Kit érdekel a szerelem?!

Agnés Desarthe

Kit érdekel a szerelem?!

Móra Könyvkiadó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült AGNÉS DESARTHE: Je ne t'aime pas, Paulus

© 1992 l'école des loisirs, Paris

Fordította BALLÁ KATALIN A sorozattervet KURUCZ DÓRA készítette Borítófotó LONOVICS ZOLTÁN

A kiadó könyveit megrendelheti webáruházunkban: www.mora.hu

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása és másolása szigorúan tilos!

Hungarian translation © Ballá Katalin, 2008 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2008

Húgomnak, Elsának

1. A tavalyi év azon a napon kezdődött, amikor anyám azt mondta: – Nem értelek. Az íróasztalomnál ültem, éppen háromszínű francia-latin–görög szószedetet készítettem a spirálfüzetben, amelyet Gilda néni hozott Olaszországból. Fel sem emeltem a fejem. – Én a te korodban… – folytatta anyám. Pontosan ezek azok a szavak, amelyektől kiráz a hideg, akár tévét nézek, akár telefonálok Johanával. Azt hiszem, még az éjszaka közepén, amikor arról álmodom, hogy, a Redoute katalógusban látott szuperfürdőruhában sétálok egy strandon, összerezzennék, ha meghallanám a csukott ajtó mögül, a folyosó végéről, hogy anyám elsuttogja a végzetes mondatot: „Amikor annyi idős voltam, mint te.” Csapdába estem, akár egy kezdő. Letettem a zöld filcet, és a fejemet hátravetve az asztalra csaptam. Mélyen anyám szemébe néztem, hogy rádöbbentsem aljasságára, de nem sikerült. Anyám nagyon erős. Teliholdnál legelésző őzike gyengédségével nézett rám, és kezdte elölről. – Igazán nem értelek. Én a te korodban… nem is tudom... romantikus voltam. Verseket írtam, titkolóztam, naplót vezettem… meg ilyesmi! Mégiscsak tizennégy éves vagy, és sosem mutatkozol fiúval. A barátnőid mind hazakísértetik magukat a fiúikkal suli után. Madame Toquet mondta… – Arról nem én tehetek, hogy Coralie Toquet egy kurva. – Hogy beszélsz?! Ne légy közönséges! Nagy a különbség aközött, hogy valaki szerelmes, vagy… Mindegy! Tényleg nem értelek. Anyám beszéd közben fel-alá járkált, és éreztem, hogy a feszültség egyre nő. Nem sok híja volt, hogy elsírja magát: „Mit vétettem a jóisten ellen?!” Úgy döntöttem/megelőzöm a hisztériát, és jó kislányként megnyugtatom, hisz az is vagyok. Felálltam, megfogtam a kezét, a szemébe néztem és egy pénzügyminiszter hanghordozásával kijelentettem: – Anya, ne aggódj, nem vagyok leszbikus. Úgy tűnt, nem a megfelelő választ adtam, mert szavaimra anyám elkerekedő szemmel hátrált, nekiütközött az ágyamnak, lerogyott rá és sírva felkiáltott: – Mit vétettem a jóisten ellen!? Az ilyen helyzetekben nincs mit tenni. Visszaültem a székre, és folytattam a szószedetem, ahol abbahagytam. Nem könnyű úgy dolgozni, hogy az ember mellett az ágyon ott zokog az anyja. Még ha tudjuk is, hogy pontosan azért csinálja, hogy idegesítsen, és hogy ő kezdte, mi pedig remekül elvoltunk a háromszínű francia-latin– görög szószedettel… Szerencsére vagy sajnos, apám körülbelül egy perc húsz másodperccel a válság kitörése után hazaért a munkából. Anyám hangját hallva besietett – a maga módján, mert százötven kilójával nem igazán tud sietni. – Mi folyik itt? – kérdezte nyersen. – A lányod! – nyögött nagyot anyám. – A lányom! A lányom! Csak megjegyzem, hogy a tiéd is. Megnevettetett, ahogy apám a szaporodás törvényeire emlékezteti anyámat. Elképzeltem, hogy másképp folytatódik a párbeszéd, mondjuk anyám meglepetten azt mondja például: – Hogyhogy az enyém is?

– Tudod jól, drágám – felelné apám. – Amikor apa betette a kis magvacskát anya hasába… és így tovább. Csak nekem volt nevethetnékem ebben a pillanatban, mert apa és anya százezredszerre is belemerültek egyik legendás, ám mindennapos veszekedésükbe. – Mindig ez van veled! – üvöltötte anyám. Apám pedig jól tette, hogy ezen a ponton felemelte a hangját, mert a „mindig” szó használata egy vitában a fair play nyilvánvaló hiányát tanúsítja. Jó lenne egyszer megérteni, miért veszekszenek a szülők. Mert nem csak az enyémek veszekszenek. Minden szülővel ez van. Felmérést végeztem az osztályban. Amikor megnézzük a fekete-fehér fényképes albumokat, mind aranyosak, kedvesek, és néha az összeragadt lapok között szerelmes levélre is bukkanunk. Miért van az, hogy tíz, tizenkét, tizenöt évvel később már képtelenek kijönni egymással? Vajon rosszul választottak az induláskor? Vajon beleunnak, hogy minden áldott nap egymást látják? Vajon a gyerekek miatt van? Az én szüleim majdnem mindig miattam veszekednek. Nem tudom. Johana azt mondta, hogy a fogorvosnál egy magazinban olvasta, hogy a szexuális megszokás miatt van, de én nem látom az összefüggést. Amikor már nagyon hangosan kiabáltak, kitettem őket a szobámból, és folytattam a munkám. Nem sírtam. Azelőtt amikor így veszekedtek, mindig sírtam, még akkor is, ha idiótának tartottam őket, még akkor is, ha azt mondtam, tojók rá. Ezért is állítom, hogy a múlt év azon a napon kezdődött. December 19. volt. Tudom, hogy hülye dátum az évkezdéshez, de így volt. Attól a naptól kezdve semmi nem volt olyan többé, mint azelőtt. Két nap múlva hivatalosan megjött a tél. Hihetetlen volt, mert úgy éreztem, már két hónappal korábban elkezdődött az esővel, a széllel, a faggyal és a náthával. Állandóan fázott a lábam. Az előző esti jelenet után bocsánatkérésként anyám vett nekem egy csizmát, undorító, ruganyos gumitalppal. – Jól lehet futni benne – mondta. Úgy nézek ki, mint aki futni akar? – gondoltam magamban, de meg sem szólaltam. – Nagyon divatos cipőmodell, tudod? – magyarázta egy tévébemondó hangján. Szerintem rémes. Alig ér a bokám fölé, miközben én térdig érő lovaglócsizmáról álmodtam, bőrtalppal, amely nyikorog, mint a filmekben. Az viszont igaz, hogy nagyon divatos. Anyám csak nagyon divatos holmit vásárol. Ez természetes, hisz azelőtt manöken volt. Régen, amikor még nem ismerte apát. Láttam a fényképeit. Nagyon szép volt. Még most is nagyon szép. Minden barátnőm irigyel. Azt mondják: – Klassz lehet, hogy ilyen szép anyukád van. – Mi lenne klassz abban, hogy szép az anyukám? – felelem. – Ha olyan feje lenne, mint egy ősgyíknak, az sem érdekelne. A valóságban nem ezt mondom nekik, a barátnőimnek. Azt mondom: „Ja, nem rossz”, és közben flegma arcot vágok. Semmi kedvem nem volt az új csizmámban menni a suliba, de tudtam, hogy anyám teljesen kiakad, ha nem veszem fel. Sajnos gyakran tévesen gondolom, hogy elkerülhetem a balhét, főleg otthon. Amikor másnap a reggelinél bevonultam a vadiúj csizmámban, nem is sejtettem, hogy egy apró részlet elkerülte a figyelmem. – Mi ez a szoknya rajtad? – kérdezte anyám, ahogy meglátott. – A rózsaszín szoknyám! – vontam meg a vállam. – Na de Júlia, ez egy nyári szoknya. December 20. van. Nem mehetsz így ki. – De gyapjúharisnyát vettem alá. Nem fázom. – Ez nem hőmérséklet kérdése, édes lányom. Egyszerűen tél közepén nem veszünk fel halvány rózsaszín nyári szoknyát. Nem sikkes.

– Apa – fordultam apám felé egy kivert kutya tekintetével –, szerinted ronda? Legnagyobb meglepetésemre apám azt felelte: – Tedd, amit anyád mond. Na, erre nem számítottam! Azt hittem, azt válaszolja, szerinte nagyon is jó, mire anyám ideges lesz, veszekedni kezdenek, én pedig a vita hevében elslisszolhatok a suliba a rózsaszín szoknyámban. Máskor mindig számíthattam arra, hogy apám a megfelelő választ adja a híres kérdésre: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon?” Amikor kicsi voltam, szabályosan szerelmes voltam belé. Mostanra elmúlt, de azt sosem képzeltem volna, hogy egy nap belőle is kihal a vak és őszinte rajongás irántam. Tömör válasza anyámat ugyanúgy meglepte, mint engem, és döbbent csönd telepedett az asztal köré. – Na jó, este jövök – mondtam egy idő után. Senki nem felelt. Lábujjhegyen osontam ki, egészen finoman csukva be az ajtót, nehogy megzavarjam a szüleimet abban, ami hirtelen leginkább egy melankolikus magukba fordulásra emlékeztetett. Szokás szerint húsz perccel idő előtt érkeztem a suliba. Nem szándékosan érkezem mindig korábban: mintha az idő nem egyezne azzal, amilyen képet alkotok róla. Hiába kezdem újra a kísérletet minden reggel, hiába tudom, hogy tíz perc az öltözködés, öt a mosdás, negyed óra az út – tanítási napokon sosem reggelizem –, ami összesen fél óra, mégis egy órával a sulikezdés előtt kelek. Anyám szerint azért, mert szorongok. Nem kommentálom, mert fogalmam sincs a kérdésről. Máskor amikor beérek, még senki sincs bent. Leülök a termünkben, és a gondolataimba merülök, amíg a többiek megjönnek. Aznap a lépcső alján ülve Johana várt. – Szia, mit keresel itt? – Beszélnünk kell – jelentette ki Johana, mint Mata Hari. – Baj van? – kérdeztem némileg aggódva… (Johana majdnem minden reggel elkésik.) – Nincs, de fontos. Leültem mellé a lépcsőre, adtam két puszit, és azt mondtam: – Jól van, halljuk! – Na szóval, Martin azt mondta, hogy Paulus szerelmes beléd. – Paulus? A világ legjobb pasija? – Ja. – Nem hiszem el. – De Martin mondta! – És Martin honnan veszi? – Paulus mondta neki. – Na azt végképp nem hiszem. – Hülye vagy! Én a te helyedben csúcs boldog lennék! – Egy: nem vagy a helyemben. Kettő: Paulus nem lehet belém szerelmes, mert szemüveges és szeplős vagyok, olyan fehér a bőröm, mint a kréta, és úgy öltözködöm, mint egy hajléktalan. – Nem igaz. Ráadásul tök okos vagy, te vagy az osztályelső, sőt az egész suli legjobbja! – Hallod egyáltalán, mit mondasz? Mintha a Dallasban lennénk! Mintha azt mondanád, hogy a pénzemért szeret. – Nem értem, hogy jön ez ide. – Az a baj veled, Johana, hogy hülye vagy. – Nem mindenki lehet ász latinból, matekból és görögből, nem mindenki fújhatja fejből a nagyenciklopédiát. – Oké, ezen ne vitázzunk. Én ronda vagyok, te meg buta. Minden rendben. Kvittek vagyunk. Így a jó.

– Dög vagy, hogy ezt mondod. – Méghogy én dög? Te vagy tök gáz. Ahelyett, hogy azt mondod, jól tanulok, mondhatnád azt is, hogy nem is vagyok olyan ronda. – Ne idegelj! Mi a fene van veled ma reggel? Bal lábbal keltél, vagy mi? – A te hülyeségeid húztak fel. Paulus csak kamuzott Martinnek, mi meg itt veszekszünk a baromságuk miatt. – Kérsz egy cigit? – Kérek. – Azt hittem, nem dohányzói! – Akkor meg minek kérdezed? – Csak gépiesen. – Ha csak gépiesen, akkor tartsd meg magadnak! Szerintem tök büdös. Johana rágyújtott, miközben lassan megérkeztek a többiek. Amikor megláttam, hogy Paulus belép a hall ajtaján, felálltam és elindultam felfelé a terembe. Bár egy szót sem hittem Johana lányregényéből, nem volt kedvem szembetalálkozni vele. Paulus tényleg szép volt. És ráadásul Paulusnak hívták, Paulus Sternnek, ami szerintem igazán rendkívüli név. A suli összes lánya, még a végzősök is szerelmesek voltak belé. Engem igazából nem érdekelt, nem csak azért, mert nem hittem a szerelemben, hanem mert azt mondtam magamban, hogy ha az a vége, hogy tizenöt év múlva marhaságokat vagdosunk egymás fejéhez, hát nem éri meg. Anyámnak egyébként igaza volt, tényleg nem vagyok túl érzelgős. Soha életemben nem voltam szerelmes. Kivéve Karim Djéloulit. De az még az oviban volt, és csak négyéves voltam. Emlékszem, rögtön beleszerettem, ahogy beléptem az oviba. Igazán jó kölyöknek tűnt. Értelmes volt, és nagyon lágy hangon beszélt. Megcsókolta a homlokom a lánymosdóban, amikor elmagyarázta, hogy kell gyereket csinálni. Most fogom csak fel, mennyi malacságot csinálhattunk volna, de ő nem olyan volt. Azt mondta: „Később újra találkozunk, és közös gyerekeket csinálunk.” Következő évben iskolába került, és én minden este vártam az ovi kijáratánál. Azt hittem, értem jön, hogy gyerekeket csináljunk. De soha többé nem láttam. Még alsóban is őt kereste a tekintetem a suli kijáratánál. Biztosan elköltözött a környékről. Most már nem várok rá. Amikor tavaly Johana azt mondta, hogy Paulus szerelmes belém, semmilyen hatást nem tett rám, mert tudtam, hogy én nem szeretem. Azt gondoltam, hogy a szerelem vagy első látásra jön, vagy soha. Az órán Johana nem ült mellém, mert haragudott rám. Coralie Toquet, a kurva mellett találtam magam. Angolóra volt, és Marcel kisasszony igyekezett megértetni velünk, mi a különbség a „since” és a „for” között. Éppen remekül megfeleltem a kérdésre, hogy „How long have you been studying English?”, amikor egy papírgalacsin landolt a tolltartómban. Marcel kisasszony gratulált, az utolsó sorok egyhangúlag utáltak, én pedig miközben ízlelgettem a sikerem és egyben sajnáltam az érzést, amit a többiekben keltett, kivettem a papírt két ceruza közül, és amilyen diszkréten csak lehet, az asztallap védelme alatt kisimítottam a térdemen: Paulus egyfolytában téged néz. Johana Mindenki tudja, hogy folyik az óra alatti levelezés: két sorral kezdjük, aztán az egész órát azzal töltjük, hogy egyre hosszabb, egyre sűrűbben írt üzeneteket váltunk. Johana azt hajtogatta, hogy Paulus folyton engem néz, én meg az ellenkezőjét bizonygattam. Amikor hátrafordultam, hogy megnézzem, Paulus tényleg rám szegezi-e a pillantását, mindig azt láttam, hogy a füzete fölé hajol. Johana hiába állította, hogy amint megmozdítom a fejem, elkapja a tekintetét, arra kértem, hagyjon békén ezzel a hülyeséggel. Témát váltottunk, és

az óra hátralévő részét kiadós levelezéssel töltöttük, mindig galacsinok formájában, amelyeket készséges postásként továbbított a köztünk lévő két padsor. A következő órán a legkisebb levelezésre sem voltam kapható. Matek volt, a kedvenc tárgyam, Lavis kisasszonnyal, a kedvenc tanárommal. A táblánál álltam, és egy kétismeretlenes egyenlet megoldásán dolgoztam, amikor Lavis kisasszony megkérdezte, hogy kimenne-e valaki benedvesíteni a szivacsot. – Én kimegyek, tanárnő – hallottam Martin hangját. – Nem gondolja, hogy hasznosabb lenne, ha végigkövetné a megoldást, Leblanc úr? – kérdezte Lavis kisasszony. – De igen, ugyanakkor ha kimegyek bevizezni a szivacsot, egyúttal… Az osztály elfojtotta a nevetést, amely szinte szertartássá vált, ahányszor csak Martin jelentkezett, hisz Martin hivatásos vizelő volt. – Jól van, menjen, fiam. A testnek megvannak a maga parancsai, ahogy mondják… Martin felállt, fellépett a katedrára, elvette a szivacsot a tanári asztalról, de mielőtt az ajtóhoz indult volna, a kezembe csúsztatott egy kis papírt. Összecsaptam az egyenlet végét, és Lavis kisasszony elengedett. – Nem a megszokott megoldás, de ügyes. Helyére mehet, Júlia. Folytatom a társainak. Megint éreztem, hogy az utolsó sorból süvítő gyűlölet szele a fülemet súrolja. A helyemre érve széthajtottam a papírt, amit Martintői kaptam. Martin Leblanc-nak volt még egy jellegzetessége a hivatásos vizelésen túl: olvashatatlanul írt, félúton a légypiszok és a kínai írásjelek között. Ahogy visszament a padjához, felé fordultam, és elkerekedő szemmel néztem rá, mintha azt mondanám: „Sajnálom, egy szót sem értek belőle.” Martin akkor a fejébe vette, hogy a szájáról olvastatja le velem az üzenetét. Látványosan artikulálni kezdett, és felismertem az első szót: randi. Éppen a második szó megfejtésén erőlködtem, amikor észrevettem, hogy két paddal távolabbról Paulus figyel. Gombócot éreztem a torkomban, és valami remegni kezdett bennem. – Valamit nem ért, Leblanc úr? – lépett közbe Lavis kisasszony, aki észrevette néma párbeszédünket. – Vagy ismét csak egy metafizikai rosszulléte támad? – Nem, nem, minden rendben, tanárnő. Csak azt akartam mondani Júliának, hogy randira hívom ebéd előtt a tanári elé. Lavis kisasszony visszanyelte a nevetését. – Még valami üzenet az osztályban, mielőtt folytatom az órát? – kérdezte. Mindenki nevetett. Ami engem illet, a csizmám rugalmas gumitalpával legszívesebben gödröt vájtam volna a padlóba, hogy elmerüljek benne, és ne is bukkanjak elő többé. Tizenkettő húszkor találkoztam Martinnel a tanári előtt. – Te tiszta hülye vagy! Lavis azt fogja hinni, hogy járunk. – És akkor? Félsz, hogy azt hiszi, hogy a kis kedvence az osztály legbutábbjával kavar? – Nem erről van szó. Mit akarsz? – Üzenetet hoztam. – Igen? Kitől, ha szabad kérdeznem? – Sterntől. – Ő maga nem tud hozzám szólni? – Nem. Túl félénk. Szeret téged. Írt egy verset hozzád, amelyben valami olyasmi van, hogy… megmérgez a szemed. .. – S szemedtől életem lassan megmérgeződik? – Ja, pontosan. Honnan tudod? – És az a szemét azt mondta, hogy ő írta? Ez a Kikericsek Apollinaire-től! Tök gáz elhitetni, hogy olyasmit ír valaki, ami soha, még álmában sem jutna eszébe.

– Ne húzd fel magad! Biztos rosszul értettem valamit. Fogalmam sincs, hogy ő írta-e. Csak azt tudom, hogy a múltkor azt mondta, hogy ez jut rólad eszébe, és elmondott egy verset. – Hiába hazudozol, ezt már elszúrtad. Megmondhatod a haverodnak, hogy szarok rá is meg a verseire is. – Nem vagy valami kedves. – Nem, nem vagyok kedves. És ronda is vagyok és hülye és buta. Úgyhogy nem értem, miért játssza az epekedő szerelmest. Minden lány bele van esve ebben az átkozott suliban. Válasszon közülük. Martin nem felelt. Megvonta a vállát, és legyintett, mintha azt mondaná: „Tiszta hülye ez a csaj.” Az étkezőben a kurva Coralie és a hétköznapi józanság Nadine közé ültem, hogy büntessem magam és hogy békén hagyjanak. Nadine-t azért hívom így, mert mindenből, amit mond, csak úgy süt a hétköznapi népi bölcsesség. Aznap például répa volt, és nem tudta megállni, hogy ne jegyezze meg, amikor szedtem: – Rózsás lesz tőle az arc, tudod? Aztán az ebéd alatt sikerült elkerülnöm, hogy beszélgessen velem, végül mégis megkérdezte: – Tudod, miért van madame Gobelin mindig feketében? – Nem – mondtam kelletlenül, gyűlölve magam, amiért engedtem a kíváncsiságnak. – Mert meghalt a férje. Legalább tíz éve már. Szerintem értelmetlen feketében járnia, az nem hozza vissza. – Igen, igazad van, Nadine – jegyeztem meg, de nem mertem ránézni. – Az nem hozza vissza. Délután nem volt óránk, és ahogy hazaértem, kinyitottam az Apollinaire-kötetet a 33. oldalon. Hússzor elolvastam a Kikericseket, és legalább ötvenszer az első versszak végét: Kikericsek virítnak kékek és lilák álmos szemed olyan mint itt ez a virág mint szirmuk fodra kéklő s ék akár ez ősz itt s szemedtől életem lassan megmérgeződik1 Arra gondoltam, hogy ha tényleg Paulus írta volna ezt a verset, beleszeretnék. A térdemen feküdt a csukott könyv, amikor anyám belépett. Azonnal átlátott rajtam. – Nocsak, lányom, költészet? – nézett rám rémségesen cinkos pillantással. – Irodalomórára kell. Meg kell tanulni egy verset. – Még másodikban is tanultok verset fejből? – jegyezte meg, jelezve, hogy egy szavamat sem hiszi. – Büntetés. – És melyik verset választottad? – kérdezte egyre mézesmázosabban. – Még nem választottam. – Tanuld meg a Kikericseket! Az Apollinaire egyik legszebb verse. Miért kell mindig mindent elrontania? Abban a pillanatban tudtam, hogy soha többet nem bírom elolvasni ezt a verset, így, hogy bevallotta, hogy ez a kedvence. Miért akarja mindig kifürkészni a titkaimat? Ránéztem, és a lehető leghűvösebben kijelentettem: – Én nem szeretem a Kikericseket. A Polip jobban tetszik. Akarod, hogy felolvassam? – Persze, drágám.

1

Radnóti Miklós fordítása

Kinek tintája égre freccsen, s vért szív abból, akit szeret, s még élvezi is, a kegyetlen, én vagyok ez a szörnyeteg2 Anyám arca lassan eltorzult. – Lehet, hogy a kamaszkor tör ki rajtad, de igazán elviselhetetlen kezdesz lenni. – Nem tör ki rajtam semmi. Te hisztizel. Nem értem, mi bajod velem! – Az a bajom, hogy hideg a szíved, és közönyös vagy a környezeted iránt. Nem törődsz semmivel. Önző vagy. Nincsenek érzelmeid… – És Gilda néni temetésén – kezdtem sírdogálni – talán semmit sem éreztem? Talán nem sírtam? Szerettem Gilda nénit. Jobban, mint te, jobban, mint apa, jobban, mint bárki más. Felálltam és becsaptam magam mögött az ajtót. Bezárkóztam a fürdőszobába, és a mosdóban ázó zoknik sikálásával próbáltam megnyugtatni magam, amikor meghallottam Judith hangját az ajtó mögül. El is feledkeztem róla. Gyakran elfeledkezem a húgomról. Anyám szerint azért van, mert nagyon féltékeny voltam, amikor megszületett. – Nem jössz boltost játszani velem? – kérdezte. Judith azelőtt selypített, most, hogy logopédushoz jár, pösze. – Mintha nem tudnád, hány éves vagyok – feleltem ajtót sem nyitva. – Jó, de legalább öt percet. Vagy játszhatunk „mit eszünk”-öt is. A „mit eszünk” volt a kedvencünk. Ahogy Judith megtanult beszélni, már elkezdtük. Nagyon egyszerű játék volt. Felváltva megkérdeztük egymástól: – Na, mit eszünk? És a másik azt válaszolt, amit csak akart. Órákon át tudtuk játszani. Elmesélve unalmasnak tűnhet, de ha benne van az ember, egész más, és hiába tizennégy éves, hiába érzi magát nagyon is érettnek, a „mit eszünk” játéknak nem tud ellenállni. – Na jó – mondtam. – De tényleg csak öt perc! Kinyitottam az ajtót, és Judith megajándékozott csupa hézag mosolyával. Akkoriban hetente tíz foga esett ki. Leült a földre, és láttam, hogy megborzong a kő hidegétől. – Ülj a fürdőszobaszőnyegre – mondtam neki. – Befagy a feneked. – Anya azt mondja, hogy nem szabad a fürdőszobaszőnyegre ülni, mert piszkos, mert csak a lábnak van. – És te mindent elhiszel, amit az anyád mond? Nem volt túl lojális tőlem, hogy ezt kérdeztem Judith-től, de valahogy mindig ilyet váltott ki belőlem az angyali jókislányképével. – Igen. Anya mindig az igazat mondja. Nem akartam egy csapásra megfosztani minden illúziójától. – Na jó, mit eszünk? – kérdeztem inkább, hogy témát váltsak. – Kolbászt eszünk, apró koktélkolbászt és tejszínhabot. – Mindig ugyanazt mondod. Nem tudsz kitalálni valami eredetibbet? – Nem – vágott vissza Judith magabiztosan, mielőtt tovább kérdezett volna: – Mit eszünk? – Mit is… mit is… á, hülyeség. Nem vagyok éhes. Egyáltalán nem vagyok éhes. Sőt azt hiszem, hányingerem van. Judith úgy tett, mintha sírni készülne.

2

Somlyó György fordítása

– Nem is igaz – jelentette ki jól megtervezett hüppögéssel. – Csak azért mondod, hogy piszkálj. – Nem, esküszöm, hogy így van. És nem hazudtam. Épp csak átdobtam a zoknikat a mosdóból a kádba, és máris egyben kiadtam magamból a tizenöt utolsó étkezésem. Judith most tényleg elsírta magát. – Anya, anya, Júlia a mosdóba hány – üvöltötte. Már futott is anyám. – Miért nem a vécébe mentél – vetette oda a higiénia megszállottjaként. Felemeltem a fejem, és csakis azért, hogy idegesítsem, a kézfejemmel töröltem meg a szám, aztán a pulóverembe töröltem a kezem. – Nem direkt csináltam, anya. Nem bírtam visszatartani. Anya odalépett hozzám, és összeszorított fogai közül azt suttogta: – Ugye nem vagy terhes? – Hogy lennék terhes, anya? Még szájon se csókoltak soha. Anyám felpofozott. – Nem mondhatsz ilyesmit hangosan a húgod előtt. Megértetted?! Még mindig összeszorította a fogát. Megnyitottam a csapot, hogy leöblítsem a mosdót. Megmostam a kezem, az arcom, és egyetlen szó, egyetlen pillantás nélkül kivonultam a fürdőszobából. Az ágyamban vártam, hiába, hogy anyám teát hozzon, mert érted, ugye, kicsim, előbb meg kellett uzsonnáztatnom Judithet, rendbe kellett tennem a papírokat, mielőtt apa hazaér, meg ilyesmi… amikor megszólalt a telefon. Ebben még nem volt semmi rendkívüli. Anyám átkiabált a lakáson. – Júlia, téged keresnek. Még ebben sincs semmi rendkívüli. Felkeltem, és felvettem a nappaliban lévő készüléket. – Halló, Johana vagyok. Tényleg semmi rendkívüli, Johana mindennap felhív. – Szia, Johana, mi újság? – Semmi, és nálad? – Na, én kiokádtam tíz liter menzakaját. – Tartsd egy kicsit! Johana gyakran csinálja ezt. Felhív, aztán két mondat után azt mondja, hogy várjak, amíg rágyújt egy cigire. Nem értem, miért nem gyújtja meg azt a rohadt cigit, mielőtt telefonál. Egyszer megkérdeztem, és azt felelte: „Az nem trendi.” De ez a rossz időszakában volt. Úgyhogy azt hiszem, nem ez az igazi válasz. – Halló – szólalt meg egy hang, de nem Johanáé. – Ki az? Bertrand? Nem tudom, miért, de biztos voltam benne, hogy Bertrand az, Johana bátyja, aki kamionos, és nagyon jó fej. Úgyhogy elkezdtem neki mesélni a hányásom történetét, és hogy anyám azt hitte, hogy terhes vagyok, mert tudtam, hogy jót nevet az ilyen történeteken. De egyáltalán nem nevetett. Úgyhogy egy perc múlva éreztem, hogy valami nincs rendben. – Bertrand, halló! Bertrand! – tört ki rajtam hirtelen a pánik. Torokköszörülést hallottam. – Júlia? – mondta a hang. – Paulus Stern vagyok. Képtelen voltam megszólalni. Összeszorult a torkom, liftezni kezdett a gyomrom, és úgy éreztem, megint mindjárt hányok. Letettem a kagylót, és kirohantam a vécébe. Már nem volt mit kihányjak, úgyhogy csak sírtam, mert tizenöt jó okom volt sírni. A szégyen, az anyám, a fürdőszobaszőnyeg, a koktélkolbászok, az apám.

És a nagy klasszikusok: Ronda vagyok, még soha nem csókolóztam, az egész osztály utál, és még egy csomó minden, ami mintha nagy lyukat ütött volna a fejemben. Nagy, természetesen fekete lyukat, hisz az ilyen pillanatokban az ember csak feketét bír elképzelni.

2. Lefekvés óta nyolcadszor néztem meg az órát. Háromnegyed három volt. Utoljára kettő óra negyvenkettőkor néztem meg. Ólomlábakon kezdett járni az idő, és ahogy telt, úgy veszítettem el a reményt, hogy választ találok a nagy kérdésre. Hogyan menjek be holnap a suliba a történtek után? Néha este, amikor könnyedén elaludtam, azon gondolkoztam, milyen jó lenne virrasztani egész éjjel. Elképzeltem, hogy hajnali háromkor, egyedül az álomba merült házban, kimegyek a konyhába, készítek egy sajtos szendvicset, és a szalonban eszem meg, miközben a videón hang nélkül megy az Édentől keletre. Elképzeltem magam, ahogy valamivel később, úgy fél öt körül nyakig belemerülök egy kád forró vízbe, dupla adag habfürdővel anyám készletéből, amelyet nem szabad használnunk, mert szerinte a mi korunkban pocsékolás az ilyesmi. De a mostani éjszakám egyáltalán nem ilyen volt. Először is mert nem elhatározásból nem aludtam. Másodszor mert az életnek semmi köze ahhoz, amiről ébren, közvetlenül elalvás előtt, jókedvűen álmodunk. A való életben ha hajnali három körül kimész a konyhába sajtos szendvicset készíteni, összetalálkozol az apámmal, aki éppen babkonzervet melegít magának. Szégyelled őt és a százötven kilóját. Azon tűnődsz, vajon anya hogyan mehetett hozzá. Fiatalkorában még nem volt kövér, de túl szép sem, és kicsit puhány lehetett, anya meg a Jours de France-ban és a Redoute katalógusban pózolt. A való életben az Édentől keletrét nézed videón a szalonban, anya is előkerül, tudod, a migrénem nem hagy aludni. Leül melléd a kanapéra, és előadja a kedvenc trükkjét: mint Apollinaire Kikericseivel. Összeborzolja a hajad – már az átkozott kézkrémje szagától hányni tudnék –, és azt mondja: – Én is imádom ezt a filmet, édesem. Potyogtak a könnyeim, amikor először láttam. Végül az életben Judith, aki elfelejtett lefekvés előtt pisilni, éppen akkor lép a fürdőszobába, amikor a harmadik adag habfürdőt öntőd a kádba, és azt mondja: ,Anya habfürdőjét használtad!”, akkorára kerekedő szemmel, mint egy japán halé, mintha anya habfürdője legalábbis a Szent Grál kisöccse lenne. Ekkor már nincs más lehetőség, mint alkudozni a hallgatásáért, és megígérni, hogy egy hétig minden este boltost játszunk. Mindegy, még gondolni sem volt érdemes ilyesmire, mert a való életben kétségbeesve feküdtem az ágyamban, a lábujjamat megmozdítani sem volt erőm, az órám világító számlapját bámultam, és megbénított a gondolat, hogy valamivel több mint hat óra múlva szembe kell néznem Paulusszal. Az első megoldás: elhitethetem a szüleimmel, hogy beteg vagyok, és egész nap ágyban maradok. Mivel előző nap egész délután hánytam, nem lepődnének meg. Az a baj, hogy ezzel csak egy-két nappal elodázom a problémát, ráadásul kilenckor matekdolgozatot írunk, és szó sem lehet róla, hogy kihagyjak egy matekdolgozatot. A második megoldás: ahogy beérek a suliba, odamegyek Paulushoz, és azt mondom neki: „Bocs a tegnapiért. Valaki másnak hittelek. Mindenesetre gáz, ha sokkoltalak, mert a hányás természetes dolog, és jót tesz az egészségnek.” Mondanom sem kell, hogy a második megoldás még elképzelhetetlenebb volt, mint az első. Először is túl félénk voltam ahhoz, hogy odamenjek és ilyesmit mondjak egy fiúnak, akit alig ismerek, aztán meg nem is igaz, hogy a hányás jó az egészségnek, és végül mert meghalnék, mielőtt a számat kinyitnám, a puszta pillantásától – nem csak azért, mert gyönyörű szeme van, hanem mert megszégyenültem előtte.

Harmadik megoldás: úgy döntök, hogy alszom, és másnap reggelre halasztóm a probléma megoldását. A harmadik megoldást választottam. Azért azt be kell ismernem, hogy semmi értelme eldönteni, hogy alszom, mert az alvás nem akarat kérdése. Úgy emlékszem, hogy amikor utoljára megnéztem az órát, hajnali három óra ötvenöt percet mutatott. Amikor negyed nyolckor megszólalt a vekker, mintha kalapáccsal ütötte volna a homlokom. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de teljesen beragadt. A torkom kiszáradt, a bőröm izzadságban úszott. Ahogy felültem, újra megjelent előttem az álmom néhány képe, egy érdektelen, klasszikus álmomé: bugyi nélkül megyek iskolába. Akkoriban úgy havonta egyszer ezt álmodtam, és szégyelltem is egy kicsit, mert hét éven felülieknek nem ajánlott, kisbabás álomnak tartottam. Megálltam a nyitott szekrény előtt, és a nagy kérdéshez, hogy a tegnap történtek után hogyan menjek be az osztályba, egy csatolt probléma adódott: a történtek után milyen ruhában menjek be az osztályba? Először is bugyit vettem, nehogy az álom jóslatként teljesedjen be, aztán felcsatoltam egy melltartót, 75A-t. Anyám makacsul ragaszkodott a megvételéhez, én pedig eddig makacsul megtagadtam a felvételét. Most úgy éreztem, hátha egy melltartó segíthet. Nem mintha egyetlen éjszaka alatt deszkából Marilyn Monroe-vá változtam volna, de melltartóban valahogy könnyebben érezhettem magam nőnek és felelősségteljesnek, meg még csupa hasonlónak, ami nem vagyok. Bele sem mertem nézni a tükörbe, ahogy magamra vettem, és mivel sok időt elvesztegettem az alsóruházattal, találomra felkaptam egy farmert pulóverrel. Amikor bementem a konyhába, hogy elköszönjek a szüleimtől, anyám undorodó fintort vágott: – Júlia, nem tudnád kicsit megerőltetni magad? –mondta. – Tudod, hogy egy kis odafigyeléssel nagyon csinos lehetnél. Basszus, gondoltam magamban. – És kérlek, kímélj meg a csúnya szavaktól – felelte hangosan anyám. Nagyon szerettem volna rájönni, hogyan csinálja, hogy azt is hallja, amit nem mondok ki. Talán hozzám hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy a megjegyzésére a basszus az egyetlen helytálló válasz. Bár igazából nem hinném, hogy képes lenne hasonló lelki finomságokra. A közönséges boszorkányság számlájára írtam hát a megjegyzését. Apám egy szót sem szólt. Szomorúnak látszott. A hasán nyugtatta két kezét, hasonlóan mint egy boldog kismama, csak ő nem volt boldog. Észrevettem, hogy az asztalon édesítő váltotta fel a cukrot. Szívesen megkérdeztem volna, hogy megint fogyókúrázik-e, de amennyire lesütötte a szemét, féltem, hogy elsírja magát. Ekkor lépett a konyhába Judith, és félig Michel Simonosan, félig Marlene Dietrich-esen megszólalt: – Ana, dáthás vadok. Kétség sem férhetett hozzá. A nátha minden jele kiütközött rajta: bedugult orr, a szokásosnál két oktávval mélyebb, reszelősen dörmögő hang, kipirosodott, fekete karikákkal övezett szem, izzadó homlok. Úgy éreztem, a való élet még igazságtalanabb, mint gondoltam. Judithnek nem volt szüksége a betegségre. Emelt fővel, nyugodtan bemehetett az elsős osztályába. Közben pedig én, aki egész éjjel azért imádkoztam, hogy áthághatatlan akadály gördüljön az iskola küszöbe és közém, jobban már nem is lehetnék. Nem mertem megpuszilni a szüleimet. Anyám amúgy is megfeledkezett a létezésemről, amint édes kicsi nyuszikája megjelent a látómezején. Még csak az ajtót sem csaptam be magam mögött. Ha sikerül úgy átszelnem a suli hallját, hogy nem találkozom Paulusszal, nyerek egy órát, mert nyolctól kilencig testnevelés van, ott pedig külön vannak a fiúk és a lányok.

Mivel húsz perccel korábban érkeztem, nem sok esélye volt, hogy a takarítónőt leszámítva bárkivel is találkozzam. Nagy léptekkel végigsiettem az öltözőkhöz vezető folyosón, és senkit sem láttam. Leültem a tornaterem előtti kis lépcsőre. Szerettem volna nem gondolni semmire, vagy csakis a matekdogára, vagy az éhezésre a világban, valami olyasmire, ami messzire repít saját magamtól, a sulitól, Paulustól, de képtelen voltam bármi másra összpontosítani, mint az előző napi megszégyenülésemre, és arra, ami egy óra múlva vár rám. És ez még nem volt minden: amint megpróbáltam lazítani, éreztem, hogy a melltartó pántja dörzsöli a hátam. Öt perc múlva már mindenem viszketett. Mintha táblát viseltem volna a homlokomon a felirattal: melltartó van rajta, ó, micsoda szégyen. Legszívesebben levettem volna, de féltem, hogy valaki épp akkor ér oda. Mit mondtam volna az osztálytársamnak vagy a testnevelő tanárnőnek, ha valamelyikük épp meglát, ahogy félig levetkőzve a melltartóm pántjait rángatom. Inkább nem vállaltam a kockázatot, és beletörődtem, hogy az egész napot viszketéstől szenvedve töltöm. Hétköznapi józanság Nadine érkezett utánam elsőként az öltözőbe. Máris tornafelszerelésben volt. („Tudod, így nem vesztegetem az időt az átöltözéssel.”) Soha nem mertem megmondani neki, hogy a helyében én nem engedném meg magamnak, hogy melegítőben menjek az utcára, sőt általánosságban is úgy gondolom, minél kevesebbet viselünk melegítőt, annál jobb. Szélesen rám mosolygott, és adott négy puszást. (Ő nevezi puszásnak, szerintem tök gáz. Én mindig puszit mondtam, és főleg sosem adtam négyet, kettő bőven elegendő.) – Na, Júlia, jól vagy? – kérdezte, mintha súlyos elmebeteg lennék, és ő volna az egyetlen pszichiáter, aki vállalta a kezelésem. – Hát… – határoztam el hirtelen, hogy mindent elmondok neki. – Hm – szakított félbe együtt érzőn, mint aki mindent ért. – Úgy látom, nem. A vállamra tette a kezét, és a szemembe nézett, továbbra is az önfeláldozó pszichiáter arckifejezésével. Ebben a pillanatban őszintén eltűnődtem rajta, miért nem szeretem, miért idegesít annyira. Tényleg kedves és figyelmes volt. Szívesen segített az embereknek, és úgy tűnt, nekem is szívesen segített volna. – Nem – mondtam –, tényleg nem vagyok túl jól… – Megjött a Mikulásod? Megvan. Nadine akaratlanul, anélkül hogy tudatában lett volna, megadta a választ a kérdésemre. Most már tudtam, miért nem szeretem, miért idegesít. Egyszerűen azért, mert Nadine, a népi bölcsességek papnője Mikulásnak hívta a havi vérzést, és főleg annyi fantáziája se volt, hogy más magyarázatot keressen a múló rosszkedvre. Egy pillanatra úgy éreztem, menten megfojtom, vagy kinyomom az egyik szemét, vagy mondok neki valami tényleg nagyon undorítót, hogy soha többé ne szóljon hozzám. De nem volt hozzá elég erőm. – Igen, így van – feleltem, és kellően elpirultam. Átkarolta a vállam. – Semmi baj, el fog múlni. Csak azt jelzi, hogy nő vagy. Nadine, túl messzire mentél, gondoltam magamban. Ezért megfizetsz. – Nem, igazából nem ez van – suttogtam bizalmasan, s előadtam életem leglégbőlkapottabb és legtragikusabb hazugságát. – Csak azért mondtam, mert nem mertem beszélni róla. De jó barátnő vagy, ugye? Ereztem, hogy a felindulástól és a kíváncsiságtól megfeszül a karja a vállamon. – Ma reggel megtudtam – folytattam –, hogy a szüleim nem az igazi szüleim. Nagy ötlet volt! Nadine úgy meglepődött, mintha beleöklöztem volna a két szeme közé. A végsőkig el akartam menni. Éreztem, hogy egy ilyen képtelen történettel elérhetem, hogy még önmagát is felülmúlja.

– Tudod, ugye – kezdte, s már a hanghordozásából éreztem, hogy megdönti a rekordját –, az a lényeg, hogy szeretnek. – Igen, Nadine – fúrtam a fejem a vállába, hogy elfojtsam a röhögést. Azt hitte, hogy sírok, és gyengéden megsimogatta a hajam. Jól éreztem magam. Abbahagytam a nevetést, és legszívesebben az idők végezetéig ott maradtam volna a vállán. Ez a mozdulat, amelytől most, ha visszagondolok rá, az ablakon tudnék kiugrani, olyan erős felindulást váltott ki belőlem, olyan mélységes magány érzetét, hogy sírhatnékom támadt. Madame Guillaume, a testnevelő elkapta meghatott pillanatunkat. – Na, cicuskáim – mindig megtalálta a legmegfelelőbb szót –, ölelkezünk a sötétben?! Elszoruló torokkal emeltem fel a fejem. Éreztem, hogy Nadine iszonyatosan zavarban van. A lépcsőn lecsúszva próbált elhúzódni tőlem, de a melegítője beleakadt egy szögbe, és fogva tartotta. Egyenesen a tanárnő szemébe néztem, részben, hogy bosszantsam, részben pedig mert lenyűgözött az arca. Tökéletesen szögletes arcformája volt, egyenletes piros arcszínnel, húsos és sápadt, sosem mosolygó szájjal, az arcát barázdáló ezer apró ránccal, lófarokba hátrafésült hajjal. A szigor, a tisztaság és a merevség megtestesülése volt. Totemként állt előttünk, és néma jelenléte puszta erejével sikerült felhívnia a figyelmünket mindenre, ami nem stimmelt rajtunk: kibomlott cipőfűzőre, elszabaduló tincsre, foltra a blúzon, pattanásra az orr hegyén. Az volt a legrosszabb, ha valaki elfelejtett reggel fogat mosni. Egy szót sem szólt, de vicsorgásával, amelyben szája sarka minden eddiginél lejjebb görbült, sikerült éreztetnie velünk bűntudatunk súlyát. Természetfeletti képességei voltak, melyekkel a rendetlenség legapróbb jeleire is felfigyelt, s előszeretettel alkalmazta is ezeket a képességeit. – Talán kihasználhatnátok az időt arra is, lányok, hogy megcsináljátok egymás copfját – folytatta éles hangján. Ez volt a mániája: testnevelés előtt mindenkinek, akinek hosszú haja volt, copfba kellett fognia. Mindig volt a zsebében egy maréknyi gumi. Barna, vastag gumik voltak, és fájdalmasan húzták a hajat. Szerintem azért szerette a copfokat, mert úgy érezhette magát köztük, mint a román tornászválogatott vezetőedzője. Csak a fehér masni hiányzott a fejünk búbjáról, hogy hasonlítsunk a tizenkét éves, százharminc centis, tizenhat kilós kis atlétákra, akik a gerenda felett repkednek az olimpiákon. A hasonlóság azonban csak a frizurára korlátozódott, mert mi majdnem mind képtelenek voltunk elvégezni még Guillaume tanárnő legegyszerűbb gyakorlatait is. Egyedül Sylvie Guidonnak, az osztály legszebb lányának, a száz évben egyszer születő szépségnek sikerült kielégítenie nagybecsű testnevelőnk esztétikai-szadistasportos vágyait. Kapaszkodjatok meg, még az oldalsó spárgát is meg tudta csinálni! Hogy ezt véletlenül se felejtsük el, minden óra elején ingyenes bemutatót tartott. Gyakran álmodoztam róla, hogy egyszer úgy szétfeszíti a lábát, hogy hosszában kettéhasad. Biztos vagyok benne, hogy akkor is csak mosolyogna tovább, mintha azt mondaná: „Annyival szebb vagyok nálatok!” Miközben Nadine-nal Guillaume tanárnő gumikkal csuklóig felszerelkezett keze között senyvedtünk, a többi lány is megérkezett. Amint elkészült szigorúan összefogott, hátrahúzott és összegumizott copfom, Johanához rohantam, hogy számadásra hívjam. Az öltözőben volt, a kabátja mögé bújva épp a cigije végét szívta. – Johana – csaptam a vállára. Összerezzent, azt hitte, a szakhatóság érte tetten dohányzás vétségében. – Ja, csak te vagy az – könnyebbült meg, ahogy megfordult. – Mit csináltál Paulusszal tegnap délután? – A kávézóban voltunk. – Mi a francot kerestél vele a kávézóban?

– Semmit. Megkért, hogy kísérjem el. Féltékeny vagy, vagy mi? – Féltékeny? Én? Rád? Viccelsz? – Miért vagy ilyen kemény? – Te meg miért vagy ilyen puhány? – Jaj, hagyjál már! Nem csináltam semmi rosszat. – Te ezt semminek nevezed? Soha többet nem nézhetek a szemébe, nyilvánosan megszégyenültem előtte, majdnem belehaltam, és neked ez semmi? – Miről beszélsz? Kissé megkésve, de egy szempillantás alatt megértettem, hogy Johana nem tud a hányásos történetről. – Nem hallottad, mit mondtam neki a telefonban? – kérdeztem a lehető leglazább hanghordozással. – Hogy hallottam volna? A nyilvános telefonokon nincs kihangosító. Különben is, amikor Paulus átvette a kagylót, intett, hogy húzzak el. Paulus nem normális. Semmit nem úgy csinál, mint mások. Hagynia kellett volna, hogy Johana is hallja, amit mondok, vagy legalább utána el kellett volna mesélnie, hadd röhögjenek. – És mit mondott, amikor letette? – kérdeztem kissé aggódva. – Azt mondta… Várj csak, mit is… Azt mondta: „Nincs túl sok esélyem.” Vagy valami ilyesmit. Valami ilyen bénaságot. Paulus nem gúnyolt ki. Johana semmit sem tudott. Ettől még nem lett könnyebb a találkozás – biztosan belehalok a szégyenbe, amint meglátom –, de mégis más, hogy kettőnk közt maradt. A mi titkunk volt. Johanában az a jó, hogy nem különösebben kíváncsi. Minden más lány, például Coralie Toquet, megkérdezte volna: „Mi a fene ez a szégyen meg megaláztatás dolog?” Johana túlságosan lusta volt ahhoz, hogy meg akarja tudni, amit nem mondanak el neki. Nem ez volt az egyetlen erénye. A többit nehezen határoznám meg, de azt tudom, hogy veszekedéseink ellenére jól érzem magam mellette. Épp vetkőzni kezdtünk, amikor Guillaume tanárnő rontott az öltözőbe szokásos copfellenőrző körútjára. – Melltartót vettél? – kérdezte Johana, aki már tízedik óta hord. – Na és? – Semmi, nagyon csinos. Nem mertem ránézni, olyan furcsán, becsomagolva éreztem magam. – Köszönöm – mondtam. – Melléd ülhetek a matekdogánál? – kérdezte Johana. – Persze. Könnyű lesz, meglátod. – Neked mindig könnyű. – Nem, úgy értem, könnyű lesz lemásolni. Nem lesznek görbék, se hosszú mondatok, csak számok. Ez az egyenletek előnye. – Miss Decourt! – üvöltötte Guillaume tanárnő Johana mellé érve. – Hányszor kell még elmondanom, hogy nem tűröm a piros színt az órámon? Johana skarlátvörös, nagyon mélyen kivágott kosaraspólót viselt. – Oké, tanárnő, semmi gond – vette le Johana a pólóját –, hihetetlen szerencséje van. Fehér melltartó van rajtam. Guillaume tanárnő megdermedt, tíz centit nőtt mérgében, ökölbe szorult a keze, és dühe levezetéseként úgy döntött, pályafutása legszorosabb és legnevetségesebb copfjával bünteti meg Johanát.

Amikor eleresztette áldozatát, Johana haja olyan erősen simult hátra, hogy kivörösödött a halántéka, és ferde lett a szeme. Kölcsönadtam neki a kék melegítő fölsőm, és Guillaume tanárnő harci indulójára libasorban kivonultunk az öltözőből: – Egy, kettő, sípolok – egy, kettő, sípolok… A testnevelésóra a megszokottan zajlott. Sőt talán a megszokottnál jobban, mert sikerült megdöntenem a kötélmászás! rekordomat: 18,2 másodperc. Ennek a történelmi teljesítménynek hála az utolsó helyről az utolsó előttire léptem előre. A dicsőség előszobájába! Sylvie Guidon teljes műsorát bemutatta: spárga jobb lábbal elöl, spárga szemből, spárga bal lábbal elöl, és egy pillanatra elképzeltem, hogy folytatja a gyakorlatát: teljes kört ír le, aztán másodszor is, harmadszor is, végül hirtelen összecsuklik, dugóhúzóként átfúrja a tornaterem padlóját, és patkány testvéreivel végzi a csatornában. Nadine egész óra alatt le sem vette rólam a szemét, és ezer apró jelzést küldött felém: kacsintott és szomorkásán mosolygott mélységes együttérzése jeleként. Elszégyelltem magam, amiért hazudtam neki, és gondolataimat elterelendő kitaláltam, hogy megcsinálom a kézenállást. Guillaume tanárnő azonnal a segítségemre sietett. A tízedik próbálkozás után, miután szánalmasan elterültem a földön, bevallottam neki, hogy születésem óta gyenge a bal karom. A tanárnő a problémámon felvillanyozódva elhatározta, hogy paralimpikont farag belőlem, és egy lépést sem tágított mellőlem. – A jövő héten súlyzóztatni fogom – súgta –, és egy hónap múlva már járni is fog a kezén. Annyira boldognak látszott, hogy magam is hinni kezdtem benne, s úgy gondoltam a súlyzózásra, mint az egyik legőrültebb vágyálmomra. Kifulladva, izzadtan értünk Johanával a matekterembe. A sietősen szétbontott copfok után torzonborz és kezelhetetlen volt a hajunk. A többi lány sem festett jobban. De ez talán vigasz? Ami a fiúkat illeti, nekik kipirult az arcuk, hajuk a homlokukhoz ragadt az izzadságtól, mert miközben mi meghitten tornáztunk az alagsorban, ők a szabad levegőn sportoltak. Egy egész órányi futás reggel, az ágyból kiugorva, kavicsos pályán, beszorítva három panelház közé… El lehet képzelni ennél borzalmasabb kínzást? Leszámítva persze azt, hogy az ember a hányásáról beszél a telefonba valakinek, akit alig ismer, aki a legszebb fiú a világon, és aki, úgy tűnik, megőrül érte. Összevissza ültünk le, a székek alá dobott tornazsákok rendetlenségében. Azért annyi időm még maradt, hogy vastag vakondszemüvegem mögül körbepillantsak a termen. Iszonyatosan mérges voltam magamra, amiért felgyorsult a szívverésem, mintha csak hegedűmeghallgatásra várnék a konzervatóriumban. Még mérgesebb lettem magamra, amikor ahelyett, hogy ujjongtam volna Paulus hiányzása miatt, csalódást éreztem. Zavarodottan lehajtottam a fejem. Miért nincs itt? Ellógta a testnevelést? Beteg? Johanának sokkal földhözragadtabb gondjai voltak. – Majd fordítsd felém a papírod, jó? – súgta, ahogy a matekdolgozatokat mindig megelőző aggodalmas csönd telepedett az osztályra. – Ha egyenesen tartod, nem tudom elolvasni. – Ne parázz – súgtam vissza oda sem figyelve arra, amit mond. Lavis tanárnő kiosztotta a fénymásolt feladatokat, majd visszaült az asztalához és névsort olvasott. Ez volt a mániája, először kiosztotta a feladatokat, és aztán ellenőrizte a névsort. Ezzel akarta megakadályozni, hogy gondolkozás nélkül a papírra vessük magunkat. Úgy gondolta, hogy ha tartunk egy kis szünetet az egyenlettel való első szembenézés és a hisztérikus megoldási kísérlet között, több esélyünk van rá, hogy elkerüljük az ostoba hibákat. Szerettem Lavis tanárnőt, de el kell ismernem, kissé naiv volt.

Egyik név a másik után, jelen, ühüm, itt vagyok. Ahogy a tanárnő azt mondta, Stern, a mormogó harmóniát megtörő szünet következett. Néhány fej felemelkedett. Ahelyett, hogy a következő névvel folytatta volna, Lavis tanárnő – vajon mi lelte? – megismételte a nevet, mintha Paulus szellemének megidézésével mintegy varázsütésre iderajzolódna fizikai valójában is. Magamban imádkoztam, hogy hagyja abba vudu praktikáit, és engedje végre, hogy belemerüljek a dolgozatba, mint a gondtalan kismalac a dagonyába. Meg tudtam volna ölni. Harmadszor is megismételte: – Paulus Stern? Ebben a pillanatban Paulus berontott a terembe, kócosabban és sápadtabban, mint egy sírból frissen kiemelkedett szellem. Lavis tanárnőre néztem, és láttam, hogy halvány mosoly jelenik meg a szája szegletében. Nyugodtan folytatta a névsorolvasást. Nem csak a világ legjobb matektanára volt, de egyben tapasztalt boszorkány is. Paulus felé fordultam, aki lihegve, piros szemmel, rémülten próbált utat törni magának a padok között, vigyázva, nehogy a tornazsákok zsinórjaiba gabalyodjon a lába. Annyira lefoglalta az egyensúlya megtartása, hogy nem is vette észre, hogy bámulom. Egy pillanatig az arcát néztem, aztán lesiklott a szemem a nyakára, aztán a nyakáról még egy kicsit lejjebb. Három gomb nyitva volt az ingén, pedig máskor mindig végig begombolva hordja. Azonnal elkaptam a tekintetem. Felkavart. Utáltam ezt az érzést. Gondolatban mindennek elmondtam magam, és Lavis tanárnő útmutatásait figyelmen kívül hagyva az egyenletekre vetettem magam. Fél óra alatt elkészültem a négy feladattal. Hagytam egy kis időt Johanának, hogy lemásolhassa, és amikor megadta az egyezményes jelet: „vettem, mindent leírtam”, felálltam, hogy kivigyem a papírom. – Nincs jól, Júlia? – kérdezte Lavis tanárnő, ahogy átadtam a dolgozatom. Aznap tényleg döbbenetesen éleslátó volt. – De, de, jól vagyok – suttogtam. – Nagyon sápadt. Éreztem, hogy ha még egy percig ott állok előtte, olvasni kezd az agyam helyére betelepült kávézaccban. Mindenképpen ki kellett szabadulnom látnoki pillantása alól. – Talán igaza van. Elmegyek a betegszobába. Rendben. Vége a vesébe látásnak. Néhányan, legfőképpen Johana, úgy gondolják, hogy olyan természetfeletti hatalmat tulajdonítok a felnőtteknek, amilyennel valójában nem rendelkeznek. Tulajdonképpen Johana nem is olyan hülye. Kiléptem a teremből, és egyedül találtam magam a folyosón. Teljesen kihalt és csendes volt a suli. A tudat, hogy mindenki más órán ül, miközben én nyugodtan sétálgatok a teli termek előtt, a szabadság édes borzongásával töltött el. Szökdécseltem néhányat, körbeforogtam, hátrafelé mentem, aztán befelé fordítottam a lábfejem, Csitát, Tarzan majmát utánoztam – előrehajoltam és egy képzeletbeli elefántot figyelve iszonyatosan atyáskodó hangon azt mondtam neki: ungawa timba. Senki nem látott. Legalábbis remélem. Ha megtudom, hogy valaki meglátott, miközben ezt csináltam, leteszem a nagyesküt, hogy megeszem a matekkönyvem. A betegszobához érve bekopogtam. Hallottam Levi-tansky kisasszony lassú lépteit. Azóta le sem vette a klumpáját, hogy 1972-ben azt olvasta a Cosmopolitanben, hogy ez a nyár nagy slágere. Levitansky kisasszony kinyitotta az ajtót, és utánozhatatlan félig orosz, félig svájci, félig breton kiejtésével azt mondta: – Nocsak, te vagy az, Júlia? – Igen. – Gyere be – tárta ki előttem az ajtót. – Mi a gond? Tapasztalatból tudtam, hogy felesleges bármiféle tünetet is leírni Levitansky kisasszonynak, mert akármit mondunk is, a beszélgetés mindig ugyanúgy zajlik. Aznap nagyon is megfelelt nekem így, hiszen semmiféle tünetet nem tudtam volna produkálni.

– Menstruálsz? – kérdezte az asztalához ülve. Mindenkinek ez a mániája, gondoltam magamban. Hirtelen az jutott eszembe, rendezhetnék egy kis ünnepséget Nadine-nal és Levitansky kisasszonnyal. Meggyőződésem, hogy remekül megértenék egymást. – Nem – feleltem, elhatározva, hogy most az egyszer többé-kevésbé őszinte leszek. – Fáj a fejed? Az ápolónő kérdéseire elég volt értelmezhetetlen grimasszal válaszolni. Felesleges volt energiát vesztegetni a szavakra, hisz végül mindenki mentolos alkoholba mártott cukorral a szájában és lázmérővel a fenekében végezte. – A hasad fáj? – Nehezen kapsz levegőt? – Lázas vagy? Kiérdemeltem a lázmérőt. – Reggeliztél? Na, már jön is a cukor. Felfeküdtem a vizsgálóágyra, hogy megkapjam a kezelést. – A következő óráig itt maradsz – mondta Levitansky kisasszony, látva, hogy nincs lázam. – Pihensz egy kicsit, aztán rendben lesz minden, meglátod. Levitansky kisasszony, szeretem magát, mondtam magamban. Visszaült az asztalához, és folytatta a kötést. Ami engem illet, elhatároztam, hogy önszuggesztiós gyakorlatot végzek. – Nem szeretem Paulust – nem szeretem Paulust – nem szeretem Paulust – nem szeretem Paulust… Úgy gondolom, általában mindenki egyetért abban: ez a módszer nem működik. Ez alkalommal – csoda történt! – tökéletesen működött. Felidéztem magamban Karim Djéloulit, és megpróbáltam összevetni az akkori érzéseimet a mostaniakkal. Amikor Katimmal voltam egy helyiségben, mindig jól éreztem magam, boldog, vidám és gondtalan voltam – bár meg kell hagyni, ötévesen az ember általában jobban érzi magát, boldogabb, vidámabb és gondtalanabb, mint tizennégy évesen. Paulusszal éppen fordítva volt, amint megláttam, kivert a hideg veríték, remegni kezdtem belül, zsibbadt a lábam, és főleg úgy éreztem, mintha rám szakadna valami, amit „az élet súlyának” nevezek. Az élet súlyát nagyon nehéz körülírni, valami homályos, ködös és opálos, nem olyan izgalmas, mint egy szép fekete felhő, nem hasonlít egy takaróra sem. Inkább valami nyúlós, ha érthető, mit akarok mondani. Az összehasonlítás világos volt, az eredmény megfellebbezhetetlen: nem szeretem Paulust. Hirtelen sokkal jobban éreztem magam. Ráadásul könnyen lehet, hogy ez az egész történet csak összeesküvés ellenem. Láttam olyan filmeket, amelyekben a szuperjóképű pasit felfogadják, hogy csábítsa el a környék csúfságát, hogy nevetségessé tegye. De mit számít, ha így is van, hisz nem szeretem Paulust?! És ha tényleg szeret… akkor bonyolultabb és érthetetlenebb az ügy. Felkönyököltem, hogy megnézzem magam a szemközti falon, a mosdó felett lógó tükörben. Levettem a szemüvegem. Azonnal vissza is vettem, mert szemüveg nélkül semmi haszna megnéznem magam a tükörben: csak egy világos foltot látok, két fekete lyukkal a szemem helyén. Megpróbáltam úgy nézni magam, mintha először látnám, mintha nem én lennék az. Tényleg nem voltam ronda. Nem volt semmi borzalmas az arcomon, mint egy zöldes szemölcs, szőrszálakkal a végén, vagy annyira előreálló fogsor, ami alatt nem is látszik az állam. Végül is ha szeretni akar, biztosan megvan rá az oka. Visszafeküdtem a vizsgálóágyra. Lehunytam a szemem és elaludtam. – Júlia, Júlia! Johana hangja ráncigált ki az álomból, amelyben mindannyian a konyhaasztalnál ültünk, anya, apa, Judith és én. Anya hátat fordított nekünk, és azt mondta: ha azt hiszitek, nem látlak…

Felpattantam. – Mi van – ragadtam meg Johana kezét. – Semmi. Érted jöttem, gyerünk franciaórára. Levitansky kisasszony azt mondta, visszajöhetsz az osztályba. – Iszonyatos rémálmom volt. Johana leült a vizsgálóágy szélére. – Mit álmodtál? – Valami annyira borzalmasat, hogy el sem tudom mesélni. Tudtam, hogy ha elmesélném, azt mondaná, ez nem is rémálom, és nem értené, mi olyan iszonyatos benne. – Jó, ahogy akarod – felelte. – Megyünk? Johana tényleg maga volt a megtestesült diszkréció. – Várj – mondtam, ahogy felkeltem a sötétzöld gumilepedővel borított kemény ágyról. – Kérdezni akarok valamit. Johana szinte érdektelen arccal nézett rám, de azért mégis kérdőn, így folytattam. Tudtam, hogy puszta udvariasságból akarja, hogy feltegyem neki a hülye kis kérdésemet. Már megszoktam, nem is zavart. Johana és a legendás közönye mellett azt hiszem, akár egy földkupacnak is el tudtam volna mesélni az életemet. – Milyennek találsz? – vetettem oda, nem nagyon reménykedve a válaszban. – Itt, most? – kérdezte Johana lassan pislogva. – Nem, úgy általában. Rondának találsz? –Nem. Micsoda hülye válasz! Csak az én legjobb barátnőm adhat ennyire lapos választ egy ennyire tragikus helyzetben. – Azt hiszem, nem jól értetted a kérdésem – folytattam. – Nekem ez nagyon fontos, Johana. Mindenképpen meg kell tudnom, hogy ronda vagyok-e, vagy sem, és ha nem vagyok az, mindenképpen tudnom kell, hogy szép vagyok-e. – Hát – vett ki egy szálat a cigarettásdobozból –, tudod, én… – folytatta rágyújtva – én ehhez nem értek – fejezte be mélyet szippantva. – Várj, segítek – makacskodtam, elhatározva, hogy mindenáron válaszra bírom. – Catherine Deneuve-öt milyennek találod? – Öregnek. – Oké, nyertél, feladom. Egyébként sem szeretem Catherine Deneuve-öt. Kiléptünk a betegszobából, el sem köszönve Levitansky kisasszonytól, aki elaludt a kötése fölött. A franciateremhez vezető folyosón azon gondolkodtam, vajon hogyan lehetne megtudni, hogy is festek valójában. Tizennégy év alatt annyira hozzászoktam a saját arcomhoz, hogy már fogalmam sincs, hol helyezkedem el a szépségskálán, amelynek legalább ezerrel több foka van, mint a Richter-skálának. Elnéztem Johanát. Johana nagyon helyes, ehhez nem fér kétség. És biztosan tudja is. Szép a bőre, csillogó, hullámos a haja, se túl magas, se túl sovány, pont úgy jó, ahogy van. Az én esetem sokkal bonyolultabb. Nagyon sovány vagyok, egy hangyányit túl magas, igaz, fényes, de göndör a hajam, szemüveget hordok és olyan tejfehér a bőröm, hogy attól még a tejtermékek legtüzesebb rajongói is megundorodnának. Néha leszólítottak az utcán, de kit nem szólítanak le? Ráadásul milyen feje volt azoknak az alakoknak, csupa százhúsz centis Frankenstein, háromrészes öltönyben, diplomatatáskával! Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha Paulusnak is van diplomatatáskája! Az első perctől kezdve pontosan tudtam volna, hogy utálom. – Mit csinálsz a szünidőben? – kérdezte Johana megszakítva gondolataim fonalát. – A szünidőben? Teljesen el is felejtettem! – feleltem összerezzenve. – Holnap kezdődik! Tök gáz!

– Mit csinálsz, elutazol? – ismételte meg Johana, akit a látvány, hogy legjobb barátnője háromszáz kilométer / órás sebességgel zuhan alá a fellegekből, teljesen hidegen hagyott. – Síelni megyünk. – Mentek? Kik? – Hát a szüleim, Judith meg én. Minden karácsonykor családi síelésre megyünk. – Örülsz neki? Ezen soha nem gondolkoztam. Annyira megszokássá vált, hogy karácsonykor közös síelésre megyünk, hogy már azt sem tudtam, szeretem-e. – Nem tudom – feleltem, de közben arra gondoltam, hogy igen, örülök neki, de túlságosan nehéz lenne elmagyarázni, miért. – És te mit csinálsz? – Semmit – komorult el hirtelen Johana. – Úgy volt, hogy délre utazom az apámmal, de végül az új barátnőjét viszi nászútra az Antillákra. – Újra megnősült? – Nem. Nem mertem megkérdezni Johanát, hogy ha nem, akkor miért beszélt nászútról. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Még sosem láttam sírni. Legszívesebben megfogtam volna a kezét, de tehetetlenül csüngött a karom. Hallgattam, és a szemem sarkából láttam, hogy elővesz egy cigit, rágyújt, és kicsit szipogva beleszív, miközben a szemöldökét ráncolja, hogy visszatartsa a könnyeit.

3. Ahogy benyitottam a lakásunk ajtaján, azon elmélkedve, mit fogok a bőröndömbe pakolni a szünidőre – nem síoverállt, az olyan gyerekes, hanem farmert és Georges bácsi régi anorákját –, azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben. Hiába sötétedett, a lakásban egyetlen villany sem égett. Egy hang sem hallatszott. Minden megmerevedett, üres és baljóslatú volt, pont, mint Gilda néni halála napján. Azt mondtam magamban: „Júlia, erősnek kell lenned, lányom, nehéz percek várnak rád. Még nem tudod, de a rendőrség a szobádban vár, hogy közölje veled: az egész családod odaveszett egy erdőtűzben. Vagy még rosszabb, miközben felfelé jöttél a lépcsőn, atomtámadás történt, és te vagy az egyetlen túlélő. Még ennél is rosszabb, Paulus eljött megkérni a kezed a szüléidtől, beleszeretett az anyádba, együtt leléptek, apa és Judith meg Disneylandbe mentek felejteni.” Ezeken rágódva értem el a szobám ajtajáig. Lehunyt szemmel, egészen óvatosan nyitottam ki, a végsőkig késleltetve a pillanatot, amikor szembe kell néznem a szörnyű valósággal. Az ágyamon, amelyet alig világított meg egy utcai lámpa véletlenül beeső fénye, ott feküdt összegömbölyödve Judith. Piros kantáros nadrág, piros zokni és piros pulóver volt rajta. A haját leszámítva megszólalásig hasonlított egy hatalmas, piros héjú Babybel sajtra. Semmilyen zajt nem csapott, még a lélegzetét sem hallottam. Leültem az ágy szélére, és felé nyújtottam a kezem. „Ez rettenetes, ez nem történhet veled, Júlia Fuchs”, gondoltam magamban. Ahogy az ujjam elérte a piros pulóvert, Judith összerezzent. Felébresztettem. – Mit csinálsz itt? – kérdeztem. – Hol van anya? – Pszt – motyogta. – Borzasztó. Apa és anya a hálószobában vannak. Egy szót sem szólnak. Haragszanak – folytatta egészen halkan. – Valami rosszat csináltál? – suttogtam. – Nem én. Apa. – Apa rosszat csinált? – kérdeztem szkeptikusan. – Nem – felelte, szemmel láthatólag mérgesen, amiért nem értettem meg az első szóra. – Kirúgták. – Hogyhogy kirúgták? – Csak, kirúgták – felelte Judith. – Délután háromkor hazajött a munkából, anyával mi a konyhában voltunk, apa meg nem jött be a konyhába, a folyosón maradt, nem láttuk, és azt mondta: „A rohadt kurva életbe, kirúgtak a szemetek, de leszarom, majd kapom a segélyt, kinyalhatják.” – Apa ilyet mondott? Elképedtem. Apám soha nem beszélt csúnyán, különösen nem Judith előtt. – Igen, pontosan ezt mondta, anya meg kiment a konyhából és… nem, először levágta a konyharuhát, az asztalra akarta dobni, de a mosogatóba esett, a mosogató meg tele volt karfiolszagú vízzel, és akkor anya háromszor is azt mondta, hogy a francba, a francba, a francba, aztán rám nézett, és megismételte: a francba. Aztán kiment, és kiabálni kezdett apával. Én meg bejöttem sírni a szobádba, aztán elaludtam. Judith nagyon szomorúnak látszott, ahogy mesélt: remegett a kis álla. – Tudod – magyaráztam, csak hogy eltereljem a figyelmét –, amikor bejöttem és megláttalak talpig pirosban, azt hittem, hogy egy óriás Babybel sajt van itt. Működött, Judith elnevette magát. A Babybel volt a kedvenc sajtja. Sajnos ami Judith tel mindig működött, a szülőknél esélytelen volt. Mert létezik egy aranyszabály, amelyet jó, ha soha nem felejtünk el, ha nem akarunk feleslegesen fáradozni: egy rosszkedvű szülő rosszkedvű is marad, bármit is csináljunk, egészen addig, amíg magától vagy valamiféle titokzatos okból el nem múlik a rosszkedve. Nagyon is el tudtam képzelni a szüleimet a

szobájukban ebben a pillanatban: anya fekszik az ágyon és hasi légzéssel próbálkozik, hogy úgymond megnyugtassa az idegeit, valójában csak azért, hogy magára vonja apa figyelmét, és a hasi légzés ürügyén mély sóhajokat hallathasson. Láttam magam előtt apát is, a zöld kordbársony huzatos fotelban ül, arcát a kezébe temeti, és alig kap levegőt a nadrágszíjától, mert túlságosan kövér ahhoz, hogy előrehajoljon. Nagyon jól el tudtam tehát képzelni őket, némán, feszülten, ahogy mind a ketten csak az alkalmat lesik, hogy újra kiabálhassanak, vagy nyugodtan beszélgetni kezdhessenek, hogy újra jobb kedvűek legyenek. Amikor a szüleim összevesznek, az a legidegesítőbb, hogy egyikük sem hajlandó megtenni az első lépést a kibékülés felé: profi duzzogok, akik hihetetlen hiúsági kérdést csinálnak abból, hogy tovább maradjanak mérgesek, mint a másik. Én, amikor duzzogok, öt perc múlva máris annyira unatkozom, hogy a legapróbb alkalmat is megragadom, hogy visszakozzak. Talán majd megváltozom, ha annyi idős leszek, mint anyám. – Tudod, mit csináljunk? – fordultam Judithhez. – Nem – felelte izgatottan, hátha azt ajánlom, hogy játsszunk boltost. – Te itt maradsz a szobámban, én meg átmegyek beszélgetni anyáékkal. Judith petyhüdtuborka-ábrázatát látva azonnal rájöttem, hogy rosszul fogalmaztam. – Még nem mondtam el mindent – tettem hozzá, remélve, hogy megmenthetem a tárgyalási kísérletet. – Nem mondtam, hogy azért maradhatsz a szobámban, amíg én anyáékkal beszélek, hogy felpróbáld az összes ruhámat. – Még a bő ujjú selyemruhádat is? Milyen kemény tud lenni az élet! – Igen – feleltem kelletlenül. – A selyemruhámat is. A szülők hálószobája ugyanúgy, mint a lakás többi része, félhomályba merült. Ahogy gondoltam, anya és apa ott volt, némán és feszülten, de fordítva, vagyis apám feküdt az ágyon, és anyám ült a zöld kordbársony fotelban, arcát a kezébe temetve. Nem fordultak felém, amikor meghallották, hogy belépek. Nem lesz könnyű dolgom. Hirtelen eszembe jutott, hogy másnap kezdődik a szünidő, és úgy volt, hogy este be kell csomagolnunk, mert éjjel indulunk síelni. – Melyik bőröndbe pakoljak? – kérdeztem hirtelen gondolati ugrással. – Mit vétettem a jóisten ellen?! – nyögött fel anyám, fel sem emelve a fejét. Hát még én? – gondoltam magamban. Mit vétettem a jóisten ellen, hogy teljesen megfeledkezzem a helyzetről, és a lehető legnagyobb hülyeséget mondjam? Még hogy melyik bőröndbe pakoljak?! – Mit vétettem ellene? – folytatta anyám, végre rám pillantva. – Közlöm veled, drágám, hogy apádat ma délután elbocsátották. Úgyhogy idén ne is gondolj síelésre. (Szünetet tartott, csak azután folytatta – meglepett volna, ha megáll ezen a remek úton.) Hogy te milyen önző tudsz lenni! Apád munkanélküli lett, és téged csak a bőröndöd érdekel. Egyáltalán, mióta van neked saját bőröndöd? Emlékeztetlek, hogy van egy húgod, ha elfelejtetted volna. Még mindig egykének hiszed magad. Tudod, milyen nehéz Judithnek ezt pszichésen feldolgoznia? Nehéz feldolgoznia, a francba is! – gondoltam magamban. Anyám telepatikus képességeivel azonnal követte a gondolatmenetem. – És kérlek, kímélj meg a gúnyos megjegyzéseidtől. Apáddal épp elég bajunk van így is. – Jacqueline! – kiáltotta apám hirtelen felemelkedve. –Hagyd békén a lányodat a húgával együtt. Beszélnem kell vele, meg kell magyaráznom neki. Gyere, ülj ide – hívott az ágy szélére. Negyed fenékkel ültem a matracra. – Júlia – mondta, de nem nézett rám –, elbocsátottak a munkahelyemről.

– Tudom – feleltem viszonylag vidáman, nem igazán értve, mi olyan szomorú ebben. – De miért küldtek el? Apa lehajtotta a fejét és hallgatott. – A főnöke azt mondta, hogy egy jelentősebb cég megvette az övékét, és létszámleépítésre van szükség – hadarta anyám. – De apád a főnök irodájából kijövet talált egy névtelen levelet az asztalán. Egy szót sem értettem. Létszámleépítés, az meg mi lehet? És a névtelen levél, mit jelenthet? Apám megölt valakit? Nem! Már tudom! Anya, ne is mondj többet, nem kell megaláznod magad előttem. Hogyhogy nem értettem meg rögtön? Egy névtelen levél, egy fiatal és szép nő viselt dolgairól, aki egy nagyon kedves, de nagyon kövér férfi felesége: sötét, nagyon sötét házasságtörési ügy van a dolog mögött. – Ebben a levélben – folytatta anyám enyhén elpirulva – valaki, bizonyára egy kolléga, valaki, aki, ki tudja, talán féltékeny, azt írta, hogy az apádat a… a súlya miatt rúgták ki. Anyám megmutatta a papírlapot, amelyben újságokból kivágott betűkből állt össze a szöveg, pont, mint a krimikben: Azért rúgott ki a főnök, mert dagadt vagy. Egy barát – Ez nevetséges – röhögtem el magam. – Még Judith osztálytársai is évekkel ezelőtt felhagytak az ilyen hülye viccekkel. Gyogyós ovisok szintje. Úgy tűnt, a szüleim nem így gondolják. Apám azért egy kicsit mégis felemelte a fejét. – Egyetértek veled, Júlia – mondta anyám. – Nem túl szép dolog a szerzőjétől, de apádnak meggyőződése, hogy ez az igazság. És ahogy a főnökét, Croque urat ismerem, engem sem lepne meg. – Miért – kérdeztem –, mi furcsa van Croque úrban azonkívül, hogy Croque-nak hívják? – Tudod, az a típus, aki munka előtt minden reggel kocogni megy, biolisztből sült kenyeret eszik, Vittelbe jár egészségmegőrző kúrákra, soha egyetlen hajszál sem lóg ki a tökéletes frizurájából, sosem vesz műszálas zoknit vagy derékban túl szűk nadrágot. Egy náci, ha úgy jobban tetszik. Valami bekattant. Úgy éreztem, anyám az álmai pasiját, az ideális férjet írja le, aki pont olyan férfiban, mint ő nőben, és mégis olyan undor ült az arcán, mint ha megavasodott zsírba harapott volna. Hirtelen rádöbbentem, félúton a kellemes meglepetés és az ismeretlennel szembeni rémület között, hogy éveken át másnak láttam anyámat, mint amilyen valójában. Egy szempillantás alatt megértettem, hogy ha elé állítanák Warren Beattyt és Michel Simont, habozás nélkül a kövér öregúr húsos karjaiba vetné magát. – Ugyan, anya – mosolyogtam –, ha olyan is apa főnöke, amilyennek mondod, ez még nem elég ok. A felnőttek nem így intézik a dolgaikat. Nem rúgnak ki valakit azért, mert kövér… Hirtelen elhallgattam. Korábban soha nem mertem a kövér szót használni apámra, de úgy látszott, egyiküket sem zavarja. – De igen – felelte egyszerűen apám. – Gilbert Croque megteszi. – Figyelj – próbáltam vigasztalni –, ezerszer inkább lennék kövér és munkanélküli, mint hiperkarcsú vállalatigazgató Gilbert Croque névvel. Ez a legröhejesebb név, amit életemben hallottam. Apám halványan elmosolyodott, de ettől csak még szomorúbbnak látszott. – Hívd ide a húgodat – mondta kíméletlen hangon anyám. – Meg kell mondanunk neki, hogy idén nem megyünk síelni. Judith elragadtatva fogadta a hírt. – Juhé! – ugrott egyet örömében. – Csúcsszuper! Utálom a havat, és Camel különben is Párizsban marad a szünidőben. Így majd átmehetek hozzá játszani. – Ki az a Camel? – érdeklődtem anyámnál.

– Judith szerelme – felelte fásultan anyám. – Nem is igaz! – kiabált Judith. – Nem a szerelmem! Majdnem elkezdett sírdogálni, és én csak javítani akartam a helyzeten, amikor azt mondtam: – Ugyan, anya, Judith még túl kicsi ahhoz, hogy szerelme legyen. Judithnek a lélegzete is elakadt. Gyilkos pillantása mintha azt mondta volna: „Áruló, szemét áruló, gyűlöllek.” Párizsban töltjük a téli szünetet? Miért is ne? – gondoltam magamban lefekvés közben, a vacsora után, amely gond nélkül a csúcson végzett volna a legmogorvább vacsorák versenyén. Még sosem volt ilyen téli szünetem, de jónak ígérkezett. Johana sem utazott el. Együtt tölthetjük a délutánokat, mehetünk vásárolgatni a Galaxie-ba, a nagy bevásárlóközpontba a szomszédban, mozizhatunk, sétálhatunk az utcákon és bámulhatjuk az embereket, punnyadhatunk otthon, vagy beszélgethetünk órákon át. Holnap ahogy felébredek, felhívom, határoztam el. – Halló, Johana? – Igen. – Júlia vagyok. Felébresztettelek? – Nem, nem. Mi van, nem mentél síelni? – Nem, képzeld, idén nem utazunk el. – Miért nem? – Mert apámat kirúgták, munkanélküli lett. – Na és? – Mit na és? – Mi köze ennek az utazáshoz? – Nem tudom. – Úgy értem, ha munkanélküli, nem gond elutaznia, hisz úgysem kell már munkába mennie. Johanának igaza volt. Valahogy nem volt logikus ez az egész. Nem is gondoltam bele, amikor a szüleim bejelentették, hogy elmarad az utazás. Olyan hangsúllyal mondták, hogy magától értetődőnek éreztem. – Talán azért nem megyünk, mert így már nincs rá pénzünk – mondtam Johanának. – Ezért biztos nem – felelte. – Először is a szüleid olyan emberek, akiknek biztosan van megtakarított pénzük, másodszor pedig a munkanélküliek kapnak segélyt. – Honnan tudod? – Apám, amióta csak ismerem, mindig munkanélküli volt. Ahogy a hivatalnak kezd elege lenni abból, hogy csak küldik neki a pénzt, gyorsan talál valami munkát, dolgozik egy kicsit, aztán már ki is lép. Úgy találta ki a rendszert, hogy kényelmesen elélhessen. Nála lustább ember nem is létezik. – Úgy érted, hogy apámnak mostantól nemcsak hogy nem kell munkába mennie, de még fizetnek is azért, hogy otthon marad? – Pontosan. Ezért nem értem, hogy jön ide a síelés ügye.^ – Én értem – mondtam némi gondolkodás után. –Ilyenek a szülők. Az, hogy kirúgnak az állásodból, bármit is mondj, nem túl jó hír, mert hiába jelenti azt, hogy nyugiban otthon maradhatsz, azt is jelenti, hogy nem azt csináltad, amit kellett volna, vagy nem úgy, ahogy kellett volna. Az apámat például azért rúgták ki, mert túl kövér. – Na ne! – nevetett Johana. – Ha kíváncsi vagy rá, én sem hiszem el, de úgy tűnik, ez az igazság. Bár végül is nem számít. Csak az számít, hogy rossz hír. Mint amikor az embert kirúgják a suliból: klassz, de egyben rossz is. A többiekre gondolsz, akik továbbra is járnak az órákra, és hirtelen úgy érzed, hogy suliba járni a legkirályabb dolog a világon…

– Na, kinyögöd végre? Még mindig nem értem, hova akarsz kilyukadni – türelmetlenkedett Johana. – A maximális balszerencse törvényéhez – vágtam ki büszkén. – Az meg mi a fene? – kérdezte Johana, akinek, ó, csodák csodája, sikerült felkeltenem a kíváncsiságát. – A szüleim találták ki – magyaráztam. – A következőképpen működik: ha valami rossz történik, ahelyett hogy megpróbálnák elfelejteni, moziba mennének vagy tartanának egy jó kis ünnepséget, vagy éppen elmennének síelni, hogy jobb kedvre derüljenek, inkább hozzátesznek még egy, vagy inkább még több rossz dolgot az elsőhöz. Mintha azt mondanák: ha már baj van, gondoskodjunk róla, hogy még nagyobb legyen. – Biztos vagy ebben? – kérdezte Johana. – Tuti biztos – feleltem. – Ez jellemző a szüleimre. – Nem akarlak megsérteni – mondta –, de a szüleid nem egészen normálisak. – Nem akarlak megsérteni – vágtam vissza –, de azt hiszem, nem rosszabbak, mint a tieid. Azonnal megbántam, amit mondtam, mert Johana szülei tényleg nagyon súlyosak voltak. Először is elváltak. Már ez is elég hülye dolog volt tőlük, de az apja minden második alkalommal elfelejtette Johanát elvinni a hétvégére, és minden évben eltévesztette a születésnapját. Az anyja évente három hónapot egy pszichiátriai klinikán töltött mániás-depresszióval, a fennmaradó időben meg a mérlegen állt, rögeszmésen rettegve a túlsúlytól. – Jól van, hagyjál már – mondta Johana. – Csak nem fogunk a szüleink miatt veszekedni? Nem érdemlik meg. – Igazad van. Mit csinálsz ma? – Semmit – felelte. – Semmi különöset. Ha van kedved, átmehetünk a Galaxie-ba. – Oké, találkozzunk fél háromkor a meki előtt. Rendben? – Rendben – felelte Johana. – Pusz. Minden ment, mint a karikacsapás. A szülőket túlságosan lekötötte a számvetés, a siránkozás, a veszekedés és az öngyilkossággal való fenyegetőzés ahhoz, hogy figyeljenek rám. Johanával tölthetem tehát a délutánt a Galaxie-ban, anélkül hogy anyám szokás szerint azt mondaná: „Nem értelek. Ha nekem lenne szabadidőm egy olyan városban, mint Párizs, múzeumba mennék, kiállításra vagy előadásokra. Igazán nem értelek.” Pedig nem bonyolult dolog megérteni, hogy a festészet szép ugyan, de a múzeumoktól megfájdul a hátam, és a kiállításokkal ugyanez a helyzet, sőt még rosszabb is, mert például egy Mao Ce-tung előtti harmincadik évszázadból származó kínai vázatöredék-kiállítás nemcsak hátfájdító, hanem ronda és unalmas is. Azt sem bonyolultabb megérteni, hogy ha az ember heti hat napon iskolai órákon ül, nincs kedve a szünetet is terembe zárva tölteni, hogy egy vén, vagy ami még rosszabb, egy fiatal nagyokost hallgasson, amint a déli pápuák lábujj nyelvéről magyaráz. Ebből következik tehát, hogy anyámnak vagy alulfejlett az agya, vagy a legkevésbé sem próbál megérteni, vagy éppen pontosan megért, csak azért mondogatja tovább, hogy idegesítsen. Azt hiszem, nem kell mondanom, melyik okot tartom a legvalószínűbbnek. Egyébként nem sokat számított, mert abban a téli szünetben az anyai intelmek jó mélyre bekerültek a takarítószekrénybe a seprűk és a lyukas porrongyok közé, amelyeket anya mégsem akar kidobni, sose lehet tudni alapon. Szabad voltam tehát, szabadon fecsérelhettem a fiatalságomat a kirakatok előtt, butulhattam a tévén, szabadon dolgoztathattam agysejtjeimet kapacitásuk ezredrészén. Legalábbis ezt hittem, egészen addig, amíg Judith, akinek megint csak megfeledkeztem a létezéséről, eszembe nem juttatta magát.

– Anya azt mondta, ma neked kell vigyáznod rám – jött be a nappaliba, ahogy letettem a telefont. – Azt mondta, hogy mivel neki nagyon sok a dolga, és minden rosszul megy, olyan leszel nekem, mint egy második anyuka. Judith igencsak kétkedve ismételte anyám szavait. Pontosan tudta, hogy nem vagyok az a fajta, aki a két szép szeméért hirtelen második anyuka lesz. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy felhívom a gyermekmentő szolgálat zöld számát, és elmondom, hogy anyám rám hárítja a feladatait, mert képtelen ellátni a kötelességét, és érzem, hogy ez engem lelkileg traumatizál. Aztán letettem erről, mert úgy gondoltam, hogy amíg nem verik, jobb, ha az ember befogja a száját. Néha milyen igazságtalan az élet! – Hogy legyek a második anyukád? – kérdeztem Judithet. – Fogalmam sincs, hogyan kell. Semmit sem csinálok úgy, mint egy anyuka: nem eszem meg a hús zsíros részét, azt állítva, hogy az a legfinomabb, nem tudom öt másodperc alatt kioldani a cipőfűzők csomóit, nem olvasok a gondolatokban, nem találom mindig úgy, hogy hideg van és alsótrikót is kell venni, nem félek attól, hogy elüt az autó, amint kilépsz az utcára meg ilyesmik. – Nem baj – felelte Judith, szilárd meggyőződéssel, hogy csapnivaló anyuka leszek. – Anya nem ezt akarta mondani. – Tényleg? – kérdeztem, és bele se mertem gondolni, mi vár még rám. – Akkor mit akart mondani? – Azt akarta mondani – folytatta Judith, aki számomra sajnálatos módon távolról sem volt ostoba –, hogy mindenhová magaddal kell vinned, ahová csak mész, hogy ne legyek egyedül. – De vannak barátaid – próbálkoztam, bár előre tudtam, hogy elvesztem. – Ott van Camel, átmehetsz hozzá játszani! – Anya nem engedi. Azt mondja, hogy nem akarja, hogy azzal az ürüggyel, hogy ő nem tud foglalkozni velem, elveszett és magamra hagyatott legyek, ezért neked kell vigyáznod rám. Ítélet kihirdetve, magammal kell cipelnem Judithet a Galaxie-ba, legalább egy órát kell töltenem vele a játékboltban, ahelyett hogy cipőket nézegetnék Charles Dánénál, fagylaltot kell vennem neki, és nem ihatok kólát, nehogy elárulja anyámnak, és legfőképp kódrendszert kell alkalmaznom a beszélgetésben Johanával. Judith nem szerezhet tudomást a Paulus Stern-ügyről, sem semmi más ügyről. Sürgősen vissza kellett tehát hívnom Johanát, hogy megbeszéljük a titkos nyelvünket. – Halló, Johana? – Igen. – Júlia vagyok. Mi újság? – Semmi. És nálad? Elfelejtettél valamit? – Igen. Gáz van. Judith beletenyerel a programba, egész délután cipelhetjük magunkkal. – És? Én szeretem Judithet. – Könnyű szeretni, ha nem a testvéred. De ha a testvéred, és tudod, hogy előfordulhat, hogy mindent elköp anyádnak, már sokkal durvább a helyzet. – Gyakran köp? – Nem, soha, de nem bízom benne. Talán csak álcázza magát, és valami igazán titkos dologra vár. – Gondolod? – Gőzöm sincs. De nem akarok kockáztatni. Tehát ma délután: Paulus Stern Mitterrand lesz, szerelem vagy szeret – festészet vagy fest, megcsókol – söpör, és… azt hiszem, ennyi elég. Mit gondolsz?

– Várj, elismétlem! Paulus – Mitterrand, szerelem – festészet, szeret – fest, megcsókol – söpör. Bőven elég ennyi, többet meg sem bírnék jegyezni. – Rendben. Nem felejted el, ugye? – Nem, ne parázz, majd gyakorolom. Amikor letettem, azon tűnődtem, vajon milyen lesz a beszélgetésünk mindössze három szóval, de azzal nyugtattam magam, hogy megtaláltam a legfontosabb kulcsszavakat, és határozottan remekül működik az agyam. Elhatároztam, hogy Judith drágán megfizet, amiért második anyukát akart csinálni belőlem, és beléptem a szobájába. – Na, Judith, mit csinálsz – hadartam –, még cipő sincs rajtad? Emlékeztetlek, hogy három óra múlva indulunk! – De – emelte fel a tekintetét kopasz babájáról, aminek az arca filctollal rajzolt kiütésekkel volt tele – három óra nagyon sok. Ezerszer ráérek még cipőt húzni. – Ne vitatkozz – vágtam rá olyan hangsúllyal, amelyről azonnal megfogadtam, hogy egy életre megjegyzem, hogy később a saját gyerekeimmel is alkalmazhassam. – És vettél bodyt? Nem tértem magamhoz. Mi ez, ha nem az anyai ösztön, a megfelelő kérdés a megfelelő pillanatban, a csapda: rosszabb, mint a röpdolgozat, az alsóruházat szúrópróbaszerű ellenőrzése, kis erkölcsi előadással megtámogatva, és főleg a soha el nem feledhető mondat: „Mindez, drágám, a te javadat szolgálja. Ha azt hiszed, nekem szórakozás rendőrködni…” Jobban belegondolva rájöttem, hogy a felnőttek szép kis hazudozók, mert rendőrködni igazán szórakoztató, és biztos voltam benne – most, hogy már én is kipróbáltam –, hogy ahányan csak vannak, imádják a rendőrködést és hogy hibát találjanak a gyerekekben. Végre megízleltem a hatalom ízét. Judith-nek hála több voltam, mint nagylány, majdnem nővé váltam. Azért csak majdnem, mert azt állítani, hogy nő lettem volna, mégiscsak hülyén hangozna. – Igen – pirult el Judith –, vettem bodyt. – Akkor miért pirulsz el? – léptem oda hozzá, hogy szadista módon felemeljem a pulóverét, és ellenőrizzem, igazat mondott-e. – Csak – felelte Judith. – Ez nem válasz – szakítottam félbe –, te is tudod. És jobb, ha már most megmondom, hogy ma nem megyek bele a miért-csak sorozatokba. Még elment, amikor a nővéred voltam. Most, hogy az anyád vagyok, meg kell mondanod az igazat. Rávetettem magam, elkaptam a derekát, megakadályozva, hogy kitérjen előlem, ráültem, a térdemmel a földhöz szorítottam a karját, és felhúztam a pulóverét, hogy lássam, mi van alatta. Üvölteni kezdett, és sírást színlelt. – Megvagy! – jelentettem ki vészjóslón. – Lenyúltad a kedvenc bodymat! Éppen arra készültem, hogy iszonyatos kínzásoknak vetem alá, például addig csiklandozom az oldalát, míg bele nem fájdul a hasa a nevetésbe, amikor anyánk, az igazi, belépett. – Mi folyik itt? – kérdezte egészen lagymatagon, mintha nem lenne ereje kiabálni. – Júlia… – kezdte Judith selypítve. – Nem is igaz – vágtam a szavába. – Judith lenyúlta a bodymat, és… Elhallgattam, mert észrevettem, hogy anyám arcán könnyek csorognak. Beszélni kezdett, egészen lágyan, csuklásokkal tarkított, remegő hangon, akár egy amerikai filmsztár. – Júlia, miért zavar téged, hogy Judith elvette az egyik bodydat? Te utálod a bodyt. Minden áldott reggel harcolnom kell veled, hogy felvedd. Ez volt az első alkalom, hogy anyám logikus és racionális érveléssel élt egy vitában köztem és a húgom között. Máskor mindig azt mondta: „Ő a kisebb, neked kell példát

mutatnod, ő még nem érti, de neked megértőnek kell lenned, nem szándékosan csinálja, mit vétettem a jóisten ellen, gyere az ölembe, drága kicsi bogaram, nem, nem te, hanem Judith.” Most az egyszer teljesen igaza volt. Térden állva kellett volna köszönetet mondanom Judithnek, amiért elvette az egyik bodymat, sőt fel kellett volna ajánlanom, hogy neki adom az összes többit is. Na, talán nem ingyen, mert kár lenne értük, és Judith hamis képet kapna az életről, úgyhogy mondjuk hetet tizenöt euróért. Különben mindegy is, abban a pillanatban csak az számított igazán, hogy anyám életében először úgy reagált, ahogy egy normális ember. Döbbenten bámultam rá. Egyre nagyobb könnycseppek bugyogtak a szeméből. Zavarba jöttem. Judith a lábához vetette magát, átkulcsolta a térdét, mint egy minikobra, és kiabálni kezdett. – Anya szeretlek, anya szeretlek! Micsoda illetlenség! Mintha csak egy romantikus gyerekkönyvben lennénk. A leányi szeretet melodrámája sehogy sem illett a családunkhoz. Anyám nem az a nő volt, aki mellett az embernek kedve lenne a lábához vetnie magát, hogy vadul megszeretgesse. Még Judith, aki legalább tizenöt hosszal nagyobb rajongásban részesült nálam, és ráadásul elég nyafka természet is volt, máskor még ő sem ragadtatta magát ilyen kitörésekre. Én pedig, ahogy sírni láttam anyámat, legszívesebben elmenekültem volna, ahelyett hogy magamhoz öleljem. Szégyelltem magam, szégyelltem magam miatta és önmagam miatt, és iszonyatosan haragudtam rá. Egy anyának nincs joga ezt tenni a gyerekeivel, nincs joga sírni, csak így, gyengéden, életében először értelmes dolgokat mondva. Az ilyesmitől legszívesebben a föld alá süllyedne az ember, és egészen apró kis senkinek érzi magát. Ha anyám sír, inkább ne is legyek, gondoltam, miközben megpróbáltam magamban végigfutni a születésemig nyúló emlékeken. Visszafelé pörgetve a filmet elképzeltem, hogy abban a pillanatban, amikor éppen kibújni készülök a hasából, felkiáltok: „Állj, nem érdemes megszületnem csak azért, hogy tizennégy évesen azt kelljen látnom, hogy anyám őszinte könnyeket hullat.” Mivel az ilyesmi lehetetlen, eldöntöttem, hogy úgy teszek, mintha ott sem lennék, amíg el nem ül a vihar. – Júlia – szólalt meg anyám, amikor megnyugodott –, szeretném, ha a szünidő alatt vigyáznál Judithre. Remélem, elég felelősségteljes leszel. Tudom, hogy meg tudod csinálni, úgyhogy kérlek, vedd komolyan. Nem mertem a szemébe nézni, mert egyszerre nagyon büszke és nagyon zavarodott voltam, de a lesütött szemem jobb felső sarkából láttam, hogy nagyon szép, sápadt és komoly az arca. Arra gondoltam, hogy ha ilyen arcom lenne, minden könnyű lenne az életben, és hogy minden tőlem telhetőt megpróbálok, csak ne okozzak neki csalódást. – Na jó, Judith – mondtam, ahogy anyám magunkra hagyott –, kibékülünk? – Igen. Nem – felelte Judith rám sem nézve, szemét a kopasz babára szegezve. – Ez meg miféle válasz? – kérdeztem, de nem húztam fel magam. – És ne bámuld így Pamelát, olyan nyomasztó! – tettem hozzá kicsit mégis felhúzva magam. – Nem Pamelának hívják – rázta a fejét Judith, le sem véve a szemét a babának nevezett borzadályról. – Tényleg? – lepődtem meg, mert biztosan tudtam, hogy eddig Pamela volt a neve. – Hát akkor hogy hívják? – Bűzlesznek – vetette oda Judith, végtelenül büszkén magára, és diadalmasan felvetette hegyes állát. Júlia, nyugodj meg, a kislány sokk alatt van, most először látta sírni az anyukáját, épp csak egy kicsit kiborult, minden rendben van, győzködtem magam, hogy megőrizzem a hidegvérem. – Nagyon szép név – mondtam. – Milyen eredetű, kínai? – Bűz-lesz – ismételte Judith, érzéketlenül a humoromra.

– Jól van – legyintettem lemondón. – Ha majd már nem bűzlök, talán elmehetünk együtt a Galaxie-ba.

4. Háromnegyed kettőkor Johana még sehol. Folyton nyílt és csukódott a Meki ajtaja, hamburger és sültkrumpli szagát ontva az utcára. Kezdtem fázni, és hányingerem lett. Judithet semmi ilyesmi nem zavarta, de más sem: összebarátkozott a járdán ugráló egyik verébbel, és tíz perce beszélt hozzá a földön ülve, mit sem törődve az emberáradattal, amely a 27-esről szállt le, és egyenesen a McDonald's felé hömpölygött. „Csip, csip, kicsi csip-csip”, mondogatta neki éles hangon, és ami még rosszabb, úgy tűnt, a veréb élvezi. Nem félt, és a fejét ingatva egyenesen a szemébe nézett, mintha azt mondaná: „Igen, persze, na de mégiscsak, igen, persze, na de mégiscsak.” – Judith – szóltam hozzá, de meg sem rezdült. – Judith – ismételtem valamivel szigorúbban, de továbbra is sikertelenül. – Judith, én elmegyek – mondtam végül, és megindultam. – És Johana? – vetette oda Judith fel sem nézve. – Johana késik, nekem meg elegem van abból, hogy itt várakozzunk a hidegben és az égettolaj-szagban – feleltem elég hangosan, észre sem véve, milyen nevetségesnek tűnhetek a járókelők szemében, akik nem látták a földön ülő, verébbel társalgó Judithet, és azt hitték, magamban beszélek. Biztosan bolondnak néztek, mint egy hajléktalant, aki a csupa lyuk szatyrával veszekszik, mert nincs senki más, akihez szólhatna. Néhány együtt érző és zavart pillantást látva elpirultam, és megindultam a Ga-laxie felé. Inkább magára hagyom Judithet a nagyváros rút veszélyei között, mint hogy nevetségessé váljak. Ilyen könnyen azonban nem lehet megszabadulni egy kishúgtól. Alig tíz métert tettem meg, máris éreztem, hogy Judith apró keze becsúszik a zsebembe. – Tudod – mondta, mintha semmi sem történt volna –, megszelídítettem egy verebet! – Zseniális – képzeltem magam elé Judithet, amint dobpergés közepette egy páncélozott ketrecbe lép, hogy ezerfős közönség előtt szembenézzen a rettenetes, a félelmetes, a vad tizenöt dekás verébbel, méghozzá korbács nélkül. – Mondd, miért nem várjuk meg Johanát? – kérdezte Judith, akire úgy tűnt, nem hat sem a hideg, sem a bűz. – Talán elértette a találkahelyet. Biztos odabent vár a Galaxie-ban, a Printemps bejáratánál. Megkeressük. Már csak az hiányzott, hogy az egész délutánt kettesben töltsem Judithtel, mert a legjobb barátnőm értetlen vagy figyelmetlen, vagy épp mind a kettő. Őrületes tömeg volt a bevásárlóközpontban, részben a hideg, részben a karácsonyi ajándékok miatt. Mindenki boldognak, undorítóan boldognak látszott. Gyorsan mentem, Johanát kerestem a tekintetemmel, de nem sok reményem volt, hogy megtaláljam. Judith megfogta a kezem, és hagyta, hogy húzzam magam után, de azonnal lecövekelt, amint valamilyen játéknak csak az árnyéka is feltűnt egy kirakatban. Erővel kellett mozgásra bírnom: húztam a megfeszülő karját, és csizmája puha talpa csúszott a műmárvány kövezeten. – Hé – mondta –, ez olyan, mint a sífelvonó. Én csak tartom egyenesen a lábam, te meg húzol. Ez már túl sok volt, hirtelen elengedtem Judith kezét, aki egyensúlyát vesztve a hátsójára huppant. Azonnal elsírta magát. Nem is sírt, hanem üvöltött, és mindenki minket nézett. Biztosan azt hiszik, az anyja vagyok, gondoltam, nagyon fiatalon szültem, és nem tudom, hogyan kellene megnevelnem. Biztos azt mondják magukban: „Nehéz, nagyon nehéz a lányanyaság.” Legszívesebben felszívódtam volna, de bármennyire koncentráltam is, a testem a helyén maradt, szemközt állva Judithtel, aki a földön ült, ordított, és szánalmat ébresztett mindenkiben. Ebben a pillanatban vettem észre Paulus Sternt a

tömegben. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy ő az, csak egy pillanatra láttam, ahogy néha a szemünk sarkából látjuk az elfutó egeret. Anyám úgy nevezi ezt, hogy „asztigmatizmus”. Arra fordultam, hogy jobban megnézzem, de eltűnt, vagy talán soha nem is volt ott, csak képzeltem. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, de lassan visszatért a normális ritmusába. Nem találkozhatok Paulus Sternnel a Galaxie-ban a lábamnál ordító Judithtel, fésületlenül, rosszul öltözötten és a többi. Különben sem lenne logikus, hisz Paulus nem az a típus, aki a Galaxie-ban mászkál a szünidőben. Ő, ha vásárol, biztosan a Champs-Élysées-n teszi, vagy valami hasonló helyen, ha pedig elutazik, Megéve-be vagy Martinique-ra megy, tudom is én, előtte még sosem találkoztam tökéletes emberrel. Éppen megkönnyebbülten felsóhajtottam, és azon kezdtem gondolkozni, hogyan állítsam helyre a diplomáciai kapcsolatot Judithtel, amikor mintha a földből bukkant volna elő vagy a mennyezetről ugrott volna le, hirtelen ott állt előttem Paulus Stern, személyesen. Ő, akinek a megéve-i Champs-Élysées-n illett volna vásárolnia. Rám nézett, ránéztem, és Judith, megérezve, hogy valami történik, és már nem ő a világ közepe, abbahagyta a sírást, felállt, megfogta a kezem, és nagyon udvariasan azt mondta Paulus Sternnek: – Jó napot, uram. Paulus tényleg úgy festett, akár egy úr. Öltöny volt rajta, fehér inggel és fekete nyakkendővel, mintha temetésre készülne. – Jó napot, kisasszony – nyújtott kezet. Kezet fogtak. Nagyon féltékeny voltam, annyira, hogy szégyelltem magam érte, mert nevetséges dolog Judithre féltékenynek lenni. Paulus Judithre mosolygott, aki visszamosolygott rá. Legszívesebben azt mondtam volna: „ha zavarok, el is mehetek”, de a torkomat szorító gombóc nem engedett megszólalni. Paulus rám nézett, és megláttam, hogy neki is gombóc van a torkában. Vagyis túlzok, mert szabad szemmel nem látszott, de érezni lehetett. Még szerencse, hogy ott volt Judith, hogy beszélgessen. – Kihez van szerencsém? – kérdezte, ami jó kezdet volt, legalábbis jobb, mint bármi, ami nekem eszembe jutott volna. – Júlia osztálytársa vagyok – felelte. – És te ki vagy? – Nos, hát én Judith vagyok, és Camel osztálytársa. – A húgom – szólaltam meg, de nem mertem Paulusra nézni. – Hatéves – tettem hozzá a társalgás élénkítésére. – Hat és fél – pontosított Judith –, majdnem hét. Nemsokára születésnapom lesz. Száztizenkét nap, nyolc óra – egy pillanatra megállt és megnézte az órámat –, tíz perc és néhány másodperc múlva. Lenyűgöző beszélgetés volt. Annyira lenyűgöző, hogy amint Judith becsukta a száját, csendbe burkolóztunk, ami még kegyetlenebb volt, mert a Galaxie folyosóját megtöltő zaj alkotta a hátterét. Az anyámtól kapott csizmám orrát kezdtem vizsgálgatni, mintha hirtelen elhatároztam volna, hogy suszter leszek, és a cipők tudományos tanulmányozása az első lépés a mesterség hosszadalmas elsajátításában. A vizsgált tárgykör bővítése céljából átvándorolt a tekintetem Paulus cipőjére. Ha jobban belegondolunk, elég ritka, hogy valaki a másik cipőjére néz: furcsa hatást tett rám. Enyhén indiszkrétnek éreztem, különösen így, előzetes figyelmeztetés nélkül, mindenki szeme láttára. Fekete, fűzős cipő volt rajta, felnőttek számára vagy temetésekre való cipő. – Temetésre mész? – kérdeztem, miután megállapítottam, hogy tetőtől talpig ahhoz öltözött. Ahogy becsuktam a szám, máris rádöbbentem, mennyire súlyosan hülye kérdés volt. Ha igennel felel, az maga a borzalom, mert a halálról nem illik ilyen könnyed hangon beszélni, különösen ha a szülei vagy egy rokona halt meg. Ha meg nemet mond, nagyon

ostobának tűnök, olyan lánynak, aki még sosem látott inget és nyakkendőt, olyan lánynak, aki frissen érkezett a kis falujából, és fogalma sincs a divatról, sem az illemről, sem a férfiakról, sem a fekete fűzős cipőkről. – Igen – felelte. Ajajaj, istenem, tüntess el most azonnal, apríts miszlikbe egy lézersugárral, taposs el hatalmas csizmáddal, vagy súgj valami értelmes választ, imádkoztam, miközben gyorsítva lejátszottam magamban minden filmet, amelyben csak valamelyik szereplő bejelenti, hogy meghalt az anyja, a férje, a fivére vagy a kutyája, mire a másik fájdalmas mosollyal, valamint egy – a szereplő nemétől függően gyengéd vagy férfias – vállveregetés kíséretében felel: „I’m sorry.” Én azonban nem mondhattam ilyesmit, mert nem voltam elég magabiztos ilyen érett és megnyugtató szavakhoz, ráadásul hülyén vette volna ki magát, ha hirtelen angolul kezdek beszélni. Szívem szerint azt mondtam volna: „Segítség, ez borzalmas, azok, akiket szeretek, ne haljanak meg soha!” Paulus szerencsére megmentett: – A nagymamám halt meg – mondta. – Nagyon szomorú vagyok, de túlélem. Nem kell zavarba jönnöd vagy ilyesmi. Nagyon öreg volt, és azt mondják, nem szenvedett. Ráemeltem a tekintetem, remélve, hogy éreztetni tudom végtelen hálámat, anélkül hogy ki kellene nyitnom a szám. Az arca magasságába érve mintha áramütés ért volna. Nem sírt, nem tűnt különösen felindultnak sem. Nem tudom, mi volt az, de ahogy ott állt, az nem hasonlított semmire. Ahogy megérezte, hogy zavarban vagyok, és mégsem használta ki a helyzetet, egészen mellbe vágott, a lélegzetem is elakadt. Ha ez a kaland Paulus Sternnel folytatódik, jelentkezhetek a szabadmerülő búvárok világbajnokságára. – Nem szeretném, hogy meghaljon a nagymamám – mondtam gondolkodás nélkül, mert ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, és muszáj volt mondanom valamit, hogy újra levegőt bírjak venni. – Csak egy nagymamád van? – kérdezte Paulus. – Persze – feleltem, mert soha nem is képzeltem, hogy az embernek kettő is lehet. – A másikat nem is ismertem. Nagyon régen meghalt, még a születésem előtt. – Nekem maradt még egy – mondta Paulus –, de őt nem szeretem. – Hogy mondhatsz ilyet – kérdeztem, máris gyűlölve magam a nyafkaságomért. – Mert így van. Igazi dög. A dög nagyon durva szó egy nagymama jellemzésére egy bevásárlóközpontban, egy olyan lány előtt, akit alig ismer, ráadásul a kérdéses lány húga előtt, aki még hétéves sincs, Judith egyébként, aki nagyon fogékony a csúnya szavakra, elnevette magát, kétrét görnyedt, berogyasztotta a térdét, a fejét előrebillentette és újra a földre huppant. Nem bírta abbahagyni a nevetést. Paulus is nevetett, ahogy nézte, én meg azon nevettem, hogy ő nevet. Hirtelen ugyanolyan boldognak látszottunk, mint a Galaxie többi vásárlója, sőt még boldogabbnak. Egyenesen dilisnek hatottunk. Annyira nevettünk, hogy könnyek gyűltek a szemünkbe, és Judith, amint érezte, hogy valamelyikünk nevetésének ereje csökken, az orra alatt el dörmögte, hogy „igazi dög”, és máris őrülten röhögtünk tovább. Egy idő után azért mégis enyhültek a kitörések, már csak apró kis kacagások hallatszottak, mint az utolsó petárdák a tűzijáték végén. Judith lefeküdt a földre, hogy visszanyerje a lélegzetét, és egy pillanatra elképzeltem, mennyire felháborodna anyánk, ha látná: „Judith, azonnal kelj fel. Csupa bacilus a föld, gusztustalan!” Tudtam, hogy jó anyahelyettesként nekem is valami hasonlót kellene mondanom, de semmi kedvem nem volt hozzá: először is mert a műmárvány kövezet csak úgy ragyogott, és olyan tisztának tűnt, mint a mi fürdőszobánk köve, másodszor mert Judith igazán aranyos volt, ahogy keresztbe font karral, kipirultan és kifulladtan feküdt a földön, arcán letörölhetetlen mosolyával, végül pedig mert ebben a pillanatban egyáltalán nem a családi higiénia érdekelt, hanem az, aki ott állt előttem, Paulus Stern, hús-vér valójában, akiről nem tudtam levenni a szemem, és

aki nem tudta rólam levenni a szemét. Nagyon gyorsan vert a szívem, és legszívesebben ugrándoztam, cigánykerekeztem volna, nagyokat rúgtam volna a falakba, lyukat ütöttem volna a mennyezetbe, és összegömbölyödve szuperszonikus sebességgel körberepültem volna a környező háztömböket. Olyan voltam, mint a farkas Tex Avery rajzfilmjeiben, és ez felkavart, mert inkább a kis tyúkocskára kellett volna hasonlítanom. Nem tehettem róla, inkább dinamikus voltam, mint romantikus. Egy amerikai filmben minden megállna körülöttünk, fénypászma hullana ránk, lépések nélkül közelednénk egymáshoz, mintha fellegeken repülnénk, és megcsókolnánk egymást. Ám egyáltalán nem ez történt. Különben így volt természetes, mert egy amerikai filmben azt mondtam volna: „lm sorry”, amikor Paulus bejelentette, hogy temetésre megy, és akkor nem mesélt volna a másik nagyanyjáról, nem nevettünk volna és nem álltunk volna ott szemben egymással, egymást bámulva, mint két sült tőkehal. És egyébként is, tudjuk, hogy az élet soha nem olyan, mint az amerikai filmeken. Nem voltam magas, szőke, buja, elegáns, szenvedélyes és titokzatos. Sőt éppen ellentéte voltam mindennek, és még csak azt sem mondhatom, hogy meg akartam volna csókolni Paulust. Egyáltalán nem, a kezét sem akartam megfogni, csak arra vágytam, hogy így maradjunk, hogy nézzem, ahogy rám néz, míg… míg semmi. Azért kicsit zavarba ejtő volt, különösen Judith miatt, meg a sok minden miatt, ami már ott volt közöttünk, anélkül hogy valaha is igazán beszélgettünk volna: a hányás, a szerelem, a Kikericsek. – Na, most már mennem kell – sütötte le a szemét Paulus. – Tarts ki – feleltem. Felemelte a fejét és rám mosolygott, olyan mosollyal, ami átmenetileg véget vetett az életemnek. Félholtan néztem, ahogy távolodik. Néhány lépés után visszafordult. – Viszontlátásra, kisasszony – mondta Judithnek. Judith az ujjára csavarta skót kockás szoknyája szélét, és úgy megtekerte, hogy az anyag egész a fenekéig megemelkedett, a vállát felhúzva félrehajtotta a fejét, és halvány, ellenállhatatlan mosolyt küldött Paulus felé. Féltem, hogy amint Paulus eltűnik, kérdések özönét zúdítja rám: „A szerelmed? Kedves fiú, ugye? Hallottad, kisasszonynak szólított!?” – ehelyett azonban egyszerűen csak annyit mondott: – Ha veszel nekem fagyit, nem szólok anyának. Szabadesésben zuhantam alá a fellegekből. Judith, aki, hadd ismételjem, még hétéves sem volt, nyíltan felajánlotta, hogy megvesztegethetem. És ez még nem minden: nemcsak hogy kész volt áruba bocsátani a cinkos hallgatását, de azt is megérezte, hogy volt valami titkos, valami kényes, valami tiltott abban, ami az imént történt. Mit tudhatott a szerelemről az ő korában? Különben meg nem is történt semmi Paulusszal, még a semminél kevesebb sem, és mégis igaza volt, nem akartam, hogy anyám bármit is megtudjon erről a találkozásról. – Mióta lettél árulkodós? – próbáltam lelkiismeret-furdalást kelteni benne. – Nem vagyok árulkodós – felelte. – Az árulkodós elmeséli mások rosszalkodását. Te semmi rosszat nem csináltál. Nagy, kerek szemmel nézett rám, azzal az „én-nagyon aranyos-kislány-vagyok-ám” stílusával. Legszívesebben jó erősen megcsíptem volna az orrát, hogy elsírja magát. Néha a tesvérháborúk során folyamodtam ehhez a titkos fegyverhez. Az volt a kínzásmód fő erénye, hogy volt benne valami nevetséges. Igazi fájdalmat okozott, és Judith gyakran nagyon sírt miatta, de amikor anyám berontott, hogy megnézze, mi történt, és Judith azt mondta: Júlia megcsípte az orromat, anya elnevette magát, mert megcsípni egy kislány orrát alapvetően kedves gesztus, legalábbis a felnőttek szemében, bár az arc megcsipkedését még jobban kedvelik. Arra gondoltam, már így is elég nagy feltűnést keltettünk, ezért visszafogtam magam, és a legendás gyávaság lendületében kijelentettem:

– Gyere, veszek neked egy fagyit. De ne gondold, hogy azért, hogy ne árulkodj. Tojók rá, mindent elmondhatsz anyának, amit csak akarsz. Azért veszek neked fagyit, mert én is ennék egyet. Rendben? – Rendben – felelte Judith, aki, ebben biztos voltam, csak a fagyi szót jegyezte meg mindabból, amit mondtam. Lementünk a legalsó szintre, ahol csak kajáldák voltak. A Ghampion előtt elhaladva észrevettem Johanát. A kijáratnál állt, vállán a hátizsákjával, kibontott haja hátravetve. Cigizett, mintha csak azt mondaná: nem, nem, nem tizennégy éves vagyok, tévedés, nő vagyok, egyébként látszik is, nem igaz? És egyáltalán nem Júlia barátnőmet várom a Champion előtt, mint egy hülye, amikor a Meki előtt beszéltük meg a találkozót, csak úgy, véletlenül vagyok itt, nézem az embereket, ennyi az egész. Olyan szép volt, s olyan jól érezte magát a bőrében, annyira készen állt, hogy összefusson a hosszú szempillájú, farmerdzsekis herceggel, fehér ló helyett retro segédmotoron, hogy egy pillanatig haboztam, odamenjek-e hozzá. Úgy éreztem, nem lehet a legjobb barátnőm. Nem ugyanahhoz a világhoz tartozunk. Én azoknak a gyerekeknek a világához tartoztam, akik a szüleikkel mennek síelni, és még élvezik is, miközben ő már a független fiatal lányok klubjába iratkozott át, akik elátkozott, de lehetőleg jól eleresztett költőkre várnak. Éppen arra készültem, hogy a mozgólépcső mögé bújjak, amikor észrevett. Azonnal átalakult, elnyomta a cigijét, szélesen elmosolyodott, és hosszú lábán ugrándozva futni kezdett felém, mint egy kislány, és azt kiabálta: „Hahó, csajszi!” Hirtelen alig látszott idősebbnek, mint Judith. – Jól vagy, szívem? – ölelt meg sokatmondón rám kacsintva. – Szívem a fene – csikorgattam a fogam, és a szemem sarkából a kezembe csimpaszkodó Judithre sandítottam. – Szia, Judith. Nagyon szép vagy ma, tudod? – Igen – felelte Judith. – Találkoztunk egy fiúval az osztályotokból, és kisasszonynak szólított, ami azt jelenti, hogy tetszettem neki. – Mitterrand? – pillantott rám Johana. – Igen, igen – mondtam. – Mitterrand. – Mi? – nézett fel rám Judith is. – Mitterrand-nak hívják? Mint a Mitterrand a tévében? – Igen, Judith, mint a Mitterrand a tévében. – Talán a fia – álmodozott Judith, és máris a képernyő túloldalára képzelte magát, amint a békára emlékeztető öregúr ölében ül, és azt mondja: „Szia, apa, szia, anya, szia, Júlia, szia, Camel”, aztán szőke parókában elsorolja az esti programokat. Judith a bemondónőket szerette a legjobban a tévében. – Te is nagyon szép vagy, Johana – mondtam, részben mert igaz volt, részben mert témát akartam váltani. – Viccelsz? – nevetett Johana. – Zsíros a hajam, sehogy se vagyok felöltözve, és különben is, ha elfelejtetted volna, Mitterrand téged fest. – Ne beszéljünk rólam, kérlek – mondtam. – Elszomorít. – De miért? – kérdezte Johana, aki aznap nemcsak nagyon szép volt, hanem a szokottnál jóval élénkebb is. –Nem söpört? Judith először végigmérte Johanát, mint aki azt mondja, „ezzel a csajjal felesleges beszélgetni, nincs magánál”, aztán az én reakciómat leste, de hiába. Végül elengedte a kezem, kivett egy húszfrankost a zsebemből, vállat vont és egyedül megindult a fagylaltos felé. – Nem – feleltem Johanának –, nem söpört. – Beszélhetsz rendesen – jegyezte meg válaszul. – Judith nem hall minket. – Nem, nem beszélhetek rendesen, mert hányingerem lesz tőle. Johana mélyen a szemembe nézett, mintha egy új kódot próbálna megfejteni, amelyet a tudta nélkül vezettem be.

– Hogy érted? – kérdezte végül, feladva a reményt, hogy értelmet találjon a szavaimban. – Úgy értem – vallottam be pirulva –, hogy a festés és söprés szavak kimondásától hányingerem lesz. Vagyis nem azoktól, hanem a fordításuktól, ha úgy jobban tetszik. – A szerelemtől és a csóktól? – suttogta Johana. – Kimondtad, a francba – sóhajtottam. – Azért, mert fested – jelentette ki Johana, tiszteletben tartva a hányingeremet. – Ha nem festenéd, nem jelentene semmit. – Na de nem festhetem – fogtam a fejem. – Az lehetetlen. Én nem vagyok olyan. Te igen, de én más vagyok. Még csak söpörni sem akartam. Valahogy más volt. És ő sem olyan, mint a többiek. Még ha teljesen egyedül lettünk volna, akkor se próbált volna söpörni. – Szerinted meleg? – kérdezte Johana, elnyelve a szavakat, mert Judith visszafutott hozzánk, és az ilyen témák nem illenek egy korabéli kislány fülének. – Te tiszta hülye vagy – vetettem oda Johanának, mielőtt Judithre figyeltem volna, aki őrülten rángatta a karomat. – Gyere, Júlia, gyere – nyögdécselte. – Ez a fagylaltos egy őrült. En csoki- és kávéfagyit akarok, ő meg azt mondja, hogy a csoki fiúknak való, a kávé meg felnőtteknek, és egyek vanília-epret. De én utálom a vaníliát és utálom az epret, és ráadásul még tölcsére sincs, hanem műanyag tálba rakja a gombócokat, és kanállal kell enni, és… – Várj csak – szakítottam félbe a szóáradatot, amely könnyen elsodorhatott volna mindhármunkat. Judith képes volt órákon át nyavalyogni, soha nem értek véget a követelései. Kézen fogtam és elindultam a fagyishoz, győzködve magam, hogy a legfrissebb páncélozott harckocsimodell vagyok, legyőzhetetlen, könyörtelen és gyilkos. Johana cigarettára gyújtva követett minket, ami jelezte, hogy elvesztette minden érdeklődését a helyzet iránt, és minden reményét, hogy valamit is kihúzzon belőlem. A fagylaltos elmosolyodott, ahogy újra meglátta Judithet. – Most azonnal adjon egy gombóc csokoládét és egy gombóc kávét ennek a kislánynak – küldtem atombombát a két szeme közé. – Nem hallott még a női egyenjogúságról? Csak jelzem, hogy napjainkban már a nőknek is joguk van csokoládét enni. Ami a kávét illeti, anyám biztosan nem értene egyet, de én személy szerint nem látom be, miért csak a felnőttek fogyaszthatnák! A fagyis, aki – sajnos csak késve vettem észre – jó, ha öt évvel volt idősebb nálam, megrázta a fejét, mintha azt mondaná, „tiszta bolond ez a lány”, és egy kis tálkát készítve Judithnek, odavetette: – Nincs humorérzéked, szegénykém. Az a szemét tegezni mert! És ez még nem minden,, nemcsak annyi idős volt, mint én, hanem elég jóképű is. Azzal vigasztaltam magam, hogy biztosan sötét, mint az éjszaka, és különben is, engem már régóta nem érdekelnek a fiúk. Nem úgy Johanát, aki kért egy vanília-eper fagyit, pedig tudom, hogy utálja a fagyit, mindegy, milyen ízű. Lágyan a pultra könyökölt, leejtette a táskája pántját a vállán, és lazán a hajába túrt. Igazi profi volt. Fogtam a jelzését, és Judithet kézen fogva leléptem, hadd hasson nyugodtan a csábereje. Mielőtt teljesen eltűntem volna, mégis visszamentem a playboy fagyishoz, és odavetettem neki: – És jelzem, hogy semmi jogalapja nincs tegezni! Egy krimiben hallottam ezt a mondatot. Ő azonban nem figyelt, teljesen belemerült a legjobb barátnőm szépséges barna szemébe. – Nem várjuk meg Johanát? – kérdezte Judith, ahogy kiléptünk a bevásárlóközpontból. – Nem, felesleges – mondtam kicsit szomorúan, kicsit csalódottan, kicsit féltékenyen.

– De a játékboltban nem is voltunk! – kiáltott fel Judith, és azonnal megállt a járda közepén, mintha ez a felismerés minden pszichomotoros tevékenységnek véget vetett volna. – Hát nem! – feleltem rendíthetetlenül, és elengedtem a kezét, hogy tovább menjek. Nem lett volna szabad ezt tennem. Judith abban a másodpercben elkezdett ordítani, és ipari mennyiségben ontotta a könnyeket, hogy az egész világgal tudassa mélységes kétségbeesését. – Én a játékboltba akartam menni – hüppögte két szívet tépő csuklás között. – És bent akartam megenni a fagyit, mert kint hideg van. És meg vagyok fázva, és nem szabad kimennem az esőbe. Kivétel nélkül mindenki őt nézte. Aztán a tekintetek lassan felém fordultak, nemtetszéssel vegyes szánalommal. „Megint ez a leányanya, aki nem boldogul a gyerekével. Nehéz leányanyának lenni, nagyon nehéz”, ismételgették a sokat látott vénasszonyok és szakképzett családanyák. Meg akartam értetni velük, hogy én vagyok az áldozat, ezért én is sírni kezdtem, és még hangosabban kiabáltam, mint Judith. – Hagyd már abba – néztem mélyen a szemébe. – Azért, mert ANYA (erősen megnyomtam a szót, hogy minden vénasszony megértse) nincs itt, még nem kell állandóan hisztizned! Judith, aki nem szokott hozzá, hogy sírni lásson, azonnal elhallgatott, megfogta a kezem, és sietve elvonszolt a jelzőlámpa felé, hogy amilyen gyorsan csak lehet, átmenjünk a túloldalra, és kimentsen a nevetségesség karmaiból. Egy szót sem szóltunk egész úton. Már este volt, mire hazaértünk. A lakás olyan sötét és néma volt, mint II. Ramszesz sírja. Bekísértem Judithet a szobájába, aztán bezárkóztam a sajátomba. Meg sem próbáltam kinyomozni, hol bujkálnak a szüleink, mit csinálnak, vagy éppen öngyilkosok lettek-e a távollétünk alatt. Nem volt erőm szembenézni anyámmal, akár a régivel, a hisztérikus, indiszkrét és logikátlan anyámmal, akár az újjal, a nyugodt, szomorú és racionális anyámmal. Elnyúltam az ágyamon, és lassított felvételen levetítettem magamban a Galaxie-beli találkozást. Nagyon könnyűnek és nagyon fáradtnak éreztem magam. Valójában pontosan olyan állapotban voltam, mintha elutaztunk volna síelni. Az első síelési nap estéjén, amikor elnyúlok az ágyamon, mindig kimerült vagyok a napsütéstől, a hótól, a hidegtől, a csendtől, a sorban állástól a felvonónál és a pálya alján elfogyasztott sült krumplitól, amit a hüvelykujjam és az egyujjas kesztyűbe szorított összes többi ujjam közé csippentve ettem. Ilyenkor ahogy lehunyom a szemem, minden egyes izmom felvonul a képzeletemben, vigyázzállásban, mint a jelentést tévő kiskatonák. Hasonló szédületet éreztem most is. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy a szerelem olyan, mint a sport vagy az utazás vagy a nyaralás, de alighogy megfogalmazódtak bennem ezek a gondolatok, undorral elhessegettem őket. Először is mert annyira banálisak voltak, hogy még a hétköznapi józanság Nadine-t is halálra rémítették volna, másodszor mert nem akartam elismerni, hogy egy percre is szó lehet szerelemről az életemben. Ahogy Johanának mondtam, nem nekem való az ilyesmi, és ez nem változhat meg csak azért, mert a világ legszebb fiúja éjszakánként rólam álmodik. Egy idő után, belefáradva, hogy mint az inga, billegjek Paulus pillantásának képe és a szent elhatározás között, hogy nem hiszem el, hogy ez megtörtént, és öt perc alatt én is nő lettem, és végre beléphetek a klubba, amelyhez Johana tudta nélkül már rég tartozik, kiléptem a szobámból, hogy megkeressem a szüleim. Az egyiket a hálószobában találtam, a másikat a nappaliban. Mindketten némák, elgondolkodók és megközelíthetetlenek voltak. Elég volt sötét, összegörnyedő sziluettjüket látnom, és tudtam, hogy felesleges szólni hozzájuk. Pedig jókedvre derülhettek volna a gondolattól, hogy mennyit spórolnak az áramon. Új mániájukkal, hogy sötétben maradnak, hét generáción át is elélnénk apám munkanélküli-segélyéből. Az ugyanakkor mégis aggasztott, hogy már fél nyolc volt, és

semmi nem sült, főtt, párolódott a konyhában. A szüleim talán úgy döntöttek, hogy nemcsak az áramon, hanem az ennivalón is spórolnak? Talán apám éhségsztrájkra kötelez minket, hogy nyomást gyakoroljon a főnökére? Nem bírtam tovább, és megeresztettem egy félénk „mit eszünk”-öt a kanapé felé, amelyben felismertem anyám kontyát, garbóját, selyemharisnyáját és tűsarkú cipőjét. Rám sem nézett, csak motyogott valamit egy raviolikonzervről a konyhaszekrény aljában. Tíz perccel később Judithtel az asztalnál ültünk, a kiskorunkból megmaradt régi műanyag tányérjaink előtt. Odavonzott a reszelt sajttal beborított ravioli illata. Az a konzerv hosszú évek óta kallódhatott a szekrény mélyén, és elmosolyodtam a gondolatra, hogy biztosan Gilda néni ajándéka volt. Ő volt az egyetlen ember a családban, aki megértette, hogy a konzerv, bármilyen legyen is, mindig könnyebben fogyasztható, mint a spenót, még a legfrissebb kerti spenót is. – Bűzlesz velünk vacsorázhat? – kérdezte Judith. – Igen – feleltem, megkönnyebbülve a gondolattól, hogy vendégünk lesz –, Bűzlesz is jöhet. Attól, hogy a szüleink úgy határoztak, hogy belehalnak a bánatba, nekünk még nem muszáj elkeserednünk.

5. Kilenc körül, amikor a lakás már csöndbe és sötétségbe merült, megszólalt a telefon. – Halló. – Jó estét, beszélhetnék Júliával? – Én vagyok, te lüke. Hogyhogy nem ismered meg a hangom? – Olyan fura – mondta Johana –, mintha sírtál volna. – És akkor? – feleltem mérgesen, mert tényleg sírtam. –Ezért hívtál? Mert ha más híreid is vannak a lelkiállapotomról, jelzem, hogy jobban teszed, ha rögtön a Paris Matchot hívod. – Bolondgombát ettél, vagy mi? – Raviolit ettem. – Raviolit? Konzervből? –Ja. – Mázlista! Anyám soha nem csinál. Szerinte hizlal, és tele van mindenféle szarral. És tudod, mit csinál helyette? – Nem. – Friss raviolit, ahogy ő nevezi, és el sem tudod képzelni, mennyire ízetlen, puha és undorító. – Micsoda hülyeség – feledkeztem el a szomorúságról és az undokságról, mert az ilyen beszélgetéseket szerettem Johanával –, még a menzán sem adnak raviolit. Én azt hittem, a menza az ideális hely az ilyen kajához, de mégsem. Tiszta hülyeség, nem? – Ja, hülyeség. De tudod, mit? – Nem, nem tudom, mit. – Várj, rágyújtok, tartsd. – Johana, gyűlöllek – mondtam a süketnéma kagylóba. – Nem fogod kitalálni – folytatta Johana egy hosszú és zajos slukk után. – De, kitalálom – hűtöttem le. – Randiztál a fagylaltossal. – Igen. – Ez minden? – Azért ez nem kevés. – Nem idióta véletlenül egy kicsit? – Szerinted minden pasim véletlenül kicsit idióta, úgyhogy… – Képzeld el, azért, mert féltékeny vagyok. – Hát, Júlia, tudni kell, mit akarsz. Ma délután még Szent Teréz akartál lenni, aztán ettél egy raviolikonzervet, és gerinctelen csábítóvá változol? – Nem erről van szó. Bonyolultabb ennél. Nem tudom, mi van velem. Mintha teljesen üres lennék. Itt fekszem a nappaliban a kanapén, a sötétben. Mindenki lefeküdt már… – Na, ezt most hagyd abba. Még csak kilenc óra van. Kicsit korai lefeküdni, nem gondolod? – Nem. Fuchséknál válságidőszakban nem az. Mert tudod, Fuchséknál válságidőszakban a baromfiudvar ritmusa érvényes. Mivel a szüleim nem hajlandók villanyt gyújtani, és tél közepén vagyunk, tehát a nappalok jó, ha öt percig tartanak, a tyúkokkal fekszenek, amint besötétedik. – Most hülyéskedsz velem? – Nem, esküszöm. Mindenki alszik. – Mi ez a nagy válság nálatok? Azért nem annyira rettenetes dolog munkanélkülinek lenni. Amúgy meg azelőtt mit dolgozott a papád? – Nem tudom pontosan. Alkalmazott volt egy cégnél.

– Alkalmazott egy cégnél, az körülbelül olyan, mint partvis egy szekrényben. Nem lehetett túl izgalmas meló. – Nem tudom, sosem beszélt róla. Apám amúgy is nagyon keveset beszél. – Minden apa ilyen, ha ez megnyugtat. Sőt továbbmegyek: minden pasi ilyen. – Ugyan, Johana, mit tudsz te a pasikról? – Hát nálad többet. – Ez nem nagy dicsőség. – Mindegy, nem ezért hívlak. – Tényleg? Én azt hittem, ezért. Azt hittem, csak azért hívtál, hogy elmeséld, mekkora szakértő vagy a pasik terén. – Ezt humornak szánod? Mert a múltkor azt mondtad, általában azért húzom fel magam, mert nem értem a humorod. – Igen, ez humor, de most, hogy megkérdezted, már nem az. – Julia, mit idegelsz? – Johana, én cseszegetlek. – Tudod, mit, adok egy tanácsot: soha többet ne egyél raviolit! Ezek voltak Johana utolsó szavai, mielőtt dühösen kattant a telefon, a beszélgetés végét és az ellenségeskedés kezdetét jelezve. Hirtelen magamra maradtam a sötétben, fülemen az elnémult kagylóval, és őrülten mérges voltam, mert éppen ebben a pillanatban, amikor addig piszkáltam a legjobb barátnőmet, amíg a fülemre nem csapta a telefont, éppen ebben a pillanatban éreztem őrületes szükségét, hogy beszéljek valakivel. Ahogy Johanának mondtam, üresnek éreztem magam, de valahogy mégis ki kellett volna adnom magamból valamit. Hogy mit? Titok. Mintha egy miniatűr kombájn barázdálná belülről a bordáimat. Jobban belegondolva nem csak ez a mezőgazdasági gép gyötörte az érzelmeimet a mellkasomban, ott volt a metronóm is, amelyet észrevétlenül lenyelhettem, és most száznyolcvannal vert a szívem helyén. Nagyon furcsa volt, egyszerre éreztem, hogy kimerült és üres vagyok, és azt, hogy hideg tűz emészt, amely a mellkasomban születik, és egészen a szemhéjamig árad, amint lehunyom a szemem. Hogyan mondhattam volna el ezt Johanának? Biztos kiröhögött volna, vagy azt mondja: „Hogy érted, hogy hideg tűz? Ez ellentmondás, nem?” Én pedig nem tudtam volna, hogy mit feleljek, mert az, amit ez jelent, filléres, Prévert-től vagy Aragontól lopott költészet, amit arra használtam fel, hogy elvont, csinos és kellően érthetetlen szavakba öntsem az állapotot, amelyet nem akartam ismerni, és amelyet féltem beazonosítani. Nem szeretem Paulus Sternt. Nem szeretem Paulus Sternt. Nem szeretem Paulus Sternt. Addig ismételtem ezt a mondatot, amíg sziklaszilárdan el nem hittem. Azt mondogattam magamban, hogy ez jobb, mint a szerelem, mert ha a szerelem annyira jó, annyira erős és annyira hihetetlen lenne, mint amit érzek, tudtam volna, megmondták volna, vagy olvastam volna valahol. Akkoriban rengeteget olvastam, sok regényt, amelyek többek között a szerelemről is szóltak, de amit a könyvekben írtak róla, nekem nem tűnt sem rendkívülinek, sem irigylésre méltónak. Annak, amit abban a pillanatban, a sötétben fekve a kanapén éreztem, nem volt neve. Nem is kellett Paulusra gondolnom. Tökéletesen elég voltam magamnak. A szürkészöld kanapén fekvő testem volt minden. Amint kinyitottam a szemem, szertefoszlott az érzés, de ha csukva tartottam, olyan erősen léteztem, hogy már nem is léteztem. Ebben a félálomszerű transzban lebegtem, amikor Judith belépett a szalonba. – Bűzlesz eltörte a karját – suttogta, nehogy felébresszen. – Nem alszom, Judith – feleltem. – Ne suttogj! Beszélhetsz hangosabban. Egyébként meg – könyököltem fel – nem értem, miért suttogsz nekem, ha azt hiszed, hogy alszom. – Mert sosem lehet tudni – felelte Judith egy sziú törzsfőnök bölcsességével, most már a természetes hangján. – Mutasd – vettem a kezembe Bűzleszt.

– Nem szenvedett, ahogy mondani szokták – magyarázta Judith, aki mindig erősen fülelt, ha közhelyekről volt szó. – Jobb neki így – feleltem, igyekezve elfojtani a nevetést. – De tudod, azt, hogy nem szenvedett, csak olyankor mondják, ha meghalt valaki. – Pontosan – jelentette ki Judith szomorúan, de méltóságteljesen. – Bűzlesz meghalt. – Judith, az nem lehet, egy kartörésbe senki nem hal bele. – De igen. – De nem. – De igen. A babák nem olyanok, mint mi. Egy baba belehalhat egy kartörésbe. – Tényleg – szomorodtam el kissé Pamela, alias Bűzlesz tragikus sorsán, akit kartörésben ért a halál hároméves korában. – És mit csináljunk vele? – Temessük el a szemetesbe. – Az gusztustalan. Nem teheted ezt Bűzlesszel. Éveken át a kedvenc babád volt. Judith válasz helyett lehajtotta a fejét, és két kövér könnycsepp gördült le az arcán. Visszafeküdtem a kanapéra, egyik kezemmel magamhoz öleltem Bűzleszt, a másikkal Judithet. – Majd meglátod – mondtam –, fogadok, hogy holnapra feltámad. De Judith már aludt is. Éjfél felé arra ébredtem, hogy fázom. Kinyitottam a szemem, és Judith kerek, csukott szemű, nyitott szájú arcát láttam meg elsőként. A teste az enyémhez simult, és meleg volt. Megfogtam és felemeltem az egyik kezét, de puhán visszahullott. Mélyen aludt. Úgy gondoltam, felállók, anélkül hogy felébreszteném, és ölben beviszem az ágyába, de nem sikerült. Amint megmozdultam, Judith tágra nyitotta a szemét, mintha nem is aludt volna. Rám nézett, megfogta Bűzleszt, és egy szó nélkül, egyedül elvonult a szobájába. Miért más minden éjszaka? Hogy lehet, hogy az ember a sötétben egy szót sem szól, és egyedül elmegy lefeküdni, nyitott szemmel, de álomba merülten? Mert pontosan ezt tettem én is. Amikor reggel fél nyolckor megszólalt az órám, mert elfelejtettem átprogramozni a szünidőre, a paplan alatt feküdtem, az ágyamban. A lakás egy kicsivel élőbb volt, mint előző este. A konyhában szólt a rádió, és edénycsörgést hallottam. A kenyérpirító kattanására felkeltem. Még sötét volt, és mindannyian tudjuk, hogy menynyire szomorú tud lenni egy családi reggeli télen, amikor még sötét van, papucsban is fázunk, és mindenkinek úgy ül a feje a kibolyhosodott köntös gallérján, mint egy odabiggyesztett karórépa. Mégis, talán az előző napok mogorvaságának ellenpontjaként, vagy mert mindent a szerelem vagy valami más rózsaszín szemüvegén át láttam, úgy éreztem, hogy van valami varázslatos a konyhában uralkodó hangulatban, a kávét töltő anyával, a bögréje fölé hajoló apával, a székén gubbasztó és a bögre mögül alig kilátszó, forró kakaó gőzébe burkolózó Judithtel. Anyám mondhatta volna: „Jó reggelt, Júlia. Hogyhogy máris fent vagy, pedig szünet van?! Máskor úgy szeretsz lustálkodni az ágyadban”, csak hogy éreztesse velem, hogy felesleges vagyok. Apám mondhatta volna, egészen szívtépő hangon: „Vedd elő a cukrot anyádnak és a húgodnak, én édesítőt használok.” Judith megégethette volna a nyelvét a kakaóval, és elsírhatta volna magát. De semmi ilyen nem történt, mintha minden családtagom visszavonulót fújt volna. Bele sem gondoltam, egyszerűen követtem a reggel hangulatát, elvettem a pirítóból kiugró kenyereket, megkentem kettőt anyámnak, kettőt a húgomnak. Éppen azt mondtam magamban: „Júlia, jól jegyezd meg ezt a jelenetet. A te családod is lehet egészen normális, mint más családok…”, amikor Judith ügyetlenkedve úgy tette le a bögréjét az asztalra, mintha száz kiló lenne, és megkérdezte: – Nem ma van karácsony? A szüleim összenéztek. Anyám véletlenül a mosogatóhoz verte a kávéskannát, kifröccsent egy kevés víz, azt mondta, a francba, de annyira összeszorított fogakkal, hogy csak frrrnek hallatszott, apám megköszörülte a torkát, én pedig a közelgő vihar elől

behúztam a nyakam. A Fuchs család békésen az asztal körül… túl szép volt, hogy igaz legyen. – Nem, holnap lesz – felelte anyám, és feltette a kávéskannát a tűzre. – De idén nem olyan karácsony lesz, mint máskor. Sejtettem. A maximális balszerencse törvénye, amit Johanának ecseteltem, ismét lecsapott. – Miért nincs karácsonyfa? – kérdezte Judith, aki elszántan igyekezett mindent tönkretenni. – Édesem – kezdte apám. Amikor apám azzal kezd egy mondatot, hogy édesem, a legrosszabbra számíthatunk. Így kezdte akkor is, amikor Gilda néni halálát mondta el. Azt mondta: „Édesem, nagyon erősnek kell lenned. Baj történt.” Azonnal Judith vagy anyám vagy mindkettejük halála jutott eszembe, és arra gondoltam, hogy ez ugyan nagyon szomorú, de nagyon bátor leszek, és megbirkózom a csapással. „Gilda néni meghalt” – folytatta, és ez már rettenetes volt, mert vannak emberek, akik egyszerűen nem halhatnak meg. Akikhez ez a legkevésbé sem illik. Gilda néninek háromszáz évesen kellett volna meghalnia, de semmiképpen sem előttem, semmiképpen sem az előtt a rengeteg ember előtt, aki nyugodtan meghalhatott volna helyette, akikhez nem kötődtem. Nem anyára vagy Judithre gondolok, hanem másokra, mondjuk Croque úrra, apa főnökére, csak hogy konkrét példát említsek. Azért megnyugtatott, hogy tudtam, semmi rosszabb nem történhet, mint Gilda néni halála, még akkor sem, ha apám ma reggel is édesemmel kezdi a mondatot. – Édesem, tudod, hogy elbocsátottak az állásomból. Judith bólintott. – Úgyhogy most nehéz helyzetben vagyunk. Nincs túl sok pénzünk. Spórolnunk kell… – Nekem van pénzem – vágott közbe Judith. – De sajnos nem adhatom oda, mert az csak az enyém, csakis az enyém, hogy megvegyek rajta bármit, amihez kedvem van. Felismertem a mondatot, szó szerint ezt mondták a szüleim Judithnek a húszcentesekkel teli perselyére mutatva, amikor megtudták, hogy kölcsönkértem tőle három eurót croissant-ra. Apám megsimogatta Judith haját. – Nem akarjuk elvenni a pénzed, angyalom – folytatta. – Csak egy kicsit oda kell figyelnünk, hogy átvészeljük a bajt, érted? Judith megint bólintott. – Úgyhogy idén nem ünnepeljük a karácsonyt. Ez már sok volt. Micsoda hazug banda! A munkanélküli-segélyt tán csak nem a kóbor kutyák kapják? A szüleimet hallva már kenyérre sem telik. Jobban tettem volna, ha csöndben maradok, de nem hagyhattam ennyiben. – Valamit nem értek – fordultam apámhoz. – Ha valakit elbocsátanak, kap munkanélküli-segélyt, sőt végkielégítést is, nem? – Honnan tudsz te ilyesmit? – mordult rám anyám, megrémülve a gondolattól, hogy tönkreteszem a melodrámáját. – Johana mondta. Az apja hivatásos munkanélküli. És tanultunk róla tavaly állampolgári ismeretekből is. Ha kapsz segélyt és végkielégítést is, nem kell annyira kétségbeesni – folytattam újra apám felé fordulva. –Nem azt mondom, hogy ünnepeljük a karácsonyt szarvasgombával meg hasonlókkal, különben is, kit érdekel, elég idétlen dolog a karácsony. Nem is azt mondom, hogy kapjuk idén az életünk legszebb ajándékait, de azért ne túlozzunk ennyire! Beszéd közben már éreztem, hogy jobb lett volna, ha ki sem nyitom a számat. Tudtam, hogy súlyosan belegyalogoltam a szüleim hatáskörébe. Voltak témák, mint ez is, amelyek kizárólag az ő világukhoz tartoztak, dolgok, amelyeket nem lett volna szabad értenünk nekünk, kicsiknek. De mégis, mire jó eljátszani a nyomort? Különben nem is a karácsony

miatt mondtam. Engem személy szerint a legkevésbé sem érdekelt a karácsony, nem volt rokonom a kis Jézus, hogy megünnepeljem a születésnapját. Judith miatt érdekelt, és a szüleim miatt, mert tényleg szánalmasan festettek. – Júlia, azonnal menj ki – sziszegte anyám a foga között. – Menj a szobádba. Ma már látni sem akarlak. – A francba! – kiáltottam. – Még nem is reggeliztem. Apám felállt, és pofon vágott. – A francba, a francba, a francba és a francba! – mondtam, és nem sírtam. Gyűlölettel teli pillantást vetettem mindkettőjükre, és bezárkóztam a szobámba. A falon át hallottam, hogy Judith zokogni kezd, anyám pedig eltör egy csészét, és veszekszik apámmal. – Hogy képzeled, hogy felpofozod?! Beteg vagy, vagy mi? Soha nem vertük a gyerekeket, nem fogjuk most elkezdeni! Szinte hallottam, ahogy apám teste lerogy a székre. Ezer pofont is inkább elviseltem volna, mint hogy anyám így beszéljen vele. Micsoda szemétség! Igaz, anyám sosem pofozott meg, de soha, egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy éreztesse velem, nem pont olyan lány vagyok, amilyet szeretett volna magának. Mindig szemtelenkedtem, rosszul öltözködtem, kócos voltam, túl magas, túl sovány, nem elég romantikus, ahogy ő mondta. Mit árthattam neki? Ahogy erre gondoltam, sírni tudtam volna, de uralkodtam magamon, büszkeségből, és főleg a kihívás miatt. Hisz én vagyok a legerősebb a családban. Mivel nem volt jobb dolgom, újra elaludtam. Egy elég kellemes álom közepén jártam, amikor anyám hangját hallottam közvetlenül a fülem mellett. – Júlia, Júlia, ébredj, telefon. Kinyitottam a fél szemem, és egész közel hozzám megláttam anyám mosolyát, nem a mosolyt a száján, hanem a mosolyt a szemében, és mivel nagyon közel volt, éreztem az illatát, a jól ismert anyaillatát. Akaratlanul is átöleltem és a mellére hajtottam a fejem. Hallottam a szívverését, egészen pontosan három egymást követő dobbanást, aztán gyengéden eltolt magától, és megsimogatta az arcom. – Kelj fel, kicsim – mondta. – Különben leteszik a telefont. Félálomban felkeltem és átmentem a nappaliba. – Halló? – Jó reggelt. Ugye nem ébresztettelek fel? – Nem. Ki az? – Bocs… Paulus. Paulus Stern. Mintha több Paulust ismernék! Hihetetlen egy alak! – Jól vagy? – kérdeztem elég sablonosán, mert még nagyon korán volt ahhoz, hogy valami frappánsabb is eszembe jusson. – Igen, igen, jól vagyok. Csend lett, amit nem tudtam megtörni, mert éppen ásítottam. – Meg akartam köszönni – mondta végül. – Nagyon jót tett, hogy akkorát nevettünk a temetés előtt. Annyira jót tett, hogy hazafelé újra beugrottam a Galaxie-ba, hátha ott vagy még. Hülyeség, mert már hét óra volt, és zártak a boltok. De… de olyan borzalmas halottat látni. Életemben először láttam holttestet. – Én még sosem láttam. Amikor Gilda nagynéném meghalt, nem akartam látni. Most már sajnálom. Mert… nem is tudom. – Hideg, nagyon hideg. Ezenkívül nincs benne semmi rendkívüli. Ugyanaz az ember, akit mindig is ismertél, csakhogy… csakhogy nem beszélhetsz vele, pontosabban ő nem tud beszélni veled, nem hall, sőt semmit sem csinál, amit azelőtt. De ezenkívül semmi nem változik rajta, érted?

– Igen – próbáltam magam elé képzelni Gilda nénit a koporsójában. Gilda nénit, ugyanazt a Gildát, de fekve, egyedül a sötétben, amint semmit sem csinál. – Igen, értem. Megint csend lett. – Ne haragudj, hogy ilyesmiről beszélek. Nem túl vidám. Nem is tudom, miért hívtalak fel. – Semmi baj – mondtam, és közben arra gondoltam: „Állítólag szerelmes vagy belém, te idióta. Természetes, hogy felhívod azt, akit szeretsz.” – Amúgy jól vagy? – Igen, leszámítva, hogy a szüleim úgy döntöttek, idén nem ünnepeljük a karácsonyt, és a húgom kicsit rosszul viseli. – Tényleg? Mi soha nem ünnepeljük a karácsonyt… Mondd csak meg neki. Hátha megvigasztalja. – Jó, megmondom. – Rendben. És még egyszer köszönöm. – Nincs mit – feleltem, és közben minden erőmmel arra gondoltam: „Ne tedd le, Paulus, mondj még valamit, beszélgessünk még a halálról vagy a karácsonyról vagy amiről csak akarsz.” – Akkor szia. Találkozunk a suliban. – Oké, szia – tettem le, gyűlölve magam, amiért nem tudok társalogni. Még a kezemben volt a kagyló, amikor anyám bejött a nappaliba. Na jó, gondoltam magamban, most majd megkérdezi, ki ez a fiú, és cinkos tekintettel beletúr a hajamba, hogy mindent kiszedjen belőlem. – Azt akartam mondani, Júlia, hogy ami reggel történt… Nocsak, micsoda meglepetés! Pedig ő vette fel a telefont, hisz ő szólt, hogy keresnek. Paulusnak egyáltalán nem lányos a hangja. Átismételtem magamban: anyám tudja, hogy egy fiú hívott, először fordul elő ilyesmi, és még csak fel sem említi, meg sem kérdezi, ki volt az. – Azt akartam mondani – folytatta –, hogy nem volt igazam, hogy kiabáltam. Nem lett volna szabad ennyire haragudnunk. Apádat mélyen felkavarta, hogy megpofozott. .. – O… – vágtam közbe – nem érdekes. Mondd meg neki, kérlek. Nem nagy ügy az a pofon. Már nem is emlékszem rá. Anyám elmosolyodott. – Aranyos vagy – mondta. – És igazad volt reggel. Igaz, hogy nem lettünk nincstelenek. Van megtakarított pénzünk, és ahogy mondtad, apád segélyt is fog kapni. Nem igazán a pénz a gond. Ajajajj, gondoltam. Ha nem a pénz a gond, könyörgöm, anya, ne mondd meg, mi az. Érzem, hogy százszor rosszabb lesz. – Valójában apád depresszióba esett. Meglepődtem. Mindig is depressziósnak láttam apámat. Azt hittem, a személyisége része. – Amikor te megszülettél, megkért, hogy hagyjam abba a munkát. Tudod, hogy manöken voltam. Nagyon jól kerestem, és nyugodtan folytathattam volna. De apád nem akarta. Szerinte a férfinak kell eltartania a családját. A nőnek a gyerekekkel kell törődnie. Kicsit sarkítva mondom, mert apád egyáltalán nem egy macsó, de… mindegy, nem számít. Belementem. És most, hogy elvesztette a munkáját, szégyelli magát. Azt mondja, nem képes eltartani minket. Azt mondja, hogy elrontotta az életét, soha nem lett volna szabad hozzámennem (anyám beszéd közben elsírta magát), túl jó vagyok hozzá, el kellene válnunk… A válás szó felismerhetetlen lett a kitörő zokogástól, de jó pszichológusként mégis megértettem.

Anya, gondoltam magamban, miért kell éppen ma a házassági bajaitokról beszélned nekem? Miért kezdesz úgy beszélni velem, mint egy barátnő? Miért nem próbálsz inkább megtudni valamit a magánéletemről? Miért nem teszel fel inkább ezer indiszkrét kérdést? Anya, halálosan szeretnék mesélni neked Paulusról. Nagyon kedves, hogy elmondod, mi a baj itthon, de nem érdekel. Nekem kell elmesélnem az életem, nem neked. – Akarod, hogy beszéljek apával? – Nem – szipogta –, nem érdemes. Valahogy boldogulok. Csak azért mondtam el, hogy megértsd. Hogy ne aggódj. Újra beletúrt a hajamba. A szemébe néztem, és a tekintetem azt mondta: anya, azt hiszem, szerelmes vagyok. – Te vagy az én édes kicsi lányom – mosolygott rám. – Halló, Johana? – Igen. – Júlia vagyok. – Összevesztünk. – Tényleg? – Nem emlékszel? Te idegesítesz, én meg cseszegetlek, vagy fordítva, már nem is tudom. – Nem, az lehetetlen, Johana. Ez már a múlt. – Mondani akarsz valamit? – Igen. – Valami jót? – Igen, valami tök szupert. – Jó, akkor rendben. Kibékülhetünk. – Paulus felhívott. – És mit mondott? – Rengeteg mindent, hosszú lenne elmesélni. – Tudod, nekem eszembe jutott valami. Azt mondtad, ugye, hogy a Galaxie-ban találkoztatok tegnap. – Igen. – És azt is mondtad, hogy a nagymamája temetésére ment. – Igen. – Akkor megmagyaráznád, mit keresett a Galaxie-ban? Úgy értem, ha a nagymamája születésnapjára ment volna, teljesen normális, hogy előtte beugrik a Galaxie-ba, mondjuk ajándékot venni. De ha tényleg a temetése volt, mit keresett volna ott? – Mire akarsz kilyukadni? – Semmire, csak úgy érzem, sumákol. – Ha ilyen jó nyomozó, Bigyó felügyelő, megmagyarázná, mi érdeke fűződött volna a gyanúsítottnak ahhoz, hogy elhitesse velem, hogy meghalt a nagyanyja? – Az, hogy meghasson. Pszichésen manipulált, érted? – Csak annyit értek, hogy majd belepusztulsz a féltékenységbe, és jól tettem, hogy az előbb összevesztem veled. Nem is tudom, minek hívtalak fel újra. Egyébként meg nem érdekel, mit mondasz, mert ami az éleslátást illeti, egy metróval mindig le vagy maradva– – Állj, hagyd abba, most rögtön. Megmondom, mit csinálsz, ahelyett hogy a telefonba köpködsz: kedvesen leteszed, és odakened a felsőbbrendűségi komplexusodat, ahová gondolom. Oké? Viszlát, seggfej! Nem egész huszonnégy óra alatt Johana másodszor csapta le a telefont. És az a legrosszabb, hogy mind a kétszer tökéletesen igaza volt. Már nem emlékszem, melyik dalban éneklik, hogy a szerelemben elveszítjük a legjobb barátainkat. Nekem csak egy

legjobb barátom volt, és éppen a legtökéletesebb úton haladtam afelé, hogy elveszítsem Paulus Stern miatt. És ha igaz, amit mondott? Ha Paulus tényleg hazug csábító? Nemcsak Johanát veszítem el, hanem nevetségessé is válok. Azonnal cselekedni kell, elindulni visszafelé az érzelmek ösvényén, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, hogy újra Júlia Fuchs legyek, a szüleim lánya, a húgom nővére, Johana barátnője, az osztály okostojása, Karim Djélouli örök menyasszonya. Paulus, nem szeretlek. Paulus, nem szeretlek. Paulus, nem szeretlek. Ahogy telt az idő, egyre kevésbé működött ez az átkozott módszer. Jobban belegondolva egyáltalán nem érdekelt, hogy szórakozik velem, hogy manipulál, ahogy Johana mondta (vajon melyik idióta magazinból vette ezt a hülye kifejezést?), hogy esténként rajtam nevetnek a barátaival, hogy pókeren felteszi tétnek a testem Al Caponénak és a bandájának, hogy a copfomnál fogva végigvonszol a sárban… Bőven el tudtam képzelni magam a szerelem mártírjaként. Tíz évembe telt, mire felépültem a Djélouli-ügyből, belefér, hogy egész hátralévő életemben robotpilótára kapcsoljak a Stern-ügy miatt. Nem az volt a fontos, hogy kölcsönös legyen az érzés, csak az, hogy létezik valahol a levegőben. És nem lehet ok arra, hogy szakítsak Johanával. Tudtam, hogy amikor nem ért meg, leggyakrabban akarattal teszi. Johana arra vágyott, hogy buta legyen, ahogy én arra vágytam, hogy szép legyek. Ez megnyugtatta, mert amikor az agya jól működött, olyan dolgokat látott maga körül, amelyek miatt legszívesebben kiugrott volna az ablakon. Én az ő helyében, egy olyan anyával és apával, mint az övé, már rég gyengeelméjűnek tettettem volna magam, csak hogy békén hagyjanak. – Halló, Johana?… Johana, ne tedd le, nagyon fontosat akarok mondani. Te vagy az egyetlen barátnőm. A legjobb barátnőm. Imádlak. Hülye vagyok. Bocsáss meg nekem. – Halló! Ki beszél? – Ööö, Júlia vagyok. – Ó, te vagy az, drágám? Johana a szobájában van, máris szólok neki. – Jó napot, Madame Decourt. – Szólíthatsz Jocelyne-nak, tudod? – Nem, köszönöm, nagyon kedves, de képtelen vagyok a keresztnevükön szólítani a felnőtteket. Hallottam, ahogy Johana anyja megvonja a vállát, és leteszi a kagylót az aranypárnákkal teli bőrkanapéra. – Júlia? Mit mondtál az anyámnak? – Semmit, megint hülyét csináltam magamból, de kit érdekel… – Nagyon ügyes lehettél, ha sikerült hülyét csinálnod magadból anyám előtt, mert annyira ostoba, hogy komoly erőfeszítés kell, ha felül akarod múlni. – Hagyd már, Johana. Nem olyan vészesek az anyák, mint gondolod. – Miket beszélsz? Mintha hétköznapi józanság Nadine-t hallanám. – Igen, azt hiszem. Azt hiszem, kezdek nagyon hülye lenni. Azt hiszem, kezdem magam March doktor négy lányának képzelni. Johana, bocsáss meg az előbbiért. Bocsáss meg az összes többiért is. – Állj, ez már nagyon súlyos, Júlia. Fel tegyek egy Vivaldi-lemezt? – Miért pont Vivaldit? – Nem Vivaldinál vannak hegedűk? – De, de, Vivaldinál. De felesleges, seperc alatt újra Freddy leszek. – Amúgy jól vagy? – Igen, jól, de el sem tudod képzelni, mennyire izgatott vagyok. – De, el tudom képzelni. Mitterrand megfest téged, te megfested őt, már csak alkalmat kell találni, hogy söpörjetek, és hopp, egy hónap múlva eljegyzés, egy év múlva esküvő, négy év múlva két gyerek és ezer euró segély, maga a paradicsom!

– Igen, nagyjából ez van. Csak azon gondolkozom, nem volt-e igazad az előbb. Mi bizonyítja, hogy szeret… ööö, úgy értem, hogy igazán megfest. Ugyanolyan sovány, ugyanolyan hófehér, ugyanolyan rövidlátó és ugyanolyan félénk vagyok, mint azelőtt… – Ide figyelj, van egy ötletem. Ha elkezdődik a suli, rendezek egy osztálybulit vízkeresztkor. Anyám biztos belemegy, imádja a tompított világítást… Meghívunk mindenkit, Mitterrand-t is. Felteszünk valami zenét, táncolunk, és biztos vagyok benne, hogy a buli végére tudni fogod, hányadán álltok. – Gondolod? – Biztos vagyok benne. Így csináltam én is Jean-Baptiste-tal. – Na de Jean-Baptiste még hetedikben volt! – Nem az én hibám, ha korán érő típus vagyok. Esküszöm neked, ez a legjobb módszer. Különben is, egyetlen buli sem volt az osztályban év eleje óta, mintha apácazárdában élnénk. – Na jó, rendben. Mikorra esik vízkereszt? –Január 6. Várj, megnézem a naptárban… vasárnap lesz. Megtartjuk szombaton, 5-én, rögtön a sulikezdés után. – Tökéletes. Majd hívlak. Ma is vigyáznom kell Judithre. – Oké, később beszélünk. Hogy én micsoda hülyének éreztem magam! Mindig utáltam az ünnepségeket, bulikat, kiskoromban még a születésnapokat is. Nem tudtam táncolni. Szégyelltem magam. Amint elhalványultak a fények és felerősödött a zene, megfájdult a gyomrom. Végül mindig egy sötét sarokba húzódva találtam magam egy üveg kólával. Johana nem ilyen volt. Még Judith sem. Ők tudtak szórakozni, táncolni, chipset enni, sőt ami még jobb, chipsszel kínálni a szomszédjukat. Én a bulikon egy szót sem beszélgettem, mint a partra vetett hal, akinek már csapkodni sincs ereje, beértem azzal, hogy lélegzem, nehogy azonfelül, hogy nevetségessé teszem magam, ahogy magányosan ülök egy sarokban, nem táncolok és egy üveg kólát szorongatok, még mindenki szeme láttára halálomat is leljem szívmegállás következtében. – Júlia, Júlia, hol vagy? – A nappaliban, Judith. Mi van? Judith a háta mögött rejtegetett valamit. Felvonta a szemöldökét, huncut mosollyal összeszorította a száját, mint aki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. – Megjavítottam Bűzleszt! – jelentette ki hirtelen előrántva kopasz babáját. Bűzlesz valóban jobban festett, mint előző este. A csonkja helyén egy – apa szerszámosládájából kölcsönvett – harapófogó lógott, barna ragasztószalaggal rögzítve. Elég nyomasztó látvány volt, de Judith annyira elégedettnek látszott, hogy gratuláltam ehhez a remek sebészi teljesítményhez. – Megkérdezted apát, hogy elveheted-e a harapófogót? – Igen, és azt mondta, elvehetem, ami csak kell, mert különben is, már semmi jelentősége. Anyámnak igaza volt, apa tényleg nagyon rossz állapotban volt. – Tudod, mi történt, Judith? – ültettem a térdemre. – Mitterrand fia telefonált. Emlékszel, a fiú, akivel tegnap találkoztunk a Galaxie-ban. – Igen. – Na, azt mondta, hogy ne legyél szomorú, amiért nem ünnepeljük a karácsonyt, mert ő soha életében nem ünnepelte, és köszöni, mégis jól van. – Jó, jó, oké – felelte Judith. – De tudod, beszéltem erről Camellel… Mert ma reggel, amíg aludtál, anyával elmentünk vásárolni a Championba, és találkoztunk Camellel meg a mamájával, és megbeszéltük Camellel, hogy mi azért csinálunk egy kavicssütit. – Judith! Ne mondd, hogy még mindig kavicssütiket csináltok a ti korotokban!

– De igen. Jó dolog, tudod? Nem esszük meg őket, nem vagyunk már kisbabák, de azért megcsináljuk. Kimegyünk a térre, csinálunk egy kavicssütit, és jobban érezzük magunkat. Bárcsak kimehetnék a térre Paulusszal, és csinálnánk egy kavicssütit ehelyett a hülye vízkereszti buli helyett! Nem mondhatnám, hogy az idő múlásával javulnának a dolgok.

6. Másnap kezdődött újra a suli. Nagyon rosszul telt a szünidő. Johana végül elutazott síelni a fagyiárussal, én meg egyedül maradtam Judithtel, és néha Camellel, aki egyébként elég jó srác, bár kissé fiatal. Mindenfélét játszottunk: iskolásat, főzőcskéset, bevásárlóst, „mit eszünk”-öt, orvosost, gumiszalagos ugrálóst, bújócskát, ugró iskolát, sőt még „repül a, repül”-t is. Apám megpróbálkozott az álláskereséssel. Két meghallgatáson járt, és mindkettőről még elkeseredettebben jött haza. Az első interjún azt mondták, hogy félreértés történt, nőt keresnek, nem férfit, a másodikon pedig azt vetették a szemére, hogy nem beszél spanyolul. Utána egyfolytában azt magyarázta nekünk, hogy higgyük el, nem paranoiás, de érezte a munkaadók hangsúlyából, hogy azért nem akarják alkalmazni, mert túl kövér. Anyám hiába mondogatta, hogy semmi vész, még bőven van ideje, nem számíthat arra, hogy egy csapásra újra elhelyezkedik, meg aztán magasabb pozíciót érdemel, mint az igazgatósági titkárság, apám egyre depressziósabb lett. Most már nem beszélt válásról, inkább meg akart halni, hogy az életbiztosítása megélhetést biztosítson nekünk. Az étkezések kellős közepén, általában azután, hogy a vajhoz közelítette, majd mégis visszahúzta a kését, miután a tekintete találkozott anyám józan pillantásával, azt mondta: – Az lenne a megoldás, ha meghalnék. Mindenkinek úgy lenne a legjobb. Mondhatom, rendkívüli hatást tett ránk. Judith zokogni kezdett, anyám az ajkát harapdálta, és azt mondta, „drágám, hogy mondhatsz ilyet”, én meg azt gondoltam: „dögölj meg, te disznó”, remélve, hogy Isten nem hallja, és főleg ha hallja is, nem támad az a furcsa ötlete, hogy teljesíti a kívánságom. Csak bosszúvágyból gondoltam ilyen szörnyűséget. Egy apának nincs joga a gyerekei füle hallatára olyasmit mondani, hogy meg akar halni, ahogy a hajóskapitány sem hagyja el a süllyedő hajót a matrózok előtt. Kell egy felelős, valaki, aki erősebb a többieknél, különben haljunk csak meg mind, és ne is beszéljünk róla többet. Annyira haragudtam rá, hogy egyetlen szót sem szóltam hozzá a két hét alatt. Az a szemét észre sem vette. Anyám amennyire lehetett, igyekezett megvédeni minket apám depressziójától. Este újra felkapcsolta a lámpákat, bevásárolt, főzött, veszekedett velünk és kiselőadásokat tartott az erkölcsről és a tisztaságról. Mégsem volt már ugyanaz. Már nem kényeztette nyíltan Judithet, és letett minden próbálkozásról, hogy szóra bírjon és betörjön a magánéletem minden apró zugába. Alig ismertem rá, amikor egy szép napon kopogott, mielőtt belépett volna a szobámba. Megkönnyebbültem, hogy békén hagy és tiszteletben tartja a világomat, ugyanakkor mégis elhagyatva éreztem magam, és magányos voltam, nagyon magányos. Néha este, amikor az egész napot Judith szobájában a földön ülve töltöttem, tettetve, hogy szórakoztatónak találom a játékokat, amelyeket már három éve is untam, azon kaptam magam, hogy hiányoznak anyám indiszkrét próbálkozásai, és reménykedve lesem, hogy betoppan a szobámba és panaszkodik rám, lerogy az ágyamra és a világ összes bűnét a szememre veti. A borzalom december 31-én este hágott a tetőfokára, amikor anyám, megint csak óvó szándékkal, elküldött minket Judithtel a nagyanyánkhoz. Nem mesélem el a Bourvilkomédiát, biztos mindenki látta már. Még Judith is kívülről fújta. Halálosan unatkoztunk a tévé előtt. Megpróbáltuk megenni a hamis kaviáros pirítósokat, amelyeket Nagyi készített, hogy örömet szerezzen nekünk, de annyi vajat kent alá, hogy képtelenség volt úgy tenni, mintha ízlene. Éjfélre már rég aludtunk, annyira nekikeseredtünk, mert máskor mindig a szüleinkkel töltöttük a szilvesztert, pezsgőt ittunk, becsíptünk és remekül szórakoztunk.

Tizenegy és fél óra múlva kezdődött újra az iskola, és ez több mindent jelentett. Jelentette, hogy viszontlátom Paulust – akiről nem hallottam a halálos telefonhívás óta –, jelentette, hogy hamarosan itt a vízkereszt, hogy még nem csináltam meg a házidolgozatot, amit 5-én kell leadni, hogy elalvás előtt még mindenképpen ki kell találnom, mit vegyek fel, különben egy órát töltök a szekrény előtt és elkésem a suliból, és hogy a második félév, amely, mint tudjuk, az év nehezebbik fele, elkezdődik. Ezek a dolgok jártak a fejemben, és lassan úgy éreztem, képtelen leszek túlélni a tanítás első napját. Illetlenségnek tűnt, hogy mindazok után, amik a szünet alatt történtek, apám munkanélkülisége, anyám újonnan támadt tisztelete a magánéletem iránt, a szerelmem. .. stb. után ugyanúgy üljek a suliban ugyanazok mellett, mint két héttel korábban. Az ágyamon fekve elképzeltem megérkezésem az osztályba: Nadine négy pusziját – aki a szünidő előtt nem feledkezett meg arról, hogy azt mondja: „Viszlát jövőre, haha!” –, Coralie Toquet műmosolyát, Sylvie Guidon királynői megvetését és Johana ellenállhatatlan barnaságát – ahogy ismerem, több időt töltött egy nyugágyban heverészve a sípálya alján, mint snowboardra csatolva a hegytetőn. A tanárok is ugyanolyanok lesznek, madame Lavis, madame Gobelin, madame Marcel, madame Guillaume, azok, akik Fuchsnak szólítanak, és azok, akik Júliának. Tényleg, miért nincs egyetlen férfitanárunk sem ebben a nyomorult suliban? Pedig tizennégy éve koedukált. Minden úgy folytatódik tovább, mint azelőtt, a röpdolgozatok, a nagydolgozatok, a késve leadott, ahogy a tanárok mondják, összecsapott leckék, amelyekre mégis elég jó jegyeket kapok, mert nem könnyű lehúzni az osztály legjobb tanulóját. Bizonyos értelemben megnyugtató ez a mindennapi rutin, amelybe bármikor bekapcsolódhatunk, továbbra is észrevétlennek maradva. Mégis nevetséges volt arra gondolni, hogy másnap, amikor bemegyek, a többiek ugyanazzal a szemmel néznek majd, mint azelőtt, azoknak a szemével, akik osztálytársaim, akik nem barátaim, de akikkel köszönünk az utcán, mert mindennap találkozunk, ugyanabban a teremben ülünk, félmeztelenül látjuk egymást az öltözőben, és néha együtt táncolunk az év végi bulikon. Ha egyszer legalább minden úgy történne, mint az álmokban, az osztálytársaimnak kikerekedne a szeme, és megcsipkednék magukat, hogy megbizonyosodjanak róla, nem álmodnak, ahogy meglátnak holnap, engem, Júlia Fuchst, a jó tanulót, az engedelmes lányt, de szerelmesen, vagyis tetőtől talpig megújulva a fuvallattól, amelytől megszédülök, ahogy megpillantom magam a tükörben, megnőve, megnyúlva és elmélyülve a vulkanikus erőtől, ami a leghétköznapibb önvizsgálatot is barlangi merüléssé változtatta. Nem ugyanaz a lány voltam, tudtam magamról, anyám is tudta rólam, apámat nem érdekelte, Judith túl kicsi, hogy észrevegye, de a francba is, a francba, ordított rólam. Új énem ezernyi fényben ragyogott, mintha kisúrolták volna, mégis biztos voltam benne, hogy másnap senki nem jön majd oda hozzám – még Johana vagy Paulus sem –, hogy azt mondja: „Júlia, kivirultál, alig ismerek rád” vagy „Milyen ragyogó vagy, Júlia!” vagy éppen: „Hajlandó vagy még szóba állni velünk, akik csak lárvák vagyunk melletted, te kirobbanó nőiesség, érettség? Felkeltem az ágyból, hogy megnézzem magam az ajtómon lógó nagy tükörben. Mindazok után, amiket az imént gondoltam, arra számítottam, hogy életemben először ellenállhatatlannak látom majd magam. Nagyot csalódtam. Bennem dúltak ezek a hatalmas viharok, mégsem láttam a változást még én magam sem. Ugyanolyan kényelmetlenül éreztem magam a tükör előtt, mint máskor. Hirtelen szembesülve a külsőmmel megpróbáltam becsapni tulajdon szemem, kidüllesztettem a mellem, mintha nem láttam volna már első ránézésre, hogy lapos, akár egy félresikerült sütemény, ringattam a csípőmet, és mélyen a saját szemembe néztem, mintha csak természetes lenne nálam a hasonló testtartás, végül levettem a szemüvegem, és akkor az elmosódó foltban, amelyben két fekete lyuk volt a szemem, megláttam, hogy az ember nem változik meg

csak így, egyik napról a másikra. Visszavettem a szemüvegem, és újra magamra ismertem: hosszú, sovány lábammal a túlságosan rövid kordnadrágban, ügyetlen karommal, amely úgy lógott ki a pulóver ujjából, mintha percenként nőne egy centit, göndör, lófarokba kényszerített hajammal, amelyet nagyon művészinek találtam, míg csak meg nem néztem szemből, fakó és kunkorodó tincseimmel, számmal, amely mindig nyitva van egy kissé, mint egy beszélő és járó babának, a bőrömmel, amely már önmagában is a kecsketej reklámja lehetett volna, szeplőimmel, amelyek még Marilynt is elcsúfították volna, összességében egész testemmel, amit megpróbáltam egyetlen pillantással befogni, s amely mégis kitartóan küldte felém a legapróbb részleteket, minden kis hibát, mintha apró darabokra vágva került volna mikroszkóp alá. Nem voltam valami szép, és százezredszer is azt kérdeztem magamtól, vajon mit láthat bennem a csodálatos Paulus Stern. Ha legalább ismert volna, igazán jól ismert volna. Ha tudta volna, hogy nemcsak jó tanuló vagyok, hanem ráadásul ezer dolgon elgondolkozom otthon, egyedül, hogy jó szívem van, bár egy kicsit összezavarja a félénkség, de azért tényleg jó, akkor talán lett volna némi, halvány oka, hogy szeressen. Az a baj, hogy csak a külsőmet ismerte, és arról nem mondhatom, hogy káprázatos lett volna. Ő szép volt, természetesen szép, sőt annyira szép, hogy még a fiúk is különös tisztelettel övezték. Érthető, hogy szeretik. Tényleg érthető? Nem túl nagy dicsőség, ha valakit a szépségéért szeretnek. Vajon a gyönyörű feje miatt gondolok egyfolytában rá? Mert magas volt, nagyon finom vonalú nyakkal és szép rajzolatú kulcscsonttal (akkor láttam, amikor késve érkezett a matekdolgozatra, közvetlenül a szünidő előtt, és egyhamar nem felejtem el). Ha a két szép szemébe szerettem volna bele, akkor már szeptemberben megtörtént volna, amint elkezdődött az iskola, amint belépett az osztályba. Ahogy átlépte a küszöböt, a lába elé vetettem volna magam: „Taposs meg, ó, uram, szeretlek, szeretlek, szeretlek.” Nagyon jól emlékszem, hogy amikor szeptember 3-án megjelent tengerészkék zakójában – ő volt az egyetlen másodikos, aki ilyet hordott –, barna, samponreklámként ragyogó hajával, gyönyörű fekete szemével és háromszáz kilométeres szempilláival, épp csak annyit gondoltam: „Na, megint egy szépfiú, aki biztos odáig van magától” – és soha többet rá sem néztem. Ma már elismerem a logikám gyengeségét, mely szerint arra gondoltam: „Te ronda vagy, de okos, ő szép, akkor biztosan hülye.” De az élet nem száz százalékig olyan, mint a csúnya királyfi meséjében. Nem estem a csapdájába, tehát másért szeretem. Mert nevetett velem és Judithtel, mert olyan jól megértette velem, mit csinál Gilda néni a föld alatt, és talán egyszerűen csak azért, mert szeretett. A szépségnek ehhez nem volt semmi köze. Hurrá, gratuláltam magamnak remek elemző teljesítményemhez. Ha én nem a szépségéért szeretem, bőven lehet, hogy ő is szeret, hiába vagyok ronda. Ez az érvelés megállt a lábán, olyan remekül megállt, hogy még madame Lavis, a matektanárom is bólintott volna a hallatán, jelezve, hogy „látjátok, a matematika nem olyan bonyolult, csak józan ész kell hozzá”. Hiába állt meg azonban a lábán, nem hittem benne, ahogy XIV. Lajos sem hitte volna, még egy műholdas fényképpel a kezében sem, hogy a Föld gömbölyű. Vannak dolgok, melyeket százhét évig kell ismételgetni és bizonygatni, hogy elfogadjuk. Nekem is idő kell hozzá, hogy elhiggyem, szerethet valaki. Brrr! Az a szemét vekker csörögni mert, pedig észre sem vettem, hogy elaludtam, és még mindig nem fejeztem be az 5-én leadandó dolgozatot, nem döntöttem el, mit veszek fel, és olyan fáradt voltam, mintha két hete nem aludtam volna. A világító kijelző felé fordultam: a csengés nem tévedett, tényleg hét óra volt, és már másnap, az iskolakezdés napja, a nap, amelyre egész éjjel készülnöm kellett volna, ahelyett hogy félig felöltözve elalszom. Kiugrottam az ágyból. Nem vesztegethettem az időt, alig félórám maradt kiválasztani a ruhákat, negyedóra megmosakodni és felöltözni, és újabb negyedóra megbizonyosodni

arról, hogy nem ejtettem súlyos hibát, például nem vettem csipkés fehér zoknit tél közepén, és végül átmenni anyám, a stílus fővezére indulás előtti vizsgáján. A szekrényemben nézelődve rájöttem, hogy félóra nagyon sok ahhoz, hogy a semmi és a semmi között válaszszak, mert ahogy mondani szokták, nem volt egy rongyom sem. Volt kordnadrágom, három példányban, egy kék, egy bézs és egy sötétzöld, négy blúzom, egyiket jobban utáltam, mint a másikat, két formátlan és túlságosan rövid ujjú pulóver, egy mellény, amit Gilda néni kötött, és talán szép lett volna, ha a nagyanyám nem tanácsolja neki, hogy keverjen bele itt-ott arany szálakat, hogy fiatalosabb legyen, egy skót szoknyám – no comment –, a rózsaszín nyári szoknyám, amelytől anyám eltiltott, egy ruha, amit Adrienne unokatestvéremtől örököltem (ezer euróval sem lehetett volna rávenni, hogy akár az egyik ujjába is belebújjak), egy farmer (nem Levi's, azokat soha nem árazzák le) és a selyemruhám a széles ujjakkal, Judith kedvence. Nem volt harminchat megoldás. Vagy ugyanolyan ronda leszek, mint szoktam, vagyis nadrágot és pulóvert veszek, vagy felveszem a széles ujjú selyemruhámat, amelyet én is nagyon szerettem. Csak az volt a baj, hogy ha ebben a ruhában megyek suliba, azzal mintha azt üzenném Paulusnak: „Drágám, mikor esküszünk meg?” Úgy volt, ahogy gondoltam, nem volt választásom, de mire erre rájöttem, már hét óra huszonöt volt. Öt percem maradt, hogy megtudjam, újra alávetem-e magam a melltartó próbatételének. – Júlia, muszáj lesz új kabátot vennünk neked! – jelentette ki anyám, ahogy háromnegyed nyolckor a konyhába léptem fekete kordomban, a túl rövid ujjú fekete pulóveremben, rugalmas gumitalpú csizmámban, régi, megszokott kabátomban és homlokomon a felirattal: „Ó, emberek, megint melltartót vett.” – Ne adjam kölcsön a háromnegyedes kabátom? – tette hozzá. – Most már biztosan jó rád, majdnem olyan magas vagy, mint én. Úgy érted, a piros kabátodat? – gondoltam, de képtelen voltam kinyitni a számat, lebénított a hála. Azt, amelyikről két éve álmodozom? Azt, amelyiknek zöld bélése van, sárga csíkokkal? Azt, amelyiktől még Sylvie Guidont is megeszi a sárga irigység? – Várj, maradj, anya, ne fáradj, megkeresem én – feleltem gyorsan, félve, hogy a gardróbhoz vezető úton meggondolja magát. Van boldogság, gondoltam, ahogy belebújtam a puha ujjakba, amelyek a kézfejem közepéig értek. Szokás szerint húsz perccel korábban érkeztem a suliba. Felmentem a tanterembe, de mielőtt leültem volna, meggondoltam magam. Ha leülök, le kell vennem a kabátom, arról pedig szó sem lehet, hogy a suli legszebb kabátja egy szék támláján töltse a napot. Mindenkinek látnia kell, hogy én viselem. Lementem, és háromszor lassan körbejártam az udvart, egészen az első csengetésig. – Te szemét! – kiáltotta Johana, ahogy meglátott. – Csúcs a kabátod! Honnan szerezted? – Anyámé – súgtam, hogy senki ne hallja meg. – Nem vagy valami barna. – Tudom. Egyfolytában havazott, ráadásul a második naptól megállás nélkül veszekedtünk. Szóval szar utazás volt, a változatosság kedvéért. – Sziasztok, lányok – közeledett felénk hatalmas léptekkel Nadine, akár egy pocakos zsiráf. – Boldog új évet! Johana rá sem nézett, mint egy robot, sarkon fordult, és szó nélkül leült a helyére. Nem tehetett róla, képtelen volt elviselni a népi bölcsességek főpapnőjét. Meg sem bírt maradni mellette, még akkor sem, ha nem szólt, ha nem figyelt. Le kellett lépnie, amint pótolhatatlan Nadine-unk feltűnt a színen. Rosszul vagyok tőle, mondogatta Johana, mintha pótkávét kevernél össze nyálas édességreceptekkel! – Szia, Nadine – sikerült beszúrnom a négy puszi közé.

– Na, milyen volt a szünidő? – harsogta, majd jóval halkabban hozzátette. – Nem volt túl gáz? Beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem, hogy miről beszél, és a hallgatást, mialatt felidéztem magamban bődületes hazugságomat az ál-igazi szüléimről, máris a természetes zavar számlájára írta. – Értem – sütötte le a szemét, hogy együtt érzőnek hasson. – Most vidéken voltam a családommal, de a februári szünetben Párizsban maradok, találkozhatunk, ha akarod. Eljöhetnél hozzánk néhány napra. Majd meglátod, nagyon jó fejek a szüleim. Alkalmam nyílt volna egy időre beköltözni a két lábon járó józan észhez, és tudtam, hogy ilyen lehetőség jó darabig nem adódik újra, mégis nemet mondtam. – Igazán kedves vagy, de februárban elutazunk síelni, és tudod, úgy szeretnek, mintha az igazi szüleim lennének. Nadine, megtiltom, hogy könnyes legyen a szemed, gondoltam, de nem mertem ránézni. Még mindig a folyosó sárga-szürke erezetű zöld linóleumára szegeztem a tekintetem, amikor megláttam egy pár cipőt, amelyet úgy ismertem, mintha én varrtam volna. Paulus. Paulus. Paulus. Harangként zúgott a fejemben. Éreztem, hogy elpirulok. Szó sem lehetett róla, hogy felpillantsak, hogy lássa, hogy elvörösödtem, még ha szép összhangban van is a színem a kabátommal. Nadine, aki a véleményemet ki sem kérve úgy döntött, hogy a legjobb barátnőm lesz, látva, hogy elpirulok és nem emelem fel a fejem, azt hitte, hogy sírok. Megfogta a kezem, amitől olyan nevethetnékem támadt, hogy a pirulás leszáguldott a torkomba, ahol már így is elég sokan voltak ebben a pillanatban. Felpillantottam, és Nadine szomorúbohóc-mosolya mögött láttam, hogy Paulus Martinnel beszélget. Nem tudom, miért, de csalódást éreztem. Ott, a suli folyosóján, a többi fiú és lány között olyan semlegesnek tűnt. Megérezhette a pillantásom, és rám nézett. Az árulás kellemetlen érzése azonnal szertefoszlott. Rám mosolygott, rámosolyogtam. Ez minden. Azért mondom, hogy „ez minden”, mert annyira átható volt a pillantásunk, hogy valaminek történnie kellett volna, a többieknek félre kellett volna húzódniuk, hogy egymáshoz léphessünk, villámnak kellett volna felhasítani az eget, meg kellett volna remegnie a földnek. De nem. Semmi több nem történt. Még oda sem jött köszönni. A haverjaival volt, beszélgetett, nevetett, mesélt a megéve-i szünidőről, vagy mit tudom én! Onnan, ahol álltam, semmit sem hallottam. Talán a nagyanyja temetéséről mesélt tréfálkozva, vagy rólam. Talán azt mondta: „Láttátok a kis barátnőmet, a túl nagy piros kabátjában? Ebben a színben nem tévesztem szem elől, az biztos! Látjátok, hogy kiöltözött a kedvemért? Rajong értem, srácok, sínen vagyok!” – Melléd ülhetek? – kérdezte Nadine, miközben én a létezéséről is megfeledkeztem. Mi lelte? Terápiára akar fogni, mintha azt mondaná: te vagy az elveszett kutyus, én meg a jóságos új gazdi. Erre nem álltam készen. – Nem – feleltem könyörtelenül. – Értem – mondta (hogy csinálta, hogy mindig mindent értett?). – Egyedül akarsz lenni. Leültem Johana mellé, és elkezdődött az angolóra. A százezredik szöveget olvastuk az egyesült államokbeli rasszizmusról, nem volt jobb dolgom, mint hogy egész órán kockás papíron levelezzek, miközben a színvonal fenntartása érdekében időnként remekül megfeleltem Marcel tanárnő kérdéseire. Úgy telt el az óra, hogy egyetlenegyszer sem néztem Paulus felé. Johana többször is írta, hogy engem néz, hogy egyfolytában engem néz, sőt még integet is, hogy Johana szóljon nekem, hogy forduljak meg, de nem hittem neki, és ráadásul úgy éreztem, az egész osztály tudja, mi folyik, és mint a bulvárlapok olvasói, alig várják, hogy megismerjék kalandunk folytatását. Szinte hallottam harmincnégy szurkolónk moraját és biztatását, mint egy focimeccsen: „Gyerünk, Júlia, gyerünk! Hajrá, Júlia, hajrá!”

Most már bántam, hogy anya piros kabátját vettem fel. Ha a régi, megszokott kabátomban jöttem volna, talán senki nem figyel fel rám. Talán hátrafordulhattam volna, sőt oda is mehettem volna köszönni Paulusnak az óra előtt, puszit adhattam volna neki, megfoghattam volna a kezét… így viszont lehetetlen volt, láttam a pillantásokat, amelyek kíváncsian rám szegeződtek, és éreztem, hogy mindenkiben az a gondolat motoszkál: „Júlia kiöltözött. Valami történni fog.” Hirtelen megértettem, milyen nehéz a sztárok élete. Óra után szélsebesen bepakoltam a cuccaimat, hogy az elsők között menjek ki, és ne találkozzam össze Paulusszal. Két matekóra következett. Tökéletes. Elbarikádozom magam az első sorban, szenvedélyesen belemerülök a szünidő előtti dolgozat javításába, és amint kicsengetnek, kirohanok és hazamegyek. – Halló, Júlia? – Igen. – Johana vagyok. Miért nem vártál meg? Nem akartál a menzán kajálni? – Nem voltam éhes. – Jól tetted, mert ritka undormány vagdalt volt, tudod, olyan „a kutya nem kérte, ezért úgy gondoltuk, nektek ízleni fog”… és tudod, mit? – Nem, de könyörgöm, Johana, ne gyújts rá, mielőtt elmondod. – Nem, nem, már ég a cigim. Kész katasztrófa. Hányas lett a matekdolgozatod? – Húszas, mint mindig. Miért? – Ez micsoda hülyeség! Nekem négyes lett. – Azt meg hogy csináltad? Mindent lemásoltál, nem? – De, de. – Lavis észrevette, hogy másoltál, és levont pontokat? – Nem. Csak annyit írt a tetejére: „Fejlődik, csak így tovább.” – Kedves. Na de én mit csinálhatnék? Nem az én hibám, én rendesen feléd toltam a papírom. – Ó, nem érdekes. Különben sem gondoltam soha, hogy a tanulmányaimmal fogok érvényesülni az életben. Egyébként azért hívtalak, mert azt hittem, te is négyest kaptál, és biztosan szomorú vagy, mert neked… – Mert nekem ez az egyetlen esélyem, hogy érvényesüljek az életben, amilyen ronda fejem van, igaz? – Ne idegelj már! Ahogy egyszer mondtad, minden jól van a világban, én hülye vagyok, te ronda vagy, nincs okunk panaszra. Na jó, elég a hülyeségből. Beszéljünk a buliról. – Túl késő megszervezni. Még senkinek nem szóltunk. Alig leszünk páran. – Ha mi ketten ott leszünk, és eljön még Paulus Stern, semmi gond. De ne aggódj, mindenkinek szóltam ebédnél. Még a nagy barátnődet, Nadine-t is meghívtam. Eljön az egész osztály. Mondtam mindenkinek, hogy hozzanak enni- meg innivalót, így még készülnünk sem kell. – És a zene? – A bátyám vállalta, hogy ő lesz a DJ. Majd meglátod, szuper lesz. – Azért ne legyen túl sok lassú. – Miért, mit akarsz táncolni? Keringőt? – Nem tudom. Nem is érdekel, nem tudok táncolni. – Már ezerszer elmondtam. Nem kell tudni. A tánc csak ürügy. – Éppen ez benne az undorító. Ha elmész valakivel táncolni, az olyan, mintha megmutatnád neki a feneked. – Te beteg vagy! Ugye nem fogod megint egy sarokban tölteni a délutánt, kólamérgezéssel? – De, pontosan.

– Ha ahhoz van kedved, csak tessék. – Anyádnak szóltál? – Nem kell, feltöltő hétvégére megy. – Milyen hétvégére? – Feltöltő. Egy csomó hozzá hasonló lököttel elutaznak egy vidéki kastélyba, hogy újraéljék a születésüket. Biztos izgalmas lesz. – Nem is tudtam, hogy van ilyen. Szívesen kipróbálnám. – Nem értelek, Júlia. – Állj! Olyan vagy, mint anyám. – Na jó, szia, holnap találkozunk… várj… megcsináltad a fogalmazást? – Nem, még el sem kezdtem. – Mit fogsz írni? Nekem semmi ötletem nincs. Micsoda baromság ez a téma. „Az éjszaka”, hogy lehet erről fogalmazást írni? Én éjjel alszom. Még ha szupernagy margót hagyok, akkor sem tudok két sornál többet írni. – Nekem tetszik. Egy ilyen témáról bármit lehet írni. Mesélj például… mit tudom én… volt már álmatlan éjszakád? – Több tucat is. – Na, akkor mesélj el egy álmatlan éjszakát. – Ne röhögtess, képtelen vagyok rá! Tudod, hány éves Gobelin tanárnő? Ráadásul gyászol. Nem, nem tehetem ezt vele. Azt hiszem, inkább be sem adom. Majd azt mondom, hogy beteg voltam a szünidő alatt. – Ha gondolod. Na szia! Elővettem egy dupla papírt, és írni kezdtem. Amikor anyám vacsorázni hívott, már az ötödik dupla lapnál tartottam. Jól telt a vacsora, Judith elénekelt egy dalt, amelyet az iskolában tanult, apa pedig azt mondta, hogy talán van esélye az Air France-nál. Apám mint légiutas-kísérő! Ez csúcs! Fél tízkor újra munkához láttam, és éjfélkor elkezdtem visszaolvasni, amit írtam. „Az éjszaka”, milyen zseniális téma! Köszönöm, Gobelin tanárnő. Egy ilyen témáról bármit lehet írni. Minden, ami egy hónapja a szívemet nyomta, most ott sorakozott a papíron, szépen sorokba szedve, hosszú mondatokban, amelyeket Gobelin tanárnő úgy olvas majd, hogy közben észre sem veszi, hogy az életemet mesélem el. Meg kell mondjam, nem nagyon érződött rajta. Metaforákban írtam, ahogy mondani szokás. Most már csak annyi volt a dolgom, hogy ne üttessem el magam egy kocsival másnap reggel a suliba menet, aztán hazafelé másnap este, aztán Johanához menet szombaton, hogy végre szembenézzek a sorsommal, a sötétben, egy üveg kólával, és arra gondolva, hogy ha dohányoznék, legalább tudnék mit kezdeni a kezemmel. Számoltam. Már csak negyvenkét óra volt hátra a buliig. Sok. Hosszú idő negyvenkét órát várni valamire. Képzeld el, hogy egy reptéren vagy, ülsz a műbőr fotelban, bőröndöd a térded közé szorítod, nehogy ellopják, és hirtelen – ti-da-dam – az utaskísérő hangja – vagy az apámé, mert a legfrissebb hírek szerint az Air France-nál fog dolgozni – bejelenti, hogy a gépednek műszaki problémája van, letört az egyik szárnya, folyik a víz vagy mit tudom én, és ezért negyvenkét órával később indul. Nagyon hosszú idő. Ugyanakkor hihetetlenül rövid is. Mert ha száz év állt volna a rendelkezésemre, hogy felkészüljek a sorsommal való szembenézésre, azt is kevésnek találtam volna. Valójában mennyi is negyvenkét óra? Nem kevés alvás, vagyis két éjszaka, aztán egy testnevelésóra, ahol talán megtanulok kézen állni, egy óra matek, amelynek a múlását észre sem veszem, mert imádom a matekot, két óra francia, amikor leadom a lelkiéletem metaforáit tartalmazó fogalmazást, két óra ebédszünet a menzán, egy óra földrajz, egy óra történelem, egy óra latin és egy óra görög, aztán hopp, kimerülten haza, kipihenni sincs időm magam, máris vacsora, alvás, azt már beleszámoltam, reggel lustálkodás az ágyban, a ruhák kiválasztása, és hopp, hopp, hopp.

– Júlia, elvigyen apa kocsival? – Nem kell, anya, majd megyek busszal. – Johana mamája otthon lesz? – Igen, igen, mondtam már. – És biztos, hogy nem viheted magaddal Judithet? – Na de anya, buli lesz! Voltál már buliban, nem? Nem gyerekeknek rendezik. Nem örültem, hogy magára kell hagynom a húgom szombat délután, de már így is elég gondom volt. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a kólatúladagolást Judithtel az egyik, Bűzlesszel a másik oldalamon vigyem véghez, mert úgy már egész biztosan klinikai eset lettem volna. – Igazad van, édesem – mondta anyám, aki nem győzött meglepni. – Judith unatkozna. Elviszem inkább moziba. Abban a pillanatban bármit megadtam volna azért, hogy hat és fél éves lehessek, és megnézhessem anyámmal A dzsungel könyvét vagy akár a Hófehérkét. Mert abban a pillanatban tizennégy éves voltam, és arra készültem, hogy végre megcsókoltassam magam egy fiúval. Felesleges mellébeszélni, az ünnepségek, bulik, összejövetelek csakis erről szóltak. Hogy ott álljunk a sötétben, egy fiúval szemben, és hagyjuk magunkat. Borzalmas. De mindenkinek meg kell tapasztalnia. – Anya, milyen vagyok? Óriási erőfeszítésembe került feltenni ezt a kérdést, először is mert féltem a válaszától, másodszor mert azt jelentette, hogy hirtelen arra vágytam, hogy szép legyek, ami az ő gondolataiban egyet jelentett azzal, hogy szerelmes vagyok. – Nem akarok dicsekedni – felelte –, de jó munkát végeztem. Mindig is mondtam, hogy ha egy kicsit igyekeznél, nagyon csinos lehetnél. Te mit gondolsz, Judith? – Én azt gondolom – mondta Judith nagyon lassan, olyan csillogással a szemében, ami a legrosszabbat jelezte előre –, hogy Mitterrand fiának nagyon fog tetszeni ez a szőrös pulóver. Anyám mosolyogva égnek emelte a tekintetét, mintha azt mondaná: milyen édes a gyerekszáj! – Nem tudom, honnan veszed ezt – simogatta meg anyám a fejét. – És nem azt mondjuk, hogy szőrös pulóver, hanem moher. Tőle kaptam kölcsön. Anyám kölcsönadta nekem a moher pulóverét. Úgy értem, az, hogy kölcsönadja a piros kabátját, ami már két éve megvan, még elmegy, de hogy odaadja a moherpulcsiját is, amit most vett, a moherpulcsiját, ami még soha nem is volt rajta, az már nagyon gyanús volt. Biztosan úgy döntött, hogy megszabadul tőlem. Hirtelen mindent megértettem. Apámmal együtt eszelhették ki. Biztosan azt mondta neki: „Édesem, azt hiszem, sokkal könnyebben megélnénk a munkanélküli-segélyből, ha csak három szájat kellene etetnünk. Judith még kicsi, de Júliát már férjhez adhatjuk.” Apám pedig igent mondott, mert mióta lemondott nemcsak a vajról, hanem még a kenyérről is, hogy olyan lehessen, mint egy légiutas-kísérő, semmire nem volt ereje nemet mondani. Még egyszer, utoljára megnéztem magam a tükörben. Szuperül festett a világosszürke pulóver a piros kabát alatt. A kordbársony nadrág nem volt valami nagy szám, de vagy az, vagy a skót kockás szoknya, a csizma olyan volt, amilyen, a frizura meg, melyet anyám csinált nekem, tökéletesen hatott, majdnem úgy, mintha egyenes hajam volna. – Na, megyek. Nem jövök későn. Mire Johanához értem, már behúzta a függönyöket és eloltotta a lámpákat. Még senki nem érkezett meg, és a nappali kicsit úgy festett, mint a cirkuszi porond az előadás előtt. Ott sorakozott a teljes felszerelés: a lemezek, a chipsek, a műanyag poharak, a párnák a földön, a bútorok a falhoz tolva, hogy elég hely maradjon „táncparkettnek”. Szinte hallottam a halálugrást megelőző dobpergést: ÉS MOST, HÖLGYEIM ÉS URAIM,

JÚLIA FUCHS, AZ AGYTEKERVÉNYEK KIFACSARÁSÁNAK BAJNOKA MEGPRÓBÁLKOZIK A LEHETETLENNEL. TELJES CSENDET KÉREK. A MUTATVÁNYHOZ ELENGEDHETETLEN AZ ÖSSZPONTOSÍTÁS.” Sajnos nem az összpontosítás lesz az egyetlen, amire szükségem lesz. Ha csak ránéztem a CD-lejátszóra, a zsámolyokra feltett hangfalakra és a falakra aggatott színes égősorokra, máris hányingerem támadt. Éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom és kihűl a tarkóm. Itt, ebben a Johana dekorációs tehetsége idevarázsolta diszkóban, az összes osztálytársam előtt, a zene ritmusára dől ma el a sorsom. – Mi van, Júlia? – kérdezte Johana. – Nem veszed le a kabátod? – De, de – nyögtem elfúló hangon, és kibújtam a páncélul szolgáló kabát ujjaiból. – Nocsak, te aztán megadod a módját. – Hogy tetszik? – Kicsit asszonyos, de… – A francba! – igyekeztem visszatartani a sírást, mert tök hülyeség lett volna ezért sírni. – A francba! A francba, a francba! Tudtam. Nevetségesen festek. – A kandallón álló tükörhöz léptem. – Mint egy bemondónő a helyi tévében! – Oldalra fordultam, úgy méregettem magam. – És ezt láttad, Johana? – Mit ezt? – Hát ezt, itt – böktem az állammal a kidudorodó mellem felé, mely előremeredt a pulóver szürke szőrszálai alatt. – Mintha két kisegér lenne a mellemen. – Mi van? Nem feszül rád a pulóvered, semmi több. Csak egy kicsit öreges. – Na de Johana, nekem sosem volt mellem! Mi történik? – Nem katasztrófa. Nekem gyakorlatilag mindig is volt, és elég jól elvagyok vele. Egyébként meg azt hittem, irigyled. A múltkor azt mondtad, hogy szégyelled, hogy lapos vagy, mint egy… mit is mondtál… mint egy puha torta? – Mint egy elrontott sütemény, hülye. Mert akkoriban azt hittem, hogy a világ legrosszabb dolga, ha az embernek nincs melle. Most már tudom, hogy van rosszabb. Az a rosszabb, ha van. – Hagyd már abba! Felhívom a figyelmed, hogy három óra tíz van, és még mindig nem dolgoztuk ki a stratégiád. – Miféle stratégiám? – Tegyük fel, hogy Paulus felkér táncolni. Mit mondasz neki? – Gondolod, hogy felkér? – Nagyon remélem, hogy felkér. Így természetes. A pasid, vagy nem? – A pasim, a pasim. Mit jelent az, hogy a pasim? Nem az enyém. Egyébként sem történt soha semmi, ha elfelejtetted volna. – Éppen ezért, vagy ma, vagy soha. Úgyhogy ne cseszd el. Tehát mit csinálsz, ha felkér? – Lassúra? – Igen, lassúra vagy másra, mit számít? Mit fogsz válaszolni neki? – Megmondom, hogy nem tudok táncolni. – Baromság! – Leszarom. Ha nem fogad el olyannak, amilyen vagyok, az ő baja. – Na várjunk csak! Szereted, vagy sem? – Mit tudom én?! Mit jelent egyáltalán szeretni? – Gondolsz rá este, elalvás előtt? – Igen. – Akkor szereted. Ha az ember szeret egy fiút, akkor tetszeni akar neki, és nem csinál olyan nevetséges dolgokat, mint hogy azt mondja, nem tud táncolni. – Én igen. Inkább legyek nevetséges, mint hogy rálépjek a lábára.

– Csinálj, amit akarsz. Tényleg nem értelek. – Tudom, Johana. Senki nem ért meg. Fél négyre már majdnem mindenki megérkezett. Volt húsz üveg kóla, tíz zacskó chips, három zacskó zabpehely, két doboz Pepito, egy doboz figurás csokis keksz (vajon ki lehetett az a béna, aki ilyet hozott), hat zacskó mogyoró és egy üveg pezsgő. Elég az egész délutáni ostromhoz. Behúzódhatok egy sarokba egy üveg kólával és néhány Pepitóval, nem fognak zavarni. Egyelőre azonban minden rendben volt. Senki nem táncolt, felgyújtották a villanyokat, és Nadine éppen pénzt gyűjtött, hogy lefusson hagyományos vízkereszti süteményért. Mintha alsós szülinapi összejövetelen lettem volna. Nem volt gyanús a hangulat, nem volt mitől tartanom. Paulus ott volt. Odajött, hogy köszönjön nekem, de csak mint bárki másnak. Nem tett kínos megjegyzést a mellemre. Még csak meg sem nézte. Aztán visszament, hogy Martinnel beszélgessen, én meg Johanával maradtam, és újragondoltuk a stratégiát. – Ha felkér táncolni, igent mondok. – Zseniális! – mondta Johana. – Azért hihetetlen mázlid van! Olyan szép ez a srác! És még okos is. Én mindig hülyéket fogok ki. Mondhatod, hogy két hülye jól megérti egymást, de azért nem ártana, ha néha olyannal is járhatnék, mint ő. – El a kezekkel, baby – mondtam Johanának, megpróbálva John Wayne-t utánozni valamelyik westernből, de felesleges volt erőltetni, Johana biztosan nem látta, mert nincs tévéjük. Körülnéztem, és arra gondoltam, kár volt ennyire félnem. Nem olyan borzalmas. Sőt egész kellemes. Az osztálytársaim, akik csak az osztálytársaim voltak, nem többek, vagyis semmi rendkívüli, valami csoda folytán mégis rendkívülinek tűntek. Coralie Toquet (a kurva) miniszoknyát vett, annyira minit, hogy nem tudott benne sem lehajolni, sem leülni, sem normálisan járni. Sylvie Guidon ki volt festve, mint Marilyn, kék szeme hihetetlen nagynak tűnt, a semmibe beszélt, affektált szüneteket tartott, a kandallópárkányra könyökölt, mintha azt mondta volna: „Láttátok az Egyszer lenn, egyszer fennt Humphrey Bogarttal? Nos, a lány nem Lauren Bacall volt, hanem én. Igen, igen.” Nadine elengedhetetlennek gondolta, hogy flittereket ragasszon az arcára, hogy mindenkinek az értésére adja; ünnepelünk. Természetesen a lányok a lányokkal beszélgettek, a fiúk a fiúkkal, de összességében jól zajlott minden. Amikor Johana bátyja, Bemard megérkezett, mégis kivert a hideg veríték. Ő volt a DJ, és ez azt jelentette, hogy elkezdődik a tánc. Amikor betette az első lemezt a lejátszóba, egy percre elakadt a lélegzetem. És amikor megláttam, hogy a többiek, vagyis azok, akik nem én vagyok, azok, akiknek nincsenek komplexusaik, vagy vannak, de sikerül félretenniük őket, tehát amikor láttam, hogy a többiek mozogni kezdenek, mintha mi sem történt volna, mintha a tánc az ember természetes tevékenysége lenne, komolyan végiggondoltam, nem kellene-e kiugranom az ablakon. Bertrand, aki valószínűleg érzékelte öngyilkos hullámaimat, a segítségemre sietett. – Na, Juju? Még mindig utálsz táncolni? – Honnan tudod? – Onnan, hogy már nyolcéves korodban is utáltál. Emlékszem, felkértelek… Te emlékszel még? – Nem. – Én… várjunk csak, én tizennyolc éves voltam, és felkértelek táncolni, te meg könnyekben törtél ki. Komoly trauma volt. – Hát, az emberek nem változnak! – vontam meg a vállam kissé sértetten a gondolatra, hogy az ünneprontók élő legendája vagyok. – Amúgy jól vagy?

Bertrand-ban volt valami rendkívüli, amitől mindent el lehetett mondani neki. Nem próbált meg bölcs báty-ként tanácsokat adni, vagy kihasználni az alkalmat és elmesélni a saját életét. Nem szakított félbe ötpercenként, hogy azt mondja: „tényleg?… nos, én…”, nem nézett félre, mintha elhatározta volna, hogy könyvet ír rólunk. Ugyanakkor nem kérdezett, nem volt indiszkrét, semmi ilyesmi. Beérte azzal, hogy meghallgat. Ez azért még nem elég ok arra, hogy elkezdjek neki Paulusról beszélni, de azt elmondtam, mi a helyzet otthon: anyám új személyiségét, apám légiutas-kísérőségét, Judith kavics-sütijeit. Jólesett beszélni, még ha a fülébe kellett is kiabálnom, hogy hallja. Martin felváltotta a lemezeknél, és csakis kemény rockot meg gyors számokat tett fel, mindenkiről folyt a víz. A szemem sarkából láttam, hogy Johana Yvannal táncol, Coralie Sébastiennel, Nadine egymagában, a parkett túloldalán pedig, a szoba másik sarkában Paulus ült a földön egy üveg kólával és három Pepitóval. Nem láttam az arcát, eltakarták a táncolók, és nem is igazán néztem oda. Nem mertem. A basszus dübörgött a mellkasomban, és hiába ismételgettem magamban, hogy nem szeretem ezt a zenét, hogy szar az egész, lüktetett bennem, lázba hozott. Pontosan azért utáltam ezt a zenét, mert a legszívesebben táncoltam volna rá, és számomra a tánc súlyos illetlenség volt, olyasmi, amit nem csinálhatok mindenki előtt. Mint az orrfújás, a pisilés vagy a vetkőzés. Az, hogy mások csinálták, nem zavart, de tudtam, hogy én, Júlia Fuchs, én ha felállnék és mozogni kezdenék, hagyva, hogy a zene vezessen, valami obszcén transzféleség hatását kelteném. Úgyhogy tovább beszéltem, felváltva hol Bertrand-t, hol a cipőm orrát nézve, ügyelve, nehogy a lábam magától mozogni kezdjen. Egy óra múlva, amikor már legalább háromszor megkerültem a földet, Bertrand végül elfáradt, és felkérte táncolni Coralie-kurvát. Ő is bedőlt neki. Kár! Kicsit oldalra hajoltam, hogy az összegabalyodott lábak és hisztérikusan rángatózó karok között megnézzem, mit csinál Paulus. Nem mozdult, törökülésben ült, szinte az asztal alatt, kezében a félig üres kólásüveggel, térdén Pepitóval. Nem tűnt szomorúnak. Valójában pontosan olyan arcot vágott, amilyet én vághattam, amikor buliban voltam és az egész délutánt egy sarokban töltöttem egy üveg kólával, és közben igyekeztem rokonszenves maradni. A tekintete hol az emberekre vándorolt, hol a szőnyegre, hol a plafonra, mint az ártalmatlan pillangó, és a pillantása mintha azt mondta volna: „Én ugyan nem szeretek táncolni, de nem zavar, hogy különbözik az ízlésünk.” Azután megtörtént, aminek meg kellett történnie: a szeme, mintha belefáradt volna, hogy egyetlen igazi tekintettel sem találkozik, összetalálkozott az enyémmel. Mi lehet olyan titokzatos, olyan rendkívüli a szemekben, hogy amikor találkoznak, az több mint kapcsolat, olyan, mint egy mágnes, ami hátulról elkapja a fejed, mint egy nagy érzelmi háló, mely kihalássza szíved legmélyét? Néztük egymást, nem bírtuk abbahagyni, mintha az, amit a szemünk mondott – a titok, amit magunk sem értettünk –, fontosabb lenne, mint bármi más. Nem láttam, ahogy felállt. Nagyon gyorsan történt. Hirtelen ott volt előttem, és nem kérdezte, akarok-e táncolni, én nem feleltem, hogy igen, vagy nem, nem szeretek táncolni. Megfogta a kezem, felhúzott, és magához vont, úgy, hogy egy pillanatra összeért a testünk. Vajon Martinnek miért pont ebben a pillanatban kellett feltennie egy lassút? Jobb, ha nem tudom. Nagyon úgy festett, mint egy összeesküvés. Mielőtt táncolni kezdtünk volna, levettem a szemüvegem és a zsebembe tettem. – Miért veszed le a szemüveged? – súgta a fülembe Paulus. Erre a kérdésre nem felelhettem. Először is, mert borzalmas kérdés volt, nevetségessé tehetett, ha válaszolok rá, másodszor teljesen megbénított a lélegzete a fülemben, a szája a nyakamnál. – Mindig is szemüvegesnek ismertelek. Látlak a szemüveged mögött. Nem érdekel a szemüveged.

Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy visszavegyem-e, de úgy éreztem, úgy még hülyébbnek tűnnék. A zene miatt különben sem tudtam gondolkozni. Mintha nem lett volna elég, hogy lassú szám, vagyis olyan, amire egymás karjában, szorosan, szinte összebújva kell táncolni, angol szövege volt, amit értettem és amit Paulus is értett, mert ugyanolyan jó volt angolból, mint én. Ha legalább Martinbe lettem volna szerelmes, aki még mindig nem tudta, hogy a laugh-ox. láfnak ejtjük és nem laugnak, nem lett volna ennyire zavarba ejtő. „When a man loves a woman, she can do no wrong…” – tudtam, hogy Paulus tudja, hogy tudom, mit jelentenek ezek a csöpögős szavak. Tudtam, hogy az ő fejében is átalakul a man, love, woman szó, mintha zavaros vízben tükröződne, és férfivá, szerelemmé, nővé alakul, aztán Paulusszá, szerelemmé és Júliává. Annyira zavarba hozó és annyira mély érzés volt, hogy legszívesebben eltűntem volna. Hogy semmire ne gondoljak, makacsul figyeltem a ritmust, és igyekeztem hozzá igazítani a lábam. Nem volt könnyű. Paulus egyáltalán nem tudott táncolni, úgy értem, még annyira sem, mint én, úgyhogy összekoccant a térdünk, és minden alkalommal éreztem, hogy a keze megfeszül a hátamon. Szerettem volna megállni, nem mozdulni, hozzásimulni, míg csak belé nem olvadok. Erős volt ez az érzés, annyira erős, hogy amikor minden bátorságom összeszedve felemeltem a fejem, hogy ránézzek, és riadt, kivörösödött szemében, összezárt, remegő ajkán megláttam, hogy ugyanolyan felindult, mint én, képtelen voltam tovább elviselni. Hirtelen kihúztam magam, és az ajtóhoz rohantam. Odakint esett, és a vízcseppek golyóként csapódtak az arcomnak. Kemény eső volt, olyan, amilyet az ég szinte rázúdít a fejünkre, és a pulóverem teljesen átázott. Nem vesztegettem az időt a kabátra, anélkül rohantam el. Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, és arra gondoltam, hogy a rugalmas gumitalpú csizma tényleg kiváló a futáshoz. Hiába nem úgy festettem, futottam, mint akit üldöznek. Kiabálni szerettem volna, de éreztem, hogy nevetséges lenne kiabálni, főleg örömömben. Ilyesmit csak az amerikai filmekben csinálnak, és azok közül sem mindben, csak a zenés komédiákban, egészen pontosan az Ének az esőben címűben. Nem volt a környéken kamera, azért meg felesleges lett volna indián csatakiáltást üvöltenem, hogy felzavarjam az Avenue d'Italie lakóit. Sírni viszont sírhattam. Főleg, hogy az esőben nem is látszott. Kinyitottam tehát a csatornákat, és a három héten át visszatartott könnyek mind egyszerre robbantak a szemembe. Zokogni és csuklani kezdtem, de csak futottam tovább. Lehajtottam a fejem, és úgy száguldott alattam a járda, mintha repültem volna. Hatalmasat dördült az ég, éppen abban a pillanatban, amikor elértem a házunk kapuját. Alig maradt időm befogni a fülem. Iszonyatosan féltem a vihartól. A lépcsőház aljában a falnak döntöttem a vizes hátam, és lecsúsztam a sárga kövezetre. A könnyek elapadtak, de a csuklás mintha soha nem akart volna elállni. Azon gondolkoztam, most mit csináljak. Mit fog szólni az anyám, amikor meglát tetőtől talpig átázva? És főleg mit fog szólni, ha meglátja a moherpulóvere szánalmas állapotát, az esőtől lelapult szőreivel? Vajon mit mondjak neki? Nem maradt időm választ keresni a kérdésekre, amelyeket épphogy megfogalmaztam, máris nyílt az ajtó, és anya lépett be Judithtel, összebújva a magukra terített, esőtől csöpögő kabát alatt. Először nem vettek észre. Hallottam, hogy anya a sötétben a villanykapcsoló után tapogatózik. – Júlia! – kiáltott fel, ahogy meglátott a lábánál. Nem haragudott, csak meglepődött. Ők is legalább olyan ázottak voltak, mint én. – Úgy látom, te sem vittél esernyőt – nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Nem kérdezett semmit. Judithtel együtt a fürdőszobába vitt, azt mondta, hogy vetkőzzünk le, és elővette a nagy, durva törülközőket, amilyeneket szeretek. Ő is levetkőzött, és szárazra dörgöltük egymást, akár egy eszkimó család. – Johanánál felejtettem a kabátod.

– Láttam. Nem baj. Amíg tudod, hol van… – Gondolod, hogy a pulóvered megússza? – Ha nem ússza meg, akkor rossz pulóver volt. Megérdemli. Judith elnevette magát. – Sajnálom, anya. – Semmi baj, kicsim. Én is voltam annyi idős, mint te. Anya magához szorított. Kicsit zavarba jöttem, mert nem szoktunk puszizkodni vagy ölelkezni. És különben sem nagyon tetszett a mondata második fele. Nem esett jól elképzelni, hogy anyám is volt annyi idős, mint én, és táncolt fiúkkal. Egy anya hiába változik meg, örökre anya marad. – Halló, Júlia? – Igen. – Itt Johana. – Szia. Jól vagy? – Én igen… és te? Mi volt veled? – Semmi az égvilágon. – Miért rohantál el? El sem köszöntél senkitől. Mit csinált veled Paulus? – Semmit, tényleg semmit. Késő volt, haza kellett jönnöm, ennyi. De ne haragudj, most mennem kell, mert kihűl a raviolim. – Te szemét, megint raviolit eszel? Nem hiszek neked! – De bizony! Megint raviolit, tele olvadó reszelt sajttal! – Na jó, akkor hagylak. Hétfőn találkozunk. – Hétfőn. Hétfő reggel hét óra öt perckor már készen álltam a tükör előtt, tetőtől talpig felöltözve, megfésülködve, indulásra készen. Szinte semmit nem aludtam az éjjel. Egész hétvégén újra- és újraéltem gondolatban a szombat délutáni nagy kalandom. Tucatszor levetítettem magamnak a filmet, hol itt, hol ott állítottam meg, és gondolatban más folytatással láttam el. Mintha álom lett volna, amelynek az én kezemben van az irányítása. Egyszer én hívtam táncolni Paulust, egyszer ő vett a karjába, és vidékre mentünk egy piros cabrióban, aztán azt mondta, hogy soha nem szeretett így senkit, mint engem, még az anyját sem. Néha a realista változatot is lejátszottam, úgy láttam magam előtt az eseményeket, ahogy történtek, és ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy ne tudjak elaludni és egész testemben remegjek. Az, hogy a tükröm mit mond nekem aznap reggel, nem igazán érdekelt. Észhez tértem, ahogy mondani szokás. Megértettem, hogy amíg én én vagyok, nagyjából ugyanilyen lesz a fejem, és mivel nem sok esélyem van arra, hogy valaki más legyek, jobb, ha hozzászokom. Nem nagyon bajlódtam az öltözködéssel. Épp csak büszke voltam, s egyben félholt a szégyentől, hogy a 75A melltartó majdhogynem kicsi rám. Már csak egy órát és tíz percet kellett várnom, hogy viszontlássam Paulust, s addig többször elolvastam a Kikericseket. Most már nem érdekelt, hogy nem ő írta. „S szemedtől életem lassan megmérgeződik”, igaz volt, az én életem is megmérgeződött a szemétől. Nem fogok belehalni, nem ezt jelenti a méreg. A méreg, a halál egyszerűen csak azt jelenti, hogy a szerelem ugyanolyan felfoghatatlan, mint például az, hogy Gilda néni semmit sem csinálva fekszik a föld alatt. A szerelem ugyanilyen erős, és jó volt a halálra gondolni, mert segített megérteni. Segített lélegezni a torkomat elszorító gombóc ellenére is, és bő vízzel átmosta a fejem belsejét. Bármennyire forrt is bennem a türelmetlenség, a suliba érve éreztem, hogy semmi nem olyan, ahogy képzeltem. Még csak nyolc óra volt, alig néhány diák ért be, és a takarítónők épp befejezték az előcsarnok felmosását. Túl sokat álmodoztam az elmúlt napon és két éjszakán át, elfelejtettem a sulit, az órákat, a tanárokat, az osztályt. A termek, a táblák, a graffitik

látványa elsöpörte a bennem dúló vihart. Nem Rómeó és Júlia voltunk, Paulus nem Apollinaire, én pedig nem vagyok sem tehén, sem kikerics, sem a költő menyasszonya. Nem voltunk semmi mások, mint az Edouard Manet Gimnázium második b-s, angol, spanyol, latin és görög szakos diákjai. Ezer tennivalónk volt, matekdolgozatok, fogalmazások, földrajz-kiselőadások, nem volt időnk, és a kedvünk is szertefoszlott a valóság súlya alatt, vagyis mindaz alatt, amiről a hétvégén nem álmodozunk, de ami továbbra is létezik, bármit tegyünk is, anélkül hogy kikérné a véleményünket. Paulus valamivel később érkezett, a többi, egyforma hátizsákos diák hullámába vegyülve. Láttam, hogy engem keres a pillantásával, és amikor végre megtalált, tudtam, ő is érezte, hogy a nagy hullám ostobán megtörik a suli folyosóját borító fehér erezetű zöld linóleumon. Félénken rám mosolygott, és leült Martin mellé. Nehéz elmagyarázni, de semmi nem létezett többé. Alig voltunk ott. Ami létezett, nálunk erősebben, az Hubas kisasszony, a földrajztanár hangja volt, ami emlékeztetett rá, hogy a január végére tervezett dolgozatot áttették a következő hétfőre, hogy beleszámíthasson a félévi bizonyítványba. Akár akartuk, akár nem, visszaszálltunk a mindennapi rutin vonatára, de az figyelmeztetés nélkül száguldó gyorsvasúttá változott. Pedig sejthettem volna. Mindig a január a legrosszabb az évben. Rengeteget kell tanulni. Mintha nem lenne elég, hogy odakint hideg van, egérszürke az ég, és fényévekre vagyunk a tavasz reményétől. Még a menzán sem volt időnk beszélgetni. A felcserélt, bepótolt órák, a lemásolt füzetek, a tanulás lázában égtünk. A desszertet már a tanteremben fejeztük be, a latinleckével együtt. Még Johana, aki soha nem tanult, mert úgy döntött, nem a tanulmányaival fog érvényesülni az életben, még Johana is kénytelen volt tanulni, vagy legalább úgy tenni, hogy ne érezze magát kirekesztve, és mert csapatokban dolgoztunk, akár tetszett, akár nem. Otthon ugyanaz volt a helyzet. Anyám mindig sietett. Félállást vállalt egy sajtóreferens barátnője mellett, és nagyon élvezte. Megbeszélései, dossziéi, intéznivalói voltak, és egészen belefeledkezett. Apám próbaidőn volt az Air France-nál, és megpróbált törekvőnek mutatkozni. Judith ugyanolyan volt, mint mindig. Az egész nyomorult januárban azok voltak az egyetlen boldog pillanatok, amikor Judithtel és Bűzlesszel játszottunk egy zseniális játékot, amelyet Judith talált ki, és „A szervezet” volt a neve. Túl hosszú lenne elmagyarázni, mi volt a lényege. Elég annyi, hogy olyan jó játék volt, hogy sikerült mindent elfeledtetnie velem. Ennek az átkozott januárnak az volt az egyetlen előnye, hogy gyorsan eltelt. Hirtelen 27-e lett, és egy percem sem volt megállni és elgondolkozni. Pedig hosszú órákon át unatkoztam, de a januári unalom különleges, teljesen terméketlen, nem lehet álmodozásra vagy szerelemre használni. Az órák, amelyeket a padomra könyökölve töltöttem, újra és újra elolvasva a szavakat, amelyeket a sulit naponta látogató kétezer diák vésett a fába, semmire sem voltak jók. Idegen lettem, mindannyian idegenek lettünk, mintha egy varázsló pálcája beledermesztett volna minket tizennégy-tizenöt éves diákbőrünkbe. Jó jegyeket kaptam, megtanultam kézen állni, felfedeztem, hogy Montaigne nem csak egy párizsi gimnázium, de az életem megállt. Úgy értem, az igazi életem, az egyetlen, amelynek számítania kellett volna, amely a bensőmben zajlik. Már csak író- és számológép voltam, s nem csak én jártam így. Az egész suli olyan volt, mint Csipkerózsika kastélya, százéves álom pókhálói alatt. A franciaóra előtt eszembe jutott, hogy Gobelin most fogja kiosztani az 5-én leadott fogalmazásokat az éjszakáról. Eszembe jutott az este, amikor írtam. Akkoriban regényhősnő voltam, érdekes dolgok történtek velem, a találkozás a Galaxie-ban, a buli Johanánál. Most már olyan volt, mintha mindez meg sem történt volna. Nem is próbáltam magyarázatot találni, egész egyszerűen lehetetlen volt, hogy megtörtént. Ami annyira közelinek tűnt, amikor együtt táncoltunk Paulusszal, mára olyan

távoli lett, akár egy gyerekkori álom. Nemcsak hogy nem létezett, de nagyon, nagyon régen volt. – A jegyek hármas és tizenkilences között szóródnak (moraj az osztályban), az átlag 7,75. Nem valami fényes. Gobelin tanárnő mindig megajándékozott minket a statisztikáival, mielőtt kiosztotta a dolgozatokat. Ettől csak nőtt a feszültség, és azt gyanítom, élvezte, hogy bizonytalanságban tart minket. Sosem mosolygott kissé szűk fekete ruháiban, amelyek tízévnyi gyászt szolgáltak már ki. Ő egymaga szomorúbb volt, mint egy egész temető esőben, de mégis azt gyanítom, hogy szerette a feszültséget. Sőt meggyőződésem, hogy csak ez maradt neki az életben. – Fuchs! Elpirultam a nevem hallatán, mert tudtam, hogy az enyém a tizenkilences. Senki másé nem lehetett. Gobelin nagyon szigorúan osztályozott, és azzal, hogy tizenkilencest adott, a suliújság címlapjára is felkerülhettem volna. – Ne piruljon, gyermekem. Szemét, gondoltam magamban, miért kellett felhívnia rá a figyelmet? – Hogy is mondjam… rendkívüli fogalmazást írt. Azért nem húszast adtam, mert szigorú sárkány vagyok. De megérdemelte volna. Egy ilyen szöveg olvasása… (elcsuklott a hangja) visszaadja az ember bizalmát az életben (lesütötte a szemét, aztán köhögött néhányat). Az osztály teljesen ledöbbent, leestek az állak, én pedig egyre jobban pirultam. – Ha nem bánja, szeretném felolvasni az osztálytársainak. Minden szem rám szegeződött, még az utolsó padsorból is. Éreztem, hogy átdöfik a tarkóm. Ha nemet mondok, az a beképzeltség csúcsa lett volna, azzal az első számú közellenséggé avanzsálok: nem elég, hogy az osztály okostojása, még szerény is! Különben is égtem a vágytól, hogy Gobelin tanárnő jó hangosan felolvassa a fogalmazásom. Most majd meglátják, amit meglátnak, mind, akik lélektelen pedálgépnek hittek, akik az első perctől kezdve utáltak, amikor Marcel tanárnő megkérdezte, ki szereti az angolt, és egyedül én jelentkeztem. Azt akartam, hogy tudják, lehet valaki okos és közben ugyanolyan érzékeny, mint bárki más. Bólintottam, és egyszerre zavartan és ujjongva, megtörten elmosolyodtam. Gobelin tanárnő beleegyezésnek vette. Felolvasta. Mind a hét dupla oldalt. Az életemet. Kódolva természetesen, vagy metaforákban, ha úgy jobban tetszik, de mégiscsak az életemet. Senkit nem tévesztettem meg. Gobelin tanárnő komoly és pontos hangja lemeztelenített a többiek előtt. Kifordított, mint egy kesztyűt, színtelen, objektív hangjával, amely azt jelezte: ez ennek a lánynak az élete, nem az enyém, ő tárulkozik ki, nem én. Ahogy haladt előre, egyre rosszabbul éreztem magam. Már nem is igazán emlékeztem rá, mi mindent írtam aznap éjjel. Még csak vissza sem olvastam. Hallani a szavakat, amelyeket egy hónappal korábban vetettem papírra, akkor, amikor még létezett a szerelem és a boldogság, iszonyatosan elszomorított, mintha a Bambit vetítenék gyerekeknek az apokalipszis után: olyasmiről szóltak, ami soha nem lesz többé. Amikor Gobelin tanárnő letette az utolsó lapot és lelépett a katedráról, hogy odaadja nekem, nem volt erőm felnézni. Szégyelltem magam, büszke voltam, és főleg boldogtalan, annyira boldogtalan, hogy szerettem volna elpárologni, eltűnni, hogy ne halljam, hogy a szívem heves dobogása feldübörög a halántékomba, és elnyomja az osztálytársaim tapsát. Sikerem volt, ahogy mondani szokás. – Írónak kellene menned. – Ez zseniális. – Hogy csináltad?

Egyre nőtt a hangzavar. Mindenki egyszerre beszélt, és a dicséretek kórusában olyanok hangjára is ráismertem, akik még a keresztnevemet sem tudták, olyanokéra, akik szeptember óta egy szót sem szóltak hozzám, Sylvie Guidonéra, amely túlságosan éles volt egy szexszimbólumhoz, és amelyből rögtön megértettem, miért beszél olyan keveset. Sztár voltam, az osztály sztárja. Hirtelen mindenki szeretett. Nem érdekelt. Én csak annyit akartam, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt, hogy visszatérjen azoknak az apró kis szavaknak, az „állítólag az izé azt mondta a bigyónak, hogy…” varázslatos időszaka, azt akartam, hogy Paulus rám nézzen, és azt lássam a szemében, hogy még minden megtörténhet. Felemeltem a fejem, próbáltam mosolyogni a tekintetekre, amelyekkel találkoztam, utat vágtam a szemüvegemen át, a tömegen át, egészen Paulusig. Egy sorral mögöttem ült, és nem nézett rám. A kezébe temette az arcát. Ökölbe szorítottam a kezem, nehogy elsírjam magam, és a „szerelmi bánat” szavak akkora erővel vésődtek a homlokomba, hogy égett a szemem. – Csend legyen! – kiáltotta Gobelin tanárnő. – Csend legyen, gyerekek! Júlia (most először szólított a keresztnevemen), nagyon fontos az, amit írt. Nem mondom, hogy később író lesz, ahogy azt a társai gondolják. Nem az irodalom a figyelemre méltó a szövegében, ha érti, mire gondolok, hanem a meglepő őszinteség, és főleg a pontosság, amellyel mesélnie sikerült az éjszakáról, amikor. .. vagy saját magáról, ha így jobban tetszik. Jobban tette volna, ha hallgat, madame Gobelin, gondoltam magamban. Nagyjából Anna Frankhoz hasonlított. Ez azért nem rossz, mondhatnátok, én azonban a dicsőségtől megrészegülve már a tévében láttam magam a fél tizenegyes műsorban, vagy Victor Hugó mellé temetve a Pantheon egyik hűs sarkában. Az óra hátralévő részét azzal töltöttem, hogy haragudtam rá, és uralkodtam magamon, nehogy hátraforduljak. Amikor megszólalt a csengő, több osztálytársam is rám vetette magát, mintha autogramot akarna kérni. Csak azt akarták mondani, hogy megérintette őket a szövegem, és tényleg szuperül írok. Nadine beérte egy erős kézszorítással, hogy jelezze: „Egyedül én értettem meg a kis árva rejtett üzenetét.” Johana kijelentette, hogy undorodik tőlem, és megkérdezte, nem gondolom-e, hogy neki is szemüveget kellene hordania, hogy ne legyen olyan hülye. Még mindig nem pakoltam össze a cuccomat, amikor Paulus odatoppant elém. Mindig olyan volt, mintha a semmiből bukkanna elő. Nyeltem egyet, és a torkom zajába még az ablakok is beleremegtek. Ne legyenek illúzióid, Júlia, mondtam magamnak, sietve beton védőfalat vonva a szívem köré. Ez csak egy játék. Fogadás a haverokkal. Csak a te képzeletedben létezett. Különben sem történt semmi. Ezer ember táncol ezer másikkal, ez még nem ügy. Csak azt fogja mondani, hogy jó a stílusod, aztán otthagy, hogy belehalj a szerelembe, itt a padban. – Nem jössz ki velem a Choisy parkba? – Most? – Igen. – Spanyolóránk lesz. – Ellógjuk. Erre nem volt mit felelni. Nem kérés volt, parancs. Bedobáltam a holmim a táskámba, és megindultam Paulus mellett. Nem mertem ránézni. Nagyon nagyokat lépett, nehezen tartottam a tempót. Szemét a temetési cipője orrára szegezte, szerencsére, mert azt hiszem, ha ebben a percben rám nézett volna, menten meghalok. Egyetlen szó nélkül hagytuk el a sulit, és arra gondoltam: miért nem történt ez meg már korábban? Mi jött ránk, hogy egy hónapig nem is léteztünk? Hogy lehet, hogy most egy csapásra minden olyan egyszerű? Paulus belökte a park kapuját, de nem fogta meg, és nekiütődött a térdemnek. Visszafordult volna, hogy megnézze, nem lett-e bajom, de egy nála nagyobb erő mereven

tartotta a nyakát. Láttam, hogy képtelen rám nézni, megéreztem, hogy egyetlen rossz mozdulat, és minden tönkremehet. Leült egy padra, én meg mellé. Szinte senki nem járt a sétányokon. Délelőtt tíz óra volt, és az ég annyira szürke, hogy még ki sem világosodott. Fáztam. A fehér kavicsokat kezdtem számlálgatni, amelyek a lábamnál kirajzolódtak a homokból. Paulus a padra tette a kezét. A szemem sarkából láttam, olyan volt az erezete, mint egy falevélé. Remegni kezdtem. – Egyszer… – kezdte Paulus nem a saját hangján, hanem visszhangozva, akár egy hasbeszélő – egyszer, november 20-án a sportpályáról jöttünk vissza, és összetalálkoztunk veletek az udvaron. Rám néztél. Kézilabdáztunk. Utálom a kézilabdát, és egy labda eltalálta a szemöldököm. Véreztem, mint egy bokszoló. Rám néztél. Nem tudtad, hogy látlak. Elkaptam a tekinteted. Talán te már nem is emlékszel rá. Én amíg csak élek, nem felejtem el. Igaza volt, nem emlékeztem rá, de ez nem számított. Paulus bármit mondhatott volna. Ezzel a furcsa hanggal egyenesen, az agyamat megkerülve hatolt a szívembe, mint egy rezgés. Talán a bálnák nyelve lehet ilyen. Már nem remegtem. Lehunytam a szemem, és őrült dolgot tettem: megfogtam a kezét. A kezét, amelyet letett mellém, a padra, mint egy falevelet az erezetével, a kezét, amely olyan idegen volt. Nagyon erősen megszorítottam, és nyugalom áradt szét bennem. Néhány pillanat múlva már senki nem volt a testemben, minden elszivárgott az ujjaimon át, és tetőtől talpig egyetlen mondat töltött be, egyetlen mondat, amely minden helyet elfoglalt, és amelyet nem lehetett kimondani: „Csak csókoljon meg!”

Agnés Desarthe (1966-) A párizsi születésű írónő elsődleges hivatásának a műfordítást tartja. Főként az angol nyelvű szépirodalom francia tolmácsolója, de jól beszél arabul, oroszul és jiddisül is. Több mint egy tucat gyermek- és ifjúsági könyve mellett dalszövegeket, filmforgatókönyveket és színházi darabokat jegyez. Kamaszoknak szóló regényei sajátos utat járnak be az ifjúsági irodalom európai vonulatában: kivételesen személyes módon szólaltatják meg a műfaj hagyományos témáit: az első szerelmet, a lelki konfliktusokat, a szülőkhöz fűződő kapcsolatot, az intimitást, a szépséget. Agnés Desarthe célja, hogy szíven találja a kamaszokat, titkos lelkivilágukba hatoljon. A szerelem első tapasztalata foglalkoztatja leginkább, az első fölindulás, az érzelmek összekavarodása, amely önmagunk megismerésére ösztönöz.