Hedwig Courths-Mahler Aranyhajú boszorkány
2. kiadás A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: Hexengold © Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG Bergisch Gladbach Fordította: SIMON JOLÁN
I. Rudolf von Ravenau gróf lehajtott fejjel, gondolataiba merülve járkált fel-alá a dolgozószobájában. Nemes metszésû arca gondokról árulkodott. Most még jobban megfigyelhetõ volt homlokán a család valamennyi tagját jellemzõ dacos ránc. Végre megállt a nagy szárnyas ablak elõtt, melyet nehéz brokátfüggöny keretezett. A széles ablakpárkány padnak is beillett, ahol kényelmesen el lehetett üldögélni. Az agg gróf pillantása végigpásztázta a kastély udvarát. A kõlapok hasadékain itt-ott haragoszöld moha bújt elõ. A szemközti kis dombon, a virágágyás közepén négy sárkány õrizte a kerek szökõkutat. Fejüket a csobogó víz felé fordították, ugrásra kész, fenyegetõ pózba merevedve. A gróf tekintete hosszan megpihent rajtuk. A kút elválaszthatatlanul hozzátartozott a kastélyhoz. A Ravenauk azon õsi nemesi családok közé tartoztak, amelyeknek mind a mai napig sikerült megõrizniük a rangjukhoz méltó vagyont. Rudolf grófnak Ulrike von Schönrode bárónõvel kötött házassága révén még a mintegy egyórányi járásra fekvõ, tekintélyes nagyságú Schönrode-birtok és kastély is a család tulajdonába került. Azóta viselték a RavenauSchönrode kettõs nevet. Csupán egyetlen férfi tagja élt még a büszke nemzetségnek: a dolgozószobájában magányosan merengõ aggastyán. Érezte, nemsokára örökre lecsukódik fáradt szeme. 5
Lassan megfordult, s nehézkesen helyet foglalt az íróasztalánál. Remegõ kézzel fogta meg az elõtte fekvõ levelet. Még egyszer átfutotta a határozott nõi kézzel írt sorokat. „Tisztelettel emlékeztetjük Kegyelmességedet, hogy Jutta grófnõ a napokban betölti tizenkilencedik életévét. Neveltetése minden tekintetben befejezettnek tekinthetõ, s biztosak vagyunk benne, hogy Kegyelmességed teljes megelégedésére fog szolgálni, hiszen Jutta kisasszony intézetünk ékessége. Habár a legnagyobb örömmel látnánk a grófnõt továbbra is körünkben, kötelességünknek tartjuk Kegyelmességeddel közölni, hogy valamennyi kortársa elhagyta már intézetünket, és elfoglalta az õt megilletõ helyet a társasági életben. Jutta grófnõt szemlátomást kínozza a kérdés, hogy õ miért nem térhet haza. Tisztelettel kérem Kegyelmességedet, vegye fontolóra a fentieket, s döntését tudassa velünk. Kegyelmességed jóindulatába ajánlva magunkat, maradunk tisztelettel: Leportier nõvérek” Rudolf gróf sóhajtva letette a levelet. – Tizenkilenc éves... – mormolta komoran maga elé meredve. Hogy elröpült az idõ! Pedig úgy tûnt, ólomlábakon jár, mialatt a gróf Istennel és emberrel hadakozott. Akkori csillapíthatatlan dühe mára tompa fájdalommá szelídült. Jutta grófnõ! Miért is ûzte el magától unokáját, egyetlen, korán elhunyt fiának gyermekét? Miért nem hagyta, hogy a kislány jelenléte feloldja szomorú magányát? A falon függõ életnagyságú arcképre pillantott. Fia tekintett vissza rá. Az õ homlokán is jól kivehetõ volt az a bizonyos dacos ránc, a szeme azonban boldogságot, életörömet sugárzott. 6
– Hans-Georg, a gyermeked... a gyermeked! – sóhajtott fel az öreg gróf. A fiatalember derûs arca régen elporlott már, s vele a gróf valamennyi büszke reménye. Nem maradt más utána, mint ez a kislány, akit õ idegenekre bízott, hogy neveljék azok. Édesapja halála után az akkor hatéves kislányt egy elõkelõ genfi leánynevelõ intézetbe küldte, s azóta egyetlenegyszer sem jöhetett haza, hogy meglátogassa. Miért kellett Juttának idegenben, egyetlen rokonától távol felnõnie? Azért, mert szerencsétlenségére nemcsak a szeretett fiú gyermeke volt, hanem azé az asszonyé is, aki a család tragédiáját okozta, aki szégyent és gyalázatot hozott valamennyiükre. Az õ viselkedése vezetett férje korai halálához. Hans-Georg Párizsban ismerkedett meg az elszegényedett lengyel nemesi családból származó, könnyûvérû színésznõvel, akit apja határozott tiltakozása ellenére feleségül vett. Rabja lett a fekete szemû, aranyszõke szirénnek. Rudolf gróf minden követ megmozgatott, hogy megakadályozza a házasságot, de nem járt eredménnyel. Belátta, ha nem akar örökre elszakadni a fiától, jóvá kell hagynia a külföldön megkötött frigyet. Hans-Georg két felhõtlenül boldog esztendõt töltött szép feleségével a Schönrode-kastélyban. Az elsõ év végén jött világra kislányuk, Jutta. Az idõs grófot bosszantotta, hogy nem fiú unokája született, s menye iránti ellenszenve csak tovább erõsödött. Gwendolinéval szemben mindig is hûvösen és távolságtartóan viselkedett. Az újdonsült grófné hamarosan megunta a várúrnõ szerepét, s hogy véget vessen a csendes vidéki magánynak, elhatározta, a telet Nizzában tölti a férjével. Ott aztán összetalálkozott távoli rokonával, Henry de Clavignyval, aki rútul kihasználta a szépasszony iránta táp7
lált vonzalmát. Gwendoline titokban elzálogosította a családi ékszereket, hogy a tetemes összeg segítségével megmentse a férfit az anyagi összeomlástól. A mit sem sejtõ Hans-Georg akkor vált elõször bizalmatlanná, amikor észrevette felesége alig leplezett vonzódását de Clavigny iránt. Egyik este úgy érezte, megbizonyosodott féltékenysége megalapozottságáról, és revolvert rántott, hogy bosszút álljon. A csábító azonban gyorsabb volt, s HansGeorgot érte a lövés. Mellkasából patakzott a vér, amikor a földre rogyott. Rudolf gróf a történtekrõl értesülvén azonnal a fia betegágyához sietett, s Gwendolinét, felháborodott tiltakozása ellenére, egy csúnya jelenet során távozásra kényszerítette. A házasságot hamarosan felbontották. Clavigny még idejében elmenekült, Gwendoline soha többé nem látta. Hans-Georg nem épült fel teljesen. A következõ nyáron beteg, megtört emberként tért vissza apjával Ravenauba. A válás jogerõssé vált, az asszony örökre eltûnt az életébõl. Hogy a gondolataiból is sikerült-e kitörölnie, azt senki nem tudta. Gwendoline nevét a házban többé nem ejtették ki, a férfi szeme azonban mindig mély bánatot tükrözött. Az apa nem mozdult el a fia mellõl, állandó, gyöngéd gondoskodással vette körül. A sorscsapás olthatatlan gyûlöletet ébresztett benne gyermeke tönkretevõje iránt, szíve megkeményedett, tekintete komorrá vált. A kis Jutta idõközben felcseperedett. Ha Rudolf grófon múlt volna, továbbra is a Schönrode-kastélyban marad, de Hans-Georg vágyódott utána, az egyetlen lény után, aki elröpült boldogságából megmaradt. Így õ is a Ravenau-kastélyba került, de nagyapja, ha csak tehette, kitért elõle. Gyûlölte az anyját, s az ártatlan gyermeket sem tudta szeretni. Hans-Georg életének fénye kialvóban volt. Semmilyen földi hatalom nem adhatta vissza egészségét, régi frissessé8
gét, életkedvét. Rudolf gróf nem panaszkodott. A magányosan, beteg fiával eltöltött hónapokról csak beesett szeme árulkodott. Zokszó nélkül ápolta a beteget, pedig ekkor jelentkeztek elõször a szívpanaszai. Barátai és a szomszédos birtokok tulajdonosai soha nem értesültek a maguk teljességében a történtekrõl. A személyzet azt terjesztette, hogy Hans-Georg grófot a kocsijával baleset érte, amelynek során felesége az életét vesztette. Ezt a feltételezést apa és fia nem cáfolták meg, már csak azért sem, mert Hans-Georg azt akarta, hogy Jutta halottnak higygye az anyját. Az a kevés látogató, aki Ravenauék visszatértekor idõnként megjelent a kastélyban, hamarosan elmaradt. Csupán egyvalaki jött újra meg újra, hogy kissé felvidítsa a ház két szomorú lakóját. Fritz von Gerlachhausen volt ez a hûséges lélek. Birtoka Ravenau és Schönrode között feküdt. Habár majdnem tíz évvel idõsebb volt, õ volt Hans-Georg legjobb barátja. Gyakran magával hozta a fiát, Götzöt is, aki szívesen játszott Juttával. A kislány õszinte, gyermeki csodálattal tekintett a nála jóval nagyobb fiúra, aki szeretetteljes, de kamaszos fölénnyel bánt a bájos grófkisasszonnyal. Hans-Georg még négy évig élt. Halálos ágyát édesapja és a melegszívû, évtizedek óta a család szolgálatában álló házvezetõnõ, valamint Fritz von Gerlachhausen vette körül. Õk fogták kihûlõ kezét. Kint, a hosszú folyosón apró lábak kopogtak. A hatéves kis Jutta játszott tacskójával. Éppen abban a pillanatban, amikor Hans-Georg utolsót sóhajtott, a kislányt hangos kacagásra késztette a kutya mókás ugrándozása. A gondtalan nevetés az idõs ember szívébe hasított. A csukott ajtóra meredt, majd szó nélkül visszafordult, és lezárta a fia szemét. Ettõl a naptól kezdve búskomorsága egy pillanatra sem hagyta el. Juttát, aki még kicsi volt ahhoz, hogy felfogja, 9
mekkora veszteség érte, nem engedte többé a színe elé. Hiába próbált Fritz von Gerlachhausen a kislány védelmére kelni, a nagyapa hajthatatlan maradt. Így aztán Henriette Wohlgemut, a házvezetõnõ vette szárnyai alá az árvát. A derék asszony tudott egyet-mást, amit a személyzet többi tagja nem. Fritz von Gerlachhausen magához akarta venni a kislányt. Felesége örömmel vállalkozott volna a nevelésére, Ravenau gróf azonban határozottan elutasította az ajánlatot. Fia halála után néhány héttel a gyermeket Genfbe küldte, egy intézetbe. Õ maga évekig élt magányosan a hatalmas kastélyban, csak az alkalmazottakkal váltott néha szót. Hans-Georg hûséges belsõ komornyikját, Josephet kinevezte a Schönrodekastély gondnokává. A nizzai eseményekrõl õ is hallgatott, akár a sír. A gróf mindig magányosan étkezett az óriási ebédlõben. Ügyet sem vetett az értékes ezüstre, a nemes porcelánokra, nem érezte a finom falatok ízét. A felszolgálást Franz Seidelmann irányította. A félig komornyik, félig udvarmester Seidelmann a gróf bizalmasa volt. A személyzet férfi tagjait õ, a nõket pedig Jettchen Wohlgemut felügyelte. Néha-néha sor került közöttük kisebb összetûzésekre, de alapjában véve jól kijöttek egymással. Rudolf gróf soha pillantásra sem méltatta a Juttától érkezõ fényképeket. Gwendoline grófnéról sem volt kép látható a kastélyban. Most, miután Jutta közel tizenhárom évet töltött Genfben, arról értesítették a Leportier nõvérek, az intézet tulajdonosai, hogy unokája „kinõtte” az iskolát. A gróf belátta, nem halogathatja tovább a dolgot, haza kell hívnia a lányt. Titkon azt remélte, hogy Jutta az édesapjára hasonlít, s nem az anyjára, akinek máig nem tudott megbocsátani. 10
