Hedwig Courths-Mahler Vörös rózsák
2. kiadás A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: Rote Rosen © Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG Bergisch Gladbach Fordította: HERCEG MIKLÓS
ISBN 978-963-325-057-0 ISSN 1216-2140 ISSN 1589-1046 © EX-BB Kiadói Kft. 1397 Budapest, Pf. 523 Telefon: (06-1) 428-2250 Felelõs kiadó a kft. ügyvezetõje Sorozatszerkesztõ: Simonits Erzsébet Mûszaki szerkesztõ: Spolarich Miklós Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelõs vezetõ: Bördõs János igazgató
4
I. 1908-ban történt. A Liliom-palota névre keresztelt kastély kertjének széles kapujában elegáns, Dogcart márkájú autó tûnt fel. Josta Waldow lassan a bejárathoz kormányozta a kocsit, amelyet édesapjától kapott néhány napja ajándékba a születésnapjára. A kastély három éve miniszteri rezidenciának számított. Waldow úr õexcellenciája annak idején nagyon örült a lakhelyváltozásnak, ám felesége és leánya még nála is jobban. Sietve kezdték elõkészíteni a költözést, de a munka végül apára és leányára maradt. Waldow asszony ugyanis megbetegedett, és hamarosan meg is halt. Josta tizennyolc éves volt akkor. Most, miután a huszonegyediket is betöltötte, teljes egészében õ látta el a háziaszszonyi feladatokat a miniszteri házban. A lány belépett az üde zöld növényekkel díszített elõcsarnokba. – Itthon van a papa, Schröder? – kérdezte a komornyiktól. – Igen, méltóságos kisasszony. Õexcellenciája éppen Ramberg urat fogadja. Josta hamvasan fiatal, szép arcán boldog mosoly suhant át. Mélybarna színû és tökéletes formájú szeme felragyogott. Úgy tûnt, igen kellemes meglepetésként érte a hír. – Hol tartózkodnak az urak? – Õexcellenciája dolgozószobájában. 5
Josta köszönetképpen biccentett, majd felsietett a lépcsõn, és meg sem állt a dolgozószoba ajtajáig. – Kérlek, ne haragudj, apa, hogy bejelentés nélkül léptem át e megszentelt hely küszöbét, ahol az állam meganynyi gondját-baját szoktátok megtanácskozni. Úgy hallottam, Rainer bácsi van nálad. Az ablak elõtti óriási íróasztalnál két férfi ült egymással szemben. Az idõsebbik, a miniszter õexcellenciája tekintélyes, ötvenes éveinek közepén járó, okos, határozott tekintetû ember volt. Dús hajának fürtjei lassan õszbe csavarodtak, és bajuszában is feltûnt már itt-ott néhány fehér szál. A fiatalabbik, Rainer Ramberg harminc és negyven között járhatott, valahol félúton. Karcsú, férfias jelenség volt. Mélyen ülõ, szürke szeme, melybõl jóság és melegség áradt, valósággal kivilágított napbarnított arcából. Amikor Josta Waldow megjelent az ajtóban, a férfi tekintete felragyogott. Szemlátomást nagy örömmel fordult a lány felé. Erre minden oka meg is volt, hiszen Josta maga volt a kicsattanó fiatalság. Rainer Ramberg gyorsan felállt és Jostához lépett. A lány széles mosollyal nyújtotta felé mindkét kezét. – Isten hozott, Rainer bácsi! – Jó napot, édes kicsi Jostám! – Még mindig kicsi Jostám? – kérdezte a lány, és nagy büszkén még jobban kihúzta magát. – Hát tényleg olyan kicsi vagyok? Ramberg elmosolyodott. – Amíg fel kell nézned rám, addig jogom van rá, hogy kicsikémnek hívjalak, nemde? Vagy netán vitatkozni óhajtasz velem? – Ó, dehogy! Valójában szívesen vagyok a te kis Jostád. Nem is szeretném, ha máshogy hívnál. Most azonban már el is tûnök, csak még adok a papának egy puszit. Szörnyen komoly arcot vágtok mindketten, mintha halaszthatatlan ál6
lamügyekrõl tárgyalnátok – mondta nevetve, majd csókot nyomott édesapja arcára. – No és meddig kocsikáztál ma el? – kérdezte a miniszter. – A fácánosig. Csodás volt az út a májusi zöldben pompázó erdõn át. Sajnos, mindenfelé rengeteg az ember. Tudod, papa, igazából a jó öreg Waldow-ban lenne a helyünk. Ott mindig áhítatos csend honol a fák között. Nem tudnál esetleg néhány hét szabadságot kivenni a közeljövõben? – Errõl egyelõre szó sem lehet. Talán júliusban. – Az még sokára lesz – sóhajtotta Josta. – Amint megláttam Rainer bácsit, nyomban Waldow jutott eszembe. Ha ott vagyunk, sokkal gyakrabban meglátogat bennünket. – Azelõtt valóban így volt – szólt közbe Ramberg. – Akkor, amikor még Schellingenben laktam. Onnan mindössze egy óra volt az út Waldow-ba. Idõközben azonban átköltöztem Rambergbe. – Persze, persze, errõl csaknem megfeledkeztem. Ennek ellenére át kell majd tenned a székhelyedet Schellingbe, amikor a papa és én Waldow-ban leszünk. – Örülnél neki? – kérdezte a férfi. – Természetesen. Te és Waldow számomra elválaszthatatlanok vagytok. Itt mindig csak futólag látogatsz meg bennünket. Kár, hogy nem lakhatunk Waldow-ban! – Untat a város? Josta vállat vont. – Gondolod, hogy a rengeteg ember közt, akikkel itt érintkeznünk kell, akad akár egy is, akivel oly szívesen beszélgetek, mint veled? Minden csupa formalitás. Tartalmatlan közhelyeket mondok, és hasonlókat hallgatok. Egyébként is sokkal inkább a vidéki élet híve vagyok. Sajnos, a papa nem gazdag, és Waldow mára kicsiny haszonbérleti birtokká zsugorodott. A hozamából talán még annyira sem futná, hogy jóllakjunk. Így hát kénytelen-kelletlen belátom, 7
hogy a papa miniszteri fizetése teszi lehetõvé számunkra a kényelmes életet. No de most már nem akarlak benneteket tovább feltartani. Megyek és átöltözöm. Csak azt mondd még meg, Rainer bácsi, meddig maradsz! – Valószínûleg csupán néhány napot. Nem nagyon tudnak nélkülözni Rambergben. Ilyenkor tavasszal rengeteg a munka. Josta megértõen bólintott. – Jut is eszembe, mikor érkeztél meg a Ramberg-villába? Épp az imént hajtottam el mellette, és csak csukott ablakokat meg gondosan behúzott függönyöket láttam. – Alig valamivel ezelõtt érkeztem, ráadásul bejelentés nélkül. Nem vártak, de természetesen ott lakom. – Akkor holnap megint arra autózom majd, hogy örülhessek a nyitott ablakoknak. Tehát a holnapi ablakszemléig! – mondta Josta, majd meleg, vidám nevetéssel kisietett. A két férfi a távozó után nézett, majd egymásra pillantottak. – Látod, Rainer? – szólalt meg a miniszter mosolyogva. – Hiába múlt el huszonegy éves, és hiába helyettesíti már három éve a háztartásban és a társaságban egyaránt tökéletesen a háziasszonyt is mellettem, a szívében még igazi gyerek. Ha meghallja, mi vezetett téged ma hozzánk, alighanem képtelen lesz felfogni. Engem is meglepett, hogy megkérted Josta kezét. Ramberg gondterhelten felsóhajtott. – Ezek szerint te is aggódsz, Magnus? Adósom maradtál a válasszal. – Kedves Rainerem – vette át a szót a miniszter, miután helyet foglaltak –, az én válaszom felõl szemernyi kétséged sem lehet. Te mindent meg tudsz adni, amit csak egy aszszony kívánhat, legyen akár a legigényesebb is. Már unokafivéred, Rochus halála elõtt is jó parti voltál, de most, hogy az utódja lettél, egyenesen mesés férjjelölt lett belõled. 8
Ami pedig a legfontosabb, az az, hogy nemes lelkû embernek ismerlek, és tudom, hogy kitûnõ tulajdonságokkal rendelkezel. Fogalmam sincs, mi kifogásom lehetne a lánykérés ellen. A kérdés csupán az, hogy Josta akar-e a feleséged lenni. Az ajánlat minden bizonnyal igencsak meglepi majd, erre felkészülhetsz. Azt pedig, hogy miként dönt, nem tudom megjósolni. Ramberg erõteljes, szép kezével végigsimított a homlokán, mintha csak kényelmetlen gondolatokat akarna elhessegetni. – Hogy egészen õszinte legyek, Magnus, korábban magam sem gondoltam arra, hogy ezt a kérdést feltegyem neki. Éveken át a házasságnak még a gondolatát is elutasítottam, de most már változtatni akarok ezen. Harmincnyolcadik évembe léptem, megnyugodott és elcsendesült a szívem. Így most már komolyan foglalkozhatom a nõsülés gondolatával. – Ez érthetõ és természetes is, Rainer. Örömmel tölt el a döntésed. Azt bizonyítja, hogy lezártad magadban a régi történetet. – Teljes mértékben, Magnus, különben nem kérném meg Josta kezét. Nem állítom, hogy szenvedélyes szerelemmel szeretem. Ilyesmire csak egyszer képes az ember az életben, s ez a vihar már a múlté. Kedvelem és nagyra értékelem Jostát. Pillanatnyilag egyetlen asszony sem áll nála közelebb a szívemhez. Természetesen én is tudom, hogy mindig csak Rainer bácsit látta bennem. Végtére is tizenhét évvel idõsebb vagyok nála, s ami a fõ: nem tudom, hogy a szíve szabad-e még. Válaszolnod kell erre a kérdésre, hiszen a köztünk lévõ korkülönbség ellenére méltónak tartasz a barátságodra. – Igen, Rainer – bólintott a miniszter –, mindig is kedveltelek. Barátoddá azonban abban az órában lettem, amikor kénytelen voltam mély sebet ejteni a szíveden. 9
– Nem – tiltakozott Ramberg –, nem te ejtettél rajtam sebet. A sors volt az, senki más. De hagyjuk ezt! Megvívtam a harcot, és kigyógyultam a sebekbõl. Mondd meg, kérlek, de õszintén, foglalt-e Josta szíve? A miniszter elmosolyodott. – Amennyire én tudom, nem. – Ez kész csoda! Az utóbbi években valóságos szépség lett belõle. Sosem gondoltam volna – tette hozzá Ramberg tûnõdve. – Valóban, bakfisként inkább csúnyácska volt, de aztán hirtelen kivirágzott. Amint bemutattam a társaságnak, rögtön körülrajongták. Õ azonban mindezt nem önmagának, hanem az én társadalmi rangomnak a számlájára írta. Tehát, már amennyire a saját szememben megbízhatom, Josta még szabad. Hogy elfogadja-e a házassági ajánlatodat, azt természetesen nem tudhatom. Ami az én beleegyezésemet illeti, arra bízvást számíthatsz. Mielõtt azonban Jostát megkérdeznéd, valamit még szeretnék feltárni elõtted. Amit most mondok, az maradjon köztünk! A lányom csak a halálom után tudhatja meg. Megígéred, hogy hallgatni fogsz? – Szavamat adom rá. – Köszönöm. Nos hát, Josta nem az én lányom. Ramberg döbbenten felpattant. – Nem a te lányod? – Josta Georgnak, az öcsémnek a lánya. Georg egy Halden bárónõt vett feleségül, de csak egy évig éltek együtt. Az asszony Josta születése közben meghalt, az öcsém pedig a feleségemre bízta a kislányt. Nekünk éppen akkoriban kellett szembenéznünk a keserû ténnyel, hogy házasságunk gyermektelen marad. A feleségem gyermekszeretõ asszony volt, és igazi gyengéd, anyai szeretettel vette magához Jostát. A fivérem nem rendelkezett nagy vagyonnal, ám hamar lángra lobbant a nõi szépség iránt. Mivel rendkívül szép férfi volt, igencsak elkényeztették az 10
