B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 1
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 2
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 3
Hedwig Courths-Mahler Színlelt szerelem
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 4
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: Scheinehe © Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG Bergisch Gladbach
Fordította: VÁRY ALÍZ
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 5
I. Hatalmas, tomboló hullámok csaptak fel a kikötõ stégje körül, s idõnként vadul megrázták az ingatag építményt. Anna-Marie Malten a fakorlátnak támaszkodott, s nézte az alatta kavargó, tajtékzó habot. A víz néha egészen magasra csapott, s néhány cseppje, akár a harmat, csillogó gyöngyként tündökölt a lány dús koszorúba font aranybarna hajában, amely elöl lágy hullámokban keretezte az arcát. Könnyed eleganciával, mint királynõi éket viselte a tarkójánál magasra tûzött, nehéz hajkoronát. Ábrándosan nézte a tengert, a végeláthatatlan, titokzatos kékséget. Messze, a láthatár szélén, mint parányi fehér felhõk, úsztak a víz fölött egy gõzhajó kéményének füstkarikái. A távoli, fehér hullámtarajok innen a part közelébõl hatalmas, lehorgonyzott uszályoknak látszottak a szürke vízfelszínen. Mintha meg sem mozdultak volna, mintha mit sem érzékeltek volna az örökkévaló körforgásból, amely, mint a világon mindent, õket is fáradhatatlanul ûzte-hajtotta elõre. A kikötõ és a nyílt víz között idõrõl idõre kis halászbárkák cirkáltak. A halászok lassan megtértek aznapi zsákmányukkal. Néhány csónak már lehorgonyzott a part 5
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 6
menti fövenyen, a hajók alja bele-beleszántott a homokos mederbe, ahogy a hullámok le-föl ringatták õket a sekély vízben. Odébb, a szálloda elõtt már felállították a fürdõvendégek számára a csíkos vászonnal bevont kabinokat és a nyugágyakat, hiszen hamarosan kezdetét veszi a nyári fürdõidény. Anna-Marie a nyüzsgésre gondolt, a nyaralók színes, zajos forgatagára, amely hamarosan könyörtelenül elûzi ezt a most még örökkévalónak tûnõ, háborítatlan csendet és nyugalmat. Néhány nap és játszadozó apróságok fogják feltúrni lapátkáikkal a sima part menti homokot, s nyugágyaikon csábosan elnyújtózó, karcsú divathölgyek és hódolóik népesítik be a strandot. Anna-Marie mélyet sóhajtva felegyenesedett. Homlokából kisimította a szélkócolta fürtöket, s tekintetét még egyszer utoljára körbejártatta a tájon. Ideje indulni. Könynyû léptekkel lesétált a kikötõhöz vezetõ néhány lépcsõfokon, majd a strandon végigvezetõ keskeny fapallón folytatta útját, amit a járás megkönnyítése végett fektettek le a süppedõs homokba. Keresztülvágott a dûnéken, majd a nemrégiben épült új strandszállodát elhagyva, befordult a Dûne utcába. Végül ugyanennek az utcának a végéhez érve, belépett egy elõkelõ nyugalmat árasztó, a strand keleti oldalára nézõ, gyönyörû szép villába. – Az uraság már fölébredt, s érdeklõdött a kisasszony felõl – sietett elébe az inas. Anna-Marie barátságosan biccentett az öregnek, és odaadta neki a kabátját. A tükör elõtt megigazította a haját, majd elindult nevelõapja szobájába. Örökbefogadott lánya volt a villa tulajdonosának. Hein6
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 7
rich Malten agglegény volt, s tizenkét évvel ezelõtt hozta ki magához a menhelyrõl az akkor tízéves kislányt. A férfi vastag plédbe burkolózva, egy kényelmes karosszékben üldögélt az ablak elõtt, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a part menti fövenyre és a tengerre. – Végre megjöttél, kicsim! – fordította a lánya felé sápadt, elkínzott arcát, amikor meghallotta, hogy belépett. Hatalmas, szürke szeme gyengéden felfénylett a kedves alak láttán. – Talán túl sokáig elmaradtam, drága apám? – Hiányoztál. A házsártos, önzõ vénember azt szeretné, ha mindig mellette lennél. – Olyan mélyen aludtál, gondoltam, sétálok egyet a friss levegõn. Gyönyörû idõ van odakint, már érezni a tavasz közeledtét – mentegetõzött a lány, majd odalépett a férfihoz, s vigyázva eligazította a párnát a háta mögött. – Ugye, máris jobb így? – Igen, már amennyire nekem jó lehet. – Megint rohamod volt? – Igen, a köhögés ébresztett fel most is. – Az a csúnya köhögés. Nem fázol, elég meleg a takaró? – Nem fázom, kicsim, és jól vagyok, most hogy már ismét itt vagy mellettem. Te vagy az én napsugaram, AnnaMarie. A lány gyengéden megcsókolta a férfi kezét. – Drága, jó apám! – mondta megindultan, s szavaiból, akárcsak az apjáéból kiérzõdött a másik iránti feltétlen ragaszkodás és szeretet. Az inas behozta a teát. Odaállított egy kis asztalkát a beteg széke mellé, s megrakta minden jóval, amit csak egy ötórai teához kívánni lehet. A lány kitöltötte a gõzöl7
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 8
gõ italt, s hogy felvidítsa a férfit, elmesélte neki, mi mindent látott odakint. Malten kényelmesen hátradõlt a székben, s hagyta, hogy kiszolgálják. Jólesett neki a kedves figyelmesség, amivel Anna-Marie körülvette, meg aztán szerette elnézni kecses, finom mozdulatait. – Olyan istenien érzem magam, akár egy kandúr, amelyik kényelmesen elnyújtózik a napon, s élvezi a meleget. Dorombolni tudnék az elégedettségtõl. Ez az ötórai tea számomra a nap legszebb pillanata. Ilyenkor mintha semmi bajom se lenne – mondta elmélázva a beteg, miközben elvette a lánya kezébõl a csészét. – Hát akkor egészségedre! – mosolygott rá kedvesen a lány. – Nézd csak, milyen finom lehet ez a pirítós! Line remekül érti a dolgát. Kérsz egyet, ugye? – Az apja tányérjára vett egy vékony szeletet, majd a fiatalok egészséges étvágyával maga is nekilátott az uzsonnának. – A parton voltál? – kérdezte késõbb Malten. – Igen. De elõtte az erdõben is jártam egyet, majdnem elmentem a kilátóig. Egy kicsit még sáros minden, de már érezni a friss, tavaszi föld illatát. A fákon már egészen duzzadtak a rügyek, hamarosan kifeslenek az új levelek. Óh, apám, nincs a földön még egy ilyen gyönyörû vidék! Tudod, amikor Gardonéban vagyunk, mindig alig várom már, hogy jöhessünk vissza. Ámbár lehet, hogy most egy kicsit korábban érkeztünk a kelleténél. Egyelõre túlságosan hideg van itt neked. Remélem, hamarosan szép, napsütéses idõ köszönt ránk, és végre te is kimehetsz. – Kimehetek… – sóhajtott fel keserûen a férfi. – Azt hiszem, gyermekem, abból már nem lesz semmi. – Apám! – kapta rémülten szája elé kezét a lány. – Semmi baj, Anna-Marie! – Malten hangja ismét nyu8
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 9
godtan csengett. – Tudod, megígérted, hogy erõs leszel, ha egyszer eljön a visszafordíthatatlan. Bár most egészen jól érzem magam, de Reinert tegnap nagyon aggodalmas arcot vágott, miután megvizsgált. De hagyjuk ezt! Inkább tölts nekem, kérlek, még egy csésze teát! A lány engedelmesen teletöltötte a csészét, ám a keze meg-megremegett közben, és szépséges kék szeme megtelt könnyel. Az apja gyengéden megcirógatta az arcát, mire Anna-Marie nagy nehezen összeszedte magát. Egy ideig nem szólt egyikük sem. – Ha jól emlékszem – törte meg végül a férfi a csendet –, a múlt nyáron meséltél nekem egy fiatal festõrõl, akivel itt ismerkedtetek meg. Fürkészõn nézett a lányára, s meglepetten tapasztalta, hogy Anna-Marie nemcsak hogy összerezzent, de mélyen el is pirult a szavai hallatán. A felfedezése elnézõ mosolyt csalt az arcára. – Igen, apám, jól emlékszel. Willy Reinert egyik barátja volt – felelte a lány, s kinézett az ablakon. – Hogy is hívták? – Ernst Hellmut. – Tényleg, már emlékszem. – De hogy jutott most egyszerre eszedbe? – Majd azt is elmesélem. Elõtte azonban nézd meg ezt a képet, kérlek! – nyújtott a lány felé egy kis fényképet, amit az elõtte heverõ borítékból húzott elõ. – Õ az a fiú? Anna-Marie reszketõ kézzel nyúlt a képért. – Hogy került hozzád ez a fénykép, apám? – kérdezte, és szégyenlõsen elpirult a felvételrõl rátekintõ csinos fiatalember láttán. Sûrû hullámos haj keretezte a magas homlokot, amely alól tiszta, jóságos szempár tekintett rá. 9
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 10
Az energikusan ívelõ száj és a markáns áll, mindez együttvéve roppant rokonszenves férfiarc benyomását keltette. – Õ az a fiú? – Igen. A válasz hallatán Malten mély hallgatásba burkolózott, s Anna-Marie is megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. – Nem akarod elmondani, apám, hogy mi is van ezzel a képpel tulajdonképpen? – riasztotta fel a lánya várakozásteljes tekintete a beteget a mélázásból. – Majd mindjárt elmondom. De elõbb te meséld el, kérlek, hogyan ismerkedtetek meg! – Odaát történt az Ördög-öbölnél. Csendben üldögéltem, és néztem a tengert. Egyszer csak egy festékesdoboz zuhant le fentrõl, a szikla tetejérõl, egyenest a lábam elé. Nagyon megrémültem, felnéztem, s egy nevetõ férfiarcot pillantottam meg. Még nem is tértem teljesen magamhoz az ijedtségtõl, s már ott állt elõttem a fiatalember. Elnézésemet kérte, amiért az elõvigyázatlansága miatt ennyire megijesztett. Fent ült a szikla peremén és festett, csak én nem vettem észre. Nem figyelt oda, meglökte a festékesdobozát, az pedig leesett. Másnap Willyvel volt, amikor véletlenül összetalálkoztunk. Vele jött le néhány napra látogatóba Reinertékhez. Akkoriban éppen nehéz napjaid voltak, sokat szenvedtél, ezért nem szóltam róla. Még néhány alkalommal láttam õt a délutáni sétáim során, aztán elutazott. Hát… ez minden. – Aha, szóval ez minden… – fürkészte elnézõ mosolylyal a lánya kipirult arcát Malten. – És ezután az én kis csacsogó madárkámból egyik napról a másikra csendes ifjú hölgy lett. 10
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 11
– Apám! – A lány gyönyörû, kék szeme esdeklõn nézett a férfira. – Jól van, gyermekem, most már tudom, amit tudni akartam, nem foglak tovább gyötörni. Most pedig halld meg te is, hogy jutottam a fényképhez – mondta elkomorult arccal, miközben odaadta a lánynak a borítékot, amelybõl az imént kivette a képet. – Olvasd el a levelet, a fiatalember édesanyja írta. Ernst Hellmut egy közeli rokonom. – Hát vannak rokonaid, apám? Sohasem beszéltél róluk. – Mert megtagadtam õket. Számomra a rokonaim többé nem léteznek. Hermine Hellmut, Ernst édesanyja tönkretette a boldogságomat. Azt gondolom, joggal neheztelek rá ezért. Mind a mai napig nem tudtam neki megbocsátani. No de olvasd csak el a levelet! Anna-Marie közelebb ment az ablakhoz. A lemenõ nap fénye utolsó erejével még egyszer áthatolt a felhõkön, s narancsszín sugarával megvilágította a karcsú, kecses lányalakot. Aranyfénnyel csillogó haja szinte glóriaként ragyogott tiszta arca felett. Mialatt a lány olvasott, Malten jólesõ elégedettséggel nyugtatta tekintetét a szépséges jelenségen. A levél így szólt: Kedves Öcsém! Végtelenül hálás vagyok érte, hogy végre életjelt adtál magadról. Biztosíthatlak róla, hogy mind a mai napig mélységes bûnbánatot érzek irányodban, de nem akarom most ezzel rabolni az idõdet. Ha tehetném, tiszta szívembõl semmissé tenném mindazt, ami történt. De ehhez sajnos már túl késõ van, s továbbra is együtt kell élnem a tudattal, hogy Te neheztelsz rám. 11
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 12
Õszintén megörültem, amikor a fiam felõl érdeklõdtél. Igen, csakugyan az én fiam volt, aki a múlt nyáron a barátja szüleinél töltött néhány napot. Talán egy kicsit megenyhülsz irányomban, ha elmondom, hogy az én egyetlen fiam, miután megtudta tõlem, mit vétettem ellened, keserû haragjában ugyancsak elfordult tõlem. Pedig éppen õérte tettem, amit tettem. Azt akartam, hogy gondtalan, boldog élete legyen. Ernst nagyon tehetséges, gyönyörûen rajzol és fest. Festõmûvésznek készül, csak sajnos nincs ideje, pontosabban szólva legfõképpen pénze, ahhoz, hogy képeztesse magát. Mi tagadás, szegények vagyunk. Képes újságoknak készít illusztrációkat, hogy megkeresse a kenyerünket, így nem jut ideje komolyabb tanulmányokra. Nagyon rendes, jóravaló ember a fiam. Segíts neki, kérlek, Te megteheted! Könyörögve kérlek, segíts neki! Ne õt büntesd azért, amit én, eltévelyedett lélek annak idején elkövettem ellened! Néhány ezer márka elegendõ lenne. Neked ez semmiség, s Anna Steffens lánya, akit tudomásom szerint örökbe fogadtál, szintén nem lenne majd egykor ezáltal szegényebb. Ideteszek neked egy képet a fiamról. Már jó tizenkét éve nem láttad õt. Akkor ki kellett vennem a gimnáziumból, mert megvontad tõlem a támogatásodat. A tizenöt esztendõs kamasz mára férfivá érett. Talán a fényképe láttán felébred benned a rokoni érzés, hiszen valamikor szeretted õt. Ernstnek nem szóltam errõl a levélrõl, tudom, hogy nagyon bántaná a büszkeségét a kérésem. Bocsáss meg nekem! Hermine
12
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 13
Anna-Marie lekuporodott az apja lába elé a földre, s esdeklõ tekintettel nézett fel rá. – Ugye segítesz nekik, drága apám? – Az az asszony nem érdemli meg – rázta meg a fejét mogorván Malten. – Mit vétett ellened? A férfi fájdalmasan felsóhajtott. – Az édesanyád és én szerettük egymást. Õ csendes, baráti szeretettel fordult felém, leginkább talán úgy, mint ahogy egy fiatal lány szereti a bátyját. De én… Ó, gyermekem, ha tudnád! Én elveszítettem az apámat. Ugyanaz az alattomos betegség ölte meg, amely most engem emészt. Nem sokkal rá az anyám is követte õt a sírba. Szegényt elemésztette a gyász. Ott maradtam egyedül, szeretet után sóvárgó szívvel. Az édesanyád lett számomra minden, az életem értelme. Amikor aztán, beleegyezése biztos tudatában, megkértem a kezét, a szülei elutasítottak. Egyszerûen képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténhet! Azt mondták, hogy Anna meggondolta magát, és hogy soha nem is szeretett engem igazán. Én még egyszer beszélni akartam vele is, de addigra már elutazott a rokonaihoz. Késõbb írt nekem. Kedves, baráti levél volt, de nem az, amit vártam. Hermine, aki özvegy lévén akkoriban nálam élt a kisfiával, és a háztartásomat vezette, vigasztalni próbált. Azt mondta, hogy talán jobb is, ha agglegény maradok, nehogy az apám betegségét, aminek a csíráját esetleg magamban hordom, továbbörökítsem a gyerekeimnek. Nem igazán érdekelt, amit mond, csak azt éreztem, hogy oda a boldogságom. Amikor néhány hónappal késõbb megkaptam az édesanyád eljegyzésérõl szóló értesítést, átadtam 13
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 14
magam a kétségbeesésnek, s vad, kicsapongó életet kezdtem élni. Ezzel persze csak ártottam magamnak, hiszen tápot adtam a bennem szunnyadó betegségnek, amely akkor kezdett elhatalmasodni rajtam. Az édesanyád hamarosan hozzáment az apádhoz. Azt már te is tudod, hogy õ aztán, néhány évvel a születésed után, egy rosszul sikerült pénzügyi manõver következtében elvesztette minden vagyonát, és fõbe lõtte magát. Szegény édesanyád, akinek a szülei szintén meghaltak addigra, ott maradt támasz nélkül, egymagában. Nem maradt más neki, csak a nyomor, a nélkülözés. Õ, aki jómódban nõtt fel, és soha semmiben sem szenvedett hiányt, most nem tudta, mihez kezdjen. Képtelen volt küzdeni a felkapaszkodásért. Aztán amikor már a legsötétebb nyomorban sínylõdött, árván és betegen, az érted való aggodalma rávitte, hogy írjon nekem. Éppen egy átmulatott éjszaka után kaptam kézhez a levelét. Gyûlöltem a világot, undorodtam mindentõl, legfõképpen magamtól. Aztán összeszedtem magam, s még ugyanaznap elutaztam hozzá. Hogy milyen körülmények között találtam rá, aki egykor a szívem legeslegdrágább kincse volt, nekem a legesleggyönyörûbb nõ a világon, hadd ne mondjam most el. Tíz év alatt megfáradt, tönkrement asszony lett a virágzó szépségbõl. Teljesen legyengülve feküdt egy piszkos ágyban, amikor beléptem a fûtetlen, sötét szobába. Te apró, reszketõ kis kezecskéddel éppen teát próbáltál itatni vele, s csodálkozva, de bizalommal néztél föl rám. Szótlanul lerogytam egy székre. Amikor mindketten megnyugodtunk valamelyest, az édesanyád elmondta, hogy Hermine az oka, amiért annak idején elhagyott engem. Azt hazudta a szüleinek és neki, hogy már engem is megtámadott a betegség, 14
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 15
amely az apámmal végzett. Hermine elhitette velük, hogy tüdõbajom van, s az orvos szigorúan megtiltott számomra mindenfajta izgalmat és megerõltetést. A házasság a biztos halált jelentené számomra, mondta nekik, ezért Anna kötelessége, hogy visszalépjen. Hermine mindezt azért találta ki, hogy a vagyonomat egyszer majd a fia örökölhesse. Reinert doktor egyébként, aki régi barátom volt, s akivel az eljegyzésem elõtt természetesen konzultáltam az egészségi állapotomról, azt mondta, hogy bár egy kissé törékeny alkatú vagyok, mindazonáltal tökéletes egészségnek örvendek, s megfelelõ életmód mellett nem is kell tartanom semmi rossztól. Képzelheted, hogy éreztem magam, amikor tudomásomra jutott Hermine ármánykodása. Dühöngtem és átkozódtam, szegény, nagybeteg anyádnak kellett lecsillapítania. Amikor aztán magamba roskadva egy székre rogytam, te odajöttél hozzám, és kicsiny kezecskéddel megcirógattad az arcomat. „Ne sírjál, bácsi!” – vigasztaltál csendesen. Látod, kicsim, akkor határoztam el, hogy ha az édesanyád jobblétre szenderül, magamhoz veszlek. Szegény Anna hamarosan meg is halt ezután. Féktelen haragomban Herminét azonnal kiûztem a házamból, megvontam tõle minden támogatásomat. Többé nem létezett számomra. Csak akkor enyhültem meg egy kissé irányába, amikor a múlt nyáron Ernstrõl meséltél nekem. Akkor azonban, Reinert utasítására, haladéktalanul Gardone-ba kellett utaznunk, s csak nem sokkal a hazatérésünk elõtt írtam néhány sort Herminének. Kíváncsi voltam rá, mi lett azóta Ernstbõl. Hát most már tudsz mindent. Amikor az édesanyád meghalt, Reinert tanácsára megvettem ezt a villát, ahol 15
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 16
aztán te, kicsi napsugaram, bearanyozod még hátralévõ napjaimat. – Drága jó apám, mennyit kellett szenvedned! – emelte a férfira részvétteljes tekintetét a lány. – Igen, csak a jó Isten a megmondhatója… – De egy ártatlant nem büntethet az én drága jó apám. Nem lehet ilyen igazságtalan. – Valóban nem? Biztos vagy ebben? – Ha szeretsz engem, segíteni fogsz. Esedezve kérlek, segíts rajta! – Ennyire fontos neked? – Még soha semmit nem szerettem volna ilyen nagyon. Az apja gyengéden megcirógatta Anna-Marie karcsú, finom kézfejét. – Most hagyj egy kicsit pihenni. Kifáradtam – nézett fel rá aztán bocsánatkérõen. – Kimerített a sok beszéd, apám. – Lehetséges. De egyszer el kellett hogy mondjam mindezt.
16
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 17
II. Ernst Hellmutra már közel sem tett olyan mély benyomást Anna-Marie, mint ahogy az fordítva elmondható volt. Tulajdonképpen már rég elfelejtette volna a kicsikét, ha a személyének nem lett volna köze az anyjához, pontosabban szólva az öreg Maltenhez. Álmatlan éjszakákat mindenesetre nem okozott neki a lány. Nem azért, mintha megvetette volna a szebbik nemet! Mindig is örömmel vette, ha egy ifjú hölgy kitüntette a rokonszenvével. Többnyire hevesen udvarolt is ilyenkor, de mélyebb érzelem sosem ébredt benne a hölgy iránt. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy Ernst Hellmut felszínes lett volna. Csak épp nem találkozott még olyan lánnyal, aki miatt érdemes lett volna kockáztatnia a lelki nyugalmát. Annak pedig, hogy az ifjú hölgyeknek bizony mégiscsak oda lett a nyugalmuk ezenközben, nem volt tudatában. A barátai röviden és tömören csak azt mondták erre, hogy „Ernst nem tehet róla, de ragadnak rá a nõk”. Eddig csupán egyetlen eset volt ez alól kivétel. Nem is annyira a dolog maga rázta meg, mint inkább az, hogy a barátai kinevetik érte. Körülbelül abban az idõben történt, amikor futólag Anna-Mariet is megismerte, azaz éppen egy évvel ezelõtt. Egy berlini lány körül legyeskedett akkoriban, akinek már a neve is gyönyörû volt: Lore, így hívták a különös szépséget, aki makacs kis fejébe vette, hogy legalábbis egy nõi Picasso lesz belõle. Nagyjából megegyezett az érdeklõdésük, még azzal együtt is, hogy a mûvészetrõl eltérõen vélekedtek. Ernst
17
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 18
szerint azonban ez nem lehetett akadálya az egymás iránt érzett mély rokonszenvnek. Szerették egymást. „De még mennyire!”– szokta mondani nevetve Lore, amikor a maga szertelen, kislányos módján Ernst nyaka köré fonta a karját, és hízelegve kényeztette a fiút. Abban az idõben Lorén kívül nem létezett számára más lány, s még arra a néhány napra is nehezen vált meg tõle, amíg a tengerpartra ment, hogy tanulmányokat készítsen. Az utolsó fillérjét is megosztotta vele, úgymond kölcsönadta neki mindazt a kis összekuporgatott pénzét, amije volt, csak hogy Lore divatos ruhákat vehessen magának. Azt akarta, hogy szépen és csinosan járjon a lány, hogy büszkélkedhessen vele a barátai elõtt. Hogy Lore szinte kezdettõl fogva becsapta, mondhatni meglopta, Ernst nem tudta meg elõbb, csak amikor már a nagy botrány kerekedett. Igaz, a barátai elõzõleg többször is figyelmeztették, ám õ nem adott a szavukra. „Egyszerûen csak irigykedtek rám – nevette ki õket rendre, ha jó tanáccsal akartak szolgálni neki. – Hetet-havat összehordtok, hogy szembefordítsatok Loréval. De nálam ezzel nem sokra mentek.” Lore életvidám leányzó volt, szerette már a megjelenésével is felhívni magára a figyelmet. Sûrû, fekete hajából merész bubifrizurát vágatott magának, csinos kis frufruját, amely egészen a szemöldökéig ért, idõnként elegáns kézmozdulattal simította félre a homlokából. Kíváncsi, nyughatatlan tekintettel vett szemügyre maga körül mindent. Nemcsak szemének kifejezése változott folyton, de a hangulatai is. Szerette az egyszerû szabású, mégis feltûnõ ruhákat. Egy szó, mint száz: egy jó emberismerõ hamar 18
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 19
megmondta volna, hogy Lore inkább csak a külsõségekben játssza a mûvésznõt, anélkül hogy belülrõl fakadó, igazi mûvészi elhivatottsága lenne. De hát honnan lett volna Ernst Hellmutnak ilyen kiforrott emberismerete? Lore izgalmasnak tûnõ lénye, folyton változó, érdekes megjelenése teljességgel lenyûgözte. Hogy valójában nem igazi szerelem, amit a lány iránt érzett, annak maga sem volt tudatában. Ha azonban valaki kívülálló, uram bocsá’, megpróbálta volna felnyitni a szemét, bizony, jaj lett volna annak. Ernst Helmut mesterien értett ahhoz, hogy a gúny céltáblájává tegye azt, akire megharagudott. Ha pedig még ez sem volt elég, bizony könnyen segítségül hívta az öklét. A barátai hamarosan rájöttek, hogy nem tudnak rajta segíteni. Hagyták hát, hogy menjen a maga útján, amit a sors kijelölt számára. – Meglátod, Ernst, belehalok a bánatba, hogy itt hagysz – sóhajtozott Lore, amikor Ernst a tengerpartra indult. A peronon, mielõtt a fiú beszállt volna a vonatba, olyan forró hévvel ölelte át, mintha legalábbis örökre szólna a búcsú. Ernst nagyon meghatódott a lány szemében csillogó könnyek láttán. – Csak néhány napra utazom el, kicsim – cirógatta meg vigasztalón a lány selymes haját. – Aztán újra itt leszek neked. Megcsinálom a kiállítást, s ha sikerül betörnöm vele a köztudatba, már sínen lesznek a dolgok. Egykettõre gazdag emberek leszünk, és végre összeházasodhatunk. – Gondolod? – nézett rá hatalmas, merengõ szemekkel a lány, majd hirtelen elfelhõsödött a tekintete: – Ha útközben belehabarodsz egy másik lányba, öngyilkos leszek! – 19
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 20
mondta komolyan, majd váratlanul felkacagott: – Vagy inkább mégsem. Talán még tetszene is neked, ha elemészteném magam miattad. Tehát inkább én is beleszeretek valakibe, s ripsz-ropsz hozzámegyek feleségül. Csak hogy tudd… Ernst elmosolyodott, s gyengéden, de úgy, hogy mások ne lássák, megsimogatta Lore kezét. Idõközben mind többen lettek a peronon, s bizony megszólták volna azt, aki efféle gyengédségeket enged meg magának nyilvános helyen. – Vagy úgy… Komolyan megtennéd? – nézett fürkészõn a lány szemébe. – Nem hiszed? De még mennyire hogy megtenném! Még az sem kell, hogy festõ legyen, mint te vagy én. Hozzámennék bárkihez, egy görbe hátú, kemény galléros hivatalnokhoz, egy udvari tanácsoshoz, bárkihez, akár magához az ördöghöz is – sorolta felhevülten, parázsló tekintetét a fiúra szegezve. Ernst még mindig mosolygott, s örömében, hogy ilyen határtalanul szereti a lány, még jobban megszorította a kezét. Amikor aztán késõbb a vonat elindult, Lore zsebkendõjével integetve egészen a peron végéig futott mellette. „Szerencsés utat!” – kiabálta könnyek között, az elválástól egészen kétségbeesve. Ernst Hellmuttal szemben kifogástalan úti öltözetben egy fiatal hölgy foglalt helyet. Mosolyogva figyelte az ablaktól ellépõ fiatalembert. – Nagyon szeretik egymást, ugye? – kérdezte nem túl tapintatosan, amikor Ernst leült, és pajkosan rákacsintott. Ernst nem találta illendõnek, hogy ez az idegen hölgy ilyen nyíltan foglalkozik a szerelmükkel, még azzal együtt 20
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 21
sem, hogy más nem hallhatta õket, hiszen egyedül voltak a fülkében. – Hát igen – felelte kelletlenül, és megpróbált az újságjába mélyedni. Semmi köze ehhez a kíváncsi teremtéshez! Elvégre itt van neki Lore! Egyébként sem volt kedve társalogni, sem az idõjárásról, sem a mellettük elsuhanó tájról, sem arról, hogy hova utazik. Ám úgy tûnt, hogy a hölgy nem érzékelte viselkedésében az elutasítást, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem érzékelte volna. Kis idõ múlva ismét megpróbálta megtörni a hallgatást és valamiképp beszédbe elegyedni a zárkózott fiatalemberrel. – Maga festõ, ugye? – kérdezte, tekintetével a vaskos rajztömbre, majd pedig a csomagtartóban elhelyezett, öszszecsukott festõállványra bökve. – Híres? – Az elsõ kérdésére a válasz: igen. Hiába is próbálnám tagadni, hiszen láthatja a holmimat. Ami pedig a hírnevet illeti, nos, a legjobb úton vagyok felé. Elég lesz ennyi, hölgyem? – No igen, nagyjából mindenki így beszél, aki azt hiszi, hogy egyszer még híres mûvész lesz belõle – bigygyesztette le ajkát a hölgy, és szemlátomást esze ágában sem volt meghallani a férfi hangjában megbúvó szemrehányást. – De csak kevesen lesznek igazán nagyok, a legkevésbé azok, akik a szerelem hálójában vergõdnek. – Már bocsásson meg, hölgyem! – csattant fel Ernst Hellmut. – Úgy látom, fogalma sincs arról, amit mond. Éppen hogy a szerelem az az erõ, amely képes szárnyakat adni a mûvésznek, s felrepíteni a mûvészet legszentebb birodalmába. – Maga igencsak téved, kedves uram – mosolyodott el 21
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 22
a hölgy, és szépen ívelt ajka mögül elõvillant szabályos, hófehér fogsora. – Nem a szerelem, hanem az újabb és újabb szerelmi kalandok, ha szabad így kifejeznem magam, fokozzák a mûvész alkotóerejét, s érlelik meg azzá, amire elhivatott. – Felõlem aztán úgy vélekedik errõl, ahogy önnek jónak tetszik – mondta mogorván Ernst, mert most már végképp elege lett abból, hogy ez az ismeretlen nõ kioktatta. – Én viszont, ha nem haragszik, a magam belátása szerint igyekszem boldogulni. Rendben? Úgy látszott, hogy ezzel végre sikerült leszerelnie a hölgyet. Ám öt perc sem telt el, s a szép ismeretlen újból megpróbált szóba elegyedni vele. Most mindenesetre már nem volt olyan harcias, mint az imént, sõt kifejezetten békülékenynek mutatkozott. Olyannyira, hogy Ernst egyszeriben egészen kellemesnek találta a beszélgetést. Végül nagyszerûen telt az utazás. Ernst Hellmut érezte, hogy ha nem bolondulna olyan õrülten Loréért, bizony könnyen meglehet, hogy belehabarodna ebbe a lányba. A pimasz kis útitárs akárhányszor rávillantotta szépséges tekintetét, Ernst mindannyiszor úgy érezte, hogy csak rajta áll, s a lány hajlandó lenne akár közelebbi ismeretséget is kötni vele. Mint mindig, most is nagyon kedvére való volt, hogy egy csinos teremtés ennyire rokonszenvezik vele, s felforrósodott fejjel már azon ábrándozott, milyen csodálatos, gyengéd pillanatokkal ajándékozhatnák meg egymást. Végül mégis felülkerekedett a józansága. Tudta, hogy õt egy ilyen könnyû kis kaland is teljesen kibillentené a lelki egyensúlyából. Nincs az a lány, aki többet adhatna neki, mint Lore, a maga utánozhatatlan bájával, kiapadhatatlan 22
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 23
szerelmével, gyengéd odaadásával. Nem, Lore vadóc, örökké változó s mindig valami kellemes meglepetéssel kecsegtetõ lényével senki sem veheti fel a versenyt. Ez egyszerûen lehetetlen. Mindenesetre nagyon felvillanyozódott, amikor kiderült, hogy azonos az úti céljuk. – Akkor hát találkozunk még! Ugye remélhetem? – kérdezte felcsillanó szemmel, majd megragadta a lány kezét, ajkához vonta, s gyengéd csókot lehelt a törékeny kis kacsóra. Elégedetten nyugtázta, hogy az ifjú hölgy menynyire elpirult mindeközben. – Ó, bocsásson meg, kisaszszony, kérem – kapott észbe egyszerre. – Milyen régóta utazunk együtt, s amilyen szórakozott vagyok, még be sem mutatkoztam. Engedje meg, hogy… – Ó nem, egyáltalán nem szükséges! – hárította el a lány, s úgy tûnt, mintha ez a kis formaság, ami mindazonáltal mégis természetes és szükségszerû volt, valamiért megrémisztette volna. Szép szemét szégyenlõsen lesütötte, s zavartan babrálni kezdte az úti kosztümje csatját. – Nem maradhatnánk meg inkább ebben a névtelenségben? – kérdezte csendesen. Ernst meglepetten elhallgatott, s hirtelen nem is tudta, mire vélje a lány különös viselkedését. – Kérem… – szólalt meg egy idõ múltán ismét a hölgy, miközben a fiatalember kézfejére tette könnyû kis kezét. Ernst ettõl úgy érezte, menten kiugrik a helyébõl a szíve. – Tudja, azt szeretném, ha megértene. Én… nos, a helyzet úgy áll, hogy ön és én… szóval... – akadt el mindegyre a mondandójával a lány, majd mélyet sóhajtott, és kinézett az ablakon, mintha képtelen lett volna továbbra is állni a férfi tekintetét. – Nos, ön és én aligha fogjuk viszontlátni 23
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 24
egymást – kezdett bele aztán ismét. – Nagyon magányosan kell majd ott élnem. Jobb hát, ha nem ismer engem, uram. Lehet, hogy túlságosan is szép lesz ez az emlék, s bizonyos körülmények között talán veszélyes is lenne, ha tudnám, kicsoda ön. – Ha valaki így beszél, annak csak egy oka lehet, hölgyem – vált gyanakodóvá egyszeriben Ernst. Az útitársnõ rémülten szája elé kapta a kezét, jelezve, hogy hallgasson. Ernst Hellmut azonban most már nagyon kíváncsi volt. A titokzatos utalások egyszerûen nem hagyták nyugodni. – Kegyed egyáltalán nem lehet boldog, ha ennyire kell rettegnie még egy futó ismeretségtõl is. Képzelem, hogy bánhat magával a võlegénye, vagy a férje. Kérem… – nyúlt a keze után hevesen dobogó szívvel Ernst, ám a hölgy elhúzódott tõle. – Kérem, uram, nagyon kérem, ne beszéljen errõl! Talán igaza van, de… Ernst úgy látta, mintha könnyek csillognának a szemében, amitõl aztán az imént még ártatlan kis flörtnek ígérkezõ kaland egyszeriben mély, igaz érzéssé nemesedett elõtte. Igen, szereti ezt a lányt, és õszinte részvétet érez iránta! Szegény kicsi, az elõbb még milyen vidáman csacsogott és tréfálkozott, most meg tele van a tekintete fájdalommal, és félõ, hogy mindjárt elsírja magát. . – Istenem, de különösek is vagyunk mi, emberek! – kacagott fel váratlanul a lány, s könnyedén felitatta egy zsebkenõvel a könnyeit. – Ahelyett, hogy minden ízében kiélveznénk az önfeledt pillanatot, amivel megajándékozott a sors, a múlton és a jövõn töprengünk. Ne is beszéljünk róla többet! Inkább meséljen valamit magáról, és ígérje meg, 24
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 25
hogy késõbb nem fog utánam nyomozni! Ha netán véletlenül találkoznánk valahol, nem ismerjük egymást. – Legalább a keresztnevét árulja el, hölgyem – emelte rá esdeklõ tekintetét a fiú, s egy kissé közelebb hajolt hozzá. – Muszáj? – Kérem! Én most már úgysem fogom kegyedet soha elfeledni. – Hát jó. A nevem, Dorit. Most már elégedett? – Én pedig… A lány felemelte a kezét, hogy hallgasson. – Ha megengedi, Rainernek fogom nevezni. Jobb lesz így, kérem, higgye el! Nekem legalábbis… – tette hozzá mélyet sóhajtva, és lehunyta a szemét. Ernst megindultan nyúlt a keze után, ajkához vonta és forró csókot lehelt rá. – Minden csodálatom az öné, Dorit! – súgta rekedten. A pályaudvaron aztán szemtanúja volt, amint Dorit egy elegáns úr oldalán távozott. Szerencsére eszébe jutott Lore, s máris kevésbé érezte csalódottnak magát. De azért mégsem tudta elfelejteni a szép útitársnõt, aki olyan mély benyomást tett rá. Egy nap aztán, amikor visszaindult ebédelni a tengerpartról, ahol egész délelõtt festett, csakugyan összefutott a lánnyal. A tenger és végig a partszakasz ragyogó napfényben fürdött. A kristálytiszta levegõben el lehetett látni a láthatár legtávolabbi pontjáig. Fehér vitorlás hajók siklottak a vízen, a part menti fövenyen sirályok pihentek. Olyan szép és harmonikus volt minden, hogy már csak a puszta látványtól is csordultig telt az ember szíve boldogsággal. Mindig és mindenütt, a napnak minden órájában, a 25
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 26
strandon, a sétányon, a kikötõben leste és várta, hogy esetleg megpillanthatja Doritot. Ám eddig még nem sikerült viszontlátnia. Ma azonban… Ott, az a feltûnõ megjelenésû hölgy, a napsárga selyemruhában, s hozzá ugyanolyan színû, széles karimájú kalapban, amely egészen beárnyékolja az arcát, kezében hosszú nyelû, elegáns napernyõ, nem, ez nem lehet más, csakis Dorit! Már rég elfelejtette, mire kérte a lány, mármint azt, hogy ne ismerjék meg egymást, ha találkoznának. Öles léptekkel, szívében ujjongó boldogsággal – s némi lelkiismeret-furdalással Lore miatt – odasietett hozzá. – Dorit! Végre! – suttogta a lányhoz lépve. – Már majdnem elemésztett a vágyódás. Dorit hûvösen végigmérte, mintha csak azt szeretné tudni, vajon ki merészeli az utcán, mindenki szeme láttára leszólítani. – Ne molesztáljon, uram! – mondta aztán fagyosan. – Azt hiszem, összetévesztett valakivel. Kérem, menjen tovább, mert különben kénytelen leszek… Ernst nem várta meg a folytatást, leforrázva odébb lépett. Dühében elsápadt, majd lángba borult az arca. Meg mert volna rá esküdni, hogy Dorit az. Hiszen már az arca, az alakja, a hangja is elárulta, az a pici kis anyajegy az ajka fölött pedig, amely pont úgy nézett ki, mintha odarajzolták volna, mindenképpen elegendõ bizonyíték volt. Igen, nem mással, mint Dorittal beszélt az imént. Mérgében a fogát csikorgatta, s megvetõen kifújta az orrán a levegõt. Tekintetével még mindig a lány távolodó alakját követte, amint emelt fõvel, könnyed eleganciával lépdelt tova a part menti sétányon. Egyszerûen hihetetlen! Erre aztán végképp nem volt 26
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 27
semmi szükség! Úgy beszélt vele, mint valami utolsó jöttmenttel. Másnap aztán megismerkedett Anna-Marie Maltennel, s mint ahogy ez nála lenni szokott, rögtön bele is habarodott. Az elõzõ napi, Dorittól elszenvedett sértés után, csak még inkább tudta értékelni a lány szépségét és kedvességét. Ebben a találkozásban csupán az volt különös, hogy abban a néhány percben, mialatt Malten kisasszonnyal beszélgetett, határozottan az volt az érzése, mintha valaki titokban figyelné õket. Odébb, a bokrok takarásában, mintha Dorit arcát látta volna felvillanni egy pillanatra. Az Anna-Marieval való találkozásról említést tett Willy barátjának is, akinek a vendégszeretetét élvezte azokban a napokban. Dorittal való élményérõl azonban hallgatott, bár egyébként nem volt rá jellemzõ eltitkolni az efféle pikáns kis kalandokat. Nagyon meglepõdött hát, amikor három napra rá levelet kapott Lorétól. Most már nagyon dühös volt magára, és õszintén bánta, amit tett. – De hát miért kell ekkora ügyet csinálni egy kis semmiségbõl! – fakadt ki mérgesen, miután elolvasta a levelet. Dühében összegyûrte a papírost, és a legszívesebben azon nyomban elégette volna. De aztán lecsillapodott, kisimította a lapot, s nyugalmat erõltetve magára, újból végigolvasta az egészet. Tulajdonképpen azt kellene itt írnom, hogy „Drága Ernst Hellmut” – állt a lap tetején megszólítás helyett, s végig az egész levél ebben a hûvös, szenvtelen hangnemben íródott, amit Ernst sosem feltételezett volna Loréról. 27
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 28
Ám Te magad tudhatod a legjobban, hogy miért nem írhatom ezt többé. Az elsõ perctõl fogva aggódtam érted, amikor elmentél a tengerparti tanulmányutadra. Ma már abban is kételkedem, hogy valóban a tanulmányaid miatt utaztál el, bár tudom, hogy most is festesz. Ám azt is tudom, hogy a mûvészet sok mindenre jó, például arra, hogy az ember másokat magához édesgessen. És rengeteg nõ akad, aki szíves örömest besétál az effajta csapdába. Ha az ember egy csinos lánynak „véletlenül” a lába elé ejti a festékesdobozát, hogy ezzel a gyermekded és átlátszó trükkel megismerkedhessen vele, az már elég bizonyíték arra, hogy én már egyáltalán eszedbe sem jutok, nemhogy hû lennél hozzám. Másrészt az is nagyon meglepõen hangzik, hogy valaki a vonaton köt ismeretséget, amit aztán késõbb mindenáron, akár a legalapvetõbb társasági szabályok felrúgása árán is, meg akar újítani. Nos, magad is láthatod, milyen jól értesült vagyok. Abból, amit tudok, sajnos arra kell következtetnem, hogy akad még más, ezeknél feltehetõleg kényesebb ügyed is, hiszen mindenrõl én sem szerezhetek tudomást. Elõször csak sejtettem, késõbb azonban már egészen tisztán láttam, hogy ez az utazás megmérettetés lesz kettõnk számára. Ezek után, úgy vélem, teljes joggal megállapíthatom, hogy nem álltad ki a próbát. Ezért sajnos azt kell mondjam, hogy a magam részérõl jobbnak tartom a fájdalmas szakítást, mint a szakadatlan fájdalmat. Többé ne is próbálj a bizalmamba férkõzni! Teljesen hiábavaló lenne: amennyire korábban feltétel nélkül bíztam benned, és megajándékoztalak a szerelmemmel, most olyannyira elszántam magam a szakításra. Bevallom, nem lesz könynyû elfelejteni Téged, de szerencsére jó pár férfi akad 28
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 29
még rajtad kívül is a világon. Lehet, hogy keménygallérosak, lehet, hogy õszülõ halántékúak… – de õk legalább hûségesek. Lore – Õrület! – kiáltott fel Ernst Hellmut, és dühösen megint összegyûrte a levelet. – Õrület! Õrület! Istenemre mondom, megõrült a világ! Ha tényleg vétkeztem volna, ha ezen az ártatlan úti kalandon kívül, amiben nem is én vagyok a hibás, tényleg elkövettem volna valamit! De nem csináltam semmit, az ég adta világon semmit! Mégis kidobnak, ráadásul még ezt az erkölcsi prédikációt is el kell tûrnöm! Nem, ez egyszerûen hihetetlen! Hirtelen kicsapódott az ajtó, és Willy lépett a szobába. – Hé, pajtás, én eddig azt hittem, festõ vagy és nem színész! – nézett elképedve a barátjára. – Vagy esetleg szándékodban áll átnyergelni? Olyan bõszülten üvöltesz szerény kis hajlékunkban, hogy két utcával odébb is beleremegnek a háztetõk, potyognak a muskátlis cserepek… Mire ez a nagy bömbölés, cimbora? Ernst levetette magát a viseltes díványra, hogy csak úgy nyikorogtak szegény öreg rugói, s egy darabig nem szólt semmit. Öklében még mindig olyan erõsen szorította az összegyûrt levelet, hogy már szinte fájt. Ha azt akarná, hogy Willy mindent pontosan megértsen, akkor órákig mesélhetne neki. Ráadásul a végén ki is nevetné, hiszen õ is egy volt azok közül, akik annak idején óva intették õt Lore szerelmétõl. Csak azt sikerülne valahogy kiderítenie, hogy ki vagy mi rejtõzhet e mögött a szégyenletes ügy mögött! Hogy ez az ártatlan kis flört nem a valódi ok Lore viselkedésére, 29
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 30
már rég felismerte. Akár azt is hihette volna, hogy valaki kémkedik utána. Egy pillanatra Dorit csinos arcocskája jelent meg elõtte, amint gúnyos mosolyra húzza a száját. De aztán elhessegette a gondolatot. Hiszen hogy kereshetné valaki egy másik ember társaságát, hogy lehetne vele ennyire kedves és barátságos, ha közben az lenne a feladata, hogy kémkedjen utána? Dorit fájdalmas arckifejezése, boldogtalan életének tanúbizonysága, páni félelme, hogy esetleg meglátják õket, egyértelmûen bizonyították számára, hogy a lány igazat mondott neki. Ha Ernst Hellmut elolvashatott volna egy másik levelet is, amit ugyanebben a pillanatban Dorit tartott a kezében, bizony másképp vélekedett volna. – Kár ezért a kedves fiúért – mormogta Dorit, s beleszívott a cigarettájába. Elmélázó mosollyal nézte Lore levelét, amit az imént hozott fel neki a szobalány szállodai szobájába. – Tetszik nekem. Igazi egyéniség. Az a fajta, akit érdemes szeretni, s aki maga is képes rá, hogy viszontszeressen. Titokban elhatározta, hogy ha teljesítette a küldetését, közelebbrõl is szemügyre veszi Ernst Hellmutot. A levél, amelyet szórakozottan még mindig a kezében tartott, a következõképpen szólt: Mélyen tisztelt Domel kisasszony! A beszámolójából ítélve remekül teljesítette a feladatát. Mind személyes fáradozásáért, mind pedig a híreiért, vegye hálás köszönetem. Ennyi elegendõ lesz, hogy véghezvigyem a tervemet. Meister miniszteri tanácsos úr haladéktalanul meg fogja küldeni Önnek a szolgálatáért járó honoráriumot. 30
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 31
Mindenesetre Dorit Domelnek már nem volt módja közelebbrõl is szemügyre venni Ernstet, mint ahogy szerette volna. A fiatalember ugyanis még aznap elutazott. Bár úgy vélte, akkor sem tudna megbocsátani Lorénak, ha csak tréfát ûzött volna vele, az alaptalan vádak alól mindenképp tisztázni akarta magát elõtte. Ernstnek persze fogalma sem volt róla, hogy egy roppant ravaszul kimódolt színjáték áldozta, amit Lore azért tervelt ki, hogy így viszonylag könnyedén, az ártatlanság látszatát megõrizve szakíthasson vele. A lány ugyanis már régtõl fogva máshogyan képzelte el a jövõjét. Szerelem és hûség sosem voltak fontosak számára, mindig is olyan férfi mellé szegõdött, aki anyagilag a legtöbbet tudta nyújtani neki. Ez a férfi viszont nem Ernst Hellmut volt, amit Lore maga is õszintén sajnált, hiszen kifejezetten kedves fiúnak tartotta. Többször elpanaszolta ezt Meister miniszteri tanácsosnak is, akit gyengédebb pillanataiban egyszerûen csak „Kandúrom”-nak becézett. A férfi roppant büszke volt erre a becenévre, még azzal együtt is, hogy Lore többnyire csak olyankor szólította így, ha valamit el akart érni nála. Mivel Lore azt mondta neki, hogy képtelen a lelkiismerete ellenében cselekedni, s fogalma sincs, hogy milyen úton-módon szabadulhatna meg Ernst Hellmuttól, a férfi maga eszelte ki a ravasz tervet. Úgy gondolta, hogy így nyugodtan oltár elé vezetheti majd szíve hölgyét, anélkül hogy bárki megszólná érte. Lore csak hosszas tépelõdés után mondott igent a tervre, legalábbis úgy tett, mintha nagyon nehezére esne megtenni ezt a becstelen lépést. Valójában már régóta csak a 31
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 32
megfelelõ alkalomra várt, amely most, Ernst tengerparti tanulmányútjával, végre elérkezett. Ernst Hellmut mit sem tudva minderrõl ült hát a vonaton, s dühében és idegességében az ajkát harapdálta. Ezernyi kérdés megfordult a fejében és számtalan magyarázat, amivel Lorét esetleg mégis jobb belátásra bírhatja. Ám a dolgok másként alakultak. A pályaudvarról egyenesen a lány lakására sietett. Gondolkodás nélkül becsöngetett, és türelmetlenül várta, hogy ajtót nyissanak neki. Eszébe sem jutott, hogy Lore esetleg nincs otthon. Biztosra vette, hogy könnyek közt, teljes kétségbeesésben fogja találni. Azt már megtanulta, hogyan lehet a legkönnyebben megvigasztalni. Elhatározta, hogy addig kedveskedik és hízeleg majd neki, amíg Lore végül hisz neki, és megbocsátja a vétkeit. Elvégre szeretik egymást, s egy több éves kapcsolatot nem lehet csak ilyen könnyen felrúgni! Amikor azonban Lore helyett testes házvezetõnõje nyitott ajtót, ráadásul roppant sértett képpel, Ernst hátrahõkölt. – Lore nincs… nincs itthon? – dadogta, s zavarában keresgélnie kellett a szavakat. – Loréhoz jöttem, Schoberné. Épp most érkeztem vissza, s arra gondoltam… Schoberné csípõre tette a kezét, s közben szigorúan tetõtõl talpig végigmérte a fiút. Megvetõen elhúzta a száját, majd végre kelletlenül megszólalt: – Hát jó, hallgasson ide, fiatalember! Én mindig kedveltem magát. Kifejezetten rokonszenvesnek találtam, és álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki ennyire meg tudjon téveszteni a viselkedésével. Hogy egyszerûen faképnél hagyta ezt a szegény lányt, mintha nem is ismer32
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 33
te volna sosem! Nem sok hiányzott hozzá, hogy szegénykém véget vessen az életének. Csak hogy tudja, fiatalember! Hogy gondolja, hogy hónapokig tüsténkedik egy ilyen lány körül, szabadon jár hozzá ki-be, aztán egyszer csak agyõ, vége, isten veled, mintha mi sem történt volna? Úgyhogy ezek után nekem ne kerüljön a szemem elé, érti? Hát csak ezt akartam mondani. Most már legalább könnyebb a lelkemnek – fejezte be kifulladva, s be akarta csapni a megütközve bámuló Ernst orra elõtt az ajtót. – De kérem, Schoberné! – tért magához a fiú, s gyorsan megtámasztotta a lábával az ajtót, hogy ne lehessen becsukni. – Hiszen ez egyszerûen képtelenség! Komolyan mondom, itt mindenki megbolondult… – Ahogy mondja, uram! – kiabálta ki az asszony. – Egyszerûen megáll az ember esze, hogy manapság egyes fiatalurak mit meg nem engednek maguknak! – Kérem, Schoberné, értsen meg! – halkította le a hangját Ernst, s egyszeriben mintha sokkal kevésbé dühítette volna ez az egész. – Másként van, mint ahogy maga tudja, higgye el, egészen másként! Kérem, engedje meg, hogy bemenjek! Mindent elmondok magának, amit tudok, és maga is elmondja nekem, mit tud. Szerintem így juthatunk legközelebb az igazsághoz. – Csak azért, mert magáról van szó, Hellmut úr! – egyezett bele gondterhelt sóhajjal az asszony. – Jöjjön be hát! De csak mert kedvelem magát, s mert õszintén szólva sosem néznék ki magából ilyesmit, érti, csakis ezért engedem be. Mielõtt Ernst leült volna a rozoga székre, néhányszor nagy levegõt vett. Amikor már teljesen nyugodtnak érezte magát, belekezdett a mondókájába. Miközben mesélt, látta, 33
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 34
hogy Schoberné szeme egyre inkább elkerekedik. Amikor végül elhallgatott, az asszony izgatottan a térdére csapott. – Micsoda álnok nõszemély! – fakadt ki mérgesen. – Hát ez egyszerûen… – nem fejezte be a mondatot. Mutatóujjával befogta az egyik orrlyukát, jól hallhatóan szippantott néhányat, s csak azután folytatta: – Most már világos! Hajaj, a napnál is világosabb! Mármint az, hogy ki is valójában ez a miniszteri tanácsos, ez a Meister úr, vagy hogy is hívják. Gondolom, ismeri maga is… Eleinte, amikor el-elvitte magával a kisasszonyt, a nagybátyjának adta ki magát. Méghogy nagybácsi! A miniszteri tanácsos úr... No, emlékezzünk csak, hogy is volt? Igen, egy nap épp megérkezett ez az ember, aztán hamarosan ismét csengettek. Egy finom kis hölgyike volt az, tudja, az a fajta, amelyik úgy tele van aggatva mindenféle csecsebecsével. Nem is Lore kisasszonyt kereste, hanem a tanácsos urat. Hát én akkor, isten lássa lelkem, sosem szoktam ilyet tenni, szóval én akkor bizony egy kicsit hallgatóztam. Nem hallottam sokat, mert mind a hárman nagyon halkan beszéltek. Annyit azért megtudhattam, hogy ennek a hölgyikének el kell utaznia valamilyen vonattal, amiért a tanácsos úr majd jól meg fogja fizetni. Azon még most is csodálkozom, miért beszélt úgy Lore kisasszonyról, mintha az unokahúga lenne. Be kell vallanom, hogy a kisaszszony már rég megkért rá, hogy ne szóljak magának egy szót sem a bácsikájáról. Azt mondta, hogy Hellmut úr és õ nem szeretnék, ha a rokonság is beleavatkozna a kapcsolatukba. Hát ezt akartam még elmondani. – Maga szerint tehát a miniszteri tanácsos nem Lore nagybátyja? – kérdezte elgondolkozva a fiú. – De nem ám, fiatalember, ma már egészen biztos va34
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 35
gyok benne, hogy nem az. Érti? Ma! Tegnap ugyanis, amikor elmentek, kinéztem utánuk az ablakon. Hát, ahogy azok ketten egymásba karoltak, arról minden eszébe jutott volna az embernek, csak az nem, hogy ez egy nagybácsi a húgával. Meg aztán egyszer hallottam is, amint Meister úr „Szívecskémnek” szólította a kisasszonyt. Na, Hellmut úr, hát mondja meg, így szólítja az ember az unokahúgát? S ha belegondolok, a tanácsos úr pont olyan felfuvalkodott ábrázattal szokott itt pöffeszkedni, mint egy szerelmes pulykakakas. Ernst magába roskadva ült a széken. Pillanatnyilag még a gondolkozás is nehezére esett. Egy percig sem kételkedett abban, amit Schoberné mondott. Kicsit késõbb, amikor úgy-ahogy magához tért, megkérte az asszonyt, hogy a szobájában várhassa meg Lorét. Már késõre járt, amikor a lány hazaért. Ernst nem gyújtotta fel a villanyt, s idõközben el is aludt a karosszékben. Már csak akkor riadt fel, amikor Lore vidáman dudorászva belépett a szobába, és felkapcsolta a villanyt. Ernst nem mozdult, s mivel a szoba egyik félreesõ sarkában ült, Lore nem vette õt mindjárt észre. Elegáns estélyi ruhát viselt, s kedvtelve illegette magát a tükör elõtt. Még mindig a közkedvelt dalt dúdolta, ám egyszerre elakadt a hangja. A tükörben ugyanis észrevette Ernstet. Rémülten hátrafordult, és szájára tapasztotta a kezét, hogy fel ne sikoltson. – Gondolom, nem számítottál rá, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást, igaz? Tulajdonképpen arcátlanság is a részemrõl, hogy a kérésed ellenére háborgatni merlek. Így gondolod, ugye? – kérdezte Ernst, miközben lassan 35
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 36
felemelkedett a fotelból, s közelebb lépett. – Milyen csinos vagy! – mérte végig elfogulatlan pillantással a feltûnõen elegáns lányt. – Tényleg, nagyon jól nézel ki. Egyáltalán nem úgy, mint egy pályája elején álló kis festõnõ, sokkal inkább úgy, mint egy nagyvilági hölgy, akinek egy miniszteri tanácsos gondoskodik a kényelmérõl. Persze, lehet, hogy tévedek. Igen, biztosan tévedek, de azért mégis nagyon szeretném tudni, hogy mi történt veled, kicsi Lore. – Én, én… – dadogta a lány, s riadt pillantása ide-oda repdesett a szobában. – Én… vagyis, nem akarsz esetleg leülni, Ernst? Hiszen… – Hirtelen elakadt a hangja. Szemlátomást most döbbent rá, hogy az imént kiesett a szerepébõl, s nem úgy viselkedett, mint ahogy azt a fiúval ûzött csalárd színjáték diktálta volna. Gyorsan menteni próbálta hát, ami még menthetõ. – Hogy merészelsz egyáltalán idejönni! – kiáltotta felháborodást színlelve, s a szeme villámokat szórt. – Becsaptál, megcsaltál, hûtlen lettél hozzám! Azt várod, hogy tétlenül nézzem, amint más nõk után koslatsz, hol ezzel, hol azzal próbálsz kikezdeni? Én meg csak üljek itthon, hûségesen várva rád, igaz? Hát persze, ez tetszene neked! Kettõnk között vége mindennek, csak hogy tudd, s hogy az én számból is halljad! Egyszer s mindenkorra vége! Ernst nem hagyta magát kihozni a sodrából, bár érezte, hogy minden idegszála megfeszül. – S ha én, mondjuk úgy, bebizonyítom, hogy mindaz, amit felhozol ellenem, hazugság, hogy az egészbõl semmi sem igaz? – Nem tudod bebizonyítani! Soha nem fogod tudni bebizonyítani! – rázta a fejét hisztérikusan Lore. – Ilyen biztos vagy benne, hogy az emberetek tévedhe36
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 37
tetlen? Lehet, hogy összetévesztett valakivel – jegyezte meg szenvtelen hangon a férfi. Lore idegességében nem vette észre, hogy kelepcébe csalták. – Nem, az lehetetlen! Nagyon megbízható és… – bizonygatta hevesen, ám Ernst közbevágott: – Szóval igaz! Te küldted utánam Doritot, hogy bizonyítékokat szolgáltasson neked. Lore elõbb elsápadt, aztán meg elpirult. Ez még egynéhányszor megismétlõdött, mielõtt meg tudott volna szólalni. – Ehhez neked semmi közöd! – csattant fel ismét a hangja, amikor visszanyerte az önuralmát. – Nem nyomoroghatok egész életemben, azt lesve, mikor hozol haza pár garast, ha netán sikerül eladnod valamelyik mázolmányod. Rájöttem, hogy így nem lehet élni. Egyszerûen szükségem van az anyagi biztonságra. Most már tudod az igazat. Melletted boldogtalan lettem volna. – Vagy úgy! – jegyezte meg hûvösen Ernst, lesújtó pillantást vetve a lányra. – Szóval mellettem boldogtalan lettél volna! És ezt most mondod nekem, miután elcsavartad a fejemet, és nevetségessé tettél a barátaim elõtt, akik mindig is óvtak tõled. Undorító! A legszívesebben megmondanám, mi vagy! Bizony isten, megérdemelnéd! De inkább nem teszem. Add át üdvözletem a tanácsosodnak! Kívánom, hogy legyen boldog veled! Ernst fagyosan és tárgyilagosan mondta mindezt, a legkisebb indulat jele nélkül. Amikor befejezte, az ajtóhoz lépett, és köszönés nélkül, úgy ment el Lorétól, hogy még csak vissza sem nézett. Hamarosan aztán elfelejtette Lorét is és ezt a kellemet37
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 38
len kalandot is. Talán csak annyi változás történt, hogy nõügyekben kevésbé volt már magabiztos, mint annak elõtte. Késõbb is akadtak lányok az életében, akik nem várták meg, hogy õ szakítson velük, hanem még idejekorán kiadták az útját. Ernstnek azonban ez mégsem vált kárára, hiszen az ilyen kudarcok után mindig egy kicsit megfontoltabbá vált.
38
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 39
III. Amikor Reinert doktor aznap este meglátogatta a betegét, nagyon felindult állapotban találta. – Látom, hogy megint felizgattad magad valami miatt, Heinrich – jegyezte meg szemrehányóan a barátja ágya mellé lépve. – Régi dolgok, Karl! – legyintett Heinrich Malten. – De mondd csak, mit gondolsz Ernst Hellmutról? – A legjobbakat, Heinrich, csakis a legjobbakat. Remek fickó! A szó nemes értelmében igazi úriember. Ha nem kedvelném annyira Anna-Mariet, bizony isten még neheztelnék is rá, amiért egyszer majd õrá száll a vagyonod és nem Ernstre. De csak nem leszel ilyen szõrös szívû, ugye, Heinrich? Néhány ezer márka elegendõ lenne ahhoz, hogy talpra álljon a fiú. Hát jó, bevallom, a múlt nyáron azzal a szándékkal hívtam õt meg, hogy esetleg összehozhatlak benneteket. Ernst azonban makacsul ellenállt, amikor beavattam a tervembe. Kereken megmondta, hogy nem fog az örökségedre spekulálni. Ráadásul akkoriban te sem voltál a legjobb bõrben, így végül tényleg nem lett az egészbõl semmi. – Hm, hm… – köszörülte meg a torkát a beteg, akit szemlátomást fárasztott a beszéd. – Mondd csak, Karl, mióta is ismerjük mi egymást? – Várj csak, majd mindjárt utánaszámolok. Mindkettõnknek ötvenöt évecske nyomja a vállát, harmincévesek voltunk, amikor annak idején Lipcsében megismertük egymást. Az annyi mint huszonöt év, igen, barátom, idestova negyed századra nyúlik vissza a barátságunk. – Úgy van! És már tizenkét év telt el azóta, hogy itt la39
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 40
kunk. Akkor mostad meg úgy a fejemet, majd pedig számûztél erre az isten háta mögötti helyre. – Meglehetõsen pocsék állapotban voltál, testileg és lelkileg egyaránt. Bizony isten, még most is elfog a harag, ha eszembe jut. – Jól van, hagyjuk! Végtére is neked köszönhetem, hogy még mindig itt lehetek ebben a siralomvölgyben. Néha nem volt túlságosan szép, ahogy bántál velem. A nyarakat itt kellett végigülnöm, a teleket Olaszországban, tizenkét éve ingázom észak és dél között, magammal cipelve szegény kicsi Anna-Mariet. – Szerencsére mindez nem ártott a „kicsi” AnnaMarienak, aki már nem is olyan kicsi, sõt, kifejezetten szép, ifjú hölggyé serdült az évek folyamán. – Igen, hál’ istennek õ teljesen egészséges. – És milyen szép! De mi köze mindennek az izgatottságodhoz? – A minap beszéltem Anna-Marieval a régi idõkrõl. Egyszer neki is meg kellett tudnia az igazat. – Hát igen… Mindenesetre most vedd be gyorsan a cseppjeidet! Idehívjam Anna-Mariet? – Nem, inkább add ide te, légy szíves! – intett a fejével az asztalkán álló gyógyszeres üveg felé Malten. De már késõ volt. Görcsös köhögés rázta meg a testét, s a szája elé szorított zsebkendõ pillanatok alatt vörösre színezõdött a vértõl. Amikor elmúlt a roham, Reinert segített neki kényelmesebben elhelyezkedni. A beteg nagyon kimerültnek látszott. – Meddig tarthat még, Karl? – kérdezte nyugtalan tekintetét az orvos arcára szegezve. – Kímélned kell magad, s akkor… 40
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 41
– Ne beszélj mellé, kérlek, elvégre nem vagyunk siránkozó vénasszonyok! Ki vele, öreg cimbora, de õszintén! – Ha végrendelkezni akarsz, tedd meg minél hamarabb! Néha nagyon gyors lefolyású ez a betegség. – Köszönöm, most már eleget tudok. A végrendeletem az ügyvédemnél van. Négy héttel ezelõtt újat készítettem. Különös testamentum, elismerem. Talán egy kicsit majd méltatlankodsz is, ha megismered a tartalmát. De nem volt más választásom, hiszen érzem, hogy nem sok idõm van már hátra. Nem fogom tudni kivárni, amíg AnnaMarie hajója biztos révbe ér. Remélem, jól döntöttem. Ugye, mellé állsz majd, ha én már nem lehetek vele? Dr. Reinert némán megszorította a barátja kezét. Képtelen volt beszélni. – Most menj, és küldd ide nekem a gyermeket! – kérte fáradt mosollyal a beteg. – Úgysem sokáig gyönyörködhetek már a szépségében. Reinert kiment, s kisvártatva Anna-Marie lépett a szobába. – Aludnod kellene, drága apám! – nézett aggodalmasan a férfi elkínzott arcába. – Tudom, gyermekem. Maradj itt velem, amíg elalszom! – Hát persze, apám. Tizenegykor még egyszer be kell adnom a cseppjeidet. Reinert bácsi a lelkemre kötötte, hogy el ne feledkezzem róla! – Jól van, kicsim. Gyere, ülj ide mellém, s add ide szépen a kezed! Anna-Marie teljesítette az óhaját, s még sokáig üldögélt csendben a beteg ágya mellett. Amikor késõbb Malten elaludt, bejött Gustav, az öreg inas, akinek kizárólag 41
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 42
az volt a dolga, hogy az ura személye körüli teendõket ellássa. Éjjelente õ virrasztott mellette, s napközben aludta ki magát. Anna-Marie nehéz szívvel hagyta ott az apját. Elõbb azonban még felvette Ernst Hellmut fényképét az éjjeliszekrényrõl, és bevitte magával a szobájába. Egy kicsi, zöld bõrbe kötött mappába rejtette, amiben egyébként a névjegykártyákat szokta tartani. Sokáig nézegette szerelmes tekintettel a szívének oly kedves arcot, majd végül fogta a mappát, és becsúsztatta az ékszerdobozába. A következõ napok mélységes aggodalomban teltek. A beteg állapota egyre rosszabbodott. Ha bement az apjához, Anna-Marie mindig összeszedte magát, és igyekezett derûsnek és nyugodtnak mutatkozni. Ám amikor egyedül maradt, óhatatlanul rátört a rettegés és a szomorúság. Egyszer, amikor a beteg ágya mellett sem bírta visszatartani a könnyeit, Malten gyengéden megcirógatta az arcát. – Légy erõs, gyermekem! Én már hamarosan megszabadulhatok a kínjaimtól. Ne bánkódj emiatt! Meglátod, minden jóra fordul. Húsvét reggelén aztán, amikor a közeli templom harangja a feltámadás dicséretét zúgta, Heinrich Malten örökre elaludt.
42
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 43
IV. A Mauer utcában, egy ódon bérház negyedik emeletén, egy öreg szabómesternél volt koszton és kvártélyon a két barát, Ernst Hellmut és Willy Reinert. Mindketten huszonöt márkáért béreltek egy-egy szobát. Szoros barátságuk tette lehetõvé, hogy közösen használták az egyik helyiséget hálószobának, míg a másik az étkezõ, a társalgó, a fogadó- és a dolgozószoba tisztét töltötte be. Pillanatnyilag ezt a legutóbbi jellegét öltötte magára, lévén, hogy Ernst az ablak elõtti hatalmas asztalnál ült, s a rajztáblája fölé hajolva elmélyülten rajzolt, miközben Willy egy sok vihart megélt díványon hevert, s az anatómiatankönyvét lapozgatta. A díványt, a szerény berendezés talán legelõkelõbb darabját, egy tarka ágyterítõvel takarták le, amelynek készítõje nyilván nagy örömét lelte a színek kavalkádjában, ám ízlése nem sok lehetett. Ugyancsak e dívány fölött a falon, néhány vívótõr, illetve színes szalagokkal felpántlikázott, hosszú szárú pipa alkottak egészen zavarba ejtõ dekorációt. A dívánnyal szemben egy élemedett korú, testes íróasztal trónolt. Lapjának egykor zöld bevonata az idõk folyamán különös színre váltott, s a rajta éktelenkedõ hatalmas tintafoltokkal a bútordarab valamikori tiszteletteljes rendeltetésérõl tanúskodott. Az asztal fölött viszonylag új könyvespolc függött, amely jelenleg Willy könyvtárának adott otthont. Néhány széken, illetve különbözõ méretû rajztáblán és összegöngyölt papírtekercsen kívül más nem is igen volt a szobában, legalábbis semmi olyasmi, amibõl a helyiség sokoldalú rendeltetésére lehetett volna következtetni. Lakói 43
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 44
azonban már rég hozzászoktak a szerény körülményekhez, s kellõ fantáziával és humorérzékkel a néhány szegényes holmiból mindig sikerült megteremteniük az alkalomhoz leginkább illõ szobabelsõt. Most jó ideje mély csend honolt e szerény agglegénylakban, az elmélyült munka csendje. Aztán Ernst egyszerre vidám fütyörészésbe kezdett, ami természetesen zavarta Willyt a tanulásban. – Csend legyen ott az alvégen! – mordult rá bosszúsan a barátjára. – Mi az, már fütyülni sem lehet? – Nem, ha az ember barátjának latinul kell orvosi szakkifejezéseket bifláznia, akkor nem! – Hát még mindig nem tanultad meg õket? – Ha netán nem hallottál volna még róla, elég sokat meg kell tanulni ahhoz, hogy valakibõl doktor legyen. Egyébként pedig semmi kedvem megbukni, érted, te majom? – Hát persze, okos kos! – És te? Meddig rajzolgatsz még? – Még egy fél óra, legfeljebb. – Borzasztóan megszomjaztam. – Mint mindig… – Te talán nem szoktál? – Ki meri ezt állítani? – emelte fel a hangját tréfásan Ernst, majd egy idõre ki-ki a munkájába mélyedt ismét. – Na, ebbõl ennyi elég! Mára legalábbis… – csapta le a könyvet egyszerre Willy. – Mondd csak, Ernst fiam, akad még netán néhány garasod? – Három márka akad még. – Mindösszesen? 44
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 45
– Ne bolondozz! Huszonnyolcadikán? Miért, neked mennyi van? – Egy árva fityingem sincs. – Na látod, fiacskám! – nevette el magát Ernst a barátja elszontyolodott képe láttán. – Legfeljebb nem megyünk ma a Kempinskybe. Fejenként egy márka ötven, három napra elosztva. Egyszerû a képlet, nemdebár? – Esetleg megpumpolhatnánk a mi jóságos szállásadónõnket… – Egyelõre inkább ne! Ma még ki kell jönnünk ennyibõl. Holnap meg már lehet, hogy megkapom a fizetésem. – Vagy az öregem egy nappal korábban megküldi a havi apanázsomat… Szóval: éljen a remény, cimbora! Ebben a pillanatban megszólalt odakint az elõszobacsengõ. Nem sokkal rá, rövid kopogás után, a szállásadónõjük lépett a szobába, kezében egy táviratot szorongatva. – Ez magának jött, Hellmut úr. – Nekem? Csakis tévedés lehet – nézett rá meglepetten a fiatalember. – Nem, nem. Itt áll, feketén-fehéren: Ernst Hellmut úr részére – nyomta kezébe az asszony a táviratot, s kíváncsian leste arcán a hatást. Ernst fejcsóválva vizsgálgatta a borítékot. – Csakugyan nekem jött. Hát ilyet még nem látott a világ! Vajon mi lehet benne? – Esetleg ha kinyitnád… – javasolta Willy, miközben az árgus szemekkel figyelõ háziasszony elé lépett, és széles terpeszben megállt elõtte. – Óhajt még valamit, mélyen tisztelt Ziegenspeckné? – Nem. Adjak a postásnak borravalót? – Tessék, itt van – nyúlt bele a zsebébe Ernst, majd az 45
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 46
asszony kezébe nyomott egy tízpfennigest. – Most pedig adio, mia bella! Ziegenspecknének szemlátomást még most sem igazán akaródzott távoznia, de hát nem volt más választása. Ernst megvárta, amíg becsukódik mögötte az ajtó, csak akkor nyitotta ki a táviratot. Lázas sietséggel végigfutotta a néhány sort, s amikor a végére ért, lerogyott a legközelebb álló székre. – Mi történt, Ernst? Valami rossz hír? – kérdezte óvatosan Willy. Ernst mélyet lélegzett, majd a barátjára nézett. – Te, Willy, légy szíves, olvasd fel nekem világosan és érthetõen! Willy elvette tõle a papirost, és hangosan olvasni kezdett: „A nagybátyja kedvezõen végrendelkezett az Ön számára. Jöjjön azonnal. Az édesanyja már itt van. Útiköltséget postán utaljuk. Hozza Willyt is. Reinert” A két fiú egy darabig némán nézett egymásra. Willy tért magához hamarabb, s örömében akkorát üvöltött, hogy Ziegenspeck asszony azonnal visszafordult a folyosóról. – Az áldóját! Itt meg mi történt? – kérdezte csípõre tett kézzel, hol az egyikre, hol meg a másikra nézve. Willy derékon ragadta az asszonyságot, néhány tánclépéssel odapördült vele Ernst széke elé, s nevetve a barátjára mutatott: – Egy milliomos ül ön elõtt. Ha kérhetem, drága höl46
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 47
gyem, hûséges õrzõje házi tûzhelyünknek, tisztelje meg õt egy bájos pukedlivel. Az asszony elõbb bamba képpel bámult rájuk, majd megcsóválta a fejét. – Maguk aztán nagy hóhányók! Mindig a bolondját járatják velem, szegény vénasszonnyal. – Eszünk ágában sincs, drága asszonyom. No, de most menjen, kérem! Valamiképp magához kell térítenem itt ezt a fiatalembert. Ha megint jön a postás, és pénzt hoz, azonnal ide vele! Megértette? – Ma már nem fog jönni a levélkihordó, ahhoz már túl késõ van. – De bizony, mihozzánk jönni fog! Majd meglátja, mindjárt itt lesz. Magának csak az a dolga, hogy eressze be. – Ajaj, doktor úr, maga tényleg javíthatatlan! Folyton tréfál velem – ingatta a fejét az asszony. – Nem, drága asszonyom, nyugodtan elhiheti, ez véresen komoly. Majd mindjárt meggyõzõdhet róla személyesen is. Ziegenspeckné félig nevetve, félig zsörtölõdve elmasírozott, Willy pedig odalépett a barátja elé. – Na, fiacskám, mit szólsz hozzá? – fürkészte Ernst arcát. – Nem tudom elhinni. Édes istenem, ha csakugyan rám hagyott volna pár ezer márkát! Végre a sarokba hajíthatnám ezt a nyomorúságos karikatúra rajzolósdit, kialhatnám magam és rendesen dolgozhatnék. Nem, jobb, ha nem is ábrándozom ilyesmirõl. Túlságosan keserû lenne a csalódás. – Pedig ha az öregem ezt sürgönyözte, biztos lehetsz benne, hogy van valami a dologban. Már Malten temetésekor is mondta nekem, hogy sejtése szerint a megboldo47
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 48
gult terád is gondolt a végrendeletében. Neked nem akartunk szólni errõl, mivel a végrendeletet csak két héttel a temetés után lehetett felnyitni. Ernst izgatottan felpattant a székrõl, s hosszú, karcsú mûvészujjaival végigszántott a haján. – Ezek szerint az anyám már ott is van? – Gondolom, Anna-Marie a temetés után már nem engedte el, legalábbis errõl a szándékáról beszélt az anyámnak. Azt is õ szorgalmazta, hogy az édesanyád ott legyen a temetésen. Tudtommal a te jelenlétedre is számított. – Nem állt módomban elmenni, te is tudod. Pénzem se volt, ráadásul szorított a lapnál a határidõ. – Tudom, mondtam is neki, amikor felõled érdeklõdött. – Mindig hálás leszek neki azért, hogy ilyen jó az anyámhoz. – Igen, Anna-Marie nagyszerû kislány. Meg aztán, gondolom, neki is jólesik, hogy maga mellett tudhat valakit abban a hatalmas, üres házban. – Mikor menjünk? Ma este már, gondolom, késõ lenne. – Igen, legjobb lesz holnap reggel. De most aztán tényleg pakold el végre ezt a sok limlomot, és gyerünk! Azt hiszem, most már csakugyan megérdemlünk egy üveg jófajta burgundit.
48
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 49
V. Willy kicsit elhamarkodhatta azzal a burgundival, mert hirtelen a homlokára csapott. – Ó, az áldóját! Attól tartok, várnunk kell még azzal a borral! A nagy izgalomban egészen megfeledkeztem Hillyrõl. Nem utazhatok el csak úgy, hogy nem is szólok neki. Nagyot csalódna bennem. Ezt pedig semmiképp sem kockáztathatom meg. Bár minden észérv ellene szól, mégiscsak annak a felfuvalkodott háztulajdonosnak a malmára hajtanám vele a vizet – mondta félig magának, félig a barátjának. Ernst csak fáradtan legyintett. Eszébe jutott Lore felfuvalkodott miniszteri tanácsosa, s bár azóta a gyászos eset óta igencsak megváltozott a szende ifjú hölgyekrõl a véleménye, Hillyt mégis másképpen ítélte meg. Biztosra vette, hogy a lány inkább kolostorba vonulna, vagy bármi más ostobaságot csinálna, de akkor sem menne hozzá a hájas háztulajdonoshoz. Persze érthetõ módon nem szólt errõl Willynek, ahogy más egyéb módon sem szokott beleavatkozni a magánéletébe. – Persze, Willy, menj csak nyugodtan! – mondta hát minden akadékoskodás nélkül. – Kellemes estét! Majd én is igyekszem hasznosan tölteni ezt a néhány nyugodt órácskát, amely még megadatott nekem a bizonytalan jövõ elõtt. – Bizonytalan jövõ! – csóválta meg a fejét Willy. – Hát, barátocskám, rajtad tényleg nem lehet segíteni. Egyébként, amióta megérkezett ez a távirat, folyton az jár a fejemben, hogy Anna-Marienak és neked valamiképp közelebb kellene kerülnötök egymáshoz. Mármint úgy ér49
B024_inside.qxd
10/30/2007
5:02 PM
Page 50
tem, hogy most, miután az öreg Malten meghalt, talán egy kicsit lehetne változtatni a Malten-házzal való kapcsolatotokon. – Miket hordasz itt nekem össze! – intette le a barátját kelletlenül Ernst. – Tudod jól, mi a véleményem a szebbik nemrõl. Hilly természetesen kivétel. – Hát jó, hagyjuk. De mondd csak, tényleg nem orrolsz rám, amiért ma este magadra hagylak? – Dehogy. – Mi lenne, ha velem jönnél? – Hillyhez? Na nem, fiacskám! Egyedül kell vele elboldogulnod. Meg aztán, õszintén szólva, semmi kedvem mélyenszántó tudományos vitákat folytatni az anyósjelölteddel, amelyek valójában minden tudományos alapot nélkülöznek. Ahogy észrevettem, a jóasszony inkább csak megjátssza a tájékozottat. – Hát jó, akkor nem gyõzködlek. A nyakas természetedet ismerve, úgyis hiábavaló. Egyébként pedig, ha az anyósjelöltemmel akarsz ugratni, nos, akkor elmondanám, hogy nem õt, hanem a lányát szándékozom feleségül venni. – Jól van, Willy, nem akartalak megbántani. De most már tényleg menjél! Hilly biztosan örülni fog neked. Add át neki az üdvözletem! Gondolatban alázatos kézcsókra hajtom fejem bájos kis kacsója fölött… – Te szívtipró! – jegyezte meg némi gúnnyal a hangjában Willy, majd fogta a kabátját, s elindult az ajtó felé. – Remélem, azért nem fogsz unatkozni! Majd gondolok rád. Te pedig ne felejtsd el, amit Anna-Marie Maltenrõl mondtam! Nagyon bájos teremtés. Tudod, hogy az apám már a múltkor is szeretett volna elvinni hozzájuk… 50
