Hedwig Courths-Mahler. Szívek titka

99-Szivek titka 89-183 ITT.qxd

7/18/2010

1:20 AM

Page 1


7/18/2010

1:20 AM

Page 2


7/18/2010

1:20 AM

Hedwig Courths-Mahler Szívek titka

Page 3


7/18/2010

1:20 AM

Page 4

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: Marlens Geheimnis © Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG Bergisch Gladbach Fordította: SIMON JOLÁN


7/18/2010

1:20 AM

Page 5

I. – Jó reggelt, Marlen kisasszony! Hogy aludt? – Jó reggelt, kedves Darlagné! Köszönöm, nagyon jól, mint mindig. – Meg is látszik magácskán, gyermekem. Üde és szép, mint a testet öltött kikelet! Marlen erre csak nevetett. Lágy, szívbõl jövõ mosoly játszott az ajka körül. – Kikelet január közepén? Ez volnék én? Ugyan ki látott már ilyen bûvészmutatványt? – Bûvészmutatvány ide vagy oda, magácskának ez nem gond, mint oly sok más hihetetlen dolog. – Mint például? – Hogy mást ne mondjak, azért az mégsem mindennapi dolog, hogy huszonegy esztendõsen Zeidler úr fejére nõtt! – Ez túlzás, kedves Darlagné! – Szó sincs róla. Maga Zeidler úr mondta nekem, hogy a kisasszony éppolyan jól elvezetné a Forst és Vanderheyden céget, mint õ. 5


7/18/2010

1:20 AM

Page 6

– Ezzel meg a cégvezetõ úr lõtt túl mérföldekkel a célon. Vagy talán csak tréfált. – Egyáltalán nem tréfált, egészen komolyan állította. Hisz bizonyított már, amikor a cégvezetõ úr beteg lett. Úgy mondta, itt minden a feje tetejére állt volna, ha maga nem áll helyt. Sürgönyöznie kellett volna Forst úrnak, hogy azonnal jöjjön haza, és vegye kézbe a dolgokat. Maga azonban mindent pompásan megoldott, Marlen kisasszony. Tudja, mit mondott Zeidler úr annak idején? – No, mit? – Hát azt, hogy remek teremtés ez a Marlen kisaszszony, az embernek kalapot kell emelnie elõtte. És igaza volt, tényleg csuda egy lány maga! És tudnia kell, hogy sokunknak, nekem is, napsugarat és vidámságot hoz az életünkbe. Marlen átölelte az idõs asszonyt, aki szürke gyapjúruhája felett patyolatfehér kötényt viselt. – Magában egy költõ veszett el, kedves Darlagné! De kérem, ne szégyenítsen meg! Ugyan mi különöset vittem volna végbe? Utánanéztem egy-két tennivalónak, és beavatkoztam itt-ott, ahol dönteni kellett. Elvégre eleget dolgoztam már Zeidler úr keze alatt, és mindig mindent megbeszéltünk, így hát kellõképpen tájékozott voltam. Az pedig, hogy valamennyi üzlet, amit ez idõ alatt kötöttem, sikerrel zárult, inkább szerencse dolga volt, semmint az én érdemem. Szinte magától ment minden. Az alkalmazottak hallgattak a szavamra, mert Zeidler úr helyettesét látták bennem. Egyikük sem morgott, s úgy tettek, mintha örömükre szolgálna, hogy teljesíthetik az utasításaimat. 6


7/18/2010

1:20 AM

Page 7

– Természetesen, hiszen ön mindig jó példával jár elöl. Ugyan ki ne szégyellné a lustaságát és hanyagságát, amikor maga oly szilárd eltökéltséggel oldja meg a legnehezebb feladatot is? S mindezt vidám, mosolygós arccal teszi, mintha bizony csupa öröm volna a munka. Marlen hirtelen elkomolyodott. – Ez így is van, nekem örömöt jelent. Ezt az adottságot édesapámtól örököltem. Mindig nevetett és dalolt, még a legnehezebb munka kellõs közepén is. Sosem láttam õt mérgesnek, csak akkor, ha alkotás közben zavarták. Pedig keményen kellett küszködnie nap mint nap. Emlékszem, hatalmas, erõs szobrászkeze volt, amivel mégis csodálatosan finom formákat tudott életre kelteni. Gyakran mondta nekem: „Marlen, a munka a legfõbb jó az életben. Mindegy, mit dolgozol. Mindig legyen rá gondod, hogy elegendõ tennivalód legyen, és akkor sohasem leszel boldogtalan vagy elégedetlen.” Akkoriban persze ezt nem értettem meg igazán. Nagyon fiatal voltam még, jóformán gyerek. Sokkal jobban szerettem kint hancúrozni a mûterme elõtt, a napfényben fürdõ kertben. Akkortájt még felhõtlen boldogságban volt részem, nem szorultam rá a munka vigaszára. Késõbb, apám korai halála után s az ezt követõ nehéz idõszakban tényleg megszívleltem a jó tanácsot, és sürgõsen munka után néztem. Nem volt könnyû dolgom, mondhatom. Mindenki meg akart kímélni a munkától, merõ jóságból és gondoskodásból. Valósággal ki kellett követelnem magamnak, erõnek erejével, hogy dolgozhassam. Darlagné mosolyogva bólintott. – Igen, igen, jól mondja: erõnek erejével. Minden7


7/18/2010

1:20 AM

Page 8

áron fel akarta forgatni az egész házat. Nagyon szomorúnak látszott, amikor ezt nem engedtem. Marlen nevetett. – Tényleg elszomorított, hogy minden megy nélkülem is, s az én tettvágyam számára itt nem nyílik tér. Még a kertész sem akarta elfogadni a segítségemet. Amikor egyszer teljesen kétségbeesve álltam mellette, és sírva néztem, hogyan kötözi a rózsatöveket, éppen arra jött Zeidler úr. Látta, hogy könnycseppek gördülnek le az arcomon, és valósággal földbe gyökerezett a lába. „Miért sír, Marlen kisasszony? Bántotta valaki?” – kérdezte. Nagy zokogva azt feleltem, hogy ebben a házban nem engedik, hogy bármi hasznosat tegyek. Pedig én munkát akarok, sok munkát, mert boldogtalan vagyok. Édesapám mindig azt mondta, hogy aki dolgozik, annak nincs ideje keseregni. Megkérdeztem Zeidler úrtól, nem tudna-e valamilyen munkát adni nekem. Erre hosszasan fürkészett, látszott rajta, hogy erõsen gondolkodik. Aztán megkérdezte: „Tényleg dolgozni akar, vagy csak agyon akarja ütni az idejét?” Elszántan kihúztam magam, és így feleltem: „Munkát szeretnék, komoly munkát, amivel hasznossá tehetem magam, és megszolgálhatom a kenyeremet. Amióta Forst mama meghalt, s nincs, akit ápolhatnék, akirõl gondoskodhatnék, fölöslegessé váltam. Azt pedig nem tudom elviselni!” És látja, Darlagné, Zeidler úr megértett. Késõbb elárulta, hogy kétségbeesett igyekezetemet olyan szenvedéllyel juttattam kifejezésre, hogy azonnal tudta: segítenie kell. Másnap reggelre bekéretett az irodájába, és ezzel el is kezdõdött a tanulóidõm. 8


7/18/2010

1:20 AM

Page 9

Darlag asszony barátságosan megveregette Marlen vállát. – S a kezdeti idõk bizony egyáltalán nem voltak könynyûen. A cégvezetõ úr mondta is nekem akkoriban, hogy szántszándékkal állítja magát a legnehezebb feladatok elé. Így akart megbizonyosodni arról, hogy tényleg oly erõs tettvágy feszül-e önben, mint ahogy hitte magáról. – Igen, hála Istennek, komolyan vett, és sokat tanultam tõle. Ha eleinte nem is volt olyan könnyû, mint gondoltam, de összeszorítottam a fogamat, és egy szóval sem panaszkodtam. Lassan-lassan mindent ellestem Zeidler úrtól. Ma már gyakran azzal ugrat, hogy a helyébe akarok lépni, ha majd öreg napjaira visszavonul. De ez még odébb van. Mindenesetre most nagyon elégedett vagyok, mert valóban hasznomat tudja venni, s nem kell kegyelemkenyéren élnem ebben a házban. Marlen utolsó szavait mély sóhaj kísérte. Darlagné gyengéden a lány karjára tette a kezét. – Ilyesmire nem is szabad gondolnia! Ha ezt Forst úr hallaná… még hogy kegyelemkenyéren! Ez bizony csúnya szó, gyermekem. Édesapja a halálával váltotta meg a maga örökös jogát erre az otthonra. Megmentette a fiatal nagyságos úr életét, a saját élete árán. Ezek után természetes volt, hogy Forst úr ideveszi a kisasszonyt, amint azt a halálos ágyán fekvõ édesapjának megígérte. Még ma is látom, amikor az édesanyjához vezette a copfos kislányt, és fülembe csengenek a szavai: „Anyám, ez a szegény gyermek árva lett, mert az édesapja meghalt értem.” A mi drága, jó nagyságos asszonyunk pedig így válaszolt a maga finom, szelíd módján: „Akkor 9


7/18/2010

1:20 AM

Page 10

hát anyja helyett anyja akarok lenni.” Ettõl a perctõl fogva a fiatalúr Marlen húgomnak nevezte magát, kisasszony, ön pedig Harald bátyámnak szólította õt. „Forst mama” és „drága kislányom”, hallhattam nap mint nap. S valóban, a nagyságos asszony holta napjáig lányának tekintette magát. A fiatalúr pedig szüntelenül azt hangoztatta, hogy nagy boldogság és megtiszteltetés számára, hogy testvéreként állhat védelmezõn a kisaszszony mellett. Marlen kecsesen félresimította lágy hullámokban homlokába omló, dús haját. Csillogó szeme e szavakra még élénkebben ragyogott. Eltûnõdve nézett maga elé. – E tiszteletbeli kötelezettségének Harald úr maradéktalanul eleget tett. Ma is elõttem van, amint belépett a mûterem melletti kis lakásunkba, ahol egy öreg szolgálóval laktam kettesben. Apám a fronton volt. A fiatalúr kedvesen kézen fogott, és remegõ hangon így szólt: „Szegény kicsim, rossz hírt hozok. Édesapád, a te drága jó édesapád nincs többé. Értem halt meg.” – A lány rövid szünetet tartott, mert még most is elcsuklott a hangja. – Alig tudtam felfogni a rettenetes szavak értelmét, bár állandóan a legrosszabbtól tartva aggódtam édesapámért. Hang nélkül összecsuklottam, a fájdalom letaglózott. S akkor Forst úr a karjába vett, és nagyonnagyon kedvesen vigasztalt. Aztán magával hozott Hamburgba. Szófogadóan követtem, hisz elmondta, hogy ez volt édesapám végakarata, és õ megígérte neki, hogy édesanyja védelme alatt, testvéreként viseli majd gondomat. Forst mama ugyanolyan kedves és jóságos volt hozzám, mint a fia. Én magam azonban 10


7/18/2010

1:20 AM

Page 11

mindezért semmit sem tettem, s mindig az volt az érzésem, hogy meg kellene szolgálnom a rengeteg szeretetet és törõdést. Örültem, hogy legalább késõbb, amikor Forst mama ágynak esett, nélkülözhetetlenné váltam azáltal, hogy gondozhattam és ápolhattam õt. – Valóban derekasan helytállt azokban a nehéz idõkben, Marlen kisasszony, noha még csak tizenöt éves volt. Senki sem ápolhatta volna odaadóbban a nagyságos asszonyt. – Boldogan tettem, hisz nagyon megszerettem! És büszke voltam rá, hogy végre valaki a hasznomat veszi. Ha nem lettem volna olyan fiatal és tapasztalatlan, akkor a halála után rögtön elhagytam volna a házat, hogy állás után nézzek. Haraldnak is beszéltem errõl, amikor édesanyja temetésére eltávozást kapott a hadseregbõl, kevéssel a háború vége elõtt. Emlékszem, elsápadt, és nagyon furcsán nézett rám. Megkérdezte, hogy szószegõvé akarom-e tenni. Hiszen megígérte édesapámnak, hogy házasságkötésem napjáig szülõházában maradhatok. Szavamat vette, hogy az engedélye nélkül nem hagyom el a házat. Így aztán az ön védelmét élvezve itt maradtam, kedves Darlagné. A háború után nem sokkal Harald Adzsinba ment, mert Vanderheyden úrnak fiatal, friss munkaerõre volt szüksége, hogy továbbvihesse az üzletet. – Igen, igen. Vanderheyden úr akkortájt szenvedett Kota Radzsában súlyos balesetet, amelynek következtében mindkét lába megbénult, amikor a mi jó nagyságos asszonyunk elhunyt. Forst úrnak azonnal utaznia kellett. Öt éve már annak, hogy a távoli Szumátrán él. 11


7/18/2010

1:20 AM

Page 12

– Öt éve! – sóhajtott fel Marlen. – Öt éve nem láttam Haraldot. Nem is hallottam felõle, csak néhány levelezõlap és egy rövid levél érkezett tõle. S mindig ugyanazok a fordulatok: egészséges vagyok-e, megvan-e mindenem, és nincs-e valamilyen kívánságom. – Hát persze, mert az üzleti dolgokról Zeidler úrnak szokott írni. A cégvezetõ úrtól pedig maga is tudja, kedves Marlen kisasszony, hogy a mi fiatalurunk jól van. Nincs miért aggódnia. Marlen ajka fájdalmasan megrándult. Elfordult egy pillanatra, hogy elrejtse árulkodó érzelmeit. – Igen, igen, Zeidler úr mindig részletes hírekkel szolgál. – Meg aztán – folytatta Darlagné – Harald úr úgyis hamarosan Hamburgba érkezik. Ráfér bizony a trópusokon töltött hosszú évek után egy kis levegõváltozás. Legfõbb ideje, hogy megint ura legyen ennek a háznak. Nagy fájdalom, hogy évrõl évre üresen áll. Még mindig semmi hír arról, mikor jön, mikorra várhatjuk a fiatalurat? Marlen felsóhajtott. – Még mindig semmi. Harald nem tud egykönnyen eljönni Kota Radzsából, hiszen most ott van a Forst és Vanderheyden cég üzleti központja. Itt, Hamburgban a háború óta úgyszólván csak a lerakat maradt. – Bizony, az az átkozott háború! Ami pedig utána jött, az csak még rosszabb volt. De ha Isten megsegít bennünket, a kikötõnk megint virágzásnak indul, akárcsak egész Németország. Akkor majd jobb napok köszöntenek a hamburgi cégre is. 12


7/18/2010

1:20 AM

Page 13

– Reméljük, a jó Isten tényleg megsegít bennünket, Darlagné. De most már legfõbb ideje, hogy elinduljak az irodába, különben még elkésem. Viszontlátásra, délben! Az idõs asszony mosolyogva biccentett Marlen felé. – Viszontlátásra! – kiáltott utána, majd az ablakból követte szemével távolodó alakját. – Nem mindennapi teremtés, szavamra, nem mindennapi! – mormolta maga elé jókedvûen.

13


7/18/2010

1:20 AM

Page 14

II. Szumátra északi részén terült el az egykori Adzsin Szultánság, s a fõvárosa, Kota Radzsa. A Forst és Vanderheyden cégnek óriási üzletháza állt itt, az Adzsin folyó mentén épült raktárházakkal együtt. A sziget belsejében elterülõ hatalmas ültetvényeken, amelyek szintén a cég tulajdonában voltak, munkások százai dolgoztak. Az egyik tulajdonos, John Vanderheyden egy szép házban lakott a családjával Kota Radzsa és a kikötõ, Oleh-loh között. A villa közvetlenül az Adzsin partján, egy trópusi bujaságban zöldellõ, nagy kert közepén állt. Vanderheyden úr, akinek a lába évekkel ezelõtt megbénult, tolókocsiba kényszerült, ám szellemi frissességét és munkabírását sikerült megõriznie. Két markos szolga reggelente kocsistul felkapta, és beemelte egy külön e célra épített autóba. Nap mint nap így járt be az üzletházba. Az ültetvényeket természetesen nem tudta ellenõrizni többé. Tolókocsijából irányította a cégét, amíg át nem adta a munkát Harald Forstnak. Harald, aki apja halála óta Vanderheyden társa volt, immár öt esztendeje azért tartózkodott Kota Radzsában, hogy a kiterjedt földeken folyó termelést felügyelje. Ám John Vanderheyden nem állt teljesen félre. Testestül-lelkestül csüggött élete nagy mûvén, amelyet egykori barátjával, Harald édesapjával együtt alapított. Semmi áron nem vonult volna vissza, pedig igencsak megszolgálta már a nyugalmat. Harald a Vanderheyden-villa tõszomszédságában élt. Csinos kis házat építtetett magának üzlettársa birto14


7/18/2010

1:20 AM

Page 15

kának egyik szegletében. Az elsõ idõkben Vanderheydenéknél lakott, de miután a ház asszonya meghalt, kénytelen volt elköltözni. Volt ugyanis egy serdülõkorban lévõ lányuk, s nem lett volna illendõ, hogy Harald egy fedél alatt lakjék vele. Katharina Vanderheydenbõl, akit apja Katjénak szólított, az évek során szemrevaló ifjú hölgy lett. Ereiben anyja révén portugál vér folyt, ami az apai vonásokkal egyesülve egészen egyedi keveréket eredményezett. Többnyire a hollandokra olyannyira jellemzõ, közömbös nyugalom áradt belõle, de néha egyetlen pillanat alatt felforrt benne anyja latin vére. Mintha ezer ördög tombolt volna ilyenkor a lelkében. Heves dührohamokban tört ki a személyzet ellen, mindenkit halálra gyötört, aki csak a közelébe került, s ezekben a pillanatokban még édesapja életét is sikerült megkeserítenie, aki pedig bálványozta õt. A lány talán csak Harald Forstot tisztelte valamelyest. Amikor Harald Szumátrára érkezett, Katje a hollandiai leánynevelõ intézetbõl alighogy kikerült, tizennégy esztendõs bakfis volt. Azonnal beleszeretett Haraldba, és ifjú kora ellenére úgy viselkedett, mintha eldöntött tény volna, hogy egy napon majd férj és feleség lesz belõlük. Vanderheyden úr természetesen tudott leánya vágyáról, s maga is szívesen a családjába fogadta volna Haraldot. Nagyra becsülte fiatal üzlettársát, s tudta, hogy az õ védelme alatt jó kezekben lenne rakoncátlan lánykája. Ráadásul a cég jövõje szempontjából is kívánatos volt, hogy a fiatalok összeházasodjanak. 15


7/18/2010

1:20 AM

Page 16

Napról napra türelmetlenebbül figyelte tolókocsijából a lánya és Harald kapcsolatát, s várakozása nõttönnõtt. Mégsem akarta siettetni a dolgot. Az ilyesmi vagy magától jön, vagy sehogy sem. Csakhogy Harald a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy nyilatkozni kívánna. Úgy tûnt, még nem gondol házasságra. És valóban, az életében eddig egyetlen nõ sem játszott komolyabb szerepet. Kis kalandokat, múló fellángolásokat, mint minden kortársa, már õ is maga mögött tudhatott. De azzal az asszonnyal, akivel örökre össze akarta volna kötni az életét, vagy aki egyáltalán mély és erõs érzelmeket váltott volna ki belõle, nos, vele még nem találkozott. Szívében a nõ kristálytiszta eszményképe élt, amelyet édesanyjáról mintázott, akit határtalanul tisztelt, s akiben a tökéletes nõt látta. Vele egyenrangú lény azonban még nem akadt az útjába, s Katje Vanderheyden egészen biztosan nem az volt, aki megtestesíthette volna a keresett nõideált. Hiába is igyekezett, hogy a lehetõ legjobb színben tûnjék fel Harald elõtt. Hat héttel a Marlen Lassberg és Darlagné közt lezajlott beszélgetés elõtt történt, hogy Harald Forst holtfáradtan tért haza az ültetvényeken tett megerõltetõ ellenõrzõ körútjáról. Kocsiját megállította a buja virágerdõvel körülölelt kis háza elõtt, és ahogy felpillantott a Vanderheyden-villa verandájára, észrevette Katjét. A korlátnak támaszkodva állt, s a hõség miatt csak szárongot és kabaját, a bennszülöttek két alapvetõ ruhadarabját viselte. Lábán csinos papucs volt. Élénken integetett a férfinak, hogy jöjjön át hozzá. Harald, bár fáradt volt a hoszszú út után, s porlepte, elcsigázott teste leginkább egy 16


7/18/2010

1:20 AM

Page 17

frissítõ fürdõ után áhítozott, mégis udvariasan odament a lányhoz, és a verandakorlát felett kezet nyújtott neki. Katje lehajolt hozzá, sötét szeme csak úgy parázslott a türelmetlen vágyakozástól. – Nagyon sokáig távol volt, Forst úr! – mondta szemrehányóan, s szerelmes tekintete épp csak lángot nem vetett, amint a férfira nézett. Talán még sosem volt olyan szép, mint ebben a pillanatban. Az izgalomtól kissé sápadtan állt ott, s arcát epekedõn fordította a fiatalember felé. Harald elõször látta meg benne a nõt, és egy pillanatra forró vágyat érzett, hogy magához ölelje a törékeny alakot, és csókokkal borítsa be bódítóan piros ajkát. Ez a kis megingás nem tartott tovább egy szemvillanásnál, ám Katje mégis rögtön észrevette. Végre, most elõször Harald is elbizonytalanodott, s nõiességének varázsa hatni tudott rá! – Bizonyára megviselte a hosszú utazás – kezdte a lány –, s a por is teljesen belepte. Gyorsan frissítse fel magát, utána együtt teázunk. Ha minden igaz, apa is hamarosan megérkezik – mondta, miközben a mellvédre támaszkodó karja kivillant a lenge ruha alól. A férfi egészen közelrõl láthatta a telt, fehér karocskát, s legszívesebben rátapasztotta volna az ajkát. Úgy érezte, delejes vonzerõ árad Katjéból. Csak nagy nehezen tudta levenni a tekintetét formás karjáról. Nagyot sóhajtott, s egy lépést hátrált. – Szeretnék gyorsan átöltözni, Katje kisasszony, azután szívesen átjövök teára – mondta és elsietett, mintha önmaga elõl menekülne. 17


7/18/2010

1:20 AM

Page 18

Hazaérve elsõ útja a fürdõhelyiségbe vezetett. Szolgája követte, kezében egy öblös edénnyel, amelyet többször belemerített a középen álló kõteknõbe, hogy hideg vízzel öblítse le ura testét. A víz bõ patakokban csorgott le a kövezett padlóra, majd egy nyíláson át a kertbe távozott, ahol mohón felszívták a szomjas növények. Egész Szumátrán és Jáván így fürödtek az emberek, naponta többször is. A gyilkos hõségben mindig frissítõen hatott a hideg víz. Mire Harald az öltözõszobába lépett, hogy bennszülött szolgája segítségével felöltözködjék, már elillant az iménti bódulat. Megmosolyogta magát, amiért egy kacéran kivillantott kar és egy bíborszínû leányajak így megbolondította. Ám azután komolyan eltûnõdött. Elsõ ízben tette fel magának a kérdést, hogy nem az volna-e a legokosabb és legkézenfekvõbb, ha Katjét venné feleségül? Akkor John Vanderheyden halála után sem támadnának nehézségek a cég életében, és minden maradna úgy, ahogy volt. Ám ezen kívül is sok minden szólt e házasság mellett. Lassan idõszerû, hogy a nõsülésre gondoljon, hacsak nem akar agglegényként megöregedni. Elvégre már harminchárom éves. Nem a szíve, csak az értelme mondatta vele most ezeket. Igen bölcs gondolatnak tûnt fel elõtte, hogy üzlettársa lányát vegye el. Hogy mindeddig mégsem gondolt a frigyre, annak egyszerû oka volt: Katje nem felelt meg a lelkében élõ eszményképnek. „No de létezik-e egyáltalán olyan halandó, aki valóra tudná váltani elvárásaimat?” – kérdezte önmagától. Különös érzésekkel indult át a Vanderheyden-villába. 18


7/18/2010

1:20 AM

Page 19

A ház ura idõközben hazaérkezett, és tolókocsijában már a verandán üldögélt, amikor a fiatalember megérkezett. Kezet fogtak, és azonnal az üzleti ügyekre tértek. Csakhamar megjelent Katje is. A színes szárongot európai szabású, fehér ruhára cserélte. A puha anyag lágy eséssel omlott le formás testén. Most is igen mutatós volt, bár a finom elõkelõség hiányzott belõle. A hûvös fehér szín mindenesetre kijózanította Haraldot, aki visszanyerte megfontolt nyugalmát. Teázás közben, amikor egymás mellett ültek az apró asztalnál, Haraldnak mégis újra meg újra a lányra kellett néznie. Katje mindannyiszor perzselõ tekintettel, forrón, vágyakozón viszonozta pillantásait. Tea után a férfiak szivarra gyújtottak, s Katje is hagyta, hogy a fiatalember rábeszélje egy cigarettára. John Vanderheyden megint az üzletre terelte a szót. Ez viszont halálosan untatta a lányt. Duzzogva felállt, és belevetette magát a veranda szélén álló hintaszékbe. Harald a szeme sarkából figyelte. Jólesõen nyugtatta tekintetét a fiatal, hajlékony testen. „Szép ez a lány – mondta magában –, fiatal és alakítható. Olyanná nevelem magamnak, amilyennek akarom.” Éppen a lánynak is tetszõ irányba akarta terelni a beszélgetést, amikor Vanderheyden váratlanul felkiáltott, és a homlokára csapott. – Ó, minél öregebb, annál feledékenyebb az ember! Teljesen kiment a fejembõl, hogy levele érkezett, Harald. Ma ugyanis befutott a németországi posta, közte egy hamburgi cégvezetõnk kézírásával külön önnek címzett levél. Itt is van, parancsoljon. 19


7/18/2010

1:20 AM

Page 20

Harald átvette a borítékot, majd egy futó pillantás után a zsebébe akarta csúsztatni. – Olvassa csak el nyugodtan! – bátorította Vanderheyden. – Ne zavartassa magát miattunk! A fiatalember csak a fejét ingatta. – Nem sürgõs. Valószínûleg Zeidler úr szokásos negyedévi jelentése van benne kis védencemrõl. Szorgalmasan tájékoztat mindenrõl, ami Marlen Lassberggel kapcsolatos. Darlagné, a házvezetõnõm ugyanis nincs túl jó barátságban a tollal. Igazán ráérek elolvasni. Katje felnevetett. – Milyen furcsa, Forst úr, hogy önnek védence van! – Ugyan miért, Katje kisasszony? – Mert még maga is fiatal. Egy mentorhoz inkább az õszülõ halánték illene. – Talán emlékszik rá, hogy egyszer régen meséltem önnek és édesapjának errõl a fiatal lányról. Katje kissé unott arccal bólintott. – Persze, persze, emlékszem. Kötelességbõl kellett jótékonykodnia, ugye? – Nem egészen, kisasszony. Megtisztelõ feladat volt számomra. Olyan erkölcsi kötelezettség, amelyet a megmentõm iránti hála rótt rám. Megesküdtem neki, hogy árva kislánya testvéremként fog nevelkedni szülõházamban. – Igen, most már rémlik, hogy mesélte. És mondja csak, csinos a kis védence? Haraldot mulattatta e hirtelen fellobbanó féltékenység, és jóízûen felnevetett. – Nem, legalábbis azt hiszem. 20


7/18/2010

1:20 AM

Page 21

– Csak hiszi?! Hát nem is ismeri személyesen? – Dehogyisnem, hiszem magam vittem el annak idején édesanyámhoz. A mama halála után is találkoztunk egyszer, mielõtt Kota Radzsába indultam. Mindig szánalomra méltóan elesettnek láttam. Amolyan kedves, halovány arcú, szomorú gyermek. – Hány éves volt, amikor utoljára találkoztak? – Úgy tizenöt-tizenhat esztendõs lehetett. – Akkor idõsebb nálam. Harald szemlátomást meghökkent, s egy pillanatra elgondolkodva nézett maga elé. „Csakugyan… minden gyerek felnõ egyszer. A kicsi Marlen már érett hölgy lehet. Hát erre nem is gondoltam! Bizony-bizony, a testvérkém lassan nagykorú lesz.” Katje kisasszony érdeklõdését szemlátomást felkeltette a téma, mintha veszélyt szimatolt volna. Nem is hagyta abba a kérdezõsködést. – Ezek szerint a védence már felnõtt hölgy? – Valóban az, bár mindig kislányként gondolok rá, ahogy utoljára láttam. – És mi lesz vele, ha eléri a nagykorúságot? – szegezte neki Katje a kérdést, s hirtelen megállította a hintaszékét. – Természetesen a házamban marad – felelte a férfi határozottan. – Örökre? – Gondolom, amíg férjhez nem megy, és a férje házába nem költözhet. – És ha a kisasszony olyan csúnya, hogy egyetlen férfi sem akarja elvenni? 21


7/18/2010

1:20 AM

Page 22

– Ez esetben haláláig a házam védelmét élvezheti. – Akkor is, ha ön egyszer visszatér Németországba? – Természetesen. Az édestestvérem is ott maradna, én pedig húgommá fogadtam Marlent. – Igen súlyos terhet vállalt magára! Harald rosszallóan ráncolta a homlokát. – A hálából fakadó kötelezettséget sosem érezheti tehernek az ember – oktatta ki Katjét. – Ha Marlen Lassberg édesapja nem áldozta volna fel értem az életét, akkor nyomorultul elpusztultam volna. Úgy tudom leginkább kifejezni a hálámat nemes tettéért, hogy megpróbálom a lányát kárpótolni mindazért, amit miattam elveszített. – Helyes, kedves Harald, ez igazán szép öntõl! – vetette közbe John Vanderheyden. – Nemes gondolkodásra vall a cselekedete. Katje unott arccal újra hintázni kezdett a székén. Ám amint észrevette, hogy a férfiak megint az üzletrõl kezdenek beszélni, megállította a hintaszéket. – Kérem, adjon még egy cigarettát, Forst úr! – mondta türelmetlenül, hogy valamivel felhívja magára a figyelmet. Harald felállt, és odanyújtotta a megbontott csomagot. – Tüzet is! A férfi szemében mosoly bujkált. – Hogy mondja ezt egy jól nevelt kislány? – Nem vagyok már gyerek! – feleselt duzzogva Katje. – Akkor hát hogyan beszél egy jó modorú, ifjú hölgy? – kérdezte újra Harald. 22


7/18/2010

1:20 AM

Page 23

A lány ajkát csücsörítve, kihívóan nézett rá. – Kérem, kínáljon meg egy cigarettával, és gyújtsa meg nekem! – mondta engedelmesen. Harald teljesítette a kérését, majd Katje kívánatos ajkai közé illesztette a cigarettát. A lány oly ingerlõen hanyatlott vissza a hintaszéket bélelõ párnákra, hogy a férfi hirtelen megragadta és szenvedélyes ajkához szorította a kezét. Katje arca lángolt. Ez volt az elsõ eset, hogy Harald ilyen gavallérosan viselkedett vele. Leeresztette sûrû szempilláit, amelyek elrejtették szemének mohó csillogását. A férfi tûnõdõ lassúsággal végigsimított Katje homlokán és lehunyt szemén. Mindez pillanatok alatt játszódott le. Harald ajka körül lágy, jóságos mosoly játszott, amikor visszaült az asztalhoz. Az öregúr éles szemmel figyelte a jelenetet, s a fiatal barátja arcán bujkáló mosoly sem kerülte el a figyelmét. John Vanderheyden boldog elégedettséggel nyugtázta: végre egy apró jel! Harald Forstot mégsem hagyják hidegen leánya bájai! Nem sokkal késõbb a fiatalember visszavonult pihenni, de vacsorára visszavárták a Vanderheyden-házba. Mindig ott étkezett, hacsak nem volt úton. Amikor vacsora után elbúcsúzott Katjétól, a lány megszorította a kezét. – Holnap megint az ültetvényekre kell mennie? – Nem, Katje kisasszony, holnap Oleh-lohban van dolgom, és át kell ugranom a Wei-szigetre, a szabadkikötõbe is. 23


7/18/2010

1:20 AM

Page 24

– Vitorlással megy, vagy gõzhajón? – Ha kedvezõ szél lesz, szívesen vitorlázom, ha nem, akkor Oleh-lohig vonatozom, onnan pedig a kis gõzhajó visz el a kikötõbe. A lány kérlelõn nézett Haraldra. – Ugye magával visz, ha vitorlázni lehet? – Túlontúl megerõltetõ volna az ön számára. Órák hosszat úton leszek a legnagyobb hõségben. – Ugyan, a vízen friss a levegõ! Szívesen magával tartanék. – No, nem bánom. Ha vitorlázóidõnk lesz, magammal viszem. A lány tapsolni kezdett örömében, akár egy kisgyerek. – Jaj, de boldog vagyok! Unalmas egyedül, ha egyikük sincs idehaza. Harald mosolyogva bólintott. – Tényleg nem sok változatosságban van része, Katje kisasszony! A lány ajkát mély sóhaj hagyta el. – De nem ám! Egész nap magamra vagyok utalva. Hacsak Mefrouw Grodendahl meg nem látogat, hogy õsrégi Kota Radzsa-i pletykákat elevenítsen fel nekem. Vagy ha Juffrouw Neels nem akarja reménytelen szerelmének titkát megosztani velem, amelyet sorban az ötödik kormányzósági hivatalnok iránt táplál. Az élet halálosan unalmas itt, Kota Radzsában, s ez alól még az a néhány társasági est sem kivétel, amelyre hébe-hóba eljutunk. Harald gyengéden végigsimított a lány dús haján. – Igaza van, Katje, Kota Radzsa nem nevezhetõ szó24


7/18/2010

1:20 AM

Page 25

rakoztató helynek. Mindenkit túlságosan lefoglal a pénzkeresés, semmi más nem érdekli itt az embereket. Akkor hát holnap együtt bontunk vitorlát! Katje sugárzó szemmel nézett a kerten át hazafelé tartó Harald után. Harald Forst a házát megkerülve, a teraszra igyekezett. Itt üldögélt legszívesebben, ha otthonában tartózkodott, mert a Vanderheyden-házból nem lehetett idelátni, és csak itt érezte úgy, hogy zavartalanul egyedül lehet. Letelepedett kedvenc nádfonatú karosszékére, amihez a szolgája már odakészítette a kis dohányzóasztalt. Igencsak megviselte az ültetvényeken tett hosszú út, és örült az elõtte álló nyugalmas órácskának. A hõség idén sokkal jobban igénybe vette, mint korábban. Érezte, hogy szervezete egyre sürgetõbben igényli az éghajlatváltozást. Kényelmesen kifújta a szivarfüstöt, és mosolyogva Katjéra gondolt. Igazán vonzó volt, amikor ajkai közé illesztette a cigarettát. És milyen elbûvölõen nézett rá! Csábítónak találta a gondolatot, hogy magához emelje a fiatal teremtést, kicsit képezze, tanítgassa. Miközben ezen a lehetõségen morfondírozott, eszébe jutott Zeidler cégvezetõ levele. Elõhúzta a zsebébõl, felbontotta a borítékot, és olvasni kezdett. „Mélyen tisztelt Forst Úr! A szokásos üzleti jelentés elkészült, s már el is küldtem Kota Radzsába, a cég címére. Kötelességemnek tartom ugyanakkor, hogy Önt újra, személyesen informáljam 25


7/18/2010

1:20 AM

Page 26

védence, Marlen Lassberg kisasszony sorsának alakulásáról. Ez alkalommal átfogó beszámolót készülök írni. Legelõször is biztosítani szeretném Önt, hogy a kisaszszony jól érzi magát a Forst házban, és kitûnõ egészségnek örvend, noha bevallom, nem tartottuk maradéktalanul tiszteletben az Ön óhaját. Boldogtalan teremtés vált volna belõle, ha semmittevésre kárhoztatjuk, amint azt Ön csupa jóságból és kíméletbõl meghagyta. Hogy rövidre fogjam: Marlen kisasszony kívánságára mindeddig elhallgattam Ön elõtt, hogy öt esztendeje õ az, aki titkárnõként dolgozik az irodámban. Az idõk során jobbkezemmé vált, úgyhogy betegségem alatt õ vitte tovább az üzleti ügyeket. Jelenleg a legderekabb munkatárs a hamburgi leányvállalatnál. Hallani sem akar arról, hogy fizetést fogadjon el, mert minden igyekezetével azon van, hogy a rá fordított kiadásait legalább részben megtéríthesse Önnek. Ezért a titkárnõi munkakörre elõirányzott fizetést egyelõre jóváírtam a kisasszony számára. Tudom, Forst úr most mérges rám, s fel nem foghatja, hogyan cselekedhettem ily nyilvánvalóan az akarata ellenére. Ahhoz, hogy ezt megértse, el kell mondanom valamit. Az Ön távozása után Marlen kisasszony hervadni kezdett, mint a földjébõl kiszakított virág. Egyik nap észrevettem, hogy sírva áll a kertész mellett. Megkérdeztem, mi bántja, mire olyan kétségbeesetten nézett rám, amit egyhamar nem felejtek el. „Zeidler úr – mondta –, nem akadna önnél valamilyen munka a számomra? Itt, a házban senki sem akar feladatot adni ne26


7/18/2010

1:20 AM

Page 27

kem. Lustán, dologtalanul kell lopnom a napot! Drága édesapám azt mondta egyszer, hogy aki dolgozik, az sosem lehet boldogtalan. A munka minden csüggedés legjobb ellenszere. Hogyan ûzhetném el a fájdalmat, amelyet édesapám és a drága Forst mama elvesztése miatt érzek, ha nem találok felejtést a munkában? Kérem, Zeidler úr, segítsen rajtam! Az ég szerelmére, hadd érezzem, hogy valami hasznosat teszek, különben menthetetlenül búskomorságba esem.” Így kérlelt a gyermek. És istenemre mondom, Forst úr, oly szent buzgalommal, oly halálosan komoly elszántsággal esedezett, hogy arra gondoltam: ha nem segítek, akkor tönkretehetek egy értékes embert. Ezért másnapra bekérettem az irodámba, és még egyszer nekiszegeztem a kérdést, hogy valóban jót tennék-e vele, ha komoly munkára fognám. Õ erre megragadta a kezemet, és esdeklõen nézett rám. „Kérem, segítsen, hogy végre hasznossá tehessem magam! Ezzel a legnagyobb jótéteményben részesítene.” Megemlítettem neki, hogy Ön, aki saját testvéreként óhajtja kezelni, ezzel aligha fog egyetérteni. Erre így felelt: „Ha Haraldnak testvére volna, aki annyira vágyna valamilyen rendszeres elfoglaltság után, mint én, s aki szintén csak a munkában találna megnyugvást, bátyámnak nem volna kifogása ellene. Tudom, hogy a legjobbat akarja nekem, csak nem is sejti, hogy számomra mi lenne az. Ezt természetesen nem tudjuk neki levélben elmagyarázni. Várjon, Zeidler úr, amíg Harald Hamburgba érkezik, és addig tartsa elõtte titokban, hogy munkára vágytam!” Nem tudtam ellenállni e kérésnek, Forst úr. Higgye 27


7/18/2010

1:20 AM

Page 28

el, Ön sem lett volna képes rá, ha Önnek kell a kisaszszony esdeklõ szemébe néznie. Megfogadtam, hogy hallgatok, és munkát adtam neki. Ezután igen különös dolog történt. A kisasszony szinte egyik napról a másikra visszanyerte életkedvét, újra vidám volt, erõs és egészséges. Valóban nem kímélte magát, éveken át derekasan helytállt, s alapos ismeretekre tett szert. Mellékesen még nyelvtanfolyamra is járt. Minden reggel pontban nyolckor elfoglalja velem szemben a helyét az irodában, annál az asztalnál, ahol egykor Ön is dolgozott. Esténként pedig sohasem távozik hamarabb, mint én. Csodálatra méltó a munkabírása s hogy mi mindent elsajátított! Valósággal összenõtt a Forst és Vanderheyden céggel. Ugyanolyan jól ismeri az üzleti ügyeket, mint én, öröm nézni, hogyan tud bánni az emberekkel, és munka közben mindig vidám. Nos, tisztelt Forst úr, ezzel mindent meggyóntam Önnek. Azt mondtam ugyanis magamban: ideje, hogy a nagyságos úr is mindent megtudjon, mivel hamarosan hazajön. Nem szabad haragudnia a leányra, s a maga öreg, hûséges cégvezetõjére sem. Tudom, hogy helyesen jártam el, amikor ennek a szorgalmas teremtésnek megadtam azt, amire vágyott. Kérem, engedje Marlen kisasszonynak, hogy ezentúl is a munkának szentelhesse magát, amelyet annyira szeret. Mindannyian reméljük, hogy nemsokára Hamburgban üdvözölhetjük, Forst úr. Ha majd meglátja Marlen kisasszonyt, milyen vidám és elégedett, alighanem kiengesztelõdik irányunkban. Kérem, mihamarabb írja meg, hogy nem haragszik ránk, és akkor a kisasszony is meg28


7/18/2010

1:20 AM

Page 29

nyugszik majd. S a vén Zeidlerre se nehezteljen, aki szilárdan hitte, hogy helyesen cselekszik. Alázatos szolgája: Heinrich Zeidler” Harald lassan leengedte a levelet. Homlokát még mindig ráncok barázdálták, de a szemében nem harag vagy neheztelés ült, hanem különös csodálkozás. A kis Marlen, a húga, ez a sovány, sápadt és folyton bánatos arcú, törékeny kislány egyszerûen keresztülhúzta reá vonatkozó terveit. Nem ül meg otthon jólétbe és semmittevésbe gubózva, ahogy hitte, hanem dolgozik, és sokat tesz õérte meg a Forst és Vanderheyden cégért. Túl büszke ahhoz, hogy bármilyen jótéteményt viszonzatlanul elfogadjon tõle, meg akarja szolgálni azt, hogy a Forst-házban élhet. „De hogyan róhatom le így azt a hálát, amellyel édesapjának tartozom?” – töprengett a fiatalember. Egy kicsit bosszantotta is a dolog, ám aztán be kellett ismernie, hogy neki magának is létszükséglet a munka, így nagyon is meg tudja érteni Marlent. Büszkeségét csakúgy, mint azt a vágyát, hogy olyan tevékenységet találjon, amely kitölti az életét. Ám egy nõ, egy ilyen fiatal teremtés esetében ezt nem várta volna. Talán Zeidlerre kellene haragudnia? Nem. Neki egyenesen köszönettel tartozik, amiért okos belátással teljesítette Marlen óhaját. Hiszen õ, merõ jóságból és szeretetbõl mégiscsak boldogtalanságra kárhoztatta volna a lányt. A férfi sokáig ült gondolataiba merülve. Megpróbál29


7/18/2010

1:20 AM

Page 30

ta maga elé képzelni Marlent. Milyen lehet most? Gondolatban kiegészítette a nyakigláb kamaszlányról õrzött emlékképet, s az eredmény cseppet sem volt elbûvölõ. Talán még szerencsésnek is mondható, hogy megfelelõ elfoglaltságot talált magának, gondolta Harald. Amikor utoljára látta, szánalomra méltó benyomást keltett, s aligha talál egykönnyen férjet magának. Bátyjaként természetesen illõ hozományt ad vele, ahogy azt édestestvérével is tenné, de Marlen akkor sem lesz fényes parti. A csúnya lányok még tisztes hozománnyal sem válogathatnak a kérõk között. Így elmélkedett Harald Forst, miközben körülötte minden elcsendesedett. Alászállt a trópusi éjszaka, s a csillagok káprázatos sokasága csillogott az égbolton. A levegõ is erõsen lehûlt. Harald dideregve bement a házba, hogy nyugovóra térjen.

30


7/18/2010

1:20 AM

Page 31

III. Marlen Lassberg Zeidler cégvezetõvel együtt átnézte a postát, s közben az üzleti ügyeket is megbeszélték. A legfontosabb leveleket azonnal megválaszolták, a többit a szükséges utasításokkal továbbadták a munkatársaknak. A szorgos tevékenység közepette hamar elröppent egy-két óra. Az irodaszolga egyszer csak egy nagy paksamétával állított be, mondván, megjött Szumátráról a küldemény. Marlen szíve hevesen kalapált, amikor Zeidler úr átvette a köteg levelet és hivatalos iratot. A cégvezetõ megnyugtatóan mosolygott rá, majd a levelekre pillantva, az arcán árnyalatnyi meglepetés látszott. – Van itt egy önnek szóló levél, kisasszony. Forst úrtól jött. És nekem is írt. A lány elsápadva vette át a neki címzett levelet. – Nono, csak nem fél, kisasszony? Elvégre nincs okunk lelkifurdalásra. Olvassa csak el nyugodtan, mit ír Forst úr! – Inkább majd késõbb – felelte Marlen. – Majd ebédidõben, a szobámban, mert ha kemény szavak vannak benne, megeshet, hogy elveszítem az önuralmamat. Nem szeretném, ha sírni látna, Zeidler úr. Kicsit valóban félek a levél tartalmától. – Higgye el, semmi oka rá, Marlen kisasszony! De meg tudom érteni, hogy egyedül szeretne maradni a levéllel. Nem kell azonban délig várnia, szívesen elengedem akár most is. A lány erre hevesen megrázta a fejét. 31


7/18/2010

1:20 AM

Page 32

– Nem, nem! Ez nem ok arra, hogy megszökjem a munka elõl. Megvárom az ebédszünetet. – Ahogy gondolja. Én viszont azonnal el akarom olvasni, mit írt nekem Forst úr – mondta a cégvezetõ, és felbontotta a levelet. Az alábbi üzenet állt benne: „Kedves Zeidler Úr! Hozzám intézett magánlevelét megkaptam, s ezennel sietve közlöm, hogy egyáltalán nem neheztelek Önre. Épp ellenkezõleg! Magamat hibáztatom, amiért elmulasztottam, hogy alaposan tájékozódjam védencem felõl, s amiért nem törõdtem vele eléggé. Természetesen szentül hittem, hogy mindent megtettem Marlen boldogsága érdekében, amire csak képes voltam. Az Ön levele azonban nem errõl gyõzött meg. Remélem, eléggé jól ismer ahhoz, hogy tudja, igyekszem helyrehozni, ha hibát követtem el. A jövõben arra törekszem, hogy kishúgom személyes kívánságai szerint járjak el. E célból pedig az lesz a legjobb, ha ezentúl minden ilyen kérdést közvetlenül Marlennal beszélek meg levél útján. Most vált csak világossá elõttem, hogy húgom nem gyerek már. Szívbõl köszönöm Önnek, hogy tekintettel volt a kívánságára, és örülök, hogy oly sok jót hallhattam róla. Végezetül még annyit, hogy komolyan foglalkozom a gondolattal, hogy egy idõre visszatérek Hamburgba. Ám hosszú hónapok is eltelhetnek még, mire el tudok innen szabadulni. Az utóbbi idõkben ugyanis megint ópiumot csempésztek az ültetvényeinkre, és nem utazhatom el nyugodtan, amíg ezt a sötét ügyet ki nem vizsgálom. 32


7/18/2010

1:20 AM

Page 33

Amint ezen túl leszek, haladéktalanul megadom érkezésem idõpontját. Kérem, fogadja szívélyes üdvözletemet, s adja át kedves feleségének is! A közeli viszontlátás reményében: Harald Forst” Az öreg cégvezetõ mellébõl megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. – Hála a jó Istennek, nem neheztel rám – dünnyögte. Ezután mindketten újra belemerültek a munkába. Marlen az ebédszünet kezdetekor elbúcsúzott Zeidlertõl, gyors léptekkel átvágott a behavazott kerten, és besietett a házba. Az elõcsarnokban Darlagnéval futott össze. – Jaj, Marlen kisasszony, ma a nagymosás miatt elkéstünk az ebéddel. Még egy kis türelemmel kell lennie. – Ugyan, nem tesz semmi, Darlagné. Addig felszaladok a szobámba, és kicsit kipihenem magam. Nem kell sietnie, negyedóra múlva lemegyek az ebédlõbe. – Jó, jó, addigra biztosan minden elkészül. Marlen bólintott, és a széles lépcsõn felszaladt emeleti szobájába. Mély sóhajtással ült le a varróasztalka melletti fotelba, és csak nézte a kezében tartott levelet. Tekintete egy idõ után a szemközti falra siklott, amelyen Harald Forst fényképe függött. Egy albumban találta, bekereteztette és jelenlegi helyére akasztotta. Amikor itt, a kedvenc helyén ült, szeme gyakran megakadt a képen. A markáns, határozott arcot becsukott szemmel is maga elé tudta idézni. Hat esztendõvel ez33


7/18/2010

1:20 AM

Page 34

elõtt készült a felvétel, akkoriban, amikor idehozta õt Harald, és az édesanyja gondjaira bízta. A lánynak különösen kedves volt ez a kép. Magában gyakran elbeszélgetett vele, néha olyan bizalmas gondolatokat is megosztott Haralddal, amelyek egyébként sosem hagyták volna el az ajkát. Marlen szíve attól a pillanattól fogva a férfié volt, hogy apja halálhírével beállított hozzájuk, s oly meleg szavakkal vigasztalta õt. Akkoriban hõn szeretett édesapja elvesztésén érzett fájdalma miatt Marlen még nem ismerte fel, milyen érzés tölti be szívét a fiatalember iránt. Amikor azonban egy évvel késõbb, Forst mama halála után viszontlátta, ez az érzés már jóval erõsebb volt. Elõször azt hitte, csupán háláról van szó, ám ahogy érettebbé vált, már tudta, hogy szerelem az, amit a férfi iránt érez. Úgy gondolta, képtelen volna valaha is mást szeretni. Gyakran kimondhatatlan fájdalmat okozott neki, hogy Harald oly messze él tõle. Amikor a férfi iránti vágy különösen elhatalmasodott a lelkén, hosszú leveleket írt neki, amelyeket azután sohasem adott fel. Attól tartott, hogy ezekben esetleg elárulja magát. Csak egy-egy rövid üdvözlõkártyát küldött alkalmanként, s válaszképpen hasonló terjedelmû képeslapokat kapott. És Harald most levelet küldött, s még többet is várhat ezután! Zeidler úr ugyanis elárulta neki, hogy bátyja közvetlenül vele akar a jövõben levelezni. A lány szíve vadul zakatolt, amikor végre kinyitotta a borítékot, és olvasni kezdett.

34


7/18/2010

1:20 AM

Page 35

„Drága Marlen húgocskám! Zeidler úr levele hirtelen tudatosította bennem, hogy Te már rég nem vagy gyerek. Ha eddig rád gondoltam, mindig azt a Marlent láttam magam elõtt, akivel elõször találkoztam. A kicsi, sápadt és halálra rémült leánykát, akibõl azóta fiatal hölgy lett, s akirõl Zeidler úr oly csodás dolgokat írt nekem. Tudod, húgocskám, azzal a szomorú gyermekkel, aki oly õszinte és mély részvétet keltett bennem, nem tudtam komolyan elbeszélgetni. Túl ügyetlen voltam hozzá. Aztán meg sokáig nem gondoltam rá, hogy érett nõvé váltál az évek során, s nem is sejtettem, hogy ily erõs benned a hasznos tevékenység iránti vágy. Az én napjaimat itt az utolsó percig kitöltik a tennivalók, s egyszerûen nem szakítottam idõt arra, hogy legalább levélben kapcsolatot teremtsek veled. Már régen meg kellett volna tennem, és nyomaszt, hogy ezt elmulasztottam. Te is rosszul tetted azonban, hogy kívánságaiddal nem fordultál bizalommal hozzám. Nagyon örültem volna, ha vágyaidat megosztottad volna velem. Mindig csak azt hallottam, hogy egészséges vagy, és semmiben sem szenvedsz hiányt. Ilyen kevéssé bíztál meg bennem, húgocskám? A világ másik végén, távol tõled még csak nem is sejthettem, hogy fiatal lelked ennyire sóvárog a munka után. Kicsit megbántódtam amiatt, hogy azért szeretnél dolgozni, mert nem akarsz adósom maradni. Hogyan róhatom most le édesapáddal szembeni hálámat? Nem szabad elvenned tõlem a lehetõséget, hogy érted, az õ lányáért tegyek valamit! Ezt még alaposan meg kell beszélnünk, ha hazaértem. 35


7/18/2010

1:20 AM

Page 36

Igazság szerint alig tudok rólad valamit, Marlen húgocskám. Ez csak most tudatosult bennem, és szívem mélyébõl sajnálom, hogy így van. Haragszom magamra, amiért nem levelezem veled már régóta. Érthetetlen vakságomban még mindig éretlen gyermeknek tartottalak, akivel nem lehet értelmesen beszélgetni. Most már azonban világosan látom, hogy testi-lelki boldogságodért egyaránt felelõsség terhel, s ha valamit elmulasztottam, úgy azt sürgõsen pótolni akarom. Ugye, ezentúl elárulod majd nekem, mire van szükséged, mivel szerezhetek örömet neked? Szeretném kiérdemelni a bizalmadat, s arra kérlek, buzgó tettvágyadban se erõltesd túl magad! Csak annyit dolgozz, amennyi örömet okoz, és nem megy az egészséged rovására! Hogyan is állhatnék majdan édesapád elé, ha nem vigyáztam volna a rám bízott kincsére? Remélem, hogy hazautazásom elõtt még kapok hírt felõled. S ha néhány hónap múlva végre találkozunk, újra szeretõ testvérekként üdvözölhetjük majd egymást. Sose felejtsd el, hogy húgomként mindig szívemben élsz, s ott is akarlak tartani mindörökre. Kérlek, Te se felejtsd el soha, hogy van egy szeretõ bátyád: Harald” Marlen szemében könny csillogott, amikor letette a levelet. Harald szavai örömöt és bánatot ébresztettek egyszerre a lelkében. Szívélyessége jókedvre derítette, de a testvéri szeretetre tett ígérete, s az a szándéka, hogy örök idõkön át csak a húgát fogja látni benne, bizony fájdalmasan érintette. Tudta persze, hogy Haraldot ebben is csak a jó szándék vezette. 36


7/18/2010

1:20 AM

Page 37

Lassan összeszedte magát. Talán többet remélt a jövõtõl? Nem, soha nem kergetett hiú ábrándokat! Hisz a testvéri szeretet e nagylelkû felajánlása is oly sok, hogy elégedettnek kell lennie. Nem remélheti, hogy a férfi iránti titkos szerelme valaha is beteljesül. Sokszor eljátszott már a gondolattal, milyen volna, ha Harald megnõsülne, és a feleségével térne haza. Ezzel a helyzettel is megbirkózna valahogy, de nem tudna megmaradni a házában. Egy fedél alatt élni Haralddal úgy, hogy a férfi szívét egy másik asszony birtokolja, nem, ez meghaladná az erejét. Nagyot sóhajtva szívéhez szorította a levelet. Elhatározta, hogy másnap válaszol rá. Holnap vasárnap, s végre lesz egy kis ideje. Már elõre örült, hogy végre részletesen írhat Haraldnak, akinek a levele most már feljogosította erre. Még egy pillantást vetett a férfi arcmására, azután lement az ebédlõbe. Darlagné már tálalta is a levest.

37


7/18/2010

1:20 AM

Page 38

IV. Katje az ifjú Harald Forst társaságában lefelé vitorlázott az Adzsin folyón. Oleh-loh kikötõjében, a cég raktárházaiban volt a fiatalembernek dolga, és ígéretéhez híven magával vitte a lányt. Katje a hullámok hátán békésen ringatódzó jacht fedélzetén maradt. A hintázástól elálmosodott, s ledõlt az odakészített párnákra. Mire a férfi visszatért, már mély álomba merült. Harald mosolyogva nézte, majd anélkül, hogy felébresztette volna, óvatosan elkötötte a hajót. A Wei-sziget felé vette az irányt, ahol a szabadkikötõben akadt intéznivalója. Kedvezõ szelük volt. A hajó nyílegyenesen szelte a lágy hullámokat. Harald Katjéval szemközt foglalt helyet, s onnan nézte a lányt, aki úgy aludt, olyan angyali nyugalommal, mint egy kisgyerek. Keble egyenletesen emelkedett és süllyedt a vékony, fehér ruha alatt. A férfi szívesen felejtette rajta a szemét, és sajnálta, hogy fel kellett keltenie, amikor a szigethez közeledtek. Finoman megérintette a karját. – Katje kisasszony! A lány álomittasan hunyorgott, hirtelen felült, és csodálkozva körülpillantott. – Úristen, hol vagyunk? Azt hiszem, elbóbiskoltam. – Majdnem egy egész órát aludt – mosolygott Harald. – Mert maga olyan sokáig váratott a raktárnál! Rettenetesen unatkoztam! – Katje zavartan nézett a férfira, és kissé bosszúsnak látszott. 38


7/18/2010

1:20 AM

Page 39

– Hiszen elõre megmondtam, hogy nem lesz szórakoztató velem vitorlázni. Csak hát Õmakacssága feltétlenül el akart jönni – mondta félig tréfásan, félig komolyan Harald. A lány duzzogva nézett rá. – Igen, Õmakacssága jönni akart, s még többet is akar, sokkal többet. De ön ezzel nem törõdik. – Talán mégis, Katje. Drága, kicsi Katje – felelte a férfi lágy hangon. A lány kacéran mosolyogva közelebb húzódott hozzá. – Mondja még egyszer, hogy drága, kicsi Katje! A merész és kihívó viselkedés kijózanította a férfit. Megcsóválta a fejét. – Ilyesmit nem teszek parancsra. Most pedig kikötünk. Kérem, vigyázzon, be kell vonnom a vitorlát. – De ugye késõbb, ha egyedül leszünk, újra mondja majd? – Talán, ha a szívem ismét ezt súgja, különben nem. – Mit kell tennem, hogy újra hallhassam? – Nagyon jól kell viselkednie, Katje kisasszony. – De hiszen azt teszem! – sóhajtotta a lány. – Meddig kell még jónak lennem? Harald gyakorlott mozdulatokkal leeresztette és öszszekötötte a vitorlát. – Csak ameddig kegyed is akarja – mondta nyugodtan, aztán illedelmesen elbúcsúzott Katjétól. Kérte, hogy ne mérgelõdjék, amiért ismét meg kell várakoztatnia. A lány nem felelt. Harald elintézte üzleti ügyeit, és amikor visszatért, 39


7/18/2010

1:20 AM

Page 40

Katje szemlátomást durcásan fogadta, alig szólt hozzá. Õ azonban ezzel mit sem törõdve újra vitorlát bontott, és a hajó kifutott a nyílt tengerre. A hazaúton Harald észrevette, hogy Katje lopva figyeli õt, és elmosolyodott. – Miért nevet? – kérdezte a lány dühösen. – Mert mókás arcot vágott, Katje kisasszony. – Pedig semmi kedvem mókázni! – Tudom. Az ilyen üzleti út nem túl szórakoztató. De nemsokára otthon leszünk. Harald oldott hangulatban beszélgetett a lánnyal hazáig. Katje látszólag ugyanígy tett, ám lelkében egyre nõtt az elégedetlenség. Csalódottan ért haza. A férfi azonnal elbúcsúzott tõle, és visszavonult a házába. Katje az ajkába harapott, és szúrós szemekkel nézett a távozó fiatalember után, majd õ is belépett villájuk elõcsarnokába. Az ajtóban egyik bennszülött cselédlánya jött elé, meleg, sötét szeme vidáman mosolygott úrnõjére. Katje dühösen suhintott felé a napernyõjével, és el is találta védekezésre felemelt karján. – Mit vigyorogsz, te agyalágyult?! – ripakodott rá. A szegény pára rémülten meglapult. Az erõs ütéstõl vastag, vörös csík húzódott végig aranysárga bõrén. Néma szemrehányással nézett fiatal úrnõjére. – Takarodj az utamból! – kiáltotta Katje, és fenyegetõen megint felemelte az ernyõt. A cselédlány ijedten félreugrott, a kisasszony pedig továbbviharzott a ház belsejébe. Közben katonás hangon elõparancsolta azokat a szolgálókat, akiknek a fürdõt kellett elõkészíteniük és az átöltözésnél kellett segédkezniük. Felpaprikázva haj40


7/18/2010

1:20 AM

Page 41

szolta cselédeit, akik egy gazella fürgeségével igyekeztek teljesíteni parancsait, s ide-oda cikáztak körülötte. Katje egyfolytában perlekedett velük, maga sem tudta, miért. A fiatal szobalány, akit az elõbb elpáholt, ott maradt a ház bejáratánál, és sírva igyekezett hûsíteni karján az égõvörös csíkot. Egy adzsini fiatalember, szintúgy Vanderheydenék alkalmazottja, arra járva megpillantotta, és odalépett hozzá. – Mi történt, Daipah? Miért sírsz? A lány felzokogott. – Az úrnõ megütött az ernyõjével. Nézd! – mutatott véraláfutásos karjára. Az ifjú szeme megvillant. – Miért vert meg az úrnõ? Mit tettél, hogy meg kellett büntetnie? – Semmit, Kasova, hidd el, Daipah semmit sem tett. Elébe mentem, hogy megkérdezzem, mire van szüksége. A mosolyom bosszantotta fel, mert rossz hangulatban ért haza. Ezért ütött meg. Kasova dühös pillantásokat küldött a villa belseje felé. – Az úrnõ rossz! Ok nélkül büntet. Gonosz szellemek tartják hatalmukban, de majd mindenért megfizetnek neki. Várj csak, Daipah, mindjárt hozok kenõcsöt, attól elmúlik a véraláfutás. A lány hálásan nézett a fiatal adzsinira. Ebben a pillanatban gördült be a kertbe John Vanderheyden autója. Daipah besurrant a házba, Kasova pedig a lépcsõnél maradt, hogy egy másik odasietõ szolgával kiemeljék idõs urukat a kocsiból. 41


7/18/2010

1:20 AM

Page 42

Késõbb Katje együtt teázott édesapjával. Csak kettesben voltak, Harald Forst ma udvariasan kimentette magát. A lány valóságos panaszáradatot zúdított apjára. Elpanaszolta neki, hogy el is aludt, annyira unta a hajóutat. – Õ meg csak ült mellettem, mint egy kõszobor. Beszélj vele, papácska! Feleségül kell vennie! Akarom! Õ lesz a férjem, senki más! – tört ki hevesen. Az öregúr elfogódottan megsimogatta lánya kezét. – Türelem, Katje! Harald Forst nem olyan ember, aki könnyelmûen és meggondolatlanul belemenne egy házasságba. Légy mindig nagyon kedves és jó hozzá! A lány akaratlanul is rándított egyet a vállán. – Meddig még? – Légy türelemmel még egy hónapot, gyermekem! Ha addig nem nyilatkozik, beszélek vele. Katje az ajkába harapott. A türelem erényét sohasem gyakorolta, és most sem állt szándékában. Minek is tette volna? Megszokta, hogy minden kívánságát azonnal teljesítették, amint kimondta. Kivéve ezt az egyet, amelyrõl oly régóta álmodozott, hogy Harald Forst feleségül kéri. És ez csak tovább ingerelte a lányt. Akarta a férfit, mert tetszett neki, és a hiúsága azt követelte, hogy Harald udvaroljon neki. Hogy szerelem volt-e, amit érez, maga sem tudta. Bizonyára egy kis szerelem is lehetett a dologban, s minél nehezebbnek tûnt Harald meghódítása, Katje annál hevesebben akarta. A viszonzatlan érzésekbe egy idõ után neheztelés keveredett, és a kudarc miatti haragja napról napra nõtt. Így aztán állandóan dúlt-fúlt, s bosszúságát nemegy42


7/18/2010

1:20 AM

Page 43

szer a személyzet tagjain töltötte ki. Nehéz idõk köszöntöttek rájuk, s nem Daipah volt az egyetlen, aki testén viselte a bántalmazás nyomait. Katje ütötte-verte szolgálóit, vagy dühkitörései alkalmával válogatás nélkül vágta hozzájuk azt, ami épp a keze ügyébe került. Mindez rossz vért szült, s a szolgák maguk közt gonosz úrnõnek nevezték. Végre letelt az egy hónap, s vele a határidõ, amelyben az apjával megállapodtak. Harald ezen a napon ismét az ültetvényekre utazott, s ez alkalommal csak bosszúsága volt az embereivel. A lázadás szelleme ütötte fel a fejét közöttük, és ellenségesen viselkedtek. A férfinak minden erejére szüksége volt, hogy megõrizze a tekintélyét, és kordában tartsa õket. Az egyik holland felügyelõ arról panaszkodott, hogy az emberek, akik eddig könnyen kezelhetõk és szorgalmasak voltak, egy ideje teljesen megváltoztak. Néhányat közülük félig eszméletlen állapotban talált kunyhóikban, amikor munkára kellett volna jelentkezniük. Azt gyanítja, mondta, hogy a kínai kereskedõ, aki mostanában gyakran felkereste az ültetvény munkásait, a portékája közé alighanem ópiumgolyócskákat is becsempészett. – A körmére kell nézni ennek a sárga gazfickónak, különben még megmételyezi az embereinket – mondta Harald dühösen. A felügyelõ ekkor összehúzta a szemét, és az ültetvény melletti földutat kezdte kémlelni. – Ott jön a gazember, Forst úr! – mondta izgatottan, és az ökrös kordéjával közeledõ kínaira mutatott. 43


7/18/2010

1:20 AM

Page 44

Harald vészjóslóan összeráncolta a homlokát. Ismerte a kereskedõt, aki idõrõl idõre a Vanderheyden-ház személyzetének is fel szokta kínálni portékáját. Most észrevette, hogy a földeken dolgozó munkások igencsak nyújtogatják a nyakukat, s jelzéseket adnak a kereskedõnek. – Ennek most azonnal véget vetek! – közölte elhatározását Harald mérgesen. Az ópiumkereskedelmet szigorúan tiltotta az állam. Ha sikerülne To Tam Kaira rábizonyítania, hogy ilyesmivel foglalkozik, azonnal visszavonnák kereskedõi engedélyét, s így ártalmatlanná tennék. Ez kis idõre nyugalmat jelentene számukra, s mint elrettentõ példa, óvatosságra intené a többi árust is. Harald fejében hamar összeállt a terv, és a felügyelõvel is gyorsan sikerült megértetnie magát. Nyugodtan megvárták, hogy az ökrös kordé odagördüljön hozzájuk. A kínai a szokásokhoz híven engedélyt kért, hogy a munkásoknak kínálhassa portékáját. – Most nem lehet, To Tam Kai – mondta a felügyelõ. – Te is tudod, hogy csak ebédszünetben érnek rá az emberek. Addig bejöhetsz hozzám, hogy felfrissítsd magad. Hosszú út van mögötted, a hõség pedig irtózatos. A kereskedõ kényszeredetten mosolygott. – Jóságos vagy velem, uram. Szívesen követlek a házadba, s talán te is találsz a készletemben valamit, ami megtetszik neked. – Majd meglátjuk, To Tam Kai. Hozd be magaddal az árudat is, szemügyre vesszük. A kínai leemelte a teli ládát, és nagyokat nyögve be44


7/18/2010

1:20 AM

Page 45

cipelte a munkafelügyelõ házába. A hollandus a vendégszobába vezette, amelynek ablakai a másik oldalra nyíltak. Sokáig szóval tartotta a kereskedõt, hogy Haraldnak legyen ideje átkutatni a kordét. Ám semmi gyanús nem került elõ. Ha tehát a kínainál ópium volt, azt vagy a ládájában, vagy saját testén kellett elrejtenie. Harald bement a házba, és egy pillantással a felügyelõ tudtára adta, hogy a kutatása eredménytelen volt. – To Tam Kai, fárasztó utad volt, szükséged lehet egy kis felfrissülésre. Menj a fürdõszobába, a szolgám kiadós fürdõt készít neked – ajánlotta a felügyelõ. A kínai mélyen meghajolt. – Hatalmas és kegyelmes úr vagy! Köszönöm neked, hogy a fárasztó út végén nem sajnálod tõlem az üdítõ fürdõt. A felügyelõ hívatta egyik szolgáját. – Fogj egy törülközõt, és vezesd To Tam Kait a fürdõszobába! A ruháit hagyd kint, nehogy vizesek legyenek! – parancsolta. Mindezt oly nyugodt határozottsággal tette, hogy a kínainak eszébe sem jutott ellenkezni. Harald szúrós szemmel figyelte a kereskedõt, amint alázatos mosollyal újra meghajolt, egyetlen pillantásra se méltatva áruval megrakott ládáját. Ebbõl arra következtetett, hogy az ópiumot, ha egyáltalán hozott magával, nem a portékái közé rejtette a kínai. Különben nem hagyta volna ott ilyen nyugodtan a ládát. To Tam Kai a szolga kíséretében belépett a fürdõszoba melletti öltözõhelyiségbe. A felügyelõ az ajtóhoz lopakodott hallgatózni, s amikor azok ketten átmentek 45


7/18/2010

1:20 AM

Page 46

a fürdõbe, jelt adott Haraldnak. Villámgyorsan átkutatták a ruhákat, ám úgy tûnt, felesleges volt minden igyekezetük. Utoljára Harald a kereskedõ hosszú köpenyét emelte fel, és feltûnõen nehéznek találta az alsó részét. Ujjait végighúzta a ruhadarab szegélyén, s egy kemény, kövér dudort tapintott ki. Közelebbrõl megvizsgálta a gyanús helyet, s a köpeny anyaga és bélése között egy rejtett zsebet fedezett fel, amely készítõje ügyességét dicsérte. A zseb láthatatlan volt, de könnyen bele lehetett nyúlni. Harald meg is tette, és egy kis zsákot húzott elõ, amely telis-tele volt ópiumgolyókkal. – No, nézd csak, milyen élelmesen eldugta az árut ez a gazfickó! Felügyelõ, hozzon valamit, amivel gyorsan újra megtöltjük a zsebet! Nem veheti rögtön észre a zsivány, hogy becsaptuk – mondta Harald. Egykettõre megtöltöttek egy kis zacskót rizzsel, s becsúsztatták a rejtett zsebbe. Ugyanúgy összehajtogatták a ruhákat, ahogyan találták, aztán sietve elhagyták a helyiséget. Alighogy távoztak, To Tam Kai is kijött a fürdõszobából, és gyanútlanul felöltözött. Pár perc múlva elégedett mosollyal tért vissza vendéglátóihoz. De még mielõtt felocsúdhatott volna, vagy akár csak egy szót is szólhatott volna, Harald hátulról megragadta, és a felügyelõ egy szempillantás alatt megkötözte a kezét. – Így ni, te gazember! Most pedig átadlak a hatóságoknak. Nézd csak, mit találtam a ruhádba rejtve! Te vagy az, aki megmételyezted az embereimet, de ezúttal pórul jártál! 46


7/18/2010

1:20 AM

Page 47

Harald a teljesen megzavarodott kínai szeme elé tartotta a zsákmányt, miközben a felügyelõ a lábait is öszszekötözte, hogy moccanni sem tudott. To Tam Kai alattomosan, gyûlölködve nézett rájuk, de aztán sopánkodni és jajveszékelni kezdett. Örökre elveszett ember lesz, ha tényleg kiszolgáltatják a rendõrségnek, mondta. Fogadkozott, hogy ha elengedik, soha többé nem árul ópiumot. Siránkozásával mit sem törõdve, a két férfi a kínait ládájával együtt betette Harald autójába. Az ökrös kordét egyelõre hátrahagyták. A motorzúgás szerencsére elnyomta To Tam Kai szüntelen jajveszékelését. Az ültetvényen dolgozó munkások szerfelett csodálkoztak azon, hogy uruk saját autóján fuvarozza a kínait. Azt persze nem láthatták, hogy a kereskedõ keze-lába meg van kötözve. Egyébként sem nézegették szívesen a hitük szerint gonosz démonok által hajtott kocsit, amelyhez senki emberfia nem közelíthet anélkül, hogy teste-lelke kárát ne látná. Kota Radzsában Harald átadta To Tam Kait a helyi holland hatóságnak. Bejelentette, hogy a kínai valószínûleg több ízben is ópiumot adott el az õ munkásainak, s ma is jelentõs mennyiségû kábítószer van a birtokában. Az ópiummal teli zacskót, mint bûnjelet, szintén leadta. A tisztviselõk nevettek ezen a rövidített eljáráson, hogy a sértett azon nyomban magával hozta a tettest is, tetemes veszõdségtõl kímélve meg ezáltal a hivatalos szerveket. Ettõl aztán Harald jókedve is visszatért, és elégedetten hazahajtott. 47


7/18/2010

1:20 AM

Page 48

Miután frissítõ fürdõt vett, egy darabig az ablak mellett állva nézett át a Vanderheyden-házra. Úgy határozott, ma megkéri Katje kezét. Az esküvõt még németországi utazása elõtt megtarthatnák, amely így egyben nászútjuk is lehetne. Jövendõbelijének sem ártana a klímaváltozás, s egyúttal szülõföldjét is megmutathatná neki. Hamburgi barátait és ismerõseit is be akarta mutatni feleségének, no meg persze Marlen húgát. Lelki szemei elõtt ismét megjelent annak az eszményi nõnek a képe, akirõl mindig is álmodott, akit mindörökké maga mellett szeretett volna tudni. De csak egy pillanatra, aztán elhessegette magától a látomást. Tökéletes dolgok a valóságban úgysem léteznek. Szerényen meg kell elégednünk azzal, ami megadatott nekünk, és semmi értelme üres álmokat kergetnünk. Határozottan hátravetette a fejét, utcai ruhát öltött, és a buján pompázó trópusi kerten át elindult a Vanderheyden-ház felé. A délutáni forróságban a villa körül szokatlan csend és nyugalom honolt. A személyzet egyetlen tagja sem mutatkozott. Katjénak sem volt nyoma, pedig ez idõ tájt a veranda kõkorlátjára könyökölve Harald érkezését szokta lesni. A férfi felballagott a lépcsõn, s éppen be akart lépni a házba, amikor megpillantotta Katjét. Egy kipárnázott nyugágyban feküdt, és nem ébredt fel a jöttére. A szigeten megszokott öltözetet, szárongot és kabaját viselt. Meztelen lábán apró szalmapapucs billegett, az egyik éppen leesni készült. 48


7/18/2010

1:20 AM

Page 49

Harald egy pillanatra tétován megállt, és elmosolyodott. Már másodszor látta Katjét aludni, s a lány az alvás nyugodt, ernyedt bódulatában most is nagyon tetszett neki. Sokkal jobban, mint a rá mostanában gyakorta jellemzõ ideges vibrálás közepette. A férfi még mindig tétován álldogálva, a formás nõi test domborulatain nyugtatta a tekintetét, amikor a kis papucs a földre esett. Az apró zaj felébresztette Katjét. Nyújtózkodni kezdett, mint egy lusta kismacska, s ekkor észrevette Haraldot. Arcát elöntötte a pír, felpattant, és zavart mosollyal állt a férfi elõtt. Talán még sosem volt ilyen szép. Harald is elmosolyodott, mire Katje duzzogva elhúzta a száját. – Látja, mit tesz velem az unalom? Már megint elaludtam. – Elviselhetetlen a forróság, Katje kisasszony, s lassan kegyed számára is idõszerû volna az éghajlatváltozás. A lány visszabújt a papucsba, s hollófekete fürtjeit kisimította a homlokából. – Ugyan, hogy gondolja? Apa nem utazhat, egyedül pedig nem enged el. – Megengedi, hogy közelebb lépjek? – kérdezte Harald, s kissé feszélyezve nézte a lány lenge ruházatát. – Miért ne engedném? Miféle kérdés ez? A férfi Katje öltözékére mutatott. – Nem tudom, fogadóképes-e. A lány kifinomult nõi ösztönével megérezte, hogy Haraldot most nem védi megszokott hûvös nyugalma. – Vagy úgy – folytatta látszólag ártatlanul –, azért, 49


7/18/2010

1:20 AM

Page 50

mert szárongban vagyok? Ugyan már! Szinte valamenynyi európai nõ ezt hordja itt a forró napszakokban. Nem szívesen öltéznék még át. No, jöjjön már, üljön ide mellém! – mutatott a nyugágy melletti fotelra. – Egy félórácskát még elcseveghetünk, mielõtt apa hazajön. Harald letelepedett, de egyetlen pillanatra sem vette le szemét a lányról. – Tudja, Katje kisasszony, hogy nagyon vonzó ebben a ruhában? A lány egészen belepirult a hirtelen örömbe. – Úgy találja? Tetszem magának? – Nagyon. – Akkor ezentúl mindig szárongot veszek fel. – Csak azért, hogy a kedvemre tegyen? – Igen. – Annyira szeretne tetszeni nekem, Katje? A lány Haraldra emelte a tekintetét. – Hát nem tudja? Még mindig nem? A férfi megfogta a kezét, elõrehajolt, és mélyen a szemébe nézett. – De tudom, Katje, s kérdezni szeretnék magától valamit. A lány megremegett az izgalomtól. Harald még jobban elõrehajolt, arcuk csaknem összeért. – Rajta, kérdezzen! – suttogta a lány elfúló hangon. – Akar a feleségem lenni, Katje? – szólt a férfi, hasonlóképpen felajzva. A lányt meglepte a kérdés, bár idõtlen idõk óta erre várt. Egy pillanatig lélegzetét visszafojtva ült, és tágra nyílt szemét Haraldra függesztette. A beteljesülés bol50

Hedwig Courths-Mahler. Szívek titka

Recommend Documents