Hedwig Courths-Mahler. A szerelem erejével

70-A szerelem erejevel 154.qxd

7/17/2010

11:44 PM

Page 1


7/17/2010

11:44 PM

Page 2


7/17/2010

11:44 PM

Page 3

Hedwig Courths-Mahler A szerelem erejével


7/17/2010

11:44 PM

Page 4

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: Die Liebe höret nimmer auf © Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG Bergisch Gladbach Fordította: MAROS MAGDOLNA


7/17/2010

11:44 PM

Page 5

I. – Kisasszony, szíveskedjék átfáradni a nagyságos aszszonyhoz! – Felébredt? – állt fel azonnal Flavia Janotta, és kérdõn nézett az inasra. – Igen, nagyságos kisasszony. – És hogy van? – Ha megkockáztathatom, hogy véleményt mondjak, azt hiszem, nagyon rosszul – felelte az inas, õszinte aggodalommal a szemében. – Az ápolónõ és az orvos nagyon aggódnak. Kinyitotta az ajtót, és elõreengedte Flaviát. Végigkísérte a hosszú folyosón, a kastélyszerû épület végéig. Ennek a folyosónak az ablakaiból rá lehetett látni a széles oszlopcsarnokra, s pompás kilátás nyílt a fenséges hegyi panorámára. A Rittberg-ház, a nagybirtokos Herbert Rittberg szép, kastélyszerû villája erdõvel borított hegy derekán épült. A hegy lábánál varázslatos tó terült el. Bár még nem zöldült ki a hegyoldal, a tavasz illata már ott bujkált a levegõben. 5


7/17/2010

11:44 PM

Page 6

Flavia, mint oly gyakran, végigjáratta tekintetét a csodás tájon. Feljebb a hegyen, az erdõben álltak a gazdasági épületek, az erdészház és egészen fenn a havasi pásztorkunyhók. Mindez a hatalmas földbirtok az elõzõ évben elhunyt Herbert Rittbergé, a mesés gazdagságú iparmágnásé volt. Óriási vagyonát maga szerezte a rátermettségével, szorgalmával és határtalan energiájával. Ez az ember, akit oly sokan irigyeltek, mégsem volt boldog. A feleségén és a fián kívül Flavia volt az egyetlen rokona. Egyik unokahúgának a lánya volt, akivel mindig nagyon jól megértették egymást. Az unokatestvér egy ismert hegedûvirtuózhoz ment feleségül. A muzsikus egy balesetnél olyan szerencsétlenül törte el a jobb karját, hogy véglegesen megbénult. Mivel feladni kényszerült a hivatását, megkeseredett és korán meghalt. Özvegye és lánya nagyon szerény anyagi körülmények között maradt. Amikor nem sokkal ezután Flavia anyja is meghalt, az árvát nagybátyja fogadta magához. Flavia tulajdonképpen igazán jól érezhette volna magát a bácsiéknál, ahol szépséget, jólétet és kényelmet árasztott minden, ám érzékeny lelke igen hamar megérezte, hogy a gazdag házból hiányzik a boldogság. A nagybátyja és nagynénje réges-rég elidegenedett egymástól. Igaz, soha nem bántották egymást, de soha nem is tettek semmit egymás kedvére. Hûvös udvariassággal érintkeztek, és ebben a furcsa családi légkörben vergõdött egyetlen fiuk, Hans. Kénytelen volt szomorúan, de tehetetlenül szemlélni szülei megromlott kapcsolatát. 6


7/17/2010

11:44 PM

Page 7

Flavia már egy éve a rokonok házában élt, amikor meghalt a nagybátyja. Azóta újabb év pergett le, és immár özvegye feküdt hetek óta nagybetegen. Elõször csak könnyû meghûlésnek tartották, bár a lelke mélyén mindenki sejtette, hogy nagyobb a baj. A férje halála után ugyanis mintha Eleonore Rittbergnek is kihunyt volna az életereje. Egyre csak gyengült, és most hirtelen ijesztõen rosszabbodott az állapota. A konzíliumra kihívott orvosok aggodalmas arccal állták körül a betegágyat, és a háziorvos szükségesnek tartotta hazahívatni Hansot. A fiatalembert ma reggel értesítették telefonon, és õ természetesen megígérte, hogy azonnal elindul az anyjához. Hans Rittberg szemmel láthatóan örökölte apja szellemi erejét és egyéb képességeit is. Szorgalmasan, tettre készen és céltudatosan haladt nyomdokain, és még életében átvette tõle az iparmûvek irányítását. Az ipartelep München közelében terült el. A család a teleket rendszerint szép müncheni házában töltötte, ahonnan félóra autóútra volt az üzem. A hegyek között fekvõ Rittberg-ház tulajdonképpen a nyári rezidenciaként szolgált. Hans most is Münchenben tartózkodott, míg édesanyja az apja halála óta itt élt fenn, a hegyek között. Itt halt meg a férje, és itt állt a parkban a mauzóleum, amelyben az elhunyt végakarata szerint hamvai nyugodtak. Bármilyen volt is az idõ, Eleonore Rittberg nap mint nap kiment a síremlékhez, s órák hosszat elüldögélt mellette. Nyilván itt fázott meg annyira, hogy végül ágynak esett. Flavia gyöngéden ápolta nagynénjét, és hallani sem 7


7/17/2010

11:44 PM

Page 8

akart róla, hogy Hans ápolónõt fogadjon mellé. Az unokafivére mégis ragaszkodott ehhez, mivel nem akarta, hogy a túlzott erõfeszítésbe esetleg a fiatal lány is belebetegedjen. Flavia mélységesen tisztelte a nénjét, bár sosem tudott hozzá szíve egész melegével közeledni. A büszke asszonyban volt valami rideg távolságtartás, ami minden bizalmas közeledési kísérletet csírájában fojtott el. Eleonore Rittberg még az ura és a fia számára is hûvös és megközelíthetetlen maradt. Pedig leírhatatlanul szerette a férjét. Mintha valami különös titok lengte volna körül a személyét, ami a házastársak között megakadályozott minden gyengéd közeledést. Annak idején Herbert Rittberg érdekbõl vette el a feleségét, mivel üzeme bõvítéséhez szüksége volt a vagyonára, és mert úgy gondolta, hogy Eleonore büszke szépsége méltóképpen reprezentálja majd a Rittbergházat. Szerelmet soha nem érzett iránta. Szent meggyõzõdése volt, hogy az õ életében a szerelem nem játszhat szerepet. Csakhogy tévedett: néhány évvel késõbb õt is utolérte a nagy szerelem, s Herbert Rittberg erõs egyénisége teljes szenvedélyével beleszeretett egy fiatal festõnõbe. A lánynak sejtelme sem volt róla, hogy a férfi, aki betört az életébe, nõs és nagyiparos. Rittberg, attól való félelmében, hogy kedvese azonnal szakítana vele, mindezt elhallgatta elõle. A fiatal festõmûvésznõ, magányos, árva lány, ugyancsak fülig beleszeretett a lenyûgözõen férfias Herbertbe. Vakon megbízva benne, az övé lett. Herbert Rittberg mit sem sejtõ felesége háta mögött 8


7/17/2010

11:44 PM

Page 9

rövid, lángoló boldogságot dacolt ki a sorstól. Mialatt Eleonore egészsége helyreállítása céljából egy újabb fürdõkúrára utazott, az ura titkon elkísérte a fiatal mûvésznõt egy keleti-tengeri fürdõhelyre, ahol új motívumokat keresett tájképeihez. Amikor a férfi belátta, hogy szerelme nélkül nem tud tovább élni, innen írt a feleségének. Arra kérte Eleonorét, adja vissza a szabadságát, mert mást szeret. Ugyanakkor bevallotta Eva Wernernek, a fiatal festõnõnek is, hogy házas. Elmondta, hogy a feleségét nem szereti, és már kérte is, hogy váljanak el. Eva elsápadt, és döbbenten nézett rá, de nem volt képes kárhoztatni. Bármilyen szörnyû volt is a helyzete, mégsem tudta elképzelni, hogy elvegye egy másik asszonytól a férjét. Herbert vallomása után elõször a magányba menekült, hogy megpróbálja tiszta fejjel végiggondolni a helyzetüket. Másnap, amikor újra találkoztak, megrémült a férfi arca láttán. Herbert szó nélkül átnyújtott neki egy levelet, mint késõbb kiderült, a felesége válaszát, amelyet napokig tartó, kínzó várakozás után kapott kézhez. A férfi nem is sejtette, hogy kérésével milyen mélységesen megsértette büszke asszonyát, hiszen fogalma sem volt arról, hogy az mennyire szereti õt. Eleonore ridegen és büszkén csupán annyit írt, hogy visszaadná férjének a szabadságát, ha... ha nem érezné anyának magát. De így nem szakíthatja el születendõ gyermekét az apjától, attól az apától, aki egy könnyelmû mûvésznõ kedvéért megfeledkezne kötelességérõl. Herbert Rittberg annyira kétségbeesett, hogy Evának kellett vigasztalnia. Késõbb szívet tépõ levélben kérte a 9


7/17/2010

11:44 PM

Page 10

férfit, ne eméssze magát. Megírta neki, hogy bármi történt is, örökre hálás marad a szerelméért, az együtt töltött csodálatos napokért, de immár el kell válniuk. Herbert megpróbálta rávenni kedvesét, ne döntsön addig, amíg nem beszélt személyesen a feleségével, ám ezt a lány visszautasította, és egy nap búcsú nélkül elutazott. Csak egy levelet hagyott, amelyben közölte, hogy örökre eltûnik a férfi életébõl. Ne keresse, ne kutassa, mert szent elhatározása, hogy végérvényesen szakít vele. Újból biztosította bocsánatáról, és minden jót kívánt neki. Megígérte, hogy soha többé más férfié nem lesz, és haláláig hû marad hozzá. Herbert Rittberg ebben a lelkiállapotban képtelen volt rá, hogy viszontlássa a feleségét. Csak annyit tudott, hogy Eleonore egy tiroli hegyi faluba vonult vissza, és ott várja be gyermeke megszületését. Eva elvesztéséért az sem kárpótolta, amikor hónapok múlva értesítették róla, hogy fia született. Azt üzente a feleségének, hogy pillanatnyilag rengeteg dolga van, s ezért nem tud elutazni hozzá. Majdnem három hónap múlt el anélkül, hogy a fiát látta volna. Ekkor egy szép napon újabb levelet kapott. Az íróasztalán feküdt, postai bélyegzés nélkül, vagyis minden bizonnyal küldönc hozta. Azonnal felismerte Eva kézírását. Mélységesen megindulva bontotta fel a borítékot. A levél végére érve fájdalmasan felnyögött, majd öntudatlanul leroskadt egy székre. Eva tudatta vele, hogy súlyosan megbetegedett, s hogy amikor a levelet kézhez kapja, õ már nem lesz az élõk sorában. 10


7/17/2010

11:44 PM

Page 11

A lány még egyszer, utoljára gyengéd, szerelmes szavakkal fordult hozzá. Esdekelve arra kérte, térjen vissza a feleségéhez, és ajándékozza meg a fiát azzal a szeretettel, amelyet valaha iránta érzett. Ez a levél újból szembesítette Herbert Rittberget az elszenvedett nagy veszteséggel. A szíve ismét ezer sebbõl vérzett, a halállal is dacolva, mindenáron vissza akarta kapni Evát. Kétségbeesett fájdalmában napokig semmiben sem talált megnyugvást. De erõszakkal kitépte magát a kétségbeesés fojtogató szorításából, és meghozta az egyetlen döntést, amelyre ebben a helyzetben képes volt. Teljesíteni akarta Eva utolsó kívánságát, elárvult szívével gyermeke felé akart fordulni, és feleségének legalább azt megadni, amire még képes volt. Elutazott a hegyek közé a Rittberg-házba, és ekkor végre karjába vette fiát és örökösét. Különös volt, milyen erõsen ébredt fel benne hirtelen az apai szeretet. Talán azért, hogy kárpótolja a súlyos veszteségért. A gyermeken át megtalálta azt a jóságos, szívélyes hangot a feleségével, amellyel talán még mindent jóra fordíthatott volna, ha Eleonore van olyan nagylelkû, hogy megbocsát. Ám a büszke asszony nem tudott felejteni. Talán éppen azért nem, mert annyira szeretett, és szerelmében olyan mélyen megbántották. És volt még valami, ami ettõl kezdve eltávolította egymástól a házasfeleket, mégpedig éppen az, aminek össze kellett volna kapcsolnia õket: a közös gyermek. Eleonore megmagyarázhatatlanul féltékeny volt a tulajdon fiára. Bántotta, hogy a gyermek napról napra jobban 11


7/17/2010

11:44 PM

Page 12

meghódítja apja szívét, s eközben olyan szoros, gyengéd kötelék alakul ki apa és fiú között, amelyben neki már nincs helye. Eleonore asszony egész életében képtelen volt a megalkuvásra. Mert nem kaphatott meg mindent, inkább semmit sem fogadott el. Herbert Rittberg igyekezett jóvátenni, amit ellene vétett, ám õ csak sértett büszkeségét mutatta, eltitkolt szerelmét soha. Amikor egyszer, Hans talán hatéves lehetett, Eleonore gyûlölködve kelt ki a „mûvésznõk” erkölcse ellen, a férje csendesen csak ennyit mondott: – Feleslegesen kárhoztatod õket, a lány, akit szerettem, meghalt. Ekkor az asszony szemlátomást megkönnyebbült, és egy ideig úgy tûnt, mintha maga is közeledni próbálna az urához. De aztán ismét büszkesége védõbástyája mögé húzódott, és most már egyre nyíltabban mutatkozott meg fiával szembeni féltékenysége. Amikor Flavia a házhoz került, egykettõre átlátta a családi viszonyokat. Mélyen együtt érzett Hansszal, és ebbõl az érzésbõl lassanként erõs szerelem fakadt. Ám õ rémülten titkolta az érzelmeit, amikor észrevette, hogy a fiú szíve már foglalt. Hans egy fiatal müncheni színésznõt szeretett, és csak azért nem vette még el, mert ismerte az anyja már-már beteges ellenszenvét a „mûvésznõkkel” szemben.

12


7/17/2010

11:44 PM

Page 13

II. Amikor Flavia belépett a szobába, Eleonore asszony lázas szemmel nézett rá, és izgatottan magához intette. – Hogy vagy, drága Eleonore néni? – kérdezte meleg együttérzéssel a leány. A beteg szótlanul nézett fel rá, majd az ápolónõhöz fordult. – Berta nõvér! Kérem, hagyjon magunkra! Pihenjen egy kicsit, majd hívom, ha szükségem lesz magára. A nõvér udvariasan meghajolt és távozott. – Ülj ide, Flavia, beszédem van veled – mondta fakó hangon az asszony a fekhelye melletti székre mutatva. Flaviát e szavak hallatán különös szorongás fogta el, anélkül hogy az okával tisztában lett volna. Persze az is lehet, hogy a beteg sápadt arcától ijedt meg, amelyrõl a lázrózsák eltûntek már. – Nem szabad magad megerõltetned, nénikém, megárt, ha túl sokat beszélsz – mondta aggodalmasan. A beteg arca megrándult. – Nem mondok többet, Flavia, mint amennyit okvetlenül muszáj. De nem halaszthatom tovább. Érzem, hogy nincs sok idõm hátra. – Eleonore néni! – kiáltotta rémülten a leány. – Hagyd el – intette le türelmetlenül a beteg –, nincs szükségem kegyes hazugságokra! Ugyanúgy tudod, mint én, hogy hamarosan meghalok, nem kell, hogy kímélj. Nem félek a haláltól, sõt, úgy várom, mint megváltást hosszú szenvedésembõl. Hallgass meg, rövid leszek. Te... te szereted Hansot. 13


7/17/2010

11:44 PM

Page 14

– Eleonore néni, én... én... – Flavia hirtelen nem tudott mit válaszolni, ám az arcába szökõ vér mindent elárult helyette. – Hagyd csak, úgyis tudom, hogy szereted. Az apja is tudta, és mindkettõnknek az volt a vágya, hogy belõletek egy pár legyen. – Ez lehetetlen, Eleonore néni! – emelte fel tiltakozón a kezét Flavia, és megrendülten nézett a betegre. – Mégsem szereted? – kérdezte a haldokló. A lány a kezét tördelte, és halk, elfúló hangon felelte: – Õ nem szeret engem, ez a fontosabb. – Ezt te nem tudhatod – felelte a nagynénje szigorúan. – De igen, tudom. A szíve... nem az enyém. Azt akarta mondani: a szíve másé. De nem érezte magát feljogosítva, hogy Hans Rittberg szívének titkát leleplezze. Eleonore kicsit feljebb ült az ágyában. – A tiéd lesz, a tiéd kell legyen! Azt akarom, hogy feleségül vegyen, érted? Akarom! Flavia szája körül fájdalmas mosoly jelent meg. – A szerelmet nem lehet kierõszakolni, Eleonore néni. A beteg egy ideig tágra nyílt, égõ szemmel nézett maga elé. Aztán rekedten így szólt: – Nem, a szerelmet valóban nem lehet kierõszakolni. De felelj a kérdésemre: te szereted Hansot? Flavia lehajtotta a fejét. – Ne kérdezd ezt tõlem! – kérte halkan. – De tudnom kell, Flavia, muszáj elmondanod! Légy nyugodt, tõlem soha senki sem fogja megtudni! Ezt 14


7/17/2010

11:44 PM

Page 15

megígérem. Soha nem fogom a szíved titkát másnak kiadni. Flavia mélyet sóhajtott. – Szeretem Hansot, mindenkinél és mindennél jobban szeretem. De kérlek, tartsd be a szavad, soha senkinek sem szabad megtudnia! – suttogta remegõ ajakkal. – Köszönöm, kislányom – felelte felcsillanó szemmel a beteg. – És remélem, hogy egy szép napon Hans a férjed lesz. Flavia szeretett volna tiltakozni. A legszívesebben azt mondta volna, hogy soha nem lesz Hans felesége, és hogy semmi kincsért nem menne hozzá valakihez, aki nem szereti õt. De jobbnak látta mindezt magába fojtani, nehogy felizgassa a beteget. – Ne beszéljünk róla többet, Eleonore néni, kímélned kell magad. A beteg lázas tekintettet nézett rá. – Jól van, eleget tudok. Kérlek, vedd el az éjjeliszekrényemrõl a kulcsaimat, és nyisd ki ott szemben azt a szekrényt! Flavia engedelmeskedett. – Jól van! A második polcon találsz egy kazettát, légy szíves, hozd ide! – rendelkezett tovább az asszony. Flavia odavitte hozzá a kazettát. A beteg felnyitotta, és egy nagy borítékot vett elõ belõle. Öt pecséttel volt lezárva. Átnyújtotta Flaviának. A fiatal lány meglepõdve nézett rá: „Flavia Janotta részére” – állt a borítékon. – Vedd ezt el, Flavia, õrizd jól, és senkinek se szólj róla! Jegyezd meg, amit mondok! Ha Hans a halálom után egy éven belül megkéri a kezed, akkor égesd el ezt 15


7/17/2010

11:44 PM

Page 16

az írást. Ha nem tenné, vagy valaki mást akar elvenni, akkor bontsd fel, és olvasd el, amit neked írtam benne. Utána vidd el Hanshoz, olvastasd el vele is! Azután minden egyéb kialakul majd. Nagyon gondosan õrizd meg ezt az iratot, nagyon fontos. Tekintsd ezt végakaratomnak! – Minden úgy lesz, ahogy kívánod, Eleonore néni, ígérem. A beteg elégedetten bólintott. – Tudom, hogy betartod a szavad, Flavia, és köszönöm az ígéretedet. Ebben a borítékban van egy másik írás is, amelyet felbontatlanul adj át Hansnak, de csak akkor, ha nem venne feleségül. Mindarról, amit a levelekben leírtam, csak akkor kell tudnotok, ha nem lesz egy pár belõletek. Ha összeházasodtok, akkor mindez szükségtelen, és én nem kényszerülök erre a vallomásra, amelyre most a végszükség visz rá. Becsületesnek és megbízhatónak ismerlek, Flavia, és nyugodtan teszem le a kezedbe végsõ akaratomat. – Bízhatsz bennem, Eleonore néni, pontosan úgy teszek, ahogy utasítottál. – Köszönöm. Most pedig tedd vissza ezt a szekrénybe! Flavia elzárta a kazettát, majd visszament az ágyhoz. – Eleonore néni, kérdezhetek valamit? – Mit akarsz tudni, Flavia? – Miért nem szereted jobban a fiadat, miért vagy olyan rideg hozzá? A beteg arckifejezése megkeményedett. – Ne kérdezd! Ne próbáld meg kideríteni, mi megy 16


7/17/2010

11:44 PM

Page 17

végbe a magamfajta asszony szívében. Egyszer talán majd megérted. De inkább sohase kerüljön sor rá! A szobában egy ideig csend honolt, amit végül a kapu elé érkezõ autó zaja tört meg. Flavia összerezzent. – Ez Hans – mondta elcsukló hangon. – Igen, õ az – felelte a beteg, miközben a fájdalom egy pillanatra összeráncolta a homlokát. – Vedd magadhoz a borítékot, és aztán menj, szeretnék vele kettesben maradni. Flavia könyörögve nézett nagynénjére. – El ne felejtsd, hogy megígérted: nem tudja meg, mit érzek iránta. Belepusztulnék a szégyenbe. – Légy nyugodt, állom a szavamat, mint ahogy, remélem, te is a tiédet. Most menj, és nagyon vigyázz ezekre a levelekre! De Flavia még fel sem állhatott, már nyílt is az ajtó, és egy karcsú, magas, napbarnított arcú férfi jelent meg benne. Boltozatos homloka alól szürke szempár nézett tisztán, céltudatosan és mégis melegséget árasztva a betegre. – Hogy érzed magad, mama? – lépett nyomban az ágyhoz, és tenyerébe fogta az asszony kezét. Eleonore különös tekintettel nézett fel rá, egyáltalán nem úgy, mint egy anya rég nem látott gyermekére, inkább mint valami idegenre. A fiú szemének meleg fénye azonnal kihunyt. – Elégedett vagyok – felelte furcsa hangon a beteg. – Szervusz, Flavia – üdvözölte Hans a lányt is, mintha csak most vette volna észre, hogy õ is ott van a szobában. – Elszórakoztattad mamát? 17


7/17/2010

11:44 PM

Page 18

– Igen, Hans – felelte a lány, s a keze reszketett, amint visszahúzta az üdvözlésbõl. – De most, hogy itt vagy nála, visszavonulok. – Késõbb még találkozunk, Flavia! – kiáltott utána a fiú, majd helyet foglalt a karosszékben, ahol még az imént Flavia ült. – Nagyon aggódom érted, mama. Igazán jól vagy? – hajolt oda az anyjához. Az asszony leintette, majd olyan nyugodtan, mintha valóban egy vadidegennel beszélne, szenvtelen hangon csak ennyit közölt: – Hamarosan meghalok. A fiatalember megrökönyödve nézett rá. – Isten õrizzen, mama… Az anya ajka körül keserû mosoly jelent meg. – Ne fáraszd magad frázisokkal, tudod jól, miért hívatott ide az orvos. Egyébként sem hinném, hogy különösebben meg fog majd rázni… – Mama, hogy mondhatsz ilyet? – nézett rá szemrehányóan Hans. – Talán letagadnád, hogy mind a mai napig idegenek maradtunk egymás számára? – Senkinek nem fáj ez jobban nálam, mama! – mondta õszinte fájdalommal a tekintetében a fiú, s közben a homlokát pír futotta el. – Isten a tanúm, nem én vagyok az oka! Én csak leírhatatlanul szenvedek tõle. Te nem akartad, hogy közelebb kerüljek hozzád. Az anya elnézett a fiú feje fölött. – Hagyjuk ezt, fontosabb megbeszélnivalónk van! Láttad azt az iratot, amelyet Flavia kivitt? 18


7/17/2010

11:44 PM

Page 19

– Igen, láttam, hogy egy nagy borítékot szorított magához. – Tõlem kapta, mert megbíztam valamivel. De erre majd még késõbb visszatérünk. Most az utolsó kívánságaimat akarom közölni veled. Kész vagy végighallgatni? – Hallgatlak, mama! – Nos, elõször is azt óhajtom, hogy a hamvaim hitvesem mellett nyugodjanak, a mauzóleumban. – Ahogy kívánod, mama, egy napon majd apa mellett fogsz pihenni, ami remélem, még nagyon soká…. – Nem tudta befejezni a mondatot, mert az anyja egy kézlegyintéssel elhallgattatta. – Az uram mellett kívánok nyugodni – ismételte meg Eleonore asszony, minden szót külön hangsúlyozva. – Ahogy óhajtod – adta meg magát a fiú. – Rendben van! Ezenkívül határozott óhajom, hogy Flavia itt maradjon, ebben a házban, ameddig csak neki tetszik. – Ezt nem is kell megígérnem, mama, hiszen Flavia olyan nekem, mintha a testvérem lenne. – Több legyen annál! Ezzel rátérek harmadik, utolsó kívánságomra. Ígérd meg, hogy feleségül veszed Flaviát. – De mama! – nézett rá elképedve a fiatalember, és önérzetesen kihúzta magát. – Ez lehetetlen! Szívbõl szeretem Flaviát, édeshúgomat nem szerethetném jobban. De sohasem gondoltam rá, hogy valaha is a feleségem lehetne. – Akkor gondolj rá most! Flavia nemcsak nagyon szép lány, de jólelkû és szeretetre méltó. Ezenkívül apád19


7/17/2010

11:44 PM

Page 20

nak is az volt a kívánsága, hogy belõletek egyszer majd egy pár legyen. Szeretném, ha ez a kívánságunk teljesülne. Flavia legyen utánam a ház úrnõje. Ígérd ezt meg nekem! Hans Rittberget nagyon feldúlták az anyja utolsó szavai. – Ha annyira ragaszkodsz hozzá, hogy Flavia ennek a háznak az úrnõje legyen, vagyis, hogy gondoskodjam róla, amint azt bizonyára apa is akarta volna, akkor ennek talán van más megoldása is. – Nem, nem, azt akarom, hogy feleségül vedd. Ígérd meg! Hans arcából kiszállt a vér, s a szája széle idegesen megremegett. Ám tekintetébõl szilárd eltökéltség áradt. Különös volt, mennyire hasonlított az arckifejezése az apjáéra, akinek életnagyságú képmása a betegággyal szemben, a falon függött. Eleonore néhány másodpercig lenyûgözve bámulta a fiát, majd óriásira tágult szemmel a képre meredt, és egész testében megrázkódott. – Mama, mi van veled? – kérdezte aggódva a fia. – Semmi, semmi… – rázta meg a fejét az asszony. – Csak ígérd meg, hogy teljesíted, amire kértelek. Hans végigsimította a homlokát, s igyekezett nyugalmat erõltetni magára, mielõtt ismét megszólalt volna. – Ezt nem ígérhetem meg neked, mama – ismételte meg lassan, tárgyilagos hangon. – Nem ígérhetem meg, mert nem úgy szeretem Flaviát, mint ahogy annak a férfinak kell majd, aki a párja lesz. – Majd megszereted úgy is! – erõszakolta lázasan a beteg. 20


7/17/2010

11:44 PM

Page 21

Hans felsóhajtott. – Bocsáss meg, mama, de már a szavamat adtam egy másik lánynak. Csak nem nyílt még alkalmam rá, hogy elmondjam neked. De most legalább megtudod. Eleonore megpróbált felülni. – Kit... kit szeretsz? Kinek kötelezted el magad? – Egy fiatal mûvésznõnek, egy müncheni színésznõnek. – Mûvésznõ! – nevetett fel gúnyosan a beteg. – Badarság! A mûvésznõk nem arra valók, hogy úriember feleségül vegye õket. Mind egy szálig cédák... cédák! – Mama! – kiáltotta indulatosan Hans, s a homlokán kidagadtak az erek. Az anyja szeme villámokat szórt. – Igen, ringyók mind, akik más asszony férjére vetik ki a hálójukat, és addig mesterkednek, amíg el nem csavarják a fejüket! – hadarta zihálva. – Nem veszed el, ígérd meg nekem, hogy nem veszed el soha! Követelem! Hans izgatottan megragadta anyja kezét, abban bízva, hogy talán mégis jobb belátásra tudja bírni. – Kérlek, nyugodj meg, mama! Az a lány, akit én szeretek, jó és tisztességes. Az asszony rekedt, csúfondáros nevetése a lelkébe mart. – Komédiás mind, észre sem veszed és már behálóznak, megbolondítanak azzal, ahogy kelletik magukat. Soha nem adom ehhez a frigyhez áldásomat, hallod? Soha! A józan eszedre fogsz hallgatni, és elveszed feleségül Flaviát, ahogy apád óhajtotta. Könyörögve kér21


7/17/2010

11:44 PM

Page 22

lek, teljesítsd a kívánságomat! Ez az elsõ eset, hogy valamire kérlek, és egyúttal az utolsó kívánságom is. Kérlek, vedd feleségül Flaviát! Hans aggódva nézett a beteg meg-megvonagló arcába. Hogy ne izgassa fel még jobban, önmagát nyugalomra kényszerítve, így szólt: – Nem tudom most még elkötelezni magam, olyan váratlanul ért ez az egész. Adj egy kis idõt, beszéljünk róla késõbb, ha te is megnyugodtál! – Csak a javadat akarom – felelte Eleonore asszony ugyancsak fegyelmezve magát. Jó jelnek tekintette, hogy Hans nem utasította kereken vissza. – Flavia értékes ember. És megismétlem: soha nem adom az áldásomat a színésznõvel kötendõ házasságra, sohasem. Egy dolgot pedig ígérj meg nekem máris: hogyha nem Flaviát veszed el, semmi esetre sem házasodsz meg egy éven belül. Õt elveheted, amikor akarod, de más nõt, akárki legyen is az, a halálomat követõ egy éven belül nem veszel el. Legalább erre esküdj meg! Hans fellélegzett. Erre nyugodtan megesküdhetett a mamának, hiszen úgysem nõsült volna meg a gyászév lejárta elõtt. – Esküszöm neked, mama – mondta komolyan. – Ennyivel egyelõre be kell érnem – sóhajtott fel megkönnyebbülten az anyja. – Sajnos arra már nincs erõm, hogy meggyõzzelek. De utoljára még vésd az eszedbe: akkor cselekszel okosan, ha elveszed Flaviát! Ha nem teszed, egy napon keservesen megbánod majd. Láttad a pecsétes borítékot Flavia kezében. Megkértem rá, hogy halálom után egy évvel olvassa el. Ha elolvas22


7/17/2010

11:44 PM

Page 23

ta, olvastassa el veled is. Ha elõbb házasságot kötnétek, akkor égessétek el olvasatlanul. Mert akkor... akkor... – Eleonorénak hirtelen elhalt a szava, s a feje eszméletlenül hanyatlott a párnára. Hans ijedten megrántotta a csengõzsinórt, s a nõvér, aki eddig odakint várakozott, szinte azon nyomban ott termett. – Az orvost, Berta nõvér, gyorsan az orvost! Szerencsére az orvos még a házban idõzött, így pillanatokon belül õ is ott volt az eszméletlenül fekvõ aszszonynál. Mindent elkövetett a beteg felélesztésére, és ennek köszönhetõen Eleonore kisvártatva magához tért. A doktor rábízta õt a nõvérre, majd intett Hansnak, hogy kövesse a szomszéd szobába. Gondosan becsukta maguk mögött az ajtót, és komoly arccal megállt a fiatalember elõtt. – Rittberg úr, úgy gondolom, nem titkolhatom el ön elõl, hogy közelít a vég – mondta részvétteljes hangon. – Az édesanyja bármelyik pillanatban meghalhat. Jó, hogy itt van mellette. Hansot szíven ütötték az orvos szavai. Úgy érezte, vétkezett az anyja ellen, amiért az imént nem ígérte meg neki, hogy feltétel nélkül teljesíti a kívánságát. De ha egyszerûen nem volt rá képes! Adott szava és szerelme a fiatal mûvésznõhöz kötötte. – Nincs már remény, doktor úr? – kérdezte rekedten, mire az orvos csak sajnálkozva ingatta a fejét. Hans visszament a betegszobába. Flaviát is ott találta. A lány sápadtan ült a nagynénje ágya mellett. Amikor Hans belépett, szó nélkül felállt, hogy átadja neki a 23


7/17/2010

11:44 PM

Page 24

helyét. Õ maga az ablakhoz lépett, és fájdalmas arccal kinézett a kertre. A fiú csendesen leereszkedett az anyja ágya mellé. Eleonore csukott szemmel, nehezen lélegezve feküdt, a keze úgy matatott a takarón, mintha keresne valamit. Így telt el jó negyedóra. Akkor a beteg hirtelen felnyitotta a szemét, és anélkül hogy megmozdult volna, körülnézett. Látta a fiát, amint rémült, kétségbeesett arccal ott ül mellette, majd tekintete ismét boldogult férje képmására tévedt. Irtózva nézett a portréra. A nagy hasonlatosság láthatóan mélyen megdöbbentette. – Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges? – suttogta a többiek számára érthetetlenül, és önemésztõ kínnal, idegenül meredt az arcképre. – Herbert! Herbert! – kiáltotta végsõ kétségbeesésében. Hans felrezzent a dermedt kábulatból. – Mama, kedves mama! – kiáltotta fájdalmasan. A haldokló ránézett, majd ismét a képre. A tekintete egyre merevebb lett. A fiút iszonyú rémület járta át. – Édesanyám! Most, hogy haldokolva látta maga elõtt, életében elõször nevezte így. Erre különös kifejezés jelent meg az asszony arcán. Utolsó erejével megpróbált felülni, és szemét halálos kínjában férje képére függesztve, keservesen motyogott néhány szót: – Herbert... õ nem... Többet nem tudott mondani. Az utolsó szó, amely elhagyta volna az ajkát, beleveszett végsóhajába. Eleonore Rittberg visszaadta lelkét a Teremtõnek. 24


7/17/2010

11:44 PM

Page 25

III. Hans Rittberg az apja egykori dolgozószobájában állt, amelyet immár õ vett birtokba. Elgondolkozva nézett ki a fák között megbúvó mauzóleumra, amelyben néhány nap óta az anyja hamvai is nyugodtak. A számtalan elintéznivaló ott tartóztatta a hegyi villában, egy ideig még nem térhetett vissza az iparmûvekhez. Az elmúlt néhány napban szinte egy percnyi nyugta sem volt, így valójában még fel sem tudta dolgozni a történteket. Egyre újabb kérdésekkel fordultak hozzá. Most éppen az erdésszel kellett megbeszélnie egy újabb erdõsáv telepítését, elõtte pedig a jószágigazgató járt nála utasításokért. Végre úgy vélte, hogy mindent eligazított a legközelebbi jövõre. Már csak egyetlen teendõje maradt, beszélni Flaviával, mindenekelõtt a lány jövõjérõl. Amint az utóbbi napokban annyiszor, ismét az anyja utolsó óráira gondolt. Mindarra, amit mondott, s legfõképpen arra a kívánságára, hogy vegye feleségül Flaviát. Újra meg újra feltette magának a kérdést: vajon miért akarta ezt az anyja mindenáron? Azóta akárhányszor találkozott a lánnyal, mindig valami különös nyugtalanság lett rajta úrrá. Elõször nézett rá úgy, mint férfi a nõre, s nem mint a testvérhúgára. Be kellett látnia, hogy Flavia valóban szép, szeretetre méltó teremtés, igazán alkalmas arra, hogy boldoggá tegyen valakit. Ám azt továbbra sem tudta elképzelni, hogy a felesége legyen, már csak azért sem, mert õ elkötelezte magát. 25


7/17/2010

11:44 PM

Page 26

Lelki szemei elõtt megjelent Steffa Marena bájos arca. Szülõháza szeretetlen légköre elõl Steffa karjaiba menekült, aki tréfáival, önfeledt kacagásával és becézgetéseivel el tudta feledtetni vele gyakran rátörõ mélabúját. A lány mostanára már annyira magához láncolta, hogy Hans el sem tudta képzelni nélküle az életét. Megígérte neki, hogy egy szép napon feleségül veszi, csak addig kell várniuk, amíg a szüleit elõkészíti rá. Az apja meghalt, még mielõtt beavathatta volna szíve titkába, így nem tudhatta meg, mit szólt volna fia választásához. És az anyja? Megborzongott a gondolattól. Eszébe jutott, milyen megvetõen nyilatkozott a „mûvésznõkrõl”. Emlékezett rá, hogy már az apja életében is mondott valami hasonlót, mint most az utolsó óráján: a mûvésznõk mind cédák… Arra is tisztán emlékezett, mennyire lesújtotta az apját ez a vélemény, és mintha fellángoló haraggal válaszolni is akart volna valamit. Végül mégis lenyelte a kikívánkozó megjegyzést, ami nyilván ott volt már a nyelve hegyén, és szó nélkül kifordult a szobából. Õ maga kis idõ múlva utána ment. Az oszlopcsarnokban talált rá, amint komoran nézett le az elébe táruló gyönyörû tájra. Amikor odaért hozzá, az apja átkarolta, és gondterhelten felsóhajtott: – Sohase nõsülj, fiam, szerelem nélkül! Az ilyen házasság maga a földi pokol. Gondolataiból halk kopogtatás rezzentette fel. Eszébe jutott, hogy az imént magához kérette Flaviát. – Hívattál, Hans? – kérdezte a lány, aki most nagyon 26


7/17/2010

11:44 PM

Page 27

sápadt volt, s kivörösödött szeme arról árulkodott, hogy sírt az imént. – Igen, Flavia, meg kell beszélnünk egyet-mást. Holnap reggel utazom vissza Münchenbe, és attól tartok, egyhamar nem is jövök vissza, hiszen egy sereg elintézetlen üzleti ügy vár rám. Arra gondoltam, hogy biztosan nagyon magányos leszel itt, és meg akartalak kérdezni, nem akarsz-e visszaköltözni velem a városba. A lány felsóhajtott, és aggodalmasan tekintett Hansra. – Nem tudom, Hans – mondta aztán, s a hangja megremegett. – Hiszen még azt sem tudom, hogy továbbra is menedéket adsz-e a házadban. A férfi megdöbbent. – Mit beszélsz? Hogy értsem ezt? A lány szája körül sápadt kis mosoly jelent meg, és ez különös módon megindította Hansot. – Az, hogy apád a házába fogadott, majd édesanyád is megengedte, hogy itt maradjak, még nem kötelez téged arra, hogy továbbra is gondoskodj rólam. Elvégre mostantól te vagy itt a ház ura, neked kell minden kérdésben döntened. – És te azt hiszed, nincs sürgõsebb dolgom, mint hogy kitegyen a szûrödet? – nézett rá szemrehányóan Hans, s megragadta a kezét. – Talán nem hiszed, hogy úgy szeretlek és becsüllek, mintha a húgom volnál? Flavia szép arcát forró pír lepte el. – Tudom, Hans, hogy jó és nemes lelkû vagy, mint az apád volt, akire mindenben annyira hasonlítasz. De amit tõle minden aggály nélkül elfogadtam, azt... azt nehéz lesz tõled elfogadnom. 27


7/17/2010

11:44 PM

Page 28

– De Flavia! – kiáltotta megindultan a férfi. – Ne haragudj! – nézett fel rá könnybe lábadt szemmel a lány. – Adj legalább valami jogcímet rá, hogy itt maradhassak. Amúgy is szükséged van valakire, aki a távollétedben kézben tartja a házat. Arra kérlek, bízd rám ezt a tisztséget! Hadd legyek én itt a gondnok. Hiszen amúgy is az voltam anyád betegsége alatt, van elég tapasztalatom. Ha rám bíznád a gondnoki tisztséget, teljességgel nyugodt lehetnél afelõl, hogy a távollétedben is rendben mennek itt a dolgok. Én pedig, ha munkám és feladatom lenne, máris nem érezném fölöslegesnek magam. Hans arca ellágyult. – Tehát a büszke Flavia semmit sem fogad el tõlem ajándékba – ugratta jóindulatúan. – Ha úgy tetszik, nevezd büszkeségnek – lélegzett fel a lány is. – De remélem, megértesz. – Igen, Flavia, megértelek. Csakugyan nem jó tétlenül henyélni naphosszat. Az effajta élet kevés embert elégít ki. Én is azt mondanám a helyedben: köszönöm, nem kérem. De az, hogy itt akarsz maradni az elárvult Rittberg-házban, s fiatal lány létedre remeteéletet akarsz élni a hegyek között, ne vedd rossz néven, de ez igazán nem tetszik nekem. Flavia megrázta a fejét. – Tévedsz, Hans, ez itt cseppet sem remeteélet. Olyan csodaszép errefelé a világ! Meg aztán itt van a szüleidtõl ránk maradt hatalmas könyvtár is, a szalonban a zongora és… és a hegedûm. Nekem ez épp elég szórakozás, ha pedig a gyászév letelt, néha bemegyek majd 28


7/17/2010

11:44 PM

Page 29

Münchenbe, egy-egy hangversenyre, esetleg színházba. Persze akkor sem akarok a terhedre lenni. – A terhemre lenni? – csóválta meg a fejét mosolyogva Hans. – De Flavia, miket mondasz ma nekem? Hát nem tudod, mennyire örülök mindig, ha viszontlátlak? A lány mélyen elpirult, keze, amelyet Hans most újból a tenyerébe vett, remegett. Ez különös érzést keltett a férfiban. Fürkészve nézett Flaviára, aki lesütött szemmel állt vele szemben, és lehajtott fejének tartásában, kedves arcának kifejezésében volt valami, ami hirtelen nyugtalansággal töltötte el. Gyengéd kézszorítással elengedte a lány kezét, és hátralépett. Flavia erõt vett magán, és ráemelte a tekintetét. – Igen, Hans, te mindig jó voltál hozzám. De nem tudjuk, mit hoz a jövõ. Úgy gondolom, egy napon megházasodsz. A férfi egy ideig elgondolkodva nézett maga elé. Aztán szilárdan kijelentette: – Ha meg is nõsülök, a te helyed itt és a müncheni házamban éppolyan biztos, mintha a testvérem lennél. Apa rám testált, hiszen te szépítetted meg élete alkonyát. Te ápoltad anyámat utolsó lélegzetvételéig, gondolod, hogy ezt valaha elfelejtem? Apám és anyám lelkemre kötötte, hogy gondoskodjam rólad, és én annyi hálával tartozom neked. – Te biztosan nem vagy adósom semmivel – emelte fel a kezét tiltakozva a lány. – Annál inkább vagyok én neked lekötelezve. – Ne vitatkozzunk ezen! Tehát a legközelebbi jövõt tisztáztuk. Még valamit akarok kérdezni tõled. Beszélt 29


7/17/2010

11:44 PM

Page 30

veled anyám a halála elõtt rólam... vagyis... egy kettõnkkel kapcsolatos kívánságáról? Flavia úgy érezte, hogy eláll a szívverése. De lányos büszkesége nyugalomhoz és tartáshoz segítette. Hangja nem remegett, amikor tisztán és nyugodtan megkérdezte: – Arra az óhajára gondolsz, hogy házasodjunk öszsze? A férfi bólintott. – Igen, Flavia. Tehát veled is beszélt róla? – Igen, velem is – Flavia büszke mosollyal lehajtotta a fejét. – De azonnal megmondtam, hogy erre ne is gondoljon. Mi ketten úgy vagyunk, mint a testvérek, így elképzelhetetlen, hogy összeházasodjunk, még ha nem is kötelezted volna el magad másnak. Hans megkönnyebbülten fellélegzett, ám ugyanakkor valami különös dac ébredt benne. Szinte bántotta, milyen nyugodtan és határozottan utasította vissza Flavia egybekelésük gondolatát. Igen, a lány viselkedése kifejezetten sértette a büszkeségét. Flavia persze csak a fiatalember megkönnyebbült sóhaját hallotta, amitõl majd megszakadt a szíve, de nem mutatta. Hans végre összeszedte magát, és folytatta a kényes témát: – Megnyugtat, hogy ebben a kérdésben egyetértünk. Hiszen tudod, hogy a szívem nem szabad már. A színpadról te is ismerheted Steffa Marenát. Õ a jövendõbelim. Flavia szigorú önfegyelme ellenére elsápadt, és minden erejét össze kellett szednie, hogy nyugodtnak látsz30


7/17/2010

11:44 PM

Page 31

szék. Õ volt tehát Hans választottja, ez a szeleburdi, féktelen teremtés, aki úgy viharzott a színpadon, mint egy rakoncátlan kobold. Kétségtelenül minden nézõt elbûvölt és hatása alatt tartott ezzel a zabolátlan jókedvvel, de Hans oldalán, a Rittberg-házat reprezentálva mégsem tudta Steffa Marenát elképzelni. – Ó, az a bájos, tündéri mûvésznõ! – mondta mégis nyugodt, fegyelmezett hangon. – Kedves, meleg szívû teremtés... – bólogatott Hans. – És…hamarosan... hamarosan elveszed? – Egy évig még nem, ezt megígértem anyámnak. Flavia az írásra gondolt, amelyet Eleonore néni a halála elõtt átadott neki. De nem tett róla említést, mit ígért a haldoklónak. – A gyászévet amúgy is ki kellett volna várnod. – Így van – felelte a férfi. Egy ideig csendben üldögéltek egymás mellett. Hans idõnként Flaviára pillantott, s ilyenkor úgy érezte, mintha most látná elõször. Feltûnt neki, milyen szép a lány, milyen finomak a mozdulatai, milyen nemesek a vonásai. Igen, ez a tartás, ez a nemes megjelenés hiányzik Steffából, döbbent rá egyszerre. Megrémült a felismerésétõl. Steffa bájos volt és szeretni való, akár egy hízelkedõ kismacska, de pisze orrával és duzzadt szájával bizony már a megjelenésében is kicsit közönséges. „A mûvésznõk nem arra valók, hogy úriember feleségül vegye õket” – mondta neki az anyja. Erre kellett gondolnia és a másik megjegyzésére, arra a sértõre: „A mûvésznõ mind céda...” Homloka elvörösödött, amikor mindez újra eszébe 31


7/17/2010

11:44 PM

Page 32

jutott. Felugrott, mintha menekülni akarna a gondolattól. Flavia ijedten összerezzent. – Beszéljünk másról, Flavia! – mondta idegesen a férfi, majd elõhozakodott valami egészen más, ártatlan témával. Így beszélgettek az ebédig. Utána erdei sétát tettek a hegyoldalban. Úgy társalogtak, mint máskor, mégis érezhetõen volt valami új, valami szokatlan a kettejük kapcsolatában. Az erdõbõl visszafelé a mauzóleum mellett vitt el az útjuk. Kicsi, kápolnaszerû építmény volt, a kerek homokkõ talapzaton álló, karcsú oszlopok tartották a márvány nõalak fölé boruló kupolát. A márványból faragott asszony mellén keresztbe font karral, ég felé emelt tekintettel vigyázta Herbert és Eleonore Rittberg hamvait. A két urnát és a márványszobrot, amely az örök szerelmet jelképezte, virágok és örökzöldek vették körül. „Nem hamvad el soha” – ezt írták a talapzatra. Hans elgondolkodva nézett a feliratra, amelyet az anyja megbízásából véstek a talapzatba. Különös, hogy az anyja éppen ezt a gondolatot választotta férje emlékezetére. Felsóhajtott, és Flaviához fordult: – Vajon miért tûnt anyám mindig olyan ridegnek és büszkének? Hiszen a lelke mélyén biztosan nem is volt az… Te meg tudod fejteni ezt a rejtélyt? Flavia megrázta a fejét. – Magam is gyakran tûnõdtem ezen, de sohasem találtam meg anyád lényének nyitját. Csak egy dologban vagyok biztos... 32


7/17/2010

11:44 PM

Page 33

– Miben? – Hogy nagyon boldogtalan volt, és a tulajdon ridegségétõl õ maga még jobban szenvedett, mint a környezete. – De miért nem árulta el soha, mi tette ilyen boldogtalanná? Flavia gyengéd kézzel eltávolított egy hervadt virágot a síremlékrõl. – Vannak emberek, akiknek a büszkeségük nem engedi, hogy a boldogtalanságukról beszéljenek – felelte halkan, leszegett fejjel. Hans elmerengve nézett le rá, és újra különös érzés járta át a szívét, ahogy itt látta a lányt. – Tudod, Flavia, mit gondolok? Flavia felpillantott rá. – Nos? – Azt hiszem, hogy neked is ilyen büszke a természeted, s a legmélyebb érzelmeidet magadba zárod. De te nem vagy hûvös és rideg, hanem nagyon is jó és kedves. – Ki tudhatja, milyenné formál bennünket az élet – felelte elmélázva a lány. – De ne beszéljünk rólam, nem vagyok érdekes beszédtéma – tette aztán hozzá sietve. Továbbsétáltak az impozáns, nagyúri villa felé, amely tornyaival és párkányzatával valóságos várkastélynak hatott. De most már nem beszélgettek, némán, a gondolataikba merülve lépkedtek egymás mellett.

33


7/17/2010

11:44 PM

Page 34

IV. Hans másnap reggel elutazott Münchenbe a vállalatához. Flavia az oszlopcsarnokban állva hosszan nézett utána. A fiú a kocsiból még egyszer szeretetteljes mosollyal intett búcsút neki. Flavia nagy sokára elfordult, az autó elindult, és sebes iramban száguldott le a völgybe. Hans Steffára próbált gondolni, az õ édes, kicsi Steffájára. Igazán nem helyes, hogy ilyen keveset gondolt rá az utóbbi idõben. Ma este végre újra látja! Elõször persze bemegy a gyárba, fontos üzleti ügyekben kell döntenie, de az este már a kedveséé lesz. Azt remélte, még az elõadás elõtt sikerül egy órára meglátogatnia. Kicsit biztosan durcás lesz, mert az elmúlt idõszakban mindössze két levelet írt neki, azt is kutyafuttában. Egyikben az anyja haláláról értesítette, a másikban jelezte visszatértét Münchenbe. Nem baj, durcáskodjon csak, annál boldogabb lesz, ha gyengéd csókjaival majd kiengeszteli. Megpróbálta magának a legtündöklõbb színekkel lefesteni a viszontlátást. Ám furcsamód mintha megkoptak volna ezek a színek. Mintha valami szürke árnyék vetült volna a fantáziaképre. Az anyjáért érzett gyász talán? Vagy az bántotta, hogy anyja megtagadta áldását Steffával kötendõ frigyétõl? Nem tudott tisztába jönni az érzéseivel, de az biztos, hogy nem érzett valódi örömet. Így ért oda a Rittberg Mûvekhez. Dolgozószobájában azonnal elmélyedt a rá váró üzleti levelezésben. Késõbb értekezletet tartott a vezetõknek, majd egy 34


7/17/2010

11:44 PM

Page 35

amerikai megrendelõt kísért végig az üzemen. Amikor mindezt elintézte, elüldögélt még egy ideig az íróasztala mellett. Önkéntelenül anyja halálos órájára kellett gondolnia. Megint eltöprengett az utolsó szavain és azon, milyen hevesen ellenezte Steffával való egybekelését. Gondolataiba merülve játszott vonalzójával, néhányszor végighúzta az íróasztal fakeretén. A vonalzó valamiben megakadt, és Hans szórakozottan megnyomta. Halk kattanást hallott, és az íróasztal lapja azon a helyen, ahol az imént a vonalzót húzgálta, szétnyílt. Titkos rekesz tárult a szeme elé, amit az asztal lapja eddig gondosan takart. Meglepõdve bámult a kis ajtóra, amelynek közepén parányi kulcslyuk volt. Eszébe jutott, hogy apja kulcskarikáján függ egy icipici kulcs, amelynek a rendeltetésére idáig még nem sikerült rájönnie. Most gyorsan a zárba illesztette a kulcsocskát, s a titkos fiók fedõlapja minden erõfeszítés nélkül felnyílt. Néhány levelet pillantott meg, a tetejükön pedig egy fiatal hölgy arcképét. Fogta az egészet és kivette. Különös érzés fogta el, ahogy a vonzó leányarcra, a kedves, jóságos szempárra nézett. Megsárgult fényképen látszott, hogy régen készült. A kép alatt tiszta, kiforrott kézírással ez állt: „Hõn szeretett Herbertjének: Eva Werner”. Elõször nagyon meglepõdött, majd különös nyugtalanság fogta el. Vajon ki lehet ez az Eva Werner, aki „hõn szeretett Herbertjének” nevezte az apját? Sokáig tartotta kezében a képet, és olyan áthatóan nézte, mintha legalábbis attól várt volna választ a kér35


7/17/2010

11:44 PM

Page 36

désére. Rejtélyes hatást gyakorolt rá a portré. Végre letette, s a leveleket vette kezébe. Négy levelet a kép dedikálója írt, kettõn az anyja írását ismerte fel. Egy ideig habozott, hogy elolvassa-e õket, de valami leküzdhetetlen erõ kényszerítette rá, hogy megtegye. Talán ebben rejlik a talány megfejtése, mi idegenítette el annyira egymástól a szüleit. Kezébe vette a legfelsõ levelet. Ez volt az, amelyet annak idején Eva otthagyott Herbertnek, amikor elszökött elõle. Így szólt: „Drága Szerelmem! Még egyszer, utoljára így akarlak nevezni, pedig tudom már, hogy nincs jogom hozzá, mert más asszonyhoz tartozol. Nem tehetek egyebet, megszököm elõled. Többé nem szabad találkoznunk, soha többé nem láthatjuk egymást! Bele kell törõdnöd, Herbert, mindkettõnknek bûnhõdnünk kell azért, amit elkövettünk. Te azzal, hogy eltitkoltad: nõs vagy, és én azzal, hogy felelõtlenül a Tiéd lettem. Egyetlen mentségünk határtalan, mindent elsöprõ szerelmünk, amelynek nem bírtunk ellenállni. Biztos vagyok benne, hogy szenvedtél, mert jól ismerlek. Nem léha könnyelmûség vezérelt, amikor a karodba zártál. Soha nem hinném, hogy hidegvérrel becsaptál. Csak féltél, hogy elveszítesz, mert ismertél és tudtad, azonnal elmenekülnék, ha megtudnám, hogy más nõnek van jussa rád. Csak akkor akartad megmondani, miután már elváltál. Azt hitted, a feleséged minden ellenállás nélkül visszaadja a szabadságodat, hi36


7/17/2010

11:44 PM

Page 37

szen nem szeretitek egymást. De másképpen alakult, mint remélted, és végre bevallottad nekem az igazságot. Jól ismersz, tudnod kellett, hogy ha megtudom: foglalt vagy, azonnal szakítok veled. Képtelen vagyok elvenni egy másik asszonytól a férjét. Nem, bármennyire is szeretlek, erre sosem lennék képes! Így inkább eltûnök az életedbõl. Nem haragszom rád, tiszta szívbõl megbocsájtok, és soha senki mást nem fogok szeretni. Valahol nagy csöndben, elvonulva élek majd az emlékeimnek, és szorgalmasan fogok festeni. A munkámban keresek és találok majd vigasztalást, és mivel senkim sincs, legalább nem is tartozom senkinek számadással. Ezennel felégetek minden hidat kettõnk között. A feleséged mellett kell maradnod, a gyermekedet várja, és jussa van rád. Ég veled, az Úr vigyázza minden lépésedet! Haláláig hû Evád” Hans mély megrendüléssel olvasta el a levelet, és ismét a szép, gyengéd nõi arcot nézegette. Eva Werner valóban hibázott, ám a döntése nemes és nagylelkû jellemre vall. És az apja? Mennyire szerethette, ha õ, az aggályosan tisztességes úriember hazudott, csak hogy el ne veszítse. A szerelem nélküli házasságából menekült ehhez a lányhoz. Kézbe vette a második levelet, amelyen anyja kézírását ismerte fel. Ez volt a válaszlevél arra, hogy adja vissza Herbert szabadságát. Így szólt: 37


7/17/2010

11:44 PM

Page 38

„Herbert! Azt követeled tõlem, hogy váljunk el, mert mint voltál szíves közölni, csak most ismerted meg az igazi szerelmet. Egy mûvésznõé a szíved, aki nélkül nem tudsz élni. Nem tudom, miért ítéltettem arra, hogy ezt kelljen megérnem! Egy céda akaszkodott rád, teljesen megszédített, és ezért én mondjak le rólad. Sejted-e, mit teszel velem ezzel a kívánsággal? Nem sejted, és ne is tudd meg soha! Talán visszaadnám a szabadságodat, mert mélyen megsértetted a büszkeségemet, de a gyermekedet hordom a szívem alatt. Éppen most akartam ezt közölni veled. A gyermekem ne nõjön fel apátlanul. Nem adom vissza a szabadságod. Arra az idõre, míg észhez térsz, és én e megalázó helyzetben összeszedem magam, egy csendes hegyi faluba fogok visszavonulni. Nem akarok most hazamenni, az meghaladná az erõmet. Nem akarom rád erõszakolni magam, amíg a gyerekünk világra nem jött. Majd értesítlek, ha megszületett, majd csak azután akarok találkozni veled. Addigra mindketten megnyugszunk. Eleonore” Hans elgondolkodva merengett. Ezért lett tehát olyan rideg az anyja, és ezért nem tudta soha igazán szeretni a gyermekét, vagyis õt. Lassan széthajtogatta anyja második levelét, és olvasni kezdte:

38


7/17/2010

11:44 PM

Page 39

„Herbert, fiunk született! Az õ kedvéért felejtsük el, amit ellenem elkövettél. A következõ napokban térek viszsza a Rittberg-házba. A gyerekkel nem akarok most Münchenbe menni. Ha látni akarod a fiadat, tudod, hol találod. Ne hidd, hogy rád erõszakolom magam, de a gyerek kedvéért szívesen látlak, és egyetlen szemrehányó szóval sem illetlek majd. Eleonore” Hans úgy érezte, a szíve mélyéig megdermed, amikor ezeket a rideg, büszke sorokat olvasta. Vajon hogyan hathattak apja összetört szívére? De volt itt még egy levél Evától! Hans összevetette a keltezését a nõ elsõ levelével. Ezt több mint tíz hónappal késõbb írta, és már az õ születése után. Ezt a levelet is meleg együttérzéssel olvasta végig. „Egyetlen szerelmem! Ezt az utolsó levelemet csak akkor kapod meg, ha én már nem élek. Nagyon beteg vagyok, egy csúnya megfázás szövõdményeként tüdõgyulladást kaptam, és tudom, hogy meg kell halnom. Megváltásként várom a halált. Most végre megnyugszik majd szegény szívem. Végre újra megmondhatom, milyen végtelenül szerettelek, és rád bízhatom utolsó kívánságomat. Szívem minden erejével könyörgök, térj vissza a feleségedhez. Tudom, hogy ezt még nem tetted meg, azt is tudom, hogy fiad született. Ha valaha szerettél, oldozz fel a vétkem alól úgy, hogy a fiadat szereted. Halmozd el mindazzal a szeretettel és gyöngédséggel, amelyet már nem adhatsz 39


7/17/2010

11:44 PM

Page 40

meg nekem. Amit a gyermekedért teszel, értem teszed. És légy jó és elnézõ a feleségeddel, próbálj meg közeledni hozzá, lehet, hogy ugyanúgy szeret, mint én! Légy legalább megértõ barátja, ha több nem lehetsz. Ezzel talán feloldozást nyerünk kettõnk vétke alól. De mindenekelõtt még egyszer arra kérlek: szeresd a gyermeket tiszta szívedbõl! És most élj boldogan, szerelmem, megáldalak Téged és a fiadat, aki biztosan hasonlít majd rád. Haláláig hûséges Evád” Az összes közül ez a levél rendítette meg leginkább Hansot. Milyen különös! Ez az idegen nõ arra kérte az apját, hogy szeresse õt, és meg is áldotta ismeretlenül. Vajon az apja ezért volt olyan kimondhatatlanul jó hozzá, hogy nem szenvedett soha hiányt a szeretetbõl, pedig az anyai szív gyöngéd szeretetét nem ismerhette meg? Újra kezébe vette Eva Werner arcképét, egyenesen belenézett az asszony meleg, dióbarna szemébe. Érthetetlen módon elbûvölte, és ugyanakkor Flavia szemére emlékeztette. Igen, õ néz ilyen jóságos, gyengéd tekintettel. Gondolatai hozzá szálltak. Sokért nem adta volna, ha most itt lenne vele, hogy mindent megbeszélhessenek. Sóhajtva rejtette vissza a fényképet és a leveleket a titkos rekeszbe. Legközelebb, ha kimegy a villába, kiviszi Flaviának. Nagyot sóhajtott, felállt, s készülõdni kezdett hazafelé. Be akart még ugrani a müncheni lakásába, hogy átöltözzön, mielõtt felkeresi Steffát. 40


7/17/2010

11:44 PM

Page 41

V. Akkor, amikor Hans Ritter a titkos fiókban felfedezett leveleket olvasta, Steffa Marena fényûzõ szalonjában heverészett a díványon, és egy kecses kis cipõt egyensúlyozott lábujja hegyén. A dívány elõtt ott hevert már a cipõcske párja, amely ugyanettõl a mûvelettõl pottyant le. Mellette egy kecses, kék szalagcsokorral díszített, fehér törpepincsi ült, és várakozóan leste a második cipõt, amelynek szerinte hamarosan földet kellett érnie. Izgalmában ásítva tátotta nagyra pofácskáját. – Ugye, Dolly, borzasztóan unatkozunk, és unalmunkban még buta csínyeket fogunk elkövetni? – mondta félig nevetve, félig dühösen Steffa Marena. Felhallatszott, amint csengettek odalent a panzió bejárati ajtaján, s a következõ pillanatban belépett Mally, Steffa komornája. – Mûvésznõ, Salten báró úr kéri, fogadja néhány percre. Steffa riadt arccal ült fel a díványon. – Tudja jól, Mally, hogy férfi látogatót csak Lenard asszony jelenlétében fogadok. Mondja meg a bárónak, hogy a társalkodónõm nincs itt, és ezért nem fogadhatom. Ezt olyan mókás fennköltséggel jelentette ki, hogy Mallynak nevetnie kellett. – Már mondtam a báró úrnak, mégis arra kéri, hogy fogadja sürgõsen, mert fontos dolgot kell a mûvésznõvel megbeszélnie valami jótékonysági vásár ügyében. Steffa megjátszva biggyesztette le a száját. Fontos41


7/17/2010

11:44 PM

Page 42

kodó képet vágva pisze orrára tette az ujját, a szemét forgatta kicsit, aztán a komornára nézett. – Na, Mally, most mit csináljunk? Mally csak kuncogott. – Ha jótékonyságról van szó, Mally, abban még Lenard asszony sem találhat semmi kivetnivalót. Steffa tudta jól, hogy Lenard asszony mindenképpen belekötne a viselkedésébe. Mégis nagy kedvet érzett ahhoz, hogy fogadja a bárót, ezért nevetve mondta: – Ugye, ebben igazán nem találhat semmit? Egyébként úgyis bármelyik percben vissza kell jönnie, mert estefelé, mielõtt bemegyek a színházba, Rittberg urat várjuk. Hát engedje be Isten nevében a bárót! De elõbb adja rám a cipõmet! Csak nem fogadhatom így harisnyában, különben szegény Lenard asszony még elájul. Mally nevetve ráadta úrnõjére a cipõt. Steffa felpattant, s futó pillantást vetett a tükörbe. Megigazította a haját, amelyet két nappal ezelõtt, a legutolsó divat szerint, egészen rövidre vágatott. – Így, most már jöhet a báró! Maga, Mally, megrendeli a teát. Ha megjön a társalkodónõm, majd együtt fogyasztjuk el. A báró is ihat velünk egy csészével, tehát gondoskodjon három terítékrõl. – Mindent elintézek, mûvésznõ. Mally hamiskás mosollyal kivonult. Csinos úrnõje gyorsan kezébe vett egy könyvet, és kecsesen elhelyezkedett az ablak melletti karosszékben. Rögtön ezután magas, elegáns úr lépett be, és odasietett hozzá. – Steffikém! Hát nem óriási, hogy berontok békés 42


7/17/2010

11:44 PM

Page 43

otthonodba, amikor a házisárkányod éppen õrizetlenül hagyott? – kérdezte csibészes mosollyal. – Báró úr, kérem, csak semmi bizalmaskodás! – A színésznõ megjátszott felháborodással nézett vendégére. – Itt minálunk a falnak is füle van… – Eredj már, Steffikém, hiszen Lenard asszony nincs itthon! – De bármelyik percben megjöhet. – Ugyan már! A magamfajta fickónak mindig kedvez a szerencse, ezt ne feledd, Steffikém! Egyébként is láttam a gardemamádat egy cukrászdában, óriási tejszínhabhegyet habzsolva. Erre autóba vágtam magam, és itt vagyok. A nõ hamiskásan rákacsintott. – Jól van, de eme szent helyen, legbensõbb magánlakosztályomban nem óhajtom, hogy tegezz... vagyis... tegezzen. Nos tehát, báró, ön azért keresett fel, hogy valami jótékonysági vásárról tárgyaljunk? A báró mókásan eltúlozva meghajolt. – Így van, tisztelt mûvésznõ, mellékesen ezért is. – És elsõsorban miért zavar érdekes olvasmányomban? – kérdezte kihívó mosollyal Steffa. – Ezért! – hajolt oda hozzá a férfi, és gyorsan ajkára cuppantott egy csókot. – Légy már óvatosabb, Hardy! – nézett fel rá haragosan a színésznõ. – Itt a lakásomon szigorú polgári formák között találkozhatunk csak. – A rabtartód, Rittberg úr iránti tiszteletbõl, tudom. – Kérlek, ne felejtsd el, hogy a felesége leszek. A férfi összeráncolta a homlokát. 43


7/17/2010

11:44 PM

Page 44

– Nem kell, hogy emlékeztess rá, Steffikém! Úgyis épp eléggé haragszom rá, amiért van képe egy ilyen ennivalóan édes teremtést önzõ módon kisajátítani, és kivonni a forgalomból. – De Hardy, hiszen magad is tudod, hogy két ilyen ágrólszakadt, mint mi, nem házasodhat össze! – Hát persze! A rabtartó úrnak annyi a pénze, mint a pelyva, nekem meg nincs egyebem, mint a mai idõkben átkozottul értéktelen bárói címem. Te pedig nem jössz el velem a forró szívemért egy kunyhóba. – Na, köszönöm szépen! De gondolom, te sem mondtad komolyan? – Sajnos az úri passzióinkról nem könnyû lemondani. De azért azt mindketten nagyon jól tudjuk, Steffikém, hogy mi ketten sokkal jobban összeillünk, mint te meg a tisztelt rabtartód. Bár nem volt még szerencsém hozzá, de annak alapján, amit meséltél, igazán nem hozzád való. – Ne mondjon ilyet, báró, a leendõ uramról beszél! – Akitõl fél év után elválik majd, tisztelt mûvésznõ. – Ne beszéljen butaságokat, báró, eszembe sincs ilyet tenni. – Steffa elõvette a cigarettatárcáját, rágyújtott, és megkínálta a bárót is. – Miért ne mondjam meg az igazat, mélyen tisztelt mûvésznõ? – fújta ki a füstöt szemlátomást nagy élvezettel a báró. – Légy õszinte, Steffikém, Rittberg már most is untat. Fogalma sincs a fajankónak, hogy kell bánni egy ilyen édes babával! Steffa sóhajtva eregette a füstkarikákat. – Persze hogy nem tudja, de majd én megtanítom rá! 44


7/17/2010

11:44 PM

Page 45

A báró vadul magához szorította. – Meg ne próbáld, Steffikém! Ezt senki más nem teheti, csak én, különben nem bírom ki. – Ne kiabálj úgy, Hardy! – Mikor vesz el végre? Úgy látom, nagyon halogatja. – Soká tartott, az igaz. Az anyja miatt nem tudtunk összeházasodni, õ nem akarta, hogy mûvésznõ legyen a menye. De végre meghalt, és ezzel elhárult az egyetlen akadály. – Aha! Akkor tehát most komolyra fordult a helyzet! Szabad elõjegyeztetnem magam leendõ házibarátnak? – Ön meglehetõsen pimasz, Salten báró. Ki kellene utasítanom! Erre a báró ismét összevissza csókolta. Az ajtócsengõ hangjára rebbentek szét. – Csak csendesen! Üljön le szép nyugodtan, báró, és meséljen a vásárról! Ez biztosan a házisárkány, és nem szabad gyanút fognia. Képes lenne Hansnak beárulni. A báró tiszteletteljes távolságra Steffától leült, és illedelmes pózba vágta magát. – Madame Lenardot vigye el az ördög! – sziszegte a foga között. – Tehát az én részvételemre is számítanak a jótékony célú vásáron, Salten báró? – kérdezte Steffa, miközben gyors, szakavatott mozdulatokkal eligazgatta az imént kissé szétzilálódott frizuráját. A báró illedelmesen meghajolt. – Így van, tisztelt mûvésznõ. Salm-Hohenau grófnõ akarja megrendezni a vásárt. És ebben számít az ön részvételére. Kegyedre bízná a virágárusítást. 45


7/17/2010

11:44 PM

Page 46

Az utolsó szavak közben jól megtermett, középkorú hölgy lépett be. – Ah, Steffa kisasszony, nincs egyedül? – mérte végig gyanakodva a bárót. – Amint látja, Madame Lenard. Nem mondta Mally, hogy Salten báró egy jótékonysági rendezvény ügyében beszélni óhajtott velem? Reméltem, hogy ön minden percben hazaérhet, így bátorkodtam fogadni. Arra gondoltam, megihatna velünk egy csésze teát, s közben részletesen tájékoztathatna bennünket az eseményrõl – mondta látszólag egykedvûen a színésznõ. A „házisárkány” megbiccentette fejét a báró felé, aki ezt mély meghajlással viszonozta. – Maradjon csak ülve, báró, mindjárt hozatom a teát. Sajnálom, mûvésznõ, hogy elkéstem, de nem kímélve magam, üzletrõl üzletre jártam, hogy a széles selyemszalagot a kívánt színben megvegyem. Sehol sem lehet kapni. Végül csak ráakadtam egy belvárosi divatáruboltban, persze méregdrágán. A báró és a házikisasszony tekintete pajkosan összevillant, ám a társalkodónõ most csodák csodája mit sem vett észre ebbõl. Súlyos léptekkel kivonult, hogy megrendelje a teát, és kivallassa a komornát, mikor jött a báró. Mally a legártatlanabb ábrázattal biztosította róla, hogy a vendég épp csak pár perccel ezelõtt érkezett. Alig távozott az asszonyság, Salten máris felugrott, és viharosan megölelte Steffát. A következõ pillanatban azonban már ismét ártatlan ábrázattal ült a helyén, és olyanképpen folytatta a társalgást, mint aki háromig sem tud számolni. Steffának kacagnia kellett. 46


7/17/2010

11:44 PM

Page 47

– Önön aztán nem lehet kifogni, báró! – Nem is ajánlom senkinek! De inkább azt mondja meg gyorsan, mennyi ideje van, amíg a rabtartója megérkezik. – Csak egy óra múlva várom. – És természetesen iszonyúan kedves lesz hozzá, megcsókolja, becézgeti majd, engem pedig megöl a féltékenység. Bejöhetek legalább megint az öltözõjébe ma este? – Igen, jöhet, de csak ha észnél lesz. Hans a színházban csak a nézõtérre jön, és Lenard asszonyt a társalgóba küldöm. De csitt, úgy hallom, már itt is van! No és mikorra tervezik ezt a vásárt, kedves báró? Valóban a gardedám súlyos lépteit hallotta Steffa, aki ebben a pillanatban csakugyan be is nyitott a szobába. A báró ezek után tárgyilagos hangon tájékoztatta a hölgyeket a vásár részleteirõl. Amikor kisvártatva Mally behozta és felszolgálta a teát, még akkor is a jótékonykodás dicséretét zengte. Elcsevegtek még egy ideig, aztán a vendég elköszönt. Amikor elment, Steffa a díványra vetette magát. – Istenem, de unalmas ember a báró! – mondta álszentül. – Én nagyon szeretetreméltónak találom – vonta meg a vállát Lenard asszony. – Persze, mint afféle jó házból való úriember, ragaszkodik az illemszabályokhoz, és ez nem elég szórakoztató a mûvésznõnek – tette hozzá kioktató hangon. Steffa nagyon unottnak mutatkozott, pedig ezer kis ördög csiklandozta belülrõl. 47


7/17/2010

11:44 PM

Page 48

– Akár így, akár úgy, engem ez a fajta viselkedés fáraszt! – Nem kellett volna õt fogadnia. Salten báró benyújthatta volna írásban is a kérelmét! Steffa arca gúnyosan megvonaglott. – Milyen igaza van, drága Madame Lenard, kár, hogy ez nem jutott eszembe. Ezek az örökös jótékonysági históriák olyan unalmasak, de az ember mégsem maradhat ki belõlük. – De ma kárpótlást nyer a sok unalmas óráért, mûvésznõ! Rittberg úr már biztosan Münchenben van, és a szíve hamarosan idehúzza majd magához – mondta az asszony szemérmes mosollyal. – Gondolja? Fogadok, hogy elõbb az üzleti ügyeit intézi el. Ó, mindig csak az az utálatos munka! – Na, na! Ne kárhoztassa õt ezért, kisasszony! Hiszen ennek köszönheti Rittberg úr a vagyonát, az pedig kegyednek sem közömbös! Az igazat megvallva Hans Rittberg rózsás anyagi helyzete Lenard asszony számára sem volt közömbös. Õt ugyanis Hans szerzõdtette társalkodónõnek Steffa mellé, mert nem akarta, hogy a fiatal hölgy egyedül és támasz nélkül álljon az életben. Kívánsága szerint leendõ felesége makulátlan tisztességét nem kezdhette ki semmiféle rosszindulatú szóbeszéd. Még azt is megígérte az asszonynak, hogy az esküvõ után is náluk maradhat. Az, hogy Steffa a „házisárkány” háta mögött bizony nem viselkedik mindig úrihölgyhöz méltóan, meg sem fordult a fejében. 48


7/17/2010

11:44 PM

Page 49

VI. Alig fél óra múlva csakugyan megérkezett Hans Rittberg. Az üdvözlésnél jelen volt a társalkodónõ is, aki õszinte részvétét fejezte ki a férfit ért súlyos veszteség miatt. Nem idõzött velük sokáig, keresett valami kifogást, csak hogy visszavonulhasson, s a fiatal párnak alkalmat adjon a zavartalan együttlétre. – Már bocsáss meg, hogy nyíltan kimondom, de muszáj volt neked is ezt a divatot követned? – jegyezte meg szemrehányóan Hans, miután kettesben maradtak. – Hová lett a gyönyörû hajad? A nõ megcsókolta, és a karjába bújt. – Hiszen csak azért vágattam le, mert tetszeni akartam neked, Hans – duruzsolta lágyan. – Õszintén szólva, nem tetszik. – Látod, milyen lovagiatlan vagy! Pedig most mindenki a bubifrizuráért bolondul. Azt mondják, ellenállhatatlan… A férfi kellemetlen érzéssel nézett rá. – Az lehet, de ennél talán vannak fontosabb érvek is. Nyilván elfelejtetted, hogy egy szép napon a Rittbergházat fogod képviselni. Ehhez pedig, már ne is haragudj, de nem illik a bubifrizura. Legalább megkérdeztél volna elõbb! – És egy ilyen hosszú távollét után így kell üdvözölnöd, te morgó medve? – felelte durcás képpel Steffa. Nagyon jól tudta, hogy amikor így lebiggyeszti az ajkát, tényleg ellenállhatatlan. Hans arca megrándult. Gyorsan átkarolta és megcsó49


7/17/2010

11:44 PM

Page 50

kolta a lányt. Ha Steffa érzékenyebb lett volna, megérzi, hogy ez a csók nem olyan szenvedélyes, mint máskor. – Csak az vigasztal, hogy az esküvõnkig megnõ annyira a hajad, hogy igazi frizurát csináltathatsz. A színésznõ összerezzent, és meglepve nézett rá. – Az esküvõnkig? De Hans, az hónapokig is eltart, amíg a hajam megnõ annyira. Ez most már ilyen lesz, bele kell törõdnöd. – Egy évünk van rá. Amíg le nem jár a gyászév, úgysem házasodhatunk össze. – Egy évig, kerek egy évig várjak még, amíg a feleséged leszek? – Steffa kitépte magát az ölelésbõl, és dühösen meredt a férfira. – Még most is, hogy az anyád meghalt? Hans megfogta a lány kezét, és visszahúzta magához. – Nem megy másképp, drágám. Steffa az ajkát harapdálta, és idegesen tépdeste a zsebkendõjét. – És ezt ilyen nyugodtan mondod, mintha egy év nem is számítana? Én kétségbeejtõen hosszúnak tartom. Ugye, nem gondolod komolyan? Hans elengedte a lány kezét, és zavartan végigsimította a homlokát. Õ lepõdött meg legjobban, hogy az esküvõ újabb halasztásának gondolatától cseppet sem szenved. Röviddel ezelõtt még nagyon fájdalmasan érintette volna. Azt azért megértette, hogy Steffát ez ennyire felingerelte, és õszintén sajnálta is érte. – Ha egyszer nem lehet rajta változtatni, kincsem – próbálta csitítani, ám Steffa belevetette magát az egyik fotelba, és egy párnába temette az arcát. 50

Hedwig Courths-Mahler. A szerelem erejével

Recommend Documents