Julie Meryl A szerelem habjai Julienne de Monteux, aki egész életében az igazi férfiról ábrádozott, nem sokra tartja, sőt ki nem állhatja a kényeskedő, piperkőc nemes fiatalembereket, akik körülveszik. Egy hirtelen jött ötlettel elhatározza, hogy elutazik apjához, Québecbe, a francia gyarmatra. Fiúruhába bújik, és beáll a legközelebb induló vitorlás legénysége közé. Nem tudja, hogy a hajó kapitánya egy bizonyos Édurad de Charnas, Bretagne comte-ja, aki megundorodott a nemesek léha életmódjától, s csak a kalandoknak él. A legénység csak „Tigre”, azaz Tigris néven ismeri. Egy vihar következtében Julienne lelepleződik: a kapitány szerelemre lobban iránta. A tengeren a lány megismeri a szenvedélyt…és a gyengédséget, megtaltálja álmai lovagját. Ám a parton minden másképp alakul… Julienne-t elönti a harag, amikor megtudja, hogy az imádott férfi becsapta, és valójában az általa mélyen megvetett arisztokrácia csúcsán áll.
1. fejezet A csodálatosan kivilágított bálteremben millió csodás kandeláber szórta szikrázó fényét; a csillogó padló visszatükrözte e kis fények ragyogását és a vendégek pazar ruháinak színeit a boltíves mennyezetre. A hosszú, selyemborítású termet a két végén álló kandallók tüze melegítette. A levegőben égő fa füstje, a hölgyek parfümjeinek illata, valamint a kandallópárkány és az ajtófélfák díszítésére szolgáló élénkzöld aszparáguszágak erdőillata kavargóit. A megjelent hölgyek a legpompásabb ruhájukban jöttek el. Voltak itt csipkével és ékszerrel díszített selyem- és bársonyruhák, szőrmével és szaténnal szegélyezett brokátok. A gyertyák fénye megvillant a nyakukban, a csuklójukon és a fülükben ragyogó gyémántokon, smaragdokon, zafírokon és rubinokon. Zongora, hegedű, hárfa és franciakürt muzsikájára táncoló vidám forgatag és élénken csevegő vendégek töltötték meg a termet. A társalgás a legújabb pletykákról szólt - persze óvatosan, nehogy bárkit is megsértsenek. Bár azt mindenki tudta, hogy bármiről legyen is szó, a jelenlévők mindig kivételek. Táncoló párok forogtak a teremben, nők nevetgéltek, férfiak hajbókoltak. Libériás inasok sürgölődtek mindenfelé, frissítőket és pezsgőt töltögettek kérés nélkül is a vendégek poharába. Julienne de Monteux elgondolkozva kortyolgatta a pezsgőjét, miközben a nevetgélő, beszélgető és táncoló embereket figyelte. A hideg ital kellemesen bizsergette a nyelvét, a gyöngyöző buborékok végigszaladtak a testén, egyfajta különös reszketést keltve benne. Mostohaanyjával, Charlotte-tal érkezett nagynénje, Madame de Rous-kastélyába, hogy részt vegyenek az év legnagyobb eseményén. A Rous birtokot most már hivatalosan is az ifjú André vezeti. Éppen ma, június harmadikán ünnepli a monsieur a tizennyolcadik születésnapját, és az apja végrendelete szerint a Rous-birtokot egyetlen fia, André örökli, s amikor eléri a nagykorúságát, átveszi a birtok irányítását, vezetését. Ez volt hát a nagy esemény, amiért Franciaország nemesei és nemeshölgyei összegyűltek a pompázatos rousi kastélyban. Julienne hosszú, a magasított derék fölött dús hímzéssel díszített, mély nyakkivágású, bő ujjú fehér selyemruhájában olyan ragyogó és méltóságteljes volt, mint egy hercegnő. Éppen azon morgolódott, miért hagyta rábeszélni magát, hogy eljöjjön erre a bálra. Mindig is utálta az ilyen estélyeket, ahol csak piperkőc, kényeskedő nemes fiatalemberek veszik körül, s az
asszonyok egyébről sem beszélnek, mint hogy kit kivel láttak, ki kit és kivel csalt meg, és hogy kivel vigasztalódtak a felszarvazott férjek. Nemritkán olyasmi is előfordult, hogy amíg a város ismert szép hölgyénél látogatót tett egy deli nemesember, addig a hölgy férje valami egészen fura véletlen folytán épp a nemesúr feleségénél tett titkos látogatást. Julienne ennek már a gondolatára is émelyegni kezdtek, míg a felcicomázott dámák a legyezőjük mögött kuncogva ékelődtek a helyzet kifacsartságán. A lány gondolatait egy férfihang szakította félbe. - Még sohasem láttam önnél gyönyörűbb lányt. Julienne összerezzent, majd hidegen a házigazdára, az ifjú Andréra nézett, aki az illendő távolságnál jóval közelebb állt hozzá. - Én pedig még nem találkoztam olyan férfival, akiből így dől az üres bók - vágott vissza a lány. Az ünnepelt, mintha nem is hallotta volna a sértést, elbűvölően rá mosolygott. - Ez nem üres bók, Mademoiselle Julienne, ez tény. A pacsirta nem tartja szépnek az énekét, mégis gyönyörködünk a hangjában. Ön talán nem tudja, milyen gyönyörű... és kívánatos. Julienne egy pillanatig azon töprengett, hogy poharának tartalmát beleloccsantsa-e ebbe az arrogáns, kényeskedő arcba. De eszébe jutott mostohaanyjának tett ígérete, miszerint nem rendez botrányt, úrilányhoz méltóan fog viselkedni. - Monsieur André - kezdte lágyan, és legelragadóbb mosolyával nézett az ifjúra, mintha a legélvezetesebb beszélgetésben lenne része -, ön nem tudja, hogy vágyni valamire és megszerezni valamit, az két különböző dolog? Az ifjú még közelebb hajolt hozzá, és széles önelégültséggel vigyorgott. Bátorságát részben az ünneplés adta, részben a már elfogyasztott nagy mennyiségű szeszesital. - Nem lehetne esetleg kivételt tenni, és eggyé tenni? Odafönn az emeleten van egy... - Nem - mondta határozottan Julienne, s hátrább lépett, mert a vendégek egy része már őket nézte. - És ha továbbra sem tartja be az illendő távolságot, s szellemesnek hitt megjegyzéseivel traktál... hát komoly fájdalmai támadhatnak azon a bizonyos testrészén, mellyel meg kívánna ismertetni! - sziszegte a lány, és a szeme szikrát hányt mérgében. Az ifjú levegő után kapkodott e szavak hallatlan, s Julienne ezt a kevés időt használta ki, hogy véget vessen a beszélgetésnek, egyszerűen sarkon fordult, és faképnél hagyta önjelölt „lovagját”. Lesétált a parkba. A kavicsösvény mentén rendezetten sorakoztak a vörös, rózsaszín, fehér és sárga virágok vagy a szépen gondozott élősövény. A virágok egy része, mint például a rózsák és a liliomok, már kivirultak. Julienne remélte, talál majd egy eldugott zugot, ahol megnyugodhat. A beszélgetés foszlányai még ott visszhangzónak a fülében. Hogy lehet egy nemesi származású fiatalember ennyire elvetemült, ennyire arcátlan. És ami a legszörnyűbb, egyre több estélyen, bálon kell részt vennie, amelynek egyenes következménye lesz egy hideg, érzéketlen nemessel kötött, szerelem nélküli, üres házasság. Julienne élete már így is elviselhetetlen volt, további megpróbáltatásokat már nem bírt volna ki. Magányra vágyott. A teliholdban és a csillagos égben gyönyörködött, miközben egy férfiról álmodozott, egy férfiról, aki teljes szívével csak őt szereti, megbecsüli és tiszteli. Egy igazi férfira vágyott. Már épp visszafelé tartott a bálterembe, amikor beszédfoszlányok ütötték meg a fülét. Két férfi társalgott valamilyen tengeri utazásról. Julienne közelebb lopakodott és elrejtőzött egy bokorban - mindig is vonzotta a tenger, és érdekelték az ezzel kapcsolatos hírek -, és tisztán hallotta, hogy három nap múlva Brestből kifut egy vitorlás Québecbe. Québec!
A francia gyarmat, ahol az apja a kormányzó. Mióta szeretne eljutni hozzá, de mostohaanyjának hiába könyörgött, mindig kitalált valami kifogást, hogy miért nem mehet el. Most itt az alkalom. Valahogyan el kell mennie Brestig, és fel kell jutnia arra a hajóra. Bármi áron el kell jutnia... És ekkor egy jó ötlete támadt. Julienne a múltját már nem változtathatta meg, de a jövőjét mindenképpen maga szerette volna irányítani. Meg volt győződve, hogy számára ez az egyetlen mód, hogy a saját kezébe vegye a dolgokat. *
*
*
A bretagne-i kastély végeláthatatlan márványborítású csarnokában gyors léptekkel végighaladó magas, jóképű, erőteljes Édouard de Charnas-t húga hangja állította meg. A lány az egyik ajtó mögül kandikált ki. - Édouard, már megint itt hagysz, elvitorlázol? - kérdezte remegő hangon a magas, vékony lány, miközben lágy, zöld szemei sarkában apró könnycseppek gyűltek össze. - És búcsúzás nélkül akartál elmenni? - Odarohant a bátyjához. Édouard kemény arckifejezése egy pillanatra meglágyult, ahogy a fekete fürtöket gyengéden kisimította az aggódó, szép arcocskából. - Persze, hogy nem, Suzy - felelte kedvesen. - Éppen az istállóba indultam, hogy megkeresselek. Eddig még soha nem mentem el úgy, hogy el ne búcsúzzak tőled, ugye? A lány megrázta a fejét, majd aggódó arccal kérdezte rneg: - Ugye, vigyázol magadra? És biztonságban hazajössz? - Igen, igen - nevetett fel Édouard, és erősen megölelte a húgát. - Én pedig azt szeretném, ha jól viselkednél, amíg nem vagyok itthon. És fogadj szót apának! Megígéred? - De tudod, hogy apa nem szeret engem - szipogta a lány, miközben könnyes szemét törölgette. - Ez egyáltalán nem így van, apa szeret téged, ígérd meg, hogy jó leszel! - Megígérem, csak siess haza. Kérlek!... - Jövök, amilyen hamar csak tudok - ígérte a férfi, megszorítva húga kezét. - Kicsim, szeretnék még apával is beszélni, mielőtt elindulok. Miért nem mégy ki lovagolni? Sietek haza, és majd mesélek neked a tengerről. Édouard enyhe bűntudattal nézett a távozó Suzanne után, majd elindult apja szobájába. Az öreg Francois de Charnas, Bretagne márkija már hónapok óta az ágyat nyomta, egyre csak gyengült és fogyott, a doktorok nem tudták kideríteni a betegsége okát. Minduntalan elhunyt feleségét emlegette: „Én édes kedves kis feleségem, nem kell már sokáig várnod, nemsokára én is követlek, és újból együtt leszünk, békében.” Édouard olyankor, amikor meghallotta apja életunt szavait, azonnal leteremtette, hogy miért hagyja el ennyire magát. Hiszen ott van még Suzanne, a tizenhárom éves kislánya, akiről gondoskodnia kell. De az öreg márki Suzanne-t okolta a felesége haláláért, és ezt éreztette is a kislánnyal. Suzyt Édouard vette védőszárnyai alá, ezért a kislány felnézett rá, imádta, a bátyja volt a mindene. Édouard belépett az apja szobájába. - Hát megint elmégy? - kérdezte az öreg márki, aki az ajtónyitásra riadt fel szendergéséből. - Nagyon jól tudod, apa, hogy el kell mennem Québecbe. - Tulajdonképpen már hozzászoktam a jövés-menésedhez - motyogta az apja, tekintete hosszasan pihent fia markáns arcán. - Mikor indulsz? - Még ma kihajózom, apa - felelte Édouard. - Szeretnék kérni tőled valamit. Kérlek, figyelj Suzyra, szüksége van rád! - Ó, Suzy megvan nélkülem is.
- Apa, kérlek, ne légy ilyen kőszívű vele, nem ő tehet arról, hogy születésekor anya meghalt!... A márki tekintete a semmibe révedt. Édouard már megbánta, hogy kimondta, amire gondolt, nem akarta ismét felhozni ezt a szomorú eseményt. - Mihelyt odaérek Québecbe - folytatta egy kis idő múlva -, leszállítom az árut, felpakolom a hajógyárunk számára a szükséges faanyagot, s indulok haza. - Rendben van - válaszolta a márki -, de mindez jó néhány hónapba beletelik. Sok minden történhet addig itt, Brestben. Az öreg márki nem is sejtette, mennyire igazat mondott. - Eddig sem volt semmi baj - felelte Édouard. - Ha nem adod fel, ha küzdesz az életedért, akkor nem lehet baj. Az intéző egészen jól elboldogul a birtok irányításával. - Igen - hagyta rá az apja -, de én jobban szeretném, ha Brestben maradnál, és te irányítanád a birtokot meg az üzleti vállalkozásokat - folytatta a márki. - Ahelyett, hogy minden harmadik hónapban eltűnsz... - Apa, fejezzük be ezt a vitát! A kocsi már vár, indulnom kell. Viszlát. - Megfordult és kisietett a szobából, le a lépcsőn, ki a házból. Nadrágja suhogott izmos lábain, fehér selyeminge megfeszült széles mellkasán. A csillogó kocsi mellett üldögélő, sötét ruhás inas azonnal felpattant, amint meglátta Édouard-t, hiszen eddigi szolgálata alatt megtanulta, hogy a comte nem szereti, ha megvárakoztatják. A kocsi elindult a kikötő felé.
A tükörből egy köpcös, tizennégy-tizenöt év körüli fiú nézett vissza Julienne-re. Tökéletesen sikerült az álcája. Hogy elrejtse női mivoltát, kitömte derekánál a ruhát, így egy jól táplált, középmagas fiúnak látszott. Az arcát ugyan nem tudta megfelelően „kidagasztani”, de gondosan ügyelt az arányokra, és nem tömte ki magát annyira, hogy feltűnő legyen arca nyúlánksága a „kövérségéhez” képest. - Ez eddig megvolna - mondta félhangosan a lány. - Most már csak Brestbe kell mennem, és feljutnom a La Espérance-ra.
2. fejezet Végre szabad vagyok! Julienne elmosolyodott a gondolaton. Itt állt Brest kikötőjében teljesen egyedül, senki nem ismerte, és senkit nem ismert. De hajtotta egy szinte mániává vált álom és egy jól kidolgozott terv. Nem félt, csak egy kis izgalmat érzett. Szíve hevesen dobogott, az első lépést már megtette, és ez egy életre megváltoztathatja a sorsát. A friss tengeri levegő biztatóan simított végig az arcán. Szemével végigpásztázta a kikötőt. Rengeteg hajó himbálózott a mólónál, amelyek arra vártak, hogy minél hamarabb szabadon eresszék őket, és ismét kifuthassanak a végtelen tengerre. Azonban a vastag horgonyláncok makacsul a dokkokhoz szögezték őket. A magas árbocok méltóságteljes óriásként tornyosultak a dokkok fölé, csupasz karjaik a vitorlákat várták vissza, homályos árnyékokat vetve a tiszta égre. A hullámok gyengéden pofozgatták a partot, lassan hintáztatva egyik oldalukról a másikra a hajókat. Julienne lassan áttörte magát a nyüzsgő emberáradaton, akik vagy árut pakoltak az ott veszteglő hajókra, illetve hajókról, vagy toborzáson vettek részt, esetleg csak bámészkodtak. Minden hajó előtt megállt, és vigyázva, hogy ne legyen túl feltűnő, megpróbálta kiolvasni a bordázatokra festett neveket. Már egy tucat hajót megnézett, de eddig még nem találta meg a La Espérance-t. Kétségek gyötörték, hátha nem jól értette a hajó nevét.
Azonban kis idő múlva a dokk végén megpillantotta a keresett nevet, és szinte a lélegzete is elállt a csodálkozástól. A hajó sokkal pazarabb volt, mint gondolta, karcsú és erőteljes. A neve, La Espérance, gondosan festett betűk formájában pompázott a taton. Julienne kis szkiffjéhez, a Tengeri Sellőhöz képest, amellyel időnként titkos felfedezőutakat tett az Angolcsatornán, kétségkívül grandiózusnak számított. A kis szkiffet még apjától kapta tizenharmadik születésnapjára, azóta szinte minden idejét azon töltötte. Emiatt gyakran hallgathatta mostohaanyja zsörtölődését. Julienne nagyon jól tudott bánni a szkiffjével. „Született hajós”, mondta egyszer az apja. De természetesen az Angol-csatorna védett partjai között hajózni egy férfi szolga kíséretében, nem ugyanaz, mint a viharos óceánon sodródni, ezzel nagyon is tisztában volt a leány. Na de az időjárással foglalkozzon a kapitány, az nem az ő dolga. Neki jelenleg egyetlen feladata van, felkerülni a hajóra. Arra a hajóra, amely, ha jól vette ki a kérdésekre adott válaszokból, napfelkeltekor útnak indul. A La Espérance vitorláson matrózok, rakodók sürögtek-forogtak, a rakományt pakolták. Julienne szíve majd kiugrott a helyéről, oly hevesen vert, annyira izgatott volt, hogy itt áll a hajó előtt, amellyel eljuthat az apjához. Mély lélegzetet vett, és elindult a feljáró pallója felé. Közben a hajótörzset nézte, a rakodó embereket, akiknek a verítékes, izmos, barna vállain megcsillant a napfény. Mennyire mások ezek az emberek, mint akiket eddig ismert, gondolta magában Julienne. Milyen erősek, bátrak, vakmerőek, mennyire különböznek a nyápic, csak a külsejükre vigyázó, modoroskodó és undorítóan öntelt, pökhendi, rámenős fiatal nemesektől! - Hé, kölyök, ne bámészkodj itt! - reccsent rá az ámuldozó Julienne-re a hajó fedélzetéről egy alacsony, zömök, középkorú férfi, akinek haja már őszbe vegyült, és nem a matrózok ruháját viselte. - Menj arrébb, mielőtt egy rakomány szétlapít, és olyan leszel, mint a lepényhal... száraz és lapos! Julienne egy pillanatra megrezzent, ez a felszólítás neki szólt, most már dugába dőlt az a terve, hogy észrevétlenül megpróbál a hajóra lopakodni, és majd ha kint lesznek a tengeren, akkor merészkedik elő, a nyílt tengerről csak nem fordulnak vissza, hogy kitegyék a potyautast. De most ez meghiúsult; Julienne elhatározta, hogy megpróbálja rábeszélni a hajón lévő embert - akit a kapitánynak vélt, de kedvesnek, jó szándékúnak tűnt, szeme csupa szelídség volt -, hogy vegye fel őt a hajóra. Julienne összeszedte minden bátorságát, és megszólalt: - Ne féltsen engem, jó uram, fürgébb ez a lepényhal annál, hogy egy lomha rakomány szétlapítsa. - Majd gyorsan hozzátette. - Meg aztán eszem is van annyi, amennyi szükségeltetik. Éppen ezért akarnék hajósinas lenni, és úgy látom, ezt a hajót épp arra teremtették, hogy én szolgálhassam. - A legbájosabb, legmegnyerőbb mosolyával rámosolygott a férfira. - Kapitány uram, vegyen fel hajóinasnak, nem fogja megbánni, bármilyen feladatot elvégzek! A fedélzeten álló embert megdöbbentette a hetyke válasz, de ugyanakkor tetszett is a stílusa. Odaintett a fiúruhába öltözött lánynak, hogy menjen fel. Julienne gyorsan végignézett magán, hogy minden rendben van-e az álruhájával, majd felszaladt a hajó pallóján, és megállt a középkorú úr előtt. - Kapitány uram, köszönöm. Életbe vágóan fontos, hogy eljussak apámhoz, Québecbe, minden feladatot elvégzek a hajón - hadarta a lány örömteli arccal. - Először is, nem én... - Nem tudta befejezni a mondatot, mert a rakodás körül nehézségek támadtak, az egyik csomagot tartó kötél elszakadt, és az áru beleesett a vízbe. Kiabálás hallatszott, a matrózok próbálták megmenteni a rakományt, a férfi pedig otthagyta Julienne-t, és odarohant segíteni. De hiába tettek meg mindent a matrózok, a csomag elsüllyedt. - No, Max, a kapitány biztos nagyon mérges lesz - mondta az egyik matróz annak a férfinak, akit Julienne a kapitánynak vélt.
- Én is azt hiszem - felelte Max -, de hol van már Monsieur Tigris annyi ideig. Azt mondta, csak beugrik a városházára valami papírért. Mi tarthat ilyen sokáig? Eközben Julienne gyorsan körülnézett, mindenki a rakománnyal foglalatoskodott, így ő odaszaladt a hajótestbe vezető lépcsőhöz, és leosont a nyikorgó lépcsősoron. Benyitott egy kabinba, üres volt, gyorsan belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Az ajtónak támaszkodva szétnézett a kabinban: egy pad, két láda és a sarokban keskeny priccs állt. A vékony deszkapriccs azonnal megragadta a tekintetét. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Odament a priccshez, és végigdőlt rajta. Gondolatai az elmúlt napok eseményei körül forogtak. Maga elé képzelte a mostohaanyja arcát, amikor a bált követő nap belép a Julienne számára benntartott szobába, hogy együtt induljanak vissza a birtokra. Azonban a lánya helyett csak egy üzenetet talál, miszerint elment az apjához Québecbe. Mostohaanyja valószínűleg nagyon mérges lesz, és személyes sértésnek veszi majd, hogy éppen a rous-i kastélyból szökött el. Julienne elmosolyodott, s gondolatban megdicsérte önmagát, amiért sikeresen eljutott idáig. Ösztönei azt súgták, hogy biztonságban van. Néhány perc múlva elnyomta a pihentető álom. - Ne aggódj, Max, jön már a kapitány! - szólt Jean Arious, a La Espérance egyik matróza, egy huszonöt év körüli, rokonszenves arcú ifjú, akinek arcbőre elárulta, hogy élete legjavát szabad levegőn, napon és szélben, nemegyszer vészben és viharban töltötte; s a dokk felé mutatott. Társa válaszképpen megtörölte izzadt homlokát, miközben megviselt vonásain megkönnyebbülés áradt szét. - Hála istennek - motyogta Max, ahogy a fekete hajú, széles vállú kapitány egy könnyed mozdulattal felugrott a matrózoktól nyüzsgő hajóra. Édouard gyorsan körülnézett a fedélzeten, mintegy némán nyugtázva az ott zajló munkát, majd odafordult az idősebb férfihoz, aki aggódva állt előtte. - Minden rendben, Max? - kérdezte, bár tudta, mi lesz a válasz. Akár otthon a kastélyban mint Édouard komornyikja, akár a tengeren mint első számú társa, Max maga volt a megtestesült szervezettség. Édouard a folyóra pillantott. - Uram - szólalt meg Max kezét tördelve -, sajnos, rossz hírt kell közölnöm... az egyik csomag kötele elszakadt, amikor a hajóra akarták tenni, és éppen a víz felett volt; beleesett a tengerbe, már nem tudtuk megmenteni... Megvizsgáltam a kötelet, furcsa dolgot vettem észre, mintha valaki szándékosan megrongálta volna, késnyomokat találtam rajta. El sem tudom képzelni, ki tehette és milyen céllal. Édouard Maxre nézett, és elgondolkozva összehúzta dús szemöldökét. Agyában kusza gondolatok kergették egymást. - Nagyon különös. Késnyomok... Mi volt a csomagban? - Puskapor - felelte Max. - Igen meglepő... De induljunk, mert még hosszú út áll előttünk - jegyezte meg Édouard. Szerencse, hogy a reggeli köd felszállt, különben itt vesztegelhettünk volna még egy napot. - Igen, magam is kezdtem azt hinni, hogy ma már nem indulunk el. - Max célzatos megjegyzését nem lehetett nem megérteni. Tigris kapitány elvigyorodott. - Sajnálom, hogy elkéstem. Fogalmam sem volt, hogy ilyen sokáig fog tartani a városházán a megbeszélés. De egy igen fontos ügyben hívattak. Max arckifejezése megváltozott. - Valami baj van, monsieur? - Québecben át kell adnom egy üzenetet Monteux kormányzónak. - Édouard arca elkomorult. - Amitől tartottam, úgy látszik, bekövetkezik, és ezt mások is hajlandók most már elhinni. Hamarosan háborúba keveredünk Angliával a gyarmatokért, és kétséges, hogy
Franciaország kerül ki győztesen. Sajnos, a politikusaink mintha szemellenzőt használnának, nem veszik észre ezeket az igazságokat. Én azonban képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. - Elég sokan vannak, uram, akik osztják a maga álláspontját - szúrta közbe Max. - Igen, de még így is a másik oldal van többségben - vetette közbe a kapitány. - Attól félek, mire a többség rádöbben a háború veszélyeire, már késő lesz. A gyarmat esetleges elvesztése anyagilag rendkívül súlyosan érintené az anyaországot. - És a kormányzónak szóló üzenet? Édouard megvonta a vállát. - Természetesen velem nem közölték a tartalmát, de azt hiszem, arra sürgetik, hogy minél gyorsabban fejlessze ki Québec tartományának védelmét egy esetleges angol támadás ellen. - És vajon meg is teszi? Édouard határozottan bólintott. - Monteux-t okos embernek és igazságos politikusnak tartják. Remélem, ez tényleg így van. De nemsokára a saját szemünkkel is meglátjuk. - Kihúzta magát, és teljes száznyolcvannégy centi kapitányi méltóságával nézett körül hajóján. - Készen állunk az indulásra? - Azonnal, monsieur comte - válaszolta a komornyik. - Most már a tengeren vagyunk, Max - mondta Édouard kedvesen. - Kérlek, ne szólíts monsieur comte-nak! Max felnevetett. - Egy kis nyelvbotlás volt, Tigris kapitány - javította ki magát az öreg. - Ügyelni fogok rá, hogy ne történjen meg még egyszer. - Ügyelj is! - Édouard hangja komoly volt, de szája mosolyra húzódott. - Különben kénytelen leszek Maximiliennek szólítani téged. Képzeld csak el, mekkorát röhögnének a legények, ha ezt meghallanák! - Teljesen világos, Tigris kapitány - jött a száraz válasz. Édouard elmosolyodott. - Remélem is, Max. Nem sokkal később felhúzták a horgonyt, kifeszítették a vitorlákat, és a hajó kimanőverezett a dokk mellől. A szárazföld és a többi hajó mellett csendben suhant el a La Espérance. A szél könnyedén kirepítette a nyílt tengerre. A matrózok gyorsan mozogtak, mindenki tudta a dolgát, nem kérdeztek semmit. Tigris kapitány személyesen válogatta ki a legjobb, legkeményebben dolgozó matrózokat, és belőlük állította össze a La Espérance legénységét. Olyan kapitány volt, aki sokat várt el az embereitől, de az ő munkája sem csupán parancsok osztogatására korlátozódott. Semmiféle lazaságot nem tűrt el a hajóján, de ezért cserébe ő maga is ugyanolyan keményen dolgozott, mint bármelyik embere. Magas bért fizetett, igazságosan bánt mindenkivel, és ezért cserébe a legénység fenntartás nélküli lojalitását és tiszteletét élvezte. Akárhányszor hajózott is ki Tigris kapitány, mindig valami heves izgalom futott át a testén. Ezek a percek voltak mindig a legboldogabbak számára. Feszült várakozás töltötte el, és érzékei is mintha kiéleződtek volna. Itt a szeretett La Espérance makulátlan, ápolt fedélzetén otthon érezte magát. A tengeren tiszták voltak a szándékai, a kihívások pedig valóságosak. Sokkal inkább ide tartozott, mint Brestbe, ahol a nemesség tipikusan sekélyes, felszínes életét élte. Édouard tudta, hogy hosszú, veszélyes hetek, sőt hónapok állnak előttük, mielőtt céljukat elérik. Nehéz idők jártak, a világot háborúk fenyegették, és a túlélés esélyei sem mondhatók jónak. Saját magán kívül tucatnyi másik ember élete volt a tét, és ő tartozott felelősséggel értük.
Tigris kapitány kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és hagyta, hogy a friss, hideg levegő megtegye a hatását. A másik élete a kikötővel együtt lassan eltűnt a szemei elől. Amíg úton volt, Bretagne comte-ja egyszerűen megszűnt létezni, egyedül Tigris kapitány maradt. Max mintha olvasna ura gondolataiban, hirtelen felpillantott a kormánykerék mellől. - Kapitány? - Igen, Max? - Most, hogy már kiértünk a nyílt tengerre, és a víz nyugodt, a fiatal Jean is el tudná kormányozni a hajót - sugallta Max tapintatosan. Tigris kapitány elmosolyodott. Milyen figyelmes Max! - Egyetértek. - Akkor talán most át is öltözhetne. Édouard csodálkozva pillantott végig magán. Teljesen elfeledkezett az öltözékéről. Az ilyen elegáns ruha egyáltalán nem illik a tengerre, gondolta vigyorogva. Az igazságot megvallva, már régen várta, hogy átöltözhessen megszokott tengerészruhájába, mert ez valahol egy másik, boldogabb életet szimbolizált számára. A legénységet egyáltalán nem érdekelte, kapitányuk hogyan van öltözve. Előttük nem volt titok a kiléte. Tudták, hogy a kapitányuk született nemesember, akinek a családja építtette azt a hajót, amin hajóznak. Édouard nevetve értett egyet. - Azt hiszem, igazad van, barátom. Annyira siettem, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy átöltözzek. - Gyors léptekkel megindult a lépcső felé. - Most majd bepótolom a mulasztásomat, de előtte még megtekintem a rakományt. - Tudta, nem szükséges megkérdezni, hogy a ládáit felpakolták-e a fedélzetre. Max kétségkívül maga nézett utána a dolgoknak. Max is precíz volt, akárcsak a kapitánya, egyetlen apró feladatot sem tekintett elhanyagolhatónak a La Espérance fedélzetén. Max élvezte a szerepével járó sokszínű kihívást itt a tengeren, amely oly éles ellentétben állt bresti rideg kötelességeivel. Max csak addig maradt a fedélzeten, míg a fiatal Jeannak átadta a kormányt, és néhány utasítással is ellátta. Ez mindössze néhány percet vett igénybe, majd lement az alsó fedélzetre. Keskeny falépcső vezett lefelé, mely minden egyes lépésnél megnyikordult a lábai alatt. Elhatározta, hogy amíg a kapitány ellenőrzi a rakományt, addig ő előkészíti Monsieur Tigris ruháit. Miközben a rakományt vizsgálta, Édouard mosolygott magában. Egy életre szóló barátra és elsőrangú tengerészre talált Max személyében. Max még itt, a hajón sem tagadta meg komornyiki mivoltát. Nem hagyta, hogy az ura egyedül öltözzön. Bár Édouard újra és újra emlékeztette, hogy nem Brest-ben vannak, szavai mintha süket fülekre találtak volna. Hát, ha mást nem is, gondolta magában Édouard, legalább most alkalmuk lesz egy kicsit elbeszélgetni az előttük álló útról.
Julienne kinyitotta a szemét, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Sikerült a terve, feljutott a La Espérance-re. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s Max lépett be rajta, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e a kapitány kabinjában. Amint megpillantotta a köpcös fiút, az arca elkomorult. Hogy került ez ide, morgolódott magában az Öreg komornyik, és éppen a kapitány kabinjába. - Fiú! Hát te meg mit keresel itt? Julienne ijedten ugrott ki az ágyból. - Ön mondta, hogy alkalmaz hajósinasnak, uram. Nem emlékszik? - válaszolta a lány, s ártatlan, nagy szürkészöld szemével Maxre nézett.
- Mon dieu! Rólad teljesen elfeledkeztem! - csapott a homlokára a komornyik. - Csak Monsieur Tigris meg ne tudja! Bár vissza már nem fordulhatunk miattad. Most mit csináljak veled?... - Mindenféle munkát elvégzek. Segíthetnék a matrózoknak vitorlát bontani. - Na persze, még az hiányozik, hogy belepottyanj a tengerbe. Nem, nem. Jobb, ha nem mégy fel a fedélzetre... Igen, segíthetnél a hajószakácsnak. Menj a folyosón végig, ott megtalálod. Mondd neki azt, hogy Max küldött. És fel ne merészkedj a fedélzetre, megértetted? - Igen, uram - válaszolta Julienne, a szíve repdesett az örömről és kis híján egy csókot nyomott az öreg homlokára, amikor is rádöbbent, hogy ő most fiúruhában van, és egy kicsit abszurdnak tűnne a cselekedete. Gyorsan sarkon fordult, és elsietett megkeresni a szakácsot. Max elgondolkozva nézett utána.
3. fejezet A kapitányi kabin ajtaja kivágódott, és belépett Édouard. - Azon tűnődöm, vajon ez az út is olyan eseménytelen lesz, mint az előző - motyogta Max, miközben teát töltött urának egy kicsit csorba, ám még így is különlegesnek ható porcelánkannából. Némi gondolkozás után oldalra nyúlt, és az egyik tengerészláda tetejéről felemelt egy sötét, átlátszatlan üvegpalackot, és néhány csepp rumot töltött ízesítő gyanánt a kellemesen langyos italba. Édouard vállat vont. - Ha kitör a háború, semmi jót nem várhatunk. A tengeren bizonytalan lesz hajózni, ráadásul még védekezni sem tudunk, hiszen a puskapor nagy része megsemmisült a kikötőben. Puskapor nélkül pedig nem működnek az ágyúk. - A kapitány nehézkesen lehuppant az ágyra, és állat a tenyerébe támasztva elgondolkodott. Max lehúzta Édouard csizmáit, és az ágy mellé állította. - Ha felpakoltuk a fát, a legjobb lesz minél hamarabb elhagyni Québecet, nehogy beigazolódjon a háborúval kapcsolatos gyanúja, monsieur. Tigris kapitány felállt, egy gyors mozdulattal ledobta az ingét, a nadrágját pedig leengedte a földre, és kilépett belőle. - Egyetértek - mondta nyújtózkodva, majd elkezdte felvenni a kikészített tengerész ruhát. Max szolgálatkészen közelebb lépett, de Tigris egyetlen mozdulattal megállította. - Kérlek, Max! Azt hiszem, egy inget még én is be tudok gombolni - mondta vigyorogva Tigris kapitány. Azonban amikor a csizma felhúzásához ért, Max morgolódása olyan hangossá vált, hogy Édouard hátradőlt, és hagyta, hogy a barátja segítsen. Néhány perccel később mindketten elhagyták a kabint, felsiettek a fedélzetre. A tenger nyugodtan ringott, közel s távol egy vitorlát sem láttak. A vitorlák nem voltak teljesen felhúzva, büszkén lebegtek a csípős szélben, a nehéz árbocok csillogtak a napsütésben, a fedélzet tisztára sikálva ragyogott. Délután öt órakor Édouard már hullafáradt volt, de elégedetten nyugtázta az addig megtett távolságot. Odaintette Maxet magához, és közölte vele, hogy lemegy a kabinjába és megvacsorázik.
Az álruhás Julienne nemcsak Max, de a szakács szívébe is belopta magát, mindketten megkedvelték. Mindent megcsinált, amit csak mondtak neki. Kedvesen, gyorsan hajtotta
végre a kapott utasításokat, soha egy ellenvetést sem tett. Segített teríteni, az ételek előkészítésében is segített. Igaz, ez utóbbiba néha egészen kotnyeles módon beleszólt, de oly ártatlanul, oly kedvesen tette mindezt, hogy a szakács nem tudott rá haragudni. A konyhára betérő matrózok is megismerték. Julienne lassacskán mindenkivel összebarátkozott. Megszerették az éles nyelvű, de kedves, kis pocakos fiút, akit termete miatt „Pocokénak becéztek. A matrózok nem tudtak olyat mondani, amire Julienne ne vágott volna vissza, még a nála majd kétszer nagyobb matróznak is megmondta a véleményét. Egyvalamit azonban nagyon furcsállták a matrózok: hogy Pocok állandóan viselte a sapkáját, mintha a fejére nőtt volna, még akkor sem vette le, amikor felszolgált nekik, és amikor éppen lepihent, miközben az ablakon keresztül a tengert bámulta, semmi pénzért le nem vette volna a sapkáját. Ha rákérdezték, miért hord állandóan sapkát, csak egy váll-rántás mellett ezt válaszolta: - Fázik a fejem. - S ezzel befejezettnek tekintette a témát, és a matrózok valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem firtatták tovább a dolgot. De harmadnap Julienne már nem bírta ki, hogy ne lássa a hajót, a tengert a fedélzetről, így amikor a matrózok többsége éppen reggelizett, fellopakodott. Őszinte elragadtatottsággal simított végig a deszkákon. Ekkora hajót még soha nem látott közelről, de mindig arról álmodott, hogy egyszer utazhasson is egy ilyenen, íme, az álom valóra vált. Lenyűgözve figyelte a huszonöt méter magas árbocon dolgozó két matrózt. Kecses és pontos mozdulatokkal csörlőzték a fővitorlát, izmaik dagadoztak a megerőltetéstől. A következő pillanatban diadalmas kiáltás adta tudtul munkájuk sikerét. A horizont napsütést és sima tengert ígért. Julienne sóhajtott. Hirtelen eluralkodott rajta a vágy, hogy megmássza a főárbocot, kipróbálja a matrózok munkáját. Odaosont a főárbochoz, s gyors mozdulatokkal elkezdett mászni felfelé. Nem is olyan ördöngösség ez, gondolta magában a lány, de amikor lepillantott a fedélzetre, szédülés kerítette hatalmába. Ott lógott a kötélen, se fel, se le nem bírt menni. Egy idő múlva matrózok érkeztek, hogy ellássák a feladatukat, s az egyik épp fel akart mászni a főárbocra, amikor látta, hogy valami feketeség gubbaszt az árboc felénél. - Mi a nyavalya, mit tettetek oda föl? - kérdezte a társát. - Mi semmit... - Te, ez nem Pocok, a szakács segédje? - kérdezte Jean. - Hé, Pocok, mit csinálsz te odafent? Ott akarod begyűjteni az ebédnekvalót? - kiabáltak fel Julienne-nek. És hangosan röhögtek. - Hé! Vigyetek már le innen! - Ha egyedül mentél fel, akkor egyedül is kell lejönnöd! Egy jó matróz nem fél a magasságtól. Pár perc múlva a matrózok rádöbbentek, hogy Julienne nem tud egyedül lejönni, túlságosan meg van rémülve. Tigris kapitány éppen a kabinjából tartott felfelé, amikor a fedélzetről kiáltozást hallott. Mi lehet ez a nagy zaj, töprengett, és felsietett a lépcsőn. A főfedélzeten három matróz álldogált, és felfelé kiabált. Tigris kapitány odalépett a fiatal Arious-hoz, és kérdőre vonta. - Jean! Mit jelentsen ez a lárma? - dörrent rá Édouard. - A Pocok az, uram, felmászott a főárbocra az ostoba tacskó. - És ezért kell kiabálni, olyan nagy esemény ez? - kérdezte Tigris hitetlenkedve. - Az, hogy felmászott, az nem, uram. De nem tud lejönni. És ez egészen mókás! Már szinte fetrengek a röhögéstől. Ezt nem lehet kibírni...
Tigris szeme szigorúan megvillant. - Miféle matróz az, aki képtelen lemászni az árbocról? Azt hittem, hogy az én hajómon csak jó tengerészek szolgálnak! - Igen, uram, ez így van. De a Pocok nem matróz. - Micsoda? - Tigris kapitánynak kezdett elfogyni a türelme. - Hát kicsoda ez a Pocok? - A szakács segédje. - Hm... Azonnal hozzák le! És ha lent van, látni akarom! - Bocsánat, uram - szólt közbe egy matróz -, de annyira meg van rémülve, hogy nem tudjuk lehozni, nem engedi el a kötelet, bárhogy is kérjük. Tigris kapitány követte a matróz tekintetét végig az árbocon. A hatalmas rúd kétharmadánál ott lógott a köpcös legény a keresztvitorlán, mint valami ágról-szakadt denevér, remegett a félelemtől. - Hé, Pocok... Tigris kapitány vagyok, bízz bennem! - kiabált fel a férfi. Odalépett az árboc alá, és kitárta a karjait. Ebben a pillanatban a szél nekicsapta a vitorlát az árbocrúdnak, így Julienne csak az utolsó két szót hallotta. - Ugorj, itt vagyok alattad, elkaplak! - parancsolta a férfi. - Nem merek - felelte a lány rémülten. - Ugorj, elkaplak! - ígérte Tigris kapitány. - De én... nem... merek. Édouard egy halk szitkot morzsolt szét a fogai között, majd villámgyors mozdulatokkal felkúszott az árbocra. - Add ide a kezed! - nyúlt a lány felé. Julienne a félelemtől mozdulni sem tudott. Még a szemét is behunyta. - Figyelj, nyisd ki a szemed, és add ide a kezed! - parancsolta dühösen a férfi. De a lány csak a fejét rázta. - Félek - suttogta. Édouard lassan tovább kúszott, amíg el nem érte a lányt, majd erős karját a dereka köré fonta. - Engedd el a kötelet, Pocok, ha jót akarsz! Erősen foglak. A lány egy pillanatig tétovázott, majd lassan lazított rémült szorításán. Tigris kapitány látta a kezébe vágódott kötél nyomait. Óvatosan maga felé húzta Julienne-t. Milyen könnyű ez a fiú, futott át az agyán a kapitánynak. Az ember sokkal nehezebbnek vélné a pocakja miatt. - Most karolj át! - mondta a kapitány ugyanazon a megnyugtató hangon, - így... ügyes. Jó fiú vagy! Csak tarts ki, kisöreg! - Édouard egyfolytában bátorító szavakat mormolva elindult a fedélzet felé. Julienne hirtelen meghallotta a matrózok üdvrivalgását, és érezte, hogy megmentője elengedi a kötelet, és a férfi csizmái nagyot dobbantak a fedélzet deszkáin. Julienne még mindig remegve kinyitotta a szemét. Egy magas, jóképű férfi állt vele szemben, akinek a szeme szikrát szórt haragjában. Milyen csodálatosan mély bariton hangja volt, gondolta Julienne. - Kicsoda ön? - kérdezte Julienne elhaló hangon, miközben szemét az előtte álló férfira szegezte. - Ezt a kérdést inkább nekem kellene feltenni. Mit keresel a hajómon? - Én a kapitány jóságának köszönhetően hajóinasként vagyok itt. És ön? - Ezt igazán kétlem, mivel semmilyen gyereknek nem engedtem meg, hogy a hajómon tartózkodjon. - Nem is azt mondtam, hogy ön, hanem a kapitány engedélyezte. - Miféle kapitány? - kiáltotta most már végleg feldühödve Édouard. - Tudtommal a La Espérance-nek én vagyok a kapitánya.
Max, aki nemrég jött fel a fedélzetre, úgy érezte, közbe kell avatkoznia, és helyre kell tennie a dolgokat, mielőtt valami helyrehozhatatlan történne. Diszkréten köhintett. - Elnézést, uram - szólította meg a kapitányt -, ennek a fiúnak én engedtem meg, hogy eljöjjön velünk Québecbe. Tudom, nem lett volna jogom hozzá. Bocsánatot kérek, uram. Édouard alig akart hinni a fülének. Épp a barátja kel a védelmére ennek a kis mitugrásznak. - Nagyon megsajnáltam - folytatta Max -, és úgy gondoltam, a szakácsnak jól jön majd a hosszú útra egy kis segítség. Kérem, ne büntesse meg a fiút! Tigris kapitány mogorván nézett maga elé, minden erejével azon volt, hogy lecsillapodjon. Arca lassan kisimult, ismét csillogás költözött a hideg szemekbe. Elgondolkozva pillantott végig a „fiún", majd a barátjához fordult. - Rendben van, de tényleg nem volt hozzá jogod. Most pedig mindenki munkára, mit tátjátok itt a szátokat! Indulás! - fordult a matrózok felé. - Elnézést kérek, kapitány úr - szólt közbe Julienne -, hogy az előbb szemtelenül viselkedtem önnel, kérem, bocsásson meg! És köszönöm, hogy megmentette az életemet. Tigris kapitány valamit motyogott az orra alatt, majd gyorsan a kormánykerékhez ment. Max és a lány egymásra néztek. - Köszönöm, hogy a védelmemre kelt, uram - szólalt meg Julienne. - Nagy ostobaság volt tőlem - felelte Max mogorván. - De ugye, megmondtam, hogy ne gyere fel a hajó fedélzetére? - Igen, uram... de annyira kíváncsi voltam, milyen a tenger és a hajó reggeli napfényben. Még sohasem láttam ilyen csodálatos vitorlást. - Ártatlan, szürkészöld szemével Maxre nézett. - Ugye, nem lesz kellemetlensége miattam? - Nem, nem lesz semmi probléma, ha most gyorsan lemégy a szakácsnak segíteni. Julienne megkönnyebbülten sietett le a konyhára.
Tigris kapitány a kormánykeréknél állt, és az árbocnál történő eseményekre gondolt vissza. Még mindig nem akarta elhinni, hogy Max ilyet tett, pedig nagyon jól tudta, hogy ő nem tűr semmilyen lazaságot. Mi van Maxszel, mivel szédítette meg az a fiú, tűnődött Édouard. Gondolatai vadászó sirályként csapongtak. Milyen könnyű volt az az átkozott kölyök, töprengett, hogyan lehetséges, pedig az ember súlyosabbnak hinné. És azok a szürkészöld szemek, az ártatlan arc, ha csak az arcát látná, meg merne esküdni rá, hogy egy szárnyait bontogató lányról van szó. Ezután az idő lassan telt, a tenger csendben hullámzott, az ég kékjén hófehér bárányfelhők játszadoztak, könnyű szellő söpört végig a hajó fedélzetén dolgozó matrózok napszítta arcán. A hajó orra késként hasította a vizet, s amerre haladt, apró, fehér tajtékkal borított habok ébredtek, hogy aztán néhány tíz vagy akár száz méteres futás után ismét elpihenjenek a végtelen óceán testében. Tigris kapitány úgy döntött, hogy lemegy a kabinjába, de előtte még odaszólt Maxnek, hogy küldjön le neki egy üveg bort. Max Julienne-t kérte meg, hogy vigye be a tálca bort Tigris kapitányhoz. Talán egy kicsit sikerül megengesztelni az urat, ha látja, milyen ügyes és szolgálatkész az új szakácsinas. A lány örömmel tett eleget a kérésnek, mert így legalább közelebbről is szemügyre veheti az igazi kapitányt. Julienne bekopogtatott a kabinajtón, s a „bújj be” elhangzása után bátran belépett. De azonnal vissza akart fordulni. A kapitány éppen fürdéshez készült, és anyaszült meztelen állt a kád előtt. Bőre mindenhol napszítta volt, még a fenekén is.
Még szerencse, hogy háttal áll, villant az agyába a lánynak, ha megfordul, menten elájulok, vagy legalábbis felsikoltok. Némileg megbotránkozva vette észre, hogy ahelyett, hogy kimenekülne a kabinból, feltűnően bámulja az izmos férfitestet. Még soha életében nem látott férfit teljesen levetkőzve. Igaz, számtalanszor elképzelte magában, milyen reakciót váltana ki belőle egy csupasz férfi látványa. Azonban soha, a legvadabb álmaiban sem hitte, hogy az itt álló széles vállú, karcsú derekú, izmos lábú férfi látványa ilyen vad érzelmeket ébreszthet benne. Testét furcsa melegség járta át, s ahelyett, hogy elfordította volna a tekintetét a tiltott látványtól, kétségbeesett kényszert érzett, hogy szemből is láthassa a férfit. Sőt ennél is rosszabbat: szerette volna kinyújtani a kezét, hogy megérinthesse. - Na, mire vársz, hozd már ide a bort, a kád mellé! - parancsolta a kapitány, miközben belépett a forró vízbe. - Mit bámulsz, Pocok, nem láttál még meztelen felnőtt férfit? Julienne megrezzent, arca lángpirossá vált. - Mi... hogy... micsoda? - hebegte a lány, szája teljesen kiszáradt. - Nem hallasz, Pocok, mi bajod? Hozd már ide a bort! - Tigris kapitánynak fogalma sem volt a lányban végbemenő heves érzelmi viharokról. Julienne azon vette észre magát, hogy kívül a kabinajtónak támaszkodik, és egész testében remeg. Nem tudta, hogy vitte oda a bort, és tette le a kis asztalra. Mivel odabentről csak vidám vízcsobogást hallott, úgy vélte, végigcsinálta. Szemei előtt csak a kapitány izmos, szőrös felsőtestét látta. Néhány perc múlva érezte, hogy a szíve ismét normálisan dobog. Kétségtelenül igazi férfi a kapitány, gondolta magában.
4. fejezet Vihar készülődött. Erős szél fújt, az ég palaszürkévé vált, igaz, még nem fenyegetően, de mindenképpen jelentőségteljesen. Fehér, tarajos hullámok taszigálták a La Espé-rance-i előre és hátra. Julienne odalent, a hajófenékben csupán az egyre erősödő hullámzást érezte. Az edények állandó csörömpölése, a hirtelen emelkedés és zuhanás, nos, ez nem volt teljesen ismeretlen Julienne előtt. Szkiffjével már átélt egy gyengécske vihart, s bár élete akkor nem forgott életveszélyben, a tenger haragja örökre nyomot hagyott a lelkében. Megértette, milyen pusztító ereje van a víznek. Ha szép az idő, akkor szinte elringat, azonban ha feltámad a szél, akkor a kapitány minden tudására szükség lehet a túlélés érdekében. A lány ösztönei most is azt súgták, hogy mielőtt még lemegy a nap, vad viharban lesz részük. A szél egyre erősödött. Tarajos hullámok ostromolták a hajó oldalát. Minden jel egy nagy vihar közeledtére utalt. Hamarosan itt lesz a nyakukon. Tigris kapitány egy pillanatra megállt. Itt az ideje megkezdeni az előkészületeket. Hajója már számtaIan vihart látott, eddig mindegyikből győztesen került ki, egy újabb nem árthat meg neki. A jelek eddig nem tűntek ijesztőnek, de a kapitány elhatározta, hogy figyelemmel fogja követni a vihar közeledtét. Tigris kapitányt valami rossz előérzet kerítette hatalmába, úgy érezte, valami furcsa, előre nem látott esemény fog bekövetkezni. Egyik pillanatról a másikra tört rájuk a vihar. Szinte felfogni sem volt idejük, már ott is volt a nyakukon. Mintha a világ hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül felrobbant volna. Iszonyú hideg és erős szél támadt rájuk. Az égből megállás nélkül Ömlött az eső, jeges takaróval vonva be a fedélzetet. A szél hatalmas hullámokat korbácsolt fel, amelyek ide-oda döntötték a magatehetetlen hajót, időről időre elárasztva a fedélzetet. A legénység minden erejét megfeszítve dolgozott. Próbálták minél erősebben meghúzni és rögzíteni a kötélzetet, izmaik remegtek az erőfeszítéstől. Semmiféle előkészület nem lett
volna elég ahhoz, hogy megóvják a hajót egy ilyen erejű vihartól, és az embereknek nem volt más választása, mint meghajolni az elemek akarata előtt. - A fene egye meg, Phillippe, húzd meg a fővitorlát! - ordította Gérald, de hangját elnyelte az óceán morajlása. - Nem tudom - ordított vissza Phillippe. - Túl erős a szél! - Megrázta a fejét, próbálva arcából kirázni a vizet, ami teljesen elvakította. Jean Arious a főárboc kosara alatt csüngött a kötélzeten. A szél kegyetlenül rázta, minden erejére szüksége volt, hogy ne zúzza magát halálra a fedélzeten, vagy el ne nyelje az alant gomolygó szürke mélység. - A csúcsvitorla fent van! - próbálta túlordítani a szél zúgását. Annyit behúzott a vitorlából, amennyit csak tudott, remélve, hogy a hullámok fölötti szél belekap. A félig behúzott főcsúcsvitorlában volt minden reményük, hogy abba belekap a szél, és kirepíti őket a viharból. Jean próbált nem lenézni a mélyen alatta háborgó tengerre, és nem gondolni arra, mi lenne, ha lezuhanna. Még soha nem látott ilyen erejű vihart. Hirtelen iszonyú rémület markolt a szívébe. Újabb hatalmas hullám söpört végig a főfedélzeten. Tigris kapitány visszatartotta a lélegzetét, és erősebben markolta a kormányt. Úgy látszott, a viharnak megvan a saját elképzelése a hajó sorsáról, és ez egyáltalán nem egyezett a kapitányéval. Két makacs erő küzdött egymással a kormányért. Pillanatnyilag még a férfi volt felül, azonban sem az ereje, sem a hajó nem bírja sokáig, gondolta Max, aki az alsó fedélzetről figyelte a kapitányt, miközben sebesen kötötte a tengerészcsomókat. Hatalmas dörrenés rázta meg a hajót. - A rakomány! - ordította Tigris kapitány. - Max, nem azt mondtad, hogy lekötöztétek? - Dehogynem, kapitány! - üvöltötte vissza Max. - De a hajó túlságosan dülöngél, és biztos emiatt mozdult el. - Küldj le valakit, hogy nézze meg! - csattant fel Tigris kapitány, gyorsan terpeszállásba helyezkedve, hogy a következő rohamot átvészelhesse. - Egyetlen szabad ember sincsen, kapitány. Mindenki azon munkálkodik, hogy a La Espérance fel ne boruljon. Tigris kapitány kirázta vizes haját az arcából. - Akkor menj le te! - utasította a kapitány Maxet. Az döbbenten meredt urára. - De kapitány, nem bír el egyedül a kormánnyal! - Max, a rakományt sértetlenül kell leszállítanunk. Ne vitatkozz velem! Indulj azonnal! Max még egy másodpercet tétovázott, aztán sietve a raktártérbe vezető lépcső felé indult. Julienne lent a hajófenéken nagyon is érezte a vihart, a szakáccsal együtt vigyáztak a konyha berendezéseire. Nagy, szürkészöld szemében rémület látszott, még sohasem élt át ilyen nagy, ilyen erőteljes vihart. Az edények csak úgy csörömpöltek, csúsztak jobbra-balra. A nyitott konyhaajtó előtt Maxet látta elrohanni a raktártér felé. Julienne nem bírta tovább, hogy az edényekkel foglalkozzon, amikor fent sokkal fontosabb, életveszélyes dolgok történnek. Talán a hasznomat tudják venni, gondolta, s otthagyva a csörömpölő edényeket és a rémült szakácsot, felrohant a fedélzetre. Amikor a lépcső közepénél járt, látta, hogy Tigris kapitány keményen küzd a kormánnyal. Erős izmai megfeszültek és kidagadtak a vizes inge alatt. Kezei erősen fonódtak a kerékre, ahogy a háborgó tengerrel viaskodott. Julienne lehajtotta a fejét, szembeszegült a rátörő széllel, amely megborzongtatta. Az egyik hullám az arcába csapódott, nagy korty sós vizet kényszerítve le a torkán. A második hullám eláztatta a ruháját, s a hirtelen támadt hidegben nyomban vacogni kezdett a foga. Azonban ettől sem hátrált meg. Mindenhol matrózok küzdöttek a tenger hatalmas erejével. De a legveszélyesebb helyzet talán a kormánykeréknél volt. Julienne úgy érezte, segítenie kell a kapitánynak.
Leszegte fejét, s elindult a kormányállás felé. Már legalább a recsegő falépcső feléig eljutott, amikor valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag oldalra nézett, s ekkor a leghatalmasabb és a legfélelmetesebb hullámot pillantotta meg, amit eddigi élete során valaha is látott. Az őrült hullám csak vágtatott a hajó felé, egyre feljebb emelve mérges fejét. Julienne sikoltani akart, de a hang egyszerűen benn rekedt a torkában. Mozdulatlanul állt és bámulta az egyre közeledő hullámot, szemében borzalom ült. Aztán egyszer csak ott volt a hullám. Jeges, fullasztó takaró borult az egész testére, minden csepp levegőt kiszorítva a tüdejéből. A lány megpróbált visszajutni a biztonságot adó hajófenékre, minden lépésért megküzdve, de egy újabb hullám érkezett, és az magával rántotta, tagjait megbénítva hatalmas erejével. Julienne érezte, amint teste nekivágódik a fedélzetnek, a víz újra és újra lehúzta magával. Hirtelen mintha valami felrobbant volna a fejében, éles fény vakította el, és borzalmas fájdalmat érzett. Aztán pedig... semmit, semmit sem látott. - Pocok! - kiáltotta Tigris kapitány, amint sikerült megállapítania, kire sújtott le gyilkos dühvei a tenger. Nem látott senkit a közelben, aki segíthetett volna az eszméletét vesztett Pocoknak. A kapitányt egy percig kétségek gyötörték, hagyja ott a kormánykereket, és ezzel több ember életét is veszélynek tegye ki, vagy ne segítsen a fiún, akit hamarosan lesodor egy hullám az őrülten tomboló tenger feketén fortyogó mélységeibe. Csak néhány másodpercig habozott; nem hagyhatja ily könnyen veszni emberét. Tigris, leküzdve a szél iszonyú erejét, a fiúnak hitt lány felé araszolt. Felemelte Julienne fejét, kétségbeesetten kutatta arcán az öntudat legkisebb jelét. Azonban nem látott semmit. Fülét odanyomta a lány mellkasához, de a szél zúgásától nem hallott semmit. A hajó most erősen az egyik oldalára dőlt, Tigris kapitány nem tétlenkedhetett tovább, a fiút biztos helyre kell vinnie, aztán gyorsan vissza a kormánykerékhez. Felkapta a fiút, és a kabinja felé indult. Ebben a pillanatban egy vérző homlokú matróz bukkant fel a lejáróban. A kapitány pillanatnyi habozás nélkül a matróz kezébe „nyomta” a fiút, és rohant vissza a kormánykerékhez. Már így is épp elég ideig kísértette a tenger istenét, ahogy magára hagyta a kormánykereket. Max érezte, hogy valami nincs rendben. Miközben visszafelé tartott a fedélzetre, a hajó több alkalommal megdőlt, ő pedig nekivágódott a korlátnak. A La Espérance-l nem irányítja senki, és ez csak egyet jelenthet: a kapitány bajban van, villant az agyába. Rohanva indult a lépcső felé, csaknem elsodorva a Pockot cipelő matrózt. Gyors bocsánatkérést mormogva a fogai között, nekivágott a fedélzetre vezető falépcsőnek. Kilépett a zuhogó esőbe, és a kormányfedélzet felé indult. Szeme kétségbeesetten kutatta a kapitány rendíthetetlen alakját, de nem látott semmit, az eső áthatolhatatlannak tűnő vízfátylat vont a hajó fölé. - Kapitány! - kiáltotta, hangja tompán visszhangzott a fedélzeten. - Itt vagyok - hallatszott a kapitány hangja. - Pocok megsérült, levitettem a kabinomba. Egy rövid időre el kellett hagynom a kormányállást, de most már minden rendben lesz. Max csodálkozva hallgatta urát. Tigris kapitány épp időben tért vissza, a hajó már nagyon megdőlt. Azonnal megragadta a kormánykereket, és megpróbálta egyenesbe állítani a hajót. A kerék azonban nem hagyta magát, szabadulni akart. Tigris kapitány minden erejét megfeszítette, a hajó fájdalmasan megrándult, ahogy próbált egyenesbe állni. A kapitány próbálkozását végül siker koronázta; sikerült a hajót egyenesbe állítania, bár minden perc egy teljes órának tűnt számára, miközben a kerékkel viaskodott. Ekkor a vihar, mintha csak rájött volna, hogy nem tudja legyőzni a La Espérance-t és a kapitányát, elvonult, lassan átadva helyét a gyönyörű napsütésnek. A napkorong magasan csillogott fent a halványkék égbolton. Az eget csodálatos szivárvány szelte ketté; egy festő is megirigyelte volna ezt a színpompát. Néhány perc múlva nyoma sem volt a dühöngő, pusztító
viharnak, mintha sohasem létezett volna. Csak a La Espérance fedélzeti deszkáin megcsillanó esőcseppek utaltak a küzdelemre, valamint a matrózok izzadt testéhez tapadó vizes ruhák árulkodtak arról, mi is történt itt nem oly régen, milyen emberfeletti erőre volt szükségük a tengerészeknek, hogy megmentsék a hajót az őrjöngő vihar erejétől. A La Espérance kicsit megtépázva, de büszkén siklott tova a tengeren. Néhány matróz levette az ingét, s miután kifacsarta a ruháját, visszavette azt. Mások a sebesülteket szedték össze, és levitték a hajó belsejébe, ahol majd a kapitány - a hajóorvosi feladatot is ő látta el bekötözi őket. Akik viszonylag épségben vészelték át a vihart, azok azonnal a hajón keletkezett károkat, hibákat javítgatták. Tigris kapitány, miután biztonságban tudta a hajóját, elindult, hogy ellássa a sebesülteket. Belépett a kabinjába, a fiúruhába öltözött Julienne még mindig eszméletlenül feküdt az ágyon. A kapitány gyorsan odalépett, s elkezdte vetkőztetni a fiúnak öltözött lányt, hogy megvizsgálhassa. A sapka levétele után egy hosszú aranybarna hajfonat tárult a szeme elé. Már ez meghökkentette, de amikor a felsőruhát is megoldotta, még inkább megdöbbent; valami egészen különös ragadta meg a figyelmét. - Hát ez meg micsoda? - szörnyülködött a kapitány, amikor a fiúnak hitt lány derekáról összegyűrt ruhadarabok pottyantak ki. Ahogy folytatta a vetkőztetést, gyönyörű keblek bukkantak elő a ruhából. Tigris kapitány nagyot nyelt. Szemei gyönyörködve futottak végig a leány hófehér testén, megpihenve a nyak kecses ívén, de minduntalan visszatérve a pihegő keblekhez. Tigris kapitány mérgesen megrázta a fejét. Haragudott a lányra, amiért becsapta, s haragudott magára, amiért eddig nem vette észre a cselt. Pedig milyen egyértelmű így utólag. Pocok viselkedése mindent elárult, csak nem jártak elég nyitott szemmel ahhoz, hogy leleplezzék. - Mi a nyavalyához kezdjek most ezzel a... fiúlánnyal? - tűnődött félhangosan Tigris. Elhatározta, hogy addig nem engedi ki a kabinból a lányt, amíg minden kérdésére választ nem kap. Némileg aggódva megvizsgálta a lányt, és megkönnyebbülten megállapította, hogy nincs komolyabb baj. A vizsgálat mindenre kiterjedt, s a férfi bűntudatosan döbbent rá, hogy a vizsgálat ürügyén már néhány másodperce a lány mellkasán pihenteti a kezét. Julienne ebben a pillanatban megmozdult és fájdalmasan felnyögött. Szemhéja megrebbent, majd lassan kinyitotta a szemét, és kábultan nézett körül. - Hol vagyok?... Jaj, de fáj a fejem... Mi történt? - kérdezte a lány. Tigris pánikszerű gyorsasággal kapta el a kezét, mintha forró kályhalaphoz ért volna. Szégyenét tettetett haraggal leplezte. - Először is szeretném, kisasszony, ha elmondaná, kicsoda maga, miért öltötte magára ezt a maskarát, és miért éppen az én hajómra lopakodott fel? - vonta kérdőre Julienne-t egy kicsit erőteljesebb hangon a kapitány. Julienne kábultsága valamivel csökkent. Végignézett magán, s döbbenten vette észre meztelenségét. Lelepleződött. Szégyenkezve kapta maga elé a kezét, elrejtve mezítelenségét a mohó férfiszemek elől. - Mi történt? - Szeretnék választ kapni a kérdéseimre, kisasszony! - ismételte meg a kapitány. - Nagyon fáradtnak érzem magam, kérem, mondja meg, mi történt velem, és utána hagyjon pihenni! - esdekelt a lány. - Elkapta egy hullám, nekicsapta a fedélzetnek. Beverte a fejét. Valószínűleg enyhe agyrázkódása van. Jeges borogatást fogok alkalmazni, hogy a duzzanat lelohadjon, és sok pihenésre lesz szüksége - válaszolta erőltetett nyugalommal Tigris kapitány. - Köszönöm, kapitány úr - felelte Julienne, s a következő percben mély, ájulásszerű alvásba zuhant.
- Kicsoda ön, és miért jött a hajómra? - rázta meg a lányt Tigris kapitány. De Julienne csak halk szuszogással válaszolt, így Tigris kénytelen volt visszaengedni a lányt az ágyra, miközben magában morgolódott, hogy nem tudott meg semmit az idegen kilétéről. - Ha felébredsz, nem lesz kegyelem, megtudom, hogy ki vagy és honnan jössz - sziszegte a fogai között félhangosan a kapitány, majd dühösen elvonult, hogy a többi sebesült matrózt is ellássa.
5. fejezet Julienne puha, tiszta ágyban ébredt fel, körbetekintett a kabinban, minden idegennek tűnt a számára. Pillantása megállapodott a nehéz tengerészládán, amelyen a kapitány viharvert zubbonya száradt. - Hogy kerültem ide? - töprengett félhangosan, amikor nem látta maga körül a jól ismert sarkokat, a szakács rongyos függőágyát. Hiányzott az edények megnyugtató zörgése is, ami elengedhetetlen tartozéka a konyhának. Váratlan fájdalom sajdult a tarkójába, felszisszent az alattomos támadástól. Kába volt, túlságosan is kába ahhoz, hogy gondolkozni tudjon. Minden erejét összeszedve felült az ágyba, és fejét a kabin falának támasztotta. Erősen koncentrálva gondolkozni kezdett, és néhány perc múlva rádöbbent, mi is történt az elmúlt órákban. Lelepleződött. Nem engedelmeskedett a kapitány parancsának, felmerészkedett a fedélzetre, és ez lett a veszte. Hibázott, s ez a hiba könnyen okozhatja az út végét is, ha a kapitány úgy dönt, hogy egy közeli kikötőben megszabadul tőle. Megborzongott. A fejében tomboló káosz lassan elcsitult, a fájdalom sajgássá szelídült, a gondolkozás már nem került különösebb erőfeszítésébe. - Lelepleződtem! - suttogta maga elé meredve. A kapitány tudja a titkát. Egy nő mindig balsorsot jelent a hajón, Julienne ezért választotta a fiúálruhát. Most hogyan tovább? Vajon mi a szándéka vele a kapitánynak? Nem volt ideje tovább töprengeni, mert nyílt a kabin ajtaja, és Tigris kapitány lépett be rajta. A férfi arca rendkívül morcosnak tűnt. Julienne gyorsan visszabújt a takaró alá, és lehunyta a szemét, de a kapitány mindent látott. Tigris közelebb lépett az ágyhoz, csizmája súlyosan koppant a deszkapadlón, ahogy megállíthatatlan végzetként közeledett. - Hogy van a mi kis „betegünk”? - érdeklődött a kapitány. Julienne semmilyen érzelmet nem tudott kiolvasni a hangjából. Érezte, hogy válaszolnia kell, hiszen a kapitány látta, hogyan bújik vissza a takaró alá. Nem játszhatja tovább a magatehetetlen beteget. - Köszönöm, azt hiszem, rendbejöttem. - Ennek örülök. Ennek ellenére meg fogom vizsgálni önt... - Sokat aludtam? - kérdezte Julienne. - Sokat - bólintott a kapitány. - Majdnem öt teljes napot. Magatehetetlen kisgyermek módjára kellett etetnem, hogy éhen ne haljon. - Köszönöm. - Most pedig... - kezdte a kapitány, de Julienne megelőzte. - Fáradtnak érzem magam! - suttogta a lány, s gyorsan lehunyta a szemét. Tigris kapitány nem hagyta annyiban a dolgot. Mindenáron választ akart kapni a napok óta benne bujkáló kérdésekre.
- Nos, „Pocok kisasszony”, hajlandó elárulni, hogy kicsoda ön, vagy továbbra is ezen a nem éppen leánynéven szólítsam? - A kapitány hangjából elfojtott irónia csendült ki. Ezenkívül rendkívül megörvendeztetné a szívemet, ha azt is elárulná nekem, mi a fenéért jött éppen az én hajómra? - tette hozzá Tigris, és igyekezett türtőztetni magát, hogy ne kiabáljon a lánnyal. Julienne lassan kinyitotta a szemét, mivel úgysem tettetheti tovább az alvást. Ha már nem lehet elkerülni a kérdőre vonást, akkor jobb, ha minél hamarabb túl van rajta. Felült a priccsen, a takarót gondosan felhúzta a nyakáig, majd vett egy mély levegőt, és belekezdett mondandójába. - Kapitány úr! A körülmények kényszerítettek erre a kétségbeesett cselekedetre. Hallgasson meg, s utána alkosson véleményt rólam s szörnyű bűnömről... - Khmm! - köhögött a kapitány, és megfigyelte, hogy az egyenes háttal, mereven ülő lány fél. A karcsú nyakon szaporán lüktető ér bátor viselkedése ellenére is elárulta gazdáját. Meglátjuk... - Nem értheti meg a helyzetemet. - Hátha mégis - húzta el a száját Tigris. - Én türelmes vagyok, és hosszú még az út a québeci kikötőig. Addig százszor is elmesélheti megható történetét. - Nos, hol is kezdjem? - merengett el egy pillanatra Julienne, és hirtelen maga sem tudta, mennyit áruljon el önmagáról. - Legelőször is megsúghatná végre a nevét - tanácsolta gúnyosan a kapitány. - A nevem Mademoiselle Julienne, Gerald de Monteux, a nemrég kinevezett québeci tartomány kormányzójának a lánya vagyok... Eddig Cherbourg-ban éltem a mostohaanyámmal a monteux-i birtokunkon. Tigris kapitányt egy percre meghökkentette a név, de igyekezett nem mutatni. Nem akarta elárulni, hogy többek között neki is a kormányzóhoz kell eljutni, és átadni egy fontos üzenetet, amit a francia városházáról küldenek Monsieur Monteux-nak. Ahogy ezt végiggondolta, csaknem hangosan felnevetett. Véletlen egybeeesés lenne? De ez a lány potyautasként tartózkodik szeretett hajóján, és közben úgy néz fel rá azokkal az átkozott, igéző szemeivel, mintha bocsánatot várna tőle. És ami a legrosszabb az egészben, Tigris úgy érezte, hogy szívesen meg is tenné. Elképedve rázta meg a fejét. - Most pedig arra a kérdésemre is válaszolna, hogy mit keres a hajómon? - Québecbe utazom az apámhoz - válaszolta a lány kimérten. - Természetesen - morogta Tigris kapitány összeszorított fogakkal. - És miért nem egy utasszállító hajóval megy az édesapjához? Úgy tudom, a Monteux-k nem küzdenek pénzgondokkal. Vagy talán igen? A lányt megzavarták ezek a mondatok, mérgesen nézett fel a kapitányra, aki éppen egy széket húzott az ágy mellé, hogy aztán kellemetlen közelségből vizslassa tovább a lány arcát. Julienne mérgesen válaszolt. - Természetesen nem. De a mostohaanyám sohasem engedélyezte és nem is engedélyezné az utazást. - És az édesapja? - érdeklődött a kapitány. - Mostohaanyám megakadályozta, hogy üzenhessek az apámnak. Többször is kísérletet tettem, leveleket írtam, de sohasem kaptam választ. Néha a széttépett és elolvasott leveleket megtaláltam „szeretett” mostohaanyám iratkosarában. Aztán a véletlen sietett a segítségemre. Az egyik bálon akaratlanul is belehallgattam egy beszélgetésbe, amelyből kiderült, hogy a La Espérance úticélja Québec, s hamarosan útnak indul. Elhatároztam, hogy kihasználom az alkalmat, és fiúnak álcázva feljutok a hajó fedélzetére, amely elvisz édesapámhoz. Julienne ártatlanul a kapitányra emelte igéző tekintetét. A férfi arcán látszott, kétségek között hányódik, s lassan eluralkodik rajta a düh.
Tigris lassan tízig számolt, majd nagy levegőt vett. Összepréselt ajkai közül nehezen törtek fel a szavak. - Ezt értsem úgy, hogy maga elszökött a bálról anélkül, hogy bárkinek is szólt volna róla, vagy engedélyt kért volna? A kérdés hallatán a bizonytalanság felhője suhant át Julienne tiszta tekintetén. Nem gondolt arra, hogy esztelen cselekedetével esetleg másokat is bajba sodorhat. Hiszen ha megtalálják a hajón, akkor könnyen előfordulhat, hogy Tigris kapitányt emberrablással, liliomtiprással és hasonlókkal fogják vádolni. Julienne egy pillanatra elpirult, amikor gyorsan elképzelte magában, hogyan is történne a liliomtiprás. Aztán gyorsan elhessegette magától a bűnös gondolatot. - Hát ez többé-kevésbé így van - ismerte el halkan. - Abban azonban biztos vagyok folytatta, lassan ismét visszanyerve lélekjelen létét -, hogy apám örülni fog a látogatásomnak. Na, ez majd elválik, gondolta magában Tigris kapitány. Monsieur Monteux kormányzót igazságosnak tartják, az igaz, de szigorúnak és fegyelmet követelőnek is, aki nem szereti az engedetlenséget. Tigrisbe villámcsapásként hasított bele a felismerés, hogy Julienne-nek fogalma sincs az ő kilétéről. De még ha a nevét tudná is, nem valószínű, hogy ez bármit is mondana a számára, így tehát a nemesi származású Mademoiselle Julienne szemében Tigris kapitány nem más, mint egy egyszerű tengerész. Tigris gondosan tanulmányozta az előtte ülő szépséget, gondosan ügyelve arra, hogy arca mindvégig kifejezéstelen maradjon. Itt van a hajóján ez a szókimondó, arrogáns teremtmény, Gerald de Monteux lánya. Lehet, hogy még hasznot is húzhat ebből, vélte Tigris kapitány. Nagyra értékelte a lány őszinteségét és bátorságát, ugyanakkor elhatározta, egy kicsit megleckézteti ezt az elkényeztetett teremtést, aki láthatóan hozzászokott, hogy mindent megkap, amit csak akar. Valószínű, hogy ez szolgál magyarázatul bátorságára és vakmerőségére. Tigris felállt, s a széket egyetlen, határozott mozdulattal a sarokba penderítette, pontosan az ott terpeszkedő hatalmas tengerészláda mellé. - Hm... most mit tegyek önnel, Mademoiselle Julienne? - kérdezte a férfi, kihangsúlyozva a lány nemesi származását. - Tegyem ki a legközelebbi kikötőben?... Julienne térdei rogyadoztak a félelemtől, és a kezei jéghidegek voltak. Rémülten bámulta az előtte álló férfit, akinek markáns arcvonásait a düh torzította el. Olyan volt, mint egy harcias görög isten, nap-barnított, gyönyörű, sűrű fekete hajával és smaragdzöld szemeivel, amelyek most egyenesen a lányéba fúródtak. Julienne egész testében remegett. Ezt a tengeri kapitányt egyáltalán nem nyűgözte le az apja V neve vagy címe, és ha pénzt ajánl fel neki, hogy elvigye Québecbe, az sem fog több sikerrel járni. Hirtelen pánikba esett. Túl messzire ment, innen már nem fordulhat vissza. Nem, nem akar visszamenni! - Kérem, forduljon el egy pillanatra! - suttogta a lány. - Szeretném begombolni az ingemet! A kapitány elfordult, s Julienne kapkodó mozdulatokkal összegombolta magán a vékony inget, amely immáron korántsem rejtette el annyira csinos alkatát, mint annak előtte. - Köszönöm. Visszafordulhat, készen vagyok! Miközben a kapitány visszafordult, Julienne megnedvesítette az ajkát, és felállt. Remélte, hogy így az önbizalma is visszatér egy kicsit. Ideje volt taktikát változtatni. Julienne könyörgőre fogta a dolgot. - Kérem, uram - kezdte -, ne tegyen ki a legközelebbi kikötőben! El kell jutnom Québecbe. Megfizetem a viteldíjat. - Ez nem utasszállító hajó, hölgyem - jött a hideg, elutasító válasz. - Megértettem. Éppen ezért többet fizetnék magának. És - tette hozzá a lány győztes mosollyal - segítek a hajón, mint eddig.
Na igen, jegyezte meg magában a kapitány, csak az hiányozna ezeknek a matrózoknak, hogy egy ilyen csinos nemeshölgy szolgálja fel nekik az ebédet. Akkor valamilyen ürüggyel mindig lent tartózkodnak majd a konyhán, a hajón lévő munkát pedig ki fogja elvégezni. Ahogy végignézett Julienne-en, még így is, fiúnadrágban és ingben, egy gyönyörű, de megviselt fiatal nőt látott maga előtt, aranybarna hajfonata kígyóként tekergeti hosszú, finom ívű nyaka körül. A feneketlen szürkészöld szemek egyfajta bocsánatkérés, neheztelés és egy csöpp bizakodás keverékével néztek fel rá. A kapitányt valami különös, bizsergető érzés kerítette a hatalmába. Hogy ezt a gyönyörű nőt a matrózok is csodálják, azt már nem, itt marad a kabinban, és majd meglátom, miben lehet a szolgálatomra, támadt fel az irigység, netalán féltékenység Tigris kapitányban. Egy perccel később maga is meglepődött előbbi gondolatmenetén. Mi a pokol történik vele? Eddig egyetlen nő sem hatott rá ilyen erősen, pedig jó néhánnyal volt kapcsolata. Mi van olyan különös ebben a szárnyait bontogató fiatal teremtésben? Tigris kapitány, hogy elterelje csapongó gondolatait a lányról, elfordította a tekintetét, és megkérdezte: - Miért olyan fontos magának, hogy eljusson Québecbe? Nem hiszem, hogy csak a kedves papát akarja látni... Menekül valami elől? - Egyáltalán nem - válaszolta Julienne. - Keresek valamit, amit eddig még nem sikerült megtalálnom. - És mi lenne az? - Sajnos, nem mondhatom meg, amíg meg nem találom. - Julienne úgy érezte, nem árulhatja el ennek a beképzelt, arrogáns alaknak, akit ugyan jóképűnek tartott, hogy az igazi férfit, álmai lovagját keresi. Tigris kapitány beletúrt a hajába, mozdulata tehetetlenségről árulkodott. Most mitévő legyen? Tulajdonképpen mi mást tehetsz?, kérdezte egy vékonyka hang a fejében. Mivel már messze vannak Brest kikötőjétől, a visszafordulás lehetetlen, a legközelebbi kikötőt csak nagy kitérővel érinthetnék, ami súlyos időveszteséget jelentene, és így nem lennének ott időben Québecben. Nincs más hátra, kénytelen mégiscsak elvinni a lányt, morfondírozott magában. Azonban egy másik hang az ellenkezőjét állította. A nők mindenhol csak bajt okoznak, különösen a tengeren, az olyan férfiak között, akik hónapokon keresztül kénytelenek nélkülözni a gyengébb nem társaságát. Ez a szemrevaló teremtés pedig túl nagy kísértés lenne mindenki számára. - A tenger nem nőknek való - hallotta a férfi megdöbbenve a saját hangját. - Kérem, kapitány úr, vigyen el! Nem lesz problémája velem, megígérem! - esdekelt Julienne kétségbeesetten. A lágy hang és a feneketlen szürkészöld szemek szinte megigézték a férfit, és érezte, hogy fokozatosan gyengül az ellenállása, sőt a terve is, hogy megleckézteti a lányt. Ez aztán azonnal iszonyú méreggel töltötte el, és az egész teste megmerevedett. Ránézett a lányra, és azon tűnődött, vajon miért van rá ilyen nagy hatással. Julienne megérezte a férfi hangulatváltozását. Egyáltalán nem vagyok rá hatással, gondolta szomorúan. Ez a férfi kőből van, Andréra még csak rá sem néztem, máris a nyomomban volt, ő pedig... Egészen eddig a percig Julienne meglátása helytálló volt. Azonban a lány nem sejtette, milyen heves harc dúl a kapitány lelkében. Bár a szíve valóban kőből volt, egyszerűen képtelen volt ellenállni az apró, ám mégis oly elszánt nő kérésének. A melegség halvány szikrája lobbant fel lelkében. Tigris kapitány összefonta a karjait a melle előtt, és a nőre nézett.
- Maradhat, de itt kell maradnia ebben a kabinban, mert a legénységnek nem szabad megtudnia, hogy egy nő tartózkodik a fedélzeten! Julienne alig akart hinni a fülének. Tényleg maradhat, és eljuthat Québecbe. Szemében megkönnyebbültség és boldogság csillogott, szép ívű szája mosolyra húzódott. - Köszönöm - mondta egyszerűen. Tigris kapitányt még inkább lenyűgözte a lány, aki az elmúlt órában több arcát is megmutatta: a megrettent leányt, a kacér nőt, a felhőtlenül boldog lányt. - Nemsokára visszajövök, hölgyem. Kérem, maradjon a kabinban! - S ezzel távozott. Julienne reszketve rogyott le a priccsre. Tigris kapitány volt a leglehengerlőbb férfi, akivel valaha is találkozott. És ezt nemcsak a külseje vagy a mély, parancsoló hangja tette. Az egész férfit a szexualitás nyers légköre lengte körül, amely teljesen új és ismeretlen érzéseket ébresztett a lány testében. A kapitány férfiassága felizgatta. A vére sebesen száguldozott az ereiben, és a szíve hevesen kalapált. Ezzel a komplikációval nem számolt. Győzött; útban van Québec felé. Most már csak egyetlenegy feladata van: nem beleszeretni Tigris kapitányba. - Azt mondta, uram, hogy a Pocok egy lány? - kérdezte Max megütközve. Tigris bólintott. - Igen, Max, egy lány. És nem is akárki. Mademoiselle Julienne de Monteux. - Monteux kormányzónak a lánya? - nyíltak tágra Max szemei. - Bizony. Úgy látszik, a kis csitriben feltámadt a kalandvágy. El akar jutni az apjához... A legénységnek nem szabad megtudni, hogy egy lány tartózkodik a hajón. Megígértettem vele, hogy nem jön fel a fedélzetre. - És maga elhiszi, hogy betartja? Ez egyáltalán nem vall magára, kapitány. Én is megkértem még annak idején, hogy ne hagyja el a konyhát, de nem fogadta meg, s ahányszor csak feltette a lábát a fedélzetre, rögtön valami galibát okozott - emlékeztette Max az urát. - Igen, igazad van - hagyta rá Tigris. - De majd én gondoskodom róla, hogy ne legyen ideje feljönni - tette hozzá, miközben kajánul vigyorgott. Max rémülten nézett a gazdájára. Max nagyon jól ismerte urát, és jól tudta, mi a véleménye a nőkről. - Kapitány! Az a lány szinte még gyermek! - Ó, Max, több ő már, mint gyermek - mondta Tigris kapitány. - De mit mondjak a szakácsnak és a matrózoknak, ha keresni kezdik a Pockot? - vágott ijedt arcot Max. A kapitány hosszú pillantást vetett a lustán hömpölygő hullámokra, a végtelen messzeségre. Arca mozdulatlan volt, de agyában egymást kergették a gondolatok. Valóban, mit fognak szólni a matrózok, ha Pocok nem kerül vissza az alsó fedélzetre. Ki kell találnia valami elfogadható magyarázattól, mert bár ő a kapitány, s parancsait nem szokták firtatni, a látszatra mégis ügyelnie kell. Néhány perc múlva lassan felderült az agya. Kézenfekvő magyarázatra bukkant a gondolatainak széles tárházában. - Mondd azt, hogy személyes szolgálatomra rendeltem... és ez nem is lesz nagyon messze a valóságtól! - De uram... - kezdte Max kétségbeesett felháborodással, de nem maradt ideje végigmondani ellenvetését, mert Tigris kapitány már elindult, hogy szemrevételezze, mennyire tépte meg a vihar szeretett hajóját. Julienne ijedten ugrott fel az ajtó nyikorgására. A következő pillanatban Max lépett be a kabinba, kezében tálcával, amire előzőleg frissítőt és egy kis harapnívalót tett. Amikor meglátta a lányt, egy percig csak szájtátva állt, majd keresztülvágott a szobán, és a tálcát letette az asztalra.
- Nos, Pocok... ööö... akarom mondani, hölgyem. - szólalt meg Max. - Jó kis kalamajkát okozott! Az álruhájával mindenkit... engem is... jól megtévesztett. - Ne haragudjon rám, Max! Nem akartam problémát okozni. De máskülönben nem juthattam volna el apámhoz Québecbe. - Hallottam, hogy szobafogságra ítélte a kapitány, ezért úgy gondoltam, hozok magának egy kis ennivalót és némi frissítőt. - Köszönöm, Max. - Julienne olyan meleg mosollyal viszonozta az emberi hangot, ami még egy kőszívet is megolvasztott volna. - De nem szeretnék gondot okozni önnek. - Nem lesz semmi baj, ha betartja a kapitánynak tett ígéretét, és nem hagyja el a kabint. - Megpróbálom - válaszolta Julienne -, de úgy hiszem, nehéz lesz. Rosszul tűröm a szobafogságot! Max tisztelte a lány őszinteségét. - Van még valami, amivel esetleg a kényelmét szolgálhatnám? - kérdezte az öreg. A lány tágra nyílt szemekkel nézett rá. - Ó, nem. - Mademoiselle Julienne de Monteux-nek megvan mindene, amire szüksége lehet, köszönjük, Max - hangzott fel Tigris kapitány hideg hangja az ajtóból. Max felkapta a fejét, arcán zavar futott át. - Most elmehetsz - vetette oda Tigris foghegyről hűséges szolgájának. Max csodálkozva pillantott fel, arcán rosszul leplezett fájdalom futott át. A Tigris még sohasem beszélt így vele. - Igenis, kapitány - mondta fagyosan, majd biztatóan Julienne-re mosolygott, és az ajtó felé indult. - Még egyszer köszönöm, Max - szólt utána a lány kedvesen, és sikerült felolvasztani az öreg szíve körül támadt jeget. - Tisztázzunk valamit, Mademoiselle Julienne! - morogta Tigris. - Tudom, hogy Maxet megbabonázta Pocokként, és most látom, nőként is. Engem azonban nem lehet női praktikákkal meghódítani, ezért megkérném, mellőzze a negédeskedést és a szégyenlős mosolyokat, mert rám egyáltalán nem hatnak. És meg ne lássam, hogy felmegy a fedélzetre, s ott az embereimen a vonzerejét próbálgatja, mert mire kettőt pisloghatna, a tengerben találja magát. Megértette? Julienne szikrázó szemekkel meredt a férfira. - Nem tudom, miért utál engem ennyire - szólalt meg a lány. - Én csak egyet akarok: minél hamarabb Québecbe jutni. Ott aztán majd végleg megszabadulunk egymástól. Az igazság az, hogy én sem kedvelem magát igazán. A kabinban feszült csend támadt. Tigris kapitány eszmélt fel elsőként. - Ha betartja a parancsomat, és nem megy fel a fedélzetre, akkor nem lesz semmi baj. Majd csak kibírjuk valahogy egymás mellett, egy kabinban. Ugyanis ezen a hajón nincs másik üres kabin. - Hogyhogy egy kabinban? - kérdezte rémülten Julienne. - Csak nem azt akarja, hogy átadjam magának? Hölgyem, a legénység nem tudná mire vélni a dolgot, hogy miért nem a saját szobámban alszom. Nekem egyáltalán nem áll szándékomban kiköltözni a szobámból. Ez az én kabinom. - Ez lehetetlen! - csattant fel Julienne. - Ha azt hiszi, hogy megosztom magával a szobáját, nagyon téved. - Valóban? És eddig nem a matrózokkal egy helyiségben aludt? - kérdezte a férfi, és szemében vad diadal csillogott. - Nem - védekezett Julienne. - Nem egy helyen. Az ebédlő egyik kis zugában aludtam vallotta be. Nem engedélyezné, hogy ott töltsem az éjszakákat? - Azt már nem, nem hagyhatja el ezt a szobát. Megértette? - kiáltotta nyomban Tigris kapitány, és szemei szikrát szórtak a felháborodottságtól.
Julienne rémült kiscicaként nézett a férfi haragos szemébe. Megfájdult a feje ettől a civakodástól, és már százszor megbánta, hogy azon a viharos napon felment a fedélzetre. Ha nem sodorja el a víz, s csapja oda a fedélzetre, akkor még most is vidáman élhetné a kövér Pocok életét, senki sem gondolná róla, hogy álruhát öltött. De az a pusztító vihar romba döntötte terveit. Mostantól kezdve egy arrogáns férfival lesz összezárva, vele kell eltölteni a még hátralévő hajóutat. Ahogy ezt végiggondolta, megborzongott. Tigris kapitány ebben a percben megsajnálta a lányt, sőt bűntudatot érzett, amiért úgy rátámadt. Lehet, hogy mégis egy ártatlan, érintetlen, szende leányzó, aki csak az apját akarja látni, és ő most durván bánt vele. De azok a kihívó, szürkészöld szemek, az a merész magatartás, amit még az előbb tanúsított, ez alapján nem lehet egy szűzies lélek. Tigris kapitány nem tudta eldönteni, milyen is valójában ez a lány. - Megyek, szólok Maxnek, hogy hozzon be egy tábori ágyat - mondta szinte kedves hangon a kapitány, s kilépett a kabinból.
6. fejezet Julienne a kapitány távozása után végignézett magán. Nem volt megelégedve a külsejével. A vihar megviselte nemcsak őt magát, hanem az öltözékét is. Ráadásul most, hogy a ruhája alá begyömöszölt textildarabokat kivette a kapitány, semmi sem rejtette el kihívóan csinos alakját. Szégyenkezve állapította meg, hogy a fehér vászon ingen még halványbarna mellbimbója is átüt. S ő így beszélgetett az imént Maxszel és Tigris kapitánnyal! Sürgősen tennie kell valamit, ha nem akarja, hogy így lássák. - Hm, marad a fiúruha, más úgysincs, amit felvehetnék. Majd egy kicsit szorosabbra húzom a nadrágszíjat, hogy megálljon a derekamon. Most már nem kell kitömnöm a derékrésznél, nem látszom többé pocakosnak - motyogta Julienne. - Kezdetnek ez sem rossz, de kevés. Túlságosan kevés! Kutató tekintettel körbepillantott a kabinban, végül a tengerészládához lépett, s némi erőfeszítés árán felemelte a tetejét. Az egyik szélső rekeszben talált ruhadarabokat, s kiválasztott magának egy fekete színű zekét, amely méretét tekintve kiskabátként is megfelelt a számára. Bár furdalta a kíváncsiság, úrihölgyhöz méltóan mégsem vizsgálta át a láda tartalmát, gondosan elfordította tekintetét a többi rekeszről, s visszaengedte a nehéz ládafedelet. Miután megigazította magán a ruhát, s eltakarta nyilvánvaló nőiességét, ismét végigpillantott magán. Érezte, hogy még nem egészen tökéletes a külseje, de el kellett gondolkoznia azon, mi az, amin javítania kell. A haja jutott eszébe. Most már ezt sem kell mindig sapka alatt hordania. Nem kell attól rettegnie, mikor esik le a sapkája. Ezentúl szabadon hagyhatja selymes haját, szabadon borzolhatja a szél. - Na igen - sóhajtott bánatosan -, borzolhatná, ha a kapitány felengedne a fedélzetre. Azt pedig, hogy az út végéig itt lent, „börtön”-ben legyek, nem tudom elviselni. Majd csak lesz valahogy - biztatta magát, miközben fésűt keresve körbenézett, de sehol nem látott ilyesmit. Mindegy, mindenre van megoldás. Jelenlegi helyzetében az ujjait fogja fésűként használni. Óvatosan szétbontotta vastag fürtjeit, míg végül többé-kevésbé rendezett hullámokban hullottak a hátára. Szerette volna egy tükörben megnézni magát, azonban a kabinban az sem volt. Valamivel később kopogtattak az ajtón, Max hozta a tábori ágyat. Amikor belépett a kabinba, nem akart hinni a szemének. Egy bámulatra méltó, csodálatos szépségű lány állt előtte, akinek királynői jelenlétét semmi sem homályosíthatta el. Most, hogy Julienne ruhája nem volt kitömve, a fiúruha teljesen más hatást keltett; a lötyögő ruha, igaz, eltakart néhányat
nőies domborulatai közül, de a finom alakot és csípőjének előkelő hullámzását nem rejthette el, sőt a bő nadrág csak még jobban kiemelte. - Hö... hölgyem - dadogta Max, pedig látott már gazdája révén egypár szép nőt -, igazán elragadó. Ha megkérhetem, sose öltse többé magára a Pocok szerepét! Julienne-t megnevettették a komornyik szavai. - Nekem sincs szándékomban újra felvenni azt a maskarát, meg különben sem tudnám, mert a kapitány eltüntette, amíg aludtam. - Különös. - Csak ennyit mondott Max, majd elhelyezte a tábori ágyat az egyik fal mentén, meghajtotta magát és távozott. Julienne úgy érezte, pihennie kell. Mivel az ágy volt a legközelebb hozzá, és az látszott kényelmesebbnek, így oda dőlt le. Néhány perc múlva már aludt is. Tigris kapitány benézett a kabinjába, hogy rendben van-e minden, a lány engedelmeskedik-e a parancsának. A kabin ajtaja előtt megállt hallgatózni, de semmi zajt nem hallott. Ugyan, mi a csudát csinál már a lány, csak nem elhagyta a szobát? Ha igen, nagyon megjárja a merészségét, gondolta magában Tigris. Belépés után körbenézett a kabinba, és már éppen dühösen vissza akart fordulni, hogy megkeresse Julienne-t, amikor az ágyon megpillantotta. Ott feküdt összegombolyodva, mint egy kiscica. - Na tessék, már nemcsak a hajómra teszi be a lábát, de az ágyamat is elfoglalja! mérgelődött a kapitány. - Ez tűrhetetlen! Felébresztem, hogy a saját helyén, a tábori ágyon aludjon tovább. - De amikor odament hozzá, és letekintett rá, az ártatlan, bájos arc annyira megragadta, hogy képtelen volt felébreszteni. Végignézett az alvó lányon, a csodálatosan arányos alak egy másik érzést keltett a férfiban. A vágyat. Futótűzként szaladt végig az egész altestén, megperzselve mindent, ami az útjába került. Olyan heves és hirtelen volt ez a vad testi vágy, hogy a férfinak minden csepp akaraterejére szüksége volt, hogy rá nem vesse magát az alvóra. Gyors léptekkel felment a fedélzetre a kormánykerékhez, hogy vágyakozó gondolatait elűzze magától. Próbálta figyelmét a tengerre, az egymással évődő vidám matrózokra, a hajón lévő munkákra fordítani. A hajó egyenletes sebességgel haladt, könnyedén hasítva maga előtt a tenger fodros vizét. Fent megannyi bárányfelhő kísérte a vitorlás útját. A gondolatok minduntalan visszatértek, és Tigris kapitány szemei előtt az alvó lány arca, teste jelent meg. Mily angyali teremtés!, gondolta. - Nem, nem és nem!... - kiáltotta a kapitány, majd csendben, szinte csak magának hozzátette. - Mi van olyan különös ebben a fiatal nőben? Miért vagyok képtelen kiverni a fejemből azt a csinos arcát? - Uram - szólt közbe Max, aki ura mellett állt, és furcsa kifejezéssel nézett gazdájára -, mit nem? - Semmi, nem lényeges! - förmedt mérgesen Tigris kapitány a kormornyikjára. Foglalkozz a magad dolgával! - És legszívesebben lerohant volna, hogy kitekerje a nyakát annak a lánynak, aki miatt bolondnak nézték. Max viszont nagyon is jól tudta, mi baja a gazdájának. Ő is látta azt a gyönyörű teremtést, és ismerte már az urát annyira, hogy tudja, mi jár a fejében. - De kapitány úr, ő szinte még gyermek! - Már nem annyira gyermek, mint gondolnánk - vetette oda a kapitány. Max nem válaszolt semmit, némán hátat fordított urának. Lassan lebotorkált a nyikorgó lépcsőkön, majd némi gondolkodás után a tat felé indult, hogy félúton megtorpanva, mégis a hajófenékbe vezető lejáró felé vegye az irányt. Tigris kapitány ott állt egyedül a kormánykeréknél. Szemei a láthatárt fürkészték, de gondolatai vissza-visszatértek Julienne-re, hiába próbálta elhessegetni őket.
A nap lassan a horizont felé ereszkedett, narancssárga és vörös sugarai betöltötték az egész nyugati eget. A kapitány nagyot nyújtózott, kiélvezve a késő délután szépségét. Majd úgy döntött, ideje lepihenni, oly sima és nyugodt a tenger, hogy nem lehet semmilyen baj ma este, nyugodtan rábízhatja hajóját a fiatal Jean Arious-ra. Talán ha pihen egy kicsit, akkor holnap újult erővel láthat munkához, és nem kísérti majd annak a fiatal nőnek a látványa. Hiú reménynek bizonyult elképzelése. Amint belépett a kabinjába - Julienne éppen a szoba közepén állt -, a szája is tátva maradt ámulatában. A lány még csinosabb volt így, hogy a ruha dereka nem volt kitömve. Julienne ruhájának minden darabja ott volt bő, és ott volt szűk, ahol kellett, ezáltal még kisebbnek és még törékenyebbnek mutatták a viselőjét, mint amilyen volt. - A fene egye meg, kellett ez nekem?! - dörmögte az orra alatt a kapitány. - Miért pont az én hajómat választotta? - Tessék, mondott valamit? - érdeklődött Julienne bájosan. - Maga a tábori ágyon alszik, én pedig a priccsen! Jó éjszakát! Tigris kapitány odalépett az asztalhoz, egy gyors mozdulattal levette az ingét, és a szék karfájára dobta. Julienne felnyögött, és elfordult. Tudhatta volna, hogy a férfi nem gentilhomme, és nem is úgy fog viselkedni. Valószínűleg már számtalanszor vetkőzött nők előtt, így ez egyáltalán nem zavarja, sőt lehet, hogy még élvezi is. A lány zavartan az ajkába harapott, majd rezignált sóhajjal hallgatta, amint Tigris a lefekvéshez készülődik. Arra várt, hogy a férfi a takaró alá kerüljön, majd csak akkor akart levetkőzni. Tigris kapitány viszont egyfolytában vigyorgott a lány merev hátát látva, amelynek minden apró izma zavarról árulkodott. Sikerült megdöbbentenie a lányt, ebben biztos volt, azt azonban nem tudta, hogy valójában mivel. Egy meztelen férfi látványa valószínűleg nem jelentett újat számára, hacsak nem az a fajta, aki csak sötétben hajlandó szeretkezni. Efelől azonban kétségei voltak. A nő túl szabadszájú és túl buja, így az ágyban sem lehet valami prűd. Tigris kapitány leült az ágyra, és kezdte lehúzni a csizmáit. Milyen jó, hogy Maxet még időben leállította, gondolta. Elképzelte a lány rémületét, ha nem is egy, de két férfi lenne szemtanúja vélt szégyenének. A kapitány tulajdonképpen még soha nem tapasztalt Maxnél ilyen nagyfokú egyetértést. Amikor azt javasolta, hogy egy időre adja fel komornyiki szerepét, Max csupán egy kurta fejbiccentéssel válaszolt. Vajon Gerald de Monteux mennyire lesz dühös, ha megtudja, hogy leánya egy kabinban volt kénytelen utazni a kapitánnyal. A gróf szemében Julienne tényleg meg lesz rontva. Tigris kapitány most éppen ennek a lehetőségét mérlegelte, miközben a csizmáit ráncigálta. A fiatal és heves szépség, aki a kabin túlsó végében álldogál idegesen, valószínűleg nem számolt ezzel az eshetőséggel. Sőt meggondolatlan cselekedetének egyetlenegy következményével sem számolt. Vajon csupán az ártatlan és naiv hit vezérelte, vagy a számító és önző szeszély? Tigris kapitány egy pillanatra megdermedt, amikor a földre eső csizmája zajára Julienne ijedten összerándult. Minden gyanakvása ellenére is együtt érzett a lánnyal. Julienne bármilyen arrogáns és önző is, láthatóan halálra van rémülve a lefekvési előkészületektől. A kapitány az inge mellé dobta a nadrágját, véget akart vetni a nő szenvedésének, és ezért gyorsan bebújt az ágyába. - Megfordulhat, hölgyem. Illedelmesen be vagyok takarózva - biztosította a lányt. Julienne magasra emelt fővel lassan megfordult. Tigris azonban látta, hogy Julienne szája megremeg a visszafojtott érzésektől.
- Elfújhatom a lámpát? - kérdezte a lány vékony hangon. - Vagy pedig még ezt is megtagadja tőlem? A vágy, hogy a karjaiba zárja, olyan erős volt, hogy Tigris kapitány hirtelen nem is tudott megszólalni. Kábán bólintott, a belsejében dúló érzelmekkel küszködve. - Köszönöm. - Julienne elfújta a lángot, teljes sötétségbe borítva a szobát. A kapitány hallgatta az apró, árulkodó neszeket. Elképzelte a lány csodálatos testét ruha nélkül. A szíve úgy vert, mint egy harci dob, ágyéka fájdalmasan megfeszült. Kétségbeesetten próbált valami másra gondolni, de az agya makacsul csak Julienne képét volt hajlandó vetíteni. Meztelenül. Egyedül vele a kabinjában. A karjaiban... a teste alatt. Morgolódva tápászkodott fel. Iszonyúan vágyott a lány után. Amióta férfivá cseperedett, szinte üldözték a nők, így Tigris számára a szex nem volt több könnyen elérhető és könnyen felejthető kalandnál. A teste felettébb élvezte ezt a sportot, az agyát soha nem kellett használnia közben, és a szívét egyáltalán nem hagyta általa megérinteni, mivel tudta, hogy a szerelem aktusa valójában mennyire keveset ér. A szenvedély reggelre a partnerrel együtt eltűnt. Tigris éppen ezért mindig nagyon vigyázott, hogy el ne veszítse a fejét. Most azonban hirtelen rádöbbent, hogy az önuralma lassan teljesen elenyészik, és tudta, hogy egyszerűen képtelen lesz hosszú hónapokon keresztül visszafogni magát. Tigris döntött. Abban a percben, amikor Julienne biztonságban a takaró alatt lesz, felkel és átköltözik Max kabinjába, bármit is mondjanak a matrózok. Az út további részében ott fog lakni. Nem akar bonyodalmat Mademoiselle Julienne de Monteux-vel, főleg Monsieur Monteuxvel nem. A kabinban csend uralkodott. Tigris érezte Julienne jelenlétét a közelben, és ösztönösen tudta, hogy a lány még mindig nincsen az ágyban. - Mademoiselle? Hallotta, ahogy a lány ijedten ugrik egyet. - Tessék? A férfi megköszörülte a torkát. - Valami baj van? - Nem... öö... igen. - A lány egy pillanatra elhallgatott. - Használhatnám a mosdóállványát és egy kis vizet, hogy lemossam az arcomról a port? Tigris kapitány elmosolyodott a sötétben. - Persze, csak nyugodtan. Ja, és hölgyem... ha odatalál a szekrényhez ebben a sötétben, vegyen ki egyet az ingjeim közül, abban aludhat. Tiszták és éppen elég nagyok, hogy illedelmesen eltakarják a testét. Ismét csend támadt. - Köszönöm, kapitány - hallatszott aztán. A vízcsobogás mosakodásról árulkodott, majd a nehéz szekrényajtó nyikorgása arra utalt, hogy a lány megfogadja a tanácsot. A kapitány elképzelte, ahogy Julienne kinyitja a szekrényt, kivesz egy inget, felveszi... Aztán egy hangos koppanás és egy fájdalmas kiáltás hallatszott. Tigris kapitány villámgyorsan kiugrott az ágyból, és arra indult, amerről a fojtott sírást hallotta. - Julienne? Mi történt? - Bevertem a fejemet! - hüppögte a lány. - Nem értem, miért sírok. Soha nem szoktam sírni... és nem is fáj annyira... - szomorúan megrázta a fejét, és reszkető kezeivel eltakarta a szemét. Tigris kapitány nem gondolkozott; azonnal a karjaiba zárta Julienne-t. - Shhh... - suttogta, a mellére vonva a lány fejét. Meztelen bőrén érezte a forró könnyeket és a keskeny vállak remegését. - Nincsen semmi baj, kedves... ne sírjon! - motyogta a férfi.
Mutatóujjával a lány álla alá nyúlt, és felemelte a fejét. Szerette volna látni az arcát. Másik kezével még közelebb húzta magához. Mindketten ugyanabban a pillanatban döbbentek rá egymás közelségére. A férfi teljesen meztelen volt. A lány sem viselt mást, csak egy vékony fehér inget. Neki vigaszra volt szüksége. A férfinak többre Tigris lassan ráhajolt Julienne szájára, nyelvével ízlelve a könnyek sós ízét. Nem hagyott időt a lány-nak, hogy meggondolja magát, vagy elhúzódjon tőle; karjai acélpántokként zárultak köré. Könnyű-testét felemelte a padlóról, és saját, kemény, lüktető testéhez szorította. Julienne ismét felzokogott, ez alkalommal azonban nem a fájdalomtól, hanem a félelem és az ébredező vágy furcsa keverékétől. A kapitány csókja elsöprő erejű volt, fekete mágiaként bénította meg a lány tagjait. Egyszerűen képtelen volt védekezni. A férfi éhesen újra és újra megcsókolta, nyelvével egyre türelmetlenebbül sürgetve a lányt, hogy megnyíljon ennek az első behatolásnak És Julienne megadta magát a férfi kimondatlan parancsának. Furcsa, eddig ismeretlen bizsergető érzés kerítette a hatalmába a nyelvével nyelvét simogató ferf, érzéki érintésére. Ez nem lehet igaz, gondolta zúgó fejjel. Nem is ismeri ezt a férfit, és mégis itt áll a karjai között, szájuk összetapad, és ez olyan érzéseket kelt benne, amiről eddig nem is álmodott. Tudta, hogy elveszett... vesztett. Érezte a férfi hatalmas erejét, az erős, kemény izmokat a karján, amelyek aprókat rángatóztak az ő finom érintése alatt. Julienne lassan megérintette a férfi mellkasát borító puha, fekete szőrt, majd felcsúsztatta őket a széles vállakig. A szoba áthatolhatatlan sötétsége sem tudta elrejteni a férfi kéjes sóhajtását, teste sürgető remegését, mély, reszelős lélegzetvételét és szívének hangos dobogását. Szája egyre lázasabban csapongóit a lányén, egyszerre kérőn és sokat ígérően. Tigris kapitány agya már régen feladta a harcot. Nem is akarta visszanyerni az önuralmát. Attól a pillanattól kezdve, hogy megérezte Julienne puha, reszkető ajkát az övén, a testében kavargó forróság mindent elborított. A vér hevesen nyargalászott az ereiben, dobolt a halántékán, és lüktetett az ágyékában. Amikor megérezte a lány vonakodó megadását, ahogy szétnyitotta azokat az édes ajkait az ő követelőző szája előtt, egyszerűen megvadult, és égő csóksorozattal borította a lányt. Elvette a száját Julienne-éről, vad csókokat nyomva a lány nyakára. Az ingen keresztül is érezte a lány megkeményedett mellbimbóit. Julienne olyan volt, mint a tenger, egyszerre vad és izgalmas. Egyre jobban lenyűgözte a férfit. Tigris felhördült. Kezét lecsúsztatta egészen a lány lábáig, és lassan felhúzta rajta az inget, amíg a csupasz bőrt közvetlenül kutató ujjai alatt nem érezte. Olyan volt, mint a selymes mennyország, meleg és puha. A férfi szája forrón tapadt a lány fülére, majd gyengéden csókolgatni kezdte az apró cimpát, közben a keze a lány meztelen fenekére csúszott. - Kívánlak, Julienne. - A férfi rekedt suttogása csak olaj volt a tűzre. - Úristen, el sem hiszed, mennyire kívánlak. Julienne hirtelen teljes testében megdermedt, mert rádöbbent, hová is vezet ez az egész. A férfi teljesen meztelen, és sötétség ide vagy oda, minden idegszálával azon van, hogy őt az ágyába vigye. És ez - bár nem tudta pontosan, mi – mindenképpen olyasmi, ami csak férj és feleség között játszódhat le, és szigorúan csak a házasságkötés után. Ő pedig most úgy viselkedik, mint egy szajha, mindenről megfeledkezve, amire tanították, teljesen megtagadva önmagát egy idegen karjaiban. Megmozdult, és próbálta magát kiszabadítani az erős szorításból. A testében hirtelen feltámadó pánik a vagy utolsó szikráit is elmosta. - Ne... ne, kérem! Én nem... kérem, hagyja abba! A vágytól elvakult Tigris mozdulatlanná dermedt a lány váratlan tiltakozásától. - Mi az? - csattant fel vágytól elfúló hangon.
Julienne mindkét kezét nekinyomta a férfi kemény mellkasának, kétségbeesetten próbálva szabadulni. Hogyan is mondhatná el neki a félelmét, a tapasztalatlanságát és azt, hogy egyszerűen képtelen megtagadni mindazt, amit eddigi életében tanult. A férfi biztos kigúnyolná, álszentnek nevezné, a nemesség silány termékének. Még az is lehet, hogy igaza lenne, de akkor sem képes megtenni. Túlságosan félt. - Kérem... - Julienne borzasztóan szerette volna látni a férfi arcát. - Nem is ismerem magát. És... félek - ismerte be vékony hangon. Tigris kapitány lassan leengedte a lányt a földre, közben próbálta visszanyerni az önuralmát. Ismét megindította a lány hangjából kicsendülő őszinte rettegés. Nem is tudott más magyarázatot hirtelen visszavonulására. Hacsak... - Mitől? - kérdezte. - Csak nem azért, mert én nem illek magához? - Nem... nem. - A lány hangja még mindig reszketett az elmúlt néhány perc érzelmi viharától. - Én még soha... - hirtelen elhallgatott. A fene essen ebbe a lányba! Vajon miért hisz neki? Erős meggyőződése ellenére, hogy minden nő hűtlen és alattomos, az agya miért nem hajlandó kételkedni Julienne őszinteségében? Mi van ebben a lányban, ami szívének olyan ismeretlen zugait érintette meg, amelyekről azt sem tudta eddig, hogy léteznek? A fene egye meg! Tigris kapitány olyan hirtelen engedte el a lányt, hogy az majdnem hanyatt esett. A férfi egyetlen szó nélkül odalépett az asztalhoz, felnyalábolta a ruháit, és öltözni kezdett. Julienne bénultan állt. Karjait remegő teste köré fűzte, és hallgatta a férfi neszezését. Vajon mit gondolhat? Mit érezhet? Hirtelen mindez nagyon fontossá vált számára. - Tigris kapitány? - A férfi neve teljes természetességgel csendült föl az ajkán. Arról azonban fogalma sem volt, hogy ez a két szó milyen nagy hatással volt a férfi lüktető testére, amely még mindig megváltásért sóvárgott. - Tessék? - Mit csinál? - kérdezte a lány. A kapitány felrántotta a csizmáit, felállt és az ajtó felé indult. - Elmegyek! - vágta oda. - Teljesül az óhaja, mademoiselle. Magáé a kabin. - Kinyitotta az ajtót, mire a nyíláson keresztül némi fény szökött be a kabinba. A lány látta, hogy a férfi rettentően mérges, összeszorította a fogait, szemei fenyegetően villogtak. - Nem értem - nézett rá Julienne. Még így is, a hevenyészve magára dobált ruhákban, kócosán, arcán a kiütköző borosta árnyékával, ő volt a legkülönösebb és legvonzóbb férfi, akit valaha is látott, ámuldozott Julienne. Tigris kapitány nagy levegőt vett, majd lassan kifújta. A halvány fényben a lány kívánatos testének minden egyes domborulatát jól látta a vékony ing alatt. Csillogó haja kócosán hullott a vállára, szája piros és duzzadt volt a csókoktól. Egyszerűen őrjítően szép volt. A férfi tudta, hogyha abban a pillanatban nem hagyja el a szobát, odarohan hozzá, felkapja, befekteti az ágyába, és úgy fogja szeretni, ahogy még soha életében nem szeretett. És pokolba a lány tiltakozásával. - A kabin a magáé. Az út további részében Max-nél fogok lakni. - Itt elhallgatott. Kívánta a lányt, és rettentően gyűlölte magát emiatt. - Jó éjszakát, mademoiselle. Az ajtó becsapódott mögötte. Julienne csak állt a kabin közepén, fázott és nagyon egyedül volt. Teljesült az óhaja, és a kabint is megkapta - mindent, amit akart. Várta, hogy a testét eltöltse a jóleső megkönnyebbülés, és könnyítsen kétségbeesésén. Azonban egyáltalán nem volt meglepve, hogy a hőn áhított érzés nem érkezett meg.
7. fejezet Julienne már vagy tucatszor megfordult az ágyon, próbált aludni, de nem sikerült. Minduntalan a férfi arcát látta maga előtt: a kissé gúnyos mosolyra görbülő, érzéki ajkakat, a szép vonalú állat, a fényes, göndör fekete hajat és a smaragdzöld szemeket, melynek kifejezése sűrűn változott, hol lágy és szelíd volt, hol pedig kegyetlenségig kemény. - Hm, úgyse tudok aludni, jobb, ha felkelek - sóhajtotta, majd ledobta magáról a takarót, és felkelt. Meggyújtotta a lámpát, amelynek fénye, sejtelmes derengésbe vonta a kabin belsejét. Ujját lassan a szájához emelte - nem először tette ezt már -, és megérintette ott, ahol este Tigris kapitány szája érintette. A férfi csókjának emléke vad bizsergést keltett nemcsak a száján, hanem a melleiben, a hasában és lejjebb is. Julienne nagyon jól tudta, hogy nem lenne szabad ilyesmiket éreznie, sőt még gondolnia sem. Örülnie kellene, hogy a férfi nem járt sikerrel este, és végül úgy döntött, hogy elköltözik a kabinból. Mégis nyugtalannak érezte magát, és tele volt megválaszolatlan kérdésekkel. Mivel világéletében olyan dolgokra vágyott, s tett, amit az osztálybeli nők mélyen megvetettek, Julienne hozzászokott, hogy ő különleges. Nem volt kétsége afelől, hogy egy nap, amikor rájön, hogy tulajdonképpen mi után is vágyakozik, szíve vágya teljesülni fog. A vitorlázás szeretete, az olvasás, a többi ember általi megbecsülés egyáltalán nem volt jellemző a nemesség körében, de azért nem számított kirívó bűnnek sem. Julienne szívesen vallotta magát szabad gondolkodásúnak; de szajhának lenni már egészen más dolog. Julienne elkeseredetten bújt ki a kapitány ingjéből, szinte ezzel is szabadulni akart az este eseményeitől, és húzta magára gyűrött nadrágját és a piszkos inget. Ha már aludni nem tud, legalább az éjszakát élvezze. Az éjszaka folyamán úgyis kevés matróz van a fedélzeten, és minden bizonnyal a kapitány is alszik, így nem fog értesülni arról, hogy elhagyta a kabint, bízott benne a lány. Óvatosan elosont az éjszakai őrként kiállított matrózok mellett. Amint felért, megcsapta a tengeri szellő, és Julienne nyugodtabbnak, felszabadultabbnak érezte magát. A tenger sima volt, a hajó lágyan ringatózott. Csupán apró hullámok fodrozták a vizet, halkan loccsanva a csillagtalan éjszakában. A lány odalépett a korláthoz, és mélyen beszívta a friss, hűvös levegőt, hagyva, hogy a tenger elringassa. Addigi melankóliája nyomban eltűnt, hamarosan bizakodás és reménykedés váltotta fel. Julienne érzéki mozdulatokkal simogatta az árbocot, a félig leeresztett vitorlát. Élvezte a tengeri levegőt, hogy végre kiszabadulhatott a kabinból. Hagyta, hogy aranybarna hajzuhatagát a szél összeborzolja, bele-belekapva egy-egy tincsbe. Egyáltalán nem zavarta, hogy az arcába fújta a haját a szél. Szabadnak és boldognak érezte magát. Ahogy ott állt a tengert csodálva, hirtelen egy erős férfikéz ragadta meg a csuklóját. Julienne kis híján felsikoltott, így csak összerezzent. - Mit keres maga a fedélzeten? Nem megmondtam, hogy nem hagyhatja el a kabinomat... vagyis hát most már a kabinját! Azt akarja, hogy a vízbe dobjam, Mademoiselle Pocok? Julienne még mindig riadtan állt, miközben mélyeket lélegzett, hogy valahogy visszaállítsa szívverésének normális ütemét, de a megszólításban használt gúny nem kerülte el a figyelmét, - Tigris kapitány, azt hittem, alszik - mondta két mély lélegzet közben. - Ez még nem jogosítja fel, hogy elhagyja a szobáját! - vágott a szavába a kapitány. - Nem bírtam aludni, és muszáj volt feljönnöm a fedélzetre friss levegőt szívni. Nem bírtam tovább a kabinban, amikor itt kint oly tiszta a tengeri levegő, a hold és a csillagok oly szépen világítanak, mint estélyeken a gyertyák - szabadkozott a lány. A férfit teljesen elkápráztatta Julienne. Itt a holdfényben még szebb volt, mint bent a kabinban. Aranybarna haján a hold ezüstösen csillogott, arcán a víz csillogó felszíne
tükröződött vissza. Tigris kapitánynak magába kellett csípnie, hogy megtudja, nem álmodja-e ezt a tüneményes hölgyet, aki fellopakodott a hajójára, és néhány óra alatt - mióta kiderült róla, hogy lány - akarata ellenére teljesen meghódította, magába bolondította. Bármit megtenne ezért a lányért, gondolta. Eszébe villant a pillanat, amikor magához ölelte a lányt lent a kabinban. Ágyéka annyira lüktetett, hogy kis híján felkiáltott a fájdalomtól. Behunyta a szemét, és próbálta visszanyerni az önuralmát. - Nagyon szép hajója van, kapitány - hallotta a lány kellemesen lágy hangját. Tigris kapitány szemei azonnal felpattantak. Tekintete a komoly, szürkészöld szempárra esett, amiben a gúnynak nyomát sem fedezhette fel. - Magának pedig kiváló ízlése, mademoiselle. - A férfi kimért hangja semmit sem árult el a lelkében dúló viharról. - És mekkora erő van benne - jegyezte meg Julienne. A kapitány egy kicsit megnyugodott. - Igen, valóban. - Látni rajta, hogy szeret száguldani a széllel, és úgy is építették. - Igen. - A férfi csak ennyit tudott kipréselni a fogai között. - Nincs is szebb látvány egy büszke hajónál, minthogy méltóságteljesen hasítja a hullámokat, és az utána keletkező vízbarázdák úgy követik, mint megannyi kígyó. - Valóban. - Tigris kapitány csak bámulta ezt a fiatal nőt, aki így tud beszélni egy hajóról, mégpedig az ő szeretett vitorlásáról. - Hadd kérdezzem meg, hölgyem, honnan származik a tenger és a hajók szeretete? - Édesapámtól kaptam egy kis szkiffet, a Tengeri Szellő-t, azzal szoktam vitorlázni Cherbourg partjainál. Igaz, a Tengeri Szellő semmiség a La Espérance-hez képest, de nekem nagyon sokat jelent. Ezt Tigris kapitány őszintén meg tudta érteni. - Óriási különbség van egy kis szkiff és egy olyan hatalmas hajó irányítása között, mint ez - mutatott rá a férfi. - Igen, erre már én is rájöttem. Csend következett. - Nem akarja irányítani egy kicsit a hajót? Vegyük át Maxtől a kormányt! - A kapitánynak fogalma sem volt arról, mi késztette ennek a felajánlására. Julienne ugyanolyan meglepett volt, mint maga Tigris. A meglepetést azonban hamarosan kislányos lelkesedés váltotta fel. - Megengedi? - ragyogott fel a lány arca. Tigris kapitány elvigyorodott. Képtelen volt ellenállni a lány nyújtotta lenyűgöző látványnak. Micsoda kontraszt, gondolta; egy kívánatos nő egy gyermek lelkesedésével, egy boszorkány éles nyelvével, komikus férfiruhába öltözve. - Na, induljunk, mademoiselle, mielőtt magamhoz nem térek, és vissza nem vonom az ajánlatomat! - sürgette a férfi, és fáradt mozdulattal a kormány felé intett. Julienne-nek nem kellett kétszer mondani; szinte repült odáig, Tigris alig tudott a nyomában maradni. A kormánynál a meglepett Max szó nélkül átadta a kormánykereket, majd gyorsan távozott. Bízott abban, hogy ez a két tengerszerető ember megbékél egymással, és az út további részén nem lesz több meglepetésben része. Julienne ragyogott az örömtől. Csodálatos volt érezni a keze alatt a nyers erőt, és látni, ahogy a hajó orra hasítja a hullámokat. A főárbocon büszkén csapkodó francia zászló mintha őt üdvözölte volna. A kormánykerék mellett eltöltött első percekben úgy érezte, az egész világ az övé. Tigris kapitány csak nézte a lány elragadtatott arcát. - A kerék sokkal nagyobb magánál - jegyezte meg nevetve a lánynak, aki próbálta egyenesben tartani a kormányt. A kapitány a lány segítségére sietett, kérges tenyereit rátette a
lányéra, hogy könnyebben tudjon irányítani. A lány kezei hidegnek és hihetetlenül apróknak tűntek a számára, szinte elvesztek az ő kezei alatt. Tigris nézte a gyermekies kezet, amely a nehéz, hatalmas kormánykereket szorosan markolta, majd tekintete feljebb siklott a fiúingbe bújtatott karjára, a vékony, hosszú nyakra, mely csábítóan hívogatta. Olthatatlan vágyat érzett, hogy ajkával megérintse e védtelen testet. A férfi talán még le is tudta volna gyűrni magában a feltörő ösztönöket, amelyeket a lány ébresztett benne, ha a hajó pontosan nem ezt a percet választja a megdőlésre, erősen odapréselve Julienne-t Tigris mellkasához. Az érintés hatására mindketten megdermedtek. A férfi újra érezte a lány hajának az illatát, törékenységét, reszkető testének melegét és puhaságát. Kínzó éhség robogott végig az erein, és nagyon keményen össze kellett szorítania a fogait, hogy el ne veszítse a fejét. Julienne érezte, hogy a férfi teste mozdulatlanná válik, de nem volt ideje ezzel foglalkozni, mert minden erejére szüksége volt, hogy el ne hagyja az önuralma. A férfi lenyűgöző volt. Izmos teste, férfias illata, magassága és a belőle áradó nyers vonzerő teljesen a hatalmába kerítette. Julienne lehunyta a szemét, és attól félt, hogy a szíve kiugrik a mellkasából. A férfi karjai szorosabbra zárultak körülötte, és a lány egy pillanatra teljesen átadta magát az érzésnek, megfeledkezve az egész világról. Tigris az orrával beletúrt a nő hajába, miközben alig kapott levegőt. - Maga rendkívüli hatással van rám, mademoiselle - mondta rekedten, ajkát beletemetve a lány hajába. Egyik kezét elvette a lányéról, és a derekára csúsztatta, hogy még közelebb húzhassa lüktető testéhez. - Rendkívüli hatással! - ismételte meg, élvezve a puha idomok tapintását. - És nagyon kívánom. Julienne megdermedt. - Ne! - tiltakozott vékony, ijedt hangon. - Kérem, engedjen el! Tigris kapitány csalódottan lépett hátra. Most még vissza tudott lépni, de hogy meddig bírja visszatartani magát, azt nem tudta megjósolni. Ha ezt a lányt csak megpillantja, menten felforr a vére. - Kérem, engedjen el! - ismételte meg a lány. - Azt hittem, tanulni szeretne valamit - vigyorgott Tigris, miután lecsillapította forrongó vérét. - De nem azt, amire maga gondol! - vágott vissza Julienne. A férfi felnevetett, és tisztességes távolságra húzódott tőle. Arcán elfojtott érzések suhantak át, amikor vágyakozó pillantását a lányra emelte. - Rendben van, mademoiselle. Megígérem, hogy ezentúl az oktatás kizárólag a hajózásra fog korlátozódni. Julienne gyanakodva fürkészte a férfi arcát, aztán lassan, kimérten bólintott. - Jól van. Remélem, a kapitány állja a szavát! - Miért, megbízik a szavamban? - Tigris zöld szemében nevetés bujkált. - Azt hiszem, nem tehetek mást. - Köszönöm - nevetett a férfi. - Hát akkor lássunk neki a tanulásnak! Julienne úgy ragadta meg a kormánykereket, mint a fuldokló a mentőövet. Még Tigrisnek is el kellett ismernie, hogy a lány született tengerész. Csüggött a férfi minden szaván, állandóan kérdezett, majd ki is próbálta a hallottakat. Apró termete ellenére fáradhatatlan volt, nem panaszkodott. Boldogok voltak mind a ketten, megosztották egymással a tenger iránt érzett határtalan imádatukat. Már majdnem hajnalodott, amikor Tigris kapitány észbe kapott, hogy jön a váltás, és megláthatják Julienne-t. Ekkor leküldte a lányt, de az nem is ellenkezett. Julienne nagyon fáradtnak érezte magát, ugyanakkor végtelen boldogság járta át. Nyugodt szívvel tért nyugovóra.
Hála istennek, gondolta Tigris, legalább amíg alszik, addig sem kell tartanom attól, hogy a matrózok észreveszik.
A fedélzetre vezető lépcsőn Max jelent meg. Amikor megpillantotta gazdáját a kormánykeréknél gyorsan odasietett. - Tigris kapitány, ideje lenne, hogy ön is lepihenjen! Már két napja fent van! A kisasszony hol van? - tette hozzá lehalkított hangon. - Most, hogy mondod, csakugyan fáradtnak érzem magam. Tényleg jó lenne lepihenni egy kicsit. És hogy a második kérdésedre is válaszoljak a mademoiselle kifáradt a tanulásban, és aludni tért. Meg kell hagyni, ért valamit a hajókhoz, és nagy akaratereje van, hogy még többet megtudjon róluk. Kitűnő hajóinas válna belőle. - Annak is jelentkezett, ha jól emlékszem - szólt közbe Max, miközben szélesen vigyorgott, hogy az esti kívánsága ím beteljesült: a mademoiselle és a kapitánya megértik egymást, nem civakodnak. Egyelőre. - Lenne viszont egy apró probléma; tegnap egypár matróz hiányolta a Pocok nevű szakácssegédet. Úgy látszik, ők is nagyon megszerették a kedves, mindig mosolygós, tréfás fiút. Még tegnap elfogadták, hogy önnek van szüksége rá, de ki tudja, meddig lesznek hajlandók ezt bevenni, és nem akarják majd látni a fiút. Akkor mit csinálunk, uram, mit mondunk nekik? - Mit akadékoskodnak ezek a tengerészek - mérgelődött a kapitány -, dolgozni jöttek, vagy szórakozni erre a hajóra? - Jól van, uram, menjen, pihenjen le, majd utána kitalálunk valamit! Átveszem a hajót, és ha gond lenne, felébresztem. - Az utolsó mondatot azért tette hozzá, mert tudta, hogy a kapitány úgyis megemlítette volna. - Jó, megyek, de ha baj van, azonnal ébressz fel - erősködött Tigris. - Igen, uram, megteszem. Tigris kapitány elindult, hogy lepihenjen a kabinjában, de a kabin ajtaja előtt eszébe jutott, hogy azt átengedte Julienne-nek, odatapasztotta a fülét az ajtóra, halk szuszogás hallatszott. Remek, gondolta magában, a lány most az egyszer megfogadta a kérésemet, és tényleg alszik. Remélem, nagyon elfáradt, és nem ébred fel estig. Majd Tigris kapitány a Max szobája felé vette az irányt, s dacolva a szívében és testében tomboló vággyal, végül is oda ment be aludni.
8. fejezet Tigris kapitány szemére sokáig nem jött álom. Csak feküdt az ágyon, s órákon keresztül másra sem gondolt, csak Julienne-re, ahogy ott állt a kormánykeréknél törékeny alakjával. Szinte birkózott a kerékkel, nem engedte, hogy a kormánykerék legyőzze. És amikor egymáshoz szorította a hajó őket, szinte megrészegedett a lány illatától, a közelsége oly izgatóan hatott rá. A kapitány még álmában sem talált megnyugvást, még ott is a csodálatos lányt látta maga előtt: az állának makacs ívét, az érzéki szájat, a pisze orrot és azokat az ártatlan szürkészöld szemeket. Sőt szeretkezett vele. Milyen vad volt, és szenvedélyes, ugyanannyit követelt vissza, amennyit adott. Tigris még elgyötörtebben ébredt, mintha a szeretkezéseket nemcsak álmodta volna, hanem tényleg megtörténtek volna. Mérgesen felkelt, és kirohant a fedélzetre, bízva abban, hogy a hajó elvonja a figyelmét arról az átkozottan szédítő fiatal nőről. Julienne, akárcsak előző este, most is felment a fedélzetre, ha tegnap nem vették észre a matrózok, talán ma este sem fogják, vélte.
Milyen gyöngéd volt Tigris kapitány az éjjel, és mennyi mindent tud a hajókról. Nagyon szeretheti a La Espérance-t, ez meglátszott, ahogyan beszélt róla, amit Julienne meg is tudott érteni. Ő is ragaszkodik a Tengeri Szellő-höz, pedig az csak egy kis szkiff, nem lehet vele oly sebesen száguldani, mint egy ilyen nagy vitorlással. A La Espérance szinte repül a tengeren. Ezen elmélkedve észrevette, hogy a hajó nem halad olyan ütemben, mint ahogy lehetne, pedig a szél erősen fújt, és néhány vitorla is be van vonva. Vajon miért? Az előző esti beszélgetés reményében fel is tette ezt a kérdést a kormánykeréknél álló Tigris kapitánynak. - Kapitány, miért húzta be a vitorlákat, miért nem engedi, hogy úgy fusson ez a hajó, ahogy szeretne? Tigrist, mivel nem tudta kipihenni magát éppen a lány miatt, most ez a kérdés nagyon feldühítette. - Mit mondott? - emelkedett fel Tigris szemöldöke hitetlenkedve. Julienne a távolság és a sötétség miatt nem vette észre a kapitány hangulatváltozását. - Itt vagyunk kint a nyílt tengeren - magyarázta a lány nyugodtan. - Maga nem érzi a szelet? Kitűnő szelet kaptunk, hagyni kellene a hajót, hadd gyorsuljon fel, és szálljon a széllel. Nem lenne szabad elszalasztani ezt a jó alkalmat. Tigris smaragdzöld szemei elsötétültek, és figyelmeztető szikrák lobbantak a mélyükön. Hogy merészeli egy nő kritizálni, sőt kioktatni a hajóján? Ehhez még Max sem venné a bátorságot, aki pedig legalább annyit tudott a hajózásról, mint Tigris maga. - Szerintem - folytatta a lány - minden vitorlát le kellene engedni, hadd dagadjanak a szélben,.. - Elég! - A kitörésre már percek óta számítani lehetett, sőt a közelben álló Max szerint így is meglepően későn érkezett. Julienne-t azonban nagyon meglepte. Tigris egész teste remegett a dühtől. Max gyorsan odasietett a kormánykerékhez, hátha így még megakadályozhatja az összetűzést. Tigris meglendítette karcsú testét, és egyetlen mozdulattal az alsó fedélzeten termett a lány mellett. - Egyetlen apró részletet sajnos kifelejtett a lebilincselő előadásából, mademoiselle. - A férfi hangjából kiérződött a düh, miközben izzó tekintettel nézett a lány szemébe. - Éspedig azt, hogy az a jó erős, kis szél, amiről maga beszél, viharossá fokozódhat, és akkor elszakítja a vitorlákat, s hogyan folytatjuk az utunkat. Talán kegyed fog evezni. - A férfi itt elhallgatott, és nagy levegőt vett. - Továbbá - folytatta a lány fölé tornyosulva - senkitől nem tűröm el, legfőképpen nem egy nőtől, hogy parancsokat adjanak nekem a saját hajómon. - Én nem parancsoltam, kapitány. - Julienne, rádöbbenve, mekkorát hibázott, kétségbeesetten szeretett volna elhúzódni ettől a félelmetes embertől, akinek éles szavai és szúrós tekintete szinte a lelkét hasogatták. Azonban a férfi arroganciája felkeltette a makacsságát. - És - tette hozzá dacosan felvetve a fejét - bár nekem nincsen olyan nagy tapasztalatom a tengeri hajózásban, mint magának, szerintem nem mondtam badarságot. Csípőre tette a kezét. - Akkor hadd kérdezzem meg, hölgyem, honnan szerezte a tudását? - kérdezte a férfi gúnyosan. - Saját tapasztalatok alapján, könyvek olvasásával és a feltett kérdésekre kapott válaszokból. Izzó haraggal néztek farkasszemet. - Kielégíti önt a válaszom, kapitány? - vágta oda Julienne, és kihívóan nézett a férfira. - Majd azt mindjárt meglátjuk, hogy mi elégít ki engem. - S ezzel felkapta a meglepett lányt, vállára vette, mint egy zsákot, s elindult a kabinja felé. A lány nem akart sikítani, hogy a többiek ne lássák meg ilyen helyzetben, inkább rúgkapálni próbált, és a kezével öklözte a férfi hátát, de a kapitány erősen leszorította a lábát, az izmos hátán pedig meg sem érezte az ütéseket.
Max elképedten nézte a szeme előtt lejátszódó jelenetet. Nem akart belegondolni abba, hogy mi fog történni a kabinban. Még soha nem látta kapitányát ilyennek, sohasem vesztette el ennyire a fejét. És soha nem hallott nőt ilyen hozzáértően beszélni a hajózásról.
- Most tisztázhatjuk, hogy mi elégít ki engem, mademoiselle - mondta Tigris kapitány, és remegett a vágytól, miközben Julienne-t letette a priccsre, majd gyors mozdulattal megszabadult ingétől, és gombolni kezdte a nadrágját. A lány kétségbeesett szürkészöld tekintete a férfi csillogó smaragdzöld szemébe mélyedt. Félelmetes vágy csillogott benne. Julienne hirtelen felugrott, és az ajtó felé vetődött. Tigris azonnal utánakapott, és megragadta a lány karját, mire az a lendülettől majdnem orra bukott. A férfi egy gyors mozdulattal megakadályozta az orraesést. Oly erősen szorította a lány karját, hogy az fájdalmában felszisszent. Tigris gyengíteti szorításán, miközben magához húzta Julienne-t. A lányban forró, vad düh kavargott, de amint a férfi mellkasa kebléhez ért, egy újabb, nemrég felfedezett érzés is feltámadt benne, a vágy. Ez lehetetlen, gondolta magában Julienne, gyűlölnöm kellene, ehelyett vágyom arra, hogy a karjaiban legyek. Még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy kiszabadítsa magát fogvatartója szorításából, de ereje csupán apró vízcsepp volt az óceánhoz képest. A lány próbálkozásának csak annyi eredménye volt, hogy Tigris közelebb húzta magához, s egyre erősebben érezte a férfi testének férfiasságát. Majd amikor már Julienne nem tudott mozgolódni, Tigris kapitány lehajolt hozzá, és megcsókolta. A csók perzselő volt, és durva nyomással kényszerítette a lány ajkait, hogy szétnyíljanak. Julienne megadta magát, a vágy, ez az új érzés legyőzte a józan észt, képtelen volt ellenállni a férfinak. Tigris, amikor megérezte, hogy a lány már nem védekezik, ölbe kapta, és a priccshez vitte. Óvatosan ráhelyezte a lányt, és még mindig csókolva befejezte nadrágjának levételét. Ezután a lányt kezdte vetkőztetni. Szép lassan, előbb az inget vette le róla, egy percre elvette a száját a lány szájáról, de csak addig, míg az előbukkanó, két gyönyörű kebelre is nyomott egy-egy csókot, majd visszatért a lány szájához, szüntelenül csókolta az. - Kívánlak, Julienne, kérlek, engedd meg! - lehelte a lány szájába. Majd kínzó lassúsággal tovább folytatta a vetkőztetést, míg a lány teljesen meztelen nem lett. Ekkor végigpillantott rajta. - Milyen csodálatos vagy - hörögte elfúló hangon Tigris, majd perzselő ajka lassan körözve elérte a rózsaszín mellbimbót. Ahogy a lány a meztelen hasán érezte a férfi tenyerének érintését, visszafojtott lélegzettel, tiltakozóan rázta meg a fejét. Vére vadul áramlott ereiben, és heves szégyenérzet öntötte el, mert valahol teste mélyén izgalmat érzett - bár még csak bátortalanul és örömtelenül -, de nem tagadhatta, hiába hunyta le szorosan szemét, nem tudta elűzni a már feltörő vágyat. Julienne lélegzete felgyorsult, ahogy Tigris cirógatása egyre merészebb lett, és keze a lány combja közé siklott. A férfit már nem lehetett megállítani, egész testével ránehezedett, s szája újra a lány ajkait kereste. Julienne érezte egyre hevesebb reakcióit, izgalomtól lüktető ágyékát. Testén remegés futott át, majd újabb és újabb. Hasizmai megfeszültek. Julienne teste a kis kabinablakon bekukucskáló hold ezüstös fényében fürdött, lélegzete szabálytalanná vált, melle finoman remegett szívverése ritmusára. A férfi vonásai megkeményedtek, izmai megfeszültek, amint emberfeletti erővel nyugalmat parancsolt magára. Teste verítéktől fénylett. - Kérlek, Julienne, engedd meg! - lihegte Tigris. Julienne képtelen volt megszólalni, lehunyta szemét, ámít a férfi a beleegyezés jelének vélt.
Tigris magához húzta a lányt, szétfeszítette a combját, s feltárva tüzes, nedves ágyékát, beléhatolt. Megérezte a gyenge ellenállást, mégis érintetlen volt, villant a férfi agyába. A lány halkan felszisszent, ahogy bekövetkezett a „behatolás", majd fájdalmas telítettséget érzett. - Bocsáss meg nekem, szívem hölgye! Engedd, hogy jóvátegyem a hibám! Tigris keze lágyan, becézően siklott végig Julienne testén. Ajka végigcirógatta a lány halántékát, szemhéját, majd a szájára ugrott át, s addig csókolta ajkait, míg azok újból szétnyíltak. Majd a keblét kezdte simogatni, végighúzva ujjait a feszes domborulatokon, melyek ruganyosabbá és lazábbá váltak, ahogy a lány félelme és feszültsége fölengedett. A férfi ekkor mélyebbre hatolt, váratlan és kellemes bizsergést okozva Julienne egész testében. Hatására a lány teleszívta tüdejét, és lassan, hálás megkönnyebbüléssel fújta ki a levegőt. A férfi mozgása ezután egyre erősödő, fokozatosan gyorsuló ritmust vett fel. A lány felemelte kezét a férfi vállához, hogy eltolja magától, de széttárt ujjai ehelyett felsőkarjának feszes izmaira fonódtak. Nem létezett más, csak ez az érzés; nem volt jövő, és nem volt múlt, csupán a vér egyre erősebb lüktetése ereiben, s az egyre közeledő, izzó mámor. A gyönyör végighullámzott egymáshoz simuló testükön, s hirtelen mozdulatlanná dermedtek. Hosszú percekig feküdtek összefonódva. A lány érezte mellén a másik szívverését s azt, ahogy testükben alábbhagy a láz. Aztán Tigris összeszedte magát, s visszahúzódva a könyökére támaszkodott. Julienne rápillantott, szürkészöld szemében sebezhetőség tükröződött. A férfi rezzenetlen arccal nézte, kócos, fekete színű haja ragyogó smaragdzöld szemébe hullott. - Bocsáss meg, amiért elhamarkodottan ítéltem feletted! Én azt hittem... - nyögte Tigris -, te is olyan vagy, mint a többi nemeshölgy. - S a következő percben elhatalmasodott rajta a napok óta elfojtott fáradtság, és pillanatok alatt elnyomta a buzgóság. Feje lebicsaklott Julienne mellé, és karjával átölelte a lányt. - Na, most nem tudom meg, hogy mire gondolt azzal, hogy nem olyan vagyok, mint a többi nemeshölgy. És még el se mehetek innen - motyogta Julienne. Kis idő múlva ő is elaludt. Egymás karjaiban találta őket a nap első sugara.
9. fejezet A nap már régen fent volt, amikor a La Espérance kapitányi kabinjában két ember ébredezett. Tigris kapitány megkereste Maxet, és megkérte, hogy vigyen be a kabinjába két személyre ebédet. Max fejcsóválással adta tudtul nemtetszését, este még vitatkoztak, másnap már együtt ebédelnek. Nem helyes ez így. De szó nélkül bevitte a kért ebédet. - Kapitány - szólalt meg Julienne, miután befejezték az ebédet. A férfi élesen felnevetett. - Úgy hiszem, az éjszaka történtek után nyugodtan szólíthat Tigrisnek. A lány bólintott. - Igen, igaza van, Tigris. - És szégyenlősen lesütötte a szemét, nem tudta, hogyan viszonyul a férfi az este történtekhez most reggel, és még mindig nem tudja az éjszaka folyamán utolsóként elhangzott mondat értelmét. Itt az idő, hogy megtudjam, gondolta magában Julienne, és egy kicsit többet erről az emberről. - Tigris - kezdte a lány -, éjszaka tett egy kijelentést, mielőtt elaludt. Emlékszik még rá? - Persze, emlékszem. - Válaszolna egy kérdésemre, de őszintén? - Igen - felelte a férfi, és szemében érdeklődés tükröződött. - Kérdezzen csak nyugodtan! - Ön mit értett az alatt, hogy nem vagyok olyan, mint a többi nemeshölgy, és honnan tudja, hogy milyenek azok? - hadarta el Julienne egy szuszra.
Tigris kapitány meglepődött a kérdésáradaton, és már majdnem azt válaszolta, hogy tapasztalatból tudja, mert ahová csak beteszi a lábát, a nők kihívó pillantásokkal illetik, és volt már része nyílt felkérésben is, miszerint az illető hölgynek akár férjes, akár még hajadon, legyen a szeretője. Nagyon jól tudja, hogy a nemeshölgyek a vágyuk kielégítése érdekében bármire képesek. De szerencsére még időben észbe kapott, és nem mondott semmi olyasmit, amivel feltárhatná a lány előtt nemesi származását. - Először is a második kérdésére felelnék, ha megengedi... - mondta Tigris, és szélesen mosolygott. Julienne bólintott. - Van egy nemes ismerősöm, akivel üzleti kapcsolatban állok. Az illető Monsieur Édouard de Charnas, Bretagne comte-ja. Ő néha elmeséli nekem a szerelmi történeteit, hogy melyik hölgy akarta éppen megkörnyékezni, vagy vetette ki rá a hálóját. Nincs egyetlenegy kivétel sem, lehet a hölgy férjes vagy hajadon, mindenki megteszi, és minél hamarabb. A szüzesség ma már nem mérvadó, igyekeznek minél előbb „elveszíteni”. Ha a hölgyek egyszer kinéznek maguknak egy férfit, azt bármilyen áron is, de megszerzik. Nincs olyan eset, hogy az asszony a férje mellett kitartana, és ne csalná meg. Ezt higgye el nekem, mademoiselle! - Tigris annyira belehevült a férjes asszonyok tetteinek ecsetelésébe, hogy Julienne kérdő tekintettel nézett rá. Tigris azonnal észbe kapott, s gyorsan hozzátette: A gróf nagyon pontosan meséli el nekem ezeket a történeteket, részletesen beszámol mindenről, néha már úgy érzem, én is részese vagyok annak a rétegnek. Julienne lelke legmélyén jól tudta, hogy igaza van Tigrisnek, hiszen a mostohaanyja is efféléket művel. De nem tudta elhinni, hogy minden nemesasszony ilyen lenne, ott van például a nagynénje, Madame Jeanne de Rous, róla egyáltalán nem tudja elképzelni, hogy ilyet tenne. Tigris látta, hogy Julienne elgondolkozott, és megkérdezte, min töpreng. A lány elmondta előbbi gondolatmenetét. - Higgye el, Julienne, minden nő képes rá! Nincs kivétel. - Milyen keserű, amit mond. Hosszú csend állt be, egyikőjük sem szólalt meg. Némán méregették egymást, a tegnapi éjszaka emlékei valami gyengéd hálót szőttek közéjük. - Magának van családja, Tigris? - tette fel a kérdést Julienne. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a kérdés mennyire meglepte a férfit. - Természetesen van. Mindenkinek van, nem igaz? Julienne vállat vont. - Ez attól függ, hogy maga mit nevez családnak. Most Tigrisen volt a kíváncsiság sora. - Kifejtené bővebben? Julienne hátradőlt a széken. - Hát csak azt, hogy nagyon jó lehet egy igazi család tagjának lenni. Ahol többen vannak testvérek, és a kandalló mellett ott alszik egy kutya. A férfi megdöbbent a lány hangjában csengő vágyakozástól. - És ez annyira elérhetetlen? Julienne felsóhajtott. - Számomra igen. Egyedüli gyerek vagyok, és a szüleim nem engedik, hogy állatot tartsak a házban. Magának vannak testvérei? - Igen. - Igen? És hány? - Van egy húgom. - Mennyi idős? - csillant fel a lány szeme. - Hogy hívják? Jó kapcsolat van önök között? Tigris felnevetett. Elbűvölő volt a lány elragadtatása; naivitása pedig határtalan.
- A húgomat Suzanne-nek hívják. Tizenhárom éves, nagyon kedves lány. Olyan, mint egy hűséges kiskutya, állandóan a nyomomban jár. - A férfi lassan belemelegedett a témába. Néhány éven belül nagyon szép nő lesz belőle. - Hasonlít magára? Tigris elgondolkozott. - Igen, azt hiszem - válaszolta -, hasonlít rám. Magas, a haja színe az enyémnél néhány árnyalattal világosabb, a szeme pedig olyan kék, mint az égbolt. - Gyönyörű lehet. Szeret hajózni? Én tizenhárom éves voltam, amikor kaptam a kis szkiffet. - Még sohasem volt hajón - felelte Tigris. - Tudja, az apánk őt tartja bűnösnek anyánk haláláért... Anyánk gyermekágyi lázban halt meg Suzy születésekor. - Nagyon sajnálom. Újból csend borult rájuk. Egy perc múlva Tigris kapitány szólalt meg: - És az ön szülei? - Édesapám, mint már tudja, Québecben kormányzó, anyám meghalt tízéves koromban. Mostohaanyámmal, akit öt évvel ezelőtt vett nőül az apám, nem jövök ki valami jól. Őt csak a bálok, az estélyek érdeklik... - Itt elhallgatott, majd némi tétovázás után kimondta, amire gondolt. - És ha őszinte akarok lenni, úgy hiszem, pont olyan, akit az ismerőse által említett. Tigris meghallotta a lány hangjából kicsendülő keserűséget, ránézett a lányra. - Ön magányos. Miért? - Az én világomban mindenki olyan ember, akik az élet olcsó szórakozásait részesítik előnyben, és nem is vágynak ennél többre. A ruháik, a bálok, amelyekre járnak, az emberek, akikkel találkoznak... ilyen sekélyes a mi életünk... - Sekélyes, de szórakoztató, mademoiselle - vágott a lány szavába Tigris. - Biztos vagyok benne, hogy maga igen aktív résztvevője ennek az életnek, amit annyira megvet. - Tigris visszafojtott lélegzettel és dobogó szívvel várta a lány válaszát. Julienne tekintete a semmibe révedt. - Mint hajóskapitány, maga soha nem volt részese az én „arisztokrata rétegemnek”. Teljesen természetes, hogy egy kívülálló izgalmasnak tartja ezt az életet. Hát a pénzzel soha nem volt gondom, az igaz; beleszülettem a gazdagságba. Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. - Azonban nagyon nagy árat kellett ezért fizetnem. Kemény korlátok között élek. Bármit teszek, mindent megbírálnak. A nemesi származású nők bizonyos dolgokat egyszerűen nem tehetnek meg, de még csak nem is vágyhatnak rá. Meghajtják a fejüket, és alázatosan elfogadják a helyzetüket. Ez mind nagyon szép és jó, ha valakinek olyan a természete, hogy így is boldog. De mi van akkor, ha valaki üresnek és unalmasnak érzi ezt az életet? Mi van akkor, ha valamire vágyik, de nem tudja, mi az, és nem tudja, hogyan töltse ki ezt az űrt? Julienne hangja megremegett. - Az igazat megvallva, nagyon szívesen odaadnám a ruháimat, a szolgáimat és a rideg, tartózkodó kérőimet egy egyszerűbb, tartalmasabb életért, egy olyan férfi oldalán, aki szeret engem, és akit én is szeretek. Tigris felé fordult. - Én nagyon irigylem magát, Tigris. Tudom, hogy nem gazdag, de esténként legalább azzal a tudattal feküdhet le az ágyába, hogy tudja, hová tartozik. Tudja, mit akar, és azt is csinálja. Remegve felsóhajtott, majd így fejezte be. - Én is szeretném megtalálni az életem értelmét. Julienne vallomása közben Tigris egyetlenegyszer sem szólalt meg. Megindította a lány őszintesége. Milyen nevetséges helyzet, gondolta. A lány azt hiszi, hogy ő szegény, és azért ilyen megkeseredett, mert irigyli őt, pedig ő is abba a világba született bele, amiről a lány beszélt. Őszintén meg tudta érteni a megvetését, mert ő maga hasonlóan érzett.
Ez a lány kész rejtvény. Egyszer pimasz és arrogáns. Máskor egy magányos, keserű kislány, aki szeretni akar, és akinek szeretetre van szüksége. Vajon melyik arca az igazi? - Mit tart a házasságról, milyen férjet akar magának? - kérdezte Tigris, hogy gondolatait másfele terelje. - A házasság az én mércém szerint azt jelenti, hogy házasság a megfelelő férfival, egy olyan férfival, akit szeretek. Máskülönben nem kérek belőle! - felelte Julienne, és dacosan magasra emelte a fejét, majd egy kis idő után hozzátette: - Vannak nők, akik hercegekről álmodnak, csodálatos, erős férfiakról, akik egy nap majd eljönnek értük, és magukkal viszik őket a kastélyukba, ahol boldogan élnek, amíg meg nem halnak. - A lány hangja lassan teljesen elhalkult, és olyan messze járt a saját gondolatai és emlékei között, hogy Tigris azon tűnődött, vajon tudatában van-e az ő jelenlétének. - Én kastélyban éltem, és tudom, milyen üres és magányos ott az élet. A hercegek pedig egyszerű emberek, akik csak magukkal törődnek, meg a vagyonukkal. Szívükben nincs helye a szeretetnek, igaz szerelemnek, amely egy igazi partner után vágyakozna, aki mellettük áll, és nem alattuk, mindazonáltal egy emelvényen a többi ember fölött. - Julienne megrázta a fejét. - Én nem kérek ebből az álomból. Az én álmom? Egy férfi, aki elvisz engem a kastélyból egy egyszerű házacskába, ahol úgy élünk, ahogy akarunk, és úgy szeretjük egymást, ahogyan kell, jóban-rosszban kiállunk egymásért. Sajnos, ezt még meg kell keresnem a köreimen belül. A gondolat hatására Tigris elmosolyodott. - Maga még nagyon fiatal, mademoiselle. - Tizennyolc éves vagyok - tiltakozott Julienne. - Nagyon fiatal. Maga még sokat fog változni. - A férfi szavai hidegen csengtek, bár a szíve hevesen tiltakozott a gondolat ellen. - Nem, én már nem fogok megváltozni - ellenkezett Julienne. Hirtelen kopogtak a kabinajtón. Max lépett be, jött leszedni a terítéket. Tigris is távozott, ideje volt felmennie a fedélzetre, ellenőriznie a helyes irányt. Bizonyára már a matrózok is hiányolják, eddig sohasem fordult elő, hogy sokáig elhagyta volna a kormányt. Miután mindkét férfi kiment a szobából, Julienne egyedül maradt a gondolataival. Nagyot sóhajtott. Tigris kapitány igazi férfi, el tudná képzelni vele az életét, de ez nemcsak rajta múlik.
10. fejezet Julienne nyitott szemmel feküdt az ágyán. Már a negyedik nap telt el azóta. A három nap eseménytelenül telt el, és Julienne egyre nehezebben viselte a „fogságot”. Bár Tigris kapitány mindent megtett azért, hogy a „vendég" kellemesen érezze magát, a tenger látványát, az utazás gyönyörét, a matrózok nyüzsgését nem pótolhatta. Julienne hiába próbálta olvasással múlatni idejét, gondolatai minduntalan visszatértek a kapitány izmos alakjára. Ráadásul a kapitány ideje nagy részét a fedélzeten töltötte, Julienne legfeljebb az étkezések rövid időtartamára látta viszont, már amikor lefáradt a kabinba, s nem odafent fogyasztotta el az adagját. Tigris kapitány azóta az éjszaka óta egyetlenegyszer sem próbált meg közeledni, s ez sértette Julienne büszkeségét. Azt várta volna, hogy a férfi most már minden percét vele akarja tölteni, s alkalmat keres az együttlétre. Csalódottan vette tudomásul, hogy ez korántsem így van.
Felsóhajtott a gondolatra. Egyáltalán nem így képzelte el az utazást, de semmi kifogása nem volt az ellen, ahogy alakult. Minden szép volt, és Julienne-nak semmi oka nem volt a panaszra. Semmi oka, egészen a reggeliig. Maga sem értette, hogyan szólalkoztak össze annyira Tigris kapitánnyal, hogy az végül felálljon, dühtől vörös fejjel elnézést kérjen a távozásáért, majd rácsapja az ajtót. Pedig milyen szépen kezdődött a nap. Amikor kinyitotta a szemét, Tigris markáns arcát pillantotta meg, ahogy fölibe hajolva gyönyörködve nézi az arcát. Gyorsan behunyta a szemét, ki akarta próbálni, hogy valóban érezni lehet-e a szerelmes pillantásokat. S valóban, mintha könnyedén simogatnák a bőrét. - Szeretlek... A szavak lassan szivárogtak el a lány tudatáig, ám amikor elérték legbelső lényét, felujjongott hallatára. Egyszer, kétszer, háromszor mély lélegzetet vett. Hallotta a Tigrist vetkőzni, s az izgatottságtól remegve várta, mi fog történni. Érezte, ahogy a férfi felhajtja a takarót, és mellé bújik a forró puhaságba. Forró karok ölelték át, könnyedén cirógatva mellbimbóit, majd a férfi a mellkasára hajtotta a fejét. Julienne némán hallgatta a férfi egyenletes szívverését, a másik testének forrósága beburkolta őt. Amikor megszólalt, halk hangja izgalommal telt meg. - Megismételnéd? Olyan jó volt hallani... - Ha tehetném, kifényesítve, szalagos pecséttel lezárva nyújtanám át. Elfogadod így is, a múlt által elhomályosítva és megszépítve, egyszerűen és teljességében? - Ó, Tigris! - szólt a lány lenyelve feltörő könnyeit. - Tisztességtelen lenne, ha... ezeket a szavakat csak bűntudatból, kárpótlásként mondanád nekem. - Soha - felelte a férfi egyszerűen. - Mégsem fogadhatom el... hacsak nem viszonozhatom a saját szerelmemmel. A lány nem gondolta volna, hogy valaha ki fogja mondani ezeket a szavakat. Mintha maguktól törtek volna elő szájából, mintha régóta várakoztak volna bensőjében, számtalan napon, talán hónapon, éven át. Talán egész életében. - Nem is kívánhatnék megfelelőbb viszonzást - felelte Tigris lágyan. Öleléséből mégis hiányzott a vágyat jelző vibráló feszültség. Ez zavarta a lányt, mert ő maga érezte, amint vére forrón áramlik testében. Megmozdult, hátrahajtotta fejét, hogy a férfi arcába nézhessen. Tudta, hogy az őt nézi, de csupán az arca körvonalait látta. Halvány fény ragyogott sötét szemében, mely a hajnal szürke fényét tükrözte. Julienne bátorságát összeszedve felemelte kezét, és ujjaival könnyedén végigsimította a férfi arcát, határozott állat, nyakának megfeszülő inait. Aztán magához húzta a férfi fejét, és szétnyíló ajkaival megérintette szájának határozott, érzékeny vonalát. Tigris viszonozta a csókot, addig nyújtva a fájdalmasan gyönyörteli érzést, míg a lány vissza nem húzódott. Csend telepedett közéjük, amelyet csak a visszafojtott, halk sóhajok neszezése tört meg. - Akarsz még aludni, kedvesem? - Attól tartok, már kiment az álom a szememből - válaszolta Julienne, és teljes testével Tigrishez simult. - Ha nem tűnik szemtelenségnek, akkor elárulhatom, rendkívül örülök ennek. A lány felkacagott, majd lehunyta szempilláját, amikor a férfi megsimogatta fülének hajlatait. Tigris hangja mély volt, és muzsikáló, amikor megszólalt. - Azt hiszem... - Mondd! - suttogta Julienne búgó hangon. - Lassan szerelmes leszek beléd... - Köszönöm. - Kinyitotta a szemét, és Tigrisre mosolygott. - Pajzán dolog lenne, ha azt mondanám, hagyjuk a szavakat, és inkább szeress?!
A férfi hangtalanul felnevetett. A nevetés még mindig a hangjában remegett, amikor megszólalt. - Ugyan, dehogy! Gyengéden kigombolta a lány testén az inget, s pillanatok alatt lemeztelenítette Julienne-t. Minden simogatását szavak érzéki játéka kísérte, mely diadaléneket zengett testének csodás formájáról, sima, gyöngyházfényű bőréről, hajának illatáról - melyekkel egyre növelte mindkettőjük elragadtatott mámorát. Gyengéd határozottsággal válaszokat kényszerített ki a lányból, hogy felfedje testének legérzékibb pontjait; hangjuk ritmusa lágy harmóniává kapcsolódott össze. Úgy tűnt, Tigris a lány lelkének bejáratát keresi, de nem lép be, amíg az engedelmesen és örömmel maga nem nyújtja át a kulcsot. Nyelvével nedves tűzként érintette meg Julienne mellét, miközben kérges, kormánykerékhez szokott kezével a derekát ölelte. A lány lapos, bársonyos bőrű hasa még lejjebb csábította. A férfi felfedezte Julienne széttárt combjának finom erekkel átszőtt belső oldalát, és levándorolt érzékeny térdhajlatáig, miközben forró kezével a lány testének legérzékenyebb pontját cirógatta. Julienne már nem fázott, nem menekült önkínzó felelősség mögé. Tűz borította el, bőre fénylett, elméje kikötőt nem találva, epedő vágy veszélyes vizein hánykódott. Miközben a férfi kezével helyettesítette forró ajkait, a lány egyre gyorsabban vette a levegőt. Esedezve és áldva, bizonytalan mozdulatokkal érintette a férfi hajának lágy hullámait, miközben a végső elragadtatás felé közeledett. Érzékei kitárultak, izmai megfeszültek a vágytól. Lélegzete egyre gyorsult, elsöpörte bágyadtságát, és ő egyre magasabbra emelkedett a féktelen boldogság felé, amit szinte őrjöngve ért el. A férfi átvetette a lány egyik lábát saját derekán, magához húzta őt, és forró gyönyörűséggel beléhatolt Julienne megérintette a férfi arcát, végigsimította a nyakát és a vállát. Hangja lágy volt, és remegő, amikor megszólalt. - Tigris, ó, Tigris! - El bírnád még egyszer viselni, hogy újra messzire ragadjon a szenvedély? A férfi erős keze a lány mellére tapadt, tenyere érezte szívverését. - Nem bírnám elviselni, ha nem így lenne - suttogta a lány. Nem is állt volna módjában megakadályozni. Az izgalom újra fokozott erővel tört fel bennük, vad és pusztító robbanásként élték át, mely élénken és lüktetve dúlta fel érzékeiket. Dicsfénye körülöttük hullámzott. Semmi sem létezett ezenkívül - sem valóság, sem múlt, sem jövő. A közeledő hajnal fényujjaival visszavonulásra késztette az árnyakat. Ezüst és arany ragyogással tükröződött szemükben, ahogy összefonódva feküdtek. A reggeli fény egymásba kapcsolódó tekintetükben nyomát sem találta sötétségnek, csupán a fényes, túláradó örömnek. Halk kopogás szakította félbe enyelgésüket, majd egy rekedtes, öreg, de félreismerhetetlen hang közölte az ajtón keresztül: - Behozhatom a reggelit a szobába, kapitány? Tigris némán nevetett, kivillantva erős, hibátlan fogsorát. Rákacsintott Julienne-re, aki piruló arccal húzta a nyakáig a takarót. - Azt hiszem, még néhány percig kibírjuk az éhezést! - válaszolta a kapitány. - Adj tíz percet, s hozhatod a reggelit! Max távolodó léptei gyorsan elhalkultak, mintha a hűséges, öreg barát akaratlanul sem szeretne tanúja lenni a kabinból kiszűrődő, félreérthetetlen zajokkal járó helyzettel. Tigris kipattant az ágyból, izmos fenekén megfeszültek az izmok. Julienne lesütött szempillái mögül figyelte a férfit, majd legyőzve természetes szemérmét, ő is kimászott az ágyból és felöltözött. - Finom ez a reggeli - jegyezte meg Julienne, élvezettel ízlelgetve a tányérján díszelgő húsdarabot. - Vajon miből készült? Tigris elhúzta a száját a lány naivságát látva.
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem árulom el! Tartok tőle, ha tudnád, mit eszel, már korántsem ízlene annyira... - A francia nemesség kifinomult ízlésével már éppen eléggé felfedezte magának a tenger élővilágát ahhoz, hogy semmilyen meglepetést ne okozzon számomra a reggeli - válaszolta Julienne, és mosolyogva tovább vizsgálgatta a reggelijét, élvezettel kóstolgatva az egyik darabot. - Tengeri uborkát eszünk, hölgyem! - vonta meg a vállát a kapitány, s szeme sarkából figyelte a lány reakcióját. A hatás frenetikus volt. Julienne arcára fagyott a mosoly, ahogy eszébe villant a kikötőben látott halászzsákmány, amelyben gyakorta akadtak tengeri uborkák, jókora, rusnya teremtmények, amelyek már önmagukban is elegendőek voltak ahhoz, hogy a halászok gyermekei ne nyúlkáljanak a zsákmányhoz. Tigris vigyorogva figyelte Julienne-t, majd látva a lány kétségbeesett tekintetét, gyorsan a segítségére sietett. Az egyik pohárba néhány ujjnyi bort töltött, és Julienne felé nyújtotta: - Idd meg! Segíteni fog! Julienne egyetlen mozdulattal felhajtotta a bort, arca szederjes színűre változott, az étel megakadt a torkán, és nem kapott levegőt. Kapkodva felköhögött, majd a kapitány erőteljes, ám visszafogott hátbavágása mentette meg a fulladástól. A kapitány gyorsan újratöltötte a lány poharát, ha az esetleg ismét fulladozni kezdene. - Bocsánat, Julienne, nem akartam ilyen durva lenni - mondta Tigris, miután a lány végre lenyelte a szájában lévő ételt. - Rossz vicc volt, de te akartad mindenáron tudni az igazságot... Julienne lassan visszanyerte egészséges arcszínét, és lenyelve hirtelen támadt bosszúságát, erőltetett mosollyal az arcán válaszolt: - Azt hiszem, tévedtem az imént a francia nemességről alkotott véleményemben. Még mi sem lehetünk elég felkészültek a szakácsművészettel szemben, ha a tenger élővilágáról van szó! Tigris nevetve fogadta a megállapítást. - Kicsoda számodra Max, és mióta szolgál téged? - váltott hirtelen témát a lány. A kapitány elkomorult, szemöldöke összehúzódott. Lassan megrázta a fejét. - Nem akarlak megbántani, Julienne, de ez kizárólag rám és Maxre tartozik. Elégedj meg annyival, hogy régóta ismerjük egymást, s már nemegyszer megmentettük egymás életét. Hosszú barátság szövődött közöttünk. - Nem óhajtottam a múltadban vájkálni, Tigris - válaszolta kicsit sértődötten Julienne. Mindössze azért érdeklődtem Max felől, mert rendkívül szimpatikus embernek találtam. Néma csend ereszkedett a kabinra, s hosszú percek teltek el egyetlen szó nélkül. Csupán az evőeszközök csörgése hallatszott, valamint a fedélzetről beszűrődő, a tengerészélettel együtt járó zajok. - Feltételezem, mademoiselle Julienne de Monteux - kezdte óvatosan a kapitány -, hogy nem ebben a ruhában óhajt partra szállni. Julienne elbizonytalanodott, ahogy végigpillantott szegényes ruházatán. Valóban, erre egyáltalán nem gondolt. Ilyen szakadt ruhában talán még a kormányzó házába sem fogják beengedni, így apja szeme elé sem kerülhet. Akkor pedig hogyan bizonyítsa be, hogy apja Québec kormányzója? - Mit tegyek? - kérdezte kétségbeesetten. - így mégsem kerülhetek apám szeme elé! Tigris lassan előrehajolt, amíg arca egészen közel nem ért Julienne arcához. Megnedvesítette ajkát, s boldog mosollyal előadta ötletét, melyen egész éjszaka gondolkodott. Imponálni akart a lánynak, s örömet szerezni számára, legalább akkora örömet, mint amit a lány nyújtott neki akkor. - Úgy gondoltam, veszek neked egy ruhát - suttogta minden szót külön kihangsúlyozva. Julienne arca felderült.
- Azt hiszem, ez a legkevesebb, amivel viszonozhatom a felejthetetlen éjszakát és azt, hogy nekem adtad azt, ami számodra a legdrágább volt! Julienne arcáról eltűnt a mosoly, hogy átadja a helyét a gyűlöletnek és a felháborodottságnak. Gyors mozdulattal megragadta a poharát, és a tartalmát Tigris kapitány arcába löttyintette. A férfi döbbenten meredt a lányra. - Nem várok fizetséget azért, mert önnel töltöttem az éjszakát! - sziszegte Julienne. - S hadd emlékeztessem, kapitány úr, hogy egyáltalán nem önként adtam oda magamat, hanem úriemberhez méltatlan módon szinte megerőszakolt! Takarodjon a közelemből! Tigris kapitány felpattant, s némán figyelte Julienne dühkitörését. Arcán ezer érzelem futott át, végül megfordult, és szinte kimenekült a kabinból. Az ajtó hangosan visszhangozta gondolatait.
Julienne egy ideig fülelt az éjszaka csöndjében. Valami megreccsent odakint, mintha egy kis állat csörtetett volna kabinja felé. Julienne mégsem félt, ezek az apró reccsenések éppúgy hozzátartoztak a hajósélethez, mint a vitorlák csattogása, a szél morajlása, a tenger hullámzása. Odakintről puha lépéseket hallott közeledni, s néhány pillanat múlva csendben kinyílt a kabinajtó. Vékony fénycsík vetült a padlóra. A lány légzése meggyorsult, s úgy érezte, szívé kiugrik a helyéből, de előbb bordáit apró darabokra tördeli. A férfi széles alakja eltakarta a fényt. A sötétséggel a kinti éj friss levegője is beáramlott a kabinba. Közel, fojtogatóan közel volt hozzá. A férfi egy pillanatig habozott, bezárta az ajtót, majd lassan közelebb lépett az ágyhoz, melyen Julienne hevert. A lány tettetni akarta az alvást, de képtelen volt rá. Akadozó lélegzete elárulta, hogy ébren van. Érezte a férfi leheletét, s tudta, hogy nézi őt. Tigris kinyújtotta karját, hogy megérintse Julienne-t. Halk, doromboláshoz hasonló nyögés tört elő a lány torkából. A férfi ujjai végigsiklottak vállán, az ingujj minden egyes kis ráncát megsimítva. Julienne megremegett a borzongástól. Az ujjak elindultak a nyaka felé, annak selymes bőrét kutatva. Julienne levegőt sem mert venni, s szemét leszorítva csak reszketett, mint aki szörnyetegek karmába került. Úgy feküdt ott, mint egy jéghegy. Nem akarta, hogy a férfi hozzáérjen, s ezt úgy jelezte, hogy még jobban összegömbölyödött. Már majdnem eszét vesztette a dühtől, amikor érezte, a férfi elveszi róla a kezét. Hosszú percek teltek így el. Tigris gyöngéden és puhán ismét megérintette, s egyre lejjebb vándorló kezei rátaláltak keblének két kis halmocskájára. Ezt már nem bírta tovább. Dühösen lerázta magáról a férfi karját, s közben a torkából feltört egyetlen értelmes szót kiáltozta: - Nem, nem, nem!!! A férfi abban a pillanatban elkapta csuklóját, keményen ujjai bilincsébe zárta, s kezével kérlelhetetlenül Julienne feje fölé nyomta. Combjával leszorította Julienne térdeit, így az meg sem bírt moccanni. Mindez addig tartott, amíg Julienne rúgkapálása meg nem szűnt. Erősen szorította, nem adva lehetőséget a menekülésre. Amint Julienne fölé hajolt, érezte, hogy hajszálai nedvesek, mintha épp az imént úszott volna egyet. A hirtelen beállt csöndben a férfi bocsánatkérő hangja hallatszott: - Nemcsak velem van a baj, igaz? A türelmetlen lerohanás miatt Julienne-nek keserűség öntötte el egész testét, torkát a megaláztatás érzése fojtogatta, s szeméből előtörő könnyei a férfi kezére hullottak. Tigris egy elfojtott átkozódással elhúzta a kezét, s az ágy másik szélére húzódott, miközben arca a nő felé fordult. - Miért?
Julienne megnyugodva fedezte fel, és maga sem akarta elhinni, hogy Tigris hangjából eltűnt a feszültség. Hangja megremegett, úgy vágott vissza: - Változtat ez valamit? - Ma reggel súlyos szavakkal illettél, most mégis te húzod fel az orrod. Miért? A kérdés tüskeként hatolt Julienne érzékeny lelkébe. Érezte, a férfi békülni jött, s maga sem értette, hogy miért viselkedik olyan elutasítólag vele szemben. Talán, mert Tigrisnek volt igaza?! - Nem tartozom válasszal. - Nem?! - Nem. - Kár. Akkor sajnos le kell mondanom arról, hogy valaha is megértsem a nőket... - vonta meg a vállát Tigris, majd kis szünet után folytatta -, pedig azt hittem, te más vagy. Julienne szeme kikerekedett a csodálkozástól. Bűntudat támadt fel a szívében, és a lelke mélyén tudta, a férfi nem akart semmi rosszat. - Micsoda? - Mintha valaki más lennél. Történt valami? Julienne nem tudott válaszolni. Ajkát szólásra nyitotta, de agyában üres gondolatok száguldoztak összevissza, egyetlen értelmes mondatot sem tudott kinyögni. Furcsán érezte magát. Igaza van, gondolta kétségbeesetten. Miért viselkedem úgy, mint egy megbántott nemeskisasszony? Meggondolatlanul vagdalkozom a szavakkal anélkül, hogy végiggondolnám, mit is akarok. Julienne lassan összeszedte a gondolatait, és a férfi felé fordult. - Nem akartalak megbántani - mondta halkan, de a férfi nem válaszolt, s Julienne hamarosan megállapította az ágy másik oldaláról hallatszó ütemes szuszogásból, hogy Tigris elaludt. - Nem akartalak megbántani - ismételte halkan, s még hozzátette. - Szeretlek, Tigris! Megfeszült izmai elernyedtek, s fáradt teste végre akaratának engedelmeskedve mély álomba szenderült. Távoli vihar moraja ébresztette fel Julienne-t. Könnyű sóhaj hagyta el száját, amint felnyitotta szemét, arra számítva, hogy a hajnal halvány fénye már elborította a vidéket. De mély sötét vette körül, amiben még a mellette fekvő férfi körvonalait is képtelen volt kivenni, bár érezte testének melegét. Ahogy magához tért, rájött, miért érezte annyira intenzíven a férfi testének hevét: mert feje a kapitány karján nyugodott, s egyik karja annak hasán pihent egész éjjel. Egy pillanatra elszorult a lélegzete, homlokát kiverte a veríték. Izmait megfeszítve fokról fokra próbált elhúzódni tőle. Azt kívánta, bárcsak ne ébresztené fel Tigrist. Kitágult szemmel, nagyon lassan mászott le az ágyról. Hirtelen megreccsent a lába alatt a padlódeszka, és Julienne halkan felsikoltott, amikor lábujjai valami keménynek ütődtek. Ekkor látta meg, hogy Tigris ébren van, de csendben fekszik és figyeli, mit csinál. Julienne szinte megdermedt. - Új nap, új gondolatok, új érzések - mondta Tigris. Mély, töprengő hangja megborzongatta Julienne-t. - Bár megsértettél, megbocsátok! - Miért? - kérdezte nyomban Julienne. - Mert nem akarom ezt a gyönyörű napot ilyen apró kellemetlenséggel elrontani. A férfi érvelése tetszett Julienne-nek. - Egyetértek... De megkérlek, bocsáss meg! Tegnap túlságosan forrófejű voltam, s nem gondoltam a... - Megértem. Fiatal vagy még, s néha hamarabb jár a szád, mint a szíved! Megbocsátok, és én is bocsánatot kérek félreérthető szavaimért. Sőt egyezséget ajánlok! Ma egy ujjal sem fogok hozzád érni... - Nem?! - kérdezte Julienne szomorúan.
- Egyezséget kötünk, és megkövetelem, hogy te is tartsd be a rád eső feltételeket! - Miszerint?... - esett kétségbe Julienne. - Egy ujjal sem fogok hozzád érni. - Sajnos! A férfi mély levegőt vett. - Te fogsz engem megérinteni! Julienne hallgatott. Megértette, hogy valójában a férfi jól kigondolt s eltervezett büntetéséről van szó. Míg ő aludt, azon töprenghetett, milyen eszközökkel lehetne őt akaratának alávetni. Julienne gondolatban megvonta a vállát, s egyre növekvő izgalommal nézett elébe az elkövetkező perceknek. Ha most elutasítja, akkor talán sohasem lesz része abban a felejthetetlen érzésben, mint amit az első éjszakán érzett. Nyelvével megnedvesítette szája szélét. - Azt hiszem, tudom, mire gondolsz. De én még sohasem kezdemé... - Igen, tudom. De ennek most van itt az ideje! Julienne elfordította a fejét, de Tigris kérlelhetetlenül folytatta. - Inkább rémült nyuszi akarsz maradni, aki elkezd siránkozni, amikor egy férfi a közelébe kerül? - Nem vagyok nyuszi! - Hogy bátorságát bizonyítsa, nyitott tenyerét a férfi széles, mezítelen mellkasára helyezte. Julienne testén remegés szaladt végig. Lehunyta szemét, s fejét a férfi izmos vállára hajtotta, kinek keze forró és erős volt az övéhez képest, szorítása gyengéd, de biztos, mint egy kapocs. Remegése lassan alábbhagyott. Kezét fel melegítette a férfi testéből kiáramló melegség. Lüktetést érzett tenyerén, s rájött, hogy a férfi szívdobbanásai azok. Ez a felfedezés keresztülcikázott idegein, s megnyugodott, hogy a férfi nem olyan rémisztő, mint amilyennek látszani akart. A felismerés ujjongó örömmel töltötte el, majd eszébe jutottak a férfi szavai: Ugye, nemcsak velem van a baj? Nem kellett volna olyan durva szavakkal reagálni Tigris ajánlatára. Végtére is, ha jobban belegondol, a férfi a maga módján kedveskedni akart neki, s örömet szerezni. Talán rosszul fogalmazta meg a gondolatait, de ez mégsem ok arra, hogy vérig sértsék egymást. Lehetséges, hogy zavara csupán érintéséből adódott? Nem. Egyik feltételezés sem tűnt helyénvalónak. A magyarázat csakis az lehetett, hogy a férfi iránta érzett vágya sokkal erősebb, mint amekkorának ő valaha is tartotta egy férfi érzelmeit. Miközben erről töprengett, ujjhegyei bebarangolták a férfi szőrös mellkasát. A hold kíváncsian bekukucskált a kabin ablakán, és a fényben Julienne meglátott valamit, ami eddig eszébe sem jutott. Tigris, aki eddig csendesen feküdt, hagyva, hogy a lány ujjai a testén kalandozzanak, nem viselt semmit magán. Meglepődve kapta vissza a kezét, mintha izzó széndarabra tenyerelt volna. A férfi elkapta csuklóját a levegőben. - Történt valami? - Hiszen meztelen vagy! - S ez ekkora gondot okoz neked? - Igen, nagyon is... - Sajnos, én nem segíthetek. Szavamat adtam, hogy nem érintelek meg - dörgött a válasz. Julienne nagyot nyelt. Vágya szinte már az egekig szökött, s lassan félelme is tompulni kezdett. - Segíthetnél! - Julienne hangja tétovának tűnt. - Most magadnak kell boldogulnod! - Rendben van - szakította félbe Julienne. - Akkor tedd vissza a kezed oda, ahová szeretnéd!
Ez úgy hangzott, mint egy parancs, de kiérződött belőle a vágyakozó könyörgés, ami megnyugtatta Julienne-t. Egy percig mozdulatlanul feküdt, majd lassú és szaggatott mozdulattal, mintha keze önálló akarattal bírna, úgy tett, ahogy a férfi kérte. Kezével lefedte a férfi mellkasa alatti völgyet, s miközben egyre feljebb csúsztak ujjai, észrevett egy különös hasonlóságot: a férfi szíve éppolyan hevesen vert, mint az övé, s ezt az érzést még az izmok sem tudták tompítani. A férfi meg sem moccant és egyetlen jelét sem adta diadalának. Egyenletesen lélegzett, miközben karjai két oldalához simulva pihentek. Az újra és újra felvillanó fényben Julienne lehunyta szemeit. Nem akarta tudni, a férfi nézi-e őt, vagy sem. Nem akarta megkockáztatni, hogy meztelenségét lássa, bár Tigris lapos hasa alatt felduzzadt férfiassága és hosszú, izmos lábai mély benyomást tettek rá. Egy idő múlva azonban úgy érezte, már ő sem elégszik meg a férfi mellének simogatásával. Ajkaival formálta a szavakat, de csak később, szinte suttogva ejtette ki azokat: - Most mit tegyek? - Ami örömet okoz neked - szólt Tigris mély és felcsigázott hangon, de amint Julienne elmozdította kezét a testéről, rögtön hozzátette: -, kivéve ezt az egyet. Amikor Julienne visszahelyezte a tenyerét, hegyes kis dudort simított kezével. A férfi mellbimbója annyira megkeményedett, mint a sajátja szokott, egy pillanatra megtorpant, majd ujjait kíváncsian a férfi bimbójára helyezte. Az még keményebb lett, mint amilyen az előbb volt. Ez felcsigázta érdeklődését, s ujjaival kis ösvényt vágott a férfi mellkasán burjánzó őserdőn keresztül a másik bimbóhoz. Körmével megpöccintette egy kicsit, s elmosolyodott, amikor egy pillanat alatt az is megkeményedett. Elkezdte sodorgatni, s ez a játék hosszasan lekötötte figyelmét. A két bimbó közti mellizmok annyira megfeszültek, hogy szegycsontja csatornát képezett. Ezen, mint egy hídon keresztül elindult keze fölfelé, a torok irányába, míg elérte nyakából kiugró ádámcsutkájának domborulatát. Itt megállt, s ujjpercei a férfi sima arcára lendültek át. Vajon mindennap borotválkozik, futott át Julienne agyán a gondolat. Pedig a tengeren senki nem kérné számon rajta az ápolatlanságot. Ez is imponált a lánynak. A mellette fekvő férfi szájára gondolt, amit nem fed borosta, s vonalai tiszták, élesek, bőre sima, formája szépen ívelő, s melyhez most ujjhegyei annyira közel vannak... Milyen lenne, ha... Elhessegette magától a gondolatot, s ujjai gyorsan visszaszaladtak Tigris torkához, majd a szegycsont vonalát követve a rendkívül kemény, szinte merev rekeszizomhoz. Bordái sekélyesen emelkedtek és süllyedtek, amikor lélegzett. Szétterpesztett ujjait hasára tapasztotta, úgy számolta, hányszor vesz levegőt Milyen különös volt ez a gyenge mozgás, ez a mely és egyenletes légzés, melyből Julienne arra a következtetésre jutott, hogy Tigris elaludt. Mint mellkasát, a rekeszizma körüli részt is széles izomcsíkok hálózták be. A sok domborulat között köldöke mély horpadását tapintotta ki a hasfal vonulatán. A bemélyedés vonala mellett pehelyszerű szőr vonult végig, melyet Julienne felfedező ujjai ösvénynek használtak. Megint átsuhant agyán az az este, amikor először meglátta meztelenül, s egy görög isten klasszikus szobrához hasonlította testét. Tigris legnagyobb meglepetésére Julienne nem fejezte még be az ismerkedést az izmos férfitesttel. Szinte elakadt a lélegzete, amikor a lány lassan lecsúsztatta a kezét az ágyékára, és puha keze végigsimított a lüktető hímvesszőn. A férfi felhördült meglepetésében. A vágy kezdte elborítani az agyát, s mar régen megbánta ígéretét. - Boszorkány! Julienne elmosolyodott, de nem hagyta abba a simogatást. Izgalmasnak találta az új „játékot”, végre úgy uralkodhatott a férfin, ahogy mindig is szeretett volna.
Tigris nem bírta tovább. Széttépte a lány testét alig takaró inget, majd a lány tarkója köré fonta a kezét, és magához húzta Julienne testét. Ahogy a férfi szájának melege megérintette a lány ajkait, érzékei olyan hevességgel lobbantak fel, mint amikor egy fáklyát dobnak a puskapor közé. A férfi kemény, mégis rugalmas ajkai, szinte már lelki fájdalmat okozva, harapdálták, csábították az övéit. Minden ereje elhagyta, ahogy a férfi nyelve lágyan nekinyomódott szájának, egy ideig bejáratot keresett, majd becsúszott fogai között egyenesen neki a lány nyelvének a csábítás erotikus táncának érzését keltve. Zakatolt a vér Julienne fülében, miközben nyelvével a gyömbérhez és mentához hasonlítható ízeket kóstolgatta. A férfi bőre hozzásimult orcájához. Julienne felemelte kezeit, és ujjaival a férfi göndör hajába túrt. Keble megremegett, ahogy a férfi meleg mellkasának nyomódott. Táncolt előtte a világ, majd teljesen elveszett, ahogy átengedte magát a férfi faIánk birtoklási vágyának. Mély, állatias nyögés hagyta el a férfi torkát, amely még jobban feltüzelte Julienne vágyait. A férfi szívének kalapálása a lány keblén visszhangzóit, erős combjaik egymáshoz tapadtak. Mint aki sokáig megtagadta magától a táplálékot, a férfi újra és újra rávetette magát Julienne ajkára. Majd nagyokat nyögve, lefelé haladva csókolgatni kezdte a lány hosszú nyakát. Egy pillanatra megállt, hogy megízlelje a vadul verő nagy eret, majd tovább haladt a csókokkal a meztelen kebel emelkedése felé. Tigris keze, lágyan cirógatva Julienne bőrét, a derekától indulva felfelé masszírozni kezdte a lány oldalát, végül a kéz a kebel alsó domborulatára tapadt. Hüvelykujját kötekedve, kissé gúnyolódva lassan hol lefelé, hol felfelé tolta, de módszeresen centiméterről centiméterre haladt felfelé. A lány bizonytalanul lélegzett... egész testét várakozás töltötte el. A férfi nyelve megérintette a lány bőrét, és ugyanabban a pillanatban a hüvelykujja gyengén hozzáért a lány mellbimbójának tetejéhez. A gyönyör tiszta érzése lökésszerűen száguldott végig a lány testén, egészen le combjai találkozási pontjáig. Magához szorította a férfit, nekifeszítette kebleit a férfi kezének. Akarta, hogy érezze a férfit ugyanúgy, mint ahogy reggel. Julienne hallva a férfi gyors légzését, felnyitotta szemét, és kissé leeresztett pillái alatt nézte a férfi éhes vizsgálódását. - Szépséged és varázsod elbűvöl, s bátorságod minden képzeletemet felülmúlja - suttogta a férfi meghitten, orrával közben a lány puha bőrét cirógatva. Ajkai a lány nyakától lefelé haladva elérték a remegő keblet, és kóstolgatták a kemény, rózsaszín mellbimbót. Ráérősen körbehaladt csókjaival a bimbó körül, mielőtt kedvesen szájába vette, és szopni kezdte az érzékeny testrészt. Julienne teste megfeszült, felsőtestét előretolta, el akart merülni a férfi szájának forróságában. Ujjait összeszorítva közelebb húzta a férfit. A férfi szája még gyorsabban folytatta szerelmes rohamát. Nyelvének mozdulataitól a vágy perzselő lángja futott végig a lányon, egészen combjainak felső részéig. Gyönyörteljes, lüktető melegség kelt életre teste titkos, feltáratlan részében. Ennek a melegségnek az erőssége egyre nőtt. Teste remegett a sóvárgástól, amelynek nagyságát sehogy sem tudta magában megérteni. A férfi érezve a lányban tomboló vágyat, kezével lefelé haladva kis ideig a nő hasának selymes bőrét masszírozta. Ezután keze lejjebb siklott, míg végül becsúsztatta a lány lábai közé. - Ó, Jézusom, Julienne - suttogta, miközben szájával visszatért a lány ajkaihoz. - Akarlak! Szinte áhítatosan megsimogatta a lányt. - Itt akarom érezni magam, mélyen benned. Kérlek, bízz bennem! - Megemelte Julienne csípőjét, és magára engedte a lányt. Julienne testébe már-már a fájdalom határait súroló gyönyör hasított egy tőrdöfés gyorsaságával. Szemét tágra nyitotta. Ilyen gyönyörűséges élményben még sohasem volt része. Ez nem lehet igaz, gondolta magában. Felidézte magában azokat a gyönyörűséges
pillanatokat, amelyeket nyáron lóháton töltött. Talán ezen élmények késztették arra, hogy csípőjét ösztönösen mozgatni kezdje. A férfi engedelmesen követte a lány mozgását, aprókat lökdösve altestével. Ahogy közeledett a beteljesülés, mindkettőjük mozgása felgyorsult, lélegzetük szaggatottá vált. A két szerelmes egyszerre jutott el a gyönyör kapujához, hogy aztán együtt lépjenek be rajta.
11. fejezet Szépen lassan teltek a napok, s a szerelmesek önfeledten adták át magukat éjszakánként a felszabadult érzések áradatának. Soha egyetlen rossz szó nem esett közöttük, a hangulat idillikus volt. Max elégedetten nyugtázta, hogy a két szerelmes nem civakodik egymással. A matrózok lassan elfogadták, hogy Pocok minden idejét leköti a kapitány szolgálata, bár ha nem ismerték volna Tigris hírhedt vonzalmát a nők iránt, bűnös gondolatok is megfordultak volna a fejükben. Természetesen alig telt el nap, hogy Maxnél ne érdeklődtek volna Pocok iránt. A hűséges, öreg komornyik minden este részletesen beszámolt a matrózoknak Pocok egészségi állapotáról s arról, hogy aznap éppen mivel töltötte idejét. Titokban az is elterjedt a fedélzeten, hogy a kapitány felfedezte az inasban rejlő fantasztikus tehetséget, s most a kormányosi mesterség csínjára-bínjára tanítja. Jean Arious némileg szomorúan vette ezt tudomásul, de miután a kapitány róla sem feledkezett meg a napok folyamán, tulajdonképpen cseppet sem szomorkodott emiatt. Elvégre egy hajón két kormányosra is szükség lehet, gondolta. Az út huszonegyedik napján verőfényes reggel köszöntötte a matrózokat. Mindenki felszabadult és boldog volt, kivéve Tigris kapitányt. Hosszú órák teltek el néma egyhangúságban. Tigris kapitány a kormánykeréknél állt, Maxszel beszélgetett. Tigrisnek, ahogy a tekintetét a tengerre vetette, valami rossz előérzete támadt, minden idegszála megfeszült, veszélyt szimatolt. A nap még nem bukott alá a horizontnak, de a másik oldalon a hold már szeretett volna feljönni. Ráadásul köd ereszkedett lassan a tengerre, még rejtélyesebbé téve a légkört. A szél pedig egyre erőteljesebben fújt. - Vitorla a láthatáron! - jelentette egy hang a magasból. - Éppen előttünk. - A mindenit! - kiáltott fel Tigris kapitány. - Max, hozd gyorsan a látcsövemet! A komornyik azonnal rohant és hozta, majd átvette a kormányt, hogy Tigris ellenőrizhesse a másik hajó zászlóját. Tigris kapitány a szeméhez emelte a látcsövet. - Egy idegen hajó, zászlót nem látok felhúzva. - Pontosan felénk közeledik - hallatszott fentről egy újabb kiáltás. Tigris kapitányban még jobban erősödött a rossz előérzet, ezt szavakba is foglalta. - Nem tetszik nekem az a hajó, jobb lenne kitérni előle, annál is inkább, mert a puskapor nagy része még a kikötőben megsemmisült. Mit szólsz hozzá, Max? Maxet meglepte a kérdés, eddig sohasem kérte ki a véleményét a kapitány. - Tegyen úgy, uram, ahogy jónak látja. - Öt fokkal északnyugatra, vitorlákat átállítani! Max arra forgatta a kormánykereket, amerre a parancs szólt, s a hajó engedelmeskedett akaratának. Eddig nyugati irányban siklott fel-le a hullámokon, most a hajóorr új irányba fordítva folytatta fáradságos útját, rövid megtorpanás után ugyanolyan kitartóan, mint annak előtte.
Néhányan a lent tartózkodó matrózok közül észrevették az irányváltást. Dörmögtek magukban, de mivel más zajt nem hallottak, megnyugodtak. - Az idegen hajó távolodik - jelentette Phillippe a magasból félóra múlva félig kétkedően, félig megkönnyebbülten. - Lehet, hogy kitér - jegyezte meg Tigris kapitány, aki még mindig a hajó orrában tartózkodott, és a tengert fürkészte. Aztán magában még hozzátette: - Nem hiszem, hogy megszabadultunk tőle! Éppen elindult vissza a kormányhoz, amikor a másik hajó irányt változtatott, s félreérthetetlenül ismét közeledni kezdett a La Espérance-hez. - Irányt változtatott! Közeledik! - Újabb öt fok északnyugatra! Gyorsan, emberek! A matrózok nyomban végrehajtották a parancsot. Tigris kapitány fel s alá járkált a fedélzeten, a fordulat eredményét várva. A La Espérance iránya megváltozott a másik hajóhoz képest, amely továbbra is ott lebegett a horizonton, mint egy parányi ködfolt. Úgy tűnt, a két hajó távolsága csökken, és alig egy óra elteltével már szabad szemmel is láthatóvá váltak a másik hajó körvonalai. Egy újabb óra telt el, s az üldözők egyre közeledtek. Tigris kapitány rádöbbent, milyen kitűnő- kormányosa és kapitánya lehet a másik hajónak, hogy még mindig követni tudja a La Espérance irányváltozását Tigrisnek nem ez volt az első tengeri útja, megélt mar egypár kalandot a tengeren. Ismert minden csillagot, amely remegő fényével nem világította meg az óceán víztömegeit, de tájékoztatásul szolgált. Ismerte hajója orrának minden árnyalatnyi fordulatát. De el kellett ismernie, hogy a távoli idegen hajó kapitánya sem most kezdte a hajózást, tud néhány fortélyt. Nagyon különös, hogy az idegen hajó szüntelenül igazodik La Espérance változásához. Mintha valaki Tigris ki nem mondott gondolatát is ismerte. De Tigrist nem olyan fából faragták, aki hamar beadja a kerekát. Erőteljes hangon odaszólt a matrózoknak: - Próbáljuk meg a másik irányt, vissza az eredeti irányt! – kiabálta a kapitány. - És az összes vitorlát fel! Maxnek nem tetszett a dolog, de nem mert ellenkezni. Pedig igaza volt. A feladat, amit kapott, eléggé kockázatos. A haló már eddig is annyi vitorlát feszített ki, amennyi ilyen időben megengedhető volt. Ennél több már a józan észbe ütközött. De Tigris kapitány erélyesen megismételte a parancsát, s a matrózok annál inkább engedelmeskedtek, mert lelkűk mélyén ők is meg akartak szabadulni a feléjük közeledő idegen hajótól. A vitorlákat sorra felvonták, és várták az eredményt. A La Espérance mintha megérezte volna, hogy most meg kell mutatnia, mire képes. A frissen felhúzott vitorlák csak úgy dagadtak a szélben, a hajó mélyen meghajolt, valósággal befeküdt a hullámok közé, amelyek már-már a fedélzet korlátját érintették. Néha a hajó úgy megrázkódott, mintha jégcsúcsnak ütközött volna. Tigris kapitány feszülten kémlelte a tengert, nézte a másik hajó haladási irányát. Mintha most nem változtatott volna az irányán. És ebben a percben még mintha az időjárás is nekik kedvezett volna, leszállt a köd, ezzel eltakarva őket a másik hajó elől. Tigris kapitány parancsot adott néhány vitorla bevonására, így a hajó megkönnyebbülten, most már megerőltetés nélkül, biztonságosabban siklott tova a ködbe borult tengeren. Tigris abban bízott, hogy az éj leple alatt, valamint a ködben észrevétlenül el tudnak hajózni az idegen hajó mellett. Ha feljön a nap, és az idegen hajót nem látják sehol, szerencséjük volt, megúszták a dolgot. De ha nem...
Hajnalban, amikor a nap első sugarai megcsillantak a vízen, a köd is eloszlott, és mintha a távolban magasban. - A hajó, itt van megint a hajó, tőlünk északnyugatra - ordította. Minden matróz a fedélzetre nyomult, de még nem láttak semmit. - Merre van? - kiabáltak vissza Phillippe-nek. - Északnyugat irányába nézzetek, ahol az ég és a tenger vonala találkozik, ott van egy halvány csík! A matrózok addig meresztették a szemüket, míg megpillantották végre a vitorlás körvonalat. - Az angyalát! - káromkodott Jean Arious - Ezt a hajót nem lehet kicselezni? A matrózok bámészkodását a kapitány éles hangja szakította félbe. - Matrózok! Készüljünk fel egy esetleges összeütközésre! Ágyúkat előkészíteni! A tengerészek azonnal indultak végrehajtani a parancsot. Fél órán belül támadásra készen álltak. Mindenki, a helyén volt, feszült csendben várták a kapitány további parancsait,. Minden szem Tigris felé fordult, aki a kormánykeréknél átvette Maxtől a hajó irányítását, de közben feszülten kémlelte a horizontot. Az idegen hajó egyre közelebb ért hozzájuk, ami jóval idősebb volt a La Espérance vitorlásnál, de ellenséges szándékát élesen bizonyította a halálfejes fekete lobogó. Most már semmi kétség, kalóztámadás érte őket. Ha élni akarnak, harcolniuk kell. Hallomásból jól ismerték a kalózok kegyetlenségét, ezért minden matróz megfogadta, nem adja olcsón az életét. Mindkét hajó egyenletesen haladt egymás felé, figyelmesen követték a másik hajó minden mozdulatát, mielőtt megkezdenék az élethalálharcukat. Az eddigi felhőtlen ég, ami kék mennyezetként feszült ki a két hajó fölött, most hirtelen beborult, mintha rossz szemmel nézné a lent történő dolgokat. A sötét felhők nem kerülték el Tigris kapitány figyelmét. - Végezni kellene ezekkel a kalózokkal, mielőtt a vihar ideér! - próbált könnyed lenni a kapitány. - Fővitorlát felhúzni, hadd repítse meg a hajót a szél! Ágyúkat megtölteni! Szemmel alig követhető sürgés-forgás vette kezdetét a fedélzeten. Ez eddig láthatatlan ágyúk gördültek elő apró emelvények alól, mord arcú matrózok puskaport és acélgolyóbisokat cipeltek fel az alsó fedélzetről. A csapat összehangolt munkáján látszott, volt már alkalmuk élesben is kipróbálni tudásukat. Tigris kapitány komor arccal nézte az előkészületeket, s magában számba vette a rendelkezésre álló muníciót. Ágyúgolyó még lett volna bőven, de az a szerencsétlen baleset megfosztotta őket a puskapor közel kétharmadától. Érzékeny veszteség, és biztos találatokra lesz szükség, ha valóban meg akarnak szabadulni makacs üldözőjüktől. A kapitány elégedetten látta, hogy minden parancsát teljesítették. A szél hatalmas erejétől a La Espérance száguldani kezdett. Ezzel szemben az ellenséges hajó nem tett semmilyen lépéseket, ugyanolyan tempóban, ugyanolyan irányban haladt a La Esne ráncé felé. - Ezt az irányt továbbra is tartani kell, bármi is történjen! - kiáltotta Tigris kapitány, és a két hajó távolságát vizsgálgatta. Kizárólag saját tapasztalatára és éles szemére hagyatkozhatott a vérre menő küzdelemben. Még túlságosan távol voltak ahhoz, hogy kilőjék az ágyúkat. A matrózok feszült csendben várakoztak, hogy amikor a kapitány kiadja a parancsot, azonnal cselekedni tudjanak. Tudták, az életük függ a gyorsaságuktól. Elérkezett a pillanat. A kalózhajó a megfelelő távolságba érkezett, vélte Tigris kapitány. - Tűz! - kiáltotta a kapitány. Elsütöttek egy ágyút, de a golyó „kacsázva” ugrált hullámról hullámra, s végül egy kis tajtékfelhőt szórt az ellenfél fedélzetére, miközben ártalmatlanul elhaladt mellette. A második és a harmadik lövedék is elkerülte a kalózhajót.
- Hé, emberek, mi a fenét csináltok ott lent, pontosan célozzatok, nincs elegendő puskaporunk - ordított Tigris kapitány, de a matrózok sem értették a dolgot, ők pontosan állították be a távolságot - Állítsatok az irányszögön, és növeljétek meg a távolságot! - adta ki a parancsot a kapitány. A következő golyó már eltalálta az ellenséges hajót, a legénység ujjongva nézte, hogyan csap be a golyó az ellenséges hajó kötélzetébe, törmelékké aprított fadarabokat szórva szerteszét. A válasz ezúttal nem maradt el, a kalózhajó is elsütötte ágyúit. A következő pillanatban a La Espérance-en egy robaj hallatszott, melybe széttépett kötelek pattogása, a kisebb árbocrudak ropogása keveredett, mindez az ellenséges sortűz hatásosságát bizonyította. Ám a veszteségek ellenére a meglepetés okozta zűrzavar csak néhány percig tartott. A franciák dühösen viszonozták a tüzelést. Az ezután keletkező füstfelhő a hajók árbocai fölött gomolygott, egybeolvadt, eltakarva immár a küzdőteret, így akadályozva a pontos célzást. Egy újabb, a La Espérance-ről leadott ágyútűz éppen a kalózhajó főfedélzetét találta el, a kormánykerék és a főárboc környékéről felcsapó lánynyelv ezt igazolta. A La Espérance fedélzetéről üdvrivalgás hangzott fel. - Ötven arany a tüzérnek! - kiáltotta öblös hangon Tigris kapitány. - Telibe találtad a kormányszerkezetet! De ekkor a szél elpártolt Tigris kapitányéktól. Eltérítette a hajókat az irányuktól, s most a lendülettől a két hajó egymás felé siklott a vízen, óriási füstfelhőkbe burkolózva. Néhány perc múlva a kalózhajó orrával a La Espérance tatjának ütközött. A csattanás ijesztőnek tűnt, de nem volt végzetes. A kalózhajó esztelenül merész harcosai közül néhányan hihetetlen gyorsasággal és ügyességgel a vitorlás fedélzetére ugrottak. Csak néhányan tudtak átjutni a vitorlásra, mert a szél most, úgy látszik, meggondolta magát, és mégis a jó oldalra állt, hirtelen feltámadt, s ezzel jócskán eltávolította a vitorlást a kalózhajó közeléből. Az a néhány kalóz, akinek sikerült átugrani, halált megvető bátorsággal vetette rá magát a meglepett legénységre. Kardokkal rohantak a matrózokra, akik az első meglepetéstől még mozdulni sem bírtak, csak álltak ott az ágyúk mellett. Csak amikor már egész közelről hallották a kalózok csatakiáltását, akkor néztek valami védőeszköz után. Tigris kapitány hidegvérrel figyelte a rohamozó kalózokat, felvette az előre kikészített és megtöltött pisztolyokat, és egymás után célba vette a hajóján rekedt kalózokat, hogy aztán sorra egymás után végezzen néggyel közülük. A kalózok úgy hullottak, mint ősszel a legyek. A szél már jókora távolságra vitte a kalózhajót s a tengeri farkasok óvakodtak az újabb ágyúlövésektől, bíztak cimboráik hihetetlen vadságában s abban, hogy hamarosan megszerzik maguknak a La Espérance-t. Ebben a pillanatban újabb ágyúsortűz dördült a La Espérance fedélzetéről. Az egyik ágyúgolyó felszakította a kalózhajó oldalát, és egyenesen az egyik lőporkamrába trafált. Szerencsés lövés volt, annyi szent. Bár a kalózhajó már kis híján lőtávolon kívül volt, a tüzérek nagyszerű munkát végeztek. A találatot hatalmas robbanás követte, ahogy a lőporos hordók sorra felrobbantak, és apró darabokra szaggatták a kalózhajót, fedélzetén a tengeri farkasokkal. Néhány pillanat múlva a fekete lobogós gálya az oldalára dőlt, és lassan süllyedni kezdett. A tenger felszínét deszkadarabok lepték el, melyek között nem kapálóztak túlélők. A robbanás mindent elemésztett. A La Espérance fedélzetén harcolók ebből keveset láttak, minden figyelmüket a harc foglalta le. A kalózok hihetetlen vadsággal küzdöttek, és nem igazán akadt tengerész, aki a közelükbe merészkedett volna. Már csak két tengeri farkas maradt életben, amikor az egyikük rövid mordályt rántott elő a dereka mögül, és célba vette Tigris kapitányt.
Julienne hangos kiáltásokra riadt fel szendergéséből. Nem bírván legyőzni a kíváncsiságát, felosont a fedélzetre, és meghúzódott az egyik hordó mögött. Nem akarta elrontani az elmúlt napok idilli békéjét azzal, hogy figyelmen kívül hagyja Tigris kapitány azon óhaját, miszerint nem akarja a fedélzeten látni. Izzadt arcú emberek rohangáltak a fedélzeten, fegyvercsörgés hallatszott, és idegen nyelvű kiáltások verték fel a La Espérance eddig békés nyugalmát. Julienne riadón megijedt, amikor rádöbbent, hogy egy kalózhajóval kerültek harcba. Félelmében mozdulni sem mert. A kalózhajó elsüllyedésekor örömében felemelkedett a hordó mögül, megfeledkezve a kapitány kéréséről. Ebben a pillanatban az egyik kalóz előhúzta hosszú csövű mordályát, és Tigris kapitányra emelte a fegyvert. Amikor Julienne meglátta, hogy a rusnya, félszemű, foghíjas kalóz mire készül, habozás nélkül cselekedett. Szeme előtt a szeretett férfi arca lebegett, s ez elegendő volt ahhoz, hogy legyűrje a szívében szűkölő félelmet. Kiugrott a rejtekhelyéről, és nekirontott a kalóznak, miközben felkiáltott. - Tigris, vigyázz! Tigris kapitány a kiáltás irányába fordította a fejét, de ekkor valami elsüvített mellette a jobb karját horzsolva. Odanyúlt, és megállapította, hogy a neki szánt pisztolygolyó épp csak súrolta a karját, de komolyabb sérülése nincs. Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy egy női sikolyt hallott. - Julienne! - kiáltotta Tigris, és ahogy lenézett az alsó fedélzetre, megpillantotta Julienne-t, aki egy kalózzal viaskodott; karmolta, rugdosta, ahol csak érte. A kalóz teljesen meg volt zavarodva, s ahelyett hogy végzett volna a lánnyal, csupán a védekezéssel törődött. Tigris nyomban a lány segítségére sietett. Futás közben kirántott egy kardot az egyik halott kalózból, s a Julienne-nel viaskodó emberre rontott. - Megdöglesz, kutya! - felkiáltással iszonyatos erővel a kalóz hátába szúrta a kardot, hogy a hegye kis híján elérte a lányt is. A kalóz holtan rogyott össze. Tigris kapitány kitárt karokkal rohant oda Julienne-hez, aki alig állt már a lábán. - Kicsi, hős megmentőm! - suttogta Tigris, és magához szorította a remegő lányt, majd ajkát a lány ajkához tapasztotta, és egy hosszú csókban forrtak össze. A legénység, miután leterítette a másik még életben lévő kalózt, szótlanul állt és bámult. Nem tudták felfogni, honnan bukkant fel egy lány, éppen most a csata végére, akit ha jobban szemügyre vettek, mintha a Pocok ruháját viselné. Egyáltalán ki lehet ez a lány, találgatták. Mindannyian Maxre néztek, tőle várták a választ, de ő a kormánnyal foglalkozott, úgy tett, mintha nem venne észre semmi különöset. - Ó, Julienne, már megint elhagytad a szobád, és felfordulást csináltál - kacsintott a lányra Tigris, majd a szájtáti matrózokhoz fordult: - Mit bámultok itt, nem láttatok még lányt csókolózní? Menjetek azonnal a munkátokra! Úgy tudom, van mit helyrehozni! - De... de... hiszen... ő a Pocok - dadogta Jean Arious, talán ő tért magához a leghamarabb, vagy neki volt bátorsága megszólalni. - Igen, én vagyok, vagyis voltam - felelte gyorsan Julienne, mielőtt még Tigris leszidná a fiút. - De tudtommal, amikor még utoljára láttalak, nem dadogtál. Tessék, néhány napig nem figyelek rád, s máris mit csinálsz - pirított rá kedvesen Julienne a fiúra. - Uraim, a nevem Mademoiselle Julienne de Monteux. Erre, ha lehet, még jobban összezavarodtak az emberek. Még az előbbi meglepetésből sem tértek magukhoz, amikor egy lány küzdött egy kalózzal, és most kiderül, hogy az a lány egy előkelő úr gyermeke. S ráadásul fiúruhában. Miért? Senki sem értett semmit.
- Na, emberek, ha kibámulták magukat, akkor esetleg dolgozhatnánk is, meg kell javítani a hajót! - szólt erőteljes hangon Tigris kapitány, mire az emberek azonnal munkához láttak. De még sokáig pusmogtak egymás között a furcsa előkelő lányról. Tigris kapitány leparancsolta Julienne-t a kabinba, de ő maga is követte. Lent megnézte a karján keletkező sebet. Szerencsére csak egy kis horzsolás volt az egész, amit Tigris, mint orvos gyorsan ellátott. Majd felment a hajó fedélzetére, szemrevételezni a karokat, amiket a kalóztámadás okozott.
12. fejezet A tenger nyugalmát semmi sem zavarta meg. Könnyű szellő dagasztotta a vitorlákat. A fedélzetről vidám matrózének hangja szállt, miközben a tengerészek a kalóztámadás okozta károk helyreállításán dolgoztak. A kapitány a kormány mellett állt. Elégedett pillantást vetett embereire, néha pedig vágyakozóan nézett az alsó fedélzetre vezető lejárat felé, amerre a kabinja helyezkedett el. Julienne valahol odalent van, gondolta magában, s egy pillanatra felvillant a szeme előtt a lány sudár, vágygerjesztő teste, kacér pillantása, aranybarna hajzuhataga. Maga sem akarta elismerni, mennyire megszerette Julienne-t. A támadás nem okozott helyreállíthatatlan károkat, bár Québecben nem árt majd szárazdokkba vontatni a La Espérance-t, hogy minden porcikáját alaposan átvizsgálják. A széttört árbocot kiemelték, szerepét ideiglenesen a többi árboc vette át. Kevesebb vitorlával, némileg lassabban fognak Québecbe érni. A késés legfeljebb egy-két napos lesz, állapította meg a kapitány. A kötélzetet megjavították, a szétlőtt vitorlát befoltoztak. A munka serényen folyt, a matrózok vidáman végezték munkájukat. Nem telt bele egy nap sem, s a La Espérance, bár kicsit megtépázva, de vidáman futott a hatalmas, kék tengeren. A tegnapi támadás során sikerült kihalászni a vízből egy hatalmas, tépett halálfejes lobogót és egy mentőcsónakdarabot, melyre vérszínű festékkel a Killer név volt felpingálva. Gyilkos. Milyen találó név, gondolta Tigris. Ezúttal azonban nem hozott szerencsét a tulajdonosainak.
Tigris valami homályos, rossz elvérzettel küszködött. A nap elvégezte aznapi munkájának nagy részét, lassan a nyugati horizont felé süllyedt. A délelőtt eseménytelenül telt, a víz sima volt, az idő szép. Igazi hajóskapitány álma nap volt, egy dolgot kivéve: nyomát sem látta Julienne-nek. Leült elfogyasztani késői ebédjét. Eddig annyira lefoglalta a hajó irányítása, hogy egész nap nem volt ideje enni. Az előbb azonban, ahogy farkaséhesen belépett tágas kabinjába, és meglátta a tányérján gőzölgő ételt, csupán egyetlen kérdése volt. - Mi a pokol ez? Max csodálkozva nézett fel a rumospoharából. - Mi lenne, kapitány? Ragu. - Ragu? Mióta főz a szakács ragut? Azonnal látni akarom! Néhány perccel később a gömbölyű szakács dőlt be az ajtón izgatottan. - Hívatott, kapitány? - Igen, hivattalak. - Tigris egy villányit felemelt a húsból, és undorodva nézte a lecsepegő zaftot. - Erre mi a magyarázat?
A szakács arca felragyogott. - Észrevette a ragumat? Jaj, úgy örülök, kapitány! A legénység minden tagja nagyon örült neki. Az igazat bevallva nem az én ötletem volt, hanem Mademoiselle Julienne-é. Így a szokásos húsadagnak csak a felét kellett felhasználni, mégis elég volt mindenkinek, és még repetára is maradt egy kicsi belőle. - Hirtelen elkomorult az arca. - Sajnos, mivel mindenki másodjára is kért, magának csak ennyi maradt. Tudtam, hogy ízleni fog... - Tulajdonképpen szeretem a ragut - dünnyögte Tigris, és rosszul leplezett undorral nézett a tányérjára. - De a jövőben, ha lehetséges, ne változtass semmit a menün, csak azután, ha az én engedélyemet kikérted hozzá! - Igenis, kapitány - motyogta a szakács, és vállat vonva az ajtó felé nézett. Tigris egyetlen kézmozdulattal elbocsátotta. - Elmehetsz. - Miután a szakács elment, Tigris kapitány hűséges, öreg komornyikjához, Maxhez fordult. - Nem tudnál valami hideg ürühúst szerezni? Cserébe neked adom a ragut. Max vigyorogva indult a raktárba, s hamarosan jókora adag összeválogatott élelemmel tért vissza kapitánya nagy örömére. - Ügyeltem rá, hogy Julienne kisasszony ne szerezzen erről tudomást! - jelentőségteljesen megemelte az elemózsiás csomagot. A kapitány morcosán nézett rá, de a finomsások meglágyították a szívét. A késői ebéd után Tigris felment a fedélzetre hogy ellenőrizze a kormánykereket. Hét óra volt, s váltás ideje. Azt várta, hogy az állásokban friss és kipihent matrózokat fog találni, ehelyett megdöbbenve látta, hogy ugyanazok a fáradt arcok néznek vissza rá, akiket egy órával korábban otthagyott. - Biztos vagyok benne, uram - válaszolta az elgyötört matróz feszengve -, hogy már elindultak. Tigris arca elkékült. Utálta a pontatlanságot. Leviharzott a lépcsőn, a legénységi szállás felé. Tigris első gondolata az volt, hogy talán betegek. - Jean! Louis! Michael! Thomas! - kiáltotta, és már lépett is, hogy segítsen. A nevük hallatán a férfiak villámgyorsan felugráltak. Hirtelen mozdulataik eredményeképpen valóságos kártyaeső hullott a földre. - Igen, kapitány! - kiáltották, és most maguk voltak a megtestesült figyelem. Tigris a bűntudatos arcokról a földön heverő kártyalapokra nézett. - Mit jelentsen ez? És a váltást jelző harangszó? A férfiak üres tekintettel néztek egymásra, majd végül Louis szólalt meg. - Nem hallottuk, kapitány. - Azt látom. - Már éppen az utolsót játszottuk. - Utolsó mit? Louis rájött, hogy rontani már nem ronthat a helyzeten, ezért készségesen magyarázni kezdett. - Mademoiselle Julienne megtanított minket whistelni, kapitány. Egy kicsit nehéz volt, és gondolom, annyira koncentráltunk, hogy... - Elég! - Tigris egyszerűen nem talált szavakat. - Később még visszatérünk rá. Most pedig azonnal induljatok a fedélzetre. A többiek már hullafáradtak! A négy matróz mereven tisztelgett, és villámgyorsan elhagyta a kabint. Tigris lüktető halántékához nyomta az ujjait. Hirtelen heves fejfájás vett erőt rajta, és azt is tudta, hogy mi a neve. Julienne.
- Max! Földet látok! - Julienne izgatottságában szinte felrepült a főfedélzetre. A férfi felnevetett. - Igen, mademoiselle. Az ott Kanada a távolban. Ha nem jön közbe semmi, néhány nap múlva találkozhat az apjával. - A férfi látta a lány arcán átsuhanó vegyes érzelmeket. - Ez az út meglehetősen fárasztó lehetett a maga számára, hölgyem - mondta kedvesen. - Biztos örül, hogy lassan véget ér. Julienne a tengert nézte. - Igen, Max, azt hiszem. Az elmúlt két hét csodálatos volt, emlékezett vissza Julienne némi romantikával. Szinte egyetlen éjszaka sem múlt el anélkül, hogy Tigris ne kereste volna fel a lányt a kabinban. A nappalok kicsit nehezebben teltek, de ez két ilyen makacs természetű ember részéről megbocsátható. Julienne gyakran állt a kormány mellett, nézte a tenger kékes ragyogását, és elismerő, titkos pillantásokat vetett Tigris erőtől duzzadó, izmos testére. - Úgy tűnik, mintha már egy örökkévalóság telt volna el, amióta elhagytuk Brest kikötőjét jegyezte meg Julienne. - A szél szokatlanul erős volt, és a kalóztámadás is hátráltatott minket úticélunk elérésében, és... - Lassan felnézett a tiszta, ragyogó égboltra, melyen játékos barikák módjára száguldozó bárányfelhők suhantak a messzeség felé. - Max, én félek - suttogta vékony, remegő hangon. A férfi arca ellágyult. - És mitől, hölgyem? Julienne egy hosszú pillanatig hallgatott. - Attól - kezdte a lány -, hogy hamis reményekbe ringattam magam az apámat illetően. Az igazság az, hogy valószínűleg haragudni fog, ha váratlanul beállítok. - Talán megbánta, hogy elindult Québecbe? - kérdezte Max, miközben gyors pillantást vetett a serényen forgolódó tengerészekre. A lány gyorsan megrázta a fejét. - Nem. Apám igazságos, és várható rosszallása ellenére bizonyára örülni fog, hogy láthat. S én is nagyon örülök, hogy eljöttem. Ez valami olyasmi volt, amit meg kellett tennem. Túlságosan régóta készültem a szabadulásra. - Rámosolygott a férfira, majd folytatta. Amellett lehetőségem nyílt megismerni magukat. A La Espérance egész legénysége nagyon sokat jelent számomra, különösen maga. Max mindentudó pillantással nézett a lányra. - És a kapitány? Julienne elpirult. - Talán ő is. Max felnevetett. - Biztos benne, hogy teljesen őszinte magával, hölgyem? - Számít ez valamit, Max? - nézett rá Julienne nyíltan. - Akár érzek valamit, akár nem, az nem számít. Ő is megy a maga útján, én is. - Ennyire biztos ebben? Julienne határozottan bólintott. - Igen. Vannak bizonyos származásból adódó korlátok, amelyeket még én sem mernék áthágni. - És ha szerelmes lenne? Az sem befolyásolná a jövőjét? - kérdezte Max. Julienne nagyot sóhajtott. - Erre nem tudok válaszolni. Lehet, hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy szembenézzek egy ilyen kihívással. Reménykedjünk benne, hogy sikerül elfelejtenem a kapitányt, s végül megtalálom a hozzám illő férfit. - Mármint a rangjabelit, akit a családja is megfelelőnek tart?
Julienne lassan bólintott. - Bár engem nem igazán érdekel, hogy az arisztokrácia mit gondol rólam, de az nagyon fontos a számomra, hogy a családom elfogadja az illetőt, ha nem is egészen ért egyet a választásommal. - Azt hiszem, nem egészen így képzelte el a nyári szórakozását, Mademoiselle Julienne. Elvégre vajmi ritkán szaladgál egy nemeshölgy egy kereskedőhajó fedélzetén férfiingben és nadrágban - jegyezte meg Max csillogó szemmel. A férfi szavai jobb kedvre derítették a lányt. Julienne láthatóan megkönnyebbült, s amikor maga elé képzelte a jelenetet, hangosan felnevetett. - Hát, tényleg nem, ebben biztos vagyok - értett egyet. - Azonban már ha a kérdés felmerült, szeretnék rá válaszolni. Érzelmek ide vagy oda, nekem Tigris kapitánnyal nincs jövőm. - Ismét a tenger felé fordult, és úgy folytatta: - Azért jó, hogy megérkeztünk. Ideje, hogy elkezdődjön az új életem... és véget érjen az előző. Max bölcsen mosolygott. - Csak a sors tudja megmondani, mi a miénk, és mit kell hátrahagynunk. Bízzon a sors bölcsességében! Julienne visszafordult. - Maga csodálatos ember, Max. Minden eddigi barátom közül maga a legkedvesebb számomra. Hiányozni fog. - Maga is nekem, mademoiselle - válaszolta Max. Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette. - De még nem kell elbúcsúznunk egymástól. Jöjjön, és nézze meg a Szent Lőrincfolyót! Nemsokára elérjük. Csodálatos látvány. Julienne a korláthoz lépett, és arcán határtalan csodálat tükröződött. Csak állt és nézte az egyre közeledő part csipkés szélű szikláit. Madarak csapatai köröztek a fantasztikus sziklaformációk fölött, hal után kutatva a vízben, majd nyílvesszőként csaptak le prédájukra. A hullámok vadul nyaldosták a hatalmas köveket, átlátszó permetet szórva durva felszínükre. Egyszerűen gyönyörű volt. S hamarosan Québecbe érnek.
Tigris csendesen álldogált egy árboc mögött, és Julienne sugárzó arcát nézte. A lány egyszerűen odatapadt a korláthoz, és egy hete, amióta meglátták Kanadát, szinte egyfolytában ott állt. Most éppen azt a kis folyót csodálta, amely abban a keskeny csatornában folyt, ahol a La Espérance haladt. A lány elragadtatása az őket körülvevő szépség láttán szinte újjászületés volt Tigris számára. A lány szemén keresztül látni a tájat olyan volt, mint először látni, legeslegelőször. A férfi hirtelen elkomorult. Szertelen utasának különleges tehetsége van arra, hogy újra és újra ráébressze őt az élet nyújtotta szépségekre, és sebezhetőségére, amiről eddig nem is tudott. Volt benne valami ritka és gyönyörű ártatlanság, testi és lelki tisztaság, amely mindennél jobban vonzotta Tigrist. S most, hogy minden bizonnyal elválnak útjaik, jobban vágyott mind a testére, mind a lelkére, mint amennyire magának is be merte vallani. Lábai, mintha saját akarattal bírnának, odavitték Julienne mellé. Lekönyökölt a korlátra, és a távolba mutatott. - Nézze! - mondta lágyan. Julienne-t felkészületlenül érte a szeme elé táruló bársonyos sötétzöld foltok látványa Több száz volt belőlük, különböző méretűek és formájúak, szétszórva a Szent Lőrinc-folyó vizében. - Ó, Tigris - sóhajtotta Julienne lenyűgözve. - Mik ezek? - Az Ezer-szigetek, mademoiselle. Ugye, gyönyörű?
A lány szinte szóhoz sem jutott. - De hiszen több száz van belőlük! - Ha egészen pontosak akarunk lenni akkor majdnem kétezer szigetről kell beszélnünk, és mindegyik más és más. Rengeteg legenda kering a keletkezesükről. Varázslatos, romantikus legendák. - A férfi most, hogy Julienne ott állt mellette, sokkal szebbnek találta a látványt, mint korábban. - Elmondja nekem ezeket a legendákat? - nézett fel Julienne a férfira. Úristen, ezek a szemek, ezek a szürkészöld, feneketlen szemek, amelyek tiszták, mint a tenger, és kiszámíthatatlanok, mint egy nyári vihar. Tigris úgy érezte, hogy rögtön elmerül bennük. Nagyot nyelt. - Majd máskor, Julienne. - Hangja rekedten csengett az elfojtott érzelmektől. Ellenőriznem kell a kormányt. Julienne kutatóan nézett Tigris arcára, és ez alkalommal sikerült bepillantania az álarc mögé. Persze nem lett volna szabad, hogy az ott látottak felkavarják... de sajnos nem tehetett róla, mégis így volt. Örült neki, hogy Tigrist legalább annyira felkavarja a közeli elválás ténye, mint őt. - Québec nyugodtnak látszik - mondta Max. - Igen - jött a kurta válasz a kormánykerék mellől. Max egy hosszú percig Tigris arcát fürkészte. A csendes, jó idő ellenére, ami végigkísérte a hajót a Szent Lőrinc-folyón Québec kikötője felé, Tigrisnek szemmel láthatólag rendkívül rossz kedve volt, és órákon keresztül egyetlen szót sem szólt, amióta meglátták a város nagy házait és a homokos tengerpartot, ami céljukat képezte. Rosszkedvéért nem politikai meggyőződése volt a felelős, hanem az, hogy nemsokára el kell válnia Mademoiselle Julienne de Monteux-től. Max felsóhajtott. A Tigris átkozott makacssága fölött érzett bosszúsága és a gazdája iránti megértés váltogatták egymást Max lelkében. Még nem született a földön olyan apa, aki jobban szerette volna a fiát, mint ahogyan Max szerette Tigrist, és senki, aki jobban megértette volna a vétkezését. Most azonban Tigris lelkében valami szokatlant érzett. A kapitány megváltozott, s talán ez a változás egész életére kihat majd. Valahogy segítenem kell, gondolta Max, hiszen Tigris boldogsága a tét. - Nem kell elengednie, ha nem akarja, uram. - A komornyik szinte maga is megdöbbent saját szavaitól. Tigris megdermedt a gyengéd szavak hallatán. - Hagyd el, Max! De Maxnek esze ágában sem volt. - Maga a keserűségtől nem látja az igazságot. - Én pontosan tudom, mi az igazság. Maxnek erős volt a gyanúja, hogy nem ugyanarról az igazságról beszélnek. - Ő nem olyan, mint a többi lány - ellenkezett. Tigris élesen felnevetett. - Én azt nagyon jól tudom, Max. És éppen ezért sokkal veszélyesebb rám nézve, mert más. A végén ő lenne a végzetem, ezt pedig nem akarom. Max tudta, hogy Tigrisben régi emlékek kavarognak, és a férfi fél elveszíteni a függetlenségét. - Szereti magát, kapitány - mondta lágyan, tudva, hogy igen vékony a jég, amin táncol. - És maga is szereti. - Még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mi az a szerelem - ellenkezett Tigris. - Valóban, kapitány? Szerintem nagyon is jól tudja.
- Lehet, de azt nem sejti, ki is vagyok valójában. Julienne számára pedig ez nagyon sokat jelent. - Akkor mondja meg neki, és majd meglátja, mit szól hozzá. Tigris megrázta a fejét. - Erre semmi szükség. Nemsokára az apjánál lesz, mi pedig útban hazafelé a fával. Hamarosan véget ér az egész. - Valóban? A kérdés úgy hasított bele Tigrisbe, mint egy éles kés. Nem, nem lesz vége. Hiszen most is, ahogy tekintetét a közeledő partra szegezte, nem azt látta, hanem Julienne nevető arcát, kívánatos testét azokban a nevetséges férfiruhákban. Nincs értelme tovább tagadni: a lány befí/kőzött a szívébe. És most már csak rajta múlik, hogy ki tudja-e onnan űzni. - Ha megérkeztünk Québecbe, szükségem lesz rád a kirakodás irányításánál. Tigris hirtelen témaváltása egyáltalán nem lepte meg Maxt. Mindig ezt tette, ha beszélgetésük túlságosan személyes jelleget öltött. - Elviszem az üzenetet a kormányzónak, s egyúttal magammal viszem Julienne-t is. Kíváncsi leszek a fogadtatásra - tette hozzá keserű fintorral. Max idegesnek látszott. - Gondolja, hogy Monsieur Monteux neheztelni fog azért, hogy a lánya egyedül utazott egy férfiaktól hemzsegő hajón? - Gondolom. - Mademoiseile Julienne csak mostanában kezdett aggódni az esetleges kellemetlen fogadtatás miatt. Tigris arca hirtelen ellágyult. - Julienne túl naiv. Meg sem fordul a fejében, hogy valami rosszul is végződhet. Mindenesetre örökre... - Mielőtt befejezte volna a mondatot, hirtelen észbe kapott, és gyorsan elhallgatott. - Az emberek készen állnak a kikötésre? - kérdezte. - Igen, kapitány. - Max tudta, hogy Tigris Mademoiselle Julienne iránti érzelmeinek témája egy időre le van zárva. Max azonban még nem mondott el mindent, amit akart, és a reményt sem adta fel. Azt persze tudta, hogy a megoldás nem lesz könnyű. Bárcsak több ideje lenne...
Julienne hetek óta először egyáltalán nem vágyott a fedélzetre. Csak ült az ágya szélén, időnként felállt és kinézett a kabinablakon. Néhány órán belül az apjánál lesz Québecben. Kanada... szabadság... új élet. Most talán valóra válthatja álmait. Akkor meg miért nem örül neki? Felkuporodott az ágyra, és a lábait maga alá húzta. Elhagyni a La Espérance legénységét sokkal nehezebbnek tűnik, mint annak idején a családját. Az igazat megvallva, a matrózokat sokkal inkább a családjának érezte. Ezektől a nyers emberektől annyi szeretet és kedvességet kapott, amennyit még soha életében. Olyanok voltak számára, mint a testvérei, a kedves, bölcs Max pedig mint az apja. És Tigris. Gyorsan átölelte magát a karjaival, mintha védekezni akarna valami ellen. A kettejük dolga befejezetlen maradt, és már az is marad. Talán jobb is így. Talán nem. Hallotta, ahogy a fedélzeten az emberek egymásnak kiabálnak, rohangálnak, majd azt, ahogy a hajó a dokknak ütődik. Csak ült, felhúzott lábakkal, várta, hogy Tigris lejöjjön érte, és azt mondja: itt az idő. Mégis amikor valaki megkopogtatta az ajtót, ijedten ugrott egy kicsit. - Igen? - szólt ki.
Max lépett be a szobába. - Bocsásson meg, hölgyem - kezdte, ahogy Julienne felemelkedett az ágyról. Megérkeztünk Québecbe. A kapitánynak sürgős dolga akadt, de nemsokára visszatér, és akkor elviszi magát az édesapjához. Arra gondolt, hogy amíg távol van, maga esetleg megfürödhetne és átöltözhetne. - Átöltözhetnék… - Julienne csak most jutott eszébe ruházatának állapota. Halálra rémült. Ó, Max, mit fogok csinálni? Apám soha nem lenne képes ezt a ruhát elfogadni egy lányon, főleg nem a saját lányán. Max még soha nem látta ilyen kétségbeesettnek. Még a heves vihar vagy a primitív körülmények sem tudták Mademoiselle Julianne-t annyira megijeszteni, mint annak a gondolata, hogy az apja mit fog szólni enyhén szólva szalonképtelen ruházatához. Ennek a gondolata elég volt Max számára, hogy látatlanul is megutálja Monsieur Monteux-t. - Ne aggódjon, mademoiselle! - nyugtatta meg a lányt. - Fürödjön meg, a többit bízza rám! Nem kell sietnie! Julienne bizakodóan nézett a lassan elmosolyodó Maxre. - Megyek és beküldetem magának a fürdővizet, mademoiselle. - Ezzel Max sarkon fordult, és szinte kimenekült a szobából, hogy elkerülje a lány további faggatózását.
Tigris egy órával később érkezett vissza a hajóra, kezében egy jókora, ám mégis könnyűnek tetsző csomagot tartva. Mellette Max ballagott, elégedett mosollyal az arcán. Tigris lelopakodott a lépcsőn, gondosan ügyelve minden lépcsőfokra, és csendben az ajtó mellé húzódott. Hallgatózott. Odabentről vidám vízcsobogás szűrődött ki. Lassan kinyitotta az ajtót, és belépett a kabinba. A szoba közepén, nyakig elmerülve egy kád forró vízben, ott ült Julienne. A lány kicsit megijedt a váratlan látogatótól, félig lehunyt szemei tágra nyíltak a meglepetéstől. - Tigris! Az isten szerelmére, mit akarsz? - Karjaival gyorsan eltakarta meztelen melleit, ijedten a férfi elszánt tekintetétől. Julienne gyönyörű volt. A látvány elűzte Tigris minden rosszkedvét. A lány anyaszült meztelen volt, és sokkal szebb, mint eddig. A vágy ágyúgolyóként robbant az ereiben, és csaknem térdre esett a lány előtt. - Ajándékot hoztam. Elhallgatott, mert egyszerűen képtelen volt folytatni. Egy gyors mozdulattal belökte maga mögött az ajtót, és odalépett a kádhoz. Julienne érezte, hogy mélyen elpirul. - Köszönöm - mondta a lány halkan, szinte lehelve a szavakat. - Helyezze az ágyra az ajándékot, majd később megnézem. És most, ha megbocsátana. Szeretném folytatni a fürdést... Ó, Tigris... ne! A férfi térdre rogyott a kád mellett, és ujjait mélyen belefúrta a lány vizes hajfürtjeibe. - Muszáj - súgta. - Lehet, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy a karjaimban tarthatlak. Száját lassan a lányéhoz érintette. Julienne ajka meleg volt, puha és remegett. A férfi felnyögött, félig kiemelte a lányt a vízből, és magához húzta. A víz kiloccsant a kádból, rá a férfi ingére, és vékony patakocskákban csordogált a padlón. Julienne ijedten kapott a férfi karja után. - Teljesen összevizezlek - suttogta erőtlenül, alig kapva levegőt. Ereiben vadul száguldozott a vér. - Nem érdekel. - De Tigris... az inged... - Hát jó. - A férfi egyik erős karjával magához ölelte a lányt, a másikkal pedig letépte magáról a vizes ruhadarabot, és ledobta maga mellé a földre. - Tessék. Most már nem kell
aggódnod az ingem miatt. - Nem várt válaszra, csak magához szorította a lány puha, karcsú testét. Julienne halk nyögése csak fokozta a Tigris testét rázó vad remegést. Vad, perzselő lángok csaptak fel, és mintha maga a pokol szabadult volna el kettejük között. A férfi érezte a lány szívének dobolását a mellkasán, erősödő szorítását a karján, majd ahogy az apró kezek lassan felcsúsztak a vállára. - Ó, Tigris! - suttogta Julienne lágy, fojtott hangon. Ez a hang mintha valami gátat szakított volna át a férfiban. Szó nélkül felemelte a lányt, arcát az arcához szorította, vad és birtokló csókokkal borítva el a száját. Birtokba vette a lány nyelvét, a száját, a leheletét, és magáévá tette őket. Gyengéden simogatta Julienne hátát, fel és alá csúsztatva a kezét, egyre közelebb húzva magához. Érezte, hogy a lány minden egyes érintésétől megremeg. Julienne ugyanazzal a sürgető kétségbeeséssel, határtalan vággyal válaszolt a közeledésére, amely Tigris lelkében tombolt - talán, mert ez volt az utolsó alkalom. Tigris hirtelen elszakította a száját a lányétól, kicsit eltolta magától a forró testet, és belenézett a szürkészöld szempárba. - Julienne - suttogta rekedten -, jobban kívánlak, mint bárkit ezelőtt az életemben. Tegyük felejthetetlenné ezt az utolsó alkalmat. Szeretnék olyan mélyen beléd temetkezni, amennyire csak lehet. A lány szemében a vágy lassú izzással ragyogott. - Tigris, én is szeretném... A férfi magához ölelte a lányt, majd lehajolt, és erős karjaiba kapta Julienne-t. Vízcseppek mutatták az utat az ágyig. Tigris gyengéden az ágyra fektette a lányt, majd kapkodó mozdulatokkal levetkőzött és mellé bújt. Forró testük összetapadt, s izgató csókban forrtak egybe. Mohó kezek indultak felderíteni a jól ismert ismeretlent, a mindig újat és újat hozó női testet. Julienne átengedte magát érzéseinek, s inkább ösztöneire, mint tapasztalatára hallgatva, simogatni kezdte a férfit. Kezével végigcirógatta izmos hátát, végigsimított a fenekén, majd visszakúszott a mellkasára, hogy aztán egy rövid időt a combok találkozásánál is eltöltsön. Játékát a férfi izgatott, gyönyörteli zihálása kísérte. Tigris keze Julienne keblére tapadt. Egy pillanatig élvezte tenyerében a meleg súlyt és a bódító illatot, ahogy orrával simogatta a lány nyakát. Ajkával akaratlanul is cirógatni kezdte a bársonyos bőrt, testét Julienne selymes bőréhez, izgató domborulataihoz préselte. A levegő szinte forrt körülötte. Mindkettőjüket elöntötte a vágy. Tigris hüvelykujja nagyon lassan felemelkedett, és a tenyeréhez nyomódó kemény kis bimbót kezdte simogatni. A lány felnyögött, kezével a férfi mellkasát simogatta. Selymes haja az állát cirógatta, miközben a lány a nyakát csókolgatta. Édes lehelete szinte égette a férfi testét. Vágyott rá, hogy eggyé legyen vele, hogy testét az övébe temethesse. Tigris keze a lány derekához csúszott, és ahogy közelebb húzta magához, a combjuk összeért. Férfiassága kínzó vágyakat keltett benne. Képtelen volt megállni. Szájával a lány halántékát cirógatta, majd ajka felé indult, hogy megízlelje nedvességét. Éhesen falta a puha ajkat, elbódulva a lány szívtépő csókjától. Nyelvét bedugta a fogai közé, s majdnem felrobbant a vágytól, amikor a lány furcsa nyögéssel megérintette a sajátjával. Kínzó vágya egész testét eltöltötte. Hosszú körmök mélyedtek a hátába, amikor szinte erőszakba forduló szenvedéllyel viszonozta a csókot. Remegő kézzel fogta meg a lány fenekét, hogy közelebb húzza fájó ágyékához.
Tigris szája újra és újra az édes ajakra szomjazott, ahogy egyre mélyebbre süllyedt a lélegzetelállító vágy tengerében. Keze lefelé csúszott a forró testen, hogy erezhess mellének feszességét. A bátran odakínált feszes mellbimbót kezdte cirógatni. A lány felnyögött, és megfogta a férfi kezét, hogy aztán a legféltettebb titkára húzza. Tigris boldog csodálkozással engedelmeskedett Julienne kimondatlan kérésének. Tigris egyik keze továbbra is a combok között kutatott, másik kezével a lány csodálatos haját simogatta. Julienne felnyögött a férfi érintésére, combja köze teljesen nedves volt az érintéstől. Úgy érezte, menten felrobban a benne tomboló vágytól. A férfi érezte a lány néma követelődzését, és óvatosan rágördült a lányra. Ujjai átadták helyüket a vágytól lüktető hímvesszőnek, amely kecses eleganciával merült el a sötét alagútban. Julienne testén remegés futott végig, csípője körkörös mozgásba kezdett. Ajkait halk nyögdécselések hagyták el, s fenekét egyre magasabbra emelte. A lány teste egyre gyorsabban mozgott a férfi alatt. Tigris minden erejét megfeszítve visszatartotta magát, egyszerre akarta megízlelni a gyönyör csodálatos gyümölcsét Julienne-nel. A lány minden gátlását levetkőzte, zihálása betöltötte a kabint. Tigris gyengéden megfogta Julienne lábait, és a vállaira helyezte. A lány torkát elégedett sikkantás hagyta el, és halkan suttogta: - Szeretlek! A férfi lehajtotta a fejét, és lassan a lányra engedte magát, hogy ajka egybeforrhasson Julienne ajkával. - Én is szeretlek! - lehelte csendesen a lány szájába. A lány teste ebben a pillanatban megfeszült, s Tigris egy másodperccel később Julienne testébe lövellte magját. Kimerülten és megkönnyebbülten zuhantak egymásra.
13. fejezet Julienne kezébe vette a rózsaszín szalaggal átkötött, terjedelmes méretű csomagot. Arcán kislányos öröm látszott. Vajon mi lehet benne? Sietve kezdte bontogatni. Ahogy az első réteg lehullott, ajkát izgatott kis sikoly hagyta el. Amikor meglátta a ruhát, a szeme könnybe lábadt, s mélyet sóhajtott. A dobozban egy fátyolszerűen finom fehér selyemruha lapult, melynek anyagát pókháló vékonyságú rézszínű csíkok szőtték át. A nyakrészt arannyal futtatták, az ujjak hímzése lélegzetelállítóan mesés volt. A ruha gyönyörű volt, minden apró részlet mestermunkáról árulkodott. - Miért? - fordult Julienne a férfi felé. - Nem vihettek apádhoz férfiruhában - válaszolta nyomban Tigris kapitány. - Elevenen megnyúzna mindkettőnket, ha megkísérelném. Tartsuk be az etikett szabályait! Julienne hosszan felsóhajtott. - Én... ezt nem fogadhatom el! Most a férfin volt a kérdezés sora. - Miért nem? Julienne lesütötte a szemét. - Ez... ez rengeteg pénzbe kerülhetett! Tigris megrázta a fejét. - Korántsem fizettem annyit érte, mint amennyit gondolsz. A férfi dolga, hogy mindent megadjon a szépségnek, ami jár neki,
A lány elpirult. Hirtelen nem tudta, mit is válaszoljon erre. Lassú mozdulattal a doboz felé nyúlt. Bár még nem fogalmazta szavakba, szíve mélyén már elfogadta az ajándékot. - Fordulj el, kérlek! Szeretném felpróbálni! Tigris elfordult. Julienne sietve magára öltötte a csodálatos ruhakölteményt. Percekbe is beletelt, amíg minden a helyére került, s az utolsó gomb is begombolódott. De megérte a fáradságot! A férfi szinte elképzelte maga előtt a lányt, ahogy csodálatos testét belebújtatja a ruhába, ahogy végiggombolja csodálatosan domborodó mellén a díszgombokat, ahogy nemes ívű nyaka kiemelkedik a ruhából. - Hogy tetszik? - kérdezte ártatlan arccal. Tigris megfordult, s Julienne számára már az első pillanatban nyilvánvalóvá vált, megtartja a ruhát. A férfi arcára olyan leplezetlen csodálat ült ki, mint még soha a hajóút folyamán. Egyszerűen megdermedt, csupán tekintete futott végig a lány tökéletes alakján. A látvány minden várakozását felülmúlta. Álmaiban sem merte volna gondolni, hogy ilyen gyönyörű lesz Julienne ebben a ruhában. Amikor kiválasztotta az üzletben, csupán a megérzéseire hagyatkozott. AZ eredmény káprázatos volt. - Istennőm! - suttogta elragadtatással. Julienne elégedetten konstatálta az eredményt. Gyors pukedlit csinált, és a férfihoz lépve forró csókot nyomott a homlokára. - Az érdem nemcsak az enyém! Ez a ruha bárkit megszépítene... - Ne gondold, Julienne - válaszolta a férfi, s hátralépett, hogy teljes szépségében lássa a lányt. - Egyszerűen fantasztikus vagy! Julienne elpirult ennyi bók hallatán. - Köszönöm a ruhát! - suttogta. - Nagyon köszönök... mindent. Mademoiselle Julienne de Monteux hazatért. A matrózok látott szájjal bámulták a nemesi pompába öltözött tüneményt, aki feléjük lebegett a fedélzeten. Azok, akiken kalap volt, gyorsan lekapták a fejükről. Julienne csak legyintett egyet a formaságok láttán, és kedvesen elmosolyodott. - Kérlek titeket, ne csináljátok ezt. Semmi sem változott. Még mindig a barátaim vagytok, és én ennek az utazásnak minden egyes percét élveztem. - Itt eszébe jutott néhány emlék az úttal kapcsolatban, és elfintorodott. - Illetve majdnem minden percét - tette hozzá némi habozás után. Néhányan halk kuncogással díjazták a viccet, de látszott rajtuk, hogy még mindig meglehetősen kényelmetlenül érzik magukat. - Szeretném megköszönni mindnyájatoknak, hogy úgy bántatok velem, mint a La Espérance legénységének egy tagjával. Ez egy olyan kiváltság volt számomra, amit soha nem fogok elfelejteni. Sorban elbúcsúzott mindenkitől, a meleg tekintetű Jean Arious-tól kezdve a szájtátva bámuló Thomasig. A sor végén az első tiszt meleg, barna szemével találta magát szemközt. - Max, az egyetlen módja annak, hogy elbúcsúzzam magától anélkül, hogy szégyenszemre elsírnám magam, az, hogy azt mondom magamnak, még találkozunk - suttogta. Az idős férfi megszorította a kezét. - Ebben egy pillanatig sem kételkedem, mademoiseile. - Köszönök magának mindent, Max. - Egy hirtelen támadt ötlettel lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta a férfi napbarnította arcát. - Szeretem magát. Max csaknem elpityeredett. - Isten áldja meg, mademoiselle, a következő viszontlátásig. Julienne bólintott, és gyorsan elfordult. A kifogástalan öltözetű, ellenállhatatlanul jóképű férfi, aki most kilépett a fedélzetre, hogy a kísérője legyen, nem lehetett Tigris kapitány. Pedig ő volt az.
Udvariasra igazított arcvonásokkal kilépett a partra, és kisegítette Julienne-t is, olyan hamar elengedve a kezét, ahogy csak lehetett. Ekkor Julienne megértette, hogy a parton megszűnt az a kellemes légkör, ami a kapitánnyal való viszonyát jellemezte. Mindkettőjüknek vissza kell térni a társadalmi szokásokhoz. Julienne-t megdöbbentette a férfi látványa. A fényes csizmája orrától kezdve a gondosan megkötött fehér nyakkendőjén keresztül a tökéletes szabású kabátjáig és nadrágjáig Tigris minden ízében nemesembernek nézett ki. - Most már becsukhatja a száját, mademoiselle - szólt rá a lányra. - Maga is másképp néz ki, mint eddig. Ez igaz is volt. Tigris hogyan is felejthette volna el azt a lélegzetelállítóan gyönyörű „Pockot”, akit saját kezűleg szedett le az árbocrúdról? S az együtt töltött percek csodálatos élményeit? Julienne-nek hamarosan annyi kérője lesz, hogy nem is tud velük mit kezdeni. Tigris már most szerette volna mindegyiket megfojtani. Aztán emlékeztette magát a lány korábbi viselkedésére, nem a karjaiban, hanem azután, és elkeseredése csak megerősödött. Soha életében nem kell neki többet nő - sem most, sem máskor. Vagy Julienne, vagy senki más! A lány lassan felnézett a férfira, és csodálat lágyította el szépséges vonásait. Tigris minden ízében tökéletes francia nemesúrnak tűnt... és mégis, átható szexualitása még ezen a pajzson is átsütött. - Isten hozta Québecben, mademoiselle - folytatta a férfi rezzenéstelen arccal. - Végre félreteheti illúzióit, és megláthatja választott otthonát, és megtalálhatja élete értelmét. A város szinte azonnal foglyul ejtette Julienne érzékeit. A levegőben halszag terjengett, és a piacon terményüket áruló farmerek kiáltásai keveredtek a rakományt kipakoló matrózok hangjával. Kosarakat cipelő asszonyok járkáltak a finomságokkal megrakott asztalok között, válogatva a zöldségekből és gyümölcsökből. A távolban Julienne utcákat látott, amelyek tömve voltak sétáló városiakkal. Rendkívül izgatott lett. Tigris figyelte Julienne elragadtatott arcát. Tudta, hogy a lány luxuskörnyezetben nőtt fel, és soha nem érintkezett hétköznapi emberekkel, azonban arra, ahogyan a lány reagált a dologra, egyáltalán nem számított. - Keresek valami kocsit, ami elszállít minket az apjához - kezdte Tigris, de amikor megérezte a karján Julienne apró kezét, elhallgatott. - Ó, Tigris, ne! Látni akarok mindent, és mindent meg akarok tanulni Québecről! Nem mehetnénk gyalog?! - Határozottan felemelte a fejét, közben a férfi azon tűnődött, hogy ez most vajon kérés volt-e, vagy parancs. Tigris engedelmesen bólintott. - Különben is - folytatta Julienne - hónapokat töltöttem egy állandóan mozgó hajón, és most egyszerűen csodálatos ismét szilárd talajt érezni a talpam alatt. Tudom, hogy kocsival gyorsabb lenne, de... kérem? Tigris kelletlenül mosolygott. - Miért ne? Az utcák úgyis olyan zsúfoltak, lehet, hogy gyalog hamarabb odaérünk. Az igazat megvallva a séta gondolata nagyon is tetszett Tigrisnek. Úgyis szüksége van egy kis változatosságra, mondta magának. És ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy annyival is több időt tölthet Julienne-nel. A kifutófiúk, a kereskedők és az egyszerűen öltözött nők, akiknek a fején hatalmas kalap díszelgett, teljesen lenyűgözték Julienne-t. Tigris akaratlanul is elmosolyodott, amikor a lány kérdésözönnel árasztotta el. - Mi az a hatalmas kőépítmény, amit a távolban látok? - kérdezte hirtelen.
- Egy erődítmény. Lassan kezdtek kiérni a tömegből. Julienne a férfira nézett. - Járt már ott? - Még nem. Julienne ragyogó szemmel bámulta az erődítményt. Hirtelen eszébe jutott, hogy hamarosan találkozni fog az apjával, oly sok hosszú év után. Ez melegséggel töltötte el szívét. - Hiányozni fog - vallotta be Tigris. Julienne elpirult. - Nekem sem lesz könnyű. Tigris gyorsan témát váltott, mielőtt még elhatalmasodnának rajtuk az érzelmek. - Aggaszt, mi vár ránk hazafelé... - Maga ugye azt hiszi, hogy háború lesz? - kérdezte Julienne. Tigris megdöbbent. El is felejtette, milyen éles eszű a lány. S neki mégsem hazudhat. - Igen, véleményem szerint háború lesz. - Miért? - Julienne hangja inkább kíváncsinak tűnt, mintsem ijedtnek. Tigris tudta, hogy nem kell amiatt aggódnia, hogy esetleg megfélemlíti a lányt. Aki habozás nélkül szembeszáll egy vérszomjas kalózzal kedvese védelmében, az az ördögtől sem fél. - Mivel az angolok nem elégednek meg eddigi gyarmataikkal, Kanadát is meg akarják szerezni. Aztán szépen sorban lecsapnak Franciaország megmaradt gyarmataira, s hogy ez hova vezethet, arra gondolni sem merek. Az angol vezetők között sok a kapzsi, terjeszkedni vágyó, aki azt hiszi, hogy Kanada könnyű zsákmány lesz, mivel Franciaországot túlságosan leköti a belső viszály, és így nem fog kel lő haderőt átcsoportosítani. De ebben nagyon tévednek. Franciaországnak szüksége van Kanada természeti kincseire. A helyzet nagyon bizonytalan. Elhallgatott, és várta Julienne reakcióját. - Talán maga túl keményen ítéli meg az angolokat - szólalt meg a nő. - Hogy érti ezt? - kérdezte Tigris felvont szemöldökkel. Francia nemeshölgy létére miért szimpatizál Julienne az angolokkal? Ennyire gyűlöli a francia nemességet? A lány nem válaszolt. Némán haladtak egymás mellett a kétemeletes házak szegélyezte utcán. Tigris hirtelen egy hatalmas épületre mutatott az utca végén. Kecses balkonjai és kovácsoltvas kerítése gazdagságról és hatalomról árulkodtak. Tigris nagy keze most ráfonódott a lány reszkető ujjaira. - Az utazás véget ért, Julienne - szólt lágyan. Julienne hirtelen sürgető vágyat érzett, hogy elfusson - bárhová - és jól elbújjon. A La Espérance biztonsága, Franciaországhoz hasonlóan most nagyon távol volt. Néhány perc múlva Tigris is elmegy, és ő itt marad egyedül. Az utazásnak ez volt az a része, amire eddig egyszerűen nem volt hajlandó gondolni. De most már nem halogathatta tovább. Hirtelen Tigrishez fordult. - Tudom, alig várja, hogy visszatérhessen a hajójára, és előkészítse a visszautat Franciaországba. - Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. - Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg mindazt, amit értem tett. - Nincs mit megköszönnie - válaszolta Tigris, gyengéden két keze közé fogva a lány piros arcát. - Az elköszönéssel pedig várjon még, Mademoiselie Julienne. Amíg át nem adom az apjának, addig én vagyok felelős magáért. - Azt nem tette hozzá, hogy a lány szemmel látható félelme mennyire feldühítette, és mennyire fájt neki. A világ minden kincséért sem hagyta volna, hogy Julienne egyedül nézzen szembe Gerald de Monteux-vel. Az okok nem számítanak; egyszerűen ott lesz és kész. S amúgy is át kell adnia a levelet.
Julienne elmosolyodott, mert megérezte, mire gondol a férfi. - Köszönöm, Tigris. - Ne köszönjön semmit, amíg az apjával nem beszélt - figyelmeztette a férfi. - Nem hiszem, hogy meleg fogadtatásban lesz része. Julienne döbbenten nézett a férfira. - Maga ismeri az apámat? - Nem. Még nem találkoztunk. - Huncutul rámosolygott. - De az apja helyében én is rendkívül morcos lennék... Gyengéden magával húzta Julienne-t. - Gyerünk, mademoiselle! - sürgette a lányt. - Ideje átadnom a „rakományt”. Julienne öntudatos pillantást vetett rá, amely éles ellentétben állt izzadó keze remegésével. Lassan áthaladtak a hatalmas kapun, amely a kormányzó házát védte. Egy faarcú inas nyitott ajtót, majd nagy nyugodtan azt tanácsolta, hogy várakozzanak a könyvtárban, amíg ő értesíti Monsieur Monteux-t érkezésükről. Tigris egy nehéz tölgyfa polcnak támaszkodva figyelte a fel-alá járkáló Julienne-t. Nagyon kíváncsi volt, hogyan fog viselkedni a lány rég nem látott apjával szemben, akiben körülbelül annyi melegség van, mint egy kanadai hókunyhóban, éjjel. De talán a lányával szemben mégsem lesz annyira szigorú... Tigrisnek nem volt ideje befejezni a gondolatát. A könyvtárajtó hirtelen kivágódott, olyan erővel, hogy az egész szoba beleremegett. A férfi, aki nagy léptekkel bevonult rajta, átlagos magasságú és sovány testalkatú volt. Haja több árnyalattal sötétebb volt Julienne-énél, szemei ugyanolyan ritka szürkészöldek, mint a lányáé, de míg Julienne szemeiben napsugár táncolt, és melegség sugárzott belőlük, Gerald de Monteux hideg, szürkészöld szemei mélyén haragos villámok cikáztak. - Mi ez a bolondság, hogy a lányom itt... - De nem tudta befejezni a mondatot, mert megpillantotta Julienne-t, aki felé igyekezett. - Apa, de jó, hogy végre látlak, s itt lehetek! - Kislányom, hogy kerülsz ide? - Monteux ölelésre emelte karját. - Kérlek, ne haragudj rám, apa! Muszáj volt eljönnöm otthonról, nem bírtam tovább. Már több levelet is küldtem neked... - Leveleket? Egyetlenegyet sem kaptam - vágott a szavába a monsieur, - Miért nem bírtad tovább? Mi történt otthon? - Apa, elmagyarázok mindent, csak hallgass végig! - kérte Julienne az apját. Gerald de Monteux beleegyezően bólintott, bár látszott rajta, mennyire megdöbbentette a tény, miszerint lányát Québecben, saját házában üdvözölheti. Mindannyian átvonultak a könyvtárszobába, s helyet foglaltak a medveprémekkel borított, öblös karosszékekben. - Mesélj, kislányom! Julienne mély lélegzetet vett és belekezdett: - Miután elhagytad Cherbourgot, mostohaanyám csak a bálokra járt, kizárólag azzal foglalkozott, más egyáltalán nem érdekelte. Neveltetésemet pedig mindenféle vaskalapos szipirtyókra bízta... Apa, tudod nagyon jól, hogy én nem tudom elviselni, ha korlátok közé akarnak szorítani! Az utóbbi időkben pedig részt kellett vennem mindenféle sekélyes estéIyeken, bálokon, ahol csak a piperkőc, nyápic „nemesurak” vettek körül. Sőt mostohaanyám néha említette, hogy lassan ideje lenne már férjhez mennem. De én nem kérek a sekélyes házasságokból, sem a szerelem nélkül köttetett házasságokból! Nagyon sok levelet írtam neked, már nem tudnám megmondani, szám szerint mennyit. Tisztában vagyok azzal, hogy egyiket sem kaptad meg. Sőt, meglepődnék, ha ez nem így lenne. Néha mostohaanyám iratkosarában pillantottam meg a felbontott és összetépett leveleimet - hadarta Julienne a sérelmeket, miközben apró könnycsepp gurult le kipirult arcán.
A kormányzót nagyon megdöbbentették lánya őszintének tetsző szavai. Második felesége, Charlotte ilyen lenne? Amikor tíz évvel ezelőtt nőül vette, maga volt a megtestesült ártatlanság, a bűbáj. Ezért is választotta éppen őt, azt remélvén, Julienne-t is legalább annyira fogja szeretni, mint újdonsült férj urát. Mi történt Cherbourgban, hogy elvállalta Québec kormányzóságát?, töprengett magában, amikor eszébe villant, hogy a lánya vajon hogyan jutott át a tengeren. - Hogyan jutottál Cherbourgból Québecbe? Ráadásul gardedám nélkül? - hökkent meg a kormányzó. - Apa, új életet akarok itt kezdeni - felelte a lány, közben kihúzta magát, és egyenesen az apja szemébe nézett. - Megtaláltam a módját, hogy eljussak hozzád, ha már a mostohaanyám nem engedett. Találtam egy hajót, amely Québecbe tartott, és Tigris kapitány volt olyan kedves és elhozott. - Julienne itt Tigris felé intett, aki feszülten figyelte a kormányzó arcát. Így aztán minden baj nélkül sikerült elérnem a célomat. Monteux döbbent tekintete most Tigrisre siklott, mintha most venné észre, hogy ő is jelen van. - Kapitány, ez igaz? Tényleg a maga hajóján jött a lányom? Tigris udvariasan meghajtotta a fejét. - Igen, monsieur, a kisasszony a La Espérance fedélzetén érkezett, ami Brestből futott ki. Julienne látva apja mogorva arckifejezését, gyorsan közbevágott. - Apa, kérlek, ne legyél goromba! A La Espérance legénysége nagyon kedvesen és tisztelettudóan bánt velem, ugyanúgy, mint Tigris kapitány. A kedves papa arca megnyúlt, állkapcsa annyira megfeszült, hogy Julienne attól félt, eltörik. Monsieur Monteux majd felrobbant a visszafojtott dühtől. - Ha jól értem, a kedves és tisztelettudó Tigris kapitány hozott el a hajóján Québecbe, ugye? - Igen, apa, ő. - Milyen gáláns tőle! - jegyezte meg gúnyosan a kormányzó, mivel eszébe jutott a szóbeszéd, miszerint Tigris kapitány nagy közkedveltségnek számít a nemesasszonyok körében. - És ha szabad érdeklődnöm, milyen fizetséget ajánlottál fel a kapitánynak? - Úgy gondoltam, ezt rád hagyom - válaszolta Julienne ártatlanul, miközben akaratlanul is az együtt töltött kellemes órák bukkantak fel emlékezetében. Tigris szemei most ugyanolyan haragosan szikráztak, mint Monteux-é. - Nincsen szükség semmiféle fizetségre, Monsieur Monteux! - Á, értem. Ez most azt jelenti, hogy a lányom már rendezte a számlát? Tigris láthatóan megsértődött azon, hogy pénzt ajánlottak fel neki, az apa pedig azért dühöngött, mert azt hitte, Tigris kihasználta az alkalmat. - Apa, Tigrisnek fogalma sem volt, hogy a hajóján vagyok, amíg el nem hagytuk Brestet! Én felajánlottam, hogy kifizetem neki a viteldíjat, de visszautasította. - „Tigris”, igaz? - Monteux ügyet sem vetett JuIienne magyarázatára, csak azt hallotta ki belőle, hogy a lánya hogyan szólítja a férfit. - Biztos felettébb érdekfeszítő utazás lehetett. - Apa - kezdte Julienne. - Elég! Eleget hallottam! - robbant ki Monteux. - Most, hogy itt vagy, lányom, szembe kell nézned meggondolatlan tetted következményeivel! Tigris azonnal megértette a rejtett fenyegetést. Julienne azonban csak annyit fogott fel az egészből, hogy végre elfogadták a jelenlétét, és a felelősségre vonás nagyjából lezajlott. Azonnal felderült az arca. - Igen, természetesen, apa. Monteux kutató tekintete átsiklott Julienne-en, és a lábai mellett, a padlón állapodott meg. - Hol vannak a bőröndjeid?
- Nincsen bőröndöm, apa - ragyogott rá Julienne. - Nem hoztam más ruhát, csak ami most rajtam van. Monsieur Monteux nagy nehezen lenyelte, amit mondani akart, és próbált nyugodtnak látszani. - Értem. Akkor azonnal szereznünk kell neked néhány normális ruhát. Valamelyik inas majd megmutatja a szobádat. A lány szeme felcsillant. - Ó, az csodálatos lenne, apa! Lepihenek egy kicsit, de nem sokat. Annyi minden van Québecben, amit szeretnék megnézni, annyi... - Julienne, ideje felmenned a szobádba! - szakította félbe lánya elragadtatott csacsogását. Julienne azonnal elpirult. - Igen, apa. - Felemelt fővel keresztülvágott a szobán, majd egy pillanatra megtorpant a polc előtt ahol Tigris állt. - Tigris, én csak szeretném megköszönni... A férfi megrázta a fejét. - Tegye, amit az apja parancsolt, mademoiselle - mondta halkan, hogy a másik férfi ne hallja. - Egypár hétig még itt leszek Québecben. Meg kell javítanunk a La Espérance-t, majd a berakodáshoz is idő kell, és az emberekre is ráfér egy kis pihenés. Nem fogok búcsúzás nélkül elmenni. Különben - emelte meg a hangját - azt hiszem, az apja most szeretne velem négyszemközt beszélni. - Julienne feje fölött tekintete találkozott Monteux kihívó pillantásával. - Igen, valóban így van. Julienne hirtelen nyugtalan lett a Tigris csinos arcát keresztülszántó mérges ráncok és az apja haragos arckifejezése láttán. - Minden rendben van, Julienne - nyugtatta meg Tigris. - Menjen fel a szobájába, és pihenjen! Julienne lemondóan sóhajtott, és kiment. Monteux megvárta, míg leánya lépteinek hangja elhal a távolban, és csak akkor szólalt meg. - Azt hiszem, van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk, Monsieur Édouard de Charnas - mondta éles hangon. - Rendben - egyezett bele Tigris, próbálva megkeményíteni magát lelkiekben a rá váró undorító összecsapásra. - Ahogyan én látom - szűrte a szavakat Monteux összeszorított fogai közül -, vagy kihívom magát egy párbajra, hogy megvédjem a lányom becsületét... - Vagy? - Vagy mielőtt visszaindul Franciaországba, elveszi Julienne-t feleségül. Halálos csend ülte meg a szobát. Teltek a percek. Az ablakon keresztül madárének szűrődött be. Végül Tigris törte meg a csendet. - Az ultimátuma egyszerűen abszurdum. - Maga kompromittálta a lányomat - jött nyomban a válasz. Tigris alig bírta türtőztetni magát, s bár úriemberhez méltatlannak tartotta a hazugságot, úgy érezte, Julienne becsülete érdekében vállalnia kell. - A lánya érintetlen. - Ismerve a maga múltját, ezt erősen kétlem. - Ha viszont a lányát ismerné, nem kételkedne benne. Monteux harsányan felnevetett. - A lányom rendkívül önfejű, konok, és mindenre képes, csak hogy a saját útját járja. Tigris megdöbbent. - De hát ő nem akart mást, csak meglepni önt.
- Persze, ez sikerült is neki. De maga mit gondolna, ha kiderülne, hogy egyetlen lánya elszökött egy kereskedőhajóval, aminek a kapitánya egy notóriusan tiszteletlen nemes, egy kígyó moráljával? Tigris ahelyett, hogy megsértődött volna, inkább meglepte Monteux-nak az ő jelleméről adott találó leírása. - Julienne-nek fogalma sincs arról, hogy én ki vagyok. - Ennyire magamtól is rájöttem. Monteux egy hosszú percig tanulmányozta Tigris arcát, majd odasétált egy asztalhoz, ami tele volt számos kristálykancsóval, és öntött magának egy egészséges adag konyakot. Mielőtt ismét megszólalt volna, nagyot kortyolt belőle. - Nem érdekel, miért hallgatta el Julienne elől a valódi személyazonosságát. Az azonban tény, hogy számtalan éjszakát töltött a tengeren az én felügyelet nélkül utazó lányommal. Ma június huszadika van. A hajója elhagyta Franciaországot... - Április huszonhetedikén - segítette ki Tigris készségesen. - Akkor maga majd két hónapig egyedül volt Julienne-nel. Ezalatt akármi megtörténhetett, ismerve a maga... - Nem történt semmi. - Tigrisnek elege volt a meddő vitából. Szembefordult Monteux-vel, legalább annyi undort érezve magában, mint haragot. - Egyszerűen elhoztam a lányát Québecbe. Saját kabinnal rendelkezett, és gondosan ügyeltem arra, hogy mindene meglegyen, amire csak szüksége lehet. A fizetség abszurdum, mivel maga ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy sokkal több pénzem van annál, hogy el tudnám költeni. Most tehát, hogy mindketten elmondtuk, amit akartunk - itt megfordult és kinyitotta a könyvtárajtót -, én elmegyek. - Tönkreteszem a családja hírnevét. Tigris megtorpant a halk, hideg szavak hallatán. - Mit mondott? - Megfordult, és hitetlenkedve nézett Monteux-ra, aki kifejezéstelen arccal kortyolgatta a konyakját. - Azt mondtam, hogy tönkreteszem a családja hírnevét - ismételte meg Monteux, lassan letéve a poharát az asztalra. - Gondolom, még egy ilyen lázadóban, mint maga is van némi becsület? - Látva Tigris arcán a döbbent kifejezést, bólintott. - Igen, látom, hogy van. Helyes, a becsület nagyom jó tulajdonsága egy férjnek. - Miért akarná ezt tenni? - kérdezte Tigris, fenyegetően halk hangon. Iszonyú haragot érzett ez ellen az ember ellen. Az igaz volt, hogy jövendő címe és vagyona szinte egyáltalán nem érdekelte, de a családja iránt óriási felelősséget érzett... legalábbis a húga iránt. Lelki szemei előtt Suzanne jelent meg. A lány még fiatal, de már nem annyira, hogy egy botrány ne kavarná fel. És az apját, bár beteges, teljesen tönkretenné a családi név beszennyezése. Milyen ironikus, gondolta, hogy bár mindig nagyon rendes család voltak, egy teljesen ártatlan dolog tenné tönkre a Charnas-kat. De hát ilyenek az arisztokrácia törvényei - lehetetlenek, mégis kemények. Egy másik, sokkal meglepőbb felismerés árnyékolta be a gondolatait, miszerint az Julienne-nel kötendő házasság gondolata egyáltalán nem kavarta fel. A lány olyan intelligens és olyan tűz lobog benne, hogy soha nem unatkozna mellette. Eredeti volt mindenben, és soha nem folyamodott trükkökhöz, hogy a célját elérje. Teljesen megbízható volt, már amennyire a nőkben meg lehet bízni. És ő akarta a lányt. Annak a gondolata, hogy végre teljesen és maradandóan birtokba veheti a gyönyörű testet, amelyet már hetek óta kóstolgat, nagyon is a házasság mellett szólt. Azokat a gyengéd érzelmeit... nos, hát azokat majd féken tartja. Az lenne a vicces az egészben, gondolta, ha Julienne nemet mondana. A gondolat hatására csaknem hangosan felnevetett. Azok után, hogy több nő epekedett eddig utána, mint hogy azt meg tudná számolni, most találkozott eggyel, aki nem akarja sem a címét, sem a vagyonát. Szexuálisan azonban minden szolgálatára igényt tart. Ezt nagyon jól tudta a férfi, mint
ahogyan azt is, hogy rengeteg minden van, amire megtaníthatná, míg a lány nyögne és sóhajtozna a szenvedélytől. A baj csak annyi, hogy Julienne-nek Tigris kellene, az egyszerű hajóskapitány. Egyszerű ember, egyszerű élet. Ő pedig egyiket sem tudja nyújtani neki. Monteux közben egyfolytában beszélt, és Tigrisnek nagyon össze kellett szednie magát, hogy oda tudjon figyelni. - Azért csinálom ezt, Monsieur Édouard, hogy biztosítsam az egyetlen lányom jövőjét. A maga hallgatásából arra következtetek, hogy az Julienne-nel kötendő házasság gondolata nem sérti az érzékenységét. Tigris visszalépett a szobába, és erősen becsapta maga mögött az ajtót. - Itt nem ez a kérdés - vágott vissza. - Hanem az, hogy a maga lánya elfogad-e férjének, ha rádöbben igazi mivoltomra. - Ezt akkor kellett volna meggondolnia, mielőtt felszállt a maga hajójára. - És most ezért a butaságért azzal fizessen, hogy egy olyan emberhez lesz hozzákényszerítve, akit megvet a rangja, a származása miatt? - csattant fel Tigris. - Pedig az előre elrendezett házasságok nem ritkaságok a mi köreinkben, igaz? - Ez nem elrendezett, hanem kényszerített. - Legyen - vont vállat Monteux. - Az azonban akkor is tény, hogyha Julienne szökésének híre elterjed Franciaországban, a továbbiakban egyetlen jómódú nemesúr sem akarja majd feleségül venni, akikkel ebben a báli szezonban találkozhatott volna. És ha a pletykafészkek, akikkel tele van az arisztokrácia, nem is derítik ki kalandjának minden részletét, az nem fogja elkerülni a figyelmüket, hogy a lányom a nyár báli szezonjának első estéjén egyszerűen eltűnt. Szegény feleségemnek nehéz dolga lehetett a magyarázkodással anélkül, hogy a jó hírünkön csorba esnék. Az egyetlen módja, hogy megússzuk a botrányt, ha Julienne úgy tér vissza Franciaországba, mint férjes asszony. - Elmosolyodott, és újratöltötte a poharát. - Bőséges kárpótlás a keletkezett kárért, azt meg kell hagynom. Tigris haragja ellenére sem kérdőjelezhette meg Monteux logikáját. Julienne bizonyos szempontokból tényleg meg lett rontva. Nem Tigris rontotta meg - tulajdonképpen ő maga tette -, de rajta állt, hogy visszaállítsa a lány becsületét. A sors érdekes fintora. - Julienne válasza nem lesz kedvező - figyelmeztette Monteux-t. - Talán nem. De ez nem sokat számít, úgyis azt kell tennie, amit én mondok. - Monteux egy másik pohárba is töltött, és odanyújtotta Tigrisnek. - Nem fogom felvilágosítani a maga valódi személyazonosságáról, Tigris kapitány. Ezt a felemelő feladatot önre hagyom. Tigris elfogadta az italt, közben Julienne várható reakciójára gondolt. A petárdák semmiségek a lány szenvedélyes természetéhez képest. Alig várta, hogy újból az ágyába vihesse. Monteux felemelte a poharát. - Mademoiselle Julienne-re és Monsieur Édouard-ra! Tigris is felemelte a poharát. - Julienne-re - mondta. - Remélem, fel tud nőni a rá váró nehéz feladatokhoz. Monteux figyelmesen tanulmányozta Tigris arcát. - Azt hiszem, Monsieur Édouard - szólalt meg a kormányzó -, az én megszelídíthetetlen lányom végre párjára akadt. Tigris szája lassú mosolyra görbült. - Talán, Monsieur Monteux, mindketten párunkra akadtunk.
14. fejezet
Ragyogó napsütés játszadozott Julienne lezárt szempilláin, arra csábítva, hogy kinyissa végre őket, és köszöntse az új napot. Jóleső érzéssel vette tudomásul az állandó mozgás hiányát. Julienne ellenállt a napsugárnak, és másik oldalára fordulva ismét álomba merült a meleg takarók alatt. Félálomban még azon tűnődött, vajon miért ilyen mozdulatlan a La Espérance, és az ágya hogyan lett hirtelen ilyen kényelmes. Teljesen olyan érzés volt, mintha valahol máshol lenne. Hirtelen felpattantak a szemei, és már tudott mindent. A sötét, hiányosan bebútorozott szoba, ahol találta magát, az új otthona volt. Québecben volt. Türelmetlenül ledobva magáról a takarókat, Julienne gyorsan kimászott az ágyból. Úgy látszik, sokkal fáradtabb volt, mint gondolta. A nap állásából nyilvánvalóan kiderült, hogy már csaknem dél van. A tegnapi nap rendkívül zavarba ejtő volt. Egy sápadt képű inas felkísérte a szobájába, és otthagyta, hogy pihenjen. Azonban Julienne sokkal izgatottabb volt annál, mintsem aludni tudjon. Számtalan sikertelen kísérlet után feladta a reményt, és elindult megkeresni az apját. Bekukkantott a könyvtárba, de az üres volt. Ez azt jelentette, hogy bármi is játszódott le Tigris kapitány és az apja között, már vége volt- Nagyon remélte, hogy Tigris végül elfogadta az apja által felajánlott jutalmat. Az inasoktól kérdezősködött apja hollétéről. Tőlük megtudta, hogy az apja elment valamilyen erődbe - a névre már nem emlékezett - egy fontos megbeszélésre, és késő délutánig nem is várható haza. Julienne azzal töltötte az idejét, hogy felderítette a házat. Bár Cherbourghoz képest ez a lak igen szerénynek tűnt, Julienne rádöbbent, hogy itt, Québecben ez egy fényűző otthonnak számíthat. Nagyon szeretett volna lemenni a vízhez, vitorlázni. Azonban az apja engedélye nélkül nem merészkedett a házon kívülre; nem akart ismét összetűzésbe keveredni vele. így aztán csak várt egész délután, míg végül egyedül megvacsorázott, és visszavonult a szobájába, magányosan és nyugtalanul. Azonban ma már egy új nap van új eseményekkel, gondolta vidáman, miközben a sűrű aranybarna haját fésülte. Már annyira megszokta a tengeren, hogy egyedül öltözködik és fésülködik, hogy nem csengetett a szobalányért. Amikor kész lett a frizurájával, felvette azt a gyönyörű ruhát, amit előző nap varrtak a számára. Odament a sarokban álló, faragott keretű ovális tükörhöz, hogy megnézze magát. A citromsárga ruhában törékenynek és nőiesnek látszott. Nahát, ebben biztos tetszeni fog az apjának, gondolta, és remélhetőleg beleegyezik, hogy egy kis vitorlást vegyen magának. Cinkosán rámosolygott a tükörképére, majd kilépett a szobából, és elindult lefelé a kanyargó lépcsősoron. A győzelem már csak néhány percre volt tőle. Julienne bekopogtatott a könyvtárszobába, majd apja engedélye után belépett. Monsieur Monteux felpillantott az éppen tanulmányozott iratokból. - Gyere csak be, Julienne! A lány elbűvölő mosollyal lépett beljebb a szobába. - Jó reggelt, apa! Remélem, nem zavarlak. Gerald Monteux megrázta a fejét, letette a munkáját, és megkerülte az asztalt. - Örülök, hogy bejöttél. Beszélnem kell veled. Sajnos, tegnap erre nem volt lehetőségem, mert sürgős ügyben el kellett ménem az erődbe. Julienne hirtelen nagyon kíváncsi lett, hogy vajon ennek volt-e valami köze Tigris gyanújához, miszerint háború van készülőben. De Julienne tudta, hogy az apja nem szereti, ha most kíváncsiskodna olyan dolgok iránt, amelyek nem tartoztak egy nőre - és a politika kétségkívül ezek közé tartozott -, így Julienne tartotta a száját. - Mindent elrendeztem Mon... Tigris kapitánnyal - jelentette be a papa. Julienne azonnal felderült. - Örülök neki, apa. Egy kicsit, igaz, arrogáns, de nagyon rendes ember. - És akit nagyon nehéz lesz elfelejtenem, tette hozzá magában.
- Örülök, hogy így érzel, lányom. - Ó, igen! - kiáltott fel Julienne. - Nagyon jó vezető, igaz, makacs és kemény, de akik alatta állnak, mind nagyon becsülik. - Valóban? - Igen - bólintott Julienne, belemelegedve a témába. - Nem sajnálja az erejét azoktól, akik rászorulnak a segítségére, nagyon kedves és lojális azokkal, akik ezt megérdemlik, és nagylelkű mindenkivel szemben. - Elmondásod alapján tényleg rendkívüli embernek tűnik. Julienne torka hirtelen elszorult, és rekedten suttogta: - Igen, az. - Akkor szerencsés vagy. - Én? - csodálkozott a lány. - Miért vagyok szerencsés? Monteux hátradőlt a székben, és mosolygott. - Mert pontosan egy hét múlva tigris kapitány felesége leszel. - A micsodája? - kapkodott Julienne levegő után. - A felesége. - Monsieur Monteux szemöldökét kérdőn vonta fel, miközben lánya döbbenetét figyelte. - Ó, menj már, Julienne! Nem hiszem, hogy nem gondoltál erre, hogy kalandodnak ez lesz a vége. - Pedig így van. - A lány arcán két nagy, piros folt virított, és egész lényén eluralkodott a hitetlenkedés és a harag. - Apa, én nem tudok... nem fogok... hozzámenni Tigris kapitányhoz! - De igenis, hozzá fogsz menni. - Ráadásul nem is ismerem eléggé! - próbálkozott Julienne jobb belátásra bírni az apját. - Hogyhogy nem ismered, hát nem együtt töltöttétek majdnem két hónapot a hajóján? - De, apa, már azt hittem, megbeszéltük, hogy tisztességesen bántak velem. - A lány hangjában fájdalom rezgeti, fájdalom és megbántottság. - Meggondolatlan cselekedetedért fizetned kell, Julienne. - És azzal kell fizetnem, hogy hozzáadsz az első adandó férfihoz? - Ő nem az első adandó férfi, Julienne, hanem az, aki kompromittált téged. - De hiszen nem csináltunk semmit! Monteux vállat vont. - Ezt vagy elhiszem, vagy nem. Sajnos, a világ szemében nem számít, hogy ártatlan vagye, vagy bűnös. A tény, hogy heteken keresztül egyedül voltál Tigris kapitánnyal a hajóján, átkozottul elég. Te bukott nő vagy mindenki szemében, aki számít. - És ki az a „mindenki, aki számít”, apa? - tért vissza Julienne haragja. - A te drága arisztokráciád? Azok a morál nélküli, bíráskodó, éles nyelvű pletykafészkek, akiknek nincs más dolguk, csak mások életét kitárgyalni, és eldönteni, hogy valaki elfogadható-e, vagy sem, amikor őket ugyanígy boncolják fel osztályunk más előkelő tagjai! - Elég, nem akarok erről többet hallani, Julienne. Hozzá kell menned! Egyébként annak ellenére, hogy ilyen rossz véleménnyel vagy osztályunkról, ők abban a helyzetben vannak, hogy tönkretehetnek téged, és rajtad keresztül engem is. Így aztán nincs kibúvó! Június harmincadikán itt, ebben a házban fogod kimondani azokat a szavakat, amelyek Tigris kapitányhoz kötnek egy életre! Mind az apa, mind a lánya elég hangosan beszélt ahhoz, hogy bárki meghallhassa az előtérben. Szerencsére a szolgák nem hallották, mindegyiknek volt valami elfoglaltsága a hatalmas házban. Azonban hallotta egy sötét hajú fiatalember, aki Monteux dolgozószobája előtt várakozott. Tigris egy nyugtalan éjszaka után felkelt, és eljött a kormányzó házába, hogy meglátogassa Julienne-t. Szerette volna megnyugtatni a lányt, mert tudta, hogy egybekelésük hírére nagyon mérges és felindult lesz. Amikor megérkezett, ugyanaz a barátságtalan inas engedte be, és tájékoztatta, hogy Monsieur Monteux és Mademoiselle Julienne most éppen „elfoglalt”, és
várnia kell. A hallban álldogálva Tigris meghallotta Julienne mérges hangját, és a kíváncsiságtól hajtva ottmaradt. Julienne agya kétségbeesetten dolgozott. Rájött, hogy ebből nincs kiút, csapdába esett. Az apja megingathatatlan a döntésében, nem hatja meg sem a haragja, sem a könyörgése. És mindezt azért, mert az átkozott arisztokráciának nincs más dolga, csak őrajta csámcsogni. Na és akkor mit fognak vajon szólni, ha megtudják, hogy Monsieur Monteux egyetlen lánya egy egyszerű hajóskapitányhoz ment feleségül? Julienne úgy ragadta meg ezt az utolsó kifogást, mint fuldokló a mentőövet. - Ha az arisztokrácia véleménye ilyen fontos, akkor arra is gondolnunk kell, hogy mit tartanak megfelelő partinak, apa. Végül is nem lehet, hogy Monteux grófjának egyetlen lánya akárkihez menjen feleségül, nem így van? - Hangja kihívó volt, tekintetéből győzelem sugárzott. Valamilyen okból Monteux rendkívül mulatságosnak tartotta a lánya megjegyzését. - Ez tényleg így van, lányom. Julienne kivágta az utolsó kártyáját. - Akkor hogy engedheted meg, hogy hozzámenjek egy olyan emberhez, aki sokkal alattunk áll? Egy férfihoz, aki nem tud nekem sem nevet adni, sem vagyont, csak szegénységet és hányatott tengeri életet? Szerintem a kissé beszennyezett hírnév még mindig jobb, mint egy életet leélni egy ilyen ember mellett, nem, apa? Monteux szemei valami olyan érzelemtől csillogtak, amit Julienne nem tudott mivel magyarázni. Aztán az apja lassan ránézett. - Magadnak köszönheted a helyzetet, lányom. Most aztán fizethetsz meggondolatlanságodért. Azt tanácsolom, hogy lassan fogj hozzá az esküvői előkészületekhez. Felküldetek hozzád egy szabót, aki majd megvarrja a ruhádat. Mához egy hétre megszűnsz az én felelősségem lenni, és attól kezdve a férjed felel érted. - Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. - Azt javaslom, az esküvőig fogd vissza egy kicsit nyugtalan természetedet. Tigris kapitány nem olyan férfinak látszik, aki elnézi a felesége bolondságait. Tigris kapitány. Julienne szinte csak most fogta fel a helyzetet teljes valójában; feleségül megy Tigris kapitányhoz. A férfihoz, aki felkorbácsolta az érzelmeit, aki felkeltette benne a vágyat, felizgatta, feldühítette, megvédelmezte, és mélyen belenyúlt a lelkébe - és ez a férfi lesz a férje. Hirtelen heves bűntudatot érzett. - Tigris kapitány hogyan fogadta a hírt? - kérdezte óvatosan. - Miért nem kérdezi meg őt magát, mademoiselle? - hangzott fel az ismerős, mély hang a háta mögül, mire Julienne csodálkozva pördült meg a sarkán. Tigris arcán semmi érzelem nem látszott, de Julienne felismerte a szemében csillogó haragot. A szíve azonnal összeszorult. A férfi sápadt volt. Monteux közönyösen üdvözölte a férfit. - Jó reggelt, Tigris kapitány. Kérem, csatlakozzon hozzánk! Éppen az esküvői tervekről beszélgettünk. - Igen, hallottam. - Odalépett Julienne mellé, de nem nézett a lányra. Arca kemény volt, mint a kő, száját szorosan összezárta, és az arcán egy rángatózó izom haragról árulkodott. Igen, beszéljünk meg mindent. Legyünk túl rajta. - Ezt nem kérésnek szánta, hanem hideg parancsnak. Julienne szeretett volna a padló alá süllyedni, és meghalni szégyenében. Nem elég, hogy az apja hozzákényszeríti egy férfihoz, de ez egy olyan férfi/ aki még kevésbé akar házasodni, mint ő. Tigris észrevette Julienne rideg arckifejezését, és azon tűnődött, vajon ez annak szól-e, hogy a felesége lesz, vagy pedig az ő hideg viselkedésének. Képtelen volt kiverni a fejéből azokat a gúnyos szavakat, amiket a lány a kötendő házasságukról mondott az előbb, és a
fájdalmat, amit ez számára okozott. Pedig csak így tudna úrrá lenni az érzelmeken, amelyeket a lány keltett benne, és amelyek teljesen legyengítették. A levegőben remegő harag ellenére is rendkívül erősen vonzódtak egymáshoz. Megszületett a döntés. Elveszi feleségül. Az övé lesz a lány tüzes lelke és gyönyörű teste. És cserébe nekiadja a nevét, a vagyonát, és majd egy nap a címét is. Talán egyszer a szívét is odaadhatja, de az még nem most lesz.
Megérkezett a hajnal első sugara. Eső robbant az égből, kemény, súlyos cseppekben, amely könyörtelen intenzitással áztatta Québec utcáit. Aztán hirtelen, tíz óra után valamivel a vihar elvonult, és helyette lágy júniusi szellő kezdett fújdogálni, heves dalra fakasztva a madarakat, és meleg napsütésbe vonva a várost. Csillogó esőcseppek remegtek a fákon, és egy gyönyörű, színes szivárvány ívelt kecsesen a kék égen. Június harmincadika volt, Julienne esküvőjének a napja. A lány hangulata ugyanúgy változott, mint az időjárás. Egyik pillanatban tehetetlen harag öntötte el a testét, és úgy érezte magát, mint egy kalitkába zárt madár. Aztán a következőben türelmetlen kíváncsiság vette át a harag helyét, és azon tűnődött, vajon milyen is lesz Tigris feleségének lenni. Azonban leginkább félelmet érzett, mivel a Max előtt megjátszott bátorsága ellenére nagyon is tisztában volt a férj jogaival. Mi van akkor, ha Tigris kényszeríti, hogy visszatérjen vele Franciaországba mint a felesége, és teljesítse minden kötelességét mint Mrs. Tigris? Az viszont még ennél is jobban megrémítette, hogy mi van, ha itthagyja. Az egy héttel azelőtti dolgozószobai találkozás óta Julienne alig látta Tigrist. Napjai ruhapróbákkal teltek, éjszakái kétségek és aggodalmak között. És most, hogy elérkezett a nap, minden zavara és kétsége összesűrűsödött egyetlen hatalmas félelemmé, ami szinte megfojtotta. Szorosan maga köré csavarva hálóköntösét, odalépett az ablakhoz, és forró arcát nekinyomta az üvegnek, hátha ezzel lecsillapíthatja felborzolt idegeit. Azonban mielőtt megnyugodhatott volna egy kicsit, kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Julienne ijedtében összerezzent. - Tessék - szólt ki. Monsieur Monteux nyitott be az ajtón, makulátlan öltözetben és rendkívüli nyugalommal. Hangja a megszokott kimértséggel csengett. - Látom, felébredtél, Julienne. - Nem is aludtam - jött a válasz. A férfi úgy tett, mintha nem venné észre a szavak mögötti jelentést. Átvágott a szobán, és leült az ablak mellett álló székre. - Ülj le, Julienne! - Ez parancs volt. - Ma férjhez mész, így azt hiszem, ideje, hogy elbeszélgessünk. Julienne tudta, hogy ez a beszélgetés nem az a megnyugtató, törődő csevej lesz, amire neki most szüksége lenne, hanem azoknak a szabályoknak és elvárásoknak a felsorolása, amelyeket neki be kell tartania és teljesítenie kell. Leült és várt. Elégedetten a lánya engedelmességével, Monteux beszélni kezdett. - Ha Charlotte most itt lenne, ő ülne itt veled, és mondana pár szót. Ez a feladat most rám vár. Biztos akarok lenni benne, hogy felkészültél a feladatokra és kötelességekre, amelyek asszonyként várnak rád. Julienne kutatóan nézett az apjára. Fogalma sem volt, miért ilyen biztos ebben. Elvégre a számtalan elvárás, amely egy előkelő ház asszonyára vonatkozik, hogy jó társalgó legyen, a francia társaság mintaképe, nemigen fogja őt zavarni a kereskedőhajó apró kabinjában. Azonban továbbra is lenyűgözve hallgatta az apját.
- Én azt nagyon jól tudom, hogy az „engedelmeskedni” és a „valaki előtt behódolni” szavak még nem szerepelnek a szókincsedben. A makacskodás és lázongás nem éppen kívánatos tulajdonságok egy feleségben. - A férfi itt mély levegőt vett, majd folytatta. Különösen egy olyan ember mellett, mint Tigris kapitány, aki hozzászokott, hogy mindenki azonnal teljesíti a parancsait. Lehet, hogy olyan dolgokat fog megkívánni tőled, amelyek, nos... hogy is mondjam, némiképp ízléstelenek - magyarázta tovább Monteux, és közben képtelen volt belenézni lánya tágra nyitott szemébe. - Érted, mit akarok mondani? - Azt akarod mondani, hogy száműznöm kell minden önálló gondolatot és véleményt magamból - foglalta össze Julienne. Monteux azonban nem mosolygott. - Nemcsak a gondolataidat. Mindent száműznöd kell, Julienne! Most már világos? Julienne nem tudta, nevessen vagy sírjon. - A nászéjszakámról is beszélünk, apa? - kérdezte merészen. A férfit meglepte az egyenes kérdés. Végül lassan bólintott. - Feltételezem, tudod, mire számíthatsz? Igen, nagy vonalakban tudta, de rengeteg kérdés volt, amire választ szeretett volna kapni, és még valami biztatást, támogatást is. Azonban ahogy az apja kőkemény arcára. nézett, tudta, hogy tőle egyikre sem számíthat. - Igen, apa, tudom. A férfi láthatóan megkönnyebbült. - Helyes. Ne felejtsd el, ahhoz, hogy a férjedet örökössel ajándékozd meg, engedelmeskedned kel neki. Engedelmesség. Jutienne-nek hirtelen eszébe jutottak a Tigrissel való eddigi érintkezései. Az emlékek élénkek voltak, és a teste szinte megolvadt beléjük. Ösztönei azt súgták, hogy Tigris halálra unatkozna magát egy olyan feleség mellett, amilyet az apja éppen leírt neki amilyen ő képtelen lenni. Annyit megértett a kapcsolatból, ami közötte és jövendő férje között fennállt, hogy vagy keményen ellen kell állnia neki, vagy vele együtt elég. De megadni magát? Soha. Julienne hirtelen felállt. - Megértettem, amit elmondtál, apa. Most fürödnöm kell, és öltözni. Nem szeretném felmérgesíteni a vőlegényemet azzal, hogy elkésem az esküvőnkről. Monteux nem vette észre a lánya hangjában csengő gúnyt. - Természetesen nem. Találkozunk lent két óra múlva. Julienne bezárta az apja mögött az ajtót, és magányosabbnak érezte magát, mint valaha. Hirtelen rádöbbent, hogy azt sem tudja, mik Tigris tervei az esküvő utánra. Mivel az elmúlt napok rövid találkozásai alatt a férfi egyetlenegyszer sem említette, hogy készülődjön vagy csomagoljon, valószínű, hogy itt akarja hagyni Québecban, amikor ő visszatér Franciaországba. Hát ez éppen megfelelne neki, gondolta. Megmaradna a függetlensége, ami után annyira áhítozik, pokolba a kötelességtudó feleség szerepével. Itt marad Québecben, a férfiak számára elérhetetlenül, és mégsem fogják azok a szabályok korlátozni, amelyek a férjezetlen nőket sújtják. Szabadon vitorlázhat, felállíthatja a saját szabályait, élheti a saját életét. És egyedül lesz. Bizonytalan fájdalom járta át a szívét, mint a gondolat befejező része. Mindig erről az életről álmodott, ezt tervezgette, ami most rá vár. Akkor miért érzi magát ilyen üresnek, amikor végre a megvalósulás küszöbén áll? Kezeivel eltakarta a szemét, és leült az ágy szélére. Ma, nem sokkal a déli harangszó után a kormányzó házában tartott rövid szertartás után Tigris felesége lesz.
Vajon mire gondolhat most a férfi? Esetleg mérges vagy csalódott? Talán megveti őt amiatt, amiért ráerőltették? Vagy talán, hozzá hasonlóan, zavart és bizonytalan, és azon tűnődik, vajon milyen jövő vár rájuk? Az ajtón felhangzó halk kopogás jelezte, hogy megérkezett Julienne fürdővize. Néhány óra múlva választ kap a kérdéseire. * * * Tigris mozdulatlanul állt, míg Max megkötötte a nyakában a selyemsálat. Az anyag csillogó fehérsége jól kiemelte Tigris tökéletesen szabott kabátjának és nadrágjának feketeségét. Ezt még a ropogósra keményített ing egészítette ki. Amikor Max készen volt, hátralépett és megcsodálta a művét. - Tökéletes, ha lehet ilyet mondani, kapitány - jegyezte meg meghajolva. Tigris kutatóan nézett rá. - A ruha vagy a vőlegény? - Mindkettő. - Max nagyon is tisztában volt kapitánya rosszkedvével, és mivel azt is tudta, mi okozza, úgy látta, ideje, hogy beszéljenek róla. Halkan bezárta a kabinajtót, és Tigris felé fordult. - Miért van az a homályos érzésem, hogy most következik a kioktatás, Max? - kérdezte meg Tigris. Max megrázta a fejét. - Nem kioktatás, monsieur. Csak egy rövid beszélgetés régi barátok között. - Nem vagyok benne biztos, hogy hallani akarom. Max elmosolyodott. - Maga most haragszik, amiért ma van az esküvőjének a napja. Tigris undorodva felnyögött. - Óriási felfedezés, barátom. Ezért nem kellett volna bezárnod az ajtót. - Miért, maga soha nem gondolt arra, hogy megnősül? - Dehogynem, majd egyszer. - Így most azért mérges, amiért akarata ellenére nősülésre kényszerítik? - Engem nem lehet semmire sem kényszeríteni - vágott vissza Tigris. - Ó, rendben. Ezt a családjáért teszi. - Igen, így van. - Tigris gyanakodva nézett Maxre, és közben azon tűnődött, hová is akar az öreg kilyukadni. - Akkor pedig büszkének kellene lennie... hacsak, természetesen, Mademoiselle Juliennenek nincs valami borzalmas tulajdonsága, amiről én nem tudok, és ami miatt nem lenne jó feleség? - Max itt elhallgatott és várt. - Nagyon is jól tudod, hogy Julienne-nek nincs semmi borzalmas tulajdonsága - felelte Tigris. Max bólintott. - Akkor tehát maga egy rendes nőt vesz el, a legszebb érzésektől hajtva és szabad akaratából. - Elgondolkozva elhallgatott, majd folytatta. - Akkor tehát semmi oka sincs ilyen rosszkedvűnek lennie, igaz? Amikor látta, hogy Tigris nem válaszol, tovább mondta. - Hacsak nem viseltet erős érzelmekkel a jövendő felesége iránt. Ugyanis a nőkkel kapcsolatban szerzett tapasztalatai és a róluk alkotott véleménye alapján ez már tényleg nagy baj lenne. A nevét adni ennek a nőnek valódi nemes cselekedet, de a szívét adni neki... nos, ez már teljesen más dolog. - Fogd be a szád, Max! - Tigrisnek elege lett belőle. Max szomorúan nézett Tigrisre. A férfi reakciója az volt, amire számított - harag, védekezés, csökönyösség.
És félelem. - Lehet, hogy a szíve megkeményedett az évek során, de az ösztönei azt súgják, hogy ő más - jegyezte meg bölcsen az öreg. Tigris megmerevedett. - Ő is nő, és egy idő után rájön, hogy más férfi is van a világon. - Maga nagyon fontos a számára. - Néha - szűrte Tigris a fogai között, felidézve, hogyan viselkedett a lány a karjaiban. - Legyen vele kedves, monsieur - kérte Max halkan. - Ő nem értheti azt a keserűséget, ami egyszer hozzá hajtja magát, aztán eltávolítja tőle. Tigris egy pillanatra behunyta a szemét, és Max látta az arcán, hogy szenved. - Nem fogom megbántani, Max, megígérem. Soha nem is akartam. - Tudom, monsieur. Én mindenkinél jobban tudom, milyen ember is maga. Tigris szenvedő arccal nézett rá. - Na és milyen ember vagyok, Max? A komornyik elmosolyodott. - Ennek a kérdésnek a megválaszolását a jövőre hagyom, kapitány. - Lassan az ajtó felé indult, és intett Tigrisnek, hogy kövesse. - Jöjjön! Késő van. Nem akarunk elkésni az esküvőről, igaz? Tigris körbenézett a kabinban, és a fájdalom helyére valami izgatott várakozás lépett, ami azonnal feldobta a kedélyét. Ma éjszaka idehozza Julienne-t, mint a feleségét. Az ágyra pillantott, és elképzelte a hosszú órákat, amelyeket Julienne-nel, mint a feleségével fog tölteni. Ma éjszaka Mademoiselle Julienne újra az övé lesz. Nem, nem akart elkésni az esküvőről. Sem a nász-éjszakáról.
Monsieur Monteux jó munkát végzett. Megszerezte a különleges engedélyt, a pap már ott volt, hogy összeadja az ifjú párt, és egy kis délutáni büfé várta a vendégeket. A zöld szalont átalakították, elegáns bútorait pasztellszínű virágok díszítették, a kőkandallóban égő tűz pedig halvány, szűrt fénybe vonta az egész helyiséget. Monteux önelégült mosollyal nézett körül a szobában. Nyugtalan és meggondolatlan természete miatt Julienne véletlenül az előkelőség legirigyeltebb partijába botlott bele. Most pedig hozzámegy az arisztokrácia leggazdagabb és legkeresettebb férfijához, akinek a vagyona és a neve Franciaország első emberei közé emeli. Egy megrögzött csirkefogóhoz, akinek a híre el kellett volna, hogy rémítse a menyasszony apját. De nem tette. Monteux meggyőződése szerint Tigris nőkkel szembeni tiszteletlensége igen csekély ár Julienne jó hírének a visszaállításáért és azért, hogy lányát magához emeli a társadalom csúcsára. Egyetlen apa sem kívánhatna többet. Az ajtó felől most zaj hallatszott, mire Monteux gyorsan felpillantott. Tigris állt ott Maxszel az oldalán. A vőlegény tökéletesen szabott ruhája kiemelte erőteljes testét. Fehér nadrág fedte izmos combját, sötét borszínű kabát feszített széles vállán. Fekete haja hátul copfba volt kötve, így erős arcvonásait nem takarta semmi, csinos arca kifürkészhetetlen volt. - Monsieur Charnas - bólintott felé Monteux. Tigris beljebb lépett a szobába, és gyorsan körbenézett. - Monsieur Monteux - köszöntötte ő is a házigazdát. - Készen állok az esküvőre. Max lesz a násznagyom - intett az idősebb férfi felé. - Arra szeretném kérni, hogy ne szólítson Monsieur Charnas-nak. Julienne nemsokára a feleségem lesz, és én szeretném eldönteni, mikor mondom meg neki, ki is vagyok valójában. Monteux nem tetsző arckifejezéssel vállat vont.
- Ahogyan óhajtja, Tigris kapitány. - Hirtelen lehalkította a hangját. - Ahogyan azt már mondtam magának, egyáltalán nem érdekelnek a lányomhoz fűződő kapcsolatának részletei. A többi vendég nem tudja, ki maga, így a titka biztonságban van. Az, hogy hogyan kezeli Julienne-t a jövőben, nem az én dolgom. Tigris sötéten nézett a férfira. - Igen, tudom. Teljesen világossá tette előttem, mennyire érdekli magát Julienne jövője. És őelőtte is. - Nem várva válaszra, hátranézett a válla fölött. Minél többet beszélt Monteux-val, annál inkább megbizonyosodott afelől, hogy ez a házasság a legmegfelelőbb Julienne számára. Apja elvakultsága az arisztokrácia iránt határtalanul felmérgesítette Tigrist. Nem akart mást, csak minél messzebb vinni innen Julienne-t. És minél hamarabb. Tigris most ismét a gróf felé fordult. - Julienne készen van? - kérdezte türelmetlenül. - Megyek megnézem. - Elsietett a lánya szobája felé. Néhány perc múlva felhangzott az esküvői induló lassú, nehézkes dallama, s minden szem az ajtó felé fordult. Meglepetten kiáltottak fel a megjelentek. Julienne állt az ajtónyílás közepén lehajtott fejjel, fehér rózsákkal teli, burgundi csipkével és gyöngyökkel átszőtt virágoskosarat tartott a kezében. Válltól csuklóig végig csipkés ujjak vették körül a karcsú karokat. Gyöngyökkel díszítették a négyszögletes, mély nyakkivágást, amely a kebleket majdnem a mellbimbókig teljesen fedetlenül hagyta. Gyöngylánc ékesítette nyakát, a lánc végén egyetlen ametisztkővel, amely éppen keble között nyugodott. A szűk felsőrész jól kiemelte kicsi mellkasát és apróbb derekát, majd kiszélesedett fodros selyemszoknyává, amely egy több méter hosszú uszályban végződött. Egy gyöngyökből és ametisztből álló fejdísz tartotta a fátylat, hogy mindaddig ellágyítsa sugárzó arcvonásait, amíg Tigris férjévé nem válik, és fel nem emeli azt. Ő volt a leggyönyörűbb menyasszony, akit Tigris valaha is látott. A csodálat és a fájdalmas vágy mellett Tigris óriási büszkeséget érzett, hogy ez a lélegzetelállítóan gyönyörű fiatal nő nemsokára a felesége lesz. A nő magasra emelt fejjel lépett be a szobába, készen sorsának elfogadására. Tekintetük találkozott. Minden, amit a lány érzett, ott remegett tiszta, szürkészöld szemeiben, amelyek a hosszú szempillák alól néztek a férfira - sebezhetősége, fájdalma és félelme. Tigris hirtelen erős késztetést érzett, hogy megvédelmezze, és ez megdöbbentette. Aztán megszületett benne a döntés: mindegy, mi vár rájuk, mindegy, milyen keveset tud magából adni, soha senki, beleértve őt magát is, nem fogja megbántani Julienne-t ismét. Erről gondoskodik... mint a nő férje. Julienne-t annyira lekötötte Tigris látványa, hogy beleremegett. A férfiból sugárzó erőtől, de már csupán a jelenlététől is gyengének, védettnek és egésznek érezte magát, de ugyanakkor félt is. Az, hogy ott áll mellette, és mély baritonján mondja a fogadalom szövegét, Juliennenek is erőt adott. Olyan volt az egész, mintha egy álmot látna. Lenyűgözve meredt a kezére, amint Tigris az ujjara húzta az arany karikagyűrűt, mintegy megpecsételve egyesülésüket. Felnézett a férfira, mire az halványan elmosolyodott, lehajolt, felemelte a fátylat, és lágy csókot lehelt a lány ajkára. Az álomszerű érzés még akkor sem szűnt meg, amikor a ceremónia már régen véget ért, s a vendégek az ifjú párt köszöntötték. Az ezt követő fogadás egy kicsit csendes eseménynek számított annak ellenére, hogy két nemesi család összekapcsolódását jelentette. Julienne ezt egyáltalán nem bánta, hiszen akkor sem bírt volna lenyelni egyetlen falatot sem, ha az élete múlik rajta. - Jól van, hölgyem? - riasztotta fel Julienne-t merengéséből Max aggódó hangja.
- Igen Max, jól vagyok - válaszolta Julienne, közben elgondolkozva matatott ruhája hajtásával, és azon tűnődött, vajon ez jó alkalom-e, hogy megérdeklődje a férfitól Tigris vele kapcsolatos terveit. - Maga a legszebb menyasszony, akit valaha is láttam - mondta Max melegen mosolyogva. Julienne visszamosolygott rá, de gondolatai messze jártak. - Köszönöm, hogy eljött. Ez akár Tigrisnek szólt, akár nekem, mindenképpen hálás vagyok érte. - Én nagyon kedvelem magát, mademoiselle - Jött a kitérő válasz. - A maga boldogsága és jóléte ugyanolyan fontos nekem, mint a férjéé. - Férjem - ismételte meg Julienne a szót, és körbepillantott a szobán, Tigrist keresve. A férje. Magas és határozott. Keserű és mérges. Gyengéd és szenvedélyes. Mintha Tigris megérezte volna a rajta pihenő tekintetet, felnézett a Monsieur Monteux-val folytatott beszélgetésből, és szeme összetalálkozott Julienne-ével. Lassú, elismerő mosoly áradt szét a férfi csinos arcán, és ettől Julienne egy pillanatig úgy érezte magát, mint a világ legszebb asszonya. És a legbizonytalanabb. - Nekem vissza kell mennem a hajóra - hallotta Max hangját Julienne. - Még nagyon sok munka vár rám, mielőtt kifut a hajó. - Igen, menjen csak, Max... és köszönöm, hogy eljött. Miután Max távozott, Julienne magányosnak érezte magát a vendégek között, az apján és az újdonsült férjén kívül senkit nem ismert. Van valami jó is abban, hogy a Tigris felesége lettem, elmélkedett magában Julienne, legalább nem kell részt vennem száraz, unalmas estélyeken, nem kell bájcsevegnem a nemesasszonyokkal, akiket csak a legújabb divat, érdekli. Ilyenekben, mint hajóskapitány-feleségnek biztos nem lesz részem. De akkor miért bámulnak olyan irigykedve az itt; megjelent hölgyek? Az igaz, Tigris nagyon jóképű, göndör fekete hajával, magas alakjával kirívó jelenség az itt levő emberek között. Ebben a pillanatban egy hölgy jött oda Julienne-hez. - Gratulálok, hölgyem - mondta gúnyos hangsúllyal -, megütötte a főnyereményt. Mindene meglesz, amit csak akar, bár férje hűségében nem lehet oly biztos. Mielőtt a meglepődött Julienne szóra nyithatta volna száját, a jó szándékú hölgy már eltávozott mellőle. Julienne magában morfondírozott, hogy értette vajon a hölgy, hogy mindenem meglesz, és Tigris hűségében nem lehetek biztos. Honnan ismeri Tigrist? - Kis gyönyörű feleségem, miért oly szomorú? - szakította félbe gondolatmenetét a jól ismert, mély bariton hang. Julienne úgy döntött, nem kezdi számonkéréssel a házasság az első óráját, majd később szóba hozza. - Egy kicsit fáradt vagyok, és unom az itt folyó sekélyes beszélgetést. Nem hiszem, hogy sok ember hiányolná a jelenlétünket - bájosan rámosolygott a férjére -, ha szép csendben eltűnnénk innen. Tigris kapitány agyában is hasonló gondolatok fordultak meg, és most a felesége ajánlatára még nagyobb késztetést érzett arra, hogy minél hamarabb újból karjaiba zárhassa ezt a fiatal nőt, aki egyszer szelíd, mint a ma született bárány, máskor viszont oly vad, mint egy vadmacska. Tigris kézen fogta feleségét, és szó nélkül távoztak, otthagyva a kormányzót a vendégekkel együtt.
15. fejezet
A La Espérance fedélzetén minden matróz örömmel, kurjangatva fogadta az ifjú párt. A tengerészek szájtátva bámulták a fedélzetre fellépő párt, Julienne csodálatosan nézett ki a fehér menyasszonyi ruhában, és mellette ott feszített Tigris lenyűgöző eleganciával. A tengerészek sorra jártak gratulálni az ifjú párnak, akik sokkal boldogabbnak érezték magukat a La Espérance fedélzetén, mint a kormányzó házában az összegyűlt vendégek között. Amíg Tigris és Max egy fontos dolgot beszéltek meg, addig Julienne a kabinban átöltözött egy könnyebb viseletű szaténruhába. A lányt itt a hajón végtelen boldogság járta át. Tigris és Max a hajó hátsó részében egy kereskedővel tárgyalt, aki kizárólag csak most volt hajlandó erre - Tigris legnagyobb bosszúságára. Miután a kereskedővel megegyeztek, Tigris nagyon engedékenynek bizonyult, mivel minél hamarabb szabadulni akart, hogy karjaiba vehesse ifjú feleségét, Max állította meg. - Ugye, még nem mondta meg neki a származását? - kérdezte a komornyik. - Nem. - Miért? - Azt hiszem, ez nyilvánvaló. Az esküvő napját nem akarom elrontani. - Maga olyannak ismerte meg a feleségét, aki kevesebbnek tartaná, ha megtudná, hogy kicsoda? Tigris tekintete találkozott Maxével. - Szerintem a feleségem megölne, ha megtudná, hogy ki vagyok. - De mi lesz, ha rájön? Azt sokkal nehezebben viselné el, hogy nem öntől tudta meg. Tigris bólintott. - Igen, de fel akarom készíteni a sokkra. - Minél tovább vár, annál rosszabb lesz. - Nem kell az én két lábon járó lelkiismeretemként szerepelned, Max. - Tigris már azt sem tudta, kire haragszik jobban, Maxre, vagy saját magára. Hirtelen minden kétsége és keserűsége a felszínre tört, saját sebezhetőségére emlékeztetve. - Ahogy óhajtja, kapitány. - Az óhajtozás a romantikus lelkeknek és a bolondoknak való. - Tigris hangja keményen csengett. - Azonban az is bolond, aki az öröm helyett a keserűséget választja - érvelt a komornyik. - Vagy csak egy olyan ember, aki megtanulta, hogy nincs olyan öröm, ami ne keserűségben végződne. - Keserűség, amit egy másik nő okozott egy másik férfinak, nem a felesége magának. Tigris tekintetéből egyszerre sütött harag és nyers fájdalom. - Az arisztokrácia női tagjainak a legtöbbje csalja a férjét. Ezt te és én is nagyon jól tudjuk. - Mademoiselle Julienne azonban más. Ezt is tudjuk mindketten. Tigris felemelte a kezét, és nagyot csapott a levegőbe. - Rendben van, tényleg így van! Julienne más! Gyönyörű, ártatlan és önzetlen. - És? - És szerinted mennyi ideig lesz még ilyen, ha visszaérkezünk Brestbe? - A nemesek világa nem lesz újdonság a számára. - De a csalás és hazugság igen. Eddig óvták és védték. Elszigetelten nőtt fel. A francba is, Max! Ő egy meleg otthonra vágyik. - Gúnyosan felvonta a szemöldökét. - Szerinted ez a leírás ráillik Brestre, barátom? - Szerintem ez olyasvalami, amit maga nagyon könnyedén megadhat neki, ha maga is úgy akarja, monsieur. - Én már azt sem tudom, mit akarok, Max. De nem fogom megtagadni a büszkeségemet és az életemet egy nő miatt.
- Az, hogy valaki melegséget és szeretetet ad, nem feltétlenül jár együtt a büszkeség feladásával. - Miért feszegeted ezt az ízléstelen, megoldhatatlan problémát állandóan? - kérdezte Tigris. - Mert maga úgy viselkedik, mint egy közönséges semmirekellő - vágott vissza Max, és szokásától eltérően pirosra gyúlt az arca a haragtól. - És mert törődöm magával, kapitány tette hozzá lágyan. - Akár tudja, akár nem, maga szerelmes a feleségébe. Néhány percnyi tökéletes csend követte Max szavait. Aztán Tigris nagyot sóhajtott. - Én nem hiszek a szerelemben, és ezért nem is mondhatok semmit a megállapításodra... Most pedig lemegyek a feleségemhez. - Otthagyta a mérges Maxet, azonban míg el nem érte a kabinját, Max szavai egyfolytában ott csengtek a fülében. Halálra rémült tőlük, mert tudta, hogy igazak. Mérgesen nyitotta ki a kabinajtót, de amikor meglátta Julienne-t, aki az asztalnál rá várakozott és bájosan mosolygott, egyből jobb kedvre derült. Ez a csodálatos nő az övé, csak az övé, és nagyon fog vigyázni rá, hogy így is maradjon.
A La Espérance kapitányi kabinjában Tigris némán magához húzta ifjú feleségét, és száját a szájára tapasztotta. Julienne-nek nem volt szüksége biztatásra, mivel ugyanazt érezte, amitől a férfi teste is remegett. Tigris hangosan felnyögött, és odahúzta a nőt az ölébe, átölelte és addig csókolta, míg alig kapott levegőt. Julíenne azt sem bánta volna, ha ott fullad meg a helyszínen. Ujjaival beletúrt a férfi nyakán kunkorodó hajba, és olyan közel húzódott hozzá, amennyire csak tudott, szinte beleolvadt a testébe. A férfi gyorsan felállt, a karjaiba emelte a nőt, és hosszú léptekkel megindult az ágy felé. Julienne beletemette az arcát a férfi mellkasába, érezve csodálatos férfiillatát. Érezte, ahogy a tűz melege körülveszi a testüket, ahogy a férfi leeresztette az ágyra, majd lassan letérdel mellé. Julienne látta a férfi szemében az izzó vágyat és a szívszaggató gyengédséget, amit meg sem próbált elrejteni. Kinyújtotta a karjait, és lehúzta magára a férfit. Átölelték egymást, szájuk hosszú csókban forrt össze. Valahol az agya hátsó zugában Julienne érezte, hogy Tigris megszabadítja a rajta lévő ruhától, aztán a sajátját is leveti, egyetlen pillanatra sem hagyva abba a csókot. Meztelen bőrük egymáshoz simult és összepréselődött. Julienne hátrahajtotta a fejét, és átadta magát az élvezetnek. Tigris a nyakát csókolgatta, majd nyelvével lassan körözni kezdett a nő duzzadt mellbimbói körül. Julienne egyre csak nyögdécselt és többért könyörgött. A férfi mindkét mellbimbót megnedvesítette a nyelvével, óvatosan megkarcolta a fogával, majd mélyen bevette éhes szájába. Julienne a nevét kiáltotta, kezével erősen megszorítva a férfi vállát, közelebb húzta magához. A férfi egész teste tűzben égett, és eltökélt szándéka volt, hogy a nőben is meggyújtja ezt a tüzet Akarta őt, az egész testét akarta. Nyitott szájával végigsimított a nő vállán, karján, megcsókolta a tenyerét, majd ugyanezt megismételte a másik oldalával is. Lassan szerette, egyfolytában küzdve az elsöprő vággyal, amely minden egyes érintéssel magasabbra hágott, A férfi Julienne egyetlen testrészét sem hagyta ki; végigcsókolta a derekát, lapos hasát, combjait. A nő magától nyílt meg előtte, és a férfi nyelvével előre-hátra simogatni kezdte a nő lábai közötti meleg puhaságot. Tigris lehunyta a szemét, belélegezve a nő illatát, kóstolgatva növekvő nedvességét. Hallotta a nő szenvedélyes sikolyait, érezte, ahogy sürgetően meghajlik a teste. Tenyerébe fogta a nő puha fenekét, és közelebb húzta a testét magához, amíg Julienne sikoltozni nem kezdett, vergődve, remegve az érintése alatt. A férfi érezte nyelvén a karcsú test csodálatos nedvét, de addig fel sem emelte a fejét, amíg a nő teljesen el nem ernyedt a karjaiban. Akkor felemelkedett és belenézett Julienne kipirult, izzadt arcába. Még mindig nem
volt elég. Rekedt sóhajjal lefeküdt az ágyra, és magára húzta a nőt. Karjaival átölelte és szorosan magához húzta, érezve a puha melleket saját szőrös mellkasán. Éhesen csapott le a nő szájára, és Julienne is viszonozta kimondatlan szavait. Julienne hirtelen felemelkedett, és lihegve húzódott el. Látva a férfi sötét szeméből sütő kérdést, is válaszolta: - Én is szeretlek - suttogta. Mielőtt a férfi szólhatott volna, Julienne lehajolt a nyakához, nyelvével megízlelve a sós izzadságot, majd érzéki szájával lassan bejárta a férfi egész testét. Gyengéden megharapta a férfi mindkét mellbimbóját, és hallotta, ahogy Tigris felnyög. Lassan, kecsesen haladt lefelé lapos hasán, izmos combjain. Majd felemelte a fejét. Tigris figyelte a nőt, és még lélegezni is elfelejtett abban a néhány másodpercben, ami a nő tettét megelőzte. Julienne egy szirén mosolyával lehajtotta a fejét, és nyelvét lassan, izgatóan végighúzta Tigris lüktető férfiasságán. Tigris a nő nevét suttogta, és szinte magánkívül volt a kéjtől. Julienne-t lenyűgözte Tigris férfiasságának nagysága és keménysége. Kis kezével megfogta és gyengéden simogatta, majd ismét lehajtotta a fejét, hogy felfedezze férfiasságának ízét. A férfi kőkemény volt, mégis sima, mint a bársony és forró a nő érintése alatt. Julienne gyengéden végigfuttatta nyelve hegyét a sima kis nyíláson, lenyalva az apró folyadékcseppecskét, amit ott talált. Tigris hirtelen lenyúlt a nőhöz, majd egy vad mozdulattal a hátára fektette. Julienne döbbenten és bizonytalanul nézett fel rá. - Tigris? A férfi nem válaszolt, hanem térdeivel szétnyitotta a nő combjait. - Most kell megkapnom téged - suttogta. - Ebben a pillanatban... most azonnal. - Majd egy heves mozdulattal behatolt a nőbe. Julienne felemelte a csípőjét, mélyen magába fogadva a férfit, szinte megvadulva az érzéstől, amelyet a férfi okozott, próbált minél többet befogadni. Tigris a nő feneke alá csúsztatta a kezeit, felemelve a testét, hogy könnyebben találkozhasson az ő vad lökéseivel, újra és újra. - Julienne... ó, Julienne. - Úgy látszott, nem bírja abbahagyni a nő nevének mondogatását. Szája megtalálta a nőét, vadul birtokba véve azt, nyelvének primitív mozgásával követve a testéét. A nő nyöszörögve suttogta a férfi nevét, minden lökésnél újra, ahogy az egyre mélyebben belehatolt, és olyan magasságokba röpítette, ahol azelőtt még soha nem járt. Julienne felemelte a lábait, és a férfi dereka köré fonta őket, így kapaszkodott bele, ahogy testük együtt haladt a csupán másodpercekre lévő lüktető megváltás felé. Aztán már ott is volt, szinte elviselhetetlen intenzitással. Julienne eltépte a száját Tigriséről, és felsikoltott, miközben kéjpetárdák robbantak a testében, megrázva a nő egész valóját. Majd a szavak kiszakadtak belőle a szívével és lelkével együtt. Képtelen volt magában tartani őket, mivel nem érezni is képtelen volt. - Tigris... szeretlek! - sóhajtotta. - Szeretlek! Érezte, hogy a férfi ebben a pillanatban éri el a csúcsot. Egész teste remegett, amint beleöntötte magját a nőbe, végtelennek tűnő hosszú percre összeforrasztva őket. Julienne-nek fogalma sem volt, hogy a férfi hallotta-e szerelmi nyilatkozatát, mivel aznap éjszaka több szó nem hangzott el közöttük. Férj és feleség egyesülésében Tigris a testével mondta el Julienne-nek mindazt, amit a szívében érzett.
Másnap a késői reggeli ínycsiklandozó volt. A szakács a legfinomabbat készítette el az ifjú párnak, mindent elkövetett, hogy a kedvében járjon az „egykori Pocok segédjének". A reggelit a tenger kincseiből válogatta össze: gombával töltött szépiafej, rántott tintahalszeletek és ecetes halsaláta.
Reggel izés közben Julienne-nek eszébe jutott, hogy még Tigris becsületes nevét sem tudja, épp itt az ideje, hogy többet is megtudjon férjéről. - Tigris - kezdte vidáman a lány -, kérlek, mesélj magadról, a szülőhelyedről... és még az igazi nevedet sem tudom. Tigris majd megfulladt a korty bortól, amikor elhangzott ez a kérdés. Most már nem halogathatja, nem hazudhat tovább, be kell vallania kilétét, szögezte le magában. Mély levegőt vett, s belekezdett vallomásába. - Julienne, ígérj meg nekem valamit! A lánynak hirtelen eszébe villant egy közös reggeli a tengeren, amikor megsértette a férfit, most is valami rossz sejtés kerítette a hatalmába. - Mit ígérjek meg? - kérdezte kissé elbizonytalanodva. - Ígérd meg, hogy végighallgatsz! - Jó, megteszem. - A nevem, Édouard de Charnas, és Bretagne comte-ja vagyok. Julienne nem akart hinni a fülének. - Micsoda, te... - Nem tudta befejezni, mert torkát sírás fojtogatta. Gyorsan felállt, és az ajtóhoz rohant. Az ajtóból visszafordult, könnyeit megpróbálta visszatartani még egy kicsit, és megszólalt: - Soha nem akarlak többé látni! - Becsapta maga után az ajtót, ebben a pillanatban a könnyei is eleredtek. Nem tudta, hova menjen, de azt tudta, hogy nem marad egy percet sem ezen a hajón, ahol a kapitány a kezdetektől fogva becsapta. Sírva rohant el a hajóról, nem nézte, merre megy, csak minél messzebb akart lenni a La Espérance-tól és Tigristől. Agyában mindenféle gondolatok keringtek. A fürdőkád jelenet; az árbocról való megmentése; a leleplezése; majd azok a csodálatos éjszakák Tigris karjaiban; a Tigrissel folytatott beszélgetések, a nemesek becsmérlése - hiszen az akkor ott említett jó ismerős alatt tulajdonképpen magát értette -; a kalóztámadás; és az esküvő napján elhangzó hölgy megjegyzése. Most már tudta Julienne, miért mondta azokat annak idején a hölgy, nagyon is megértette már a szavak jelentését. És a kikötés előtti csodálatos éjszakán, amikor Tigris azt súgta a fülébe, hogy szereti, az is csak hazugság volt. Minden, amit mondott, amit tett, mind-mind hazugság volt. Julienne rádöbbent, hogy egy nemesemberhez, az általa olyannyira utált arisztokrácia élén álló férfihoz ment feleségül. Képtelen lenne egy ilyen ember mellett leélni az életét. Miközben ezen gondolkodott, az apja házához ért. Elhatározta, hogy az apjának nem említi meg a dolgot - lehet, hogy ő is tudott Tigris valódi kilétéről -, valami ürüggyel bejut a házba, bezárkózik a szobájába, és ott várja ki, míg a La Espérance a fedélzetén Tigrissel elhajózik. Julienne megtörölte könnyes szemét, majd becsengetett az apja házába. Miután az inas beengedte, felment a szobájába, és mindent úgy tett, ahogy eltervezte.
16. fejezet Tigris, miután Julienne elrohant, csak ült a székén, magába roskadva. Miért rohant el a lány, miért nem hallgatta végig? El akarta magyarázni neki, hogy ő is ugyanúgy megveti az arisztokráciát, mint Julienne, neki nem számít a cím, a rang, őt nem érdekli más, csak Julienne. Őt akarja boldoggá tenni. Most, hogy a lány elrohant, és azt a kijelentést tette, hogy soha tőbe nem akarja látni, Tigris nem tudta, mitévő legyen. Számított ugyan arra, hogyha Julienne megtudja az igazságot kilétéről, mérges lesz, talán egy-két napig szóba sem áll vele. De hogy örökre elveszítse, azt nem tudta elviselni. Szerette azt a lányt, akít elvett feleségül, mindig is ilyen feleséget képzelt el magának. Most pedig eltűnt az életéből. Nem, ezt nem engedheti meg, villant hirtelen az
agyába Tigrisnek, azonnal utánarohan, s ha kell, könyörögni fog neki, hogy bocsásson meg, és térjen vele vissza a hajóra. Ahogy elgondolta, úgy is tett. Mint egy őrült rohant fel a fedélzetre, Maxet épphogy le nem sodorta a lépcsőn. Max értetlenül állt, néhány perccel ezelőtt Madame Julienne-t látta elsietni a part felé, és keservesen zokogott, most pedig Tigris kapitány viharzott el. Mi történt közöttük, töprengett a komornyik. - Úristen! - motyogta Max, miközben rosszallóan csóválta a fejét -, ismét összevesztek.
Eltelt három-négy óra, s Tigris kapitány és Julienne még mindig nem tért vissza a La Espérance-ra. Max kezdett idegeskedni, hol marad ilyen sokáig ura s úrnője. - Csináljátok tovább a javítási munkálatokat! - szólt oda a matrózoknak. - Bemegyek a városba, sietek vissza, ha a kapitány kérdezné hollétemet. - Jó, menj csak, Max - mondta Jean Arious -, egyébként is nem sokára készen leszünk ezzel az árbocrúddal, s a másikhoz majd csak holnap kezdünk. Max lesietett a hajóról, és egy percre megtorpant, mert nem tudta, merre keresse urát. Némi töprengés után elindult a kormányzó háza felé. Lassan haladt, mivel az utcán a szép verőfényes júliusi délutánon sokan sétálgattak. Max figyelmét egy kis szűk utcában meg-megbotló férfi látványa keltette fel. Csóró, túlságosan mélyen nézett a pohár fenekére, gondolta magában a komornyik, de amint jobban odanézett, meglátta, hogy akit botladozó részegnek nézett, az Tigris kapitány. Max nagyon megdöbbent, hiszen jól tudta, hogy ura jól bírja az italt. Amint Max közelebb ért urához, megijedt. Tigris kapitány nem a részegségtől támolyog, hanem attól, hogy bal mellénél a ruhája vértől sötét, és odaszorított ujjai között vér csordogál. - Tigris kapitány! - kiáltott fel Max, és azonnal odarohant vérző gazdájához. - Mi történt? - Max... vigyél vissza a hajóra!... Kérlek!... - nyöszörögte Tigris, majd összeesett. Max azonnal cselekedett. Kivonszolta urát a szűk, kis utcából, és egy arra haladó kocsit leintett. Betette kapitányát a kocsiba, és elhajtatott a kikötőbe. Amikor a La Espérance-hoz értek, Max gyorsan kiugrott a kocsiból, és a matrózokat szólította. - Jean! Phillippe! Azonnal gyertek! - Senki nem jött. Max hangosan káromkodott. - A fene egye meg, csak nem elmentek kocsmázni! Hé, gyertek már segíteni! Néhány pillanaton belül megjelentek a hajópallón egy kicsit dülöngélve a szólított tengerészek, látszott rajtuk, hogy már néhány korsó sör legördült a torkukon. Jean Arious megigazította kócos haját, és Max felé sandított. - Mi a baj, Max, miért óbégatsz? Max a kocsiba mutatott, és Jean, ahogy megpillantotta Tigris kapitány vértől átázott ruháját, szinte azonnal kijózanodott. - Tigris kapitány! - Odarohant, hogy segítsen kiemelni a sebesültet, a másik matróz is követte. - Szűz Mária! Mi történt? Hol sebesült meg? - Nem tudom, így találtam rá - válaszolta Max. - Vigyük be gyorsan a kabinjába, aztán, Jean, rohanj egy orvosért! Kiemelték Tigrist a kocsiból, és levitték a kabinba. Lefektették az ágyra, majd Jean elrohant orvosért, Phillippe-et pedig Max elküldte a szakácshoz, hogy tegyenek fel forró vizet, hogy mire az orvos itt lesz, már az is elő legyen készítve. Eközben Max levette a kapitány már vértől átázott ingét. Próbálta csillapítani a vérzést. Ahogy jobban szemügyre vette a sebet, egy szúrást látott, ami éppen a szívtől nem messze hatolt be. - Úristen! - szörnyülködött Max -, ha az a penge egy kicsit is feljebb megy... Ekkor Tigris felnyögött. Max nem tudta, mit csináljon, szerette volna, ha már itt lenne az orvos, és ellátná urát.
- Hol késlekedik eddig az orvos - türelmetlenkedett Max, és megfogadta, hogy leteremti Jeant, amiért ilyen sokára érnek ide. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Jean az orvossal. - Mi is történt pontosan? - kérdezte az orvos, miközben a sebesült felé indult. - Ez a matróz csak annyit tudott kinyögni, hogy azonnal menjek, mert a kapitánya megsérült. - Én magam sem tudom pontosan. A bal mellkasán van egy késszúrásnyom, elég mély lehet a seb, mert nagyon vérzik. Az orvos ezután nem késlekedett, azonnal megnézte a sebesültet, aki fájdalmában felfelnyögött. - Igen elég mély a seb. Azonnal hozzanak forró vizet, és hagyják el a szobát! Max gyorsan intézkedett, kitessékelte az odagyűlt bámészkodó tengerészeket, Jeant az ajtó elé állította hogy senkit ne engedjen be az engedélye nélkül. Majd elsietett a konyha felé, ahonnan hamarosan visszatért a gőzölgő vízzel. - Tessék, itt a víz, és hadd maradjak bent, hátha a segítségére leszek - kérlelte az orvost. Az beleegyezett, és Max segített az orvosnak ellátni urát. - Most bekötöztem a sebet, ez holnapig kitart, de holnap újból eljövök, hogy kicseréljem a kötést. Elképzelhető, hogy belázasodik, vizes borogatással enyhítsék a lázát. Adok még fájdalomcsillapítót is, ezt adja be, ha nagyon nyöszörög. De ha valami komolyabb baj következne be, azonnal értesítsenek. Max megköszönte, és megígérte, hogy mindent úgy csinál, ahogy a doktor tanácsolta. Miután az orvos távozott, Max odahúzott egy széket a kapitány ágya mellé, és leült, hogyha urának bármilyen kívánsága lenne, azonnal teljesítse. Tigris kapitány többször is felnyögött, állandóan Julienne-t emlegette.
A városban arról pusmogtak, hogy valamilyen La... nevű hajó kapitányát megszúrtak, a sebe nagyon mély, és kétséges, hogy életben marad. Julienne fülébe is eljutott a hír, s majdnem elájult, amikor az eszébe villant a La Espérance neve. Tigris megsérült, hallotta Julienne agya egyik zugából, lehet, hogy már a másnapot sem éli meg. - Nem, nem halhat meg! - kiáltotta Julienne annak ellenére, hogy néhány órával korábban még ő maga is meg tudta volna ölni. - Meg kell tudnom, hogy van Tigris! - Kirohant a szobájából, s elindult a kikötőbe. Amikor meglátta a hajót, szíve a rémülettől hangosan dobogott, lába remegett. Mi van, ha elkésett, és a kapitány már meghalt? Nem, nem halhatott meg, gondolta magában a lány, azt nem élném túl. Julienne a La Espérance-hoz sietett, fellépett a pallón, és a kapitány kabinja felé vette az irányt. - Hogy van a kapitány? - kérdezte a kabinajtó elé állított Jeantól. - Nagyon rosszul - felelte a matróz. - Max megparancsolta, hogy senkit se engedjek be a kabinba az ő engedélye nélkül. - Itt elhallgatott, látszott rajta, hogy gondolkozik. - De önt minden bizonnyal beengedhetem. - Köszönöm, Jean - szólt Julienne -, látnom kell Tigrist! Julienne halkan nyitotta ki az ajtót, nem akarta megzavarni egyik férfit sem. A halvány fényben Tigrist pillantotta meg, aki nyugtalanul forgolódott az ágyban, és érthetetlen szavakat motyogott. Mellette egy széken Max szundikált, nem vette észre kapitánya mocorgását. Szegény Max! Teljesen kimerült, gondolta Julienne, majd gyengéden megérintette a férfi vállát, mire Max szemei azonnal felpattantak. - Madame Julienne, ön az? - suttogta riadtan Max. - Max, hogy van a kapitány? Tényleg komoly a sérülése? - Sajnos, igen. Valaki az életére tört. - Julienne felsikoltott. - A szívétől nem messze egy késszúrással sebesítették meg. Madame Julienne, meg kell kérdeznem, mi történt kettőjük
között. Amikor ön elsietett a hajóról, néhány másodperc múlva a kapitány is elrohant. És azután megszúrva találtam a kormányzó házától nem messze. Julienne szíve ólomnehéz lett. Valaki meg akarta ölni Tigrist, ez nem lehet igaz. - Ki tette és miért? - nyögte ki végül a nő. - Nem tudom. Madame Julienne, de kérem, mondja el, ön miért rohant el délelőtt? Julienne egy pillanatig a padlót fürkészte, hogy összeszedje magát. - Elmondta, hogy Édouard de Charnas az igazi neve. Nem tudtam elhinni, hogy mindazok után, ami kettőnk között történt, végig hazudott nekem. Elrohantam, nem akartam többé látni. Max keserűen bólintott. Igen, ettől félt, a kapitány kezdetben nem mondta meg Juliennenek valódi kilétét, és mindig csak halogatta, s Julienne túl későn tudta meg. - De amikor meghallottam, hogy Tigris megsebesült - emelte fel a fejét Julienne, miközben a könnyeivel küszködött -, úgy éreztem, ide kell jönnöm. - Köszönöm, Madame Julienne - látszott Maxen, hogy ő is a könnyeivel küzd -, ön végtelenül kedves. De arra semmi szükség, hogy ön is virrasszon, amikor itt vagyok én. Julienne szemei csodálkozva nyíltak tágra, majd megrázta a fejét. - Nem, Max, nincs igaza. Maga már nagyon elfáradt, és tudom, hogy sok egyéb fontos dolga is akad, így engedje meg, hogy segítsek - ajánlkozott Julienne. Max habozott. - Hát, nem is tudom, hogy... - Bár nem kétlem - vágott a szavába Julienne, aki úgy érezte, a férje mellett a helye, bármi is történt -, képes arra, hogy napi huszonnégy órát virrasszon a kapitány mellett, miközben a rakománnyal is foglalkozik. Ez valóban dicséretre méltó. Nem tudom, tudja-e a kapitány úr, hogy micsoda nagyszerű ember ön, Max. A komornyik lenézett Tigrisre, aki most teljesen mozdulatlanul aludt. Belátta, hogy mivel a kapitány megsebesült, a rakományokkal most neki kell foglalkozni. Az ápolás és a rakodás nem megy egyszerre. Felsóhajtott. - Rendben van - egyezette bele Max. - Biztos vagyok benne, hogy ön is ugyanolyan gondosan ápolja majd, mint én tettem. - Melegen rámosolygott Julienne-re. - Kérem, néha hadd váltsam fel! - Jó, majd meglátjuk. Most viszont hadd nézzem meg, hogy van a kapitány. - Ezzel eltolta Maxet az útjából. Alig várta, hogy megpillanthassa Tigris kapitányt. Max megérezte, hogy jó kezekben hagyja a kapitányát, kisietett a kabinból. Az ágyon ott feküdt Tigris. A férfi göndör fekete haján árnyakat vetett az imbolygó gyertyafény. Arca sovány volt, csak nagy vonalakban emlékeztetett a tengeren látott férfira. Sápadtsága ellenére bőre aranybarnán izzó és nyers volt, mintha sok időt töltött volna a szabadban. A büszke, egyenes orr most is ugyanolyan volt, de ajka még mindig erős volt, sokkal teltebbnek látszott, s csalhatatlanul mutatta az érzékiség jeleit. Julienne tekintetével a férfi bekötözött mellkasát nézte. Ki lehetett a merénylő, és miért tette? Julienne nem tudott semmilyen következtetésre jutni. A férfi lapos hasa minden reszelős lélegzetvételnél megemelkedett, s izmai hullámoztak. Julienne tenyerét Tigris homlokára fektette. A férfi bőre hűvös volt; tehát nem lázas. Minden rendben van. Lassan leült az ágy melletti székre, és a levegőbe bámult, kettejükre gondolt. Teltek-múltak a percek, és a szempillái egyre nehezebbek lettek. Hirtelen előrecsuklott a feje, és a mozdulattól ismét felébredt. Gyorsan az ágyra pillantott, de Tigris meg sem mozdult. Újabb percek elteltével Julíenne-nak lecsukódtak a szemhéjai, és lassan elaludt. Hangos nyögésre ébredt. Nagyokat pislogva próbált magához térni. Újabb nyögés hallatszott mellőle. Tigris.
Julienne egy pillanat alatt talpon termett, és az ágy fölé hajolt. A férfi homlokán izzadság csillogott, és nyugtalanul ide-oda dobálta a fejét, teste csupa veríték volt. Julienne odasietett a mosdóállványhoz, és egy ruhadarabot megmártott a hideg vízben. Visszatért az ágyhoz, és gyengéden a férfi homlokára helyezte. A férfi hirtelen kiabálni kezdett. - Julienne, kérlek, ne hagyj el! Julienne! A nő megdöbbent a férfi könyörgésétől. Tanácstalanul nézte a férjét, ahogy hánykódott, fejét egyik oldalról a másikra fordítva. - Boszorkány! Megőrjítettél! - motyogta Tigris. Julienne újból megnedvesítette a ruhát, és megnyugtató szavakat mormolva óvatosan megtörölgette vele a férje arcát. A hideg víz, úgy látszik, megnyugtatta a férfit, már nem forgolódott annyira, és a levegőt is nyugodtabban vette. Julienne a nedves ruhát Tigris homlokán tartva hátrahajtott egy vastag fekete hajtincset, majd a ruhával gyengéden letörölte a szemöldökét, a halántékát és a szép ívelésű arcát, aztán a kötés mellett a mellkasát is megtörölgette. A nap folyamán Max nézett be a kabinba, hogy érdeklődjön ura állapotáról, és ebédet hozott Jlienne-nek. Az este folyamán Tigris szemei felnyíltak, értetlenül nézett Julienne-re. - Julienne? - Igen, Tigris, én vagyok az. - Hol vagyok? - kérdezte, és amikor meglátta a kötést, hozzátette: - Mi történt velem? - Valaki megszúrt. Max talált meg nem messze az apám házától. Nem emlékszel semmire? - nyugtalankodott Julienne. Tigris hosszan hallgatott, látszott rajta, hogy próbál visszaemlékezni. - Igen, most már emlékszem, egy matróz megszólított, hogy mutatni akar valami fontosat az apámmal kapcsolatban. Nagyon gyanús volt a dolog, ennek ellenére mégis vele mentem. Aztán csak azt vettem észre, hogy hirtelen felém bök egy éles késsel, és már nem tudtam kivédeni. Éreztem, hogy megsebesített. Mindenáron el akartam jutni a La Espérance-ra. Elhallgatott, megerőltette ez a sok beszéd, néhány perc múlva újból megszólalt: - Köszönöm, hogy visszajöttél, Julienne... Nagyon kiszáradt a szám. Meg tudnál esetleg... Nem fejezte be a mondatot, mintha közben elfelejtette volna, hogy mit is akart mondani. Azonban Julienne már meg is töltötte a poharát hideg vízzel, néhány csepp fájdalomcsillapítót adva hozzá. - Tessék, ezt idd meg - kérte, odatartva poharat a férfi szájához. Ahhoz nem volt elég erős, hogy felemelje a férfit, így egyszerre csak egy kortyot adott neki. Úgy látszott, a férfi is felfogta ezt, és miután eloltotta szomját, rámosolyogott a nőre. - Köszönöm. - Gyönyörű zöld szemei egy kicsit homályosak voltak a gyógyszertől, de most már érthetőbben beszélt. Figyelte a nőt, ahogy az leteszi a poharat a polcra, majd visszatér az ágyhoz. - Hozzak még valamit? - kérdezte Julienne, amikor látta, hogy a férfi még mindig ébren van. - Gyere ide - kérte halkan, megpaskolva maga mellett az ágyat. Julienne egy pillanatig tétovázott, majd rádöbbent, hogy a férfi szinte nincs is eszméleténél. A gyógyszer valószínűleg hamarosan kifejti a hatását, és Tigris ismét elalszik. Nem lehet belőle semmi baj, ha egy percre leül mellé. A férfi tekintete tisztán ragyogott, ahogy Julienne leereszkedett az ágy szélére. Tigris lassan felemelte a kezét, és egy aranybarna fürtöt az ujjai köré tekert. - Mondtam már, milyen gyönyörű a hajad? - kérdezte Tigris rekedten. - Shhh, ne beszélj, pihenned kell! - intette Julienne.
- Mintha saját fénnyel ragyogna - folytatta Tigris, nem figyelve a lány szavaira -, néha lágy és csillogó, máskor szikrázik, mint a tűz. - Másik kezével lassan végigsimította a felesége arcát. - Amikor kinyitottam a szememet, és megláttalak, nem tudtam, ébren vagyok-e, vagy álmodom. Julienne alig kapott levegőt. Az esze azt súgta, hogy a férfiból csak a gyógyszer beszél, azért viselkedik ilyen furcsán, a teste azonban vadul reagált a kedves, becéző szavakra. Tágra nyílt szemekkel bámult Tigrisre. Tigris lassan rámosolygott, majd jobb kezével megragadta a lány karját, és közelebb húzta magához annyira, hogy lélegzete a lány száját cirógatta. Hüvelykujjával simogatni kezdte a lány karját. - Gyönyörű szürkészöld szemek... olyan nagyon gyönyörű. - A férfi hangja halkabb, tekintete sötétebb lett, ahogy ajkára tévedt. - Olyan csábító... Julienne mellkasa megfeszült, s testét édes bizsergés járta át. A férfi, mintha reagálását megérezte volna, közelebb húzta magához, száját az övével takarta be. Abban a pillanatban, hogy ajkaik összeértek, idegszálaikban vad, perzselő tűz gyulladt, lelkük mélyéig megrázva őket. Tigris közelebb húzta magához a nő testét, és nyelvével szétnyitotta az ajkait. Julienne testét forróság öntötte el, s érezte, hogy magával ragadja az érzékek örvénye. Józan esze arra figyelmeztette, hogy húzódjon el tőle, de a férfi éhsége és csókja lassan minden erejét elvette az ellenkezéstől. Tigris felemelte a kezét, és a lány hajába túrt. Nem engedte el, úgy csókolta újra és újra, félig gyengéden, félig brutálisan. Lángolt a vágy bennük, s szájuk vadul eggyé olvadt. *
*
*
Az ajtón halk kopogtatás hallatszott, Max lépett be rajta kezében egy teáskannával és aprósüteményekkel. - Úgy gondoltam, hogy hozok egy kis frissítőt, madame - mondta ragyogó arccal. A tálcát letette az érintetlenül ottmaradt tálca mellé, majd összevonta szemöldökét. - Madame Julienne? Jól érzi magát? Úgy látom, semmit sem evett. Julienne felegyenesedett. - Hát persze, hogy jól vagyok. Semmi gond, Max. A komornyik kitöltött egy csészényi gőzölgő teát, és átnyújtotta Julienne-nek. - Hogy boldogult az úrral az este? Volt valami problémája vele? - Nem. A láza kissé emelkedett, és időnként félrebeszélt, de most úgy tűnik, nyugodtabban alszik. Max bólintott, és ránézett az alvó férfira. - Az orvos hamarosan itt lesz, hogy átkötözze a sebet. Nem sokkal később megjelent az orvos, s elégedetten állapította meg, hogy Tigris sebe szépen gyógyul, nincs elfertőzve. Julienne és Max boldogan vették tudomásul a jó hírt. - Az alvás a legjobb gyógyszer - mondta az orvos. - A monsieur-nak sokat kell pihennie, hogy szervezete elvégezhesse gyógyító tevékenységét. Amikor Max este benézett, hogy nincs-e valamire szüksége Julienne-nek, látta, hogy Tigris még mindig alszik, de nyugtalanul mozgolódik. Még mindig lázas. Julienne hiába törölgette vizes ruhával a beteg arcát. Tigris teste lázban égett. Mély, kínlódó nyögések hagyták el a torkát. Fejét összevissza dobálta. Sokat kell még pihennie, hogy visszanyerje régi erejét, gondolta Max. Néhány óra múlva Tigris kinyitotta a szemét, s feleségére mosolygott. Julienne nyugtalanul megsimogatta a férfi homlokát, majd a nedves ruháért nyúlt, és lemosta a beteg arcát. Halkan dúdolva értelmetlen szavakat mormolt a férfinak, hogy
megnyugtassa és megvigasztalja. A karjába akarta vonni, meg akarta ölelni, és el akarta mondani neki, hogy milyen sokat jelent a számára. Még mindig ringatva a férfi fejét, átnyúlt fölötte, és a kis asztalra helyezte a ruhát. Felemelte a kancsót, és kitöltött egy csészényi gyógyszeres teát. - Idd ezt meg, kérlek! Tigris nem tiltakozott. Csupán bólintott, ahogy üveges tekintettel a nőre meredt. Borzongás futott végig testén, ahogy kiürítette poharát. Ereje elfogyott, hátraesett. A megkönnyebbülés hulláma árasztotta el Julienne-t, beleharapott alsó ajkába. Észre sem vette, hogy eleredtek a könnyei, amíg egy legördülő sós konnycsepp mardosni nem kezdte szája sarkát.
- Pillanatnyilag csökkent a láza. Ez jó jel - mondta egyik reggel Julienne Maxnek. - Akkor hozok egy kis húslevest. Alig telt el egy-két perc, Max visszatért a gőzölgő húslevessel. Julienne székét közelebb húzta az ágyhoz, felkapott egy tálkát és egy kanalat. Tigris értük nyúlt. - Nem. Még nem vagy elég erős ahhoz, hogy egyedül egyél. Csak nyisd ki a szád, a többit pedig bízd rám! Julienne belemert a levesbe, és a kanalat a fér ajka közé csúsztatta. - Mióta vagyok beteg? - Egy hete. Tigrist megdöbbentette a válasz. Julienne mereven ült székében. Örökkévalóságnak tűnt, amíg végre meghallotta a férje egyenletes lélegzését. Megkönnyebbülten leeresztette a vállát. Julienne hosszú ideig nézte, ahogy a férfi alszik, majd felállt, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait. Tigris napról napra erősebb lett, egyre több időt töltött ébren. Az éjszakákat nyugodtan átaludta, a nappalokat pedig Julienne-nel töltötte, mindenféléről társalogtak. Julienne-t meggyőzte Tigris, hogy ő is megveti az arisztokráciát, őt sem érdekli a rang, a cím. Végül is Julienne megbocsátott neki, amiért annyi ideig nem árulta el nemesi kilétét. A jövőjüket tervezgették, hol lakjanak, mit fognak csinálni. Julienne érdeklődött Tigris húga, Suzanne iránt is. Ekkor Tigris nagy lelkesedéssel ecsetelte húga cselekedeteit. A merényletről is sokszor beszélgettek, próbálták kitalálni, hogy ki tehette és milyen céllal, kinek fűződött érdeke hozzá. Sajnos, nem sok sikerrel jártak.
17. fejezet Egy nap Monteux kormányzó jelent meg a La Espé-rance fedélzetén. - Tigris kapitánnyal kell nagyon fontos ügyben beszélnem - hangzott fel Monteux hangja a kabinajtó előtt. Max állította meg a kormányzót, de látván, hogy a kormányzó ideges, és kezei is remegnek, mégis beengedte ura kabinjába. - Azonnal beszélnem kell magával, Tigris kapitány - rontott be a szobába. Tigrist meglepte, hogy a hajóján látja a kormányzót, mégpedig feldúlt arckifejezéssel, nem tudta mire vélni látogatását. - Mi az, kormányzó úr, minek köszönhetem a látogatását? Gondolom, nem az állapotom felől akar érdeklődni?
- Nem - válaszolta összeszorított fogakkal Monteux. - Sürgős ügy miatt jöttem ide. Négyszemközt akarom elmondani. Tigris bólintott, majd Julienne-re nézett. - Kérlek, hagyj egy kicsit magunkra! Menj fel a fedélzetre! Julienne, bár nagyon szerette volna megtudni, mi izgatta fel ennyire az apját, és miért jött a hajóra, de szót fogadott férjének, és felment a fedélzetre. - Úgyis rám fér egy kis friss levegő, már egy hete nem mozdultam ki innen - mondta a lány. Majd később megtudom, mi történt, gondolta magában. Tigris elégedetten vette tudomásul Julienne válaszát, majd Monsieur Monteux-höz fordult. - Foglaljon helyet! Nem haragudjon, de az orvos szigorú parancsára még nem nagyon mozoghatok, mint tudja, megsebesítettek. - Igen, hallottam valamit. De fontosabb dologról van szó. - Elővett egy papírlapot, majd szó nélkül odanyújtotta Tigris kapitánynak. Tigris elvette, miután elolvasta, arca komorrá vált. - Kérem - szólt Monteux -, a lányom biztonsága érdekében is, minél hamarabb hajózzanak ki, hagyják el Québec kikötőjét és Kanada partjait. - Igen, amilyen hamar csak tudunk, indulunk... Monsieur Monteux, köszönöm, hogy eljött. Úgy látszik, félreismertem önt. - Jó utat és szerencsés hazatérést! - mondta a kormányzó, majd felállt és kisietett a kabinból. Julienne fel és alá járkált a fedélzeten. Egy örökkévalóságnak tűnt számára, mire az apja feltűnt a lépcsőn. Arca komor volt. - Apa! Mi történt? - Ösztönösen megérezte, hogy a hír rossz. - Háború van, a többit majd a férjed elmondja. Remélem, épen és egészségesen hazaérkeztek, Julienne - felelte a lányának, és megölelte. Julienne megrémült, de még néhány szót ki tudott préselni a fogai között: - Én is remélem, hogy neked sem lesz semmi bajod, apa. - Bár még részleteket nem tudott, magában azért imádkozott, hogy a háború minél hamarabb véget érjen a lehető legkevesebb véráldozattal. Julienne ezután lerohant Tigrishez, akinél már ott találta Maxet, éppen az indulásról beszéltek. - Tigris, milyen háborúról beszélt az apám? - kérdezte Julienne Max szavába vágva. Kérlek, mondd el, mi történt! Tigris tudta, hogy nincs más választása, el kell mondania az igazságot. - Felső-Kanada inváziója bármelyik pillanatban bekövetkezhet - felelte lassan. - Most kaptuk a hírt, hogy június huszonötödikén Anglia háborút üzent Franciaországnak. Julienne-t nagyon megdöbbentette a hír, csak állt ott, mintha földbe gyökerezett volna a lába, és szemei hitetlenkedve kerekedtek el. - Julienne, menj, pakolj össze! Mihelyt lehet, azonnal indulunk vissza Franciaországba. Maxszel éppen azt beszéltük, hogy a La Espérance munkálatai befejeződtek, már csak a rakodás hiányzik. Az is meglesz két-három óra alatt, s akkor kihajózunk. Pontosan három órával azután, hogy Tigris közölte Julienne-nel a háború kitörésének hírét, a La Espérance vitorlát bontott, és elindult Franciaország felé. Julienne még mindig remegett. Ez a nap rémálomnak tűnt a számára. Visszatért az apja házához, gyorsan becsomagolt néhányat az új ruhái közül, az összes alsóneműjét és néhány kozmetikai cikket az öltözőasztaláról. Julienne-t és a csomagjait délután egy órakor vitték ki a kikötőbe. A nő alig ismerte fel a matrózokat, annyira el voltak foglalva a munkájukkal. A vidám férfiak, akik az út során tréfálkoztak vele, most nem voltak sehol. Ehelyett feszülő izmú, gyöngyöző homlokú
embereket látott, akik körül szinte szikrázott a levegő, ahogy készülődtek a veszélyes útra. Julienne azonban nem is várt mást. Franciaországban háborúban állt. Jean Arious a raktár lejárata előtt guggolt, amikor Julienne fellépett a fedélzetre. Még egyszer lepillantva a raktárba, napbarnította alsókarjával letörölte az izzadságot a homlokáról, majd felállt. - Ez volt az utolsó, Phillippe - szólt le a nyíláson. - Itt az ideje előkészíteni a vitorlákat. Phillippe egyetértő válasza végigzengett a fedélzeten. Órák óta most először Jean nagyot nyújtózott, és neki akart látni a következő feladatának, amikor megpillantotta Julienne-t.. - Madame Julienne! Nagyon örülök, hogy ismét itt van velünk, asszonyom. - Pillantása végigszaladt a fedélzeten, és az esze láthatóan már a következő feladatán járt. - Biztos megérti... nagyon sok a munka, és... Julienne egy legyintéssel elhárította a bocsánatkérést. - Csak menjen, Jean, és tegye, amit tennie kell. - Akarja, hogy levigyem a csomagjait a kabinjába? - kérdezte a matróz udvariasan. - Nagyon kedves magától, köszönöm. Jean lepillantott Julienne csomagjaira, és megkérdezte: - Csak ennyit hozott magával? - Igen, ennyit. - Leviszem a kapi... a maga kabinjába - helyesbített. Jean felkapta a csomagokat, és leszaladt vele a kabinba. Julienne a kabinban sehol sem látta a férjét, és azon tűnődött, vajon hol lehet. Minden bizonnyal bekötözött oldallal is, de felment ellenőrizni az indulást. - A kapitány egy órán belül szeretne kihajózni a kikötőből - hallatszott Jean hangja a háta mögül, mintha olvasna Julienne gondolataiban. Julienne meglepődött. Tigrisre nem jellemző a pánik. - Ennyire drága az idő? A fiú szomorúan nézett rá. - Azt el sem lehetne mondani, mi történne itt, ha kiszivárogna, hogy az angolok háborút üzentek nekünk. És az igazat megvallva, Tigris kapitány maga miatt is nagyon aggódik. Szeretné, ha minél hamarabb hazaérhetne magával Franciaországba, épen és egészségesen. - Ó! - Julienne hirtelen azt sem tudta, mit mondjon. Tigrisnek még pihenésre lenne szüksége. Ehelyett a hajón rohangál, és az ő biztonságáért aggódik. - Köszönöm, Jean, hogy elmondta. - Nagyon szívesen, asszonyom. Megyek és szólok Tigris kapitánynak, hogy biztonságosan megérkezett. Attól az órától, hogy a hajó elhagyta Québecet, és elindult a hatalmas Szent Lőrinc-folyón felfelé, egészen lefekvésig Julienne nem is látta Tigrist. Mivel azonban ismerte a férfit, tudta, hogy fent van a kormánykerék mellett, és segít az embereknek. Megértette a férfit. Először és mindenekelőtt a hajó és a legénység. Este Max hozott neki egy tálca élelmet, és megkérte, hogy maradjon a kabinjában, arra az esetre, ha esetleg valami veszélyes helyzet adódna. Julienne-nek nem kellett megkérdeznie, hogy ez kinek a parancsa, de nem is lázadozott ellene. Ennek most nem volt itt az ideje. Már jóval elmúlt éjfél, amikor Max nógatni kezdte az összeszorított szájú Tigrist, hogy menjen le. - Kapitány, maga is láthatja, hogy eddig nem történt semmi különös, és angol hajónak nyomát sem láttuk. Kérem, menjen le, és próbáljon meg aludni! Tigris beletúrt ujjaival szélfútta hajába és bólintott. - Igazad van, Max. De csak akkor megyek le, ha megígéred, hogy a legkisebb gyanús jel láttán is felkeltesz. - Természetesen, kapitány.
Tigris lassan megindult a lépcső felé, most érezte meg csak igazán, hogy mennyire elfáradt, kimerítette az egész napos talpon lét. A szemei majd leragadtak a fáradságtól, mivel egész nap a horizontot kémlelte ellenséges hajók után kutatva. Tigris kinyitotta kabiniának az ajtaját, majd amikor bent volt, sarkával berúgta. A szoba közepén az asztalra dőlve ott aludt a felesége. Szegény kicsim, gondolta Tigris magában, próbált megvárni, de nem bírt idáig fent maradni. Tigris karjába akarta emelni Julienne-t, és az ágyra helyezni, de amint felemelte feleségét, bal mellkasába fájdalom hasított. A fene egye meg azt a sebet! Még egy ilyen könnyű súlyt sem tudok elvinni, akkor mi lesz a kormánykerékkel!, dühöngött magában a kapitány. Ebben a pillanatban Julienne kinyitotta a szemét, és az oldalát fogó férjére nézett. Amikor rájött, mit akart Tigris, enyhe haraggal a hangjában rászólt: - Miért nem vigyázol a sebedre, még nem lenne szabad terheket cipelni. Különben is, van két jó lábam, amivel oda tudok menni az ágyig, ha akarok. Most inkább neked van szükséged alvásra. Gyerünk, gyorsan az ágyba! - Csípőre tette a kezét a hatás kedvéért. - Igenis, úrnőm! - egyezett bele Tigris, mert nem volt ereje ahhoz, hogy vitába szálljon a feleségével. - De gyere te is, és bújj hozzám! *
*
*
Néhány óra alvás után Tigris nagy nehezen elszakította magát a puha testtől, felöltözött, és felment a fedélzetre, ahol a kormánykeréknél Max állt. - Túl nagy a csend, kapitány - jegyezte meg Max, cserzett arcán aggodalom ült. - Amolyan vihar előtti csend. Valóban így volt. Már lassan két napja úton voltak, de angol hadihajónak eddig nyomát sem látták a Szent Lőrinc-folyón. Minden csendes volt körülöttük, alig volt forgalom. - Én különösebben nem aggódom, Max - szólalt meg Tigris a kormánykerék mellett, még mindig nem bírt emelni. - Szerintem ez a háború csak papíron folyik, formálisan ellenségeskednek, vérontás nélkül. Ne felejtsd el, az is tíz napba telt, míg a hír elért Québecbe. Sok kanadai még nem is tud róla. Ezért akartam elhagyni a várost, amilyen hamar csak lehet, mielőtt kitör a pánik, és elkezdődnek a harcok. Max bólintott. Az idő csodálatosan szép volt, az ég kéken ragyogott fölöttük, a víz vakítóan szikrázott. Erős nyugati irányú szél fújt, szinte maga előtt tolva őket a Szent Lőrincfolyó torkolata felé, ki a tengerre. Max egy kicsit mintha megkönnyebbült volna. - Ha egy kis szerencsénk van, napszálltakor megláthatjuk az Ezer-szigeteket. - Igen, én is erre számítok. Minél hamarabb magunk mögött hagyjuk a kanadai partokat, annál nyugodtabban fogok aludni. - Ahhoz még elég nagy távolságot meg kell tennünk - emlékeztette Tigrist. - Veszélyes hetek állnak előttünk, kapitány. Csak azért imádkozom, hogy épségben hazaérjünk Brestbe. - Épségben fogunk hazaérni - nyugtatta meg a férfi, mintha tényt közölne. - Azért remélem, hogy az ágyúink és az embereink készen állnak, ha esetleg valami történne. - Természetesen, kapitány. - Akkor semmi sem állhat az utunkba - tette hozzá. Max elmosolyodott. - Úgy látom, nagyon eltökélte, hogy mindentől megvédi. Tigris meglepetten nézett rá. - Mindig megvédtem a La Espérance-t. - A feleségéről beszélek, nem a hajójáról. Tigris kemény arca csupán egy másodpercre lágyult el, de Max ezt is észrevette. - Igen, Max, megvédelmezem Julienne-t. Végül is ez a kötelességem. - Természetesen, kapitány - válaszolta Max kifejezéstelen arccal.
Tigris tudta, hogy öreg barátját nem lehet átverni, de nem volt kedve a feleségéről beszélni. A pokolba is, elég baja van neki így is az érzelmeivel. Julienne, mióta a felesége - bár igazság szerint előtte is - lenyűgözte. Mindennap a nő új arcával találkozik, ismeri meg: a szenvedélyest, az odaadó gondoskodását, az engedelmest. Az önvédelem belső hangja kétségbeesetten figyelmeztette a férfit, hogy megnyílt a lelke, és ezáltal sebezhetővé vált. - Max, láttad ma már Julienne-t? - kérdezte végül. - Nem, kapitány. Amikor lementem, Madame Julienne még ágyban volt. Tigris meglepődött. - De hiszen majdnem dél van. - Maga mondta neki, hogy addig ne jöjjön fel, amíg biztonságosan ki nem érünk a tengerre - emlékeztette Max. - És a feleségem mióta követi az én utasításaimat? Max felnevetett. - Talán most, hogy összeházasodtak, megváltozott. Tigris hitetlenkedve vonta föl a szemöldökét. - Nem hiszem, hogy ehhez sok reményt fűzhetnénk. - Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. - Max, talán az lenne a legjobb, ha lemennél és megnéznéd, jól van-e. Az elmúlt héten túl sokat foglalkozott velem, nem volt levegőn. - Igen, kapitány. Azonnal lemegyek. - Elindult a lépcső felé, majd visszafordult. - Nem üzen neki valamit? Tigris megrázta a fejét. - Csak emlékeztesd, hogy ne jelenjen meg váratlanul itt a fedélzeten, mert kétségtelenül ezt forgatja a fejében. Ezúttal azonban Tigris tévedett. Julienne már órákkal korábban felébredt, a jövője jutott eszébe. Most, hogy Tigris a fedélzeten tartózkodik, nyugodtan végiggondolhatta az életét, egyedül akart lenni, hogy gondolkozhasson. Kopogtatásra riadt fel. - Ki az? - szólt ki. - Én vagyok, hölgyem - szólt vissza Max - Jöjjön be, Max! A férfi kedves, aggódó arca jelent meg az ajtónyílásban. - Jól van, hölgyem? Julienne szélesen rámosolygott. - Persze, Max. - Tigris kapitány megkért, hogy jöjjek le, és nézzem meg, jól van-e, és nem kíván-e valamit. - Ó, köszönöm, jól vagyok, de Tigris megerőlteti magát, nem lenne szabad még ilyen sokáig fent maradnia - jegyezte meg Julienne. - Igen, igaza van. De Tigris ilyen vészhelyzetben nem hagyja ott a kormánykereket, akármilyen beteg is. Ja, igen, megkért még arra is, hogy emlékeztessem önt, azt szeretné, ha utunknak ezen a részén nem jönne fel a fedélzetre. - Látva a nő lázadó pillantasat, gyorsan hozzátette. - Csak a maga érdekében. - Majd megfordult, és az ajtó felé indult. - Mindjárt szolok a konyhán, hogy hozzanak magának valami reggelit. - Köszönöm, Max. Max? Volt valami incidens? Max megrázta a fejét. - Nem, hölgyem. Eddig minden csendes. Julienne megkönnyebbülten lélegzett fel. - Hála istennek. Most hol járunk?
- Az erős szélnek köszönhetően már csaknem kiértünk a nyílt tengerre. Hölgyem, ha megbocsát, vissza kell mennem a fedélzetre. - Ó, Max, természetesen, megértem. Julienne a nap nagy részét egyedül töltötte, saját gondolatai társaságában. Amikor már nagyon unatkozott, kiment egy kicsit az emberekkel beszélgetni és egy-két whistpartit is lejátszott velük. Azonban egyfolytában az motoszkált az agyában, vajon hol lehet Tigris, és az véletlen lehet-e, hogy egész nap nem találkoztak. Leszállt az este, és még mindig minden csendes volt, sehol sem láttak egy ellenséges hajót sem.
Az elkövetkezendő napok s hetek is csendben zajlottak le. A La Espérance egyetlenegy alkalomtól eltekintve nem találkozott idegen hajóval. Az idegen hajóval való találkozás akkor történt, amikor éppen a nyílt tengerre értek. Tigris ugyan kiadta a parancsot a harckészültségre, a matrózok mindent elő is készítettek, és nyugodtan várták a támadást, de az idegen hajónak, úgy látszik, nagyon sietős volt a dolga, mert nem foglalkozott a La Espérance-szal, egyenesen a Szent Lőrinc-folyó felé vette az irányt. Ettől eltekintve a La Espérance nyugodtan folytatta útját hazafelé. Úgy tűnt, az időjárás is kedvez a hajónak, mert éppen a megfelelő erősségű széllel haladhattak. Amilyen nehéz útjuk volt odafelé, olyan könnyű, csendes volt most visszafelé. Tigris kapitány sebe egyre jobban gyógyult, az elindulás után két héttel már visszavette a kormányt. A nappalok java részét a kormánykeréknél töltötte feszült figyelemmel, míg az éjszakákat feleségével boldog békességben. Lassacskán Julienne nemcsak a férfi testét szerezte meg, hanem a lelkét is. Így teltek a napok, hetek, mígnem egyik éjjel meglátták Franciaország fényeit.
18. fejezet A dokkok körül óriási volt a nyüzsgés, amint a La Es-pérance behajózott Brest kikötőjébe. Julienne a kabinablak előtt állt, és furcsa, vegyes érzelmekkel figyelte az ismerős képet, ahonnan kalandra indultak. Visszaérkezett. Úgy tűnt, egy örökkévalósággal ezelőtt hagyta el a várost, szinte még gyermekként. És most felnőtt nőként tér vissza. Férjes asszonyként. - Kapitány! Végre megjöttünk! - Phillippe hangja végigdübörgött a fedélzeten. Utána azonnal felzengett a legénység éljenzése. Tigris elmosolyodott fent a kapitányi hídon, bár szemében nyoma sem volt a vidámságnak. - Kössétek ki a hajót, aztán tűnjön el mindenki! Menjetek mulatni! De ne csodálkozzatok, ha majd hiányzik a mozgó deszka a talpatok alól! Lentről jókedvű élcelődés hangjai hallatszottak. Tigris egy pillanatra félrevonta Maxt. - Menj be a városba Madame DuSeiwhoz, Suzanne varrónőjéhez! Nagyon ügyes és diszkrét hölgy. Mondd meg neki, hogy szükségünk van egy ruhára és minden hozzávalóra. Azt is mondd meg, hogy a jövő héten elviszem hozzá a feleségem, és rendelünk a számára egy egész ruhatárat. Ha ezt meghallja, biztosan segíteni fog. Max egy kicsit elpirult, mivel nem volt hozzászokva, hogy női dolgok után járkáljon. - Én pedig leküldetek Julienne-nek egy kád vizet. Aztán elsétálok a hajózási társaságunk irodájába, és megkérdezem, mi újság van azóta, hogy elhagytuk Franciaországot. - Tigris ezzel megfordult, és elviharzott. Rendelt egy forró fürdőt Julienne-nek, aztán lement a kabinjukba, hogy beszéljen vele. A férfi beléptére Julienne megfordult és elmosolyodott. - Hát itt vagyunk.
A férfinak feltűnt, hogy a felesége nem az „itthon” szót használta. Jobban megnézve az arcát, azt is észrevette, hogy a nőben ugyanolyan vegyes érzelmek kavarognak, mint benne. - Igen, úrnőm, itt vagyunk. - Tigris nem mosolygott. - Szóltam, hogy készítsenek neked egy fürdőt, Maxt pedig elküldtem, hogy hozzon neked valami rendes ruhát. - Köszönöm. - Julienne elérzékenyült. - Nagyon figyelmes volt tőled. - Egy pillanatig tétovázott, majd azt kérdezte: - Hová megyünk? A férfi egy ideig hallgatott. - Az én családomhoz - bökte ki végül. - Legalábbis először. - Újabb csend. - Julienne, nagyon sok mindent meg kell veled beszélnem. És abban is biztos vagyok, neked is van néhány kérdésed. - Látva a nő bólintását, folytatta. - Kimegyek a partra, és szerzek egy kocsit, amin majd hazamegyünk. - A „haza” szó keserű utóízt hagyott a szájában. - Azután visszajövök és beszélgetünk. - Nem várva válaszra megfordult, és kinyitotta az ajtót. Nemsokára itt vagyok. Tigris végigment a pallón, és a partra érve elindult a „Charnas Hajózási Társaság” feliratú táblát viselő épület felé. Belépett a széles raktárajtón, és egyenesen az iroda felé tartott. Az asztal mögött ülő sovány, ősz hajú férfi felnézett a papírjaiból, és boldogan mosolygott. - Monsieur Édouard de Charnas! De jó, hogy újra itt van. Tigris szélesen elmosolyodott. - Igen, én is azt hiszem. Most szükségem lenne egy kocsira, ami elvisz minket a birtokra. Tudta, hogy a „minket” alatt a férfi rá és Maxre gondol. Ami nagyon jól is volt így. Nem állt szándékában a magánéletéről tárgyalni az alkalmazottjával. A hivatalnok azonban szomorúan rázta a fejét. - Monsieur, van valami, amit maga még nem tud. - Itt elhallgatott, és keze fejével megtörölte izzadt homlokát. Tigris szívét jeges félelem szorította össze. - Mi az? - kérdezte az. - Az apja, monsieur, beteg. Nagyon beteg. - Mennyire? - kérdezte Tigris. A hivatalnok lesütötte a pillantását. - Úgy hallottam, hogy haldoklik, monsieur. - Haldoklik... - Tigris lassan megismételte a szót, de képtelen volt elhinni. - Nagyon gyorsan romlik az állapota - folytatta a férfi, azt kívánva, bárcsak már túl lenne a dolgon. - Ma még nem hallottam felőle semmit, így nem tudom pontosan, milyen állapotban van... - Azonnal szerezzen egy kocsit - vágott közbe Tigris. Megfordult, és az ajtó felé indult. Az üzlet várhat, most szükség van rá a birtokon. - Rögtön intézkedem, monsieur - biztosította a hivatalnok. Tigris és Max egyszerre érkeztek vissza a hajóra. Maxen látszott, hogy már ő is tudja a hírt. - Madame DuSeiw mondta - válaszolta Tigris kimondatlan kérdésére. Egy csomagot nyújtott át Tigrisnek. - Nagyon kedves volt, és gyorsan összeszedte a szükséges ruhadarabokat Madame Julienne számára. Azt üzeni, hogy a ruhatár, amit a feleségének tervezni fog, a legszebb lesz egész Bretagne-ban. Tigris óvatosan elvette a gondosan becsomagolt ruhákat. - A kocsi bármelyik pillanatban itt lehet. Megyek, szólok Julienne-nek. - Menjen csak, uram! Julienne éppen a haját szárította, amikor Tigris berobbant a kabinba. - Tigris? Mi a baj? A férfi ledobta a csomagot az ágyra. - Öltözz fel gyorsan! Mennünk kell!
Julienne még soha nem látta a férjét ennyire feldúltnak, szinte szürke volt az arca. - Tigris? - Ledobta a törülközőt, teljesen elfeledkezve vizes hajáról. - Kérlek, mondd el! A férfi fájdalmas tekintete találkozott Julienne aggódó szemével. - Az apám haldoklik. Azonnal oda kell mennünk. - Ó, Tigris. - Julienne odalépett a férfihoz, és a karjára tette a kezét, teljesen átérezve annak fájdalmát és félelmét. - Nagyon sajnálom. Természetesen egy perc alatt elkészülök. Gyengédsége hűsítő balzsamként hatott a férfi zaklatott lelkivilágára. - Köszönöm. - A szó egyszerűen csengett, de olyan mélység volt benne, ámít még maga Tigris sem értett. - Fent foglak várni. - Még egy percig mozdulatlanul állt, és nézte a feleségét, amint az feltépi a csomagot, és kiveszi belőle a ruhát. Gyönyörű zöld muszlinból készült darab volt, a legutolsó divat szerint készült, de Julienne szinte nem is látta, annyira sietett, hogy minél hamarabb elkészüljön. Egyáltalán nem hasonlított az eddig ismert többi nőhöz. Ez a nő az övé, gondolta. És az övé is marad. Megfordult, és kiment a kabinból, óvatosan csukva be az ajtót maga mögött. A jövő nem vesztegette az idejét. Azonnal rájuk talált. *
*
*
A kocsiban egyikük sem szólt semmit. Julienne gyakran Maxre nézett, millió kérdéssel a nyelve hegyén. Egy kicsit csodálkozott, hogy Max is velük tart. De arra gondolt, hogy ez a nagylelkűség Maxre vall, hogy ilyenkor is Tigris mellett marad. Tigris egész úton kifelé nézett a kocsiból, de nem látott semmit. Julíenne érezte a férfi feszültségét, de tudta, hogy most nem segíthet rajta. Azért imádkozott, hogy a Monsieur Charnas állapotáról szóló hírek túlzóak legyenek. Hátha jobban lesz, mire hazaérnek. Julienne nem tehetett róla, de nagyon kíváncsi volt. Most végre megismerheti Tigris családját. A kocsi élesen balra kanyarodott, és áthaladt egy hatalmas vaskapun. Julienne a kocsi ablakán kinézve többholdnyi zöld gyepet, gondozott virágágyásokat és hatalmas fákat látott. Julienne megdöbbent, nem számított ilyen pompára. Felegyenesedett, és a parkot kémlelte, észre sem véve Max kutató pillantását. - Charnas-birtok. - Ez volt az első szó, ami Tigris száját elhagyta, amióta elindultak a kikötőből. Julienne ránézett a férfira, majd követte annak a tekintetét. - Ó, istenem... - sóhajtotta, lenyűgözve a látványtól. Előttük és tőlük jobbra ott feküdt a leggyönyörűbb épület, amit Julienne valaha is látott. A gót stílusban épült kastély millió tornya lélegzetelállító büszkeséggel tört az ég felé. Ameddig Julienne ellátott, mindenfelé a kastély terpeszkedett, így fogalma sem volt, hol lehetnek a cselédlakások. Messze a távolban egy kápolna tornya látszott, amely egyben a kastély vége is volt. Julienne el sem tudta képzelni, hány száz szoba lehet a birtokon. Tigris mintha most tért volna magához. Megfogta Julienne kezét. - Gyere, asszonyom - szólt oda. - Elérkezett a bemutatás pillanata. Julienne vakon követte a férfit fel a lépcsőn, és lenyűgözve nézett körbe a hatalmas előcsarnokban. Egy egyenruhás inas sietett feléjük. - Monsieur Charnas! - Hello, Jean-Claude! - mondta Max, aki éppen most jött be az ajtón. - Apám hogy van? kérdezte Tigris semmi mással nem törődve. Az inas megrázta a fejét. - A márki nagyon rosszul van, gróf úr. Éppen időben érkezett... - Hirtelen elhallgatott. Tigris a kanyargó lépcsősor felé indult, maga után húzva Julienne-t is. - Suzanne hol van? - szólt vissza. - Mademoiselle Suzanne pedig kilovagolt, uram. Nagyon megváltozott, amióta a márki halálos beteg.
- Menjen, és keresse meg! Mondja meg neki, hazajöttem... a feleségemmel együtt. - A felesége, gróf úr? - Az inas most először nézett a sápadt, fiatal nőre, akit Tigris maga után vonszolt. - Igen, Jean-Claude, a feleségem. - Ekkor már a második lépcsőfordulóban jártak. - Majd megismeri Madame Charnas-t, ha kijöttünk apámtól. Ha érdekli valami, kérdezze ki Maxet. Ezzel Julienne és ő eltűntek a kanyarban. Julienne automatikusan rakta egyik lábát a másik után, szinte nem is tudott magáról. Tigris hirtelen megállt egy hatalmas, zárt ajtó előtt. Julienne is megtorpant vele együtt, majd felnézett Tigris arcába, tekintete, hangja mintha egy idegené lett volna.
19. fejezet Az egész szoba félhomályba burkolózott, a függönyök le voltak eresztve. Az egyetlen fényforrás a kandallóban égő tűz volt. Julienne pislogott néhányat, szemét próbálta hozzászoktatni a sötétséghez. Az agya teljesen megbénult, a teste Ösztönösen mozgott, ahogy a férje maga után húzta. A férfi hirtelen megtorpant, és elengedte a kezét. Julienne egy nagy, függönyös ágy körvonalait látta a szoba végében, de semmi mozgás nem látszott. Már éppen kezdte azt hinni, hogy nem is fekszik benne senki, amikor egy gyenge, gyászos hang csendült fel. - Ki az? Julienne érezte, hogy Tigris teste megfeszül, és hallotta, amint a férfi nagyot nyel, mielőtt megszólalt volna. - Szia, apa. Az ágyban fekvő alak hirtelen megmozdult, és hallatszott, hogy levegő után kapkod. - Tigris? - Igen, apa, én vagyok. - Gyere ide! - hangzott a gyenge parancs. Tigris azonnal engedelmeskedett. Félrehúzta a függönyt, és apja fölé hajolt. Egy percig csend volt, majd Julienne hallotta, amint Francois azt suttogja. - Akkor ez azt jelenti, hogy meghaltam? Tigris gyorsan felegyenesedett, keresztülvágott a szobán, és egy rántással félrehúzta a nehéz függönyöket, amelyek kizárták a szobából a nyári napfényt. Ragyogó világosság öntötte el a szobát, megvilágítva annak minden apró részletét. - Nem, apa, nem haltál meg, és én sem. Nézz rám! Nagyon is élek, és hazajöttem. Újabb csend következett. - Fiam... - hallatszott halkan. Julienne ránézett Francois de Charnas-ra, és nagy levegőt vett. A számtalan takaró alatt fekvő férfi arca mészfehér volt, bőre ráncos. A láthatóan nagydarab férfi meg sem mozdult, kezei élettelenül hevertek mellette, kék szemei tompán csillogtak. Julienne a férjére nézett, aki láthatóan osztotta a rémületét apja állapota láttán. Úgy látszott, Tigris rögtön rosszul lesz. - Közelebb. - A remegő hang annyira lemondóan csengett, hogy Julienne csaknem elsírta magát. Tigris néhányat lépett, és megállt az apja ágya mellett. Francois csak nézte egy hosszú percig.
- Isten meghallgatta az utolsó kívánságomat, és épségben hazahozott. - Kínlódva levegőt vett, majd folytatta. - Nincs már sok időm hátra, és erőm sincs. De mielőtt elmegyek, tudnom kell, hogy azt fogod-e tenni, amit tenned kell. Érted, mit akarok mondani? Tigris bólintott. Szemei szárazon égtek a benn rekedt könnyektől. - Igen, apa, értem. Francois behunyta a szemeit, és Julienne egy borzalmas pillanatig azt hitte, hogy meghalt. De aztán ismét megszólalt, kétségbeesetten erőlködve, hogy mindent elmondjon, amit akart. - Bretagne - suttogta. - Neked... - Tudom, és megteszem. - Suzanne. - Mindig vigyázni fogok rá, és törődöm vele, ezt te is tudod. És amikor eljön az ideje, úgy fogom férjhez adni, ahogy kell. Mindent megteszek, hogy boldog élete legyen. Esküszöm. Francois bólintott, és elgyötört arcán megkönnyebbülés áradt szét. - Afelől nincs kétségem, hogy az ő boldogságáért mindent megteszel. De a saját boldogságod... Tigris nagyot nyelt. - Én boldog vagyok, apa. És van egy jó hírem számodra. - Intett Julienne-nek, hogy lépjen közelebb. Julienne úgy mozgott, mint egy bábu, akit madzagon mozgatnak. - Apa, ez a feleségem, Julienne. A ködös zöld szemek csodálkozva fordultak felé. - A feleséged? - Igen, apa, a feleségem. Mintha valami mosolyféle derengett volna fel az idős férfi ajkán. - Julienne-t mondtál? - Igen, márki úr - válaszolta Julienne lágyan. - Maga gyönyörű, de ez nem is lep meg, ismerve a fiamat - mondta. - De hogy megnősült, most... Lassan elhalt a hangja. Továbbra is Julienne-t nézte, de mintha már nem is látta volna. Majd pislogott néhányat, és az élet is visszaköltözött a tekintetébe. - A felesége... Ismerem a családját? - A férfi hangja most inkább kíváncsi volt, mint kérdő. Ismeri a családját? Ez a kérdés volt az első, ami teljes egészében elhatolt Julienne tudatáig, és csaknem hangosan felnevetett. Hát persze hogy ismeri a családját! Milyen bolond is volt! Nem csoda, hogy az apja annyira erőltette ezt a házasságot. Tudhatta volna, hogy ilyen könnyedén nem adta volna fel a vele kapcsolatos nagy terveit. Egy jövendő herceg, nem más a férje! Lassan kezdett magához térni, és a bénultságot hirtelen valami lebegésféle váltotta fel. Lenézett az előtte fekvő férfira. Bármi történt is, ez a szerencsétlen ember itt haldoklik. Most nem szabad semmi mással foglalkoznia, gondolta. Nagy nehezen mosolyt erőltetett magára, és lenézett a márkira. - Biztos vagyok benne, hogy ismeri a családomat, márki úr. Apám Gerald de Monteux, és jelenleg kormányzó Québecben. Francois ködös tekintetében valami érdeklődésféle csillant fel. - Akkor maga... és az én fiam... Julienne látta, milyen óriási nehézséget okoz neki a beszéd, ezért halkan megmondta, amit a férfi tudni akart. - Tigris és én Québecben házasodtunk össze, márki úr. - Találkozásuk színes részleteire inkább nem tért ki. Hangja idegenül csengett még a saját füleinek is. Francois lassan Tigris felé fordult. - Maximiliens?
- Max jól van, és velünk együtt jött haza - nyugtatta meg Tigris az apját. Több mint harmincévnyi hűséges szolgálat után Maxet mindenki tisztelte a Charnas-birtokon. Francois bólintott, és ismét a fiára nézett. -A feleséged... akarok... vele... beszélni... négyszemközt. Tigris megdermedt. Nem akarta, hogy apja egyedül maradjon a feleségével. Ha magukra hagyná okét, ki tudja, miről beszélnének. - Apa - kezdte -, én nem hiszem... - Semmi baj, Tigris - nyugtatta meg Julienne a férjiét. Hangja nyugodtan és kimérten csengett. Azonban amikor a férfi ránézett, látta, hogy a szeme olyan, mint a viharos, téli égbolt szürke, hideg és komor. Még egy pillanatig tétovázott, aztán bólintott, tudta, hogy Julienne természetes kedvessége nem hagyná, hogy megbántson egy haldoklót. Tigris hirtelen rádöbbent, hogy amit érez, nem más, mint bizalom. Megbízott a feleségében. Megfordult, és halkan elhagyta a szobát. Francois pihent egy kicsit, majd Julienne-re nézett. - Ne haragudjon meg - suttogta az öreg márki - de meg kell kérdeznem. Áldott állapotban van? - Látva Julienne döbbent arcát, hozzátette. - Tudnom kell, mielőtt meghalok, hogy útban van-e Bretagne örököse. Julienne emlékeztette magát, hogy a férfi haldoklik, és megbocsátotta neki ezt a magánéletébe való durva beavatkozást. Francois várt, a reménybe kapaszkodva, ami olyan sokat jelentett számára. Julienne döntött. - Előfordulhat, márki úr. - Amint kimondta a szavakat, rádöbbent, hogy valóban így van. Mióta a La Espérance elhagyta Québec kikötőjét, az esküvőjük óta nem volt vérzése. Gyorsan elhessegette magától a gondolatot. Sokkal valószínűbb, hogy az elmúlt hónap feszültsége miatt van ez a rendszertelenség. Francois figyelmesen tanulmányozta Julienne arcát, egyre nehezebben és nehezebben lélegezve. - Ez nagyon fontos... mert Édouardon kívül... van egy másik fiam is... Én is egy-két éve tudtam meg… Az anyja eltitkolta előlem... Egy másik nemesember nevelte fel... De most követelésekkel állnak elő... Julienne nagyon megdöbbent. - Tigris tud róla, márki úr? - kérdezte. - Nem, senki nem tud róla... De ön ismeri… - Látszott az öreg márkin, hogy nagyon szenved, nem szívesen beszél erről a kényes témáról. - Én ismerem?... - hökkent meg Julienne. - Kiről van szó, elárulja, márki úr? - André de Rous. A nagynéném fia, lepődött meg Julienne, akiről sohasem tudta elképzelni, hogy megcsalta a férjét. - Kérem, vigyázzon Édouardra!... André pénzgondokkal küzd... és bármire képes, hogy pénzt szerezzen... Édouard-t... nagyon nehéz megérteni. - Igen, márki úr, ez tényleg így van. Francois arcán a látható fájdalma ellenére is mosolyderengett fel. - És maga is... nehéz természetű? Julienne ránézett. - Igen, márki úr - válaszolta. Újabb mosoly. - Akkor... Tigris... jól választott - folytatta a márki. Hirtelen az egész teste összerándult, de mikor Julienne odaugrott, hogy segítsen neki, megrázta a fejét. - Erre... már nincs idő. Egy kicsit összeszedte magát, és ismét Julienne-re nézett. - Maga... nagyon... szereti... a fiamat.
Ez nem kérdés volt, hanem tényközlés, így nem is várt rá választ. Julienne mégis válaszolt. - Igen, márki úr, szeretem. - Tartson ki... mellette. Julienne szeme könnybe lábadt. - Ki fogok tartani. A férfi bólintott, és lehunyta a szemét. - Beküldőm Tigrist. Biztos szeretne itt lenni magával - suttogta Julienne, tudta, hogy közel a vég. - Köszönöm... magának. - Alig lehetett hallani a szavakat, de Julienne mégis meghallotta. Kilépett az előszobába, és tekintete azonnal Tigrist kereste. A férfi rögtön mellette termett. - Csak nem...? - Téged akar látni. - Julienne csak ennyit mondott, és félreállt az ajtóból, hogy a férfi bemehessen. Tigris kutatóan nézett a nő arcába, de egyetlen kérdésére sem kapott választ. Belépett a szobába, és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Julienne nekidőlt a tapétázott falnak, behunyta a szemét, maga köré fonta a karjait, és próbálta összeszedni minden megmaradt lelkierejét. Még egy kicsit bírnia kell. Ha egyszer elhagyja magát, az egész világ darabokra hullik körülötte. - Jól érzi magát, hölgyem? Julienne szemei felpattantak az ismerős hang hallatán. - Max. - Üres tekintettel bámult a férfira, és közben arra gondolt, mennyire nem illik bele Max ebbe a díszes környezetbe. - Mit tehetnék, amivel megkönnyíthetném a dolgát, hölgyem? - kérdezte lágyan. Julienne alig bírta visszafojtani a könnyeit. - Semmit, Max. Köszönöm. Ebben a pillanatban kinyílt a hálószoba ajtaja, és Tjgris lépett ki rajta. Megállt Julienne és Max mellett, zöld szemében könnyek csillogtak. - Elment - mondta egyszerűen. Max odalépett mellé. - Jöjjön - motyogta. - Igyon valamit. Max bólintott. - Igen. Menjünk le a könyvtárba, Max! Van jó néhány dolog, amit el kell intéznem. Suzanne-nel is beszélnem kell. - Tekintete találkozott Julienne-ével. - Őszinte részvétem apád miatt, Tigris. - Hangja komolyan csengett. - Ha megmutatnád, melyik az én szobám, kikerülnék az utadból. Tigris megdörzsölte a szemét. Iszonyú fáradtnak és magányosnak érezte magát. - A hálószobád a folyosó végén van, szemben az enyémmel. - Az előcsarnok felé pillantott, ahonnan most furcsa hangok hallatszottak, majd ismét Julienne felé fordult. - Mielőtt lepihensz, szeretném, ha találkoznál a húgommal. A történtek után nagyon sokat jelentene számára. Julienne bólintott. - Természetesen. Ahogy leértek a lépcsőn, Julienne egy szép, hosszú hajú lányt látott, aki aggódó arccal éppen Jean-Claude-dal beszélgetett. - Van valami változás, Jean-Claude? - kérdezte. - Nem tudom, Mademoiselle Suzanne. De a bátyja megérkezett... - Hello, Suzy. - Tigris mély baritonja tele volt gyengéd érzelemmel. Suzanne megdöbbent. Egyetlenegy valaki volt, aki Suzynek hívta. A bátyja adta neki ezt a becenevet, amikor még kicsi volt, és sokkal szívesebben lett volna fiú, mint lány. Lassan megfordult, és ránézett a lépcsőn álló férfira, akinek az arca azonnal felderült. - Tigris!
Ezt már szinte kiáltotta. Futva indult a férfi felé, és amikor odaért, a karjaiba vetette magát. Tigris szorosan magához ölelte, egy cseppet sem csodálkozva a lány viselkedésén. - Mit fogok én csinálni veled, kicsim? - Lágyan simogatta a lány aranyszínű haját. - Azt hittem, hogy hazaérve egy mademoiselle-t találok itthon. Suzanne zöld szemében imádattal nézett fel a férfi arcába. A lány már éppen egy utazással kapcsolatos kérdést akart feltenni, amikor meglátta a férfi szemében ülő szomorúságot. Azonnal elhallgatott. - Apa...? - kérdezte. Tigris a két keze közé fogta a húga arcát. - Próbálj meg erős lenni az én kedvemért, Suzy! Könnyek csorogtak le a lány arcán, bele a remegő szájába, de bólintott. - Tudtam - suttogta. - Tudtam. Nagyon beteg volt az elmúlt néhány hétben. Tigris magához húzta a lány fejét, és ő is behunyta a szemét. Gyengéden simogatta Suzanne haját, míg lassan abba nem hagyta a zokogást. Hirtelen a lány észrevette, hogy nincsenek egyedül Kibontakozott a férfi vigasztaló öleléséből, és a lépcső felé nézett. - Max... - mosolyodott el könnyes szemmel. - Hello, Mademoiselle Suzanne - A férfi udvariasan köszöntötte a lányt, de hangjából szeretet sugárzott. Suzanne keze fejével megtörölte az arcát. Észrevette a Max mellett álló különlegesen szép nőt. Julienne némán figyelte az előtte lezajló jelenetet. Tigris észrevette Suzanne kíváncsi pillantását, és intett Julienne-nek, hogy lépjen közelebb. - Suzy, van valaki, akivel szeretném, ha megismerkednél, valaki, aki nagyon fontos a számomra. Suzanne csodálkozva vonta fel a szemöldökét, szemei kíváncsian csillogtak. - Julienne, ez a húgom, Suzanne. Suzy, ez Julienne... a feleségem. - A feleséged! - Nem kellett sokáig várniuk Suzanne reakciójára. A lány meg volt döbbenve. Julienne odament hozzá. - Hello, Suzanne - kezdte, kutatóan nézve a fiatal lány arcába, próbálva eldönteni, hogy mi rejlik a nagy meglepetés mögött. - Nagyon sajnálom az apátokat, de annak örülök, hogy végre megismerhettelek. Tigris sokat mesélt rólad. Suzanne lassan elmosolyodott, és mosolya betöltötte az egész szobát. Ebben a pillanatban rendkívüli módon hasonlított Tigrisre. - Szinte nem is hiszem. Tigris... megnősült! - Csillogó szemei tetőtől talpig végignéztek Julienne-en. - Gyönyörű vagy - mondta őszintén és minden irigység nélkül. - Én is nagyon örülök, hogy megismertelek.
Miután felvezette Julienne-t a szobájába, Suzanne szégyellősen magára hagyta. Julienne szíve fájt a lány magányossága és fájdalma láttán. Azonban akkor Julienne is teljesen ki volt merülve a nap eseményeitől. Aludnia kell. A következő néhány nap élete legnehezebb szakasza lesz. Saját gyászának és kétségbeesésének nincs helye Bretagne-ban. Neveltetése felkészítette a feladatára, és ennek semmi köze nem volt belső vívódásához. Azonban hercegnének lenni? Erre egyáltalán nem volt felkészülve. Pedig az anyja próbálta neki megtanítani mindazokat a tudnivalókat, amelyekre egy nemesasszonynak szüksége lehet, amikor saját háztartását vezeti. Julienne akkor úgy érezte, ez teljesen felesleges. Bezzeg most már bánta! A Charnas-birtok minden gondja a nyakába zuhant. És aztán még ott van Tigris családja. Suzanne melegszívű és éles eszű lány. Láthatóan imádja Tigrist, és ez az érzelem kölcsönös. Mivel neki soha nem volt lánytestvére, Julienne borzasztóan szerette volna elérni
és megszerezni Suzanne barátságát. így megkérdezte Suzanne-t, hogy nem tölthetnék-e együtt a másnap reggelt, hogy jobban megismerjék egymást. Suzanne szemei azonnal boldogan felcsillantak, és csak úgy sütött belőlük az öröm és várakozás. Néhány pillanatig annyira hasonlított Tigrisre, hogy Julienne csaknem elsírta magát. Tigris. Gondolatai visszatértek ahhoz a különös emberhez, akihez feleségül ment. Az apja halála láthatóan óriási csapás volt számára, és az elkövetkező hetek minden bizonnyal drasztikus változást fognak jelenteni a férfi életében. Az alkalmazkodás rendkívül nehéz lesz Tigris számára, aki annyira imádja a tengert. És annak az életnek most vége, elvész Bretagne terhei és felelőssége alatt. A gondolat elszomorította Julienne-t, de nem tehetett érte semmit. Hideg volt belül, hideg és halott. Saját maga számára is alig maradt ereje; Tigrisnek pedig már nem adhatott semmit. Julienne bemászott az ágyba, és megpróbált aludni. Néhány rövid órán belül itt van a holnap, gondolta. Lassan kinyílt a hálószoba ajtaja. Julienne csodálkozva ült fel az ágyban. Az ajtónyílásban Tigris állt, erőteljes alakját a tűz fénye aranyos ragyogásba vonta, arca árnyékban maradt. Bezárta maga mögött az ajtót, és az ágy felé indult. Megállt Julienne mellett, és csak nézte. Julienne viszonozta a férfi tekintetét, észrevette, a hajóskapitány eltűnt. Tigris arca frissen borotvált volt, haja rövid. Sötétzöld selyemből készült ka. bátját öv fogta össze a derekán, de felül kilátszott mellkasa puha, sötét szőrzete. A férfi, aki most lenézett rá, sokkal inkább volt Allonshire hercege. - Mit akarsz, Tigris? - Julienne hangja szárazon és érzelemmentesen csengett. - Nem tudom, mit akarok - válaszolta a férfi halkan, gyengédség után kutatva a nő szemében. - És azokra a kérdésekre sem tudok válaszolni, amit fel akarsz tenni nekem, mivel én magam sem tudom, ki vagyok. - Nagyot nyelt, majd folytatta. - Az apám meghalt. Nagyon üresnek érzem magam. - Én is, Tigris - suttogta Julienne az igazsághoz híven. - És szeretnék egyedül lenni, hogy végiggondoljam az egészet. - Szükségem van rád. - A férfi könyörgött a szemével. - Elmegyek, ha azt akarod... de kérlek, ne küldj el! - Állkapcsa összeszorult, és egy izom ugrálni kezdett a nyakán. - Még soha életemben nem... könyörögtem... egy nőnek. Kérlek, Julienne, szükségem van rád, hogy megszüntesd a fájdalmat! Csak ma éjszaka. Kérlek! Szüksége van rá, jutott el Julienne agyáig az előbb elhangzott mondat. Felnézett a férfi szemében égő zöld tűzbe, a fájdalom, a veszteség és a vágy szülte tűzbe. Várt. Julienne tudta, hogy elmegy, ha ezt kéri tőle. Nem kérte. Talán ez az egyetlen, amit nyújtani tudnak egymásnak, hogy megtöltsék a bennük tátongó űrt. Talán ez minden, ami maradt, talán soha nem is volt más. Nem számított. Már nem. A férfi látta a választ a nő szemében, és a nő látta a fellobbanó reményt az övében. Tigris kikapcsolta az övet, ledobta a ruháit, és bemászott mellé az ágyba. - Julienne, húzódj ide - suttogta remegő hangon. - Még soha semmire nem volt ennyire szükségem, mint ma éjjel rád. Mindketten egyszerre mozdultak, kétségbeesetten vágyva a másik emberi lény érintésére, az érzésre, hogy élnek. Tigris lassan lehámozta Julienne-ről a hálóinget, és ledobta a földre a saját ruhái mellé. Rekedt kiáltás tört fel a torkából, amint magához szorította a nő meztelen testét, hogy a vágytól vagy a kíntól, Julienne nem tudta. Hosszú percekig csak Ölelte, érezve a nő szívdobogását a mellkasán, arcát mélyen beletemette az illatos hajfelhőbe. Nehezen, szaggatottan lélegzett, teste tűzforró volt. Julienne lassan a férfi köré csúsztatta a karjait, és arcát az erős mellkashoz szorította. Érezte, hogy testében kezd felengedni a hideg, amint átadta magát az erős ölelésnek, puha teste hozzásimul a kemény izmoknak. Lábaik összefonódtak, karjaik megfeszültek. Hosszú
percekig semmi más nem hallatszott, csak a tűz pattogása a kandallóban. Julienne érezte Tigris lüktető merevedését a hasán, de a férfi egyetlen mozdulatot sem tett testük egyesítésére. Mintha önálló akarattal rendelkezne, Julienne érezte, amint a teste lassan életre kel, és reagál a férfi közelségére, míg a lélegzete is szaggatott lett, és bőrét vékony filmrétegként vonta be az izzadtság. Tigris is észrevette ezt, és hirtelen óriási megkönnyebbülést érzett. Még mindig tud valami érzést kelteni a nőben, legyen az csak vágy is. Annyira félt. Bár tudta, hogy ez most csak töredéke annak, ami volt, mohón elfogadta, amit a nő adott. Olyan rendkívüli vágyat érzett, ami teljesen legyengítette. Felemelte a fejét, és mivel nem akarta látni az ürességet a nő szemében, gyorsan ráhajolt a szájára, újabb igazság után kutatva. Julienne ajka édes volt, mint a méz. Nyelvével szétnyitotta a nő száját, és mélyen belekóstolt a kábító ízbe, belélegezte a csodálatos virágillatot, ami maga volt Julienne. Szívében sajgó fájdalmat érzett, amint a nő megnyílt előtte, nyelvét hozzáérintette az övéhez, és ujjait belefúrta rövid hajába. Minden valóság elolvadt, kivéve egyet, és az az egy itt volt a karjában. Julienne. A férfi szíve újra és újra érte kiáltott, és a néma üzenetet a testével próbálta átadni. Szája elhagyta a nőét, de csak azért, hogy futó csókokat leheljen az arcára, orrára, karcsú nyakára és csinos füleire. Nehezen lélegzett, nyelve forrón simogatta a puha cimpákat. Érezte, hogy a finom test megremeg a karjaiban. - Ó, Julienne - suttogta bele a fülébe -, válaszolj, hagyd, hogy a tested irányítson. Add nekem a szépségedet, a szenvedélyedet... Istenem, Julienne, lehelj újra életet a testembe. Gyengéden megharapta a fülét, mire a nő felnyögött. - Tigris... - Tudom, úrnőm, tudom. A nő hevesen megrázta a fejét a fájdalmasan ismerős becézés hallatán, és lehúzta a férfi fejét a mellei közé. Nem akart gondolkodni, csak érezni. Tigris azzal válaszolt a mozdulatra, hogy nyelvét végigfuttatta a puha halmokon, először az egyik, majd a másik bimbót véve be a szájába. Eleinte gyengéden harapdálva őket, majd olyan erősen, hogy a nő felkiáltott, és ívben meghajlította a hátát. Tigris felemelte a fejét, arca piros volt az érzelemtől és vágytól. A nő szemei csukva voltak, bőre rózsás pírban égett. Gyönyörű volt, ahogy ott feküdt a tűz fényében, és teste minden mozdulata arról árulkodott, mennyire kívánja őt. Tigris fél könyökre emelkedett, másik karját a nő teste alá csúsztatta, felemelte az ágyról, és vadul megcsókolta. Julienne mindkét karját a nyaka köré fonta, mire a férfi lassan végigsimította hátának sima bőrét, csípőjének lágy domborulatát és belső combjai bársonyát. A nő azonnal megnyílt előtte, széttárva lábait a simogató ujjai előtt. Az első érintés hatására Julienne szinte felsírt, a férfi pedig mélyen felnyögött. Forró volt, puha és selymesen nedves a férfi iránt érzett vágytól. Tigris úgy érezte, mindjárt felrobban; azonnal birtokba akarta venni a nő testét. Érzelmei veszélyesen közel kerültek a felszínhez, testébe visszaköltözött az élet. Azonban szerette volna, ha ezek a percek nagyon sokáig tartanak; mederben kell tartania mindazt, ami a ma éjszaka előtt történt. Puhán, lágyan simogatta a nőt, míg az a hátát karmolva nem könyörgött, hogy vessen véget a kínzásnak. Nem hallgatott rá, tovább csinálta. Időnként felcsúsztatta az ujjait a nő testébe, míg Julienne úgy érezte, hogy nem bírja tovább. - Tigris, ezt ne csináld - könyörgött a nő, tehetetlenül kapaszkodva a férfiba. - Hagyd, hogy sokáig tartson - lehelte Tigris. - Hogy örökké tartson. - Nem tudom. Semmi sem... - De tudod. Mindketten tudjuk. - Rekedt suttogása ragaszkodó volt, és sokkal több mindenről árulkodott, mint akár maga a szeretkezésük is. - Tigris! Szükségem van rád! - zokogta Julienne.
- Nekem is rád. - A férfi térdeivel szétnyitotta Julienne lábait, és közéjük helyezkedett. Julienne. - Két tenyerébe fogta a nő arcát, egyszerre sürgetve ezzel és a hangsúlyával is, hogy nézzen rá. Juiienne kinyitotta a szemét, és most először néztek egymásra, amióta a férfi mellé feküdt. - A férjed vagyok, Julienne. Add nekem magad! - Ezzel egy erőteljes és kétségbeesett mozdulattal beléhatolt a nőbe. Határtalanul vágyott rá, hogy visszakaphassa. Testük sajátos ritmusban mozgott együtt. Míg össze voltak kapcsolódva, semmi más nem létezett, csak ők ketten. Nem volt helye a fájdalomnak, sem félelemnek, sem kétségeknek. Csak a nőben mozgó testének ereje és a köré záruló puhaság. Egyszerre érték el a csúcsot. Julienne eltépte a száját a férfiéról, felkiáltott a kéjtől és a várva várt megkönnyebbüléstől. Tigris újra és újra előrelendült, mélyen beletemetkezve a nő testébe. Akármennyire is átadta magát a saját fájdalmas kéjének, a feleségére is figyelt. Hallotta a Julienne torkából feltörő eksztatikus kiáltást, érezte, amint a teste lüktetve fonódik az övé köré, látta gyönyörű arcán a megkönnyebbülést, és még percekkel később is érezte Julienne belső izmainak apró összehúzódásait. A karjaiban tartotta, amikor a nő elaludt, szorosan ölelve a testét, állat a selymes hajon nyugtatva. A hideg ismét visszatért a testébe, amikor gondolatban újraélte az elmúlt egy órát. Szenvedélyük ugyanolyan fényesen ragyogott, mint máskor, és bár Julienne odaadta magát neki, egy részét visszatartotta. Egykor maga a szenvedély is elég lett volna. De már nem. Belekóstolva Julienne szerelmének ritka ajándékába, a teste magában már nem volt elég. A férfi mindent akart - a szívét, lelkét, a bizalmát. Ránézett a nő arcára, amely most nyugodt volt, és sima. - Kérlek, úrnő - suttogta -, ne add fel! Az én kedvemért és a magadéért is, most ne. Megcsókolta Julienne homlokát, és azért imádkozott, hogy a nő érzelmei elég erősek legyenek, hogy felülkerekedhessenek mindazon, ami közéjük állt. És azért is imádkozott, hogy saját újraéledt reménye kitartson a várakozás alatt.
20. fejezet - Gyönyörű nap ez a sétára. - Julienne Suzanne-ra pillantott, aki csendesen álldogált a hatalmas tölgyfák ringatózó árnyékában. Suzanne egyetlenegyszer sem szólalt meg, amióta elindultak, de Julienne nem is hibáztatta ezért. A reggeli komoran zajlott, feszült csendben és abban a szomorú tudatban, hogy nemsokára temetés lesz a családban. Julienne alig várta, hogy Suzanne-t kihozhassa abból a morbid légkörből, amilyen hamar csak lehet. Elég fájdalmas lehetett számára az apja elvesztése is. Julienne maga is alig bírta kivárni a reggeli végét. Képtelen volt Tigris szemébe nézni, bizonytalan volt a dolgok állását illetően. Julienne végignézett az előtte elterülő hatalmas, zöld területen, nagy levegőt vett, és Suzanne-hoz fordult. - Szeretnél inkább egyedül lenni? - kérdezte, gyengéden megérintve a lány karját. Suzanne megrázta a fejét. - Nem, nem igazán. Nagyon szeretnélek megismerni. - Elmosolyodott, majd folytatta. Nem minden nap fordul elő, hogy a bátyám, ez a megrögzött csirkefogó feleséggel tér haza! Látva Julienne arcának fájdalmas rándulását, gyorsan kinyújtotta a kezét, és megérintette Julienne fekete köpenyének ujját. - Julienne, sajnálom. Nem akartam semmi rosszat mondani ezzel. - Nagyot sóhajtott. - Borzalmas, hogy mindig rosszul szólok. De szerintem Tigris nagyon megváltozott. Mihez képest? - szerette volna Julienne megkérdezni, de végül mégsem tette.
- Én mindenkinél jobban ismerem a bátyámat - folytatta Suzanne. - És ha téged vett el feleségül, akkor egyszerűen csodálatosnak kell lenned. Én azt hittem, hogy soha nem fog megnősülni. Julienne kíváncsi pillantást vetett a lányra. - Miért? - kérdezte a nő. Suzanne megvonta a vállát. - Hát, mert nem különösebben tiszteli a nőket. - Igen, tudom. - Julienne beleharapott a szájába, és hagyta, hogy Suzanne folytassa. A lány, mintha megérezte volna Julienne kívánságát, gyorsan tovább mondta. - A nők imádják a bátyámat; mindig is imádták. És miért ne? Gazdag, erős, lélegzetelállítóan jóképű és ördögien elbűvölő. - Amikor az akar lenni - szúrta közbe Julienne. - Igen - értett egyet Suzanne. - De egészében véve úgy tartja, hogy a nők mind hűtlenek és megbízhatatlanok. Én vagyok az egyetlen kivétel... egészen mostanáig, természetesen - tette hozzá gyorsan. Julienne kihasználta az alkalmat. - Édesanyátokról is ezt tartja? Suzanne egy hosszú percig nem válaszolt, majd alig hallhatóan válaszolt. - Néha úgy érzem, éppen anyánk miatt érez így. Julienne szíve hevesebben kezdett dobogni. - És miért? Suzanne elgondolkozva nézett Julienne-re. - Nem vagyok benne egészen biztos. Ez csak amolyan megérzés, amit még soha nem mondtam el senkinek. Különben már nincs is jelentősége. Anyánk tíz éve halott. Julienne gondosan mérlegelte ezt az információt. Gondolta, hogy Tigris anyja már nem élhet, máskülönben itt lett volna a férje mellett, amikor az haldoklott. Az pedig, hogy Tigris keserűsége valamiképpen őhozzá fűződik... nos, ez sem volt egészen új számára. Mindig is valami ilyesmire gondolt. Rengeteg kérdése volt, amire szeretett volna választ kapni, de nem akarta kihasználni Suzanne társaság utáni vágyát vagy Tigrishez való közelségét. - Most te következel, Suzanne - szólalt meg Julienne. - Biztos nagyon sok mindent szeretnél tőlem megkérdezni. Tudom, én is így lennék vele, ha Tigris a bátyám volna. Suzanne egy percet tétovázott, mivel hozzá volt szokva, hogy Tigrisen kívül senki sem figyelmes vele. Azonban ennek a kedves, barátságos gesztusnak egyszerűen képtelen volt ellenállni. Hálásan Julienne-re mosolygott. - Julienne, megpróbálok nem tolakodó lenni. Ha olyasmit kérdezek, ami bántó számodra, kérlek, szólj! Julienne visszamosolygott a lányra. - Nem hiszem, hogy bármivel is megbánthatnál, Suzanne. A fiatal lány kuncogni kezdett. - Ebben ne legyél olyan biztos. - A tőlük nem messze folydogáló patakocska felé mutatott. - Miért nem ülünk le egy kicsit? Julienne bólintott. Egyre jobban megszerette ezt a fiatal lányt, akinek őszinte, egyenes modora annyira emlékeztette Tigrisre - arra a Tigrisre, akiről azt hitte, ismeri. Mindketten leültek a földre, hosszú, többrétegű szoknyájukat maguk alá gyűrték. - Utálok feketét hordani - tört ki Suzanne. - És nem is látom értelmét. Az igazi gyász itt lakik - ujjával a szívére mutatott -, és nem a díszes székesegyházban, ahol az egész világ láthatja. - Könnyes zöld szemét Julienne felé fordította. - Mondtam, hogy botrányos dolgokat tudok mondani - suttogta. Julienne lenyúlt, és megfogta a lány kezét.
- Suzanne, azt kívánom, bárcsak több ember lenne ilyen, mint te. Nincs abban semmi botrányos, amit mondtál. Éppen ellenkezőleg. Suzanne keze fejével letörölte a könnyeit. - Akkor nem tartasz borzalmasnak? Julienne mosolygott. - Egyáltalán nem. Sőt inkább nagyon is hasonlítasz rám - felelte Julienne. - Rád? De hát te olyan... - Olyan... mi? - érdeklődött Julienne. Suzanne szégyenlősen nézett rá. - Ó, hát te olyan gyönyörű vagy, és nőies, és tudsz mindent, amit egy nemeshölgynek tudnia kell... Most miért nevetsz? - Suzanne, ha tudnád, mennyire tévedsz. - Julienne közelebb hajolt hozzá. - Elmondok neked egy titkot. Éppen ma reggel Madame Haveours, a házvezetőnőtök, megkérdezte tőlem, hogy a márki asszony hogyan akarja a dolgokat rendezni, én pedig csak annyit tudtam kinyögni, hogy minden maradjon a régiben. Képzeld el, milyen nagyot nézett volna, ha azt mondom neki, a márki asszonynak fogalma sincs, min kellene változtatni, mert ahelyett, hogy megtanulta volna az anyjától, a cherbourgi grófnétól az évek során, a márki asszony vitorlázni járt a tengerre! Julienne hevesen bólintott, látva Suzanne döbbent arcát. - Szeretnéd tudni, Tigris és én hogy találkoztunk? - kérdezte Julienne. - Gondolom, valami elegáns bálon Québecben - válaszolta Suzanne. Julienne felvonta szépen ívelt szemöldökét. - Hát nem egészen. - És elmondta szökésének történetét Suzanne-nek. Mire befejezte a tengeren töltött első napjainak elmondását, Suzanne úgy nevetett, hogy a könnyek is potyogtak a szeméből. - El tudom képzelni Tigris reakcióját - kacagta. - Kijátszotta egy nő... és a saját drága hajóján! Julienne kuncogott. - Hát, nem lehet mondani, hogy hagyományos volt a kapcsolatunk kezdete. - Így nem is csoda, hogy beléd szeretett. Tigris rendkívül különös férfi. Igen, valóban nagyon különös, vallotta be magának Julienne. - Attól tartok - jegyezte meg Julienne -, mindketten inkább a fiúkhoz hasonlóan viselkedtünk, mármint az arisztokrácia elvárásai szerint. - Én még most is sokszor úgy viselkedem - értett egyet Suzanne, majd egy percre elhallgatott. - Julienne... - kezdte Suzanne tétovázva. - Megtanítanál engem vitorlázni? Julienne csillogó szemekkel nézett a lányra. - Hát hogyne! Nagyon szívesen megtanítalak. Suzanne vidáman talpra ugrott. - Ó, köszönöm! - Julienne-t is felhúzta és hevesen megölelte. - Mindig szerettem volna megtanulni vitorlázni, de Tigris annyit van távol! Tudom, hogy megtanítana, de nem akarom, hogy azt a kevés időt, amit itthon van, csak velem töltse el, és... - Suzanne még biztos folytatta volna tovább, ha egy mély, bariton hang félbe nem szakítja. - Valamit ünnepelünk? Mindkét nő megfordult Tigris hangja hallatán. Julienne hirtelen rádöbbent, hogy milyen borzalmasan nézhetnek ki mindketten. Gyászruhájuk sáros volt, és gyűrött, vidám viselkedésük pedig illetlen. Mielőtt Julienne megszólalhatott volna, Suzanne elengedte, és Tigris karjaiba vetette magát. - Ó, Tigris! Képzeld el, mi történt! Julienne azt mondja, hogy megtanít vitorlázni! Tudom, hogy most még nem kezdhetjük el, de nem csodálatos?
Tigris Julienne-re nézett húga kócos feje fölött. - Igen, Suzy, ez tényleg csodálatos. - Elengedte Suzanne-t, és ujjával pattintott egyet. Holnap majd szólok a Charnas Hajózási Társaságnál. - Suzanne-hoz intézte a szavait, de közben Julienne-t nézte. - Nem kell várnotok! Hozatok Brestbe egy szkiffet, és ahogy megérkezik, el is kezdhetitek az órákat. Suzanne láthatóan az öröm és bűntudat között tépelődött. - De Tigris, helyes ez? Hiszen apa... - Apánk tudta, mennyire szeretted őt - szólt Tigris lágyan. - Nem kell többhétnyi gyásszal büntetni magadat. Megtesszük, amit tennünk kell, aztán csendben tovább éljük az életünket. Ő is így akarná. A lány könnyes szemmel bólintott. - Igen, tudom. Tigris figyelmesen tanulmányozta felesége arcát, próbálva elfojtani egy apró mosolyt. Ahogy ott állt gyűrött ruhájában, sáros arccal, Julienne sokkal jobban hasonlított egy rossz gyerekre, mint egy hercegnére. A férfi szerette volna lefektetni az illatos fűre, s ott a helyszínen szeretkezni vele. Suzanne érdeklődve nézett hol a bátyjára, hol Julienne-re. Majd megérezte, hogy jelenléte itt már nem kívánatos, otthagyta a házaspárt. - Köszönöm - mondta gyengéden Tigris. Julienne csodálkozva nézett rá. - Mit köszönsz? - Amit Suzanne-nel csinálsz. Szüksége van valakire.
A halál lehelete lebegett a levegőben. A kórus hallgatott, míg a méltóságteljes püspök a szertartást levezette. Julienne megremegett, felemelte a fejét és körbenézett. Nem volt felkészülve erre a hatalmas nyüzsgésre. A nemesek az utolsó helyet is megtöltötték a templomban. A gyászkocsik nemsokára elindulnak Francois de Charnas koporsójával a családi temető felé Brestbe, ahol a felesége mellett helyezik nyugalomra. Abban a pillanatban az élet nagyon törékenynek és drágának tűnt Julienne előtt, saját halandósága kézzelfoghatóan valóságosnak. Tigris keményen tartotta magát egész nap. Suzanne végig a bátyja mellett maradt, szorosan markolva a zsebkendőjét, próbálva visszaküzdeni a könnyeit, ahogyan tanították. Julienne látta Tigris arcán a veszteség fájdalmát, és ösztönösen is közelebb lépett a férfihoz. Tigris válaszképpen, és Julienne legnagyobb csodálkozására megfogta a nő kezét és gyengéden megszorította. Julienne rádöbbent, hogy a férfi csupán a háláját akarja a jelenlétéért és erejéért, pedig őbenne Iván erővel tört fel az érzelem, hogy alig bírta visszafojtani a könnyeit. Arra eszmélt fel, hogy tenyeréből eltűnik a meleg kéz, és eljött az ideje a templomból való kivonulásnak. Suzanne karját fogva Tigris Julienne-hez fordult. - Gyere, drágám - szólt lágyan. - Ideje mennünk! Julienne bólintott. Szíve elviselhetetlenül fájt. Hirtelen valami sürgető, gyermekes, kétségbeesett vágyat érzett, hogy visszacsináljon mindent olyanra, amilyen egy héttel korábban volt, amikor Tigrist még a magáénak tudhatta; elfelejteni mindent, ami az elmúlt pár napban történt. Lassan lesütötte a szemét. Ez lehetetlen. Mozdulatlanul állt a templom előtt, a kivonuló gyászoló tömeget figyelve. - Julienne. - A hang legalább annyira volt ismerős, mint megdöbbentő.
- Charlotte? - Julienne megfordult, és csodálkozva nézett a gyönyörű, szőke asszonyra, arra, akivel való találkozástól annyira tartott, és aki most úgy ragyogott le Julienne-re, mintha egy kisgyermek lenne, aki éppen valami csodálatos tettet hajtott végre. Mostohaanyja odanyomta sima arcát Julienne-éhez, vigyázva, hogy el ne rontsa saját, gondosan elkészített frizuráját. - Annyira örülök - suttogta a fülébe, mintha közeli barátnők lennének, akik egymás különös bizalmát élvezik. - Örülsz, hogy meghalt egy ember? - Julienne alig kapott levegőt a megdöbbenéstől. Charlotte csodálkozva vonta föl szépen ívelt szemöldökét. - Dehogyis, drágám. Annak örülök, hogy ilyen tökéletes férjet találtál. Julienne azon tűnődött, mekkora lenne a botrány, ha Brest hercegnéje odahányna a templom lépcsőjére. - Persze, egy kicsit mérges voltam - folytatta Charlotte -, amikor elmentél Québecbe, de amikor apád megírta nekem a körülményeket... mármint, hogy feleségül mentél Monsieur Charnas-hoz, ez mindjárt más színben tüntette fel a dolgot. Az asszony egyszerűen ragyogott. - Gondolom, az addigi nyári bálok jelentősége elhalványult az arisztokrácia legkeresettebb partijával kötött házasságod mellett. - Közelebb hajolt Julienne-hez, és összeesküvő hangon suttogta. - Csak azt bánom, hogy nem bíztál meg bennem. Ha valaki, akkor én megértettem volna a dolgot. - Charlotte! - Julienne eleget hallott. - Nem tudom, apa mit írt neked, de... - Grófné? - Tigris megjelenése félbevágta Julienne mondatát. Maga volt a megtestesült férfiasság, ahogy elbűvölő udvariassággal ráhajolt Julienne mostohaanyjának a kezére. Minden ízében herceg volt. - Üdvözlöm, márki úr - szólt a köszöntés Charlotte-tól. - Őszinte részvétem az apja miatt tette hozzá gyorsan. Persze, Charlotte, őszinte részvéted, gondolta Julienne, magában füstölögve, vajon hány barátodat szórakoztattad már el a mostohalányodról, a hercegnéről szóló történetekkel? - Köszönöm, grófné. És kérem, szólítson nyugodtan Édouard-nak. Végül is most már egy családhoz tartozunk. - A férfi mosolya Grönland jéghegyeit is megolvasztotta volna. Charlotte illedelmesen meghajtotta a térdét. - Köszönöm, Édouard. Hadd mondjam meg, nagyon örülök magának és Julienne-nek. Éppen azt kezdtem el mondani neki, hogy milyen szerencsés volt, hogy egymásra találtak. Na, ez aztán már sok volt. Julienne úgy érezte, hogy rögtön megfojtja a mostohaanyját. - Én vagyok a szerencsés. - Tigris gyorsan megfogta Julienne kezét, látva a nő felindultságát. - A maga lánya rendkívül értékes és ritka ajándék. Nagyon büszke lehet rá. Julienne döbbenten nézett fel a férfira, és akkor jött rá, Tigris mit csinál. A férfi nem feledkezett meg a mostohaanyjáról folytatott beszélgetésükről, és most emlékeztette az idősebb nőt Julienne érdemeire. - Ó, az vagyok - biztosította Madame Monteux a férfit. - Rendkívül büszke vagyok rá. Remélem, mindaz, amit az évek során megtanítottam neki, megfelelő feleséggé és Brest ügyes úrnőjévé teszi. - Ó, Julienne tehetsége már a kezdet kezdetén megmutatkozott - nyugtatta meg a férfi. Soha nem is volt kétségem afelől, hogy minden elvárásomnak kitűnően meg fog felelni. Charlotte arca ragyogott. - Nagyon örülök, hogy ezt hallom. - Hirtelen eszébe jutott, hol is van, és gyorsan felemelte fekete köpenyét, szemét pedig a padlóra ejtette. - Most megyek, mivel ez nem a megfelelő idő az örvendezésre. Kérem, fogadja el részvétnyilvánításomat a magam és a férjem nevében is. A maga apja nagyon jó ember volt.
- Igen, az volt. - Tigris összeszorított szájjal mosolygott. - És köszönöm a figyelmességét. Ha véget ér a gyászunk, pár napra szívesen vendégül látnánk Brestben. - Nagyon nagy megtiszteltetés számomra. - Mindig tudva a megfelelő időpontot a távozásra, Charlotte ismét megölelte a mereven álló Julienne-t. - Elbűvölő férfi - suttogta Julienne fülébe. - Most már csak egy fiúval kell megajándékoznod, és a lábaid elé rakja a világot. - Hátralépett. - Szervusz, drágám - mondta jó adag érzelemmel a hangjában. Végül is soha nem lehet tudni, ki figyel, igaz? Megfordult, és illatos jázminfelhőt hagyva maga után, eltűnt. Julienne lassan a férjére nézett. - Ne felejtsd el, hogy számtalan szempár figyel, kedvesem! - figyelmeztette Tigris lágyan. Julienne bólintott. - Nem tudom, hogy megköszönjem neked, vagy rosszul legyek. - Ha lehet, akkor a köszönetet választom. Julienne hirtelen magasra emelte a fejét. - Márki úr, maga nagyon elbűvölő tud lenni, ha akar. Megdicsérem csodálatos szerepléséért. Tigris egyáltalán nem mosolygott. - Csak azt tettem, amit te is tettél értem egész nap. Tulajdonképpen a támogatás és a hűség egy kapcsolat lényege, nem? A választ azonban már nem várta meg. - A kocsi ránk vár, Julienne - emlékeztette a nőt. Julienne bólintott, és egy pillanatra ismét feltörtek benne az érzelmek. Szó nélkül követte Tigrist a gyászkocsihoz, amelyről az idős Gerald de Charnas márkit a végső nyughelyére helyezik.
Nagyon hosszúnak tűnt Julienne számára a nap, szeretett volna lepihenni, megviselte a temetés és az utána következő résztvétnyilvánítások, amit azért kapott, hogy közelebbről is szemügyre vehesse az úri nép az ifjú márkinét, miközben a hölgyek irigy pillantássai illették. Amikor végül visszatértek a kastélyba, Julienne előzést kért, és pihenni tért. Nem értette, miért fárad el olyan hamar. Ismét ásított, és zavartan dörzsölte a szemét. Vajon miért álmosodott el ilyen hirtelen? Nem szerette a gyengeséget. Mégis ma számtalanszor megszédült egy-egy pillanatra, hirtelen hányingert érzett, és majdnem áldozatul esett az ájulás utálatos női szokásának. Azért ennyire nem lehetett stressz alatt. A felismerés úgy vágott bele Julienne-be, mint egy villám. Ledobta magáról a takarót, gyorsan kibújt a hálóingjéből, és félrelökte. A délutáni nap sugarai bekukkantottak a függöny résein, éppen elég fényt biztosítva ahhoz, hogy Julienne jól lássa meztelen testét a tükörben. Lassan végigsimított magán, úgy nézve a testét, mintha most látná először. Mellei nehezebbek voltak, mint korábban, és a bimbói egészen sötét rózsaszínűek. Folytatta a felfedezést, végigfuttatva tenyerét hasának régebben egyenes felületén. Áhítattal és csodálkozással vette észre az apró domborulatot. Hogyan is lehetett ilyen vak? Annyira lefoglalta saját érzelmi vihara, hogy egyáltalán nem foglalkozott a testével. Esténként, amikor Tigris és ő együtt voltak, mindig sötét volt a szobában, mert egyikük sem akarta látni, mi van a másik szemében. Lázasan kutatva az emlékei között, rádöbbent, hogy több mint három hónapja nem volt vérzése... amióta feleségül ment Tigrishez. Julienne lehunyta a szemét, ahogy a teljes felismerés eljutott a tudatáig, és befészkelte magát az agyába. Tigris gyermekét hordta a szíve alatt. Ezzel a tudattal tért nyugovóra, és néhány perccel később az álom vékony hálót vont a szemére.
21. fejezet Másnap reggel Julienne kipihenten ébredt. Amikor lement a hallba, legnagyobb csodálkozására a mostohaanyját, a nagynénjét és annak fiát, Andrét látta férjével a legnagyobb békességben társalogni. - Julienne, kislányom - csöpögött Charlotte minden szava a tettetett nyájasságtól, amikor megpillantotta mostohalányát -, nem tudtunk úgy visszamenni Cherbourgba, hogy ne köszöntem volna el szeretett - nyomta meg a szót - lányomtól. Biztos meglepődtél - folytatta mézesmázosan - a temetésen, hogyan kerültem oda? Nos, a kedves Andrét üzleti ügye Brestbe szólította, s amikor értesültünk az idős Charnas márki haláláról, úgy döntöttünk a nagynénéddel, hogy tiszteletünket tesszük. Amúgy is terveztem, hogy rég nem látott, szeretett lányomnak gratuláljak az esküvőjéhez. Julienne éppen valami gúnyos megjegyzéssel akart válaszolni, de Tigris megelőzte. - Asszonyom, nagyon köszönjük, hogy tiszteletét tette nálunk. Ebben a pillanatban Jean-Claude jelentette, hogy a kertben terítve van a reggelihez. Tigris nem szívesen - kezdte unni Julienne mostohaanyjának hízelgéseit -, de felajánlotta a vendégeknek, hogy tartsanak velük. Charlotte mohón kapott az alkalmon. A reggeli üres fecsegéssel telt. Tigris figyelmét nem kerülte el, hogy André milyen szemeket mereszt a feleségére, aki néha kihívóan néz vissza rá. Tigrisben forrt a düh, hát mégis megtörténik vele az ő felesége is más férfiakat is magának. Nagyon fegyelmeznie kellett magát, hogy azonnal fel ne álljon, s hagyja ott az egész társaságot. Julienne bájosan mosolygott Andréra, mert elhatározta magában, hogy megtudja, mit akart azzal mondani az idős Charnas márki, hogy André de Rous, a fattya követelésekkel állt elő. Ugyan mit akar Tigristől, miért kérte a márki tőle, hogy vigyázzon Tigrisre és figyeljen Andréra? Hiszen André jómódú, előkelő családból származik, minden bálon, estélyen ott van - erről mostohaanyjától mindig tirádákat hallgathatott. Julienne megfogadta magában, megtudja, mi az igazság, és ehhez beveti az általa eddig nem használt női praktikákat. A reggeli befejezése után a vendégek André fontos üzlet, ügye miatt távoztak. Tigris is sértett önérzettel elrohant, csak annyit vágott oda a feleségének, hogy üzleti ügy miatta csak holnap jön vissza. * * * - Nem gondolja, uram, hogy elmondja nekem, mi bántja? - kérdezte Max, aki Tigrissel együtt a Charnas Hajózási Társaság irodájában az iratokat rendezte. Tigris, miután elrohant a kastélyból, azóta egyfolytában mogorva, mindenkivel csak kötekedett. - Nem akarok visszaemlékezni arra a reggelire, Max. Azért vagyok itt, hogy felejtsek. - És sikerült? Kísérteties kifejezés jelent meg Tigris arcán. - Nem. Nem sikerült semmit sem elfelejtenem. Max figyelmesen tanulmányozta Tigris fájdalmas arckifejezését, majd megkérdezte, ami nyomta a lelkét. - Megbántotta önt, márki úr? Tigris lehunyta a szemét, és Julienne arca jelent meg előtte olyan tisztán, mintha ismét ott ülne a kertben a reggeli mellett. - Azt mondta, hogy szeret. Tudom is, hogy ez igaz. De a fene egye meg, Max, amikor láttam Andréval nyíltan flörtölni ott előttem, nem tudtam másra gondolni, csak...
- A legrosszabbra - fejezte be Max helyette a mondatot. - És ahelyett, hogy először beszélt volna az úrnővel, maga azonnal elrohant. Mondja, maga tényleg azt hiszi, hogy a felesége ott maga előtt nyíltan elcsábítana valakit is? Ismerve őt, ahogyan maga ismeri, gondolja, hogy ennyire nem tiszteli a maga érzelmeit? Max nem is várta meg Tigris válaszát, hanem folytatta, eltökélve magában, hogy végre felnyitja barátja szemét. - Ideje, hogy végre maga mögött hagyja a régi sebeket - szögezte le egyszerűen, Tigris karjára téve a kezét, hűsége és barátja iránt érzett szeretete megértővé tette annak belső vívódása iránt. - Nem bizonyította be a felesége, hogy ő különleges? Hogy nem érdekli más férfi, csak maga? Próbáljon meg egyszer tárgyilagosan gondolkodni, márki úr, hogy úgy láthassa a dolgokat, ahogy valójában vannak, és nem úgy, ahogy maga elképzeli. Madame Julienne megbocsátotta magának, hogy hazudott neki, megbocsátotta, hogy felborította az egész életét, és azt is, hogy az elmúlt hónapokban csaknem a lehetetlennel határos módon kellett alkalmazkodnia az új helyzethez. És miért? Mert szereti magát, mindig is szerette. Vajon most elfogadja ezt az érzést, élvezi az általa nyújtott szépségeket, vagy eldobja az egészet egy hazug asszony miatt, aki tönkretette a fiatalkorát? Szerintem fontolja meg ezt a dolgot nagyon gondosan, márki uram, mielőtt el-játssza az egyetlen esélyét a boldogságra. Tigris Maxre meredt. Az utolsó szavak pengeként hasítottak bele a szívébe. Max arra biztatta, hogy válasszon, de a valóságban nem volt választási lehetősége. Ahhoz, hogy megtarthassa Julienne szerelmet, kockára kell tennie mindent, és odaadni neki mindent, amit érdemel. Már régen, nagyon régen választott. *
*
*
Közvetlenül az előcsarnokból nyílt egy kör alakú melegház, amely szinte ellenállhatatlan erővel vonzotta Julienne-t. Belépett, és halkan becsukta maga mögött-az ajtót. Mint minden a Charnas-birtokon, ez is különleges volt. Magas, kupolás mennyezetét leander nőtte be, a széles lépcsősor pedig egy valóságos paradicsomba vezetett le. A hely békéje gyógyírként hatott zaklatott lelkivilágára. Lassan sétálni kezdett, mélyen belélegezve a csodálatos virágillatot. - Gyönyörű környezet egy gyönyörű nőnek. Julienne gyorsan sarkon fordult, és meglátta a melegház ajtajában álló Andrét. A férfi mosolygott és elindult felé, sötét szemöldökeit kérdően vonta fel. - Csatlakozhatom önhöz? Julienne fejében azonnal megszólalt a figyelmeztető csengő. - Mit keres maga, itt? Azt mondta, hogy sürgős üzleti ügyben vissza kell mennie Cherbourgba? - vonta kérdőre az ifjút. André odalépett elé, végignézett a nőn. - Az üzlet várhat - válaszolta. - Ön sokkal szebb, mióta Édouard felesége lett, aki rendkívül szerencsés ember - mondta André éberen figyelve a nő reakcióját. - Igen. A Charnas-birtok csodálatos. - Én nem a birtokról beszélek. - Sok ember szereti és megbecsüli - nézett Julienne a férfira mérgesen. - És van egy lélegzetelállítóan gyönyörű, hűséges felesége - tette hozzá André könnyedén. - Mindketten szerencsések vagyunk. - Átkozott legyen, ha megadja Andrének azt az elégtételt, hogy elmondja neki, hogy miatta rohant el Tigris, és ezért mennyire szenved. - Egyetértek. Különösen, amióta olyan közel volt hozzá a halál, de szerencsére felgyógyult. - Kíváncsian nézett a nőre - Sajnos, a megsebesítés körülményeit nem ismerem. Igaz, hogy
nem sokkal hibázta el a merénylő a szúrást Edouard szívétől? - érdeklődött André, miközben magában azon fortyogott hogy ez a matróz hogyan lehetett ilyen pancser. Julienne nem sejtette, mi megy végbe André felében, és egy kicsit megkönnyebbült, hogy személyes jellegűvé tért át a beszélgetés. A nő bólintott. - Sejtésük sincs róla? Edouard nem ismerné fel a támadóját? - puhatolódzott tovább André. - Sajnos, nem. Senki nem tartózkodott azon az utcán, amikor Tigrist megszúrták. És a támadó állig be volt burkolózva. - Nagyon sajnálom, ami Édouardral történt. Gondolom, amíg fel nem épült, addig éjszakánként nem volt, aki önt melegítse. Julienne ismét mérges lett a férfi sikamlós mondatan. Mit képzel ez a beképzelt alak? Miért érdeklődik ennyire a Tigris ellen irányuló támadásról? - Most már vissza kell térnem a kastélyba. A férfi hirtelen kinyújtotta a kezét, és megfogta Julienne karját. - És Edouard megadja önnek mindazt, amire szüksége van? Julienne arcát a harag sötét pírja öntötte el. - Legyen szíves, vegye le rólam a kezét, és hagyjon elmenni. Nem áll szándékomban ilyen kérdésekre válaszolni! A férfi még egyszer lassan végignézett rajta, mielőtt elengedte volna. A nő arca gyönyörű volt, teste pedig minden férfi álma. Intelligens, okos, és valami megmagyarázhatatlan tűz ég benne. Minden erőlködés nélkül el tudta képzelni az ágyban... a saját ágyában. - Mert ha nem, vagy úgy dönt, hogy nem engedi meg neki, semmit sem szeretnék jobban, mint... Julienne kirántotta a karját a férfi szorításából, megemelte a szoknyáját, és felszaladt a melegházból kivezető kőlépcsőn. Megfogta a kilincset, és egy pillanatra visszafordult. - André, maga egy alattomos féreg! Tudom már, miért mondta az idős márki, hogy önre oda kell figyelnem - mondta a haragtól elfúló hangon Julienne. - Én Tigris felesége vagyok, és eszem ágában sincs olyasmit tenni, amivel megalázhatnám vagy megbánthatnám. - Kilépett az ajtón, és erősen bevágta maga mögött. Andrét meglepte egy percre a nő azon mondata, amikor az öreg Charnas márkit említette. - Tehát tudsz róla, kis boszorkány - sziszegte a fogai között André. - Annál jobb. Ma este megszerezlek magamnak, s azután a hőn szeretett férjedet elteszem láb alól. Ha eddig az ügyetlenek nem tudták, majd én véghezviszem a tervem. Mindenáron megszerzem a Charnasbirtokot! A rangot, a címet! És téged, Julienne!
22. fejezet Eljött az éjszaka, s André elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa a tervét. Először a megvetett mostohabátyja feleségét szerzi meg, majd utána sorra kerül Édouard is. A szolgálókból kikényszerített válaszokból megtudta, melyik Julienne szobája. Halkan felosont a lépcsőn. Minden csendes és nyugodt volt. Julienne, amikor meghallotta hálószobája ajtajának reccsenését, a szíve nagyot ugrott örömében. Gyorsan sarkon fordult, meg sem próbálva leplezni boldogságát. - Tigris? - Nem, Julienne, nem Tigris vagyok. Julienne szívébe azonnal félelem költözött az öröm helyére. - Hogy kerül ide, André, és mit akar? - kérdezte megdöbbenve, miközben ösztönösen is a fal felé hátrált.
- Még kérdezi? - nevetett fel a férfi élesen, és becsukta maga mögött az ajtót. Az asztalon álló kislámpánál megállt egy pillanatra, és meggyújtotta. Látni akarta a nőt, nehogy valahogy elmenekülhessen előle. Pillantásuk összekapcsolódott. A férfié éhes, a nőé rémült volt. A férfi lassan megindult Julienne felé. - Nem kell úgy nézned rám, mint egy ma született báránynak. Nem akarlak bántani. Julienne nagyot nyelt. - Akkor mit akar tenni? André elvigyorodott, szemei üvegesek voltak a vágytól. - Nem létezik, hogy ennyire naiv legyél drágám. Egy kellemes éjszakát akarok szerezni neked... és magamnak is. Julienne még jobban a falhoz simult, mintha az valamiképpen megvédhetné Andrétól. - Maga részeg, André. - Julienne megpróbált határozott hangon beszélni. - És most nem tud tisztán gondolkodni. Menjen el szépen, és megígérem, nem szólok Tigrisnek! A férfi hátrahajtotta a fejét, és üresen felnevetett, majd elkezdte levenni az ingét. - Gondolod, érdekel, mit mondasz a te Tigrisednek? - kérdezte, egyre közelebb érve Julienne-hez. - Az után, ahogy a reggelin néztél rám, gondolod, el fogja hinni, hogy nem te voltál az, aki behívtál engem a szobádba? - Megállt a nő előtt, szemében haraggal és vad vággyal meredt rá. Két kezét nekitámasztotta a falnak a nő fejének két oldalán, részeg lehelete szinte súrolta Julienne arcát. Julienne egy gyors mozdulattal lebukott a férfi karja alatt, és az ajtó felé szaladt. Már csaknem elérte a célját, amikor André erős karjai a dereka köré zárultak, és visszarántotta a szobába. Julienne kétségbeesetten kapálózott, rugdosott, de hasztalan. André a gyűlölet szülte természetfeletti erővel rádobta az ágyra. - Te rohadt kis szuka! - ordított rá, saját testével szögezve oda Julienne-t a matrachoz. - Ezt akarod? Rendben. Megkapod. Egyetlen villámgyors mozdulattal feltépte Julienne hálóingét elöl, majd a rongyokat a földre hajította. Julienne teste remegett az undortól, ahogy rádöbbent, hogy meztelenül és tehetetlenül fekszik André keserű, éhes teste alatt, teljesen kiszolgáltatva a férfi kényének, kedvének. Harag és megaláztatás keserű könnyei égették a szemét. Egészen mostanáig Tigris volt az egyetlen, aki meztelenül feküdt rajta, de ő mindig határtalan gyengédséggel tette, és a szenvedély kölcsönös volt. Semmi nem készítette föl ennek a percnek a borzalmára. Teste egyetlen pillanat alatt jéghideggé vált. Látva André haragjának erejét, Julienne remegni kezdett, és közben nyers rémület száguldozott az fejben. Hirtelen minden egyes idegszála fellázadt, és újult erővel támadt rá a férfira, rugdosva, kapálózva, mind a tíz körmét belevájva annak hátába. - Micsoda kis vadmacska! - mordult fel André. Elkapta Julienne mindkét kezét, és a feje fölé emelte őket. Szemében vad diadal csillogott. Aztán lassan lehajtotta a fejét, és szinte ráharapott a nő szájára. Julienne egy pillanatig sem gondolkodott, fogait belemélyesztette a férfi alsó ajkába. André elrántotta a fejét, és vadul káromkodott. Míg a vért nyalogatta a szájáról, Julienne ismét megpróbált kiszabadulni. Azonban André vasmarokkal szorította. Szinte mozdulni sem bírt. - Ilyet ne merj csinálni még egyszer, mert utána azt is megbánod, hogy megszülettél! hördült fel a férfi, és még erősebben szorította a nő csuklóját, míg végül Julienne úgy érezte, azonnal eltörik a csontja. Nyüszített a fájdalomtól. Majd megérezte, hogy André megpróbálja a térdével szétfeszíteni a lábait. Julienne minden erejét összeszedve, hogy valahogy mégis megakadályozza az elkerülhetetlent, felrántotta a térdét, hátha felkészületlenül éri a férfit, és ágyékon rúghatja. Azonban André számított erre a mozdulatra, és elkapta a nő lábát, lenyomta, majd kegyetlen
erővel ismét szétfeszítette. Julienne-ben hisztéria kezdett eluralkodni, és fájdalmasan felkiáltott. André előrehajolt, teljes súlyával ránehezedve a nőre. - Ezért megfizetsz - sziszegte. Julienne összerándult, rádöbbenve, hogy mozdulatának súlyos következményei lesznek. André úgy értette, hogy nemcsak hogy megerőszakolja, de közben bántani is fogja. A gyermek, gondolta kétségbeesetten. Kérlek, istenem, ne hagyd, hogy a gyermekem megsérüljön. Hirtelen megérezte, hogy a csuklóin gyengül a szorítás, és amikor kinyitotta a szemét azt látta, hogy André fölötte térdel, és a nadrágiát gombolgatja, miközben szemei véres tűzben égnek. - Minden percét élvezni fogom - motyogta, bizonytalanul babrálva a gombjaival. Gyönyörű tested van, drága Julienne-em. Nem volt menekülés. Julienne teljesen megbénult André nadrágjából előugró férfiassága láttán. Annak felismerése, hogy mi következik, puskaporként robbant Julienne belsejében. André meg fogja erőszakolni... most. Az éles, szívszaggató sikoly mélyen belülről indult, majd kitörve betöltötte az egész szobát. - Csend legyen - mordult rá André, teljes erővel rátenyerelve a nő szájára. Julienne úgy érezte, azonnal elroppan az állkapcsa. - Tigris meg fog ölni ezért, André - sikoltotta fuldokolva a könnyeitől. A férfi teljes hosszában ráfeküdt, és belesuttogta a hajába: - Ez éppen fordítva van, tüzes kis úrnőm. Én leszek az, aki meg fogja ölni... André mondatának a vége beleveszett a szobát betöltő hatalmas reccsenésbe és az azt követő vérfagyasztó ordításba. - André, te rohadt disznó! Szállsz le azonnal a feleségemről! *
*
*
Tigris hatalmas léptekkel keresztülvágott a szobán, letépte Andrét Julienne-ről, és nekivágta a falnak. André háta nagyot csattant, majd lassan lecsúszott a földre. Julienne Tigris nevét kiáltotta, és olyan kicsire húzta össze magát, ahogy csak tudta. Szemében döbbenet és rémület ült. Tigris belsejét vadállati harag rázta, fülében még mindig ott csengett Julienne iszonyú sikolya. Testének minden izma merev volt, homlokán izzadság-cseppek gyöngyöztek, amint odalépett a férfihoz, és felrántotta a földről. - Te rohadt állat! - Tigris óriásit vágott André állára, aki az ütéstől ismét visszaesett a földre. De ez még nem volt elég. Tigris rávetette magát Andréra, és érzékeit eltompította a vad ölni vágyás. Kezei iszonyú erővel zárultak André nyaka köré. Azonban ekkorra André is magához tért, és védekezni kezdett. Testének teljes súlyával legurította magáról a mostohabátyja testét, és minden erejét beleadva az ütésbe, gyomorszájon vágta. Tigris felhördült és kétrét görnyedt a fájdalomtól, de még most sem engedte el André nyakát. Nagy levegőt vett, és átfordította öccse testét úgy, hogy az került alulra, majd többször egymás után belevágott az arcába. Vér spriccelt André orrából és szájából, de Tigris nem is látta ezt a vörös ködtől, amely elhomályosította a látását - a Julienne-t megerőszakoló Andrét látta. Meg akarta ölni a férfit. Hirtelen Julienne hangja hasított bele a ködbe. - Tigris! Ő az öccséd! Ne öld meg! Nem érdemli meg, hogy beszennyezd vele a kezed! Egy pillanatra Tigris elengedte André nyakát, majd lassan Julienne felé fordította a fejét. - Mit mondasz? - Látszott rajta, alig tudta felfogni a hallottakat, s most vette észre, hogy felesége remeg, és teljesen meztelen volt, a maga köré tekert lepedőtől eltekintve, és szemei
tágra nyíltak a rémülettől. Julienne nagyokat nyelt, és erősen magához szorította a lepedőt, mintha az megvédhetné André gyűlöletes érintésétől. - Apád mondta el akkor éjjel! - mondta fásult hangon. Tigris megfordult, és ismét Andréra nézett, aki megpróbálta összeszedni magát, s az asztalhoz botladozott. - Ez igaz, te a mostohaöcsém vagy? - kérdezte hüledezve Tigris. Egy kis boldogság járta át a szívét, de amikor ránézett a véres arca, éktelen haragra gyúlt. - Meg akartad szerezni a feleségem? - Nemcsak a feleséged... - préselte ki a szavakat a duzzadt száján André -, hanem a rangodat, a címedet is. De előbb meg kell, öljelek - Ezzel felkapta az asztalon lévő vázát, és gyors mozdulattal az asztallapnak csapta, és a kezében maradt éles üvegdarabbal rárontott Tigrisre. Tigris inkább ösztönösen, mint tudatosan hárította a támadást, miközben fejében visszhangzottak az elhangzott szavak. Gyors mozdulattal kiütötte André kezéből az üveget, s ugyanazzal a mozdulattal hátracsavarta André karját. - Most pedig elmeséled szörnyű tetted indítékát! - ordította André fülébe, és erősített egyet a szorításán, amitől André feljajdult. André a Tigris szemében tomboló harag láttán úgy döntött, mindent elmond. - Igen, apám Gerald de Charnas volt, bár De Rous fiaként nőttem fel. Anyám tizenhat éves koromban mondta el az igazságot. Nagyon felkavart a hír, hogy akit eddig apámnak hittem és temettem el, az nem a vér szerinti apám... - Tovább! - sziszegte Tigris, - Fogadott apám pénze vészesen fogyott. Megrögzött szerencsejátékos vagyok, bár a szerencse mindig elkerült. Mindig csak vesztettem, de a játékról képtelen voltam lemondani. A pénz meg csak fogyott. Öngyilkossággal is próbálkoztam. Ekkor anyám megsajnált, és felajánlotta, hogy elmegy Charnas márkijához, és tőle kér pénzt. A márki nagylelkűen adott is. Amikor újból pénzre volt szükségem, anyám ismét szerzett a márkitól. Ekkor villant az agyamba, mi lenne, ha az a rengeteg vagyon, a cím mind az enyém lenne. Csak téged kellett volna kiiktatni. Ezért felbéreltem egy matrózt, hogy tegyen el láb alól. - André szemében az őrület lángjait lehetett felfedezni. - Előbb elvágta a puskaport tartalmazó rakományt tartó kötelet, abban bízva, hogyha a tengeren ütközésre kerül sor, muníció hiányában alulmarad a hajód, és odaveszel. Gondoltam arra, hogyha ez nem jön be... ami valóban így történt... akkor Québecben öljön meg téged. De sajnos az a pancser matróz elhibázta a szúrást, nem haltál meg. Sőt feleségül vetted azt a nőt, akiért epekedtem. Tigris alig tudta türtőztetni magát, hogy ne üsse meg ezt a gátlástalan, pénzéhes patkányt. Ehelyett gyorsan, még mindig az André karját kicsavarva tartva, kivezette a szobából. Undorodva kilódította. Az ajtó előtt több rémült inas álldogált, akiket Julienne sikolya ébresztett fel, és most nézték, amint a férfi földet ér és elterül, mint egy rongykupac. - Vigyétek innen ezt a férget! - szólt oda Tigris a döbbent inasoknak, szemében zöld tűzzel. - Zárjátok be valami biztos helyre, amíg reggel a bíróságon számot nem ad szörnyű tetteiről! Visszalépett a szobába, bevágta az ajtót maga mögött, és odafordult a feleségéhez. Julienne csak bámult Tigrisre sápadtan, és teste megállíthatatlanul remegett. A teljes kiboruíás határán állt, de ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy milyen fontos ez a perc. Vajon Tigris elhiszi, hogy ártatlan, vagy megint azt fogja feltételezni, hogy ő csábította el Andrét? Várt. Tigris odalépett az ágyhoz, és erős karjaiba vonta Julienne reszkető testét. - Nincs semmi baj, úrnőm - suttogta lágyan, megcsókolva a nő haját, és vállára vonva a fejét. - Itt vagyok veled, és esküszöm, hogy soha többet nem fog a közeledbe jutni. Elhallgatott, és meg akarta kérdezni... de félt a választól.
- Bántott téged, drágám? - préselte ki végül magából a szavakat. - Meg...? - Egyszerűen képtelen volt kimondani a szót. Julienne megrázta a fejét. - Nem - súgta vékony hangon. - Éppen időben érkeztél. - Hála istennek - lehelte Tigris. Gyengéden ringatta a nőt a karjaiban, nem is akarva arra gondolni, mi történt volna, ha egy perccel később érkezik. A gondolat, hogy André megerőszakolja az ő gyönyörű, drága Julienne-ét, teljesen legyengítette. Julienne nekinyomta az arcát Tigris mellkasának. - Kérlek, ölelj át! Csak Ölelj szorosan! Űzd el ezt az undorító érintést rólam! Kérlek suttogta, egész testével hozzásimulva. - Ölellek, drágám. - Teljes erejével magához szorította. - Rajtam kívül soha nem fog érinteni senki. - Rekedt, védelmező hangja befonta Julienne hideg testét. Hirtelen Tigris szavai és az öröm, hogy biztonságban a karjaiban tartja, több volt, mint amit Julienne el bírt viselni. Az eddig visszatartott könnyek előtörtek a szeméből. - Tigris, ó, Tigris... hála istennek... - zokogta. Könnyei végigfolytak az arcán, teljesen eláztatva Tigris ingét, és testét egyfolytában rázta a zokogás. Tigris Julienne fájdalmát teljesen a magáénak érezte; a nő könnyei lassan elmosták a múltat. - Kérlek, drágám... - suttogta lágyan. - Ne sírj! Mem bírom a könnyeidet látni. Kérlek, úrnőm... soha, senki nem fog bántani minket többé. Megígérem. Tigris szavai hallatán Julienne hátradőlt, és belenézett a férfi aggódó arcába. - Én nem bátorítottam Andrét - mondta halkan, figyelve a férfit. - Küzdöttem ellene, amíg csak bírtam. Azon a reggelen pedig meg akartam tudni, bizonyosságot akartam szerezni, hogy amit apád mondott... miszerint André veszélyes lehet még ránk... valóban így van-e, és mennyiben érint ez téged. Tigris a tenyerébe fogta a nő arcát, hüvelykujjával letörölve róla a könnyeket, és a szívét elöntötte az érzelem, amit nem is akart többé elleplezni. Gyengéden nézett felesége szeretett arcába, akinek a szemei most tényleg olyanok voltak, mint a tenger csodálatos hullámai, az ártatlanság oly tisztán ragyogott át rajtuk, hogy csak a vak nem vette észre. És szereti őt. Ott volt a nő szemében, amely most válaszra várt, remegő ajkán és a testében, amely védelemre várva simult hozzá. Úristen, mennyire szereti a nőt. A könnyek csak peregtek Julienne szeméből, de ez alkalommal az öröm könnyei. - Bocsáss meg, Julienne, nem tudtam a... mostohaöcsém létezéséről. Meg tudsz nekem bocsátani... mindent? - Ó, Tigris, hát már régen megbocsátottam neked mindent - suttogta, és lágyan megcsókolta a férfi száját. - Csak tudnom kell, hogy hiszel nekem, hogy bízol bennem... Hirtelen elhalt a hangja. Tigris sorban megcsókolta a nő minden ujját majd a tenyerét a szájához szorította. - Hiszek neked - mondta, nehezen szedve a levegőt. - Bízom benned - suttogta bele a nő szájába. Átölelte Julienne-t, és végigfektette az ágyon. Néhány pillanatig csak nézte az arcát. Szeretlek. Julienne csak pislogott. Nem mert hinni a fülének. - Szeretsz engem...? - ismételte lágy, reménykedő hangon. - Egész szívemmel és lelkemmel - válaszolta a férfi, érzelemtől rekedt hangon. Julienne egész testével hozzásimult a férfihoz, teljesen elgyengülve az örömtől és a megkönnyebbüléstől.
- Azt akarom, hogy elvedd ennek az éjszakának az undorát, és eltüntesd az érintéseddel. Azt akarom, hogy újra és újra elmondd, hogy szeretsz, és meg is mutasd ezt. - Lágyan végigsimította ajkával a férfi száját. - Megteszed ezt... kérlek, Tigris? A férfi a szívéhez ölelte a nőt, elborítva száját gyengéd és mégis szenvedélyes csókokkal. - Szeretlek - suttogta, kihúzva testük közül a lepedőt, és türelmetlen mozdulatokkal megszabadulva a ruháitól. - Szeretlek - ismételte még egyszer, magához húzva a puha, meztelen testet. - Szeretlek - hangzott fel újra a szó, és a férfi testében lassan feltámadt az ismerős, varázslatos vihar. Ismerős, mégis erősebb és gazdagabb, mint máskor, a közöttük feszülő, most már eltéphetetlen szálak miatt. Tigris a hátára fordította Julienne-t, és lassan végigsimított csupasz karjain, erősen megszorítva a kezét. - Az enyém vagy - suttogta rekedten. Julienne hirtelen a világ leggazdagabb emberének érezte magát a Tigris szemében égő smaragdszínű tűz fényében. - Te pedig az enyém - válaszolta. Tigris komolyan bólintott. - Boldogan és örökre. - Lehajolt, és megcsókolta a nő torkát. - Mondd, hogy szeretsz! kérte az illatos bőrtől. Julienne vidáman elmosolyodott. - Szeretlek, Édouard de Charnas, Bretagne comte-ja... és Tigris kapitány. Szeretlek. Tigris felemelte a fejét, és az ágy mellett álló kislámpa fényében Julienne meglátta a mosolyt a férfi arcán. - Te vagy a legkülönösebb nő a világon - szólt gyengéden Tigris, miközben végigsimított a nő arcán. - Egy makacs, mindenre elszánt, így mondtad, nem? - emlékeztette Julienne, átölelve a széles vállakat. Tigris ismét megcsókolta, hosszan, izgatóan, amely csók után testük többet kívánt, és alig kaptak levegőt. - Annak is vannak előnyei, ha az ember egy makacs mindenre elszánt nőt vesz feleségül ismerte el a férfi, ujjaival a nő hosszú hajában matatva. - Mmmm - értett egyet Julienne, gyengéden megnyalva a férfi száját. - Ugyanúgy, ahogy annak is, ha az embernek a férje két különböző ember. Tigris hirtelen elkomolyodott. - Csak egy, drágám. Egy olyan ember, aki imád téged, és mindig is imádni fog. Több szó nem is esett közöttük. A férfi betakarta Julienne testét a sajátjával, beburkolta a szerelmébe. Végigcsókolta az egész testét, nyitott szájával ízlelgetve a bársonyos bőrt. Julienne hangosan felsóhajtott, amint a kéj vad hullámai egymás után sepertek végig a testén. Minden hely, ahol Tigris szája megérintette, újabb érintésekért sajgott. A férfi boldogan teljesítette Julienne néma kívánságait. Végigcsúsztatta kezeit a nő tökéletes formájú csípőjén és derekán, majd remegő kezébe vette a telt melleket. - Ó, Julienne... mit teszel velem - súgta bele a nő szájába. Finoman simogatni kezdte a mellbimbóit, érezve, hogy Julienne-nek még lélegzete is elakad az érintés hatására. Elvette a kezét, és szájával folytatta a simogatást, míg Julienne nyögni és sóhajtozni nem kezdett, ideoda dobálva fejét a párnán. Tigris egyre lejjebb csúszott, végigcsókolta a nő egész testét, csodálattal nézve meztelen istennője halvány lámpafényben csillogó alakját. Milyen régen nem szeretkezett vele világosban! Milyen régen félt attól, amit a szemében láthat... egészen mostanáig. De most már soha többet. Lejjebb, egyre lejjebb csúszott a csodálatos test mellett, amely az ő Julienne-je volt.
Hirtelen odaért a nő enyhén duzzadt hasához, és megdermedt. Csak nézte, nézte a szembetűnő változást. Julienne megérezte Tigris hirtelen mozdulatlanságát, és felemelte a fejét. - Julienne? - Kutatva nézett a nő arcába, választ várva kimondatlan kérdésére. Julienne elmosolyodott, tudva, hogy ennél jobb időt nem is választhatott volna arra, hogy megmondja neki. - A gyermekünket hordom magamban - suttogta örömtől ragyogó arccal. Tigris egy hosszú percig csak bámult rá hitetlenkedő arccal. Aztán lassan, nagyon lassan ismét lenézett Julienne szavainak bizonyítékára. Gyermek. Julienne gyermeket fog szülni neki. Feltérdelt az ágy végében, szemei éhesen keresték a terhesség további jeleit a nő testén, azokat a jeleket, amelyeket a sötétség eddig elrejtett a szemei elől. Lenyűgözve emelte fel tekintetét a nő hasáról a láthatóan duzzadt mellekre, amelyeknek besötétedett bimbói még most is nedvesek voltak az ő szájától. Julienne mozdulatlanul feküdt, figyelve Tigrist, aki a lehető leggyönyörűbb módon keresgélte rajta a terhesség jeleit. Amikor újra belenézett a férje arcába, Tigris szemei nedvesek voltak az érzelemtől. Reszkető kezével végigsimított Julienne puha arcán, majd óvatosan mellé feküdt. - Mikor történt? - kérdezte rekedten. Julienne mosolyogva fészkelte be magát a karjai közé. - Talán az esküvő napján. - Mióta tudod? - A temetés óta. Másnap meg akartam neked mondani, de... - Lassan elhalt a hangja. Tigris arca fájdalmasan megrándulí. - De én igazságtalanul meggyanúsítottalak, az ostoba féltékenységem miatt. - Gyengéden végígsimított Julienne testén, egy pillanatra megállva a hasánál, ahol gyermekük pihent, mélyen bent az asszony ménében. - Szerelmem, nagyon sajnálom. A gondolat, hogy bántottalak téged és a gyermekünket... - Csodálkozó szemekkel nézett fel Julienne-re. - A gyermekünk - ismételte, két tenyere közé fogva Julienne hasát. Julienne közelebb húzódott a férfihoz, és karjait a nyaka köré fonta. - A mi gyermekünk - suttogta. - És tudom, hogy nem akartál bántani, Tigris. - Soha nem foglak többet bántani - fogadkozott, lágy csókkal pecsételve meg az ígéretet. Egy pillanatra tétovázni látszott, amint Julienne kívánatos, éhes testével hozzásimult. Julienne, szabad ezt? - kérdezte aggódva. - A gyermek... - Nagyon fog örülni, hogy a szülei ennyire szeretik egymást - fejezte be Julienne helyette a mondatot. Kezét végigfuttatva Tigris izmos hátán. - Vajon fiú lesz, vagy lány? - Tigris alig bírta kinyögni a szavakat, mert teste egy pillanat alatt életre kelt felesége simogató ujjai érintésére. Julienne egy másodpercre megállt a mozdulat közben. - Miért, mit szeretnél? Tigris végigfuttatta nyelvét Julienne apró fülén, közben kezeit lecsúsztatva a bársonyos fenékre, közelebb húzta lüktető ágyékához. - Nagyon sok mindent szeretnék, úrnőm. Soroljam fel? - Elsuttogott néhány erotikus frázist, mire Julienne teljesen elolvadt és nyögdécselve húzódott még közelebb hozzá. - Márki uram, kérése parancs számomra - válaszolta a nő suttogva, csókra emelve ajkát. Tigris szája megnyílt Julienne-é fölött, és nem leplezett vággyal mozgott rajta fel és alá. Nyelve lassan, gyengéd sürgetéssel simogatta a nőét, forró lehelete betöltötte a száját. Szerette a nőt, és ez a tudat arra késztette, hogy megadjon neki mindent, amit egy nő csak kaphat. Julienne lassan meghajlította a hátát, teljes testével hozzásimulva a férfihoz. Tigris csodálatosan és egyértelműen érezte a kettejük között meg nem született gyermeküket. Ő a legszerencsésebb ember a világon, gondolta. Mivel a feleségét tartja a karjai között.
Szájuk egy örökkévalóságig tartó csókban forrt össze. A hosszú és mély csókot csak Julienne lágy sóhajai és Tigris rekedt, szerelmes szavai törték meg időnként. És amikor ez már nem volt elég, Tigris lassú felfedezőútra indult Julienne testén, minden egyes érintésével imádva és istenítve a nő forró bőrét, egyre magasabbra és magasabbra emelve a kéj felhőjébe. Mire a férfi ujjai rátaláltak a nő combjai közötti harmatos nedvességre, Julienne már egész testében remegett a vágytól. Tudta, hogy Tigrisnek szüksége van rá, hogy megmutassa, mennyire szereti, de a várakozás egyre nehezebbé vált. Megemelte a csípőjét, kétségbeesetten próbált közelebb kerülni a férfi érintéséhez, mire Tigris hangosan felnevetett. - Türelmetlen vagy, úrnőm? - kérdezte évődő hangon. Ujjait egy kicsit mélyebbre engedte... de csak egy kicsit. Julienne felnyögött. - Kívánlak, Tigris - könyörgött. - Mmmm, azt érzem - suttogta a férfi, megcsókolva a nő nyakát, közben szétnyitva az ujjait a belsejében, élvezve a fantasztikus szorosságot. Ettől a nőtől a mennyekben érzi magát, gondolta Tigris mosolyogva. Mosolya azonban azonnal az arcára fagyott, amikor Julienne, megunva passzív szerepét, elkezdte az ő saját mennyei kínzását. Kezdve a férfi sima, izmos hátán, kezeit végigcsúsztatta Tigris egész testén, meg-megállva erős vállain és mellkasának kemény falán. Amikor hüvelykujjával körözni kezdett a férfi mellbimbói körül, Tigrisből sziszegve szaladt ki a levegő. - Talán van valami probléma, márki uram? - kérdezte Julienne. Válaszra nem is várva, egyik kezét végigcsúsztatta a férfi mellkasának puha szőrzetén, a hasán és tétovázva megállt a férfi vágyának lüktető szimbóluma fölött. - Kegyetlen vagy... - nyögte Tigris, hevesen küzdve a testében fel izzó tűz ellen. Julienne lágyan hozzáért, majd ismét felemelte a kezét. Tigris dobott egyet a csípőjén, őrülten vágyva a nő érintésére. - Türelem, kapitány.... emlékszel? - suttogta a férfi nyakán lüktető érnek. Tigris nagyot nyögött, és megragadva a nő kezét, visszatette oda, ahonnan az az előbb elvette. - Pokolba a türelemmel. Érints meg, úrnő! Julienne ujjai rázárultak, érezve az életet, az erőt, és a hatást, amelyet mindkettőre gyakorolt. A férfi ott lüktetett a kezében, egyre keményedve és növekedve, míg végül már alig bírt magával. Tekintetével elszántan fogva tartotta Julienne-t, hogy gyönyörű felesége lássa, mit csinált vele. És amikor már nem bírta tovább, amikor egyetlen pillanattal sem halogathatta tovébb, Tigris közelebb húzta magához Julienne-t, mélyen a szemébe nézett, felemelte a nő lábait, és behatolt a nedves melegségbe, egyre mélyebben és mélyebben, amíg teljesen eggyé nem váltak. Egy percig mozdulatlanul feküdt, lenyűgözve a benne támadt érzelmektől, csak hallgatva Julienne szaggatott lélegzetvételét és dörömbölő szívverését a mellkasán. Aztán lassan és azzal a határozott vággyal, hogy minél több kéjt nyújtson Julienne-nek, Tigris mozogni kezdett benne, közben lehajolt és szájával megkereste a nő ajkát. Egyszerre szerette a szájával, a nyelvével, miközben újra és újra magához húzta a nő csípőjét, testével körözve rajta, míg Julienne szinte magánkívül volt, olyan szorosan zárulva a férfi köré, hogy Tigris tudta, eljött az idő. Egyetlen erőteljes lökéssel megadta a nőnek, amit akart, ugyanabban a pillanatban magához húzta és szorosan átölelte, élvezve a Julienne testében felrobbanó és erősen pulzáló kéjt. - Tigris... - sikoltotta Julienne, körmeit mélyen belevájva a férfi hátába.
Tigris felhördült a duzzadt férfiasságát újra és újra megszorító izmok által keltett fantasztikus érzéstől. Azonban szerette volna, ha ez a perc örökké tarthat, és minél tovább akarta látni a felesége arcán tükröződő tiszta örömöt, így iszonyú erőfeszítéssel visszafogta magát, és még várt. A nő alig kapott levegőt, arca fürdött a kéjben, újra és újra pihegve ismételgette a férje nevét. Ebben az őrült percben Tigris nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy ez a gyönyörű, érzéki angyal a karjaiban, ez a tiszta és önzetlen nő, aki őrajta kívül nem ismert más férfit, a felesége és nemsokára a gyermeke anyja lesz. Tigris behunyta a szemét, és az egész teste megfeszült... várt. Ott egyensúlyozott, ingott a csúcs tetején, amely iszonyú magas volt, és amely az egész lényét kívánta, nem hagyva semmit érintetlenül. És ő boldogan odaadta magát neki, mert Julienne ott volt mellette, vele... örökre. A robbanás mélyről a belsejéből indult, egyre erősebb és erősebb lett, amíg végül magatehetetlenül megadta magát a legintenzívebb kéjnek, amit valaha is érzett, közben egyfolytában Julienne nevét kiáltozva, kétségbeesetten, és mégis valami ellenállhatatlan kényszert érezve, hogy elmondja neki, milyen érzéseket ébresztett benne. Később, amikor a karjaiban tartotta a feleségét, újra és újra elsuttogta neki azokat a szavakat, amelyeket még nő nem hallott az ő szájából, azokat a szavakat, amelyek, remélte, megmagyarázzák mindazt, ami a szívében van... azokat a szavakat, amelyekre Julienne-nek szüksége volt. - Julienne... szeretlek.
