétre, szerette volna nyugodtan kivárni, míg egy kissé elcsitulnak érzelmei. Túl sok emlék zúdult rá azokból az időkből, amikor még gyengéd szeretettel vette körül az édesanyja. Szobája ajtajában gyorsan elbúcsúzott Riemann asszonytól. Ekkor döbbent csak rá, hogy anyja egykori szobáját jelölte ki számára az apja. A fájdalom ismét hatalmába kerítette, és kitört belőle a görcsös zokogás. Otthon volt – végre otthon! Ezer emlék tört rá hirtelen, emlékek, melyek az utóbbi, távol töltött
néhány év tompaságában elkerülték. Teljesen átadva magát viharos érzelmeinek, lerogyott a díványra, arcát belefúrta abba a párnába, melyen édesanyja feje annyiszor nyugodott. Még nem sikerült teljesen összeszednie magát, amikor kopogtattak az ajtón. Hirtelen felemelkedett és letörölte a könnyeit. – Szabad! – kiáltotta. Fehér kötényes, fehér bóbitás szobalány lépett be, egy kulcscsomót hozott ezüsttálcán. – A nagyságos úr üzeni a nagyságos kisasszonynak, hogy ezek a szobában lévő bútorok kulcsai. Carla elvette a kulcsokat, és barátságosan intett a szobalánynak. – Parancsol még valamit a nagyságos kisasszony? – Később, ha megérkezik a poggyászom, szükségem lesz a segítségére a kicsomagolásnál. Most elmehet. A szobalány eltávozott. Amint Carla ismét egyedül maradt, kinyitotta anyja íróasztalát. Az egyik fiókban különféle dolgokat lelt, melyeket annak idején még az asszony őrizgetett. Ott volt Carla első cipőcskéje, egy meglehetősen elgyötört baba, Carla legkedvesebb játékszere, aztán valami tarka gyapjúból készült, meghatározhatatlan dolog – Carla első kézimunkája, melyet nagy fáradsággal készített édesanyja születésnapjára. Teljességgel félresikerült, de anyja nagyon örült neki, és úgy őrizgette, mint valami kincset. Levélkéket is talált a fiókban, gyámoltalan, gyengéd, kislányos ömlengések voltak ezek – akkor írta őket, amikor apja és anyja úton voltak. Ahogyan ezeket a kis emlékeket nézegette, érezni vélte forró homlokán az anyai kéz lágy cirógatását. Tenyerébe hajtotta a fejét, és behunyta a szemét. – Anyám, drága anyácskám, tudom, hogy velem vagy. Segítsél, kérlek, hogy beleszokjak ebbe a régi és mégis annyira új világba! Segítsél, hogy ismét gyökeret verhessek a hazámban, és segíts, hogy apám meg legyen velem elégedve! És segítsél, hogy Heinz Salfner a barátom lehessen, az én kedves és igaz barátom, akihez elmenekülhetek szívem magányában! Azt hiszem, ő jó ember, nagyon-nagyon jó… és én teljes szívemből kedvelem. Olyan volt ez a sóhaj, mintha imádkozott volna. Aztán hirtelen fölrezzent. Valahol kint egy ajtó csapódott. Eszébe jutott, hogy még át is kell öltöznie. Legfőbb ideje volt hozzákezdenie,
apja sokat adott a jó megjelenésre, ezt már észrevette. És Carla igyekezett, hogy a lehető legjobban nézzen ki. A fekete estélyi a királykék masnival volt az egyetlen olyan ruhája, amely még úgy-ahogy tetszetősnek tűnhetett. Ezt akarta felvenni az első étkezéshez a szülői házban. Gyorsan elővette hát a poggyászából, és bíráló szemmel méregette. Apja azt mondta, hogy itt Hamburgban új ruhákat kell varratnia, mert a meglévőknek nem mindegyike fest ízlésesen, meg aztán meg kellene szabadulnia Gertrud néni vénkisasszonyos ízlésétől is, és hogy példát kellene vennie a jó társaságból való fiatal kisasszonyokról. Mindehhez rendelkezésére fog állni a megfelelő háttér. Erre ő azt felelte, maga is észrevette, hogy változtatnia kell az öltözködésén, eddig csupán a nagynénire való tekintettel nem ellenkezett. Gyorsan belebújt hát a fekete ruhába, és odaállt öltözőszobája tükréhez. Elégedetlenül nézegette magát. Útközben figyelgette az ifjú hölgyeket és fiatal asszonyokat, és megpróbálta ellesni tőlük a legújabb ruha- és frizuradivatot. Carla jó képességű, értelmes leány volt, és pontosan tudta, mi az, amit a jövőben másképpen kell alakítania. Amikor új ruhákat vásárol, majd ügyel arra, hogy csinosnak tessék bennük. Hirtelen úgy érezte, hogy törődnie kell magával. A meglévő ruhái közül néhányat előnyösen át lehet alakítani, így nem lesz szüksége annyi újra. Mindenesetre erősen akarta, hogy apja lássa, mennyire igyekszik megfelelni a kívánságának. Ezután lesietett az ebédlőbe, ahol Rottmann már várta. Az ebédlőben, az évtizedek óta mozdulatlan, súlyos tölgyfa bútorok között két személyre terített hatalmas, kerek asztal állt. Régi patríciuscsalád gazdagságát hirdették a tálalón és a pohárszéken lévő súlyos ezüst evőeszközök. A fehér damasztterítőn csodálatos kristálypoharak csillogtak, meg finom színű, régi, drága porcelán. Apa és lánya asztalhoz ült, miután Carla a kezét nyújtva megköszönte, hogy anyja szobájába költözhetett. – Reméltem, hogy ott szeretnél leginkább lakni – felelte az apja. Az ételek elsőrangúak voltak. Evés közben mindenféléről beszélgettek, de amint befejezték, az apa hirtelen elbúcsúzott. – Egyedül kell hagynom most téged, mert még vannak elintézetlen üzleti ügyeim. Sajnos, nem lesz rád túl sok időm, és éppen ezért, hogy ne érezzed magad annyira egyedül, megkértem Salfner urat, hogy mu-
tasson be az édesanyjának és a húgának. A két hölgy nem lakik túl messze tőlünk, és biztos tetszeni fognak neked. Mindketten felettébb szeretetre méltóak és finom lelkűek. Talán már holnap meglátogathatnád őket. Salfner úr bizonyára szívesen elkísér majd – mondta. Carla kissé megélénkült. – Salfner úr ugyan már beszélt az édesanyjáról és a húgáról, de nem is gondoltam, hogy Hamburgban laknak. – Mindig is itt laktak. Mindenesetre most szerény körülmények között élnek. Az asszony kap ugyan egy kis özvegyi nyugdíjat Salfner őrnagy után, de amúgy rászorul a fia segítségére. A lánya pedig nyelvi tehetségét kamatoztatván fordításokat készít. Kedved fogod lelni vidámságában, Käte Salfner társaságában ugyanis lehetetlenség unatkozni. Örömömre szolgál, hogy addig is megfelelő társaságra találsz e két hölgyben, amíg be nem vezetlek az előkelő körökbe. Ennek az ideje is hamarosan eljön. Carla mélyet sóhajtott. – Nagyon kedves Salfner úrtól, hogy elkísér az édesanyjáékhoz. Apja kutató tekintettel nézte. – Biztos észrevetted már, hogy szívesen kedveskedik neked. Tényleg, hogy tetszik Salfner úr? Carla mélyen elpirult, amit apja elégedetten vett tudomásul. – Szemmel láthatólag nagyon jó és felettébb érző ember, akiben meg lehet bízni – felelte kissé bizonytalan hangon. Az apa bólintott. – Feltétlenül, Carla. Sokra tartom. Az üzletben ő a jobbkezem, és most is, amíg úton voltunk, nagy szolgálatot tett a cégnek és nekem. Le vagyok kötelezve neki, és azt szeretném, hogy te is mindig kitüntető figyelemmel fogadd a házunkban. – Szívesen megteszem, apám. De Salfner úr nem szólt arról, hogy a lekötelezettje volnál, ellenkezőleg, sokat emlegette, hogy milyen nagy hálával tartozik neked. – Igen, igen, ő már csak ilyen. Nem győzi eléggé eltúlozni, amit érte tettem, de amit ő tett értem, az nem számít neki. Nekem viszont annál inkább. – Ez nagyon nemes vonás… mindkettőtökben. – Kölcsönösen nagyra becsüljük egymást. Örülnék, ha te is megtanulnád őt ugyanúgy tisztelni, mint én magam. Elég alkalmad lesz, hogy
megismerd és megkedveld. Ameddig nem lesz nagyobb társaságod, édesanyja és a húga gyakran megfordul majd nálunk. Carla szeme árulkodóan felcsillant. – Biztosíthatlak, hogy nagyon kedves leszek hozzájuk, hiszen Salfner úr is olyan kedves hozzám. Bízom abban, hogy a rokonai is ugyanúgy fognak tetszeni, mint ő. Rottmann elégedetten mosolyogva simogatta meg lánya arcát. – Erről meg vagyok győződve. Majd biccentett és elment, hogy utánajárjon üzleti ügyeinek. Carla kis sétát tett a kertben, ezután pedig visszatért a szobájába.
III. Salfner asszony és Käte kényelmesen berendezett szobácskában üldögélt. Az ablakból csinos előkertre nyílt kilátás. Amióta Salfner őrnagy elesett a háborúban, a hölgyek a három kis szobából álló lakásból csak egy helyiséget laktak. A konyhájuk is hasonlóan kicsi volt. A háború utáni nehéz időkben sokat kellett nélkülözniük, de nem panaszkodtak. Most, hogy Heinz Salfnernak jól fizetett állása volt a Rottmann cégnél, ahogy tudta, segítette őket, és így valamivel jobban ment a soruk. Húga pedig jól értett ahhoz, hogyan kell lemondani az élet aprócska kényelmességeiről. Käte egyszer csak letette a tollat. Eddig szorgalmasan írt valamit, amíg anyja egy pompás hímzésen öltögetett. – Nos, anyácskám, befejeztem! Kész vagyok a mai penzumommal, és most már nyugodtan várhatok Heinzre és Rottmann kisasszonyra. Minden pillanatban itt lehetnek. Salfner asszony az órára nézett. – Bizony, Käte, Heinz tizenkét órára ígérkezett, és ő mindig pontos. Remélem, tetszeni fog neked Rottmann kisasszony. Úgy tűnik, Heinz igencsak a szívén viseli, hogy jóban legyetek egymással. Käte elnevette magát. – Ah, anyácskám, én meg úgy érzem, sokkal jobban szeretné azt, hogy neked tessék. Tudod, mit súgott nekem egy kismadár? – Na, mit? – Hogy Heinz és Carla kisasszony között szövődik valami.
Anyja meglepetten nézett fel. – Ugyan, Käte! A te kismadarad nemegyszer elhamarkodott jósnak bizonyult, és azt hiszem, hogy ezúttal aztán különösen mellétalált! – Nem baj, anyácskám, azért általában megbízható jövendőmondó. – Mondd, kislányom, és miért gondolod, amit gondolsz? Käte ismét elnevette magát. – Hát nem láttad, milyen zavarban volt Heinz, amikor Rottmann kisasszonyról mesélt, és amikor bejelentette, hogy a kisasszony vizitbe jön hozzánk? Holott a bátyám lényétől ugyancsak távol áll a bizonytalanság és a zavarodottság. És különben is, hogy lehet az, hogy Carla Rottmann, az egyik leggazdagabb hamburgi kereskedő lánya a látogatásával tisztel meg két oly teljesen jelentéktelen embert, mint mi vagyunk? – Ezt Heinz már épp elégszer elmagyarázta… azért, mert a kisaszszony még nem járatos a hamburgi társaságban, és nincs kivel érintkezzen. Ezért fogadjuk őt. – Igen, mamácskám, és szívesen is tesszük. Remélhetőleg kedves teremtés, és öröm lesz vele társalogni. De ezzel a magyarázattal nem éri be ám az én csökönyös kismadaram, bizony, még mindenféle érdekes bonyodalmakat szimatol. – De csacska vagy te, Käte, és az a híres jós kismadarad is elég bolondos! Igazán nem találok semmi feltűnőt a fiatal hölgy látogatásában, és Heinzen sem vettem észre semmi különöset. Ha azt gondolod, hogy beleszeretett Rottmann kisasszonyba, hát tévúton jársz. Azt én éreztem volna meg legelőször! Käte felállt, és elrakta íróalkalmatosságait. – Nem állítom, hogy Heinz beleszeretett. Csak azt mondom, hogy az az érzésem, itt valami készül. Végül is nemcsak Heinztől indulhat a kezdeményezés. – Már úgy érted… szóval, hogy Rottmann kisasszonytól…? – Én még sehogy sem értem, anyácskám, csak az a kismadárka kotnyeleskedik megint. Az öreg hölgy nagyot sóhajtott. – Ó, Käte, nem lehet ekkora szerencsénk! – Csak várjuk ki, anyácskám! Én mindennap abban reménykedem, hogy egyszer csak valami hatalmas nagy szerencse ér bennünket. Ránk férne, nem igaz? – Nem panaszkodhatunk, gyermekem. Nehéz időket élünk ugyan, de
azért eddig még mindig jóllaktunk. Käte szeretettel megölelte az anyját. – Nem is panaszkodom én, anyácskám, de eszembe nem jutna elszaladni, ha a lábunk előtt heverne a szerencse. Bizony jól belekapaszkodnék az üstökébe, és soha többé el nem engedném! És ha a mi Heinzünk ilyen fényes partit csinálna, az nekünk is nagy szerencse lenne! – Feltéve, hogy Heinz szíve sem törne össze. – Jaj, anyácskám, a férfiak nem olyan szentimentálisak, mint mi, nők. Az ő életükben a szerelem csupán egy futó közjáték. Az idős hölgy elmosolyodott. – Ezt a bölcsességet ugye valamilyen regényben olvastad? Vagy netán már neked is ilyen sok tapasztalatod van az efféle dolgokban? Most már mind a ketten nevettek. – Á, ehhez nemigen kell tapasztalat, ha nyitott szemmel járunk az életben, könnyedén feltűnik az ilyesmi. Nézd, manapság nem házasodhat azért a férfi, mert szerelmes. Mindenekelőtt azt kell néznie, hogy a családalapítás ne járjon anyagi nehézségekkel. – Szegény Käte, akkor lehet, hogy te soha nem mész férjhez – sóhajtott az anya. Käte derűvel vegyes beletörődéssel vont vállat. – Akkor valószínűleg nem megyek, hacsak hirtelen utamba nem kerül egy nagyon gazdag ember, aki mindazonáltal nem képes nélkülem élni. – De ha nem tetszene, akkor azért ugye, nem mennél hozzá? – kérdezte komolyan az anyja. Käte tekintete hirtelen a távolba révedt. – Nem… csak ha valóban tetszene, és annyira kedvelném, hogy nem akarnék nélküle élni. – Szegény kicsi Käte-m, ilyen ember talán nincs is. Käte odalépett az ablakhoz, és tűnődve kinézett. „Pedig ismerek én egy ilyet, de annak eszébe sem jut, hogy elvegyen, mert nem is szeret” – gondolta, egy pillanatra teljesen belefeledkezve emlékeibe. Aztán hirtelen mozdulatot tett, mintha csak valami nehéz terhet dobott volna le magáról. Egy automobil gördült a ház elé. – Jönnek, anyácskám! – kiáltotta izgatottan. Anyja is odalépett az ablakhoz. Lopva nézték az elegáns autót, ami-
ből Heinz Salfner épp akkor segítette ki Carla Rottmannt. Egy utolsó gyors simítással rendbe szedték toalettjüket, és már nyitották is a kis fogadószoba ajtaját. Az idős hölgy itt várta fiát és Carla kisasszonyt, míg Käte kiszaladt ajtót nyitni. Szobalányt nem engedhettek meg maguknak. Heinz Salfner már a szűk folyosón bemutatta Carlát a testvérének. – Käte, Rottmann kisasszony nagyon aggódik, hogy a terhetekre lesz. Meg kellene nyugtatnod – kezdte tréfálkozva, hogy elűzze Carla elfogódottságát. Carla mindvégig szörnyen csüggetegen ült az autóban, és mindegyre csak azt kérdezgette a szemközt ülő Heinztől, hogy biztos nem lesz-e terhére a hölgyeknek. Käte nevetett. – Ó, ha tudná, kedves kisasszony, milyen boldogok vagyunk, hogy betévedt a mi csöndes kis otthonunkba, akkor nem hihetné azt, hogy alkalmatlan. Nekünk minden látogatás ünnep. Ezzel nyájasan nyújtotta a kezét. Carla melegen megszorította. – Nagyon kedves önöktől, hogy így gondolják. – Jöjjön csak be, édesanyám már várja! Käte kitárta a kis fogadószoba ajtaját. Carla belépett. Salfner asszony a maga választékos és csendes módján üdvözölte a fiatal hölgyet, és rögtön a szívébe is zárta. Käte-hez hasonlóan ő is némiképpen meglepődött Rottmann kisasszony káprázatosnak semmiképpen nem mondható megjelenésén, mely egyáltalán nem illett a gazdag örökösökről alkotott elképzeléseibe. Carlából azonban jótékony szeretet sugárzott e két nő iránt, amiért azok oly nyugodtan és büszkén viselték sorsukat. Anya és lánya egyformán tetszettek neki. Käte vidámsága hamarosan kiűzte a lelkéből korábbi lehangoltságát, és az idős hölgy kedvessége is jólesően melengette a szívét. Sikerült megilletődöttség nélkül megkérnie a két hölgyet, legyenek egy kissé a segítségére, hogy ismét beleszokjon a hazai életbe. A fiatal Salfner is támogatta ebben. – Kedves anyám, Rottmann úr azt kéri tőled, hogy kísérd el a kisaszszonyt bevásárlásaira, hogy gardróbját kiegészíthesse. Ha Käte-nek van ideje, talán ő is veletek tarthatna. Rottmann kisasszony még nem ismeri a megfelelő üzleteket, és Rottmann úrnak megelégedésére szolgálna, ha egy kissé gardíroznád a hölgyet – mondta a társalgás folyamán.
– Nagyon hálás lennék önnek, kedves asszonyom, ha támogatna a tanácsaival és a tapasztalatával – fűzte hozzá Carla. Salfner asszony és a lánya rögtön késznek mutatkozott erre. – Ez ünnep lesz a számunkra – örvendezett Käte –, én ugyanis élekhalok a bevásárlásért. Carla hálásan megköszönte jóindulatukat. Percről percre felszabadultabb lett, korábbi kényszeredettsége pedig hamarosan elillant. Amikor egy negyedóra múlva búcsúzkodni kezdtek, meghívta magához másnapra a két hölgyet teázni, akik ezt köszönettel elfogadták. Ekkor Heinz is elbúcsúzott, és Carlával együtt kisvártatva eltávoztak. A férfi hazáig kísérte a lányt, ugyanis Rottmann úrral üzleti ügyben kellett tárgyalnia. Amint ismét egyedül maradt anya és lánya, Käte meglepődve kérdezte: – Anyácskám, láttál te már ilyen gazdag nőt ennyire szerényen öltözködni? Az idős hölgy megcsóválta a fejét. – Nem, semmi sincs benne a gazdagok szokásaiból. Inkább olyan benyomást kelt, mint akit szívből kell sajnálni. – És egyáltalában… nem néz ki túlságosan boldognak, és úgy tűnik, nagyon kevés tehetsége van ahhoz, hogy érvényesüljön. De kedves, jóságos szemei vannak, és ha egy kicsit sikkesebben öltözne, egész csinos látványt nyújtana. Úgy tűnik, nem sokat törődtek vele. Salfner asszony jóleső pillantást vetett az ő elragadó lánykájára. Bár Käte szerényen és egyszerűen öltözött, mégis sokkal csinosabb volt, mint a gazdag örökös. – Heinz azt mondta, hogy Carla kisasszony éveket töltött vénkisaszszony nagynénjénél. – Hát úgy is néz ki, anyácskám! Egész megjelenésén valami elmaradottság látszik. Fel kellene karolnunk egy kicsit ezt a szegény gazdag leányt. Jó, hogy azt mondtad, toalett-ügyekben ellátod a tanácsaiddal. Majd te segítesz neki kinézni a legfinomabb ruhákat, hiszen nagyon választékos ízlésed van, anyácskám. Meg aztán nem is nagyon kell neki a fillérekkel gondolnia. – És… mit súg a látogatás után a mindentudó kismadarad? – kérdezte az anya tréfásan, finom mosollyal figyelve lányát. Käte úgy tett, mint aki erősen hegyezi a fülét.
– Azt mondja, hogy nem tévedett. Nem vetted észre, anyácskám, hogyan nézett Rottmann kisasszony Heinz-re? Annyira erős bizalom látszott a szemében és még valami… A kismadaram nagyon derűlátó. Az idős hölgy mélyet sóhajtott. – Bízzuk ezt a Jóistenre, Käte! Semmi kifogásom nem lenne az ellen, ha beteljesedne a jóslat. Mindenesetre igyekszünk megszolgálni Carla kisasszony bizalmát. Úgy látszik, nagy szüksége van arra, hogy egy kicsit felkarolják. Käte elnevette magát, majd mosolyogva így szólt: – Képzeld csak el, anyácskám, milyen izgalmas lesz! A szárnyaink alá veszünk egy gazdag örököst, elkísérjük vásárolni, és persze biztosan kocsin megyünk az üzletekbe, ahol a legpompásabb darabokat fogják majd elénk tenni, és nem az árak felől fogunk először kérdezni, ami eleve elveszi az ember kedvét. Jaj, de jó lesz, anyácskám! Salfer asszony mosolyogva simogatta meg lánya szőke haját. – Te aztán mindenből ünnepet csinálsz, Käte!
IV. Teltek-múltak a hetek. Carla meglehetősen jól beleszokott a számára kezdetben annyira új és idegen körülményekbe. S hogy ez könnyebben ment, mint eleinte tartott tőle, azt elsősorban Heinz Salfnernak, a fiú anyjának és Käte-nek köszönhette. Főleg a vidám természetű Käte segítette az eligazodásban, szinte az első pillanattól fogva folyamatosan. Ez a talpraesett, életvidám teremtés minden dolgot a jó oldala felől nézett, és rendkívül jó hatással volt Carlára. Tudta is pontosan, hogyan segíthetne Rottmann kisasszonyon. Márpedig valakinek segíteni kellett neki. Hamarosan tisztán és élesen átlátta, hogy is érez a magányos leány. Talán nála is jobban tudta, mennyire szereti a bátyját, és azt is felismerte, hogy Heinz bizonyos szándékossággal keresi Carla közelségét. Käte anyja még mindig nem nagyon akarta elhinni, hogy fia és Rottman kisasszony között valami szövődik. Egy napon azonban Heinz látogatóba ment anyjáékhoz, és míg Käte a konyhában foglalatoskodott a vacsorakészítéssel, a fiú mély levegőt vett, és megkérdezte: – Anya, hogy tetszik neked Rottmann kisasszony? Az idős hölgy kutató tekintettel nézte a fiát. – Hiszen ezt már elmondtam, Heinz. Rottmann kisasszony kedves és
jó gyermek, mindenesetre sokkal értékesebb, mint azt felületes ismeretség után gondolhatná az ember. Előbb jól meg kell ismerni, hogy igazából meg lehessen ítélni, hiszen félénk és visszahúzódó teremtés, mint általában a magányos emberek. De miért kérded? – Különleges oka van annak, anyám. Az a szándékom, hogy megkérjem Carla Rottmann kezét. Az idős hölgy elsápadt a felindultságtól. – Heinz, nem túl nagy vakmerőség ez? Te és a gazdag kereskedő egyetlen leánya? Heinz megfogta anyja kezét. – Ne ijedj meg, és főleg ne gondolj bátrabbnak, mint vagyok! Fritz Rottmann teljes beleegyezését bírom a leánykérést illetően. Anyja kissé megborzongott. – Rottmann úr helyesli, hogy megkéred a leánya kezét? – Nemcsak hogy helyesli, de egyenesen a kívánságára történik, anyám! Erre Heinz elmesélte, mit beszéltek ezzel kapcsolatban a főnökével. Majd szinte könyörögve folytatta: – De ez az egész ugye köztünk marad, anyám? Käte-nek sem szeretnék erről szólni, mert nem akarom megzavarni Carla iránti elfogulatlanságát. Csönd ülte meg a szobát, különös és nehéz csönd. Végül így szólt az anya, fia fejét a tenyerébe fogva: – Nagy szerencse lenne ez neked, Heinz, tudom. De… de te nem szereted Carla Rottmannt! Heinz komolyan nézett az anyjára. – Nem, úgy biztos nem, mint ahogyan korábban kiszíneztem magamnak, hogyan kell szeretni azt a nőt, akit egy életre választok társamnak. Soha eszembe sem jutott volna, hogy megkérjem Carla kezét, ha az apja nem beszél erről. De amúgy is, manapság már nem engedheti meg magának az ember a szerelmi házasság fényűzését. És agglegényként sem akarom leélni az életemet. Nagyon tetszene, ha volna kényelmes otthonom, jó és szerető asszonyom és… egészséges gyermekeim. Azt, hogy Carla kedvel, és sokat tart felőlem, tapasztalatlansága miatt könynyen felismertem. Nem fennhéjázásból mondom, de biztos vagyok abban, hogy nem fogok kosarat kapni. Az apja azt kívánja, hogy ne húzzam az időt. Köztünk szólva, a hosszú távollét után sehogy sem tud
megbarátkozni a gondolattal, hogy mindenféle dologban tekintettel kellene lennie a lányára, ezért igyekszik a lehető leghamarabb férjhez adni. – Szegény gyermek! – Igen, anyám, bizony sajnálatos, hogy nincs senki, akit szerethetne. Mindig arra gondolok, hogy nálam azért jobb helyen lesz, mint az apjánál. Én igazán nagyra tartom Rottmann urat, és minden tekintetben csak tisztelettel adózhatok neki, de a lányával nem tud bánni. Így az első adandó alkalommal megkérem Carla kezét De még mielőtt megtenném, kedves anyám, először veled akartam erről beszélni. Ebben nincs is semmi meglepő, hiszen jóban-rosszban igaz barátom és a leghűségesebb társam te vagy. Meg tudsz barátkozni a gondolattal, hogy Carla Rottmann a feleségem lesz? Az idős hölgy komolyan bólintott. – Kedves fiam, Käte és én igen megkedveltük Carlát. És… a mi okos Kätenk már régen észrevette, hogy Carla szeret téged, és hogy köztetek szövődik valami. Így nem is vagyok különösképpen meglepve. Csak annyit mondhatok, hogy Carlában jó és értékes asszonyra lelsz, még ha a nevelésében sok hibát is követtek el, és sok szempontból kihasználatlanok is a képességei, de ezek, hidd el, csakhamar ki fognak bontakozni. Käte pedig azt mondta a minap, hogy nektek, férfiaknak az életben a szerelem csupán egy kis közjáték. Azt hiszem, ebben igaza van. A ti életeteket annyi minden egyéb tölti ki, főleg a nehéz időkben, amikor minden erőtökkel a fennmaradásért kell harcolnotok. Az, hogy a házasságoddal kapcsolatban aggályaim vannak, nem annyira a te boldogságodat érintik, fiam, sokkal inkább Carláét. Hidd el, megérdemli, hogy szeressék, és ahogy külsejében is napról napra csinosabb lesz, esetleg megakad majd rajta a férfiak szeme. Talán sajnálni fogja, hogy szerelem nélkül kell élnie férje oldalán. – Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, anyám, hogy a kisasszony boldog lehessen. – Ezt tudom, fiam, és azt is, hogy az egészet csak jószántadból teszed. De azt tanácsolom, mindenekelőtt azon igyekezzél, Carla soha ne érezhesse, hogy nem önszántadból és nem szívből vetted feleségül. Soha ne sejthesse, hogy az apja óhajára kéred meg a kezét. Mi, nők sokkal inkább arra a tudatra vágyunk, hogy szeretnek bennünket, mint magára a szerelemre. A boldogság csupán illúzió. Ne vedd el azt az illúziót Carlától, hogy szerelemből választottad. Akkor még szép lehet minden.
– De én nem tudok hazudni neki, anyám! – Nem is kell hazudnod! Az ember mindig megtalálja a megfelelő szavakat. – Éppen úgy beszélsz, mint Rottmann úr! – Akkor így már két tapasztalt ember tanácsolja neked ugyanazt. Az igazság elhallgatása még nem hazugság, és ha ez esetben nem ragaszkodsz annyira az igazsághoz, az még kegyesebb dolog. Talán mélyebben olvasok ebben a fiatal lélekben, mint mások, és úgy sejtem, hogy Carla szeret téged. Ezért alaposan megfigyeltem, és úgy láttam, rengeteg érték rejlik a felszín alatt – de van benne valami nagyon sérülékeny büszkeség is. Sőt, úgy tűnik, egyenesen ez a büszkeség a fő jellemvonása, mely minden bizonnyal afölötti keserűségéből fakad, hogy az apja annyira elhanyagolta. Helyenként ez a keserűség és büszkeség tetszik ki a szavaiból. Nem vádolja az apját, szeretne hozzá közelebb kerülni, de tudja, hogy az nem sokat érez iránta, ezért menekül a büszkesége védőbástyája mögé. Az érzékeny fül azonban meghallja ebben a szegény lélekben a remegő halk panaszt. Heinz mosolyogva simogatta meg anyja kezét. – Az én jóságos és finom lelkű anyám sokkal többet vél látni a dolgok mögött, mint amennyi valójában bennük rejlik. Carla kedves és jó gyermek, de teljesen ártatlan. Természetesen apja hűvös tartózkodása nagyon bántja. Ő maga is tudja, hogy édesapja igazságtalanul bánik vele. – Nemcsak erről van szó. Rottmann úr egyenesen rosszat tett a lányával. Tudhatod, milyen nagyra tartom a főnöködet, és milyen hálás vagyok neki, amiért olyan sokat tett érted, de ez alól a vétke alól nem tudom feloldozni. – Igyekszik jóvátenni minden erejéből. – És mégis, most is csak koloncnak érzi a lányát, akitől minél hamarabb meg szeretne szabadulni. Ezt Carla nem tudhatja. És neked is csak annyit tanácsolok, óvakodj attól, hogy megsértsd a leány büszkeségét! Teljesen biztos vagyok abban, hogy bármennyire is szeret téged, soha nem fog igent mondani, ha nem bízhat a szerelmedben. A fiatalember gondolkozva nézett maga elé. – Ez tehát azt jelentené, hogy csak ha szerelmet színlelek iránta, akkor csalhatnám ki a beleegyezését. Ezt viszont én nem tudom megtenni, anyám, képtelen vagyok a színjátszásra!
Az idős hölgy kedves mosollyal fogta meg a fia kezét. – Én pedig meg vagyok győződve arról, hogyha Carla leküzdi irányodban az elfogódottságát, és te is jobban megismered, megtanulod majd szeretni is. Amit te ártatlanságnak vélsz, az nem más, mint félénkség. Sok meglepetés érhet még. Olyan ő, mint a csöndes tó, melynek a mélyén igazgyöngy nyugszik, ami csak akkor kerül a felszínre, ha megérted, hogyan kell életre keltened a vizet. Te is igen jó vagy hozzá, bár még szerelmet nem érzel iránta, és nem ismered az igazi értékeit. Ezért semmi esetre sem kell hazudnod és színjátékot játszanod. Ha megkéred a kezét, egy pillanatra sem fogja kétségbe vonni, hogy szerelemből teszed, mert ideált lát benned. Heinz sóhajtott egyet. Majdnem lehetetlennek tűnt, hogy őszinte és igaz szerelmet érezzen Carla iránt. Jó volt hozzá, mert megérintette a lány gyámoltalansága, de a közelebbi ismeretség alapján unalmasnak és jelentéktelennek vélte, mindemellett persze rendkívül gyengédnek és jószándékúnak is, úgyhogy nyugodtan gondolt az eljövendő közös életükre. Ezen kívül azonban semmi egyebet nem érzett Carla iránt, és meg volt győződve róla, hogy ez mindig így marad. Nem is sejtette, hogy Rottmann kisasszony éppen vele szemben rejti sűrű fátyol mögé igazi valóját. Carla Heinz anyjával és húgával már az első napok után sokkal szabadabban és bizalmasabban érintkezett. Megkedvelte a két nőt, főleg mert Heinz Salfnerhoz tartoztak, és mert jóságosan fogadták. Szeretetre éhes szíve nagyon hálás volt ezért a kedvességért. Azonban amint Heinz a közelben volt, ismét szégyenlőssé és zárkózottá vált, és a legzavartabb akkor lett, ha apja is megjelent a társaságban. Így a fiatal Salfnernak sejtelme sem lehetett arról, milyen is Carla Rottmann valójában. Mégis úgy határozott, hogy feleségül veszi, pedig közel sem tartozott azon férfiak közé, akik inkább gyengébb képességű asszonyt választanak, csakhogy felsőbbrendűnek érezhessék magukat. Nem kecsegtette magát mennyei boldogsággal, de úgy gondolta, boldogan élhet ezzel a lánnyal. Legfőbb óhaja pedig változatlanul az volt, hogy főnöke kedvében járhasson, és hogy szerettein segíthessen. A fiú nyugodtan válaszolt anyjának: – Sajnos, nem tudok megfelelni ennek az eszményképnek. De azért, mert te is ugyanazt tanácsolod, mint Rottmann úr, hallgatok rátok, és nem mondom meg Carlának, hogy nem szerelemből kérem meg a kezét,
hanem azért, mert apja így kívánja. Ha ezzel valami igazságtalanságot követek el ellene, hát a Jóisten bocsássa meg nekem. De… úgy hallom, már jön Käte. Ne beszéljünk többet ezekről a dolgokról addig, míg Carla igent nem mond nekem! Húga belépett a szobába, tálcán hozta a szerény vacsorát. – Mégis élvezhetjük ma a társaságodat, Heinz? – kérdezte vidáman. Fivére bólintott. – Ma egész este nálatok leszek. – Micsoda ritka öröm! Ma Rottmann úr talán nem tart igényt a szolgálataidra? – Nem, Rottmann úr ma este színházba ment a lányával. Carla kéreti, hogy adjam át szíves üdvözletét és a meghívását holnapra, szeretné, ha nem kellene egyedül elköltenie az ebédjét. Rottmann úr és én holnap egész nap a tőzsdén leszünk. – Ó, nagy örömmel teszünk eleget a meghívásnak, ugye, anyácskám? Először is nem kell holnap főznünk, másodszor a Rottmann-házban gazdagabb ebéd van, mint Salfneréknál, harmadszor pedig élvezhetjük Carla társaságát. Örülök nagyon! Te is örülsz, anyácskám? – Természetesen, Käte. Käte az asztalra tette az ételt, és hellyel kínálta anyját és fivérét. – Tudod, Heinz – csacsogott boldogan –, a mi szerény kis életünkben Carla Rottmann váratlan fényt jelent. Tulajdonképpen minden nap ünnep. Vagy sétálni megyünk, vagy együtt bevásárolunk, aztán időnként jóféle dolgokkal vendégel meg minket, vagy anyácskánknak hoz olvasnivalót, virágot. Nézd, ez a pompás rózsacsokor is tőle van. Ily módon száz és száz kisebb-nagyobb örömet lop életünkbe, és ráadásul olyan kedvesen és bájosan teszi, mintha ő kapná mindezt. Tegnap reggel órák hosszat motorcsónakáztunk apja csónakján, a kikötőben. Már nagyon régen nem jártam arra, mert a háború idején nagyon lehangoló volt ott minden. Mostanra azonban majdnem teljesen helyreállt a régi élet. Ismét járnak a gőzösök, ki- és berakodják a rengeteg árut. Egy hatalmas argentin gőzösre, képzeld, egyenesen mozdonyokat rakodtak fel, úgy néztek ki a fedélzeten, mint a játékszerek. Mindent végignéztünk, és jókedvünkben még énekeltünk is. Carlának egyébként csodálatos hangja van, olyan lágy és tiszta, mint a csengettyűszó. De amikor az egyik gőzös korlátjáról a fedélzeti tisztek lenéztek, és kedvesen megtapsoltak minket, rémülten elhallgatott, és bíborvörös lett. Nagyszerű délelőttünk
volt! És mindezt Carlának köszönhetjük, aki minduntalan azon mesterkedik, hogyan örvendeztethetne meg bennünket! Anyja és bátyja mosolyogva hallgatta Käte vidám szóáradatát. – Igen, nagyon jóságos teremtés – helyeselt Heinz. Ezen az estén még sokat dicsérték Carla Rottmannt. Heinz már éppen elmenőben volt, amikor hirtelen eszébe jutott valami. – Jaj, majd elfelejtettem mondani, Rudolf Harden ismét Hamburgban van. Sem ő, sem az anyja nem vette észre, hogy Kätenek az arcába szökik a vér, majd hirtelen elsápad. – No, persze semmi közelebbit nem tudok még, anyám, tegnap csak becsöngetett a távollétemben, és üzentette, hogy ismét itt van, de ma és holnap dolga van, mert még ki kell csomagolnia a preparátumait, és mihelyt kész lesz ezzel, felhív. Tudod, anyám, ha a zoológiával foglalatoskodik, nem lehet zavarni. Legelőször a gyűjteményének kell rendben lenni, őt csak azután lehet megkaparintani. Tehát türelmesen fogom várni, hogy jelentkezzen. Anyja nevetett. – Már ez is éppen elég, hogy nem felejtett el nálad jelentkezni. Nagyon fogok örülni a viszontlátásnak. – Én is, anyám. Hiszen mégiscsak ő az egyetlen igazi barátom. Mindenben annyira különbözünk egymástól, és bár ő gazdag ember, én pedig egy szegény ördög vagyok, mégis gyermekkorunk óta szilárd és valódi barátságban vagyunk. Hát te, Käte, semmit sem mondasz arra a hírre, hogy Rudolf Harden ismét itthon van? A leány gyorsan összeszedte magát, és ismét tudott nevetni. – Természetesen én is örülök. Folytatjuk régi mulatságunkat, és ismét ádáz háborúkat fogunk vívni egymással. – Ebben nem lesz hiba. Rudolf is szívesen ugrat téged. De most jó éjszakát! Ezzel Heinz elment. Käte leszedte az asztalt, és kivitte az edényeket a konyhába. Egy darabig ott állt, kezét hevesen dobogó szívére szorítva. Majd büszkén felszegte a fejét, mintha hadat üzenne egy láthatatlan ellenségnek, és bátran mosolyogva, vidám szavakkal sietett vissza az anyjához.
V. Carla Rottmannt édesapja bevezette a társaságba. Vizitbe mentek, látogatókat fogadtak, színházba és hangversenyre jártak – vagyis Fritz Rottmann mindent megtett, hogy lánya kellemesen érezze magát. Salfner asszonynak és lányának köszönhetően Carla sok tekintetben megszabadult nagynénje vénkisasszonyos hatásától – mindenekelőtt megjelenésében. Mostanra már alig különbözött a köreikben megforduló többi fiatal hölgytől. És természetesen az sem maradhatott el, hogy a fiatalurak a gazdag leány közelébe kerülve udvarolni ne kezdjenek. Ámde Carla teljesen értetlenül állt az ilyesféle buzgólkodásokkal szemben. Egyáltalában, a nagy társaságok kínt jelentettek a számára, és csak kötelességtudatból járt ezekre az összejövetelekre. Fritz Rottmann rossz szájízzel figyelte a világfik sürgölődését. Nem szerette volna, ha ebből a körből kerül ki a veje. Egyenesen visszataszítónak találta az apjuk zsebéből élő, nyámnyila szalonhősöket, akik gazdag partira vadásznak, hogy folytathassák léhűtő életmódjukat. Ő már választott, és nem akarta, hogy leánya valaki másnak engedjen. Ezért hamarosan be is szüntette a vendégeskedéseket, ami neki sem esett túlságosan nehezére. Egyre jobban sürgette viszont Heinz Salfnert, hogy ne késlekedjék a leánykéréssel, mert már nagyon vágyott arra, hogy Carlát férje oldalán tudhassa. Úgy érezte, lánya jelenléte minden szokásában korlátozza és zavarja. Carla pedig túl érzékeny volt ahhoz, hogy ezt ne vette volna észre. Apja mindent elkövetett, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben, és tényleg hajtotta a vágy, hogy korábbi mulasztásait jóvátehesse. A fiatal lány bármit kívánhatott, mindent megtett neki. Ajándékokkal halmozta el, és nagy összegű költőpénzt utalt ki neki. De mindezekből hiányzott az igazi szeretet. Carla megsejtette, hogy terhet jelent apjának, és ha nem lett volna a közelében Heinz Salfner, még sokkal inkább egyedül érezte volna magát, mint korábban. Amúgy sem talált semmi olyan kapcsolatot, ami örömére szolgálhatott volna. Nem kedvelte az úri társaságot, elborzasztotta az üres locsogás, és még gyámoltalanabbul érezte magát, mint bármikor. Bár elzárkózott a világtól, nagyon jól látta mégis, hogy a fiatalurak azért udvarolnak neki, mert gazdag ember az apja, és a vele egykorú kisasszonyok azért csúfolódnak rajta, mert nem talál bele felszínes modorukba. Egyre
inkább kereste Käte és édesanyja társaságát, és a legszívesebben az ő kis világukban élt volna, ott, ahol úgy érezte, megértik. Fiatal lelkét egyre jobban betöltötte Heinz Salfner képe. Ha a férfi jött – már nagyon jól ismerte gyors és ruganyos lépéseit –, majd kiugrott a szíve a helyéről. Ha beszéltek egymással, úgy érezte, a fiú hangja jólesően simogatja. A legkisebb figyelmességet is nagyra értékelte, és szívből megköszönt minden jó szót, amit kapott tőle. Ha Heinz édesanyjánál és húgánál időzött, úgy érezte, mintha ő is a családjukhoz tartozna. Boldog volt, hogy ilyen jók hozzá, és napról napra kedvesebb lett számára a két nő. Käte nagyon jó hatással volt rá. A lány sudár jó kedve Carlát is magával ragadta, Salfner kisasszony társaságában szinte mindig el tudta engedni magát, és felszabadult-könnyedén csevegett új barátnőjével. Amint azonban édesapja vagy Heinz feltűnt a láthatáron, nyomban elcsendesedett és visszatért régi bizonytalansága, és ilyenkor egy csapásra eltűnt minden báj és kellem, az amúgy meglehetősen vonzó megjelenéséből. Nem csoda tehát, ha a fiatalember kiszemeltjét még mindig kissé unalmasnak és egykedvűnek tartotta. Heinznek az édesanyjánál tett látogatását követő napon pompás kora őszi idő volt. A nap majdnem forrón tűzött, Carla kint ült a verandán, a napernyő alatt, és várta a vendégeit. Riemann asszonytól Käte kedvenc ételeit rendelte ebédre. Ahányszor csak tudott, igyekezett efféle kis figyelmességekkel kedvére tenni a két hölgynek, és csak úgy sugárzott a boldogságtól, ha ez sikerült. Csinos, bő ujjú, őzbarna szövetruhát viselt. Karcsú derekára barna kígyóbőrből készült övet kötött. Elegánsan és előkelően festett. Külsejét illetően feltétlenül előnyére változott, és ez már Heinz Salfnernak is feltűnt. Bár ennek nem volt teljesen tudatában, mégis szerepet játszott abbeli elhatározásában, hogy összekösse a lánnyal az életét. Carla várakozva nézte a kertkaput, és amikor végre megjelent Käte és az édesanyja, eléjük sietett, és boldogan üdvözölte őket. Mozdulataiból természetes báj sugárzott. Käte Carla vállára tette a kezét, és nevetve nézett rá. – Remekül áll önnek ez a ruha! Egészen elragadóan néz ki benne. Ugyan, csak ne piruljon! Hiába ismételgetem, hogy milyen bájos, úgy látszik, nem tudom elégszer mondani ahhoz, hogy kissé megnövekedjék az önbizalma. A
tükrének mi a véleménye? – Azt mondja, hogy az édesanyjának nagyon választékos az ízlése. Őnélküle nem lettem volna képes ilyen rövid idő alatt ekkora változáson keresztülmenni. – Ugye, milyen jó érzékkel választja ki az önnek leginkább megfelelő darabokat? – Minden felelősséget elhárítok – tréfált az idős hölgy. – Carla kisasszonynak nagyon biztos ösztöne van ahhoz, hogy mi áll jól neki. – Nem épp erre vallott a megjelenésem, amikor megérkeztem – felelte mosolyogva Carla. – Ezért csak a nagynénje felelős – szólt közbe Käte gyorsan. – Bizony, Gertrud néni ízlése kissé maradi, és bár ezt észrevettem, mégsem akartam megbántani a visszautasítással, és akkoriban teljesen mindegy volt, hogyan nézek ki. – Még sohasem ismertem olyan lányt, akiben ilyen kevés önteltség van, mint önben – vetette közbe Käte. Carla vállat vont. – Nekem tényleg mindegy volt, hogy mit veszek fel. – Egy fiatal hölgynek ez sohasem lehet mindegy – mondta Käte teljesen komolyan. – Minden virág igyekszik olyan szépen virágozni, amint csak tőle telik, és egy hölgynek az a kötelessége, hogy olyan szép legyen, amilyen csak lehet. Én nagyon fontosnak tartom, hogy mindig a lehető legcsinosabb legyek. Carla bólintott. – Önnek ez könnyen megy, Käte. Ön oly bájos szőke hajával és kék szemével, a tekintete pedig szintén belenevet az emberek szívébe. Nálam úgyis hiábavaló minden szépítési kísérlet. – Úgy? Hát kedvesem, akkor tévúton jár, ha azt hiszi, hogy én vagyok a csinosabb. Én csak megfelelőképpen tálalom az előnyeimet, úgy, hogy mindenki rögtön észrevehesse. Ön azonban elképesztő virtuozitással rejti el minden szépségét. Ennyi különbség van köztünk csupán. Én csupán egy szokványosán csinos lány vagyok, akiről azt szokták mondani: „megjárja”. Önnek azonban minden eszköze megvan ahhoz, hogy különleges szépség, igazán érdekes jelenség lehessen finom vonásaival, csodálatos hajával és azzal a hirtelen felragyogó, szép szürke szemével. Ön viszont állandóan lesüti a tekintetét, és még mindig nem eléggé előnyösen fésüli a haját.
– De már sokkal szabadabban viselem – védekezett Carla csüggetegen. – Ám még messze nem eléggé. – Kätenak igaza van, gyermekem. Bizonyára sokkal jobban érvényesülne a szép haja is, ha nem fésülné olyan iskoláslányosan. Carla elpirult, és bizonytalanul nézett az idős hölgyre. – Csak lassan tudok hozzászokni a sok újdonsághoz. – Előbb-utóbb minden rendben lesz, Carla. Majd feltűzöm egyszer a haját úgy, mint az enyémet. Vagy mit gondol, ne tegyük ezt most rögtön, mielőtt még asztalhoz ülünk? Carla bizonytalanul ránézett a karórájára. – Hát… időnk még van éppenséggel… – Akkor jöjjön, kedvesem, tíz perc alatt el is készülünk! A két lány felment Carla szobájába, Salfner asszony addig a verandán üldögélt. Käte ügyes kezekkel rendezgette a tükör előtt Carla haját, és néhány perc múlva nagyon bájos frizurát készített neki. – Nos, hogy tetszik? – kérdezte nevetve. – Nagyon jó. Ez a frizura valóban jobban áll nekem, de hosszú ideig tartana magamnak elkészíteni. – Akkor csináltassa meg! – Jaj, Istenem, dehogyis! Iszonyatos volna, ha idegenek nyúlnának a hajamhoz! Ahhoz olyan kedves kezekre volna szükség, mint az öné. – Hát tegyen meg udvari komornájának – ugratta Käte. Carla felállt, és megsimogatta a leány kezét. – Kedves, jó Käte, igyekezni fogok, hogy magam is meg tudjam így fésülni a hajamat, hogy tetszhessem önnek. – Nagyon helyes, elégedett vagyok önnel. – De ne hagyjuk tovább egyedül a kedves édesanyját! Ideje asztalhoz ülnünk. Lesiettek a kertbe. Käte édesanyja is bájosnak tartotta az új frizurát, miközben azt gondolta magában, hogy a fia aligha marad sokáig közömbös. Asztalhoz ültek. Carla rendkívül örült Käte jó étvágyának és a kedvenc ételei felett érzett derűs örömének. Ebéd után még egy félórácskát üldögéltek a verandán. Salfner aszszonynak ezután el kellett búcsúznia, mivel bizottsági ülésre volt hiva-
talos. Különféle kisebb hivatalokat töltött be jótékonysági egyletekben. Käte is vele akart menni, de Carla megkérte, hogy maradjon. – Mivel a kedves édesanyja úgysem lesz most otthon, talán még egy kissé maradhatna a társaságomban. Vagy nem engedi a munkája? – A munkám megvár estig, Carla. De az édesapja hamarosan hazatér, és nem szeretnék tovább zavarni. – Hat óra előtt biztos nem érkezik ma haza, úgyhogy maradjon még egy kicsit, Käte! Egy órácskát evezgetünk az Alsteron, és aztán együtt teázunk. Süttetek finom teasüteményt is. Käte elnevette magát. – Igazán nem kell ilyesféle ígéretekkel csábítani engem, Carla! Enélkül is szívesen maradok. Ha önnél vagyok, úgy érzem magam, mint valami meseországban. És csónakázni az Alsteron…! Tudja, öreg tengeri medve vagyok. Az idős hölgy így egyedül indult haza. Carla és Käte a kertkapuig kísérték, majd kart karba öltve lesétáltak a kavicsos ösvényen a kert végébe, mely az Alsterig nyúlott. A kikötőhidacska mellett elegáns, karcsú csónak állt. Egy inas párnákat és takarókat hozott. A két lány beszállt, és kényelmesen elhelyezkedett. Käte kérte, hadd evezhessen, így Carla ült a kormányhoz. Az inas erősen meglökte a csónakot, majd Salfner kisasszony evezni kezdett. Könnyedén siklottak a vízen. A folyón élénk nyüzsgés volt a meleg, napsütéses időnek köszönhetően. Käte örömmel jártatta körbe a szemét a tájon. – De jó itt a vízen lenni, Carla! Legszívesebben ismét énekelnék. Most azonban talán nagyobb hallgatóságunk volna, mint múltkor a kikötőben. Carla csendesen nevetett. – Én is úgy hiszem. Fesztelenül hátradőlt a párnákra, és laza mozdulatokkal irányította a kormányt. Az elegáns csónakban ülő két karcsú leányalak nagyon szép látványt nyújtott. Ugyanerre gondolt éppen egy barnára sült fiatalember is, aki kajakkal tartott feléjük. Carla mosolygós arcát és mély lelki életről tanúskodó, sugárzó, szürke szemét nézte. Megbabonázva bámulta, amint a nap fémes fénybe vonja a lány finom arcát keretező, lágyan aláomló gesztenyebarna haját. E pillanatban olyan kedvesnek tetszett a
lány mosolygós arcával és sugárzó szemével, hogy első látásra megigézett bárkit. A kajakban ülő úr lebilincselve nézte. Olyannyira csak őt bámulta, hogy tudomást sem vett társnőjéről. Káte azonban felfigyelt rá, és hirtelen kiegyenesedett. Arca lángba borult. Valóban ő volt az! – Halló, doktor úr! Ön az, vagy csak a szelleme? – kiáltotta. A fiatal úr gyorsan Käte felé fordult. – Käte kisasszony! Micsoda kellemes meglepetés! Nincs itt semmiféle szellem, én magam vagyok az! – Tehát ismét Hamburgban van? Tegnap hallottam Heinztől. – Igen. Tegnapelőtt este érkeztem, tegnap és ma csomagoltam, elrendeztem a gyűjteményemet, és most teszem az első kirándulást kajakkal a hazai vizeken. Pompás, hogy rögtön önnel találkozom. Hogy van, Käte kisasszony? – Jól, nagyon jól… ebben a pillanatban egészen kiválóan. Rossz pénz nem vész el, doktor úr! – Kár is volna az ilyen bájos rosszpénzért. – Istenem, doktor úr, csak nem áll szándékában új hangnemet megütni köztünk, bókokat mondani és hasonlókat? – Nem merek. A két csónak most megállt egymás mellett. – Engedje meg, Carla, hogy bemutassam önnek az urat: Harden doktor úr, a bátyám legjobb barátja. Rottmann kisasszony. Carla szeme felragyogott. Nem létezett számára kedvezőbb ajánlás, mint az, ha valaki Heinz Salfner barátja. Minden elfogódottság nélkül, meleg érdeklődéssel nézte a fiatalembert, és könnyedén bólintott. Harden doktor képtelen volt elvonni tekintetét Carla élénk arcáról. – Csak nem Fritz Rottmann leánya? – kérdezte kissé meghajtva magát. – Fritz Rottmann az apám, doktor úr – felelte Carla mosolyogva. Ez a mosoly teljesen elbűvölte a férfit. – Kedves kisasszony, nagyon örülök, hogy megismerhettem. Évek óta ismerem a tisztelt édesapját. Többször volt szerencsém megfordulni Salfner barátommal a házában. Egy ilyen alkalommal hallottam az édesapját önről beszélni. Carla lassan ölébe tette a kezeit. – Valóban? Apám beszélt rólam? – Nagyon meg volt lepve.
– Igen. Azt mondta, az én kislányom Svájcban él a nagynénjénél. Ez volt minden, amit önről hallottam. Így aztán gondolhatja, mennyire meglepődtem, amikor a kislány helyett egy kész hölgyet mutatnak be nekem, mint Fritz Rottmann leányát. Különös mosoly játszadozott Carla ajkán, mely múltbeli fájdalmakról árulkodott, és ettől volt benne valami szívbe markoló. – Apám bizony elfelejtette, hogy a kislányok is felnőnek – mondta halkan. Harden doktor még nagyobb érdeklődéssel nézte a lány szemét. Kimondhatatlanul szépnek találta, ugyanolyan szépnek, mint megmegremegő halványpiros ajkát. Volt valami ebben a leányarcban, ami különösképpen megérintette. Mély sóhajjal elszakadt a látványtól, és megkérdezte Käte-t: – Heinz az üzletben van? Szeretném meglátogatni. – Hat óra után biztosan eléri. – Nagyon köszönöm. És holnap, ha szabad, szeretném tiszteletemet tenni önnél és kedves édesanyjánál. – Jöjjön csak, doktor úr. Édesanyám nagyon fog örülni. – És szabad remélnem, hogy ön is? – Magától értetődően. – Bele is öltem volna magam az Alsterba, ha nem így lenne – mondta a férfi színlelt borzalommal. – Ezt nem venném a lelkemre – felelte Käte hetykén mosolyogva. – Most azonban nem zavarom tovább a hölgyeket. Isten áldja önöket! – Viszontlátásra, doktor úr! Harden doktor könnyedén meghajolt, és még egyszer, mintha mágnes vonzaná tekintetét, Carla arcára nézett, majd tovasiklott a vízen. Käte ismét evezni kezdett, és álmodozva nézett utána. – Harden doktor hosszú ideig volt távol? – kérdezte Carla. Käte felrezzent. – Csak a háború után fejezte be a tanulmányait, és aztán kutatóútra indult, ahonnan csak most tért vissza. – Orvos? – Nem, természetbúvár. – Született hamburgi? – Igen, sőt az édesapja szenátor volt, két éve halt meg. Akkor láttam
utoljára, amikor két éve hazajött, hogy megadja édesapjának a végtisztességet. Ő az egyetlen örökös, úgyhogy rendkívül gazdag és független. Ezért neki nem okozott annyi nehézséget, mint másoknak, hogy a háború miatt megszakadtak a tanulmányai. Heinz-cel együtt járt a gimnáziumba, és az érettségi után ugyanabban az ezredben szolgáltak. Természetesen Harden doktor csak tartalékos hadnagy volt, de Heinz-hez hasonlóan ő is végigcsinálta az egész hadjáratot. A háború után folytatta a tanulmányait. – És most itt marad Hamburgban? – Ezt nem tudom. Vélhetőleg egy darabig igen – felelte Käte, majd halk sóhaj hagyta el az ajkát. Senki emberfia nem sejtette, hogy a mindig vidám Käte boldogtalan szerelmet táplál szívében Harden doktor iránt. Ezt még saját magának is vonakodott beismerni. Mindazonáltal nagyon szenvedett tőle. A leány jól tudta, hogy Harden doktor nem viszonozza a szerelmét. A férfi mindig szívesen évődött vele, és nagy tisztelettel övezte Salfner őrnagy kislányát, de ennél többre nem futotta az érdeklődéséből. Käte azonban sohasem adta át magát csalódásának, megkeményítette a szívét, és mélyen eltemette magában kilátástalan vonzalmát. Ma viszont, hogy ily váratlanul, ismét viszontlátta Hardent, egy pillanatra fájdalmasan összeszorult a szíve, de ezen is hamar túltette magát. A két lány lassan visszaevezett a partra, és a verandára vonultak teázni. Izgatottan csevegtek. Egyszer csak Carla megkérdezte: – Käte, velem tartana holnap délután egy kikötői sétára? Käte szeme felcsillant. – Ezer örömmel, Carla! Csak azt mondja meg, hogy mikor jöjjek önért! – Nem, majd én megyek el önért, kedves Käte. Autóval megyünk a kikötőbe. Megfelel önnek a három óra, vagy akkorra még nem készül el a munkájával? – Ó, inkább majd tovább dolgozom az este. A kikötői séta örömét semmiképpen sem szeretném elmulasztani. – A Magnólia négykor szedi fel a horgonyt, nem szabad elkésnünk. – Ismét ünnep lesz nekem. Majdnem minden nap új örömmel ajándékoz meg, kedves Carla. Jaj, olyan hálás vagyok önnek! – Nekem több okom van, hogy hálás legyek önöknek. Ön és a kedves édesanyja nélkül nagyon magányos és szánalomra méltó teremt-
mény volnék. – És mindezt Hamburg egyik leggazdagabb örököse mondja, akinek minden kívánsága teljesülhet – ingerkedett Käte. Carla felsóhajtott. – Ah, Käte, nagyon szerencsétlen gazdag örökös vagyok én, és higygye el, bármikor szívesen cserélnék önnel! Käte hirtelen egy csókot nyomott a lány arcára. – Mi nagyon szeretjük önt, Carla, és azért nem is olyan szegény ön, mint ahogyan gondolja – vigasztalta barátságosan. Carla megragadta a kezét. – Jaj, kedves Käte, nem tegeződhetnénk? Úgy örülnék… soha nem volt barátnőm. Gertrud néni nyugalmát zavarta volna, ha fiatal lányokkal érintkezem, és az internátusi barátságok pedig már régen elmúlottak. Lennél a barátnőm? Käte szeretettel megölelte. – Tiszta szívemből. Megelőztél a kívánságoddal, én már hosszú idő óta őszinte barátságot érzek irántad. – Éreztem is, és ez adott erőt, hogy kimondjam a vágyamat. – Hát bátorság kell ehhez, te kis félénk nyulacska? – Megérdemlem a korholást. Tudom, nincs bennem kurázsi, és nagyon irigyellek is a bátorságodért. Käte elsimított a homlokából egy rakoncátlan fürtöt. – Jaj, te csak ne irigyeljél annyira! Az élet csupa küzdelem, és ahhoz bizony szükségem van a bátorságra. Carla megszorította barátnője mindkét kezét. – Annyira szeretnélek megóvni ettől a küzdelemtől, vagy legalábbis könnyebbé tenni azt! Käte kihúzta magát. – Amíg csak egészséges és erős leszek, nem rettenek meg a nehézségektől. Egyébként már eddig is nagyon sokat segítettél. Egy kis boldogsággal mindig messzebb jut az ember. És tőled annyi örömet kapok, te tündér! Mindig új és új meglepetéseken töröd a fejed. Majdnem minden örömödbe bevonsz engem is. És mindig elhárítod a köszönetemet, pedig nem lehetek neked eléggé hálás. Anyácskám életébe is annyi napsugarat hoztál, valósággal élteti az az öröm, hogy annyi jót teszel értem. – Mindjárt elszégyellem magamat! Ugyan, miért olyan nagy dolog ez?
– Ebben sohasem fogunk egyetérteni, Carla. És ne is vitatkozzunk többé erről! Bele kell törődnöd a hálánkba. Most azonban indulnom kell, mert anyácskám már biztosan otthon van, és rám is vár még a napi penzum. – Akkor nem is tartóztatlak tovább. Tehát, holnap délután érted megyek. Édesanyádat szeretettel üdvözlöm, és kérem őt, hogy jó szívvel nézze a barátságunkat. – Biztos nagyon fog örülni, hiszen ugyanúgy szeret téged, mint én. – Jaj, de boldog vagyok! Akkor a viszontlátásra, kedves Käte!
VI. Ugyanaznap este, mint már annyiszor, Fritz Rottmann vacsorára hívta házába Heinz Salfnert. Örömmel vette, ha a fiatalok együtt voltak, és forrón remélte, hogy hamarosan megtörténik a „nagy esemény”. Carla aznap rendkívül elevennek és izgatottnak tűnt, hiszen éppen csak az imént búcsúzott el Käte-tól. – Ma megismerkedtem az ön egyik barátjával, Salfner úr – újságolta a fiatalembernek. Heinz Salfner meglepődve nézett rá. A lány még úgy viselte a haját, ahogyan Käte feltűzte, friss, kipirult arcszínével és élénk tekintetével egészen másképpen festett, mint egyébként. – Minden bizonnyal Harden doktorra gondol a kedves kisasszony. Éppen az imént hívott telefonon, és elmesélte, hogy önnel és a húgommal találkozott az Alsteron. – Tehát Käte kisasszonnyal voltál evezni? – kérdezte az apja. – Igen, apám, olyan szép idő volt. Salfner úr nyilván nagyon örül, hogy a barátja ismét Hamburgban van? – Ó, igen, már nagyon hiányoltam! – Ezt készséggel elhiszem önnek – vetette közbe Fritz Rottmann. – Harden doktor kiváló társasági ember, és szeretném remélni, hogy hamarosan hozzánk is elhozza. Megmondhatja neki, számolok azzal, hogy gyakran megfordul majd a házunkban. Heinz Salfner meghajolt. – Szíves-örömest! Nagyon fog örülni, mert óriási tisztelettel viseltetik ön iránt. Remélhetőleg, kedves kisasszonyom, önnek is örömére fog szolgálni, ha Harden doktor meglátogatja önöket.
– Természetesen, mivel a doktor jó barátja önnek és Käte-nek is. Ma barátságot kötöttem a kedves húgával, már tegeződünk is – mondta Carla a szokottnál kissé élénkebben. – Ennek örvendek, kedves kisasszony. Eztán asztalhoz ültek, és a nap eseményeiről társalogtak. A vacsora után, amint átvonultak az egyik mellékszobába, a ház urát telefonhoz kérették. – Grossmann úr kíván önnel beszélni – szólt az inas. Rottmann felállt. – Ah, a Grossmann és Társától. Valószínűleg kissé hosszadalmas lesz a megbeszélésünk. Kedves Salfner, lesz szíves kicsit szórakoztatni addig a lányomat? A ház ura ezzel eltávozott. Carla kissé meghökkenve nézett utána. Az egyedüllét Heinz Salfnerral amúgy mindig feszélyezte, de most minden bátorságát összeszedve társalogni kezdett. – Holnap délután ellátogatunk a kikötőbe Käte-vel. Megbeszéltük, hogy motorcsónakkal a Magnólia gőzöshöz megyünk, ugyanis az holnap délután fog kifutni a tengerre. Heinz odalépett hozzá, és ránézett. – Ennek nagyon örvendek, kedves kisasszony. Nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok önnek, hogy oly sok kellemes órát szerzett már eddig is édesanyámnak és a húgomnak. Carla nem mert felnézni a fiatalemberre, és nyugodt egykedvűséget kényszerítve magára, így felelt: – Csak azért teszem, hogy magamnak is kellemes időtöltést szerezzek, és ezért nem illett köszönet. Büszke vagyok arra, hogy Käte a barátnőm… ő olyan bátor és életrevaló teremtés. Hozzá képest mily haszontalan vagyok én! Senkinek nincs szüksége rám, senkit sem teszek boldoggá. Utolsó szavaiból keserű panasz szólt. Heinz részvéttel nézett rá. – Nem szabad így beszélnie, kedves kisasszony! A lány mélyet sóhajtott. – Ez az igazság, hogy senkinek sincs rám szüksége, és apámnak is csak a terhére vagyok! Heinz megfogta a kezét. A lány halk szavaiban annyi bánatos fájdalom csengett, mely a szíve mélyéig meghatotta. A vágy, hogy segíthes-
sen, egyre jobban elhatalmasodott rajta, és megfeledkezett minden egyébről. – Hiszen csak egy szavába kerülne, hogy megtudhassa, milyen értékes… legalábbis egy valakinek – szólt csendes izgalommal. Carla meghökkenve pillantott rá. Ösztönösen megérezte a fiatalember izgatottságát. Ismét gyorsan lesütötte a szemét. – Hogyan lehetséges ez? – kérdezte. Heinz még mindig fogta a lány kezét, és érezte, hogy az megremeg. – Megmondom, Carla kisasszony, most már ki kell mondanom, ami oly régóta kikívánkozik belőlem. Nagy ajándéknak tartanám, ha rá tudná szánni magát, hogy feleségül jöjjön hozzám, és ezzel értékesebbé, fényesebbé tenné életem napjait. Carla, akar a feleségem lenni? A férfi melegebb hangon és kedvesebben beszélt, mint eredetileg szándékozott, talán azért, mert anélkül, hogy tudta volna, sokkal inkább a szívén viselte ezt a dolgot, mint korábban gondolta. Carla megborzongott. Tágra nyílt szemmel nézte kérőjét, majd lassan pír öntötte el az arcát. Teljesen elfúlt a szava, oly hirtelen legyintette meg a boldogság igézete. Egy pillanatig sem gondolta, hogy számításból, a gazdagsága miatt kérik meg. Ehhez elég jól ismerte Heinzet, és pontosan tudta, hogy az mentes minden nemtelen vonástól. Az, hogy Salfner az apja kívánságára kéri meg a kezét, természetesen nem is sejtette. Jóllehet, biztosnak tűnt, hogy Heinz nem szeretheti őt oly mélyen és bensőségesen, mint ahogy ő érzett iránta, azonban szívesen, ó, de nagyon szívesen beérte azzal, hogy egy kicsit szereti. És az pedig már biztos, hogy szereti egy kicsit, hisz másként nem kérte volna meg a kezét. Ebben úgy hitt, mint a szentírásban. Igen, szabad akaratából jött ide, hogy megkérje a kezét. Egészen beleremegett. Heinz észrevette ezt, és érezte, hogy a lány szereti, és megérezte a szemérmes, kislányos megrettenést is, mellyel Carla viseltetett saját érzelmei nagysága iránt. A fiatalemberben azonban nem lángolt szerelem. Meleg szívvel fordult ugyan mindig Carla felé, de szerelmet sohasem érzett. A kezénél fogva magához vonta a lányt. – Hát nem akar felelni nekem, Carla? Carla reszketve sóhajtott. – Lehetnék én az ön számára valaki? – Igen, Carla, legyen az én kedves feleségem, életem jó és hű társa!
Engedje meg, hogy mindenkor az oldalán állhassak és oltalmazhassam. Akar-e asszonyom és útitársam lenni az életben? Annyi igazi érzelem csendült ki e szavakból, hogy Carla szívének minden kapuja szélesre tárult. – Hogy akarok-e? Ó, Istenem, hogy akarok-e… – dadogta, egész testében remegve. Heinz megcsókolta a kezét. – Ezt igennek vehetem, Carla? Carla remegve bólintott. A válasz, akár valami zokogás, úgy tört ki belőle. – Igen, igen, akarok. Heinz, ön az egyetlen ember, akivel erre vágyom. Heinz a karjába zárta, és lelkében meleg érzés támadt e fiatal, kedves teremtés iránt. Egyáltalán nem esett nehezére, hogy szívből jövő csókot leheljen Carla ajkára. Őszintének és mélyen érzőnek hangzott, mikor így szólt: – Köszönöm, kedves Carlám, hogy reám bízod magad, és minden hatalmamban állót megteszek, hogy boldoggá tehesselek. Nem kell többé egyedül lenned, és nem kell azt gondolnod, hogy hiábavaló az életed! Carlából hirtelen feltört a görcsös zokogás, és fejét, mint a fáradt gyermek, Heinz vállára hajtotta. – Végre hazataláltam, már nem leszek többé egyedül, mert mostantól itt vagy te nekem. Köszönöm neked, Heinz! A férfi Carla haját cirógatta, az új frizurát, mely oly bájosan keretezte a lány arcát. – Szegény, kicsi Carla! Carla boldog mosollyal rázta meg a fejét. – Nem, nincs többé szegény Carla, most már gazdag vagyok, ó, mennyire gazdag! Heinz homlokon csókolta, majd csókokkal borította a száját, a kezeit, és őszintén kívánta, hogy mindig sikerüljön boldoggá tennie. Carla hirtelen megrándult Heinz karjában. – Az apám, Heinz! Mit szól majd apám? A fiú szája szegletén mosoly bujkált. – Félsz tőle? A lány sóhajtott.
– Nem tudom, hogy apám a beleegyezését adja-e. Heinz ismét megsimogatta a lány haját. – Ne félj, Carla, apád nagyon kedvel engem, és én most rögtön meg is mondom neki, hogy eljegyeztelek, és megkérem, hogy adja ránk áldását. Carla úgy nézett ki, mintha a legszívesebben elmenekült volna, de a férfi erősen tartotta. – Ilyen bátortalan most a kis Carla? – Csak az apám miatt, Heinz, hiszen… ha nem egyezik bele, akkor most először ellene kell szegülnöm az akaratának. – Hát ennyire szeretsz? – húzta magához meghatottan Heinz. A lány csak bólintott. Ebben a pillanatban visszajött Fritz Rottmann. Még látta, hogy Carla sietve kibontakozik Heinz karjából, és visszaszalad az ablakhoz. Ott azonban megállt, sápadt arccal és égő tekintettel, mint aki felkészült a harcra. Heinz Salfner és Fritz Rottmann tekintete összevillant. A fiatalember gyorsan odalépett az idősebbhez. – Rottmann úr, kihasználtam a távollétét, hogy egy komoly kérdést intézzek a lányához. Jóllehet, szokatlan az idő a lánykéréshez, de nem akarok késlekedni, hogy Carla leánya kezét kérjem öntől. Rottmann szeme felparázslott, kezet nyújtott Heinz-nek anélkül, hogy Carla észrevehette volna, majd odalépett a lányához, és a vállára helyezte a kezét. – Szóval, az én kis leánykám nem akar többé az édesapjánál maradni? Tehát nem sikerült magamhoz kötnöm? Carla aggódva nézett rá. – Kedves apám, szeretem Heinzet, és nem tudtam visszautasítani, kérlek, add a beleegyezésedet! – És ha mégsem adom? – tréfálkozott az apja. Gyors válasz kívánkozott a leány ajkára, de hallgatott. Azt felelte volna: akkor is hozzá fogok menni. Arcán azonban olyan kifejezés jelent meg, amilyent sem az apja, sem Heinz nem láttak még. Ez a fiatal teremtés, aki mindig szégyenlősen rejtegette az érzéseit a két férfi előtt, egyszerre nyugodt elszántságot mutatott, olyasmit, amit Heinz sehogyan sem tudott összeegyeztetni jövendőbelije szokásos félénkségével. Majd határozott hangon azt mondta:
– Soha nem kértem tőled semmit, apám, és mindig engedelmes voltam irántad. Most először kérek tőled valamit: hadd legyek Heinz Salfner felesége! Ha megtagadnád a kérésemet, most először nem lennék engedelmes. A két férfi egy pillanatig meglepetten bámult egymásra. E szavakból olyan erős akarat sugárzott, melyet egyikük sem feltételezett Carláról. Rottmann azonban hamarosan napirendre tért efelett is. – Nos akkor, életed első kérése nem maradhat teljesítetlen, mivel annyi jóvátennivalóm van irányodban. Megadom a beleegyezésemet. Carla sietve kezet csókolt apjának, harciassága pedig egy pillanat alatt elpárolgott. – Köszönöm, apám, ezzel mindent százszorosan is jóvátettél. Az öregúrnak bizony az arcába szökött a pír. Azt kellett volna mondania, hogy egy nagy igazságtalanságtól váltotta meg magát, olyan áron, mely neki csak nyereséget és saját vágyai beteljesülését jelentették. Heinz Salfner homloka is elpirult, és nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy Carla előtt most bizony csúnya színjáték zajlik. Sokért nem adta volna, ha tiszta szívvel állhatott volna a lány elé. De amikor Fritz Rottmann odavezette hozzá a lányát, megindultan karjaiba zárta Carlát, és fojtott hangon így szólt: – Rottmann úr, minden vágyam, hogy Carlát boldoggá tegyem, és nagyon köszönöm önnek, hogy beleegyezését adta a házasságunkhoz. Rottmann erősen megszorította a fiatalember kezét. – Te csak ne köszönjél nekem semmit! Tudod, hogy fiamként szeretlek. Te pedig, kedves Carla, olyan férfinak mondtál igent, aki szívem szerint való, és ezt köszönöm neked. Carla az elkövetkező órában úgy érezte, mintha álmodna. Csodálkozott ugyan, hogy apja ilyen hamar beleegyezett abba, hogy egy teljesen vagyontalan emberhez menjen feleségül, de nem gondolkodott ezen tovább. Maradéktalanul boldog volt, és buzgó hála töltötte el a szívét. Bár Heinz egy szóval sem említette neki, hogy szereti, mégsem kétkedett ebben egy pillanatig sem. Máskülönben miért kérte volna meg a kezét? Carla boldogságát semmi nem árnyékolta be, bár ennek nem túl sok tanújelét adta. Visszahúzódó természet lévén nem tudott kitörő lelkesedéssel örülni, mint mások, lelke mélyén azonban kimondhatatlanul bol-
dog volt. Csöndesen üldögélt, mialatt a két férfi a jövőre vonatkozó tervekről beszélt, és mindenre, amit az apja javasolt, boldogan mondott igent. A tervek szerint az esküvőre hamarosan sor kerül, és utána az ifjú pár kiköltözik Lindenhofba. Így hívták Rottmannék a várostól egy órányi járásra lévő birtokát, ahol az apa a nyári hónapokat szokta tölteni. Heinz onnan mindennap bejárhat az üzletbe autóval. Úgy tervezték, hogy az öregúr nyaranta néhány hetet Lindenhofban tölt majd, az ifjú pár pedig telente, amikor a társasági élet zajlik, Rottmannék házában vendégeskedik. – Ha nagyon egyedül érzed magad Lindenhofban, Carla, legfeljebb majd vendégeket hívsz – mondta az apa. Carla mosolyogva bólintott. – Akkor majd meghívom Käte-t és az édesanyját, más vendégekre nincs is szükségem, és ha ők ott vannak, biztos nem fogom magam egyedül érezni. – Meglátjuk. Akkor tehát tűzzük ki az esküvőtök napját december elejére! Addig minden előkészületet kényelmesen megejthetünk. Carla jól érezte, hogy az apja meg akar tőle szabadulni, amilyen gyorsan csak lehet, és csak ezért egyezett bele a házasságba. De ez már nem fájt többé. Talált egy kedves szívet, ahol otthonra lelt. Véget ért az egyedüllét és az elhagyatottság! Ahogy erre gondolt, boldogság öntötte el, és mintha csak imádkozna, összekulcsolta kezeit az asztal alatt. Másnap délelőtt Heinz Salfner elvitte Carlát a szülői házba, hogy már mint a menyasszonyát mutassa be anyjának és a húgának. A két hölgy kellemesen meglepődött, és nem is leplezték örömüket. Egyre csak ölelgették, simogatták, csókolgatták Carlát, aki hamar el is érzékenyült az örömtől. Salfner asszony meg volt győződve arról, hogy fia a házasságkötés után hamarosan megszereti Rottmann kisasszonyt. Käte pedig teljesen el volt ragadtatva attól, hogy hamarosan nagy esküvőre mehet. – Természetesen én leszek a koszorúslány, Carla, és mondanom sem kell, hogy nagyon csinos és érdekes vőfélyt kell választanotok mellém! – mondta. – Rudolf Harden lesz az, senki más szóba sem jöhet – felelte a fivére.
Käte gyorsan elfordult, hogy ne lássék zavara. – És miért éppen ő? – kérdezte látszólag egykedvűen. – Ugyan, Käte, hisz ez magától értetődik. Rudolf nagyon zokon venné, hogyha nem őt választanád vőfélynek. És amúgy is jól megértitek egymást, a legjobban ti tudtok gondoskodni a hangulatról. Käte ismét visszanyerte önuralmát. – Tehát itt lesz a lakodalmadon? – Nekem azt mondta, hogy még akkor is eljönne, ha egyébként a dolgai elszólítanák Hamburgból. – Esetleg itt is marad örökre? - kérdezte Käte szívdobogva. – Igen, az a szándéka, hogy megírjon egy nagy, összefoglaló munkát. Ezért is ment hosszú kutatóútra. A stellingeni állatkertben pedig kényelmesen folytathatja a további tanulmányait. – Tehát csak emiatt akar itt lehorgonyozni? – Ugyan, nemcsak emiatt, képzeld, házassági terveket forgat a fejében. Carla észrevette, hogy a barátnője elsápadt. – Talán már vőlegény is? – Käte igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Ugyan, dehogy! – felelte Heinz nevetve. – Őszintén bevallotta, hogy ez idáig még nem volt arra ideje, hogy asszony után nézzen, de az egyhangú élet már nincs ínyére. És most, hogy hallja, megházasodom, hamarosan követni fog ő is. Tényleg, volt már itt látogatóban? – Nem, mostanáig még nem. – Azt mondta, hogy ma sort kerít rá. Mindezekről csak tegnap este beszéltem vele telefonon, személyesen még nem találkoztunk. – Nekünk is azt mondta, hogy ma ellátogat édesanyádhoz és a húgodhoz – vetette közbe Carla. Szeretett volna időt adni Käte-nek, hogy összeszedhesse egy kicsit magát, hiszen rögtön felismerte, hogy Harden doktor egyáltalán nem közömbös barátnője számára. Jóságos szíve együtt érzett a lánnyal. Ebben a pillanatban megszólalt az ajtócsengő. Käte különös, lassú léptekkel ment kifelé, hogy ajtót nyithasson. Sejtette, hogy Harden doktor áll a küszöbön. Odakünn megállt egy pillanatra, kezét hevesen dobogó szívére szorítva. Megpróbálta magát azzal a ténnyel vigasztalni, hogy Harden doktor még nem választott senkit. Még teljesen szabad ember, senkire nem kell féltékenykednie – egyelőre legalábbis.
Nevető arccal ajtót nyitott, és a köztük szokásos tréfás hangon üdvözölte a fiatalembert: – Jó órában kopogtatsz nálunk, ó vándor! A férfi barátságosan kezet fogott a lánnyal. – Hála Istennek, még mindig az egykori vidám Käte kisasszony az! Az ön nevető arcát látva még a napsütés is kétszer olyan fényesnek tetszik. De hogyhogy jó órában? Netán valami különleges eseményre toppantan be? Bizonyára önnek vagy a kedves édesanyjának van születésnapja. Milyen jó, hogy véletlenül hoztam magammal virágot is. – Születésnap éppen nincsen, de lehetséges, hogy a virágai elkelnek majd. – Istenem, csak nem jegyezte el magát, Käte kisasszony? – kérdezte a doktor őszinte megdöbbenéssel. A lány megcsóválta a fejét. – Egy vagyontalan leány nem jegyzi el magát olyan könnyen. – És ha olyan bájos, mint ön? – Már megint hízeleg! – Csak megállapítom a tényeket. De azt szeretném kikötni, hogy mielőtt eljegyzi magát, előbb megkérdez engem. Higgye el, Käte kisaszszony, mielőtt a beleegyezésemet adom, nagyon megnézem ám, kifélemiféle az, aki az ön kezére pályázik. Käte szíve egyszerre örült és szomorkodott. – Rendben van, doktor úr, először önt fogom kérdezni. – Akkor ezt meg is beszéltük. Na de… mi van azzal a jó órával? – Itt van Heinz! – Nocsak! Hogyhogy nincs az irodában ilyenkor, hivatali időben? Mindegy, nagyon örülök, hogy itt találom, még ha ma este amúgy is találkoztunk volna Schumann-nál. – Az esti találkozás holtbiztosan elmarad, doktor úr. – Hogyhogy? – Azt nem árulom el. De lépjen be, kérem! Már így is eleget vártak önre. És különben sem hagyom, hogy teljesen kifaggasson! Nevetve beléptek. Harden lába szinte a földbe gyökerezett, amikor megpillantotta Carlát. Szeme felcsillant. Tegnap délután óta nagyon sokszor gondolt Carla Rottmannra. Rendkívül mély benyomást gyakorolt rá a lány. – Kedves kisasszony – köszöntötte, és kezet csókolt –, nagyon ör-
vendek, hogy ma ismét viszontláthatom. Álmodni sem mertem róla. – Én is örülök a viszontlátásnak, doktor úr – felelte Carla. A férfi sugárzó arccal nézte. – Valóban? Micsoda kegy számomra, köszönöm önnek, kisasszony! Rudolf csak most fordult Heinz felé. – Jó napot, Heinz! Pompás, hogy itt talállak. Húgod azt jósolta odakint, félő, hogy a ma estére megbeszélt találkozónk kútba esik. Igaz ez? Mondd meg, kérlek! Heinz nevetve nézett Carlára. – Rudolf, azt hiszem, meg fogod érteni, ha elmondom, hogy tegnap este eljegyeztem Carla kisasszonyt. Éppen most mutattam be a menyasszonyomat anyámnak és a húgomnak. Csak a nagyon figyelmes szemlélő vette volna észre Harden finom arcrezdüléséből, hogy megrázta a hír. A doktor azonban hamar úrrá lett érzelmein, és kedvesen gratulált az ifjú párnak, miközben arra gondolt: „Hála Istennek, hogy erről az eljegyzésről ma értesültem, különben menthetetlenül beleszerettem volna Carla Rottmann-ba. Szerencsére még nem vesztettem el a fejemet.” Magának sem vallotta be, hogy voltaképpen már túl késő ahhoz, hogy az eszére hallgathasson, mert Carla elragadó alakját – ahogy tegnap a ringatózó csónakban látta – rögtön és végleg a lelkébe zárta. Ezzel a képpel a szívében telefonozott tegnap Heinznek, hogy elmondja, elege van az egyhangú életből, és valószínű, hogy megházasodik. Korábban még nem gondolt a házasságra. Rudolf Harden azonban becsületes ember volt és őszinte barát. Nem irigyelte Heinztől a menyasszonyát, és tudta, hogy képes lesz uralkodni vágyain, és nem sérti meg a barátját. Heinznek természetesen sejtelme sem volt arról, mi játszódik barátja lelkében. Teljes képtelenségnek tűnt volna a számára, hogy valaki első látásra beleszerethessen Carlába. Azt ugyanis nem vette számításba, hogy annak idején ő igencsak más körülmények között ismerte meg a lányt, amikor is az még meglehetősen előnytelen befolyás alatt állt. Számára Rottmann kisasszony még mindig ugyanaz az esetlen, jelentéktelen lány volt, ahogy legelőször megpillantotta, és ez a kép elhomályosította Carla mostani megjelenését. Rudolf Harden azonban rögtön felismerte Carlában a nemes lelket, és ez minden szépségnél vonzóbbnak tűnt neki.
Miután gratulált az ifjú párnak, könnyednek szánt nevetéssel így szólt: – Most már világosan látom, Heinz, hogy ma este nem számolhatok a társaságoddal, pontosan úgy, ahogy Käte kisasszony megjósolta. – Tudod, Rudolf, ma este a legszűkebb körben ünnepeljük az eljegyzésünket – válaszolta Heinz. Carla, szokásos visszafogottságával ellentétben magához ragadta a szót, és halkan hozzátette: – Ma estére találkozót beszéltél meg Harden doktor úrral, és nem szeretném, ha miattam el kellene hanyagolnod a barátodat. Amúgy is, az, hogy ma este a legszűkebb körben ünnepeljük az eljegyzésünket, egyáltalán nem jelenti azt, hogy Harden doktornak távol kellene maradnia. Ellenkezőleg, mint a legjobb barátod, ő is e legszűkebb körhöz tartozik. Éppen ezért arra kérem önt, doktor úr, hogy legyen ma estére a vendégünk! A két fiatalember olyan boldogan nézett egymásra, hogy Carla rögtön tudta, a szívükből beszélt. Még jobban reménykedett azonban abban, hogy e meghívással Käte kedvére tesz. Harden megcsókolta Carla kezét. – Kedves kisasszonyom, valóban szabad magam a legszűkebb körhöz számolnom? – Mint vőlegényem legjobb barátjának, feltétlenül, doktor úr. Heinz gyengéden megfogta menyasszonya kezét. – Igazán kedves tőled, Carla, nagyon köszönöm. Oly régen nem találkoztam már Rudolffal, hogy nagyon örülök, amiért nem kell az este nélkülöznöm a társaságát. És mivel édesapád azt mondta, hamarosan látogassak el Harden doktorral a házába, azt hiszem, ő is örülni fog, ha ma este Rudolf is ott lesz. – Én is úgy hiszem – helyeselt Carla. – Tehát valóban elfogadhatom a meghívást? – kérdezte Harden határozatlanul. – Remélem, Rudolf, nem habozol sokáig. – Harden pajkos mosollyal nézte Käte-t, és sejtelme sem volt arról, hogy az milyen égő kíváncsisággal lesi a válaszát. – Käte kisasszony, mint jósnőtől kérdezem, mit tanácsol? Elmenjek este, vagy maradjak inkább szép csendben távol? – kérdezte tréfálkozva.
Käte hamiskásan nevetett. – Nem lehet mindig előkelően távol maradni. Azt tanácsolom önnek, hogy jöjjön, hacsak nem akarja mindenki haragját magára vonni. – Isten mentsen ettől! Úgyhogy ezer örömmel eleget teszek a meghívásnak. De legelőször is szeretném megkérdezni Salfner mamától, hogyan viselte hosszú távollétemet, és át kell adnom neki ezt a virágcsokrot is. – Természetesen nagyon hiányoltam önt, kedves doktor, és gyakran vágytam arra, hogy betérjen hozzánk egy kis alkonyi csevegésre, mint annak idején – válaszolta az idős hölgy, és mosolyogva átvette a csokrot. – Akkor bátorkodom ezt felhívásnak tekinteni és engedélynek, hogy a jövőben gyakran megjelenhessek itt az alkonyi órákban. – Nagyon meg fog örvendeztetni bennünket. – Ön is örül, kedves Käte kisasszony? Úgyis már nagyon rég nem viseljük egymás ellen a szokásos játékos háborúinkat. – Miért, tán hiányzik a doktor úrnak? – Ó, hogyne, hogyne, gyakran eszembe jut. Ha a természetbúvárlás magányra kényszerít, vagy az utazásaim során unatkozom, gyakran eszembe jut, bárcsak itt volna Käte Salfner kisasszony, és egy kis elevenséget lopna azzal a villámló kék szemével egyhangú életembe! – Ezek szerint megelégelte már a doktor úr a fanyar modort. De azért talán még jól sejtem, hogy szenvedélyes buzgalommal kutatja a természet csodáit? – ingerkedett Käte. – Hogyne, amikor csak tehetem! De az ezernyi érdekes felfedezés között is jön időnként unalmas időszak, és ön pontosan olyankor hiányzik nekem nagyon! Käte arcát enyhe pír futotta el, tekintete fénylett, ám kissé gúnyosan pukedlizve, fenyegető arccal így felelt: – Igazán nagy megtiszteltetés, doktor úr, hogy a csúszómászók, ragadozók és egyéb hasonló jószágok között időnként én is eszébe jutok! Amaz nevetett. – Nocsak, úgy látom, megjött a csúfondáros kedve! Ennek igazán örülök. Hát akkor kard ki kard, és újabb csatákra fel, Käte kisasszony! – Rendben, akár már ma este el is kezdhetjük. – Ó, de hiszen már az imént elkezdtük. Ma estére ássuk el a csatabárdot! Egy eljegyzésen békének kell uralkodnia, hiszen a jövőre nézve
jó példát kell mutatnunk az ifjú párnak! – Nálunk ez nem szükséges, Rudolf. Menyasszonyom a gyengédség mintaképe, és magam is egész tűrhető kedéllyel rendelkezem. – Annál jobb. Azt kívánom, hogy ezek az erények kísérjenek végig mindkettőtöket a házasságotokban! De most hadd búcsúzzam el! Tartóztatták még, de hevesen csóválta a fejét. – Éppen elég, ha ma este alkalmatlankodom – mentegetőzött mosolyogva. – Kedves kisasszony, azt árulja már csak el, hogy mikor kell tehát megjelennem. – Hét órára, doktor úr. – Pontosan ott leszek – mondta Rudolf és távozott. Käte lopva nézte az ablakból a tovatűnő fess alakot. Carla teljesen új és sajátos vonást fedezett fel a lány arcán. Lágy és vágyakozó fény ült a szemében, és ő nagyon jól tudta már, kinek szól ez a bársonyos tekintet. Nagyon boldog volt, és ezért szívesen látta volna barátnőjét is boldognak. Arra gondolt, hogy ha Harden doktor házasodni akar, nem is kell olyan messze keresnie a párját. Jobb és elragadóbb asszonyt úgysem találna Käte-nél. El is határozta, hogy összeboronálja őket. Ki tudja, talán képes lesz egy kicsit eljátszani a gondviselés szerepét. A jegyesek még egy órácskát maradtak Salfneréknál, és természetesen a lányok nem mentek a kikötőbe sétálni. Heinz elmondta, mikorra tervezik az esküvőt, és hogy Lindenhofban fognak lakni. A hölgyek érdeklődéssel hallgatták, majd Käte nagyot sóhajtott: – Túlságosan messze leszel tőlem, drága Carla. Nagyon fogsz ám hiányozni! Carla átkarolta. – Ó, Lindenhofban borzasztóan sok a hely, Käte, több szép vendégszobánk is van. És apám is azt mondta, hogy ha unatkozom, hívhatok vendégeket. Heinz úgyis az egész napot a hivatalában tölti, és sokat leszek egyedül. Ezért arra gondoltam, hogy téged meg édesanyádat meghívlak magunkhoz állandó vendégnek. És… és hogy férfitársaságunk is legyen, megkérem Harden doktort, hogy vendégeskedjék ő is egy ideig nálunk. Mit gondolsz, Heinz, elfogadja a meghívást? – Carla, olyan vagy te, mint egy jó tündér, és nagylelkűen szórod az adományaidat. Édesanyám és Käte boldogan beleegyeznek, és Harden doktor is, ha szavatolod, hogy lesz egy nyugodt kis zuga, ahol zavarta-
lanul hódolhat kísérleteinek és a könyvírásnak. – Meglesz, Heinz. Vőlegénye ismét megcsókolta a kezét. Tudta és érezte, hogy Carla mindezt azért teszi, hogy örömet szerezzen neki. Käte és édesanyja mélyen megrendült Carla nagylelkűségétől. Az idős hölgy szemét elfutotta a könny, Käte pedig pipacspiros lett, amikor Carla kilátásba helyezte, hogy meghívja Harden doktort is. – Hogyan köszönhetnénk ezt meg neked, Carla? – kérdezte elfúló hangon. Carla zavartan tiltakozott. – Nincs mit megköszönni, nekem nagy szükségem van rátok. Nemcsak a társaságotokra, hiszen Lindenhofban nyáron és ősszel sok tennivaló akad. Segíthetnétek eltenni a gyümölcsöket és a zöldségeket, és bizonyára amúgy sem lennétek feleslegesek. Carla ismét azt a látszatot keltette jóságával, mintha a hölgyek beleegyezése neki hozna hasznot. Örült, hogy eszébe jutott, meghívja Harden doktort – ennek legfőképpen Käte miatt örült. Gyorsan múlott az idő az esküvőig. Carla majdnem egész nap az üzleteket járta. Salfner asszony és Käte segítettek neki a kelengyevásárlásnál. Bútorokat és a gazdasághoz, háztartáshoz szükséges dolgokat nem kellett venni, mivel a lindenhofi udvarház mindennel jól el volt látva. Csak személyes ügyeket kellett még intéznie. Carla még néhányszor kiutazott apjával és Heinz-cel Lindenhofba, hogy berendezkedjen. Az angol vidéki kúriák stílusában épült udvarház hatalmas kert közepén állt, gyümölcsfák, lugasok, zöldségágyások között. Egy kertész, a felesége és felnőtt fia gondozták a birtokot, de a nagy munkák idejére napszámosokat fogadtak. A legnemesebb gyümölcsök és a legfontosabb zöldségek Lindenhofból származtak. A birtok végében tiszta istállókban és ólakban lovakat, teheneket, disznókat, tyúkokat, libákat és galambokat tartottak. A Rottmann-ház szükségleteinek nagy részét Lindenhofból fedezték. Amit pedig nem tudtak felélni, azt eladták a hamburgi piacon. A gazdasági épületek mögött – itt volt a garázs is – gabona- és burgonyaföldek húzódtak. A hatalmas kert egy kis részében, közvetlenül a ház közelében virágokat és díszcserjéket ültettek. Hűs lombú gesztenyék, hársak nyújtot-
tak jótékony menedéket a forróság idején. A hársak alatt állt egy csinos, nyolcszögletű pavilon üvegezett ablakokkal és nádfonatos bútorokkal. Carla szívesen gondolt vissza azokra az időkre, amikor még gyermekkorában, minden nyáron hónapokig üdült édesanyjával Lindenhofban. Emlékezett, milyen tiszta gyermeki boldogsággal segédkezett olyankor a gyümölcsszüretben. A kertészen és családján kívül egy kocsis is élt ott, aki egyúttal sofőr is volt, a kínosan rendben tartott háztartásra pedig a házvezetőnő ügyelt két cselédlánnyal. Ez volt tehát a cselédség, ami majdan a fiatalasszony rendelkezésére áll. Carla e látogatások során gondosan végigjárta a házat, és kiadta a szükséges utasításokat. Lényegében mindent változatlanul akart hagyni. Saját maga édesanyja egykori szobáit választotta, Heinz számára apja lakosztályát hozatta rendbe. Rottmann úr beérte néhány vendégszobával, arra az esetre, ha nyáron netán hosszabb időt szándékozna itt eltölteni. A ház második emeletét teljes egészében a vendégszobák foglalták el, amelyekből – akárcsak az egész házból – áradt az elegancia és az előkelőség. A gazdasági helyiségek és a cselédszobák az alagsorban, a társasági helyiségek a magasföldszinten, az ifjú pár szobái pedig az első emeleten voltak. A társasági helyiségekhez nagy ebédlő tartozott, valamint még a zeneszoba, egy fogadószoba és a ház déli részéhez félkörben hozzáépített télikert. A télikert felett, Carla nappalija előtt nagy, szintén félkör alakú hall volt, melynek kupoláját karcsú oszlopok tartották. Innen fényes kilátás nyílt az Elbára. Szinte a teljes földszint hosszában húzódott a kő mellvéddel szegélyezett, tágas veranda. A déli házfalat majdnem az első emeletig befutotta a baracklugas. Kora ősszel pompás gyümölcs termett rajta, és Carla most akár a szobája ablakából is szemelgethetett belőle. Meg is szedett hát egy egész kosárkára valót, hogy elvigye Käte-nek. Mindenesetre az udvarház szép és előkelő otthont nyújtott az ifjú párnak. Carlának nagy kedve tellett abban, hogy minden a kívánsága szerint történik a házban. Sokkal otthonosabban érezte magát itt, mint a városban, az atyai házban. Egy szép, késő őszi napon Rottmann kisasszony megkérte Salfner asszonyt és Käte-t, hogy kísérjék el Lindenhofba. A két hölgy így kivá-
laszthatta azokat a szobákat, melyeket majdan lakni kívánnak. Käte és édesanyja nagyon boldogok voltak, és újfent melegen megköszönték Carla jóságát, aki persze élénken szabadkozott. – Már megmondtam, hogy nekem van rátok szükségem itt, főleg nyáridőben, amikor annyiféle munka van – bizonygatta. Käte átkarolta. – Jaj! Már alig várom, hogy valamit csináljunk, azt hiszem, a gyümölcsszedésben és a befőzésben is meg fogom állni a helyemet! Ó, azok lesznek ám a vidám ünnepnapok, de örülök, ó, de örülök! – ujjongott. Salfner kisasszony elragadónak találta Lindenhofot. Így telt gyorsan az idő, és egyre közelebb került az esküvő kitűzött időpontja. Heinznek és Carlának alig volt ideje találkozni. Többnyire esténként látták csak egymást, éppen hogy egy órácskára, úgyhogy a fiatalember ez idő alatt sem ismerte meg jobban a menyasszonyát. Még mindig nem figyelt fel Carla bájaira, pedig a leány szépsége a készülődés boldogságában ugyancsak kivirágzott. Néha, nagyon ritkán előfordult, hogy a lelkes tervezgetés hevében feloldódott, de rögtön azután ismét félénken viselkedett, és lesütött szemekkel ült Heinz-cel szemben. Mivel nagyon szerette vőlegényét, még inkább szűzies tartózkodással leplezte érzelmeit. Másokkal már tudott fesztelenül viselkedni, még Harden doktorral szemben is, akinek pedig közel sem volt veszélytelen Carla csinos arcocskáját nézegetni. Csak édesapja és Heinz Salfner jelenlétében nem tudott feloldódni. Rottmann elől tudatosan zárta el a szívét, mivel tudta, hogy édesapja nem szereti igazán, Heinz előtt pedig azért volt oly viszszafogott, mert nem akarta elárulni határtalan nagy szerelmét. Doktor Harden ugyanakkor igazi jó barátjává vált, és mivel a fiatalember még mindig el volt ragadtatva tőle, nem tudott ellenállni Carla társaságának. Tudta jól Heinztől, hogy a lányt nem szerelemből választotta, de úgy gondolta, hogy mindazzal, amit Carla iránt érez, nem rabolhatja meg legjobb barátját, és ezért nagyon igyekezett magán erőt venni, hogy a fiatal teremtés ne vehessen észre rajta semmit. Carla soha nem is gondolt volna arra, hogy Rudolf Harden ily érzelmekkel viseltetik iránta. Csak jövendőbeli sógornője kedvéért kereste a férfi társaságát, és nem is látott mást benne, mint azt az embert, akit Käte szeretett, és aki vőlegénye legjobb barátja.
Az esküvő időpontját december huszadikára halasztották, mert sehogyan sem tudtak végezni időben az előkészületekkel. Carla boldogságát nem zavarta meg semmi. Soha nem vonta kétségbe Heinz Salfner szerelmét. Érthető volt számára az is, hogy vőlegényének nincsen ideje őrá, hiszen neki is folyton ezerféle aprósággal kellett törődnie. Úgy gondolta, hogy majd minden másként lesz, ha kettesben maradhatnak Lindenhofban, és akkortól fog kiteljesedni szívük boldogsága. Folyton az egyre közeledő nagy napról álmodozott, és alig-alig tudta felfogni, hogy ez egyszer valóra válik.
VII. Az esküvői ünnepség Hamburg egyik legfényesebb szállodájában zajlott. Käte oldalán, úgy ahogy azt tervezték, Harden doktor volt a vőfély. A lány sziporkázó hangulatban volt, de szemeiben mindvégig valami szomorú vágyakozás derengett. Bizony, őt soha nem fogja menyasszonyi koszorú ékesíteni, és soha, de soha nem lesz olyan boldog, mint Carla! Käte nem tudta, hogy fivére nem érez szerelmet sógornője iránt. Hisz ő oly gyönyörűnek és szeretetreméltónak látta barátnőjét, hogy az eszébe sem jutott, hogy Heinz nem így érez. És bár nagyon kívánta, hogy Carla boldog legyen, szívére mégis csöndes bánat telepedett, mert nem tudta, juthat-e magának is hasonló öröm osztályrészül. Eme gondolatait azonban vidám csipkelődéssel leplezte. Az viszont feltűnt neki, hogy Harden doktor sem olyan vidám, mint különben. Néha egész álmodozva bámul csak maga elé. Käte ezt sehogy sem tudta megmagyarázni, míg egyszer a férfi pillantását követve azt látta, hogy Rudolf tekintete valami különös földöntúli rajongással időzik Carla arcán, mely a fátyol és mirtuszkoszorú alatt varázslatosan festett. Käte előtt elsötétedett a világ, és legszívesebben hangosan felzokogott volna a fájdalomtól. De aztán összeharapta az ajkát, és igyekezett úgy tenni, mintha semmit sem vett volna észre. Most már tudta, hogy miért nincs Rudolf Harden vidám hangulatban! Carla hallani sem akart a nászútról, így az ifjú pár úgy határozott, hogy közvetlenül az esküvői ünnepségek után elindulnak Lindenhofba. Amint elmúlt az este, Carla visszavonult a szobájába, hogy átöltöz-
zön az utazáshoz. Már minden készen várta. Férje még egy kicsit ott maradt az asztalnál. A teremben már kezdtek készülődni a tánchoz, így Heinz is lassacskán visszavonult. Útközben apósával találkozott. – Carla már öltözködik? – kérdezte az öregúr. – Igen, papa. – Mielőtt elmész, szeretnék még veled néhány szót váltani. Itt nem tudunk zavartalanul beszélni, kérlek, légy tíz perc múlva a könyvtárszobában, az most üres. Carla ezenközben elkészült a toalettjével. Szerette volna elkerülni, hogy bárkivel is össze kelljen találkoznia a násznépből, de apjától nem akart búcsú nélkül elmenni. Ezért amint elkészült, besurrant a könyvtárszobába. Odament az írópulthoz, és írni kezdett: „Kedves Apám! Nem szeretnék úgy elmenni tőled, hogy ne mondjak őszinte köszönetet azért a sok jóért, melyben az utóbbi időben részesítettél. Az a boldogság, mellyel megajándékoztál – úgy érzem –, százszorosan is kárpótol, és ezzel jóvátetted a korábbi mulasztásaidat. Nagyon boldog vagyok, hogy kedveled Heinzet, és a fiadnak tekinted. Kérlek, próbálj meg szeretni egy kicsit, Apám! A Te Carlád” A levélkét becsúsztatta egy borítékba, és egy pincér gondjaira akarta bízni, hogy juttassa el az apjához. Kinyitotta a könyvtárszoba ajtaját, de lépteket hallott közeledni. Mivel senkivel sem akart találkozni, várt egy kicsit, és amint észrevette, hogy a kilincs megmozdul, gyorsan besurrant az egyik ablakmélyedésbe, amit függöny választott el a szobától. A függöny mögött lapult lélegzetvisszafojtva, azt remélve, hogy a látogató nem kíván hosszasan időzni a szobában. Nemsokára ismét nyílt az ajtó, majd meghallotta apja öblös hangját: – Végre itt vagy, Heinz! Csak azért kérettelek ide, hogy még egyszer megköszönjem, hogy teljesítetted legfőbb vágyamat. Annak idején Konstanzban, amikor még nem ismerted Carlát, és azt mondtam neked, hogy nagyon szeretném, ha a fiam lehetnél, jól láttam, hogy nem kevés önuralmadba került, hogy beleegyezzél a kívánságomba. Azt, hogy mégis megtetted, soha nem fogom elfelejteni. Carla először elő akart lépni, amikor meghallotta apja hangját, de a
férfi szavaitól földbe gyökerezett a lába, és jeges dermedtséggel hallgatta a párbeszédet. Heinz meleg hangon válaszolt. – Nincs mit megköszönnöd, kedves apám, nagyobb áldozatot is szívesen hoztam volna érted, hogy kimutathassam az irántad érzett hálámat. Nem nagyon kellett győzködnöm magam, hogy teljesítsem az óhajodat, Carla szeretetre méltó teremtés. Ha ezzel kapcsolatban valami bánt, az csupán az, hogy nem szeretem úgy, mint ahogyan megérdemelné, úgy, ahogyan a férjnek kell szeretnie asszonyát. És még jobban szenvednék ettől, ha nem mondtam volna el neked az igazságot. Te ezt nem tartod annyira fontosnak, de énnékem nagyon fáj. Carla szeret engem, és én megszégyenülten állok előtte, üres kézzel. Bár adná az Isten, hogy legalább boldoggá tehessem! Most már magam is azon a nézeten vagyok, hogy az lenne a legjobb Carlának, ha soha nem tudná meg, hogy a te kívánságodra közeledtem hozzá. Először kínzott, hogy ezt nem vallhatom be neki nyíltan, de most, hogy tudom, mennyire szeret, arra az elhatározásra jutottam, hogy jobb lesz úgy, ha ezt nem tudja meg. Természetesen minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, és erre ma újfent a szavamat adom, hogy boldoggá tegyem a lányodat, és legalább a boldogság látszatát kelthessem benne. Leghőbb kívánságom az, hogy iránta érzett rokonszenvem és tiszteletem egy szép napon igazi szeretetté válhasson. – Előbb-utóbb ez is teljesül, Heinz. Ne érzelmeskedjünk, Carla becsületes, rendes férjet kapott, aki tiszteletre méltó elveket vall, én pedig megkaptam hőn áhított fiamat, akit eddig a természet megtagadott tőlem. A Rottmann cégnek te leszel méltó örököse. Neked, fiam, teljes nyugalommal adhatom át ősi családi vállalkozásunk irányítását. És ez a legfőbb szempont. Éppen ezért ne vedd olyan tragikusan, hogy nem táplálsz forró érzelmeket Carla iránt. Manapság amúgy is igen kevés szerelmi házasság köttetik. Biztos vagyok benne, hogy szép lassan öszszecsiszolódtok majd, és nagyon remélem, hogy hamarosan fiúunokával ajándékoztok meg. A gyermek pedig mindennél szorosabban fog összekötni titeket, mert sokkal fontosabb holmi lángoló szerelemnél. És most menjünk, Carla már biztos elkészült, és csak téged vár. Add át neki, kérlek, az üdvözletemet, én már nem fogok találkozni vele az elutazásotok előtt. És szerencsés utat mindkettőtöknek! – Köszönöm, kedves apám!
Az ajtó ismét kinyílt, majd becsukódott, a távolodó léptek pedig lassan elhaltak. Carla hosszú ideig ült lesújtottan az ablakmélyedésben, és élettelen, üres tekintettel bámult maga elé. Minden egyes szót hallott, és hirtelen lehullott a hályog a szeméről! Most már tudta, hogy Heinz nem szerelemből és nem saját jószántából kérte meg a kezét. Csak apja kívánságát teljesítette, mert az fiút akart, férfi örököst a cégnek. Ez fontosabb volt, sokkalta fontosabb, mint Carla csöppnyi boldogsága. Úgy érezte, gonosz összeesküvés áldozata lett, hogy apja és férje tisztességtelen játékot űztek az ő legtisztább érzelmeivel. Apja nyugodt szívvel nézi végig, hogy a férfi, aki egyetlen gyermekét feleségül veszi, nem érez igaz szerelmet hitvese iránt. Hideg fejjel eladta őt, feláldozta a cégért és egy fiú örökösért. Hisz ő mindig is csupán csak egy leány volt, teljesen haszontalan az apja szemében. Vad fájdalmában majdnem felkiáltott. Úgy érezte, hogy lealacsonyították és megalázták, legszívesebben elmenekült volna, mindegy, hogy hová. Csak ne kelljen többé Heinz szemébe nézni, és ne kelljen látnia szörnyű egykedvűséget, vagy ami még roszszabb, a hazugságot benne! De hová meneküljön, mitévő legyen? Mély, fájó keserűség öntötte el a lelkét annak gondolatára, hogy apja egész életében éreztette vele, hogy ő csak egy lány és semmi több, és most porig alázza azzal, hogy egyszerűen eladta egy férfinak. Mit ér ő az apja szemében, és mily kevésre tartotta őt! Mindig teher volt a számára, csupán teher, ami most végre egy kis hasznot is hajtott neki. Ezért hívta tehát haza annyi fájdalmasan magányos év után, hogy őáltala megfelelő férfi örökösről gondoskodjon. És most, hogy kívánsága teljesült, megint igyekszik megszabadulni tőle. Fritz Rottmann-nak már nincs rá szüksége, tehát vidékre száműzi a lányát. A csalódott fiatalasszony majdnem belehalt keserűségébe, sértett büszkesége pedig halálos sebként tátongott a lelkén. Egyszeriben betelt nála a pohár, és többé nem volt hajlandó tolerálni az őt ért igazságtalanságokat. Legszívesebben azonmód leviharzott volna az ebédlőbe, és a vendégek füle hallatára apja arcába vágta volna az igazságot. Ugyanakkor tartott a jelenlévőktől is, attól, ahogyan értetlenül és egykedvűen szemlélnék. Nem is tudta, mennyi ideig ült ott fájdalmas gondolataiba temetkezve. Végül összeszedte kissé magát, és kitámolygott a könyvtárszobából.
Abból a szobából azonban már egy másik, teljesen megváltozott Carla lépett ki. Minden szégyenlőssége, zavara lefoszlott róla. Kihúzta magát, tartása méltóságot sugárzott. Finom ránc húzódott a homlokán, száját összeszorította. Sértett nő volt, aki pusztán kemény büszkeségével képes ellensúlyozni megaláztatását. Később sem tudta volna megmondani, hogyan élte túl a következő néhány percet. Összepréselt ajakkal ment le a lépcsőn. Látta, hogy lent az előcsarnokban áll Heinz. Mellette egy inas várakozott, Carla bundáját tartva. Egy pillanatra megszédült, és a lépcsőkorlátban kellett megkapaszkodnia, látása pedig elhomályosodott. De ez csak egy pillanat volt, majd ismét visszanyerte erejét, és büszkén megindult lefelé. Heinz odalépett hozzá, és a vállára terítette a bundát, miközben ámulva nézte, milyen királynői tartással áll ott asszonya. Carla engedelmesen követte a várakozó automobilhoz. Heinz lovagiasan besegítette a kocsiba, térdére szőrmetakarót terített. Felesége sápadtan és némán dőlt hátra az ülésen. A férfi is beszállt, az inas pedig becsukta az ajtót, és elindultak. Salfner oldalról néha rápillantott felesége arcára, aki lehunyt szemmel ült egész úton, és nem mozdult. Heinz azt gondolta, biztos feszélyezve érzi magát, s így nem is zavarta Carlát. Úgy vélte, feleségének magának kell először úrrá lenni szégyenlősségén. Ő maga is némiképpen meg volt illetődve, és nem tudta, miként is viselkedjék feleségével, így ő sem szólt egy szót sem. Lindenhofba érkezve mindketten fellélegeztek. Heinz ismét lovagiasan serénykedett ifjú asszonya körül, kisegítette a kocsiból, és bevezette a téli hótakaróba burkolózott házba. A lépcsőházban már felsorakozva várta őket a cselédség, és virágszőnyeget szórtak az ifjú pár lába elé. Carla merev tekintettel ment végig a szolgák sorfala közt, néma köszönettel fogadta az ünnepi bukétát a házvezetőnőtől, és csak egy kurta fejbiccentéssel vette tudomásul, hogy a szalonban már megterítettek a teához. Míg Heinz elvette feleségétől a bundát és a virágokat, a házvezetőnő megkérdezte, hogy parancsolnak-e még valamit az uraságok. Carla vértelen ajakkal kipréselt egy nemet, majd ujjhegyével könnyedén érintve férje karját, követte őt az emeleti szalonba.
A kellemes meleg szoba pompás látványt nyújtott. A kandalló előtt állt a csodálatosan terített teaasztal. Az ezüstkancsó alatt kékes láng égett, a kannában otthonosan zümmögött a forró víz. Az asztal mellett nagy, vörös selyemernyős lámpa állott. A díszes, világoszöld selyemdamaszttal behúzott bútorok, a nagy, puha perzsaszőnyeg, a szépen aláomló függönyök mind vöröses fényben játszottak. Láthatóan úgy alakították ki ezt a szobát, hogy otthont adjon egy fiatal és boldog pár első álmodozós óráinak. – Iszol egy csésze teát, Carla? – kérdezte Heinz, hogy fesztelen beszélgetést kezdeményezzen. Felesége csak a fejét ingatta, és arcát elfordítva az ablakhoz lépett. Kezét görcsösen összekulcsolva bámult kifelé a téli kertre. Férje ekkor mosolyogva odalépett hozzá, és szó nélkül átölelte. Carla összerándult, mint akit megütöttek. Dermedtségéből felocsúdva hirtelen kitépte magát az ölelésből, és büszkén hátralépett. – Hagyd ezt! – szakadt ki belőle. A férfi inkább meghökkenve, semmint ijedten nézte. – De Carla, mi történt veled? – Semmi, semmi! – sziszegte a nő fogai közül. – De most, ebben a pillanatban szeretném leszögezni, hogyan is állunk egymással! A feleségednek neveznek ugyan, de nem vagyok az. Házasságunkkal apám kívánságát teljesítettük, így végül is ajándékoztam neki egy fiút. Nagyszerű! De ezzel el is értük azt a határt, ameddig még képes voltam elmenni! Heinz most már tényleg megdöbbenve nézett a lány sötéten izzó szemébe és teljesen megváltozott, sápadt arcába. Nyugtalanul kapott Carla keze után. – Carla, az istenért, mi történt veled? – kérdezte szorongva. Felesége a háta mögé rejtette a kezét. – Legalább ne sértsél meg hazug gyengédséggel! Egyébként is porig vagyok sújtva – mondta a visszafojtott izgalomtól remegő hangon. Heinz nem tudta, miért változott meg ilyen hirtelen ez az eleddig oly alázatos teremtés. Ő is egészen elsápadt. – Carla, nem vagy hajlandó elmondani, mitől változtál meg ilyen hirtelen? Carla fáradt mozdulattal végigsimította a homlokát, és szinte élettelenül nekidőlt a falnak.
– Igen, elmondom, hogy tudjuk, hányadán is állunk. Ott voltam a könyvtárszobában, amikor apámmal beszéltél, és hallottam, hogyan is jött létre a mi házasságunk. Ha néhány órával korábban tudom meg, nem mondtam volna igent az oltárnál. Mit is érdekelt titeket egy buta kislány, aki csak jelentéktelen tényezője volt a terveteknek. Neked nem akarok ezért szemrehányást tenni, te idegen voltál nekem akkor, mikor belementél apám tervébe. De az apám… apám eladott, hogy elcseréljen egy fiúra! Heinz bénultan, részvéttel telve nézte felesége fájdalmasan rángó arcát. Ez az arc idegenül hatott – olyan érettség látszott rajta, melyet a férfi korábban nem tartott volna lehetségesnek. – Carla, ó, Carla, ha tudnád mennyire sajnálom! Mit nem adtam volna azért, ha megkímélhetlek ettől a fájdalomtól! – Hiszek neked, én sem tettem neked semmi rosszat. Nem feltételezem, hogy aljas és nemtelen szándékaid voltak velem. Igen, ennyire még az én balga szívem sem csalódhat, hogy olyan embernek adjam, akinek alávaló a jelleme! Te hálás voltál az apámnak, azért egyeztél bele mindenbe… és talán azért is, hogy gondoskodhassál édesanyádról és a húgodról. Mindez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy kegyetlen csalás áldozata lettem. Sajnos, a törvény szerint férj és feleség vagyunk, és… mindkettőnk miatt szeretném elkerülni a botrányt. Szép csendben megmaradunk tehát egymás mellett, míg nem nyílik mód arra, hogy feltűnés nélkül elválhassunk. Csak annyi tiszteletet kérek tőled, hogy nem játszol felém olyan színjátékot, mely mindkettőnkhöz méltatlan. Heinz görcsösen összeszorította a fogait. Úgy meredt felesége arcába, mintha képtelen volna felfogni, hogy ez ugyanaz a Carla, akit félénknek, unalmasnak és jelentéktelennek talált. Hirtelen támadt érdeklődéssel nézte ezt az arcot, mely idegen volt számára, és büszke keserűségében, zord fájdalmában nagyon szép. – Carla – nyögte –, ha tudnád, mennyire szégyellem magam előtted! Soha életemben nem kellett senki előtt lesütnöm a tekintetemet, és soha nem éreztem magam ilyen semminek és megalázottnak! Carla összeszorította az öklét, és mély fájdalom ült ki az arcára. Soha nem szerette még ennyire ezt a férfit, mint most, amikor ilyen megszégyenülten állt előtte. – Én sem voltam soha ilyen megalázott. Apám nem hagyott rám túl
sok büszkeséget, igen, mindig gondoskodott arról, hogy tudjam, milyen keveset érek, hiszen csak lánynak születtem. Most azonban lelkem legmélyén sebzett meg. Minden egyebet megbocsátottam volna neki, de amit most tett velem, arra nincs bocsánat, soha! A legszentebb érzéseimből űzött tréfát. – Fojtott indulat remegett hangjában. Heinz nagyot sóhajtott. – Mindezek ellenére jót akart neked, Carla. Nem is gondolt arra, hogy mennyire megsebez. Én sem akartam ártani neked. Hidd el, ha megismerhettem volna valódi énedet úgy, mint most, soha nem merészeltelek volna magamhoz láncolni anélkül, hogy a teljes igazságot el ne mondtam volna. Lehet, hogy akkor másként is éreztem volna irántad. Hallottad az apáddal folytatott beszélgetésünket, azt is hallhattad tehát, mennyire szenvedtem attól, hogy nem lehetek őszinte veled szemben. Apád nem akarta ezt, mert úgy vélte, hogy akkor te sem lehetsz boldog. Én is azt gondoltam végül, jobb lenne, ha megmaradna a boldogság látszata. Sokan házasodnak szerelem nélkül, és mégis boldogok a házasságban. Azt reméltem, hogy képes leszek téged boldoggá tenni, és tényleg komolyan igyekeztem. Az, hogy félresikerült az igyekezetem, nagyon elszomorít. Nem merem a bocsánatodat kérni, csak azt az egyet, hogy adjál alkalmat, hogy jóvátehessem! E szavakból oly őszinte megbánás szólt, hogy Carla szíve egészen beleremegett. Minden igyekezetére szüksége volt, hogy leküzdje érzéseit, és ne omoljon sírva férje karjaiba, mondván, hogy mindent megbocsát, mert nem tudná elviselni a másik szenvedését. Büszkesége végül átsegítette gyengeségén. – Rendben van. Egyelőre éljünk nyugodtan egymás mellett, senkinek nem kell arról tudnia, hogyan is vagyunk mi egymással, még anyádnak és a húgodnak sem. Hogy apámnak akarsz-e erről beszélni, rád bízom. A cselédek előtt semmiképpen nem komédiázunk. A nyilvánosság számára viszont eljátsszuk a házaspár szerepét. Elvárom tőled, hogy ezt megkönnyítsd nekem. A továbbiakról majd holnap beszélünk, most szeretnék egyedül maradni, hogy ismét magamra találhassak. Ezzel gyorsan ki akart menni a szobából, de Heinz égő tekintettel útját állta. – Meg tudsz nekem bocsátani, Carla? Kérlek, add a kezed, mint annak a jelét, hogy megbocsátasz! Elmondhatatlanul szégyellem magam előtted, és nem tudom, hogyan legyek úrrá ezen, ha nem bocsátasz meg.
Carla egy pillanatig habozott, de ahogy férje elkínzott arcába nézett, odanyújtotta hideg, remegő kezét. Heinz rászorította ajkait, aztán olyan pillantással nézett feleségére, mint még soha, és izgatottan így szólt: – Miért nem mutattad meg korábban, milyen is vagy valójában? Hidd el, minden másként történt volna! Carla arcára keserű mosoly ült ki. – Soha nem volt bátorságom saját magam lenni. Hogyan is lehettem volna az, hiszen tudtam, hogy csak teher vagyok apámnak. És mit is változtatott volna ez a mi kapcsolatunkon? A szerelmet nem lehet kikényszeríteni! Fáradt mosollyal biccentett férjének, majd gyorsan kiment a szobából. Egyenest a hálószobájába tartott, és bezárkózott. Megtörve roskadt a díványra, és kezeibe temette az arcát. Heinz égő tekintettel nézett utána. E pillanattól kezdve teljesen új emberré vált számára Carla, és csak most jutott el a tudatáig, hogy valami rendkívül értékeset veszített el. Anélkül, hogy észrevette volna, felesége sokkal becsesebb lett számára, mint azt gondolta. És most, hogy Carla kiábrándult belőle, most jött csak rá igazi értékére. Belevetette magát az egyik fotelbe, és elgondolkozva meredt maga elé. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy visszakapja asszonyát, és ettől kezdve nem volt nyugalma.
VIII. Teltek-múltak a hónapok. Heinz és Carla úgy élt egymás mellett, mint két ember, akik egy láthatatlan falon keresztül érintkeznek. Senki sem sejtette, mi van közöttük. Figyelmesek voltak egymással, közös étkezések alkalmával udvariasan beszélgettek, vizitbe jártak, vendégeket fogadtak, de ezen kívül láthatólag nem volt mondanivalójuk egymás számára. Ám ezenközben mindkettejüknek fájt a szíve. Heinz egyszer megkísérelte, hogy megtörje ezt a hivatalos hangnemet, de Carla azonnal visszahúzódott. Az asszony fellépése amúgy időközben magabiztossá vált, láthatóan sikerült túljutnia régi önmagán. Salfner fáradhatatlanul nézte és tanulmányozta Carla arcát, ami mintegy új és különös időtöltése lett. Felesége mindennap új rejtvényt
jelentett számára. Beszélgetéseik során olyan dolgok kerültek szóba, melyekről korábban azt gondolta, Carla nem eléggé érett még a megítélésükhöz, mostanra azonban csodálattal kellett adóznia sokoldalú és alaposan gondolkodásának. Szellemes válaszai mindig meglepték, és lassanként rájött, milyen is valójában Carla. A kislányos szégyenlősség helyét öntudatos büszkeség vette át. Az újdonsült férj tulajdonképpen elégedett lehetett volna a dolgok menetével, de nem volt az. Mit nem adott volna érte, ha Carla még egyszer hozzábújt volna, vagy ha még egyszer valaha oly rajongón nézne rá, mint azon az estén, amikor megkérte a kezét. Nem igazán tetszett neki, hogy úgy élnek egymás mellett, mint két távoli ismerős, és anélkül hogy tudatosult volna benne a változás, valójában már csak az érdekelte, hogy felesége kedvében járhasson. Most, hogy Carla elutasította, forrón epekedve gondolt az asszonyra. Mindennap felfedezett benne valami új jó tulajdonságot, és már nem is értette, hogyan gondolhatta akkoriban, hogy Rottmann kisasszony túlságosan is szürke és jelentéktelen számára. Heinz legközelebbi találkozásukkor rögtön elmondta Carla apjának, hogy a lány mindent kihallgatott. Fritz Rottmann nem fogta fel túl tragikusan az egészet. Természetesen az első pillanatban ő is megdöbbent, de aztán megnyugtatta Heinzet. Ő maga soha nem foglalkozott az aszszonynéppel annyit, hogy érdemes lett volna a fejét fájdítani miattuk. – Carla majd duzzog egy darabig, aztán megjön az esze. Ne vedd annyira a lelkedre, fiam! – vigasztalta. Így Heinz ezentúl hallgatott, és apósával sem beszélt többet a dologról. Bármit is tanácsolt azonban az öregúr, nem volt könnyű így az élet. Salfner nem volt képes arra, hogy könnyedén túltegye magát a dolgokon, és kimondhatatlanul fájlalta, hogy Carla szemében ennyire keveset ér. Az pedig, hogy felesége szenved miatta, csak fokozta kínjait. Bármit megtett volna azért, hogy jobb kedvre derítse, és közben nap mint nap nyugtalanabb lett annak gondolatára, hogy Carla megszűnt szeretni őt. Egyre égetőbb lett számára a kérdés, vajon vissza tudja-e szerezni az asszonyt. Carla szentestére meghívta Heinz édesanyját és Käte-t az udvarházba, mert úgy érezte, ezen a napon képtelen lenne egyedül maradni a férfival. De később is egyre gyakrabban hívta a két hölgyet
Lindenhofba. Semmit sem változott irányukban, és Heinz is nagyon igyekezett, hogy ne derülhessen ki, mi is az igazság a házasságukkal kapcsolatban. Az anyai szemek azonban élesek ám, és Salfner asszony bizony tévedhetetlenül megérezte, hogy a fiatalok között még nem úgy mennek a dolgok, mint az kívánatos volna. Harden doktor is kilátogatott néha a téli hónapokban, és bár képes volt megzabolázni barátja felesége iránt támadt érzelmeit, mégis erős vonzalommal viseltetett Carla iránt, és igyekezett e vonzalmát őszinte barátsággá nemesíteni. Biztos hamarabb sikerült volna ez, ha Heinz nem árulja el még a házasságkötés előtt, hogyan is jött létre ez a frigy. Akkoriban így mesélte el neki a dolgokat a barátja: „Kérlek, Rudolf, ne tartsál hozományvadásznak! Soha nem merészeltem volna megkérni Carla Rottmann kezét, ha nem maga az édesapja kívánja annyira. Még mielőtt láttam volna, már eldöntetett, hogy feleségül veszem.” „Tehát nem is szereted?” – kérdezte Harden. „Nem, a tiszteleten és rokonszenven kívül nem táplálok iránta semmiféle érzelmet.. de hiszen erre a két dologra épülnek a legjobb házasságok.” „És… a menyasszonyod hogyan érez irántad?” Heinz megdörzsölte a homlokát. „Szeret, és ezért mindörökre adósa vagyok.” Harden doktor gyakran gondolt erre a beszélgetésre, amikor együtt volt Heinz-cel és Carlával. Ha azt láthatta volna, hogy a két ember teljes boldogságban él, gyorsabban úrrá lett volna érzelmein. Így azonban nyugtalan volt, mert érezte, hogy Carla nem boldog. Beköszöntött a tavasz, virágillatos, varázslatos tavasz lett, és Carla megkérte Käte-t és az édesanyját, hogy költözzenek ki hozzá Lindenhofba. Hardent is meghívta, természetesen nyugodt körülményeket ígérve neki a kutatásaihoz. Legfőképpen Käte miatt hívta Hardent, és azért is, mert őszintén tisztelte a férfit. Szívesen vette, ha vendégek jöttek hozzájuk, mivel egyre nehezebben tűrte az egyedüllétet Heinz-cel, és sokkal könnyebben ment minden, ha társaságban voltak. Neki sem volt egyszerű ez a helyzet, hisz még mindig szerette a férjét, sőt, talán még forróbban és bensőségesebben, mint valaha. De természetesen inkább meghalt volna, mintsem hogy érzéseit kimutassa a férfi előtt.
Jól látta persze Heinz szakadatlan igyekezetét, hogy minden kívánságát kiolvassa a szeméből, és mindent megtegyen azért, hogy egy barátságos mosolyt vagy néhány jó szót kicsikarhasson tőle, és ez persze örömmel töltötte el, de egyszersmind fájdalommal is. Úgy gondolta, Heinz csupán igyekszik jóvátenni a vétkét. Nem is gondolt arra, hogy férje szívében netán újfajta érzelmek ébredeznek iránta. Nem akarta, hogy megint csalfa remények szülessenek lelkében. Apját nem látta az esküvő óta. Carla kerülte a találkozást, és apja sem kereste leánya társaságát, mivel enyhe bűntudatot érzett vele kapcsolatban. Csak Heinz által küldte mindennap üdvözletét, és néhányszor beszéltek futólag telefonon. Ilyenkor mindig tréfás, fölényeskedő hangot ütött meg vele, és egyszer azt is megkérdezte tőle, hogy még mindig duzzog-e. – Erről nem fogunk telefonon beszélni, apám – felelte Carla. – Amit érzek, inkább megtartom magamnak, úgysem értenéd meg. Erre Rottmann gyorsan valami másról kezdett beszélni, és remélte, hogy hamarosan elfelejtődik majd az egész ügy. Mire megjön a nyár, minden rendben lesz, – gondolta. Azt, hogy leánya mennyire megváltozott mind lelkileg, mind külsőleg az esküvő óta, nem is sejtette. Heinz nem beszélt neki erről, mivel úgy vélte, apósa nem értené meg, és azt sem, mi az, ami nyugtalanítja Carlával kapcsolatban. Egyre nehezebben viselte el Rottmann közönyös viselkedését leányával szemben. Minden más kérdésben rendkívül jól kijött egymással a két férfi, és valóban azt lehetett hinni róluk, hogy apáról és fiúról van szó. Fritz Rottmann elégedett is volt a dolgok állásával. Május elején Käte és édesanyja kiköltöztek Lindenhofba. Néhány nappal később Harden doktor is megérkezett, és birtokba vett a második emeleten két szobát, amelyek közül a nagyobbik dolgozószobának volt berendezve. Ha kutatásain dolgozott – márpedig mindig ugyanabban az időszakban vonult vissza birodalmába –, nem zavarhatta senki. Mikor azonban a kísérleteit végezte, szívesen vette, ha a hölgyek elkísérik, és elragadtatva mesélt nekik a természet csodáiról. Käte csöndben ámuldozott, hogy megváltozott Carla. A fiatalasszony magától értetődő eleganciával öltözködött, mindig kifogástalan és csinos volt a frizurája, és olyan büszke és magabiztos volt a fellépése,
hogy szinte alig lehetett ráismerni. Lényéből előkelően nyugodt biztonság sugárzott, és annyi kecsességgel és szeretetre méltó finomsággal mozgott háza népe körében, hogy mindenkit teljesen elbájolt – a legjobban és teljes titokban a saját férjét. Käte teljes mértékben meg tudta érteni, hogy Rudolf Harden beleszeretett sógornőjébe. Carla annyira varázslatos jelenség volt, hogy kivétel nélkül mindenkit meghódított. A fiatal teremtés pedig lopva és szorongva figyelte Harden doktort. Képes lesz vajon tartósan ellenállni Carla varázsának? De nem kellett volna aggódnia Harden miatt, hiszen az régen tisztázta már magában Carla iránti érzéseit. Másként állt a dolog ugyanakkor Heinz-cel. Napról napra egyre reménytelenebb szerelmet táplált szívében felesége iránt, és kimondhatatlanul vágyott Carla szeretetére. Milyen boldogan a karjába zárta volna, hogy bevallhassa, most már szívéből szereti! De hinne neki vajon Carla? Nem gondolná azt, hogy most újabb komédiát játszik? Hogyan győzhetné meg arról, hogy valóban megváltoztak az érzései? Egyre nyugtalanabb és vágyódóbb lett az asszony közelében, és féltékeny volt mindenkire, akinek akár csak egy mosolyt vagy egy jó szót ajándékozott Carla. Ha például legjobb barátjával, Rudolf Hardennel társalgott a felesége, Heinz legszívesebben üstökön ragadta és kitessékelte volna a „gaz csábítót”, bár pontosan tudta, hogy alaptalan a felháborodása. Ilyenkor mindig gyorsan félrehúzódott, és csak akkor bukkant fel ismét szerettei körében, ha már teljesen megnyugodott. Gyönyörű májusi vasárnap volt. Carla és a vendégei kint üldögéltek a széles tornácon, ahol vastag gyékényszőnyegeken díszes, nádból font bútorok álltak. Mindannyian egy kerek asztal köré telepedtek, és az inas apró csészékben szervírozta a feketét. Heinz szivarokat és cigarettát hozott. Harden doktor engedélyt kért a hölgyektől, hogy rágyújthasson. – Velünk tartanak a hölgyek? Ó, nem? Ön sem, kedves Käte kisaszszony? A lány megcsóválta a fejét. – Akkor sem dohányoztam, amikor a cigaretta még olcsó volt, és most sem fogok ehhez a költséges fényűzéshez hozzászokni. Harden mosolyogva helyeselt. – Ennek örvendek, Käte kisasszony. Mivel az itt jelenlévő hölgyek
közül egyik sem hódol a dohányzás szenvedélyének, hát nyíltan bevallhatom, hogy nem szívesen nézem, ha egy női száj a dohányfüsttel kapcsolatba kerül. Käte pajkosan nézett rá. – Mindenféle különbséget szép lassan elfeledő korunkban is meg kell valahogyan különböztetni a férfit és a nőt, ugyebár? – Úgy érti, hogy amúgy már nagyon hasonlítanak egymásra? – Igen, gyakran sajnálatosan egyformák. – Nos, azért én úgy gondolom, hogy egy igazi férfi mindig különbözni fog egy igazi nőtől, akár szivarozik, akár nem. – Igaza van, kedves doktor – kapcsolódott be Salfner asszony is a társalgásba –, hála Istennek, hogy ez így van. Käte egy pillanatra rajta felejtette pillantását Harden arcán. Ismét felrémlett tekintetében a fátyolos, vágyakozó kifejezés, ábrándozva nézett a távolba. Szemlátomás megfeledkezett arról, hogy nincs egyedül. Amikor Harden doktor kis idő múlva a lány felé fordult, hogy újabb szócsatát kezdeményezzen, egészen meghökkent a látványtól. Soha nem látta még ilyennek a kicsi, mindig harcra kész Käte-t. Teljesen meg is feledkezett eredeti szándékáról, és a maga számára is eleddig szokatlan érdeklődéssel, csöndben figyelni kezdte a lányt. Eközben ügyet sem vetett a többiekre. Nem vette észre, hogy Carla elvitte anyósát a kertbe, hogy pompás tavaszi virágait megmutassa, és arról sem látszott tudni, hogy Heinzet telefonhoz hívták. Így egyedül maradtak a teraszon. Harden amint észrevette, meglepődve kapta fel a fejét, majd előrehajolt, és kutatóan nézett Käte arcába. – Käte kisasszony, min gondolkodik ilyen elmélyülten? A lány felrezzent, mint aki álmából ébred, és a tekintetétől piros lett, mint a pipacs. – Ugyan min kellett volna gondolkodnom, doktor úr? – Én nem tudom, de bizonyára valami nagyon kedves dolgon merenghetett. Teljesen másként nézett ki, mint szokott, vágyódónak, álmodozónak látszott. Käte kimondhatatlanul zavarba jött. Természetesen Rudolf Hardenre és az iránta érzett szerelmére gondolt. – Hogy néztem ki? – kérdezte egészen megzavarodva. – Nagyon csábítóan és nagyon kedvesen, teljesen másként, mint szokott.
A lány kényszeredetten nevetett. – Tehát amúgy nagyon undokul festek? – kérdezte csipkelődő gúnynyal. – Hogy undok lenne? Ó, dehogy, ahhoz túl csinos. Nem, általában harciasnak néz ki… már megbocsásson, kedves kisasszony, de kissé barátságtalan és zsémbes olykor. Most azonban mindez eltűnt az arcocskájáról, kedves volt és szép, mintha valami gyönyörűséges dologra gondolt volna. Käte elsimított egy fürtöt a homlokából. – Manapság harciasnak és barátságtalannak kell lenni, ha életben akarunk maradni! Harden tenyerébe támasztotta a fejét. – Igen, Käte kisasszony, tudom, hogy nehéz az élete, és mindig is csodáltam önt a bátorságáért. Csak az a kár, hogy annyira harcias lett. Az ember egészen elfelejti, hogy kegyed fiatal nő, akit óvni és védeni kellene. Most, hogy önt néztem, hirtelen úgy éreztem, ez idáig sohasem sikerült önnel szemben eltalálnom a helyes hangnemet. A lány, ha lehet, még vörösebb és zavartabb lett, és ettől valahogy egyre szebb és kedvesebb volt. Mivel a felindultság teljesen a szavát vette, csak hevesen legyintett. A férfi elkapta a kezét. – Csak ne legyintgessen, Käte kisasszony, most egyszeriben rájöttem, hogy soha nem lett volna szabad elfogadnom az ön harcias hangnemét, mert ezzel csak ingereltem önt. A nőkkel nem kell háborúzni, még tréfából sem. Úgy tűnik, kisded csatározásaink során vétettem a lovagiasság összes szabálya ellen. Káte görcsösen nyelt egyet, mert félt, hogy ezt a meleg és barátságos hangot hallva teljesen elveszti önuralmát. Tudta, hogy menten könynyekben fog kitörni, ha ez a férfi még egy jó szót szól hozzá. Egyetlen vigaszát a menekülésben keresve, gyorsan felállt, és besietett a házba. A férfi azonban észrevette, hogy a szeme bizony könnyben úszik. Kissé tanácstalanul nézett utána, majd nagyot sóhajtott. „Kicsi Käte, kicsi, bátor Käte, miért szaladsz hát el, És vajon kinek szólnak a könnyeid és a szép, álmodozó tekinteted?” – kérdezte magában. Egy darabig töprengett, majd hirtelen világosság gyúlt a fejében. „Úristen, a kicsi lány… hát csak nem…? Pedig bizony úgy néz ki, mintha csak azért rejtőzött volna a harcias szavak mögé, hogy ne lás-
sam, milyen gyenge és védtelen velem szemben. Hát vak voltam én teljesen? Lehet, hogy a kis Käte a könnyed barátságon kívül egyebet is érez irántam?” Sehogyan sem tudott tisztába jönni ezekkel a kérdésekkel, és még mindig ezen tépelődött, amikor Heinz ismét megjelent a tornácon. Mint aki álomból ébredt, úgy meredt rá. – Hiszen te teljesen egyedül maradtál, Rudolf. – Igen, Heinz, a hölgyek sorsomra hagytak. – Miért, hová tűntek? – A feleséged és az édesanyád ott van a virágágyásoknál és… a húgod… a húgod pedig csak úgy hirtelen eltűnt. Heinz odalépett mellé, és lenézett a kertre. Némi távolságra onnan meglátta Carlát és az édesanyját. Felesége egy virágzó fa tövében állt, és mindkét kezével igyekezett egy virággal teli ágat magához húzni, hogy kedvére belélegezhesse az illatát. Karcsú, fiatal termetén lágy ráncokat vetett fehér ruhája. A napfény csillámokat szórt hajára. Anélkül, hogy tudott volna róla, elragadó volt. Heinz nehezen szedte a levegőt. Ő is és Harden doktor is önkéntelenül a megejtő látványt bámulták. Mindkettő mélyet sóhajtott. Meglepődve néztek egymásra, majd Harden erőltetetten tréfálkozva így szólt: – Úgy sóhajtozunk itt, ebben a szép májusban, mint két érettségiző diák. De hogy te miért sóhajtozol, bizony nagyon szeretném tudni! Nem tudod tán, milyen irigylésre méltó vagy? A feleséged a legimádnivalóbb teremtés, akit csak ismerek. Heinz megrándult, és égő tekintettel nézte barátját. – Egészen elérzékenyültél! – Istenem, lehetséges nem ábrándozva tekinteni egy ilyen elragadó látványra? Természetesen soha nem mondanék ilyet neked, ha nem tudnám, hogy nem szereted a feleségedet. Ez egyébként teljességgel érthetetlen számomra. Az élet javait azonban nem egyenlően osztották el, így neked értéktelenség az, amit én forrón irigylek. Heinz összevonta a szemöldökét. – Ezt úgy értsem, Rudolf, hogy… hogy te szerelmes vagy a feleségembe? – kérdezte majdnem fenyegető hangon. Harden lemondóan legyintett. – Kedves Heinzem, az első pillanatban beleszerettem a feleségedbe, amikor megláttam az Alsteron csónakázni. Másnap tudtam meg, hogy a
menyasszonyod. Ha ezt nem hallottam volna, azt hiszem, menthetetlenül elvesztem a fejem a varázsától. De azóta őszintén igyekszem, hogy úrrá legyek magamon. Szüntelenül résen vagyok, és már sikerült is érzéseimet barátsággá szelídítenem. Valószínűleg sokkal könnyebb dolgom lett volna, ha nem tudom, hogy nem szereted. Tényleg nagyon keservesen igyekeztem, de most még imádnivalóbbnak találom, mint bármikor. Ez természetesen semmi módon nem érintheti a feleségedet. De egyszerűen nem értem, miként lehetséges, hogy nem szereted úgy ezt a nőt, mint ahogy megérdemli? Heinz mereven nézte a távolban Carlát. – Tévedsz, Rudolf, már régen nem vagyok közömbös iránta. Szeretem, egészen esztelenül szeretem, és az ellenségem leszel, ha akár egyetlen vágyakozó gondolattal is illeted! Rudolf Harden mélyen a barátja szemébe nézett. – Heinz, hát te szereted a feleségedet? – Mindennél jobban. De… eljátszottam a szerelmét, mert egy szerencsétlen véletlen folytán megtudta az esküvőnk napján, hogy apja kívánságára vettem feleségül. Azóta büszkén elutasít, és csak látszatházasság a miénk, én meg mindennap attól rettegek, hogy egyszer csak visszakéri a szabadságát és a függetlenségét. Azon a szörnyű éjszakán jöttem rá, hogy szeretem, és ez az érzés folyton-folyvást nő bennem. Látod, neked az elejétől fogva jobb volt a szemed, mint nekem. Igen, csak csodálni lehet ezt a gyönyörű teremtést, büszke tisztaságát, határtalan kedvességét. Vak bolond voltam, és most iszonyatosan bűnhődöm. Ugye most már pontosan érted, mit éreztem, amikor megvallottad nekem Carla iránti érzéseidet? Minden egyes mosolyt, minden egyes kedves szót, amit tőle kapsz, keservesen irigylek tőled, hisz nekem csak hideg formaságok járnak. Akár egy óriási fájdalmas sóhaj, úgy tört elő a szenvedés Heinz Salfner lelkéből. Rudolf megindulva nézte barátja rángatózó vonásait. – Istenem, Heinz, szóval így álltok? Azt hittem, hogy ez a hűvösség, mely a házasságotokat belengi, egyedül tőled ered. Heinz keserűen felnevetett. – Ó, ugyan, ez az ő akarata. – De hiszen szeret téged, tehát biztos, hogy mindent rendbe lehet még tenni.
Heinz szomorúan ingatta a fejét. – Szeretett engem, de ez a szerelem, azt hiszem, meghalt, amikor rádöbbent az igazságra. Harden a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy kihalt volna belőle a szerelem. Gyakran látom, hogyan néz rád. Az olyan nők, mint ő, csak egyszer szeretnek, de akkor az egész életükre. – Bárcsak igazad lenne! Sejtelmed sincsen róla, micsoda kínokat állok ki! – Hát mondd meg neki, az Isten szerelmére, hogy szereted! – Úgysem hinné el. Hogyan győzhetném meg erről? Harden kissé elgondolkozott, majd barátja karjára tette a kezét. – Kedves Heinz, fogalmam sincsen, hogy is állnak a dolgok valójában. Ha segíthetnék, hidd el, ezer örömmel tenném. De abban biztos lehetsz, hogy most, miután tudom, szereted a feleségedet, egész nyugodtan gondolok rá. Vajha boldog lehetne! De éreztem, hogy nem az, és ez nagyon nyugtalanított. Most azonban tisztán látok, és ezzel az én érzéseim is helyükre kerültek. Már csak az a fontos számomra, hogy titeket miként tudnálak boldogságtokhoz segíteni. Ti vagytok a legkedvesebb emberek a szívemnek. És Carla megérdemli a boldogságot, megérdemli a te tiszta szerelmedet. Kell, hogy legyen mód arra, hogy újfent megbizonyosodjék érzelmeid tisztaságáról! – Bárcsak így lenne, Rudolf, de igazat szólva nem nagyon bízom benne. – Megpróbálunk valamit kitalálni, Heinz. De most csitt, közelednek a hölgyek. Csak annyit mondj még gyorsan, hogy köztünk minden rendben, és barátságunk megint a régi – s ezzel a két fiatalember meghatottan összeölelkezett. Ekkor megjelent Carla és anyósa a verandán, és ismét helyreállt a szokásos beszélgetés. Csak Käte maradt még hosszabb ideig távol, majd amikor ismét megjelent, Harden könnyek nyomát látta a szemében. Ez különösképpen nyugtalanította. Szinte egy pillanatra sem tévesztette szem elől Käte-t, és teljesen megfeledkezett arról, hogy Carlát nézegesse. Hogy Käte még nem nyerte vissza teljesen a lelki egyensúlyát, arról reszkető ajkai árulkodtak. Azt is észrevette, hogy a lány kerüli, hogy ránézzen, és beszéljen vele. Csendes volt és magába forduló, olyannyira, hogy az már másoknak is feltűnt.
– Mi van veled, Käte, hogy olyan csendes vagy? – kérdezte Carla, karjait a lány nyaka köré fonva. Käte mosolyt erőltetett az arcára. – Szörnyen fáj a fejem, de kérlek, ne is törődjetek vele! Hamarosan elmúlik.
IX. Következő reggel, miután közösen elköltötték a reggelit, Heinz, mint mindennap, beutazott a városba. Harden doktor is hamarosan elbúcsúzott a hölgyektől, hogy elvégezzen egy természettudományos kísérletet. A kertésszel hozatott egy tengerimalacot, azt akarta felboncolni. Salfner asszony mosolyogva mondta neki: – Később felnézek a cellájába, egy kis csevegésre, kedves doktor. – Rendkívül örvendek, nagyságos asszonyom. Szabad a fiatal hölgyek látogatását is remélnem? Egy tengerimalac izomrostjait veszem górcső alá. Szeretném, ha mindnyájan megnéznék. Nagyon érdekes lesz. – Bocsásson meg, doktor úr, nekem még sok dolgom van a ház körül, de Käte biztos örömmel fogadja a meghívását – mentegetőzött Carla. Harden kutatóan nézett a lányra. – Nos, kisasszony? Komoly, vizsgálódó tekintete, melyet tegnap óta folyton magán érzett Käte, egyre inkább zavarba hozta. – Ne segítsek neked a házimunkában, Carla? – Nem, semmi esetre sem. Te csak menj, és vegyél tudományos órákat a mi doktorunktól. Käte még jobban elbizonytalanodott. – Akkor később majd csatlakozom. Addig viszont szeretnék még egypár oldalt lefordítani, mivel holnap postára kell adnom a munkát. Egy óra múlva készen leszek – szólt bizonytalanul. – Várom önt és a kedves édesanyját. – Biztos, hogy nem zavarunk, doktor úr? – Éppen ellenkezőleg, kedves Salfner mama. Nagy, világos szoba volt, amit Carla dolgozószobának rendeztetett be a doktor számára. Itt töltötte a nap jó részét Rudolf Harden, munkájába temetkezve.
Pontosan egy óra múlva megérkezett Salfner asszony. Käte-nek még volt némi tennivalója, így azt üzente, hogy hamarosan ő is jön. – Itt vagyok, kedves doktor, és szívesen bepillantanék a mikroszkópjába. – Lépjen hát közelebb, nagyságos asszonyom! Éppen egy csodálatos kísérletet folytatok. – Miért, mi van a górcső alatt? – Egy tengerimalac izomrostjai. Ez valami egészen csodálatos dolog a természet teremtményei között. Higgye el, nagyságos asszonyom, a tengerimalac ugyanolyan csodálatos alkotása a természetnek, mint ön – mondta a tudós emberek elragadtatott buzgalmával. Salfner asszony derűsen nevetett. – Köszönöm az összehasonlítást, kedves doktor úr, ez igazán megóv attól, hogy nagyzási tébolyba essek – mondta fanyar humorral. A tudós rémülten pillantott fel. – Már megint valami ostobaság szaladt ki a számon? Ha dolgozom, nagyon szórakozott vagyok! – Nem, ostobaságnak azért nem mondanám. De más hölgynek inkább ne említse ezt, mert udvariatlannak fogják tartani, ha ön egy tengerimalaccal helyezi őket egy szintre. – Isten ments! Egyáltalán nem így gondoltam, nagyságos asszonyom. Én csak azt akartam szemléltetni, hogy ön is milyen csodája a természetnek. – Pontosan, mint ez az élettelen tengerimalac – nevetett az idős hölgy. – Akkor most bizonyára jól megbántottam? – kérdezte a fiatalember teljesen megrémülve. – Nem, dehogyis. Remekül szórakozom. Ebben a pillanatban belépett Käte. Harden örömmel nézett rá. – Jöjjön csak, Käte kisasszony, segítsen ki a pácból! Valami nagy ostobaságot találtam mondani! Elmagyarázta a történteket. Käte máskor kihasználta volna az alkalmat, hogy valami vidám szócsatában ismét összemérhessék erejüket, de ma egészen szelíd maradt. – Ne tépelődjék ezen, doktor úr, anyácskám jól tudja, hogyan is értette ön, amit mondott. Csak egy kicsit csipkelődött önnel. Rudolf megfogta Käte kezét, és az ajkához emelte. Ilyen még soha
sem történt közöttük. Käte majdnem zavarba is jött ettől, de ekkor a doktor heves igyekezettel elkezdte magyarázni a preparátumát, egy izomrészecske csöppnyi, hajszálvékony metszetét. Käte lélegzetvisszafojtva figyelt. Ugyan, mi nem érdekelte volna, ami Harden doktorral függött össze! Máskor féktelen kitörések mögé rejtette érdeklődését, de ma komoly maradt, és minden kérdése arról árulkodott, hogy milyen nagy figyelemmel hallgatja az ifjú tudós fejtegetéseit. Harden pedig újra és újra őt nézte, mintha valami különlegeset fedezne fel benne. A lány ma csendes volt és szelíd. Ez anyjának is feltűnt. – Mi van veled tegnap óta, Käte? Olyan csendes vagy és elgondolkozó, és fenntartás nélkül kedves vagy a doktorhoz. Ezt igazán nem szokhattuk meg tőled! Käte arca lángba borult, főleg, mert Harden is érdeklődően nézte. Az, látva a lány zavarát, rögtön a segítségére sietett. – Még mindig az a fejfájás, Käte kisasszony? – kérdezte lágyan és barátságosan. Käte szeme ismét megtelt könnyel. Dacosan megrázta a fejét. – Azt hiszem, öreg napjaimra teljesen felmondja a szolgálatot az idegzetem – próbálta tréfával elütni a kérdést. Rudolf mosolyogva nézte. – Öreg napjaira? Öntől, kisasszony, még csak-csak megkérdezheti az ember, hogy hány éves. Húszévesnek gondolom. Eltaláltam? – Még egyet és egy felet adjon hozzá, és akkor már lassan a közelében is jár – tréfálkozott tovább a lány. – Hiszen akkor én aggastyán vagyok önhöz képes, mert én tizenkét évvel vénebb vagyok. – Ó, tudom, ön november tizennegyedikén tölti be a harmincnegyedik évét. Harden doktor megdöbbent. – Ilyen pontosan tájékozott ebben a kérdésben? Látta, hogy a lány arcát ismét áruló pír futja el. Amióta bizonyos gyanúja támadt Käte-t illetően, minden apró jel e gyanúját látszott igazolni. – Tudom, hogy éppen két hónappal fiatalabb, mint Heinz – magyarázta Käte a lehető legegykedvűbb hangon. A doktor ismét visszatért a preparátumához, de képtelen volt a szo-
kott figyelemre, csak szórakozottan nézegette. Folyvást egyvalami motoszkált a fejében. „Kicsi Käte, te kedves, kicsi Käte, ugyan miért vörösödsz el mindig, ha rajtakaplak, hogy éppen valamilyen velem kapcsolatos dolog iránt érdeklődsz? Miért néztél tegnap olyan álmodozón és vágyakozva, és miért szaladtál el könnyezve?” Újból és újból csak ezt kérdezte magától, és eközben teljesen összezavarodott a látása, a tengerimalac izomrostjainak metszete pedig körtáncot járt a szeme előtt. Ma valahogy nem úgy ment a munka, mint egyébként. Úgy látszott, hogy Salfner asszonynak is feltűnt ez. – Azt hiszem, kedves doktor, hogy mégiscsak zavarjuk önt. Jobb lesz talán, ha ismét magára hagyjuk. Harden kihúzta magát. – Ugyan, ugyan, dehogyis zavarnak. De ma valahogy nem sikerül elmélyednem a dologban. Talán az én idegeim is lassan felmondják a szolgálatot, mint ahogy Käte kisasszony mondta. Ha neki van ehhez joga már huszonegy évesen, akkor nekem miért ne lehetne baj az idegeimmel? Ma sztrájkolok, úgyis a sztrájkok korát éljük, és inkább önökkel tartok. Játszana velem egy parti teniszt, Käte kisasszony? Talán az jót tenne zaklatott idegeinknek. Käte bólintott. – Szívesen! – Nagyságos asszonyom is követ minket a teniszpályára? – Nem, hiszen odakünn a fák alatt nekem már hideg van, a föld is nedves, mert az éjjel esett. Inkább addig kiülök a kézimunkámmal a verandára. Így aztán mindannyian meg is indultak lefelé. Az idős hölgy kiült a tornácra, a két fiatal pedig kisétált a kertbe. Némán lépdeltek egymás mellett, az árnyas fák alatt, és amikor a házból már lehetetlenség volt odalátni, a doktor hirtelen belekarolt Käte-be, és erősen megfogta a karját. A lány megtorpant, és megdöbbenve nézett a fiatalemberre. – Käte kisasszony, a teniszjáték csak ürügyül szolgált arra, hogy kettesben maradhassak egy kicsit önnel. Rudolf legnagyobb elragadtatására az áruló pír ismét fellángolt a csinos arcocskán. Az ámuló szempár nyugtalanul, kérdően nézte: uramisten, most mi fog történni?
– És miért óhajt velem kettesben lenni? – Mert egyvalamit meg szeretnék kérdezni. Hajlandó egészen őszintén válaszolni? Käte zavartan nézte a fiatalember izgatott arcát. – Nos, ugyan… hát miért is ne? – Rendben, akkor megkérdezem. Käte, mondja, kedves Käte, szóval… odaajándékozta már a szívét valakinek? – kérdezte, miközben szelíden tenyerébe vette a lány kezét. Käte lesütötte a szemét. Keze reszketett a férfiéban. – Azt én nem mondhatom meg önnek! A férfi ajkán meghatott mosoly bujkált. – Dacos, csacsi kislány, akkor pontosabban kell kérdeznem. Käte, szeret engem? Käte a homlokát ráncolta, arca mintha fájdalmasan megrándult volna, majd büszkén kihúzta magát. – Doktor úr, hogy merészeli ezt kérdezni? – Nem intézhet ilyen kérdést az ember egy fiatal hölgyhöz? A lány olyan elkínzott pillantást vetett rá, hogy egészen belereszketett. – Nem, ha az a férfi másik nőt szeret – suttogta szinte hangtalanul. Rudolf összerezzent. – Käte, kedves Käte, mit jelentsen ez? A lány nehezen vette a levegőt. – Igenis tudom, hogy a bátyám feleségét szereti… még akkor is tudom, ha senki emberfia nem sejtheti! Harden egy pillanatra szólni sem tudott, de ahogy nézte a lány szája sarkában ülő, csalódottan keserű vonást, még jobban megszorította Käte kezét. – Nem akarom és nem is szabad most ámítanom önt, Käte. Igen, kis híján múlott csak, hogy bele nem szerettem Carlába. De sikerült idejében kordába szorítani az érzelmeimet, amikor megtudtam, hogy Carla a barátomé. És mostanra már teljesen úrrá lettem mindenen, most, hogy már tudom, Heinz szereti a feleségét. Nincs más vágyam, mint hogy ők boldogok legyenek egymással, mert sajnos még nem azok. Kívánhatnék ilyent, ha szerelmes lennék Carlába? Käte szomorúan sóhajtott. – Azt én honnan tudhatom?
– De én tudom, Käte, és hinnie kell nekem! Kedves, kicsi Käte, ha tudná, milyen esztelenül gyengéd és vidám érzések mocorognak bennem tegnap óta, mióta észrevettem, hogy az én kis Käte barátnőm harcias álarca mögött valójában egy kedves és gyengéd szív lakik. Käte, kell itt még a szót szaporítanom? Megkedveltelek, beléd szerettem, és az a leghőbb vágyam, hogy egész életemre te légy az én kis hű bajtársam és derék kísérőm. Olyan nagyon egyedül vagyok ebben a világban, és biztos, hogy csak egy kiállhatatlan, megsavanyodott, szikkadt tudós lennék, ha nem ajándékoznál meg fiatal, derűs lényeddel! Käte, igent mondasz-e? Käte lehajtotta a fejét, majd hirtelen kibuggyantak a szeméből a könnyek. – Én… én… jaj, édes jó Istenem, én… Több szóra már nem is futotta az erejéből. Rudolf erősen átkarolta. – Igen, te kedves, dacos kislány, aki mindenféle zsémbelődő színjátékokat adtál elő nekem, hogy megóvd magad a leleplezéstől. Käte boldogan sóhajtott fel Rudolf karjaiban. – Ah, Rudolf, olyan boldogtalan voltam, hogy nem közelítesz hozzám, és hogy olyan más szemekkel nézel Carlára, mint rám. Rudolf a mellkasára vonta a lány fejét, és gyengéden simogatta. – Kínoztalak vele, kicsi Käte? Bocsáss meg érte, és felejtsd el, és legyél az én kis feleségem! Käte szemei felizzottak a boldogságtól. – Ó, hogyne, jaj, hát hogyne lennék, Rudolf! De tényleg el tudod felejteni Carlát? Rudolf válasz helyett megcsókolta a lány harmatos piros ajkát, és csak csókolta és csókolta. Majd elégedetten így szólt: – Ugyan miért kéne Carlát elfelejtenem, hiszen akárhogy is nézzük, mégiscsak a sógornőm. De nem kell félned, és Heinznek sem kell félnie, pedig féltékeny volt rám. Most már nincs számomra kedvesebb és imádni valóbb asszonyka, mint az én kicsi Käte-m! – Heinz tudja, hogy szeretted Carlát? – Kérlek, legyünk pontosak! Közel álltam hozzá, hogy akár belé is szerethessek. Éppen tegnap beszéltünk erről. Képzeld, ez az Othello valósággal irigyli tőlem a felesége minden kedves szavát. Segítenünk kell rajta, Käte. Alapjában véve örülök annak, hogy féltékeny a bátyád.
Ha erről lenne módom Carla asszonyt meggyőzni, helyreállhatna az egyensúly közöttük. – Hogy érted ezt, Rudolf? Mi van Carlával és Heinz-cel? Valami netán nincs rendjén közöttük? – Nincs bizony, kicsi Käte, abban a házasságban borzalmas nagy zűrzavar van. Ezért kellene valamilyen megoldást, kiutat találnunk. Harden lassan, föl s alá járkálva, töviről hegyire elmondott mindent szerelmének. Käte lélegzetvisszafojtva hallgatta a történetet, majd amikor Rudolf elhallgatott, felsóhajtva így szólt: – Nem könnyű ebben segíteni, Rudolf. Ha Carla nem hisz már abban, hogy a bátyám szereti, hogyan találhatnak akkor ismét egymásra? – Csak kínálkozik valami eszköz, Käte. Az a legfontosabb, hogy Heinz most mindennél jobban szereti a feleségét. Biztos vagyok benne, hogy Carla is még mindig szereti őt. Valahogy meg kellene arról győzni Carlát, hogy a bátyád valóban rajong érte. Ha látta volna, hogy milyen féltékenyen méregetett tegnap, akkor biztos nem vonná többé kétségbe a szerelmét. – Nem gondolod, hogy az volna a legjobb, ha Heinz ezt egyenesen megmondaná Carlának, és mindaddig hajtogatná, amíg el nem hiszi neki? A férfi vállat vont. – Ha beleláthatnánk a szívébe! De majd minden jóra fordul, kicsi Käte. Most viszont még egy csókot akarok, amolyan igazi és rendes eljegyzési ajándékcsókot! Bizony beletelt némi időbe, míg Salfner asszonyhoz elértek. Őtőle tudták meg, hogy Carla a városba hajtatott, valami vásárolnivalója akadt ott. – Hamarosan visszaér, csak éppen beszaladt valamiért. – Azt hiszem, átmenetileg elég jól nélkülözhetjük Carla asszony társaságát – mondta a doktor, majd szabályszerűen lezajlott a leánykérés, ami alatt Käte hol zokogva, hol kacagva borult anyja nyakába. Az idős hölgy magánkívül volt az örömtől, és szívbéli áldását adta a fiatalok boldogságára. Aztán még mindenféléről beszélgettek, terveket szövögettek, álmodoztak, majd anya és leánya visszavonult, hogy átöltözzék az ebédhez. Épphogy csak eltűntek a szobáikban, amikor Carla hazaért. Rögtön
vissza is küldte az autót a városba, hogy hozza el Heinzet, és gyorsan elindult ő is, hogy rendbe szedje az öltözékét. Hamarabb elkészült, mint sógornője és anyósa, és mivel úgy hallotta a szolgálóktól, hogy a két hölgy a toalettjével van elfoglalva, Harden doktor pedig a kertben sétálgat, úgy döntött, hogy lemegy a kertbe, és felkeresi egy kicsit férje barátját. Ma még alig szentelt figyelmet vendégének. A pavilonban talált Harden doktorra. Mosolyogva lépett hozzá. – Csak nem így, egymagában, doktor úr? Szeretném a bocsánatát kérni, amiért nem gondoskodtam jobban a szórakoztatásáról. Csevegne egy kicsit velem? – Nagyon kedves, nagyságos asszonyom. A legjobb társaságban voltam eddig, éppen az imént vált el tőlem a két hölgy. Nagyon hálás lennék önnek mindazonáltal, ha megörvendeztetne egy kicsit a társaságával. Azonkívül tartozom önnek egy vallomással. Carla kutatóan nézett a férfi arcába. – Ez nagyon ünnepélyesen hangzik, doktor úr. A fiatalasszony is leült, és mivel mindketten háttal ültek a nyitott ajtónak, nem láthatták, hogy Heinz Salfner, aki éppen az imént tért vissza a városból, egyenesen a pavilon felé tart. A verandáról látta a feleségét belépni a pavilonba, így gyorsan utána eredt. Harden megragadta Carla kezét. – Nagyságos asszonyom, a mai délelőttön eljegyeztem magamat Käte Salfner kisasszonnyal, és szívből remélem, hogy ön mostantól jóindulattal számít családja körébe, mint sógorát. A fiatalasszony boldog megindultsággal nézte a férfit, és mindkét kezét megfogva így szólt: – Kedves, jó doktor uram, nem is sejti, hogy milyen boldoggá tesz ezzel a bejelentésével. Én mindig szívesen vettem az ön társaságát, és mostantól még közelebb kerülünk egymáshoz. Nagyon boldoggá tesz azzal, amit mondott. Heinz ezeket a szavakat hallotta, amikor a pavilon ajtajához ért. Látta, amint felesége és barátja egymás mellett ülnek, látta, hogy magukban vannak, és hogy kéz a kézben boldogan néznek egymásra. Hirtelen fellobbanó féltékenységében teljesen hamis fényben látta a dolgokat. Fojtott kiáltással eléjük penderedett, és feldúlt, sápadt arccal megállt. Féktelen haragjában ökölbe szorult a keze, majd el-elfúló hangon Harden doktorhoz fordult:
– Jobban teszed, ha most rögtön elhagyod Lindenhofot! Egyedül akarok maradni a feleségemmel! Azok ketten rémülten összerezzentek, majd hirtelen felpattantak, amint meglátták Heinz merev és fájdalomtól eltorzult arcát. Harden doktor már éppen azon volt, hogy felháborodottan tiltakozzék, amikor egyszeriben megvilágosodott előtte, hogy ez a Heinz által szemmel láthatólag teljesen félreértett jelenet megoldást jelenthet az ifjú pár számára. Nem is kellett így egyebet tennie, mint fejét leszegve némán odébbállni és vállalni azt, hogy Heinz szemében egy darabig hamis és álnok barátnak tűnjék, aki visszaélt a bizalmával. Férje heves féltékenysége bizonyosan meggyőzi Carlát arról, hogy mennyire szereti. Így aztán Harden nyelt egy nagyot, mélyet bókolt az ifjú hölgy előtt, Heinz felé szertartásosan biccentett, és elhagyta a pavilont, hogy Käte-t felkeresve mindenről részletesen beszámoljon. Heinz fenyegető tekintettel nézett utána. Carla megdöbbenve állt, és nem értette, miért engedte Harden doktor, hogy Heinz ily sértő módon kiutasítsa a birtokról. Férje elkínzott arcára nézett, és már éppen megszólalt volna, amikor az felemelte a kezét. – Hallgass! Kérlek, te csak hallgass! – sziszegte. – Ne szólj semmit, legalább ennyi kímélet legyen benned! Vagy nem látod, milyen kimondhatatlanul szenvedek? Már jó ideje látom, és el kell tűrnöm, hogy Harden doktort tünteted ki a figyelmeddel, és azzal a kedvességgel viselkedsz vele szemben, amelyet tőlem réges-rég megtagadsz. Már régóta attól félek, hogy elvesztettem a szerelmedet, és most megkaptam rá a bizonyítékot. Saját fülemmel kellett hallanom, mily boldoggá tesz, hogy még közelebb kerülhetsz Rudolfhoz. Ha igazságtalan is voltam veled szemben, Carla, hát keserű bosszút vettél rajtam, kegyetlenül kínoztál mindvégig, hisz látnod és érezned kellett, hogy régóta mennyire szeretlek! Ezután összetörten belerogyott az egyik karosszékbe, arcát pedig a kezébe temette, mert képtelen volt tovább beszélni. Carla úgy nézett rá, mint aki nem hisz a szemének és a fülének. De férje kebléből oly őszintén, igazin és meggyőzőn törtek fel az indulatok, hogy hinnie kellett neki. Hirtelen elsápadt, kezét a szívére szorította, és sokáig nem talált szavakat. Szemében félénk csodálkozás fénylett. Látta, hogy Heinz úgy szenved, ahogy csak egy elhagyott férfi szenvedhet, úgy szenved miat-
ta, ahogy egykor ő szenvedett – vagy talán még jobban, hiszen most azt hiszi, hogy mást szeret, méghozzá a barátját, akivel rútul becsapták. A felismerés, hogy Heinz mégis szereti, forró boldogságként áradt szét testében, és az a tudat, hogy férje nagyon szenved, jótékony és szent irgalmat ébresztett lelkében. Már az elmúlt hónapokban elkezdett érni szívében a halvány sejtelem, hogy Heinz mintha kissé másként tekintené. A szemében megjelent valami másféle kifejezés, ha őrá nézett, és a hangja is olyan simogatóan szólt, mintha egyenesen a szívében kopogtatott volna bebocsáttatásért, ez pedig egyre jobban megnehezítette számára az elutasító viselkedést. És most itt ül előtte, teljesen összetörve és nyomorultul, mert az hiszi, hogy elvesztette a szerelmét. Egy őrültség megoldotta a szavát, féltékeny fájdalmában utat tört magának egy mondat, melyet soha nem mert bevallani, mert nem remélt meghallgatást. Carla ideges, remegő kezét zakatoló szívére szorította. „Ó, Istenem, add, hogy csak most ne csalódjak!” – fohászkodott buzgón. Odalépett Heinzhez, és a vállára tette a kezét. – Heinz, ez igaz? Te tényleg szeretsz? – kérdezte elcsukló hangon. Férje elkínzott arccal nézett rá, megragadta a kezét, és égő homlokára szorította. – Carla, hát nem ébred föl semmi a szívedben, ami egykor értem élt? Létezhetik az, hogy másnak adod magad? Ily kegyetlenül büntetsz egy balgaságért? Hogy is viselném el, ha le kellene mondanom rólad… szeretlek… igen, szeretlek, úgy, ahogy asszonyt még nem szerettek e földön! Ne menj el tőlem! Szavaiból oly mély és erős érzelem áradt, hogy Carla remegni kezdett. Heinz soha nem mondta még, hogy szereti, még akkor sem, amikor feleségül kérte. De most jól érezte, férje szíve teljesen kinyílott. Könyörgő szemei még a szavainál is meggyőzőbben vallottak erről. Az asszony őszinte szánalommal megsimogatta a férfi fejét. – Heinz, nagy tévedésben vagy. Ha én Harden doktorral szívesen találkoztam, az csak azért történt, mert a barátod, és… mert tudtam, hogy Käte szereti. Igen, a húgod régóta szerelmes belé. Az együttlétünket és a szavaimat teljesen félreértetted. Amikor beléptél, éppen azt jelentette be Harden doktor, hogy ma délelőtt, amíg távol voltam, eljegyezte a húgodat. Erre vonatkoztak a szavaim, hogy milyen boldog vagyok, hogy közelebb kerülhetünk egymáshoz. Azt kérdezte, hogy szívesen
fogadom-e családtagjaim körébe. Egészen bizonyosan nem kell féltékenykedned rá. A szívem még mindig egyedül a tiéd, csakis a tiéd! Heinznek sem kellett több, felpattant ültéből. Szenvedélyes izgalommal zárta a karjába feleségét, és megújult életkedvvel nézett a szemébe. – Carla, Carla! Többet nem tudott szólni. Amint meglátta felesége szemében a megbocsátó gyengéd kifejezést, akkorát sóhajtott, mintha minden kíntól egy szempillanat alatt akarna megszabadulni. Erősen átkarolta ifjú asszonya remegő testét, mintha attól félne, hogy még elvehetik tőle ezt a boldogságot. Majd mint a szomjazó sivatagi vándor, ajkát Carláéra szorította. Az asszony megborzongott ettől a csóktól, mert érezte, hogy szeretik, és mivel nem tudott más egyebet tenni, boldogan és ellenállás nélkül beleomlott férje karjaiba. Egyikük sem volt képes megszólalni. Csak újra és újra egymás arcát nézték, csak egymást látták, és annyira nem tudtak betelni egymás látványával, hogy teljesen elfeledkeztek a körülöttük lévő világról. Benn a házban eközben Käte és Rudolf nyugtalanul várták a dráma végkifejletét. Minduntalan kiszaladgáltak a verandára, de a sűrű bokrok miatt nem lehetett a pavilonba belátni. Käte egyik imádságot a másik után eregette az égbe, és vőlegénye is percről percre izgatottabb és idegesebb lett. – Mitévő legyek, Käte, ha mégis rosszul alakulnak a dolgok, ha ezek ketten most sem találnak vissza egymáshoz? Gondolj csak bele, merész játékot űztem, és hagytam, hogy a fivéred csak úgy kidobjon Lindenhofból – aggodalmaskodott Rudolf. Käte csitítóan megsimogatta. – Heinznek be kell látnia, hogy igazságtalan volt. – Kicsi szerelmem, nem is sejted, milyen nehezemre esett a legjobb barátom előtt ilyen szerepben feltűnni. Nem viselném el, ha kiderül, hogy feleslegesen hoztam ekkora áldozatot. – Nem lehet hiába, Rudolf, biztos minden tisztázódik. És ha Heinz tényleg annyira féltékeny volt… – Na, köszönöm szépen! Látnod kellett volna. Othello hozzá képest egy tehetségtelen flótás. – Akkor tehát ez Carlára is jó hatással lesz. Amúgy is jó jel szerin-
tem, hogy ennyi ideje a pavilonban időznek. – Gondolod? – Biztos vagyok benne. Csak abban reménykedek, hogy anyácska nem kerül elő addig, amíg minden rendbe nem jön. Nem tudnék most vidámságot színlelni, és akkor ő kiolvasná a tekintetemből az aggodalmat. Harden doktor elszántan kihúzta magát. – Nem, képtelen vagyok ezt a nyugtalanságot további elviselni. Odaosonok a pavilonhoz, még ha ismét azzal a veszéllyel jár is, hogy kiutasítanak Lindenhofból! – Én is jövök, Rudolf – mondta Käte határozottan. Kéz a kézben lesiettek a kertbe, ahol, akár két indián, hangtalanul cserkészték be a pavilont. És amint a nyitott ajtón bekukucskáltak, egy boldog párocskát láttak odabenn üldögélni. Hangtalan megkönnyebbüléssel omlottak egymás karjaiba. – Hála a Jóistennek! – szaladt ki Käte száján. Ez elég hangos volt ahhoz, hogy a pavilonban ülők is hallják. A párocska felrezzent boldog merengéséből. Carla mosolyogva felállt. – Gyere, Heinz, itt egy jegyespár, aki biztosan a mi jókívánságainkra vár! Ki is léptek a pavilonból, majd Carla mit sem sejtve megkérdezte: – Mondja, kedves doktor úr, miért ment el egyetlen szó nélkül az előbb, amikor Heinz oly bárdolatlanul kiutasította Lindenhofból? Heinz megragadta Harden doktort a vállánál. – Kedves Rudolf, nem voltam beszámítható vak féltékenységemben. De miért nem magyaráztad el, hogy ennek nincsen semmi alapja, és hogy ti Käte-vel eljegyeztétek egymást? Harden mosolyogva nézte őket. – Azt gondoltam ugyanis – magyarázta –, hogy Carla asszony számára nagyon tanulságos lehet, ha megismer téged othellói haragodban. Már tegnap is majdnem felmondtad barátságunkat féltékeny dühödben! Így bizonyosodtam meg arról, hogy nagyon is szereted a feleségedet, és semmire sem vágysz jobban, mint hogy higgyen neked. Az imént megint hasonló hangulatban láttalak, és éppen készültél megvallani neki szerelmedet és féltékenységedet, ezért aztán a világért sem akartalak megzavarni ebben. Tehát irántad és a feleséged iránt táplált baráti érzé-
seim miatt hagytam magam kidobni Lindenhofból, és kullogtam el, mint egy megvert kutya. Heinz a vállánál fogva rázta meg barátját. – Kedves barátom, ezt biztos sohasem fogom elfelejteni! Ezerszer köszönöm! Természetesen töredelmesen megbántam mindent, amivel féltékeny haragomban megvádoltalak. – Köszönöm, és most pedig gratulálhatsz az eljegyzésünkhöz. Gyere ide, Käte, és mondd el szépen a te bátyádnak, hogy mi ketten szívből szeretjük egymást! Fivér és testvérhúg boldogan ölelte át egymást. – Ó, kedves húgocskám, hát egy napon találtunk rá mindketten a boldogságra! Harden erősen megszorította Carla kezét, akinek a szeme hirtelen megtelt könnyel. – Nem is tudom elmondani, mennyi hálával tartozom önnek! Arra kérem, hogy a jövőben tekintsen hűséges húgának! Ne sógorok és sógornők legyünk, hanem testvérek, édestestvérek! Rudolf kezet csókolt a gyönyörű fiatalasszonynak. A szívében még egyszer utoljára felsejlett valami fájdalmas érzés, de nyomban Käte-hez fordult, karjaiba zárta, és megcsókolta szerelmét. Ebben a pillanatban Salfner asszony közeledett a ház felől. – Jaj, gyermekeim, hol késlekedtek? A leves már rég az asztalon gőzölög. A négy boldog fiatal egyszerre ölelte át az idős asszonyt, mire ő nevetve állt a nagy kavalkádban. Örömmel nézte a négy boldog szempárt, és azt is látta, hogy Heinz mily szenvedélyes gyengédséggel tartja karjában és csókolja Carlát. Párás szemmel bólogatott, és anyai szívének minden melegével kérdezte: – Minden jól alakult végül, fiacskám? Heinz a vállánál fogva odatolta Carlát az anyjához. – Nézd, mama, itt az én forrón szeretett feleségem. Salfner asszony megcsókolta Carlát, és megsimogatta fia fejét. – Istennek hála, hogy boldogok a gyermekeim… mind a négyen. Majd amikor Harden doktor kifejtette, hogy természettudományos tény, miszerint a nagy boldogságtól megéhezik az ember, mindannyian nevetve megindultak az ebédlő felé. Amikor a pecsenyénél tartottak, Heinzet elhívták az asztaltól:
Rottmann úr kérette a telefonhoz. – Gyere te is, Carla drágám! – nézett kérően a feleségére Heinz. Carla egy pillanatot késlekedett, de aztán felállt, és követte férjét. Heinz gyengéden a dereka köré fonta a karját, és amint kettesben maradtak, így szólt: – Bocsáss meg apádnak! A mai napon rá sem haragudhatsz többé. A fiatalasszony szelíden hozzábújt. – Ugyan, nem haragszom már, végül is ő alapozta meg a boldogságomat. Heinz felemelte a kagylót. – Halló, apám, ott vagy még? – Igen, Heinz, csak azt akartam mondani, ha ma délután a Cap Polonia kifut a tengerre. Tudod, hogy az a legnagyobb gőzösünk. Ott kell lennünk, hiszen ez nagy esemény. Elfelejtettem szólni, hogy mindanynyian hivatalosak vagyunk rá. Hozd el Carlát és a vendégeidet is! – Rendben van, apám, elmegyünk. Hány órakor lesz? – Pontban négykor. – Rendben. De kérlek, várj még egy pillanatig, Carla szeretne valamit mondani. – Carla? – Igen. Heinz átadta a kagylót, miután röviden elmondta, miről beszéltek. Carla nagy levegőt vett, mielőtt megszólalt volna. – Kedves apám, elmegyünk, és végre viszontláthatjuk egymást. De meg kell ígérned, hogy ma este a vendégem leszel Lindenhofban. – Tényleg meghívsz? Már nem neheztelsz rám? – Már nem, mert végül is határtalanul boldog vagyok. – Heinz-cel? – Bizony ám! – Na, ezek szerint akkor mégiscsak a legpompásabb férjet néztem ki neked! – Igen, apa! – És most már minden rendben? – Minden! – Ennek örülök. Kicsit soká tartott, de ahogy mondani szokás, minden jó, ha a vége jó. És természetesen nálatok leszek ma este. – Apa, van ám egy ünnepelni való jegyespár is itt, Käte és doktor
Harden! – Pompás! Még egy ízlésem szerinti pár! Nos, akkor az esti viszontlátásra! – Viszontlátásra, apám! Carla visszaakasztotta a telefonkagylót, és férje karjaiba simult. – Heinz, drága Heinz! Férje forrón és gyengéden csókolgatta. – Én kicsi Carlám, szerelmes asszonykám! Mélyen egymás szemébe néztek, és ismét összecsókolóztak. – Hogy ma nem maradhatunk magunk! – sóhajtotta a férfi. – Nem lelkesít túlzottan, hogy ma, éppen ma ezer érdektelen és unalmas emberrel legyünk együtt. De az, hogy apádat meghívtad, nagyon kedves volt tőled. Végül is tényleg ő alapozta meg a boldogságunkat. – Igen, Heinz, ezt soha sem téveszthetem szem elől. És mivel te szeretsz engem, így már semmitől és senkitől nem kell félnem, az apámtól sem. Heinz ragyogó tekintettel bámulta szeretett feleségét. – Apa álmélkodni fog, ha meglát, Carla! Tudom, egyszer még nagyon büszke lesz a szépséges lányára. Carla mosolyogva nézett rá. – Ugye, csak ugratsz? Apámnak én mindig csak egy haszontalan lány maradok. – Nekem viszont a legédesebb és a legdrágább feleség. Még egyszer megcsókolták egymást, majd szorosan összebújva visszamentek a vendégeikhez. VÉGE
