A SZERELEM LEHETETLENSÉGE

Tartalom

A SZERELEM LEHETETLENSÉGE A jelenség.......................................................................11 Vodka és menekülés .....................................................14 Az új magány.................................................................20 A szexus és a szerelem ambivalenciája ......................28 A Carmen-mítosz .........................................................37 A pillanat: a szerelmi idő morfológiája .....................47 A tekintet .......................................................................55 Képek által kasztrálva...................................................61 Exkurzusok az erotika banalizálásáról .......................70 Vannak-e hatalommentes viszonyok?........................76 A magánszféra gyarmatosítása ...................................80 ASSZONY-LEGENDÁK („Das Ewig-Weibliche”) Egy nő, aki mindent felkavart .....................................93 Lou Salomé, a menekülő démon ................................97 Hannah és M. ..............................................................104 Simone de Beauvoir és a kétértelműség...................111 Dominique ..................................................................119 RENDSZERGYORSULÁS

Copyright © Almási Miklós, 2012 ISBN 978-80-8101-635-6

Almasi_A szerelem lehetetlensege6-7 6-7

Stratégiák válságidőben .............................................127 Hideg társadalom, hideg regények ...........................137

2012.09.06. 9:44:20

A szétesett történelem és a megfagyott szerelmek .........................................147 Utószó helyett..............................................................162 Idézett művek jegyzéke ..............................................163

A SZERELEM LEHETETLENSÉGE


2012.09.06. 9:44:21

A jelenség

Lehetetlen? Ugyan, kérem. Ezután is lesz csók és zokogás, boldog esküvő és hirtelen szakítás, álmatlan éjszaka és őrült markolászás. Majdnem teljes a skála. Én viszont épp erről a majdnemről akarok szólni. Hogy miért lett trend a teljes skála gyors leépülése, miért tűntek el a távoli vágy és a príma szex közötti átmenetek, miért marad a funkcionalitás és a lélek hibernálása. Férfi és nő: minden olyan, mint máskor. Valami mégis hiányzik. Az a valami, ami az élet egy igencsak vékony szegmense: ez a különös, veszélyes, ám mezmerizáló erőtér az egykori romantikus, szentimentalizált szerelmen innen és az Erósszal beérő viszonyon túl húzódik, s ha megérint, átalakít téged és őt, minőségileg lesz más a test öröme és a lélek érzékenysége. Más ember leszel tőle. Nehéz körülírni, mert alig érhető tetten. Egyébként is titkos és óvni való viszony. Nos, ez a felfokozott lét kopik ki életünkből, s mert e mai világban már korszerűtlennek tűnik, fokozatosan lehetetlenné

11


2012.09.06. 9:44:21

válik. Ez korjelenség. Amúgy meg: igencsak gyanús, hogy a filozófiában mennyire másod- vagy harmadrendű ez a téma. Szexus persze van, házasság is (intézményként, lásd Kant), szerelem par excellence alig. Platónnál fiúszerelem és lebeszélés a szenvedély eluralkodásáról (amely szenvedély halálos is lehet, mindenesetre megbénít), Hegelnél pedig – némi lenézéssel – így: „határtalan boldogság” a másikban önmagamba visszatérni. Ez a csúcs. Kierkegaardnál a létfokozatok legalacsonyabb szintje (Don Giovanni-elemzés), Sartre leegyszerűsíti a vulva körüli mizériára, Foucault-nál (A szexualitás történetében) csak az ókori szexusfelfogás képsorait látjuk, s a nemiséget, mint a hatalom elnyomó eszközeinek sokféleségét. Mélyelemzést csak az irodalomban találunk; ott azonban – hála istennek – a bőség zavara fogad bennünket. Shakespeare, Donne, később a romantizált variáns: Goethe (Az ifjú Werther szenvedései), Stendhal (A szerelemről), valamint a téboly, az egymást tépés, a boldogság-halál majdnem végtelen sora Laclos-tól (Veszedelmes viszonyok) egészen Bret Easton Ellisig. A filozófia gyanúsan hallgat a témáról. Engem e háttér csak áttételesen érdekel, a szerelem ellehetetlenülése – mint téma – csak apropó. Az igazi kórtünet (s a nagy veszteség) az érzelmi élet elkorcsosulása, egykori ezerszínűségének előre gyártott panelekbe való kényszerítése, s e veszteség boldog elfogadása. Pedig a szerelem – mellékállásban – az érzelmi kultúra „nevelője”. A szerelem teszi fogékonnyá a lelket a művészetek, a regényes és szelíd benyomások, a holdvilág, az erdők s a festészet szépsége, egyszóval a szépség élvezetének minden formája iránt, még ha 12


darócban jelentkezik is – legalábbis Stendhal szerint.1 Érzelmi gazdagság nélkül nem értjük Mozart muzsikáját, Shelley verseit, Rodin szobrait (csak smárolnak…), észre se vesszük, hogyan zár ki bennünket a művészetek szférájából ez a ránk oktrojált habitus. Nem azt mondom, hogy aki nem szerelmes, az nem élvezheti Mozartot… De köztudott, hogy egy üzleti tárgyalás akkor sikeres, ha nem játszanak benne közre az érzelmek. A polgári civilizáció ezt a habitust általánosítja. A szerelem ellehetetlenülése ennek a tágabban értelmezett kultúrtörténeti fordulatnak a példázata: megtaláljuk benne mindazt, ami a teljes emberlétünkből fokozatosan eltűnik. Az emberek menekülnek a szerelem elől. Kerüljük a tartós kapcsolatot („jó veled – mondja kedvesünk –, de inkább ne!”), s közben mindkettőnket éget a hiány. Civilizációs kütyük (e-mail, blog, Facebook, SMS stb.) mind ellenünk, érzelmeink elmélyülése ellen dolgoznak, sok millióan néznek bele lelkünkbe, vágyainkba, az én-te viszonyba, mert ragozható, látható, kommentálható. Ez a jelenség, amire céloztam. A kifosztott magánszféra, a párkapcsolati nyomor: a közös titkok elvesztése, s vele együtt a szerelem elsorvadása. Ezt azért is hangsúlyozom, mert a címbe foglalt tézissel ellentétben szerelmesek mindig lesznek. Így hát: éljenek a kivételek! Akiknek sikerül. Mert mindig vannak és lesznek, akiket megérint. Nem úgy, ahogy a giccses filmekben, s nem is úgy, ahogy a filozófiai traktátusokban. Csak normálisan.

1

Stendhal: A szerelemről. Fordította: Kolozsvári Grandpierre Emil. Pozsony, Kalligram, 2000.

13

2012.09.06. 9:44:21

Vodka és menekülés

Korábban is keményen vedeltek a bulikon, jó pár üveg kiürült. De teljesen csak néhány őrültet ütött ki az alkohol, amely egyébként kedélyjavító eszközként, nyelvet oldó spirituszként szolgált. Ma ez másképp van: a fiúk megérkeznek, gyorsan bedobnak egy üveggel, hogy kinyúljanak. (Gondolom, már otthon beágyaznak valami töménnyel vagy partidroggal…) Így aztán a csajok ülnek egy kupacban, a fiúk meg fekszenek szanaszét. Sokáig nem értettem, a fiúk miért kezdtek félni a csajoktól. Aztán megtudtam. Leégni nem kellemes, egy kis önbizalmat pedig fél üveg vodkából is fel lehet szívni. De az se elég: mára ez a szorongás egzisztenciális méreteket ölt, alkoholból is több kell az oldásához. De nem oldódik. S mivel ez a szorongás, ez a félelem gáncsol, inkább „elfalazzák” magukat a kezdeményezés elől. Jó lenne, de inkább mégsem… Mindez nem tesz jót a szerelmi klímának. Ha ma körülnézek, akár az óráimon, akár a folyosón, este, a szünetben – nem látok párokat. Néhány éve még egymást fogták a pad alatt a hátsó sorokban, s ott 14


smároltak. Ködös délutánokon kéz a kézben léceltek le a Múzeum körútra. Ma alig van ilyen. Kedves, kedélyes, nagyképű, bagós (ha fiú), vihogó-villogó vagy kékharisnya (ha lány) arcok kajtatnak a folyósón, magányosan. Az órán nemigen néznek egymásra, vagy ha igen, akkor nem úgy. Ki-ki éli a saját életét, közben udvarias a hangulat, közös a vihánc, de nincs folytatás. Úgy fest, a dolog mélyén csak vágy és szorongás kombinációja található. A felszín alatt ki-ki magányát maszkírozza. Miért? Mert a fiúk félnek a csajoktól. Népbetegség. Nem csak a srácoknál, a férfiaknál is. Szoronganak. Hogy nem sikerül. Még jobban attól, hogy sikerül, komolyra fordul, s jönnek a kötöttségek... A lányoknál fordítva működik mindez. „Nehéz pasit fogni” – hallom. Ha meg kiderül a pasiról, hogy nem jó, akkor nehéz tőle szabadulni. Nem csak idehaza van ez így, s nem csak a fiataloknál. A felnőttek menekülése a fejlett világ egyik fura jelensége. A posztfeminizmus újhulláma már rástartolt erre a helyzetre, lágyabb, megengedőbb lett a szerelmi gesztustár, az önállósághoz a befogadó empátia párosult. Családszerkezetben, házi munkamegosztásban – legalábbis értelmiségieknél – már működik is ez az átnevelődés. A csábítás trükkjei is gazdagodtak, de azok jobbára csak az első lépésekig tartanak, aztán már másra lenne szükség… S jön a kényszer-szingliség. Aminek sok oka van: anyagiak, függetlenségmánia, magas elvárások. A fiúknál kitolódik a tartós kapcsolat startvonala, ami a lányoknál pánikot okoz (náluk van határidő: a szülési kor vége). „Aki nem talál magának férjet az egyetemen, az megnézheti magát” – mondják. A fiúk15

2012.09.06. 9:44:21

nak valamivel könnyebb, bár negyven körül már tényleg nehéz rátalálni a kedvesre. Nincs hely, nincs idő, a választék beszűkül. S közben a lélek is elveszti képlékenységét, elfogadó- és alkalmazkodóképességét. A párkeresők kornyadoznak, a „rapid randi” című táncrend nem működik. Valami nagyon elromlott az utóbbi harminc évben. A párkapcsolatokban, a férfi-nő viszonyban, a szerelemben (nevezzük akárhogy). A kötöttség elől való menekülés csak egy szimptóma, a szorongásnak fékező hatása van. Védjük az identitásunkat, autonómiánkat. Ráadásul generációról generációra öröklődik az, amit szüleink sorsában láttunk: veszekedések, válás, szenvedés. Ilyet nem szeretnénk. Ha mélyebbre ásunk, ott találjuk a késői adoleszcenciát (Somlai Péter kitűnő tanulmányából kölcsönözve a fogalmat): a fiúk harminc év felett is a szüleiknél (főleg az anyjuknál) élnek. A késői felnőttség miatt nem alakul ki bennük a nagy kérdésekben való döntésképesség. A nők világszerte panaszkodnak a férfiak feminizálódására. Sok esetben az individualizmussal párosul valami infantilizmusra hajazó felelőtlen függetlenség-álom. Sorolhatnám, de maradjunk a jelenségnél: egyfelől a vágyódás a másik után, másfelől a tartózkodás, a döntő lépés előtti visszahúzódás, a menekülés (ha netán mégis beleestünk volna a szerelem csapdájába). A nők komoly csatákban harcolták ki maguknak, hogy vezető pozíciókban is elfogadják őket, hogy az ún. férfi versenypályákon is sikeresek legyenek. (A világ „legbefolyásosabb nőit” felsoroló listák annyira újak, hogy csodálkozni illik rajtuk.) Ennek a fonákja, hogy a fiúk nem találják a helyüket: a társadalmi konvenciókban ehhez az új felálláshoz még nem alakult ki 16


belső (lelki) elfogadókészség. Vagy, ha szavakban igen, akkor belül dolgozik még valami ressentiment-féle: a „nőből van”, a PC-beszéd kódja mögötti zsigeri lenézés, a macsóság maradványai. A belső biztonságérzet megroppanását leplező magatartásformák. (Csak lábjegyzetként szúrom ide, hogy változott ugyan a felállás, de a nők még mindig 20-30%-kal alacsonyabb fizetést kapnak, mint az ugyanolyan pozíciót betöltő férfiak.) Nem csoda, ha mindkét tábor fegyverkezik, vagy alább adja a követelményeket. Mára kialakult a kapcsolatok legitim sokfélesége: szingli-mód, élettársi vagy távkapcsolat, „külön élve együtt” – s ezekből a legkevesebb kötöttséggel járót is lehet választani. Sokszor nem is megy másképp (nincs lakás, se pénz, se állás), de a társadalmi konvenció is erre húz. Gondolom, ezek a körülmények nem merítik ki a menekülés-szindrómát. De racionalizálási alapot nyújtanak: lehet rájuk hivatkozni. S közben interiorizálódik a másik nemtől való tartózkodás. Mindezzel persze együtt jár a szerelem banalizálása, a viszonyok durvulása, a nők lenézése, a férfiak alázása, a kapcsolatok hidegen tartása vagy éppen utilitarista felfogása: kefélni jó, a többi nem érdekes. Húsz-egynéhány éve megjelentek a „hogyan kell férfinak lenni” jellegű kézikönyvek; az első ilyen kiáltvány talán Sam Keen Belső tűz (Fire in the Belly, 1992) című könyve volt: körbehordozta a véres kardot a férfihatalom visszaszerzéséért. Aztán elült a pátosz, s maradt a szorongás, a nők lekezelése, diszkriminálása, alulfizetése – legbelül pedig a magány. Ez a szociálpszichológiai/társadalmi háló is belejátszik a szerelem lehetetlenségébe. Ellehetetlenülésébe. 17

2012.09.06. 9:44:21

Ritkulásába. Ez vezet a romantika lenézéséhez, s önmagunk meggyőzéséhez: az érzelmek szabadon engedése csak árt az egészségnek. Ja, meg a társadalmi státusznak.

Fájdalom

Vitális létállapot, ahogy a szerelem is az volt. A személyiség totalitását támadja. Olyan, mint a komikus beszédjáték. „Mit szeretsz te bennem?” S hiába mondunk bármit, nem lesz jó a válasz, legfeljebb rátalálunk a „magunkat szeretjük benne” paradoxonjára. A személy totalitását átjáró fájdalom persze csak az autentikus szenvedély katasztrófájára igaz. Kis szerelmek, kis fájdalmak tán még Xanaxszal is kezelhetők...

Mert a vodka-szindróma végül is erről szól: az elválás, a szakítás akkor is fáj, ha csak lazán jártatok együtt. A menekülés, az „inkább nem” kitérő gesztusai mögött ez az egyik legerősebb motívum: a fájdalom. S azért tartozik a szerelem lehetetlensége címszó alá, mert irracionális. Nehéz megmondani, miért fáj néha évekig? S egyáltalán: mi az, ami fáj? Az elvesztés, mondják. De mi veszett el? A másik jelenléte? Az együttlétek intimitása? A test eufóriája? Mindegyik, de ez a lista mégse elég a diagnózishoz. Megszűnt a birtoklás biztonsága? Talán. Vagy a hiúságunk nagyítja fel a fájdalmat, ha mi voltunk a vesztesek? (A férfi és a női hiúságot vegyük egy kalap alá, bár a különbségek nem elhanyagolhatóak.) Már közelebb jutottunk a megoldáshoz. A vesztett szerelem fájdalma létállapot, nincs rá racionális magyarázat. Zsigeri, lelki, tudatalatti rétegei is vannak, sőt pszichések is (a szakítás első percei után normálisan gondolkozni sem tudunk). Az igazi okot képtelenek vagyunk megnevezni. Csak körülírni tudjuk. Aki szerelmi bánatba esett, az vagy néma, vagy litániákat tudna mesélni fájdalmáról. De a róla való beszéd csak önterápia. A fájdalom van és kész. Azért nem lehet megmagyarázni, mert – ha mély a szerelem – egész lényünket járja át. Mondhatni: pszichoszomatikusan hat. A személyiség totalitását érinti. 18


19

2012.09.06. 9:44:21

Az új magány

Emlékszel a Szerelem második látásra című filmre?2 Dustin Hoffman és Emma Thompson játszott benne, nem volt nagy dobás, de ők ketten tündérien csinálták. Mit mondjak: megfogott. Két ember éli az életét, külön-külön, ám mikor feltűnik valami távoli lehetőség, hogy egymásra találjanak, nem kapnak utána. Megszokták azt, ami rájuk rakódott, s ez jobb (kényelmesebb, elviselhetőbb), mint új sebeket szerezni. Az önkéntes magány, a szerelemtől, a párkapcsolattól való félelem újdonsága jár a fejemben, mert – ahogy látom – nemcsak film, hanem trend is lett belőle. Tudom, hogy életkori jelenség (harmincon, az első váláson túl jelentkezik), de azt is látom, hogy terjed, s a fiatalabbak is félnek belemenni egy intenzív kapcsolatba, inkább egyedül léteznek. A hatvanas évek szociológiájának nagy témája volt a magány: a nagyvárosi elszigetelődés, a kommunikáció zavara, kapcsolatok kiüresedése. Még a filozófiában is ez volt a kor témája: az egzisztencializmus, 2

Last Chance Harvey (2008). Rendezte: Joel Hopkins.

20


Sartre, David Riesman A magányos tömeg című munkája, az elidegenedés-viták. Kulcsfogalmai: az egyedüllét fájdalma, a „társas magány”, a „belevetettség” (Heideggernél), a magány, mint abszurd sors (Camusnél). A diagnózis látószöge többnyire a tragikus volt és a habitus: lázadás ellene. Ezeknek az írásoknak egy része még abban a reményben született, hogy ki lehet majd nőni belőle, hogy a magány gyógyítható, nem kell belenyugodni. Mára az a fajta magányszemlélet eltűnt, s elkopott az ellene való lázadás pátosza is. A magány természetes létforma lett. Megszoktuk, élünk vele. A kilencvenes évek yuppie-generációja ma már ötven felé jár, s ahogy akkor, nagyrészt ma is egyedül él. Minden oké. Megjelent a megszokható magány. Jobb magamban, mint a sok hülyével összezárva. Ezen túl persze minden lehetséges: kedvesség, duma meg ami kell… S így érezzük jól magunkat, tök magányosan, akkor is, ha van (átmeneti) partnerünk. Elkezdjük élvezni a magányunkat. Mert idebent, kagylóhéjunkon belül sérthetetlennek érezzük magunkat. Ez a történelmi fordulat. A társadalom is ezt az életérzést támogatja. A szingli-jelenségen figyelhető meg, hogy mára kialakultak a magány intézményes feltételei. Egyszemélyes nyaralás, egyszemélyes étkezés, egyszemélyes lakás. Az „újkap gépezete” jobban szereti, ha kivel-kivel szólóban rendelkezik, ha a bérrabszolga nem rohan haza, nem megy szülni stb., szóval, ha egyedül él. Benne lenni a magányban már nem tragédia: az élet alacsony fordulatszámon is elviselhető. Sokan élnek így, nem nagy ügy. Vannak fogódzók, társas formulák. „Szia, minden oké? Köszi, rendben, majd hívlak.” Tár21

2012.09.06. 9:44:21

salogsz, tehát van társaságod. Felszínes? Na és! Legalább nem horzsol. Új magány. Begubózás a rutinfeladatokba (minél több, annál jobb), s ha társalgás, akkor legyenek kéznél panelmosolyok (sohase panaszkodj), azt mondd, amit a másik hallani szeretne, vagy valami vicceset (de ne túl bonyolultat), és gyorsan fejezd be, mert még komolyra fordulhat. A mobil más, azon büntetlenül lehet dumálni. Nincs metakommunikáció, ami lebuktathat. Ha valami jó történik veled, azt csak egy kicsit reklámozd (különben irigykedni fognak rád), s ha valami rossz üt be, azzal otthon, a fürdőszobában foglalkozz (a mosdó meghallgat). A sérülés lehetősége visszatartja az embert egy intenzívebb szerelmi kapcsolattól. Az említett filmben Emma Thompson azt magyarázza Dustin Hoffmannak, hogy azért mérges rá, mert a férfi ki akarja őt rángatni a kellemes magányból (ahol nincs fájdalom), s bele akarja vinni egy kapcsolatba (ahol majd attól kell reszketnie, a másik mikor áll elő azzal, hogy bocs, de nem működik a dolog). A film mondanivalója pontos. De vajon miért nem merünk kockáztatni? Olyan nagy dolog, ha esetleg még egy seb kerül a többi mellé? Pár hónapig rémes lesz, valóban, de legalább történt valami. Mégsem akarjuk. Sokan jól érzik magukat a magányukban. Örömet találnak benne. Végre egyedül lehetnek, magukra zárhatják az ajtót, nem kell hallgatniuk a sok sódert, a hivatali ügyeket, nem kell képmutatóan viselkedniük a „kinem-állhatom” fazonok előtt, nem kell úgy tenniük, mintha bárkit is kedvelnénk. Jó otthon, végre egyedül.

22


Igaz, az önélvezetnek nincs nagy skálája, ahhoz már igazi partner kellene, de hát épp attól rettegnek. Szóval, ha van valami kreatív hobbink, akkor szerencsések vagyunk: festünk, zenélünk, ahhoz nem kell társ, az alkotás adrenalininjekció, feldob és pótolja a világot. Tényleg pótolja? Nem igazán. Először is: nem lehet mindenki festő. Akkor viszont hamar depró szivárog a mindennapjainkba. Meló után marad a könyv, a zene, kirándulás évente egyszer, alapzajnak meg a tévé, ha bírjuk idegekkel. Meg az unalom. Az életkori sajátosságokkal is számolnunk kell. Negyven felé (vagy azon túl) már nehezebben alkalmazkodunk a másikhoz. Ekkor már tényleg jobb egyedül. A nők előnyben vannak: tudnak főzni. Igaz, ma már a férfiak is egyre többen tanulják ki a fortélyait, s akkor majdnem minden megvan. Jöhetnek az alkalmi randik. Kaja van, a házban nem dirigál senki. Ám egyszer csak beköszönt a bezártság-élmény. Amin az imént még hál’isteneztünk (hogy végre magunkra zárhatjuk az ajtót), az most börtönnek tűnik. Egyik pillanatról a másikra oda az önélvezet, emberek közé kellene menni (azok közé, akiket az imént még utáltunk), hogy történjen végre valami. Nem történik. „Az élet máshol van.” (Kundera) Az új magányt megszoktuk, elvagyunk vele. Mert tudunk disszimulálni. Például a munkamániával. Munkánkba temetkezünk, tudatosan vagy öntudatlanul. Ez persze rejtőzködés önmagunk elől, de kifizetődő: a workaholic munkatársat a cég is futtatja. Aki erre adja a fejét, az jót tesz vele a karrierjének. A munkamániához magányra van szükség: bennünket ne nyaggasson senki, hogy miért nem foglalkozunk a családdal, miért nem tudunk lazítani. Melóz23

2012.09.06. 9:44:21

hatunk végkimerülésig. S közben – ez a legfontosabb – nem érezzük a magány terhét. Más kérdés, hogy ebben a mókuskerékben könnyen kikészülhetünk. Arról nem is beszélve, hogy önmaga elől kevés embernek sikerül elmenekülnie.

Atomemberek Az új magány mögött egy súlyosabb jelenség rejtőzik: a társadalom atomizálódása. Régen kezdődött, s lassan szivárgott be életünkbe. Most viszont nagyon is itt van. Az egyedekre széteső társadalom régi témája a szociológiának, mint ahogy az az igény is, hogy valamilyen pótközösségre leljen az ember – sportdrukkeri, civil társadalmi, egyházi vagy iskolai bandára. A magára utalt ember érdekei azonban felülírják ezeket a kísérleteket – így aztán marad Michael Douglas cinikus tanácsa a Tőzsdecápák3 című filmből: „Ha barátot akarsz, tarts kutyát!” A lóversenyen is eldugjuk a turfot, nehogy más belenézzen. Ez történik a köznapi életben is: nem áruljuk el senkinek, ha van egy jó ötletünk. (Így viszont beszélgetni is csak akadozva tudunk.) Az újkap felerősítette az egocentrikus életvitelt, az önmagunkra fókuszáló látásmódot. Mindenki ki van zárva belőle; ez a kor túlélési parancsa. Régen is volt ilyen, sőt… Ha nem őriztük az érdekeink mezsgyéjét, a sor végén találhattuk magunkat, s a fazékban már csak a leves hígja maradt… Szóval, nem ma találták fel

3

Wall Street (1987). Rendezte: Oliver Stone.

24


az önzés túlélési kiskátéját. Csak a piacgazdaság (meg amit ez az eufemizmus takar) felerősítette azt a társadalmi parancsot, hogy „egyedül könnyebb”. A másik elárul, eltapos, úgyhogy vigyázz és védekezz, mert csak önmagadban bízhatsz. „Mindenki önmagáért, Isten mindannyiunkért”. Nagyjából így. De mégsem. Valami hiányzik. Igaz, ma már egyre kevésbé. A rendszerváltás után egy darabig még élt egyfajta szolidaritásféleség, kerestük az együttlét alkalmait, érezni akartuk a másik illatát, aztán egyre ritkábbak lettek a baráti együttlétek, bár még mindig jó volt beülni egy kávéra, míg végül leépült bennünk ez az igény is. A barátok eltűntek. Persze, köszönünk, s ígérjük, hogy majd megy telefon, s a jövő héten tuti összejövünk – de egyszerűen nincs rá idő. Nincs rá idő? Csudákat! Nincs rá igény. Csak magyarázkodunk, és állandó vívóállásban élünk: védekezünk és támadunk, „mindenki ellen”. Persze, van, aki ezt élvezi. Én utálom. S gondolom, ha ki-ki magába néz, minimum kényelmetlennek érzi. De az újkapban ezt a stílust kell tartani, így tagozódunk be a világba. Mentségünkre azt hozzuk fel: mindenki így él, nincs extrawurst; ha próbáljuk, kigolyóznak. Így lettünk mi is, fokról fokra, lélekvesztett atomemberek. Ritkán rohanunk segíteni. A kiscserkészt, a Teréz anyut illik megmosolyogni. Pedig tudhatnánk, hogy lélek nélkül nem megy a kocsi. Túléljük ugyan a mát meg a holnapot, de egyszer csak azt vesszük észre, hogy zombiként tengődünk. Üresnek érezzük magunkat. Mert a partner, a barát, a kedves – vagy akinek segítünk – nem dísz életünk alaprajzán. Velük megosztani magunkat, adni-kapni: alapszükséglet. 25

2012.09.06. 9:44:21

A SZERELEM LEHETETLENSÉGE

Recommend Documents