FRIDERIKUSZ EDDIG INTERJÚKÖTET. Az interjút készítette: Mihancsik Zsófia

FRIDERIKUSZ EDDIG INTERJÚKÖTET

Az interjút készítette: Mihancsik Zsófia

Copyright © Friderikusz Sándor, 2008 Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2008 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1. Telefon: (72) 777-000 e-mail: [email protected] www.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója A kiadványt Hársfai László tervezte Borítófotó: Nánási Pál Borítóterv: Müller Péter Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János igazgatója Megjelent 27,1 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 370 917 7

Levezető edzés NÉHÁNY MAGYARÁZÓ MONDAT ELŐSZÓ HELYETT Az elmúlt tíz évben sokan próbálkoztak azzal, hogy rávegyenek: megírják az életemet. Megírják, miért jöttek el a világsztárok a Friderikusz Show-ba, hogy kerültem a Fenyő-villába, hogy nem lettem tévéelnök, hogy lettem „kőgazdag” (egyáltalán kőgazdag lettem-e), szóval ajánlkoztak többen, hogy megírják a nyíregyházi suhanc történetét, aki be akarta kapni a nagyvilágot, vagy minimum Budapestet, de én ettől kényszeresen elzárkóztam. Talán azért, mert tudat alatt irtóztam attól, hogy lezártnak tekintsem az életem egy részét, és reméltem azt, hogy még nem kell semmit se lezárni. Viszont az elmúlt két és fél évben újra összesodródtam Mihancsik Zsófiával, akivel valaha a Magyar Rádióban találkoztunk, most pedig együtt szerkesztettük a Friderikusz Most adásait az ATV-ben, 414 műsort olyan szoros szövetségben, mintha nem is munkatársak volnánk, hanem közös háztartásban élnénk. És bár a napi hajszában témákat vadásztunk és vendégekről vitatkoztunk, nekem mindenről és mindenkiről eszembe jutott egy-egy történet korábbi műsoraimból vagy éppen az életemből. Zsófi valamikor az utolsó műsorok egyikénél egyszer csak azzal állt elő, mi lenne, ha összefoglalnánk a sztorijaimat, az életem fontos epizódjait egy kötetben. (Lehet persze, hogy ezt csak azért javasolta, hogy ne tartsam fel, mert inkább az aktuális adást csinálta volna.) Mindenesetre, kis gondolkodás után belementem. Belementem, de jól tudtam, hogy sokat kockáztatok, mert ő nagyon okos nő, nagyon világosan kérdez, és kíméletlenül kihajtja a választ belőlem, akár jól, akár rosszul jövök ki a saját történetemből. Szeptember elejétől ücsörögtünk hetente három-négy alkalommal, és én azon kaptam magam, hogy olyan témákról is beszélek, amelyekről korábban soha, és levonok olyan következtetéseket, amelyek engem is meglepnek. Senki se késztetett ugyanis eddig arra, hogy tisztázzam az apámmal való rossz viszonyomat, és hogy megmagyarázzam, miért nem mentem el még a temetésére se. Ezek a beszélgetések indítottak arra, hogy őszintén elmondjam, valójában mit gondolok például Vitray Tamásról, Orbán Viktorról, esetleg Gyurcsány Ferencről, vagy éppen a tíz éve meggyilkolt médiavállalkozóról, Fenyő Jánosról. Szépen elmeséltem azt is, hogyan és mennyit kerestem a különböző tévéműsoraimmal és egyéb üzleti vállalkozásaimmal, hogy zajlott az RTL Klubbal folyó nyolcéves pereskedésem, és hogy nem lettem a Magyar Televízió elnöke, miután 2002-ben valaki lehallgatta az üzenetrögzítőmet. Szóval mondtam mindent Mihancsik mikrofonjába, ahogy a „csövön kifért”. És hogy miért adtam e bevezető néhány sor címeként, hogy levezető edzés? Nos, azért, mert ahogy a sportolók sem tudnak átmenet nélkül beledermedni a semmittevésbe, úgy nekem is szükségem volt a több mint négyszáz adásos futam után, az egy-másfél éves szabadság előtt, még három hónap munkára ezzel a könyvvel. De ha jól meggondolom, az elmúlt harminc évemhez is kellett talán levezető edzésnek ez az interjú, hogy egy figyelő szempárnak, egy élesen kérdező másik embernek – és végül is saját magamnak – elmondjam, hogy is volt eddig. Az csak utóbb jutott az eszembe, bármennyire is nem törődtem vele, mégsem voltam képes teljesen zárójelbe

tenni, hogy idén lettem 50 éves. (Milyen érdekes, a Magyar Televízió csak egy évvel idősebb, mint én!) Tudom persze, hogy a könyv túl őszintére sikerült, de egyelőre nem bánom. Mindent úgy mondok el, ahogy én megéltem. Akiket megbántok ebben a kötetben, azoktól előre elnézést kérek! Nem tehettem mást, ha egyszer én így emlékszem... Friderikusz Sándor

ELSŐ FEJEZET A Friderikusz Show megannyi előzménye Kezdjük azzal a beszélgetést, hogy ugyan te sok évig rádióztál, de egyszer csak azt abbahagyni kényszerültél. Miért? A nyolcvanas évek elején már kiszorulóban voltam a Magyar Rádióból, úgyhogy el kellett döntenem, miből fogok élni, mit fogok csinálni. Vitray Tamás, ha jól emlékszem, akkoriban jött haza az Egyesült Államokból, ahol – többek között – látta Johnny Carson talkshow-ját – Amerikában az volt akkoriban a legsikeresebb esti show –, és úgy gondolta, kipróbálja, hogy itthon működik-e ez a műfaj. Készített három próbaműsort a Vigadó kamaratermében, száz-százötven fős közönség előtt. Én kettőt ültem végig, kíváncsi voltam, miről van szó, hiszen sose láttam még ilyet. Rettenetesen megtetszett a műfaj: látványos volt, ugyanakkor lehetőséget adott mélyebb beszélgetésekre is, miközben Vitrayról kiderült, milyen finom humora van. Eldöntöttem, hogy mihelyt lesz rá lehetőségem, én is megpróbálom. Néhány évvel később, amikor már tényleg egyre kilátástalanabbá vált a helyzetem a Magyar Rádióban, elmentem a nyíregyházi művelődési központ igazgatójához azzal, hogy szívesen csinálnék hasonló talkshow-kat náluk. Ismertem őket, és úgy gondoltam, hazai terepen, tehát Nyíregyházán lesz a legnagyobb a fogadókészség. El is indult a műsor 1984 szeptemberében, ez volt a Csak ma! Vittem magammal négy vendéget, akikkel közönség előtt beszélgettem. Tulajdonképpen ennyi volt az egész. Már az első előadás olyan nagy sikernek bizonyult, hogy amikor meghirdették a következő műsort, hosszú sorok kígyóztak a művelődési központ pénztára előtt, és mindenki hatosával-nyolcasával vette a jegyeket. Felhívott a ház igazgatója, hogy ő még ilyet nem látott, és felvetette, nem lehetne-e ugyanazon a napon ugyanazokkal a vendégekkel két előadást is tartani. Akkor még úgy gondoltam, ez képtelenség, aztán egy év múlva már beláttam, hogy korántsem az, tudok én beszélgetni kétszer, sőt többször is ugyanazokkal az emberekkel, hiszen egy-egy interjú után gyakran maradt megválaszolatlan kérdés. így lett idővel a Csak má!-ból egy délutáni és egy esti kiadás. Kik voltak a vendégeid? Az első előadásra levittem Benkei Andrást, aki akkor talán már nyugalmazott belügyminiszter volt – gondoltam, vele legalizálom a műsort –, meg egy fakírt, Karelt, valamint Végh Antal írót és Jászai Joli nénit. De már a második műsortól módosítottam az összeállításon. Volt bennem annyi tudatosság, de lehet, hogy csak utólag magyarázom bele, hogy elkezdtem a nyilvánosságból kiszorult embereket szerepeltetni. így a második Csak má!-ban már ott volt Balczó András öttusázó, akit a nagy nyilvánosságban akkor már nem volt szabad megszólaltatni, és Kósa Ferenc filmrendező is. Mindketten a Küldetés című filmjük miatt váltak nemkívánatossá. A harmadik vendég Béres Józsi bácsi volt, a Béres-cseppek feltalálója, aki korábban „illegális” gyógyításai miatt börtönben is ült. A Magyar Rádió egyébként az első műsoromat felvette, és egy hétfő este a Kossuthon a 22 órás hírek után le is adták. A második Csak ma! sugárzásáról

azonban már lemondtak, gyanítom, a vendégek listája láttán. Vitray Tamás így az első és ezek szerint egyetlen rádiós változatot hallotta, és másnap felhívott, hogy szeretne velem találkozni. Akkor talán már ismertük egymást, nem emlékszem pontosan. A Rádió Pollack Mihály téri büféjében ültünk le, és mindenekelőtt átadott egy hatalmas tábla csokoládét, én addig ilyen nagyméretű csokit nem is láttam. Azt mondta, ezt a tegnap esti adásért fogadjam el tőle. Majd a lényegre tért: noha pár évvel azelőtt, amikor a talkshow műfaját kipróbálta a Vigadóban, még nem tartotta érettnek a közönséget arra, hogy ezt meghonosítsa, de most, hogy meghallgatta az enyémet, eldöntötte, elindítja a Magyar Televízióban a saját talkshow-ját. Vajon miért tartotta fontosnak, hogy ezt közölje veled? Gondolom, nem akart abba a hírbe keveredni, hogy ellopta az ötletemet, holott én loptam el az övét, illetve mindketten loptuk az amerikaiaktól. Mindenesetre felkért a televíziós műsora szerkesztőjének, gondolom, így kívánta kihúzni a dolog méregfogát. Természetesen igent mondtam, de azt hiszem, ez volt az egyetlen érdemi tevékenységem a műsorával kapcsolatosan, mert innentől kezdve kizárólag Vitray elképzeléseit valósíthattuk meg Árvay Jolival, a másik szerkesztővel. Mindig kijelölte, hogy ki az a három-négy vendég, akire a következő adásnál számít, mi meg elmehettünk előinterjúzni velük. Ez így ment egy darabig: én csináltam a magam talkshow-ját Nyíregyházán, és közben jártam előbeszélgetni Vitray műsorához. A címe egyébként eredetileg Tóksó volt, de miután a kritika már rögtön az első adást követően behúzott neki néhányat – egyebek mellett – a címválasztás miatt, Telefere lett belőle. Az én nyíregyházi műsoromnak közben pedig akkora híre kerekedett, hogy a debreceni Kölcsey Művelődési Központtól is megkerestek, csináljak náluk is hasonlókat. Debrecen már eleve két előadással indult, tehát egy-egy hétvégén valóságos körútra vittem a vendégeimet: beültünk az autóba itt Budapesten pénteken délben, aznap délután volt egy műsorunk valamelyik hajdúsági településen, szombaton kettő Debrecenben, vasárnap pedig Nyíregyházán. Ugyanazokkal a szereplőkkel. Képes voltam tehát ugyanazzal az emberrel két-három nap alatt akár ötször vagy hatszor is beszélgetni, de persze sohasem ugyanúgy. Arra nagyon ügyeltem, hogy mindegyik interjú más legyen, már csak azért is, mert csak úgy voltam képes dolgozni, ha magamat is szórakoztatom. Természetesen volt olyan műsor, amelyik nagyon jó volt, és persze akadt olyan is, amelyik halálosan gyengére sikerült. Tulajdonképpen egy idő után ez volt a pénzkereseti forrásom is, ugyanis a Rádióban akkor már nemigen adtak munkát. És persze ott volt még a Vitray-féle Telefere. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy egyszer Vitray elutazott Mexikóba, ha jól emlékszem az 1986-os futball-világbajnokságot közvetíteni. Ránk bízta, hogy olyan műsort szervezzünk, amilyet gondolunk. Mi Árvayval ugyan sohasem kritizáltuk Vitrayt, talán nem is tehettük volna, más volt a viszony köztünk, de egymással mindig megbeszéltük, hogy a Vitray által kijelölt vendégek többsége rémisztőén unalmas. Hol egy új nyelvet kiötlő bácsit hívott meg, hol egy közömbös élettörténetű színészt, ma sem értem, mi volt ezeknek az embereknek a történetében az önmagán túlmutató. Gondoltam, ha ez egyszer ránk van bízva a műsor, legalább legyünk nagyon aktuálisak. Azokban az időkben lett öngyilkos a frissen megválasztott szépségkirálynő, és az egész ország ezzel volt tele. Hívjuk meg a szépségkirálynő édesanyját, javasoltam Árvaynak, aki ezzel egyetértett. És tulajdonképpen ebben a szellemben szerveztük meg az egész műsort. Aztán Vitray megérkezett Mexikóból az adás előtt három-négy nappal, és a szereplők láttán kifakadt: ez nem műsor, mondta, és három nap alatt tulajdonképpen átszerkesztette az egészet. Meddig csináltad a saját debreceni és a nyíregyházi show-idat?

Ez az országjáró turné körülbelül hat-hét évig tartott, de a végén már három állandó helyszínünk volt: Nyíregyháza és Debrecen után Szentes is bekapcsolódott. Rövidesen azonban Nyíregyházán értésemre adták, hogy a helyi politika nem szeretné, ha tovább folytatnám. Ahogy később hallottam, a megyei pártbizottság ideológiai titkárának nyomására nem hosszabbítottak szerződést. Debrecenben viszont hét évadon át, egészen 1992-ig ment a show. A belépőjegyek árából részesedtél? Akkor még se rám, se az országra nem volt jellemző az úgynevezett üzleti szemlélet. A jegybevétel a városi vagy a megyei tanács által működtetett művelődési központoké volt, és abból fizettek ki engem meg a szereplőket. Egyébként minden vendégem nagyon szívesen jött, szerintem elsősorban nem miattam, hiszen akkor még nem voltam ismert, hanem azért, mert – úgy emlékszem – nagyon jó pénzt fizettünk a fellépésekért, különösképpen az akkori vidéki hakniárakhoz képest. A legnagyobb nevek egy-egy beszélgetésért akár tizenöt-húszezer forintot is kaptak. Ez 1984-92 között kiugróan magas pénznek számított, egy jobb havi fizetésnek felelt meg. Honnan volt meg benned az önbizalom, hogy bele mertél vágni egy ilyen vállalkozásba? Hogy elhitted magadnak, képes leszel megszervezni és végigcsinálni? Nem tudom. Szerintem önbizalmam akkoriban nem sok volt, de én úgy működtem és úgy működöm mind a mai napig, hogy először végiggondolom, tulajdonképpen mit is akarok kezdeni ezzel vagy azzal az ötlettel. Aztán keresek hozzá mintákat, többnyire a világból, és fejben lejátszom, hogy ennek megfelelően létre tudom-e hozni a produkciót. De azon tipródni soha nem jutott eszembe, hogy képes leszek-e megszervezni. Ez esetben is felhívtam a tervezett vendégeket, akik legfeljebb visszautasítottak, mint ahogy kezdetben nagyon sokan vissza is utasítottak, hiszen többnyire azt se tudták, ki vagyok, bár a 168 óra révén akkor már volt némi nevem. De persze egy idő után már szájhagyomány útján terjedt a Csak ma! híre, és jött velem mindenki, akit hívtam. Amikor pedig 1985-ben kiadtunk egy könyvet ezekből a színpadi beszélgetésekből, az sokat lendített a dolgon. Különösen, hogy Vitray Tamás írt hozzá egy emlékeim szerint nagyon kedves előszót. Pedig – így utóbb belátom – nem voltam valami fergeteges színpadi riporter azokban az időkben. Megvannak a videofelvételeim, három-négy éve visszanéztem néhány műsoromat, és nem különösebben voltam elragadtatva tőlük. Mi volt a bajod magaddal? A probléma ott kezdődött, hogy föl kellett menni a színpadra. Jócskán gátlásos gyerek voltam, egyébként – minden hit és látszat ellenére – valamennyire mind a mai napig az vagyok, ha ki kell állnom a nyilvánosság elé. Ott ült a nézőtéren vagy háromszáz ember, felfokozott elvárásokkal, hiszen magas jegyárat fizettek a műsorért. Én ugyanis hiába győzködtem a művelődési házakat, hogy ne kérjenek olyan sokat, hiszen könnyen lehet, hogy megbukunk az egésszel. Szóval felmentem a színpadra, és se a kezemmel, se a lábammal nem tudtam mit kezdeni. Ez a tétovaság aztán rám merevedett. Később, amikor már a Magyar Televízióban csináltam a Friderikusz Show-t, kellett némi idő ahhoz, hogy az idétlenség öt-hat éven át

begyakorolt pózát levetkőzzem. Ez nem úgy működik, hogy kiáll az ember a színpadra, és minden megy simán! Nem, ezt az utat komolyan végig kellett küzdeni.

De én nem egészen ezt kérdezem. Ha engem kirúgnak a Rádióból, véletlenül se jut eszembe, hogy nekiinduljak az országnak, megtaláljam a vidéki helyszínt, megtárgyaljam a dolgot a művelődési központosokkal, megegyezzek velük a pénzügyekről, megrendeljem a megfelelő technikát, kitaláljam és felhívjam a szereplőket, gondoskodjak arról, hogy eljussanak a helyszínre, és még csak ezután kezdődik a riporteri munka, vagyis hogy felkészüljek a szereplőimből, megcsináljam velük a beszélgetést, és közben még attól is rettegjek, hátha kudarc lesz az egész vállalkozás. De ne felejtsd el, kettőnk között az is különbség, hogy téged az exhibicionizmus sohase jellemzett, sőt ha tehetted, elbújtál, én viszont – hogy úgy mondjam – akár még önmagamat is beelőztem, ha rólam volt szó. Nyolc-kilenc éves koromban például már nyilvánosan énekeltem. Először anyámék vállalati ünnepségén, korabeli táncdalokat. Például mit? Például: „Miért szép nyáron a táj, a magányosság ősszel miért fáj.” Emlékszel? „Mert minden ember boldog akar lenni.” A másik meg az „Isten véled édes Piroskám” volt. Aztán kilenc-tíz éves lehettem, amikor már a nyíregyházi szabadtéri színpadon léptem fel híres fővárosi művészekkel együtt, úgymint – nagyjából tudom a névsort – Harangozó Teréz, a Kék csillag együttes, Aradszky László, Katona Klári, tehát az akkori úgymond menőkkel. Azokban az években járta az országot két haknibrigád. Az egyik csapat műsorának az volt a címe, Halló, itt Balaton, a másiké Slágerhullám. A dologhoz tudni kell, hogy anyám egy nyíregyházi vállalatnál volt bérszámfejtő, és az egyik kolléganőjének, Gyarmati Rozika néninek a férje, Gyarmati Béla bácsi a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójánál dolgozott szerkesztő-riporterként. Hogy, hogy nem, a Halló, itt Balaton rendezője őt kérte fel arra, hogy konferálja a nyíregyházi előadást. Béla bácsi emlékezett az én vállalati fellépéseimre, így megajánlotta, hogy ha akarok, együtt énekelhetek a neves művészekkel a szabadtéri színpadon. Állítólag nagyon édes hangom volt. Egy szerda délután ott vagyok a nagyanyámnál, és már indulnék anyu elé – mindig a munkahelye előtt találkoztunk, és onnan együtt mentünk haza egyszer csak valamelyik szomszédhoz odatelefonál anyu, roppant izgatottan – nagyanyámnak természetesen nem volt telefonja –, hogy ne menjek elé, mert ő értem jön kicsit korábban. Meg is érkezett a nagy hírrel, hogy ha akarok, aznap este felléphetek a szabadtérin. Mondanom se kell, attól kezdve lázasan gyakoroltam. Aztán este következett az előadás, a színpadon a mikrofont se értem el, nyolc-kilenc éves voltam, székre állítottak, úgy kellett énekelnem vagy ezer ember előtt. Na most, ha a gátlást erősíteni lehet valamivel, ezzel a székre állítással jócskán sikerült! Műsor előtt mindössze egyetlen próbalehetőséget kaptam a zenekarral: hétkor fölvittek a színpadra, hogy tessék próbálni. Az előadás nyolckor kezdődött. Fújtam én a dalokat, de csak egyedül, arról természetesen fogalmam se volt, hogy zenekari kíséret esetén hol kell belépnem, milyen hangnemben kell énekelni stb., stb. Hát, az előadás körülbelül olyan gyatra lett, amilyen a próba volt. Mégis „világraszóló” sikert arattam. Állva tombolt a közönség, én meg percekig nem szálltam le a székről, csak bámultam őket, hogy most minek örülnek ennyire. Tehát láthatod,

valószínűleg ott tombolt bennem a szereplési vágy, és a színészi-énekesi hajlam legalább akkora volt, mint a riporteri. Később ezt úgy raktam össze, hogy számomra a show, mint műfaj, azért volt ideális, mert mindegyik énemet kiélhettem benne. Ha úgy hozta az élet, énekeltem, jeleneteket játszottam el, de ezek mellett akár mélyinterjúkat is készíthettem, miközben például családegyesítést hajtottam végre, azaz – a Vöröskereszt segítségével – egymástól sok évtizede elszakadt családtagokat hoztam össze. Roppant kínos, hogy én egyetlen show-dat se láttam. Lehet, hogy most meg kéne néznem őket? Ugyan már, dehogy kéne, hiszen ha be akarnád hozni a hátrányt, hónapokig csak azt nézegethetnéd. E könyv keretében majd elmesélek néhány történetet a show-val kapcsolatban, gonosz barátaim szerint az egyébként is sokkal jobb lesz, mintha láttad volna az eredeti műsorokat. Nem beszélve arról, hogy talán már a nézők se nagyon emlékeznek a legtöbb adásra, mert azóta felnőtt legalább egy nemzedék, amelynek éppúgy gőze sincs az egészről, mint neked. Meggyőztél. De a válasz második részével még mindig tartozol. Értem a szereplési vágyat, de nem értem a szervezőkészséget, a vállalkozókedvet. Képzeld el, olyan erős volt bennem ez a vállalkozószellem, miközben se apám, se anyám nem volt ilyen fából faragva, hogy az erre a célra rendszeresített füzeteimben minden műsor előtt gyöngybetűkkel precízen kiszámoltam, mennyi lesz a várható bevétel, mennyi a kiadás, és én mennyit fogok keresni. Máig megvannak ezek a füzeteim! Nem egészen pontos számvetések ezek, ugyanis nagyon tudatosan minden kiadást felülkalkuláltam, csak azért, hogy később majd örülhessek, ha több marad, mint amire számítottam. Gyerekkorodban kavicsokat árultál az osztálytársaidnak? Kavicsokat sohasem árultam. De énekeltem nagyanyám udvarában, a kapun belül. Ha pedig a kerítés előtt elment egy járókelő, kiszóltam neki: Köszönöm! Ebből a gyanútlan ember rögtön rájött, mi a teendője, és zavartan bedobott egy-két forintot. Másrészt akkoriban azzal is kerestem pénzt, hogy az egyik unokatestvéremmel árultunk bizonyos filmekhez kapcsolódó szóróanyagokat. Azokban az időkben ugyan nem volt jellemző, hogy játékfilmekről propagandaanyagokat adjanak ki, de mi elmentünk a MOKÉP vállalathoz, és valamilyen ismeretség folytán rendszeresen szereztünk a filmekről színes szórólapokat. Aztán kiültünk megint csak a nagyanyám kapuja elé, és árultuk őket a járókelőknek: Nem tetszik kérni moziismertetőt? Csak három forint! Miközben nekünk egy fillérünkbe se került. Szóval valóban, már gyerekként is tudtam pénzt csinálni, és ezzel többé-kevésbé így vagyok mind a mai napig. Miután kitalálok és végiggondolok egy-egy műsort, azonnal ki is számolom, hogy körülbelül mi mennyibe kerül, és azon mit lehet keresni. Anyád, apád nem ilyen volt, mondod. És másvalaki a családban? Tudtommal senki. Apám kifejezetten szórta a pénzt, anyámnak meg, miután kilencéves koromtól egyedül nevelt, nagyon be kellett osztania a fizetését. Szegény, folyton számolgatott: ült egy papír előtt, ami többnyire egy újság volt, és annak a szélén megpróbálta beosztani a havi pénzét. Persze soha nem jöttünk ki belőle így sem, de a nagynéném, aki nem ment férjhez, mert a

nagyanyámat gondozta élete végéig, rendszeresen kisegített bennünket. Anyám életéből szerintem tíz évet elvett az, hogy évtizedeken át fillérre pontosan be kellett osztania minden pénzét. De képzeld el, manapság, ha én egy műsor költségvetését készítem, legyen az akár százmilliós költségvetésű produkció, egy az egyben úgy csinálom, ahogy anyu számolt annak idején az újság szélén. Egyes pont: bevétel. Leírom. Kettes pont: kiadás. Leírom. Hármas pont: maradvány (haszon). Azt is leírom. Nem is tudom másként csinálni. Anyám egyébként nagyon keveset keresett, ennek ellenére meg merte tenni, hogy otthagyja apámat. A keresztapám, anyu bátyja segítségével tudtunk egyáltalán befizetni egy másfél szobás szövetkezeti lakásra. Csak hát, mert anyám nem volt protekciós, márpedig akkoriban jókora kapcsolat kellett még egy nyomorult szövetkezeti lakás kiutalásához is, az utolsó pillanatban levették az eredeti listáról, és csak egy egyszobás lakást utaltak ki nekünk. Bele is betegedett. Egy szobában laktatok? Igen, kilencéves koromtól jó néhány évig. Ráadásul úgy költöztünk el apámtól, hogy anyám szinte mindent otthagyott neki. Nem akart osztozkodni, azt mondta, a nyugalmunk többet ér. Kivett a konyhaszekrényből két mélytányért, két lapostányért, két villát, két kanalat, két kést, és kész. Nem az egész étkészletet hozta, mindenből csak annyit, amennyire feltétlenül szükségünk volt. Volt egy nagy ruháskosarunk, abba pakoltunk be mindent egy szombat reggel, anyám, a nagynéném meg én. Gyalog cipeltük át a holminkat az új lakásba, ami viszonylag közel volt a régihez. Anyám nagyon nehezen rendezte be a lakást. Mindig csak egy-egy bútordarabot vett, mert egy egész garnitúrára nem tellett. Gyakorlatilag ismét a nulláról kezdte, amikor negyven-negyvenkét éves volt. És érdekes, hiába volt kevés pénze, nagyon fontos volt számára, hogy én mindig jól öltözött legyek, inkább felül, mint alul lógjak ki a sorból, ezért aztán messze erején felül látott el szinte mindennel. Én viszont nagyon visszafogott voltam, valószínűleg ösztönösen: soha nem kértem semmit. Már kisgyerekként is csak megálltam a játékbolt előtt, elgyönyörködtem a kirakatban, de soha nem követeltem ki magamnak egyik játékot sem, megelégedtem azzal, amit kaptam tőle. És nem is fájt, hogy más gyerekeknek több van, jobb van, mint neked? Nem. Emlékszel a kempingbiciklire? Nagy szám volt akkoriban. Hogyne! A korai BMX. Igen. Egy-két iskolatársamnak, ahogy kapni lehetett, máris vettek kempingbicajt. Nagyon tetszett nekem is, de soha nem kértem anyámat, hogy vegyen ilyet. Láttam, hogy van kékben, pirosban meg fehérben, nekem a kék tetszett a legjobban. Kipróbáltam hol az egyik gyerekét, hol a másikét. Nagyon élveztem, de ennyi elég volt. Világéletemben gyűlöltem minden sportot, de biciklizni nagyon szerettem, gyanítom, csakis a kempingkerékpár miatt. Anyám sokkal később mesélte, hogy milyen önfeledten áradoztam arról, amikor az egyik osztálytársam a biciklijét egy utcahosszra átengedte nekem. Pár nap múltán ott állt az előszobánkban az én vadonatúj kempingbiciklim is. Pontosan emlékszem az árára, 1880 forintba került. Szegény anyu, két évig törlesztette a részleteket! Az is divat volt akkoriban, leginkább kispolgári körökben, hogy bélyegeket vásároltak. Anyám is hallott róla, hogy a bélyeg majd idővel megsokszorozza az értékét, és elkezdett nekem

bélyegeket venni és gyűjteni. Soha semmi közöm nem volt a bélyegekhez, de valószínűleg úgy gondolta, ezekkel a jövőmbe fektet be.

Ma száz-százötven forintért lehet eladni azokat a bélyegsorokat. Pedig valahol még minden bélyegem megvan! De képzeld, megvan az első nyíregyházi Csak ma! plakátja is! Megvan a BOX-plakát is. Ez már egy későbbi színpadi műsorom volt Debrecenben. Elég hamar eluntam ugyanis a Csak má!-t. Ez azóta is jellemző rám, hogy viszonylag gyorsan elunom a műsoraimat. Ha nincs már benne kihívás, újat akarok. Kitaláltam tehát a színpadi talkshow egy újabb változatát: az adott hónap legfontosabb vagy legérdekesebb közéleti vitatémájának az ellentétes pólusokon álló érintettjeit hívtam meg a műsoromba. Ez volt a BOX. Végh Antal akkoriban írta vagy jelentette meg újra a Miért beteg a magyar futball? című könyvét, amelyben mindenkit a sárga földig gyalázott, őt meg Bocsák Miklós sportújságíró szedte ízekre, úgy emlékszem, a Képes Sport hasábjain. Ők voltak a BOX első vendégei. Első menetben beszélgettem Végh Antallal, második menetben Bocsákkal, tehát külön-külön a két féllel, a harmadik menetben aztán összeeresztettem őket. Tíz véletlenül kiválasztott néző széke alá pedig még a műsor megkezdése előtt egy-egy szavazócédulát rejtettünk, hogy ők döntsék el, ki győzött, azaz ki volt a meggyőzőbb a két vitatkozó fél közül. Ebben a sorozatban például azt is meg tudtam csinálni – ami a korabeli viszonyok közepette szinte hihetetlen, némi rábeszélőképességnek tényleg kellett lennie bennem –, hogy levittem Debrecenbe Szentágothai Jánost, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnökét egy vitára. Az Akadémia elnöke teljhatalmú úr volt, valóságos szakmai és politikai tekintély. A történet a következő volt: Vitray Tamást felterjesztették Kossuth-díjra. És mert az Akadémia mindenkori elnökének vétójoga volt, Szentágothai kifúrta Vitrayt a Kossuth-díjra jelöltek listájáról, ugyanis úgy vélte, Vitray a Csak ülök és mesélek című műsorában – akkori szóhasználat szerint – áltudományos nézeteket terjesztett, amikor bemutatta például az égési sérülések gyógyítására alkalmas Naxol vagy a csontritkulás megelőzésére szolgáló szer feltalálóját. Szerintem ő olyan feltalálókat mutatott be, akiket a rendszer akadályozott. Így van. Mivel azonban a találmányaikat a Magyar Tudományos Akadémia nemcsak hogy nem vizsgálta, hanem szóra sem érdemesítette, rásütötték Vitrayra, hogy áltudományos nézetek propagandistájává szegődött. Szentágothai elnök úr pedig megvétózta a Kossuth-díjra jelölést. Nos, miután hírül vettem, hogy mi történt, felhívtam Szentágothait, aki egyébként rendkívül érdekes embernek bizonyult. Nem véletlen, hogy akkora hatással volt a tanítványaira is. Mit akar, mit akar, sürgetett a telefonban. Jajjajjaj, Debrecen, jajjajjaj, mit akar maga Debrecennel, van ott egy akadémiai központunk, arról van szó? Nem, professzor úr, elmondanám, miről van szó. Na de hát arra várok, és maga nem mond semmit! Még folytattuk egy ideig a süketek párbeszédét, aztán idegesen közölte, egy szót se ért az egészből, hogy kivel és mit akarok, inkább menjek el hozzá személyesen. Bementem a tanszékre: Jaj, hát maga milyen fiatal! Képzelje el, amikor én fiatal voltam, és elkezdtem az agykutatást... Szóhoz se engedett jutni. Majd a történet közepén váratlan fordulat következett: Ért maga a vécékhez, fiam, kérdezte. A vécékhez, professzor úr? Én riporter vagyok! Az mindegy, mindenki ért mindenhez, nekem egy csehszlovák vécétartályom van, kérem, másszon fel, és csináljon valamit, mert napok óta

zubog a víz! Majd azon nyomban ő maga mászott fel a vécékagylóra, és megpróbált a víztartályon valamit bütykölni. Kérem, fogja meg a lábamat, kérte, miközben a kagyló szélén állt. Magas ember volt, könnyen elérte a tartályt. De nem tudta megcsinálni. Akkor maga jön, fiam, másszon fel, és próbálkozzon vele, adta ki az utasítást. Felmásztam, húzogattam összevissza minden csövet, és csodák csodája, elállt a vízömlés. Ettől ember lettem Szentágothai professzor szemében, úgyhogy most már hajlandó volt végighallgatni, mit is akarok. Vitray nevének említésekor azonban kiakadt. A műsor címétől – BOX – sem volt elragadtatva, és hosszas értekezésbe kezdett arról, miért nem bírja magát a bokszot, mármint a sportágat sem. Valami csoda folytán mégis sikerült meggyőznöm, úgyhogy végül is lejött Debrecenbe, és hajlandó volt leülni Vitray Tamással vitatkozni. Hát az fantasztikus volt! Képzeld el, hogy az Akadémia külön buszt indított a jeles alkalomra, tele tudósokkal! Magyarán szervezett közönsége volt a professzor úrnak. Mondanom sem kell, Vitray toronymagasan megnyerte a vitát. Szentágothai utána hosszú ideig szóba se állt velem, de egy idő után megbocsátott, és meghívott hozzájuk kenyeret enni. Ugyanis ő cukorbeteg volt, és csak olyan kenyeret ehetett, amit a felesége sütött otthon. A Magyar Jakobinusok terén laktak. Megérkeztem: Kérem, már rég csak magára várunk, magára vár itt mindenki! Ki mindenki, érdeklődtem. Hát a feleségem meg én! De hát hét órára kellett jönnöm, és most hét óra öt perc van! Kérem szépen, a hét óra öt perc, az nem hét óra! Mi tagadás, nagyon megkedveltem az öreg akadémikust, és sokáig volt is köztünk valamiféle személyes kapcsolat. Ez a te BOX című produkciód meg a Tarnói Gizella - Havas Henrik-féle Szorító című rádióműsor hogyan viszonyult egymáshoz? Ez érdekes, jó is, hogy megkérdezed. Úgy emlékszem, hogy az első BOX-műsort 1985 szeptemberében csináltam, tehát a Havas - Tarnói-féle rádióműsor indulása előtt. De megadom az esélyét annak, hogy Havasék Szorító ja volt előbb. Egy biztos: én akkorra már teljesen kiszorultam a Magyar Rádióból, Havas meg akkoriban kezdett előtűnni a hírszerkesztőség homályából. Az is biztos, hogy az én BOX-om egy alig háromszáz fős, roppant szűk debreceni nyilvánosság előtt ment, sehol másutt nem lehetett látni-hallani. Tegyük fel, Havasnak igaza volt! Akkor is, hol zavarhatta az ő négy-ötszázezer fős nyilvánosságát az én háromszáz fős nyilvánosságom? Nekem az életemért, pontosabban a megélhetésért kellett küzdenem, egyetlen kereseti forrásom ez a kis nyavalyás színpadi sorozat volt. Havas mindenesetre ezt a lemezt már vagy húsz éve időről időre fölteszi, néhány éve például valamelyik bulvárlapban állt elő. Felhívtam: Henrik, hagyd már abba! Próbáltam jobb belátásra bírni, hiszen hány olyan rádió- vagy tévéműsor létezik, aminek egy másik műsor az előzménye. Azonban hajthatatlan maradt. Belém akart kötni, és szerintem nem másért, mint azért, mert egy idő után nem kerestem a társaságát. Egy-két évig a Rádióban jóban voltunk, de mert nekem túl nagy kihívást nem jelentett a vele való barátkozás, elég gyorsan lekoptam róla. Megfigyeltem egyébként, velem úgy van néhány ember, aki egykor közelebb állt hozzám, hogyha idővel eltávolodtam az illetőtől, tücsköt-békát összehordott rólam. Talán azért, mert nem volt könnyű beletörődniük az elvesztésembe? Ráadásul Havason szerintem már akkor is eluralkodott ez a ma is látható baja. Miféle baja?

Baja leginkább önmagával van, az jól látható. Azt szoktam mondani: Havas olyan, mint amilyennek látszik. És ezzel szerintem jól körülírtam a jelenséget. Többet erről nem szeretnék mondani.

Valóban képtelenség, hogy két különböző ember ugyanazt az ötletet ugyanúgy csinálja meg, hogy ugyanaz jusson az eszébe róla. Ezzel csak visszautalok Havas vádjaira. De nem lehet az, hogy akkoriban még sokkal kíméletlenebb voltál? Abban is, ahogyan beszéltél emberekkel, meg abban is, hogy esetleg nem mindig tartottad be az alapszabályokat. Könnyen lehet, hogy így van, de minden embernek – így nekem is – van fejlődéstörténetem. A mai eszemmel sok mindent másképpen csinálnék, mint ahogy akkor tettem, de visszamenőleg is kénytelen vagyok hitelesíteni azokat az időket is. Mint ahogy szerintem volt olyan korszakom, amikor úgymond vitraysan kérdeztem. Kétségtelenül van bennem egyfajta kaméleonság. Képes vagyok átvenni egy hozzám valamilyen szempontból közel álló embernek a rezgését, így aztán bármikor tudok vitrayul beszélgetni. De annak idején Mester Ákos beköszönését a 168 órá-ban is én utánoztam a legjobban. Persze nemcsak szaktársaim modorosságait sajátítottam el, hanem valamennyire képes voltam kitalálni a gondolkodásukat is, például azt, hogy melyik kérdés után mi következik, illetve, hogy mikor, mire, hogyan reagálnak. Ez mi nálad: színészi képesség, vagy a személyiséged ennyire képlékeny? Valószínűleg a saját személyiségemet úgy raktam össze az évek során, hogy sok mindent kipróbáltam, néhány elődömet leutánoztam, és kikísérleteztem, mi áll jól nekem és mi nem. Az ember az őt ért hatásokból is építkezik, és én mintha szándékosan provokáltam volna az ilyen hatásokat. Például nagyon sokat hallgattam rádiót, rengeteget néztem televíziót, és ez a mai napig is így van. Most augusztusban például az olimpia java részét a rádióból hallgattam végig. Tényleg kiemelkedő volt a Magyar Rádióban a Rékai Gábor-féle közvetítéssorozat. Rékait is sokra tartottam annak idején, mert utánozhatatlanul könnyedén, lazán tudott beszélgetni. Néhány éve nem hallottam már, de most az olimpiai adások során is megállapítottam, hogy ilyen töménységben is nemhogy elviselhető, nem tolakodó, hanem egyenesen fenomenális műsorvezető, olyan, amilyenből ma már alig-alig akad. Szóval szeretek odafigyelni arra, hogy mit csinál a szakma itthon és a világban, és mind a mai napig szívesen tanulok is mindenkitől. Az inspiráció ebben a mesterségben is fontos, de szerintem minden olyan szakmában, amely valamilyen értelemben alkotás. Például emlékszel még Gácsi Sándorra a Rádióból? Olyan szituációs riport-hangjátékokat tudott csinálni, hogy egyszerűen olvadoztam, amikor meghallgattam őket. Pedig alkatát, külsejét tekintve ő volt az antiriporter. Engem mégis elbűvölt mindaz, amit csinált. Sokszor kikértem a műsorait az archívumból, és újra és újra lejátszottam őket. Nemegyszer beültem a szobájába megnézni, ahogy vág. Emlékszem, volt egy bányaszerencsétlenség, engem a 168 óra küldött a helyszínre, őt meg – hogy úgy mondjam – a valóságos érdeklődése vitte le. Gácsi előbb alapos terepszemlét tartott, szétnézett a helyszínen. Aztán egy-két hét múlva újra lement, és egyenként leült beszélgetni a bányászokkal, akik átélték a bányaomlást. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de mindenki megnyílt neki, miközben mogorva embernek látszott, alig volt egy-egy kérdése, nem is nagyon nézett a másik szemébe. Harmincperces műsorhoz gyakran felvett hat-nyolc-tíz órát,

hetekig vágott, de a végtermék szinte mindig revelatív volt! Nála minden a helyére került. Az újságíró-iskolákban ma is minimum speciális kollégiumként kéne tanítani a Gácsi-féle módszert, de lefogadom, még csak meg se emlékeznek róla. De én annak idején gyakran kivettem a Rádió archívumából Szilágyi János Kettesbenjeit is, és újra és újra meghallgattam, sőt kijegyzeteltem őket. Vagy Vitray legemlékezetesebb műsorait – Csak ülök és mesélek, Ötszemközt, Sok van, mi csodálatos – éveken át rendszeresen visszanéztem. Azt hiszem, engem mindig legalább annyira érdekelt a kérdező, mint a kérdezett. Miért azt a kérdést teszi fel, miért a szerint a logika szerint halad a beszélgetésben? Rangos Katival évekig volt egy játékunk: ki olvas el gyorsabban egy nyomtatásban megjelent, egész oldalas interjút? Három-négy perc alatt végeztünk. Kati férje ki is akadt, amikor megtudta, hogy minket egy interjúból csak a kérdések érdekelnek. Tehát szenvedélyesen foglalkoztatott a mesterségem. Fiatal éveimben a Rádió Pagodájában gyakran leültünk a szakmáról beszélgetni a velem egykorú és idősebb szaktársaimmal, mert érdekelt, ki hogyan készül az interjúkra, riportokra, mire figyel oda, előtte és közben mit gondol végig. És mondhatom, sok mindent magamba szívtam, ami az én értékrendem szerint minőséget képviselt. Valószínűleg ezekből, na meg a számtalan saját tapasztalatból jött létre az a szintézis, aki ma vagyok.

MÁSODIK FEJEZET Rádiós éveim, a kitiltásig Azt mondtad, 1984-ben már kifelé állt a rudad a Magyar Rádióból. Miért? Ugyan akkor még nem tiltottak ki a Rádióból, de érezhetően kezdtem kiszorulni. Jórészt egy Bereczky Gyula nevű embernek köszönhettem az ellehetetlenítésemet. Ő volt a Politikai Adások Főszerkesztőségének szerkesztőségvezetője, és engem kifejezetten nem bírt. Egyszer Győrffy Miklós kollégám jelenlétében világos célzást tett arra, hogy nem akarja tovább erősíteni velem a rádiós „zsidó vonalat”. Azt ajánlottam Győrffynek, jelentsük fel Bereczkyt. De ő azzal tért ki, hogy egyrészt nem tudná bizonyítani, hiszen a dolog négyszemközt hangzott el, másrészt nem engedhet meg magának egy ilyen balhét, hiszen két kiskorú gyereket nevel. Az valóban érzékelhető volt, hogy Bereczky engem folyamatosan próbált kiszorítani a Rádióból. Minden részletre ugyan már nem emlékszem, de arra például igen, hogy egy idő után kiadta a műsorszerkesztőknek, ne csináltassanak velem a reggeli krónikában „frekventált” politikai anyagokat. A 168 órába persze nem volt beleszólása, mert azt a szerkesztőséget Ipper Pál a kezdetektől önállóan vezette, már amennyire akkoriban bárki is szuverén főszerkesztő lehetett. Bereczky egyébként nem is volt jóban a 168 órásokkal. De te is emlékezhetsz rá, a Rádióban igenis volt egy enyhén antiszemita klikk. Nem tudom. Vagy nem figyeltem, vagy nem emlékszem. A Krónikában például ez abszolút érzékelhető volt. Egy-két rádiós vezető a 168 órás szakembereket nem szakmai alapon nyírta, hanem azért, mert zsidók. Mondjuk a pártközpontnak se volt szíve csücske a műsor, nyilván ott nem ez volt a szempont, hanem az, hogy egy politikailag meglehetősen szókimondó program volt a 168 óra, és rendszeresen kellemetlenkedett. Bereczky engem, mint ennek a „zsidó brancsnak” a legfiatalabb tagját, nem kedvelt. Nem mintha nagy barátságban lettem volna Ipper Pállal vagy Mester Ákossal, de szakmailag kétségtelenül őket ismertem el.

Lehet, hogy zsidó klikknek tartották a 168 órásokat, de nem hiszem, hogy puszta antiszemitizmus állt volna emögött. Az biztos, hogy ehhez a csoporthoz a Rádió legtehetségesebb emberei tartoztak. Igaz, azt Bereczkyről sem mondhatom, hogy tehetségtelen lett volna. Például lenyűgöző módon értett az operatív irányításhoz, a rendszer logisztikai felépítéséhez és működtetéséhez. Akármennyire nem szívelt, de amikor 1982-ben Szabó István megkapta az Oscar-díját, és hazaérkezett az Egyesült Államokból, mégiscsak engem küldetett ki Ferihegyre. A gép az Esti Krónika kezdési időpontja előtt alig egy órával érkezett meg, Bereczky minden technikai feltételt megteremtett ahhoz, hogy

még a műsorban le tudják játszani a Szabóval készült interjúmat: autó vitt, autó hozott, amire korábban nemigen volt példa, készenlétben állt egy vágóasztal és egy vágó, akinek segítségével gyorsan összeállítottuk az interjút, és az le is ment az Esti Krónikában. De Bereczky utána annyit sem mondott nekem közvetlenül, hogy köszönöm, hanem a műsor szerkesztőjének – a fülem hallatára – tette azt a megjegyzést, hogy rendben volt. Általában véve is alig állt szóba velem. Akkor is láttam, ma is úgy gondolok vissza rá, hogy milyen nevetséges volt ez a proli arisztokratizmusa. Kétségtelen, hogy volt valami kémiai taszítóerő közöttünk. Én sem találtam vele a hangot, igaz, ezt nem is túl sűrűn tehettem próbára. Elsőéves egyetemista voltam, akkoriban elég jól tanultam, noha az egyetem mellett végig külsőztem a Rádióban, de az első év befejeztével – csak hogy egy pillanatra se engedjen ki a szorításából – behívatott a szobájába, ott ült még valaki, rá már nem emlékszem, és azt tudakolta, hogy sikerült az első évem. Jól, mondtam, 4,5-es lett az átlagom. Mert ő csak azt szeretné mondani, folytatta, hogy ha bármelyik tárgyból halasztok, a halasztás időszakára fel kell függesztenem rádiós tevékenységemet is. Miután a szerkesztőségben köztudott volt, hogy neki nincs egyetemi végzettsége, csak pártfőiskolára járt, de azt a három évet is kilenc év alatt sikerült abszolválnia, azt feleltem erre: Bereczky elvtárs, arról kezeskedhetek, hogy ezt a négy és fél éves egyetemet kilenc év alatt én is el fogom végezni. És csodálkoztál, hogy nem szeret. Mi tagadás, nem különösebben tartottam igényt a szeretetére, de mindig volt egy olyan érzésem, hogyha egyszer leültünk volna és őszintén elbeszélgetünk, talán nem váltunk volna esküdt ellenségekké. Tulajdonképpen a viszonyunk rajta múlott, én csak igazodtam hozzá. A teljes képhez persze hozzátartozik az is, hogy Bereczky roppant vonalas vezetője volt a Magyar Rádiónak, aki a rendszert hű katonaként szolgálta, viszont én a politika szempontjából, ha nem is ellenzékinek, de megbízhatatlan elemnek számítottam. Akkoriban a tiszta és szabad érzelmeim vezettek és a racionalitásom (már amennyi akkor volt), szemben rádiós kollégáim többségével, akiket inkább a jól felismert érdekeik irányítottak. Nekem ugyanis nem volt egzisztenciális kötöttségem, hiszen nem volt semmim, a huszonegyedik vagy a huszonkettedik albérletemben éltem, sehogyan se kötődtem a politikához, tényleg független emberként éltem az életemet. Egy példa az előbbiekre: egyszer meghívott Baranya megyébe Tamás Ervin, aki ma a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, akkoriban a Dunántúli Napló egyik vezetőszerkesztője volt. Két helyi témát is ajánlott rádiós feldolgozásra: a Baranya Megyei Pártbizottság, sőt Pécs város politikai vezetői mindenféle javakat, földet, pénzt loptak el vagy tettek magukévá egy Görcsöny nevű falu termelőszövetkezetén keresztül. Miután a helyi újság az MSZMP megyei bizottságának a lapja volt, Tamás Ervinék ezt a történetet érthető okokból nem tudták megírni. Nekem szólt Ervin mellett Erdős Ákos – korábban ő is a Rádióban dolgozott, de Bereczky kirúgta, így került a Dunántúli Naplóhoz, ma már milliárdos üzletember –, hogy menjek le, és csináljak ebből egy műsort. A másik téma egy bányászlakás-építési ügy volt. Pécsen akkoriban uránbányászat folyt, és egy kormányrendelet nyomán minden bányásznak ingyenlakás járt, amit természetesen állami pénzből építettek. Pécsen egyszerre nagyon sok, harminc vagy ötven ilyen lakás épült, már nem tudom. Az esetben az volt az ominózus, hogy egyetlen lakás kivételével az összes úgynevezett bányászlakást a helyi politikai potentátok és rokonaik kapták meg. A Dunántúli Napló természetesen ezt se írhatta meg. Nekem ugye nem volt veszítenivalóm. Lementem és elkezdtem a témán dolgozni. A Rádióban előre csak annyit jeleztem – akkor a belpolitikai rovathoz voltam

delegálva –, hogy augusztus 20-ára csinálok egy jó kis bányászműsort. Holakovszky István, a rovatvezető azt kérdezte: Na mi van, fiú, végre megjött az esze? Képzeld el, kitűzték a műsort – a Rádióújság és persze a cenzúra kedvéért hetekkel korábban le kellett adni a műsortervet és ki is nyomtatták azt a Rádióújságban, Kik is a bányászok? címmel. A műsor általam kitalált szerkezete roppant egyszerű volt: becsengettem a lakásokba, azt hiszem, rejtett mikrofonnal, és mindenütt következetesen bányászcsaládot kerestem. Csókolom, tessék mondani, itt bányász lakik? Hát én csak a takarítónő vagyok, de ez X. Y. elvtárs lakása. Ja, tudom, ő a... és blöfföltem valamit. Nem, nem, ő a megyei pártbizottságon osztályvezető. Ja, bocsánat, akkor eltévesztettem a házszámot. Szóval így mentem végig, de sehol egyetlenegy bányászt sem találtam, kivéve az utolsó lakást, ahol a feleség volt otthon, aki elmesélte, hogy az ő férje is csak azért kapta meg a kiutalást, mert felment Budapestre Kádár elvtárshoz, és megvárta őt a pártközpont épülete előtt. Már éppen csomagoltam a magnómat, amikor hazaérkezett a nő férje, ez a bizonyos egyetlen bányász az egész házsoron, és igencsak odamondogatva kitálalt arról a rendszerről, amelynek politikai vezetői így lopják szanaszét az országot. Ezeket a felvételeket őrződ? Nem tudom, lehet, hogy megvannak valahol a tekercseim között a dobozaimban. A műsort Schél Gyula hallgatta le, aki a Politikai Adások főszerkesztője volt – akkoriban egyébként minden műsort meghallgatott valamelyik főnök, mielőtt adásba került volna, ezt hívták lehallgatásnak –, ott ültem bent, és úgy próbáltam a bányászműsor legkritikusabb pontjairól elterelni Schél figyelmét, hogy időnként „véletlenül” leejtettem a földre a magokat. Erre a módszerre talán emlékszel: amikor egy kritikai műsor lehallgatása során a legkínosabb részekhez ért a felvétel, az üres fémmagokat, amelyek a nagy hangszalagtekercseket összetartották, „véletlenül” mindig leejtettük vagy az asztalról lesodortuk. Jó nagy zajt csaptak, tehát alkalmasak voltak arra, hogy a lehallgató főnök figyelmét, ott, ahol kellett, pár másodpercre eltereljék. Nálunk a köhögési roham volt szokásban, nem a magdobálás. Mindenesetre Schél Gyulának volt némi kétsége afelől, hogy ezt a Kik is a bányászok? című műsoromat le kell-e adni, de én azzal a demagógiával érveltem, hogy a proletárdiktatúra vezető hatalma, ugye, a munkásosztály, a munkásosztály pedig nem más, mint maguk a bányászok, ezért a bányászok érdekét mindenek fölé kell helyezni. Láthatóan nem nagyon érdekelte Schélt, hogy mit mondok, de végül is – ki tudja, milyen megfontolásból – átengedte a műsort. Összesen csak egy-két érdektelen mondatot kért kivenni belőle. Mit ad Isten, lement a műsor augusztus 20-án délelőtt, és fél órával később már állt a balhé. Hárs Istvánnak, a Rádió elnökének rögvest „letelefonáltak” a pártközpontból, irdatlan hajcihő kezdődött, nem is tudom pontosan, hogy úsztam meg. Egy másik ilyen műsorom volt az aranydiplomásokról szóló riport-összeállítás, amit egy levél nyomán készítettem. Egy tisztességben megőszült agrármérnök, aki ötven évet becsületesen eltöltött a szakmájában, megírta, ahhoz, hogy megkapja a veszprémi egyetemtől az aranydiplomáját, bizonyítania kell makulátlan politikai múltját. Ennek kiderítésére az egyetem kiküldött neki egy négy-öt oldalas kérdőívet, azt kellett kitöltenie. Az egyik kérdés így szólt: Részt vett-e ön az 1956-os ellenforradalomban? Ha van gyereke, ő részt vett-e az 1956-os ellenforradalomban? Ez a régi vágású úriember természetesen felháborodott mindezeken. Nagyon őszintén elküldte a francba a kérdőív kiagyalóját és vele együtt az egész rendszert, amely így működik. Az alapinterjút vele elkészítettem, majd elmentem a veszprémi egyetem

dékánjához, akitől származott a kérdőív ötlete. Nos, ez a műsor is lement a Magyar Rádióban, Pontos időjelzést adok címmel. Képzelheted, mi következett utána! Egyszer meg Keszthelyről kerestek meg, ugyanis a város egyik lakótelepén átadtak egy akkor modernnek számító játszóteret, amit fiatal iparművészek terveztek, tele szebbnél szebb, ötletesebbnél ötletesebb játékokkal. De hogy, hogy nem, pár hét után a gyerekeket kitiltották erről a játszótérről. Lementem Keszthelyre, elkezdtem nyomozni. Anyukákkal beszélgettem, haladtam a mendemondák nyomán, amikor is az egyik szülő elmesélte, az ő tudomása szerint az történt, hogy a városi tanács elnöke összeállt egy hazatelepült kanadai magyar nővel, akit nagyon zavar a gyerekzsivaj, és mivel a lakásuk a játszótérre nézett, a nő tanácselnök-férje segítségével kitiltatta onnan a gyerekeket. Ezt a riportösszeállításomat is leadta a Rádió. Tehát mindig voltak a rendszer működését és anomáliáit jól jellemző, de alapjait azért strukturálisan meg nem kérdőjelező riportjaim. Én – utóbb így végiggondolva – tulajdonképpen hétköznapi történetekkel ábrázoltam a rendszer lehetetlenségeit, de közel sem akarom azt mondani, hogy ellenzéki lettem volna. Talán nem is tudtam akkor, hogy mit jelent az. Mindenesetre ezek a műsorok hozzájárultak ahhoz, hogy nem álltam túl jól a Rádió vezetésénél, bár a Bereczky Gyulával való viszonyomat, azt hiszem, mégis inkább ez a bizonyos zsigeri ellenszenv határozta meg. Hogy ezért vagy más miatt, de egyszer csak közölték velem, hogy visszavonják a rádiós belépőmet, tehát többé nem mehetek be a Magyar Rádió épületébe sem. Ez 1985-86 körül lehetett. így kezdtem el megírni a szépségkirálynő-könyvet. Hogy viselted a kitiltást? Hát, ma már azt mondom, hogy nem haltam bele. De akkor, azt hiszem, kicsit vagy nagyon belehaltam. Megalázó volt, hogy le kellett adnom még a belépőmet is. Ezért inkább azt hazudtam, hogy elvesztettem, és természetesen nem adtam le. Mind a mai napig megvan. De arra világosan emlékszem, hogy akkor hirtelen mindent nagyon kilátástalannak láttam magam körül. És ebből bent a Rádióban nem volt vita? Mondjuk a 168 óra nem akart téged megvédeni? Valamennyire próbáltak megvédeni. Tudom, hogy Mester Ákos bement Bereczkyhez, beszélt a Rádió politikai alelnökével, Bocz Józseffel is. Győrffy is próbálkozott, de hát nyilván a saját egzisztenciális félelmeinek a határait senki sem volt képes átlépni. Annyira talán nem is voltam fontos senkinek, hogy azt mondják, az utolsó vérükig harcolnak értem. Arra például jól emlékszem, hogy a Rádió vezetése a belépőm visszavonása előtt körülbelül egy évvel minden érvet megpróbált felsorakoztatni amellett, hogy én igenis rendszerellenes vagyok. Még egy bizottságot is felállítottak, melynek tagja volt Éry József, az elnöki titkárság vezetője, Bocz József, az alelnök, és ma már nem tudom, ki volt a harmadik. Ennek a bizottságnak az volt a dolga, hogy kiderítse, van-e a múltamban olyan motívum, amely miatt rendszerellenes lehetek. Holott – hangsúlyozom – nem voltam ellenzéki, mert azt sem tudtam, mi az. A korabeli demokratikus ellenzékről pedig akkoriban talán még nem is hallottam. Mindenesetre ez a bizottság azt volt hivatva kideríteni, hogy miért készítek mindig negatív témájú riportokat. Néhány hónapig vizsgálódtak, majd közölték, végre mindent értenek, tudják, mi az alapvető problémám. Az én ellenzékiségem, adták elő meglehetősen szaggatottan, egy családi történetből táplálkozik; kiderítették, hogy apám részt vett az ellenforradalomban, ami után bebörtönözték, és amikor kiszabadult, ebbe bele is halt. És a temetésén én hangosan megfogadtam, hogy megbosszulom apám elvesztését. Megértik, mondták, de azt meg én értsem meg, hogy ilyen

körülmények között nem dolgozhatok tovább a Magyar Rádióban. A monológot szó nélkül végighallgattam. Amikor aztán végeztek, megkérdeztem: Egyetlen dolgot hozzátehetek-e ehhez az egészhez. Hogyne, kérnek is rá. Él az apám! Csak ennyit mondtam röviden. Sose felejtem el, az alelnök odafordult Éryhez, és azt kérdezte: hogyhogy?! A jelenet már-már A tanú című filmbe illett volna. Mi tagadás, rendesen fel volt építve a konstrukció, minden a helyén volt benne, csak az nem stimmelt, hogy még élt az apám. Ez viszont romba döntötte mindazt, amit sok-sok munkával kiagyaltak. Mindenesetre valamiért akkoriban tényleg én voltam néhány rádiós vezető vesszőparipája, de ma sem tudom pontosan megmondani, miért. Utóbb már az is eszembe jutott, talán az volt ennek az oka, hogy ellenálltam, amikor katonakoromban be akartak szervezni. Kalocsára, ahol az egyetemre felvételt nyert fiúknak egy évet le kellett szolgálniuk, rendszeresen lejárt Pestről egy politikai tiszt. Először vagy kétszáz fiúnak kellett bemennie hozzá elbeszélgetésre. Aztán felezték a létszámot, már csak százan, ötvenen, végül huszonötén maradtunk, akikkel rendszeresen elbeszélgetett ez a tiszt, közérzetünkről, a hadseregről és hangsúlyosan a politikáról, arról, hogy miről mit gondolunk. Nem tudtuk, mire megy ki a játék, egyikünk sem volt annak a tudatában, hogy itt és most a beszervezés előkészítése folyik. Végül is én fönnakadtam a rostán. Egy idő elteltével még egy papírt is alá kellett írnom, hogy büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, senkinek nem beszélek arról, ami ezeken a találkozókon elhangzik. Először nem akartam aláírni, kötözködtem: miért írnék alá olyasmit, amiről azt se tudom, valóban büntetőjogi kategória-e. De csak írjam alá, és akkor minden rendben lesz, erősködött a tiszt. Aláírtam. Utána is folyamatosan azt nyomatékosította, hogy senkinek se beszélhetek a dologról, még anyámnak se, majd előadta, hogy ő valójában a Honvédelmi Minisztérium politikai tisztje, és a tesztek, amelyeket hétről hétre elém tettek, arról szóltak, hogy sok-sok szempontot figyelembe véve – habitus, intelligencia stb. – kit találnak alkalmasnak arra, hogy idővel az ország érdekében álló információszerző munkával megbízzák. Nem besúgást mondott, de én nem is tudtam, hogy van ilyen tevékenység, akkoriban még sokkal naivabb voltam. Arról van szó, hogy kém legyek? így is lehet mondani, felelte. De rögtön hozzátette, ennek a munkának lenne egy próbaidőszaka, az egyetemi évek alatt. Azaz rendszeresen jelenthettem volna évfolyam- és csoporttársaimról. Azt követően eltűnők két-három évre, vázolta a tiszt a szép jövőt, akkor alaposan kiképeznek, és aztán elkezdhettem volna a tényleges munkát. Eltűnők két-három évre? Az anyám színe elől is, aki egyedül nevelt? Ezt hogy képzelik? Valamit nagyon elronthattak abban a tesztben, ha engem találtak alkalmasnak erre a feladatra, mondtam, mert én egy meglehetősen nyitott személyiség és egy mindent kibeszélő alkat vagyok. Nem fogom tudni megállni, hogy el ne szóljam magam. A pasi erre azt felelte: téved. Önnek voltak a legjobbak az eredményei, és a személyiségtesztje is azt igazolta, hogy alkalmas ilyen típusú munkára. Mindezek alapos végiggondolására időt kértem a tiszttől, mégpedig nem is keveset, három-négy hetet. Ez kicsit sok, mondta. De én nem tudom rövidebb idő alatt eldönteni ezt a súlyos kérdést! Már május volt, jó idő, gondoltam, itt az ideje, hogy lemenjek a Balatonra. Természetesen megkaptam a szabadságot, és az első dolgom az volt, hogy hazautaztam, és mindent töviről hegyire elmeséltem anyámnak. Ő nagyon megijedt, és rögtön azt tanácsolta, szálljak ki az egészből, amíg lehet. Szegény, nem tudta, hogy az nem úgy megy. Az a három-négy hét egyébként nagyon kellemesen telt a Balatonnál, majd a nyaralás végén a főhadnaggyal meg a főnökével, aki valami nagyon magas rangú tiszt volt, a Sziget presszóban kellett találkoznom. A Margit híd pesti hídfőjénél volt, emlékszem rá.

Odamentem szemérmetlenül lebarnulva, jókedvűen, és az első óra azzal telt, hogy összevissza locsogtam: a nyárról, a Balatonról, a haverjaimról, minden hülyeségről. Majd a főhadnagy ezt megelégelve így szólt hozzám: Friderikusz elvtárs, gondolom, meghozta a döntést, úgyhogy térjünk a lényegre. Láthatólag biztosak voltak benne, hogy igent mondok. Mire én végtelenül hosszú előadásba kezdtem, szerintem elég jó érvkészlettel álltam elő, főként a magas rangú tisztnek beszélve, hogy tényleg nagy tévedés volt az én személyiségfelmérésem, mert velem csak kockázatot vállalnak. Nem úgy adtam elő, mintha mindenáron meg akarnám őket győzni, hiszen abban biztos voltam, akárhogy is alakul, nemet fogok mondani. Egy ideig hallgattak, majd a magas rangú azt mondta: Ha ön tényleg ilyen, akkor – és itt ránézett a beosztottjára – ti rosszul választottatok. Ő tehát viszonylag gyorsan megértette, hogy a feladatra nem vagyok alkalmas. Még ha itt és most megígérnék mindent, higgyék el, akkor se lennék képes végigcsinálni ezt az egészet, mondtam. És talán a legütősebb érvem az volt: anyám egyedül nevelt, és nem létezhet olyan cél és szervezet, amelynek hajlandó lennék alárendelni az anyámmal való kapcsolatomat. Egyéb erkölcsi megfontolásaimról akkor ott nem beszéltem. A pasi normálisan fogadta: ez olyan érv, amellyel szemben ő nem tud mit felhozni. Tehát a végső válasza: nem? A válaszom nem. Végül is tudomásul vették, de adtak egy városi telefonszámot – amelyet csak azért jegyeztem meg, legalábbis a második tagját, mert 168-ra végződött –, hogy ha bármikor meggondolom magam, ezen a számon jelentkezhetek. Tehát tulajdonképpen elég könnyedén kiengedtek a markukból. És ami fontos: soha többé nem hívtak. De később, a rádiós hercehurcáimmal kapcsolatban egyszer-egyszer eszembe jutott, hogy talán ez a történet is közrejátszhatott abban, hogy a rádiós pályafutásom véget ért. Talán volt egy kis bosszúállás is a dologban, esetleg épp a főhadnagy részéről, amiért így leégettem őt. Anyád mit mondott, miért ne vállald? Anyám éppúgy semmit sem tudott arról, hogy besúgók működnek az országban, ahogy akkoriban én se. Ösztönösen idegenkedett minden titokzatos és átláthatatlan dologtól. Arról meg hallani se akart, hogy esetleg évekre eltűnjek. Azt megmondták, miért kellene eltűnnöd? Hogy kiképezzenek. Azt is a tudomásomra hozták, hogy ez valószínűleg a Szovjetunióban történne. Mai eszemmel úgy gondolom, hogy a „munka” az egyetem idején a ma III/III-as néven ismert besúgói ténykedéssel kezdődött volna, később avanzsálhattam volna, mondjuk, hírszerzővé. Az újságírás valószínűleg remek fedő tevékenységként járult volna hozzá mindehhez. A tiszt óvatosan persze úgy fogalmazott, hogy kémet faragnának belőlem. Érdekes, hogy nyolc-tíz évvel már a rendszerváltás után találkoztam ezzel a pasival valami társasági rendezvényen. Odalépett hozzám, és megkérdezte, megismerem-e. Nem ismertem meg. Bemutatkozott, hogy ő az, akivel Kalocsán katonaéveimben sokat beszélgettem, és hogy gyakran lát engem a tévében. Kedélyesen elcsevegtünk, de akkor már nem hozta szóba a korábbi találkozásunk részleteit, illetve az egykori csalódottságát sem. Hárs István, a Rádió elnöke mindenesetre sohasem beszélt nekem mindezekről, nem utalt arra, hogy velem kapcsolatban ilyen jellegű nyomás érte volna. Még akkor sem, amikor sok-sok évvel később, már A szólás szabadsága idejében felhívott, és voltaképpen bocsánatot kért mindazért, amit ellenem tett a Magyar Rádióban, noha ő személyesen szerintem nem sokat ártott. Ö Lakatos Ernőnek, az MSZMP agitprop osztálya vezetőjének a nyomása alatt állt, aki akkoriban a magyar sajtóban élet-halál ura volt. Többször is hallottam Hárs elvtárstól – bocsánat, de nekem ő már mindörökre

Hárs elvtárs marad –, hogy Lakatos Ernő ki nem áll engem, és az nem megy, hogy minden főszerkesztői értekezleten ő, a Rádió elnöke van a szőnyeg szélére állítva általában az én kritikai riportjaim miatt, és hogy Lakatos Ernő, aki nagyhangú ember volt, állandóan ordítozik vele. A Rádió, mondta, nem képes sokáig tolerálni, hogy egyetlen ember miatt folyton megregulázzák. De miért kért bocsánatot? Nyilván azért az egész időszakért. Azt mondta, nem ismerte fel bennem azt a lehetőséget, amelyet ma már olyan nagyra tart. De ehhez a „megvilágosodáshoz” valószínűleg neki is szüksége volt a rendszerváltásra. Ha az nincs, talán élete végéig egy kellemetlenkedő alaknak tekint. Noha azt hiszem, a Magyar Rádió neki köszönhetően volt a hetvenes-nyolcvanas években mindvégig a legliberálisabb műhely, mert az adott körülmények között majdhogynem végletesen kimerítette azokat a lehetőségeket, amelyeket a rendszer egyáltalán nyújtott. Ebben pedig Hárs elvtársnak nagyon komoly szerepe volt. És nyilván, a kádárizmus logikája szerint, ezt az eredményt nem lehetett feláldozni egyetlen emberért, azaz értem. Ezek szerint téged be is rendelt magához annak idején. Hogyne, többször is. Például a Görcsöny-ügy nyomán. Tudod, a termelőszövetkezet, amelynek égisze alatt loptak a baranyai párt- és állami vezetők. Ezt még nem is meséltem el, csak a bányászlakások históriáját. Az akkor szintén Pécsen dolgozó újságíró, Gombár János segítségével elkezdtem a helyszínen feltérképezni ezt a bizonyos Görcsöny-ügyet. Tőle kaptam az adatokat, ő segített megtalálni a forrásokat, vitt mindenhová. És mivel mindenkit ismert Baranyában, azt is tudta, hogy az a civil rendszámú autó, ami a nyomunkban jár, tényleg bennünket követ, és helyi rendőrök ülnek benne. De a szállodában is érdeklődtek utánam. Már vagy három-négy napja dolgoztam, amikor felhívott Hárs elvtárs: bármit csinál, nagyon kérem, azonnal hagyja abba, jöjjön vissza, és jelentkezzen nálam a kazettáival együtt. Visszaérkezve Budapestre, a Rádióba, arra azért még szakítottam időt, hogy az egyik technikust megkérjem, gyorsan másolja le a kazettáimat, mielőtt bemegyek az elnökhöz. Jól tettem, mert ott el is kobozták őket. Hárs elvtárs meg, tudod, azon a sírós hangján kénytelen volt ismét megmosni a fejemet: már megint maga! Hogy van az, hogy mindig magával van baj? Miközben tele van az élet szép, emberi történetekkel, maga örökösen a zavarosban halászik! Drága Friderikusz elvtárs, ha egyszer maga riporter akar lenni, miért üti bele az orrát mindig olyasmibe, ami nem magára tartozik? Szegény, hosszan sopánkodott, de – miért, miért nem – utána is hagyott dolgozni. Szerintem amíg tehette, megvédett. Ezt aztán jóval később meg is beszéltük. A Friderikusz Most idején nagyjából havonta-kéthavonta felhívott telefonon, hogy megdicsérje valamelyik adásunkat, a témaválasztást és a feldolgozást rendszeresen hosszan méltatta. Amikor pedig most júniusban befejeztük a műsort, legalább egy órán keresztül azon sajnálkozott, hogy neki teljesen meg fog változni az élete attól, hogy nincs tovább a Friderikusz Most. Őszintén mondom, nagyon meghatott, hogy egy ember ilyen önkritikusan képes visszanézni a múltjára. Bereczky Gyuláról ezt feltételezni sem tudom. Vele három-négy évente egyszer-egyszer véletlenül össze szoktam találkozni a Váci utcában, de ha ő meglát, mindig azonnal elfordítja a fejét. Ezt nem lehet nem észrevenni. Azt persze nem gondolom, hogy lelkiismeret-furdalása lenne, valószínűleg csak kompenzál.

Tudom, hogy úttörőrádiós is voltál, de ez most nem érdekes. Az viszont igen, hogy mikor kezdtél el a Magyar Rádiónak dolgozni. Én 1977-ben kerültem oda, akkor te már ott voltál? Igen. Találkozásom a rádióval úgy kezdődött, hogy anyám rendszeresen hallgatta a 168 órát. Kétfelé is tudott figyelni, tehát szombat délutánonként rádiót hallgatott, és közben dolgozott vagy olvasott. így már kamaszként az én szombat délutánjaimba is beépült a 168 óra. Azt is éreztem, hogy ebben a műsorban egy egészen új szellemiség szólal meg. Nem tudom, honnan vettem ezt, lehet, hogy anyám beszélte tele a fejemet. Mindenesetre, egyre inkább úgy éreztem, hogy én is ilyen rádiós szeretnék lenni, mint ezek a 168 órások. Előbb persze a Harsan a kürtszó című úttörőműsor szerkesztőségének írtam, hiszen mégis csak gyerek voltam, de nem sokkal utána mindenáron be akartam kerülni a 168 órához. Akkoriban Nyíregyházán létezett egy Guszev-telep, ahol jórészt cigányok éltek, és ahol mindennaposak voltak a verekedések, a rendőrségi akciók. A városi tanács – a helyzet megoldását keresve rendezett egy fórumot arról, mit kellene kezdeni a teleppel, esetleg hogyan lehetne felszámolni azt. Én 1972-től 1976-ig jártam gimnáziumba, talán utolsó éves gimnazistaként elmentem erre a Guszev-telepi fórumra a Tesla Pluto magnómmal. Volt magnód? Igen. Anyám vette, azt is sokéves részletre. Átlátszó műanyag teteje volt, és nagyon korszerűnek tűnt. Azzal készítettem az első riportjaimat, nem kell mondanom, borzasztó hangminőségben. A fórumon ott rohangáltam a széksorok között, hogy minden elhangzott szót rögzíteni tudjak. Amikor valaki szólásra emelkedett, odakiáltottam: bocsánat, egy pillanatra várjon! És rohantam hozzá a mikrofonnal. Egyetlen szóról sem akartam lemaradni. Aztán a felvételt megvágtam a nyíregyházi stúdióban, és felküldtem a 168 órának úgynevezett masiniszta technikával, ami azt jelentette, hogy mindig egy Budapestre tartó vonat vezetőjét kértem meg, vigye fel a riportomat, mert postán nem mertem feladni, attól féltem, hogyha bekerül valamilyen mágneses térbe, esetleg letörlődik a szalagon lévő anyag. Egy pesti ismerősünk pedig vállalta, hogy a vonatról a szalagot leveszi a Nyugatiban, és beviszi a Bródy Sándor utcába. Közben persze megpróbáltam telefonon felhívni a 168 órát, el is jutottam a titkárnőig, Karácsonyi Boriig. Ő segített abban, hogy a küldemény Ipper Pál asztalára kerüljön. De hiába volt ez a kitűnő szervezés, a 168 óra szerkesztői még annyi fáradságot sem vettek, hogy meghallgatták volna a felvételemet. Hetekig szóra se méltattak. Ismerted őket, milyen elitista alakulat volt! Aztán vagy három-négy hét múlva egyszer csak se szó, se beszéd, leadták a riportot. Bezzeg utána rögtön telefonáltak, hogy a továbbiakban számítanak a munkámra. De akkor már vérig voltam sértve, így hát, bár rendszeresen csináltam nekik riportokat, egy kerek évig nem voltam hajlandó feljönni Pestre bemutatkozni. Hiába kérlelt Mester Ákos, hogy jöjjek, mindenki szeretne velem megismerkedni, mindig találtam valami kifogást arra, hogy ne menjek. Mester Ákos akkor már ott volt? Persze. Négyes fogat irányította a 168 órát, felváltva szerkesztették és vezették a műsort: ő, Rapcsányi László, Bolgár György és Szalay Zsolt. Minden adás többnyire a felelős szerkesztő, Ipper Pál jegyzetével kezdődött. Amikor pedig egyszer csak meggondoltam magam, és a sokadik

riportomat már személyesen hoztam fel Budapestre, tizennyolc-tizenkilenc évesen, Mester Ákosnak majd leesett az álla, hogy én milyen fiatal vagyok. Mint egy véres kardot, úgy hurcolt végig a Rádión, és mutatott be szinte mindenkinek. Időközben felvettek az ELTE jogi karára, tehát akkor már tartósan berendezkedtem itt Pesten. A budaörsi kollégiumban laktam, albérletre nem volt pénzem. Egy idő után persze sokat kerestem, havonta húsz-huszonötezer forintot is, ami akkoriban óriási pénznek számított. Nagyon sok egyetemi évfolyamtársam mind a mai napig komoly összegekkel tartozik nekem, különösen, ha a húsz-huszonöt éves kamatokat is hozzászámítjuk, és miért ne számítanánk hozzá. De tényleg sokat is dolgoztam. A Rádióban a takarítónők éjjelente rendszeresen azért könyörögtek, hogy hagyjam már abba a munkát, mert nekik tizenegykor lejár a műszakjuk, és miattam nem tudnak rendet tenni a vágóhelyiségben. Én voltam az, aki éjjel tizenegyig, éjfélig ott volt, és reggel hétkor már újra. Hát ebben lepipáltalak, mert én meg hajnali négyig-ötig dolgoztam, igaz, hogy csak délre jártam be. De arra emlékszel, mi mikor találkoztunk? Szerintem igen. Egyetemista voltam, és már akkor felfigyeltem a meglehetősen szókimondó, az adott körülmények között nagyon is egyedinek számító műsoraidra. És meg is beszéltük, hogy te is a jogra jártál. Ezt nem hiszem, mert én hosszú ideig azt se tudtam, hogy te egyáltalán jártál egyetemre. Dobd ki a memóriádat, úgyse jó semmire! Mondom, még meg is beszéltük a jogi egyetemet. De arra se emlékszel, hogy amikor engem kirúgtak a Rádióból, te a főnököddel, Márton Annával csúnyán összevesztél azon, hogy ezt nem lehet hagyni? Anna néninek, ugye, nagy befolyása volt a Rádió vezérkarára, és te kiverted a balhét, ami után úgy tudom, Anna néni tett is lépéseket, de nem járt sok sikerrel. Lehet, hogy nyert nekem néhány hetet vagy hónapot, amíg aztán egyszer Hárs elvtárs is úgy nem döntött, hogy elég volt. De ahogy Rangos Kati barátnőm szokta mondogatni, én tulajdonképpen Bereczky Gyulának köszönhetek mindent, amit elértem, mert ha ő nincs, ma legfeljebb a Krónika rovatvezetője lennék, jobb esetben a Kossuth főszerkesztő-helyettese, és élhetnék a havi alkalmazotti fizetésemből. Úgyhogy legyél hálás Bereczkynek, mondogatja gyakran Kati. Ha innen nézem, van benne igazság.

HARMADIK FEJEZET Anyám, apám és én Mesélj a szüleidről, mert már kétszer fölmerült az apád. Azt mondtad egyrészt, hogy anyád veled együtt elköltözött apádtól. Miért? Másrészt ebben a rádiós történetben is apád merült fel, mint ’56-os elítélt. Tényleg elítélték 1956 után? Apámnak nem volt ötvenhatos története. Amikor ez a bizottságosdi véget ért a Rádióban, megkérdeztem tőle, hogy mit csinált ’56-ban. Azt mondta, semmi különöset. De a forradalom időszakában, ahogy tudom, Nyíregyházán tényleg nem is történt semmi különös. Egyébként anyu sem emlékezett semmi ilyesmire, pedig ők akkor már együtt voltak, még ha nem is házastársként. Azt hiszem, 1957-ben vette el apám anyámat, én pedig ’58-ban születtem. Azt is mondtad, hogy anyád és apád sok mindenben szöges ellentétei voltak egymásnak. Anyád beosztó volt és takarékos, apád szórta a pénzt. Apám nagyon nagyvonalúan élt. Elég jól is keresett. A Tiszántúli Áramszolgáltató Vállalatnál dolgozott, osztályvezetői rangban. Sokat olvasott, alaposan tájékozott ember volt, egyébként meg az egész életet úgy kezelte, hogy a világban minden, beleértve a munkát is, azért van, hogy ő jól érezze magát. Nagyon jó eszűnek mondták, és én is így emlékszem rá. Például remekül sakkozott. Járt versenyekre, országos szintig vitte, de a sakknál a kártya még jobban érdekelte. Különösen azokat a kártyajátékokat kedvelte, ahol logikára, kombinációs készségre volt szükség. Talán én, éppen apám miatt, máig sem szeretek se sakkozni, se kártyázni. Igazából megtanulni se voltam hajlandó egyik játékot sem, sőt a magyar kártya lapjait nem is ismerem. Nyilván ez valami ösztönös védekezés volt apámmal szemben, aki olykor a teljes havi fizetését is képes volt egyetlen este alatt elkártyázni. Nem érdekelte, hogy miből fogunk élni abban a hónapban. Tudta persze, hogy anyám is keres valamennyi pénzt, és bízhatott abban, hogy abból majdcsak megleszünk. Egyszer apám alaposan meg is botlott, aminek az én életemben is komoly következményei lettek, legalábbis én úgy éltem meg, hogy az életem egy fontos szakasza ott megbicsaklott... Lehettem úgy tizennyolc-tizenkilenc éves, akkor már dolgoztam a nyíregyházi rádiónak. Apám és anyám jó ideje különváltan élt, noha apám mindvégig megpróbálta fenntartani azt a látszatot, hogy anyámmal jóban van, anyám meg egy darabig igyekezett távolságot tartani, de egy idő után feladta, mert apám roppant erőszakos volt, mindig mindennek úgy kellett történnie, ahogy ő akarta. Emlékszem például, azok után is, hogy külön költöztünk, hetente egyszer-kétszer feljárt hozzánk. Ha másért nem, azért, mert nem volt pénze vacsorára, nálunk meg biztosan talált valamit. De sohasem kérdezte meg, hogy ehet-e, van-e elég ennivalónk, jut-e nekünk, ha ő megvacsorázik. Nem, feljött, és ha úgy alakult, kiette a hűtőt. Azzal nemigen törődött, hogy másnap reggel nekem nem volt reggelim. Egyébként ők hivatalosan sohasem váltak el, mert apám a válást elvi kérdésként utasította el, és ezt anyu sem forszírozta egy idő után. Azt mondta, mindegy, a lényegen nem változtat. De visszatérve apám botlására: vasárnap volt, amikor megírta a helyi újság, a Kelet-Magyarország, hogy apám sikkasztott. A megyei napilapról volt szó, ami

száz-százötvenezer példányban jelent meg, mindenki olvasta, aki a megyében számított. A második oldalon hozták a hírt, nagybetűs címmel. Nekem meg ugyanaz volt a nevem, mint az övé, és természetesen ezen a néven rádióztam is. Gondold el, micsoda szégyen volt ez egy kamasz fiú számára ott, a vidéki kisvárosban! A dolognak egyébként semmi előzményéről nem tudtam, bár anyám korábban már említette, hogy apám vállalatát nyomozók lepték el, és sok helyen házkutatást is tartottak. Az ügy részleteire pontosan már nem is emlékszem, a lényeg az volt, hogy apám és néhány munkatársa ügyeskedett a vállalat pénzével. Apám egyébként nem is tagadta a dolgot. Letartóztatták. Az előzetesből az első levelet természetesen nekünk írta. Ez praktikusan azt jelentette, hogy az egyetlen lehetősége arra, hogy tiszta ruhához meg kajához jusson, anyám volt. Éltek ugyan a testvérei, de ő nem véletlenül ragaszkodott hozzánk. Anyám sokat töprengett azon, mi ilyenkor a helyes magatartás. Az, ahogyan ő érez apám iránt, indokolja-e, hogy mosson, főzzön rá, vagy hagyja a csudába, egye meg, amit főzött. De anyu nagyszerű és tisztességes asszony volt, tehát mindezeken gondolkodott egy-két éjszakát, majd azt mondta, muszáj vállalnunk apámat, és ebből nekem is ki kell vennem a részemet. Rendszeresen én vittem be az előzetesbe a tiszta ruhát, az élelmet, mindazt, amit kért, miközben átéltem a megalázottságot, hogy ugyan nincs már közünk ehhez az emberhez, apámhoz, de vérségi alapon mégis kénytelen vagyok segíteni neki. Amióta az eszemet tudom, apám és köztem egyébként mindig óriási szakadék tátongott. Próbált ő kedveskedni meg közvetlenkedni, de anyám szerint már egészen kicsi koromban is elutasítottam őt. Például soha nem szerettem kettesben maradni vele, nem szerettem, ha beszélgetést kezdeményez, valamiért folyamatosan idegenkedtem tőle. Amikor például bent a börtönben találkoztunk, ő mindig kényszeresen az ártatlanságát bizonygatta nekem. De a nyomozó – azt hiszem, Medvigynek hívták, olyan volt, mint Maigret felügyelő, szívta a pipáját, és igyekezett roppant bölcsnek látszani – felvilágosított arról, hogy apám tervelte ki az egészet. Nem sikkasztott sokat, nem milliókról volt szó, talán csak kétszáz-kétszázötvenezer forintról, bár akkoriban ez is nagy pénznek számított. Apámat végül talán egy év nyolc hónap letöltendő börtönre ítélték, és elvitték Nyíregyházáról Dunaújváros mellé, a sándorházai börtönbe. Elbeszélgetésre küldözgette ugyan a meghívókat nekünk, csak hát egyrészt nem volt arra pénzünk, hogy ilyen messziről rendszeresen látogassuk, másrészt meg a közlekedés sem volt olyan egyszerű, mint manapság. A börtönök akkoriban, lehet, hogy azóta is, úgy működtek, hogy a látogató reggel hét órakor léphetett be. Ha az ember nem volt ott pontban hétkor, már be sem engedték. Egyetlenegyszer azért mégis megtettük ezt az utat. Péntek éjjel anyámmal felültünk a vonatra Nyíregyházán, hajnali négy körül megérkeztünk Budapestre. Személyvonat volt, végigdöcögte a kétszáznyolcvan kilométert. Pénzünk taxira persze nem volt, tehát a Nyugatiról az Engels térre átgyalogoltunk, rengeteg cuccal, a tiszta ruhával meg a kajával. Máig előttem van a hajnali Bajcsy-Zsilinszky út, ahogy anyuval cipekedünk. Az Engels téren aztán felszálltunk a távolsági buszra, az leért Dunaújvárosba hat óra körül, onnan már közvetlen csatlakozás volt Sándorházára, a börtönig. Majd két óra múlva ugyanezt megtettük visszafelé. Amíg a buszra vártunk, leültünk valami padra, és megettük-megittuk mindazt, amit magunkkal hoztunk. Étteremről, cukrászdáról szó se lehetett. Szombaton késő éjjel értünk haza Nyíregyházára. Anyám akkor megfogadta, hogy soha többé nem megyünk, és elhatározta azt is, hogy ezzel végleg lezárja apám történetét. Nem tudta megtenni. Alapjában véve apám nem volt rossz, sőt nagy szíve volt. Ha leült egy társasággal, biztosak lehettek benne, hogy mindenkinek ő fog fizetni. Erején felül is állta a cechet. Velem is mindig meglehetősen nagyvonalúan bánt. Ha középiskolás koromban pénzt kértem tőle, sohasem annyit adott, amennyit igényeltem, hanem, ha teszem azt, kértem egy százast, leszámolt egy

ezrest. Többet mutatni, mint amennyi van, többnek látszani, mint akik vagyunk, ez volt az ő mániája. Intellektuálisan egyébként tényleg több is volt, mint sok haverja. Mondtam, hogy sokat olvasott, de nem csak irodalmat, hanem politikát, történelmet, filozófiát is. Az első filozófiatörténeti könyvet tizennégy-tizenöt éves koromban adta a kezembe. A barátai között pedig ott voltak jó néhányan a nyíregyházi főiskola tanárai közül. Tényleg okos, művelt, érdeklődő ember volt, csak hát mindezek mellett amolyan dzsentri, aki vasárnap reggelenként például a nyíregyházi értelmiséggel beült az Omnia presszóba, és végigpolitizálta a délelőttöt, aztán egész éjjel egy kocsmában kártyázott. Vagy nyaranta szinte minden délután a strandon. Gyakran kivitt engem is Sóstóra, bár vele még oda sem nagyon szerettem kijárni. Leült, kitette maga elé a sakktáblát, és elkezdett egyedül játszani. Pár percen belül egyre többen gyűltek köré, és nézték, majd mások is bekapcsolódtak a játékba. Ha nyert, mindenkit meghívott egy sörre. Vadidegeneket is. Természetesen anyu itta folyamatosan a levét a nagyvonalúságának. Amikor aztán letöltötte a börtönéveket, először hozzánk állított be. Hajnalban. Ezt anyám se tudta mire vélni, én sem, hiszen anyu világosan megírta neki, hogy vége. De apám hajthatatlan maradt, ahogy mondtam, mindig csak saját magára volt tekintettel, nem különösebben érdekelte, mit gondol a másik. Azzal élt vissza, hogy mivel anyám akaratgyenge, úgyis az lesz, amit ő akar. Szóval beállított hajnalban, és mivel egy szobánk volt, ők ketten kint a konyhában ültek le. Hallottam, amint anyu elég kategorikusan osztja, apám meg, szokása szerint, csitítja, békíti. Bizonyos szempontból olyan volt, mint egy filmszínész. Mintha folyton szerepet játszana. Mosolyogva hümmögött anyám kirohanásain, közben evett, időnként egy-egy puszit nyomott az arcára, és ezzel szerinte minden rendben volt. Tudom, hogy bennem ez az egész idővel felgyülemlett. Elhatároztam, hogy ha befejezem az egyetemet, megmondom neki, hogy végre kopjon ki az életünkből. Fogalmam sincs, miért kötöttem ezt az egészet az egyetem elvégzéséhez. Huszonöt éves voltam, amikor megkaptam a diplomámat, ugyanis érettségi után három évet kihagytam: először nem vettek fel, utána csak levelezőre vettek fel, amit nem fogadtam el, és amikor harmadjára felvettek nappalira, előbb le kellett töltenem az egyéves katonaságot. A diplomaosztásra már meg se hívtam apámat, csak anyám volt ott meg a nagynéném. Amikor pedig legközelebb hazautaztam, és megint beállított apám, elérkezettnek láttam az időt a szakításra. Anyám, szegény, ahogy sok éve, akkor is csak mondta, mondta a magáét, apám meg mosolygott rajta, itt-ott hümmögött, többnyire ráhagyta. Anyu életéből sokat elvettek ezek az évek. Máig úgy érzem, hogyha az idegrendszere nincs úgy tönkretéve, még jócskán élhetett volna. Érzelmileg mindvégig az a kettősség jellemezte, hogy bár szereti apámat, de képtelen vele élni. Szóval apám feljött hozzánk a diplomaosztás után, és én elérkezettnek láttam az időt a cselekvésre. Szeretnék veled beszélni, mondtam. Persze előtte azért jócskán edzettem magam lelkileg, és meg is mondtam anyunak, hogy be fogok olvasni neki. Azt kérem tőled, vágtam a dolgok közepébe, hogy soha többet ne gyere hozzánk. Abszolút nem értette, mit beszélek. Érzékelhette ő sokszor, hiszen volt antennája, hogy nem igazán kiegyensúlyozott a kapcsolata a fiával, de az derült égből villámcsapásként érte, hogy azt mondom neki, itt a vége, a magunk életét akarjuk élni, és mind a ketten – anyu is és én is – azt szeretnénk, ha soha többet nem jönnél. Csak mondtam, soroltam, hogy én ezt az elmúlt huszonöt évet hogy éltem meg, hogy mit kellett elviselnem például akkor, amikor börtönbe került. Az imént nem meséltem el, hogyan fogadták ezt a börtönügyet a nyíregyházi rádióban. A főnök, bizonyos Samu András alapállásból nem kedvelt engem. Valószínűleg ugyanazért, amiért később Bereczky Gyula sem: eredendően valamiféle kémiai utálat volt köztünk. Képzeld el, amikor apám ügye kipattant, ez a Samu András azt mondta, nem rádiózhatok tovább ezzel a névvel. Döntsem el, hogy amíg apám börtönben ül, vagy nem rádiózom, vagy kitalálok

magamnak egy új nevet. Miközben természetesen az égvilágon semmi közöm nem volt apám ügyéhez! Napokig tipródtam, mire előálltam egy új névvel: anyám lánykori vezetékneve Major volt, így lettem én egy időre F. Major Sándor. Ezzel egyidejűleg Samu minden szerkesztőkollégámnak kiadta az utasítást, hogy ahol csak lehet, vágják ki a kérdéseimet a riportokból. Nem olvashattam fel többé a saját tudósításaimat, mindig valaki mással olvastatták fel őket. Szóval akkor, ott a konyhában mindezt részletesen elmeséltem apámnak. Azt hiszem, amikor befejeztem, nem is nagyon kérdezett semmit. Talán kicsit be is volt nyomva. Soha nem ivott sokat, de azért időnként láttam spicces állapotban. Kérdő tekintettel nézett vissza, úgy tett, mintha semmit sem értene, csak annyit mondott: jó, ahogy gondolod. Szóval soha többet? Soha többet, ismételtem. Nagyon kemény voltam, pontosabban nagyon megkeményítettem magam erre az alkalomra. Tényleg úgy éreztem a lelkem legmélyén is, hogy soha többet nem akarom látni. Nem akarom látni, ahogy anyut kínozza, ahogy kihasznál bennünket. Fogta magát, lassan összepakolt, majd elment, és legalább négy évig nem is hallottam róla. Azóta persze sokat gondolkoztam a dolgon. De valahogy ma sincs lelkiismeret-furdalásom. Tényleg nincs. Nagyon sokat szenvedtem apámtól, és anyám is, miközben ő ezt nagyon nem érdemelte meg. Apám képtelen volt méltányolni anyu ideáit, aki hagyományos családmodellben gondolkozott: közös célokért együtt dolgoznak a házastársak, és a család középpontja természetesen a gyerek. Apám pedig nemhogy ennek az ideális családmodellnek a közelébe se engedte őt jutni, hanem épp az ellenkezőjére kényszerítette. Nem tudtam, hogy anyám volt-e valaha is szerelmes apámba és apám anyámba. Az utolsó években kérdezgettem erről anyut, de ilyenkor mindig azt felelte, nem emlékszik már azokra az időkre. Magyarán soha nem mondta azt, hogy igen. Anyám meghalt 2000-ben, és tavaly már ment a Friderikusz Most, amikor írt nekem egy néni Debrecenből. Ő nyolcvan körüli, aki lánykorában anyám egyik legjobb barátnője volt. Debrecenbe ment férjhez, egy ideig még leveleztek. Nos, ez a néni, miközben rendezgette a holmiját, megtalálta anyu két korai levelét. Ha érdekelnek engem, szívesen elküldi őket, ajánlotta. Olyan szép levelek, hogy örülne, ha rám hagyhatná. Persze hogy érdekeltek! A két levél a szüleim házasságkötését követő fél évből származik. Anyám szárnyalóan boldog fiatalasszonyként írja a sorokat, és számol be ifjú férjéről a barátnőjének. Olyan szépen írt a szerelemről, ahogy őt magát arról sohase hallottam, arról, hogy mi is az, amit ő érez. És miután semmiféle gátlása nem volt a barátnője előtt, mindenről nyíltan beszámolt. Az egyik levél nyolcoldalas, a másik kilenc. Aprólékosan leírta például, hogyan készül, amikor esténként várja haza apámat. Hogyan terveli ki, mit főzzön, hogy kedvébe járjon, hogyan terít meg. Írt benne még a szexuális életükről is. Fergeteges szerelem volt ez anyám részéről, legalábbis ezek a levelek ezt bizonyítják. Biztos vagyok benne, hogy nem hazudott nekem, amikor azt mondta, elfelejtette: idővel mindezeket valóban elfelejthette. Talán belefásult abba, hogy nem úgy élnek, ahogy elképzelte. Néhány gyerek, nagy családi élet, nagy ebédek, nagy vacsorák, ráadásul anyám rendmániás volt. Apám meg mindennek az ellenkezője: függetlennek maradni, saját életet élni. Egyszer megkérdeztem apámtól, egyáltalán, miért nősült meg. Azt felelte, azért, mert nagyon szerette anyámat, azon meg nem gondolkozott, milyen kötelezettségek adódnak a házasságkötésből. Tehát – talán még el is hiszem – találkozott két jó ember, csak éppen arra voltak alkalmatlanok, hogy egymással hosszú távon harmonikusan éljenek. Anyám kispolgári ideái meg apám dzsentroid vonásai nem fértek össze. Szerintem ezen bukott meg az ő kettejük története. De visszatérve apám és az én kapcsolatom alakulásához, a szakítás után pár évvel elkezdett leveleket írogatni nekem is és anyámnak is, külön-külön. Egész egyszerűen megpróbált bennünket kijátszani egymás ellen. Ezek a levelek, nem tudom szebben mondani, már egy

némiképpen megbomlott agy szüleményei voltak. Apám nemcsak sokat olvasott, hanem korábban nagyon szépen is írt: jól fogalmazott, a kézírása pedig gyönyörű volt. Aztán erre a korára mintha megbuggyant volna. Ezek a levelek nemcsak ellentmondásosak voltak, de annyira zavarodottak, hogy azt sem tudtam eldönteni, miről szólnak. A szándékot azonban világosan értettem: mindenáron ártani akart mindkettőnknek, anyunak is és nekem is. És miután apám sohasem volt ilyen, csak arra gondolhattam, talán megzavarodhatott. Anyámnak például arról írt, hogy világéletemben önző alak voltam, és hogy én szakítottam el őket egymástól. Amiben persze volt némi igazság, hiszen egy idő után tényleg ragaszkodtam ahhoz, hogy többé ne jöjjön vissza, anyám ugyanis időnként megingott. De nem elsősorban magam miatt nem akartam a visszatérését, hanem mert láttam, hogy anyu idegei hogy mennek tönkre. Volt úgy, hogy napokig nem lehetett megnyugtatni, annyira kiborította apám. Például azzal, hogy be kellett fizetni adott napon a csekkeket, anyám kérte, hogy adjon haza valamennyit a fizetéséből, apám meg ehelyett vendégül látta a fél várost. Ezekben az utolsó levelekben nekem meg anyámról hordott össze mindenféléket. Hogy anyu valójában sohasem szerette őt, és nem szeretett engem sem. Anyámnak csak családmodellek léteztek a fejében, de az ideáiért nem tett semmit. És mondom, mindezt roppan kuszán fejezte ki. Természetesen már az első levelek kézhezvétele után megbeszéltük a dolgot anyámmal, és csak sajnálni tudtuk, hogy hatvan-egynéhány éves korára hová jutott ez az ember. Aztán a legközelebbi hírem róla már az volt, hogy meghalt. Hol élt, miután kijött a börtönből? Nyíregyházára nem jöhetett vissza, mert teljesen ellehetetlenült a városban. Néhány Budapesten dolgozó haverja felhívta ide. Nyolc-tíz évet lehúzott valamelyik fővárosi cégnél, közben albérletekben lakott. Aztán már az utolsó éveiben visszaköltözött Nyíregyházára. Elszegényedett és kiszolgáltatott emberré vált. Nem sajnáltad meg? Mérlegre tettem ezt, például akkor is, amikor meghalt. És a mérlegelés eredménye az lett, hogy nem mentem el a temetésére. Apám testvérei értesítettek arról, hogy meghalt, és megkértek arra, hogy intézzem én a temetést. A mai napig nem értem, miért gondolták, hogy nekem több közöm volt hozzá, mint nekik. Ők nem tehetnek arról, hogy a testvérei, én nem tehetek róla, hogy a gyereke lettem. Kíváncsi voltam anyám véleményére is erről, de ő rövidre zárta azzal, hogy ilyen kérdéseket nem szokás feszegetni. Egyébként meg azért intézd te, mondta, mert neked van pénzed. Végül is úgy alakult, hogy a testvérei intézték a temetést, én meg kifizettem a számlát. Aztán két vagy három év múlva egyszer csak megszállt valami, és elmentem Nyíregyházára, a temetőbe. Vettem egy csokor virágot, és megkerestem apám sírját. Miért? Nem tudom. Mivel annak is érzelmi oka volt, hogy nem mentem el a temetésére, ennek is valami hasonló lehetett, hogy egyszer csak fontosnak éreztem elmenni a sírjához. Szoktad pedig tudni magadról, mit miért csinálsz. De ezt nem tudom. Egy biztos: nem azért, mert megszólalt a lelkiismeretem.

Ő egyedül élt az után, hogy kilencéves korodban otthagytátok? Nem tudok róla, hogy lett volna tartós kapcsolata. Alkalmiak persze biztosan lehettek. De a tartós kapcsolat, mint mondtam, nem is volt neki való, épp ez volt a probléma. Utazgatni szeretett, szabadon jönni-menni. Feljött Pestre csak azért, hogy megnézzen egy sakkversenyt. Majd jövök, mondta ilyenkor. És Pesten maradt két-három napig. Anyámnál az ilyesmi mindig kivágta a biztosítékot, mert az ő igénye az volt, hogy apám otthon üljön a családjával. Ma már talán képes lennék szelídíteni ezeket az elvárásokat, de akkor nem volt hozzá eszközöm, hiszen nem is volt más életmodell előttem, mint amit anyám kínált. Ő apámat biztosan nem csalta meg. Időskorában meg is kérdeztem erről. Tényleg minden szempontból-nagyon becsületes ember volt. Nagyon nagyszívű, aki mindenkin csak segített. Volt a családunkban például egy testvérpár – anyám másod-unokatestvérei, hajói emlékszem –, akik valósággal úgy éltek, mint a hajléktalanok, miközben milliókkal rendelkeztek. Virág- és zöldségtermesztésből éltek, és piacoztak. Bár külsőleg szép kertes házban laktak, de a szobájuk padlója földes volt, az ágyukat deszkából tákolták össze, lavórból mosakodtak, szóval, ami nyomorúságot el tudsz képzelni, az mind jellemző volt rájuk. Tulajdonképpen a családunkban mindenki szégyellte őket. Anyám viszont a vasárnapi ebédekből rendszeresen csomagolt nekik. Amikor kicsit már nagyobb voltam, szemtelenül meg is kérdeztem tőle, hogy azért csinálja-e mindezt, mert a vagyonukra pályázik. Milyen vagyonra, kérdezte. Ezeknek nincs semmijük. Akkor még tényleg nem tudtuk, hogy van pénzük, különösen nem, hogy annyi. Anyám szerint virágárusításból képtelenség vagyont gyűjteni. Aztán a haláluk után mégis csak kiderült, több mint százmillió maradt utánuk. Huszonnégy örökösük volt, köztük én is, anyám ágán, és mivel a nagynéném is rám hagyta a vagyonát, azt a részt is megörököltem. Azt hiszem, anyámtól való a tartásom és a rengeteg erőm. Mérhetetlen energiát fektetett abba, hogy egyetemre járjak. Nekem többnek kell lennem, mint amire ő vitte, mondogatta, és ehhez az út szerinte az egyetemen át vezetett. Ebből sohase engedett. így aztán amikor megkaptam a diplomámat, azt neki is megmondtam, ebből háromnegyed rész az övé. Az egyetemi évek alatt ugye, már folyamatosan dolgoztam a Rádióban, tulajdonképpen mindennap bent voltam, emiatt az egyetemre a szorgalmi időszakban csak alig-alig jártam be, azonban minden vizsgaidőszak első napján szigorúan elutaztam Nyíregyházára, és az utolsó vizsgámig ott készültem. Anyám mindent alám tolt, csak tanuljak. Délutánonként, amikor hazaért a munkából, nem kikérdezett, hiszen az terjedelmi okok miatt nem volt lehetséges, hanem kezébe vette a jegyzeteimet, és bele-belekérdezett az anyagba. Komolyan mondom, anyu nélkül nem lettem volna képes kijárni az egyetemet. Ráadásul gyorsan beláttam, a jog nem érdekel. Az államtudományi rész még csak-csak, de a jogi rész végképp nem. Képzeld el, amint anyám együtt tanulja velem a római jogot! Már-már a végén jobban is tudta, mint én. Az volt a filozófiája, ezt sokszor elmondta, hogy az élet olyan utazás, hogy csak akkor van esélyed eljutni valahová, ha felszállsz egy bizonyos gyorsvonatra. De ha fel se szállsz, az esélytelenek közt maradsz. És a vonatra a jegy szerinte a diploma volt. Vitatkoztam persze vele elégszer erről, hiszen ha egyszer jó vagyok a rádiózásban, miért ne azt csináljam teljes gőzzel? Meg pénzem is volt belőle, bőven. Nem, mondta, tudás nélkül hosszú távon semmi sincs. Kilenc félév volt a jog, ez idő alatt körülbelül ötven vizsgát tettem le, állítom neked, hogy ebből negyvennyolcat anyám kedvéért és az ő erejével voltam képes megcsinálni. És viszonylag jó eredménnyel végeztem el az egyetemet, az államvizsgát majdnem summa cum laude-val abszolváltam. Anyu pedig majd kicsattant a

boldogságtól. Végigsírta a diplomaosztást. Utána elvittem őket ebédelni, mármint őt meg a nagynénémet. De szerinted nagyon könyörtelen döntésem volt az, hogy apámat kiutasítottam az életünkből? Nekem nagyon. De szeretném érteni, hogy miért ilyen gyökeresen más az apádhoz meg az anyádhoz való viszonyod. Hol van az előírva, hogy mind a két szülőt ugyanúgy kell szeretni? Különösképpen akkor, ha az egyik mindent megtesz érted, a másik pedig nem különösebben zavartatja magát miattad. De az embernek megesik a szíve egy nyomorult emberen, aki az apád lett idős korára, még akkor is, ha egész életében gyűlölte. Nem gyűlöltem, arról szó sincs. Csak érdektelenné vált számomra, mert tönkretette anyámat. Az emberi kiszolgáltatottság az érdektelenség falát is át szokta törni olykor. Igen, én is így gondolkodom mindig, ha idegenekről van szó. Voltak emberek, akik ugyan ártottak nekem, de egy idő után megbocsátottam, sőt még segítettem is rajtuk. Apám története tehát nem volt, és ma sem jellemző rám, úgy általában. Ő a kivétel, érted? Egyébként amikor már az albérletét sem tudta fizetni, és közvetlenül továbbra se akartam felvenni vele a kapcsolatot, de valamilyen módon gondoskodni szerettem volna róla, jobb híján felhívtam a nyíregyházi evangélikus egyházat. Megkérdeztem, van-e nekik olyan szolgálatuk, amelyik hajlandó rászorulókat gondozni. Visszahívott egy harminc körüli fiatal pap, hogy ő vállalkozna a feladatra. Megállapodtunk abban, hogy minden hónapban elküldöm a megfelelő összeget, ez olyan harminc-negyvenezer forint volt – 1994-95 körül –, amiből fedezi apám összes szükségletét, az élelmiszertől a tüzelőig. A lelkésznek is fizettél? Nem, ő nem volt hajlandó semmit elfogadni ezért. Azt mondta, számára ez szolgálat, inkább fizessem be az egyháznak, amennyit ezért gondolok. így is történt. Egyébként rendkívül becsületes ember volt, minden kérésem ellenére hónapokon át küldözgette az elszámolásokat. Ne küldözgessen semmit, szóltam rá, meg se nézem, úgy dobom ki az összes bizonylatát! Az az én dolgom, mondta, az övé meg az, hogy elszámoljon. Egy idő után azonban egyre gyakrabban panaszkodott arról, hogy nem könnyű apámmal, mert mindenáron tudni akarja, miért gondozza őt az egyház, noha nem is hívő. A lelkész azt felelte, hogy kaptak egy bejelentést és pénzt is a gondozására. Hogy aztán apám sejtette-e, hogy én vagyok a dolog mögött, vagy se, nem tudom. Lényeg az, körülbelül egy év után a pap föladta a dolgot. Felhívott, hogy nem tudja tovább vállalni apám gondozását, mert folyamatosan kétségbe vonja a tisztességét. Azzal vádolta, hogy szerinte ismeretlen támogatója sokkal több pénzt küld az ő gondozására, mint amit a lelkész rákölt, a különbséget pedig zsebre teszi. Nyolc hónapja folyik ez a gyanúsítgatás, mesélte, de most már olyan méreteket öltött, hogy szolgálat ide, szolgálat oda, ő kiszáll.

Pedig nem ilyennek írtad le apádat. Nem is ilyen volt! Őt tényleg soha nem érdekelte a pénz. De mondom, ekkor már szerintem nem volt teljesen beszámítható. Akkor menjünk visszább az időben! Emlékszel, hogy történt az, amikor anyád bejelentette neked, hogy otthagyja az apádat? Harmadikos általános iskolás, tehát úgy kilencéves lehettem, amikor anyám elkezdte mondogatni, hogy nem tud tovább élni apámmal. De most, hogy erről beszélünk, jut eszembe: apám valószínűleg azt a könyörtelenséget kapta vissza tőlem, amilyen ő volt anyámmal. Nem azért, mert tudatosan bosszút akartam állni, hanem mert valószínűleg öntudatlanul is ugyanolyan lettem vele, mint amilyen ő volt anyuval. Kisgyerekkorodban sem éreztél iránta ragaszkodást vagy szeretetet? Nem emlékszem ilyesmire. Azt hiszem, mindig anyám szemével láttam őt. Ő meg valószínűleg nem is törekedett rá, hogy valamiféle érzelmi közösséget kialakítson velem. Nincs olyan emlékem kicsi gyerekkoromból se, hogy apám például egyszer is magához emelt volna. Amikor itt-ott megölelt, azt is olyan idétlenül tette. Mintha zavarban lenne az ilyen helyzetektől. És a legfontosabb, amiről idáig nem beszéltem, és ami valószínűleg férfibetegség, és életveszélyes, bár most is látom magam körül rengeteg haveromon, aki apa, hogy lekicsinylik a gyerekük teljesítményét, mert talán azt hiszik, ezzel sikerül majd sokkal többre ösztönözni őket. Általános iskolás koromban apámtól folyamatosan azt hallottam, noha elsőtől negyedikig kitűnő tanuló voltam: na és, ki nem kitűnő? Amikor ötödikes koromban kiírtak egy fogalmazási versenyt, eljutottam az iskolai döntőig, és megnyertem. Mi olyan különös ebben, reagált apám, fogalmazni mindenki tud. Szemtől szembe soha semmiért nem dicsért meg. Amikor harmadszor felvételiztem az egyetemre, tanultam, mint a güzü, hogy most már tényleg vegyenek fel nappali tagozatra. Ugyan már, mondta apám, nem fog ez neked menni, hiszen az ELTE komoly egyetem. Majd amikor mégis felvettek, így reagált: na és, mi van abban, hiszen a jogi karra kétszázhúsz embert vesznek fel. Ez nem a bölcsészkar angol szaka, ahova csak hat ember juthat be! Ráadásul mindig némi gúnnyal a hangjában mondta ezeket a piszkálódó mondatokat. Manapság egyébként magamat is számtalanszor tetten érem, hogy olykor én is képes vagyok így beszélni a kollégáimmal. De az ember a saját gyerekével mégis más, különösen tétre menő helyzetekben! Aztán amikor az egyetemen az első évben csupa jó jegyem volt, így kommentálta: hát persze, ez könnyű volt, hiszen itt még nem jogot tanítanak, csak történelmet. Hihetetlenül frusztrált ez a lenézése egész életemben. Amikor például a 168 órának dolgoztam, ami tényleg a Rádió legexkluzívabb politikai magazinja volt, megkérdeztem tőle: hallottad szombaton a riportomat a rádióban? Miről szólt? Elmondtam. Jaj, miért mindig ilyen típusproblémákat találsz?! A kézenfekvő dolgok sohasem érdekesek, mondta például erről a cigányfórumról szóló riportomra is. Miközben akkorát szólt, mint egy ház. Nem beszélve arról, hogy a nyíregyházi stúdióból a legjobb szaktársaim se tudtak bekerülni a 168 órához. Aztán valami dokumentumműsor-fesztiválon nagydíjat nyertem az egyik önálló műsorommal, amelyet Nyíregyházán készítettem egy öregasszonnyal. Apám így reagált erre: az az öregasszony annyira

adja magát, az egész történet olyannyira fantasztikus, azt nem értem, mi ebben a te érdemed? Soroltam: a) megtaláltam, b) meg tudtam jeleníteni, c) megvágtam, d) dramaturgiát adtam az

egésznek, tehát legszűkebben számolva is ötven százalék. Ugyan már, kicsinyeit le újból, el vagy te tévedve. Az érdem kilencven százaléka az öregasszonyé. És mindig rendíthetetlen nyugalommal lövellte ki ezeket a gyilkos mondatokat. Ugyanakkor persze sokszor visszahallottam másoktól, a hátam mögött gyakran dicsért, büszke volt a teljesítményemre. És ahogy látom és tapasztalom, a mai apák kilencven százaléka is hasonlóképpen viselkedik a fiával. Másként beszél vele szemtől szembe, és megint másként vélekedik róla a háta mögött. A lányokhoz valamiért más az apák viszonya. Elképzelni se tudom, mi lehet a férfiak többségében az a kérlelhetetlenség, amiért lekicsinylik fiaik teljesítményét. Apám valószínűleg csak ösztönözni akart, nem volt benne irigység vagy rosszul értelmezett versenyszellem, de én akkor is kimondhatatlanul gyűlöltem benne ezt. Ma is összeszorul a gyomrom, ha rágondolok, mert az érzés felejthetetlen. Na, például ez erősen befolyásolta az apámhoz való viszonyomat. Egyszerűen nem tudott jól szeretni. Elismerem persze, jól szeretni külön tudomány vagy érzék. Tudod, mi az érdekes? Ezt a fogyatékosságot bizonyos értelemben megörököltem apámtól. Még ma is, ha valakit meg kell dicsérnem, kvázi kimutatnom az elismerés egyfajta formáját, majd belehalok. Emlékszel, hányszor szóltál rám a közös munkánk során is, hogy mondjak már pár jó szót azoknak is, akiket a hátuk mögött egyébként megdicsértem? Más a helyzet azokkal, akik szakmai szempontból nálam mindenekfölött állnak, nekik igen, nekik mindig meg tudom mondani. De abban az egyben biztos vagyok, hogy ha lenne gyerekem, nem piszkálnám úgy, ahogy apám piszkált engem, mert máig ott él bennem ez a szörnyűséges emlék. Tehát amikor anyám elkezdte mondogatni, hogy elköltözünk, nagyon nagy kő esett le a szívemről. Kifejezetten megkönnyebbültem. Nagyon felnőttes gyerek voltam, talán kicsit koravén is, magától értetődött, hogy anyám ezt is megbeszéli velem, a kilencévessel. Apád nem tiltakozott a szétköltözés ellen? Azon a szombat reggelen se volt otthon, amikor elköltöztünk. Nyilván nem értette a dolgot, amikor hazament, és nem talált ott bennünket, csak egy levelet, de anyu előtte már folyamatosan mondogatta neki, hogy otthagyja, apám azonban ezt se vette komolyan. És apádat nem is rendítette meg a dolog, hogy elköltöztetek? Ő már aznap megtalált bennünket, amikor eljöttünk. Pár napos távollét után, amikor szombat délelőtt hazament, elolvasta a rövid levelet, amit anyám hagyott neki, valahogy kiderítette, hová költöztünk, és már aznap délután ott ült az új lakásunkban. Volt köztük akkor egy hosszú beszélgetés, anyám pontosan számba vette, miért nem tud és nem akar vele élni. Én az egészet végighallgattam a szobából. Apám ultima ratioja az volt, marhaság, amit anyám állít, hogy ő nem törődik velünk, és nem vagyunk számára fontosak. Ennyiben maradtak. Apám azonban pár hónap után már felvetette, hogy költözzünk vissza hozzá, vagy keressünk egy másik, nagyobb lakást, ahol újra együtt élhetünk. Anyu ilyenkor mindig kissé elbizonytalanodott, de én folyamatosan ellenálltam. Anyám hajlamos volt elfeledkezni a rosszról: de azért apád mégiscsak szeret bennünket, érvelt önmagának is ellentmondva. Szeret, de csak a maga módján, vitatkoztam vele. Csak hát én épp ezt a „maga módján”-t nem tudtam elfogadni. Nem akartam az egészet

átélni még egyszer. És ebben nagy szövetségesem volt a nagynéném, anyu idősebb testvére. Ő elég kemény asszony volt. Akit szeretett, azt nagyon szerette, akit viszont nem, az nem állt meg előtte. És anyám igencsak hallgatott a nővérére. Tisztelte őt, aki – legidősebb lévén – nagyon korán elkezdett dolgozni, csak hogy a családnak legyen mit enni, hogy a kisebb testvérei iskolába járhassanak, és tisztességesen felnőjenek. A nagynéném is azon a véleményen volt, hogy nem szabad újrakezdeni apámmal. Azt hogy fogadta anyád, hogy nem mégy el apád temetésére? Kissé meglepte, amikor bejelentettem, hogy nem megyek el. Nincs ilyen, mondta, mégiscsak az apád volt. Ezzel ne érvelj, fakadtam ki. De hatalmi szóval – márpedig lejössz! –, meg se próbálkozott. Hát igen! Legalább az anyád kedvéért elmehettél volna. A nagynéném ott volt vele. Anyám végül is nem haragudott rám. Azt hiszem, az életemben a legliberálisabb ember ő volt. Rengeteg mindent elnézett apámnak is, nekem is. Elmondta a véleményét, ha kellett, még egyszer elmondta, de aztán befejezte. Ha nem ment szép szóval a dolog, nem erőltette. Kicsikoromban persze más volt, akkor még iszonyú erőszakosnak tűnt. Mindig mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő akarta. De ahogy nőttem, valószínűleg belátta, hogy szempontjaim, akarásaim nekem is vannak, és azoknak épp annyi a létjogosultságuk, mint az övéinek. Hogy úgy mondjam, elég korán kiengedett a szorításból, és nem bánta, hogy ha nem egészen aszerint haladok, ahogy ő elképzeli. Mivel a rádiózás szenvedélyesen érdekelt, bízott benne, hogy ha mással nem is, ezzel sínen lesz az életem. Rádiós éveimben amiatt persze erősen aggódott, hogy politikailag nem ütöm-e meg a bokámat, hiszen mindez még a rendszerváltás előtt történt. De azt nagyon korán elhitte, hogy képes vagyok megállni a saját lábamon. Többször volt módja megtapasztalni, ha valami konfliktus adódik körülöttem, azokat a helyzeteket is mindig tudtam kezelni. Tényleg a legliberálisabb ember volt, akit akkoriban ismertem. Nem is tudom, mitől volt képes erre, a maga kispolgári életfelfogásával. Szeretett. Jobban szeretett valószínűleg, mint a saját elképzeléseit. Igen, lehet. Emlékszem, amikor felvettek levelezőre, bejelentettem neki, hogy ide nem vagyok hajlandó elmenni. Nem mindegy, kérdezte. Lényeg, hogy ne múljanak az évek. És mit veszítek azzal, ha múlnak az évek, kérdeztem vissza. Anyám eltűnődött egy kicsit, majd belátta: hát, voltaképpen semmit. Akkor téma ejtve? Ejtve. Nevettünk egyet, és a rövid vita nyomban véget ért. És kettejük közül ki volt ilyen nagydumás, mint te? Inkább apám. Mint mondtam, kitűnően fogalmazott, és mindig ütősen érvelt. Azt is képes voltál elhinni neki, amiről biztosan tudtad, hogy nem úgy van. És ami még különleges volt benne, a legnagyobb vita közben sem emelte fel a hangját. Na de Erzsiké, mondta mindig higgadtan anyámnak, gondoljuk végig a dolgot még egyszer! Az embernek sokszor már attól kinyílt a bicska a zsebében, ahogy a hangjával játszott. Mindenesetre apám szerintem sokra vihette volna, ha nem ilyen szerteszét életet él. Több szempontból is nagyon tehetséges ember volt.

Anyád mikor halt meg? 2000-ben. 1927-ben született, hetvenhárom éves korában, három héttel a születésnapja előtt halt meg. Az utolsó tíz-tizenkét évében, azt hiszem, már nagyon harmonikus volt az élete. Mindig szeretett volna utazgatni, és mihelyt az anyagi lehetőségeim megengedték, minden évben el is utazott legalább két-három hétre. Én is mindenhová magammal vittem, ahová mentem. Tíz utazásból legalább nyolcszor velem tartott. Gyakran jött egy hosztesz is, és amíg én a hivatalos ügyeimet intéztem, addig anyámat a hosztesz kísérgette. Végigjártunk szinte minden olyan helyet, amelyről korábban csak álmodozott. Cannes-t, Monte-Carlót, elmentünk Párizsba, csak úgy, lődörögni, Amerikában is legalább háromszor jártunk, Las Vegasban, Los Angelesben. Érdekes módon mindig feltalálta magát. Például San Franciscóban a Union square-en laktunk, a lakosztályunk ötödik emeletéről be lehetett látni az egész teret. Az ablakból figyeltem anyámat, aki a hatalmas San Franciscó-i forgatagban ücsörgött egy kávéház teraszán, és szemlélődött, majd egyszer csak felpattant. Mint utóbb kiderült, rátalált egy jegyirodára, bement, és vett két színházjegyet. Hogy kértél jegyet, mit mondtál, kérdeztem tőle. Ki volt téve a plakát, és rámutattam. Mi ebben a különös? Mivel korábban már jártam San Franciscóban, engem olyan nagyon nem érdekelt az Alcatraz, a Golden Gate híd, egyáltalán a városnézés, de anyám egyszer csak azzal tért vissza a hotelba: nem is mondtad, hogy milyen kitűnő hajóutak vannak a város körül. Önállóan felült a helyi villamosra, kiment a kikötőbe, és felfedezte, hogy hajókázva is meg lehet nézni San Franciscót. Milánóban, Rómában többször is jártunk, de elmentünk az arab térségbe is, Dubaiba, Kuvaitba, Délkelet-Ázsiába, Hongkongba, szóval sokfelé. Aztán 1994-ben azt vettem észre, hogy egyre fáradékonyabb. És bár odakint nem volt hőség, neki gyakran kipirult a nyaka. Elintézte a dolgot azzal, hogy melege van. Csakhogy ez a jelenség egyre szembetűnőbbé vált. Egyszer, miután hazaérkezett, valamit lelkesen magyarázott, és ahogy a kezére pillantottam, láttam, hogy a tenyere is tűzpiros. Mintha befestették volna. Nagy szatyrokat cipeltem, biztosan attól, indokolta. Kimentem az előszobába, megnéztem, hát azok egyáltalán nem voltak nagy és nehéz szatyrok. Nem kellene ezt kivizsgáltatni? Ha úgy gondolod, nézessük meg, egyezett bele. Akkoriban már létezett egy-két magánklinika Budapesten, az egyikre bejelentkeztem, hogy gyorsan a végére járjunk a dolognak. Anyád veled lakott? Nem, ő Nyíregyházán maradt, de havonta legalább egy hetet nálam töltött. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő tartsa rendbe a dolgaimat, noha volt, aki főzött és mosott rám, aki kitakarította a lakást. De anyu legalább havonta egyszer szerette maga kézbe venni a dolgaimat. A magánklinikára elmentünk, ott elvégeztek mindenféle vizsgálatot, majd két hét múlva felhívott az egyik alkalmazottjuk, hogy találtak valamit, ami nem stimmel. Egy olyan csontvelőből adódó problémára akadtak, amely megtéveszti a vérképző szerveket, hol a vörösvértesteket, hol a fehérvérsejteket nyomja fel, ezek becsapják egymást, ami végső soron leukémiát idézhet elő. Ezért volt a keze és a nyaka gyakran krónikusan piros. A magyarázatból egyedül a leukémiát értettem, jól meg is ijesztettek vele. Mi a teendő, kérdeztem. Két specialista van, aki ezt a betegséget kezelni képes Magyarországon, jött a válasz. Melyikhez menjünk? Az Orvostovábbképző Intézetbe – akkor az még létezett a Szabolcs utcában –, Jákó professzor úrhoz.

Ott aztán kiderült, hogy a betegség már előrehaladott állapotban van. A csontvelő-átültetés lehetősége fel sem merült, abban az életkorban már túl nagy lett volna ennek a kockázata, de azt mondták, két-három gyógyszerrel kitűnően lehet kezelni a betegséget. Ha jól emlékszem, az egyik a vörösvértesteket tudta szaporítani, a másik a fehérvérsejtet, és ezzel a fék-gáz hatással, mondta az orvos, egyensúlyban lehet tartani a dolgot. Mindjárt az elején be is fektették anyámat a kórházba. Ennek nyomán látványos volt a javulás. Bőrének élénkpirossága gyorsan eltűnt. Mellesleg anyám volt a világ legjobb betege. Mindent zokszó nélkül tűrt, és mindent pontosan betartott. Jákó professzor nagyon meg is kedvelte. Annak idején úgy váltunk el, hogy azt mondta, anyám talán a három legjobb betege közé tartozott, noha negyven-ötven éves gyógyítási múlt állt már mögötte. Otthon azért nem volt ennyire kezes bárány, gyakran kifakadt, hogy ő ezt nem csinálja tovább. Hiszen az első hónapokban járóbetegként hetente be kellett mennie a kórházba, megszúrták, hígították a vérét, nem, ez neki nem kell, inkább lemond az életéről is. Anyám ebből a szempontból úgy gondolkozott, mint én: nem akart élni, ha az élet minőségileg már sokkal lejjebb van, mint amit megszokott. Tartott például attól, hogy soha többé nem lesz képes utazni. Tudott, persze, mert a professzor a gyógyszerekkel jól beállította ezt a fék-gáz hatást. A leleteit mindenesetre elküldtem a Yale egyetemre is, akkor már létezett a távdiagnózisszolgáltatásuk, és pontosan ugyanúgy definiálták a betegséget, és ugyanazt a kezelést javasolták, mint itthon. A kezelés kezdetén persze megtudtam a professzortól, hogy a gyógyszerek egyikét már jószerével kivonták a forgalomból, mert némelyik betegnél súlyos elváltozást, például rákos megbetegedést okozott, de nincs helyette más. Mivel a Yale egyetem is pontosan azokat a gyógyszereket javasolta, amelyeket Jákó professzor adott, muszáj volt kockáztatni. A kezelésekre, vizsgálatokra szinte mindig elkísértem, de némelyikbe mind a mai napig beleborzongok. Meg is fogadtam, hogy ha beteg leszek, és még mindig ilyenek lesznek a vizsgálati módszerek, nem fogom engedni, hogy velem ugyanezt végigcsinálják. Eleinte évente kétszer, később csak egyszer kellett velőmintát venni, azt mondták, az a legkevésbé fájdalmas, ha a szegycsontból veszik. Egy húsz-harminc centis tűvel szúrták meg a szegycsontját, és azzal hatoltak egyre mélyebbre. Anyám némán tűrte ezt is, de láttam, hogy már a tűtől könnybe lábad a szeme. Mivel rajtam nyilván ugyanezt a rémületet észlelte, kiküldött, hogy ne nézzem végig, ne szenvedjük meg ketten a dolgot. Aztán elmesélte, hogy nem is annyira a szúrás, hanem a vákuumhatás a borzalmas, tehát az, amikor elkezdik ezzel a hatalmas tűvel felszívni a velőt. Olyan, mondta, mintha az egész belsejét kiszippantanák. Az első időkben elég gyakran kellett ilyen vizsgálatokra járnia. Olyankor már napokkal előtte nem aludt, annyira félt tőle. Mindenesetre, a körülmények figyelembevételével hat évig kitűnően tartotta magát. Kicsit talán el is hittem, hogy meggyógyult, noha a professzor előre megmondta, hogy ebből a betegségből meggyógyulni nem lehet, legfeljebb csak szinten tartani azt. De sajnos az évek során elfeledkeztem, és ez az én bűnöm, mert a professzor, ugye, jelezte, hogy a gyógyszerek rákos folyamatokat indíthatnak be, hogy minden évben meg kellett volna vizsgáltatnom. El kellett volna vinnem például a Mayo Klinikára, amely a világ legjobb diagnosztikai központja, és megnézetni, hogy okoztak-e már bármiféle elváltozást a gyógyszerek. A kórházban ugyanis ezt speciálisan nem vizsgálták, legalábbis semmi jele nem volt ennek. Ez, utóbb belátom, súlyos mulasztás volt a részemről. Nem tudom persze, hogy megmenthettem volna-e, de talán ha időben felfedezik a kóros folyamatot, lehetett volna valamit tenni ellene. Végül is anyu 2000 januárjáig tünetmentes volt, de egyszer csak, amikor telefonon beszéltünk, a hangjából világosan kihallottam, hogy valami nagyon nincs rendben. Noha kitűnően tudott játszani a hangjával. Persze a nagynéném előtte már értesített arról, hogy a januári hidegben egyre gyakrabban megy ki a lakásunk teraszára levegőzni, mert úgy érzi,

fojtogatja valami, nem kap elég oxigént. Anyám meg a testvére nem egy háztartásban éltek, de gyakorlatilag egy háztartást vezettek, mert a nagynéném a nagyanyám halála után már nem ment férjhez, tehát bizonyos értelemben anyámra maradt: együtt főztek, együtt mostak, legalább a nap felét együtt töltötték, és jól kiegészítették egymást. Szóval a hangját hallva felajánlottam anyunak, hogy újra elvinném az orvoshoz, de ő határozottan ellenállt, mert már nagyon elege volt az egészből. Aztán március végén együtt elutaztunk Milánóba, akkor fejeztem be az Osztálytalálkozó című műsoromat a TV2-n. Külön szobában lakott, mint mindig, ha együtt utaztunk. Korábban a közös utazások alkalmával az volt az egyetlen kikötése, hogy naponta legalább egyszer együtt étkezzünk, mindegy, hogy reggel, délben vagy este. Egy hetet töltöttünk ott, és az volt a feltűnő, hogy ezúttal soha nem akart lejönni enni, mindig a szobába kérte a szervizt. Azt is láttam, hogy túl sokat ül, nincs kedve mozogni. Elindultunk például vásárolni, de néhány lépés után azt mondta, mégsem tart velem, inkább leül egy teraszra, megiszik egy kávét, amíg vissza nem érek. Esténként rendszeresen rátört valami fojtogató érzés, ezért szinte ülve aludta végig az éjszakákat. Hazajöttünk, és már másnap vittem is a kórházba. De már a hazarepülés is külön megpróbáltatás volt számára. Korábban, amikor megérkeztünk egy-egy ilyen utazásból, nem lehetett lebeszélni arról, hogy ne pakoljon ki rögtön, és ne rendezze el a holmikat, ne álljon neki mosni. Akkor meg, mihelyt beléptünk a lakásba, azonnal lefeküdt. A kórházban másnap alaposan kivizsgálták, és csak annyit tudtak megállapítani, hogy valami nem stimmel. Gyakorlatilag innentől kezdve egyhónapos zuhanórepülésben volt részünk. Húsvétra ugyan még hazavihettük, ami kész kínszenvedés volt. Miután nem tudtunk a ház előtt megállni az autóval, akkor még a Váci utcában laktam, a saroktól betotyogott, de irdatlanul lassan. Semmi ereje nem volt, azonban annyira várta az ünnepet, hogy arra a három napra mindenképpen haza akart jönni. Még a fodrászát is odarendelte. Furcsák voltak ezek az ellentmondások, hogy lépni is alig bír már, de a haját még megcsináltatja. Kedden vittem vissza, az is örökkévalóságnak tűnt. Borzalmasak ezek az emlékek, nagyon nehezen éltem meg azt az időszakot, még mindig rossz felidézni. Ahogy az autóig leviszem, szinte már ölben, ahogy a kórházban már csak tolókocsiban képes megtenni húsz-harminc métert, szörnyű! Alig várta, hogy ágyba kerüljön. Néztem az állig betakarózott anyámat, és a napszemüvegem mögé bújva sírtam, úgy fogtam a kezét. Alig pihegett, de közben engem vigasztalt: ne sírj, nincs nagy baj! A doktornő pedig, aki a professzor mellett dolgozott, napokig derűs arccal ismételgette, hogy sajnos nem találják az okot. Miközben anyám állapota szemlátomást romlott. Az egyik éjszaka már leesett az ágyról is. A bejárónéninket kértem meg, hogy maradjon mellette a kórházban arra az időre, amíg nekem feltétlenül el kell menni. Aztán olyan tíz nap múlva megyek vissza a kórházba, a folyosón telefonált ez a bizonyos orvosnő, éppen a gyerekét igazította el. Intett a szemével, hogy várjam meg. Végighallgattam, amint a gyereknek elmondja, hol találja a hűtőszekrényben az ebédet, a nagymama mit vásárolt, ő mikor megy haza. Jó tíz percig csevegett. Majd letette a kagylót, és már-már kicsattanó örömmel odafordult hozzám: megvan végre! Megtaláltuk a primer daganatot! Esküszöm, úgy mondta ezt, mintha a daganattal együtt a gyógymódot is feltalálták volna. Teljesen elszörnyedtem, hogy ezeknek az orvosoknak mennyire nincs semmiféle pszichológiai érzékük. Miközben vizsgálatuk tárgya az ember, képtelenek fölmérni, hogy az embernek lelke is van, hogy egy halálraítélt ember legközelebbi hozzátartozójának tilos ilyesmit így, örömtől sugárzó arccal bejelenteni. Addig legalább a hit volt, a reménykedés, hogy hátha mégsem rák, hátha mégsem az utolsó stádium ez már. De nem, ő jóleső felszabadultsággal közölte, hogy megvan a primer daganat, elvégre neki ez sikerélmény. Döbbenten hallgattam végig, és ott motoszkált bennem a kérdés, hogy vajon anya szülte-e ezt az orvosnőt. Akkor határoztam el, hogy megfinanszírozok egy pszichológiai tanszéket az

orvostudományi egyetemen. Fel is hívtam a SOTE-t, beszéltem valami gazdasági főemberrel, de kiderült, hogy ott ugyan van valami ilyesféle tanszék, bár, mondta az ember, teljesen igazam van, az egész orvosképzésből hiányzik a személyességre nevelés, a hogyan viszonyuljunk a betegeinkhez meg a hozzátartozóikhoz című tantárgy. Pedig akinek nincs meg hozzá az alapintelligenciája, nem képes erre magától. Istenem, azóta is hány ilyen tuskó orvossal találkoztam! Nekem persze az is furcsa volt, hogy a professzor, aki akkor már hat éve kezelte anyámat, és állítólag nagyon megkedvelte, ezekben a nagyon kritikus napokban elment egy négy-öt napos prágai konferenciára, miközben jól tudta, hogy közel a vég. Viszont amikor visszaérkezett, rám cáfolt. Szombat volt, ennek ellenére bejött anyuhoz, megvizsgálta, aztán közölte, hogy már csak órái vannak hátra. Ott állt velem szemben ez a mindenki által rettegett ember – szűkszavú volt, kemény, aki mindig nagyon elvágólag fogalmazott –, megfogta a kezem, és szomorúan annyit mondott, itt a vége, nincs értelme tovább húzni. És könnybe lábadt a szeme. Emlékszem arra is, hogy mielőtt velem beszélt volna, kérte, hogy menjünk ki a szobából. El is indultam kifelé, de az ajtóból láttam, hogy megállt anyám ágya mellett, és valamit beszélt hozzá. Nem hallottam, mit mond az én akkor már eszméletlen anyámnak, de éreztem, hogy azok a búcsúszavak voltak. Világos, bejött elköszönni tőle, akit akkor már morfiumoztak. Nem mondták meg, de kiderült másnap, vasárnap, amikor bevittem neki egy nagy csokor virágot, hiszen anyák napja volt, a csokron ő már bogarakat látott. És azt is mondta, megjelent neki az akkor már egy éve halott másik nővére. Aztán egy időre kitisztult a tudata: miket beszélek én itt összevissza, nevetett saját magán. Miért nem szólsz rám, ha hülyeséget mondok? Este aztán újra elvesztette az eszméletét, életmentő készülékkel próbálkoztak. De a professzor már nem jött be. Ő elköszönt tőle, neki ott már nem volt dolga. És anyák napjának estéjén, pontban kilenc órakor meghalt anyu. Nagyon megviselt? Természetesen. Pedig valamennyire fel voltam rá készülve. A betegség első pillanatától kezdve, tudat alatt is folyamatosan szoktattam magam a gondolathoz, hogy el fogom veszíteni. Sőt ő ezt időnként a legváratlanabb pillanatokban magától is felemlegette. Néha beszélgettünk arról, hogy ez a betegség vajon mennyi időt hagy még. Csak két évet kért, mert azalatt mindent el tud rendezni. Majd eltelt a két év. Hát azért még két év jó lenne, hajtogatta. Végül is háromszor két évet kapott. A halála utáni másfél évet nagyon rosszul viseltem. De azt hiszem, megvan rá az esély, hogy egy ekkora veszteség is jó helyre tudjon kerülni. Mindent, ami módomban állt, megtettem érte, talán nagyon gonosz se voltam vele, az utolsó tíz évében pedig úgy élhetett, ahogyan arra maga se számított soha. Még megélte a televíziós sikereimet, tehát a sors ilyen szempontból is kegyes volt hozzánk. Látott engem már jó anyagi körülmények között élni, látta ezt a házat is, amiben most lakom, mert ugyan akkor már nagy beteg volt, de még körbe tudtam vezetni itt. Kihoztam neki egy széket ide a teraszra, leült, és egy órán át szótlanul nézte a tájat. Anyámat elhamvasztattuk. Megérdeklődtem, hogyan történik a hamvasztás. Hát, be lehet jönni, mondta valaki a temetkezéstől, és el lehet köszönni a halottól. Azonban három halott hozzátartozói vannak ott egyszerre, mert párhuzamosan három kemencében folyik a hamvasztás. Ott állunk majd mi, ismeretlenek hárman, egymás mellett, és mindenki siratja a saját halottját, kérdeztem. Elég abszurd! Akkor én hadd menjek be a hivatalos nyitás előtt, kifizetem az esetlegesen ebből adódó többletköltségeiket, kértem. Az ügyvédem mindent elintézett, és egy májusi reggelen kivitt a krematóriumba.

Elköszöntem anyutól, de végig mégsem lehettem egyedül, mert a temető igazgatója rám akaszkodott, és folyamatosan szóval tartott. Miközben hamvasztották anyámat, szerettem volna végig vele lenni, az igazgató folyamatosan azt sorolta, hogy mennyi gondjuk van, üzemeltetési, bevételi, kiadási problémák; hogy a halottak száma nő, a költségvetésük pedig egyre csökken. Mint egy Jiri Menzel-film! Mindegy, túljutottam az igazgató úron, és megkaptam anyámat egy kis papírdobozban, benne az urnával. A doboz egyik oldalára – ha jól emlékszem – a Nap volt ráfestve, a másikra a Hold. Kék doboz, sárga nap, fehér hold, szép színes, ahogy az egy urnatartóhoz illik. Betettem a kocsiba, elindultunk visszafelé, de iszonyúan kellett pisilnem. Annyira, hogy a Váci utcába érve már a lakásba se tudtam felmenni, hanem berohantam az egyik kávéház teraszára, kértem gyorsan egy kávét, és mondtam a pincérnek, hogy itt hagyok egy dobozt, amíg a dolgomat végzem, kérem, vigyázzon rá. Anyám ott maradt, egyedül a széken, a Váci utcai teraszon, egy naplementés-napfelkeltés dobozban! Egészen képtelen helyzet volt! Pisilés közben végig azon aggódtam, nehogy ellopják szegény anyut. De az is az én abszurditásra való hajlamomról szól, hogy pár nappal később megvizsgáltam magát a port is. Kíváncsi voltam rá, milyen állagú. Milyenek leszünk, amikor már nem vagyunk. Ez a por olyan, mint az agyag, nyilván a zsírból adódóan. Tapadt az ujjam felületére. Anyut május 27-én temettük el, pont a hetvenharmadik születésnapján. Majd eltelt két hónap, és a nagynéném, akiről már régóta én gondoskodtam, egyszer csak bejelentette, hogy jó ideje valami göböt érez a combján. Elvittem orvoshoz, a szövettan megállapította, hogy rák. Újabb hat év következett: amit anyuval átéltem, azt újból végig kellett csinálnom. Azt mondtam magamban, lehetetlen, ilyen nincs, hogy ismét mi kerüljünk sorra. De volt ilyen! Rengeteg komplikációval, rengeteg vészhelyzettel, szívinfarktussal, vérátömlesztéssel, combnyaktöréssel, műtétekkel, sugárterápiával. A nagynénémmel mindazt végig kellett csinálnom, amit anyám esetében jórészt megúsztam. De ha rengeteg kezelés árán is, a nagynéném életét is sikerült hat évvel meghosszabbítani. Az egész betegsége tulajdonképpen arról szólt, hogy nemcsak folyamatosan szenved, hanem egyre inkább elveszíti az erejét is, noha egész életében az erejéből élt. A végén már nagyon meg akart halni. És erről teljesen higgadtan tudtunk beszélgetni elég gyakran. Az utolsó pillanatig például arról nem volt hajlandó lemondani, hogy telente készítsen nekem sok-sok üveg paradicsomitalt. Gyerekkorom óta ugyanis imádtam a paradicsomitalt, volt olyan tél, hogy hatvan-nyolcvan üveggel is eltettek nekem, anyu meg ő. És amikor anyám meghalt, a nagynéném megpróbálta pótolni őt, mert nagyon szeretett engem. Anyámtól tanult főzni, tehát megpróbált olyan húsleveseket és olyan paradicsomitalt készíteni, mint anyu. De nagyon megcsúfolta őt a természet. Az utolsó hetekben azt kérdezte tőlem, mivel szolgált rá arra, hogy ilyen csúnyán bünteti az Isten. A nagynéném 2006 júliusának végén halt meg. Hát így történt. Kétszer kellett asszisztálnom két szörnyű betegséghez. Borzalmas korszaka volt az életemnek, de nem bánom. Te hívő ember vagy? Vagy csak verbális fordulatként emlegetetted az előbb Istent? Ez elég bonyolult dolog. Majd később elmesélem.

NEGYEDIK FEJEZET A szépségkirálynő-könyv és az első milliók Többször elmesélted nekem azt a történetet, amikor az első nagyobb keresményed megjelent a számládon, és anyád nem akarta elhinni. Persze, hiszen mint említettem, mindig nagyon kevés pénzünk volt. Anyám, életének utolsó szakaszát leszámítva, sohasem látott hat számjegyű összeget. Az mennyi? Százezer, te anyám !!! De ehhez el kell mesélnem, hogyan született meg a szépségkirálynő-könyv. Kezdjük inkább azzal, hogy miről is beszélünk, mert nyilván nagyon sokan magát a szépségkirálynő-történetet sem ismerik, vagy már nem emlékeznek rá. Az előzményekről annyit tudni kell, hogy Magyarországon a szocializmus időszakában nem volt szépségkirálynő-választás, egészen 1985-ig. A győztes egy Molnár Csilla nevű fonyódi lány volt, aki egy évvel később öngyilkos lett. Attól kezdve, hogy megnyerte a versenyt, története tulajdonképpen két szálon futott. Hirtelen lett nagyon ismert, kézről kézre adták, bekerült a fővárosi híres emberek világába, bulikba járt és olyan partnerei akadtak, akikről korábban legfeljebb csak álmodhatott. Ezzel szemben ott volt az a nagyon zárt világ, amely otthon várta Molnár Csillát, egy tekintélyelvű, szigorú apával, aki minden szempontból uralkodott a családján, és természetesen a lányon is, a maga őskonzervatív nézeteivel. Aki mégis elengedte a lányát a szépségversenyre? Igen, mert nyilván úgy gondolta, így a lányának könnyebb élete lesz, és mert talán ő sem tudta, miféle világba csöppen bele. Addig nem is volt baj, amíg Csilla Chrudinák Alajossal bulizott és Zalatnay Cinivel barátkozott. Pauer Gyula szobrászművész például a legszebb lányokról gipszmintát vett, magyarul bele kellett feküdniük meztelenül a gipszágyba, hogy ezek alapján Pauer szobrokat készítsen róluk. Néhány fotós meg végigfényképezhette a folyamatot, majd a képeket jó áron eladták a Lui című nyugatnémet magazinnak. Ugyanakkor a lányok ebből csak kevés pénzt láttak. Molnár Csilla ezt is, mint sok minden mást, eltitkolta az apja előtt, az anyjának viszont mindenről beszámolt. Az anya kulcsfigura volt Csilla életében. A lány például azt is elmesélte neki, hogy jó néhányan kihasználták. Budapesten tehát élte ezt a nagyvilági életet, majd hazament Fonyódra, ahol a folyamatos számonkérés, apja drillje várt rá. Ott ő nem a szépségkirálynő volt, hanem apuka féltve őrzött és állandóan megregulázott gyereke, sorozatos számonkérésekkel, ordításba torkolló vitákkal, időnként pofozkodással. Ez a kettősség pedig valósággal felőrölte a lányt. Persze az öngyilkossági kísérletével valószínűleg csak arra akarta felhívni a figyelmet, hogy ez így tarthatatlan, de a figyelemfelhívás, sajnos, túl jól sikerült.

Belehalt. A történetet roppant jellemzőnek tartottam a korabeli Magyarországra, ezért akartam mindenképpen megírni. Lementem hát Fonyódra Molnár Istvánnéhoz, a lány anyjához, aki azzal fogadott, már Moldova és Végh Antal is jelentkezett a témáért. Szerintem mégis azért esett rám a választása, mert egy olyan rádiós kollégám vitt le, Mohai Gábor, aki akkor már tévébemondóként is ismert volt, és Molnár Csilla édesanyja láthatólag Gáborral szimpatizált. Engem nem ismert. Eltöltöttünk hármasban két-három órát, és ez a beszélgetés valószínűleg meggyőzte őt arról, hogy tényleg érdekel a történet, és kellő alázat is van bennem a téma feldolgozásához. Úgyhogy néhány nap múlva, amikor felhívtam telefonon, azt mondta, döntött, nekem meséli el az egészet. Megkötöttük a szerződést, természetesen fizettem is neki a közreműködéséért. Volt összesen kétszáz-kétszázötvenezer forintom még a Hal(l)hatatlan interjúim című korábbi könyvemből, abból próbáltam fedezni a kiadásokat. Szeptember elején négy hónapra leköltöztem Fonyódra, kivettem egy családnál egy szobát. Mivel tudtam, hogy az anya a kulcsfigura, először vele beszéltettem végig Csilla történetét, születésétől a haláláig. Már ekkor elhatároztam, hogy mindent és minden további érintettet aszerint szerkesztek bele a kötetbe, hogy az asszony kiről mit állít. Évekkel korábban olvastam Truman Capote Hidegvérrel című könyvét, és az nagy hatással volt rám: eldöntöttem, hogy én is mozaikszerűen építem fel a történetet, és én, mint kérdező, a lehető legkevesebbszer fogok előfordulni benne. Egy héten át mindennap reggel tízkor ott voltam Csilla anyjánál, és este ötig-hatig beszélgettünk. Közben gyakran főzött nekem ebédet, szóval egyre családiasabb lett a hangulat. Nyugodtan tudtunk dolgozni, mert a férje már nem lakott otthon, a lányuk halála után elhagyta a feleségét. Esténként aztán, már az albérletemben, kijegyzeteltem, miről szólt az aznapi beszélgetés, mi a különösen fontos benne, aminek majd utána kell járnom, illetve, hogy abban az egységben kik még az érintettek, akiket később meg kell keresnem. Magnóval dolgoztál? Igen. Az anyával való interjúk közben folyamatosan szerveztem azokat, akik érintettek voltak Csilla életében, hogyha akarják, elmondhassák a történet másik oldalát, azaz a saját aspektusukat. Végül is százhetvenegy név gyűlt össze, ezeknek a szereplőknek nagyjából a fele Fonyódhoz és környékéhez kötődött. Miután Molnár Istvánnéval befejeztem a felvételeket, beosztottam az időt. Ügy nézett ki, hogy naponta négy embert kellett felkeresnem. Ebből persze nem lett semmi, egy nap jó esetben is legfeljebb kettőhöz-háromhoz jutottam el. És közben esténként továbbra is igyekeztem kijegyzetelni a már elkészült interjúkat, illetve szervezni a következő napi találkozókat. November végére végeztem azokkal, akiket itt, a Balaton partján kellett elérnem: gyerekkori barátok, szomszédok, tanárok, rokonok, mindenki, aki ismerte a lányt, függetlenül attól, hogy később bekerült-e a könyvbe vagy sem. December elején aztán feljöttem Pestre, és február végéig, március elejéig felkerestem a történet budapesti szereplőit is, a verseny szervezőitől az újonnan szerzett barátokig, ismerősökig. Tényleg mindenkit meg akartam hallgatni, akit csak lehetett. Márciusban aztán nekikezdtem a könyv megírásának. Tartottam magam az eredeti elképzelésemhez: Csilla anyjának elbeszélése képezte a könyv gerincét, és az ő elbeszéléséhez közvetlenül hozzáillesztettem az érintettek nyilatkozatát, pontosan azért így, hogy az olvasónak teljes képe legyen a történetről. Persze Pesten is albérletben laktam (az volt talán a huszonharmadik albérletem). Amikor szó szerint leírtam minden alanyom nyilatkozatát,

meghúztam, majd végleges formába öntöttem az interjúkat. Aztán a szobám egyik falára valamennyi cetlit feltűztem. Képtelen voltam másként átlátni ezt a rengeteg anyagot.

Mindenki hajlandó volt beszélgetni veled? Igen, tulajdonképpen kötélnek állt mindenki. Egyedül az apa nem állt szóba velem, utálta ezt az egészet, mert nyilván a lelke mélyén érezte, hogy ö is felelős a lánya haláláért. Amikor készen lettem a könyvvel, elvittem egy kiadónak, amelyet Végh Antal ajánlott. Akkoriban még csak alig-alig létezett magánkönyvkiadás. Ezt a kis kiadót két fiú működtette. Három nap alatt elolvasták a kéziratot, és gyorsan ajánlatot is tettek. Ötszázezer forintot kaptam volna érte. A szerződést azonban aláírás előtt elvittem magammal, hogy megmutassam egy ügyvéd haveromnak. Az ügyvéd azt mondta, rendben van, nyugodtan aláírhatom. Három nap múlva viszem vissza az aláírt szerződést, a kiadó egy gangos bérházban működött, de az irodájuk ezúttal zárva volt. Csöngetek, semmi. Az egyik szomszéd felvilágosított, úgy tudja, tönkrementek, és szüneteltetik a tevékenységüket. Telefonszámom nem volt a két fiúhoz, úgyhogy teljesen kétségbeestem. Itt ez a fantasztikus kézirat, rengeteget dolgoztam vele, és most nincs, aki megjelentesse. A dologhoz tudni kell, hogy az újságok akkoriban nem írhattak a szépségkirálynő öngyilkosságáról, mert az MSZMP KB agitprop osztálya tilalmi listára tette a témát. Ugyanis a politikának volt némi köze a dologhoz, a könyvből ki is derül, hogy mi. Mi? Magát a szépségkirálynő-választást a Hírlapkiadó Vállalat egyik leányvállalata rendezte, amelynek az élén akkor egy olyan vezérigazgató állt, akiről azért sejteni lehetett, hogy jelentős KGB-s kapcsolatokkal rendelkezik. Sok évvel később az is kiderült, hogy néhányan a rendezők közül bizony érintettek voltak a magyar besúgóhálózatban is, valószínűleg ezért nem akarta a párt, hogy az újságok foglalkozzanak az üggyel. Noha Molnár Csilla öngyilkossága jókora hullámokat kavart, mindenki erről beszélt, a sajtóban mégis csak a halálhíre jelenhetett meg, semmi több. Vagyis nem remélhettem, hogy majd valamelyik állami kiadó épp az én könyvemet akarja megjelentetni. Pedig akkorra már világossá vált, hogy a három nagy terjesztő, az Állami Könyvterjesztő, a Művelt Nép és a Könyvért összesen ötvenezer példányt rendelne a kötetből. Na tehát, ott álltam kétségbeesve, kezemben a kézirattal, és megint fölhívtam Végh Antalt. Add ki magánkiadásban, javasolta. Ő akkor már így jelentette meg két könyvét is. A magánkiadásról végképp nem tudtam, hogy mi fán terem. Pedig nagyon egyszerű, segített Végh, keresel egy nyomdát, leszerződsz velük, leteszed a nyomdaköltség ötven százalékát... Itt álljunk meg, szakítottam félbe. Egy fillérem sincs, nemhogy a nyomdaköltség ötven százaléka! Tóni kiszámolta, hogy ötvenezer példánynál ez legalább kétmillió forint lehet. Mindenesetre azt javasolta, menjek Debrecenbe, mert az ottani nyomdának van egy becsületes igazgatója, próbáljak vele megalkudni. Felhívtam ezt az embert, ha jól emlékszem, Benkő Istvánnak hívták, ő fogadott, előadtam neki a problémát, és megkértem, ha van ötlete, segítsen. Ötlete nem volt, illetve ami volt, ahhoz pénz, sok pénz kellett volna. Végül is azt ajánlotta, estére hazaviszi a kéziratot, ha gondolom, és másnap elmondja róla a véleményét. Hol alszom, érdeklődött. Sehol, mondtam, nincs pénzem még fizetővendég-szobára se, majd kimegyek a pályaudvarra, és ott húzom meg magam. Fel tudja ajánlani a nyomda vendégszobáját, bár nem egy luxuslakosztály: olajos padló, lavór, de az ágy tiszta. Megköszöntem, elfogadtam.

Egész éjjel csak forgolódtam az ágyban. Éreztem, hogy nagy tétje van a dolognak. Hajnali ötkor már ott ültem az ágyam szélén, szépen megmosakodva. Hétkor pedig megérkezett a nyomdaigazgató. Fantasztikusan jó a kézirata, ezzel nyitott be hozzám. A kiadáson is gondolkozott, és azt ajánlaná, vagy vállalom, hogy öt munkanap alatt befizetem a nyomdaköltség ötven százalékát, majd újabb harminc napon belül a többit, vagy a terjesztést is a nyomda végzi, mi pedig kötünk egy szerződést fix honoráriumról. Vagyis olyan szerződést ajánlott, amilyet a tönkrement kiadóval is kötöttem volna: kapok honoráriumot, de a haszon nagy része az övék lesz. Kis hezitálás után az első változat mellett döntöttem. Tehát öt nap volt a világ, ennyi idő alatt kellett előteremtenem a közel kétmillió forintot. Akkor már létezett egy magán-könyvterjesztői hálózat, amely javarészt a budapesti metróaluljárókban működött. Kiszámoltam, hogyha az állami könyvterjesztők által igényelt példányszámot felosztom, és azt gyorsan el tudják adni, abból öt nap alatt talán-talán meg tudom adni a nyomdának a kétmillió forintot. Persze reálisan ez szinte teljesíthetetlenül optimista számítás volt, de ha nem jön be, még mindig ott a második lehetőség, a honoráriumos megoldás. Bár ez nagyságrendekkel kevesebbet fog hozni. Amikor kinyomtatták a könyvet, az aluljárókban gyorsan szétterítettük. Minden reggel kilenc órakor pedig már ott ácsingóztam valamelyik árus mellett, hogy figyeljem a fogyást. Kezdtem az Üllői úton, mentem tovább az Emkéhez, a Nyugatihoz, majd a Délibe. Első nap azonban senki sem vett egy darabot se a könyvből. Meg se fogták, hozzá se nyúltak! Este filléreket tudtam csak begyűjteni, néhány példányt adtak el az egész városban. Második nap ugyanez volt a helyzet. Na, itt a vége, mondtam magamban este, ezt a meccset már nem fogom megnyerni. A szerencsém az volt, hogy szerdán kezdték el árulni a kötetet, és a szombat-vasárnap nem számított bele az öt munkanapba. És képzeld el, péntektől kezdve beindult a roham! Mitől? Máig sem tudom. Az Emkénél álltam, odament egy pasi a könyvárushoz: van ebből a szépségkirálynős könyvből? A címét se tudta. Ó, rengeteg, mutatott a hatalmas kupacra az árus. Hát akkor adjon húsz darabot. Megkérdeztem ettől az első vásárlótól, minek neki húsz példány. Hát, mert ő a Balaton mellett lakik, és híre ment, hogy megjelent ez a könyv, valaki már vett is egyet belőle, de az ő környékükön nem lehet kapni, neki meg úgyis Pesten volt dolga, visz mindenkinek, aki megkérte rá. Ez az ember olyan volt, mint egy jeladás. Aznap bárhová mentem, azt láttam, hogy viszik a könyvemet, mint a cukrot. Olyan boldog voltam, hogy majd kiugrott a szívem a helyéből: Úristen, mégiscsak sikerülhet! Péntek este már számottevő pénzt gyűjtöttem be. Az ál-Samsonite utazótáskámat a vállamra csaptam – már akkor is márkaőrült voltam, lényeg, hogy legyen egy Samsonite táskám, mindegy, hogy hamisítvány –, azzal mentem végig az aluljárókon, és szedtem be a pénzt estéről estére. Aztán nyolc körül irány a Nyugati pályaudvar melletti posta, saját kezűleg berolniztam a napi bevételt, és az utolsó fillérig feladtam Debrecenbe. Hinnéd azt, hogy nem is az ötödik, hanem már a negyedik munkanap végére ki volt fizetve a közel kétmillió? Rengeteget vettek a könyvből! Így végül is enyém lett a haszon, és nem a nyomdáé. Szerződés szerint persze adtam a bevételből Molnár Csilla édesanyjának és mindazoknak, akik alapvetően segítették a munkámat, a maradékot pedig betettem egy takarékbetétkönyvbe. Amikor bementem a Rádióba, és megmutattam Rangosnak: ennyi pénzem van, így kommentálta: hát jó, ötszáznégyezer forint, az nem rossz. Mondom: bocsánat, ötmillió-negyvenezer. Ugyan már, hülyéskedsz! Megszámolta a nullákat, és majd elájult. 1987-ben azért ez nem volt kevés! Nekem mindenesetre felért egy

öttalálatossal. Anyámnak persze az volt az első kérdése: És mi a helyzet az adózással? Mondanom se kell, 1987–ben még messze nem ez a mai adórendszer létezett, de anyám erőszakosan elküldött a tanácshoz, hogy azonnal valljam be a bevételemet. A tanácsnál, persze, szabályosan kiröhögtek az előadók. Mit kezdtél a pénzzel? Abból vettem az első lakásomat a Váci utcában. A Váci utcában tudtál belőle lakást venni?! Ne viccelj, a töredékéből. Ez ugyanis tanácsi lakás volt. Az egyik kolléganőm hónapok óta nézegetett egy bizonyos ingatlant ott a Váci utcában, és folyamatosan azt mondogatta, hogy nem jut ötről a hatra a tulajdonosnővel. Az volt az érzése, hogy el is akarja adni meg nem is. Túl igényes volt az illető, nem költözik akárhová, zöldövezeti cserelakást akar, legfeljebb magasföldszintit. A gyerekei, ha jól emlékszem, külföldön éltek, és az volt a problémája, hogyha meghal, a tanácsi lakás visszaszáll az államra. Ezért akarta elcserélni egy feleakkora, saját tulajdonú lakásra, mert az már úgy örökölhető lett volna. Akkoriban ezt egyébként sokan csinálták. A kolléganőm beleunt a folyamatos alkudozásba, így örököltem meg én ezt a kényes ízlésű Váci utcai lakástulajdonost. A sors menet közben összehozott egy nyugdíjas építésszel is, aki üzletszerűen cserelakás-kereséssel foglalkozott. Huszonkét lakást ajánlottunk cserealapnak, de ez a Váci utcai asszony mindet elutasította. Már amikor a címet meghallotta, közölte, hogy az a hely őt nem érdekli. A huszonharmadik lakás, emlékszem, a Bartók Béla útból nyíló egyik utcában volt, parkra nézett, félemeleti, körülbelül negyven négyzetméteres. Amikor a hölgy meghallotta ezt a címet, felcsillant a szeme. Taxit rendeltünk, elvittük oda, és rögtön láttam, hogy ez az, ilyesmire gondolt. Óriási tölgyfák, napsütéses utca, ahogy valószínűleg megálmodta. A lakásra persze azt mondta, hogy borzalmas. Na, gondoltam, akkor kezdhetjük keresni a huszonnegyediket. De gyorsan hozzátette, ha felújíttatom, ezt elfogadja. Megcsináltattam százötvenezer forintból. Így lett az enyém az ő Váci utcai lakása, amit akkor már lakberendezőkkel rendeztettem be. Azt hiszem, az volt a legotthonosabb lakásom valamennyi közül. Tehát te megvetted a Bartók Béla útit, felújíttattad, majd „eladtad” a nőnek, cserébe, valamilyen akkor létezett konstrukcióval, beköltöztél a Váci utcai tanácsiba. Igen, és összesen másfél millióba került az ügylet. Vagyis még mindig maradt több mint hárommillió forintom. Nyolcszázezret elköltöttem a Váci utcai lakás átalakítására, mert az is iszonyú állapotban volt, és nagyjából ötszázezret a berendezésére. A maradékból pedig megvettem életem első autóját, egy vadonatúj, injektoros, delfinszürke-metál BMW-t. Nekem volt az első ilyen autóm a városban. Miért BMW-t? Mert Dömsödinek, aki akkor cégtársam és barátom volt, az tetszett. Ugyanis én addig azt se tudtam, hogy létezik ilyen márkájú autó. Amikor kiküldtem őt az autópiacra, hogy nézzen például egy Fiat Unót, azzal hívott fel, hogy a Fiat Uno a méretéhez képest igen drága, de van itt egy BMW. Mire megkérdeztem tőle: tényleg elneveztek egy autót a Budapesti Nemzetközi

Vásárról? Ugyanis BNV-nek értettem. Az autók nem érdekeltek, nekünk sose volt autónk. És nemcsak az autó nevét nem ismertem, de a metálról se meg az injektorról se tudtam semmit. Az árat viszont megértettem: egymillió-ötszázezer. Mindez 1987-ben. Szó se lehet róla, mondtam, így alig maradna készpénzem. Na de hát német, injektoros, delfinszürke és gyönyörű! Legalább nézd meg, kérte Gábor. Jó. A tulajdonosa elhozta a Feneketlen-tónál lévő szálloda parkolójába, az üléseken még rajta volt a nejlon. Én például sokáig azt hittem, hogy a nejlon tartozéka a felszerelésnek, úgyhogy hetekig nejlonos üléssel jártam vele, míg valaki rám nem szólt, hogy szedjem már le ezeket. Vezetni tudtál? Igen, azt még Nyíregyházán megtanultam. De utána évekig nem ültem volánhoz. Megvettük tehát az autót, és egy ideig hol Dömsödi, hol pedig egy alkalmi sofőr hozott-vitt. Ez így tartott már vagy két-három hónapja, amikor az egyik nap, miközben dolgoztam az MTV-ben, megszállt az „ihlet”, és azt mondtam magamban, na most aztán birtokba veszem az autómat, önállóan elmegyek vele Szentendrére. Ott állt az MTV előtt a parkolóban, jól beszorítva más autók közé. Beültem, elindultam, és a következőt hallottam: Íííííííííííííííííííííííííí. Mi a fene, mondtam magamban, milyen furcsa hangot adnak ezek az injektoros BMW-k! Szentendrére úgy jutottam el, mint egy ámokfutó. Lerobbantam az útkereszteződésekben, mert nem tudtam, hogyan kell kuplungolni. Piros lámpánál akkora gázzal fékeztem, hogy a fél utca összefutott a kerékcsikorgásra. Sávot pedig úgy váltottam, mint egy öngyilkos. Dudáltak rám, szidták az anyámat, én meg integettem, hogy bocsánat, először vezetek, most mi van? Szentendrét elhagyva, egy mező szélén találtam egy leállósávot, ott kiszálltam, és kitört belőlem a zokogás. Megkönnyebbültem az egész út iszonyatos feszültsége után. Amikor jól kibőgtem magam, visszamentem az autóhoz, és mit látok: a rohadt életbe, valaki már meghúzta! Egy húsz centi széles sávot képzelj el az autó oldalán, a legelejétől a legvégéig! Csak nagy nehezen esett le a tantusz, hogy valószínűleg én húzhattam meg, mégpedig akkor, amikor kiálltam a parkolóból. így kezdődött az én autós életem. Azt mondod, éppen az MTV-ben dolgoztál. Hogyhogy? A tévében akkortájt megtűrt ember voltam. Aczél Endre, aki a Híradó és A HÉT főszerkesztője volt, megengedte, hogy onnan szervezgessem a vidéki talkshow-imat. Nem volt telefonom, úgyhogy az ő kegyéből bemehettem oda telefonálgatni. A rádiós belépőmet, ugye, nem adtam le, így alkalmanként a tévébe be tudtam lógni vele. Kicsit lassan működött a bürokrácia, de idővel eljutott a rádiós kitiltásom híre a tévébe is. Tudod, hogy a szépségkirálynő-könyv összesen hány példányban jelent meg? Igen, négy kiadást ért meg, összesen 370 ezer példányban fogyott el. És a későbbi kiadások egyre több pénzt hoztak, hiszen azoknál már csak nyomtatási költség volt, semmi egyéb. De várjál, az is fontos történet, ahogy engedélyezték a kiadását! Ugye létezett akkor a Kiadói Főigazgatóság, az volt az intézményesített cenzúra. Az ember oda bemegy, leadja a kéziratot, harminc nap alatt elolvassák, és rányomják a stemplit, hogy nyomtatható vagy sem. Tartottam tőlük, hiszen mint említettem, akkoriban még a sajtó se írhatott a szépségkirálynő

öngyilkosságáról. Rettegve vártam, hogy leteljen a harminc nap. Letelt, bementem. A Kiadói Főigazgatóság vezetője fogadott: Elolvastuk, kérem szépen, csak egyetlen kritikus mondatot találtunk benne. Elmondom, mi volt az. Ugye, arról az előbb már beszéltünk, hogy a szépségkirálynő-választást a Hírlapkiadó Vállalat szervezte és rendezte, annak az egyik igazgatója szerintem kém volt. Orosz kém, ilyen III/II-es féle. Vele is készítettem interjút a könyvhöz, hiszen mégiscsak fontos volt őt, mint a versenyrendezőjét megszólaltatni. Hetekig kerülgetett, majd nagy nehezen hajlandó volt fogadni. Interjú közben egyszer csak megszólalt a telefonja. Felvette, és elkezdett a vonal túlsó felén lévő emberrel oroszul beszélgetni. A könyvben ezt a közjátékot a következőképpen örökítettem meg: az interjú itt ért véget, mert vendégemnek megszólalt a telefonja, elkezdett azon oroszul beszélgetni, miközben fejével intett, hogy mehetek, befejezte az interjút. A Kiadói Főigazgatóság vezetője azt kérte, hogy az „oroszul” szót vegyem ki. De hát miért, kérdeztem, mi ebben a rossz ön szerint? Mindegy, Friderikusz elvtárs, kérem, hogy vegye ki! Na de hát valamit írnom kell, ha egyszer ilyen kurtán-furcsán ért véget az interjúnk! Találjon ki valami frappánsat helyette! Törtem, törtem a fejem, majd kiböktem: az jó, ha úgy változtatom meg a szöveget, hogy „elkezdett más nyelven beszélni”? Képzeld el, azt mondta, hogy igen, az úgy tökéletes! Ott azon nyomban átírtam a szöveget, rögtön rá is nyomta a stemplit, mert a nyomda csak olyan kéziratot fogadhatott el, amelynek minden oldalán ott állt a Kiadói Főigazgatóság pecsétje. Ezzel végeztünk is. Madarat lehetett fogatni velem. Csak egyetlen szó zavarta őket. Ebből is világos, hogy a rezsim akkor már igencsak dekoncentráltan működött.

ÖTÖDIK FEJEZET Micsoda útjaim... az MTV-ben! Ki voltál tiltva a Magyar Televízióból is. Az igazi karriered mégis ott kezdődött. Hogyan? Úgy, hogy közbejött a rendszerváltás, és 1990-ben Hankiss Elemér lett a Magyar Televízió elnöke. Pályázatot írt ki különféle műsortípusokra: irodalmi, szórakoztató, politikai-közéleti stb. Én kétféle műsorral pályáztam, egyrészt a Friderikusz Show-val – és mivel akkor már hat-hét éve csináltam az országjáró talkshow-imat, videón is meg tudtam mutatni, milyen típusú műsort képzelek –, másrészt meg az Én mozimmal, amely lényegében lírai riportműsor volt, szép emberi történetekkel. Tulajdonképpen már a pályázat benyújtásakor volt bennem némi kétség, ugyanis Bányai Gábor volt az egyes csatorna intendánsa, Hankiss nagy kedvence, viszont Bányaival, aki korábban a Rádióban dolgozott, nem voltunk túl jó viszonyban. Úgy éreztem, nemigen akar engem a képernyőn látni. Úgyhogy némi cselhez folyamodtam. Bányai zsűriket kért fel a pályázatok elbírálására. A szórakoztató kategória zsűrijében benne volt Almási Éva, Sándor Pál és talán Kerényi Imre. Beadtam az írásbeli pályázatot, és mellékeltem egy VHS-t, amin rajta volt az egyik korábbi debreceni Csak ma! Ám a kazettát beállítottam pontosan 7 perc 20 másodperchez. Úgy okoskodtam, hogy ha megnézik, először is visszatekerik az elejére, hiszen a felvétel nem 7 perc 20 másodpercnél kezdődik, másrészt meg ha tényleg kíváncsiak az anyagra, a kazetta a végén fog állni, hiszen nem foglalkoznak ők azzal, hogy miután megnézték, visszapörgessék a szalagot az elejére. Még egy matematikus haveromat is megkérdeztem, mi a valószínűsége annak, hogy ha tényleg megnézik a felvételt, ismét 7 perc 20 másodperchez állítják vissza. Azt mondta, semmi, nulla egész nulla, nulla, valamennyi ezrelék. Ráadásul jeligésen pályáztam, nem akartam, hogy Bányai pusztán a nevem alapján kizsűriztessen. Elég, ha majd látják a debreceni felvételt. Ennek ellenére mindkét pályázatomat elutasították. És mit ad Isten? Amikor visszakaptam a pályázati anyagomat, a kazetta pontosan 7 perc 20 másodpercnél állt, tehát bele se néztek. Ebből is tudtam, hogy merő formalitás volt az egész. Jóval később Almási Éva elismerte, hogy nem is került elé a pályázatom. Ezek után elmentem Vitray Tamáshoz, aki akkor alig néhány hétig az MTV kettes csatornájának volt az intendánsa. Megkértem, nézze meg a pályázataimat. Ráadásul ő vendégként járt is Debrecenben és Nyíregyházán is a talkshow-imban. Néhány nap után azzal jött: Fridi, döntse el, melyiket akarja csinálni, az Én mozimat vagy a show-t, mert két arccal nem lehet jelen a képernyőn. És ezt épp maga mondja, kérdeztem vissza tétován, maga, aki sportriporter volt, és hol lírai riportműsorokat, hol vidám szórakoztató műsorokat csinál? Maga, ha jól figyeltem, nem két arcával van jelen a tévében, hanem tizenkettővel! Én meg csak kettőt kérek! Teltek-múltak a napok, folyamatosan jártam a nyakára, próbáltam elérni, hogy mindkét műsoromat megvegye. Egy idő után nem arra hivatkozott, hogy nincs pénz, hanem azt hozta a tudomásomra: Érdi nem akarja. Érdi Sándor volt akkor Vitray müvészeti igazgatója a kettes csatornán, amúgy a híres Stúdió című kulturális hetilap alapító-főszerkesztője. De hát Érdi honnan tudja, hogy én jól csinálnám-e mindkét műsort vagy nem, vitatkoztam Vitrayval. Nagyon

szépen kérem, így Vitray, ne éljen vissza ezzel a bizalmas információval, de Érdi tényleg nem akarja magát. Nekem persze egyéb se kellett, kijöttem Vitraytól, és rögtön Érdi szobája felé vettem az irányt. Érdit bent találtam. Valamennyire jóban is voltunk. Sanyi, nyitottam be hozzá, annyira furcsa, amit most Vitraytól hallottam: Te tényleg nem akarod, hogy nekem két műsorom legyen? Felállt, becsukta az ajtaját. Ülj le, mondta. Ha elhiszed, elhiszed, ha nem, nem, megmondom neked az igazat: Vitray belehal abba, ha mind a két műsorod elindul. Erről van szó. Olyan őszintének tűnt, hogy természetesen elhittem, amit mondott. Meg az előzmények ismeretében elég logikusnak is látszott. Nehogy már Vitray, mint a kettes csatorna teljhatalmú ura, ne mondhassa azt a beosztottjának, hogy márpedig Fridi mind a két műsorával elindul nálunk. Nagyon fájt, hogy az én akkori szakmai példaképem így farizeuskodik velem. Nem is bírtam ki, amikor másnap bementem, hogy ne ezzel kezdjem. Képzelje, „véletlenül” találkoztam Érdivel, azt állította, maga az, aki nem akarja egyszerre a két műsoromat. Nagyon dühös lett. Nem megkértem, hogy ne beszéljen erről? Jó, jó, mondtam, megkért, nem tettem meg, de ez most a lényeg szempontjából mindegy. Majd felrobbant. Ennek ellenére megindultak a látszattárgyalások köztem és az ő csapata – Illésné, aztán a gyártási igazgatója, Gyulai Szabolcs, valamint Pócsik Ilona, a kereskedelmi igazgató, tehát a kettes csatorna vezérkara – között. Vitray – miért, miért nem mindvégig távol tartotta magát a tárgyalásoktól. Ezek az egyezkedések úgy néztek ki, hogy ők, mármint a kettes csatorna vezetői egyre feljebb srófolták a tétet, én meg folyamatosan mindenbe belementem, csak azért, hogy legyen valami a műsoraimból: rendben, legyen kéthetente a Friderikusz Show, de akkor az Én mozim csak kéthavonta egyszer lehet. Elfogadtam. De az Én mozimra csak ennyi és ennyi pénzt tudunk adni – és mondtak egy olyan minimális összeget, amiből biztosan nem lehetett előállítani a műsort. Ebbe is belementem. Amikor pedig egy idő után már nem voltak képesek olyan feltételt támasztani, amire az ügyvédemmel együtt ne bólintottunk volna, Gyulai Szabolcs kiment a szobából, láthatólag telefonálni. Az ügyvédem, Óvári Győző belesúgta a fülembe: fogadjunk, hogy Vitrayt hívja, vele egyeztet! Jóval később aztán Illésné elismerte, tényleg ez történt. Miért toltatok ki velem ennyire, kérdeztem már évekkel később Évától. Ő is azt mondta: mert Tamás hallani sem akart a két műsorodról, de talán egyről sem. Így is lett, Vitraynál a kettes csatornán meg is hiúsult a dolog. Korábban Vitraynak volt egy olyan ártatlannak tűnő mondata, hogy ha én egyszer kiszabadulok a palackból, az Isten se fog megállítani. Egy jó ideig az volt az érzésem, ő az, aki a kezét rajta akarja tartani a palackon, hogy még csak véletlenül se szabaduljak ki. Legyek csak ott mellette, asszisztenskedjem, kedvelt is annyira, amennyire ő képes kedvelni valakit, de ne legyek önálló. Vitray pályafutása során mindez persze nem velem történt meg először, és gyanítom, nem is utoljára. Nem volt mit tenni, visszakullogtam Bányaihoz. Ő tudta, hogy Vitrayval folyamatosan tárgyalunk. És amikor ismét jelentkeztem nála, szinte öt perc alatt megállapodtunk. Úgy gondolom, továbbra se bennem hitt, csak Vitraynak akart egy fricskát adni. Másodjára Bányai miért volt ilyen engedékeny? Vitrayval rivalizáltak. Mindketten be akarták bizonyítani, hogy az ő csatornájuk nézettebb lesz a másikénál. Szerintem Bányait folyamatosan tájékoztatták arról, hogy megfeneklettek a tárgyalásaink, és meg akarta mutatni Vitraynak, hogy az ő csatornáján igenis elindul egy új műfaj, a Friderikusz Show. Odament ahhoz a táblához, amelyen az egyes csatorna műsorstruktúrája volt látható, és megkérdezte, milyen hosszú lesz egy-egy ilyen show. Mondtam, hogy szerintem olyan hatvan-nyolcvan perces. És melyik adásnapot szeretnéd? Amit adtok, nekem az lesz jó. És mert csütörtök este a 8-9 órás sávnál frissen volt letörölve valamilyen

program a tábláról, még látszott a nyoma, megkérdezte: kiegyeznél-e, ha csütörtök este 8 óra 40-kor indulnál, rögtön a Szomszédok után? A legjobb! Beírta. Később azt hallottam, hogy ötmillió forintot fizettem Bányai zsebébe azért, hogy ezt a helyet megkaparintsam. Túl azon, hogy egy fillérem se volt, tőlem pályafutásom során csúszópénzt műsorért vagy műsorhelyért soha senki nem kért és nem kapott. Szerintem e tekintetben feltétlenül egyedülálló vagyok a hazai televíziózás történetében. Vagy nem kértek, mert nem mertek kérni, vagy ha kértek, én nem értettem meg a jelbeszédet. Szóval így indult el a Friderikusz Show 1992 januárjában az MTV egyes csatornáján. Emlékszem, amikor a szerződéskötés fázisába jutottunk, bementünk Hankisshoz, aki azt kérdezte, milyen költségvetésre gondoltam. Azt előzetesen nagyjából kiszámítottam, hogy a show előállítása legalább hat-nyolcszázezer forintba kerül (1991 végén jártunk). Hát, annyit nem fogunk tudni fizetni, mondta kerek perec Hankiss. De hogyan lehetne üzleti alapra helyezni a műsort, ez izgatta. Az üzleti alap jelen esetben annyit jelentett, hogyan lehetne engem érdekeltté tenni abban, hogy minél nézettebb legyen a műsor. Kis gondolkodás után eszembe jutott egy olyan megoldás, amire, tudomásom szerint, soha nem volt példa, még a nemzetközi televíziózásban sem. Ott találtam ki, egy ültő helyemben. Azt kértem, nézzük meg, hogy korábban milyen produkció ment abban a sávban csütörtök esténként. Megmondták. Azt mennyiért állítottátok elő? Hankiss behívta Nagy Lászlót, az MTV gazdasági igazgatóját, aki megnézte a korábbi műsor költségvetését. Azt is nézzük meg, kértem, hogy általában hányan nézték azt a programot. Az elnök fölkérte az adatokat. Azt akartam megtudni, hogy egy néző ezen a műsorhelyen korábban mennyibe került a Tévének. A költségvetést elosztottuk a nézők számával, és így jött ki 1 forint 20 fillér per néző. Na, mondom, csak hogy érezzétek, hogy jó üzletet köttök, én nézőnként 1 forint 10 fillért kérek. Máig nem tudom megmondani, honnan jött az ötlet. Végül abban maradtunk, hogy nézőszámtól függetlenül fizetnek műsoronként egy viszonylag alacsony alapösszeget, háromszázhatvanezer forintot, és minden néző után kapok további 1 forint 10 fillért. Nagy kockázatot vállaltam, hiszen ha csak pár tízezer nézője lett volna a műsornak, gyorsan megbukunk. Azonban az első Friderikusz Show-1 1992. január 23-án hárommillió-hatszázezer ember látta. Szorozd be ezt 1,10-zel! Négymillió forintnál is több volt a bevételem már az első műsoron.

A háromszázhatvanezer forintos költségvetésű műsorral kerestél négymilliót? Nem. A műsor összköltsége természetesen jóval háromszázhatvanezer forint, de én sem jártam rosszul, az biztos.

magasabb

volt,

mint

És neked kellett mindent előállítani: a díszletet, a főcímet, mindent? Az MTV egy fillérrel se szállt bele a beruházásba, ez is az alku része volt. Banktól vettem fel kölcsönt, de ez se ment simán. Egy ekkora volumenű tévéműsort elindítani már akkor is nagyon komoly beruházás volt. Ahogy korábban is tettem, részletes költségvetést készítettem, tárgyaltam díszlettervezőkkel, főcímkészítőkkel. Ugyan senkit nem ismertem a televíziós szakmában, nem egy esetben a korábbi tévéműsorok stáblistáiból írtam ki néhány nevet, és egyik-másik szakemberhez elmentem. Elmondtam, mit akarok, megmutattam a korabeli külföldi show-k díszleteit, és nagyjából kiszámoltuk, mennyire reális az, amire én gondoltam: a díszlet, a

főcím és az első négy adás. Összességében úgy tizenhárommillió forint kellett 1991-ben ahhoz, hogy elkezdhessem a műsorsorozatot. Nyakamba vettem a várost, bejelentkeztem egy csomó bankba. Akkoriban a bankok 40 százalékos kamatra adtak kölcsönt: pontosabban 38 százalék volt a kamat, plusz 2 százalék a kezelési költség. A legtöbb bankban azonban szóba se álltak velem, ahol pedig mégis, ott azt mondták: rendben van a tizenhárommillió, ennek a 40 százalékos kamattal megemelt végösszege 18,2 millió, tehát akkor tegyek le egy húszmilliós ellenértéket. Mondanom sem kell, semmim se volt a lakásomon kívül, ami akkor legfeljebb másfél-kétmilliót érhetett. Egy darabig persze hitegettek a bankok, mert némi nevem már volt akkor, ha máshonnan nem, a rádióból, de előbb-utóbb mindegyik kirúgott. Nagyon el voltam keseredve. Egy szomorú és magányos este ültem otthon, amikor Dömsödi felhívott, hogy nem megyek-e el a Múzeum étterembe, mert ott ül néhány haverjával, vállalkozókkal meg egy-két csajjal. Legalább igyak meg egy pohár bort, ne otthon búslakodjam. Nem volt hozzá sok kedvem, de Dömsödi addig győzködött, míg odamentem. Vagy tizenöten ültek az asztalnál, de voltak üres helyek is. Egy csinos szőke nő mellé kerültem. Egy idő után kéretlenül is elkezdtem neki arról beszélni, hogy tévéműsort szeretnék indítani, de nem fog menni, mert nincs elég pénzem, és így a bankok szóba se állnak velem. Iszogattunk, részletesen kikérdezett, hogy milyennek képzelem a show-t, én meg elmeséltem, és olyan átéléssel, hogy egy idő után még a díszletet is lerajzoltam neki: így nézne ki, itt jönnének be a szereplők stb. Nyilván egyre lelkesebben adtam elő a részleteket, mert egyszer csak rám kérdezett: mennyire hisz maga ebben az egészben? Nagyon, mondtam. Hát akkor holnap jöjjön be hozzám, és hozza el az összes banki papírt, átnézzük! Csak utóbb derült ki, ő volt a Kontrax társtulajdonosa, Mihályi Zsuzsa, akkor már sokszoros milliomos. Ott az asztalnál ülve persze még halvány gőzöm se volt arról, mi az a Kontrax, nem sokat hallottam róla, csak később mesélte el Dömsödi, hogy a legvirágzóbb magyar cégek egyike, és Mihályi Zsuzsa meg az élettársa, Dicső Gábor a két tulajdonos. Másnap reggel bementem a Kontrax székházába a papírokkal, és délután már azzal hívott fel Zsuzsa, hogy valamennyi papírt aláírta, tehát garanciát vállalt a cégük a hitelfelvételemre, mehetek a bankhoz. De hát mit kér mindezért, tudakoltam. Mert ilyen hollywoodi történetre addig nemigen volt példa az életemben. Tulajdonrészt szeretne? Ugyanis ha akkor, ott azt mondja, hogy 95 százalékos tulajdonrészt kér az egészből, akár azt is aláírtam volna, csak induljon be a dolog, idővel majd kivásárolom őket. De Zsuzsa semmit se kért. Nekik megvan a saját üzletük, mondta, ami teljesen más profil, ő pusztán azt szeretné, hogy mindig időben törlesszem a részleteket. Képzeld el! És mindezeken felül olyan nagyvonalú volt a Kontrax, hogy jó ideig a Friderikusz Show főszponzoraként egy-egy millió forintot fizetett minden műsor után a Magyar Televíziónak. De jótett helyében jót várj, pár évvel később, amikor a Kontraxnak átmenetileg rosszul ment, de nem akarták feladni a műsorszponzorálást, megkérdeztek engem. Tudtam, mi a kötelességem. Majd egy évadon át minden show után én fizettem be az egy-egy millió forintot az MTV számlájára, tehát én vállaltam át az ő kötelezettségüket, csak azért, ne keletkezzen az a látszat, hogy a Kontrax már a műsorunkat sem képes szponzorálni. Aztán egy-két év elteltével Zsuzsa és Gábor visszaadta ezt a kölcsönt. Szóval, ez volt életem egyik legtisztességesebb üzlete, melyben a felek kölcsönösen kiálltak egymás mellett. Nem felejthettem el egy pillanatra sem, hogy a Friderikusz Show története az ő segítségük nélkül soha nem kezdődhetett volna el. Zsuzsa aláírása nyomán 1991 decemberének végén a bank három napon belül átutalta a pénzt a díszletépítő üzemnek, akivel akkor már szerződésem volt.

Na de honnan tudtad, kivel, miről, milyen feltételekkel kell szerződnöd? Hiszen televíziót még nem csináltál. Nem tudom, honnan tudtam. De várjál, mégis tudom! Most jutnak eszembe a dolgok. Zsuzsa azt mondta, ha lehet, az ő reklámfilmkészítő cégükkel, a Kozmofilmmel gyártassam a show-t. Egyrészt az ő érdekeltségükbe tartozott ez a cég, másrészt nyilván ez nekik garanciát jelentett arra, hogy lesz valami a műsorból. Kimentem hát a filmgyárba, ahol a Kozmofilm működött. Kozma Péter volt a Kozmofilm, akkoriban ő gyártotta az összes jelentősebb reklámfilmet, teljhatalmú úr, mindenható guru, aki százmilliók fölött rendelkezett. Kozma, amikor először találkoztunk, már tudott rólam. Jó, mondta, neki a kisujjában van az egész, ő majd felállítja a stábot a show-hoz. Közben megkötöttük a szerződést a Magyar Televízióval, amelyben első adásnapként 1992. január 23-a szerepelt. Kozma szeptember közepén azt ígérte, felállítja a stábot, menjek vissza két hét múlva. Két hét múlva odamegyek: senki. Bátortalanul érdeklődtem, hol vannak a többiek, a stábtagok. Jaj, elfelejtettem, ne haragudj. Október végéig tucatszor találkoztunk, a helyzet mindig ugyanez vagy valami hasonló volt. November közepén annyiban jutottunk előre, hogy már odarendelte Kapitány Ivánt, aki az összes reklámfilmjének az operatőre volt. Ő lesz a show vezető operatőre, mutatta be, és majd megszervezi a stábot. Eltelt a november, és december közepéig én még mindig nem találkoztam egyetlen emberrel sem. Elkezdtem komolyan aggódni, leginkább azért, hogy az én pénzemért semmi se úgy alakul, ahogyan szeretném. Egészen konkrétan nem tudtam, persze, hogy mit szeretnék, hiszen ilyesmit még csak debreceni és nyíregyházi méretekben csináltam, azt is csak színpadon. Egyik nap kigyulladtak agyamban a vészjelző lámpák, eldöntöttem, otthagyom Kozmát. Időközben persze, hogy megéljek valamiből, csináltam tovább a debreceni-nyíregyházi talkshow-kat, és egyszer meghívtam ebbe vendégnek az akkoriban sikeres tévésorozat, a Linda főszereplőjét, Görbe Nórát, akit elkísért férje, Gát György, alias Pörkölt, ahogy a szakmában mindenki hívta. Pörkölt akkoriban menő tévés producernek számított. Kínomban az jutott az eszembe, megkérem Gátot, hogy esetleg gyártsa ő a Friderikusz Show-t. Már látott dolgozni, ha máskor nem, amikor elkísérte a nejét a vidéki műsoraimra, talán nem keltettem benne rossz benyomást, az együttműködésünkből akár még ki is jöhet valami. Karácsony előtt jártunk egy-két héttel. Gyuri huszonnégy óra gondolkodási időt kért, amikor felhívtam. Azt már akkor is tudtam, hogy őt elsősorban az üzleti siker érdekli, hogy finoman fejezzem ki a lényeget, de kétségtelenül volt affinitása a műfajhoz. A megkeresésem után, másnap azzal a feltétellel vállalta a dolgot, ha minden irányítási jogosítványt megkap. A saját stábjának már kiadta ugyan a karácsonyi szabadságot, de táviratilag mindenkit visszahív a síelésből, ígérte. Ezzel párhuzamosan felhívtam Kozmát, hogy szeretnék vele beszélni. Jó, találkozzunk az Intercontinental presszójában. Jött is, letett elém egy aranypapírba csomagolt kis dobozkát: ez a karácsonyi „meglepi”, így mondta. Hirtelen nagyon jóba lettünk. Kibontottam, volt benne egy arany vagy aranyozott toll. Nagyon kedves tőled, mondtam, de amit én hoztam, az nem ajándék. Ugyanis elválunk. Három és fél hónap alatt semmi se történt, nem látom a biztosítékát annak, hogy a show-val el tudunk indulni január 23-án. Kozma értetlenkedett, de az elhatározásomból akkor már nem engedtem. Karácsony második napjának délutánján, Gát György filmgyári irodájában ott ült az egész stáb. Emlékszem arra a mondatra, amellyel bemutatott engem. Azért hívtalak vissza benneteket, kezdett bele, mert hirtelen úgy alakult, hogy gyártani fogunk egy olyan nagyszabású, előreláthatólag több éven át tartó szórakoztató sorozatot, amilyet még nem csináltak

Magyarországon. Túl vagyunk a huszonnegyedik órán, sietnünk kell. Aki a show-t vezetni fogja: Friderikusz Sándor. Mindenki rám nézett, nem különösebben voltam ismerős nekik. Emiatt jöttünk vissza karácsonykor? Láttam a szemekben az értetlenkedést. Már előre közlöm, folytatta Gát, hogy ebben a stábban egyetlen ember pótolhatatlan, és ez Friderikusz. Engem akkor ott rögtön láthatóan mindenki meggyűlölt. Sistergett a levegő. Karácsony után aztán gyorsan beindult az élet, és akkortól kezdve nagy léptekkel haladtunk. Jött az első adás, hárommillió-hatszázezer nézővel, hatalmas ünneplés, mert ez a televíziózás történetében tényleg kiemelkedő nézettség volt. És mert ennek alapján a pénzem is szépen gyarapodott, a banki kölcsönt fél év alatt visszafizettem. Ilyen értelemben rossz adósnak bizonyultam, mert ha az ember hamarabb fizeti vissza a kölcsönt, az a banknak majdnem olyan rossz, mintha semmit nem fizetne. Gát Gyurit az első időkben nagyon kedveltem, és azt gondoltam, hogy élethossziglan együtt fogunk dolgozni. De a kapcsolatunk elég gyorsan megromlott, és persze nem más, mint természetesen a pénz miatt. A dolog úgy működött, hogy kiszámolta, mennyi a gyártási költség, illetve mennyi legális hasznot szeretne, én meg ezt mindig kifizettem neki. Az összeg ötven százalékát még a műsorok felvétele előtt kellett utalnom, a maradék ötven százalékot pedig a felvételt követő nyolc napon belül. A szereplőket én intéztem, a szerkesztőséget és a gegcsapatot én irányítottam, a műszak, a közvetítőkocsi, a felvételvezető, a berendező, tehát minden, ami egy műsorhoz gyártási értelemben hozzátartozik, az ő dolga volt. És én fizettem is neki, mint a katonatiszt, hiszen a bank jóvoltából az első négy adásra megvolt a pénzem, a további show-k után pedig az MTV precízen utalt. De volt egy olyan érzésem, hogy ez az ember nemcsak e show gyártására használja a pénzemet. Az első rossz jellel májusban szembesültem. Néhány stábtag szólt, hogy már közel öt hónapja megy a műsor, nem gondolom-e, hogy ki kellene fizetni őket is. Mert Gát arra hivatkozva nem utal nekik, hogy én sem utalok. Miközben, mondom, a pénz ötven százalékát a műsor előtt, a másik felét minden műsor után átküldtem neki, és sohasem késtem. Soha! Gát a Magyar Televíziótól bérelte a közvetítőkocsikat, amelyek segítségével a Friderikusz Show-k felvételeit rögzítették. A kezdetek után néhány hónappal a közvetítőkocsik koordinációjának a vezetője is telefonált: Sándor, mondta, látom, hogy a Magyar Televízió milyen pontosan fizet az ön cégének, ön miért nem tudja a közvetítőkocsik bérleti díját is ilyen precízen utalni? De hát nem is én szerződtem a Televízióval a közvetítőkocsik bérlésére, hanem Gát, válaszoltam. Akkor megkérem arra, hasson oda, hogy Gát úr fizessen, mert hónapok óta tartoznak, miközben ő azt állítja, hogy maga nem fizet neki. Akkor már lement vagy tíz-tizenegy adás, és mivel a közvetítőkocsik díja adásonként néhány százezer forint volt, a tartozás milliókra rúgott. Magyarul Gát jó néhány embert és jó néhány bérleti díjat nem fizetett ki, viszont használta a pénzemet. Úgy volt, ahogy sejtettem. Filmeket csinált, a Família-sorozatot, nyilván forgatta a pénzt. Szóltam neki, de nagy lendületű magyarázatával mindig lerázott. A következő eset már nyáron történt. Mielőtt ezt elmesélem, azt azért hozzáteszem, hogy még a műsorsorozat beindulása előtt rögzítettük, hogy a gyártási költségekkel neki tételesen el kell számolnia. Például az öltözőket a filmgyártól bérelte, ugyanis a show-t az első évben ott készítettük. Öltözőnként 4500 forintot számított fel nekünk. A show-ban rengeteg szereplő volt, tehát alkalmanként tíz-tizenöt öltözőt is igénybe vettünk. Kéthetente készült új műsor, el tudod képzelni, hogy január és június közt milyen komoly tétellé duzzadt csak az öltözők díja. Én persze az első csalódásig soha nem nézek utána semminek. A mai napig se. Ha valakivel üzletet kötök, annak hiszek. Akkoriban különösen nem voltam képes úgy élni, hogy állandóan gyanakszom. Viszont ha egyszer becsapott valaki, soha többé nem tudom vele újrakezdeni. És hát milyen az élet, mindig lebuknak az ügyeskedők! Nyár volt, egy-másfél hónapig szünetelt a

Friderikusz Show, de a cégtársam, Dömsödi azokban a hetekben készített néhány reklámfilmet, többek között ott, a Filmgyárban. Mivel a reklámfilm forgatása után elutazott, rám bízta, hogyha megérkezik a számla, írjam alá és utaltassam. A számla megjött, tételes bontásban. Mivel öltözőt ő is igényelt a saját reklámfilmje szerepeiéinek, látom, hogy egy öltöző naponta 1500 forint. Nekem meg Gát akkor már hónapok óta öltözőnként 4500 forintot számlázott! De még mindig nem benne kételkedtem! Fölhívtam a Filmgyárat, Gárdonyi Péter volt az illetékes, neki szegeztem a kérdést: Péter, hogy van az, hogy én, aki egész évre lekötök rengeteg öltözőt, nem kedvezményben részesülök, hanem felárat számítanak? Nekem ugyanis egy öltözőt 4500 forintért számláztak le, Dömsödinek meg, aki csak három napot forgatott ott, 1500 forintért! Kérem az elszámolást, mondta Gárdonyi. Átfaxoltam neki Gát összesítőjét, mire ő válaszképpen visszafaxolta azoknak a filmgyári számláknak a másolatát, amelyeket Gát is megkapott. Gyorsan kiderült, a Friderikusz Show-nak is 1500 forintba került egy-egy öltöző, csak éppen az én producertársam ezt felszorozta hárommal, és tőlem már ezt az árat hajtotta be. Abban a félévben ez jó néhány százezer forintos nyerészkedést jelentett. Megkérdeztem Dömsödit, hogy most mi tegyünk. Mi már képesek vagyunk arra, hogy saját magunk gyártsuk a műsort? Azt mondta, szerinte nem, nem állunk készen a feladatra. Tehát, most még ne szóljunk Gátnak, várjuk meg vele a decembert. De hát addig is lenyúl bennünket, érveltem. Végül is húztuk-halogattuk a dolgot, és valamikor az év legvégén a Fórum Szálló Bécsi kávézójába hívtuk Gyurit. Megadtuk a módját. Ott adtam elő neki azt, ami hónapokkal korábban kiderült, és amit bizonyítani is tudtunk. Gyorsan lett falfehér. Mit akartok ezzel mondani, kérdezte. Ez a kétséget nem ismerő, mindig nagyon határozott fiú pár másodpercig ott ült a teljes bizonytalanságban. Azt, hogy nem akarunk veled tovább dolgozni! Kis tétovaság után kényszeres mosoly ült az arcára, majd visszanyerve határozottságát, és kijelentette: úgy meg fogtok bukni, mint annak a rendje. A következő hat évben, amíg tartott a Friderikusz Show, nem éppen ezt igazolta az élet. És nem válaszolt semmit a túlszámlázási vádra? Dehogynem! Azt mondta, piacon vagyunk, ő annyiért számláz, amennyiért akar. Hogyne, mondtam, csakhogy már az is sok volt, hogy a Friderikusz Show producereként tüntetted fel magad ország-világ előtt, miközben legfeljebb az alvállalkozónk voltál. Képletesen szólva én építettem egy házat, amelyben te úgy viselkedtél, mintha tulajdonos lennél, holott csak mondjuk gáz- és vízvezeték-szerelésre kértelek fel. De nem bántam, téveszd meg a világot azzal, hogy te vagy a producer! Ha csak ennyi lett volna, ezt még hosszan tűrtem volna. De az már nem megy, hogy jól tudod, kölcsönökből élek, tudod, hogy hitelt vettem fel negyven százalékos kamatra, megállapodtunk abban, hogy ha a műsornak sikere lesz, például megveszik külföldön, te is részesedsz, hiszen végül is együtt hoztuk tető alá a dolgot, mégis képes voltál már az elejétől fogva átverni! Ez védhetetlen! Ugyan már, csak ezt hajtogatta, szabad piacon annyit számolok, amennyit akarok! Elvileg igen, mondtam, erkölcsileg azonban a dolog védhetetlen, mert a megállapodásunk nem így szólt. Ismét nagy hangon közölte, hogy nélküle megbukunk, aztán kisvártatva faképnél hagyott bennünket. Így esett, hogy gyorsan a saját lábunkra kellett állnunk. És megcsináltuk! A műsor nézettsége akkor már olyan magas volt (négymillió-nyolcszázezer-ötmillió-háromszázezer), hogy nem is igen tudtunk volna belebukni az egészbe. Még úgy sem, hogy Hankiss elnökségének a megszűnésével a nézőszám alapján való elszámolás is megszűnt. 1993 körül jött az új elnök, az emlékezetes Nahlik Gábor, aki véget vetett ennek a gyakorlatnak.

És ezzel a nagy körrel visszajutottunk oda, amiért ezt az egészet mesélni kezdtem. Hogy amikor megjött az első négymillió forint a számlámra, ez anyámnál megint izgalomra adott okot. Na jó, fiam, mondta, olyan nincs, hogy egy műsorral akár csak egy-két milliót keressél! De anyu, nem egy műsorral kerestem! Bár látszólag igen. Hány évem volt ebben?! Mennyit küszködtem, mire eljutottam az első tévéadásig? Akkor sincs olyan, folytatta anyám, hogy január 23-án lemegy az első műsor, és az február 2-án milliókat hoz. Itt valami nem stimmel. Megesküdtem neki, hogy nem loptam, nem csaltam, nem hazudtam. Az ő szemében azonban egy ekkora összeg semmiképpen sem lehetett tisztességes munka eredménye. Meddig ment a Friderikusz Show? Hat évig, 1992 januárjától ’97 decemberéig. De akkor még nem tudtuk, hogy véget ér, hiszen arról volt szó, hogy januárban új szerződést kötünk a Televízióval. Addig többnyire minden elnökkel elboldogultam, ami nem feltétlenül kiegyensúlyozott kapcsolatunkkal volt magyarázható, hanem a megkérdőjelezhetetlen nézettséggel. Volt persze olyan tévéelnök, aki folyamatosan szorongatott, például 1995 körül Horváth Ádám. Ő aztán tényleg mindent elkövetett annak érdekében, hogy tönkretegyen bennünket. Már a Friderikusz Show léte is irritálta. Csütörtök esténként előttünk mindig az általa rendezett Szomszédok ment. Ebből számára az következett, és ezt többször a fejemhez is vágta, hogy az ő sikerére ültem rá. Hát lehet, hogy az elején ráültem, mondtam, de hogy tartósan rajta is maradjak, ahhoz azért nekünk is kellett tenni ezt-azt. A Szomszédok meg a Friderikusz Show közt kétségtelenül volt némi vetélkedés, amit persze kizárólag Ádám gerjesztett. Számomra ez megmagyarázhatatlan és érthetetlen volt, egyrészt mert egészen más műfajról volt szó, másrészt bennem sosem volt féltékenység. Az se tudom, mi az. Én érintetlen vagyok, nem láttam egyetlenegy show-t sem. Nagy baj! Kimaradt egy fontos korszak az életedből. Ez olyan, mint amikor az ipari forradalmat a gőzgép nélkül képzeli el valaki. Nem volt időm a szórakozásra, napi huszonnégy órában éppen önvédelmi harcokat folytattunk a Rádióban. De a TV2-s, sőt az RTL-es szórakoztató műsoraidból se láttam semmit. Majd kapsz karácsonyra egy jó nagy csomagot. Aztán nézegetheted! Körülbelül akkora lesz, mint ez a terasz, ahol ülünk! Na, majd mindjárt mesélek történeteket a show-ból, csak előbb befejezem az elnököket. Horváth Ádámnál tehát minden tárgyaláson azt éreztem – mert minden évben meg kellett újítani a szerződést –, hogy szívből szeretné, ha a Friderikusz Show nem létezne. Minden tárgyalási fordulóban olyan újabb és újabb feltételeket támasztott, amelyektől azt remélte, hogy előbb-utóbb be fogom dobni a törülközőt. És hónapokig tudta húzni. Például 1995-ben az ő „jóvoltából” öt hónapot szünetelt a show. De Horváth elnök arra is képes volt, hogy az egyik tárgyaláson huszonhét úgymond szakembert ültetett le velem szemben! Képzeld el! Az asztal egyik oldalán ültem én és egy gyártási kollégám, velem szemben pedig huszonhét ember! Mindegyik másért volt felelős. „Kihallgatás”-szerű tárgyalást tartottak. Az volt a céljuk, hogy megfogjanak, és rám bizonyítsák, a műsorra szánt költségvetés nagyobbik részét én teszem zsebre. Kezdte az első, és mentek szép sorban, egymásnak átadva a szót: én gyártási ember vagyok, így és így hívnak: Megmondaná, a benyújtott költségvetésében mit jelent a padlófényezés nyolcvanezer forintért? Kérem szépen!

feleltem, mivel Magyarországon nincs olyan cég, amelyik a fekete linóleumot fel tudja lakkozni, márpedig azt minden korábbi műsorban lestrapáljuk, fel kell újítani, hogy kinézzen valahogy, ezért kerestem és találtam egy osztrák-magyar céget. Minden próba után, de még a felvétel előtt három emberük rendbe teszi a padlót. Egy szakember munkabére ennyi és ennyi, háromé tehát hetvenkilencezer-nyolcszáz forint. Parancsolják a számlát? És átadtam. A következő azzal állt elő, hogy nem érti, milyen alapon fizetünk tiszteletdíjat zenei szerkesztőnek, egyáltalán miért kell a show-hoz zenei szerkesztő? Biztosan látott már műsort, mondtam finom cinizmussal a hangomban, tehát azt is tudja, hogy a különböző szereplők különböző zenékre jönnek be. A zenéket ki kell válogatni a zenekar számára. A zenei szerkesztő harmincezer forintot kap azért, hogy műsoronként nyolc-tíz-tizenkét zenét összeválogasson. A zenei szerkesztőnk számlái itt vannak, parancsoljon, így ment végig rajtam mind a huszonhét ember! Mint Jeanne d’Arc a papi tanács előtt, úgy éreztem magam. Aztán napokkal később a huszonhét emberből nem egy jött oda hozzám azzal, szégyellik, hogy ekkora hülyét csináltak magukból, de ez az egész Horváth Ádám ötlete volt. Megpróbált rajtakapni, nem sikerült. Ugyanis sohasem csaltam. Soha, semmiben nem csaltam. Minden számlám megvolt, és minden számla tényleges teljesítményt takart. Azt is mindig gondosan rávezettem a benyújtott költségvetésekre, hogy mennyi az üzleti hasznom: tizenöt vagy tizennyolc százalékot kértem, attól függően, hogy mekkora volt a költségvetésünk. És még ezt is pontosan részleteztem: műsorvezetés kétszázezer forint, műsorfőszerkesztés kétszázezer forint stb. Persze lehetett ezen összegek nagyságán vitatkozni, de nekem tényleg rengeteg munkám volt ezekben a műsorokban, átlagosan két-négy hetem, éjjel-nappal. Ehhez képest nem volt ez olyan iszonyatosan nagy pénz! Egyébként pedig sohasem a show hozta a sok milliót! Természetesen az is hozott milliókat, de sokszor ez az én találékonyságomon múlott. Hogy például egymás után vegyünk fel két műsort. így nem kellett kétszer felépíteni és lebontani a díszletet. Ami a Magyar Televíziónak azért volt jó, mert így jobban ki tudták használni a stúdiójukat. Erre kitalálták, itt van a kutya elásva: én két díszletépítést és -bontást számolok fel, ami valójában csak egy. Igen, mondtam, csak egy dolgot felejtenek el: hogy a folytonos építéssel-bontással iszonyúan kopik a díszlet, díszletfelújításra pedig csak az évad kezdetén adtak külön költségtérítést, aztán egy fillért se, márpedig tíz hónapot soha nem bírt ki a díszlet anélkül, hogy ne nyúljunk hozzá. Minden második díszletépítési és -bontási pénzt tehát erre költöttük. Mutassak egy ilyen számlát? Átadtam: tessék, ekkor és ekkor újítottuk fel a díszletet, ennyi és ennyi pénzért. Nem csaltam. Soha nem számláztattam volna le el nem végzett munkát.

De akkor minek tulajdonítod ezt a sorozatos számonkérést? Ez már messzire vezet. Legyen elég annyi, hogy a show nagyon magas költségvetésű műsor volt, évadonként kétszázötven-háromszáz millió forintba került, és abban a Magyar Televízióban, ahol a rendszer lényege és legfőbb mozgatóereje az volt, hogy ki mennyit tud zsebre tenni, komoly érdekeket sértettem azzal, hogy én ezt a pénzt legálisan műsorkészítésre fordítottam, ennyivel is kevesebbet lehetett illegálisan lenyúlni. Az éves kétszázötven-háromszáz millió forintos költségvetéssel szemben mennyit hoztak a műsoraid az MTV-nek?

A Magyar Televízió elképesztő mennyiségű pénzt keresett a Friderikusz Show-kal! Addig se és azóta se volt példa arra, hogy bármely más műsor profitja akár még csak megközelítette volna azt a nagyságrendet, amit a mi műsorsorozatunk hozott. Mondok egy példát: Akkoriban még nem volt médiatörvény, tehát arra sem volt szabály, maximum mennyi reklámot lehet leadni egy órában. Viszont a szerződésem kikötötte, hogy minden évad végén az MTV-nek egyenleget kell csinálnia: mennyit keresett a műsoron. A közszolgálati Magyar Televízió – hangsúlyozom, a saját kimutatása szerint – ebben az 1992 januárjától 1997 decemberéig tartó időszakban hárommilliárd-hétszázmillió forintot nyert, tehát évadonként négyszázötven-hatszáz millió forintot, csak a Friderikusz Show-kon. Ez volt az MTV tiszta haszna a műsoraidon? Hat évad alatt ennyi volt a közszolgálati Magyar Televízió tiszta haszna a Friderikusz Show-kon! Ez persze nemcsak reklámbevételből származott, bár volt olyan műsor, amikor a kilencvenperces tiszta adásidőhöz huszonnégy perc reklám járult, ami a bevételt tekintve azt jelentette, hogy azon az egyetlen műsoron száztizenhétmillió forint volt a televízió profitja. De a reklám mellett sok jött a támogatóktól is. A Kontraxot követően nagyon sok cég akart és volt is exkluzív szponzora a műsornak. Olyannyira nagy volt a kereslet irántunk, hogy például volt egy cég, amelynek vezérigazgatója a karácsonyi és az újévi ünnepek között keresett meg azzal, hogy a következő évadtól ők szeretnének a show főszponzorai lenni. Ugyan a két ünnep között senki nem dolgozott, csak én tettem-vettem az irodánkban, de annyira sürgős volt neki nyélbe ütni az üzletet, hogy telefonon azonnal el kellett érnem Pócsik Ilonát, aki akkor a Magyar Televízió kereskedelmi igazgatója volt. Újságoltam neki, hogy jelentkezett egy nagy volumenű vállalat, és azonnal szeretnének elkölteni több tízmilliót a műsorunkra. Mivel ez a bevétel mindenkor az MTV-t illette meg, Ilonától azt tudakoltam, mennyiért kínálhatom a főszponzori helyet. Az előző évadban egy Friderikusz Show szponzordíja kétmillió forint volt, a kereskedelmi igazgatónő most kétmillió-ötszázezret tartott indokoltnak. A potenciális szponzorral december 28-án kora este ott ültünk az irodámban, a város ünnepi hangulatban, én meg magasról indítom a licitet, legyen honnan alkudnia az illetőnek. Azt mondtam, egy show-ért négymilliót kér az MTV. A férfi gondolkodás nélkül rávágta: rendben. Ugyan nem volt látható jele, de fel kellett locsolni, mert elájultam. Valószínű, ha hatmilliót mondok adásonként, azt is kifizette volna, érezhetően túl akart lenni egy jelentős kiadáson, nyilván az év vége előtt a mérlegüknek jót tett, ha megszabadulnak a pénzüktől. Azon a kérésén már meg se lepődtem, hogy lehetne-e egy összegben kifizetni az évadot, és lehetőleg december 31-ig. Mit volt mit tenni, a televízió kereskedelmi részlegének vezetője az ünnep kellős közepén visszarendelte az egyik ügyintézőjét, csak azért, hogy leszámlázza a százhatmillió forintot. Szóval, ilyen „talált” pénzek is gyarapították a televízió kasszáját, ami után persze én is kaptam némi ügynöki jutalékot. Azon már csak mosolyogni tudtam, amikor Ragáts Imre, korábban a tévé ügyvezetője, későbbi elnöke egyszer mindenáron azt akarta bebizonyítani – és a bíróságig elment az ügy, igaz, én citáltam oda –, hogy az MTV összességében mégis ráfizetett a Friderikusz Show-kra. Én addig már sok szemétséget hallottam a műsorunkkal kapcsolatban, de ilyet még nem, úgyhogy eldöntöttem: irány a bíróság! Ahol közel egy év alatt természetesen bebizonyosodott, hogy hazugság az egész. És mert, mondom, minden évben az MTV készítette az elszámolást, kétség sem fért hozzá, hogy az adatok reálisak. Például csak az utolsó évadban négyszáznyolcvanmillió forint volt a tévé haszna a műsorainkon. Mondhatom, én ennek a töredékét se kerestem! És ebből mindent levontak? Beleértve a sugárzási díjat is?

A sugárzási díjat nem lehet ráterhelni egy műsorra, hiszen az az MTV állandó költsége, függetlenül attól, hogy a Friderikusz Show-t sugározta, vagy valami mást. Egyébként Ragáts is megpróbált azon az alapon összehozni egy negatív mérleget, hogy a műsor valamennyi előzetesét, az úgynevezett műsorpromókat beáraztatta a legmagasabb reklámdíjtarifával, mintha nem az lenne az általános gyakorlat, hogy egy műsort előzetesen be kell harangozni, és az az adott tévécsatorna dolga, költséggel pedig nem járt, hiszen nekünk kellett elkészíteni... Természetesen a Legfelsőbb Bíróság se fogadta el ezt a megerőszakolt érvelést, és Ragáts rövid úton pervesztes lett. Az MTV minden eszközét, mármint amit használtál közülük, bérelted? Volt olyan évad, amikor a közvetítőkocsikat, a technikát ők adták, de ilyenkor ezek bérleti díját levonták a költségvetésünkből, magyarán annyival kevesebb pénzt fizettek ki nekünk. Ebbe én nem szóltam bele, ez az ő dolguk volt. Aztán a következő évben egy adóvizsgálat kiderítette, hogy az MTV-nél így eltűnik az áfa. Onnantól kezdve az volt a gyakorlat, hogy ők a költségvetés részévé tették a technikát, én meg, miután tőlük béreltem, visszafizettem bérleti díjként. Szóval, átment a cégünkön a pénz, hogy az áfát az MTV ne tüntesse el. De, mondom még egyszer: az éves végelszámolást ők készítették, és miért állt volna érdekükben magasabb nyereséget kimutatni, mint amennyi valóban befolyt. Eszerint évente tehát átlagosan négyszázötven-hatszáz millió forintot hoztunk az MTV-nek. De akkor miért állította ennek az ellenkezőjét Ragáts? Ragáts akkoriban az MTV pénzügyi igazgatója volt, és ezzel párhuzamosan nevezték ki az egyes csatorna élére Kósa Somogyi Györgyöt, mint intendánst. Kosával nem indult zavartalanul az együttműködésünk, ugyanis addig nem kívántam vele a következő évadról tárgyalni, amíg a Magyar Televízió tartozott a cégünknek és alvállalkozóinknak harmincmillió forinttal. A további tárgyalásokat a múlt megnyugtató lezárásához kötöttem, így az első megbeszélésre nem is mentem el. Kósa ezt rossz néven vette, Ragáts pedig meg akart neki, az új főnökének felelni. Akkor az MTV-t átmenetileg Horváth Lóránt irányította, aki korábban gyártási igazgató volt, az egész Friderikusz Show az ő bázisán készült, kint a Kunigunda utcában, a 9-es stúdióban. Horváth imádta a műsort. Hogy mennyire a szíve csücske volt a show, azt a következő történet is igazolja. Már nagy számban érkeztek világsztárok a műsorba, de évek múlva is ugyanolyan fapados öltözőjük volt, mint mindenki másnak. Egyszerűen kínos volt őket azokban fogadni! Egyszer szóvá tettem ezt Lórinak: nem lehetne valamit csinálni? Hát mégis csak idejön a fél világ, Claudia Schiffertől Sophia Lorenig, Depardieu-től Robin Williamsig, ne lássák már ezeket a lepusztult viszonyokat! Sajnos nincsen rá pénz, mondta. Azonban pontosan egy év múlva, a nyári szünet után felhívott, kérte, hogyha tudok, még az első adás felvétele előtt menjek ki a stúdióba. Majd hanyatt vágódtam, amikor bevezetett két vadonatúj sztáröltözőbe, amit saját keretéből csináltatott meg, zuhanyozóval, légkondicionálóval, minden szükséges felszereléssel. Az egyiket nekem szánta, a másikat a világsztároknak. Ha jól tudom, azóta is ezekben az öltözőkben fogadják a magas rangú vendégeket, szóval még mindig abból él a Magyar Televízió, hogy Horváth Lóri 1995-ben vagy ’96-ban megcsináltatta ezt a két öltözőt. Emlékszem, Cindy Crawforddal avattuk az új öltözőt. Ő kifejezetten az én kedvemért jött Magyarországra, még csak nem is arról volt szó, hogy itt turnézik Európában, és „beugrott”

Budapestre is. Egyenesen Los Angelesből érkezett, hozta magával a sminkesét, a fodrászát és a titkárnőjét. Négy nő, mindnek első osztályú repülőjegyet igényelt Cindy, ezek darabja két és fél millió forint, azaz összesen tízmillió volt. Csak a repülőjegyekre. A műsorra akkoriban tizenöt-tizenhat milliót adott az MTV. Cindy Crawford magáért a fellépésért nyolcvanezer dollárt kért. Próbáltunk alkudni, nem engedett belőle. Ilyenkor, amikor jóval többe került egy műsor, mint a teljes költségvetés, mindig a következő műsorokon spóroltam. Bár a szereplők gázsija meg volt határozva: műsoronként, mondjuk, négymillió forint, de ha magyar hírességek jöttek, a gázsi egymilliót se tett ki. Több műsorból mindig összegyűjtöttem a megmaradt gázsit, és abból két-három havonta egyszer már meg lehetett hívni egy világsztárt. 1995-ben aztán majdnem fejre álltam. A dolog ugyanis általában úgy zajlott, hogy megadtuk a sztárok ügynökeinek a műsorok felvételi napjait, hogy ők döntsék el, kinek melyik a megfelelő. 1995 júniusában úgy hozta a véletlen, hogy Claudia Schiffer, Sophia Loren és Katarina Witt ügynöke ugyanarra az adásra jelentkezett vissza. Mit csináljak? Mondjam le őket? Nem volt szívem hozzá. De ennyi pénzt nem tudok kigazdálkodni, hiszen az évad utolsó műsoráról volt szó, nem volt még további négy-öt adás, amelyeknek a költségvetéséből tudok kompenzálni! Leültünk a kereskedelmi igazgatóval, Pócsik Icával, hogy most mi a fenét csináljunk. Hát licitáltassuk a reklámügynökségeket, pattant ki a fejemből. Ez mit jelent? Azt, hogy a reklámügynökségeknek licitálni kellett a reklámsáv árára, amely egyébként máskor kötött volt. Ilyenről se hallottak még az ügynökségek! Egy perc reklám abban a sávban akkor egymillió-nyolcszázezer forintba került, tessék, ki ad többet érte! Kétszázezrével lehetett fölfelé alkudni. Négymillióig jutottunk! Tehát, ilyen mennyiségű sztárhalmazra percenként négymillióért kelt el a reklámidő 1996-ban. És azon az egy műsoron a Magyar Televízió kilencvenmillió forintot keresett. Pedig Sophia Loren ötvenezer dollárt kért, plusz a körítés, Claudia Schiffer harmincezret, Katarina Witt tizenötezret. A gázsijuk tehát nagyjából százezer dollár volt. Ezt a Televízió kifizette, és még így is maradt kilencvenmilliójuk. Mondhatom, irdatlan pénzek jöttek be! De ott tartottunk, amikor elkalandoztam, hogy 1997-ben leültünk tárgyalni arról, hogyan folytatódjon a műsor, Kósa Somogyival és Ragátscsal. Horváth Lóri, az ügyvezető csak percekig volt jelen a megbeszélésen, bár továbbra is szerette a műsort, de akkor gyorsan távozott, amikor a fejleményekből már látszott, itt konfrontáció lesz. Elindult a tárgyalás, felvázoltam, mit szeretnék, mennyi pénzből. Mire megszólalt Ragáts: nézze, mi most nem nagyon tudunk Önnek mit ajánlani, mert ez a műsor egy ideje ráfizetéses. Azt hittem, rosszul hallok. Miből jött össze a ráfizetés, kérdeztem vissza. Hiszen a nézettség továbbra is ötmillió körüli, a reklámárak egyre nőnek, a szponzorok tejelnek, és az évente megkapott kimutatások alapján én négyszázötven-hatszáz milliós nyereségeket látok, soroztam le Ragátsot. Hát pedig ez akkor is így van, ragaszkodott a prekoncepciójához a pénzügyi igazgató, és közben valami nagyon komoly küllemű katalógust lobogtatott, mintegy ezzel adva hangsúlyt annak, hogy az adatok az ő igazát támasztják alá. Máig állítom, hogy egy aktuális DOMUS katalógus lehetett a kezében, nem más, ugyanis az az asztal túlsó feléről is jól látszott, hogy gazdagon illusztrálták fotókkal. Az ügyvédemmel próbáltuk megszerezni ezt a „hivatalos kimutatást”, de Ragáts nem volt hajlandó átadni, mondván, ránk nem tartozó adatok is vannak benne. Rendben van, akkor három napon belül kérjük, fotózzák ki a rám és a veszteséges műsoraimra vonatkozó részeket, és küldjék el nekünk! Természetesen se három nap elteltével, se később nem kaptuk meg az anyagot.

Aztán pár héttel később ezt a becstelen vádat már a Népszabadságban olvastam viszont, egy Ragátscsal készült interjúban. Na, itt elszakadt a cérna. Bizonyítékokat nem hajlandók mutatni, viszont megvádolnak, most már széles körben, miközben mindketten rendelkezünk az MTV éves kimutatásaival. Elég volt ebből! Elmentem a bíróságra. A műsorról szóló tárgyalásokat pedig felfüggesztettük – ha ráfizetéses, ne akarjanak velem megállapodni! –, úgyhogy 1998-ban nem is indult el a Friderikusz Show. Mert sajnos nem voltam képes úgy viselkedni, mint a képmutató felnőttek, hogy jó, ugyan ti itt hazudtok összevissza, de akkor gondoljuk át még egyszer az egészet, mindenki engedjen egy kicsit, és a sok helyeskedés mellett a végén csak tető alá tudjuk hozni a szerződést. Ha egyszer biztos voltam abban, hogy hazudnak, ezen felhúztam magam, és már minden mindegy volt. Mindig is így működtem, ilyen elvágólagosan. Valamikor is kiderült, hogy miért csinálta ezt Ragáts? Volt egy olyan érzésem, hogy ők előre semmit nem döntöttek el, csak Ragáts rosszul indított, én rögtön lecsaptam rá, és onnantól kezdve belegabalyodott a magyarázkodásba. Körülbelül egy év múlva a bíróságon bebizonyosodott, hogy természetesen nem volt ráfizetéses a Friderikusz Show. Ennek megállapítása mellett egymillió forintos kártérítést is kértünk, és azt, hogy Ragáts tegye közzé a Népszabadságban az igazságot. Párhuzamosan indítottunk persze egy rágalmazási, vagyis büntetőpert is, amelynek első tárgyalásán a bírónő nem Ragátsnak, hanem Ragatsnak szólította a Televízió gazdasági vezetőjét: Ragacs Imre vádlott, álljon fel! Ó, mondtam, már jó! Mindenesetre az egymilliós kártérítést nem ítélték meg, arra hivatkozva, hogy nem tudom bizonyítani, származott-e az egészből anyagi károm. Jó vicc, nem? Erről az jutott az eszembe, ha én – természetesen minden alap nélkül – az így gondolkodó bírónőről azt híresztelném, ráadásul egy újság hasábjain, hogy ő pénzért árulja a bájait, vajon be tudná-e bizonyítani, hogy ebből neki miféle tételes kára származott, vagy megelégedne annyival, hogy egy másik bíróság kimondja az ejnyebejnyét? Abszurdum! Miért ne lenne károkozás egy vállalkozó számára az, ha alaptalanul terjeszti valaki, hogy működésével veszteséget okoz, és nem nyereséget hoz partnere számára? Arról nem is szólva, hogy én ezeket a perek során szerzett pénzeket mindig felajánlottam jótékony célra. Elégtételként végül is annyit kaptam, hogy a Népszabadságban Ragátsnak és a Magyar Televíziónak meg kellett jelentetnie a helyreigazító közleményt, de először, nyilván nem véletlenül, olyannyira olvashatatlan kisbetűkkel nyomtattatták ki a beismerő vallomásukat, hogy azt nem fogadhattam el. így újból le kellett közölni azt. Soha nem alkuszom meg addig, amíg az igazságérzetem tiltakozik. Energiám pedig kifogyhatatlan, mint az előzőkből is láthatod. Mindenesetre az MTV-s karriered egy időre véget ért. Igen, de nyomban megkeresett az RTL Klub, pontosabban annak vezérigazgatója, Jean-Charles De Keyser. Ők 1997 novemberében indultak, miután a médiatörvény lehetővé tette a kereskedelmi televíziók működését. Eljött az irodámba, és a nagy tárgyalóasztalra kiterítette az RTL Klub tervezett műsorstruktúráját, és azt ajánlotta: válasszak! Mit akar, melyik napon, hányszor? Eléggé tájékozott volt a pályafutásomat és a korábbi műsoraimat illetően. Ahogy kivettem szavaiból, hosszú távú terve az volt, hogy legyen az én cégem az egyik nagy műsorbeszállító, vagyis olyan cég, amelyen keresztül az RTL a műsorainak a jó részét gyártja. Ezt nem vállaltam. Mondtam neki, hogy az én fejemben egyetlen műsor van, amelyet szívesen elkezdenék. De az ne a Friderikusz Show legyen, kérte. Nem is arra gondoltam, hiszen akkor már

eléggé untam a show-t, egy másik tévécsatornán pedig mindenképpen egy vadonatúj műsorral akartam előállni. Egy másik szórakoztató műsorra gondoltam, és persze az Én mozim újabb változatára, mert az mindig fontos volt számomra, hogy a bolondozás mellett a másik arcom is jelen legyen a képernyőn. De roppant nehézkesen ment a szerződéskötés az RTL-en is. Nem kevesebb, mint négy hónapig tárgyaltunk, mire szeptemberben aláírtuk a megállapodást, és októberben elindult a Meglepő és mulatságos című új műsorom. Kiborultál, amikor a Magyar Televízióban megszűnt a Friderikusz Show? Rosszul esett? Nem. Akkor már eleve úgy ültem le az MTV vezetőivel, hogy nem akarom folytatni a Friderikusz Show-t, másik műsort szeretnék csinálni, a Meglepő és mulatságost eredetileg nekik akartam eladni. Ez egyébként egy francia alapötletre épülő szórakoztató műsor volt, amelyet korábban a TV5-ön láttam. Nagyon szellemes és sokrétű produkció, amelyben azonban már nem a műsorvezető játszotta a főszerepet. A show viszont kifejezetten a műsorvezető központi szerepére épül, minden vendég a showman asszisztense, beleértve az összes sztárt is. Honnan tudtad, milyen egy igazi, nem nyíregyházi show? Az elején inkább egy hagyományos talkshow-ra emlékeztetett a Friderikusz Show, csak menet közben alakult át, nem titkoltan a külföldi tévéshow-k hatására. A német Gottschalkot, aki napi talkshow-t csinált az RTL-en, minden este megnéztem. De évekig valamelyik kábelcsatornán lehetett látni Jay Leno show-ját is. Minden este ment az NBC-n, hétfőtől péntekig. Ezt is folyamatosan figyeltem, mindezek erősen hatottak rám. Nem tagadom, jó néhány dolgot le is másoltam ezekből. De amiben mi a legeredetibbek voltunk: egy remek gegcsapat. A gegmanjeim többségükben nem látták ezeket a műsorokat, de ha én felállítottam nekik a keretet, ők mindig rengeteg eredeti ötlettel töltötték ki. Olyanokkal, amilyeneket se Gottschalknál, se Jay Lenónál nem láttam soha. A gegmanjeidet honnan szedted össze? Nagyon sok emberrel próbálkoztam. Először olyanokkal, akik evidens módon eszembe jutottak. Boros Lajos, Geszti Péter, de ez az első eresztés nem jött be. Gesztivel kapcsolatban például folyamatosan az volt az érzésem, hogy nem nálunk mondja el a legjobb ötleteit. Borosnak pedig ugyanolyan erőltetett volt a humora, mint a rádióműsorokban. Ó, mennyi sértődés lesz ebből, előtted van? Nem baj. A saját helyzeteden már úgyse rontasz. Ez kétségtelen. De például Fábry Sanyi remek gegman volt. Azonban messze a legtöbbre Horváth Zolit, a HVG főszerkesztő-helyettesét tartottam. Ő az az ember, aki évtizedek óta a Heti Világgazdaság címlapjait is kitalálja. Zseniális humora van. Mindig azt játszottuk, hogy végiggondoltuk az egyes szituációkat: ki jön be a műsorba, hogy néz ki, milyen mókák és helyzetek illenek hozzá. Például Naomi Campbell úgy jelent volna meg a színpadunkon, ahogy Vénusz kiszállt a kagylóból.

Mármint a Botticelli-képen? Igen. Építsük meg egy az egyben azt a kagylót, ajánlotta Zoli, a kagyló kinyílik, és előlép belőle Naomi. Megrendeltük az ember nagyságú kagylót a díszletkivitelezőtől, gyönyörűségesen vörös bársonnyal kibéleltettük. Aztán a felvétel reggelén Naomi Campbell táviratilag lemondta a fellépést. Rengeteg ilyen eset történt. Nincs mit ezen szépíteni, az ügynökök sötét Balkánnak tartották Magyarországot és az egész kelet-európai térséget. Ennek ellenére a műsor hat éve alatt százharminc-százötven világsztár fordult meg a Friderikusz Show-ban. És mondhatom, mindegyikért külön-külön meg kellett dolgozni. Larry Hagman, azaz Jockey a Dallasból hihetetlen nagy sztár volt itt 1993 körül. A Dallas-sorozat, ha valaki nem tudná, minden pénteken este ment a Magyar Televízióban, és olyankor tényleg az egész ország a tévé előtt ült. Természetesen a Dallasszal is versenyben voltunk: olykor a Dallast nézték többen, olykor a Friderikusz Show-t. Ebből is látszik, hogy milyen nagy volt a nézettségünk. Akkor a Váci utcai házunkkal szemben egy másik bérház állt, de mert az utca keskeny, rálátunk egymásra. Amikor a show-t sugározta a tévé, gyakran kiálltam a teraszunkra, és onnan figyeltem, hogyan vibrálnak a készülékek szintenként az ablakokban. Mivel én laktam a ház legfelső emeletén, lefelé legalább három emeletet beláttam. Csütörtök esténként kimondhatatlan örömmel töltött el, hogy szinte mindenki a show-t nézte. Nem tudom, érted-e hogy működött ez a házi közvélemény-kutatás: a mi tévékészülékünkön pontosan láttam, hogyan vibrál a műsor, a többi ablakon keresztül pedig leellenőriztem, hogy lakásonként ugyanúgy vibrál-e a kép. Közel s távol csak egyvalakinél villódzott másként. Egyik nap meg is néztem a kapu alatt, ki lakik abban a házban a harmadikon. Pechem volt, a kapucsengőn két név is állt. Akkor most melyiknek dobjak be egy figyelmeztető levelet, hogy mi a jó büdös francért nem engem néz? Tényleg nagy hatása volt a Friderikusz Show-nak. És vessél meg érte, de akkor is kimondom: magára a televíziózásra is komoly hatásunk volt. A magyar televíziózás korábban végtelenül statikus volt. Soha semmi és senki nem mozdult meg benne. Én meg táncoltam, énekeltem, a díszletek mozogtak, az lehetett az emberek érzése, hogy a szemük láttára történnek a dolgok, ami sokszor valóban így is volt, például olyankor, amikor valami nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. De gyakran az esetlenségeket is benne hagytam a műsorban, noha a vágás során minden ilyesmit ki lehetett volna küszöbölni. Például azt, hogy a magyar tévénézők megtudhatták, Vágó Istvánnak lába is van, maradéktalanul nekem köszönhetik. Vágót ugyanis korábban beállították a pult mögé, és ő évtizedekig el nem mozdult onnan, ezért aztán csak deréktól fölfelé látszott a különböző vetélkedőkben. Miután ők is látták a show-ban, ahogy én lazán bejövök, és összevissza dobálom a lábam, egyszer csak Vágó is elkezdett befutni a stúdióba. Valamelyik jóakaratú elnök egyébként szándékosan szembeállította a Friderikusz Show-val Vágó akkori vetélkedőjét, hátha az majd csökkenti a nézettségünket. De szegény Vágó, minden csütörtök este, hogy úgy mondjam, megszívta: más napokon ugyanis nagyon sokan nézték a műsorát, tizenöt-tizenhat százalék, csütörtökön meg alig három-négy. Ugyanakkor sok bírálat érte a show-t. Mi volt a kritikusok baja vele? Ma már belátom, nem egyszer volt okuk a fanyalgásra. Mi a gegcsapatban az első pillanattól kezdve nagy vitákat folyattunk arról, meddig mehetünk el, és néha bizony túllőttünk a célon.

Egyszer jött Bruno Combi, a francia bogárevő pali, és attól kezdve nem voltunk emberek a hivatalos kritika szemében. Combira Gottschalknál figyeltem fel, aki pont úgy nézett ki, mint egy szöcske. Végzettségét tekintve biológus, és váltig állította, hogy számos bogár, rovar ehető. Ami azóta talán tudományosan is igazolódott. Ennek szellemében Combi valahol Párizsban nyitott is egy olyan éttermet, ahol bogarakat kínálnak az étlapon, különböző feldolgozásban. Én meg meghívtam a show-ba, az elérhetőségét megszerezte az egyik szerkesztőnk. Ilyen esetekben a felkérő levelet mindig én írtam a kiszemelt vendégnek, mert valahogy én voltam képes hatásosan a lelkükre beszélni, elmagyarázni nekik, miért van értelme Magyarországon is fellépniük. Itt van Alain Delon esete, akit amikor először meghívtunk Budapestre, mereven elzárkózott. Az ügynökének az utolsó szó jogán azt írtam: épp most nem jön, amikor Magyarországon ő lett az év embere? Delon ennek a „hírnek” nem tudott ellenállni, ugyanis elhitte, és ha egyszer Magyarországon őt ennyire becsülik, akkor rendben van, egyeztessünk időpontot. Néhány világsztárnak tényleg muszáj volt lódítani, akiknek a pénz már nem sokat számított. Ez alatt az öt-hat év alatt azt is sajnálattal kellett megtapasztalnom, hogy Magyarország egész egyszerűen nincs a világ térképén, és ha valamiért elfogadják a meghívást, az csakis a pénz lehet. A legtöbbjük harminc-negyven-ötvenezer dollárért, sőt, volt, aki nyolcvanvagy százezerért volt szíves tiszteletét tenni a Friderikusz Show-ban. De azért némiképpen ellentmond az előzőknek, hogy időnként mégsem csak a pénz döntött. Itt volt Neil Armstrong, az első ember, aki 1969-ben a Holdra lépett. Nagyon akartam őt, mert sok interjú nyomán a személyisége roppant érdekelt. Hónapokig írogattuk neki a leveleket. A show idején is az volt a talán legjellemzőbb tulajdonságom, hogy sohasem adtam fel. Még akkor is írtam egy újabb és újabb levelet, amikor már minden normális ember reményt vesztve feladja. Ha valaki kategorikusan visszautasított, magamban először elküldtem a francba, jól megsértődtem, na, ezt az embert soha többé nem hívjuk, mondtam a szerkesztőségben, majd két hét múlva újra nekigyürkőztem, és írtam újra egy levelet. Hogy ez a becsvággyal magyarázható-e, vagy valami mással, máig nem tudom. De furcsa mód végül mindenki, akit ide akartam hozni, megadta magát, és eljött. Komolyan mondom, nem emlékszem olyan világsztárra, akit ha nagyon kapacitáltam, ne jött volna. Neil Armstrongot például mivel sikerült rábeszélni? Vele hosszú hetekig még csak a kapcsolatot sem tudtuk felvenni, nem sikerült kideríteni még a lakcímét se. Se telefonszáma, se faxa, se titkársága nem létezett. A NASA-nak, az Amerikai Űrkutatási Hivatalnak voltunk kénytelenek írni, hogy segítsenek megtalálni Armstrongot. A NASA továbbította a levelünket, és egyszer csak jelentkezett egy férfi, aki azt állította magáról, hogy ő Armstrong barátja. Armstrong úr megkapta a NASA-tói a leveleinket, és érdeklődne a feltételekről. Nem tudom bizonyítani, de szerintem a telefonon jelentkező „barát” ő maga Armstrong volt. Mennyi tiszteletdíjat ajánlunk fel, tért a lényegre. Mennyit kér Armstrong úr? Hát, ahogy ő kivette a szavaiból – végig így beszélt az illető – olyan húszezer dollárral már elégedett lenne. Rendben van, feleltem, hiszen olyan sok hónapos munkánk volt már benne, hogy ha ennek a tripláját kéri, valószínűleg azt is kifizetjük. De van egy másik lehetőség is, folytatta a telefonban a férfi. Magyarországon van a világ egyik legritkább vulkanikus hegysége, az Északi-középhegység, és mivel Neil Armstrong fia az egyetemen földrajz szakos, ha a mi költségünkön elhozhatja a fiát is, és ő kutathat az aggteleki cseppkőbarlangban, akkor lemond a honoráriumról. Ezen ne múljon, megszerveztük! Neil Armstrong jött a fiával együtt, itt voltak egy hétig, elmentek az Északi-középhegységbe és Aggtelekre kutatgatni, majd elégedetten távoztak.

Szóval azért arra is volt példa, hogy egy-egy vendégünknek volt valamiféle egyéb motívuma, nemcsak a pénz. Például amikor Alain Delon és Jean-Paul Belmondo együtt érkezett a műsorba, az azért volt nagy szám, mert korábban Franciaországban sohasem mutatkoztak együtt, semmilyen televíziós műsorban. Ezért aztán erre az alkalomra negyvenegy francia újságíró akkreditáltatta magát. A műsor előtt külön fotózási fél órát kellett tartanunk, mint Cannes-ban, amikor vörös szőnyegen bevonulnak a sztárok. A stúdió nézőterére külön tribünt építettünk a francia sajtó képviselői számára, annyian voltak. Delon egyébként már nem először járt nálunk. Mert 1993 végén, amikor a Friderikusz Show évadzárót tartott, volt egy nagyszabású, speciális adás a Szépművészeti Múzeum aulájában, ahová őt is meghívtuk Claudia Cardinaléval együtt. Azonban addig arra még nem volt példa, hogy Delon és Belmondo együtt szerepeljenek egy show-ban. Pár nappal az ideérkezésük előtt azonban kiderült, hogy Belmondo korábban sohasem adott interjút közönség előtt rögzített tévéműsorban, és ettől most is idegenkedett. Előzetesen a mi felkérésünkre is csak azért bólintott, mert Delon rábeszélte. Egy keddi napon kellett volna érkezniük, azonban hétfőn késő este kaptam egy faxot Belmondótól, illetve az ügynökétől, amelyben lemondta a szereplést: rengeteg dolga van, átgondolta, egy ilyen műsor neki túl nagy idegi megterhelés, mégsem jön. Gondolhatod, mit éreztem! Más választásom nem is volt, azon nyomban, még éjszaka írtam Belmondónak egy alapvetően szívhez szóló, de meglehetősen dühös hangú levelet. Lehet az ember bármekkora világsztár, úgy általában megengedhet magának bármit, de van egy pont, ahonnan már nem lehetséges visszafordulni. Ha ön volt valaha olyan helyzetben stb.... emlékszem, csak írtam, írtam. Olyannyira hatásos volt a levél, hogy hajnalban visszajött a fax: rendben van, meggyőztem, mégis jön! Gondold el, mit éltem át abban a kritikus négy-öt órában! Az egész show a két pasira épül, a fél francia sajtó itt lesz, mi mindent a két sztárhoz igazítottunk, Belmondo meg visszalép. A dologra a koronát reggel az ügynökük tette fel, ugyanis felhívott, hogy nem egy magánrepülő kell, ahogy azt előzetesen kérte, hanem kettő. Delonnak Genf mellett van háza, Belmondo meg Párizsban lakik. Most derült ki, állította a telefonban az ügynök, hogy Delon nem hajlandó elmenni Párizsba, Belmondo meg nem akar Genfbe utazni, vagyis két magánrepülővel tudnak csak Budapestre jönni. Besokalltam, ezt már tényleg nem akartam kifizetni, menjenek a jó büdös francba! Felhívtam Fenyő Jánost, a VICO tulajdonosát, aki sok mindenben volt a lelki támaszom, de ő röviden elintézte a hisztizésemet: ne vacakolj, rendeld meg a másik magángépet is! Olyan még Európában nem volt, hogy ez a két pasi együtt lépjen fel! Nálad történik meg először. Ez csak nem múlhat egy másik repülőn?! És mit ad Isten? Délután háromkor mégis csak egy gép szállt le Budapesten, rajta az ügynökkel, Delonnal és Belmondóval! Majd felrobbantam. Mondom az ügynöknek: vissza a tizenkétezer dolláromat! Óóóóóóóó, hát neki is ki kellett fizetni mind a két repülőt, és honnan tudhatta volna, hogy Delon az utolsó percben meggondolja magát, és mégis elmegy Párizsba? Delont egyébként, állította, Genfben várja a gépe! Oké, feleltem, a készenléti díjat, ötezer dollárt még csak-csak lenyelek, de ugye azt a kerozint nem kell kifizetni, amit a Genf-Budapest-Genf útvonalon el sem használt a gép? Széttárta a karját: hát ilyenkor a légitársaság már nem ad vissza egy centet sem. Tudtam, hogy hazudik! De látta, mennyire kell nekünk ez a két pasi, és az ügynöki jutalékon túl, ami szintén nem volt kevés, könnyűszerrel keresett még tizenkétezer dollárt. De Fenyő ezt is úgy kommentálta: ne cirkuszolj vele, ne pereld be, szükséged lesz még rá! Ha ellopta, hát ellopta. Tudod, mennyi pénz az nekem, hány műsorból kell majd összespórolnom? Akkor is nyeld le, mondta. Tényleg balkániaknak néztek bennünket számtalanszor. De mondhatom, a legtöbb világsztár kellemesen csalódott. Emlékszem, Sophia Loren milyen hálás volt azért, hogy micsoda profin volt megvilágítva, illetve, hogy milyen szép környezetbe ültettük le, egyáltalán, már attól is odavolt, hogy milyen színvonalon kivitelezett tévéműsorok vannak itt Kelet-Európában. Máig

úgy gondolom, abban, hogy Sophia Loren egyik fiának magyar lány a felesége, nagy szerepe volt annak, hogy Loren nagyon megszerette Magyarországot, amikor nálunk járt. A felvétel után néhány napig még itt maradt, elvittük a Balatonhoz is. Egyébként sokan maradtak még két-három napot a felvételek után, és ezeknek a költségeit is általában mi álltuk: persze voltak szerződéseink szállodákkal, turisztikai központokkal, időnként maguk ajánlották fel, hogy adnak luxusautót, ami hozza-viszi a világsztárokat, én álltam a hoszteszt, aki beszélt az illető sztár nyelvén, és kísérgette őket. De olyan is előfordult, hogy nem mi hívtuk meg a vendéget, hanem éltünk az alkalommal, ha itt járt valaki Budapesten. Például Robin Williams itt forgatott egy filmet. Akkoriban dolgozott a szerkesztőségünkben egy fiatalember, aki tulajdonképpen az első forgatási naptól kezdve rágta a fülemet, hogy hívjuk meg Robin Williamset. Mintha ezen múlott volna. Hívjuk meg, persze, de hogyan? Ő majd összebarátkozik a sajtósával, ajánlotta. Eltelt egy hónap: Na, hol tartasz, Tamáskám? Haladok, Sándor, haladok. Természetesen egy percig se hittem abban, hogy megszervezi nekünk a színészóriást, bármennyire is a telefon mellett ült a nap tizenkét órájában, gondterhelt arccal. Aztán úgy négy hét múlva egy stábértekezleten, mintegy mellékesen azt kérdezi: Sándor, a következő show-ba jöhetne Robin Williams? Ne szórakozz velem, vágtam rá. Esküszöm, máig nem tudom, hogy csinálta. Robin Williams sajtósa állítólag egy csinos amerikai lány volt, Tamás is elég jóképű gyerek, hacsak így nem. Mindenesetre odavarázsolta a következő Friderikusz Show-ba Robin Williamset, aki egy centet se kért, és rendkívüli módon élvezte az egész forgatást. Számára egy speciális dolgot találtunk ki. Mivel a műsort rendszeresen rengeteg gyerek is nézte, kikövetelték maguknak, hogy legyen egy olyan show, amely elejétől a végéig a gyerekek kérésére épül. Karácsony előtt összehoztuk ezt a speciális adást. Ugyan sokkal több pénzbe került, mint egy szokásos műsor, de ha arról volt szó, az sohasem volt az első szempontom, hogy egy műsor mennyibe fog kerülni. Eszement módon mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy létrejöjjön, amit a gegmanekkel kitaláltunk és elképzeltünk. Akkoriban Garfield volt a menő rajzfilmhős, úgyhogy – elvileg – Robin Williamsre ráadtunk egy nagy Garfield-fejet, úgy jött be a színpadra. Bekonferáltam: és most következik Robin Williams! Majd bejött Garfield. Hogy vagy? Hogy tetszik Budapest? Mi újság van veled? Feltettem neki három teljesen szokványos kérdést, ő angolul egy-egy mondattal felelt, és nem egészen egy perc után elköszöntem Garfield-tól, azaz Robin Williamstől. Óriási csalódottság a nézőtéren, ahol akkor csupa gyerek ült: Óóóóóóóó! Ahogy a gyerekek szoktak ógatni. Mi a baj, kérdeztem. Hát nem is vette le a macskafejet, és milyen rövid ideig tartott az egész! Jaj, hát miért nem szóltatok? Azt hittem, unjátok. Különben is, a világsztárok jönnek-mennek, úgy gondoltam, egy perc elég lesz belőle. Ordítva tiltakoztak a gyerekek. Tudtuk persze, hogy így reagálnak majd, mondom, a gegcsapattal mindig előre modelleztük a helyzeteket, és megpróbáltuk kiszámítani a reakciókat. Hát jó, mondtam, akkor kapcsoljunk ki az utcára, lássuk, hol jár Garfield, hátha még visszafordítható! Az utcai jelenetet persze felvettük előre. Garfield éppen a 12-es busz megállójában állt, majd a szemünk láttára szállt fel a buszra. Kiszóltam: nagyszerű, megvan, akkor kérem szépen, hozzuk vissza a stúdióba Garfieldot! És akkor a monitoron azt lehetett látni, hogy Garfield már ott ül a buszon a teljesen hétköznapi utasok között, de a busz megáll, Garfield pedig leszáll, fenékkel előre – visszafelé játszottuk le a snittet –, és elindul be a stúdióba. Ez a maskarás Garfield persze, hogy nem Robin Williams volt, hanem egy statiszta. Majd a színpadon megjelent, most már teljes életnagyságban az igazi Robin Williams. Ezzel a csavarral hoztuk be. Rengeteg abszurditás volt a műsorainkban, és többségüket Horváth Zoli találta ki. Nos, ezért voltak elragadtatva a világsztárok is a műsorainktól, mert látták, hogy itt minden végig van gondolva, nem egyszerűen bejönnek, leülnek, beszélgetnek a vendégek, hanem ki van találva a

szerepük, amellyel megemeljük őket. Amikor két évvel később New Yorkban találkoztam Robin Williamsszel, még mindig emlékezett, és nem győzte dicsérni a show-t, hogy ilyet még Amerikában se látott. Nem egyszer persze kiakasztottuk a még legtűrőképesebb nézőinket is, nem beszélve a kritikákról. Még az imázsépítés idején, tehát a műsor kezdetén Horváth Zoli kitalálta, hogy csináljunk viccet belőlem... Az egyik show-ba folyamatosan olyan közjátékokat iktattunk be, amelyeknek az összefoglaló címe így szólt: „Fridi életeket ment”. Például beszélgettem valakivel, nem emlékszem már, ki volt a vendég, és egyszer csak az interjú közben, teljesen váratlanul rákiáltottam: Úristen, lépj odébb, lépj odébb! Nem volt beavatva az illető, tehát ijedt arccal odébb lépett, mire azon nyomban lezuhant egy óriási reflektor. Majd megszólalt egy mennyei hang: „Ez az ember már nem lenne, ha nincs Friderikusz Sándor”. És a zenekar tust húzott. Én is röhögtem, ő is röhögött, mentünk tovább. A másik jelenetnél – rá már emlékszem – Presser Gábor volt a vendég. Beszélgetünk szép nyugodtan, megy a felvétel, Presser egy sztori kellős közepénél tart, ránézek az órámra, és ijedten felkiáltok: jaj, Gábor, szavad ne feledd, de nekem most rögtön el kell szaladnom valahová. Kirohantam, ott hagytam Pressert a közönséggel, mondat közben. Innentől kezdve már filmről ment a jelenet, amit természetesen előre rögzítettünk. A nézők azt látták, hogy rohanok végig a stúdió folyosóján, kint vár a taxi, a Nyugati pályaudvarhoz, mondom a sofőrnek, siessünk, siessünk. A taxiban leveszem a ruhámat, nagy kínnal-keservvel magamra húzok egy másikat. Snitt. Megérkezünk a Nyugati pályaudvarhoz, már vasutas ruhában szállók ki, tányérsapka a fejemen, rohanok a csarnokba, kezemben a tárcsával. A vonat ablakaiban rengeteg méltatlankodó ember, dühös arccal nézegetik az órájukat, hogy miért nem indul már ez a vonat. Én pedig feltartom a tárcsát, nagyot fütyülök, és erre elindul a mozdony, a megafon pedig bemondja: „Ez a vonat nem indult volna el, ha nincs Friderikusz Sándor”. Előtted van? És el tudod képzelni, mennyi meló ez: a Nyugatit megszervezni, a MÁV-tól engedélyt kérni, sok száz statisztát szerződtetni a peronra és a vonatra, mindezt filmre venni, megvágni... Az egész nem több, mint egy perc a műsorban. És ezt mind mi csináltuk, én meg az alig hét-nyolc tagú szerkesztőségem. Mindezekhez képest, amikor oda kellett állnom és a műsort levezetni, az már tulajdonképpen gyerekjáték volt. Várjál, Presser csak ült ott magában, és nézte a filmet? Persze, a nézőkkel együtt. Aztán visszamentem a színpadra, és ott folytattuk az interjút, ahol előtte abbahagytuk. A harmadik ilyen közjáték Anita Ekberget szakította meg. Szegény, olyan illuminált állapotban volt, mire kamerák elé került, hogy ő talán máig sem érti, hogy mi történt vele. Épp a szerelmei felsorolásánál tartott, Fellininél és társainál, amikor félbeszakítottam: Művésznő, egy pillanat! És elviharzottam. Megint kirohanok, megint taxi, mondom a sofőrnek: a Vidám Színpadra, de gyorsan! Odaérünk, éppen vége az előadásnak, a színészek már ötödször hajolnak meg, de a függönyt csak nem eresztik le. Én berobbanok, megnyomom a függönyt indító gombot, mire megint megszólal a hang: „Ez az előadás nem ért volna véget, ha nincs Friderikusz Sándor”. Normális ember mindezeken természetesen röhög. De amit én ezért ettől a begyepesedett magyar sajtótól kaptam, azt nem tettem ki az ablakba! Miközben önmagámból is bohócot csináltam! Sokszor eszembe jutott, amit aztán több kollégámtól hallottam, hogy mi legalább tíz évvel megelőztük a korunkat, vagy legalábbis azt az időszakot, ahol akkor a magyar televíziózás tartott. Nem győzőm hangsúlyozni, a legnagyobb érdem Horváth Zolié és persze, Fábryé. Ők tényleg mindig mindent elölről találtak ki. Vendégünk volt Giulietta Masina, akit több filmben is lehetett látni táncolni. Itt ült a Friderikusz Show-ban, és szóvá tettem a kecses mozgását. Kapott

az alkalmon: hát akkor én most megtanítom táncolni, mondta, és rögtön „felkért”. Úgy vezetett keringőzés közben, ahogy nekem kellett volna vezetnem őt. Annyira sikeres volt a szereplése, és olyan jó kapcsolatba kerültünk, mintha több évtizedes barátok lennénk. A műsor után megajánlotta, ha Rómában járok, keressem meg. Éltem az alkalommal, és pár hónappal később vele meg Fellinivel és az ügynökükkel együtt vacsoráztunk, valahol Róma mellett. Fellinitől még egy rajzom is van, amit ott, az étterem teraszán készített. Tényleg áldhatom a sorsot, hogy milyen kiváló volt a geg-csapatom. De persze velük a munka nem úgy ment, hogy önállóan összeültek, és a következő műsor szereplőihez kitalálták a gegekét, én meg utána kiválogathattam, mi tetszik és mi nem. Nem. Minden gegelést én vezettem, kedd délutánonként öttől nem ritkán éjfélig. Ilyenkor volt nagy trakta, étel-ital az asztalon, és amíg az tartott, addig barátaim valósággal ontották az ötleteket, alig győztem lejegyezni. De ha egy ötletre úgy reagáltam, én ezt nem tudom és nem is akarom megcsinálni, ők nem erőltették. Meséltem az előbb, hogy gyakran vitatkoztunk a határokról. És most térek vissza Bruno Combira, mert azon is vita volt a csapatban, hogy én majd egyek-e a bogárevő bogaraiból vagy ne. Képtelen vagyok rá, mondtam a fiúknak, még ott a „tervezőasztalnál”. Kizárt! De milyen érdekes, hogy ha az ember a kamerák előtt áll, arányait tekintve minden megváltozik. Amíg asztal mellett játszottuk végig a forgatókönyvet, azt mondtam, nem megy, aztán amikor Combi az orrom előtt ette az óriási, élő tücsköket, szöcskéket, és láttam a nézők kíváncsi tekintetét, hogy vajon én megkóstolom-e, egy csapásra minden megváltozott. Az élő szöcskét ugyan akkor sem voltam hajlandó a számba venni, de a préselt rovarokkal behintett vajas szendvicsbe már beleharaptam. Ezek után a közönségből is szép számmal nyúltak a bogaras szendvicsek után. Érdekes, ha az ember ott áll, tényleg minden korábbi szempont eltörpül, és már- már lényegtelen különbségnek tűnt, hogy szöcske vagy egy szelet téliszalámi van azon a vajas kenyéren. A sajtó ezt persze vércikinek nevezte. És látod, te is ennyit tudsz az egészről, hogy: ja, az a műsor, amelyikben etted a kukacot. Egyébként nagyon nehezen szabadultam meg a „bogárevő Friderikusz” jelzős szerkezettől, hét-nyolc évembe került. A nézők is ettek belőle? Persze. Mindenre hajlandók voltak, amire én. Ez a műfaj tényleg arról szól, így van kitalálva a világban, hogy adott a showman, és tulajdonképpen mindenki az ő asszisztense. Ez az a műsor, amely kifejezetten a műsorvezetőre épül. Johnny Carson például úgy búcsúzott, amikor több mint húsz év után abbahagyta a show-ját az NBC-n, hogy meghívta valamennyi vendégét, ott volt sok-sok hollywoodi híresség, és azt mondta nekik: köszönöm, barátaim, hogy asszisztenst csinálhattam belőletek. Ő tehát a szemükbe mondta a műfaj legjellemzőbb kritériumát. Nálunk ezt képtelen volt megérteni a sajtó, a kritika. És akkor még nem meséltem el Robert Lions esetét. Azt hiszem, ő volt az, aki tényleg kivágta a biztosítékot. A telefonszámom akkoriban titkos volt, ennek ellenére annyian hívogattak, hogy a Posta kitalálta, két-három hetente váltogatja a telefonszám utolsó két számjegyét. A végén gyakorlatilag már önmagammal se álltam szóba, mert magam sem tudtam a saját számomat. Szóval, egy szép napon telefonál ez a Robert Lions nevű úr. Kicsit törni mágyár, mondta, de tudok olyat, amit te még nem láttál: herémmel autót húzok. Na, mondtam, viszonthallásra, és lecsaptam a kagylót, tudod kivel szórakozz?! Visszahívott, és törve a magyart, számonkért: miért csaphtad le telefon? Tényleg tudok heréimmel autót húzni, hogy benne ül négy ember. Kiderült, hogy a pasi nem flúgos teljesen, csupán arról volt szó, hogy évekkel korábban kiment Los Angelesbe, ott beállt a shaolin papokhoz, és olyan légzéstechnikát tanult, melynek segítségével bármely testrészével valóban a legnagyobb erőkifejtésre képes. Persze, hogy meghívtam a műsorba. Begurult a színpadra egy kis

autó, beszálltunk négyen, én ültem a volánnál. Szóval shaolin pap vagy, mi? Hát akkor tessék, most mutasd meg, mit tudsz! Úgy gondoltam, rálépek a fékre, hogy a lehető legnagyobb próbának tegyem ki Robertet. Ez csak vicc! Mondanom se kell, hogy küldtek el az újságok melegebb éghajlatra. Miközben, ha úgy tetszik, ez nem egy cirkuszi mutatvány volt, hanem egy speciális légzéstechnikának a bizonyító eljárása. De Róbert azt is bemutatta, hogy tudja kötőtűvel átszúrni a nyakát. Végül is ingyen reklámot adtunk a shaolin papoknak, és egyáltalán nem bántam, hogy ezzel a mutatvánnyal nálunk indult el a karrierje. Rengeteg olyan vendégünk volt egyébként, aki miután megfordult a show-ban, tényleg megtette az első lépést a „világhírnév” felé. Premier plánban zajlott az egész? Dehogy! Az intimrésze takarva volt. Asszisztense kötötte rá az autót vontató kötelet Róbert heréire, amit a nézőtérről kiválasztott egyik nézőnk szemrevételezett, és igazolta annak valódiságát. De a dolognak sajnos lett egy szomorú következménye is. Bár az ilyen műsorrészeknél mindig kiírtuk, én bemondtam, hogy a következő műsorszám 18 éven felülieknek szól, gyerekek csak a szüleik felelősségére nézhetik, egy kisfiú látta éppen ezt az adást, és másnap az iskolában kerékpárra ültette a társait, miközben a heréi fölé kötötte a biciklit, és kipróbálta, hogy neki megy-e. Az ő heréi leszakadtak. Kártérítési perünk is lett belőle, de aztán a bíróság ejtette az ügyet, mert a felelősség tényleg a szülőké volt. És sohasem untad a show-kat? Noha az exhibicionizmusom hosszan fűtötte a dolgot, meg az is vonzott, hogy még ezt is, meg azt is megmutathatom, de a show-val is úgy voltam, és azóta is gyakran úgy vagyok, hogy egy idő után elunom a műsoraimat, és akkor pár hónapon belül váltanom kell. A klasszikus értelemben vett Friderikusz Show is csak három évig ment, utána ezt havi kettőről lecsökkentettem egyre, és a másik két hétben, váltóműsorként, beszélgetős show-kat, illetve a szórakoztató műsor speciális változatait – Békítő show, Váratlan vendég – csináltam. A talkshow szintén egy új műfaj volt a hazai televíziózásban 1993-94 körül. Időnként egy témát jártunk körül, időnként két-három téma is belefért a másfél órás adásba. Persze abban is voltak bulvártémák, de korántsem úgy, ahogy manapság ezt művelik, amikor emberek nyilvános megaláztatása már úgy kerül képernyőre, mintha az teljesen természetes dolog lenne. Feledhető és már-már szégyenteli kísérleteim persze nekem is voltak. Például összehoztam egy gyilkost és az áldozatát, azaz kapcsoltunk egy börtönt, ahol életfogytig tartó büntetését töltötte az a férfi, aki otthonában kirabolt egy idős házaspárt, a bácsit megölte, a feleségét életveszélyesen megsebesítette. Alig másfél évvel a történtek után kapcsoltuk tehát a gyilkost a börtönből, akinek láttán a stúdióba meghívott idős asszony valósággal önkívületi állapotba került. Hogy az én józanságom vagy a gegmanjeim józansága akadályozta-e meg, már nem tudom, de végül is ez a felvétel soha nem került adásba. A másik ilyen talkshow-ban – hosszú rábeszélés után – megszólaltattam azt az asszonyt, aki megölte gyógyíthatatlanul beteg kislányát. Igen, azt láttam, de az nem talkshow volt. A talkshow speciális adása volt. Ugyanazon a színpadon zajlott, mint a többi, de arra az alkalomra nem hívtam közönséget, mert nem akartam belőle cirkuszi mutatványt csinálni. Látod, azért időnként én is voltam józan! Ezekből a műsorokból, azt hiszem, jól összerakható a

fejlődéstörténetem. De hogy akkoriban még mennyire nem voltam profi, ebből az interjúból is kiderült – egykét éve a kezemben volt a kazetta, valamiért szükségem volt rá, és megnéztem. Egy riporter soha nem kerülhet annyira a beszélgetőtársa hatása alá, mint ahogy az interjú végére én a nő hatása alá kerültem. Az asszony senkinek se akart nyilatkozni, de én megszállott módjára minden áldott nap kimentem hozzá estefelé – valahol a város szélén lakott –, hogy meggyőzzem, mennyire fontos, hogy nyilvánosan is beszéljen arról, ami történt. Az ő érve abszolút helyénvaló volt: ezek után ugyan mi lehet még fontos az életében? Nagyon egyedül maradt, a férjével tönkrement a házassága, azt hiszem, a pasi nem bocsátotta meg neki, amit tett, de közben szerette és védelmezte is a feleségét, a nő viszont elhidegült tőle. Szóval, iszonyúan bonyolult lelki történet volt ez az egész. Végül sikerült rávennem, hogy bejöjjön a műsorba, és interjút adjon. Végigkérdeztem tőle a történetet, és amikor oda ért a mesélésben, hogy a kislányával egyszer már megpróbáltak öngyilkosságot elkövetni, felmentek a háztetőre – négyemeletes házban laktak –, megfogták egymás kezét, és a gyerek azt mondta, anyu, akkor most fussunk neki, de ő két-három méterrel a tető széle előtt mégis megtorpant, és visszarántotta a gyereket, na, ennél a résznél ott a felvételen elbőgtem magam. A kamera meg mutatott. A végső változatból ki is hagyhattam volna ezt a képsort, de nem tettem, mert tényleg nem a hatás kedvéért bőgtem el magam, hanem mert meghatott az egész. Aztán jöttek az újságcikkek – szégyentelenül törölgetem a könnyeimet, ahelyett, hogy békén hagytam volna az asszonyt –, én viszont váltig azt kutattam, vajon ez a nő tényleg eljutott-e az őrület határáig, van-e a szeretetnek olyan foka, ahol az ember az őrülettel határos dolgokra is képes. Nem tudtam eldönteni. Az egyik kolléganőm elintézte azzal, nincs olyan, hogy az ember a saját gyerekét megöli, az ilyen csak őrült lehet. Szerintem meg a szenvedésnek igenis létezik az a foka, amikor már nem tudsz másként segíteni azon, akit szeretsz, csak így. Hiszen a kislány folyamatosan könyörgött az anyjának, hogy szabadítsa meg a kíntól és a szenvedéstől. Ki bírja ezt ki? Az asszonnyal egyébként a felvétel után is hosszú ideig kapcsolatban maradtam, három-négy évig biztosan. Az érdekes, hogy néhány olyan történet főhősével évekig tartott a kapcsolatom, akik mélyen megrendítettek, vagy úgy éreztem, szükségük van rám. Amikor már jó ideje azt tapasztaltam, hogy a kritika és az értelmiség egy jelentős része a Friderikusz Show ellen fordul, megpróbáltuk emberi történetekkel kiegyensúlyozni az úgynevezett bohóckodást. Az egyik karácsonyt megelőzően például azt találtuk ki, hogy egyesítsünk családokat a show keretében. Természetesen ezt nem szórakoztató műsornak szántuk. Ennek azóta már számtalan változata létezik, de addig a magyar nyilvánosságban ilyenre nem volt példa. A Vöröskereszt segítségével olyan családtagokat kerestünk, akik évtizedek óta elvesztették egymást. Ebben a műsorban három családot sikerült összehoznunk. Volt egy nő, akit kislánykorában, a háború idején kimenekítettek egy svájci családhoz. Ott élt évekig, majd visszajött Magyarországra. A Vöröskereszt közreműködésével megtaláltuk a svájci befogadókat: a svájci anyukát, apukát meg az akkor vele egykorú kislányt. Elhoztuk őket Budapestre. És a gegcsapatom itt megint zseniálisan működött, kitalálta, hogyan lehet egy ilyen találkozást ízlésesen megrendezni. Az egészet előre telefonon tisztáztuk a svájciakkal, tehát ők be voltak avatva, tudták, miért jönnek Budapestre. Na de az egykori magyar kislánnyal, aki közben felnőtt, már nem volt ilyen egyszerű a helyzet! Azzal a kegyes hazugsággal hívtam fel – ezt is én csináltam, mert igazából mindig csak magamban bíztam –, hogy a következő Friderikusz Show-hoz sorsolással választottuk ki a nézőket, és éppen neki kedvezett a szerencse. Na de hát honnan tudtam, ki ő és hol lakik, kérdezett vissza a hölgy. A népesség-nyilvántartástól kértünk adatokat, mondtam, magától értetődő természetességgel. Van kedve eljönni? Nincs. Na, jól kinézünk, az egyik szereplőnk már nem akar részese lenni a jól felépített konstrukciónak! Neki természetesen nem mondhattam azt, amit a svájciaknak, hogy kivel fog találkozni, mert akkor

nincs karácsonyi meglepetés! És akkor elővettem a rábeszélőképességemet, amely végül ez esetben is eredményre vezetett. Valahogy elő kellett csalogatni a nőből a gyerekkori emlékeket, tehát még a telefonban azt kértem tőle, mivel ez karácsonyi műsor lesz, jó lenne, ha neki is lenne egy szép karácsonyi története. Hát, neki nincs ilyen, mondta. Gyerekkorából sem emlékszik semmire? Próbáltam terelgetni, és addig vezetgettem, amíg ki nem lyukadtunk Svájcnál. Jaj, de kár, hogy nem értesültünk erről előbb, mondtam részvéttel a hangomban, meghívhattuk volna a svájciakat is! Élnek még egyáltalán? Nem tudom, felelte, az évek során a levelezés is megszakadt köztünk. Kár, folytattam, de a műsorban lehet, hogy majd megkérdezzük önt erről az emlékről. Szóval, egy kis átverésre sokszor szükség volt ahhoz, hogy működjön a dolog, amit aztán utóbb mindig megbocsátottak az érintettek. A felvétel estéjén beültettem a nézőtérre ezt a nőt úgy, hogy a sor egyik szélén ült ő, a másik szélén pedig a svájciak. Rég nem látták egymást, esélye sem volt annak, hogy egymásra ismernek. Majd elkezdődött a műsor, a kamera időnként megmutatta őket. A felkonferálásban elmondtam, hogy mindenkinek van karácsonyi története, mindenkié más, majd odaléptem ehhez az egykori kislányhoz, hogy mesélje el, neki melyik a legemlékezetesebb ünnepe. Természetesen előadta a svájci karácsonyok történetét. Megkérdeztem, hány éve történt mindez, emlékszik-e, mivel foglalkoztak a vendéglátói. Az interjú itt véget ér, és én újra feltettem a kérdést: kinek van még emlékezetes karácsonyi története. A svájciak közül a férfi megszólal, én „meglepődöm”, jaj, önök külföldiek, honnan jöttek? Svájcból. Közben a rejtett kamera folyamatosan mutatta a magyar nő arcát. És milyen emlékük van a karácsonnyal kapcsolatban? Hát hogy egyszer, a háború végén, vendégül láttak egy magyar kislányt. Ekkor a magyar nő odafordul feléjük, és szemmel láthatóan halálra sápad. Tessék, itt van az egykori családja, mondom neki. A nő tényleg kővé dermedt. Majd egymás nyakába borultak. El tudod képzelni azt a pillanatot? A jelenettől még mindig végigfut a hideg a hátamon. De ebben az adásban a legnagyobb szám mégis az volt, amikor három testvért hoztunk össze az Ausztráliában élő negyedikkel, ugyancsak a Vöröskereszt segítségével. A három lány itt élt Magyarországon, a fiútestvérük 1956-ban menekült Ausztráliába, és azóta nem látták egymást. Akkor negyven éve. Egy ideig leveleztek, de aztán valamiért megszakadt a kapcsolat. Az Ausztráliában élő férfinak volt egy huszonéves egyetemista lánya, aki egy évvel korábban már járt Magyarországon, és a Vöröskereszthez ment el, hogy segítsenek megtalálni édesapja testvéreit az alatt a rövid idő alatt, amíg a lány Magyarországon tartózkodott. Akkor nem sikerült, de később, amikor rátaláltak az ausztrál férfi nővéreire, engem is értesítettek erről a Vöröskereszttől. Ahogy Horváth Zoliék kitalálták ezt a találkozást, az tényleg hátborzongató volt! Meghívtuk a műsorba a három nőt, akik, ha jól emlékszem, Pápán éltek. Űristen, hogy milyen meséket kellett kitalálnom! Felhívom őket: csókolom, Friderikusz Sándor vagyok. Jaj, tényleg? Nem is hiszem el – egyikük nagyon kedves volt. Tetszik nézni a Friderikusz Show-1? Hát persze, imádom, és magát is imádom. A karácsonyi műsort szervezzük – jött a népesség-nyilvántartós duma meg a sorsolás ugye van önnek két lánytestvére is? Élnek még? Persze, hogy élnek, de egyikük már szinte mozgásképtelen. A másik testvérem meg nem különösebben kedveli a maga műsorát. Na, akkor ezzel hogy fogok megbirkózni? Az egyik mozgássérült, a másik ki nem áll engem! Világos. Rákérdeztem: egyébként hárman vannak testvérek? Nem, volt egy bátyánk is, aki ’56-ban elment apánkkal együtt, azóta nem láttuk. Talán majd jövőre össze tudunk jönni, mondta, mert hallottuk, hogy a kislánya tavaly már kerestetett bennünket. Mit mondjak? Itt is be kellett vetnem minden rimánkodási képességemet, mire rávettem a három nővért, hogy mind ott legyenek. Autót is küldtem értük. Megy a felvétel, ott vagyunk a stúdióban: újabb karácsonyi történet következik, mondom, egy ausztrál kislányé. Jól felépítettük a koreográfiát, az Ausztráliából ideutaztatott lánnyal előre kigyakoroltunk minden részletet. Fél szemmel meg a monitort lestem, hogy mikor, mire, hogyan

reagál a három nővér. Láttam, hogy két testvér szeme is felcsillant, amikor meghallották, hogy az ifjú hölgy Ausztráliából érkezett. Nem kapcsoltak rögtön? Talán azért nem, mert ezek hihetetlen dolgok. Nem hiszed el, hogy megtörténhetnek, amíg nem veled történik. Szóval, bejött a színpadra a lány, beszélgetünk arról is, hogy az édesapja mivel foglalkozik Kutató. Nincs sok pénzük, de nagyon szép életet élnek Ausztráliában. Az egyetlen bánatuk, hogy már évek óta nem találják édesapja testvéreit. Itt már mind a három lánytestvér felkapta a fejét, a rejtett kamera csak őket mutatta. Az édesapjáék hányan voltak testvérek? Négyen, feleli a lány. Na, ebben a pillanatban végképp tudatosult a három nővérben, hogy róluk lehet szó. Ilyen pillanat nincs sok az életben! Mi az édesapja neve? Megmondja. És ettől kezdve a három nővér önálló életet élt, kérés nélkül felpattantak a helyükről, és még a mozgássérült is, te még ilyet nem láttál, felállt, és lesántikált a színpadra. Egymásra borultak ők négyen, és percekig sírtak. Velük bőgött az egész nézőtér. Horváth Zoli, amikor előzetesen kitalálta, nem itt hagyta abba az ötletelést. Jött a folytatás. Az édesapja miért nem tudott eljönni, kérdezem a lánytól. Sajnos, nyakig benne van egy kutatásban, most nem tudott időt szakítani, de jövő nyáron itt lesz. Valamilyen üzenetet hozott tőle? Hogyne, mondja a lány, egy videokazettát. Persze, hogy itt volt már akkor Budapesten a lány apja is, előző este a szállodában vettük fel vele az „üzenetét”. Az volt az oka ennek a kegyes csalásnak, hogy előzetesen Zolinak eszébe jutott, hogyan fogják felismerni a negyven éve nem látott férfit a testvérei, ha nem mutatjuk meg előzetesen? Leadtuk a videoüzenetet, a rég nem látott fiútestvér „Ausztráliából” köszönti a nővéreit, megint sírás-zokogás. Lemásoltuk Önöknek a videót, mondom a műsorban a testvéreknek, hogy legyen emlékük. Kérem szépen a kollégáimat, küldjék be a kazettákat! És természetesen nem más hozta be őket, mint a bátyjuk! Na, akkor tényleg elszabadult a pokol. Én még ilyen őrületes egymásra találást nem láttam. Zokogtunk valamennyien. Még arról is elfeledkeztem, hogy a rajtam lévő szemüveg keretében nincs üveg, és én „az üvegen” keresztül törölgetem a szememet. A könnyáradat közepette pedig lekonferáltam a műsort, ezt már nem lehetett fokozni, mire elkezdett ömleni az ezüst konfetti. Látsz egy családi drámát, amit szerintem meg kellett volna hagyni úgy, ahogyan történt, már ha egyáltalán ez a nagy nyilvánosságra tartozik, ma már ebben se vagyok biztos, de nem, erre én még ráteszek egy lapáttal, percekig ömlik egy nagy adag konfetti! Ez az, amit ma már nem csinálnék. Na de ez az én fejlődéstörténetem, amiről az előbb is beszéltem. Szóval, tényleg nagy munka volt a show, mert folyamatosan, adásról adásra változott, minden egyes műsort elölről kezdtünk kitalálni. Nem úgy működött, mint közel egy évtizede a Fábry-show, hogy bejön Fábry, mond egy bevezetőt, majd következik a dizájncenter, utána két-három vendég, és egy dallal egy énekes vagy egy zenekar. Ez a konstrukció egy naponta jelentkező műsornál (ilyen Amerikában Jay Leno vagy Letterman show-ja) elmegy, heti-kétheti műsor esetében szerintem lapos és unalmas. Mi adásról adásra tökéletesen újraterveztük a Friderikusz Showkat. Belátom, ez sok munka, de ez nem volt szempont. Valószínűleg mindig is több volt bennem a becsvágy, mint a kényelem iránti igény. Például az egyik évadtól, amikor már itt volt minden világsztár és számos tematikus műsoron is túl voltunk, azt találtuk ki, hogy innentől kezdve az interaktivitás jegyében a nézőknek szánunk kiemelt szerepet. A nyitóműsorban például kapcsoltunk egy családot, hogy mondják el a show-ról a véleményüket. Lássuk tehát a Szalai családot! Kapcsolás pécsi otthonukba, Szalai apuka meg anyuka, kisfiúkkal együtt természetesen a show-t nézte, nagyon meglepődtek – vidéki színészek voltak mindannyian. A lakás igazi tulajdonosai persze

gyanútlanul ott ültek a nézőtéren, és halvány segédfogalmuk sem volt arról, hogy mi partizán módjára beköltöztünk az ő igazi otthonukba. Áldozataink elindultak Pécsről délelőtt, hogy ideérjenek a műsor kezdetére – őket is azzal hívtuk fel, hogy a sorsolás nekik kedvezett, jöhetnek nézőnek a show felvételére –, mi meg a lányukkal szövetkeztünk, hogy adja ide a lakáskulcsot. Megy a műsor, kapcsolás Pécsre a Szalai családhoz. Egyszer csak észlelik ezek ott a nézőtéren, hogy a lakás nagyban hasonlít az övékre. Persze, mert az övék volt. De nem szóltak. A színészek meg a lakásban kitűnően játszottak: Ó, milyen meglepő, hogy hozzánk kapcsoltak? Jaj, Friderikusz úr, én pongyolában vagyok, várjon már, felöltözöm, mondta az álfeleség. Kimegy, látjuk a konyhát, közben beszélgetek Szalai apukával, kérdezem, mi a foglalkozása, mi a hobbija. Rokkákat gyűjt. A lakás eredeti tulajdonosa ugyanis tényleg rokkákat gyűjtött, úgyhogy mi előzetesen megcsináltattuk a rokkagyűjteményének a pontos mását. Rosszallólag kérdeztem: rokkát gyűjt a mai modern világban? Hát milyen ízlésre vall ez? Mire ő: Friderikusz úr, egy szavába kerül! Fogta a rokkát, és szemünk láttára kivágta az ablakon. Ezek meg ott a nézőtéren még mindig nem mertek szólni, de el voltak képedve. Kérdezem tovább az álcsaládot: Péterrel mi újság – ő volt a kisfiúk. Ne is mondja, Friderikusz úr, állandóan festeget, tele a lakás az ő krikszkrakszaival. Ezzel egyidejűleg azt látod a képen, hogy a gyerek az előszobában a lakás egyik festményét összevissza mázolja – természetesen, ez esetben is reprodukáltuk az eredeti képet. Tovább érdeklődtem: És mi van ott a szekrény tetején? Hát, italokat is gyűjtünk. Melyik a legdrágább italuk? Van egy tizenöt éves whiskym, de ne vegye rossz néven, Friderikusz úr, azt nem bontanám meg! Nem hagyhattam annyiban: Most indul a műsor új szezonja, és ennek tiszteletére ön nem hajlandó kibontani a tizenöt éves whiskyjét?! Kérem szépen, hogy nyissa ki! Szalai apuka „kényszeresen” elkezdte felbontani az iszonyúan drága, tizenöt éves whiskyjét, és ennél a pillanatnál már nem bírta tovább a nézőtéren ülő tulajdonos, felpattant, és kifakadt: Ne haragudjon, de ez az én lakásom! Hát az mégsem járja, hogy minden értékemet tönkreteszik! Micsoda?! Lehívtam a férfit a színpadra, és némi értetlenkedés után megadtam magam, lelepleztem az egészet. De miért tűrték ezt a szenvedő alanyok? Mert, hogy a közönségnek tetszett, azt még értem, na de ők? Mert utóbb minden jóra fordult, ráadásul jelentős kompenzációt kaptak ezek az emberek. És mindent visszaállítottunk az eredeti állapotába: még az adásban visszaadtuk az eredeti rokkát, a tizenöt éves whiskyt, a festményt, hiszen, mondom, amikkel a műsorban visszaéltünk, azok mind csak kellékek voltak.

Ettől még nyugodtan orrba vághatott volna. Hiszen bementél a lakásába az engedélye nélkül! Hangsúlyozom: kompenzáltuk őket, ez a család például kéthetes thaiföldi luxusutazást kapott, egy ötcsillagos szállodában helyeztük el őket, de olyan is volt, aki egy új autóval lett gazdagabb attól, hogy az övét elloptuk. Egy nézőtéren ülő házaspár tizenkét éves, ütött-kopott autóját elcsentük, és tényleg egy kicsit összetörtük. Ugyanis az a műsor az autók lelkéről szólt, nevezetesen, hogy két autó szerelmes lesz egymásba. Előzetesen egy filmet készítettünk arról, hogy ezek az autók randevúzgatnak, a kiválasztott nézőnké volt a lányautó, aki egy este – megunva a parkolást – külön utakra indul. Kimentünk vele a Hungaroringre, hogy végre egyszer ő is száguldozhasson

kedvére a nagy versenypályán. Egy kaszkadőr volt a sofőr, lebújt a kormány mögé, életveszélyesen vezette az autót, csak hogy úgy hasson, mintha az magától menne. Éjszaka egyedül száguld a kicsi kocsi a kivilágított Hungaroringen, micsoda boldogság, hiszen mindig ez volt az álma. És kerítettünk hozzá egy úgynevezett fiúautót, még össze is eskettük őket. Behajtottunk velük a margitszigeti kápolnához, a fiúautóra adtunk egy cilindert és egy frakkot, a női autóra egy menyasszonyi ruhát, és a kápolna előtt egy pap, színész játszotta, összeadta őket. Majd elindultak nászútra, de menet közben ez a tizenkét éves „öregasszony” lerobban. Tényleg lerobbant. Majd ott, az országút szélén „meghalt”. Ezt az autót is megint csak a tulajdonos egyik hozzátartozójának a segítségével csentük el. A bejátszott filmen arra gondosan ügyeltünk, hogy a rendszámát végig jól lehessen látni, hogy a nézőtéren ülő tulajdonos azonnal felismerje. Na, ő például végigröhögte az egészet, miközben ott értette meg, hogy napokkal korábban miért tűnt el az autója. A végén természetesen elárultuk, hogy megvan a lányautó, sőt működik is, mi több, „saját lábán” be is jött a színpadra. A tulajdonos annyira örült, hogy még meg is simogatta. Na de, mondom én, jótett helyébe jót várj, innentől kezdve a feleségével ketten két autóval járhatnak. Nem emlékszem már, milyen autó volt a roncs, talán Mitsubishi. Egyszer csak begördült a színpadra egy másik, a legújabb típusú Mitsubishi. Elájultak, hiszen reményük sem volt rá, hogy valaha is tudnak venni egy új autót, pláne nem ilyet. Minderre persze azért voltunk képesek, mert a műsorhoz özönlöttek a szponzorok, hiszen olyan kiemelkedően magas volt a nézettség, hogy óriási volt a műsor reklámértéke is. Dömsödi az első években, amikor még együtt voltunk a cégben, azt javasolta, hozzunk létre egy reklámügynökséget, mert ilyen értelemben is jól lehetett volna kihasználni a műsor iránti felfokozott érdeklődést. De arra már igazán nem volt erőm. Ha minden munkafázisnak a közepében te vagy, a szereplők rábeszéléstől kezdve az utómunkáig, hiszen minden műsor vágását is én vezényeltem, akkor semmi másra nem marad energiád. Hét-nyolc éven át minden reggel már kilenckor bent voltam az irodában, és jó esetben hajnali fél kettő-fél háromkor értem haza. Az egy másik élet volt, de szerettem. Aztán persze egy idő után hiányérzetem támadt, és mindenáron akartam egy komoly műsort is. így kezdtem el a Másképpen beszélgetek című interjúsorozatomat. Egy-két adás kivételével szerintem nem volt különösebben érdekes vagy újszerű, de valamiért azt is nagyon sokan nézték. Három-három és fél milliós nézettsége volt mindvégig. És tényleg soha senki nem küldött el a fenébe? Nem emlékszem ilyen esetre. Ma már persze belátom, ez is egyfajta visszaélés volt a televízió hatalmával, valamint az emberek hiszékenységével és kiszolgáltatottságával, de miután a végén mindig minden jóra fordult, elnézték a stiklijeinket. Hál1 Istennek, ha az én arányérzékem nem is működött, Horváth Zolié és Fábryé mindig a helyén volt. Nemrégiben visszanéztem a Friderikusz Show-ból tíz-tizenöt adást, és meg kellett állapítanom, hogy ha most, ennyi év elteltével sugározná a televízió, akkor is abszolút a helyén lenne. Kicsit se tarthatnák korszerűtlennek, mert rengeteg innovációs erő működtette, ami mondjuk a mai televíziós műsorokra már nemigen jellemző. Egy idő után mindegyik ellustul, csak a rutinjából él, és ki tudja, miért, többnyire a rossz hagyományaira épít. A legtöbb produkció vezetője saját zsebre spórol, például gegcsapatokról már csak elvétve hallok. Hogyan jöttél rá, hogy a csapatmunka a megoldás?

Valószínűleg kevésnek éreztem magam. És elkezdtem gondolkozni, ki segíthet, kik azok, akiknek eszükbe szokott jutni valami eredeti. Kik ilyen ötletemberek? Gegcsapata Vitraynak nem volt, tehát tőle ezt a szisztémát nem leshettem el. De Amerikában elképzelhetetlen egy szórakoztató produkció tizenöt-húsz fős írógárda nélkül. Ott így hívják a gegmaneket. Mi az első gegpartikat még a Rádió Pagodájában tartottuk, aztán ahogy ránk szakadt a jómód, áttettük a székhelyünket az akkori Fórum Szálló Bécsi kávézójába. Onnan viszont egy idő után kitessékeltek bennünket, ugyanis annyira élveztük a saját ötleteinket, hogy minden kitalált poénon hatalmasakat röhögtünk. Pár hónap után megelégelte ezt a kávéház vezetője, és nagyon szépen megkért, tartsuk másutt az üléseinket, mert az egész kávéház azon bosszankodik, hogy mi milyen jól érezzük magunkat. Néha egyébként a gegpartik és a kitalált gegek sokkal jobbak voltak, mint ami azok nyomán megvalósult. De tényleg temérdek ötletünk volt, néha annyi, hogy nem is tudtuk, melyiket csináljuk meg. Például Claudia Schiffernek egy óriáshattyút csináltattunk. Akkora hattyút, mint egy ház, hungarocellből, amit kibékítettünk vörös bársonnyal, ő abban állt, miközben négy félmeztelen fiú tolta be a színpadra. Monumentális volt, már-már mintha folytatnánk a Cleopatra című film forgatását. A pénz nem számított. Nem is csodálkozom, hogy megbolondítottuk a nézőket, mert ilyet nemcsak itthon, hanem a világban sehol sem lehetett látni. Tényleg nem tudok olyan show-ról, ahol a látvány is ilyen nagyszabású lett volna. így aztán nem nagyon lehetett mellétrafálni: én lehettem akár rossz is, ha meggondolom, sokszor voltam rossz, de ez eltörpült ahhoz képest, hogy következett egy látványos produkció vagy érkezett egy világsztár. Ezektől mindig leesett a néző álla. Mennyi nézője volt a Friderikusz Show-nak? Mint mondtam, az átlagos nézőszám négymillió-nyolcszázezer és ötmillió-háromszázezer között változott. De képzeld el, hogy amikor Jockey jött a Dallasból, azt az adást hatmilliónál is többen látták. A statisztikák szerint Magyarországon körülbelül nyolcmillió ember tévézik, ez a tizennyolc év feletti korosztály. Ebből egy adott csütörtök este hatmilliónál is több a Friderikusz Show-t nézte, akkor, amikor Larry Hagman volt a vendégünk. Őt például Budapestre rimánkodni épp egy kerek évünkbe tellett. Az egyik kolléganőmmel minden héten írtunk Jockeynak, illetve a titkárnőjének egy-egy levelet. Hónapokig a fülük botját sem mozdították. De mi rendületlenül csak tovább írtuk ezeket a leveleket. Nyilván, amikor már tűrhetetlennek és vérfagyasztónak ítélték az erőszakosságunkat, Jockey titkárnője egy alig udvarias faxban megköszönte az érdeklődést, és azt ígérte, ha majd a művész úr Európában jár, nem feledkezik meg rólunk. Mi nem értük be ennyivel, továbbra is küldtük a leveleket. Épp egy éve tartott ez a többnyire egyoldalú viszony, amikor az egyik reggel egy fax várt az irodában azzal, hogy Jockey Prágában tartózkodik, ebben és ebben a szállodában, próbáljuk meg, talán most el tudjuk csábítani Budapestre. Mint az őrült, hívtuk a prágai hotelt, mondják ám, hogy Larry Hagman körülbelül fél órája kijelentkezett. Nem tudják, hova ment? Nem Budapestre véletlenül? Hát, volt szó Budapestről, néztek repülőjáratot is oda, de hogy végül hová indultak, azt nem tudják. Felhívtam Ferihegyet, hogy aznap mikor érkeznek gépek Prágából. Megmondták, de arra természetesen nem voltak hajlandók, hogy megnézzék, rajta van-e az utaslistán Larry Hagman és felesége. Telefonáltunk a határőrségnek, egyenként minden szóba jöhető határállomást végighívtunk, ahol az országba be lehet lépni Prága felől. Ők is azt mondták, a belépők adatairól nem adhatnak felvilágosítást. Hát akkor, gyerekek, mondtam a többieknek, szánjuk rá ezt a napot, vagy sikerül, vagy nem. A stáb tagjai között felosztottuk a budapesti elegáns szállodákat, és mindenki beült egy-egy hotel recepciójához. Arra gondoltam, ha Larry megérkezik, nyilván nem egy névtelen kis

hotelben fogja meghúzni magát. Egyikünk ott volt a Hiltonban, a másik az Intercontinentalban, én a Kempinskiben. Szerencsére akkor még csak négy-öt nívós szálloda volt Pesten. Abban maradtunk, hogy ha esetleg bármelyikünk meglátja őket, beszól a szerkesztőségbe, és Edit, a titkárnőnk értesíti a többieket. Mobiltelefon, ugye, akkor még nem létezett. Képzeld, este hat körül fölhív Edit, hogy Szabó Andrea üzeni, a Hiltonba megérkezett Larry Hagman a feleségével. Taxival fölszáguldottam a Hiltonba, Hagmanék akkor már a szálloda kávézójában ücsörögtek. Andrea egy percig sem tévesztette őket szem elől, végig a nyomukban volt, nehogy előttünk valaki más esetleg rájuk találjon, miközben mi már egy éve üldöztük a pasit. Odaérkezve, megszólítom: Larry! Mire ő: Ó, Sándor! Mintha már ezer éve ismernénk egymást. Honnan tudod, ki vagyok? Ne viccelj, mondja, miattad jöttem Budapestre, hiszen egy éve írogatod a leveleket, hogyne tudnám, ki vagy. De miért nem írtad meg előre, hogy jössz? Azt hitted, hogy Budapest egy falu?! Biztos voltam benne, hogy megtaláljuk egymást, felelte magabiztosan Larry Hagman. Meglehetősen laza pasi volt, igazi amerikai. Nem kell mondanom, rosszkor érkezett, ugyanis már fel volt véve a soron következő show, újabb felvétel pedig csak tíz nap múlva volt esedékes. Azt nem tudta megvárni. Mit volt mit tenni, felépítettük a díszletnek azt a részét, amelyben a vendégek ültek, és erre az alkalomra külön közönséget toboroztunk egy szociális otthonból meg egy középiskolából. Rögzítettük a műsort ripsz-ropsz, és annyira megkedveltük egymást, hogy itt maradt még három-négy napig. A MOL-nak még egy reklámfilmet is elvállalt. A végén pedig az egész stábot meghívta magához Amerikába, amit én komolyan is vettem, és amikor két évvel később Los Angelesben jártam, szó szerint felmentünk hozzá. Folyamatosan azt mondogatta, ő sasokkal lakik. Azt hittük, hülyéskedik. Képzeld el, Los Angelestől olyan száz-százötven mérföldre tényleg egy hegy legtetején élt. Csak egy óráig tartott az út egy nagyon szűk szerpentinen, amely a házához vezetett. És tényleg, Jockey háza fölött folytonosan ott köröztek a sasok! Legalább tíz-tizenöt, egész nap, alig négy-öt méterre a terület fölött. Épített nekik egy úgynevezett sas-leszállópályát a kertben, és etette őket. Ott laktam nála két napig. De később meghívtuk a műsorban Samanthát is a Dallasból, vagyis Linda Grayt. Ebben Jockey sokat segített. Linda komoly színésznő, minden évben elvállalt egy szerepet a bécsi angol nyelvű színházban. Ezt Jockeytól tudtuk, és miközben ő Linda Gray figyelmébe ajánlott bennünket, januártól elkezdtünk levelezni Samanthával, hogy ha májusban-júniusban itt tartózkodik Európában, mi is számítanánk rá. Könnyen igent mondott. Nagyon készséges volt akkor is, amikor a forgatás során mindenfajta ötlettel bombáztuk. Azt találtuk ki, hogy összekeverjük a Dallast és a mi magyar Daliásunkat, azaz a Szomszédokat. Már csak azért is, mert ez egy kis újabb fricska lehetett Horváth Ádámnak. A Szomszédok az őrmezei lakótelepen játszódott, mi kibéreltünk Samanthának egy óriási nyitott Cadillacet, és bár szakadt az eső, Samantha ezzel hajtott be a lakótelepre, hogy szétnézzen a Szomszédoknál. A magyar teleregény egyik főszereplője volt Lenke néni, aki egy lakótelepi ABC-ben dolgozott. Samantha a Cadillacből kiszállva bement a ABC-be, és Lenke nénit kereste. El tudod képzelni ezt az őrületet? Hogy Samantha a Dallasból Lenke nénit keresi a Szomszédokból. Érdeklődött a járókelőktől, az ABC dolgozóitól, hogy merre találja. A gyanútlan emberek valósággal kővé dermedtek, amikor meglátták Samanthát itt, az őrmezei lakótelepen. Aztán becsöngetett abba a házba is, ahol hétről hétre a Szomszédokat forgatták. A következőket mondta a kaputelefonba: Samantha vagyok a Dallasból. A kilencedikről visszaszólt egy nő: Halló, ki az? Megismételte: Samantha vagyok a Dallasból – ennyit megtanítottunk neki magyarul. Tudja, kivel szórakozzon, felelte ingerülten a lakó, mire én léptem a kaputelefonhoz: Friderikusz Sándor vagyok, itt forgatunk a lakótelepen Samanthával. Milyen Samanthával? Önök nem szokták nézni a Dallast? Dehogynem! Hogy itt van Samantha?! Végül is a hölgy felhívott a lakásába bennünket, ahol úszott minden a vasárnapi

ebéd után, és nem tértek magukhoz, amikor az ötven négyzetméteres panelban Linda Grayt köszönthették. Minderről egy nagyon szellemes filmet forgattunk. Mondanom sem kell, Horváth Ádám, mint a Szomszédok forgatókönyvíró-rendezője, nem járult hozzá ahhoz, hogy a Szomszédok akár egyetlen szereplőjével is összehozzuk Samanthát. Mondod, hogy ezt is levittétek a Balatonra, meg azt is. Ezzel is jóba lettetek, meg azzal is. Hogyhogy nem maradtak meg ezek a kapcsolatok? Volt, akivel pár évig megmaradt, volt, akivel nem. Sophia Lorennel például még két-három évig szoros kapcsolatban voltunk. De akkor kicsit megbántódott, amikor valamit akartam kezdeni a tokámmal, és megkértem, hogy adjon tanácsot, kik a jó plasztikai sebészek Európában. Mire ő határozottan azt felelte a faxomra, hogy életében nem látott plasztikai sebészt, miből gondolom, hogy tud segíteni. Valószínűleg el kellett volna hinnem ezt neki... Úgyhogy amikor a fia itt, Budapesten tartotta az esküvőjét, már nem kaptam meghívást erre. De hogy a kérdésedre általában válaszoljak: ezeket a kapcsolatokat ápolni kellett volna, nekem pedig erre nem volt időm, a vonat robogott velem tovább. És valószínűleg ott kellett volna élni, ahol ezek a sztárok élnek, hiszen az övék egy nagyon zárt világ. Meg engem talán az is nagyban akadályozott, hogy igen sok hiányossággal beszélem az angolt, márpedig aki a nyelvéből él, nagyon nehezen tűri, ha nem tudja magát kifejezni olyan választékosán, mint az anyanyelvén. Cindy Crawford és Robin Williams egy nyelvet beszéltek. Én egy másikat. Amikor idejönnek, iszonyúan kedvesek, valóban úgy tesznek, mintha személyes kapcsolat fűzne össze minket, mintha örök életre szóló barátságot kötöttünk volna. Cindy 1997-ben járt nálunk, én azon a nyáron is kimentem New Yorkba. Mondta, hogy ő is ott lesz, menjünk el a barátja – azóta már a férje – Sky nevű klubjába. Ez egy meglehetősen liberális amerikai klubhálózat. Egy hónappal később, amikor már New Yorkból felhívtam, lelkesen üdvözölt, elvitt egy musical bemutatójára, és utána ebbe a klubba. Már-már azt hihettem, barátok vagyunk. Egy évvel később aztán Los Angelesben voltam, megint írtam neki: ebédeljünk együtt, ajánlotta, és az ebédre magával hozta az anyukáját meg a nagynénjét. Tehát a családjával is összeismertetett. Eltelik egy újabb év, újra ott vagyok Los Angelesben, küldök neki egy üzenetet. Még csak nem is reagált rá semmit. Ugyanis már nem fűződött hozzá érdeke. De ezen nem kell megsértődni, ezekben a körökben szinte ez a természetes. Ha engem meghívnak, mondjuk Szibériába, fizetnek a fellépésemért nyolcvanezer dollárt, persze hogy elmegyek, bizonyára kedves is vagyok, és ha a szibériai szerkesztő eljön Budapestre, talán egyszer még vacsorázni is elviszem, de nem valószínű, hogy hosszan ápolom a barátságot.

Ezekkel az emberekkel szemben sose voltak gátlásaid? Különösen hogy nem nagyon beszélted a nyelvüket. Azért nem egészen így van, mert ha például francia vendégek érkeztek – Catherine Deneuve, Gérard Dépardieu, Alain Delon – rajtuk gyakorolhattam a francia tudásomat. Angolul pedig voltak úgynevezett típusmondataim, amikkel jól el tudtam boldogulni. De nehogy azt hidd, hogy Lollobrigida remekül beszél angolul! Gyakran a szinkrontolmács se értette, hogy mit mond. Úgyhogy a felvételre olasz tolmácsot kellett fogadni mellé. Gyerekkoromban egyébként ő volt a nagy álmom! Láttam őt Vitrayval és Antal Imrével az egyik szilveszteri műsorban, még a hetvenes évek elején. A Friderikusz Show-ba Lollo is eljött,

amikor hívtuk, csak közben kicsit megöregedett. Előre figyelmeztettek rá, hogy meglehetősen rideg nő, nemigen lehet közel férkőzni hozzá. Azt találtuk ki, hogy egy speciális szöveggel íratunk neki és magamnak egy közös dalt a Ciao, ciao bambina dallamára. G. Dénes György volt a zseniális szövegíró. Na, megérkezett Lollo a próbára, tényleg olyan volt, amilyennek lefestették, még csak rám se nézett. Tartunk egy próbát, művésznő, mondtam neki igen határozottan. Itt ez a lépcsősor, ön ezen fog lejönni, megvárja, amíg az ajtó szétnyílik, megáll ott, számol magában, egy-kettő-három-négy-öt, majd elindul a zenére, és közben énekel: Ciao, ciao, o, Sandro, imádlak én, te voltál nékem a legszebb remény – olaszul persze. Mire a nő: Álljon meg a menet! Én nem jövök le semmiféle lépcsőn, nem énekelek már tizenöt éve, és itt sem fogok, egyáltalán, nem tanulok meg semmit. Ó, művésznő, ez itt egy show, itt mindenki csinál valamit, így jött be Sophia Loren is – érveltem. Nem érdekel se Sophia Loren, se senki. Hűha, mondom a menedzserének, itt baj lesz, a szerződésben az áll, hogy produkció is van a fellépti díjban, ami mégiscsak harmincezer dollár volt. Félrehívta a szupersztárt, kis tanácskozás következett. Visszajönnek: Mit kell tehát Lollonak csinálnia? Megmutatom. Fölmentem a lépcsőre, pózba vágtam magam, és hihetetlen riszálással lejöttem a lépcsőn. Azt hiszem, ezzel nyertem meg magamnak. Pukkadozott a röhögéstől. Te vagy maga a diavolo, mondta, az ördög. Mondom, lehet, de akkor még egyszer: Ciao, ciao, o, Sandro. De ki az a Sandro, kérdezte. Hát én, ki más! A nő nevetett is meg bosszankodott is, végül megcsinált mindent, amit kértem. Utána a közönség teleszórta a színpadot a kellékesünk által megvásárolt ötszáz szál rózsával. Na, az már nagyon tetszett neki. Felvétel előtt még megpróbáltam oldani a hangulatot, úgyhogy bementem az öltözőjébe. Épp festette a szemét. Leültem mögé a kanapéra. Tessék elképzelni, mondom, ön meg az én anyukám pont egy évben születtek. Aha, sziszegte alig hallhatóan a foga között. És az is milyen érdekes, fűztem tovább a szót, hogy az ön fia meg én szintén egykorúak vagyunk! Hátrafordult: Na jó, most már elég legyen! Szóval, rengeteg nagy sztár volt itt, Jean-Claude van Damme például a legjobb korszakában, amikor a leginkább a topon volt. Szerettem azt az időszakot, mert nagyon változatos hét-nyolc évünk volt, szinte napról napra más és más feladatokkal, de egyszer csak eluntam. A hazai híres emberek egyre kevésbé érdekeltek, a világsztárok többsége, legalábbis akiket nagyon akartam, már megvolt. Azt egyébként nagyon bírtam, hogy a fellépések előtt ezek az úgynevezett világsztárok is kivétel nélkül be voltak rezelve. Gyakran még én bátorítottam őket. Ebből a szempontból épp olyanok voltak, mint amilyenek mindannyian vagyunk. Érdekes, hogy nem te féltél. Egy idő után már tényleg nem. Az elején persze rendesen tele volt a nadrágom, amikor az első külföldi világsztár, Brigitte Nielsen érkezett a műsorba. Tudod, ki az? Sylvester Stallone felesége volt, egy magas, szőke, dán nő, hosszú combú, nagy mellű, egy ősnőstény. Hát, az nem volt semmi! Ő aztán rángatott jobbra-balra, pörgetett, forgatott magán. Egyáltalán, hogy mertem gondolni a világsztárok meghívására, azt Brigitte Nielsennek köszönhetem. Ő egy krémet jött reklámozni Budapestre, és a menedzsere, aki magyar származású volt, és ismerte a műsorunkat, felhívott, hogy ha tudok fizetni pár ezer dollárt, Brigitte szívesen jön a show-ba. Pénzünk még nem nagyon volt, világhírességre gondolni sem mertünk, de kétezer dollárt valahogy összekapartunk. így lett minden idők legolcsóbb világhíressége Brigitte Nielsen. De felnyitotta a szemünket, elmesélte, hogy a világban van néhány kitűnő ügynök, akik bárkit meg tudnak szerezni a show számára, csak pénz kérdése az egész. Hát, ha ez nem is egészen így volt, de mindenesetre a pénz és az alaposság meghozta a gyümölcsét. Sokszor egy-egy világsztár érkezése előtt én magam mentem el a szállodába ellenőrizni, hogy minden rendben van-e, olyan-e

a szoba, amilyennek elképzeltük, még azt is megnéztem, kényelmes-e az ágy, tiszta-e a bérelt limuzin, nem járta-e át a dohányszag, szóval, volt mit tenni bőven. De hat-hét év után tényleg eluntam. Lehet, hogy megöregedtem, lehet, hogy túl intenzíven értek az élmények. Mindenesetre ennyi év távolából nagyon jó visszaemlékezni a nagyon sok élményre és a sok, tényleg kitűnő személyiségre, akiket ennek révén megismerhettem. Itt volt például Mia Farrow, aki egykoron Woody Allen felesége volt. Egyébként vele nagyon könnyű volt beszélgetni, ömlöttek belőle a sztorik, szinte minden kiderült házsártos férjéről. Ugyan amikor együtt éltek, akkor is külön laktak, a Central Park két oldalán. Woody Allen betegesen irtózott a telefontól, ezért szinte soha nem is használta. Mia Farrownak főznie kellett rá, és amikor delente elkészült az ebéddel, kötelező volt kifeszítenie egy nagy lepedőt a teraszán, és ráírni, hogy az ebéd készen van, jöhetsz. De ezt is mindennap más-más formában kellett megfogalmaznia, hogy nehogy kétszer ugyanazt a lepedőt használhassa Mia Farrow. Woody Allen pedig a túloldalról távcsővel kukkolta az asszonyt. Vagy a másik történet, amin jókat mulattunk: a filmrendező tizenegyszer bontatta fel a zuhanyzófülke vízelfolyóját, mert nem volt eléggé a fülke szélén ez a rácsos szerkezet, márpedig ha középtájon helyezkedik el, állította Woody, a kialakított lejtés miatt ő folyamatosan a rács felé csúszik, és ez őt a tisztálkodásban zavarja. Mia egyébként végig fotózott a műsor alatt. Nem volt olyan pózom és arcom, amit ne örökített volna meg. Majd két hét múlva fellépett New Yorkban, David Letterman esti show-jában, és képzeld, elmesélte, hogy most jön egy ugyanilyen show-ból Budapestről, és előrántotta az összes fényképet rólam. Gyakorlatilag David Letterman műsorában budapesti élménybeszámolót tartott. A műsort aztán elküldte kazettán. De ez esetben is kiderült, hogy mi mennyire nem számítunk. Én akkor már évek óta vágytam rá, hogy New Yorkban járva bejussak David Letterman show-jára, megnézni, hogyan készül. Az amerikai showmanek közül ő volt a kedvencem. A műsorai alapján nagyon eleven agyú fickónak képzeltem, ő találta ki, hogy műsor közben kapcsoljanak ki valahová, mondjuk egy bárba, és szólaltassanak meg civileket. És amikor pár héttel később New Yorkban voltam, és megpróbáltam arra hivatkozva jegyet szerezni David Letterman műsorára, hogy nemrégen együtt léptem fel, igaz, én fotók formájában, Mia Farrow-val, a pénztárosnő csak mosolygott, és elhajtott. Hiába telefonálgattunk, szóra sem érdemesítettek. Ennek ellenére néhány ötletért hálás vagyok Lettermannak. A kapcsolgatásokat én is átvettem, például az egyik show-ban kapcsoltuk a Nyugati pályaudvar előtti teret, és megszavaztattam a járókelőkkel, hogy milyen táncot lejtsek Kuncze Gábor feleségével, aki éppen akkor volt a stúdióban a vendégem. Ugyancsak ilyen kapcsolással indítottunk el egy évadot – elképesztő, miket megcsináltunk! –, amikor egy Méri Csaba nevű nézőnket váratlanul kiküldtük Hawaiira. Ez a történet sincs meg neked? Nekem, mint mondtam, semmi sincs meg, én ezt az egészet most hallom először. De ki az a Méri Csaba? Egy néző, egy majd kétméteres pasi. Azt vettük a fejünkbe, hogy a következő évadot speciális módon indítjuk: a felvétel estéjén kikapcsoltunk az EMKE-hez, a Corvin Áruház elé, ahol már nagy tömeg gyűlt össze, mert előzetesen meghirdettük, hogy onnan indul a Friderikusz Show. Több ezer ember volt ott. A helyszínen lévő kamerát és operatőrt én mozgattam a stúdióból. Körülbelül a negyedik-ötödik pasinál megállítottam az operatőrt. Kérdeztem tőle, ő kicsoda-micsoda. Mondja. Útlevele van? Nincs. És vízuma Amerikába? Pláne nincs. Van-e kedve most azonnal elutazni Hawaiira? Hová??? Szegény, nem is értette mit beszélek. A civil világ

reagálása az abszurditásokra különösen nagy siker volt. Ő bambán értetlenkedett, miközben az emberek ordítoztak körülötte, hogy nekik van útlevelük is és vízumuk is, ők szívesen elindulnának akár azonnal Hawaiira. Nem, én csak ragaszkodtam ehhez a langaléta palihoz. Ő meg hajtogatta, hogy semmije sincs az utazáshoz. Na, akkor jött az én „csodatevő” képességem: Fényt a Corvin Áruházba! Abban a pillanatban egyszerre kigyúltak a sötétbe borult áruház fényei – ezt előző este legalább huszonötször elgyakoroltuk. Az épületet körberaktuk katonai reflektorokkal is. Kiadtam a következő vezényszót: Nyíljanak az ajtók! Az ajtók kinyíltak, és ott ült bent egy-egy asztalnál három ügyintéző. Az amerikai nagykövetség konzulja – ezt képzeld el! –, a Belügyminisztérium útlevélosztályáról egy tisztviselő, és a repülőjegyet adó utazási iroda alkalmazottja. Elkezdődött a nagyon gyors ügyintézés, miközben én a stúdióból beszélgettem a kiválasztott Méri Csabával. Egy feltétele van az utazásnak, mondtam, már haza sem mehet. Kivel él? Az édesanyámmal, felelte, de szeretne a barátnőjének is szólni arról, hogy pár napig nem lesz. Maximum telefonon hívhatja fel őket, mondtam neki. Kapott egy készüléket, és maga volt az őrület, amikor felhívta az anyját, és csak annyit mondott: Megyek Hawaiira! Mindenki dőlt a röhögéstől. A barátnője meg nyilván balhézott, ki vesz be egy ilyen mesét: Hidd már el, hogy Hawaiira megyek, Friderikusz úr adott egy repülőjegyet, magyarázkodott. Tényleg a dolog abszurditásában volt a jelenet ereje. De olyan presztízse volt a show-nak, hogy el tudtuk intézni azon nyomban, hogy útlevele és vízuma legyen a pasinak, pedig a vízumot csak az Egyesült Államokban adhatták ki. Amíg folyt az ügyintézés, körbejártuk az áruházat, amelyet előzetesen telepakoltunk nyári holmikkal, és ezekből összeválogatott egy komplett útravalót. Mire végeztünk, megvolt a vízum és az útlevél. Beállt egy limuzin az áruház elé, és már röpítette is ki a férfit Ferihegyre. Egy probléma volt csak, hogy este tízkor már nem volt járat Amerikába, viszont én ragaszkodtam ahhoz a műsorvégi záróképhez, hogy emberünkkel felszáll a gép a kivilágított kifutópályán. Nem érdekelt, nem maradhat itthon, este tízkor gépre kellett szállnia! így aztán szegény, úgy ment Hawaiira, hogy előbb elutazott Frankfurtba, onnan Rómába, onnan New Yorkba, majd Los Angelesbe, és végül Hawaiira. Viszont utána ott volt tíz napig, és visszafelé már csak a szokásos két átszállással jött. Persze meghívtuk a következő show-ba, ő volt a fő vendég, hogy mesélje el, milyen volt a repülőn, Hawaii érintésével. És milyen volt? Esküszöm, láttam rajta, hogy kulturális sokkot kapott. Megkérdeztem tőle, hol járt már életében. Volt a Magas-Tátrában és még valahol, itt a szomszédban. De tudod, mit jelentett ez szervezésben?

Tudom, embertelen munka. Ugye? És most csak tényleg néhány történetet meséltem el, de legalább százötven hasonlót lehetne! És ezzel egyidejűleg mentek folyamatosan a három-négy témából álló talkshow-k, azokat is ki kellett találni, előkészíteni, megszervezni. Ezt három kollégámmal együtt csináltuk. Kijelöltük a témákat, és hol hirdetés alapján, hol meg ismeretségi körben igyekeztünk vendégeket toborozni. Amikor már volt ötven-hatvan jelentkezőnk, egy előszűrés után a három szerkesztő kiválasztott közülük harmincat, és velük már egytől egyig előzetesen én beszélgettem. Nem többet, mint öt-öt percet, és ha jól adták elő a történetüket, ha láttam bennük elég fantáziát,

bekerültek az adásba. És ez csak egy téma volt a három-négy közül! Üzemszerű termelés folyt, mondhatom. A stábod hány emberből állt? A talkshow-t, tehát ezt a tematikus műsort három szerkesztővel együtt csináltam, a Friderikusz Show szerkesztősége legfeljebb öt emberből állt. Persze ezen felül volt a gyártási részleg. Nekik is szép számmal adtam munkát. Például amikor 1997 decemberében a már korábban említett Friderikusz-gyerekshow-t csináltam, éppen fent volt egy Szojuz űrhajó a világűrben, amely bizonyos időszakonként elhaladt Magyarország fölött. A fejembe vettem, hogy a gyerekek a show-ban kérdezhetik az űrhajósokat. A gyártásvezető azonnal ellenkezett: Ez képtelenség, ez nem fog menni! Egyébként az egész magyar televíziózásban a mai napig ez jellemző. Mindig mindenre az első reakció az volt, hogy „nem”. Ebben az egyben professzionális a magyar televíziózás! Egy idő után kénytelen voltam egy speciális szabályt bevezetni, hogy ha a gyártási stáb bármely tagja „nem”-mel kezd egy mondatot, az illető gázsijának a húsz százaléka ugrik. Tehát, mondom a stábértekezleten: kapcsoljuk a Szojuz űrhajót. Hát nem... kezdte volna az ötlet negligálását a gyártásvezető, de mivel szúrósan ránéztem, így folytatta: Hát nem... tudom, Sándor, melyik a jó megoldás, a NASA vagy Bajkonur? Döntsétek el, mondtam, két hónap van rá. Elkezdtek lázasan dolgozni, kiderült, Bajkonur nagyon drága, a kapcsolásért kétszázezer dollárt kértek volna. Ötvenmillió forint, ez vállalhatatlan. Megpróbálták a NASA-t, ott harmincvagy negyvenezer dollárért álltak rendelkezésünkre. Még lealkudtam belőle valamennyit, és megkötöttük a szerződést. Egy baj volt, hogy a hang és a kép más-más sebességgel érkezett. Hogy fog az kinézni! Hát majd utóbb, az utómunka során összehúzzuk a hangot meg a képet, ajánlották a szakemberek. Az nem megoldás, szétveri az egész beszélgetést, a gyerekek képtelenek lesznek figyelni rá, mert azzal lesznek elfoglalva, hogy egészen mást hallanak hangban, mint ahogy az űrhajósok szája mozog. Három nappal a felvétel előtt már elindult a tévében a show-t beharangozó előzetes: kapcsolni fogjuk a gyerekeknek a Szojuz űrhajósait. Egyszer csak Edit, a titkárnőm szól, hogy telefonon keres egy pasi, aki ugyan kicsit buggyantnak tűnik, de azt mondja, tudna segíteni abban, hogy jó minőségben kapcsolhassuk az űrhajót. Ugyan már, legyintettem, mi a jó büdös francot tudna segíteni, hajtsd el! Két óra múlva megint telefonál az illető, hogy itt van az Astoriánál, közel az irodánkhoz, hallgassam meg, ő az egészet el tudja intézni egy diplomatatáskából. Jézusmária, egyéb se hiányzik, két hónapig szívunk itt Bajkonurral meg a NASA-val, és ez majd egy diplomatatáskával elintézi! Ugyan már, hagyjuk egymást békén! De a pasi másnap is jelentkezett. Jó, jöjjön, adtam meg magam, úgyse szabadulok tőle. Megjelent egy első látásra eléggé konfúznak tűnő ember. Amatőr csillagász, mutatkozott be, rendszeresen szokott beszélgetni a Szojuz űrhajósaival. Miután a felvételeit megmutatta, megismertetett a technikájával is. Kimentünk az iroda teraszára, ahol felnyitotta az ütött-kopott diplomatatáskáját, és kihúzott belőle egy antennát. Most mit csinál, érdeklődtem. Mindjárt beszélni fogok az űrhajósokkal. Most? Igen, mindjárt ide érnek a fejünk fölé. És képzeld, pár perc múlva tényleg elkezdtek beszélgetni! Tudnak erről az oroszok, érdeklődtem. Senki, ez tilos! Na de akkor hogyan lesz ebből műsor? Hát úgy, ajánlotta, hogy a felvételen ennek a technikának a segítségével beszélgetünk, ez esetben nem fog elcsúszni a kép meg a hang, mert nem kell megjárnia ezeknek a NASA központját, viszont ez nem is tud lelepleződni. Milyen igaza volt! És ez a nagyon szerény ember tényleg összehozta a kapcsolást a Szojuzzal. Revelatív élmény volt! Ezek a magyarok, hogy mikre képesek?

Az újságok soha nem írtak jót a show-ról? Legfeljebb nagy ritkán. A bogárevéses-herelehúzásos show-kat ki nem állták, és utána is csak attól enyhült a megítélésünk, hogy voltak ezek a családegyesítéses, meg hasonló, tehát az emberi lelkeket megérintő próbálkozásaink. De olyan soha nem volt, hogy felsőfokon beszéltek volna a Friderikusz Show-ról. Épp az ellenkezője volt a divat. Ha ugyanezt, teszem azt Angliában vagy Amerikában csinálom, folyamatosan kaptam volna a televíziós nagydíjakat. Amerikában már legalább tizennégy Emmy-díjam lenne, mert ezek a programok elképesztően sok újítást hoztak a hazai televíziózás világába. Itt viszont a műsor megelőzte a korát, ami korántsem pozitív, inkább ma már sajnálattal veszem tudomásul. Ha ez a show például 2000-ben indul, már meg lett volna a beágyazottsága, hiszen a bulvárlapok akkorra megteremtették a saját piacukat, a kereskedelmi televíziókban pedig már láthatták a nézők a különböző show-k karikatúráit, tehát már tudta az egész ország, hogy létezik populáris kultúra. így viszont azt mondták, hogy populáris kultúrának olcsó, az elitkultúrához meg köze sincs. Mind a mai napig jócskán találkozom olyan, leginkább a véleményformáló értelmiség köreibe jegyzett emberrel, aki még ma is azt mondja, hogy ő soha nem nézte a Friderikusz Show-t. Ők ezzel igyekeznek megkülönböztetni magukat, én meg csendesen mosolygok rajtuk. Az biztos, hogy nem volt a helyén a műsor. A show megszűnésének tízéves évfordulóján, azaz 2007-ben jutott eszembe, hogy a Magyar Televízió igazán leadhatna belőle egy válogatást. Állítom, hogy ma egészen más szemmel nézne rá mindenki, és rengeteg minden még ma is a helyén lenne benne. Sok minden meg, persze, nem. De ebből a retrosorozatból nem lehetett semmi, mert ugye korábban összevesztünk Rudi Zolival, aki akkor még az MTV elnöke volt. Állítom, hogy ha megcsináljuk ezt az ismétlőválogatást, a nézők követelték volna, hogy ismételjék meg mind a hat évadot, a több mint százötven műsort, amely annyival színvonalasabb, gazdagabb volt, mint amit ma szórakoztatás címén eladnak nekik. Én elismerem, mondjuk, Fábry Sándort, meg az ő showderét is. Unom, de elismerem. Noha legalább már három éve nem nézem, mert ki nem állom a politikai felhangjait, amelyek abban az értelemben a show műfajával teljesen összeegyeztethetetlenek, amely értelemben ő használja. Ahol ezt a műfajt ismerik és komolyan csinálják, ott kizárt, hogy ilyen tetten érhető pártszolgálattá silányítsák. Természetesen ott is gyakran előfordul, hogy belecsipkednek a politikusokba, de mindenkibe egyformán. Ha valaki ilyen nagyon elhiszi magáról, mint Fábry, hogy ő a politikai megmondó ember, hogy az ő szava perdöntő lehet, ott valami szereptévesztésnek kell lennie. Emiatt is eluntam a showdert, meg az évek óta változatlan kliséi miatt is. Ötlettelen, sablonos, kiszámítható, és a kiszámítható műsorok engem nem érdekelnek. De a nézők jelentős részét sem, hiszen míg Fábry tíz évvel ezelőtt két és fél-három millió nézőt mondhatott a magáénak, most már az is jó eredménynek számít, ha másfél millióan nézik. A legutóbbi adását, ahogy valamelyik lapban olvastam, egymillió-hatvanezer ember látta, miközben folyamatosan azt hirdetik magukról, hogy a legnézettebbek. Pedig régen utánozhatatlan volt Fábry humora, fergeteges az asszociációs képessége, nagyon speciális a szókincse, és ez máig nem múlt volna el, ha nem az indulata és a dühe fűtené. Csak hát ő már nem szórakoztatni akar, hanem a világot megváltani és helyretenni, persze úgy, ahogy ő azt elképzeli. Ha csütörtök esténként véletlenül rátéved a távkapcsolóm, két percnél nem nézem tovább. Pedig engem minden televíziós műfaj és műsor érdekel. De Sanyinak későn jött a siker, aztán nagyon beleélte magát ebbe, van egy olyan érzésem, hogy megőrjítette a rengeteg pénz is, amit keresett, és ma már csak önmaga legrosszabb paródiája. Nagyon nagy kár érte.

Ő hogyan lett a gegcsapat tagja? Huszonöt-harminc évvel ezelőtt a Petőfi rádiónak volt egy ifjúsági műsora, az Ötödik sebesség. Fábryra akkor figyeltem fel, amikor Miskolcról egy büntetőperről tudósította az Ötödik sebességet. Ha jól emlékszem, egy olyan fiú ügyét tárgyalták, aki leszúrta a rendszeresen garázdálkodó apját. Talán az első ilyen bűncselekmény volt, amely nyilvánosságra került. Fábry megfigyelőként ment Miskolcra, és emlékeim szerint egy nagyon szubjektív tudósítást adott a tárgyalásról. Szuggesztív és kiváló anyag volt, feltűnt, milyen plasztikusan adta vissza a tárgyalóterem hangulatát. Utánajártam, hogy ki ez a fickó. Kiderült, főállásban a Filmgyár dramaturgja. Amikor aztán elindult a Friderikusz Show, úgy gondoltam, kipróbálom. Nem a legelején, de az első adások után már hívtam hozzánk dolgozni. Nagyszerű ötletei voltak, és mondhatom, egy idő után érzelmileg is közel kerültünk egymáshoz: a nagy hangja mögött egy esendő és tisztességes ember rejlett. Az egyik történet, amely most róla az eszembe jut, abból az időszakból való, amikor már elkezdett pénzem lenni. Valóra akartam váltani egy régi álmomat: nagyon vágytam egy gesztenyebarna, hasított bőr félkabátra. Mindenki azt mondta, hogy Milánóba kell elmenni, mert ott hatalmas a választék az ilyen kabátokból is. Amikor megvolt a pénzem, repülőre ültem. A sors kezét láttam abban, hogy a szálloda utcájában, tehát ahol laktam, attól három sarokra ott állt egy üzlet, amely kizárólag hasított bőrre szakosodott. Minden árujuk hasított bőrből volt, a dzsekiktől a csizmákig. És természetesen ott volt a kirakatban háromféle fazonú gesztenyebarna férfikabát, persze vagyonokért. Arra még nem volt pénzem, amelyik a legjobban tetszett, ezért egy dzsekit vettem meg. Már abban utaztam haza Milánóból. Keddenként volt a gegpartink, és én aznap este a gegcsapat ülésére egyenesen a repülőtérről érkeztem, már az új dzsekimben. Fábry sóvárgó szemmel kérdezte: Ezt meg hol vetted? Elmeséltem. Neki is olyan régi vágya egy ilyen kabát! Neked is? Nekem is. Ezt jól megbeszéltük, és a gegparti során, amely ugye hat-hét-nyolc órát is eltartott, újra meg újra visszaterelődött a szó a dzsekire. Aztán a következő találkozónkon Fábry megint szóba hozta, hiszen akkoriban állandóan ebben jártam. Neki soha nem lesz ennyi pénze, hajtogatta. Egy pillanatra megláttam a szemében a beteljesületlen vágyat, és bármilyen fájdalmas volt, levettem magamról ezt a dzsekit, és nekiadtam. Ha nem tévedek, még három-négy évvel ezelőtt is abban volt, noha egy körülbelül tizennégy-tizenöt éves kabátról beszélünk. De arra is emlékszem, hogy miközben nekiadtam, meghasadt a szívem. Miért váltatok meg egymástól? Ha jól emlékszem, Fábry négy évig volt a gegcsapat egyik oszlopa, de volt valami, ami egyre jobban feszélyezett vele kapcsolatban. Általában késett a megbeszélésekről, és ilyenkor kezdetben nagyon viccesen, aztán már csak félig-meddig viccesen azzal ült neki a munkának: Na, akkor induljon meg a zsidó-keresztény párbeszéd. Én természetesen nem vizsgáltam, hogy a gegcsapatban ki milyen származású vagy vallású. Azt sem állítom, hogy az ilyen beszólások miatt bármiféle feszültség is keletkezett volna az asztal körül, de az én gyomrom az idő előrehaladtával egyre jobban összeszorult. Voltak persze egyéb csipkelődései is, hasonló szellemben, például odaszólt Horváth Zolinak: Na persze, nálatok ez másként van. Nem feltétlenül arra gondoltam, hogy ez részéről antiszemitizmus lenne, legfeljebb kedvére való az ilyen – hogy szokták ezt mondani? – szalonzsidózás. Az elején, ahogy akkoriban szoktam, ma már sokkal egyértelműbb vagyok, próbáltam én is elviccelni vagy észre se venni a dolgot. De olyan következetesen hozta újra meg újra elő az ez irányú humorát, hogy eljött a pillanat, amikor

eldöntöttem, nem tűröm tovább. Bármekkora áldozat is elveszíteni Fábryt, megkérem, hogy ne jöjjön többé. Ő egyébként ezeken a gegcsapatüléseken imádott enni-inni, látszott, hogy ezek számára kivételes alkalmak, volt úgy, hogy utána vidékre indult, és minden szégyen nélkül magával vitt egy-két doboz üdítőitalt, tehát jól kiélvezte, hogy ő tényleg nélkülözhetetlen ember, miközben remekül meg is volt fizetve. De tényleg egyre rosszabbul éreztem magam miatta, és ha valami ennyire zavar, azon nem vagyok képes túltenni magam. Értésére adtam, ne jöjjön többet. Korábban sose szóltál neki, hogy hagyja abba? Azt hiszem, nem. Vagy gyáva voltam hozzá, vagy nem láttam be, hogy ebből milyen konfliktus kerekedik. Persze céloztam rá, adtam jeleket, hogy ezt nem kéne, de hetekig-hónapokig csak vívódtam. Elmeséltem a dilemmámat néhány barátomnak, senki sem értette, miért ragaszkodom hozzá annyira. De ki más ismerhette az ő értékeit? És mondom, a gegcsapat sem vette túlságosan komolyan a szalonzsidózását, csak én. Ehhez tudni kell, hogy milyen közegből jövök. Húsz-huszonkét éves koromig egyáltalán nem találkoztam a zsidózással, vagyis azzal, hogy valaki aszerint osztaná fel a társadalmat, hogy ki zsidó és ki nem az. Nyíregyházán, ahol nevelkedtem, ilyesmi soha fel sem merült, az én környezetemben biztosan nem. Egyetemre jártam már, amikor meghalt az egyik szomszédunk, akinek a gyerekeivel annak idején sülve-főve együtt voltunk. Anyu felhívott, hogy menjek haza a temetésre. Hazamentem, beültünk a taxiba, és odaszólt a taxisnak, hogy a zsidó temetőbe megyünk. Kérdőn néztem rá. Akkor tudtam meg, hogy ők zsidók. Miközben nullától tizenkét éves koromig szinte velük éltem az életemet. Ez azonban nem volt téma. És azt hiszem, vidéken egyáltalán nem volt ez a felosztás ilyen erőteljes, mint Pesten. Beszéltem már arról, hogy a Rádióban egyesek engem is zsidónak tartottak. Az egyik kolléganőm, nem akarom néven nevezni, mert remélem, kínos lenne neki, egyébként is nagyon sok jót tett velem, egyszer azt mondta: Sanyika, te az vagy! Nem értettem, mi ez az „az”. Ne viccelj már, mondta, te is a felekezethez tartozol. Na de ha anyám meg apám azt mondja, hogy nem, akkor ezt honnan veszed? Kérdezd csak meg édesanyádat! És én hülye tényleg megkérdeztem, de anyu elég kategorikusnak bizonyult: a család evangélikus, és a nagyszüleim is azok voltak. De ez a Rádió Krónika rovatában gyakran volt téma. Noha nekem soha nem jutott az eszembe, hogy ki hova tartozik. Már csak ezért is nagyon zavart a dolog. Írtam tehát egy levelet Fábrynak, hogy abszolút elismerem a tehetségét, ő a gegcsapatomnak nagyon fontos tagja, de ezentúl nélkülözni leszünk kénytelenek, mert nem kívánok magamnak ilyen feszültségeket. Fábry sértődött választ írt, kikérte magának azt, hogy leantiszemitázom. Noha határozottan emlékszem, ezt nem tettem, de nyilván azt a tünetcsoportot, amelyet leírtam neki, ő így fordította le magának. Ezzel gyakorlatilag meg is szűnt a kapcsolatunk. Ott végképp eltört valami. Addig, azt hiszem, közel voltunk ahhoz, hogy barátok legyünk. Olyannyira, hogy egyszer a gegcsapat kitalált egy műsort, az lett volna a címe: Nincs az a pénz. A műsorötlet arra az emberi gyarlóságra épített, hogy pénzért bármi megvehető. Kamerákkal kimentünk az utcára, és különféle képtelenségekre igyekeztünk rábírni az embereket, persze, lehetőleg nem kiszolgáltatott embereket, akiknek tehát nem az élete függött attól, hogy néhány perc alatt sok pénzt keressenek. Fábryra volt kitalálva a műsor. Egy-két próbafelvételt készítettünk. Egyszer odament például egy jól szituált menedzserhez az utcán, azzal, hogy bedobná-e a noteszát – feljegyzésekkel, telefonszámokkal együtt – a Dunába. Hát, ha hülye lennék, felelte a pasi. Na de száz forintért, kérdezett vissza Fábry. Elment egészen nyolcvan-százezer forintig. És volt, akit megdumált. Volt, aki a szemünk láttára bedobta a

noteszét a vízbe. Tulajdonképpen ezekben a műsorokban a folyamat volt érdekes, ahogy az ember a teljes elutasítástól eljut a cselekvésig, miközben a műsorvezető folyamatosan emeli a tétet. Egy másik alkalommal japán turistákat állított meg, és azt kérte az egyiktől, hogy hadd vágja le térdnél a nadrágja szárát. Addig-meddig alkudozott, míg negyvenezerért az illető megengedte. Fábry tényleg remekül oldotta meg a szituációt. A dolog külön pikantériája volt, hogy egy árva mukkot sem beszélt japánul, de a humor nyelvén képes volt megértetni magát. Minden felvételen ott álltam a kamera mögött, dőltünk a röhögéstől. Aztán bevittük a műsort Horváth Ádámhoz, aki akkor a tévé elnöke volt. Ez is jellemző történet. Hárman mentünk, Fábry, Horváth Zoli meg én. Horváth Ádám megnézte a felvételeket, és nagyon nem tetszett neki a dolog, mert szerinte az emberi kiszolgáltatottságra és hiszékenységre épít. Noha, mondom, kifejezetten vigyáztunk rá, hogy olyan embereket ne hozzunk ilyen helyzetbe, akik valóban rá vannak szorulva a pénzre. Aztán négyszemközt Horváth Ádám nekem megmondta a tutit, hogy tudniillik nem venné jól ki magát, ha egy zsidó – értsd Fábry! – pénzre alkudozna a műsorban. Na, ez még külön egy szép csavar volt a történetben. Hogy ezért-e, vagy mert tényleg nem tetszett neki, nem lett semmi a dologból. Később az ötletet beépítettük a Friderikusz Show-ba. Fábryval később kibékültetek? Én nem haragudtam rá, de ő láthatólag került, és még abban sem vagyok biztos, hogyha akkoriban véletlenül összefutottunk valahol, fogadta-e a köszönésemet. Aztán egyszer megint találkoztunk, és elmentünk ebédelni. De akkor már ráégett ez a politikai elkötelezettség. Noha én a kilencvenes években semmilyen jelből nem vettem észre, hogy ő ennyire antikommunista lenne, vagy hogy ilyen megátalkodott jobboldali. A családjának kétségtelenül polgári értékrendje volt, arról sokat beszélt, de amíg jóban voltunk, végig az volt a benyomásom, hogy az ilyen primitív világfelosztásokon ő felüláll. Aztán rá kellett jönnöm, az alapbaj valószínűleg az vele, hogy meglehetősen tudatlan a politika részleteit és rétegeit illetően. Ő a felszínből ítél, ahogy egyébként a legtöbben, bibliájának tekinti a Magyar Nemzetet, és az egyébként kitűnő agyával is rosszul szintetizál. A mélyebb rétegeket, a hírek mögött megbúvó szándékokat, motivációkat nem vizsgálja, és nem is képes felismerni. Ezért ítél klisékben, és ezért nem jut el soha oda, hogy valós értékükön mérje meg az embereket, még ha azok politikusok is. Már azt se veszi észre, hogyan használja fel őt a politika. Azt hiszem, e tekintetben ostoba. Mindenesetre komolyabb, mélyebb beszélgetés már nem volt köztünk, noha karácsonykor gyakran felhívott, általában spiccesen, és elmondta, hogy tulajdonképpen mennyire kedvel engem, de azért ezeket az alkalmakat se hagyta ki, hogy a maga módján be-bemosson egyet. Ilyenkor elbeszélgettünk öt-tíz percig, de ezek inkább ilyen kényszeredett párbeszédek voltak, majd a következő karácsonyig nem is hallottam felőle. Aztán elindult a Friderikusz Most az ATV-n, és olyan fél év múlva felhívott. Nagyon beolvasott nekem. Hogy milyen elvtelen támogatója vagyok én ennek a Gyurcsány-bandának, bezzeg Orbán! Mondtam neki, hogy Orbán tényleg nagyon tehetséges volt, de ma már vállalhatatlan mindaz, amit tesz. Az 1991-92-es Orbán, akit én még nagyra tartottam, ha az akkori értékrendjével rendelkezve ránézne erre a mai önmagára, tudathasadásos állapotba kerülne. Mindenesetre akkor nem estünk egymásnak, de szerintem ez csak rajtam múlt. Nem sokkal később azonban, 2006 szeptemberében vagy októberében, amikor már javában zajlottak az utcai balhék Budapest-szerte, egyik éjjel felhívott, és bár hallottam a hangján, hogy akkor is be van nyomva, belerikácsolta a telefonba: Na, bazd meg, most aztán mind lógni fogtok, itt a forradalom, felkötünk mindannyiótokat! Elszállt az agyam, de úgy döntöttem, nem fogok én itt

egy részeg embert csitítgatni: Te meg elmész az anyádba, oda, ahova való vagy, mondtam, és lecsaptam a kagylót. Azóta karácsonyi hívásokat se kapok. De ez így van jól. Az emlékeimben Fábry Sándor megmaradt annak az embernek, aki a kilencvenes években volt. Nyilvánosan sose bántott téged? De, de. Voltak kis oldalszúrásai. Egyszer valami olyasmit mondott, hogy gyakrabban vagyok én a Köztársaság téren, mint a tévéstúdióban. Mármint hogy az MSZP pártszékházában. Természetesen sose jártam ott, de nem is erről szól a dolog. Nyilván, amikor olvassa ezeket a sorokat, megint a műsorát fogja felhasználni, hogy visszavágjon, és persze úgy, hogy tudja, én már nem ülök le vele vitatkozni. Amióta ugyanis elolvastam a Heti Válaszban a Vágó Istvánnal folytatott párbeszédét, még azt is tudom, hogy hívják ezt a kórképet, ami őt jellemzi manapság.

HATODIK FEJEZET Az amerikai televíziózás – és a magyar Mikor és miért kezdtél el külföldi tévéműsorokat nézni, mármint szakmai szemmel? Az ötletességüket, a tartalmukat, a díszleteiket, a stúdió technikai tudását és a többit? Sokszor jártam kinn az Egyesült Államokban, csak azért, hogy ismerkedjek olyan műsorokkal, amelyeket itthon nem láthattam. Először Csepeli György szociálpszichológus barátom meghívására mentem ki, ő akkor egy amerikai kisvárosi egyetemen tanított. Egy házban laktunk, és miután egy-két nap alatt megismertem a kisvárost, azon kaptam magam, hogy napi tizennyolc-húsz órát is a tévé előtt ülök. Akkor láttam életemben először például ilyen nagyszabású show-kat, akkor ismerkedtem meg a legjelentősebb amerikai tévésztárokkal. Aztán 1991-92 körül az egyik kolléganőmmel már határozottan azért mentünk ki, mert azt hittem, világsztárokat úgy kell toborozni Amerikából, hogy beülök azokba a Los Angeles-i, New York-i éttermekbe, ahová ők rendszeresen járnak, és előbb-utóbb majd csak felbukkannak. Tulajdonképpen még azzal se voltam tisztában, hogy azt a világsztárt, aki ad magára, csak az ügynökén keresztül lehet megközelíteni. A legelső utunk alkalmával Los Angeles egyik legeslegjobb szállodájában laktunk, a Bel-Airben. Ez egy furcsa hotel, nem fölfelé terjeszkedik, mint a legtöbb, hanem kisebb villák vannak egymás mellé építve, köztük mesterséges tavak hattyúkkal, vadkacsákkal, meg úszómedencék. Azt hiszem, azt a korszakomat éltem, amikor még önmagam előtt is fel akartam vágni rá, hogy ezt már megengedhetem magamnak. Kivettem két villát, kolléganőmnek is és magamnak is. Viszont a közvetlenül mellettünk lévő ház bejáratánál örökké ott állt két testőr, láthatóan fegyverrel. Zavart, hogy egy ilyen drága szállodában az ember folyton ezt a két állig felfegyverzett egyént látja, ahogy kilép a saját ajtaján. Kértem a kolléganőmet, tudja már meg, kit őriznek. Kiderült, hogy egy arab milliárdos, állítólag akkoriban a világ negyedik leggazdagabb embere, bizonyos Kashagi volt a szomszédunk, akire a fegyveresek vigyáztak. Gondolhatod, rögtön panaszt tettem a szálloda menedzserénél, aki perceken belül intézkedett, és huszonnégy órán belül a reklamációmnak az lett a vége, hogy Kashagi és kísérete elhagyta a hotelt. Bírtam, hogy Amerika ilyen, senkinek sincs több joga a másiknál. Oriana Fallacival, a híres írónővel és riporterrel is ott hozott össze a jó sorsom. Rá már korábban felfigyeltem, ifjúkorom nagy kedvence volt, a Rádió archívumában még le is fordíttattam a világ vezető politikusaival készült, meglehetősen vad interjúit, amelyek többnyire világlapokban jelentek meg. Természetesen jó pár éven át olyan kemény riporter akartam lenni, mint Fallaci. Mivel valahogy meg akartam ismerni, kitaláltam egy rádiós sorozatot, amelyben a világ nagy riportereit szólaltatom meg. A sort Fallacival terveztem megnyitni. László György, aki akkor a Magyar Rádió szórakoztató osztályának volt a vezetője, elfogadta a műsortervemet. A nő a róla kialakult kép szerint nagyon keménynek mutatkozott minden helyzetben, mai fejjel azonban inkább azt mondom, hogy rengeteg színpadiasság és kitaláció tette őt egyedivé. Ma már persze úgy látom, hogy azok a nagyon kemény interjúk, például az iráni Khomeini ajatollahhal vagy Kadhafival, a líbiai elnökkel, előre megkötött alku eredményeként lettek olyan kérlelhetetlenek.

Amikor például Khomeinivel beszélgetett, csadorban jelenhetett meg az ajatollah színe előtt. Azonban a vehemensségéről ismert riporternő az interjú közepén heves szóváltásba keveredett alanyával, kikérte magának, hogy a nők csak csadorban járhatnak Irán-szerte, és ő, mint a nők szószólója, ezt nem tűri tovább. Fogta a csadort, hipp-hopp, letépte magától, és az öngyújtójával ott, helyben felgyújtotta – legalábbis az interjú leírása szerint. Khomeini tiltakozása jeléül állítólag ekkor elhagyta a termet. Fallaci viszont maradt, és neki lett igaza, mert Khomeini, akinek a lelkén több ezer gyilkosság száradt, ahelyett, hogy karóba húzatta volna, három-négy óra múlva megbékélt, és ott folytatták az interjút, ahol abbahagyták. Akkor én mindezeket áhítattal olvastam, ma már egész egyszerűen nem hiszem el. A másik diktátor, Kadhafi pedig úgy adott interjút Fallaci kisasszonynak, hogy beszélgetés közben folyamatosan húzogatta a két ujját a cipője sarkán. Fallaci szóvá tette vendéglátója különös szokását, majd közölte a kérdésbe bújtatott megfejtését is: lehet az, hogy ön rejtett homoszexuális? Hosszan magyarázta, hogy két ujj húzogatásához a cipősarkon miért ezek a képzetek társulnak. Kadhafi dühösen felugrott, mindennek elmondta Fallacit, majd pár percen belül lehiggadt, és folytatták az interjút, mintha mi sem történt volna. Szóval, elég vegyes képem volt erről a nőről, de mondom, azokban az években ájultan követtem minden megnyilvánulását. így hát az elsősorban miatta tervbe vett rádiós sorozatom érdekében írtam neki egy levelet, amit a Magyar Rádió olasz szekciójából az egyik kolléganőm lefordított, és elküldtem azt az olasz kiadójának. Nem sokkal ezután jött a válasz, hogy Fallaci kisasszony csak abban az esetben vállalja az interjút, ha a kérdéseket előre megkapja. Kicsit furcsállottam, hogy éppen ő, aki gyakran kelti a rögtönzés látszatát, csak előre összeállított kérdések alapján hajlandó interjút adni, de a cél érdekében megadtam magam. A kérdéseket egy olasz szakértő segítségével írtuk össze, hogy véletlenül se legyen köztük olyan, ami nem oda való. Talán emlékszel, akkoriban robbant ki az olasz P2 szabadkőműves botrány, amelyben Fallaci kiadója, a Rizzoli is érintett volt. Nekem persze fogalmam se volt az egészről. Kérdéseinkkel a kezünkben a kijelölt napon az olasz szekciós lánnyal felhívtuk az akkor már New Yorkban élő Fallacit, és ahogy azt a közvetítőnk kérte, elkezdtük üzenetrögzítőre diktálni a kérdéseket. A harmadik a Rizzoli kiadóra vonatkozott, de csak abban az értelemben, hogy Fallaci – állítottuk még a kérdés feltétele előtt – a Rizzolinak köszönheti hírét, nevét és vagyonát. Fallaci meg sem várva, hogy befejezzük, felkapta a telefonkagylót, és azon az agyoncigarettázott, mély hangján elkezdett ordítani, hogy takarodjunk a fenébe, elég ebből a provokációból, majd ő ellátja a bajunkat, és lecsapta a telefont. Mondom, nekünk, persze, fogalmunk se volt, mi lelte. Majd eltelt pár hónap, és a pártközpontból bekérték a Fallaci-telefonbeszélgetés felvételét. Ilyen nem készült, hisz csak ott tartottunk, hogy beolvastuk volna a kérdéseket. A nő dühében egyenesen Kádár Jánosnak írt levelet, és bepanaszolt engem. Szegény Hárs elvtárs, akkor is behívatott: Sanyikám, miért kezd ki még ezzel az Oriana Fallacival is? Miért nem hagyja már a csudába ezeket a kapitalistákat, muszáj magának a világgal is összevesznie? Az elnök nagyon ki volt borulva. A pártközpont pedig bevetett olasz szakértőket, hogy derítsék ki, mi lehetett a baj. Tőlük tudtam meg, hogy valószínűleg a harmadik kérdés előzménye csaphatta ki a biztosítékot Fallacinál, aki talán úgy gondolta, hogy a Rizzoli emlegetésével őt is bele akarom keverni az olasz szabadkőműves-botrányba. Mondom, ilyen célzatosság nem volt a kérdésben. Mindez történt 1980-81-ben, majd eltelt tíz-egynéhány év, és újból fellángolt bennem a Fallaci-mánia. Nem akartam úgy meghalni, hogy vele ne találkozzam. A velem lévő kolléganőmet megkértem: ha már úgy is itt vagyunk Amerikában, próbáljuk meg becserkészni. Megvolt a régi telefonszáma, amelyen annak idején hívtuk, és csodák csodája, a telefon másik végén Fallaci jelentkezett, rögtön megismertem jellegzetes hangját. Persze úgy tett, mintha önmaga titkárnője lenne: nincs itthon az írónő, de mit szeretnének? Andrea rögtön az első

mondatban megemlítette a nevemet. Hallhatóan emlékezett a korábbi történetünkre. Éppen megérkezett a kisasszony, mondta az áltitkárnő, máris átadom neki a kagylót. Szóval átadta önmagának a telefont: mit akar már megint ez a Friderikusz tőlem? Andrea mondta, hogy itt vagyunk Amerikában, és Friderikusz úrnak van egy tévéműsora – a Másképpen beszélgetek –, szeretne vele interjút készíteni. Érdekes módon a nő nem volt visszautasító. Mindjárt azt tudakolta, olvasta-e minden könyvét Friderikusz. Nem, felelte Andrea, hiszen nem minden könyve jelent meg magyarul. Jó, akkor az a feltételem egy esetleges interjúhoz, hogy minden könyvemet olvassa el, csak úgy vagyok hajlandó találkozni vele. Három nap múlva hívnak a Bel-Air recepciójától, hogy óriási pakkom érkezett. Fallaci képes volt az összes könyvéből egy-egy példányt elküldeni ide, a Bel-Air Hotelbe! Szerintem már akkor se volt komplett. Mi ott laktunk két hétig, szobánként hatszáz dollárért, hiszen sztárokra vadásztunk – ahogy én azt elképzeltem akkor! –, és egyszer csak hat londiner beállított egy iszonyú nagy csomaggal a szobámba. Mit csináljak én azzal a rengeteg olasz, arab meg angol nyelvű könyvvel? Kidobni nem lehetett, mert a csomagra nagy betűkkel ráírta, hogy kéri vissza. Amikor aztán hazautaztunk, a szállodára bíztuk, hogy küldjék vissza neki. Eltelt pár hét, ezúttal már ő keresett bennünket, hogy hol vannak a könyvei. Mi megbíztuk a szállodát, magyarázkodtunk, hogy küldjék vissza őket, még pénzt is hagytunk rá! Na, egy újabb botrány, több se kellett! Rengeteg telefonunkba került, mire a Bel-Air raktárában megtalálták a csomagot, de természetesen már nem volt meg minden könyv. Amerika se a régi! Végül is Fallaci beleegyezett abba, hogy eljön Budapestre, de akkor újabb feltételt támasztott: el akarta hozni a nővérét meg az anyját is, és egy a belváros közepén álló szállodában kért három lakosztályt. Azonkívül nem három napig akarnak maradni, ahogy mi ajánlottuk, hanem két hétig, teljes ellátással, egy autóval és egy hosztesszel. Mondtam neki, hogy ez képtelenség, a mi televíziós műsorunk is kötött költségvetésből dolgozik, legfeljebb három napig tudjuk állni a számlát. Kisszerűek vagyunk, zárta rövidre a beszélgetést, és hozzátette: soha többet nem akar hallani rólunk. így ért véget a kapcsolatunk, immáron örökre. Aztán pár év múlva meghalt. Sajnáltam, mert az iszlámról szóló utolsó könyvét is olvastam, ami nagyon rendben volt, mert tisztán és világosan, még ha roppant indulatosan is fogalmazta meg a gondolatait a civilizált világ és az iszlám viszonyáról. Mindenesetre Oriana Fallaci úgy halt meg, hogy tudta, ki az a Friderikusz. Hogyne. Valóban azon kevesek közé tartozott. De megvolt Günter Wallraf is, a híres német riporter, aki gyakran álruhát ölt, és úgy leplezi le a visszás német társadalmi jelenségeket. Őt A szólás szabadságában kapcsoltuk, amikor az vált valószínűvé, hogy Wallraf az egykori keletnémet titkosszolgálat, a Stasi ügynöke volt. Ő is ifjúkorom szakmai ideáljai közé tartozott, de amikor személyesen is volt módom kérdezgetni, a legnagyobb csalódással vettem tudomásul a válaszait. Valahogy mindvégig az volt a benyomásom, hogy az egész csak trükk és hamisítás, erős kétségeim voltak már azt illetően is, hogy valóban végigcsinálta-e mindazt, amiről írt, úgy ment-e el a német szegények és munkások közé, úgy leplezte-e le a német egészségügyet, ahogyan azt megírta, ugyanis amikor a részletek felől faggattam, olyan tétován válaszolgatott, hogy nehezen tudtam összeegyeztetni azzal a képpel, amit a könyvei alapján kialakítottam róla. A lengyel Kapuściński viszont nagyon színvonalasan válaszolt minden kérdésemre, ő tényleg olyan volt, amilyennek képzeltem, globális összefüggésekben látta a világot és a fontos társadalmi-politikai-gazdasági problémákat.

Amikor persze a Friderikusz Show-t csináltam, inkább az amerikai showmanek érdekeltek. Szerettem volna közelről látni, hogy hogy készül Jay Leno vagy David Letterman esti műsora, de ezek a pasik szinte soha szóba se álltak velünk. Ugyan minden stúdióba bejutottunk, de csak a nézőtérig, egy lépéssel se tovább. Először mindenhová megpróbáltam bejelentkezni úgy, hogy a Magyar Televíziótól vagyok, hasonló műsort csinálok, megnézném, hogyan készül ugyanez Önöknél. Abból indultam ki, ha valaki Budapestre jönne teszem azt Lettországból, én biztosan fogadnám egy-két órára. Akkor kezdtem el gyanakodni, hogy Magyarország tényleg nem létezik a világ térképén, ugyanis a legtöbben válaszra sem méltattak. És amikor az amerikai magyar követség, illetve konzulátus segítségét kértem, ők sem jártak sokkal nagyobb sikerrel. Volt egy fekete pasi, Arsenio Hallnak hívták, a kilencvenes évek első felében az ő esti show-ját kedveltem a legjobban. Mit mondjak? Alig tudta a Los Angeles-i konzulátus elintézni, hogy egyáltalán bejussunk a délutáni felvételére, mert a jegyek kilencvenkilenc százalékát sorsolják, és erre a sorsolásra a jelentkezéseket öt-hat hónappal korábban be kell küldeni. Szóval, nagy nehezen ott voltunk Arsenio Hall felvételén, ahol az aznapi vendég éppen Tom Cruise volt. Kolléganőm, aki velem tartott, ugyanolyan naiv volt, mint én, és azt gondolta, ha vége a műsornak, leszalad a színpadra, és beszél Tom Cruise-szal, talán rá tudja venni, hogy eljöjjön a mi műsorunkba is, Budapestre. Véget ért a felvétel, Arsenio Hall meg Tom Cruise még beszélgettek a színpadon, a közönséget már kifelé terelték, arccal a nézőtér felé nyolc-tíz testőr, mintegy jelezve, hogy arra a területre senki nem léphet be. Na de milyenek a magyarok? Találtunk egy rést, és azon keresztül megpróbáltunk betüremkedni a színpadra. A testőrök abban a pillanatban ránk vetették magukat, letepertek, és előállítottak a stúdió biztonsági szolgálatánál. De mi csak Tom Cruise-szal akartunk beszélni, hajtogattuk, riadtan! Hogy képzelik, ez lehetetlen! Jó két órán át kérdezgettek, jegyzőkönyvet vettek fel, végül a Los Angeles-i magyar konzulátus közbenjárására engedtek el bennünket. Amikor évekkel később már A szólás szabadságát csináltam az MTV-ben, mindenáron Charlie Rose-t akartam megismerni. Az Egyesült Államokban ő az amerikai értelmiség esti meséje, nincs olyan politikus, tudós, író, színész és rendező, aki ne fordulna meg az ő késő esti interjúműsorában, amely egyébként a legpuritánabb körülmények között készül, talán ezért is feltűnő abban a színes-szagos, villódzó amerikai televíziós környezetben. Máthé Dorottya, aki hat éven át volt az én meglehetősen szívós asszisztensem, mindig a foga közt hozta azt, akit éppen kijelöltem, de az amerikaiakba általában neki is beletört a bicskája. Azt hiszem, összesen hatszáz üzenetet hagyott Charlie Rose titkárságán – és hidd el, ez a szám nem költői túlzás! –, reggel, délben, este harmincszor. Öt nap után nyilván megelégelték a közelharcot, és visszahívtak, hogy persze, Charlie Rose „örömmel” lát bennünket. Egy úgynevezett fogadóhelyiségbe tessékeltek, az asztal tele volt kávéval, teával, süteménnyel, csokoládéval, kiderült, itt látják vendégül a napi műsorok meghívottait. Várakozás közben azonban nagyon elálmosodtam. Általában véve is igaz volt ez, hogy ha valakire nagyon hajtottunk, és végre sikerült az illető közelébe kerülni, a beérkezés pillanatában én mindig ásítoztam, álmos és nyűgös voltam. Nyilván ennek pszichológiai magyarázata van. Szóval, ott Charlie Rose fogadóhelyiségében lehajtottam a fejem, picit szunyókáltam, majd egyszer csak arra ébredek, hogy Dorottya Henry Kissingerrel beszélget. Teljesen abszurd volt a jelenet, azt hittem, álmodom. De tényleg ott ült Kissinger, a még mindig nagy tekintélyű, egykori amerikai külügyminiszter! Ő volt Charlie Rose aznapi vendége, és őt is beültették a váróba. Kedélyesen éppen arról csevegtek Dorottyával, hogy Kissinger doktor milyen sokra tartja Magyarországot, imádja Budapestet, de azért nem mulasztotta el hozzátenni: a világban a politikát mi, amerikaiak csináljuk. Európa legfeljebb követhet bennünket. Úgyhogy az a rossz hírem: Európa nem létezik. Magyarország meg végképp nem, tette hozzá csipetnyi mosollyal a szája szegletében. Mindegy,

ezt már megszoktuk. Akkor már éppen két éve próbáltuk hivatalos úton, a titkárságán keresztül interjúra bírni Kissinger urat, de nem sok sikerrel. Ott, Charlie Rose-nál viszont kicseréltük a névjegykártyánkat, és később így adott interjút A szólás szabadságának. De persze, ez sem ment simán, mert alig egy hónap múltán tökéletesen elfelejtett bennünket, csak hát Dorottya itthonról minden héten elküldte a maga kis e-mailjét, s ennek egy idő után, mint tudjuk, nem lehet ellenállni. Kissinger egy következő találkozás alkalmával elmesélte, hogy a szűnni nem akaró e-mailek nyomán már-már letérdelt elé a titkárnője, úgy kérlelte, hogy szabadítsa meg őt Miss Dorottya Máthétól és sorozatos leveleitől. Ezért ment be a New York-i stúdióba, de akkorra már az erőszakosságunk miatt utált bennünket, nagyon, tulajdonképpen az egész interjú ennek itta meg a levét. Az összes kérdésemmel szemben offenzívát indított: Ön láthatólag nem éppen Amerika-barát riporter, ilyeneket mondott. Pedig előtte Aczél Endrével egyeztettem a szempontjainkat, megközelítéseinket. Valószínűleg tényleg túlfeszítettük a húrt. Brzezinskivel, az egykori nemzetbiztonsági főtanácsadóval épp ellenkezőleg jártunk, ő mindvégig készséges volt, és egy tényleg nagyon színvonalas beszélgetés készülhetett vele. És a Charlie Rose-találkozás hogy sikerült? Azt nagyon elrontottam, rögtön a bemutatkozás után. Azt hiszem, talán a harmadik mondatom az volt, hogy mi is hasonló napi műsorba kezdünk, mint amilyen Larry Kingé, meg az övé. Kikérte magának: Larry King és én összehasonlíthatatlanul más műsort csinálunk. Én meg csak erősködtem, hiszen Charlie Rose programját akkor még nem nagyon ismertem: mindkettőjüké napi adás, és aktualitások vannak benne. Láthatólag annyira elege lett az egészből, hogy azonnal átadott bennünket műsora főszerkesztőjének, a továbbiakban már csak vele beszélgethettünk. Belátom, végzetes hibát követtem el, amikor egy nívóra helyeztem az ő sokrétű intellektusát meg Larry King felszínességét.

Te hasonló esetben szerintem még el se köszöntél volna szegény lettektől. Oprah Winfreynél is voltál? Vele kezdtem a sort, még 1993-94 körül. Hozzá azért jutottam be könnyen, mert az asszisztense magyar volt, aki Chicagóba ment férjhez. Oprah Winfrey Chicagóban él, a show-it is ott készíti, a saját stúdiójában. A levelemre ez a magyar lány felelt, aki már akkor került ki, amikor itthon elkezdődtek a Friderikusz Show-k, tehát tudta, ki vagyok, és mint honfitársát, örömmel mutatott be Oprah-nak. Ő meg meghívott bennünket ebédelni, és ebéd közben arról érdeklődött, mekkora a műsoraim nézettsége. Készültem erre, különben is mindig vittem magammal az összes nézettségi statisztikát. Oprah-nak jószerével megállt a kanál a szájában, amikor azt látta, hogy műsoraim közönségaránya hetvenöt-nyolcvan százalékos. Mennyi!? Nála a csúcsok csúcsa tizenkét-tizenöt százalék körül mozgott, a nagy Amerikában. És hány csatorna van önöknél? Alig tudta leplezni irigykedését. Hát, pontos számot nem tudok mondani, de azt hiszem, talán nyolcvanhárom, lódítottam. Föltette a kezét, és attól kezdve a legnagyobb tisztelet hangján szólt hozzám. Van kazettája a műsorairól? Úgy szeretném látni, mit csinál! Akkor elröhögtem magam, és elárultam, hogy Magyarországon csak egy televízió létezik, két csatornával. Ez akkor is nagyon komoly eredmény, mondta Oprah, aki láthatólag azért megkönnyebbült. A kazettát a műsorunkról természetesen ott hagytam neki. Egyébként Oprah mindvégig nagyon szívélyesen bánt velünk, talán az egyetlen emberszabású televíziós volt azok közül, akiket az évek során volt szerencsém személyesen is megismerni.

Akkortájt készült rólam egy úgynevezett képeslapkönyv. Lefotóztak bizonyos pózokban, és egy nagyon szellemes grafikus, Kiss Ilona különböző karikatúrákat rajzolt a fotóim köré, Mentes Endre pedig kísérőszöveggel látta el a portrékat. Voltam én abban síró gyertya, esőkabátját nyitogató férfi, egyszerre egér és macska, sőt önmagam férje és felesége. Adtam ebből egy példányt Oprah-nak is. Na, nem a nézettséggel, hanem ezzel fogtam meg igazán! Nagyon kedves levélben köszönte meg a találkozást meg ezt a képeslapkönyvet. Gondoltam, akkor én most ezzel azon nyomban visszaélek. A válaszlevélben megkértem, segítsen a világsztárok szervezésében. Mivel túl közeli volt a Tom Cruise-élmény, arra vágytam, hogy segítsen Budapestre hozni magát Tom Cruise-t. Visszaírt, hogy természetesen, örömmel segít, majd soha többé nem jelentkezett. Egyáltalán miért kezdted nézni ezeket a műsorokat, és hajtani ezeket az embereket? Nagyon tetszett ez a világ. Mert az amerikai televíziózás tényleg egészen más. Képzeld el, hogy ahányszor csak New Yorkban voltam, mindig bejártam az NBC székházába. Egy bizonyos szintig szabadon fel lehet menni lifttel, és szétnézni az épületben. Imádtam, már a levegőjét is. Egy ilyen megmerítkezésem során véletlenül futottam össze például Conan O’Briannel, aki aztán megmutatott mindent a saját stúdiójában. Ő ki? Egy vörös hajú, ír származású fiú, állítólag ő lesz most 2009-től az új Jay Leno az NBC-n. Eddig a második vonalban működött. Minden hétköznap éjjel Jay Leno van fél tizenkettőtől fél egyig, és utána jön ő, szintén egy órában. Még most is? Hogyne, ezek a műsorok évtizedekig mennek, Amerikában elképzelhetetlen az a kapkodás, amit a magyar tévécsatornákon tapasztalunk. Ott a műsoroknak olyannyira kőbe vésett a kezdési időpontja, hogy van, amelyik harminc éve – például a 60 minutes –pontosan vasárnap este hét órakor kezdődik a CBS-en. És teljesen mindegy, hogy mit ad evvel párhuzamosan az ABC, az NBC vagy a további háromszáz-négyszáz kisebb tévécsatorna. Vitray gyakran mondogatta, amikor azt látta, hogy végzetes a vonzalmam a televíziózás iránt, hogy a mi tévénk megtévesztésig hasonlít arra, amit a világban televíziónak neveznek... és itt tartott három-négy másodperc szünetet, majd folytatta..., de az égvilágon semmi köze nincs hozzá. Mi tagadás, az amerikai televíziózást látva megértettem, hogy axiómát fogalmazott meg. Talán ezért is érthető, hogy mind a mai napig, ha New Yorkban vagyok, két-három reggel héttől kilencig garantáltan ott állok az NBC reggeli Today show-jának csupa üvegből készült stúdiója előtt, és bámulom a hömpölygő profizmust. A műsor egyik fele az utcáról megy, a másik fele pedig az utcáról jól belátható stúdióból. Az utcán bámészkodó embereket folyamatosan lehet látni az adásban, többségük a kezében táblát tart, amelyekre kizárólag csak pozitív üzeneteket lehet felírni – képzeld, Magyarországon ez hogy nézne ki! ilyesmiket: Boldog születésnapot, mama, Michiganben! Szia, öcsi, itt vagyok New Yorkban stb. Minden pénteken pedig a stúdió előtti utcát lezárják, és egy világhírű énekes vagy zenekar ad koncertet, a reggeli műsor részeként. Tehát miközben megy az adás, és beszélgetnek az üvegstúdióban hol egy politikussal az iraki helyzetről, hol egy divattervezővel az éppen aktuális stranddivatról, odakint hol Elton John énekel, hol Sting.

A stúdióval szemben pedig van egy reggelizőhely, imádok oda betérni, mert mindig lehet találkozni valakivel, aki fontos. Az egyik reggel például a velem szemben lévő asztalnál evett Paul McCartney és akkori felesége. Nekem maga volt a teljes tudathasadás, hogy McCartney-val egy helyen reggelizhetek! Szóval érted, hogy mit mondok: az NBC-székháznak olyan levegője van, hogy muszáj ott tölteni néhány órát, ahányszor csak New Yorkban vagyok. Persze megfejtettem én már ezt! Számomra ez az egész foglalkozás, az, hogy televíziós vagyok, nem egyéb, mint egy álom beteljesülése. És nagy valószínűséggel ez az álom akkor válik valóra igazán, amikor Amerikában vagyok, mert ott tényleg olyan a televíziózás, mint amilyennek én elképzeltem. Az igazi televíziózás Amerikában van! Ha csak megnézed George Clooney Good night, good luck című filmjét, hogyan működött ott egy komoly, oknyomozó politikai magazin, hogyan öltöztek, hogyan viselkedtek egy tévéműsor szerkesztőségében, már látod a behozhatatlan különbséget! És a mai napig így folyik ez ott! Nemcsak a képernyőn, hanem a szerkesztőségekben is roppant elegánsak az emberek! Be szoktam menni az NBC-portára is, csak ülök, kávézgatok, és közben már attól nagyon boldog vagyok, hogy felismerem ezt vagy azt a képernyőst. Néha az az érzésem, mintha magam is az NBC-be járnék dolgozni. Amikor az MTV-ben abbahagytam A szólás szabadságát – mármint hogy kirúgott Rudi akkor például gondoltam arra, hogy kimegyek New Yorkba, és jelentkezem az NBC-be, asszisztensnek. Nem a CBS-be, csakis az NBC-be! Miért? Nem tudom. Miközben az NBC, a CBS és az ABC tulajdonképpen három egyenrangú tévécsatorna, én akkor is kifejezetten csak az NBC-ben szeretnék dolgozni. Elmennék én oda akár ötödik asszisztensnek is! Senki se tudná, ki vagyok, mi az előéletem, és nem esne le a gyűrű az ujjamról, ha a kávét vagy a szendvicset vinném a nagy sztárok után, csak lássam közelről, hogyan működik egy igazi televízió! Ha egyszer része lehetnék egy ilyen profi mechanizmusnak, azt hiszem, azért mindent odaadnék! Egészen addig, amíg először le nem gorombítanak. Mert abban a pillanatban az illető az ablakon keresztül repülne ki, te meg az ajtón. Nem hiszem! Ott egészen más lennék. Hogyne! Erről a hajlamodról vagy híres! Ugyan már, én itthon is alázatos vagyok, ha normálisan működik körülöttem minden, csak ritkán van részem ilyen élményben. Ráadásul angolul káromkodni se tudok! De úgy csinálnám, ha kimennék, hogy egy év alatt tényleg jól megtanulnék angolul, és utána jelentkeznék asszisztensnek vagy mindegy, minek, lényeg, hogy a műsorkészítés közelében lehessek. Aztán idővel nyilván nem érném be ennyivel, néha egy-egy témához a saját kérdéseimet odatolnám a műsorvezető elé, és ha netán belátná, hogy értelmesek a szempontjaim, akár még a karrierem is elindulhatna. A nyugdíjas karrierem! Nyilván azon is gondolkoztál már, mi lett volna belőled, ha Amerikába születsz. Szerintem ugyanez. E tekintetben nem érzem sorscsapásnak azt, hogy Magyarországon születtem. Amerikában is, nálunk is, amennyire ismerem a képernyősök karriertörténetét, azt

tapasztalom, akiben van szufla, tehetség és motiváció, annak itt is, ott is, előbb-utóbb összejön. Persze egészen más nagyságrendekről van szó. Nyilván Amerikában egyszerűbb célba érni, mint nálunk, mert a tehetségnek, a teljesítménynek és az ambíciónak sokkal nagyobb a becsülete, mint mifelénk. Ha ott folyamatosan jól teljesítesz, felfigyeltetsz magadra. Sok amerikai televíziós életrajzát elolvastam. Barbara Walters például nemrégiben jelentette meg az Audition című memoárkötetét, és ebből is kiderül, az ambíció talán a legfontosabb kritérium a mi szakmánkban, tehát, hogy akarj valamit, és soha ne add fel! Te hozd a helyszínről a legtöbb információt, ott légy mindenütt, ahol történik valami. Ez bennem is mindig így működött, amikor ez volt a dolgom. A Rádió Krónikájának voltam a riportere, már-már szaktársaim agyára mentem egy-egy sajtótájékoztatón, ahol folyton kérdezgettem. Különösen abban az időben volt ez furcsa, amikor a sajtótájékoztatók többnyire protokolláris események voltak. A többiek csak ettek-ittak, jól múlatták az időt, én meg örökösen a részletekre is kíváncsi voltam. Sokan talán hülyének is néztek, hogy ez már megint mit nyüzsög itt! Ha te ugyanezt Amerikában csinálod, ráadásul tehetségesen, előbb-utóbb észrevesznek, és miután ott a teljesítménynek becsülete van, elindulsz fölfelé. Mi meg olyan korban és olyan országban élünk, amikor semmiféle becsülete nincs a teljesítménynek, a televíziózásban különösen. Szóval, ha oda születek, ugyanaz lettem volna, mint itt, csak valószínűleg sokkal egyszerűbben. És ez most biztosan nagyképűen hangzik, de mindezekhez még azt is hozzáteszem: egyik-másik amerikai sztárműsorvezető riporteri képességei jóval alatta maradnak a kvalitásos magyar riporterek képességeinek. Akkor mit értékelsz nagyra belőlük? A teljesítményüket. Az bizony nem semmi. Reggel hatkor bemenni, és folyamatosan, mindennap nyomni huszonkét éven át, szerintem az irdatlan teljesítmény. Jay Leno tizenhét éve kezdte, egyébként egyszerre a Friderikusz Show-val, Oprah Winfrey huszonnyolc év után hagyja abba. És nincs ám szabadság közben! Évente kétszer-háromszor elmennek két-három napra, többre nem lehet! Pár éve megrendeltem Oprah Winfrey gyűjteményes DVD-it, talán akkor ünnepelte munkásságának negyedszázados évfordulóját, abból az alkalomból adták ki a válogatás DVD-it. Fantasztikus feldolgozása egy életműnek! Az egyik DVD arról szól, mi folyik a színfalak mögött. A hét öt munkanapjából négyszer reggel hat órára érkezik ez a szupersztár a stúdióba, gyűrötten, fáradtan és nagyon öregen. Az is látható, ahogy nagy nehezen kikászálódik az autóból, majd ül a sminkasztalnál, és miközben festik, a szerkesztője végigmondja, hogy mi lesz az aznap felvételre kerülő műsor témája, kik a vendégek. Aztán délután megismétlődik ugyanez. És négy napon keresztül újra és újra. Tulajdonképpen az egész olyan, mint egy nagyüzem, semmi köze ahhoz a televíziózáshoz, amit itthon megszoktunk. El sem hinnéd, hogy Oprah, ilyen teljesítmény mellett, még valóságos érdeklődést is képes kicsiholni magából. Én máig képtelen vagyok úgy beszélgetni, hogy a téma vagy az illető nem érdekel. Nem mondom, amikor az ATV-n ment a napi műsorom, nem mindig úgy ültem ott, hogy majd meghaltam az érdeklődéstől, de az esetek kilencven százalékában elképzelhetetlen, hogy gépként működjek. Viszont Oprah Winfrey azzal a fantasztikus képességgel rendelkezik, hogy bármikor el tudja játszani a nagyon érdeklődő riportert. Ahogy láttam, délelőtt tízig felkészítik, közben a közönséget bemelegítik, hogy jó hangulat legyen, amikor Oprah belép a stúdióba. És innentől kezdve varázslat az egész. Ahogy kigyulladnak a piros lámpák, ő mosolyogva lép be a stúdiótérbe, boldog, nyoma sincs már a gyűrött öregasszonynak. Aztán amikor leül a

vendége mellé, és elkezd beszélgetni, hiteles, őszinte érdeklődőnek mutatja magát. Például nagyon jól használja a kezét, és roppant kifejező a metakommunikációja is. De persze semmi rendkívülit nem kérdez. Gyakran már-már közhelyes kérdéseket tesz fel. Nem állít semmit, nem vitatkozik, úgy csinál, mintha otthon beszélgetne a kanapéján. Tőle ezt nagyon meg lehet tanulni. Na, akkor összegezzünk. Amíg együtt dolgoztunk, te folyton azon gondolkoztál, hogy létre kellene hozni egy ilyen Charlie Rose típusú műsort a magyar televíziózásban. És miután ideadtad néhány műsorát, én szorgalmasan meg is néztem, mi lenne a minta, és úgy találtam, hogy magában Charlie Rose-ban az égvilágon semmi eredeti nincs. Az ő száján is csak közhelyes kérdések jönnek ki. A műsort kizárólag az interjúalanyai teszik érdekessé, legfeljebb még a szerkesztés. Most Oprah Winfreyről mondod el ugyanezt, azzal, hogy mégis jó és érdekes a műsora. Lehet, hogy az amerikai televíziósokat az amerikai interjúalany-választék teszi naggyá? Az is lehet. Charlie Rose ereje kétségtelenül abban a szellemi gazdagságban rejlik, amely az Egyesült Államokat jellemzi. Az esti szórakoztató show-kat is a sztárválaszték teszi utolérhetetlenné, hogy Tom Cruise-tól Brad Pittig, Madonnától a következő amerikai elnökig mindenki felvonul ezekben a műsorokban. De meg kell mondjam, a műsorvezetők többségének természetessége is utánozhatatlan. Mi itt Kelet-Európában ezt a fajta keresetlenséget nem is ismerjük. Oprah Winfrey persze másra is megtanított. Azt olvastam egy vele készült interjúban, hogy túlbecsüli a televíziózás jelentőségét az, aki intellektuális tartalmat vár tőle. Műfaji tévedés azt hinni, hogy a televíziót arra találták ki, gondolkoztassa az embereket. Szórakoztatásra és információközlésre van teremtve.

Ha olyan műsort csinálnék, mint Oprah Winfrey, én is ezt az önmentő ideológiát találnám ki. Nem hiszem, hogy a televízió lenne az az egyetlen és kivételes fórum, ahonnan száműzni kellene az értelmes beszédet és a gondolkozást. Már csak azért sem, mert a rádióhoz és a sajtóhoz képest az okos beszélgetőműsorokban is nagy hitelességi többletet jelent, hogy látod az illető szemét, arcát, pluszinformációd van arról, hogy őszinte vagy hazudik és színlel. A meggyőzőereje összehasonlíthatatlanul nagyobb, ha látod a szeme csillogását. Oprah Winfrey azt állítja, és figyelve a hazai tendenciákat, én is azt tapasztalom, hogy a problémák kivesézése, az összefüggések feltárása inkább az írott sajtó, azon belül is a folyóiratok, hetilapok dolga. A tévétől nem szabad azt várni, hogy mélyen és alaposan foglalkozzon bármivel is. Erre manapság nincs idő! Ő egy interjút éppúgy, mint egy portrét, öt-hat perc alatt elintéz. Olyan is! Hol olyan, hol meg nem. De nála ma már nem fordulhat elő, hogy egy órában beszélgessen, mondjuk a beteg gyerekét meggyilkoló anyával. Lehet, hogy ma már erre nekem sem lenne hatvan percem. Bár ott van ellenpéldának Tom Brokaw, aki huszonvalahány éven át vezette az NBC esti legfontosabb hírműsorát. Egy-két éve visszavonult, de ott a visszavonulásnak is megadják a

méltóságát. Nem elküldik nyugdíjba az öreg rókát, hogy aztán soha többet ne halljanak róla, mert ő intézmény, és az intézményekkel nem lehet úgy bánni, ahogy nálunk szoktak. Tom Brokaw, amíg él, használhatja az NBC-ben a huszonéve megszokott szobáját, és ma is annyit dolgozik, amennyit akar. A múlt nyáron az NBC esti főidőben sugárzott műsorában, a Dateline-ban – ez egy főleg bűnügyekre, balesetekre, halálesetekre szakosodott, dokumentarista eszközökkel operáló műsor – két órában dolgozta fel egy hegymászó fiú történetét, aki egyedül vágott neki a természetnek, és akit egyszer csak baleset ért: egy szikla rágördült a jobb kezére, képtelen volt kiszabadítani magát. Két-három napig töretlenül próbálkozott, majd amikor már elfogyott a vize és az élelme, sőt egy keselyű is tisztes távolságból szemet vetett rá, a szabadon maradt bal kezével könyöknél levágta a másik kezét. Túl a borzalmon, meglepődtem, hogy egy ilyen történetet az a Tom Brokaw dolgoz fel, aki egyébként hol Irakból tudósított, hol Putyinnal készített interjút, és a világtörténelem számos nagy eseményének volt a krónikása. Mindezt két órában tette! De valószínűleg ma már ő is azt vallja, hogy a televíziózás a tömegigény tömegszínvonalú kiszolgálása. Bár itt van a másik nagy amerikai öreg, Ted Koppel, aki hosszú éveket húzott le az ABC-nél, és miután azt tapasztalta, hogy rohamos ütemben kommercializálódik a televíziózás, ő idő előtt nyugdíjba ment, majd átigazolt a Discoveryhez, ahol továbbra is nagyon mély és fontos filmeket készít, például a legutóbbit, amit láttam, Kínáról. De kétségtelen, az olcsósodást, mint tendenciát látom felerősödni a teljes amerikai televíziózásban, és ennek szegényes, korántsem profi változatát a hazai televíziózásban is. Azért, ha ez a kettő ennyire egy irányba mutat, az jelent valamit. És az Amerika meg az amerikaiak ilyenek is! De miért lenne nálunk vagy Európában ez a minta? Mert a fogyasztók, a tévénézők itt sem kíváncsiak már a dolgok mélységére. Nem véletlen, hogy a nagy tévéshow-kat nálunk manapság másfél-két millióan nézik, az elemző, közéleti műsorokat pedig jó, ha félmillióan. Bár annyiban igazad van, hogy az amerikai közszolgálati csatornán, a PBS-en bőven találni okos, gondolkodó programokat is, mondhatni, ők csak ilyen műsorokat sugároznak. Az ő híradójuk jóval lassúbb és jóval alaposabb, mint az összes többi országos adóé, műsoraikban a heti politikai eseményeket nagyon részletesen feldolgozzák, kiváló szakemberek elemeznek a stúdióban, viszont, meg kell hagyni, alig van nézettségük. De vannak ilyen műsorok, és akinek igénye van vagy támad rá, megtalálja. Charlie Rose is a közszolgálatban teszi fel a maga közhelyes kérdéseit, igaz, hogy színvonalas interjúalanyoknak. De e szerint a logika szerint, amiről te most mesélsz, az európai filmgyártás nagy részét meg kellene szüntetni, és ki kellene mondani, hogy a filmtől fölösleges gondolkodtatást várni, csak hollywoodi box office-filmeknek van helyük a nap alatt. Igen, és valószínűleg tudomásul kell venni, hogy az ilyen tévéműsorokat sohasem fogják tömegek nézni. Ezért közszolgálatiak. Azért működtetik őket közpénzből, hogy ne legyenek kitéve a piaci eladhatóságnak. Érdekes viszont, hogy gyerekműsorokból, gyerekfilmekből a PBS-nél a legjobb és a legnagyobb a kínálat. Amerika-szerte úgy tartják, hogy a gyerekeket a PBS elé érdemes leültetni. Ott láttam például Mozart életét rajzfilmben feldolgozva, huszonöt félórás epizódban.

Akkor ez után a rövid kis kitérő után újra felteszem az eredeti kérdésemet: mikor és miért kezdtél el külföldi műsorokat nézni, mármint szakmai szemmel? Valószínűleg ösztönösen vonzott a profizmusuk. Mert itthon mit láttam? Amikor még korábban eljártam Vitray Tamás számos műsorfelvételére, ahol ő mindig pontosan annyi idő alatt végezte el a dolgát, ahány perc a tiszta adásidő volt, de folytonosan közbejött valami: hol a kazettára kellett várni, mert éppen kifogyott, hol a világítás volt alkalmatlan, hol valami egyéb műszaki hiba adódott. Mindezek annak ellenére alakultak így, hogy előtte ezek az úgynevezett szakemberek két-három órát készítették elő az adott felvételt. Amerikában mindez elképzelhetetlen! Ott nem is értik a mi problémánkat. Amikor Conan O’Briennel elmentünk vacsorázni, és kérdezgetett a magyar televíziós viszonyokról, egy idő után feltette a kérdést, hogy de akkor mégis nálatok mitől működik az egész?! Neki is elmondtam, amit korábban neked is, hogy a magyar televíziózás egyik legjelentősebb alakja szerint a mi televíziózásunk megtévesztésig hasonlít arra, amit a világban televíziózásnak neveznek, csak éppen az égvilágon semmi köze nincs hozzá. Magyarán, a tévé nálunk nem működik, csak úgy látszik. Ezt mondtam Conannak is. Hogy ez mennyire így van, arra nemrégen az AT V szolgáltatott példát. 2006 februárjában el kellett halasztanom a Friderikusz Most indulását. Ugyanis ma már nem tudom elképzelni, hogy próbasorozat nélkül vágjunk neki egy új műsornak, pláne, egy napi adásnak! Ugyan Magyarországon még mindig nehezen értik meg a pénztárcájukat féltő tévétulajdonosok és -vezetők, hogy tilos a nézőn kísérletezgetni, az nem lehet, hogy egy műsorsorozatot hosszasan ne próbáljunk ki, laboratóriumi körülmények között. Egy ilyenből sokat lehet tanulni; hogy úgy indítják-e a bejátszásokat, ahogy kell; tudják-e, hogy a kis főcímeket hogyan kell ráúsztatni az élő stúdióképre; hogy a bejátszások a vágóhelyiségből hogyan kerülnek át a stúdióbeli számítógépre stb. stb. millió apróság, és ha csak egy is közülük nem működik jól és pontosan, már összedől az egész konstrukció. A magyar televíziózásban gyakorolni nem divat. Amikor elkezdtem a Friderikusz Show-t, egy komplett műsort csak azért vettem fel, hogy egyben lássunk minden munkafolyamatot. Mondanom sem kell, hihetetlen felzúdulást váltott ki, hogy én mit képzelek, jó dolgomban már azt se tudom, mit csinálok. Azóta eltelt tizennégy-tizenöt év, az ATV-ben is természetesen csak úgy voltam hajlandó belekezdeni a napi műsorfolyamba, ha van egy próbahetünk. Az ATV akkor költözött új stúdiójába, a technikájuk már nagyon korszerű volt, de használni még csak felemás módon voltak képesek. Január 6-án a teljes műszaki csapatommal átmentünk hozzájuk, és leltárba vettük, mire van szükségünk ahhoz, hogy a műsor február közepén el tudjon indulni. Nem kevesebb, mint negyvenkilenc pontból álló listát állítottunk össze. Hat hetük volt, hogy teljesítsék. Három hét elteltével újra átmentünk, és ellenőriztük, hogy állnak. Alig a harmadát teljesítették, miközben a fele idő már letelt. Láthatólag könnyedén vették a fejleményeket, senki sem számolt ennek a következményeivel. Mire eljutottunk az úgynevezett próbahétig, még mindig több mint egy tucat technikai feltétel hiányzott az üzembiztos induláshoz. De hogy bizonyítsam az együttműködési készségemet, megpróbálkoztam a lehetetlennel. így lettem én az ATV berepülő pilótája. Ugyan sikerült felszállnom a géppel, de tulajdonképpen már az első napon lezuhantunk, a második kísérleti napon pedig teljesen megsemmisültünk. Kénytelenek voltunk elhalasztani a kiplakátolt indulást. A döntés jókora riadalmat váltott ki az ATV vezetésében, hiszen anyagilag sem volt mindegy, hogy van-e bevétel vagy nincs, ráadásul bennünket ki kellett fizetni, hiszen mi tényleg készen álltunk, leszerződtettem a riportereket, a szerkesztőség összes munkatársát, a gyártást. A

hiányosságok pótlása pedig még legalább három hetet vett igénybe. Nehezen értették meg ATV-s barátaim, hogy miben áll egy műsor indulása. Nyilván máshoz szoktatta őket az élet. Március 20-án is csak azzal a kompromisszummal voltunk képesek belevágni, hogy ugyan a készültségük még mindig nem volt magasabb nyolcvan százalékosnál, de mit tegyünk, Magyarországon ennyire futja. Na, ezért keltik rólam gyakran azt a hírt, hogy kiállhatatlan vagyok. Jó, de az ATV, mint mondod, teljesen új technikával indult, nekik ezt tényleg be kellett járatni. De a Magyar Televízió már száz éve működik, ott miért nem megy? Elsősorban ott a motiváció és az érdekeltség hiányzik, az utóbbi években pedig már egyre inkább a szakismeret is. A televíziós szakemberek a hatvanas-hetvenes években, de még a nyolcvanas évek elején is nálunk úgy verbuválódtak, hogy többnyire mindenki valakinek az ismerőse volt, tehát gyakran képzés és képzettség nélkül kerültek oda. Tisztelet a kivételnek! Például rengeteg botcsinálta hangmérnök és világosító dolgozott az MTV-ben, akik közül persze sokan becsvágyból képezték magukat, autodidakta módon, de bőven találni olyan szakembert is, aki hangmérnök létére legfeljebb csak a mikrofont tudja megkülönböztetni a hangpulttól, vagy világosítóként a reflektort a fóliától. Már két éve ment A szólás szabadsága az MTV-ben, de én minden egyes vasárnap csak azért mentem be kora délután, hogy részletesen végigvegyem a technikai személyzettel a teendőiket. Nekem, ugye nem volt mit próbálni, hiszen az interjúalany nem ült ott a délutáni próbán, a kérdéseket nem volt kin gyakorolni, de sajnos a technikai személyzet színvonala nem engedte meg, hogy a véletlenre bízzam a műsort. Történt egyszer, hogy az egyik adászáró jegyzetem alá kellett keverni egy zenét. Amíg beszélek, a zene középhalkan szól, és amikor azt mondom, jó éjszakát, a zenét fel kell hangosítani. Pofonegyszerű feladat, gondoltam. Nem túlzom el, tizenegyszer próbáltuk el. Vagy a zene üvöltött, vagy az én hangom, de a „hangmérnök” képtelen volt eltalálni a helyes arányt. Akkor született ez az azóta elhíresült mondásom, amit dühömben vágtam alkalmatlan szaktársam fejéhez: Tudod, ha kutya lennél, már betanítottalak volna, így, hogy embernek születtél, tehetetlen vagyok. Nos, ma már a szakemberek jó része ilyen színvonalon van a Magyar Televízióban, ugyanis az MTV megmaradt annak a szocialista nagyüzemnek, ahová a kapitalizmus be se tette a lábát. Nyilván ez a mindenkori vezetésnek róható fel, talán Hankiss Elemér és Székely Ferenc korszakát kivéve, a tizenegynéhány elnök egyike sem konyított a piaci viszonyokhoz, azt sem tudták, mi fán terem. És pontosan tudom, hogy a kiállhatatlanságomban az a döntő elem, hogy nem vagyok képes megalkudni, még akkor sem, ha az már az egészségre káros. Te is tanúja voltál annak, hogy minden este legalább háromnegyed órával korábban felmentem az ATV stúdiójába is, mint ahogy a Friderikusz Most kezdődött, csak hogy elpróbáljuk az egész műsort. Minden este, két és fél év alatt, négyszáztizennégyszer. Hogy amikor majd adásban azt mondom, ezt és ezt a bejátszást látják, valóban az induljon el. De a különböző feliratokon még a helyesírási hibákat is én javítgattam, mert sajnos ez a mai huszonéves korosztály a magyar helyesírás szabályait se sajátította el. De gyakran beültem a grafikusok munkapultjába is, és képes voltam a betűk formájával, a háttér színével félórákat eltölteni. Elismerem, a legtöbb kollégám ezt már nem csinálja. Az persze lehet, annak, hogy ilyen szenvedélyesen művelem a mesterségemet, és soha nem érzem, hogy készen lennék egy-egy műsorral, a megveszekedett hiúságom a magyarázata. Többször mondtam már, hogy évtizedek óta ülök egy sötét szobában, és ostorral csapkodom magam. Ez így van ma is. A baj csak az, hogy fogy a türelmem. Amikor az embereken azt látom, hogy tesznek rá, milyen színvonalú produkció kerül ki a kezük közül, gyakran felvetem: nem lehetne-e, hogy összedobjátok a gázsimat, hiszen én csak a ti kedvetekért

gyakorlok! Bizony, sokszor ez a műgond a tartalom rovására megy. Gyakran ábrándozom arról, ha ezt az energiát a tartalomba ölhetném, mennyivel jobb lennék. De hazai körülmények között ez van. Bár az amerikai mérések szerint a televízióban a látvány hatása ötvenöt százaléknyi, a tartalomé csak negyvenöt. Tudat alatt ugyanis erősebben hat a nézőre az, amit lát, mint amit hall. Az pedig szintén az én gyógyíthatatlan betegségem, hogy a formát, a dizájnt sokszor többre tartom a tartalomnál. Egy volt középiskolai iskolatársam 2006 őszén itthon volt Atlantából – a felesége a CNN-nél dolgozik –, és egy héten át nézte a Friderikusz Mostot. így kommentálta: ha leveszem a hangot a tévéről, és csak a látványt nézem, az bármikor elmenne Amerikában is. A CNN-ben, de minden más amerikai tévécsatornánál minden produkció látványával külön részleg foglalkozik. A Friderikusz Most esetében pedig összesen két grafikusunk volt. És ezzel még kivételezett helyzetben is voltunk, hiszen – tudod vagy sem – a legtöbb hazai tévéműsornak nincs önálló grafikai részlege, minden esetleges, olyan, amilyen. Persze tudom, ennek ára van, a maximalizmusommal sírba kergetem az embereket.

HETEDIK FEJEZET Egy kis számtan, kezdőknek! Folytassuk ott, hogy anyagilag hogyan zártad a show-t. Nagy nyereséggel, természetesen, hiszen, mint említettem, óriási volt a nézettségünk. De minden legenda ellenére állítom, annyit nem kerestem, hogy abból vagyont lehetett volna felhalmozni. Ehhez azt a pénzt, ami nyolc év alatt összejött, gondosan be kellett fektetnem.

Nem konkrét összegekre vagyok kíváncsi, de jó lenne, ha nagyságrendeket mondanál. Nem tudok. Nem csináltál egyenleget, amikor befejezted a show-t? Hogy ennyi volt a befektetés, és a végén ennyi nyereség jött ki belőle? Az képtelenség, hiszen olyan hosszan tartott a sorozat, hogy közben nem vagy képes folyamatosan úgy könyvelni, hogy mit tettél bele, és mit fizettél ki költségként. Azt pontosan tudtam, hogy az elején mennyivel indultam, de mert évekig a nyereséget visszaforgattam a műsorokba, képtelenség a tiszta profitot kiszámítani. Talán a nagyságrendet képes vagyok érzékeltetni oly módon, hogy a hat éven át tartó Friderikusz Show, az összes változatával – Talkshow, Békítő show, Váratlan vendég –, meg Az én mozim és a Másképpen beszélgetek, tehát a több mint háromszáz produkcióm, mindennel együtt, százmilliós nagyságrendű bevételt biztosan hozott. De hogy ebből mennyi volt a tiszta profit, nem tudom megmondani. Ráadásul menet közben a pénzt nemcsak visszaforgattam, hanem be is fektettem, nem feltétlenül a televíziós üzletágba. Nem értem. Az ember ismeri a saját takarékbetétkönyvét. Valószínűleg azért nem érted, mert te egyszerű képletben és névre szóló betétkönyvben gondolkozol. Csakhogy a pénzügyek egy ilyen vállalkozásnál nem így működnek. Miután a mindig következő produkcióba jócskán be kellett fektetni az előző profitjából, és ez a körforgás máig zajlik, ember legyen a talpán, aki megmondja, mennyit keresett. Ráadásul ezek a pénzek nem Friderikusz Sándor magánvagyonát képezik, hanem cégeink befektetései, nem is egyetlen cégé, hanem háromé-négyé. A vagyonosabb emberek közül akárkit kérdeznél, akik cégeikkel vállalkoztak, még hozzávetőleg is csak nagy nehezen tudnák megmondani, hogy mennyi abból a tényleges magánvagyonuk. Nem értem. Hát, amikor az ember megvesz egy többmilliós festményt...

... De épp arról van szó, hogy a többmilliós festmény esetleg nem a magánszemélyé. Vannak festményeink, de jelentős részük vállalataink tulajdonában vannak. Hidd el, nem megkerülöm a választ, csak meg kell hogy értsd, ez nem így működik! Neked kell megértened, mit kérdezek. Amikor elmész egy árverésre, és nyomod fel az árat, újra meg újra ráígérsz például egy fotóra, mert meg akarod venni, akkor tudnod kell, hogy lesz-e annyi pénzed, amennyiért végül megszerzed. Hogy ki fogod tudni fizetni az árverési cégnek az összeget. Hogy nem a kenyered árát költöd el arra a fotóra. Persze, de itt két különböző dolgot keversz össze. Ha az a kérdés, hogy egy-egy befektetés mellett marad-e kenyérre való, azt persze, mindig tudom. De amikor például egy árverésen licitálok, akár három-négy cég nevében is vásárolhatok. És amit ott vettem, az a cég tulajdona marad. Tehát nem Friderikusz Sándor magántulajdona lesz, hanem a cégé, amely finanszírozta a vásárlást. Természetesen azt mindig tudnom kell, hogy a cég egyéb befektetései mellett a likviditást nem kockáztatja-e, ha megveszünk például egy értékesebb fotót. Azt sem értem, hogy ezek szerint, ha az embernek sok pénze van, sok cége is van? Nem szükségszerűen. De látom, neked az nem fér a fejedbe, hogy a sok cég pénze nem egyenlő Friderikusz Sándor vagyonával. A cég vagyona vagy pénze legfeljebb adózás után lehet az enyém és a további tulajdonosoké. De ha mindig kivenném a cégből a pénzemet, nem maradna, amit befektethetnék, és akkor legközelebb esetleg nem tudnám beindítani a következő vállalkozásomat. De nekem van betéti társaságom, tehát tudom, hogy a kivett jövedelem után osztalékadót is kell fizetni. Persze, ha kiveszem a Kft-ből a pénzt, nekem is kell, egyebek mellett, osztalékadót fizetni! De ha a cégedben forgatod tovább a pénzt, akkor csak a nyereség után kell társasági adót fizetni. A különbség köztünk az, hogy te mindig kiveszed a pénzt a bt.-dből, mert annyit keresel, hogy föléled azt. De ha sokat keresnél, talán nem vennéd ki az utolsó fillérig, mert nem is tudnál mit kezdeni annyi készpénzzel. Tehát ez idő szerint képtelen vagyok pénzügyi egyenleget felállítani az összes eddigi bevételeimről és kiadásaimról, ezt csak akkor tudnám megtenni, ha mondjuk, holnap befejezném az összes tevékenységemet, és minden pénzt Friderikusz Sándor magánpénzévé szeretnék átváltani, de abban az esetben az összes adót és járulékot előbb ki kellene fizetnem. Természetesen akkor sem tudnám precízen megmondani, hogy ebből mennyi volt a show hozadéka, és mennyi például a Friderikusz Mosté. Volt olyan vélemény, amely szerint úgy kezdődött a televíziós pénzszerzésed, hogy megvettél egy sorozatot, és nagy pénzt szedtél össze belőle, a televízió kárára. Leszámítva az utolsó félmondatot, tulajdonképpen igaz az állítás. Éppen hogy ez volt az az üzlet, ahol mindenki jól járt. Hogy az elejéről kezdjem, ugye tudjuk, a Dallas című filmsorozat – erről már beszéltünk – nézőszámcsúcsokat döntött a Magyar Televízióban. Ennél csak a Friderikusz Show volt

nézettebb időnként. Azt olvastam az újságban, hogy miközben nálunk még a Dallast vetítették, a tengerentúlon már létezik egy sokkal frissebb sorozat, a Dinasztia, amely szintén több száz részes. Azt vettem a fejembe, hogy megveszem a Dinasztiát, és megpróbálom eladni a Magyar Televíziónak. Tudni kell, hogy akkoriban az MTV-nek komoly anyagi nehézségei voltak, négy-öt hónapos késésekkel fizetett, tehát nehezen tudott a filmes piacon boldogulni. Ez tudatos üzleti megfontolás volt? Abszolút tudatos. Mindenáron én akartam behozni a Dinasztiát. Korábban persze ilyen üzletet nem kötöttem, nem tudtam, hogy is kell filmet venni a világpiacon. Megbíztam az egyik kolléganőmet, derítse ki, melyik cég forgalmazza a Dinasztiát. Azt hiszem, ez az ABC volt. írtam egy levelet a tévétársaságnak, ahonnan néhány napon belül telefonon jelentkeztek, hogy egyeztessük a részleteket. A hölgy a telefonban azt ajánlotta, mivel a következő héten nyílik Monte-Carlóban a televíziós filmek vására, menjünk el oda, és folytassuk személyesen a tárgyalást. Hát akkor még pénzem azért nem nagyon volt... Miért, ez hányban történt? 1993-94-ben. De ne felejtsd el, hogy vissza kellett fizetnem a show-ra felvett kölcsönöket is! A film megvásárlására persze volt valamennyi tartalékom, de arra nemigen, hogy a Loews Hotelre költsék Monte-Carlóban. Mindegy. Kiderült, hogy éppen a Loews Hotelben van szabad szoba, ott, ahol a filmvásárt is tartották. Kolléganőmmel, Bona Ágival kimentünk, de velem jött anyám is, aki addig még nem járt Monte-Carlóban. Évekkel korábban megismerkedtem egy ott élő, magyar származású ékszerésszel, kalandos életéről filmet is forgattam Az én mozim számára, tőle kaptuk kölcsön a Rolls Royce-át, amit elénk küldött a repülőtérre. Képzelheted, kiszálltam trikóban, kopott farmerban a Loews Hotel előtt, mint egy unatkozó világsztár, nem győzték nyitogatni az ajtót előttünk-utánunk. Hétfőn kezdődött a vásár, és már hétfő reggel nyolcra kaptunk időpontot az ABC filmkereskedőjétől, aki egy tizennyolc-húszévesnek látszó fiatalember volt, és végig úgy beszélt, mint aki nem eladni akarja a Dinasztiát, hanem lebeszélni bennünket annak megvásárlásáról: Tulajdonképpen miért akarják mindenáron megvenni a filmsorozatot? Van önöknek annyi pénzük, hogy egy összegben kifizessék? Ilyen és ehhez hasonló, provokatív kérdésekkel bombázott éhgyomorra az ifjú titán, de igazán akkor akasztott ki, amikor azt mondta, ők a Dinasztiát soha nem adják el közvetítőnek, csak közvetlenül a filmet sugárzó tévécsatornának. Próbáltam meggyőzni, hogy ha arra van szükség, küldetek egy garanciavállalást magától a tévécsatornától, amely Magyarországon bemutatná a sorozatot. Nem hatotta meg. Úgy beszélt velünk, mint a lába kapcájával. Rövid idő alatt elszállt az agyam, és azt kértem Ágitól, mostantól szó szerint fordítsa le, amit mondok! Tudni kell, hogy Ági nagyon finom lány volt, aki még huszonhárom évesen is elpirult, ha valaki a társaságában lehülyézte a másikat. Takarodjon a jó édes anyjába, maga szemétláda! – körülbelül ez volt az értelme annak, amit az ABC-s fiúnak mondtam, és most akkor sokat enyhítettem azokon a kifejezéseken, amelyeket valójában használtam. Ági próbált jobb belátásra bírni: Sándor, ragaszkodsz ahhoz, hogy tényleg így mondjam? Ragaszkodom, Ágikám! Voltaképpen mindegy is volt, hogy ő lefordítja vagy nem a mondataimat, a hangsúlyaimból és az indulatomból pontosan lehetett érteni, mit mondok. Hogyhogy ne lettem volna felháborodva, amikor kidobunk egy-másfél millió forintot, körülbelül ennyibe került a három ember ott tartózkodása Monte-Carlóban, és akkor gyakorlatilag tíz perc alatt elintéz bennünket ez a pasi, érdemben nem is hajlandó tárgyalni velünk. De megbosszultam az arcátlanságát, hazajövetelem után írtam egy négyoldalas levelet az ABC elnökének, számon

kérve azt, hogy miért hívnak el egy filmvásárra, ha egyszer nekünk nem akarják eladni a filmsorozatot. Az ABC elnöke néhány hét múltán válaszolt, és levelében arról tájékoztatott, hogy az ügyet kivizsgáltatta, az ABC képviselője valóban helytelenül járt el, ezért a tévétársaság megvált tőle. Na, legalább ennyi! Érdekes módon azonban azt nem ajánlotta fel, hogy tegyünk úgy, mintha mi se történt volna, és tárgyaljunk érdemben a Dinasztia megvételéről. Érthető, hogy borzalmasan rossz kedvem volt Monte-Carlóban, kifeküdtem a strandra, és levettem a kezem az egész filmvásárról. De mert hat vagy hét napra ki volt fizetve a szállodánk, három szoba, a repülőjegyünk visszafelé meghatározott napra szólt, maradnunk kellett. Ági azzal töltötte az idejét, hogy szorgalmasan járta a filmvásár standjait. Ő ilyen lelkes érdeklődő volt. Én viszont dacból feketére barnultam a monte-carlói strandon, ott töltöttem időm jó részét. Egyszer csak utolsó nap jön Ági: Sándor, képzeld el, milyen fantasztikus sorozatot találtam! Nem érdekel, Ágikám, én többet filmes üzletnek a közelébe se megyek. De megvan és megvehető az Isaura folytatása. Ó, mondom, az meg különösen nem érdekel. Emlékszel az Isaura-sorozatra, amely olyan nagy siker volt itthon a nyolcvanas években, hogy még gyűjtés is indult szegény rabszolgalány felszabadítására? Ági nem tágított: Gyere le, kérlek, csak egy fél órára! Hosszú órákig ellenálltam, és amikor már negyedszer vagy ötödször kapacitált, úgy álltam bosszút rajta, aki mondom, meglehetősen prűd lány volt, hogy feltételt szabtam: Csak akkor vagyok hajlandó az Isaura-standra lemenni, ha előtte beugrunk a Playboy forgalmazójához, és megnézzük az ottani választékot is, hátha találunk valami alkalmas sorozatot az MTV számára. A Playboynál egy jó szaftos filmet tettek be, hátha kedvet csinálnak magukhoz. Szegény Ági, azt se tudta, hova nézzen. Többnyire maga elé bámult, a vászonra nem volt hajlandó figyelni. És miközben nyögésekkel tarkított jelenetek követték egymást, én folyamatosan azt kértem tőle, fordítson, mert nem értem! És tényleg bosszúból csináltad? Abszolút. Utána átmentünk a brazil filmforgalmazóhoz, egy testes, középkorú hölgy fogadott, vele kezdtem el tárgyalni Isaura folytatásáról, abban a biztos tudatban, hogy nem akarom megvenni a sorozatot. A hölgy azzal nyitott, hallja, hogy Magyarországon mekkora siker volt Isaura első szériája. Aztán az új Isaurából levetített kétszer harminc percet, ami maga volt a tömény unalom. Száznyolcvan részt akart a nyakunkba sózni. Amikor érdeklődve kérdezte, hogy tetszett, azt mondtam, amit gondoltam: Ezt nemigen fogják szeretni a magyar nézők. Mire ő: Az nem lehet, hiszen ötvennégy országban már kimagasló siker volt. A nő igaza alátámasztására nézettségi statisztikákat sorolt nekünk. Nagyon kedvező áron adnánk önöknek, epizódonként kétezer dollárért, tette meg ajánlatát a filmforgalmazó képviselője. Nagy levegőt vettem, és ezt mondtam: Én legfeljebb kétszázat adnék érte! Ó, Monsieur Friderikusz, ön viccel, ugye? Egy kicsit sem viccelek, engem ez a sorozat nem érdekel. De hát a kétezer meg a kétszáz között olyan nagy a távolság, hogy nem is tudjuk áthidalni, mondta sajnálkozva az asszony. De azért nem adta fel, számukra nincs lehetetlen üzlet, tovább érdeklődött: És hogyan fizetne? Egy összegben utalnám mind a száznyolcvan részt, amennyiben ideadná darabját kétszáz dollárért. Próbáltam én is valami vonzót mondani. Gondolkozott egy kicsit: Jó, hát akkor közelítsünk egymás felé! Tulajdonképpen ettől a pillanattól kezdve lelkesedtem a dologért, mert alkudozni szeretek. Ha egyben kifizeti, akkor lehet, hogy oda tudom adni ezerkétszáz dollárért. Hoppá, máris engedett nyolcszáz dollárt, és én még tulajdonképpen bele sem lendültem. De azt pontosan tudtam, hogy ha első szóra elengedett nyolcszáz dollárt, van itt még tartalék, bőven! Ezerkétszázat nem tudnék kifizetni, de hogy lássa a jóindulatomat, elmegyek ötszázig, így is épp a két és félszeresét adnám annak, mint amit az előbb mondtam. Ó, Monsieur Friderikusz, dear

Sándor – már minden voltam –, kérem, értékelje a nagyvonalúságomat! Ön is az enyémet, ötszáz dollár epizódonként, száznyolcvannal szorozva, nem rossz pénz önöknek! Hajtogattam. Na, jó, egy pillanat, felhívom a londoni központunkat, hogy tájékozódjam, meddig van szabad mandátumom, mennyit engedhetek még az árból. Elmegy, majd rövid idő után visszajön: Az európai igazgatóhelyettes asszony azt mondta, ha tényleg kifizeti egyben a száznyolcvan részt, darabját odaadhatom ezerért. Ettől különösen vérszemet kaptam: kétezer-ezerkétszáz-ezer. Hívja fel, kedves asszonyom, még egyszer az európai igazgatóhelyettest, és kérdezze meg tőle, hogy úgy is érdekli-e az ajánlatom, ha elmegyek nyolcszázig, csak azért, hogy nagyvonalúságomról tanúbizonyságot tegyek. De ez az utolsó ajánlatom. És ezt komolyan gondoltam. Persze ezt ne ilyen tempóban képzeld el, közben ment az: Ó, Sándor, egyen egy kis cukorkát, meg a többi, udvariaskodó fordulat. Végül is a sarkára állt az eladó, azt mondta: nem hívja fel még egyszer a főnökét, de mit szólnék, ha mindketten aláírnánk egy titoktartási szerződést, nehogy elterjedjen a hír bárhol a világban, hogy ő odaadta nekem a sorozatot, epizódonként kilencszázért. Nem, Madame, mondtam, és ez tényleg az utolsó ár részemről: nyolcszáz dollár, vagy már itt sem vagyunk. Kiment, mintha újra telefonálna, egyszer csak fülig érő szájjal visszatért, magához ölelt, és közölte: Sándor, nyolcszáz dollárért öné Isaura folytatása, gratulálok! Végül is ezerkétszáz dollárt sikerült alkudnom. Aláírtuk a szerződést, és nekem rögtön az jutott az eszembe, hogy a hazai kábeltévéknek fogom eladni a filmet, ugyanis korábban már volt kapcsolatom a szövetségükkel, mert a debreceni és a nyíregyházi talkshow-imat is több városi tévé átvette, tehát tudtam, kihez kell fordulni. Kiderült, hogy százhatvan-százhetven ilyen kis helyi kábeltévé van Magyarországon. Gyors fejszámolás következett: ha mindegyiktől csak ötezer forintot kérek egy-egy Isaura-epizódért, az is horribilis bevételt jelent, darabonként körülbelül nyolcszázezer forintot. Persze az akkori árfolyamon számított százhúszezres vételárhoz még hozzá kellett számítani a szinkronizálás költségét, ami körülbelül újabb hetven-nyolcvan ezer forint volt, és költségként azzal az inflációval is illett számolnom, amely a sorozat kezdete és vége között eltelik. Kétszázezer forintnál többre azonban így sem jött ki egy-egy huszonöt perces rész. De ott helyben, Monte-Carlóban rendelkeznem kellett a vételár egy összegben történő átutalásáról. A brazil forgalmazónak pedig talált pénz volt ez a körülbelül száznegyven-százötvenezer dollár, hiszen ötvennégy országban már eladták, én az ötvenötödiket képviseltem. Mire Monte-Carlóból hazaértünk, már itt volt az összes kazetta, és egy filmforgalmazásban jártas ismerősöm segítségével versenyeztettem a szinkronstúdiókat, ki szinkronizálja jó színvonalon, de minél olcsóbban a sorozatot. Közben a Magyar Televízióval elindultak a szokásos tárgyalások a műsoraim folytatásáról, személy szerint Horváth Ádámmal. Akkor még úgy tűnt, minden rendben van, csak egy évvel később jött el az az idő, amikor az elnök elkezdett fojtogatni bennünket. Szóval a műsorok költségvetésénél tartottunk, egyszer csak Horváth Ádám odafordul hozzám: Hallom, hogy megvetted az Isaura folytatását, így van. Nem akarod eladni nekünk? Nem volt szándékomban, hiszen a kábeltévék előszerződése már a zsebemben lapult. Pár nap múltán, a következő fordulóban Ádám valamitől türelmetlen lett: A műsoraidról csak akkor tudunk tovább tárgyalni, ha nekünk adod el a filmsorozatot. Nem derült ki, miért olyan fontos ez neki. Kifakadtam: Hogyan adhatnám el nektek, amikor már előszerződésem van a kábeltévékkel? De nekünk szükségünk van rá! így Horváth. Kiderült, az MTV délutáni műsorstruktúrájában volt egy félórás filmsáv, és egy hónapon belül véget ért a korábbi sorozat, és mert a televíziónak akkoriban nem volt annyi pénze, hogy egy összegben kifizessen egy újabb filmsorozatot, nekik az volt az ideális, ha valakinek heti vagy havi részletekben törleszthetnek. Én azonban hajthatatlan maradtam, egyrészt, mert nem akartam a kábeltévéket cserbenhagyni, másrészt, mert nem feltételeztem, hogy az MTV ki tudja fizetni epizódonként azt a nyolcszázezer

forintot. A részleteket beszéld meg Wisingerrel, mondta Horváth Ádám – Wisinger volt akkor az MTV filmfőszerkesztője –, de mindvégig az lebegjen a szemed előtt, hogy a műsoraidat csak akkor folytatjuk, ha a mienk lesz Isaura is. Wisinger egy darabig körülményeskedett, osztott-szorzott, és végül megadta epizódonként ugyanazt az árat, amit a kábeltévéktől megkaptam volna, azaz nyolcszázezret. Egy feltételt kikötött, hogy az MTV nem járhat rosszabbul az üzlettel, mint én. Tehát ha én epizódonként hatszázezret keresek – körülbelül ennyi volt a hasznom –, ennyit a Magyar Televíziónak is meg kell keresnie a filmen. Ezt minden további nélkül elfogadtam, mert a show esetében is az volt a filozófiám, hogy a másik fél nem kereshet kevesebbet, mint én, ellenkező esetben előbb-utóbb gyűlölni fog, és legközelebb nem köt szerződést velem. Ők mivel tudtak ennyit keresni? Reklámokkal a film előtt és után. Akkor még nem létezett a médiatörvény, tehát a reklámidő sem volt behatárolt. És ha nincs ott a film, a reklámsávjukat se tudják értékesíteni. Egyébként, amikor lement a sorozat, mind a száznyolcvan rész, csináltunk egy végelszámolást: ők maguk mutatták ki, hogy sokkal többet kerestek rajta, mint én. Ha az én cégem haszna száz-száztíz millió forint volt, az övék kétszázhetven millió. Ez volt az az üzlet, amellyel tényleg mindenki jól járt. És erről az együttműködésről írta a te barátnőd, Vándor Ági az Élet és Irodalomban, hogy megloptam a Magyar Televíziót. Ráadásul cikke úgy született, hogy meg se kérdezett. Miközben a történet, amit most elmeséltem, a kapitalizmus lényege, a kapitalizmus képlete. Hogy hol van ebben a másik megkárosítása, a tisztességtelen üzlet, fel nem foghatom! A filmforgalmazó jól járt, hiszen lehúzott még egy bőrt az addig már ötvennégyszer megnyúzott rókáról, az MTV-nek lett egy filmsorozata, amelyet akkor saját erőből nem tudott volna finanszírozni. Én fizettem helyette, azaz kölcsön adtam neki a pénzt, amivel keresett kétszázhetvenmilliót. Ha valaki kölcsönad, kamatot kér. De én még vissza se éltem a helyzettel, hiszen aláírtam azt a feltételt, hogy a másik fél nem járhat rosszabbul, mint én, illetve a cégem. Én pedig, ha a kábeltévéknek adom el a sorozatot, úgy, ahogy eredetileg terveztem, ugyancsak ennyit kerestem volna. Hol itt a hiba? Valószínűleg az a bajuk, hogy te száztízmilliót kerestél, ahogy mondani szokták, munka nélkül. Na, várjunk! Én mentem el Monte-Carlóba, én alkudtam le az árat, én ruháztam be, én kerestem piacot hozzá, én vállaltam a költségeket, majd vártam másfél évet a pénzemre, és akkor a rizikóról még nem is beszéltem. Történhetett volna, hogy ez az egész nem jön vissza. Mi az, hogy munka nélkül? Ennek ennyi az ára. így működik a piac. Ez a normális. Egyébként jellemző módon csak én szúrtam szemet mindenkinek. Senki sem vette a fáradságot, hogy úgy általában szétnézzen a filmvásárlások területén. Sok olyan embert ismerek, aki a Magyar Televíziónak az elmúlt tíz-tizenöt évben úgy adott el filmeket, filmsorozatokat, hogy a haszon egy részét visszacsorogtatta a döntéshozók zsebébe, és olyan szerződést ezek nem írtak alá, hogy mindkét félnek jól kell járni. Hogyhogy ezekkel soha senkinek nem volt baja? Csak az nem tetszett, hogy a Friderikusz Sándor nevű műsorkészítőnek még üzleti vénája is van, ráadásul véletlenül belenyúlt a tutiba. Hiszen ne feledd, eredetileg a Dinasztia című sorozatot akartam megvenni Monte-Carlóban! Ezt valószínűleg a magyar közvélemény is ügyeskedésnek tartja.

Pedig ez nem ügyeskedés, ez ügyesség. És a kapitalizmushoz sok-sok tisztességes és ügyes ember kell. Akik a piaci viszonyokkal tisztában vannak, van pénzük, vagy ha nincs, előteremtik, és egy véletlenül az útjukba kerülő lehetőségben meglátják a fantáziát. Beruháztam és kockáztattam. Ráadásul még ki is segítettem a közpénzből finanszírozott Magyar Televíziót! Miközben az MTV számtalan üzletet kötött úgy a filmpiacon, hogy nem volt pénze, ezért úgy állapodott meg a forgalmazóval, hogy majd a reklámbevételből törleszt. Jó, mondta a forgalmazó, akkor a reklámbevételen fele-fele arányban osztozunk. így pedig sokkal többe került egy film, de a tévé egy időben ebbe is belement, mert más módon nem tudott volna filmekhez jutni. Nekem az életben eszembe nem jutott volna, hogy így is lehet pénzt csinálni. Nem is leszel soha jó kapitalista.

Hát, ez most már így marad. Más ilyen filmes üzleted nem volt? Még egy volt, az Onedin család. Annak az ismétlési jogát vettem meg a BBC-től. Gyerekkorom kedvenc sorozata volt ez, aztán jött a retro korszak, de akkor már nem volt a jog az MTV-nél. Megvettem, újra kellett szinkronizáltatnom, mert a régi szinkron eltűnt, és ugyanabban a délutáni filmes sávban adták le, mint az Isaurát. Az MTV-nek akkor se volt pénze rá, hogy filmet vásároljon. Valamennyit azon is kerestem, de közel sem ilyen sokat. És ezzel ki is merült a filmes üzleti karrierem, ugyanis menet közben elszaporodtak a héják, és ha én is erőteljesen be akartam volna törni az esti nagyfilmek piacára, ott már aligha úszhattam volna meg korrupció nélkül. Ahhoz pedig nem sok kedvem lett volna. Jó, ezt lehet hogy értem. De azt akkor se hiszem el, hogy te 2008. szeptember 15-én nem tudod megmondani, hogy mint magánszemély, nagyjából milyen nagyságrendű vagyon felett rendelkezel. Nem tudom megmondani, mert, ismétlem, képtelenség beárazni a cégeim vagyonát – ráadásul ezek nemcsak materiális, hanem szellemi javak is, amelyek árát csak egy tényleges vevő tudja felbecsülni, tehát aki meg akarja venni mondjuk, a Friderikusz Produkciót. De hogy vegyünk egy egyszerűbb példát, így talán közelebb jutunk a kérdésedhez: három éve megvettem egy festményt. Manapság mennyit ér ez a műalkotás? Ki mondja meg? Csak az adhat reális árat, aki mindenáron meg akarja szerezni ezt a képet. Lehet, hogy jóval többet ad érte, mint amennyiért én vettem három éve, de az is lehet, hogy kevesebbet. Például ezekkel az értékekkel különösen nehéz reálisan számolni. De itt vannak a pénzpiaci befektetések, ahol ugye nem garantálják a hozamot, hanem ahogy változik a tőzsde, és ahogy nőnek vagy csökkennek a részvények árai, annak megfelelően nő vagy csökken a befektetés értéke. Mondjuk, ha a cégeimnek sok pénze volt OTP- és MOL-részvényekben, de az elmúlt hetekben, a pénzügyi világ összeomlása következtében ezeknek a részvényeknek az értéke harmadára-negyedére esett vissza, ugye, akkor ez azt jelenti, hogy az én papírjaim értéke is a harmadára-negyedére esett vissza, ami közvetlenül hat a cégek értékére is. Akárhogy is vesszük, addig a pillanatig virtuális értékek ezek, ameddig vagy nincs egy vevő a cégekre, vagy nem akarom kivenni és adózás után saját vagyonommá tenni ezeket. Mondok más példát: Demján Sándorról azt írják a lapok, hogy ő

az ország leggazdagabb embere, háromszázmilliárdos vagyonával. Ennek jelentős része a cégeiben lévő vagyona, és az nem az ő személyes vagyona, amihez bármikor hozzányúlhat. Csányi Sándor vagyona, ha jól olvastam, az élelmiszer-ágazatban, a tejiparban, a húsiparban és OTP-részvényekben van. Az OTP-részvénye viszont volt már majd tizenegyezer forint is, most meg két-három-négyezer körül mozog. Akkor most megkérdezlek: milyen gazdag Demján és Csányi? Akkor minek alapján állítják rangsorba a világban is meg itthon is a leggazdagabb embereket? Egy kimerevített pillanatot vesznek, és akkor számolgatnak. De akárki, akármit mond is, az ilyen rangsorok összeállítói leginkább a hasukra ütnek, mert a magánvagyonokat ők se tudják megbecsülni. Legfeljebb azt mondják, az az üzletrész, amely a Microsoftból Bill Gatesé, adott napon a tőzsdén ennyit és ennyit ér. És ennek alapján egy bizonyos pillanatban besorolják őt a világ leggazdagabbjainak sorában a harmadik, ötödik vagy tizedik helyre. De csak abban az esetben lehet megmondani, hogy ténylegesen mennyi Bill Gates magánvagyona, ha adott napon eladná az összes részvényét, befizetné utána az adókat és járulékokat, és ha nincs hitele a részvényein, ami azon felül megmarad, már az övé. Na jó, elölről nem megy, megpróbálom hátulról: te benne vagy a száz leggazdagabb magyar rangsorában? Ha a száz leggazdagabb magyar mindegyikének vagyoni helyzete tényleg átlátható lenne, akkor talán meg tudnám mondani. így nem. Hiszen aki nincs tőzsdén, annak csak a becsült adataira spekulálnak a listák készítői. Ha nagyon tudni akarod, amikor először megjelent nálunk A száz leggazdagabb magyar című kiadvány, én is bekerültem volna. De ugyanezen logika alapján, amit az előbb felvázoltam, határozottan megtiltottam, hogy felvegyenek a listára. Nem azért, mert titkolózom, hanem mert humbug lett volna az egész. Az akkori ügyvédem járt el a dologban, és meg tudta győzni a kiadvány főszerkesztőjét, hogy nem fogom tétlenül nézni a spekulációjukat. Az biztos, hogy becsületesen élek, mert a nyilvánosságban is évek-évtizedek óta azt szajkózom, hogy muszáj adózni, különben képtelenek vagyunk működtetni az államot. Ezzel együtt azt is mondom, hogy a jogszabályok kínálta lehetőséget persze én is kihasználom. De nem lehet vizet prédikálni, miközben lop, csal, hazudik valaki. Ráadásul én minden egyéb szempontból is másként vagyok bekötve. Televíziós producertársaim többsége azt csinálja, hogy annak a pénznek a felét-harmadát, amelyet egy-egy műsorért kap, nem a cége számlájára utaltatja műsorkészítés céljára, hanem mindjárt a saját zsebébe, hogy véletlenül se költhessen többet, mint amennyit keresni akar az adott műsoron. Nekem ez sohase jutott az eszembe. Mindig minden pénzt beletettem a műsorok előállításába, mert úgy gondoltam, hogy ha a műsor jó, és egyre többen nézik, az minden évben tárgyalási alapot ad az előállítási költségek növelésére, tehát nem kerülhetek ki rosszul a dologból. De azért azt ne hidd, hogy a vagyonom többségét a televíziózásból szereztem. Nem, a befektetéseim sokkal többet hoztak. Amit ma Magyarországon vagyonnak neveznek, azt a hazai televíziózásból nem lehet megkeresni. Ez a ház, ahol most ülünk, vagy ahogyan én élek, és amennyit költők, ahová utazgatok, ezt hároméletnyi televíziózásból se lehetne összeszedni, legalábbis itthon.

A befektetés a te esetedben a tőzsdézést jelenti? Nemcsak azt. A tőzsde az egésznek legfeljebb a harminc-harmincöt százalékát teszi ki. Vannak olyan vagyonkezelő cégek a világban is, itthon is, amelyek nem feltétlenül a tőzsdére viszik a pénzt, hanem különböző iparágakba fektetik. Annak idején beszálltam egy Magyarországon is bejegyzett építőipari vállalkozásba, és például az igen jól jövedelmezett. De lehetőséget láttam abban is, hogy részese legyek egy magánpénzintézet-alapításának. Majd egy idő után kivettem onnan a pénzt, szép profit mellett. Volt olyan befektetésem is, amikor egy óriási gyógyszergyártó cég részvényeiből vásároltam, azoknak a papíroknak az értéke hét éven belül többszöröződött. Vagyonomnak azt a részét, amelyet kifejezetten televíziós munkával hoztam össze, legfeljebb tíz-húsz százalékra becsülöm.

És mikor jöttél rá, hogy tőzsdézni és befektetni kell? Rögtön az elején, és ösztönösen. Még nem nagyon volt pénzem, amikor 1990 körül, az akkor alakuló magyar tőzsdére bevezetendő első cégek egyike, a Sztráda-Skála volt. Az egyetemen mi, ugye, főleg szocialista politikai gazdaságtant tanultunk, az egész tőzsde legfeljebb leckeszerűen volt meg a fejünkben. Különféle szakkönyvekben utána kellett néznem, hogyan is működik az egész. Felvettem a kapcsolatot az egyik leghíresebb tőzsdeguruval, André Kosztolányival, aki akkor Párizsban élt, és amikor legközelebb Budapestre jött, szívesen találkozott velem a Gellért szálló presszójában. Három órán keresztül magyarázta a tőzsdét, én meg ittam a szavait, annyira új volt ez az egész. Például azt tőle tanultam, hogy az ember csak a fölöslegét viszi a tőzsdére, a szükségletét soha. Később, 1992-93 körül a show-ba is meghívtam Kosztolányi urat. Akkoriban volt úgy négy-ötszázezer forint fölöslegem, vettem érte Sztráda-Skála-részvényt. Lementem Tatabányára, mert ott lehetett jegyezni. Mindez talán augusztus végén történt, de két-három hónap alatt akkorát emelkedett a Sztráda-Skála- részvény értéke, hogy emlékeim szerint legalább négy-ötszörös szorzóval adtam túl rajtuk. Hosszú ideig az volt a jellemző a magyar piacra, hogy ha az ember jegyzéskor maga is igényel részvényt, a tőzsdére bevezetés után biztosan fölmegy az ára, tehát szépen lehetett rajta keresni. Például amikor a Magyar Televízió hónapokig fizetésképtelen volt, és nekünk ez likviditási problémát jelentett, hiszen sűrűn voltak műsoraink, ráadásul magas költségekkel dolgoztunk, ezekből a kilátástalan helyzetekből nem is egyszer a tőzsdére vitt pénzeink segítettek ki. Kétségtelenül volt valami érzékem is a dologhoz. Pár éve például OTP- és MOL-részvényekkel próbálkoztam, és tényleg ráéreztem a papírok hullámzásaira: néhány hónapon belül legalább háromszor adtam el ezeket a részvényeket a csúcson, és mindig a mélyponton vásároltam vissza. Négy-öt hónapos szerencsés forgatás után a befektetett összeget meg tudtam duplázni. És tízmilliós nagyságrendnél ez már nem kevés. Mögötted mekkora titkárok-titkárnők.

apparátus

van?

Könyvelők,

jogászok,

tanácsadók,

Mindenki azt gondolja, hogy egy hadsereg serénykedik körülöttem. De alig vagyunk néhányan. Mondjuk a pénzügyeim napi szintű irányítását egy emberem látja el, immáron tizenkét

éve. Azt Amerikában tanultam meg, nem kell fenntartani minden funkcióra külön apparátust. Volt idő, amikor nagyon sok pénzért alkalmaztam ügyvédeket, akiket havi átalányban fizettem, akkor is, ha semmi dolguk nem volt. Ilyen időszak ritkán fordulhatott elő. Valóban, nem ez volt a jellemző, de idővel be kellett látnom, korántsem hoztak annyi hasznot, mint amennyibe kerültek. Tehát erről gyorsan leszoktam. Ma már azt a gyakorlatot követem, hogy egy adott speciális jogi probléma megoldásához specialistát kérek fel. Persze manapság már jóval kevesebb perem is van, mert úgy látom, a magyar igazságszolgáltatásban nincs mit bízni, annyira esetleges, hogy inkább igyekszem mindenkivel, akivel valamilyen jogvitám támad, peren kívül egyezséget kötni. Az igazságot ugyanis bírósággal kimondatni manapság szinte reménytelen dolog Magyarországon. A jogszabályok, a bírói szubjektivitás, a bírói felkészületlenség, tapasztalatlanság és alkalmatlanság oly mértékig tette kilátástalanná a hazai igazságszolgáltatást, hogy ilyen sok kockázati tényezővel nem lehet mit kezdeni. Sokkal kevesebbe kerül, ha kiegyezek. Ha jól értettelek, pénzed 1987-88 óta van, akkor jelent meg a szépségkirálynő-kötet, akkor vetted a Váci utcai lakást. Tehát húsz éve foglalkozol pénzzel. Van róla élményed? Emlékszel még rá, jelentett-e neked valamit, amikor egyszer csak azt vetted észre, hogy már nem kell meggondolnod, megvegyél-e egy kabátot? Emlékszel még, milyen érzés volt, amikor rájöttél, hogy a viszonyod a pénzhez megváltozott, mert már nem azon kell gondolkoznod, hol találsz munkát, hogy megélj a pénzedből, hanem azon, hova fektesd be a fölösleget? A pénzcsinálás számomra alapvetően örömforrás. Amikor azt látod, hogy tisztességesen, senkit nem megkárosítva, nem valakit lenyomva keresel pénzt, aminek aztán a befektetése és forgatása azon múlik, hogy adott pillanatban észnél voltál-e, jókor léptél-e, valóban képes örömet szerezni. Tehát ha ötmillióból sikerült nyolcat vagy tízet csinálnom, az jó érzés. De sajnos én az a típus vagyok, akit csak maga a pénzszerzés érdekel, utána már nem különösebben törődöm a dologgal. Tehát jó vagyok a pénz megkeresésében, de nem vagyok annyira tudatos a forgatásában. A legtöbb jó érzékkel megáldott üzletember arról ismerszik meg, hogy első körben a befektetései sikerességével szerez magának örömet, a másodikban meg azzal, ha a nyereséget újra jól forgatja. Minden látszat ellenére ez az utóbbi fázis engem már nem különösebben érdekel. Pontosabban nincs rá időm, mert folyton-folyvást dolgozom. Sokkal inkább az hoz lázba, hogy jó tévéműsorokat készítsek, és azokkal relatíve sok pénzt keressek. Természetesen hallom én is úton-útfélen, hogy a tévés piacon én kérem a legtöbbet. Hogyne! De tessék szíves lenni tudomásul venni, ebbe beleöltem harminc-harmincöt évet. Azóta folyamatosan az köt le, hogy mindaz, amit erről a szakmáról, a televíziózás műfajáról tudok, napról napra, sőt percről percre bővítsem. Hogy mindig több munícióm legyen, mint amire adott esetben szükségem van. Például csak azért beléptem egy nemzetközi televíziós szervezetbe, hogy az folyamatosan ellásson engem a világ összes országában induló új televíziós műsorok DVD-ivel. Új-Zélandtól Alaszkáig, Tűzföldtől Üzbegisztánon át Svédországig, havonta kapom összesítve az új tévés ötleteket, magát a műsorleírást, a produkció fogadtatását és költségvetését. Tudod, mennyibe kerül mindez egy évben? Nyolc-tíz millió forintba. De nem sajnálom rá a pénzt, mert úgy gondolom, ez is befektetés. Ennek is köszönhető, hogy olyan közszolgálati csatornát tudnék felépíteni Magyarországon, amilyet te még nem láttál, de itt nálunk senki se. Rengeteg okos és korszerű műsor létezik a világon, annyi elképesztően egyszerű ötletre pakolnak

rá színvonalas televíziós megoldásokat, hogy itt élve és ezt az áporodott televíziót látva, az ember el se hinné! Ki kell arra dobnom évi nyolc-tíz milliót, hogy a legképzettebb legyek ebben a műfajban? Nem, és mégis. Különösen, hogy soha többet nem pályázod meg a közszolgálati televízió elnöki posztját. De biztosan tudom, egyszer valamire mindez mégis jó lesz. Ugyan nem láttam a DVD-k tizedét sem, de a leírások alapján pontosan tudom, melyiken mi van, és azt is, hogy hová kell nyúlnom, ha valamire szükségem van. Tudod, hány kollégámnak adtam már ezek közül ingyen műsorötleteket, amikor valami újba akartak kezdeni? A tévé ügyvédjét így indította el Juszt Laci. 2002 körül tanácstalan volt, mert a tévé akkori vezetése nem akarta a politika közelébe engedni, megmutattam neki az olasz A tévé ügyvédjét, aztán a többit már ő csinálta. Szóval készenlétben állok, olyan vagyok, mint azok a többszörös olimpiai bajnokok – hogy szerénytelen legyek –, akik egymás után már három olimpiát megnyertek, de edzettségi állapotuk alapján sportágukban akár még ma is bármikor el tudnának indulni a világversenyen. De máig sincs olyan televíziós vásár, ahol megbízottaim ne lennének jelen. Mindezt csak azért teszem, hogy le ne maradjak valamiről, ami fontos és ami friss. Ha a szenvedélyemre nem költöttem el az elmúlt tizenhat-tizennyolc évben legalább százmillió forintot, ne legyen a nevem Friderikusz. Ha más miatt nem is, de ennek köszönhetően biztosan tudom, milyen lenne a legjobb közszolgálati televízió. Azonban öt éve, 2003 óta már nem pályázom az MTV elnökségére – hiába harsogják ezt az újságok minden alkalommal –, mert pontosan tudom, hogy amit ebből a meggyalázott és tönkretett, már-már gyámságra szoruló Magyar Televízióból, ráadásul a pártirányításos módszerekkel létre lehetne hozni, az bizony köszönőviszonyban sincs azzal, amiről én álmodom. Vissza a pénzhez! Ifjúkorodban folyamatosan azt nézted, hogy anyád az újság szélén számolgatja a havi pénzeteket. Szegények voltatok. Nem jelentett sokkot, hogy egyszer csak gazdag lettél? Azt hiszem, már hozzászoktam. Amikor a szépségkirálynő-könyvből összejött az első ötmillió forint, napokig nem aludtam. Olyan izgatott voltam, hogy úristen, mennyi pénzem van, és hogy soha többet az életben nem lesz anyagi gondom. Aztán – milyen furcsa az élet! –, ahogy egyre több pénze lesz az embernek, egyre magasabb nívón él, elég gyakran ötlik az eszébe, hogy mi van akkor, ha mindez elmúlik. Bár, nyugtatom magam ilyenkor, az se zavarna különösebben, ha holnap egy albérleti szobában kéne folytatnom az életemet, és nem itt, luxus körülmények között. Sajnos, sajnos, ezt nem hiszem el. Pedig így van. Ennek egyelőre nincs ellenpróbája, mert még a te kedvedért sem megyek albérletbe... De nem is lenne az igazi, hiszen nem kényszerből tennéd. Így van, de az esetleges elszegényedés tényleg nem tenne tönkre, azt hiszem. Természetesen nagyon jó dolog ezen a színvonalon élni. Éppen a napokban lapozgattam egy kiadványt, és látom, hogy Berlinben most két jó kiállítás is van, azon gondolkodtam, hogy mikor

repüljek oda: holnap vagy csak a jövő kedden. Megnézem a két kiállítást, eltöltök ott két-három estét, vacsorázunk egy jót Zentai Péter barátommal, aki a Rádió berlini tudósítója, és kész. Ma délelőtt meg az internetet böngészve figyeltem fel arra, hogy rövidesen a milánói Scalában bemutató lesz. Ugyan nem könnyű jegyet szerezni, de sok olasz barátom van, tehát valószínűleg oda is elmegyek. Most, hogy tartós szabadságon vagyok, tényleg úgy élek, ahogy megérdemlem. Persze mindezeket nem úgy élem meg, hogy én lennék a sors kiválasztottja. Rengeteget tettem azért, hogy így legyen. Tényleg rengeteget dolgoztál, de akkor még valamit magyarázz el nekem. Én is a médiában dolgozom harminc éve. Úgy gondolom, én is képviseltem és képviselek egyfajta színvonalat. Mégis először fordult elő életemben, amikor a Friderikusz Mostot csináltam veled, hogy annyi pénzt kerestem a munkámmal, hogy félre tudtam tenni belőle. Vagyis a műsor megszűnése után fél évig még tudok miből élni. Miért lehet ilyen elképesztően sokat keresni a televíziózásban, és miért nem lehet sehol másutt? Mert akkor a médiavilág mégsem a teljesítményről szól, vagy nem elsősorban arról. Talán az a pofonegyszerű magyarázat erre az egészre – és ez nem is magyar specifikum –, hogy a televízió a leginkább közönségvonzó műfaj. Nagyságrendekkel többen néznek tévét, mint ahányan újságot vesznek vagy rádiót hallgatnak. Vagyis a dolog a tévés piac nagyságával magyarázható. Ahol nagy a piac, ott jóval több a bevétel is. Ugye, a műsorok többségét a reklámok tartják el. Gyakran úgy szerződtem a televíziókhoz, hogy piaci alapon kötöttem a szerződést, ez azt jelentette, hogy kaptam egy meghatározott összeget, és cserébe megfelelő nézőszámot kellett produkálnom. Ha ez teljesült, akkor a tévé a többszörösét kereste annak, mint amit nekem kifizetett, de ezzel persze nem azt mondom, hogy nekem nem érte meg. Szerintem ez elég könnyen átlátható. De mert a rádiók hallgatottsága jóval alatta marad a tévék nézettségének, az újságfogyasztás pedig egyre erőteljesebben tart lefelé, természetes, hogy azok keresnek több pénzt, akik a tévében mutatkoznak. Ahogy persze én látom, rövidesen lesz átrendeződés ezen a piacon is, az internet alapú tévével meg a digitalizációval, de attól tartok, Magyarországon ez sem következik be két-három éven belül. Furcsa helyzet ez. Magyarországon általában irigylik a gazdagokat. Ráadásul meg is vetik őket, már akit mernek, mert a szocializmusbeli szocializáció azt tanította meg az itt élőknek, hogy a piac tisztességtelen dolog, tisztességes munkából nem lehet meggazdagodni. Ráadásul miközben nézik a tévét, mélyen leszólják a műsorokat is meg a műsorkészítőket is. Sokan azért ülnek a tévé előtt, hogy legyen mit szidni. Ehhez képest az irigy, a gazdagokat megvető, a tévéműsorokat leszóló nézők maguk teremtik meg a televíziósok gazdagodásának a feltételét, pusztán azzal, hogy ott ülnek a készülék előtt. Szerencse, hogy ilyen kevéssé képes önszerveződésre ez az ország, mert ha ezt végiggondolnák, képesek lennének bojkottálni a televíziót. Azért ez nagyon kikezdhető logika. A nézők egy az egyben nem utálják a műsorokat és a műsorkészítőket. Én például a nézők szeme láttára lettem az, aki ma vagyok, a nézők évről évre követhették műsoraimat, fejlődésemet, és tudták, látták, miből gyarapszom. Lehet, hogy másnak más tapasztalatai vannak, de én a nézőktől egész életemben többnyire csak jó szót és sok kedvességet kaptam. Talán összesen kétszer ért kisebb atrocitás. 1993-94 közt, amikor Cabrio BMW-m volt, éppen álltam egy útkereszteződésben, arra várva, hogy ki tudjak fordulni a főútvonalra. Volt ott egy zebra, és egy pasi a zebrán áthaladva

ráköpött a szélvédőmre, mocskos jelzők kíséretében. De hát ebből én nem vontam le messzemenő következtetéseket, legfeljebb azt, hogy az az ember valamiért ki nem áll engem. Esetleg, mert gazdag vagyok, és neki soha nem telne Cabrio BMW-re. De túl sok olyan levelet nem kaptam, amelyben nézők ilyen értelemben foglalkoztak volna a vagyoni helyzetemmel. Illetve éppen ellenkezőleg. Amikor például Kiscsécsen készítettünk műsort, és a szegénység meg a kiszolgáltatottság különböző formáit mutattuk be a Friderikusz Mostban, egy hölgy azt írta, nagyra tartja, hogy miközben nincsenek anyagi gondjaim, rendszeresen törődöm azokkal az emberekkel is, akik nagyon is kevés pénzből élnek. Tehát szerintem nem a nézőknek csípi ez a szemét. A szaktársaimét csípi, sokkal inkább. Elmesélek egy történetet: amikor évekkel ezelőtt ott ültem a Jay Leno-show nézőterén, mivel a felvétel kezdete előtt kicsit korábban beengedtek bennünket, mint a nézőket, végül is a konzulátus közbenjárásával „protekciósok” voltunk, szóval láthattuk a show próbájának utolsó fázisát, arra lettem figyelmes, hogy a nézőtéren ül egy pasi, akinek folyamatosan suttognak valamit a fülébe. Egy magyar srác volt a kísérőnk, tőle kérdeztem meg, ki ez az ember. Az NBC elnöke, felelte. És miért van itt? Azt válaszolta, szinte mindennap lemegy a stúdióba Jay Leno próbájára, de hetente egyszer-kétszer biztosan, ugyanis a Tonight-show az NBC öt legjövedelmezőbb műsora között van, és neki muszáj demonstrálnia, mennyire együtt van azokkal, akik sok pénzt hoznak az általa vezetett cégnek. Magyarországon ez elképzelhetetlen. Minél több pénzt hozol egy tévének és persze keresel magadnak, annál többen irigyelnek, annál inkább megpróbálnak leértékelni és megrágalmazni. 2003–ban még el sem kezdődött az MTV-ben A szólás szabadsága, az újságok rögtön elkezdték firtatni, hogy mi kerül azon tizenhárommillió forintba. Még a Fidesz akkori kongresszusán is napirendre került a téma. Mint A szólás szabadsága tudósítója, ott voltam a kongresszuson, bár nemkívánatos vendégként. Akkor éppen azért voltam a Fidesz szemében fekete bárány, mert pár héttel korábban ott jártam és filmet készítettem Athénban, az európai uniós csatlakozás dokumentumának aláírásánál, és fel mertem tenni Orbán Viktornak egy kérdést, aki szintén jelen volt ezen az aláírási ceremónián, de persze ügyelt arra, hogy demonstrálja a különutasságát: nagyon fáj-e neki, hogy a csatlakozási dokumentumot végül is nem ő írja alá? Hiszen 1998-tól 2002–ig az ő kormánya dolgozta végig az EU-csatlakozás számos fejezetét, majd amikor le lehetett volna aratni ennek a munkának a babérjait, tulajdonképpen kimaradt a dicsőségből, mert már nem ő volt kormányon. Ami persze a politikában természetes dolog, hiszen a NATO-csatlakozás dicsőségét meg ő aratta le, noha Horn Gyula és kormánya dolgozta végig. Tehát a kérdést helyénvalónak éreztem, nem pimaszkodásnak szántam, mégis végzetes sértődés lett belőle. Orbán egyetlen szóval elintézte a választ, viszont attól kezdve nem akart szóba állni velem a Fidesz egyetlen vezetője sem. Mi több, másfél évig A szólás szabadságába se tették be a lábukat, mert állítólag megbántottam az elnök urat. Ez volt 2003 áprilisában. Majd jött a Fidesz-kongresszus alig két héttel később, és – én már csak ilyen vagyok – fogtam magam, és elmentem oda. Ugyan nyilvános összetűzésre nem került sor, de Pokorni Zoltán felszólalásában szükségét látta annak, hogy összevissza beszéljen a műsorommal és annak költségvetésével kapcsolatban. A kongresszus egyik szónokaként a színpadon azt kérdezte, hogyan lehetséges az, hogy egyesek – néven nem nevezett – a Magyar Televízió kasszájából egyetlen műsorért tizenhárommillió forintot kapnak. Mintha csak ez az én jövedelmem lenne, és nem kellene belőle egy monstre politikai show-t előállítani. A kongresszuson természetesen vastaps kísérte ezt az aljas és demagóg állítást, arra persze nem kaptam lehetőséget, hogy azon nyomban válaszoljak a kérdésre. Utána aztán hónapokig ezt szajkózta az egész magyar sajtó. A tényekre nem voltak kíváncsiak, mert azok nem voltak olyan érdekesek.

Ugye, A szólás szabadsága 2003 áprilisában a Magyar Televízió legexkluzívabb és legnagyszabásúbb politikai műsoraként indult, monstre díszletben. Egy műsor úgy került tizenhárommillió forintba, hogy az összegben benne volt az áfa is. És mert az áfát Magyarországon mindenkinek kötelező befizetni, csak nettó tízmillió forintból gazdálkodhattunk. Lehet persze erre azt mondani, hogy a Magyar Televíziónak nincs szüksége olyan másfél órás politikai műsorra, amelyik ennyibe kerül. Ez döntés kérdése, de a döntés kizárólag a tévéelnök hatáskörébe tartozik, konkrétan Pokorni Zoltánnak semmi köze hozzá. Én sem firtatom, évről évre mire költi a Fidesz a költségvetéstől kapott sok százmilliót, pedig nyilván jóval több okom lenne a kritikára, sőt fel is háborodhatnék azon, hogy az én adómból támogatnak egy olyan pártot, amellyel esetleg nem szimpatizálok. De el kell, hogy viseljem. Tehát egy műsor ára kompetencia kérdése, nem véleménynyilvánításé, nem érzelmeké, nem hangulatkeltésé. A tévé akkori elnöke eldöntötte, hogy neki megér ennyit, punktum. Már csak azért is, mert az elnök pontosan tudta, hogy ezt a pénzt az utolsó fillérig beleteszem a műsorba. De hogy egy példával is megvilágítsam a televíziós költségvetés kiadási oldalát: az első műsorok egyikében kapcsoltuk Szaúd-Arábiát, mert egy addig Magyarországon dolgozó arab orvos ellen felmerült a vád, hogy rendszeresen támogatja valamelyik közel-keleti terrorszervezetet. Kiutasították az országból, de ő fellebbezett a kiutasítás ellen. Nem azt akartuk kideríteni, hogy kinek van igaza, hiszen ez az ügy adott fázisában lehetetlen lett volna, a tények és a tanulságok érdekeltek bennünket. Megtaláltuk Szaúd-Arábiában a szökésben lévő orvost, vállalta is az interjút, de ilyen távolságból az élő kapcsolás csak három műhold közbeiktatásával volt lehetséges. Alanyunk Rijádban beült egy stúdióba, onnan a képet és a hangot Kuvait felé továbbították, onnan Genfbe, és így érkezett meg a budapesti stúdióba. Ez háromszoros vonalköltséget, azaz háromszoros műholdbérletet jelentett. A húszperces interjú három és fél millió forintba került. Ezen is lehet vitatkozni, hogy megér-e ennyit egyetlen beszélgetés, de ez megint csak kompetencia és nem népszavazás kérdése. Ilyen alapon az egész világtól elzárkózhatnánk. De az újságok (hogy Pokorniról a továbbiakban már ne beszéljek) nem ezt vitatták, hanem egyértelműen azt sugallták, hogy ezt a pénzt én zsebre teszem. Akkori producertársammal, Kretz Tiborral az első hét adás után, amikor már az égvilágon mindent és mindenkit kifizettünk, mérleget vontunk. Ha hiszed, ha nem, fejenként négyszázezer forintot kerestünk a hét adáson! De ez már senkit se érdekelt. Ha pedig valaki sokallja, hogy a szegény Magyar Televízió egy műsorra ennyi pénzt elkölt, annak figyelmébe ajánlom azt a tényt, hogy az MTV a mindenkori éves költségvetésének hivatalosan alig egyharmadát fordítja műsorokra, valójában legfeljebb a tíz százalékát, a többi adókra, járulékokra és üzemfenntartásra megy el. Kérdezem én: van olyan normális cipőkészítő üzem, ahol cipőkészítésre jut a legkevesebb? Az ilyet be kell zárni. Ugyanis a tévében a gazdálkodásnak ez az abszurditása megkérdőjelezi az egész létjogosultságát. Ezért legyek tévéelnök? Hogy ne tévéműsorokkal, hanem abszurditásokkal foglalkozzam? Az persze többször elgondolkodtatott, hogy a kereskedelmi tévéadók tulajdonosai még csak meg sem kísértettek azzal soha, hogy nem volna-e kedvem irányítani egy ilyen televíziót. Olyan emberek vezették mindig is a magyar kereskedelmi televíziókat, akik vagy nagyon középszerűek voltak a televíziózásban, soha semmivel nem figyeltettek oda magukra, vagy olyanok, akik legalábbis jóval kevesebbet tudtak a műsorokról, mint én. De hát a kontraszelekció miért ne működne ezen a területen is? Természetesen nem lett volna szükségszerű, hogy Magyarországon a kereskedelmi tévézés így lemenjen kutyába. De lement, mert a legolcsóbb igényeket szolgálták és szolgálják ki, holott a televízióknak, pláne ahol ilyen erőteljes hatásuk van, mint Magyarországon, mindig egy kicsit a közízlés fölé kellene célozniuk. Nem sokkal

persze, mert akkor esetleg elidegenítik a nézők többségét, csak egy kicsivel, mert óvatosan, észrevétlenül igenis lehet alakítani, befolyásolni az igényeket. A világban minden televízió ezt csinálta, amelyik adott magára. De hogy rám bízzanak egy ilyen csatornát, egyik tőkéscsoportnak se jutott eszébe, noha a TV2 első vezetése, Tolvaly Ferenc pontosan tudta, hogy az országban a műsorokhoz én értek a legjobban. A mai napig is ezt állítom! Mindig képben vagyok, hiszen ez a szenvedélyem, tudom, hogy mi a világtrend, hogyan lehetne értelmes televíziót összerakni ennek alapján, de akár egy olcsó, vacak tévét is, csak az isten szerelmére, legyen már választék! Hogy millióknak ne azt kelljen nézni, hogy az egyik adón is meg a másikon is egyszerre főznek a harmadosztályú, nevesincs emberek. Vagy ne az legyen a választék, hogy az egyik adón is és a másikon is valahonnan az őserdőből láthatunk többnyire érdektelen embereket, a maguk érdektelen problémáival. Az ember csak döbbenten áll, és nem érti, hogy miért ez a silány választék és innovációhiány. Ezért nem kell létrehozni és működtetni három tévét! Elég lenne egy is. De hát nálunk tévévezető is meglehetősen speciális módon lesz valaki. A TV2-nél például az előző vezetés úgy került pozícióba, hogy rendszeresen írogatta a beszámolókat a tulajdonosok képviselőjének arról, hogy mi nem stimmel a csatornánál, illetve a tulajdonosok számára hivatalosan továbbított nézettségi adatok közül mi nem felel meg a valóságnak stb. Mivel a TV2 nézettségi adatai öt év után elkezdtek romlani, volt, hogy kicsit feljavították, kikozmetikázták a statisztikát. A majdani második vezetői garnitúra meg megírta a frankót a tulajdonosnak. És egyszer csak a jó tulajdonos azzal hálálta meg nekik a következetes ragaszkodásukat a tényekhez, hogy őket emelte vezetői pozícióba. De aztán ők is buktak, arról csak mendemondákat lehet hallani, hogy milyen stikliket követtek el. Régi nagy trükkje a tévézésnek, hogy bár a médiatörvény és a versenytörvény értelmében is a sugárzott műsoroknak csak meghatározott százalékát lehetne megrendelni egy adott műsorkészítő cégtől, a televíziók vezetői sok műsort mégis egyetlen céggel csináltatnak. A trükk a következő: van egy műsor, amelyben tegyük fel, öt ember beszélget. Pontosan be lehet lőni, hogy mi ennek a stúdióigénye, mennyit kell világítani, azt is lehet tudni, hogy a műsor jellegéből adódóan próbára nincs szükség, hogy mennyibe kerül az öt résztvevő, és mi a szerkesztőségi és gyártási emberek tiszteletdíja. Sokat mondok, ha úgy becsülöm, hogy egy ilyen műsor adásonként caklipakli nem kerül többe két-két és fél milliónál. A televízió megrendeli ezt a műsort egy külső cégtől, nekik négy-öt milliót utalnak. Tehát épp a dupláját annak, amibe kerül. A fennmaradó összegen pedig osztoznak: nagyobb részt a megrendelő tévé néhány kulcspozícióban ülő vezetője kap vissza, kisebb részt megtarthat magának a produkciót előállító vállalkozás. Persze a tulajdonos sem hülye, nagyrészt tudja, mit csinálnak a háta mögött, de még így is megéri neki, mert esetleg olyan sok pénzt keres az adott műsorral, hogy ez belefér. Az előbb beszéltünk arról, hogy a televíziók megdöbbentően jól fizetnek. Ráadásul akikről most beszéltél, azok magas beosztású emberek, tehát eleve nagyon magas a fizetésük. Érdekeltségük is van a dologban, tehát ezen az úton is keresnek pénzt. Mi a fenéért érzik szükségét még annak is, hogy ügyeskedjenek? Ne legyél naiv! A soknál a több mindig jobb! ... ráadásul a dolog nemcsak erkölcstelen, hanem kockázatos is. Miért lenne kockázatos? Ügyesen és szinte bizonyíthatatlanul van kitalálva a mechanizmus! Ha én most kimondanám, kikről és milyen műsorokról van szó, és beperelnének,

legfeljebb csak hosszas magánnyomozás után lennék képes bizonyítani konkrétan is egy-két esetet, tehát nincs sok kockázat. De tudja ezt az egész szakma, csak éppen kényelmesek vagyunk, és nem teszünk semmit a megtisztulás érdekében. Nekem külön pechem (vagy szerencsém?), olyan régen dolgozom ebben a szakmában, hogy nagyon sok ember megfordult az irodánkban, és ezek idővel a televíziózás különböző pozícióiba kerültek, tehát ha úgy tetszik, sokszor első kézből kapom az információkat. És a nyugati kereskedelmi televíziók, mondjuk úgy, az anyacégek is így működnek szerinted? Azt hiszem, nem. Ők már túl vannak a szabad versenyes lopás korszakán, mi még nem. Én persze más gyakorlatot alakítottam ki: minden tárgyalás egy adott pontján azt mondom, ha én kellek, ennyibe kerülök. Szerintem ez az egyenes beszéd. Itt van például a legutolsó műsorom, a Friderikusz Most. Nem én kerestem meg az ATV-t. Eszembe se jutott, hogy oda menjek, mert a korábbi arculatukat és műsoraik többségének színvonalát nem különösebben tartottam tárgyalási alapnak. Hogy úgy mondjam, a szememben sufni- tévé volt az ATV, ahol borzalmas karosszékekben, többnyire azonos drapéria előtt ültek az emberek, és végeláthatatlanul beszélgettek. Most még az ATV előző tulajdonosainak televíziójáról beszélek. Majd 2004-2005 körül megvette ez a mostani tulajdonosi kör, többségében a Hit gyülekezete, Németh Sándor vezetésével, és elkezdett szemlátomást megváltozni minden. Arra lettem figyelmes, mintha meglegyintette volna a profizmus szele az ATV-t. 2005 októberében, amikor befejeztem az együttműködést a Magyar Televízióval, egy hónapon belül már készen voltam egy úgynevezett akciótervvel, tehát pontosan beosztottam, hogy mit csinálok a következő másfél évben. Részletes programot írtam arról, hogy hová-mindenhová fogok elutazni, mi mindent kell olvasásban bepótolnom, milyen egészségügyi ellenőrzéseknek vetem alá magam, milyen filmekről maradtam le, amelyeket meg akarok nézni, és így tovább. Tulajdonképpen egy csomó restanciát akartam pótolni. Egyszer csak 2005 decemberében felhívott Németh Sándor, aki arról érdeklődött, szívem szerint milyen műsort csinálnék. Hosszan húzódoztam, neki is mondtam, készen vagyok a következő másfél év tervével, de abban nem szerepelnek televíziós műsorok. De ha most mégis műsorkészítésre adnád a fejed, mivel folytatnád, erősködött. Ha mindenképpen folytatnám, ezúttal már napi műsort készítenék, mert a szakmában, legalábbis a nyugati mérce szerint, van egy hierarchia: legyen először havi műsorod, aztán kétheti, majd heti, végül napi. Már csak napi műsorom nem volt, de nem is gondolkoztam rajta. Gondolkozzál, kért Sándor. Mire találkozóra került a sor, azt eszeltem ki, annyit fogok kérni egy-egy műsorért, hogy az már ne érje meg egy kis kereskedelmi televíziónak. Tehát ha X-nek veszünk egy költségvetési egységet, akkor egy ilyen napi műsorra lehet kérni, mondjuk 3X-et. Én meg elhatároztam, hogy nem 3, nem 4, nem 5, nem 6, nem 7, hanem 8X-et fogok mondani. Láthatólag szíven is ütötte az összeg a többségi tulajdonost, amikor találkoztunk, és közöltem vele. De becsületesen rögtön hozzátettem, egy olyan klasszikus közszolgálati műsort képzelek el, amely nektek nem éri meg. Bulvárműsorhoz nem sok kedvem volt, napi portrékat sem akartam, ha valaminek láttam értelmét, az egy olyan műsor, ami a mi felfordult közéletünkben teljesen egyértelműen beszél, rendet vág, és eligazít. Kis gondolkodási idő után Sándor azt felelte: ebben az összegben meg tudunk állapodni. Máig nem értem, miért ment bele. Bár vannak tippjeim, hiszen addig mégiscsak egy meglehetősen karaktermentes televízió volt az

ATV, a mi műsorunk két és fél éves fennállása alatt viszont jól körvonalazható karaktere lett. Mielőtt félreértenél, megjegyezném: ez a 8X nem az én keresetem volt, ebből kellett nap mint nap előállítani magát a műsort is. Jóval korábban azt mondtad, életedben először kerestél annyit, hogy félre tudtál rakni. Igen, mert ebből a pénzből mindenkit meg tudtam fizetni az értékén. Egy vezető szerkesztő, aki az egész programnak megadta a hangját, a profilját, tartalmilag kézben tartotta az egészet, napi szinten felkészült a közélet minden rezdüléséből, ráadásul komoly magánarchívuma is van, tehát gombnyomásra jön ki minden eseménynek az előzménye és a története, amit különben három ember keresgélhetne napokig, az nem dolgozhat a magyar átlagbérért. Korábban persze én sem így gondolkoztam, az utóbbi öt-hat évben jutottam el odáig, hogy aki velem dolgozik, annak úgy kell éreznie, hogy ő is jól jár. Talán azok, akik a televíziós életem első periódusában dolgoztak velem, ezt még nem tapasztalhatták meg. Na, nem azért, mert zsebre tettem az ő pénzüket, hiszen a szerződéseim többségében, ha tudtam, mindig kikötöttem – nem voltam képes mindenütt, mert volt, ahol azt mondták, ilyen nincs, de a szerződéseimnek legalább a hatvan százalékában kikötöttem –, hogy két külön megállapodást írjunk alá: egyet a műsorra vonatkozóan, egyet pedig személy szerint velem mint producerrel és műsorvezetővel. És a kettő között ne legyen átjárhatóság. Pontosabban ilyen esetben is a saját pénzemből bármikor meg tudtam támogatni a műsorkészítést, de ez mindenkor az én döntésem volt. Azonban, ha a műsorra szánt költségvetésből maradt valami, az nem hozzám került, hanem visszaszállt a megrendelő tévére. Gyarló vagyok én is, egy ideig attól tartottam, hogy esetleg nem tudom különválasztani, mennyit fordítok egy-egy műsor előállítására, és mennyit szeretnék magamnak megtartani. Abba a helyzetbe pedig nem szívesen kerültem volna, mint számos producertársam, hogy a saját gyarapodásom érdekében a költségvetésekből csípek le. Mit mondjak? Bejött az én gyakorlatom, hiszen egy idő után már igencsak meg tudtam fizetni az embereimet. A napi műsor különösen lélekölő. Nem annyiból áll, hogy mindennap bejárok egy munkahelyre, és elvégzem a penzumot, hanem mindig, mindennap, mindent elölről kell kezdeni, és folyton-folyvást figyelni kell a híreket, gondolkozni azon, hogy az események közül melyek a tipikusak, azokat milyen megközelítésben érdemes tálalni, kik annak a témának a legközérthetőbben fogalmazó elemzői, és így tovább. Az elmúlt két évben mindennap, beleértve a hétvégét is, műsorkészítéssel telt. És ezt a monotóniát, a robotoknak való életet igenis meg kell fizetni. Huszonéves kollégáim nem ritkán vittek haza havonta félmilliónál is többet, mert gyakorlatilag 2006 januárja óta mindennap ott voltak a szerkesztőségben, és napi tizenkét-tizennégy órát dolgoztak. A grafikusainkat is kizsigereltük, viszont heti átlagban hol négy-, hol háromnapos munkával havi három-négyszázezer forinttal lettek gazdagabbak. A fizetés különösen fontos egy napi műsornál, mert mondom, hihetetlenül elkoptatja az embert: egy idő után akkor is favágás, ha mindennap új témát tűzünk napirendre. Az emberek többsége szükségszerűen belefárad ebbe, amin csak az segítheti át, ha tudja, hogy anyagilag biztos lábakon áll.

NYOLCADIK FEJEZET Perem az RTL Klubbal Azt mondtad az imént, hogy „Az igazságot... bírósággal kimondatni manapság szinte reménytelen dolog Magyarországon. A jogszabályok, a bírói szubjektivitás, a bírói felkészületlenség, tapasztalatlanság és alkalmatlanság oly mértékig tette kilátástalanná a hazai igazságszolgáltatást, hogy ilyen sok kockázati tényezővel nem lehet mit kezdeni.” Ezt csak az RTL-perre értetted, vagy szélesebb körű a tapasztalatod? Jó sok perem volt az elmúlt tizenöt évben, tehát tapasztalatom is van bőven. Mondok egy példát. A kilencvenes évek elején megbíztam egy televíziós műsorkészítő céget, hogy a Friderikusz Show-ról készítsen egy másfél órás werkfilmet, amely bemutatja, hogyan készül a műsor, mi zajlik a háttérben, hogyan dolgoznak a szerkesztők, hogyan szervezzük a vendégeket, mi történik akkor, ha egy világsztár érkezik stb. stb. Hogy milyen werkfilmet szeretnék látni, arról egy mintát, egy hasonló német műsort mutattam meg a gyártócég főnökének, egyébként a film rendező-operatőrének. Előzetesen egy szerződésben azt is precízen kikötöttük, hogy tartalmilag mi mindenről kell szólnia ennek a bizonyos werkfilmnek. Az általuk kialkudott vállalási árnak az ötven százalékát még a munka megkezdése előtt kérték, mi pedig kifizettük. Eltelt három hónap, megbízottaim folyamatosan forgattak, de amikor előálltak a végeredménnyel, szomorúan láttam, hogy legfeljebb ha kétharmadát teljesítették a kéréseimnek, formailag pedig a leggyatrább, legprimitívebb megoldást választották. Világosan kiderült, összecsapták a munkát. És nem is tudtak teljesíteni időben, csak pár napos késéssel. Amikor leadták ezt a – jobb szót nem tudok rá – fércmunkát, újra kezdeni az egészet már nem volt időnk, egyrészt mert ki volt tűzve a műsor, másrészt a teljes nyersanyaggal ők rendelkeztek, tehát képtelenség lett volna, mondjuk, újra leforgatni Catherine Deneuve vagy Gérard Depardieu Budapestre érkezését, hiszen azon már túl voltunk, és azon is, hogy mi történt velük a színfalak mögött. Tehát nem tudtunk mást tenni, a filmet átvágtuk, és próbáltunk egy egészen más szerkezetet adni az egésznek. Képzeld el, hogy a magyar bíróságokon nyolc és fél évig tartott az a per, amely dönteni volt hivatott arról, ki kell-e fizetnem a vállalási díj másik felét vagy sem. Miközben bemutattam a számlákat, amelyek kétségtelenül bizonyították, hogy tíz nap alatt milyen emberfeletti munkát végzett egy szerkesztőnk meg a vágónk, hogy az elrontott filmből valami épkézlábat hozzanak össze, illetve hogy tartalmilag mi mindennel egészítettük ki az eredeti filmet. Mégis elbuktuk a pert. Napnál világosabb volt, hogy megbízottaink sem formai, sem tartalmi szempontból nem teljesítették a szerződésben vállaltakat, azt is hiába tártam a bíróság elé, hogy a minta, amit a munka kezdetén átadtam nekik, egészen mást mutatott, a köztársaság bírósága nyolc évnél is tovább tartó huzavona után mégis megítélte a pert az ellenérdekű félnek. Menet közben persze legalább kétszer cseréltek bírót, és akadt egy olyan alig harmincéves tanácsvezetőnk is, akinek még az sem volt világos, mi a per tárgya. Elvesztettem a fejemet, és az egyik tárgyaláson azt találtam mondani: Drága bírónő, a per tárgya az, hogy rendeltem egy angol férfiöltönyt, ehhez képest a szabó leszállított nekem egy francia női kiskosztümöt. Majd megkérdeztem: Van-e nekem, mint megrendelőnek, jogom ahhoz, hogy ezek

után elálljak a kialkudott díj fennmaradó részletének a kifizetésétől, vagy nincs? Ez a per tárgya. A bírónő rendreutasított, mert szerinte a példámnak semmi köze nem volt az ügyhöz. Hát persze, ezért tartott nyolc és fél évig ez az egész. És természetesen ki kellett fizetnem a maradék egymillió-kétszázötvenezer forintot is, plusz annak több mint nyolcéves kamatát. Nem is egy ilyen ügyem volt! Nem mondom, sokszor veszítettem el a türelmemet a tárgyalóteremben. Annak idején a jogi egyetemen nagyon meg kellett tanulnunk a polgári perrendtartást, a híres pp-t, Németh Jánosnál. Azt hiszem, csak a harmadik vizsgám sikerült, az viszont jelesre. Ha álmomból ébresztenek fel, akkor is tudom a polgári perrendtartás számos szabályát, például azt, formailag milyen kellékeknek kell megfelelni egy bírósági jegyzőkönyvnek, vagy mihez van és mihez nincs joga egy tanúnak. És még ha változott is azóta a szabályozás, az alapokat biztosan tudom, a dolog logikáját ismerem. Az egyik ügyem bírósági tárgyalásán, ahová egyébként tanúként voltam beidézve, például elkezdtem jegyzetelni. Úgy gondoltam, mindenkinek, így a bírónak is megkönnyítem a dolgát, ha majd kérdez, arra válaszolok, amit az ellenérdekű fél állít. Egyszer csak rám szólt a bírónő, hogy hagyjam abba a jegyzetelést. Visszakérdeztem: a perrendtartás hányadik szakasza értelmében nem jegyzetelhet a tanú? Zavarba jött, és hebegve válaszolt: a polgári perrendtartás erről nem rendelkezik. A bíróság, ha nem a pp, akkor minek alapján vezeti a peres eljárást, kérdeztem tovább, mintha csak szerepet cseréltünk volna. Elképedve nézett le rám a pulpitusról a nő, aki a köztársaság nevében jogosult ítélethozatalra. A közjáték egy darabig még folytatódott, végül visszavette a tárgyalás irányítását. De ez nem változtat azon, hogy sokszor a rájuk vonatkozó szabályokat sem ismerik, vagy ha igen, feltételezik, hogy az ügyfelek nem ismerik, ezért önkényeskedhetnek. A másik tapasztalatom: megannyi bíró, akivel találkoztam, ott, a tárgyaláson ismerkedik magával az üggyel, ezért azt színlelve, hogy összefoglalja az előző alkalommal elhangzottakat, gyakorlatilag az egész jegyzőkönyvet felolvassa, és ezzel megy el az idő nagy része, miközben lehetne érdemi dolgokról is szó, hiszen egy-egy tárgyalásra sokszor négy-öt-hat hónapot kell várni. Ezért a legegyszerűbb ügyek is képesek elhúzódni, legalábbis itt, Pesten, három-négy évig. Az RTL Klubbal folyó perem is nyolc évig tartott. Elkezdődött 1999-ben, és 2007-ben fejeződött be. Az egyik tárgyaláson a bíró hosszasan felolvassa nekem, hogy előzőleg milyen tényeket rögzített, de egy idő után nem bírtam cérnával, és megkértem: ha lehet, tartózkodjunk az iratismertetéstől, hiszen, ha valaki, én jól ismerem az ügyet és annak fejleményeit, ne húzzuk az időt azzal, hogy felelevenítjük a történteket. Azonnal leintett: én ebbe ne szóljak bele, neki kötelező ismertetnie az iratokat. A perrendtartás szerint nem kötelessége felolvasást tartani. De azért teszi, mert a tárgyalást megelőző napokban nem vette a fáradságot, hogy áttekintse az anyagot, ott frissíti fel az emlékezetét. Amit aztán kitűnően lelepleznek a kérdéseik is. Időnként tényleg összevissza beszélnek. Ha valamihez értek, az a kérdezés, a kérdezéstechnika. Lehet célirányosan kérdezni, de ahhoz tudnom kell, mire vagyok kíváncsi. Azonban amikor az ember nem készül, akkor ezerfelé elkalandozik. Tudom, hiszen vannak ilyen szaktársaim is szép számmal, akik azt kérdezik, ami adott pillanatban eszükbe jut, aztán majd a vágóasztalon csinálnak a beszélgetésből valami elfogadhatót. Közel tizenöt éves bírósági tapasztalattal a hátam mögött azt mondom, hogy Magyarországon szinte lehetetlen igazságot szolgáltatni. A bírók felkészültsége – nem feltétlenül csak a jogi felkészültsége, hanem az életismerete – végtelenül hiányos, olyan ügyekben is, amelyekről úgy gondolnád, hogy legalább újságolvasó emberként van fogalmuk. Ez az elmúlt évtizedek számtalan politikai peréből egyértelműen kiderült, bár nekem politikai perem szerencsére még nem volt. Az absztrakt, a valóságból kiemelt joganyag segítségével próbálnak

eligazodni a világban, nem ritkán az érzelmeik-indulataik alapján. Rengeteg tapasztalattal a hátam mögött úgy gondolom, hogy ma Magyarországon magára valamit is adó ember nem bízhatja rá magát az igazságszolgáltatásra: az utóbbi években, ahogy mondtam, minden peres ügyemet igyekeztem megszüntetni, ha egy mód volt rá, inkább kiegyeztem az ellenérdekű felekkel, és ha ennek az volt az ára, hogy fizetnem kell, inkább fizettem, még ha meggyőződésem az ellenkezőjét diktálta is. Meséld el az RTL Klub-pert. Ugyanis már mindent hallottunk róla, ezer rosszindulatú interpretációját olvashattuk a veled nem éppen rokonszenvező sajtóban. Mi a te változatod? Azért szerződtem az RTL Klubhoz, mert 1998-ban a Magyar Televízióval nem sikerült megállapodnunk. Erről korábban már beszéltem. A kapcsolat az RTL-lel biztatóan indult. Elmeséltem már, hogyan keresett meg az akkori vezérigazgató, Jean-Charles De Keyser. Két műsortípus volt a mániám, hiszen a Friderikusz Show-t már nagyjából eluntam, de megvettünk egy új típusú szórakoztató műsort Franciaországból, Patrick Sebastian produkcióját, amit kicsit átformáltunk, új elemekkel bővítettünk, ez volt a Meglepő és mulatságos. De már a tárgyalások legelején kértem az RTL vezetőjét, hogy Az én mozimat, mint a másik arcom őrzőjét is hadd vihessem tovább. A tárgyalások hosszú hónapokig tartottak. Ami azért nem ígért sok jót, mert erre csak Soros György mondását tudom idézni: ha valami két tárgyalással nem elintézhető, a harmadikra nem is érdemes elmenni, mert ott már annyi kompromisszum születik, hogy abból csak baj lehet. Ezt nagyjából odáig sikerült is tartanom. Akkoriban szakemberekkel együtt jártam tárgyalni. Néhányszor elkísért például Csepeli Gyuri, végighallgatta a tárgyalásokat, és utána elmondta, szerinte miben voltam jó és hol hibáztam. Így tanultam. Meg úgy, hogy korábban néhányszor én kísértem el komoly szakembereket különböző tárgyalásaikra, hogy ellessem technikájukat. Szerintem a kilencvenes évek végén már elég jól tárgyaltam, röviden és célirányosan. Hát, az RTL Klubbal ez valahogy nem ment. Volt egy ügyvédjük, ha jól emlékszem, Kaszó Klárának hívják, akiről akkoriban lerítt, hogy a televíziózáshoz semmit se ért, ráadásul tele volt velem kapcsolatos előítélettel és rosszindulattal. Sorra olyan szerződéstervezeteket tett elénk, amelyekről az ügyvédem azt állította: terményforgalmazási típusszerződések, csak éppen a termény át van írva benne televíziós műsorra. Tényleg szürreális tervezetek voltak ezek! Egy ekkora konglomerátumról, mint az RTL, ugye, azt gondolnád, hogy hú, de professzionális. Aztán amikor egy asztalhoz ülsz velük, a legdilettánsabb mondatokkal és megoldásokkal találkozol. Persze ilyenkor még jóindulatú vagy, és azzal magyarázod az esetlenségeiket, hogy más kultúrából jönnek, még nem igazodnak el a gyarmati ország viszonyai között. Egy szó mint száz, több hónapig próbáltak rajtunk fogást találni, és amikor végül aláírtuk a megállapodást, jól tudtuk, hogy az közel sem tökéletes. Azt menet közben megértették, hogy ha nem kerül bele a szerződésbe Az én mozim, nem fogunk tudni együttműködni. Végül azzal az eléggé eshetőleges megfogalmazással éltek, hogy a felek idővel tárgyalásokat kezdenek Az én mozim című műsorról is. Már akkor is tudtuk, hogy ha nem kezdenek tárgyalást, a szerződés alapján akkor sem tudunk túl sokat tenni. De hát ilyenkor mindig az jut az eszembe, megette a fene, ha már csak a szerződés marad. Indítsuk be a Meglepő és mulatságost, és majd utána tárgyalunk Az én mozimról is, így képzeltem. Ugye a te Vándor Ági barátnődnek az volt a kedvenc mondása velem kapcsolatban, és ennek nem egy újságcikket szentelt, hogy majd ha bejönnek a kereskedelmi televíziók, tehát ha engem is megmér a piac, úgy fogok eltűnni a süllyesztőben, mint annak a rendje.

Ne bántsd a barátnőmet, mert éppen ma reggel, tehát 2008. szeptember 8-án olvastam a veled mélységesen ellenséges index.hun egy írást arról, hogy ha van konkurenciád, nem lett volna négy és fél-hat millió néződ abban a hét évben, amíg az MTV-n csináltad a műsoraidat. Vagyis mind a mai napig tartja magát a vélekedés, hogy a monopolhelyzetednek köszönhetted a sikereidet. Mondtam már, volt konkurens tévécsatorna, úgy hívták: MTV 2. Azt is említettem, hogy a Friderikusz Show-val szembe tették Vágó István vetélkedőjét is, de azokon a csütörtökökön, amikor a show ment, Vágó a nézettsége miatt nem volt boldog. Tehát a tényékhez ennek az indexes állításnak az égvilágon semmi köze, de hát valahogyan mindig megpróbálják az embert lerángatni arra a szintre, amin ezek a cikkírók léteznek. A Meglepő és mulatságos legelső adása 59,9 százalékos közönségarányt ért el. Hárommillió ember nézte. És akkor aztán már tényleg volt konkurencia! Hát ez nem csoda! Jöttél az MTV-ből, közvetlenül a show után, ismertek. De már javában működött a TV2 is, nem beszélve a kisebb, tematikus csatornákról! Tehát bőven volt kínálat és konkurencia is. A Meglepő és mulatságos olyan sikernek bizonyult, hogy arra már magam sem találtam magyarázatot. És nyilván Vándor Ági barátnőd sem, mert utána jó ideig mélyen hallgatott. Hiába jósolta, hogy piaci körülmények között megbukom, ebben a szituációban is én voltam a legnézettebb. Olyannyira, hogy a Meglepő és mulatságos első adása után rögtön felhívott a konkurencia, a TV2 vezérigazgatója, Tolvaly Ferenc, és gratulált a nézettséghez. Az első adás másnapján az ő telefonja ébresztett, tőle tudtam meg, milyen hallatlanul magas nézettséget értünk el rögtön az első adással. És miután telefonon gratulált, egy óra múlva érkezett egy futár. Tolvaly küldött nekem egy gigantikus ajándékkosarat. Miért? Nem tudom. Lehet, hogy már gondolt a jövőre, de az is lehet, hogy Tolvaly egyszerűen csak úriember volt. Később bebizonyosodott, hiába konkurencia valaki az ő tévécsatornájának, akkor is elismerte az illető teljesítményét, és nem élethalálharcot vívott ellene, mint sokan mások. Akkoriban a piacvezető tévécsatorna a TV2 volt. Az RTL Klub a Meglepő és mulatságos első adásának másnapján következőképpen reagált: felhívott Jean-Charles De Keyser, a vezérigazgató, hogy itt van Magyarországon, látja, szép nézettséget csináltunk tegnap este, gratulál, délután tudnánk-e találkozni. Persze, mondtam, azt gondolván, hogy talán egy kis meglepetés-ünnepséget szervez, hiszen az RTL Klub első kirobbanó nézettségű műsora mégiscsak ez volt. Délután elindultam az irodámból Óbudára, akkor még ott volt az RTL bázisa, de az ajtóból visszafordultam, hogy viszek magammal egy üveg jégbehütött pezsgőt. Majd rögtön meggondoltam magam, hülye vagyok én, hogy néz az ki, ha én viszem a pezsgőt saját magamat ünnepelni?! Nyilván, van az RTL-ben is elég üveggel. Visszatettem a hűtőszekrénybe. Odaérek, ott ül az irodában Jean-Charles és még valaki. Meglehetősen hűvös volt a fogadtatás. Üljek le, jó volt ez a tegnapi nézettség, ezt elintézték ezzel az egy mondattal. Majd előállt Jean-Charles a farbával: a műsor végén megjelentettél nyolc szponzort. Sándor, nálunk ez nem fog menni! Mondom: mi van? Hát mert ezzel, jól tudjuk, külön bevételre teszel szert, miközben mi jól megfizetünk téged. A nyolc szponzorral nyilván kiváltod a műsor költségvetésének egy részét, és azt a pénzt is elteszed. Itt valami tévedés van, hadakoztam, nekem ugyanis – a szerződés értelmében – kilenc szponzor megjelenítésére lenne lehetőségem,

nem beszélve arról, hogy mind a nyolc szponzort előre egyeztettem az RTL Klub kereskedelmi igazgatónőjével. Erről dokumentumom is van. A papírt gyorsan átfaxoltattam kollégáimmal, megnézték, tényleg ott volt rajta a kereskedelmi igazgatójuk jóváhagyása. Behívták őt is. Alátámasztotta mindazt, amit mondtam. Majd elővettem a költségvetést, és részletesen végigmentem azokon a tételeken, amelyeket szponzorokkal váltottunk ki: van-e a költségvetésemben őrző-védő cég, amely a sztárokat, a díszleteket őrzi? Nincs. Hát akkor mit volt mit tenni, ha egyszer őrzővédő cégre szükség van a műsorban, nem tudtam pénzzel kifizetni őket, hanem kiírtam az őrző-védő cég nevét. Van-e a költségvetésemben hoszteszszolgálat, mert a vendégeket valakinek fogadnia és kalauzolnia kell a felvétel során? Nincs. A hoszteszek sem kaptak egy fillért sem, mert a költségvetés erre nem adott lehetőséget, viszont a műsor végén kiírtam a segítséget nyújtó cég nevét. Tartalmaz-e a költségvetés külön tételt a stábtagok, vendégek szállítására? Nem. Márpedig a vendégeinket és vezető munkatársainkat taxival szállíttattuk, de a taxis cég is csak kiírást kaphatott. Szóval így mentem végig minden egyes tételen. Égtek, mint a rongy, ugyanis kiderült, amilyen szolgáltatást a kiírt szponzoroktól igénybe vettem, azok külön tételként az RTL Klub költségvetésében tényleg nem szerepeltek. Nyilván addigra elérte őket a hír, hogy Magyarországon mindenki ott lop, ahol tud, és azt hitték, engem is ezek között kell keresni. Rajta akartak kapni, de ehelyett hasra estek. A helyzet kísértetiesen hasonlított arra a pár évvel ezelőtti Horváth Ádám-féle ítélőszékre. De nekem ilyesmire nem volt szükségem, mert általában megfelelő költségvetést alkudtam ki egy-egy műsorom számára. Bár itt, az RTL Klubnál kezdetben kicsit elszámítottam magam, ugyanis miután összeállítottuk az első Meglepő és mulatságos kiadásait, kiderült, mínuszban vagyunk. Úgyhogy kézenfekvő volt a válaszom az előzőkre: ha már itt tartunk, akkor valamit én is szóvá tennék. Elhoztam az első műsorról az elszámolást – miután jóval korábban felvettük, pontosan láttam, mi mennyibe került –, világosan kiderül belőle, hogy ez a produkció ilyen színvonalon ennyi pénzből nem állítható elő. Tehát kérek szépen plusz hárommilliót, vagy ha nincs, mondják meg, hogy melyik elemet hagyjam el az egészből. Ahhoz nyomatékosan ragaszkodtak, hogy semmin se változtassak. Később az RTL egyik pénzügyi vezetője alaposan átvizsgálta a költségvetésünket, és ő maga is belátta, hogy valóban kevés a pénz, tehát megadták a plusz hárommilliót. Szóval így ünnepelték meg a Meglepő és mulatságos első adásának kiemelkedő nézettségét az én RTL-es főnökeim. De hogy emlékezzenek erre az „ünnepi” és „emelkedett” pillanatra, kértem, hogy az anomáliák tisztázása után legalább jelképesen koccintsunk. Láttad volna azt a zavart! Valahol az ötödik irodában találtak egy üveg, szóra sem érdemes minőségű pezsgőt, az se volt lehűtve. Koccintottunk, miközben a konkurencia gigantikus ajándékcsomagja jutott az eszembe, amit aznap délelőtt kaptam. De ezt már nem tettem szóvá nekik. Ma már, persze, sok tekintetben felmentem az RTL Klubot, és ezt nagyon őszintén mondom: ők akkor kezdték el tanulni ezt az országot, ezt a sajátos embertípust, akik mi vagyunk, én meg nagyon türelmetlen voltam velük. Ma már belátóbb lennék, és sokkal többet mosolyognék az esetlenségeiken. Miről szólt a Meglepő és mulatságos? Volt négy állandó rovata, ezeket mindig ugyanazok a személyiségek vezették. A nézői levelekre például Varnus Xavér felelt. Aztán volt egy szép lány, a nevére már nem emlékszem, aki különböző abszurd fizikai kísérleteket mutatott be: hogy miért nem olvad meg a pingponglabda, miközben a tűz fölött lebeg stb. stb. És persze a kísérlet végén mindig mindenre megadta a szakszerű magyarázatot. A harmadik rovat Lőrincz L. László íróé volt, aki

áltudományba hajló, de mégiscsak tudományos alappal rendelkező történeteket mesélt. A negyedik rovat volt a legsikeresebb: álriportok készültek hazai hírességekkel. Ennél mulatságosabb műsorszám nem sok volt a szórakoztató televíziózás történetében. A lényege abban állt, kerestünk két fiút, akik felváltva készítettek álinterjúkat ismert emberekkel. Az egyik ilyen álriporter Beleznay Endre volt, ma már itt-ott filmekben lehet látni. Kitűnő ábrázata volt hozzá, naiv, bamba, és erre rá is játszott, tehát színészileg nagyon jól alakította a tétova álriporter karakterét. A másik fiút, Hunyadi Tamást a Rádióban találtuk. Az volt az ötlet, hogy felváltva ők lesznek a keszthelyi Helikon Televízió munkatársai – nem létezett ilyen televízió! –, és híres embereket azzal hívnak el az Aquincum Hotelbe, hogy egy új sorozatot indítanak, szeretnének „mélyinterjúkat” készíteni Magyarország „legjelentősebb” alakjaival. Ezeket az álinterjúkat természetesen még a műsor indulása előtt rögzítettük, legalább húszat, mert később már kiderült volna a turpisság. Vendégnek odacsábítottuk Albert Györgyit, ott volt Aczél Endre, Verebes István, Antal Imre, Kokó, Fekete László és még sokan mások. A felvétel a következőképpen zajlott: beültek a kamera elé, egymással szemben a vendég és az álriporter, és gyakran a felvétel elején a mi álriporterünk csak szótlanul bámulta a vendégét. Áthatóan nézte, akár egy-két percig is. Mondj már valamit, szólt rá például Albert Györgyi. Akkor az álriporter dadogva belekezdett: Itt ül velem szemben... Albert Györgyi, akit én... egész életemben... szerettem, de... nem... mint riporter, bár úgy is, hanem... mint ember a nőt. Györgyi máris kiesett a szerepéből: így fogod kezdeni a beszélgetést? És az esetlenség még húsz-harminc percig tartott, mire a végén eljutottak odáig, hogy a mi emberünk ott, a kamerák előtt megkérte Györgyi kezét, mi több, elővett két karikagyűrűt is. Sokakat kiakasztott Beleznay is és a másik fiú is azzal a figurával, akit alakítottak, például Fekete Lacit is, a legerősebb magyart. Öt folyamatosan a nőügyeiről faggatták, és mindegy volt, hogy a témáról merre próbálja elterelni a szót Laci, álriporterünk csak odakanyarodott vissza, hogy hányszor, hogyan, kivel csalta meg a feleségét: Te, hagyd már ezt abba, nagyon szépen kérlek, a feleségem nézni fogja a műsort, különben sincsenek nőügyeim, értsd már meg! De Beleznay nem hagyta magát, ragaszkodott a „prekoncepciójához”. Közben folyamatosan jegyzetelt, radírozott, senki sem értette, hogy ki ez a félnótás. Fekete a végén majdnem megverte. Verebes István meg rendőrt hívott, ugyanis őt meg azzal akasztotta ki az álriporter, hogy meséljen neki egy viccet. Nem mesélnék, mert én most interjúra jöttem, viccet majd a kabaréban mesélek, hárította a felkérést egyre ingerültebben Pista. És ha megfizetem? Verebes felpattant, tajtékozva kiviharzott, és fél órával később rendőrrel tért vissza. Majd, miután nem tudott elégtételt venni, lázasan keresni kezdte telefonon a keszthelyi Helikon TV-t. Mindehhez képzeld hozzá az álriporter külsejét: szürke, agyonmosott kardigán, zsíros haj, az ölében vonalas füzet, kezében ceruza és radír, amit a legváratlanabb pillanatokban hosszasan használt. Én mindvégig ott ültem a szomszédos helyiségben, és a nem várt fordulatoknak megfelelően súgtam a fülébe, hogy mikor mit tegyen: Most csak nézd áthatóan, ne szólj hozzá, akármit mond is... kezdjél el jegyzetelni... akkor se kérdezd, ha ő abbahagyta az előző választ... szemezzél vele... még... még... jegyzetelj, radírozzál... még mindig jegyzetelj és radírozzál... fújd felé a radír törmelékét! Amikor aztán valamennyi felvétellel elkészültünk, minden átvert interjúalanyunkat meghívtuk, és lelepleztük a turpisságot. Azt hiszem, Básti Juli volt az egyetlen, aki nem volt képes nagyvonalúan kezelni az átverést, és kikérte magának. Természetesen kihagytuk a sorozatból. Végül is olyan eredeti és kitűnő rovat lett ebből az egészből, hogy állítom, még ma is érdemes lenne kiadni DVD-n. Az álriportereknek egyébként egyetlen hibájuk volt: időnként nem tudták eltitkolni, hogy tényleg érdekli őket az interjúalanyuk. Márpedig egy ilyen álriport csak akkor jó, ha minél kevesebb mögötte a valóságos érdeklődés.

Ezért is kellett folyamatosan súgnom, hogy ilyenkor kizökkentsem őket a valódi érdeklődés medréből. A Meglepő és mulatságos persze nemcsak ennyiből állt, hanem hívtunk az állandó szereplőkön kívül még négy-öt vendéget, és – két műsorszám között – velük sztoriztunk, beszélgettünk. Nagyon jó hangulatú műsor volt, kifejezetten élveztem. Ebben a produkcióban mi kezdtük el azt a műsorszámot is, amely ma Beugró címmel fut a Magyar Televízióban, és színészek rögtönzésére épül. Tehát már tíz éve abszurd helyzetekbe hoztuk Törőcsik Marit, Für Anikót, Udvaros Dorottyát, Kamarás Ivánt, Psota Irént. Mondom én, hogy mindent tíz évvel korábban csináltam! És amíg az eredeti francia Meglepő és mulatságos öt elemből építkezett, nálunk tizenegy rovat váltogatta egymást! Biztosra akartam menni, nem engedhettem meg magamnak, hogy a show után a következő tévés produkcióm elbukjon. A Meglepő és mulatságosnak mindvégig toronymagas nézettsége volt, hiába hétfő esténként sugározták. 1998 októberétől 1999 márciusig csináltad a műsort, ugye? Igen, tizenegy adás ment le. És mivel az első adásokkal megszolgáltam a bizalmat, november végén úgy gondoltam, itt az ideje, hogy elkezdjem bevasalni az RTL-en Az én mozimat. De szóra se méltattak Ha telefonáltam, nem hívtak vissza, ha levelet írtam, nem válaszoltak rá. December elején annyira bedühödtem, hogy egy meglehetősen kategorikus levelet fogalmaztam az akkori vezérigazgatónak, Kavas Istvánnak, hogy úgy, ahogy van, itt hagyom ezt az egészet, ennyire nem nézhetnek hülyének! Mert ha azt mondják: fiú, ennyi és ennyi pénzünk van, a már futó műsorod költségvetése magas, várjunk egy évet, amíg a Meglepő és mulatságos kitermel annyit, hogy abból elindíthatunk egy kereskedelmileg kevésbé jövedelmező programot, akkor ezt elfogadom, belátom, megértem. De nem, a szerződéskötéskor hülyítettek, mondjuk ezt akkor is láttam, de hogy utána még szóba se állnak velem erről tárgyalni, azt nem hittem volna. Egyfelől jó vagyok aranytojást tojó tyúknak, másfelől szóba se állnak velem, ezt nem tűrhettem. A levél hatására aztán pillanatok alatt összefutott az RTL Klub egész vezetése, hiszen a húzóműsorukat kockáztatták. Nem vitatom, megzsaroltam őket. Jean-Charles De Keyser ide utazott Belgiumból, elvitt egy étterembe, ajándékba hozott nekem egy nagydoboz belga csokoládét, és folyamatosan értetlenkedett: hogyan keveredhettünk mi ilyen helyzetbe. Utóbb, már a per során derült ki, hogy nekik alkalmanként negyven-ötven millió forintot hozott a Meglepő és mulatságos, 1998-99-ben! De visszatérve az első felmondásomra, az RTL vezérigazgatója, Jean-Charles De Keyser rögtön kíváncsi volt, hogy milyennek képzelem Az én mozimat. Pont ilyenre lenne szükségünk, Sándor! Nem is értem, hogy ez miért nem indult már el?! Jean-Charles olyannyira remek színész volt, hogy ott az étteremben, békülésünk helyszínén, rögtön előkapott egy papírszalvétát, és saját kezűleg ráírta: januártól indul Az én mozim. Minek higgyen az ember, ha nem egy elnök ígéretének? Tehát december közepétől ismét bombázni kezdtem a csatorna programigazgatóját. És ha hiszed, ha nem, megint nem jött semmi válasz. Eljátszották ugyanazt még egyszer: ha telefonáltam, nem kapcsoltak, vagy azt állították, nincs bent, majd visszahív, de nem hívott vissza, a leveleimre pedig nem válaszoltak. Aztán valaki, nagyon bizalmasan megsúgta, hogy nem akarják ezt a műsort, csak az időt húzzák. De akkor miért nem vállalják ezt nyíltan?! Nem értettem. Február végére megint elfogyott a türelmem: minek néznek ezek engem?! És ebben már benne volt az a düh is, amit mára talán sokan átéltek nálunk a multik láttán, akik idejönnek, rátelepszenek erre a kultúrára, nem vesznek tudomást rólunk, ránk kényszerítik a saját

paneljeiket, amelyeknek semmi közük ahhoz, hogy mi milyenek vagyunk, hogyan gondolkozunk, mit szeretnénk. Ez is mind bennem volt. Azt hiszem, úgy éreztem, hogy egy kicsit a magyar televíziós műsorkészítők becsületéért és méltóságáért is küzdők. Nem lehet az egész magyarországi szakmát lesöpörni ezzel a multinacionális gőggel, gondoltam. Úgyhogy azt mondtam: a legkisebb királyfi igenis erősebb, mint a multinacionális sárkány, itt a vége. Bejelentettem, hogy a következő műsort nem kapják meg, csak abban az esetben, ha a kazetta átadásával egyidejűleg készpénzben kifizetik azt. Ugyanis azt is belülről megsúgta valaki, úgy akarnak rákényszeríteni, hogy legalább az évad végéig, júniusig csináljam a műsort, hogy a hátralévő hét adást nem külön-külön fogják kifizetni, hanem majd csak egy összegben, a szerződés lejárta után. Nahát, velem így nem lehet bánni! Ha engem megzsarolnak, kényszerhelyzetbe hoznak, akkor akár az elemi érdekeimet is felrúgva azt mondom: legyen harc! Az egyik ügyvédem szabályosan letérdelt elém, úgy könyörgött, hogy adjuk le a kazettát, mert ebből irdatlan per lesz, és jogilag nem fogjuk tudni megvédeni magunkat. Az én mozimra hivatkozni majd azért nem lehet, mert a szerződésben ezt csak egy megengedő mondattal intézték el, nem vállaltak kötelezettséget. De az ügyvéd hiába kérlelt, hajthatatlan voltam. Várj, mit jelent az, hogy nem adtad oda a kazettát? Jött a hétfői adásnap, de akkor én már felmondtam, és mivel pontosan tudtam, hogy ezt a műsort a további hattal együtt nem fogják kifizetni, csak a szezon végén, abban is biztos voltam, hogy ez az egész produkciót hazavágná, mert darabja tizenmillió forintba került, és az összesen hét műsor kiadásait nem lettem volna képes saját zsebből finanszírozni. Az RTL egyébként mindvégig tagadta, hogy ez megfordult volna a fejükben, de akkor már egyetlen szavukat se hittem. A következő hétfői adásnapon tehát bejelentettem, hogy vagy aznap délután négy óráig odahozzák a pénzt az irodámba, és akkor megkapják a kazettát, vagy nincs adás este. A műsor készen volt, hiszen felvettem, kifizettem az embereket, már benne volt jó pár millióm, de én mindig is tudtam veszíteni. Természetesen nem hozták a pénzt délután négyig. Arra hivatkoztak, a szerződésben nyolcnapos fizetési határidő van, ők ehhez tartják magukat, és ha megszegem a szerződést, amire ugye, éppen készültem, perelni fognak. Ilyen szempontból korrektek voltak, elmondták, mit fognak tenni. A fenyegetésük azonban nem érdekelt. Négy óra öt perckor autót rendeltem, magamhoz vettem az adáskazettát, és hazamentem vele. Otthon megittam három-négy pohár whiskyt, amitől teljesen fejre álltam, hiszen idegileg is kivoltam az egész napos, sőt hetek óta tartó feszültségtől, és emlékszem, úgy aludtam el, hogy a kazettát végig magamhoz öleltem. Akkoriban még nagy béta kazettákat használtunk, reggelre behorpadt a mellem tőle, úgy szorítottam. Persze a videót felvételre állítottam, hogy utóbb lássam, mit mondanak, miért maradt el a műsor. Erős Antónia volt olyan kedves vállalni a hálátlan feladatot, és bejelentette: Friderikusz Sándor, a nézők érdeklődését semmibe véve, ma nem küldte be a televíziónak a Meglepő és mulatságos következő adását, ezért helyette most nézzék meg a Pelikán ügyirat című filmet. Akkor vetítették körülbelül harmincötödször. Három nap múlva, csütörtökön aztán felajánlottam, hogy átadom a kazettát, mert a műsorok ismétlése mindig péntek délelőtt volt. Ez már persze az ügyvédek hatására történt, mert egyfolytában azzal bombáztak, hogy legalább a kárenyhítési kötelezettségünknek tegyünk eleget, ezt ugyanis a polgári törvénykönyv előírja. Aznap reggelre behívott a Napkelte, Kavas István RTL-vezérigazgatóval együtt. Élő adásban adtam át neki a kazettát, mondván, hogy ismételni még tudnak. Kavas ott, a nagy nyilvánosság előtt át is vette. Azonban az élő adás után felhívta őt az RTL Klub jogásza, hogy ezt nem teheti, mert ez azt jelentené, hogy mégiscsak elfogadták a kárenyhítést, és az jogilag az én malmomra hajtja a vizet. De szegény Kavas, már túl volt azon,

hogy átvette a kazettát, ezért úgy próbált könnyíteni magán, hogy ott, a Nap TV-ben egy félreeső helyiségben letette egy ablakpárkányra, és otthagyta. Nem meglepő, hanem csak mulatságos volt! Néhány hónapra rá aztán elkezdődött a per. Tehát, ha jól összegzem: volt egy helyzet, amelyet rosszul éltél meg, részben azért, mert nem adtak egyértelmű választ Az én mozimmal kapcsolatban, részben azért, mert nem tárgyaltak veled, vagyis semmibe vettek, és volt ehhez egy bennfentes információd, ami arról szólt, hogy a televízió ebben a helyzetben úgy döntött, megzsarol téged azzal, hogy a Meglepő és mulatságosért addig nem fizet, amíg az utolsó műsort is le nem tetted, a szerződésnek megfelelően. Ezért úgy döntöttél, inkább szerződést szegsz, mint hogy ezt eltűrd. Igen. Azt minden ügyvéd nagyon határozottan megjósolta, hogy ez szerződésszegésnek minősül, és nem lesz egyszerű kikeveredni belőle. De engem ez kicsit sem érdekelt. Talán ha előre tudom, hogy ők első körben háromszázhúszmillió forintot fognak követelni kártérítés címén, akkor meggondolom. De szerintem abban az esetben is úgy döntök, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Később aztán ezt a háromszázhúszmilliós követelést, valamilyen megfejthetetlen okból leszállították kétszáznyolcvanmillióra. Elkezdődött a per. Ilyenkor a bíróságnak előbb meg kell állapítania a jogalapot, tehát hogy van-e egyáltalán joga az RTL Klubnak kártérítést követelni, majd a második körben a kártérítés összegéről döntenek Az mindenesetre nagyon furcsa volt, hogy az első fokú bíróság viharos gyorsasággal kimondta, hogy az RTL Klub követelése jogos, tényleg szerződést szegtem, és nincs semmi mentőkörülményem.

Mi volt ebben a furcsa, mikor az előbb mondtad el, te magad is tisztában voltál vele, hogy amit csinálsz, az szerződésszegés? Hát az, hogy például azt a bíróság egyáltalán nem vizsgálta, hogy az én szerződésszegésemet esetleg nem előzte-e meg az ő szerződésszegésük. Mert a szóbeli megállapodás is megállapodás! Márpedig Az én mozimról korábban többrendbelileg is született szóbeli megállapodás. Legutoljára magával az RTL Klub elnökével. De ez – milyen fura! – nem érdekelte a bíróságot. Hát talán mert a partner szerződésszegésére nem az a válasz, hogy te is szerződést szegsz. Na de, hogy képletesen fogalmazzak: még ott van a kezemben a füstölgő pisztoly, mellettem az áldozat. Napnál világosabb, hogy én lőttem le. Na de az érdektelen, hogyan jutok el addig, hogy előveszem a fegyvert, és lövök? Érdektelen, hogy miért lőttem le az illetőt? Illetve ha ez releváns a büntetőjogban, mitől irreleváns a polgári jog számára? Az önbíráskodás nem engedélyezett a magyar jogrendszerben. Perelted volna be őket! De ez nem önbíráskodás volt! Az én szerződésszegésem csak a második lépés volt, szoros oksági összefüggésben az ő szerződésszegésükkel. Amikor egy tolvaj lop, ott is vizsgálják a körülményeket, azt, hogy milyen okok vitték rá, hogy lopjon! Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni még egy polgári perben sem!

Azt hiszem, ezen most nem vitatkozunk tovább, két kocajogász. Mondjuk ki, hogy a jogalap megállapításánál szerintem érdektelenek a körülmények és a motívumok, szerinted meg nem. Meggyőződésem, amit aztán részben a Legfelsőbb Bíróság végső ítélete is igazolt, hogy hibás döntés született! Nem beszélve arról, hogy azon a bizonyos csütörtökön, amikor a Napkeltében átadtam a kazettát, enyhíteni akartam a kárukat. Az RTL Klub viszont nem hagyta, hogy enyhítsük a kárt, márpedig a polgári törvénykönyv a kárenyhítést mindkét fél számára kötelezővé teszi! De a bíróság az RTL Klubot nem rótta meg ezért! Ezek mind nagyon fontos és súlyos tények, amelyek fölött nem lehet csak úgy szemet hunyni! De mindezeket a körülményeket nem abban a szakaszban kellett a bíróságnak mérlegelnie, amikor a kártérítés mértékét állapította meg? Nem, ezt a jogalap megállapításánál kellett volna mérlegelnie! Természetesen akkor is lett volna jogalapja az RTL Klub követelésének, csak a mértéke lett volna egészen más. A jogalap kérdése tehát gyorsan eldőlt, és tulajdonképpen a másodfok is jóváhagyta azt. Azt hiszem, első körben a másodfok még a Legfelsőbb Bíróság volt, hiszen akkor még nem létezett ítélőtábla. Nemsokára következett a kár mértékének megállapításával foglalkozó perszakasz. Hogy úgy mondjam, ez sem zajlott hétköznapi módon. Ugyanaz a bíró tárgyalta ezt is, aki első fokon a jogalapot megállapította. Tudom persze, hogy perjogilag ez így helyes, de az ember azt gondolná, hogy itt már egy másik bírónak kellene vinni az ügyet, mert hátha ez a másik észrevesz olyan mozzanatokat, amelyeket az előző szakaszban esetleg nem méltányolt az elődje. Nem, itt a logika az, hogy az adott bíró már úgyis ismeri az ügyet, így egyszerűbb, legalábbis a bíróság számára. Hogy az első pillanattól kezdve jól láthatóan ellenszenves voltam ennek a bírónak, az biztos. És akkor itt még megengedek magamnak egy zárójeles megjegyzést is: szerintem egy bírónak fontos lenne felismernie, hogy itt a multinacionális túlerővel szemben egy magyar kisvállalkozó áll, és a jog megengedte keretek közt őt kellene védenie. Hangsúlyozom, a jog keretei között! Tehát nem hiszem, hogy pusztán azért, mert én és tevékenységem esetleg ellenszenves neki, megfeledkezhetne arról, hogy ebben az eljárásban multinacionális erőfölény van jelen. Hiszen lehetek én bármekkora televíziós sztár, ebben a helyzetben tényleg csak egy magyar kisvállalkozó vagyok, míg az ellenfelem mögött dollármilliók, sőt milliárdok állnak, lévén az RTL-csoport Európa egyik legnagyobb televíziós társasága. Itt ennek a gondolkodásnak a nyomát sem észleltük. A bíróság mindenesetre felkért egy könyvszakértőt. A nő elég hosszan vizsgálódott, jelentős pénzért, majdnem egymillió forintért. A szakértői vélemény végül olyanra sikeredett, hogy amikor elolvastam, azt sem tudtam kivenni belőle, szid vagy dicsér. És ebben nemcsak a saját értelmi képességeimre hagyatkoztam, hanem az ügyvédemen kívül megkérdeztem még két jogi szakembert, egyikük egész életében kártérítési ügyekkel foglalkozott. A szakértőhölgyet, miután nagy nehezen elkészült a jelentésével, a tárgyalásra megidézte a bíró, többek között azért, hogy ő és a felek kérdezhessenek tőle. A szakértőnő azonban, idézés ellenére, nem jött el, és nem is mentette ki magát. A bíró ennek ellenére ítéletet hirdetett. Na, ehhez mit szólsz? Noha a polgári perrendtartás szerint nektek jogotok van kérdezni a szakértőtől?

Abszolút! Egyébként akkor is kérhetjük a szakértő megidézését, ha a bíró ennek nem látja értelmét. De mondom, ez esetben a bíró hivatalból idézte be ezt a könyvszakértőt, mert nyilván akkor még neki is voltak kérdései. De két hónappal később, mitől, mitől nem, nem tartotta ezt olyan fontosnak. És mondom, annak ellenére ítéletet hirdetett, hogy a szakértő nem jött el, nem mentette ki magát, vele a peres felek egyszer sem találkozhattak. Ami a végeredményt illeti, gyakorlatilag egy az egyben megítélt mindent az RTL Klubnak. A kétszáznyolcvanmillió forintot, a közben eltelt öt év kamatait, még a díszletköltséget is. De miért telt el öt év közben? A jogalapról szóló döntés három évig tartott, mert fellebbeztünk is, majd újabb két év volt az első fokú kártérítési per, hiszen a szakértői véleményre is várni kellett jó sokat. Megszületett tehát, a szakértő meghallgatása nélkül, az első fokú ítélet, ami több mint furcsa volt. Természetesen utánajártam a történteknek, és hogy úgy mondjam, gyanús összefüggéseket találtam, amelyeknek érintettje volt egyrészt a mi perünk szakértője, másrészt még a per kezdetén az RTL Klub által felkért szakértő. Mindenesetre, amikor képtelen voltam beletörődni ebbe a nehezen megmagyarázható fejleménybe, megkerestem az egyik legjobb magyar kártérítési szakértőt. Nevet nem mondok, mert nem akarom kínos helyzetbe hozni az illetőt. Szerettem volna, ha segít tisztán látni. Azonban ezzel az egésszel az volt az etikai problémája, hogy neki volt némi köze az RTL Klub számára készített szakértői jelentéshez. És mint kiderült, tulajdonképpen abban is szerepe volt, hogy az lett a bíróság által kirendelt szakértő, aki lett.

Ezt tudod, vagy logikázol? Csak azt mondom, amiről nekem vannak bizonyítékaim. A megmagyarázhatatlan ítélet nyomán eldöntöttem, hogy ha már a bíróságon nem sikerült feltenni a kérdéseimet a szakértőnőnek, megpróbálom személyesen. Érteni szerettem volna, amit a szakvéleményében leírt, hiszen a bíróság annak alapján állapította meg a kártérítés nagyságrendjét, ami azért nem éppen elhanyagolható tétel. Felhívtam telefonon. A nő nem akart velem szóba állni. Értetlenkedtem: ne haragudjon, miért zárkózik el a találkozástól, hiszen túl vagyunk az ítéleten, tehát nem gondolhatja, hogy önt, a szakértőt befolyásolni akarom, viszont szeretném érteni, amit leírt, mert másodfokon a védekezésemben is az ön állításaival kell vitatkoznom. Ön nem jött el a tárgyalásra, nem mentette ki magát. Akkor mi az, hogy nem akar velem találkozni? Nem és nem, hajthatatlan maradt. De ismersz, szívós vagyok, nem hagytam békén, két-három hetente felhívtam. Végül a negyedik vagy ötödik kísérletemre azt mondta, jó, eljön, de hozza magával a férjét is. Miért akarja hozni a férjét? Azt hiszi, hogy megverem, vagy mit gondol? Végül is találkoztunk, jó egy órát faggattam, a férje csak figyelt, ő meglehetősen zavarosan válaszolgatott, és a végén nagyon az volt a benyomásom, hogy ezt a szakértői véleményt nem ő készítette. Folyamatosan az derült ki, hogy még az alapadatokat sem ismeri: hogy is volt az, hány adás is volt? Kérdezett vissza örökké. Ahhoz képest, hogy pár hete ért véget a per, ő minden adatot a papírjaiból keresett ki, mint aki egyáltalán nincs otthon az ügyben. Nagyon az volt a benyomásom, és erről nehezen lehetne lebeszélni, nem ő írta a szakértői jelentést. Ugyanis, ha te írsz meg egy szakértői jelentést, az azt jelenti, hogy alaposan végigrágtad magad az egész ügyön, ha akarod, ha nem, ott van minden a fejedben. De ez esetben csak ijedtséget, bizonytalanságot és tétovaságot láttam.

És hiába következett a másodfok! Az emberek többsége talán nem is tudja, hiszen nem jár bíróságra, hogy a másodfokú eljárásban nem kezdik el újból a tényeket tisztázni, csak a beadott papírokból dolgozik a bírói tanács. Vagyis az első fokú bíróság tényfeltárását és szakértői véleményét veszi alapul, és csak azt nézi, ezeknek megfelelően rendben van-e az első fokú döntés. Egyébként a másodfokú eljárás is szürreális volt. Három bíró járt el az ügyben. Volt rá kilenc hónapjuk, hogy megismerkedjenek az egésszel. Közben ügyvédet váltottam, és Magyarország három legjobb kártérítési ügyvédjének egyikét kértem fel a képviseletemre. Szép summát kért, de olyan munkát végzett, hogy tulajdonképpen a háromszorosát is megérdemelte volna. Az illető sok évig bíró is volt, többnyire akkor is kártérítési ügyekben járt el, tehát a volt kollégái logikáját is jól ismerte. Fantasztikus perbeszédet adott elő ott, a Fővárosi ítélőtáblán. Magamban azt gondoltam, hogy ez a pali a magyar Petrocelli, csak nem úgy néz ki. Logikus volt, világos, fejből tudta a számokat, adatokat. És miután én mindenképpen a végére akartam járni annak az alapkérdésnek, hogy okoztam-e a reklámok elmaradásával tényleges kárt az RTL Klubnak, fölkértük a hazai televíziózás első számú reklámszakemberét, Pócsik Ilonát, hogy az RTL által benyújtott számokat és adatokat vesse össze a piaci realitásokkal. A tévécsatorna azért követelt ilyen sok pénzt, mert azt állította, hogy az elmaradt műsoraim miatt rengeteg reklámbevételtől esett el. Pócsik Icától kifejezetten azt kértem, állapítsa meg, hogy ténylegesen okoztam-e kárt az RTL-nek. Másfél hónapos adatgyűjtés és számítgatás után Ica arra jutott, az RTL Klub nemhogy ráfizetett, hanem még egy keveset nyert is azon, hogy abbahagytam a Meglepő és mulatságost, még ha ez első hallásra kicsit furcsán is hangzik. De ha meggondolod, logikus. Egy ilyen show darabja tizenvalahány millióba került. A befolyt reklámpénz is tetemes volt. A két összeg különbsége a televíziós társaság haszna. De ha egyszer csak másod-harmadrangú filmeket ad a show helyett, akkor a költségei sokkal kisebbek – különösen, hogy a filmeket az anyacég együtt veszi az összes európai csatornájára –, a reklámbevétele viszont csak relatíve kevesebb. Hiszen a reklámmegrendelések abban a három-négy hónapban átlagban hetven százaléka volt annak, mint ami a Meglepő és mulatságosra bejött volna. Vagyis a nagyságrendekkel kisebb kiadás meg egy hetven százalékra visszaesett reklámbevétel különbsége nagyobb volt, mint a nagyon magas költségű show meg a százszázalékos reklámbevétel különbsége. Hinnéd azt, hogy egy olyan ügyben, amely a bíróságokat nyolc évig járja, több bírói tanács is foglalkozik vele, egyetlenegyszer sem kérnek fel egy, a televíziós reklámpiacon jártas szakértőt? Miközben a kártérítési per tárgya mindvégig a reklámbevétel-kiesés volt! Ezzel szemben volt könyvszakértő, volt médiaszakértő, csak éppen reklámszakértő nem. És amikor azt kezdeményeztük a bíróságnál, hogy kérjünk már fel egy televíziós reklámszakembert is, akkor ezt a javaslatunkat első körben kötekedésnek minősítették, másodfokon meg felkértek egy gyártásvezetőt, aki az összes, hézagos tapasztalatát a Magyar Televízióban szerezte! A bírók képtelenek voltak megérteni, hogy ez két különböző szakma. Nem lehet tüdőgyógyászt felkérni a szívgyógyászat speciális kérdéseinek eldöntésére! Ugyan mind a kettő orvos, csak éppen egy tüdőgyógyász ritkán ért úgy a szívhez, mint egy szívspecialista. Ezt a bíróság folyamatosan elutasította. De ez még mind semmi! Jött a másodfok, háromtagú tanács, három bíró a Fővárosi ítélőtáblán. Az ügy előadó bírója ismerteti az ügyet, és nem hiszek a fülemnek, mert alaptényeket hagy ki vagy tud rosszul. Már azt is helytelenül mondta, hogy hány darab műsor volt. Azzal se volt tisztában, amikor ismertette az ügyet, hány műsor után kell kártérítést fizetni, miközben kilenc hónapja ott volt náluk az akta! Az ügyvédem meg nem győzött helyesbíteni. Aztán a háromtagú bíróság egyik tagja például egy olyan nő volt, akik mindvégig csak üveges szemmel

bámult maga elé, nem is pislogott. Ez ki fog esni az asztal mögül, izgultam érte. A harmadik bíró meg, a tanácsvezető, akár egy dalárdát is vezethetett volna. Néha dallamosan összefoglalta az ügyet: tehát ott tartunk, hogy... és ebben a félmondatban kétskálányi hangterjedelmet bejárt, ami persze nem lett volna baj, de csupa lényegtelen dolgot jegyzett meg az egészből. Nyilvánvaló volt, hogy elveszítettük a pert. Megítélte a kétszázharmincmillió forintot az RTL Klubnak, megítélték a kamatokat nyolc évre, amely, kell-e mondanom, nem miattam volt nyolc év, hanem őmiattuk, azaz a magyar igazságszolgáltatás roppant lassan őrlő malmai miatt. Végül is kamatokkal együtt háromszáznyolcvanmilliót kellett volna leperkálnom az RTL Klubnak, plusz a perköltséget. Na, ezért merem én azt állítani, elképesztő, kikre van bízva Magyarországon az igazságszolgáltatás. Tisztelet a nagyon kevés kivételnek! El Greco, ugye, mégiscsak az egyetemes képzőművészet egyik meghatározó alakja. Egy család a saját El Greco-képét perelte vissza a magyar államtól, miközben én az RTL-lel pereskedtem. El Greco képéért ugyancsak a Fővárosi ítélőtábla kétszázhúszmillió forintot ítélt meg. Az én Meglepő és mulatságos című műsorom pedig magasan verte El Grecót, hiszen nekem szerintük háromszáznyolcvanmillió forint volt a fizetési kötelezettségem. Ha nem én lettem volna a szenvedő alany, még tetszett volna is ez a kétségkívül hízelgő összehasonlítás, hogy tudniillik a magyar bíróságok szemében értékesebb vagyok, mint maga El Greco. De ha eszünknél vagyunk, ugye nem mondhatjuk, hogy normális, ha a köztársaság bírósága El Greco egy képéért kétszázhúszmillió forintot ítél meg, az én kazettámért pedig háromszáznyolcvanat! Mindezek után következett a harmadik felvonás, ugyanis nem tudtam beletörődni ebbe a mérhetetlen igazságtalanságba. A felülvizsgálati kérelmünket a Legfelsőbb Bíróság befogadta, és szerencsénkre, ott az előadó bíró nagyon gyorsan átlátta az ügyet, a maga jogi képtelenségeivel együtt, és három hónap alatt meghozták a döntést: az RTL Klub háromnegyed részben elveszítette a pert. A jogerősen megítélt kétszázharmincmillióból hatvanhárommilliót ítéltek meg neki, és mivel így az RTL lett jelentősebb részben a pervesztes, a húszmillió forintos perköltséget is a tévének kellett állnia. Amit korábban már bevasaltak rajtam, így tehát azt a kártérítési összegből levonhattam. A fizetendő tétel tehát negyvenhárommillió forint volt plusz a kamatok, azaz összesen száznégymillió. Ennyit kellett átutalnom az RTL Klubnak. A legvégén egyébként az is felmerült, hogy vissza kellene adni első fokra az ügyet, és új eljárásra utasítani a bíróságot, de ezt már arra hivatkozva nem tették, hogy a per éppen akkor kilencedik éve tartott. Hát, ilyen nagyszerű munkát végzett nyolc-kilenc év leforgása alatt a „tisztelt bíróság”. Mennyi kártérítést tartottál volna igazságosnak? Ha abból indulunk ki, hogy az RTL Klubnak ténylegesen egy forint kára sem származott az ügyből, sőt némi anyagi haszna volt, és ezt Pócsik Ilona, valamint az ügyvédem nagyon precízen kiszámolta, akkor azt mondom, kártérítés nem jár nekik. De ha a jogból indulunk ki, azt megállapíthatta volna a bíróság, és ezzel egyet is értettem volna, hogy 1999-ben rosszul tettem, amit tettem. Ha a belső igazságérzetem szerint gondolkozom, akkor azt mondom, húsz-harminc millió forint jár azért, mert végül is tényleg felrúgtam a szerződést, még ha volt is rá okom. Végül is nem büntettek sokkal többre, csak hát a kamatokkal eléggé megemelkedett ez az összeg. Mint tudod, becsületesen helytálltam. Lefogadom, Magyarország tízmillió lakosából aligha akad még egy olyan ember, aki egy számára kedvezőtlen bírói döntés és ennyi nemtelen fordulat után nem inkább tönkreteszi a cégét, és kimenti a vagyonát, hogy ne kelljen fizetnie, hanem időben átutalja a bíróság által kirótt összeget a jogosultnak. Tudjuk jól, ilyen esetekben százból százegy vállalkozó tényleg tönkreteszi a cégét, és amikor jön a végrehajtó, széttárja a

karját, és közli, nem tud fizetni. Ugyanis a ma hatályos jogszabályok szerint te a saját vagyonoddal nem felelsz, ha a kft.-d a pervesztes, amely idővel ráadásul „tönkremegy”. Én meg ehelyett személyemben átvállaltam a cégem tartozását. Akkoriban sokan meg is kérdezték tőlem, meghülyültem-e, hogy menet közben nem tettem tönkre a cégemet. Kétségtelen, időm lett volna rá, kilenc év hosszú idő. Ráadásul még azzal is indokolhattam volna ezt a „kegyes” csalást, hogy 1997-ben a műsorom nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az RTL Klub egy valóságos tévécsatornává vált Magyarországon. Amíg nem indult be a Meglepő és mulatságos, addig az RTL Klub javarészt csak filmeket adott, klipeket, a jelentős műsorok közül egyedül a híradója működött. És bár az igazságérzetem máig tiltakozik a fizetés ellen, de ha egyszer a bíróság jogerősen ezt a döntést hozta, ki kellett fizetnem a száznégymillió forintot, akár egyetértek az ítélettel, akár nem. Egész pontosan százhárommillió-kilencszázhetven ezer volt a fizetendő összeg, én azonban száznégymilliót utaltattam át az RTL-nek, és az utalvány közlemény rovatába beírtam, hogy a harmincezer forintot tekintsék megszolgált borravalónak.

KILENCEDIK FEJEZET A TV2 és a péntek esti társaság

A TV2-höz mikor és hogyan mentél át? Alig két-három hét telt el az RTL-es ügy után, amikor jelentkezett Tolvaly Ferenc, a TV2 vezérigazgatója, és azt ajánlotta, szeptembertől szerződjek hozzájuk. Kicsit gondolkodtam, mert nem voltam biztos abban, hogy nem kellene-e inkább pihenni, de aztán találkoztunk az Astoriában, és végigbeszéltük, milyen feltételek mellett tudnánk együttműködni, illetve, hogy milyen műsorral kezdhetném náluk. Tolvaly akkor elmesélte, hogy az RTL Klub vezetői, miközben egyébként halálos ellenségként tekintettek a konkurenciára, a viharos szakításunk után találkozót kezdeményeztek vele, amelynek az volt az egyetlen értelme, hogy megkérjék, a történtek után véletlenül se alkalmazzon engem a TV2. Ez is jellemző volt az RTL Klub vezetésére: amíg ott vagyok, félárbocra eresztenek, miután összeveszünk, megpróbálnak ellehetetleníteni. Tolvaly persze nem volt hajlandó eleget tenni a kérésüknek, mert akart engem. Olyannyira, hogy tiszteletemre egy nagyon kínos fogadást adott a Kárpátia étterem különtermében. A vezérigazgató, aki különben hajlamos volt mindennek megadni a módját, az átszerződésem alkalmából a TV2 valamennyi fontos vezetőjét és az összes képernyősét egy nagy négyszögletes asztalhoz ültette, és miközben fejedelmi ételeket ettünk, kinek-kinek felém fordulva be kellett mutatkoznia, röviden összefoglalva szakmai életútját és a TV2-nél betöltött pozícióját. Képzelheted, milyen volt, amikor mondjuk, Szilágyi János vagy Pálffy István került sorra! Erről ennyit. Rögtön elkezdtünk dolgozni, és miután szétnéztem a nemzetközi piacon, rátaláltam az Osztálytalálkozó című műsorra. Ennek az volt a lényege, hogy adott két ismert ember, akik egykori középiskolai osztálytársaik társaságában különböző szórakoztató feladatokat teljesítenek, amelyek javarészt a híresség diákkorát idézik vissza. Eredetileg ez az olasz Rai Uno produkciója volt, tőlük vettük meg. Mondhatom, valamennyi közül ez volt az a műsor, amelyen a legtöbbet kellett dolgoznunk. Önmagában már az is mérhetetlen utánajárásba került, hogy megtaláljuk az ismert személyiségek egykori osztálytársait. Nem létezett még az iwiw, hogy fölteszed a netre a felhívást, és majd jelentkeznek a diáktársak. így aztán szerkesztők tucatjai dolgoztak azon, hogy megtalálják a megfelelő embereket, utána előzetesen velük végig kellett venni azokat az emlékeket, amelyeket a műsorban érdemes lenne feleleveníteni. Mondom, rengeteg előkészítést és szervezést igényelt az egész, azt hiszem, ez volt az a műsor, amelynél alig vártam, hogy vége legyen. De ezzel párhuzamosan egy komoly közéleti programot is csináltam néhány hónapig a TV2-n, ez volt a Friderikusz, szubjektív. Azt se láttad soha? De, abból láttam néhányat. Na azért! Az Osztálytalálkozó egy darabig népszerű volt, kedvelték a nézők, de az ötödik-hatodik adástól kezdve hullámzóan hozta a vezetőség által remélt nézettséget. Már kezdetben sem volt hárommillió nézője, csak két és fél, majd decemberben a nézettség leesett egymillióhat-hétszáz ezerre. Ma persze mindenki megnyalná a tíz ujját ennyi nézőtől. De egy idő

után Tolvaly azt kérte, ne csináljak többet az Osztálytalálkozóból. Tulajdonképpen megkönnyebbültem, mert alig lehetett bírni energiával. Érdekes módon az olaszoknak is csak egy évad erejéig volt kitartásuk, és azzal adták el nekünk a licencet, hogy sok sikert hozzá, de tartsuk szem előtt, nagyon nagy fába vágjuk a fejszénket. Tolvaly persze szeretett hazardírozni, az utolsó adások valamelyike előtt azt találta ki, talán azért, hogy ezzel pecsételje meg a műsor sorsát, szembe teszi az Osztálytalálkozót Fábry Esti showderével, amely akkor még nagyon dübörgött. Hosszasan kérleltem, ne csinálja, nem lesz ennek jó vége. De nem hallgatott rám, és neki lett igaza: az akkor már megszüntetésre ítélt Osztálytalálkozó mind a két alkalommal megverte Fábryt. Akkor meg már hirtelen azt akarták, hogy mégis folytassam. Eszembe se volt. Hasonló sorsra jutott a Friderikusz, szubjektív, az is nagyon hamar véget ért, azt hiszem, összesen három-négy hónapig tartott. Szerintem ebben nagy szerepe volt a TV2 akkori üdvöskéjének, Pálffy Pistának, aki nem bírta elviselni, hogy miközben ő a meghatározó alakja a TV2 politikai arculatának, mégis hozzám jön be Orbán Viktortól Horn Gyuláig mindenki, aki akkoriban a közéletben számított. Addig járt Tolvaly nyakára, amíg vasárnap esténként egyre későbbre került a műsorom, majd át akarták helyezni hétfőre az éjszakai sávba, de abba már nem egyeztem bele. Később magától Tolvalytól hallottam, hogy nehéz dolga volt azokban az időkben, mert István nagyon rossz néven vette, hogy a Jó estét, Magyarország! mellett van egy másik karakteres politikai műsor is a TV2-ön. Pálffyval egyébként kezdettől fogva nem volt valami jó a kapcsolatunk. Bár vele szerintem nem is lehet semmilyen viszonyt kialakítani: magának való, pökhendi pali, akinek még humora sincs. Akkoriban már nem sok munícióval dolgozott. Hogy az intellektuális kapacitása milyen, nem tudom, mert arra mindig kínosan ügyelt, hogy ne derüljön ki. Se a műsorokból, se a magánbeszélgetésekből. Tolvaly ugyan megpróbálta egyengetni a kettőnk közötti kapcsolatot, az alkalmi feszültségeket, gyakran mentünk hármasban vacsorázni, de azon ő sem tudott segíteni, hogy köztem és Pálffy között valami eredendő ellentét volt. Nagy port vert fel, amikor István a TV2 valamilyen barterüzlete révén egy Jaguart kapott, miközben milliós fizetése volt. Akkoriban a TV2 hírszerkesztőségének munkatársai a Jaguart csak úgy emlegették, hogy ott gurul a tizenharmadik havi fizetésük. Volt ebben valami igazság. De nem volt szerény István, amikor szóvá tette, hogy a járgány túl sokat fogyaszt, és jó lenne hozzá egy barterbenzinkártya is. Meglett. Én azt sem értettem igazán, hogy mitől ilyen nagy az arca ennek a fiúnak, hiszen azt megelőzően akár a Rádió Krónika rovatánál, akár a közszolgálati tévé műsorvezetőjeként roppant középszerűnek bizonyult. Végül is csak azt a magyarázatot találtam, hogy Tolvaly Ferenccel és a TV2 vezérkarával korábbról datálódott baráti kapcsolata volt, ezért engedhetett meg magának oly sok mindent. Például azt, hogy délután egyre-kettőre járjon be a televízióba, és az első útja mindig a vezérigazgatói irodába vezessen, és mindennap ott helyeskedjen egy félórát-órát. Szóval, évekig amolyan távolságtartó kapcsolat volt közöttünk, de én ezt egyáltalán nem bántam. 2003 májusában Tolvaly Ferenc és néhány vezető távozott a csatornától, akkor még nem lehetett tudni, hogy Pálffy megy vagy marad. Ez idő tájt jelent meg a Vasárnapi Blikkben egy beszélgetés vele, amelyben többek között azt állította, hogy Bochkor és Friderikusz, miközben sorra sikertelen műsorokat csináltak a TV2-nél, talicskával hordták ki a pénzt. Azt hiszem, ezt a szót használta. Nyilván, mert a blogján ma is így szerepel a véleménye: „Nézetlen és nézhetetlen műsorok, sorra, egymás után megbukott produkciók megasztárjai talicskával hordták ki a tízés százmilliókat. Boros, Bochkor, Friderikusz sokkal többet vittek, mint hoztak. A nagy sztárok műsorait alig nézték, de a szerződésekre mindig fizetett a cég.”

Hát ennyit arról, hogy Pálffy mennyire tiszteli a tényeket. Az „alig nézték” könnyen ellenőrizhető: az Osztálytalálkozó esetében 1,8-2,6 milliós volt a nézettség, a Gyerekszáj viszont a kereskedelmi időszak legnagyobb nézettségével büszkélkedhetett, minimum kétmillió-négyszázezer, maximum hárommillió-egyszázezer nézője volt. Azon akkoriban sokat gondolkodtam, mi lehet az oka, hogy Pálffy összevissza beszél. Előbb azt a magyarázatot találtam, mivel támogatója, Tolvaly Ferenc egyik napról a másikra megvált a TV2-től, talán úgy akar érdemeket szerezni az új vezetőségnél, hogy leszólja az elődöket, és bennünket támadó kritikájával elfogadtatja magát a következő vezérigazgatónál. Nyilván azt remélte, hogy ha ő belénk rúg, neki még teremhet babér az új TV2-nél. Ha ez járt a fejében, gyorsan csalódnia kellett, ugyanis alig pár hónappal később tőle is megváltak, még ha azt a látszatot is keltették, hogy közös megegyezés áll a szerződésbontás mögött. Mindenesetre István hazudozása a Blikk-interjúban irdatlan haragra gerjesztett. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogy mer ez az ember így beszélni, akinek a napi legfőbb gondja tényleg az volt, hogy megpróbálja harmóniába hozni a nyakkendőjét a díszzsebkendőjével; aki csak délután járt be dolgozni; aki a Tények után szinte minden este eljárt vacsorázni a vezérigazgatóval meg a társaságával, ahol aztán sok pohár bort gurított le a torkán, és kicsit sem törődött azzal, hogy késő este milyen állapotban fogja vezetni a Jó estét, Magyarország!-ot. Megjegyzem, amíg érdekelte a műfaj, megbízható színvonalon vezette ezt a műsort, először és talán utoljára ekkor érződött rajta, hogy vannak szakmai kvalitásai. Persze kitűnő szerkesztők sertepertéltek körülötte, akik, ha úgy hozta az élet, megcsinálták helyette a műsort, de talán emlékszel, hány Jó estét, Magyarország! ment úgy, hogy Pálffy spiccesen kérdezte a vendégeit. Igen. Bár a tévé előtt ülve nehéz volt elhinni, hogy tényleg azért akad össze a nyelve, mert nem józan. Ép nézői ésszel nehezen tételezhető fel ekkora felelőtlenség egy műsorvezetőről meg egy televízióról. És ez az ember mondta rólam azt, hogy kitalicskáztam a pénzt a televízióból!? Miközben szigorúan nézettséghez volt kötve minden műsorom, tehát aszerint nőtt vagy csökkent a költségvetésünk, hogy az adott műsor teljesíti-e vagy sem az előírt nézőszámot. Vagyis én tényleg teljesítményarányosan kaptam a fizetésemet, ellentétben vele, aki fix pénzért volt hol józan, hol spicces. Annyira felhúztam magam azon, hogy minden épp fordítva van, mint ahogy ő beállítja, hogy elhatároztam, megölöm. Hogy megölöd? Igen. És nem titokban terveztem, hanem mindenki szeme láttára akartam revánsot venni. Azokban a napokban épp egy nagy médiafogadásra kaptunk meghívást, és én azzal a feltett szándékkal mentem el, hogy legalábbis nagyon beolvasok neki. Erőt gyűjtöttem ehhez, mert Pálffyval még beszélgetni se nagyon szerettem. Már jó sokan ott voltunk a helyszínen, odaléptem a bárpulthoz, és megkérdeztem a mixert, hogy a választékukból melyik a legerősebb rum. Mondta, hogy van egy 79 vagy 97 százalékos, már nem emlékszem, lényeg, hogy irdatlanul erős, de azt nem lehet csak úgy magában fogyasztani, szigorúan tilos, koktélokhoz használhatnak belőle egy-két cseppet. Adjon abból egy felest, kértem. Értsem meg, nem lehet, szigorúan tilos, mert életveszélyes! Akkor is kérek egy felest! Nagy nehezen adott talán két centet. Az első korty nem tűnt erősnek, de amikor elkezdett hatni,

éreztem, itt baj lesz. Kértem még egyet. Szerencsétlenségére, akkor érkezett meg Pálffy. Mintha csak így lett volna koreografálva a dolog, én közvetlenül a bejárat mellett töltöttem magamba a 79 vagy 97 százalékos rumokat, neki meg ott kellett elmennie előttem. Sajátos módon szólítottam le: Te gecihuszár, te még ide mersz jönni?! De mi baj van, Sándor? Ő még akkor józannak tűnt. Teljesen elveszítettem a fejem, felszakadt belőlem az indulat: Takarodj innen, mert megöllek! Még hogy én kitalicskáztam a pénzt?! És folyamatosan soroltam neki, hogy hány műsort, milyen nézettségekkel teljesítettem a fizetségért. Aztán már csak arra emlékszem, hogy Dömsödi meg Stohl megpróbál lefogni, de nem tudom, mit akartam, eltörni egy poharat, és azzal elvágni a nyakát, vagy csak behúzni neki egyet, fogalmam sincs. Utána hosszú ideig nem is találkoztam vele, csak 2004-ben Athénban az európai uniós csatlakozás dokumentumának aláírásakor. Ő a Híradót tudósította, én A szólás szabadságát. A buszban váratlanul mellém ült, és magyarázkodni kezdett, egyszerűbbnek láttam nem belemenni az újabb vitába. Tavaly aztán Tolvaly Ferenc meghívta a villájába az egykori TV2 képernyőseit, ő saját keretei között így kívánta megünnepelni a tévécsatorna fennállásának tizedik évfordulóját, amihez – finoman szólva – volt egy kis köze. Ott megjelent Pálffy is. Már érkezésekor is láttuk, van benne jó néhány kör. Kifejezetten kínos volt, amikor az emlékek felidézéséhez ő is hozzá akart szólni. Pár óra elteltével ugyan józanabb lett, de én mindvégig megpróbáltam kikerülni. Egyszer csak lecsapott rám, és a télikertben hosszú percekig győzködött, magam sem tudom, hogy miről. Ez volt az újabb kísérlete, hogy tisztázzuk, mi bajunk van egymással. De az az igazság, mi két teljesen más világ vagyunk. Ő magáról százszor többet képzel, mint amennyi valójában, akár a teljesítményét, akár a szellemi képességeit nézzük. Te szoktál inni? Régebben gyakran ittam, de most már évek óta nem. Korábban is persze csak péntekenként, hét közben eszembe se jutott. Van egy asztaltársaságunk, minden pénteken este ugyanabban az étteremben vacsorázunk. Pár éve azt vettem észre magamon, hogy még oda se érek, már inni akarok. Rögtön benyomtam egy felest, aztán még egyet, aztán még egyet, és már el is bódultam. Nyilván ez volt a célom. Bochkor, Verebes István jár ide hosszú évek óta, aztán Szilágyi Jancsi a feleségével, időnként Stahl Judit, Kánya Kata és néhány kevésbé ismert barátom. Vegyes társaság a mienk, de nagyon jópofa. Bochkorral például évek óta kialakult a Hacsek-Sajó-szerű párosunk. Iszunk egy kicsit, és vagy ő, vagy én elkezdjük provokálni a másikat. De persze csak viccesen, és mindig tudjuk, hol a határ. Illetve Bochkor nem mindig tudja, én mindig. De persze ne úgy képzeld, az „italozó” időszakomban se négykézláb mentem haza, csak rendesen beállítva. És péntekenként nem volt elég annyi, hogy éjjel egykor befejeztük az evést-ivást, utána még elmentem éjszakai bárokba is. Nem ritkán reggel hatkor-hétkor értem haza. Végigaludtam az egész szombatot, vasárnap meg beültem A szólás szabadságába. Nem volt az rossz korszak, de egy idő után elegem lett belőle, és azóta nem iszom, csak ritkán, és nem éjszakázom. Az asztaltársaság hogyan jött létre? Azt hiszem, úgy, hogy Bochkornak éppen szerelmi bánata volt. Vele hosszú évekig nem is voltam semmilyen kapcsolatban, legfeljebb hallottam róla, de nem ismertem, majd amikor az egyik évben ő lett „Az év rádiósa”, meghívtam az akkor futó műsoromba, a Meglepő és mulatságosba. Óvatos és távolságtartó viszonynak indult a mienk, éreztem, hogy tart tőlem.

Aztán a tévéadás után többször is leültünk dumálni, és nyilván rájött, hogy az egész kép, amelyet kialakított rólam, homályos és hamis, és a felismerés pillanatától kezdve egyre többször beszéltünk telefonon, vagy találkoztunk. Amikor Dobó Katával szakított, annyira megviselte, hogy gyakorlatilag minden este én voltam a terapeutája. Telefonon? Igen. Bár akkor nem sejtettem, hogy ezzel segítek, de utóbb kiderült, csak így volt képes átvészelni azt a korszakot. Igazán ez hozott bennünket közel egymáshoz. Szóval az egyik péntek este kettesben beültünk valamelyik étterembe. Közben felhívott Verebes, és arról érdeklődött, hogy éppen mit csinálok. Mondtam, hogy vacsorázom Bochkorral. Odajött. Aztán a következő pénteken már hármasban mentünk vacsorázni. Majd csatlakozott Szilágyi Jancsi is, ő is ott ragadt, Kánya Kata – és még néhányan. Tart már vagy hét-nyolc éve a dolog. Mondjuk, nincs kőbe vésve, hogy minden péntek estét együtt töltsünk, az meg külön bosszant, hogy ha én nem érek rá, ők se jönnek össze. Amikor ezt nyilvánvalóvá tettem, azt felelték: azért, mert ez a te asztaltársaságod. De persze ez nem igaz, hisz mondom, kettesben kezdtük el. Valójában Szilágyi a péntek esték motorja, időnként megmagyarázhatatlan újítási ötletekkel áll elő. Egyszer például azzal jött, hogy hívjunk minden péntekre egy speciális vendéget, mert az valami új színt hoz a dologba. Mi lenne, ha meghívnánk például egy csillagászt? Vetette fel János. Valószínűleg TIT-előadásra gondolt. A többség természetesen lehurrogta. Érdekes, hogy ezzel az asztaltársasággal máskor nemigen járunk össze. Sőt, hét közben többnyire még telefonon se beszélünk. Eszünkbe se jut a másik. Mégis van valami erő, amely összetartja az egészet. Szeretünk egymással lenni, és az sem kevés. Egyszer a születésnapomra, talán a negyvenötödikre, kaptam tőlük egy CD-t. Ők maguk énekeltek fel rá egy dalt. Fantasztikus volt! Valamelyik Meglepő és mulatságos dalnak, amelyet a műsorban én énekeltem, átírták a szövegét, kibéreltek egy stúdiót, és felénekelték. Tényleg meghatódtam tőle. Időnként persze vannak nagy összecsapásaink is az asztalnál. Pár éve Szilágyi Jancsival valamin úgy összekülönböztünk, hogy rögtön fölállt, és elment. Kimaradt néhány hónapra, de aztán felhívtam telefonon, hogy ne izéljen már, és nyomban visszajött. Emlékszel, min vesztetek össze? Azt hiszem, többet ivott a kelleténél, és abból lett elege, legalábbis ezt mondta, hogy minden héten azt hallgatja, ami velem történik. Janikám, mondtam neki, ha lenne itt a teremben zajszűrő, téged szűrne ki a leggyakrabban, mert megállás nélkül a saját történeteiddel traktálsz bennünket, nem ritkán ugyanazzal, többször is. De ha unod, miért jössz? Állj fel nyugodtan, és menj haza! Rögtön megfogadta a tanácsomat. Azóta szent a béke. Verebes jó egy év után most tért vissza közénk. Megsértődött, szintén rám. Egyébként neki igaza volt. A dolog úgy történt, hogy István azzal hívott fel, szeretne valamit kérni. Találkoztunk egy presszóban, vele volt Zoli, a fia és annak a barátnője is. Zolit kicsi kora óta ismerem, és mint ott az asztalnál megtudtam, akkor kezdte el forgatni az első nagyfilmjét – Londonban járt iskolába, Pista nagyon sok pénzt költött rá –, de még ötmillió forint hiányzik a forgatáshoz. Ilyenkor persze mindig az jut eszembe, hogy talán azonnal bele kéne nyúlni a zsebembe, mert ugye, mi nekem ötmillió forint?! Mivel sokszor kerültem ilyen helyzetbe, nem mondom, hogy nincs üldözési mániám. Pista persze segítséget kért, találjunk egy szponzort, akinek ennyi pénz meg se kottyan. Nyilván, sok potenciális szponzort ismerek, de ennek ott

hangot is adtam, hogy manapság a multik az ilyen célra elkülönített pénzüket nagyon komolyan, célhoz kötve osztják ki, a célokat szponzortanácsok határozzák meg, ők bírálják el a beérkezett pályázatokat is, tehát ez már régen nem úgy van, hogy odaszól az ember, és hozzávágnak néhány milliót. Én magam is így csinálom: azt az összeget, amelyet adott évben jótékony célra fordítok, egy szűk grémiummal együtt osztjuk szét, és csak előre meghatározott célokra adunk támogatást. Alkalmi kérők nem érdekelnek. Ezzel együtt is ott az asztalnál megígértem Pistának, hogy mivel ismerem az egyik nagy cég marketingigazgatóját, megpróbálok segíteni. Ez egy pénteki napon történt. A következő kedden elutaztam hozzád Franciaországba, de hétfőn még felhívtam ezt a marketinges ismerősömet. Ő is azzal érvelt, hogy a szponzorálás már rég nem baráti alapon működik. Tudomásul vettem, én megtettem, ami tőlem telt, viszont elfelejtettem felhívni, és erről értesíteni Verebest. Tényleg hibáztam. Kedden elutaztam, majd visszajöttem Franciaországból, és rögtön utána elmentem, azt hiszem, Amerikába. Nem, Görögországba mentél. Nem voltam tavaly Amerikában? Nem. Akkor miért emlékszem arra, hogy éppen egy repülőtérről megyek be valami nagyvárosba, amikor felhív Orsi, Pista barátja? Mert Dél-Franciaországból Párizsba mentél TGV-vel, és valószínűleg a Gare de Lyonról tartottál éppen a Párizs nevű nagyvárosba. Úgy van! Akkor hívott fel Orsi azzal, hogy Pista dúl-fúl, mert egy szót sem szóltál neki arról, hogy sikerült-e pénzt szerezned. Igaza volt, de addigra már Verebes vérig volt sértve. Néhány hónapig jegeltem a kapcsolatot, ő nem jött péntek esténként, én pedig nem kerestem telefonon. Aztán december 31-én délelőtt felhívtam, gondolván, eltelt öt hónap, itt az újév, hátha tágra nyitja a szívét, és visszafogad. Azonban nagyon durva és elutasító volt: Elkéstél! De hát, Pista, azzal kezdtem, hogy bocsánatot kérek, hibáztam. Hogyan tehetem jóvá? Könnyű ezt mondani, de akkor, amikor szükség lenne rá... stb. stb. És vedd tudomásul, jött a slusszpoén, attól a cégtől, amelyik állítólag téged elutasított, mi megkaptuk az ötmilliós támogatást. Szóval még hazudok is, úgy gondolod? Nem jutottunk sokra. Aztán júliusban jött a hatvanadik születésnapja, levélben meghívott, de én nem mentem el, hanem írtam egy rövid választ: Te most nem szeretsz annyira engem, hogy odamenjek, de Isten éltessen sokáig téged is, engem is, hiszen én éppen két nappal korábban leszek ötven, mint te hatvan. Aztán, amikor nemrégen Pethő Sándor-díjat kaptam, a Napkelte egyik reggelre behívott, épp akkorra, amikor a műsorvezető Verebes volt. Előtte, péntek este a többiek az asztalnál cukkoltak, hogy milyen célzatos mondatokat kell majd mondanom, függetlenül attól, hogy mit kérdez Verebes:...tudod, ötmillió forintot ma már szponzoroktól nem lehet megszerezni... A harag rossz tanácsadó... stb. stb. Aztán másnap beléptem a stúdióba, Verebes éppen újságot olvasott. Csípőre tett kézzel, felé fordulva azzal kezdtem: Nagyon hiányoztam? Szóhoz sem jutott ettől a pofátlanságtól. De elnevette magát, és abban a pillanatban minden rendbe jött. Hívtam már ott a következő péntek estére, de előbb durcásan azt mondta, nem jön, nem emeli a fényemet. A műsort követően beültünk egy kávéházba, elbeszélgettünk, majd elvittem autóval a húgához. Miközben szállt ki, csak úgy odavetette: Jövő pénteken este lesztek? Mondtam már, hogy igen.

Akkor lehet, hogy lenézek. És a következő pénteken este, egy év kihagyás után, István újra ott ült az asztalunknál. És Stahl Juditot tényleg el akartad venni feleségül? Látom, most már teljesen elmentünk bulvárba. Gondoltam, ha már itt tartunk, végezzünk a pletykákkal, annál is inkább, mert az én anyám folyton ezt kérdezi tőlem, én meg nem tudok válaszolni. Hát, ennek a történetnek legalább két verziója van, az enyém, illetve Stahl Judité. Ugyanis egészen másként emlékszünk a történetre. De persze tudom, vannak olyan történetek, amelyeknek minden verziója igaz, attól függ, kit hallgatunk. Stahllal kapcsolatban az én változatom a következő: egyik vasárnap megbeszéltük, elmegyünk együtt ebédelni. Mondta, hogy délelőtt fotózáson lesz, valahol a Moszkva tér környékén, de hamar végez, ugorjak be érte. így is lett, pár perccel korábban érkeztem a műterembe, mint ahogy Judit végzett. Ott várakoztam, amikor viccesen megkérdezte a fotós, hogy nem állnék-e be én is a képbe, Judit mellé. Miért ne? És miközben kattogott a fényképezőgép, volt olyan beállítás is, hogy Judit a vállamra hajtja a fejét. Én is kicsit intimnek éreztem a dolgot, de végül is semmi baj. Ha jól emlékszem, de lehet, hogy nem, egyszer csak az egyik újságban láttam viszont ezt a fotót, és mellette azt olvastam, hogy elveszem feleségül Stahl Juditot. Felhívtam őt, és finoman érdeklődtem arról, hogy mit jelentsen ez. Úgy emlékszem, Judit valami elfogadható magyarázatot adott a történtekre. Ezzel szemben Stahl azt állítja, hogy az újság előzetesen megbeszélte velem a dolgot, és én jóváhagytam. Általában az ilyesmit nem szoktam elfelejteni, de mindegy. A lényeg mégiscsak az, ennek a hírnek az égvilágon semmi alapja nem volt. Judit nagyon helyes lány, bár kissé ellentmondásos személyiség, én viszont így is nagyon kedvelem. Most nyáron is, egy rövid időt együtt töltöttünk Spanyolországban, egy kisebb társasággal. Könnyen lehet az is, hogy ez az egész „feleségül veszem Stahlt” akkor történt, amikor agyonhajszoltak az újságok és újságírók egy-egy sztoriért, és az egészet én találtam ki. Gyakran ugyanis megelégedtek azzal, ha egy morzsát odadobok nekik az életemből, ők abból címlapsztorit kerekítettek. Gyorsan kiábrándultam az ilyen színvonalú újságírásból, kinőttem ezt két-három év alatt. Mármint miből ábrándultál ki? A hírcsinálásnak ebből a módjából. Hogy nem úgy születnek a cikkek, hogy az újságíró jár-kel, szimatol, vannak kapcsolatai, akiktől megtud ezt-azt, majd az érintettel leül és megbeszéli, hanem folyton engem gyötörtek, hogy mondjak már valamit, amiből címlapot lehet csinálni. Egy-két évig tényleg gyakran leültem a normálisabb szaktársaimmal, és el-elmeséltem nekik mindenféle történetet, de amikor megjelentették őket, gyakran rá sem ismertem az eredeti sztorira. Például tőlem tudták azt is, hogy New Yorkban találkoztam Cindy Crawforddal. Találkoztunk, kiültünk egy teraszra, majd elmentünk egy színházba. Ennyi volt. Csak hogy ez így a sajtónak kevés volt: a történetet már úgy jelentették meg, hogy gyakorlatilag udvarolok Cindy Crawfordnak. Nahát, ebből lett elegem. Én az ilyen típusú újságírást semmire nem tartom. És bár nem tagadom le, hogy egy-két évig úgymond kézből etettem a sajtót, ma már egyáltalán nem bánom, hogy nem én vagyok a bulvárműfaj kedvence. Persze tudok néhány olyan szaktársamról, aki a

tehetségének a hiányát azzal pótolja, hogy nap mint nap valami hülyeséget híresztel magáról. Én ezt a korszakomat kinőttem. Kifejezetten jólesik, hogy mióta visszataláltam a komoly újságíráshoz, ezeknek a színes-szagos lapoknak, hál’ istennek, már nem vagyok érdekes. Bár egy pillanatra ez most megváltozott attól, hogy beültem a Megasztár zsűrijébe, és mindjárt meg is döbbentem, hogy időközben a bulvárújságírásnak sikerült még mélyebbre süllyednie. Pár napja előbb a Bors, majd a HOT Magazin öles címben harsogta, hogy luxuslakókocsit rendeltem a Megasztár producerétől. A HOT cikke Megaallűrrök címmel jelent meg, és minden marhaságot összehordott: hét dolgot állított, és a hét dologból egyik sem volt igaz. Nem kértem lakókocsit, de mert a TV2 stúdiója nem rendelkezik elég öltözővel, a zsűritagok számára a Megasztár producere lakókocsikat rendelt. Az is minden alapot nélkülöző állítás volt a cikkben, hogy külön világítási próbát tartottak, kifejezetten az én kedvemért, mert állítólag mindig különös figyelemmel vagyok magam iránt. Semmilyen külön világítási próba nem volt, az első élő adás előtt minden zsűritag beült a helyére, és azt az időt használták ki a világosítók, hangosítók, berendezők, hogy bennünket is megnézzenek. Aztán azt a hírt is légből kapta a HOT, hogy speciális ásványvizet rendeltem, miközben mindenki hűtőjében ugyanaz a típusú ásványvíz volt. Az meg aztán mindennek a teteje, hogy macskakörmök között, úgy idéz engem a cikk szerzője, hogy a fáradságot sem vette, hogy megkérdezzen. Szóval hét állításból hét kapitális baromság. Azért ez már több a soknál. Csak nem tarthat itt az újságírás? Helyreigazítást kértem a lap főszerkesztőjétől. Muszáj néha odacsapni, különben a szemtelenségnek nincs határa. És ha hazugságonként kérek megítélni pár milliót, talán a következő ilyen cikknél egy kis pillanatra megtorpannak a semmirekellők. Az engem nem zavar, hogy elérkeztünk a kitalált történetek és mondvacsinált sztárok korszakába, akiknek az a főállása, egyben az összes teljesítménye, hogy különféle, olykor nem is túl gusztusos eszközökkel megpróbálják eladni magukat a bulvárnak. Bánom én? Csinálják! De engem hagyjanak ki belőle! Kézbe se veszem az ilyen újságokat, nemhogy szívesen látnám magam viszont az oldalaikon! A történetben ott akadtunk el, hogy a Tv2-n befejezted az Osztálytalálkozót. Utána mi történt? Sok minden. 2000 májusában meghalt anyám, és azt követően nem volt kedvem nagy lélegzetű szórakoztató műsorokhoz. Visszahoztam tehát Az én mozimat, és új műsornak ajánlottam a Gyerekszájat. Bizony, ez is hatalmas vállalkozás volt, már csak azért is, mert nem mértem fel előre, mit jelent tévéműsort készíteni gyerekekkel. A munkát ez esetben se lehetett megúszni, mert bár sok ezer gyerek jelentkezett a felhívásunkra, százból átlagban másfél-két gyerek maradt fesztelen akkor is, ha kamerák voltak a közelben. így aztán az összes jelentkezőt nekem is végig kellett néznem. Minden felvétel előtt több száz gyereket osztottunk hat-nyolc fős csoportokba, és hosszú napokig csak ültem az Arany János utcai művelődési ház nagytermében, és napi kétszáz-kétszázötven gyereket hallgattam végig. Engem a sors valószínűleg azzal vert meg, hogy a munkát soha nem úszhatom meg. Nyilván ennek az a racionális magyarázata, hogy maximalista vagyok. Mert mit gondolsz, a legtöbb szaktársam hogy csinálta volna ezt a gyerekválogatást? Szerkesztőire bízza a szortírozást, és ő csak a stúdióban, legfeljebb a felvétel előtt tíz perccel találkozik velük, aztán vagy sikerül a műsor, vagy nem! Magyarországon minek van következménye? Nemhogy egy tévéműsornak nincs, semminek. Én meg ott ültem minden hónapban napokig az Arany 10.-ben reggel kilenc és este hat óra között, és mindig próbáltam megtalálni az alkalmas gyerekszereplőket. Voltak ennek a munkának persze szép pillanatai is. Az egyik este elcsigázottan vártunk egy kislányra, de az asszisztensem azt állította, nemigen érdemes megnézni, mert már két órája meg se szólal. A

gyereket vidékről hozták a szülei, azt nem lehetett megtenni velük, hogy szóra sem méltatjuk. Hívjuk be, hátha csoda történik! Baseballsapkában ültem, mellettem két-három szerkesztő. A gyerek belépett, rám nézett, semmiféle jelét nem adta annak, hogy felkeltettem az érdeklődését. Kicsit furcsa is volt, a többiek nem ehhez szoktattak. Percekig kérdezgettem mindenféléről, ő meg se mukkant. Éppen kezdtem feladni, amikor fáradtan hátratoltam a sapkát a fejemen, mire a kislány szeme felcsillant. Összecsapta a tenyerét, és felkiáltott: Jé, Fridi! És innentől kezdve ömlött belőle a szó. Valószínűleg sapkában nem ismert meg, de sapka nélkül azonosította a tévéből ismert Fridit. Tündéri gyerek volt, rengetegszer szerepelt is a műsorban. Persze a válogatás csak egy dolog volt, a másik a felvétel. A TV2-nek valamiért úgy érte meg, ha négy nap alatt felvesszük az egész havi adagot, azaz huszonkét-huszonhárom műsort. Reggelenként fél nyolcra jártam, nyolckor megérkezett az első gyerekcsoport, akikkel természetesen előzetesen beszélgetnem kellett, már csak azért is, hogy a felvételre felpörögjenek. A szobám tele volt játékokkal, mert a közreműködésért nem pénzt adtunk, hanem választhattak játékokat. Volt persze olyan is, aki pénzt is kapott, ha tudtuk, hogy rászorul. Tulajdonképpen egy gigantikus játékraktár volt a szobám, a műsort a Gulliver játékkereskedés szponzorálta. Tehát sorra érkeztek a gyerekek, fél órát beszélgettem, játszottam velük, aztán lementünk a stúdióba, és minden második órában felvettünk egy-egy adást. Mondhatom, délutánra úgy lemerítettek, hogy két felvétel között valósággal agonizáltam. Olyan voltam, mint egy lestrapált óvónő. Húsz percet pihegtem, és máris ott volt a következő turnus. És este öt órakor is frissnek kellett lennem, amikor az ötödik gyerekcsoport érkezett, hiszen azok aznap először találkoztak velem. Gyakran ültem a kanapémon kókadtan, elmerengve, és nem tagadom, sokszor eszembe jutott, miért nem csapott a villám az agyamba akkor, amikor kitaláltam ezt az átkozottul strapás műsort! Egyébként az volt az eredeti ötlet, hogy a Gyerekszájat Vitray fogja vezetni, én csak a műsor producere leszek. Elképzeltem, milyen jól állnak majd egymásnak a nagypapa korú Vitray meg az unokáinak is beillő gyerekek. Csakhogy a TV2 vezérigazgatója hallani sem akart róla. Már önmagában a gyerekműsortól is ódzkodott, nem hitt abban, hogy gyerekekkel milliókat lehet a képernyők elé ültetni. Siettetni próbáltam a dolgot azzal, hogy gyorsan előadtam a tervet Vitraynak, aki láthatóan örömmel fogadta a felkérésemet. Tolvaly azonban hajthatatlan maradt. Megnézett valami felmérést arról, hogy az egyes televíziós műsorvezetőket mennyire fogadják el az adott csatorna nézői – Csepeli Gyuri szerint az egésznek semmi köze a valósághoz, de a TV2 meg az RTL Klub is ezt használta –, és erre hivatkozva nem akarta Vitrayt műsorvezetőnek. Az sem hatotta meg, hogy én már felkértem idősebb szaktársamat: Oldd meg, Sándor, ezt a műsort vagy te vezeted, vagy az egészet felejtsük el! Na, gondolhatod, mit éreztem, amikor ezzel a „jó hírrel” kellett felhívnom Vitrayt! Nagy nehezen kezdtem bele, dadogtam, persze Vitray nem könnyítette meg a dolgomat, csak hallgatott, meg se mukkant. Aztán a végén, zárásképpen annyit mondott: Jó utat nekem, Fridike! És rám csapta a telefont. Éppen Sydneybe indult, az olimpiát közvetíteni. Így lettem én a Gyerekszáj műsorvezetője. De nem hittem volna, hogy gyerekekkel bánni ilyen nehéz. Bár, ha az ember a kamerák előtt is képes normálisan és természetesen viselkedni, a gyerekek is azt a mintát követik. Nálunk például nem volt szükség arra, mint később a Viasaton, ahol hasonló műsorral próbálkoztak, hogy a gyerekek fülébe súgjuk a poénokat. Valamelyik újságban olvastam, hogy a viasatos kölykök egyike például azt kérdezte, talán Deutsch Tamástól: És milyen a szexuális életed? Neked mindig feláll? Magától egy gyerek sose kérdez olyat, hogy „mindig feláll”, még akkor se, ha szemtelen. Ők másként érdeklődnek. De így néz ki, amikor szerkesztők a nézettséget úgy akarják fokozni, hogy primitív kérdéseket sugdosnak ártatlan gyerekek fülébe. Mondanom se kell, nálunk ilyesmi nem volt. A gyerekek maguktól mondták, amit mondtak. És bár a tizenöt perces műsorhoz fel kellett vennünk negyvenöt-ötven percet is, de

volt miből választanunk, a legjobb poénokat tudtuk beleválogatni egy-egy adásba. Tehát már megint oda lyukadtunk ki, hogy a munkát nem lehet megspórolni. A TV2 kezdetben olyan alacsony költségvetést állapított meg a Gyerekszájra, hatszázötvenezer forintot, amiből egyszerűen nem jött ki az adás. Két hónapja tartott a sorozat, amikor tárgyalást kezdeményeztem a költségvetésről. Nyilván erre mondják a szakmában, hogy örökké felfelé srófolom az árakat, ha látom, hogy sikeres a műsorom. A Gyerekszáj tényleg elképesztő siker volt, noha nem főműsoridőben ment, hanem azt közvetlenül megelőzően, este hét órától. A TV2 számára a Gyerekszáj kulcsfontosságúnak bizonyult, mert ezen múlott, hogy főműsoridőben is meg tudja-e tartani elsőségét az RTL-lel szemben. Átlagosan közel hárommillió ember nézte a gyerekeket, de az sem volt ritka, hogy a nézőszám hárommillió fölé emelkedett. És erre mondja Pálffy, hogy „megbukott produkciókkal” milliókat talicskáztam ki! Na, mindegy. A vezérigazgató elküldte hozzám bizalmasát, a gyártási igazgatót, nézze végig a számláimat. Kiderült, hogy tényleg nagyon szűk a keret. így aztán Tolvaly Ferenc nagyvonalú ajánlatot tett: Folytasd így decemberig a sorozatot, és januárban majd új szerződést kötünk. Mit tehettem mást, beletörődtem, hogy négy hónapig alig lesz hasznom a Gyerekszájon. Januárban aztán leültünk tárgyalni, és akkor egy első hallásra elfogadhatatlan változattal állt elő: Ez idő szerint úgy tűnik, márciustól, amikor újra indul a Gyerekszáj, adásonként csak hét-nyolc percre lesz szükségünk. Feri, vágtam közbe, fajlagos költséget kell számolni, tehát nem az adásidő az érdekes, sőt minél rövidebb a műsor, annál több az utómunka, vagyis a vágás. Ajánlatát így foglalta össze: legyen az, hogy percenként adok rá nyolcvanezer forintot. Bravó! Tehát minden adás után stopperral a kezünkben fogunk számolgatni? Nem beszélve arról, hogy mondjuk, egy hat perc negyven másodperces adást hogy fogunk elszámolni? Erre is kész válasza volt: Hat harmincig hatszor nyolcvanezret kapsz, hat harmincegytől hétszer nyolcvanezret. És ezt minden héten a te pénzügyesed meg az enyém rőffel a kezében fogja méricskélni, és azon vitatkoznak majd, hogy az a másodperc számít-e vagy ez?! Ne szórakozz, mondtam, ehhez nekünk nincs apparátusunk! Állapíts meg egy konkrét árat, amely reális! Két teljes hétig vívtam vele ezt a kilátástalan csatát. De hát ő ilyen ember volt: hol nagyvonalúan adott, hol meg kisszerűén elvett. És talán arra is ráérzett, hogy egy idő után megadom magam, hagyom, hogy a dolgok sorsszerűén alakuljanak. Az utolsó megbeszélésen végül is Tolvaly kézírással egy papírra rávezette: Gyerekszáj – percenként nyolcvanezer forint. Januárban-februárban a korábbi műsorok ismétlései mentek, márciustól indult az új széria. Február közepén egyszer csak felhív a TV2 programigazgatója, mert megtudták, hogy márciustól az RTL Klub ebben a hétórás sávban fogja indítani Vágó István milliomos vetélkedőjét, ami addig heti kétszer vagy háromszor ment este fél tíz körül. Ezért készüljek, mert a TV2 márciustól adásonként nem hét-nyolc percet kér a Gyerekszájból, hanem huszonöt-harmincat. Én persze mélyen hallgattam, rögtön bevillant, mégiscsak milyen jól jön majd az a percenkénti elszámolás. Nyilván, ők egyeztettek, csak Tolvaly másfél hónap alatt elfelejtette, miben állapodtunk meg. Márciusban indult az új szezon, és lement az első héten az öt új Gyerekszáj. Továbbra is egy-egy témáról negyvenöt-ötven percet beszélgettem a gyerekekkel, csak most már nem a harmadára, hanem a felére kellett vágni a felvételeket, tehát az utómunkám is kevesebb volt vele. Csak az addig darabonként hatszáznyolcvanezer forintba kerülő műsorért hirtelen kétmilliót számlázhattam! Az első hét végén, amikor a vezérigazgató számára kiderült, hogy a világ legrosszabb üzletét kötötte, felhívott: Sándor! Sándor, kérlek, ez így nem maradhat, képtelenség ennyit fizetni egy műsorért! De Ferenc, két hétig győzködtelek arról, hogy állapodjunk meg egy méltányos összegben, és ne méricskéljük a perceket meg a másodperceket. De ha egyszer te

ragaszkodtál ehhez a szisztémához, akkor most viseld ennek az összes következményét! Nem akarta ennyiben hagyni: Újra kell tárgyalnunk a szerződést! Itt elszakadt a húr: Na hát, ez az, amit nem fogsz megérni, mert akkor inkább abbahagyom az egészet. Valószínűleg nagyon szigorúan mondtam ki a megfellebbezhetetlen döntést, mert nem volt ellenvetése. És az eredeti szerződés márciustól júniusig életben maradt. Meg kell mondanom, minden idők legnagyobb bevételét a Gyerekszáj hozta. Valóságos aranybánya volt! Ez nyárig tartott, majd utána belekezdtem még egy műsorba a TV2-n, ez volt a Fantasztikus Európa, amit a franciáktól vettünk meg. 2002-ben az uniós csatlakozás előtt álltunk, és úgy gondoltam, tudatosítani kell az emberekben az Európához tartozás érzetét. Ehhez egy kitűnő szórakoztató formátumot találtam, máig állítom, méltatlan sorsa lett a műsornak. Az uniós országokból Magyarországra érkezett, itt élő, itt dolgozó fiatalok hazájáról, szokásaikról, tradícióikról beszélgettünk minden alkalommal, szórakoztató formában, sok-sok illusztrációval, filmbejátszásokkal, játékkal és zenével. A résztvevőket én választottam ki, és mondhatom, nagyon jó karakterek voltak. Csak a Budapesten élő olaszok közül hatvan-hetven jelentkezőt néztem végig, mire a befutó az azóta elhíresült Gianni lett, váltótársa pedig Stefano Favaro, aki ma Talmácsi Gábor menedzsere. Volt egy édes német lány, Brigitte, egy holland fiú, Herman, egy ír srác, Sean, aki nagyon okos volt, a menet közben az Operaházba szerződött Cleo, a portugál Vanda, két francia, Juliette és Jean-Philippe, szóval nagyon jó csapat. Az összeismerkedést egy hosszú hétvégén egy lajosmizsei tanyán kezdtük, ami utóbb teljesen fölöslegesnek bizonyult, mert nagyon gyorsan egymásra találtak a fiatalok. Ó, de sokat lehetett volna tanulni abból a műsorból! Na, azt a show-t tényleg imádtam! De látod, ez már kicsit magasabbra helyezte a mércét, ezen egyszerre kellett és lehetett szórakozni és gondolkodni, nem is tudott olyan széles közönséghez eljutni, mint a korábbi hasonló műsoraim. Ezt a sorozatot általában egymillió-kétszázezer-egymillió-hatszázezer ember nézte. Nem is ment le belőle, csak hat vagy nyolc adás, mert úgy ítélték meg a TV2-ben, hogy ez nem kiemelkedő nézettség. Ebben az értelemben a Fantasztikus Európa megbukott. Az biztos, hogy én ezt szerettem a legjobban. Történt közben, hogy a Tolvaly Ferenc-féle vezetés lemondott (vagy elküldték?), és Kereszty Gábor, egykori rádiós kollégánk vette át a hatalmat, aki úgy kezdte, hogy két-három hétig szóba se állt velem, noha egészen addig nagyon jó viszonyban voltunk. Egyfajta szövetségesnek gondoltam attól kezdve, hogy a TV2 megmentésén sokat töprengtünk együtt. Ugyanis amikor a TV2 elkezdte elveszíteni az elsőségét, az volt a fixa ideánk, hogy Tolvalyt meg kéne győzni arról, lépjen át az elnöki státusba, és az operatív irányítást adja át nekünk. Erről többször is beszéltünk vele, talán még lett is volna benne hajlandóság erre, de gyanítom, Pálffy, akinek elemi érdeke volt, hogy Tolvaly mindenképpen maradjon, hiszen változatlanul ő volt Ferenc liblingje, erről lebeszélte. Kereszty meg mintha varázsütésre megváltozott volna attól, hogy a vezérigazgatói székbe került. Rossz volt nézni, ahogy emberarcát elveszíti, és minden átmenet nélkül egyik nap még haverkodott, másnap szóba se állt velem. A találkozót persze én se forszíroztam, csakhogy a TV2 közel harmincmillió forintommal még tartozott. Ezért kénytelen voltam bemenni Keresztyhez, de olyan rossz hangulatú volt az ott töltött negyedóra, hogy bejelentettem, tovább nem kívánok a csatornánál dolgozni. Később ezt ő vagy a sajtó (vagy az ő kiszivárogtatása nyomán a sajtó) úgy interpretálta, az utolsó pillanatban megéreztem, hogy ki akar rúgni, és egy perccel azelőtt én csaptam be az ajtót. De miért akartál felmondani? Megsértődtél?

Így is lehet mondani. Ha két-három hétig nem szólnak hozzád, ha bizonytalanságban tartanak, akkor ez túl sok jót a továbbiakra se ígér. És történt még valami, ami nagyon megalázó volt. Amikor Tolvaly leköszönt a TV2 éléről, az akkori elnök, Pintér Dezső a saját villájában adott egy nagyszabású fogadást. Minden TV2-S ott volt. Kereszty egész este láthatóan került. Csakhogy a tartozást valahogy rendezni kellett. Azon a bizonyos utolsó találkozónkon, amikor ezt szóba hoztam, már-már összefüggéstelenül fogalmazott: Te is tudod, Sándor, itt a TV2-nél korábban nagyon furcsa gyakorlat volt. Nem értettem, mire céloz. Nagy nehezen azt adta elő, hogy én olyan műsorok után is kaptam pénzt, amelyek szerinte nem léteztek. Nem értettem, miről beszél. Olyan műsorok voltak, segítettem, amelyek nem kerültek adásba – egy-két Osztálytalálkozó, Az én mozim és talán egy Fantasztikus Európa is –, de ettől én ezeket elkészítettem, leadtam, a TV2 akkori vezetői elfogadták. Kereszty viszont hajthatatlan maradt: ezeknek az árát ő már bizony nem fizetné ki. Némi vita után azzal álltam fel, ne gondolja, hogy ezt ennyiben hagyom. Akkor már ki volt nevezve mellé egy, a TV2 tulajdonosi körének bizalmát élvező angol pali, aki pénzügyi vezetőnek jött, de néhány hónap után tulajdonképpen ő irányította az egész csatornát. Meglepetésemre, pár nappal később ez az angol pasi, David felhívott, hogy szeretne velem beszélni. Gyorsan megértette, hogy a TV2 épületébe miért nem tenném be a lábamat. Jöjjön el az irodámba! El is jött. Elnézést kért, és találkozásunk harmadik percében átadta a tartozásuk átutalásáról szóló bizonylatot. Vagyis végül békében váltunk el a TV2-től. Keresztyvel csak évek múltán találkoztam egy társaságban, és már annyi idő elteltével nem tartottam fontosnak tisztázni a történteket, de ő kérés nélkül is elkezdett magyarázkodni, hogy tudniillik annak idején, amikor beült a vezérigazgatói székbe, a tulajdonosi kör első számú feltétele az volt, hogy mindenkitől meg kell szabadulnia, aki annak idején az előd, Tolvaly Ferenc „érdekkörébe” tartozott. Furcsa kifejezés volt ez, „érdekkörébe”, hirtelen nem is tudtam vele mit kezdeni, mert én például Tolvalynak nem az érdekkörébe, hanem az üzletfelei közé tartoztam. Különben is, meglehetősen ellentmondásos volt akkoriban a kapcsolatunk a régi vezérigazgatóval. Egy történet megvilágítja, hogy mennyire. Elmentem egy televíziós vásárra Monte-Carlóba, csak úgy szétnézni. Kinn vagyok a vásáron, Tolvaly felhív, hogy ha már arra járok, jó lenne, ha néznék valami alkalmas programot szombat és vasárnap este fél nyolc és nyolc közé, mert ott mindig zuhan a nézettség. Épp előző nap figyeltem fel egy olyan amerikai portrésorozatra, amelyik világsztárok életét dolgozta fel, Brad Pitt-től Tom Cruise-ig, Madonnától Cherig, egyórás, nem túl mély, de nagyon színes és pergő dokumentumfilmek formájában. Talán meg lehetne felezni őket, ajánlottam, mégpedig úgy, hogy az első fél óra lemegy szombaton este, a második fél óra vasárnap. Nagyon jó, vedd meg azonnal! De Feri, ezerkétszáz dollár belőle egy epizód! Ezerkétszáz dollár nem pénz érte, mondta. Húsz részt vegyél meg! De mert ezt nem tudjuk lepapírozni, ugye nem lesz az, hogy mire hazaérek, meggondolod magad? Ismertem, amikor már birtokon belül van, hajlamos volt visszakozni, vagy legalábbis saját javára fordítani a helyzeteket. Ugyan, Sándor, úriemberek vagyunk! Tehát megvettem a hússzor egyórás portrét a világsztárokról, hazajöttem, és biztos, ami biztos, másnap írtam neki erről egy emlékeztetőt. Még aznap visszaírt: Sándor, fél óráért nem tudok ezerkétszáz dollárt fizetni, csak ezret. Tehát amitől tartottam, bekövetkezett. Máris változtat a feltételeken. Csak egyet felejtett el: ezek eredetileg egyórás filmek voltak, tehát ha megfelezzük őket, hiszen arról volt szó, egy műsor csak hatszáz dollárba kerül. Magyarán felalkudta az árát, és nem vette észre, hogy ha fél óráért ezer dollárt adna, úgy az általam darabonként ezerkétszáz dollárért vett órás portrékra nyolcszázzal többet fizetne. Már másodszor volt feledékeny.

Neki az volt a fontos, hogy mindig felülkerekedjen a másikon. Megállapodni valamiben, majd változtatni a feltételeken, és mint a példa mutatja, akár még a saját kárára is. Na most, képzeld el a helyzetet, ott ülsz a dilemmával: ez az ember téged át akar verni, vagy legalábbis azt a látszatot kelti. Hiszen előzőleg Monte-Carlóban még azt mondta, hogy úriemberek közt a szóbeli megállapodás is megállapodás. Ugyanakkor látod, hogy figyelmetlenségből felfelé alkuszik. Tehát nyugodtan mondhatnád, hogy jó, ha nem tudsz kifizetni ezerkétszáz dollárt egy fél óráért, fizess csak ezret. És máris nyertél óránként nyolcszázat. Hosszasan gondolkodtam, szóljak-e neki a tévedéséről, vagy nyerészkedjek egy nagyot, hiszen megérdemelné. Ugyanis csak ezen a kis „tévedésén”, húsz adással számolva, tizenhatezer dollárt tudtam volna nyerni. És talán soha nem is jött volna rá a tévedésére. De aztán azt mondod magadnak, hogy ha eddig az volt az alapelved, hogy az ember ne jusson jogosulatlanul pénzhez, akkor ezen talán most se kéne változtatni. Úgyhogy megírtam neki: Ugyan szégyellhetnéd magad, de felhívom a figyelmedet, hogy eredetileg azt mondtam, a film óránként kerül ezerkétszáz dollárba. Tolvaly Ferenc becsületére legyen mondva, ezt mind a mai napig úton-útfélen emlegeti. Különböző társaságokban rendszeresen elmeséli, azzal a kiegészítéssel, hogy ő akkor fogadott engem igazán a barátjának.

TIZEDIK FEJEZET Lehallgatásom története (és sok minden egyéb) Ama bizonyos Lendvai Ildikó-féle telefon történetét elmondanád? Persze, de ahhoz fontos tudni az előzményeket is. 2002 májusában Medgyessy Péter lett a kormányfő. Az új kormány még nem alakult meg, amikor Kretz Tiborral, aki később producer társam lett A szólás szabadságánál, végiggondoltuk a Magyar Televízió átalakításának lehetséges módjait. Akkor még nem volt semmilyen konkrét célunk ezzel, csak elkezdtünk ötletelni. Gyorsan kiderült, hogy mind a kettőnknek mániája a televíziózás. Kretznek remek víziója volt a korszerű közszolgálati televízióról. Ő egyébként az a pasi, aki személyesen, beszélgetésekben nagyon magával ragadó, de ha ugyanazt átteszi írásba, kicsit fennköltebb, egyszersmind érthetetlenebb. Nem sokkal ezután kiírták a pályázatot az MTV elnöki posztjára. Gyorsan eldöntöttük, hogy indulunk. Felkértünk néhány embert szakértőnek, de valójában Kretz írta a pályázati anyag nagyobb részét, annak alapján, amiben korábban megállapodtunk. Ebben az anyagban már vaskosan benne voltak az alternatív tematikus csatornák is. Szerintem nagyon jó dolgozat született, jórészt Tibornak köszönhetően. Ezzel pályáztam. Komolyan gondoltad? Abszolút. Úgy gondolkodtam, hogy mivel Magyarországon a televíziónak igen nagy hatása van az emberek életére, nem tudok rá jobb szót, kulturális forradalmat kell csinálni. Akkor a rendszerváltás óta tizenkét év telt el, csak ennek semmi nyoma nem volt a közgondolkozásban. A televízió viszont képes rá, hogy a fejekben is egy csomó mindent rendbe tegyen. Azt mondtam Tibornak, hogy csak akkor pályázzunk, ha minden párt támogatja az elképzelésünket. E nélkül teljesen fölösleges próbálkozni, miután a pártok által delegált kurátorok választják a tévéelnököt, ráadásul később ők felügyelik is. Nem feltétlenül a pártelnökökkel akartam találkozni, hanem azokkal, akikről úgy gondoltam, a döntéshozatalba van beleszólásuk: Kovács Lászlóval, aki akkor az MSZP elnöke volt, és Medgyessy Péter miniszterelnökkel külön-külön ültem le. Medgyessyt már évtizedekkel korábbról ismertem. Öt nagyon rövid ideig kellett győzködni. Azt mondta, minden részletében támogatja az elképzelésünket. Kovács Lászlóval majd két órán át beszélgettem, ő egy-két komolyabb szakmai kérdést is feltett, majd azzal váltunk el: neki is tetszik a koncepciónk. Mindenkit már a találkozásunk első percében megkértem arra, hogy ha nem értenek egyet az elgondolásainkkal, mondják meg bátran, hiszen nekem ez nem élethalálkérdés, viszont ha pályázom, és nyerek, akkor politikai alkuk nélkül szeretném a tévét irányítani. Úgy biztosan nem akartam tévéelnök lenni, hogy majdcsak csinálok valamit, eltelik a négy év, lesz, ahogy lesz. Próbáltam elérni Orbán Viktort is, de nem ment, nem is válaszolt a megkeresésemre. Ugyan a magánkapcsolataimat nem használtam fel, tehát nem hívtam Anikót, a feleségét, akivel

egyetemista korunkban nagyon jó barátságban voltunk. Orbánt megelőzően egyik csoporttársam udvarolt neki, így éveken át kvázi tiszteletbeli csoporttagnak számított. De visszatérve a Fideszre, végül is Várhegyi Attilát és Schmidt Máriát jelölték ki tárgyalni velünk arról, hogy milyen köztelevíziót képzelünk. Kretzcel együtt Schmidt Mária lakására mentünk, ahol egy jó vacsora kíséretében szintén előadtuk az elképzeléseinket. Az este során kaptunk néhány kötekedő kérdést is, de egyáltalán nem bántuk, hiszen jobb, ha mindjárt az elején kiderül, hogy mit szeretne a Fidesz, és mi mire vagyunk képesek. Várhegyi és Schmidt, nyilván, ezt előre megbeszélték, arra mindvégig nagyon ügyeltek, hogy még véletlenül se foglaljanak állást. Csak azt kértük Várhegyi Attilától, aki akkoriban igen közel állt Orbán Viktorhoz, Schmidt Mária meg a pártelnök főtanácsadója volt, hogy tényleg ne etessenek, adjanak egyértelmű választ, mert ha Orbán úgy gondolja, hogy a koncepciónk nem tetszik, és majd a kurátoraival leszavaztat bennünket, nem strapálnánk magunkat. Azt nagyjából tudtam, hogy Orbán elismeri a szakmai képességeimet, korábban ennek szűk körben többször hangot is adott, és ennek ezúttal van jelentősége, gondoltam. Kretzcel is volt valamiféle együttműködése, de ezek, persze, semmire sem jelentettek garanciát. Az MDF elnökasszonya maga akart találkozni velünk, miután telefonáltunk. Dávid Ibolyát korábban csak felszínesen ismertem. Ahogy emlékszem, elég jó szempontokat vetett fel, amikor asztalhoz ültünk, elsősorban azt próbálta meg kideríteni, mivel kívánom garantálni az MTV politikai függetlenségét. A válasz elég kézenfekvő volt: nincs más garancia, csak a személyem. Ügy tűnt, az elnökasszony, bár sok tekintetben egyezett a véleménye a mienkkel, valahogy mindvégig csipetnyi távolságtartással kezelt bennünket. Az SZDSZ-ben akkor Pető Ivánhoz tartozott a kultúra, így a televízió is. Na, a vele folytatott telefonomra kristálytisztán emlékszem. Már napok óta kerestem, hagytam neki üzeneteket, de nem hívott vissza. Amikor végre elértem, és elmondtam, hogy megpályázom a tévéelnökséget, feltéve, hogy ők is támogatják, és szeretném elküldeni a pályázatomat, hogy olvassa el, és beszéljünk róla, ő nyomban visszautasított azzal a nevetséges érvvel, hogy de hisz akkor neki minden pályázó anyagát el kellene olvasnia. Bizony, el, folytattam, vagy ha nem vagy hajlandó erre, akkor ugye nem lesz teljesíthetetlen igény a következő négy évben a tévé vezetése részéről, hogy lehetőleg egyetlen telefonnal se szóljatok bele az MTV működésébe. Amennyiben viszont lesznek speciális igényeitek, például beprotezsáljátok ezt vagy azt a kuncsaftotokat, ennek vagy annak műsort jártok ki – és bőven lehetett hallani az SZDSZ-szel kapcsolatban is ilyen folyosói pletykákat –, akkor bizony most lenne itt az ideje, hogy megismerkedjetek az elnökjelöltek koncepcióival, hátha a ti szempontjaitokat is meg lehetne jeleníteni benne. Pető azonban nem hagyta magát, továbbra is ellenszenvesen érvelt: de akkor neki Anettka pályázatát is el kell olvasnia (ugyanis Anettka is pályázott a tévé vezetésére 2002-ben)! Bizony, olvasd csak el, ne előítéletekés prekoncepciók alapján döntsetek! Vagy, folytattam, most ünnepélyesen ígérd meg, hogy az SZDSZ a maga részéről a következő négy évben nem avatkozik a tévé ügyeibe. Úgy emlékszem, egyre arrogánsabb voltam, de Pető pimaszsága még az enyémen is túltett. Végül abban maradtunk, hogy nem hajlandó elolvasni a pályázatomat. És ő volt a Magyar Országgyűlés Kulturális Bizottságának elnöke. Kuncze Gábor viszont, amikor tudomást szerzett az egészről, maga ajánlotta fel, hogy eljön az irodámba, és végigvesszük azokat a szempontokat, amelyeket az SZDSZ vár egy közszolgálati televíziótól. Hasznos beszélgetés volt. Nagyjából készen voltunk, megtettük, ami tőlünk tellett, még Orbántól is jött valamiféle visszajelzés, ha nem is a dolgok érdemi részét illetően: Várhegyi Attila küldött egy félreérthetetlen SMS-t, amelyben finoman azt érzékeltette, hogy jó lenne, ha az MTV vezetésében egy Fidesz-kötődésű ember is lenne. Hogy ez az ötlet Orbántól származott-e, vagy csak Várhegyi Attila akart túlteljesíteni, nem tudom. Persze ilyet nem ígérhettem, de azt igen,

hogy ha netán tévéelnök leszek, soha senkitől nem fogom megkérdezni a politikai kötődését. Kretzről is inkább az hírlett, hogy jobboldali, fideszes, de erről köztünk sohasem esett szó. Érdektelen volt, hiszen egy ízig-vérig szakemberrel volt dolgom, engem semmi más nem érdekelt. Elkezdtem a csapatot építeni. Eredeti terveimnek megfelelően leültem például Mádi Zolival, aki Nyíregyházán a Zrínyi Ilona Gimnáziumban iskolatársam volt, kiváló gazdasági szakember, nagyon érti a dolgát, és azt is tudtam róla, hogy becsületes fiú. Mivel egy ilyen pénzügyi szakemberre volt szükségem, közömbösen hagyott, hogy az öccse, Mádi Laci a Fidesz képviselője. Különben is, azt gondoltam, hogy a szakmai tudásom annyira fölötte áll mindenféle politikai alkunak – amelybe egyébként a középszerű tévéelnököknek mindig bele kellett menniük, ha egyszer szakmai tekintély nem védte őket hogy fel sem merül majd senkiben a politikai befolyásolás lehetősége. Mint ahogy később sem szóltak bele egyetlen politikai műsoromba sem. Se A szólás szabadsága, se a Friderikusz Most idején senki nem próbált befolyást gyakorolni azzal, hogy a műsorba ez jöjjön be vagy az, erről a témáról legyen szó vagy arról. Lement tehát ez a bemutatkozó kör, végiglátogattuk, aki hagyta, egyszer csak olyan híreket kaptam, hogy a szocialistáknál azért mégsem olyan egyértelmű a támogatottságunk. Éppen intenzív angol nyelvtanfolyamra jártam, amikor felhívtam Lendvai Ildikót, hogy megosszam vele, milyen hírek keringenek, és azt kértem, tényleg legyenek őszinték, ha más az MSZP vagy Medgyessy jelöltje, az se baj. Nem értette, mire célzok, de azt ígérte, informálódik, és visszahív. Mivel a nyelvtanfolyam egész nap tartott, jórészt végig ki volt kapcsolva a telefonom, csak a szünetekben hallgattam le az üzeneteket. Az egyik ilyen háromperces szünetben már a harmadik vagy negyedik üzenetnél tartottam, amikor elkezdett beszélni Lendvai Ildikó, aki annyit mondott, beszélt Péterrel, ez volt Medgyessy, és semmi alapja nincs a szóbeszédnek... Körülbelül itt tartott, de végighallgatni már nem tudtam a még percekig tartó üzenetet, mivel elkezdődött a következő óra. Este, amikor véget ért a tanfolyam, beültem egy kávéházba, hogy na, akkor most nyugodtan végighallgatom, mit mondott a rögzítőmre Ildikó – de már nem volt rajta az üzenet. A mobiltelefonokhoz nem különösebben értek, azt gondoltam, talán délelőtt nagy sietségemben véletlenül letöröltem. Mindaddig nem is hallottam a teljes üzenet szövegét, amíg nyilvánosságra nem került Lendvai Ildikó hangjával. Emlékszem, azon a délelőttön, amikor kipattant a botrány, elsőként a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, Tamás Ervin hívott, hogy mi ez az egész, hogyan történhetett meg ez! Körülbelül úgy vont kérdőre, mintha kettős rablógyilkosságon értek volna tetten. Először azt se tudtam, miről beszél. Nekik már birtokukban volt a hangfelvétel, az, amelyet én még egyszer se hallottam az elejétől a végéig. Különben meg képtelen voltam felfogni, mi ez a farizeuskodás, miért bűn az, ha egy rögzítőn egy politikus saját pártja támogatásáról biztosít egy tévéelnök-aspiránst. Hiszen mindenki, aki a közéletben kicsit is jártas, jól tudja, hogy tévéelnököt a politikai pártok delegáltjai választanak. Nyilván azon kedvencek közül, akik egy-egy párthoz közel állnak. Én meg nyilvánossá tettem, hogy mind a négy párttal tárgyalok, mert csak együttes akaratukból szeretnék tévéelnök lenni. Mi ezzel a probléma? Miféle szemforgatás ez, amikor mindenki tudja, hogy nálunk ezek a játékszabályok? Mindenesetre a műbalhé, amely összesen annyit leplezett le, hogy „Péter és Ildikó” támogat, ellehetetlenítette, hogy megválasszanak. Nem voltam csalódott. Akkor is úgy gondoltam, hogy a tévének jóval nagyobb szüksége lenne rám, mint nekem rá. A rendőrségen feljelentést tettem, de a nyomozók hónapokig nem jutottak eredményre, mert vagy a Pannon nem adta ki a híváslistát, tehát nem lehetett beazonosítani, hogy adott napon ki mindenki hívta a

számomat, és ki lehetett az orvvadász, vagy mert Amerikához kellett fordulni, és valami műholdas rendszerről lekérni az adatokat, de valamiért ez az út se volt járható, nem emlékszem már pontosan, mindenesetre a rendőrség lezárta a nyomozást, eredmény nélkül. Különösebben tényleg nem rázott meg a dolog, addig egy percig sem gondoltam azt, hogy politikai merénylet áldozata vagyok. Nem érdekelt, hogy ki törte fel a telefonodat? Nem. Mert, mondom még egyszer, azt, ami abban az üzenetben elhangzott, nem tartottam titkolnivalónak. De azt sokan mondogatták, hogy ennek a nyilvánosságra került üzenetnek igen nagy szerepe volt abban, hogy 2002-ben nem lettem tévéelnök, mert a kurátorokat megriasztotta, hogy engem a szocialista párt ilyen markánsan támogat. De hangsúlyozom, ez merő képmutatás volt, ürügy, hiszen minden kurátor jól tudta, hogy tárgyaltam mind a négy párt képviselőjével, mert ezt még a pályázat benyújtása előtt a sajtó révén nyilvánosságra hoztam. Sőt, azt is világossá tettem, hogy ha valamelyik párt nemet mond a személyemre vagy a tévéátalakítási koncepciómra, be se adom az anyagot. Mindegy, így alakult, dolgoztam tovább. Eltelt néhány év, már el is felejtkeztem arról, hogy valaha egy lehallgatási ügy sértettje voltam, egyszer csak felhív az irodámban egy ember, hogy szeretne velem beszélni. Emlékszem-e még arra az esetre, amikor lehallgatták a telefonomat? Mert ő elmondaná, hogyan történt. Kíváncsivá tett, ott ült nálam negyedóra múlva. Volt egy barátja, kezdett bele, aki korábban az MTV-ben dolgozott, most a Fidesznél van – ő volt az a bizonyos K. Krisztián, az újságok csak így emlegették, aki később gyanúsítottja lett egy nemzetközi újságíróigazolvány-hamisítási ügynek –, és állítólag ez az ember hallgatta le a telefonom üzenetrögzítőjét, egy olyan lányismerősével együtt, aki pár évig nálunk dolgozott szerkesztőként, de idővel elköszöntem tőle, mert egyre alkalmatlanabbnak tűnt. A férfi elmondása szerint ez a lány bosszút akart állni rajtam, másrészt ők ketten K. Krisztiánnal így akartak segíteni Szenes Andreának, aki akkor szintén pályázott a tévéelnöki posztra. Állítólag az volt a szórakozásuk, hogy folyamatosan lehallgatták a mobilom postafiókját. Elég könnyű dolguk volt, mert semmilyen kód nem védte az üzeneteimet, a készüléket úgy használtam, ahogy megkaptam. És miután rátaláltak Lendvai Ildikó hangjára, lemásolták, majd az én rögzítőmön megsemmisítették az üzenetét. Ezt adta elő a férfi, bár hogy valóban így történt-e, akkor nem tudtam ellenőrizni. Mindenesetre elég hitelesen hangzott. Ő azt állította, végig jelen volt az akciónál. Tudod, milyen vagyok, azon nyomban felhívtam ezt a K. Krisztiánt. Annál is inkább, mert korábban már volt vele dolgom. Még középiskolába járt, amikor egy szegedi napilapban leközölt egy olyan egész oldalas interjút velem, amit soha nem készített el. Úgy jelent meg tehát ez a beszélgetés, hogy életemben addig nem is láttam ezt a gyereket. Ha úgy vesszük, nem volt híján ötleteknek, ugyanis valóban az interjú látszatát keltette: kérdéseket tett fel, amelyekre a feleleteket összeollózta korábbi újságinterjúimból, amikre pedig nem talált választ, azokat fantáziájával pótolta. Akkoriban beszéltem vele először, meglehetősen vehemensen vontam kérdőre, hogy mit képzel, mi lesz belőle, ha már tizenévesen hamisít. Pár évig nem hallottam róla, egyszer csak elkezdte hívogatni anyámat, aki csak jóval később mesélte el, hogy ez a fiú rendszeresen jelentkezik, és általában rólam beszélteti őt. Nyilván én voltam a mániája. Egyszer felbukkant a Friderikusz Show felvételén is, anélkül hogy hívtuk volna vagy lett volna jegye. Akkor is szélhámoskodott, mert valami süket szöveg kíséretében hivatkozott rám a kapuban. Nem engedték be. Megint eltelt egy kis idő, egyszer találok a lakásom előszobájának asztalán egy fotót róla meg Jay Lenóról, állítólag akkor jött haza Kaliforniából, és fontosnak tartotta ezt a bizonyítékot elküldeni nekem. Szóval évekig nem szállt le rólam az istennek se. Én meg

mindaddig átnéztem rajta, amíg a Fidesz sajtóosztályára nem került – akkor A szólás szabadságát csináltam –, tehát kénytelen voltam szóba állni vele, mert csak rajta keresztül lehetett elérni bizonyos Fidesz-politikusokat. Mit volt mit tenni, ajánlottam, ássuk el a csatabárdot. Egy-két évre normalizálódott is a kapcsolatunk. Aztán jön egy ember az utcáról, Krisztián egyik ismerősének vallja magát, és villámcsapásként ér a hír, hogy évekkel korábban K. Krisztián hallgatta le az üzenetrögzítőmet. Természetesen a történet végére akartam járni, tehát meghívtam az irodámba Krisztiánt. El is jött, de nem fogod elhinni, kivel állított be: Zuschlag Jánossal. Szép páros: ő a Fidesztől, Zuschlag meg az MSZP-től. Meglepettségemre, melyet nem tudtam titkolni, magyarázatként azt adták elő, hogy ők nagyon jó barátok, és Zuschlag elkísérte Krisztiánt, mert utána együtt mennek tovább. A képviselő urat az előszobában ültettem le, mi pedig Krisztiánnal bementünk a tárgyalóba. Kertelés nélkül előadtam mindazt, amit pár napja megtudtam a lehallgatásomról. Talpig vörös lett, először mindent tagadott. Csakhogy az arcjátékából, a félrenézéseiből világossá vált, hogy hazudik. Mivel számomra nem volt tétje a dolognak, újból nekigyürkőztem, hátha bevallja. És bevallotta. Azt mondta, tényleg ő, valamint ez a lány, aki évekig nálunk dolgozott, együtt találták ki az egészet, bosszúból. Nem értettem, milyen bosszúról lehet szó, főleg K. Krisztián részéről. Állítólag azt a „megaláztatást” nem tudta kiheverni még évekkel később sem, amikor ő vidékről, hóesésben feljött a Friderikusz Show-t megnézni, és én nem engedtem, hogy a stúdióba belépjen. Mindenesetre a négyszemközt történt beismerő vallomását, biztos, ami biztos, titokban rögzítettem, de vagyok olyan perverz, hogy még arra is megkértem, egy hét múlva újból jöjjön el, és beszéljük ki a történteket még részletesebben, most már kamera előtt. Pusztán a saját archívumom számára akartam megőrizni a beismerést. Tényleg. K. Krisztián azonban soha többé nem jelentkezett, noha már a cselekmény büntethetősége is elévült. Akkor is, hülye lett volna tudatosan bizonyítékot szolgáltatni maga ellen. Nekem erről nem ez jutott az eszembe, hanem az, hogy talán mégsem mondott igazat minden tekintetben. Lehet, hogy nem is bosszúból tette, amit tett, hanem valaki más állt a dolog mögött. Esetleg, hogy ez mégis inkább politikai megbízás lehetett, amit ő készségesen teljesített. Ugyan a részletek hitelesnek hangzottak: miután lemásolták az üzenetet a rögzítőmről, elvitték egy stúdióba, sokszorosították a hangfelvételt, és a tévéelnök-választás előtti napokra időzítették, akkor küldték el egy csomó szerkesztőségbe. Tehát jól számítottak. Ez stimmelt. De az előzményeket illetően határozottan az volt az érzésem, hogy nem ez az igazi verzió. A motívuma ugyanis nem volt elég erős. Mindenesetre legközelebb akkor hallottam róla, amikor a rendőrség eljárást indított ellene, mert újságiró-igazolványokat hamisított. Egyébként a hírek szerint a mai napig a Fidesz környékén lebzsel, kicsit hátrébb tolva. Ügy látszik, őket ezek az ügyek nem zavarták olyan nagyon. Na, hát ez a hiteles vagy nem hiteles története a Lendvai Ildikó-féle üzenetnek. Kár, hogy így történt, mert talán tényleg közel jártunk ahhoz, hogy megnyerjük a pályázatot, és tévéelnökként egy teljesen új szellemiségű köztévét csináljunk. Kretz Tiborral azért folytattuk az együttműködést A szólás szabadságában, de ez nem tartott soká, alig hét hétig, mert gyorsan kiderült, egészen mást gondoltunk arról, hogy néz ki egy ilyen műsor. Ahogy már mondtam, mindazt, amit Tibor elméletben oly kitűnően tudott, szinte a legjobban valamennyiünk közül, képtelen volt lefordítani a hétköznapokra. Volt úgy, hogy ott ültünk adás előtt három-négy nappal, és egy darab témánk sem volt. Odahozta vezetőszerkesztőnek Pálinkás Szűcs Róbertet, akitől, mit mondjak, a víz kivert. Ez a fiú mindjárt az első A szólás szabadságában azt ajánlotta, kapcsoljuk körbe Putyint, Berlusconit és Tony Blairt. Hát persze, ez így szokott menni! Pláne

húsvétkor, mert akkorra esett az első adás! Pálinkás Szűcs naivitására mi sem volt jellemzőbb, minthogy a körkapcsolás érdekében még levelet is írt a három politikusnak, és állítólag mindegyiket eljuttatta a nagykövetségekre. Mondanom se kell, máig nem érkezett válasz. Emlékszem, az adást megelőző szerdán Rangos felugrott az irodánkba, és érdeklődött: Na, fiúk, mi lesz az első adásban? Pálinkás Szűcs önfeledten sorolta neki is a neveket. Aha, mondta elgondolkodva Kati, hát akkor gyorsan húzzátok ki a kezeteket a biliből, mert így nem lesz műsor vasárnap estére. De aztán másodszor is megpályáztad a tévéelnökséget. Igen, három hónappal a sikertelen pályázat után, a következő fordulóban, 2002 decemberében, akkor már kifejezetten Medgyessy miniszterelnök biztatására, mert fontosnak tartotta, hogy olyan legyen a közszolgálati televízió, amilyennek mi leírtuk. Természetesen, akkor már nem jártam körbe a pártokat, különösebben nem is hittem az egészben. Medgyessy persze egészen biztos volt a dolgában, hiszen, mint mondta, leült Kunczéval, Dávid Ibolyával, Orbánnal nem, de a környezetétől is azt a hírt kapta, hogy el tudja fogadni a személyemet. Ezek után, ha jól emlékszem, már a döntőig se jutottam el, azaz a kuratóriumi elnökségtől sem kaptam annyi szavazatot, ahánnyal a társadalmi kurátorok elé kerülhetett volna a pályázatom. És soha többé nem is indultam a tévéelnökségért. Viszont azóta is akárhányszor kiírják a pályázatot, mindig azzal van tele a sajtó, hogy én is kivettem az anyagot, vagy ügyvédi irodán keresztül, vagy valami más csellel, de erről mindig biztos információja van a lapoknak. Micsoda hülyeség! Hat éve a dolog közelébe se mentem. Legutóbb már ki kellett adnom egy közleményt, hogy nem pályáztam. Ilyen viszonyok között, ezzel a médiatörvényi háttérrel ugyanis nem érdekel a tévéelnökség, tényleg. Ráadásul Rudi Zoli után nem is lehet tévéelnök az ember! Teljesen lebutította az intézményt, amely már Kelet-Európában is a legkorszerűtlenebb televízió, ami a műsorpolitikáját illeti. Egyébként az övé volt az utolsó négy olyan év, amikor még lett volna esély értelmes közszolgálati televíziót csinálni, de ahhoz tényleg olyan vezetés kellett volna, amelyiknek van víziója és koncepciója. Tulajdonképpen minden valamire való szakember elment, a pangás és nihil jellemzi az intézményt. A Magyar Televíziónak például volt egy olyan embere, a programszerkesztési és lebonyolítási részleget vezette, aki maga volt az MTV tartóoszlopa már vagy harminc éve: Hídvégi Ági. Én mindig azt mondtam, ha Ági egyszer elmegy, be lehet csukni a boltot. És elment, de a tévét nem zárták be. Talán ez a baj. Rudi piszkálta ki. Senki nem maradhatott meg körülötte, aki kicsit is többet tudott az egészről. Márpedig elnöksége kezdetén ilyen szakemberből sok volt. Aztán sorra leléptek. Akiket helyettük hozott, mind hálásak azért, hogy az ő kegyéből lettek valakik. De ma már alig maradt az MTV-nek professzionális szerkesztője, riportere, műsorvezetője. És hát a műsorválaszték! Ilyet még nem láttam. Miközben a világ közszolgálati televízióiban megannyi korszerű formátum létezik, itt csupa leharcolt ötlet és úgynevezett sztár. Akit levetett a TV2, mind idekerült. Gőzük sincs, mi van a világban, nem is érdeklik őket a trendek, megmaradtak a hatvanas-hetvenes évek televíziózásánál. Annak idején azon hülyéskedtünk Kretz-cel, hogy ha elnökök leszünk, felsorakoztatjuk az állományt a folyosón, és azt mondjuk: Ön jobbra áll, ön balra áll, ön jobbra áll, ön balra áll. És amikor végeztünk, közöljük velük: mindkét oszlop elbocsátva. És azt hogyan döntötted el, hogy a nagy szórakoztatóműsor-korszak meg a sikertelen tévéelnöki pályázatok után belevágsz egy komoly közéleti-politikai műsorba az MTV-n?

Mint mondtam, a szórakoztató műfajt meguntam, és éppen arról gondolkodtam, hogyan tovább. Eszembe jutott, hogy talán vissza kellene térnem a komoly műsorokhoz, de ilyen váltásra korábban egyetlen példát sem láttam. Mint azt már megbeszéltük, annak idején a Magyar Rádióban közéleti műsorokat csináltam, pontosabban én voltam ott az utolsó klasszikus értelemben vett riporter, aki nem feltétlenül stúdióba hívja a beszélgető partnereit, és ott interjúzgat vele, hanem kimegy a helyszínre, együtt él a szituációval, riportja szereplőivel, helyszínleírást ad, szóval úgy, ahogy az a nagykönyvben a riportról és a riporterről meg van írva. Ilyen klasszikus riporter persze rajtam kívül is volt a Rádióban, sokat tanultam például Szél Júliától, Juhász Judittól, Pásztor Magditól. De hogy az utolsó klasszikus riporterek egyike voltam, az biztos, ugyanis nagyon szerettem ezt a műfajt. Vagyis nem interjúkat csináltál, amikor leülsz egy-két-három emberrel, és megbeszéltek egy problémát, hanem riportokat, azaz szituációba helyezett beszélgetéseket. Igen. Az interjú racionális, elemző műfaj, a riport inkább érzetekről, hangulatokról, történésekről szóló helyszíni beszámoló. Az én mozim is talán ennek a műfajnak volt a televíziós továbbélése. 2002 kora nyarán, ugye, a TV2-vel megszakadt a munkakapcsolatom, nemigen tudtam, mit fogok csinálni. Eltelt egy hónap, kettő, és egyszer csak azzal hívott fel Rangos – éppen Pozsonyban jártam –, hogy Rudi Zoltán, aki akkor az MTV politikai műsorainak főszerkesztője volt, vissza akarja állítani vasárnap esténként A hét című műsort, és arra gondolt, hogy legyen a főszerkesztője ő, mármint Rangos, én meg vezessem a műsort. Ez elég meglepő fordulat volt. Bármilyen furcsa, a komoly műsorokhoz való visszatalálásomat Rudi Zolinak köszönhetem. Lenne-e hozzá kedvem, kérdezte Rangos. Nekem inkább az a dilemmám, hogy vissza lehet-e térni a komoly műfajba a korábbi műsoraim után, szóval van-e élet a halál után? Kati rábeszélt. Ez július közepén történt, és az volt a terv, hogy szeptemberben elindul újra A hét, tehát Rudi hamarosan hív bennünket, hogy a részleteket megbeszéljük. De soha többet nem jelentkezett. Ügy emlékszem, mi sem türelmetlenkedtünk. Augusztus vége felé azonban egyszer csak csörög a telefonom, M. Kiss Csaba hív, és a dolgok közepébe vág: ő lesz az én főszerkesztőm. Hol? A Magyar Televízió indít egy új műsort, és Rudi Zoltántól tudja, hogy ennek elvállaltam a műsorvezetését. Miféle műsor ez? Az lesz a címe, hogy Hetek. Hát, mondom, én nem így tudom, A hét című politikai műsorra majd két hónapja valóban kaptam felkérést, de Rangos Katalinnal, és nem magával. Ehhez képest mi ez a Hetek? A Hetek, mondta, nagyjából olyan lenne, mint a Heti Hetes, hét ember ül a stúdióban, és a hét eseményeit elemzik. Ó, mondom, a Magyar Televízióban a szellemi innováció ezt tudta kiszenvedni magából? Hát ehhez nem én kellek! Annyira felbőszített Rudi alattomossága, hogy egyszer felkér bennünket, majd se szó, se beszéd, két hónappal később kiad egy egészen más feladatot másnak, hogy rögtön felhívtam Ragáts Imrét, aki akkor az MTV megbízott ügyvezetője volt, mesélje már el, hogy a csudába fordulhat ez elő. Ragátscsal a pert követően, évekkel később megbékéltünk, ez már akkor történt. Ő mint ügyvezető nem tudott a Hetekről, de, folytatta, A hetet tényleg újra kéne indítani, majd ő ezt az egészet tisztázza Rudival. Öt perccel később Rudi remegő hangon hívott, és elnézést kért, hogy ő csak azért nem zaklatott eddig, mert megvárta, mi lesz az elnöki pályázatom sorsa. Mintha a kettőnek bármiféle köze lenne egymáshoz, hiszen ha sikeres az elnöki pályázatom, ugye, nem aktuális a műsorkészítés, sem A hét, sem a Hetek. Szerintem csak annyi történt, hogy „támadt egy jobb ötlete”, és saját egykori TV2-s cimboráit akarta új lehetőséghez juttatni. Legközelebb 2003 januárjában hívott fel, akkor már Ragáts, hogy tényleg el kellene indítani egy politikai magazint, csináljam meg Kretzcel. Kidolgoztuk az ötletet, és ebből lett A szólás szabadsága, amely áprilisban el is indult. Én azonban emellett ajánlottam egy

szórakoztató műsort is, azt persze csak producerként, egy játékot, ez volt a Hoztam egy milliót. Az egész Vitray Tamás szellemiségére, műveltségére épült, ő vetélkedett a játékosokkal. De még semmi nem kezdődött el, máris erőteljes támadások indultak ellenem, hogy megint ajtóstul rontok a házba, offenzívát indítottam a Televízió bevétele érdekében. Miért? Nem ez történt? Azért, mert két műsort akartam? Ez már offenzíva? Csak van valami oka annak, hogy soha nem érted be egy műsorral! És ha jól értem, az ebből származó konfliktusok az egész televíziós pályafutásodat végigkísérték. De hát ez teljesen normális, hiszen szenvedélyem volt a televízió, és nagyon értettem is hozzá. Tulajdonképpen még visszafogott is voltam akkor, amikor beértem két műsorral. Akarhattam volna akár százkettőt is! Tudom, persze, a látszat az volt, hogy én örökösen pénzt akarok, és még több pénzt. Nem! Réges-rég nem volt szükségem pénzre! 1996-ban mondtam először egy interjúban – na hát, azért is miket kaptam! –, hogy ha én mostantól egy percet se dolgoznék, és kilencvenkilenc éves koromig élnék, akkor is Hawaii szigetén lakhatnék egy hatcsillagos szálloda elnöki lakosztályában. Ez már tíz éve is igaz volt, és ma is így van. Tehát nem elsősorban pénzt keresni mentem a Magyar Televízióba! Na, mindegy. Lényeg az, hogy ezzel a két műsorral mentem vissza, és gyakorlatilag mind a kettőt megfojtották röpke három-négy hónap leforgása alatt! Hihetetlen mértékű volt az irigység, beleértve a Magyar Televízió kuratóriumi elnökségét is. Ez a műsorom ne ilyen legyen, ne ennyibe kerüljön, miért külső gyártásban csinálom, stb. stb., az égvilágon mindenbe belekötöttek. Ők a tulajdonosok, nem? De a médiatörvény előírja, hogy a kuratórium semmilyen módon nem avatkozhat bele a napi műsorügyekbe, és mégis ezt tették nap mint nap, leplezetlenül. A műsorok költségvetésébe se szólhattak bele? Nem, hiszen ez mind elnöki hatáskör. Semmi közük hozzá! Kizárólag az MTV általános gazdálkodását felügyelhetik. Hogy egyes műsorokra mit és mennyit költ a tévé, abba szigorúan tilos beleszólniuk. Az későbbi fejlemény, hogy bizonyos összeghatár felett a szerződéseket jóvá kell hagynia a kuratóriumnak? Ezt a rendelkezést is ők hozták! Meg kellett volna támadni, csak egyetlen tévéelnök se vitte a dolgot az ügyészségig, hiszen jól felfogott érdekük az volt, hogy minél kevesebb konfliktusuk legyen a kuratóriummal. Bezzeg én, amikor magához kéretett az MTV kuratóriumi elnökségének elnöke, Czeglédi László, szóvá tettem, hogy miért avatkoznak bele konkrétan például az én műsoraimba is. Ő egyébként jogász, nagy hírű, nagy múltú ügyvédi irodája van Budapesten. Érdekesen alakult a párbeszédünk, én magáztam, ő tegezett. Üveges tekintettel bámult rám, akárcsak egy párttitkár, akinek jobb vállát Putyin, bal vállát Bush nyomja, és itt vagyok még én is, aki kötekedésemmel csak nehezítem az életét: mit akarsz mondani, mi a bajod

azzal, hogy a kuratórium beleavatkozik a műsorok készítésébe? Válaszoltam: ha önök így folytatják, kénytelen leszek a legfőbb ügyész beavatkozását kérni, hogy állítsa vissza a törvényes rendet a Magyar Televízióban, ahogy azt a médiatörvény garantálja. Ő továbbra is tegezett: Nézzél ide, mondta, én teszek a törvényre. Így? Így, szó szerint, a jogvégzett ember, a neves ügyvéd. Én meg csak ültem ott, mit mondjak ezek után. Kiballagtam, mint akit fenéken billentettek. És tűrtem a hónapokig tartó inváziót, ahelyett, hogy tényleg az ügyészséghez fordultam volna. Gyáva voltam, de talán azért, mert műsort akartam csinálni. Azt tényleg nem tudod elképzelni, micsoda támadások mentek a műsoraim ellen! És mert ezek java része a sajtóból táplálkozott, a kuratórium úgy próbált meg „tiszta” helyzetet teremteni, hogy gyorsan megszüntették a külső gyártásban készült produkcióinkat. Végül is Ragáts közbeavatkozására A szólás szabadsága megmenekült, június végétől belső gyártásba került. Ismét a látszat győzedelmeskedett a Magyar Televízióban. Bravó! Senkit sem érdekelt, hogy így bizonyos költségek megduplázódnak, esetleg háromszorozódnak, csak éppen ne látszódjanak! Mondok egy példát: Én például addig külsős gyártásvezetővel készítettem a műsort, adásonként harmincezer forint volt az ő honoráriuma. De természetesen a belsős gyártásvezető sem ingyen dolgozott a Magyar Televízióban, hanem a fizetéséért, ami nettó kétszáznegyvenezer forint volt, de ez járulékokkal, adókkal a televíziónak bruttó négyszázötvenezer forintjába került! És mivel csak ez az egyetlen műsor tartozott hozzá, ez volt a dolga, ha elosztod néggyel a havi bruttó bérét, kiderül, hogy ugyanaz a gyártásvezetés műsoronként már száztízezer forintjába került a tévének, vagyis közel a négyszeresébe. A kuratórium szemfényvesztése abban állt, hogy a nagy egészben eltüntette a tényleges költségeket, kiadásokat. Hosszan tudnám sorolni neked, hogy hogy lett egy ténylegesen hárommillió forintos költségvetésű műsorból annak a sokszorosa, miközben papíron alig a harmada. Tehát A szólás szabadságát bevitték belső gyártásba, a Hoztam egy milliót című Vitray-műsort pedig megszüntették. Ragáts azt mondta, egyébként barátilag, jobb, ha beletörődöm, és nem perelek, mert különben A szólás szabadságát sem lesz módja megvédeni. Nyilván ez volt az ára a hallgatásomnak. De úgy szüntették meg a vetélkedőt, hogy az utolsókat ki se fizették! Levették műsorról, egyik pillanatról a másikra, noha legalább három adás már készen volt. Pechünkre épp az egyik utolsóban szerepelt egy olyan játékos, aki elvitte az egymilliós nyereményt, ami nekünk bruttó kétmillió-százhetvenezer forintba került! De ezt már nem fizette ki az MTV. Mint ahogy máig tartozik a televízió Orsós Jakab Lászlónak, akinek az ötlete nyomán, az én közbenjárásomra, több évig ment a Gyerekhíradó, azaz a napi hírek, események feldolgozása az ifjabb korosztály számára. Rudi az ötletet azonnal „megvette”, létrehoztak egy komplett szerkesztőséget, és elindult a Gyerekhíradó. Orsós ráadásul részletesen kidolgozta a műsortervet, tehát sokat nem kellett bajlódni a megvalósítással. És hinnéd, hogy mind a mai napig az MTV egy forintot se fizetett ezért, noha közel két évig napról napra látható volt a műsor? Amikor már nagyon szégyelltem magam Orsós előtt, végül is én voltam a közvetítő, ügyvédi felszólítólevelet küldettem az elnöknek, de azt válaszra sem méltatta. Milyen intézmény az, ahol nem számít se jog, se erkölcs, se az ígéret, se a kimondott szó? Csak úgy, minden következmény nélkül lehet lopni. A Hoztam egy milliót című műsorral egyébként mi volt a baj?

Ugyan nem mondták ki, csak fúrták, ahol tudták, nyilván azért, mert szerintük rengeteget kerestem rajta. Na, akkor, legyen ez az igazság pillanata, beavatlak a részletekbe! A játékműsornak darabonként 4,2 millió forint volt a költségvetése. De azt képtelen voltak megérteni, hogy a nyereményt minden esetben jelentős nyereményadó terheli. Az egymillió forintos nyeremény, járulékaival együtt, nekünk kétmillió-százhatvanezer forintba került. Minthogy én soha semmit nem bíztam a véletlenre, előzetesen, még a műsor indulása előtt a Szerencsejáték Rt.-től kértem állásfoglalást a nyeremény járulékainak kiszámításáról, majd ezzel elmentem az APEH-hoz, ahol megerősítették, hogy ez bizony így van: ha nettó egymillió forintot ki akarok fizetni a játékosnak, az kétmillió-százhatvanezer forintba kerül. Általában a televíziós vetélkedőkben az a gyakorlat, hogy ha te nyersz húszmilliót, durván csak kilenc és fél milliót kapsz belőle kézhez. De ha egyszer a műsor címe az, hogy Hoztam egy milliót, akkor ugye nem lehet azt mondani a játékosoknak, hogy ez végső soron csak négyszázhatvanezer forint? Vagyis nekünk ki kellett fizetnünk a nyereményadót is! Átlagban három adásonként vitték el az egymilliót, de a második és a harmadik helyezett is mindig kapott néhány százezer forintot. Vagyis a műsor költségvetésében a legnagyobb tétel maga a nyeremény volt. Ezért kalkuláltuk a teljes költségvetést 4,2 millióra. Ráadásul olyan igényes stúdiódíszletet csináltattam hozzá, hogy amikor bejött Ragáts megnézni az első felvételt, gratulált: ilyet még nem látott a Magyar Televízióban! Az egész díszlet fából készült, és nem fautánzatból, úgy nézett ki, mint valami öreg professzor televíziós raktára, ahol egy élet cuccai vannak felhalmozva. Kicsit Vitray imázsát meg a negyvenéves televíziós múltját próbáltuk megjeleníteni vele. Nem beszélve a beépített elektronikáról, a számítógépekről. Lényeg, az indulat és az irigység tort ült rajtunk, amelyhez örömmel csatlakoztak a bulvárlapok. Mint a hiénák, úgy boncolgatták naponta a költségvetésünket. Azokban a hetekben-hónapokban minden reggel tényleg gyomorgörccsel ébredtem. Megtörtént, hogy a Petőfi Sándor utcában haladtam, jött velem szembe egy jól öltözött ismeretlen nő, és a foga közül rám sziszegett: Te rohadt, szemét, tolvaj! Én már akkor pár hete olyan idegfeszültségben éltem, hogy gondolkodás nélkül elmartam a nő karját. Ügy éreztem, ott helyben megölöm. Láttam, hogy elsőre nagyon megijedt. Van tíz perce, hogy meghallgasson? A nő gyorsan magához tért, már hetykén válaszolt: Nem kell nekem meghallgatnom, épp elég, amiket olvasok magáról! Bevittem a Taverna presszójába, és pontról pontra végigvettem vele a Hoztam egy milliót táskámban lévő költségvetését. Kiderült, hogy valamelyik környékbeli bankban osztályvezető, tehát ráadásul értette is, amiről beszéltem. Fél órát biztosan együtt töltöttünk, a végén tulajdonképpen békésen váltunk el. Amikor egyedül ballagtam az utcán, eszembe jutott: ha már az újságok nem adnak módot elmagyarázni a dolgot, íme, a nézőket egyenként próbálom levadászni. Hogy végül is a bulvárlapok hadjáratát minek köszönhettem, soha nem derült ki: nyilván az irigység volt az első számú motívum, amit csak élénkített az MTV néhány kurátora, akikről tudni lehetett, jó viszonyt ápol a sajtóval. Nyilván a tudatlanság is belejátszhatott ebbe az egészbe, de volt egy olyan érzésem, hogy az egyik vezető szocialista politikus is mozgatta a szálakat. Ennek előzményei A szólás szabadsága kezdetéig nyúlnak vissza. Az első adások egyikébe, napokkal az adás előtt meghívtuk ezt a bizonyos politikust. Szombatra azonban bejött valami sokkal fontosabb téma, úgyhogy felhívtam, és megpróbáltam lemondani a szereplését. Máskor is történt már ilyen, azt hittem, nem lesz belőle semmi baj. Ő meg kategorikusan közölte, esze ágában sincs nem bejönni, ezért maradt itt Budapesten a hétvégére, mindenkit értesített, hogy nálunk fog szerepelni, készül rá, tehát szó se lehet róla, hogy elmaradjon az interjú. Igazán nagyon sajnálom, próbáltam meggyőzni, de az élet átírta a műsort.

Ő viszont nyilván úgy érezhette, valami titkos okból ki akarjuk hagyni. Ami persze nem volt igaz, hiszen az egész témáit ejtettük Végül annyira nem sikerült jobb belátásra bírni az illetőt, hogy azzal fenyegetett, odajön a stúdióba, az élő adásba, és botrányt csinál. Mivel ettől sem ijedtem meg különösebben, megfenyegetett: Na jó, akkor majd nézd meg magad a következő hónapokban! Amit te kapni fogsz a sajtótól, azt nem teszed zsebre. Beígérte, és lehet, hogy be is váltotta. Mindezt abból gondolom, hogy nemrégiben egy lány, aki az egyik bulvár újságnál dolgozott, elmesélte, akkoriban főszerkesztői utasítás szólt arról, hogy mindennap írjanak rólam valami rosszat. Megkérdezte a főszerkesztőjét vagy a rovatvezetőjét, hogy miért, mire azt a választ kapta, hogy ez a bizonyos szocialista politikus a megrendelő, sőt fizet is azért, ha rólam mindent összehordanak. Az illető nem készpénzben fizetett, hanem reklámmegrendelésekben. Azt persze nem hiszem, hogy valamennyi újságot ő etette kézből, de talán addigra ő is felismerte a magyar sajtó specialitását: elég, ha csak kettőnek-háromnak ad écát, a többi attól kezdve önjáró. Dögszagra gyűl az éji vad... Egy biztos, azt a pár hónapot egyetlen ellenségemnek se kívánom. Minden reggel úgy ébredni, hogy ma mit találnak ki, ma mi vár rád! Miközben tudod, hogy az első szótól az utolsóig minden hazugság, amit írnak. Érdekes, hogy ebben az időben már mögötted volt tíz év televíziózás, és mindig kaptál a képedbe a sajtótól. Miért zavart még mindig ennyire? Azért, mert a becsületembe gázoltak. Ha nem lopsz és nem hazudsz, akkor nem veszed jó néven, ha tolvajnak és hazugnak minősítenek. És korábban legalább a tisztességemet nem kérdőjelezték meg. Az rendben van, ha azt írják, hogy rossz műsort csinálok, arcátlan módon vagyok öntömjénező, és mindennel szembe megyek, ami kulturális érték. Ez mind vélemény, belefér. De azon képtelenség vitatkozni, hogy tisztességes vagy-e vagy sem, lopsz-e vagy nem. Persze az őszinte kritika is telibe talált, csak egészen másként. Amikor Fáy Miklós azt írta A szólás szabadsága első adása után, hogy végem van, minden tartalékomból kifogytam, minden innovációs képességem megszűnt, vagyis gyakorlatilag eltemetett, az is szíven ütött. Tudtam, hogy igaza van, tényleg nagyon rossz volt az az első műsor és még utána is jó néhány. Nem találtuk meg a műsor hangját, gyér volt a tartalmi választék is, és a forma se volt valami eredeti. Érthető módon nagyot akartam dobni, amikor visszatérek a komoly műsorok világába, de a nagy akarásnak tényleg nyögés lett a vége, legalábbis pár hónapig. Azt is tudom, hogy magamat csaptam be, amikor hittem a Kretz által a szerkesztőségbe toborzott harminc-harmincöt éves korosztálynak, mert valami olyasmit reméltem, hogy majd ők megmutatják, milyennek képzelik az új évezred televíziózását. Kíváncsi voltam, mit tud az új generáció. Azt hittem, olyan műsor jön ki a velük való együttműködésből, mint mondjuk, amilyen a Magyar Narancs volt a legjobb korszakában. Azonban mindezek helyett a legrosszabb kliséket mozgósították, csupa elhasznált, lestrapált ötlettel álltak elő. Azóta a különböző online felületeken találkozom velük Bár tele van a hócipőm azzal a fajta újságírással is, amely egyébből sem áll, mint mindig mindenkit leszól, megrágalmaz, hangulatot kelt, és cinikusan minősítget. Márpedig ma ez a divat. Hosszan gondolkodtam, hogy miért van ez így, mire egy nagyon tehetséges, fiatal újságíró-barátom, aki huszonkilenc éves, korosztályának elsőrangú szakembere, a következő megoldást kínálta: mindez azért van így, mert a tudás hiányát pótolni kell valamivel. Azt hiszem, igaza lehet. Cinikusnak lenni roppant egyszerű, nem kell hozzá tudni semmit, meg lehet spórolni az olvasást is, nem kell archívumokat bújni, gondolkodni, és főként nem kell kontrollálni az indulataidat és a gyűlöleteidet. Bátran hagyatkozhatsz a legrosszabb énedre. Ha ezek az újságírók, akkor én, Nagy Lajossal szólva, valami egészen más vagyok.

Még valamit nem értek. Az ember azt gondolja rólad, hogy nagyon sok kapcsolatod van, amelyeket vagy tudatosan építettél, vagy egyszerűen a munkád révén kapcsolatba kerültél emberekkel, és megmaradtak ezek a szálak. Akkor hogyhogy ennyire tehetetlen voltál a sajtóval szemben? Az első két-három évet leszámítva, egész egyszerűen sajnáltam az időt arra, hogy a sajtó által sugallt Friderikusz-képet folyton-folyvást befolyásoljam. És az évek során annyira elcsigázódtam, hogy ma már nem érdekel az egész, meg se rezzenek, ha valami újabb hazugságot olvasok magamról, legfeljebb öt percre rontja el a kedvemet. Tudatosan pedig sohasem építettem kapcsolatokat. Az ismeretségi köröm a huszonöt-harminc évnyi munkából jött össze, de ezt se tartottam fenn soha tudatosan. Eszembe sem jutott, hogy csak azért legyek jóba főszerkesztőkkel vagy véleményformáló újságírókkal, mert egyszer majd ezeknek mind hasznát vehetem. Ismerek persze olyan kollégákat, akik havonta egyszer, hárman-négyen, elmennek együtt ebédelni, és jól megbeszélik, hogy ki milyen taktikát, stratégiát követ, egyrészt a saját, másrészt a másik pozicionálása érdekében. Nem mondom, ott voltam néhányszor én is ezeken az ebédeken, de nemcsak halálosan untam őket, hanem az is ízlésem ellen való volt, hogy mi ott felosztjuk a világot, és eldöntjük, kit hogyan befolyásolunk majd. Minden ilyen manipulációtól mindig távol tartottam magam. Tehát olyan védelmem nem volt a sajtóval szemben, hogy valamelyik laptulajdonos odaszólt volna, és leállítja az ellenem indított hadjáratot. Egyetlenegyszer történt valami ilyesmi, talán ez borzasztott el egy életre. Amikor Fenyő János még élt, és Horváth Ádám nem akarta a Friderikusz Show szerződését meghosszabbítani, Fenyő, mint a VICO, azaz tizennégy lap tulajdonosa, besokallt. Minden főszerkesztőjét berendelte, és kiosztotta a feladatokat: ti a Szomszédokról írtok egy nagyon rossz kritikát, mondta az egyik főszerkesztőnek, ti utánamentek annak, hogy Horváth Ádám milyen szerződést kötött a Szomszédokra az MTV-vel stb. stb. Még hallgatni is rossz volt. Nagyon kérlek, János, ezt hagyd abba! Elég furcsán vette ki magát, hogy fellázadok, miközben engem próbált megvédeni. Máig nem tudom, hogy a hátam mögött mit váltott valóra ebből a lejárató kampányból. Gyűlölöm és megvetem az ilyesmit, akkor is, ha az ellenfeleimről van szó. Szóval azt mondod, haszonelvű kapcsolatokat sosem ápoltál? Nem. Noha a szakmában évek óta az a divat, hogy elviszed vacsorázni az újságírót, beavatod kisebb-nagyobb kulisszatitkokba, és olyan személyes kontaktust alakítasz ki vele, amivel akaratlanul is befolyásolod abban, mit és hogyan fog megírni, elmondani rólad. És akkor még csak pénzt sem kellett felajánlanod vagy különböző utazásokat. Sokan csinálják ezt is: olyan utazásokat ajánlanak fel az újságíróknak, amelyeket ők szponzoroktól szereznek meg. Vagyis lekötelezik a sajtót, amely ezek után csak jót írhat róluk. Sohasem éltem ilyen eszközökkel, valószínűleg valami belső undor okán. Nyilván meg is szívom ezt. És nemcsak én, hanem mindenki, aki jót mer rólam írni. Mint most legutóbb: hallom, Fáy Miklóst, aki jót mert írni a 168 órában a Friderikusz Mostról, amikor a műsor egymás után két díjat is kapott, Havas Henrik jól lebuzizta a kritikust a blogjában. Noha Fáy velem kapcsolatban igencsak messziről indult, azzal a bizonyos kritikával 2003-ban, A szólás szabadságának első adása után. 2008-ban pedig, becsületére legyen mondva, nem a korábbi véleményéhez tartotta magát. De Havasnak ez sok volt. Mindegy. A tény az, hogy a sajtó hatvan-hetven százaléka tényleg nagyon ellenséges velem. Ha csak a legutóbbi műsorunkat, a Friderikusz Mostot vesszük: talán ez esetben nem nagyon lehet vitatkozni szakmai kérdésekről. Nem lehet azt mondani, hogy nem volt elég alapos,

tárgyszerű, hogy nem volt mögötte iszonyatos felkészültség, hogy a témaválasztásában nem követte abszolút érzékenyen a magyar közélet árnyalatnyi változásait is, hogy lebonyolításában, képi megjelenítésében nem volt igényes. És mivel mindezeket nem mondhatták, kitalálták, hogy csak az öregek kíváncsiak rá. Ezt is természetesen úgy, hogy soha nem néztek utána alaposabban, beérték azzal, amit az AGB a nézettségről mond. Noha az AGB szakemberei maguk is elismerik, hogy a kis kábeltelevíziókról egyelőre nem tudnak precíz nézettségi adatokat szolgáltatni, egyszerűen azért, mert a mintavételüket nem eszerint alakították ki, hiszen ők a nagy televíziókra szakosodtak. Talán mostanában fog változni a helyzet. De ezen nem lehet vitatkozni, mert ez statisztikai módszertan: másként kell nézettséget mérni egy kisebb hatókörű televízió esetében, mint egy országos csatornánál. Az persze nem zavar, ha a nézők erre nem kíváncsiak, az a baj, ha az újságírók sem, viszont az Index és társaik nem egyszer leírták a műsort, és kötve hiszem, hogy ezekről a nem lebecsülhető körülményekről ne tudnának Én viszont kíváncsi voltam a valóságos nézettségünkre, és kétmillió forintért megrendeltem a Mediánnál egy vizsgálatot: kis televízióra szabott, speciális méréssel tényleg nézzük meg, hogy a Friderikusz Most hasznos, haszontalan, kell vagy nem kell a nézőknek. Egy nézettségre hivatkozó újságírónak persze azt is tudnia kellene, amit a kutatásvezető a Mediánnál nekem elmondott, hogy naponta jelentkező adásnál nem szabad a napi nézőszámból kiindulni, hiszen olyan ember nincs, aki minden este ott ül a tévé előtt. Állandó nézőnek az számít, aki legalább heti két adás erejéig odakapcsol egy napi műsorra. A Friderikusz Most esetében eszerint az állandó nézők száma négyszáz- és nyolcszázezer között változott. Noha az ATV-n ment, ahol a műsorrend és a műsorok színvonala igen hullámzó, és nincs tudatos nézőépítés este hattól tizenegyig. Amikor még este 9-kor kezdődött a műsorunk, hosszú hónapokig valami filmismétlés ment előttünk, vagyis nemritkán 0,1 százalékról kellett indítanunk a műsor nézettségét. Ha a Friderikusz Mostot mondjuk, az MTV egyes csatornája sugározza, állítom, stabilan lett volna esténként öt-hatszázezer nézőnk. De ezt csak a nézettséggel érvelő, pontosabban a műsort a nézettség alapján lecikiző újságíróknak mondom. Mert egy műsor, különösen egy közéleti műsor szakmai értékét nem a nézőszám határozza meg. Egy szórakoztató műsor a nagyközönségnek szól, ott a nézőszám is fontos. De egy közéleti, ennyire aktívan politizáló műsor mindig csak egy rétegnek szól. Micsoda szégyen, hogy az ezzel foglalkozó újságírók ezt sem tudják, vagy ha tudják, szándékosan elhallgatják, hiszen az indulataik vezérlik őket, és egyetlen céljuk a hangulatkeltés. A Hollywood Reportban, amely a televíziós nézettségi statisztikákat közzéteszi, mindig háromfajta táblázatot találsz: az egyikben csak a filmek és az egyéb fikciós műfajok heti nézettségét vetik egybe, a másikban csak a riportés interjú-műsorokét, a harmadikban pedig a sport- és szórakoztatóprogramokét. Mert ők pontosan tudják, hogy a 60 minutes-t nem lehet összevetni a Jay Leno esti show-jával. Nálunk ezt nem tudják, vagy nem is akarják tudni, és megtehetik, hiszen maga az AGB sem tesz különbséget a műsorfajták közt, ami természetesen szakmai nonszensz. Hogy arról már ne is beszéljek, mikor látod, hogy Baló bármelyik műsorát vagy Az Estét hasonlóan megbírálnák vagy kritika tárgyává tennék nézettségi szempontból. Baló például amikor a Hetet csinálta, volt hogy összesen százötven-kétszáz ezer nézővel számolhatott. De valamiért egyszer sem olvastam az Indexen vagy bármelyik újságban, hogy csúfosan megbukott. Érted te ezt a „különleges” elbánást, ami csak nekem szól? A nézők korosztályi összetételéről mit mondott a Medián? Mert a Friderikusz Most két és fél éve alatt mindig ez volt a lekicsinylés alapja, hogy a műsort csak nyugdíjasok nézik. Ez a „csak” mindig ott volt, mintha a nyugdíjasok nem lennének emberek. Megteheti persze egy újságíró, hogy a reklámozók szemszögéből beszél, mert ha jól tudom,

reklámszempontból a nyugdíjasok csekély vásárlóerőt képviselnek, tehát érdektelenek. De miért tekinti fél- vagy negyedértékű állampolgárnak és sötétagyú kádárista csökevénynek az index.hu újságírója a 79 éves Heller Ágnest vagy a 66 éves Békési Lászlót? Azért, mert a cikkíró tárgyi tudása csekély, és mint mondtam, a tudás hiányát indulataival helyettesíti. Ráadásul a cinizmusa és a felkészületlensége csőlátásúvá teszi. Más kérdés, hogy miért írhatnak ma ilyen emberek újságot. Egyáltalán, újságírás-e, amit ezek az emberek művelnek? Amit a Medián mondott, az nagyon érdekes. A kérdőívük a megkérdezettek számára felsorolta a piacon lévő összes fontos politikai műsort, Az estétől a Napkeltéig, összehasonlíttatta őket, és a Friderikusz Most volt az a műsor, amely a piacot befolyásoló, tehát a fogyasztást orientáló úgynevezett vezetői rétegben a legütőképesebbnek bizonyult. A döntéshozók – politikusok, vezető üzletemberek, bankárok – ezt a műsort értékelték a legtöbbre, ebben a körben nagyon magas volt a nézettségünk. A műsorral az volt az ATV alapproblémája, hogy nagyon drága egy kis tévé számára. Ha így van, ahogy a Medián mondja, miért nem lehetett ezt a pénzügyi lyukat reklámokból betömni? Ami azt illeti, a műsorunk eléggé tele volt reklámokkal. Hogy milyen áron értékesítette az ATV ezeket, nem tudom. Annak idején engem azzal az ígérettel csábított Németh Sándor az ATV-hez, hogy 2006-tól szeretné tudatosan átalakítani a tévécsatorna imázsát és felépíteni a programját. Ha jól emlékszem, még arról is szó volt, hogy ez a televízió egy olyan kereskedelmi keretek közt működő közszolgálati tévé lesz, amely pótolja azt az űrt, amelyet az MTV jó tíz éve képtelen betölteni. Vittem is az ATV-hez rengeteg műsorötletet – a dán, a holland, a luxemburgi televízióktól, ezek a kis országok nagyon újszerű közszolgálati műsorokkal kísérleteznek –, ám a program nem épült, megmaradt a televízió, nem tudok jobb szót rá, díszesen csomagolt sufnitévének. Küllemében tehát már igényesebb, sőt egyre igényesebb, de hogy tartalmilag is színvonalasabb legyen, ahhoz minden évben bele kellett volna tenni egymásfél milliárd forintot. És három-négy év múltán ez sokszorosan megtérült volna, hiszen jó műsorokkal rendkívüli mértékben meg lehet növelni a nézőszámot. Ráadásul a piaci környezet évek óta kedvez az ATV-nek, hiszen a szó klasszikus értelmében vett értékes közszolgálati televízióból nagyon kevés van Magyarországon. Mondhatnám, csak egy, a Duna TV, de az se nagyon korszerű. Az ATV műsora kábelen a lakosság hetven-hetvennégy százalékához eljut, ami öt-hat millió embert jelent. Igazi műsorok híján viszont az ATV nem volt képes átlépni azt a határt, amelyen túl már az országos adók potenciális versenytársa lehetett volna. A Viasat 3-nak ez inkább sikerült. Náluk folyamatos az innováció, beleteszik a szükséges pénzt, és nézd meg, a Viasat 3 jó néhányszor eléri, sőt meghaladja a Magyar Televízió nézettségét. Ezt Németh Sándorék vagy nem értették, vagy nem érdekelte őket. Mondjuk, azt megértem, hogy személy szerint őt ez az egész különösebben nem hozta lázba, hiszen nem szakember, és tulajdonképpen csak azért kell neki ez a televízió, hogy a gyülekezetének vasárnaponként stabil tévés fóruma legyen. Ennél fogva szerintem nem akart többet a televíziójától, és a mai napig sem akar, mint hogy a bevételi és a kiadási oldal egyensúlyban maradjon. És a nagy pénz majd ott jön be, hogy megvette X százmillióért, beruházott egy-másfél milliárdot, és egyszer eladja talán hat-hét milliárdért. Közben folyamatosan szedi be a százmilliós nagyságrendű kábelszolgáltatói díjat, abból jócskán előállítja a műsorokat, sőt marad is, valamennyi bejön a reklámokból is, tehát ez már akkora

nyereség, amiért megéri nem fejleszteni, hanem csak alapszinten működtetni a televíziót. Nem éppen korszerű üzletpolitika ez, de így is lehet. Akkor miért kérte tőled, hogy segíts felépíteni a tévét? Nyilván kezdetben anyagilag még nem állt stabil lábakon, aztán idővel rájött, hogy azt a pénzt, amit ehhez be kellett volna tennie, másutt kevesebb kockázattal tudja fialtatni. Nem tudom, mi zajlott a háttérben. Mindenesetre, amikor odakerültem, első évben még programmenedzseri státusom is volt, havi ötszázezer forintért. Az volt a dolgom, hogy folyamatosan találjak ki új műsorokat. Én, mint szorgalmas diák, már áprilisban leültem a programigazgatóval, Vadas Misivel, és elővezettem neki huszonöt-huszonhat műsorötletet. Egyik jobb volt, mint a másik. Végül is ezek közül az igazgatóságot képviselő Rózsa Pisti kiválasztott ötöt. Mindegyikről szabályos szinopszist készítettem, realizálási tervvel, költségvetéssel, a várható nézettség elemzésével. Mondanom se kell, ezeket a műsorokat nem magamra találtam ki! Én csak amolyan ötletadóként szerepeltem, az ATV-nek kellett találnia hozzájuk produkciós irodákat, amelyek majd gyártják őket: én meghatározom a paramétereket, ott vagyok az első két adás felvételénél, és onnantól önjáróak. Anyagi érdekeltségem sem volt a dologban, túl az ötszázezer forinton, amelyért, úgy gondoltam, illik teljesíteni. 2006. május elején tehát ott volt a tervezet az igazgatóság asztalán. Két hónapig nem is reagáltak rá. Én meg folyamatosan írogattam a sürgető-érdeklődő leveleket. Tudod, milyen vagyok, ha minden héten ott a beírás: „Levél Rózsának!”, a levél ment. De válasz csak nem érkezett, még júliusban sem. Aztán július végén, éppen egy nappal azután hogy befejeztük az évadot, kapok egy sms-t Istvántól: Kedves Sándor, nagyon jók a műsorötletek, de pénz hiányában nem tudjuk elindítani őket szeptembertől, januártól viszont feltétlenül visszatérünk rá. Semmi probléma, beírtam a naptáramba novemberhez, hogy akkor el tudjuk kezdeni az előkészületeket. November 5-étől újra elindult a szőnyegbombázás. Heti egy levél vagy telefon: Pisti, ahhoz, hogy elinduljuk januárban, el kell kezdeni foglalkozni a műsorokkal. Eltelik a november, a december első fele, én már türelmetlenkedem, mert mindjárt itt a karácsony, és ha addig nem készülünk elő, utána már nem történik semmi. Hát, Sándor, sajnos most sem tudjuk elindítani, mert nincsen rá pénz, áll elő egyszer csak Pisti, de nézzük meg újra az egészet április körül. Jó, beírtam a naptáramba a február elejét. Nem húzom hosszan, soha nem lett semmi egyik ötletemből sem. Bejelentettem, hogy a továbbiakban nem is kérem az ezért kapott fizetést. Sajnos, később kellett rájönnöm, az ATV nem így működik. Ha valahonnan le tudtak akasztani valamennyi pénzt – politikai vagy üzleti kapcsolataik révén, esetleg minisztériumi pályázatok nyomán –, akkor annak legalábbis egy részéből, teljesen esetleges módon létrejöhetett egy műsor. Az ATV-t nem a tudatosság, hanem az esetlegesség tartja egyben.

Ez gyakorlat a rádióknál meg a televízióknál? Hogy ilyen pénzekből élnek? Amennyire én látom, igen. Különböző minisztériumok időnként kiírnak pályázatokat műsorkészítők számára. Sokszor még úgy is tűnhet, hogy valóban van ésszerű magyarázat arra, hogy miért fontosak a megpályázható témák, de szerintem ilyenkor nagy százalékban a holdudvart veszik meg.

Én is egyszer majdnem belekeveredtem ilyesmibe. Évekkel ezelőtt felhívott a Munkaügyi Minisztérium sajtósa, akivel jól ismertük egymást a Magyar Rádióból, hogy indul egy pályázat: munkaerőhiány, munkanélküliség, ilyesmi. Szerinte A szólás szabadságában lehetne egy sorozatot indítani, garantálja, a műsor kapna rá pár milliót. Nem egészen értettem, hogyan integrálódik ez majd a Magyar Televízióba, hiszen én nem pályázhatok az MTV nevében, mert akkor már nem is mi gyártottuk A szólás szabadságát. Hosszan értetlenkedtem például azon, hogy számolunk majd el. Nem kell elszámolni, mondta, csinálsz egy tízrészes sorozatot – ezek persze csak formális beszélgetések lesznek a miniszterrel meg néhány munkaügyi központ vezetőjével stb. –, és kész. De hát ez a téma nem is érdekel engem! Próbáltam kibújni. Jaj, mit kell ebből ügyet csinálni, hat-hét percen át csak tudsz kérdezni arról is, ami nem érdekel! Tétován bár, de beadtam a pályázatot, sok más televízióhoz, televíziós műsorkészítőhöz, főszerkesztőhöz hasonlóan, és egyszer csak, emlékszem, az újságban láttam, hogy én is nyertem tizenvalahány milliót. De ahogy szétnéztem, hogy kikkel kerültem egy klubba, megrettentem. Itt tényleg a holdudvar megvételéről volt szó, úgyhogy azonnal írtam egy levelet, melyben bejelentettem, mégse kérem a pénzt, elállók a pályázattól. Felhívott a sajtós, és kérdőre vont: Te normális vagy? De akkor már meggyőzhetetlen voltam. Soha többet szóba se jött, hogy megpályázzak ilyen pénzt. Igaz, nem is kértek rá. Na de várjál! Most hallottam, hogy Mészáros Tamás, a publicista egy magánvacsorán azt mondta, a Friderikusz Mostot nyolcvan százalékban személyesen Gyurcsány Ferenc finanszírozta. Ez állítólag úgy jött elő, hogy micsoda botorság az MSZP-től, hogy a jobboldali televíziók erdejében húsz év alatt nem sikerült neki nem egy baloldali, hanem egy valóban szakmai szempontok szerint működő, színvonalas televíziót összehozni. Erre mondta azt Mészáros Tamás, hogy tévedés, Gyurcsány megcsinálta a maga személyes televíziós műsorát, a Friderikusz Mostot. Te tudsz erről, hogy a műsort a miniszterelnök finanszírozta volna? Ezek szerint pár napja hiába hívtam fel Mészárost, nem száll le rólam! Majd ezt a történetet is elmesélem, mert szintén tanulságos. De ami Gyurcsányt illeti, azt hiszem, az a megoldás, hogy összehozom Mészárost a miniszterelnökkel, ha még nem ismernék egymást, és akkor olvassa a fejére, mint férfi a férfinak, hogy szégyenletes módon ő finanszírozta a műsorunkat. De ha Gyurcsány finanszírozta a műsort, biztos, hogy nem az én zsebemen keresztül tette, mert azzal a pénzzel akkor nekem is találkozni kellett volna! Már azt se nagyon hiszem el, hogy a miniszterelnök tudtomon kívül az ATV-n keresztül finanszírozta a műsort, hiszen akkor meg kéne tudni magyarázni, miért is szüntette meg a finanszírozást. Itt erősen hibádzik a nagyszerű publicista logikája, hiszen ahogy elnézem a helyzetet, Gyurcsánynak egyre inkább érdekében állna, hogy most is menjen a műsorunk. Márpedig szeptember óta nem megy. Komolyra fordítva, tényleg megáll az eszem! Felnőtt ember és újságíró létére hogy nem szégyell valaki bokaszintű, rosszindulatú rémhírterjesztésekkel foglalkozni, és rágalmazni fűt-fát? Hagyjuk az egészet, mert még képes leszek újra felhívni ezt az embert! Ami pedig az ATV és a mi pénzügyi viszonyunkat illeti, a dolgok mindig rendben mentek, a meghatározott időben leadtuk a számlát, és ők pontosan fizettek. Ugyan sokszor hallottam vissza, hogy azt mondogatják a többieknek, az én műsorom viszi el az ő pénzüket, ezért késnek bizonyos kifizetésekkel, de ez egyrészt nem volt igaz, másrészt nem én akartam odamenni, hanem ők hívtak. A műsor ára pedig nem volt meglepetés, első perctől annyi volt, amennyi. Egyebekben a legnagyobb békés egymás mellett élésben telt ez a két és fél év, talán csak egy-két konfliktusunk adódott, sőt ha valamit hiányolok, hogy egyáltalán nem törődtek a műsorunkkal. Nem

hanyagságból, hanem mert valószínűleg az ilyen szintű közéleti elemzés egyszerűen kívül esett az érdeklődési körükön. Becsületére legyen mondva Németh Sándornak, a műsorkészítés minden fázisától távol tartotta magát. Olykor egy-egy adás után felhívott, de még arra is ügyelt, hogy ha volt véleménye egyik-másik témánkról, ne másnap ossza meg velem, hanem pár nappal az adást követően. Soha semmiféle erőszakot vagy kényszert nem alkalmazott, instrukciót nem adott. Beszélgettünk egy-egy műsorról, de nem úgy, mint tulajdonos és műsorkészítő, hanem mint két, a közélet iránt érdeklődő ember. Ezt a távolságtartó magatartást sokra értékeltem. Azonban volt egy ügy, amelyet nem könnyen nyeltem le. Idén márciusban történt. A munkarendem az volt, hogy minden héten két nap az ATV-ben voltam tizenhat órát, délelőtt tíz és hajnali kettő-három között, a többi napon meg otthonról szerveztem a következő heti műsorok témáit és vendégeit. És miközben itt vagyok Budapesten, miközben azon a bizonyos héten is szerdán szokás szerint bent voltam a székházban, csütörtök este azt látom az ATV híradójában, hogy beolvasnak egy helyreigazító közleményt: A Happy End Kft. egykori tulajdonosa helyreigazítja a Friderikusz Sándor keddi műsorában elhangzottakat. Mi a fene?! A keddi műsor egyébként azzal a hírrel foglalkozott, amelyet a Heti Világgazdaság tett közzé, hogy pontosan 925 millió forintot bukott az államkassza Wermer András és Káel Csaba, az Orbán-kormány két PR-szakembere által alapított, állami megrendeléseiről elhíresült Happy End Kft. felszámolásán, amely akkoriban zárult le. Ehhez a hírhez mi összeállítottuk a Happy End Kft. történetét, kizárólag újságcikkek és hivatalos dokumentumok alapján, egyetlen szó kommentár nélkül. Az összefoglaló filmet levetítettük, majd a stúdióban Bauer Tamás közgazdásszal és Tóth Mihály büntetőjogásszal beszélgettem a történet tanulságairól. Úgy gondoltam, nagyon is van mit megbeszélni azon, miként fordulhat elő, hogy mindenki szó nélkül tudomásul veszi, az államkincstár bukott közel egymilliárdot, miközben a felelősök mind a mai napig élnek és virágoznak a magyar gazdasági és politikai életben. Ezt a műsort gondolta helyreigazítani Wermer András, nem tudom, hány pontban. Helyreigazítást kérni persze lehet. Sőt, a kérésnek is eleget lehet tenni. De az nem fordulhat elő egy magára valamit is adó televízióban, hogy ilyen esetben nem szerződésszerűen járnak el. Ugyanis a szerződésünkben az állt, hogy mindenért én felelek, beleértve a jogkövetkezményeket is. Nem az ATV! Én! Minden jogi és erkölcsi kifogás, amely a műsort éri, engem sújt. Magyarán, ha beperelnek, és vesztek, nekem kell fizetnem, és ha a Happy End Kft. helyreigazítást kér, azt bizony nekem kell továbbítani, és egyedül nekem van jogom eldönteni, hogy helyreigazítok, vagy vállalom az esetleges pert. De valamiért ezt a helyreigazítási kérelmet Rózsa Pisti nem továbbította nekem, még csak fel sem hívott, hogy van egy ilyen megkeresés, hanem átadta a híradósoknak, tegyék ők rendbe a dolgot. Utána ezt azzal magyarázta, hogy Wermer András azonnali helyreigazítást kért, különben ötmillió forintra perelte volna a televíziót. De Pisti, mondtam neki, amit egyébként ő maga is tudott, te nem vagy az anyukám és az apukám! Bízd rám! Sok ötmillió forintom van, hogy a Wermer András-féléket, ha úgy ítéli meg a bíróság, kifizessem. Egyébként is, kár ezen vitatkozni, hiszen ha a szerződésben félreérthetetlenül az áll, hogy ez az én dolgom, akkor semmiképp se a te dolgod. Nem az van emögött, kérdeztem gyanakodva, hogy ti a jobboldal számára gesztust akartok tenni? Hogy úgy gondoljátok, jobb jóban lenni velük, bármit kérnek is? Wermerről akkor már az hírlett, hogy újra a Fidesz körül legyeskedik, jobb tehát a békesség. Tudjuk, hogy hogy tartja sakkban a Fidesz a teljes magyar nyilvánosságot, a teljes sajtót! Lélektani erőszakot alkalmaz mindenkivel szemben, aki és ami nem tetszik neki: Vagy behódolsz, vagy nagyon megkeserülöd! Kicsinálunk a nyilvánosságban, feljelentünk az ORTT-nél, nem megyünk be a műsorodba, beperlünk a bíróságon, és addig csavargatjuk a jogot, amíg pervesztes nem leszel, aztán fizethetsz.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy valószínűleg igazam lehetett, mint az, hogy az ATV egyszer csak látványosan elkezdett barátkozni a Fidesszel. Nyilván abból a megfontolásból, hogy nem lehet tudni, Gyurcsánynak hány napja van hátra. Mit ad Isten, Orbán Viktor a népszavazást megelőző vasárnap, mint ötgyerekes, példamutató családapa, ott ült az ATV egyik szórakoztató műsorában, ahová, mint később kiderült, Gyurcsányt is meghívták, de Gyurcsány nem ment el. Naná, Gyurcsánynak van ízlése, a népszavazás előtt egy héttel nem megy el a négy gyerekével demonstrálni. Aztán a vizitdíj-megsemmisítő népszavazást követő reggel kinek adja Orbán Viktor az első interjúját? Természetesen az ATV reggeli műsorának! És aztán, mert ilyen a véletlen, május elsején az MTI fotósa lefényképezi Orbán Viktort Rózsa István társaságában, amint nagy egyetértésben majálisoznak a Tabánban! Ha eddig nem is értettem volna a dolgot – nem így volt! –, ezekből a tényekből és fényképekből azonnal megértettem, miért kellett Wermer András helyreigazítását azon nyomban lehozni. Megpróbálok objektív, elfogulatlan, tárgyilagos és kiegyensúlyozott lenni, hátha egyszer az életben sikerül. Azt mondom tehát, hogy neked az a dolgod, hogy olyan műsorokat csinálj, amelyek a te meggyőződésednek, valóságismeretednek, igazságérzetednek megfelelnek. Rózsa Istvánnak meg az a dolga, hogy megpróbálja életben tartani a televízióját a mai torz gazdasági és politikai viszonyok közt is, még akkor is, ha ezért olykor, minden bizonnyal, gusztustalan és elvtelen árat kell fizetni. Erre én meg azt mondom, hogy mindenki számára adott minden lehetőség, és ki-ki kiválaszthatja az alkatának és jellemének leginkább megfelelőt. Lehet, hogy egy televízió érdekében így kell eljárni, de akkor ezt az elején tisztázni illik, és a szerződést is e szerint kell megkötni: mindenért én vagyok a felelős, kivéve, amikor a tévé vezetősége másként dönt. Ez tiszta beszéd, és akkor nekem is van választásom, mert én az ilyen szerződést nem írom alá. Mindenesetre márciusban kaptam egy mélyütést Rózsától, illetve az ATV vezetésétől, nem számítottam rá, hogy így eladnak egy pillanat alatt. És ehhez jött április környékén az, hogy kezdtem úgy érezni, nagyon elfáradtam. Nagyon sok volt ez a két és féléves, iszonyatos mennyiségű munka egyhuzamban, miközben semmi másra nem jutott időm, önmagamra se. Elhíztam, megromlott a látásom, egyre fáradtabb voltam, egyre kedvetlenebbül dolgoztam. És miután engem semmi más kényszer nem szorít rá a munkára, csak a saját belső igényem és meggyőződésem, ezért ha valamiről úgy érzem, hogy már nincs kedvem hozzá, gyorsan abbahagyom. Be is jelentettem valamikor áprilisban vagy május elején Németh Sándornak és Rózsának, hogy nem akarom folytatni, és úgy vettem észre, ezt nagy megkönnyebbüléssel vették tudomásul. Németh Sándornak még csak egy „miért” sem hagyta el a száját. Meghallgatta az indokaimat, és azt mondta, meg tud érteni. Aztán az elnök-vezérigazgató azzal vált el tőlem, hogy az egyéves pihenő után jövőre ismét beszéljünk. Gondoltam, jó. Egy biztos, hogy ilyen munkakörülményeket nehezen fogunk még egyszer találni. Ez így van. Az ATV fantasztikus körülményeket teremtett a munkához. Korábban jártam például a BBC Newsnight című műsorának a szerkesztőségében, és állítom, ők ott, Londonban mind a tíz ujjukat megnyalták volna, ha ilyen körülmények közt dolgozhatnak. Minden alánk volt téve, maga a technika, olyan kétszáz négyzetméteres szerkesztőségi szoba, amely ideális műhelyként működhetett, külön főszerkesztői és vezető szerkesztői szobákkal, négy saját vágóhelyiséggel, tehát nagyon kulturált körülmények közt lehetett egyben tartani ezt az alkotóközösséget, amellyé igazából az utolsó egy évben vált a Friderikusz Most stábja. A végén

már ott tartottunk, hogy a vágók maguk jöttek az ötleteikkel, ők hogyan készítenék el a filmeket, a headline-ba milyen grafikai elemeket tennének, és bár nem dolguk, sokszor maguk állították össze a headline-t úgy, hogy néha egyenesen a CNN-ben éreztem magam. Olyan headline-jaink, tehát felvezető képsoraink voltak, hogy azóta se ért egyetlen műsor se ezek közelébe. Szerintem nem is törekszenek rá. Az ugyanis munka. Nem is kevés! Egy nagyjából egyperces headline-t hat-tíz óra között készítettek el a kollégáim. És nem azért, mert lusták voltak, nem azért, mert tehetségtelenek, hanem mert ilyen minőségű munkához ennyi idő kell. Nagyon jó társaság jött össze! Mindig azt sajnálom a legjobban egyébként, hogy fölépül egy ilyen ütőképes csapat, és egyszer csak szélnek kell eresztenem őket. És aztán, amikor új műsorba kezdek, új embereket toborzok. De hát, innen szép győzni!

TIZENEGYEDIK FEJEZET Nem alkuszom! Mit lehet tenni a bulvársajtó ellen? Amikor nem egyszerűen kígyót-békát kiabálnak rád, hanem leírnak rólad egy sor hamis adatot, hamis tényt. Egyelőre ebben az országban a jog nem siet azok segítségére, akik védtelenek az ilyen szituációkkal szemben. Nemrégen például azt írta rólam az egyik bulvárújság, hogy évente száznegyvenmillió forintot keresek, és ezzel messze én vezetem a televíziós műsorkészítők fizetési listáját. Megkérdeztem a pénzügyi vezetőmet, elképzelhető-e ez, ugyanis én nem fizetést kapok – azt is kapok, természetesen hanem egyéb jövedelmeim is vannak, mint arról már beszéltünk: osztalékok a részvények után satöbbi. Kollégám teljesen el volt képedve. De a cikkben természetesen egy szó sem esik arról, hogy honnan, milyen forrásból veszik az adatokat. Hangulatot mindenesetre lehet kelteni vele, és nekik ennyi elég. Védtelen vagy, mert elmehetsz ugyan a bíróságra, és nekik kell bizonyítaniuk, hogy nem valótlanul állították azt, amit leírtak, de közben folyamatosan az ügy részleteivel fogják traktálni az olvasóikat, gyakran ott leszel a címlapjukon pejoratív szövegkörnyezetben, és bár a végén kiderül, hogy nem száznegyvenmillió az éves kereseted, csak jóval kevesebb, de addigra már a hangulatot felkorbácsolták. Sajnos ma az a szomorú helyzet Magyarországon, hogy tele a piac olyan lapokkal és újságcikkekkel, amelyek színtiszta hazugságokat terjesztenek, akár velem kapcsolatban, akár másokról. És nem tudsz védekezni! Legfeljebb csak úgy, hogy el se olvasod ezeket az újságokat, amiket magunk közt egyébként csak takonylapoknak nevezünk. Ha bármelyik ilyen újságtól felhívnak, már a bemutatkozás közben megköszönöm az érdeklődést, és azonnal lenyomom a gombot. Az a biztos, ha egyetlen értékelhető mondat se hagyja el a szádat, különben azt forgatják ki kedvük szerint. Pár hete ebéd közben telefonál egy nő egy magazintól, mézes-mázos hangon: Ne haragudjon, Sándor, zavarom? Hát, ha már így rá tetszett kérdezni, bizony zavar, ebédelek, mondtam ugyanolyan mézes-mázos hangon. Ő azonban zavartalanul folytatta: Fiala János valamelyik kis televízióban beszélt a kollégáiról, így önről is, és csak az iránt érdeklődnék, hogy mit szól hozzá. Engedelmével, így én, kimaradnék az ügyből, mert nem láttam egyetlen percet sem az említett televízió egyetlen műsorából sem. Tizenöt másodpercig se tartott a párbeszédünk. És, mint mondtam, nem olvasom ezeket a lapokat, de a következő héten egy fogorvosi rendelőben várakoztam, az asztalon ott volt ez a magazin, benne a fotómmal, kíváncsiságból fellapoztam. A cikkből kiderült, Fialának senkiről nem volt hízelgő véleménye a szaktársai közül, se Havasról, se Freiről, az én reakciómat pedig a következőképpen interpretálja a szerző: „Csókoltatok mindenkit abból a magasságból, ahol élek.” így, idézőjelben, mintha csak szó szerint idézne. Na hát, ha valamiről, erről szó sem volt, ilyen mondat el se hagyta a számat. Mit lehet ilyenkor csinálni? Nekem nincs bizonyítékom rá, hogy mi hangzott el, igaz, neki sincs. Egy állítás áll szemben egy másik állítással. Ugyan a bíróságon annak kell bizonyítania, aki állít valamit, de milyen elégtételt kérhetsz ezért? Legfeljebb megítélik, hogy ez a mondat nem hangzott el, de mert kimutatható károd nem származott, a magyar bíróság nem fog megítélni

kártérítést. Viszont neked elment egy csomó időd, fizethetted az ügyvédeket, az újságíró röhög a markába, a lap bevételez sokmilliót, és minden ugyanúgy megy tovább, mintha nem történt volna semmi. Meg hát az is eszembe jut egy-egy ilyen eset láttán: Tényleg le kell menni a bokaszint alá? Ott vívjam meg hetvenes IQ alatti lapokkal és újságírókkal a csatámat? Egyszerűbb, ha nem is olvasom őket. Baromira nem érdekel ez a világ. Nem érdekel se Liptai Claudia sokadik fogyókúra-kísérlete, se Kiszel Tünde legújabb autogramszerzési akciója, szóval senki nem érdekel ezek közül a felfújt léggömbök közül. Hál’ Istennek, az életben sincs sok közünk egymáshoz, és ez így van rendjén. De hogy hogy működik nálunk a sajtó, arra szép példát szolgáltatott a minap a Helyi Théma című lap, amely kerületi újságnak álcázza magát, miközben a jobboldal előretolt bástyája. A nyáron innen hívott fel egy hölgy, éppen Spanyolországban tartózkodtam, és azért maradtam a vonalban egy mondatnál tovább, mert a nő úgy beszélt, mintha száz éve ismernénk egymást. Mind a hanghordozásával, mind az első mondatokkal próbálta behízelegni magát, nehogy rögtön rácsapjam a telefont. A Helyi Thémát se olvasom, bár néhány házban, ahol megfordulok, szoktam vele találkozni, amint ott áll halmokban a lépcsőházban, és csak ritkán tudja elkerülni végső sorsát, a kukát. Őszintén remélem, nem a kukát, hanem a szelektív hulladékgyűjtőt! Jó, jó, ezért majd reklámpénzt kérünk a zöldektől! Szóval a telefonban azt mondja ez az álcázott újságírónő: Jaj, de jó, Sándor – így „Sándor” –, hogy elértem. Már akinek, mondom, nekem például nem. Épp egy szerpentinen vezettem a hegyek közt. Rögtön a közepébe vágott: Mi a Helyi Thémában foglalkoznánk a tévéelnök-választással. Már itt ki kellett igazítanom: Hat éve nem érint a probléma, szokjanak már le rólam, hiszen 2002 óta egyetlenegyszer sem pályáztam tévéelnöknek! De a nő nem hagyja magát: Állítólag ön mégiscsak visszakészül a Magyar Televízióba. Nem készülök vissza sehová, mondtam, erről senki élő emberrel nem is beszéltem. Vezetnék tovább, ha nem veszi rossz néven. Beletörődötten tette le a kagylót. Mire hazaérkeztem, látom a sajtófigyelőben, hogy mégis megjelent a hír a Helyi Thémában, sőt valamelyik internetes újság már át is vette. A következőképpen: Utolértük Friderikusz Sándort, aki nem is cáfolta, de nem is erősítette meg, hogy visszamegy a közszolgálati televízióba. Majd nem átallotta hozzátenni: Információink szerint a dolog már le van pacsizva Friderikusz és Szinetár Miklós között, aki akkor az elnökaspiránsok közt volt. Egy szó sem igaz az egészből! Részint tudja ezt az újságíró is, mert amiről a telefonban beszélt, azt cáfoltam, részint szóba se hozta Szinetárt, mégis alattomos módon belekeveri őt. De tényleg mit csináljon az ember ilyen helyzetben? Annyi energiát kéne beleölni abba, hogy soha meg nem történt dolgokat cáfoljak, hogy már bele se kezdek. És szerintem ezzel élnek vissza ezek a senkik! És megértem, hogy százból kilencvennyolcán bele se kezdenek a pereskedésbe, nem lustaságból, hanem mert végeláthatatlan és bizonytalan kimenetelű harcot kell vívni, amíg esetleg az ember móresre taníthatja őket. A végén, legjobb esetben legfeljebb oda jutunk, hogy ez így valóban nem hangzott el. Legjobb esetben és legfeljebb! Ha pedig százból kilencvennyolc ember bele se kezd, mert így gondolkodik, ahogy én, vagyis legfeljebb kettő megy el a bíróságra, abból jó esetben nyer az egyik. Ugyanis ma a magyar igazságszolgáltatás többnyire a tisztességtelenül eljáró lapokat és újságírókat védi, és ha szabályt erősítő kivételként egyszer-egyszer mégis győz az igazság, annak sincs különösebb konzekvenciája, mert nálunk még nincs több tíz- vagy százmilliós kártérítés, ami tényleg megfontolásra késztetné őket.

Nem beszélve a politikai haszonról. Ha elterjed, hogy a még meg sem választott, csak jelölt tévéelnökkel te már titokban megbeszélted, hogy visszamész a közszolgálatiba, téged biztosan nem fog visszahívni akkor sem, ha véletlenül megválasztanák, hiszen nem vállalja az újabb botránycikkeket arról, hogy már jelöltként megbundázott valamit. Igen, annyit el lehet érni az ilyen újságcikkekkel, hogy minimum az érintettek tudatalattijába befészkeli magát az óvatosság és távolságtartás, attól, akivel hírbe hozták az illetőt. Hogy konkrétan is mondjam: Szinetár Miklós a Friderikusz Most időszakában, de már korábban is, amikor A szólás szabadságát csináltam, három-négy havonta fel-felhívott, hogy megossza velem, milyen nagyra értékeli a műsort, vagyis, hogy szakmailag respektál bennünket. Ha respektál, logikus, hogy esetleg műsorkészítőként is számítana rám azután, hogy elnökké választják. Ehhez persze én is kellenék, de ez most mellékes kérdés. Azonban természetes reakció, hogy a gyanúsítgatás miatt megriad, és esetleg el sem jut odáig, hogy megkeressen, mert nem vállalja azt a látszatot, amit korábban ezek a szennylapok megteremtettek, hogy tudniillik a dolog előre le volt boltolva. Életveszélyes és roppant tisztességtelen, amit manapság Magyarországon ezek a lapok művelnek. De azért csinálják, mert befolyásolni akarnak, még ha ilyen becstelen módon is. És hogy valóban mennyire így működik az egész, erről van még egy történetem. Miután a Helyi Thémában meg az interneten megjelent a hír, kis idő múlva fölhívott valaki, és elmesélte, hogy aznap épp egy szűk körű megbeszélésen vett részt Kiss Péter kancelláriaminiszter szobájában, aki, ugye, a ma hatalmon lévő szocialista párt egyik meghatározó és befolyásos politikusa. Ez az illető négy-öt kollégájával együtt volt jelen ezen az informális megbeszélésen. Szokott ilyen eszmecsere lenni politikusok és vezető újságírók között. Én ugyan még sose voltam meghívva ilyenre, de nyilván nem számítok vezető újságírónak. És addig jó neked, amíg nem hívnak. Erről nem is beszélve! Szóval ezen a zárt körű találkozón a meghívottak egyike Mészáros Tamás volt, a kikezdhetetlen értékrendű magyar ítészek legfőbbike, akiről mindig az jut az eszembe: az ember, akinek sosincs kétsége magával kapcsolatban. Beszéltünk már róla. Anélkül, hogy bármilyen értelemben külön napirendi pont lettem volna, mesélte ez az illető, Mészáros Tamás a következő kérdéssel fordult a szocialista párt elnökhelyetteséhez: Igaz-e, Péter, hogy tárgyaltok Friderikusszal? Igaz-e, hogy a Friderikusz Mostot be akarjátok vinni a közszolgálati televízióba? Látom lelki szemeim előtt, amint Kiss Péter, mint bölcs Buddha, nyomban jegyzetelni kezd, ahogy szokott. Mert az bizony nagyon rossz lenne az MSZP-nek, folytatta Mészáros, mintha csak élő publicisztikát adna elő. Ő ugyanis „biztos forrásból” tudja, hogy Gyurcsány és Friderikusz napi szinten egyeztet arról, hogy a műsor hogyan kerüljön át az MTV-be. A tények kedvéért itt közbevetném, hogy ehhez a beszélgetéshez képest, amely Kiss Péternél augusztus közepén zajlott, én a Friderikusz Most utolsó adásának felvételén, azaz június 25-én találkoztam Gyurcsány Ferenccel. A két időpont közt eltelt hat hétben nemcsak nem találkoztunk, de telefonon, sőt e-mailben, sőt SMS-ben se váltottunk szót. Ehhez képest Mészáros „biztos forrásból” tudta, hogy mi napi szinten egyeztetünk, és erőteljesen óvta a pártot és a kormányt tőlem meg a műsoromtól. Természetesen ennek a kollégámnak, aki megosztotta velem élményeit, minden szavát elhiszem, hiszen harminc éve ismerjük egymást, sokra tartom, és becsületes embernek ismerem. De mert kényes ügyről volt szó, még valakit felhívtam ebből a négy-öt fős társaságból, akik aznap jelen voltak. Ez az ember is megerősítette mindazt, amit kollégájától megtudtam.

Ezek után úgy gondoltam, megkérdezem Mészáros Tamást, mégis hogy képzeli, hogy összevissza hazudozik. Menet közben eltöprengtem persze azon is, vajon miért csinálja az egészet, hiszen nem vagyunk egymásnak riválisai. Ő írja a publicisztikáit, én ritkán elolvasom ezeket, és amikor néhanapján találkozunk, mindig nagy reverenciával üdvözöl. Ennyi. Illetve: sok-sok éve, még a show-ban vendégül láttam Mészáros Tamás édesanyját, aki, ha jól emlékszem, a húszas években az első magyar szépségkirálynők egyike volt. Akkoriban Mészáros ezt nagyon jó néven vette, megköszönte, mert az édesanyjának láthatólag az kitüntetett pillanat volt az életében, hogy hatvan-akárhány év után ott állhatott ismét a rivaldafényben. Ezzel, azt hiszem, az összes érintkezési felületünkről számot adtam. Túl azon, hogy a Friderikusz Most utolsó időszakában hétfőnként, műsor után, mindig találkoztál a stúdióba bevonuló Újságíróklub résztvevőivel, így vele is. Igen, de ez szervusz-szervusz szinten zajlott, ezen túl egy szavunk sem volt egymáshoz, ami így volt rendjén. Nos, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Tamás egy fontos döntéshozó szobájában, négy-öt kolléga jelenlétében miért veszteget néhány rossz szót rám. Esetleg azt gondolhatja, ha bemegyek a Televízióba, Az este helyére állok, és letakarítom a műsort az ő lányával együtt? Mészáros Antónia, aki pár hónapja Az este egyik műsorvezetője, tudvalevőleg Mészáros Tamás lánya. Az apja ilyen pitiáner módon akarja megmenteni a lányát, ezért fúr? Felhívtam. Pontosan úgy tettem, ahogy ilyen esetekben szoktam, mert nem akarom, hogy a gyomromra menjen az idegesség. Természetesen Mészáros Tamás hebegett-habogott, és mindvégig tagadott mindent, az első szótól az utolsóig. Miközben én két forrásból is biztos voltam a dolgomban. Amikor eluntam a magyarázgatását, így summáztam neki: Kétszeresen is szánalmas vagy, Tamás, egyrészt mert hazudtál, másrészt mert még le is lepleződtél. Azt tudom neked mondani: Szégyelld magad! Letettem a telefont. Én se vagyok makulátlan, de ha az ember veszít, ha leleplezik valamelyik stiklijét, akkor azt kell mondania, hogy bocsánat. Mészáros Tamás erre képtelen volt. Nemcsak hazudott, hanem meg is fúrt. Nem tudhatta, hogy fölösleges. Azt azért nem hiszem, hogy Mészáros Tamás lenne a sorsom kovácsa. De ilyet kitalálni, hogy Gyurcsánnyal naponta egyeztetünk! Hogyne, Gyurcsány tényleg az az ember, aki beavatkozik a Magyar Televízió ügyeibe! Ahogy akkor is jól beavatkozott, amikor Rudi 2005-ben kirúgott. Hagyjuk már! Elég régóta ismerem a miniszterelnököt, még abból az időből, amikor Medgyessy mellett tanácsadóként dolgozott. Még konfliktusaink is voltak, amikor A szólás szabadságát vezettem. Egyszer, amikor megingott a forint, meg voltam győződve róla, hogy ilyenkor egyedül a miniszterelnök nyilatkozata segíthet: kiáll, elmondja a gazdaság legfontosabb mérőszámait, illetve azt, hogy a forint zuhanását okozó híresztelésnek semmiféle alapja nincs, és kész, a piacok kiegyensúlyozódnak. Gyurcsány viszont, mint Medgyessy főtanácsadója, kifejezetten vissza akarta tartani ettől a nyilatkozattól a főnökét. Ritkán szoktam titkárokon és titkárnőkön keresztül egyeztetni a „nagy” emberekkel, így Medgyessyvel is személyesen állapodtunk meg még pénteken, hogy bejön vasárnap este a műsorba, ám szombaton felhívott, hogy mégsem. Hosszasan próbáltam meggyőzni, de nem hagyta magát, kibökte, Gyurcsány így látja jónak. Nem tudom, ki ez a Gyurcsány, mondtam neki – noha nagyjából már tudtam, hiszen sokat hallottam róla –, de azt nem hiszem, hogy minden kérdésben ő tudja a frankót. Szerintem a kommunikációhoz én jobban értek, Péter, kérem szépen, gyere be, mert meggyőződésem, hogy

meg tudod állítani a forint zuhanását egy jól célzott nyilatkozattal. Olyan erőszakos lehettem, hogy végül beadta a derekát, vasárnap este ott volt a műsorban, ami egyértelműen az én győzelmemet mutatta. Aztán Gyurcsány sportminiszter lett, meggazdagodásának történetével nyomban kikezdte a Fidesz. Pár nap múltán őt is meghívtam A szólás szabadságába, mesélje el, mit hogyan szerzett. Nem volt valami jó hangulatú interjú. Azt hiszem, elég világosan értésére adtam a kérdéseimmel, hogy szerintem sem tiszta ügy, ahogy például az öszödi üdülőjéhez hozzájutott. Ugyanakkor emlékszem, hogy amikor az interjúban a szerzés részleteibe beavatott, mindaz, amit mondott, nagyon logikusan hangzott. Olyannyira hitelesnek találtam a verzióját, hogy a beszélgetés végére meg is adtam magam. Mondjuk, hajlamos vagyok rá, hogy ne mindenáron az előítéleteimre hallgassak, hanem hagyjam magam sodorni a hallottakkal, szóval, ha az alanyom érvelése aláássa a prekoncepciómat, akár tudok veszíteni is és visszavonulni. Annak ellenére, hogy, mondom, nem volt jó hangulatú az a beszélgetés, attól kezdve, időnként telefonon fel-felhívtuk egymást. Azt persze ezzel együtt se állítom, hogy elkezdtünk barátkozni, de néha még találkoztunk is. Attól kezdve pedig, hogy miniszterelnök lett, főleg a műsorokban találkoztunk. Akarva-akaratlan, kétségtelenül kialakult köztünk egy bizalmi viszony. Egy időben fontosnak tartottam például megértetni vele a televízió működésének olyan aspektusait, amelyeket a politikusok nemigen szoktak végiggondolni. Gyurcsányra egyébként is az a jellemző, hogy különböző területeket törekszik átlátni. Én meg segíteni akartam a Televíziónak, például akkor, amikor egybeígért, kétmilliárd forint körüli kulturális támogatást nem akartak átutalni neki. Leültem a miniszterelnökkel, és részletesen elmagyaráztam, milyen következményei lesznek ennek az MTV működésére. Rendben van, felelte Gyurcsány, akkor dolgozza ki a Magyar Televízió, Rudi elnökkel az élen, milyen kulturális és közéleti műsorújításokat akar megvalósítani annak érdekében, hogy tényleg izgalmasabb televízió legyen. Leültem Rudival, és mert két-két és fél milliárd forintról volt szó, abban maradtunk, hogy én fogom végiggondolni, hogy nézne ki egy sokkal korszerűbben működő televízió, milyen programok lennének, amelyek sokkal több nézőt vonzanának. Az MTV-nek már akkor sem volt nagy erénye, hogy sokan néznék. Félreértés ne essék, Gyurcsány nem azt kifogásolta, hogy nem elég balos a köztévé, hanem azt, hogy semmilyen. Hogy a közéletnek, a politikának, a vitának nincs fóruma, megjelenési lehetősége, amiben nagyon sok igazság volt. Három nap alatt kidolgoztam egy vadonatúj műsortervet, pontosabban öt olyan új produkciót, amelybe a közélet és a politika minden rétege, minden szintje és minden oldala erőteljesebben megjelenhetne. Megismétlem, mert fontos: az igény és a kidolgozott program nem arról szólt, hogyan tud a baloldal benyomulni a Televízióba! Ha ugyanis ezt akarják, ehhez nem igényt kellett volna megfogalmazni és programot kidolgoztatni, hanem lecserélni a fél Televíziót, ahogy annak idején Orbán tette, és a szerkesztői-műsorvezetői kulcspozíciókba beültetni a saját, jól beidomított személyzetüket. Ezzel szemben Gyurcsány a közéleti műsorokat hiányolta, mert nem tartotta normális dolognak, hogy a köztelevízióban közéleti emberek és politikusok nem tudnak azonnal reflektálni a napi eseményekre. Hogy ne tizenhét másodpercet kapjanak a híradóban, és ne is hét percet a magazinműsorokban. Ahol a hét perc is többnyire arról szól, hogy a műsorvezető másfél percenként megjegyzi, hogy mindjárt lejár az időnk. Ilyen a világon nincs! Ez csak ebben az átgondolatlan, a penzumot letudni vágyó magyar televíziózásban fordulhat elő, ahol nem az a cél, hogy kibeszéljenek egy-egy témát, és eligazítsák a nézőt, ha kell hét, ha kell tíz, vagy akár húsz percben, hanem hogy

a harmincperces műsorban legyen legalább három téma, két stúdióinterjú, egy filmbejátszás és a napi hírek. Betonbiztosan nem kap semmit a néző, de a szerkesztők azt a látszatot keltik, hogy eleget tettek a napi kötelezettségüknek. Végül is a műsortervem nyomán, amit előzetesen Rudival elfogadtattam, az MTV megkapta a pénzt. Rudi ilyen alkalmakkor a mennyekbe emelt. Ezt talán egy tőmondattal kifejezésre is juttatta. Csakhogy utána a tervből semmi nem lett, egyetlen műsorötletet se valósított meg az MTV. De nemcsak ebből, ezer más ügyből is láttam, hogy Zolit nem érdekli a tévé. Tulajdonképpen inkább zavarja ez az egész. Van úgy, mesélte egyszer, hogy annyira a gyomrára megy az állandó idegesség, hogy be se tud jönni dolgozni. Ismered ezt a „nehezen birkózik meg a feladattal” típust, amelyiket halálosan megviseli az, hogy neki mi mindent kell teljesítenie, hány felé kell megfelelnie. Ezért aztán nem is teljesített túl sokat. Váltig állítom, hogy a köztelevíziózás elszürkülésének és eljelentéktelenedésének legfényesebb korszaka volt az ő négyéves regnálása. Egy idő után nagyon elegem lett ebből az egészből, láttam belülről, hogy mennek a dolgok, láttam azt a sok esetlegességet és a teljes kilátástalanságot. Ebből következett az a bizonyos 2005. októberi Népszabadság-interjú. Akit kicsit is foglalkoztatott a Televízió sorsa, az mind hasonlóképp gondolkodott, csak mert nekem volt a legkevesebb veszítenivalóm, én álltam ki. De várjál! Akkoriban az a hír járta, hogy a konfliktus abból keletkezett, hogy te megint túl sok műsort akartál. És azért bántódtál meg, mert megígért neked egy újabb műsort, majd nem teljesítette az ígéretét. Ebben is van némi igazság, csakhogy ez a vita köztünk egy évvel korábban zajlott le. Rudi viszont egy év múltán se tudott másra hivatkozni, ezért előrángatta a korábbi konfliktusunkat. Egy évvel azelőtt az történt, hogy az egyik hétfő délután behívott bennünket az akkori programigazgatóval, és kérte, találjunk ki úgymond nagy ügyeket, olyanokat, amelyek attól válnak országossá, hogy a Magyar Televízió felkarolja őket. A programigazgatóval, Vadas Misivel huszonnégy órán belül kitaláltunk nagy ügyeket, például olyan vetélkedőket, amelyek Magyarország különböző tájegységei között zajlottak volna. Sok egyéb mellett pedig valóban előálltam egy magamra szabott, napi félórás műsorral is, olyannal, amilyet egyébként a világ összes televíziójában látni lehet: a nap legfontosabb eseményének összefüggéseit magyaráztuk volna el, nem leharcolt politológusok, nem elkoptatott arcok részvételével, hanem valóságos szakemberekkel. Két, úgynevezett próbaműsort papíron meg is mutattam Rudinak, amire azt mondta: Nagyon jó, kezdjünk bele! Plusz A szólás szabadsága lett volna még? Nem, abban az esetben, ha minden hétköznap este van ez a közéleti háttérműsor, A szólás szabadsága nem lett volna, vagy valaki más vezette volna. De egyébként én már azt se értem, hogy a világtrend nálunk miért nem érvényesül. Ugye, a világ televíziózásának haladó része úgy működik, hogy ugyanazon a napon, ugyanabban az időpontban mindig ugyanaz a pasi jelentkezik, és a nap eseményeit a maga nézőpontjából magyarázza. Nálunk meg az volt az évekig tartó konfliktus, hogy ha egyszer van Az Este, hogyan fogunk osztozni a nap témáin. Ha akkoriban egyszer is megmutathattam volna, hogy mi a különbség Az Este és az általam elképzelt program között, valamennyire is épeszű vezető bólint rá, mert olyan jól kiegészítették volna egymást. Valami olyasmi lett volna az a műsor is, mint később az ATV-n a Friderikusz Most.

Rudi tehát először lelkesen beleegyezett a hét öt napján jelentkező sorozatba, tanúm is van rá, Vadas Mihály programigazgató. Mondanom sem kell, rögtön elkezdtem kidolgozni a műsor részleteit: hogy fog kinézni, milyen tematikát követ, milyen lesz a kül- és belpolitika aránya, kiket kérek fel riporternek stb. Ügy volt, hogy a következő héten ismét találkozunk Rudival, aki azonban előbb lemondta ezt a randevút, áttette egy másik napra, majd azt is lemondta. Így ment ez három hétig, mire besokalltam, és kértem Vadas Misitől, járjon közbe, hogy az elnök mielőbb elfogadja a terveket, mert addig nem lehet költségvetést készíteni, egyáltalán semmiféle előkészületet nem tehetünk. Szeptember közepénél jártunk, és eredetileg arról volt szó, hogy október elején elindulhatunk. Aztán amikor legközelebb beszéltem Misivel, nagy nehezen nyögte ki, hogy baj van, mert az elnök legújabban azt akarja, ne heti ötször legyen a programunk, hanem csak kétszer. De amit kitaláltunk, és pár nap alatt felépítettünk, az a közélet napi közvetítéséről szólt, tehát egészen más műsor, más működési struktúrával, ha csak heti kettőről van szó. Rudi talán attól félt, heti öt műsorral sokszorozódik az erőm és a hatásom, és neki ezzel esetleg még több baja lesz. Mit volt mit tenni, kidolgoztunk egy újabb koncepciót, de nem heti két adásra, hanem háromra. Azonban az elnök, ki tudja miért, ragaszkodott a kettőhöz. Talán így akarta meghiúsítani az egészet, amiről még két-három hete szemtől szembe azt mondta, rendben. Talán azzal kalkulált, és helyesen, hogy a heti két adásba nem fogok belemenni. Ügy egyébként, amíg ott voltam az MTV-nél, és Rudi volt az elnök, szám szerint négyszer ígérte meg, hogy elindulhat a napi műsorom. 2004. október eleje és 2005. szeptember vége között négyszer. Ha jól értem, te mégiscsak egy alternatív Az Este típusú műsort akartál csinálni, ugye? Nem nevezném alternatívnak, és ezt most már azért állíthatom biztosan, mert két és fél éven át a Friderikusz Most bebizonyította, hogy milyen lenne az az elemző-háttérműsor, amilyenre gondoltam. Túl azon, hogy Az estét szakmailag én nem becsülöm túl sokra, különösen, ha a hozzá hasonló programokat veszem alapul a világból. Az én fejemben ott él a Newsnight, amely a BBC 2-n megy esténként, a Nightline, amely az amerikai ABC-n látható, de mondhatnám akár a Friderikusz Mostot is; ezek mind gondolkodó, az összefüggéseket felmutatni képes műsorok, rengeteg eredeti ötlettel és gondolattal, szemben Az estével, amely legfeljebb egy kibővített, középszerű hírműsor, amely mögül – nem tudom szebben mondani – maga a perspektivikus gondolkodás hiányzik. Tudod, amiről Vitray mondogatta, hogy megejtően hasonlít arra, amit televíziónak neveznek, de az égvilágon semmi köze nincs hozzá, azt Az estére különösen érvényesnek tartom. A BBC-s Newsnight témaválasztása olyan széles skálán mozog és olyan egyedi a megközelítésmódja, annyi ötlettel dolgozza fel a világpolitika és az angol belpolitika napi történéseit, hogy nem múlik el nap, hogy az interneten ne nézzem meg. Ez egy járható útja és nagyon is eredeti módja a korszerű háttér-televíziózásnak. A Nightline ugyanaz, kicsit bulvárosabb formában. A Friderikusz Most pedig a harmadik variáció ugyanarra: szikár, tárgyszerű, de nagyon sok szellemi munícióval készült. És nem hisznek ebben a nálunk elterjedt ostobaságban, hogy ami nem mondható el hét percben, azt nem is érdemes elmondani. Ők tudják, hogy a lényeg az árnyalatokban, a differenciált megközelítésben van, mi nem tudjuk. Angliában és Amerikában legalább ötven évvel előttünk járnak a televíziózásban, és mondhatom, mert követem: a távolság köztünk és köztük egyre csak nő. De hát hogy lehetne valóságos televíziót csinálni az MTV-ben, ahol a napi túlélésért folyik a harc, műhelymunkának nyoma sincs, aki bejár, igyekszik rutinszerűen túl lenni a dolgán, aztán gyorsan továbbállni.

Olyan szerkesztőséget te abban az épületben nem nagyon találsz, ahol érdemében foglalkoznának a műsorokkal, azok hatásfokával. Itt van ez a pénzügyi világválság! Minden valamirevaló televízió rendkívüli műsorokban elemzi a percről percre változó helyzetet. A válság terjedésének csúcspontján én meg bekapcsolom az MTV-t, és mit látok: egy költőnő portréműsorát ismétlik. És hiába telt el három hét azóta, nyoma sincs a világválságot elemző műsorsorozatnak a köztelevízióban, legfeljebb néhanapján egy-egy műsor foglalkozik a témával. Már-már a hétköznapi emberek szűklátókörűségével készülnek az adások. Mintha bejöttek volna a nézők, és ők csinálnák a műsorokat. Ezért tényleg kár a költségvetésből évi harmincnégymilliárdot erre fordítani. Az igaz, sok embert eltart, nem keveset máig is ingyen, munka nélkül, de hogy ebben a formában nincs értelme, az biztos. Amíg Rudi Zoltán volt az elnök, jellemző módon az ő kedvence Az Este volt. Akárhányszor az MTV közéleti műsorairól nyilatkozott, mindig Az estéről beszélt. Szerintem egy kicsit engem akart ezzel bosszantani. Készülhetett A szólás szabadságában félórás interjú Kissingerrel vagy Brzezinskivel, Günter Wallraff-fal, ez őt nem hozta lázba. Ha másnap véletlenül összefutottunk, és rákérdeztem, látta-e a tegnap esti adást, legfeljebb annyit mondott: Ügyesek voltatok. A szólás szabadságát Rudi valahová a harmadik-negyedik polcra rakta a saját fontossági sorrendjében. Ha például az államelnök interjút akart adni az MTV-nek, garantáltan Az estéhez delegálta. Mindig, mindenben Az Este volt előtérbe tolva, és ez, mi tagadás, nem esett túl jól, már csak amiatt a különbség miatt sem, amit energiában belefektettek ők, és amit befektettünk mi. Mi valahogy mindig a sor végén álltunk, és miközben ez leginkább az én személyemnek szólt, jócskán érintette a velem együtt dolgozókat is: ha az archívumban igényeltünk egy korábbi riportot, vagy ha külső felvételhez technikára volt szükségünk, örökösen azt hallottuk, majd ha Az estét kiszolgáltuk, jöhettek ti is. Nem lehet, hogy azért nem akart neked új vagy másik műsort is adni, mert attól tartott, hogy megtámadják miattad, és bízott benne, hogy előbb-utóbb majdcsak feladod? Igen ám, de ha ezt is gondolta, meg kellett volna mondania! Tehát ha beavat, és némi együttérzéssel a hangjában azt mondja, nincs pénz, nincs műsoridő, nem akarok belső harcot, akkor ezt megértem, és ahogy öregszem, egyre inkább el is fogadom. Én csak akkor rágok be, ha folyamatosan ígérgetnek, elkezdek dolgozni, jó sok energiát fektetek az előkészületekbe, majd senki se szól, hogy állj le, te barom, mert mégse megy a dolog, hanem sunnyognak, megpróbálják megúszni a szembesülést. Persze ha a mindenkori elnök tudja, hogy egy nagyon változó korszakban mi a televízió dolga, és ehhez van koncepciója, érdekeink szükségszerűen összetartanak. Itt élünk egy pulzáló társadalomban, naponta ezer dolog történik, amit el kellene magyarázni, meg kellene értetni az emberekkel, és a televízió, amelynek mindez dolga lenne, halottnak mutatja magát, egyetlen erő mozgatja: csak baj ne legyen, ússzuk meg valahogy! Ez tűrhetetlen. Már az egész rendszerváltással így voltam: szerintem az MTV bűnösen magára hagyta a társadalmat a változások felismertetésében. Némi túlzással, hétfőn még szocializmus volt, kedden már kapitalizmus, de a köztelevízió – talán egy programját kivéve –, nem segített feldolgozni ezt az átalakulást. A magyar népesség hetven-nyolcvan százaléka máig nem érti a két társadalmi szituáció közötti lényeges különbséget, nem véletlen, hogy még ma is sokan visszasírják a kádárizmust. A „mire jó a demokrácia” kérdéskört ugyanis azóta se vette át senki az emberekkel. A Napzárta például ezt tette: segített értelmezni.

Erre az egyre gondoltam én is, de aztán mintha elvágták volna. Ráadásul a Napzárta is éjjel tizenegy körül ment, mintha csak az lett volna a cél, hogy lehetőleg minél kevesebben részesüljenek a gondolkodás és az értelmezés élményében. Véletlenül se este nyolckor vagy kilenckor, amikor az emberek többségét még meg lehet szólítani. Szerintem a Magyar Televíziónak igenis korszakos és megbocsáthatatlan bűne az, hogy magára hagyta ebben a történelmi helyzetben a társadalmat. Mint mondtam, Magyarország talán utolsó szocialista nagyvállalatáról van szó, amely pont úgy működik, mint a szocializmusban a nagyvállalatok, sok kontraszelekcióval, esetlegességgel. Mi tagadás, én ezeket időről időre a soros elnök szemébe vágtam, mire egyszer Rudi azt felelte: Tudod, mi a baj veled? Hogy te örökké nyüzsögsz, és akarsz valamit! Nagyon jellemző mondatnak találtam. Magyarországon tényleg az a baj, ha az ember akar valamit. Rudi tipikus szocialista vezető volt, akit igazán egy dolog mozgatott: a saját karrierje, a rang és a hatalom, tehát hogy „elnök úr”-nak szólítsák, meg az ezzel járó összes anyagi előny. Minden lényegi dolog, ami egyébként összefüggött a televízióval és a televíziózással, zavarta szegényt. Hogy nulla-harmincas híradótudósításra egyszerűsítsem le a dolgot, mondhatom azt, hogy fúrtad Rudi Zoltánt? Nem, mert a fúráshoz rosszindulat kell. Bennem semmiféle indulat nem volt vele kapcsolatban, a mai napig sincs. De azt ki kell mondani: alkalmatlan volt az intézményvezetésére, amit kifejezésre juttattam elég gyakran szemtől szembe is. És ennek ellenére nem őt megkerülve, nem a háta mögött akartam televíziót csinálni, hanem vele együtt. Korszakos dolog lehetett volna, ha a mi generációnk képes a sokkal korábban emlegetett kulturális forradalmat valóra váltani. És őszintén mondom, nekem az tök mindegy lett volna, hogy kinek az égisze alatt, ki az elnök, ő vagy én. A programigazgató, Vadas Misi mindvégig értette a szándékaimat, vele remekül együtt is tudtam dolgozni. Az bánt, hogy lehetett volna korszerű televíziót csinálni, bárki bármit mond, minden megvolt hozzá, pénz, paripa, fegyver, csak Zoli volt a feladathoz túl kishitű, velem kapcsolatban pedig irigy és gátlásos, és személyes rivalizálást látott az egészben, ahelyett hogy közös erővel toltuk volna a szekeret.

Ennek a 2005-ös konfliktusnak mégis az volt a meghatározó értelmezése a nyilvánosságban, hogy te mindent magadnak akarsz. Mindennap meg akarsz jelenni a televízióban, és ez mások számára elviselhetetlen. Mondjuk azt, hogy kinek mi az elviselhetetlen, engem nem nagyon érdekelt. Egy dologra voltam mindig is tekintettel: a nézőre. Hogy mit tud kapni attól az eszköztől, amit televíziónak nevezünk. Ráadásul, ha pusztán csak személyes ambíció fűti az embert, az se olyan nagy baj, hiszen műsoraim többsége jókora nézőszámot csinált. Elég, ha a Magyar Televízióban legutóbb készített produkciómra, A szólás szabadságára utalok, nekünk vasárnaponként nyolcszázötvenezer és egymillió-háromszázezer között volt a nézőszámunk, ma meg, ahogy figyelem hétről hétre, jó ha öt-hétszáz ezer nézőt le tudnak ültetni a program elé. De érdekes, ezt soha nem olvastad, hogy A szólás szabadsága megbukott, mióta nem mi készítjük, hiába felére-harmadára esett a nézettsége! Azért az mégiscsak furcsa világ, nem gondolod, ha a legnézettebb és legképzettebb televíziósok egyikét kiszorítják a Televízióból, és ha ezt ráadásul az intézmény elnöke teszi. De

mondom, Rudinak azzal is baja volt, hogy egy mindennap jelentkező műsorral nagyon megnő a műsorvezető politikát befolyásoló hatása, és ezt ő nagyon nem szerette. Balóval is ezért dekázgatott folyton: ne vezessen Baló túl gyakran műsort, hallottam nem egyszer, mert akkor nagyobb lesz a politikai befolyása. A szürke intézményvezetőknek mindig, mindenütt ez a legfőbb gondjuk: csak senki ne árnyékolja be az ő hatalmukat. Tulajdonképpen Gyárfás Tamás a legjobb ellenpélda, akitől szerintem már réges-régen megszabadult volna, de mert ő napi három és fél-négy órás kapcsolatban van a politika első vonalával, amíg ott „fellépésre” várnak a vendégek, beülnek hozzá, vele osztják meg legfőbb gondjaikat, bajaikat, óhatatlan, hogy Gyárfás számos dologban ne gyakoroljon befolyást, és ez adott esetben jóval több hatalmat jelent, mint amennyi van a mindenkori tévéelnöknek Ugyan időről időre kóstolgatják Gyárfást, de mindig mindent túlél. A legtöbb tévéelnöknek már a nevére sem emlékszünk, ő pedig ott áll a vártán. Rudi ezekre a dolgokra különösen érzékeny volt, ezért aztán hamar rájött, nem kellenek a személyiségek, mert túl nagy lesz a hatalmuk. Más kérdés, hogy a világ normálisabb felén ez épp fordítva van. Egy tévéelnök mindenkit elvisel, mi több, minden olyan emberével jóban van, akinek a hitele milliókat ültet le a tévéképernyő elé. Lásd NBC-elnök, akiről korábban már beszéltem. Hatóképes televíziót csak személyiségekből lehet összerakni, de az MTV-ben már erre se nagyon találsz példát. Hát szerintem ehhez jelentős megerősítést kapott a magyar televíziózás és rádiózás az utóbbi tíz-tizenöt évben is, méghozzá politikai érdekből. A személyiség szuverén világlátást és szuverén véleményt jelent. Állásfoglalást az ügyek érdeme, és nem pártelkötelezettség szerint. Ezt már régóta intézményes akadályokkal is ellehetetleníti a politika: médiatörvény, panaszbizottságok, ORTT, és olyan elvinek nevezett követelmények – pártatlanság, objektivitás, kiegyensúlyozottság –, amelyek bunkóként szolgálnak minden szuverén véleményalkotóval szemben. Ma Magyarországon ha megvizsgálsz egy ügyet a józan eszed alapján, felsorakoztatod az érveidet és végiggondolod az ellenérveket, nem fejezheted be a folyamatot azzal, hogy leteszed a garast valamelyik megoldás, javaslat, álláspont mellett. Nálunk szankcionálják a személyiséget és a véleményt, nemhogy előnyben részesítenék. De ennek a politikai erőszaknak nem kellett volna befeküdni, ha maguk a műsorkészítők is nem lennének aktív részesei ennek a félreértelmezésnek! A véleményem kialakításához ugyanis tudnom kell, hogy mit gondolok, azt milyen formában hozom a nézők tudomására, és nem szabad visszariadni attól, ha ez a forma sok-sok utánajárással, kutatással, munkával jár. A legtöbb szaktársamból mindez hiányzik Marad tehát az, aki nem elég okos, ráadásul nincs véleménye, vagy ha van, abban is bizonytalan. A vélemény ugyanis csak tényekre és ismeretekre építve lehet megalapozott, és ez az, amihez sok munka kell. A műsorvezetők óriási többsége tele van bizonytalansággal, ráadásul még az egzisztenciáját is félti, tehát elbújik a félreértelmezett elvek mögé. Bármelyik közéleti műsort megnézheted, a butaság és/vagy a gyávaság szerkeszti: ha behívnak egy MSZP-s politikust, biztos, hogy melléültetnek egy fideszest is, mert így, gondolják, máris eleget tettek a kiegyensúlyozottság és pártatlanság beteges követelményének, de ami ennél is fontosabb, megkímélik magukat a gondolkozástól és a felkészüléstől. Itt volt nemrégiben az UD Zrt. lehallgatási ügye. Néztem A szólás szabadságát, megszólaltatták Répássy képviselő urat, aki minden létező fórumon a hét minden napján már sokszor elmondta, hogy tűrhetetlen a kormány hazugsághadjárata, ebben a műsorban is előadta ugyanezt. Ott volt Szilvásy György, aki szintén végigturnézta vasárnapig az összes tévéműsort, és akitől mindig ugyanazt hallottuk. Majd következett egy függetlennek látszó szakértő, aki ugyancsak az előző napokban minden létező fórumon kifejtette ugyanazt a véleményét.

Kérdezem én: Mi újat adott ez a műsor a nézőnek? Ahelyett, hogy két gondolkodó emberrel megpróbálták volna megfejteni a feltárt tények mögötti összefüggéseket, úgy telt el tizenöt-húsz perc, hogy semmivel se jutottunk előrébb, mint a hét összes korábbi adása nyomán, ráadásul a kilátástalan vitát a két fél között csak továbbgerjesztette a televízió, ami ugye nem lenne a dolga. De a műsorkészítők itt is meg akarják úszni, mert vagy a kényelem, vagy a beidegződés működik: ha mindkét oldal megszólal, eleget tettek a kiegyensúlyozottság és pártatlanság követelményének. Az már kevésbé izgatja őket, amiért az állam működteti a köztelevíziót, hogy tudniillik miért kell nekem, a nézőnek vasárnap este ugyanazt látnom, mint ami egész héten át zajlott a politikai arénában. Tulajdonképpen már azt sem értem, hogy szaktársaim többségének csak ez a pártalapú felosztás jut az eszébe, amikor műsort készít: jöjjön egy MSZP-s és egy fideszes. Miért nem a gondolkodó emberek világából válogatnak beszélgetőtársakat egy-egy téma feldolgozásához? Olyan ez, mintha a Televízió arra tett volna fogadalmat, hogy az embereket leszoktatja a gondolkodásról. Gyakran van az az érzésem, hogy a mi köztelevíziónk immáron két évtizede nem ismeri fel a helyét és a szerepét, a társadalmi konfliktusokat pedig nem megérteti, hanem gyakran újragerjeszti. És nem mellesleg maga is részesévé válik a hangulatkeltésnek és a butításnak. Sohasem szóltam bele a Klubrádió életébe, hiszen én csak egy szerződéses műsorkészítő voltam ott, de emlékszem, 2006-ban meghallgattam a reggeli műsorban egy gázárkompenzációról szóló MSZP-Fidesz-vitát, és nem bírtam tovább, írtam egy kör-e-mailt klubrádiós kollégáimnak. Azt javasoltam, hogy amikor konkrét szakmai vitákban a fideszesek nemcsak belekezdenek a hazugozásba, kommunistázásba, rablásba, az előző négy év felelősségének, sőt még a 2002-es választásnak is a felemlegetésébe, hanem végig meg is maradnak ezen a szinten, kérjék már meg őket, hogy legalább egyszer térjenek a tárgyra. Természetesen jogukban áll kommunistázni, nekem viszont jogomban áll megtudni a szakmai érveiket, ezért fizetem őket. Őszintén érdekelt volna, miért rossz a Fidesz szerint az MSZP kompenzációs javaslata, mert akkor a józan eszemen mind a két érvelést le tudom mérni. Az újságírószakmában viszont a minimális önvédelmi képesség sincs meg szerintem, ugyanis ha a szakma többsége megkövetelné, udvariasan, de nyilvánosan, a tartalmi vitát, előbb-utóbb a politikusok is rákényszerülnének, elvégre a Fidesz se bojkottálhatja az összes televíziót és rádiót. így viszont csak a politikai indulatkeltés, az uszítás közvetítése marad. Igen, de erre mondom én, hogy mindez a képességhiány meg a gyávaság laza szövetségéből jött létre. De az se normális, hogy az épeszű műsorkészítéshez bátorság kell! Márpedig a műsorkészítőkön nagyon nagy a nyomás, egyetlen véleménynyilvánításukért panaszbizottság elé citálhatják őket! Aminek a főnökeik sem fognak örülni. Ellenpéldaként csak a saját műsorunkat tudom felhozni. A Friderikusz Mostban pedig a vélemény olyan sűrűn volt jelen, hogy szinte egyéb se volt, csak vélemény, a négyszáztizennégy műsorban durván ezer-ezerkétszáz témát beszéltünk végig, és összesen csak háromszor jelentettek fel bennünket az ORTT-nél. Kétszer elmeszelt bennünket a panaszbizottság, egyszer nem. Csak hát minden, amiről a műsorban beszéltünk, ténybelileg megalapozott volt. Minden kérdés és állítás mögé érveket gyűjtöttünk, forrásokat kerestünk, idézetekkel illusztráltunk, és megint csak odalyukadunk ki, hogy sokat dolgoztunk.

Térjünk vissza a sokat emlegetett Népszabadság-interjúra 2005 októberében. Miért döntöttél úgy, hogy nyilvánosan kitálalsz az MTV-vel és Rudi Zoltánnal kapcsolatos összes problémádról? Én már 2004 szeptemberében abba akartam hagyni az együttműködést az MTV-vel, aztán Vadas biztatására mégis csináltam tovább, de 2005 őszén elfogyott a türelmem, írtam egy levelet, hogy köszönöm, befejeztem. Erre Rudi adott egy szemérmetlen nyilatkozatot a Blikknek: persze, hogy abba akarom hagyni, mondta, hiszen kilencmillió forint eltűnt a műsor költségvetéséből. Na, ezt képzeld el! Miközben már rég, több mint két éve belső gyártásban készült a műsor, ami azt jelentette, hogy pénzhez és költségvetéshez semmi közöm nem volt. Mire gondolhatott? Csak rossz hírbe akart keverni, hogy legyen valami magyarázat az én esetleges távozásomra. A műsornak volt egy költségvetése, adásonként, úgy emlékszem, bruttó hárommillió forint. Az egyik héten túlléptük ezt a költségvetést, a másik héten pedig jócskán belül maradtunk azon. Ezzel semmi baj nem volt, hiszen a megállapodásunk úgy szólt, éves szinten nem szabad túllépni a keretet. Szeptemberben, tehát négy hónappal az év vége előtt kifejezetten azzal a céllal kezdett el kutakodni, hogy találjon valamit. És valóban, szeptemberig kilencmillióval többet költöttünk, de a decemberig hátralévő tizennégy-tizenhat műsorral könnyűszerrel képesek lettünk volna kompenzálni, és év végére, ahogy a megállapodásunk is szólt, belül maradni az éves kereten. Ő ezt a pillanatnyi helyzetet meglovagolta, és ugyan tudta, hogy tisztességtelen dolgot művel, egyéb érve nem lévén, ezzel állt a nyilvánosság elé. Azt mondta, hogy eltűnt kilencmillió? Nem azt, hogy túllépted a költségvetést? Így mondta: a műsor költségvetéséből kilencmillió forint eltűnt. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy lopok. Na, akkor nagyon felszívtam magam, telefonon ordítoztam vele. Ő meg bársonyos hangon közölte: Ez ellen nem tudsz védekezni, ugye? Képzeld el! Tudta, hogy hazudik, csak be akart sározni. És a hazai sajtó moráljára építve ezt minden különösebb akadály nélkül megtehette, hiszen a Blikknek esze ágában se volt a másik felet, azaz engem is megkérdezni a tényekről. Aztán a műsor egyik vezetőszerkesztőjének rábeszélésére folytattam, Rudi meg adott egy helyreigazításnak felfogható nyilatkozatot a Blikknek. De persze ezzel nem volt elintézve a dolog. Hogy mennyire idegen testként lógtunk az MTV-n, erre elmesélek két példát. Az egyik a kettős állampolgárságról szóló népszavazás, 2004 decemberében. Hónapokig, de tényleg hónapokig harcoltam azért, hogy legyen önálló műsor a népszavazás estéjén, hiszen a dolognak tétje volt, én úgy értékeltem. A Magyar Televízió elnöke ezt nagyon nem akarta. Lehet persze, hogy a döntés mögött ott volt a szocialista párt is, amely, mint hallottam, nem szívesen kerített volna nagy feneket az ügynek. Mivel folyamatos ellenállást tapasztaltam, azt mondtam, ha nem adnak önálló műsoridőt, akkor A szólás szabadsága fog kitelepülni a választási központba, és speciális műsorral megyünk aznap este. Elképzelni sem tudod, milyen tiltakozást váltottam ki! Hogy nincs jogom ehhez. Hogyne lenne! Én vagyok a főszerkesztő. Tiltott esemény? Politikailag nem korrekt? Mi a baj vele? Nem meglepő és mulatságos, hogy mennyi energiámba került az adófizetők pénzén fenntartott köztelevízióban, hogy legyen műsor a népszavazásról?

Akkoriban A szólás szabadsága este tíz óra körül kezdődött, előttünk Lagzi Lajcsi húzta nyolctól tízig, a népszavazási eredmények pedig már nyolc-fél kilenc körül befutottak a választási központba. Tulajdonképpen mire elindult a műsorunk, már minden eldőlt. Másnap a Parlamentben felháborodásának adott hangot Kuncze Gábor, és azt kérdezte: Hogy lehet az, hogy a közszolgálati televízióban a népszavazás estéjén Lagzi Lajcsi énekel nyolctól tízig, miközben nyolc órakor már végleges adatok állnak rendelkezésre. Rudi Zoli azzal próbálta meg kivágni magát, lehet, hogy nem volt up to date az MTV, de ott volt tíztől a Friderikusz-műsor, abban minden politikus elmondhatta a magáét! Miközben, mondom, heteken át azért folyt a harc, hogy A szólás szabadsága egyáltalán foglalkozhasson az eseménnyel! Valami hasonló történt 2005 áprilisában is, amikor egy felhőszakadás után Mátrakeresztest elöntötte a víz. Ez volt az első eset Magyarországon, hogy egy falut pillanatok alatt elmosott a felhőszakadás nyomán keletkezett árvíz. Azóta, sajnos, már ehhez is hozzászoktunk. Olyan kétségbeesett embereket láttam a híradókban, hogy úgy éreztem, segítenünk kell. Kértem az alelnököt, Simon Andrást, adjon csütörtökre rendkívüli adásidőt, hogy össze tudjunk szedni valamennyi pénzt a mátrakeresztesi károsultaknak. Nyolcvanéves nénike sírt a kamera előtt, az egész életét elvitte az ár, ötgyerekes férfi tördelte a kezét, és kilátástalan helyzetüket magyarázta. Simon meg nem értette, vagy csak nem akarta érteni, hogy mi a dolga ilyenkor egy köztelevíziónak. Pénzt kell szerezni ezeknek a szerencsétlenül járt embereknek, ismételgettem, abban a meggyőződésben, hogy a televízió eszköz és hatalom. Simon alelnök egy kerek napig hallani se akart a rendkívüli adásról. Másnap tettem egy ajánlatot: egyetlen forintot se kérek érte, mi több, kifizetem magam a stábom tagjait is, csak adj egy közvetítőkocsit, az úgyis van a tévének, álld a vonalköltséget, és tegyétek lehetővé, hogy rendelkezésemre álljon egy szabad stúdió. Simon ezt megígérte. Hétfőn kora reggel lementem egy operatőrrel Mátrakeresztesre, és még szörnyűbbnek láttam a helyzetet, mint ahogy azt a híradók mutatták. Miközben mentem forgatni a településre, az autóból folyamatosan hívogattam az összes nagy cég és nagy bank vezérigazgatóját, és arra hivatkozva kértem minimum hárommilliót mindegyiküktől, hogy a többiek egyike se ment ez alá. Ismerted is őket? A hetven százalékukat igen. Közben a Magyar Televízióban is megszületett a döntés, Simon András alelnök azt mondta: A keret nem lehet több mint másfél millió forint, és ebbe minden költségnek bele kell férni, azoknak is, amelyek ingyen a Televízió rendelkezésére álltak. Hiába érveltem, hogy az élő műholdkapcsolat egy órára elviszi az összeg háromnegyedét, ez az alelnököt nem hatotta meg, sőt úgy reagált: Ha túlléped, azt is te fizeted. Érted te ezt? Saját zsebre csinálok egy rendkívüli műsort a harmincnégymilliárdos közpénzből gazdálkodó Magyar Televíziónak, és még nekem szabnak feltételeket! Nem az elnöknek vagy a műsorokért felelős alelnöknek jut eszébe, hogy mi a tévé dolga ilyenkor! Csütörtök délig ingáztam Mátrakeresztes és Budapest közt: napközben a faluban forgattam, estére visszajöttem, és éjszaka megvágtam a felvételeket, folyamatosan három napon át. A le-fel utazgatás közben pedig rendületlenül telefonálgattam, és csütörtök estig, mire indult az adás, már összegyűjtöttem hatvanmillió forintot! A műsor közben is lehetett telefonon felajánlásokat tenni, egészen vasárnap estig. Képzeld el, egy hét leforgása alatt összesen százhárommillió forintot gyűjtöttünk össze Mátrakeresztes újjáépítésére! Csak összehasonlításképpen: az MTV kiemelt elbánásban részesülő Aranyág című műsora minden évben, a televíziós gyűjtés előtt három hétig hirdeti magát, majd a gyűjtés köré rittyent egy kétórás esztrádműsort, főműsoridőben, és jó, ha tíz-tizenkét millió forintot össze tudnak hozni.

És mi lett a százhárommillióval? Nem adtam oda se a Vöröskeresztnek, se más szervezetnek, mert azt akartam, hogy az utolsó fillérig a rászorulók kapják meg, és ne kelljen az összegyűlt pénz akár egyetlen százalékát se adminisztrációra fordítani. Lementem Mátrakeresztesre, tartottam egy falugyűlést, meghallgattam az embereket, akiket a rászorultság mértékében pontoztunk, majd a kritériumrendszer alapján, remélem, többnyire reálisan, szétosztottuk a pénzt. Ki hétmilliót kapott, ki tízet. Igaz, hogy volt egy kis vita, veszekedés, de amikor pár hónappal később az egyik mátrakeresztesi károsult meghívott az újjáépített háza avatójára, akkor láttam, hogy tényleg fontos dolgot vittünk véghez. A történethez még hozzátartozik, hogy a Magyar Televízió vezérkara épp az adás utáni napon, pénteken ment az Országgyűlés elnökéhez, Szili Katalinhoz némi pénzt kérni a további működéshez. A találkozójuk után felhívott Szili, akivel jó viszonyban voltam, és nevetve mesélte, hogy az MTV vezérkara – beleértve a kuratórium elnökét is – mindvégig az én tegnap esti műsorommal érvelt a pénz mellett, tehát, hogy az MTV mennyire naprakész, milyen élénken reagál a társadalmi kihívásokra, arra a mi adásunk volt a példa. Rövid időn belül meg is kapták a pénzt a további működéshez. És tudod, mennyibe került nekem ez a mátrakeresztesi műsor? Egymillió-háromszázezer forintot fizettem ki saját zsebből a munkatársaimnak azért, hogy a Magyar Televízió képernyőjén százhárommillió forintot gyűjthessünk a károsultaknak, illetve, hogy a Televízió további működéséhez a pénzt megkapja az Országgyűléstől. Hát nem szép? Ezt a pénzt a nagy sikerre való tekintettel sem fizette ki neked az MTV? Soha! Ezen egyetlen alkalommal tartották a szavukat! Nem értem. A Magyar Televízió elnökségének szerintem dicsőség, ha az általuk vezetett televízióban minőségi műsorok vannak. Ez csak kommunikáció kérdése. Friderikusz műsora persze Friderikuszé, de az MTV hírét öregbíti, és azét az elnökét, aki Friderikuszt odaszervezte és helyet ad neki. Egy elnök legyen büszke az általa vezetett televízió színvonalas műsoraira, mert az az ő munkáját is minősíti, nem? Hát, ami azt illeti, a mátrakeresztesi műsor másnapján, délután, amikor kijöttek Szili Katalintól, kaptam Ruditól egy SMS-t, megint azt írta: Ügyesek voltatok. Ennyi. Szóval rengeteg oka volt annak, hogy egy idő után nagyon elment a kedvem az egésztől. Az már csak az utolsó csepp volt a pohárban, hogy azon a héten, amikor a konfliktus kirobbant, több napra el kellett utaznom Nyíregyházára, anyám hónapok óta halogatott hagyatéki ügyeit intézni a közjegyzővel. Már két héttel korábban szóltam Rudinak, hogy azt a vasárnapi műsort nem fogom tudni vezetni, de felkértem helyettesítésre Horváth Jánost, az egykori kitűnő televízióst, aki akkor már két hete be is járt hozzánk, figyelte, hogyan készül a műsor. Jó, mondta a telefonban, de ha balhé lesz, én erről nem tudok. Atyaisten, ugyan milyen balhé lehetne abból, hogy két és fél év után engem valaki helyettesít a műsorban?! Majd az ominózus műsor előtti kedden, amikor megírtam a vasárnapi távolmaradásomról a hivatalos levelet, közölték, nem járulnak hozzá, nem helyettesíthet Horváth János, üljön be valaki más, aki az MTV képernyőse. De akkor már minden készen állt, maga Horváth János is arra, hogy ő lesz a műsorvezető, már csak becsületből se

tehettem meg, hogy cserbenhagyom. Rudi és Simon viszont ragaszkodott az MTV belsőseihez. Nálam itt szakadt el a cérna. Más kérdés, hogy Horváth János, akiért én kiálltam, azóta se jelentkezett, soha többet nem hívott fel telefonon. Azt mondják, akik őt régről ismerik, jellemző rá! A Népszabadságnak mindazt elmondtad, ami két és fél éve nyomta a begyedet. Számoltál azzal, hogy Rudi kifog rúgni? Benne volt a pakliban, de efféle megfontolások engem nem kötnek, ilyen szempontokat nem mérlegelek. Amit megfontolok, ha egyáltalán megfontolok valamit is, hogy meg tudok-e élni valamiből. Meg. Nem megy rá az egészségem? Nem, sőt jót tesz, ha kiadom magamból a dühöt. Független értelmiségi vagyok, akinek ha valami nem tetszik, és a konfliktust végképp nem tudja megoldani a rendelkezésére álló eszközökkel, kiáll, és beleordítja a világba a baját, azzal sem törődve, hogy annak mi lesz a következménye. Elkészült az interjú, megjelent a Népszabadságban. Nagyon komolyan gondoltam, amit ott mondtam, hogy döntsék el, Rudi Zoltán vagy én. Ha ő, akkor én nem kellek ebbe a televízióba, mert abban az intézményben nem lehet helyem, ahol ilyen kvalitású ember a vezető. Az eredményt ismerjük.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Gyurcsányról, Orbánról Ha jól értettem, némi iróniával azt mondtad az előbb, hogy Gyurcsány Ferenc akkor is jól beavatkozott a köztelevízió belügyeibe, amikor Rudi kirúgott téged. Magyarázd meg kérlek! A velem készült interjú egy szombati Népszabadságban jelent meg, és Rudi csak hétfő délután rúgott ki. Nem szombaton, nem vasárnap, nem hétfőn reggel vagy hétfőn napközben. Nekem ez bizony, szöget ütött a fejemben. Az előzményekről annyit tudni kell, hogy Gyurcsány nyolc nappal korábban, vasárnap bent járt A szólás szabadságában, majd a hét elején elutazott Amerikába, vasárnap délután érkezett vissza, tehát a Népszabadság-interjú megjelenését követő napon. Azonban rá három nappal, csak szerdán hívott fel, hogy mi ez az egész cirkusz velem. Mi tagadás, dühített ez a farizeuskodás. Nem gondoltam természetesen, hogy meg fog „menteni”, de nem hittem az ártatlanságában sem. Formállogikai alapon összeraktam, hogy Rudi csak azért várt szombattól hétfő délutánig a kirúgásommal, mert addig valószínűleg nem tudott beszélni vele. Gyurcsánynak a telefonban fel is vázoltam, hogy szerintem mi történhetett hétfőn napközben: Téged folyamatosan hívogatott Rudi, hogy politikai megerősítést kapjon a szombaton megszületett döntéséhez, de nem ért utol. Vagy azért, mert el voltál foglalva, vagy azért, mert nem engedted, hogy bekapcsolják, hiszen a Magyar Televízió ügyeibe ugye, a miniszterelnök nem avatkozik bele. Ám délután szerintem nem más, mint Gál J. közbenjárására mégiscsak tudott veled beszélni, és valami olyasmit mondhattál neki, hogy ez az ő döntése, hiszen ő az intézmény felelős vezetője. Tudod, mit felelt erre Gyurcsány? Hogy ez kísértetiesen hasonlít arra, ahogy történtek a dolgok. Bár Rudi értésére adta, hogy a politikának szüksége van A szólás szabadságára, a döntést tényleg rábízta. Egyéb se kellett a tévéelnöknek, hétfő délután négy órakor kiadatta a közleményt: A Magyar Televízió etikai bizottsága úgy döntött, megengedhetetlen, amit csináltam, ezért az MTV felmondja a velem való együttműködést. Holott nem is tartoztam az etikai bizottság hatáskörébe, hiszen külsős voltam! Úgyhogy Gyurcsánynak akkor a telefonban azt mondtam: Nagyon tetszik az ő makulátlan demokratasága, de ha kicsivel több Bibót olvasott volna, tudná, bizonyos körülményeknek be kell következni ahhoz, hogy az ember ekkora demokrata legyen. Búcsúzásképpen azt javasoltam, hogy kis ideig talán szüneteltessük a kapcsolatunkat. És te egészen addig betartottad, amíg először be nem hívtad a Friderikusz Mostba? Azt hiszem, igen. A szocialisták ezért is gondolhatták kezdetben azt – hiszen 2006 a választás éve volt, és ilyenkor egy politikai műsor mindig felértékelődik –, hogy azért nem indítom el már februárban a műsort az ATV-n, mert nem akarok részt venni a választások előtti harcokban. Holott tényleg csak arról volt szó, hogy technikailag nem álltunk készen az indulásra. Kétségtelen, Gyurcsány csak a választások után volt először a műsorban. De tényleg meg voltam sértődve, mert úgy gondoltam, értékelnie kellett volna azt, amennyit pluszban beletettem a Magyar Televízióba! Számos tényből és jelből tudhatta, hogy szenvedélyesen meg akarom

csinálni a Magyar Televíziót. Mindezt felülírta nála a makulátlan demokratasága. Ő nem avatkozik a Televízió dolgaiba! így, hogy eltelt ennyi év, ma már tudom ezt értékelni, de akkor nehéz volt kibékülnöm vele. Azt hiszem, végső soron tényleg így kellett viselkednie. Ő volt a felnőttebb kettőnk közül, de azért engedtessék meg, hogy a saját sorsom adott esetben jobban fájjon. Azóta milyen a viszonyotok? Hiszen ha jól értem, ez valamiféle személyes viszony is köztetek, még ha némi kihagyásokkal is. Másrészt azért a Friderikusz Mostot sokszor még a hívei is megvádolták azzal, hogy gyurcsányista. Hiszen 2006 őszén például, a műsor nemcsak a józan ész pártján állt az utcai elmebajjal szemben, hanem az öszödi beszédet is megpróbálta kiszakítani abból a hamis, de legalábbis egyoldalú értelmezési mezőből, ahová azóta sikeresen belenyomta a Fidesz és Gyurcsány-ellenes baloldali-liberális publicistatábor. 2007 január végén meg a miniszterelnök egy teljes hétig magyarázta a műsorban a reformjait. Gyurcsány szerintem a legtehetségesebb politikus a mai magyar mezőnyben, de amennyire az európai politikát ismerem, ott is jócskán megállja a helyét. Korszerű politikusnak tartom. Messziről indult, még ma sem érzek mindent tisztázottnak a kilencvenes évek eleji vagyonszerzésével kapcsolatban, de minden embernek megengedem, hogy legyen saját fejlődéstörténete. A saját életemből is tudom, mennyire más voltam húsz-, harminc-, negyvenévesen, és milyen vagyok ma. Ugyanezt az esélyt megadom mindenkinek, tehát hogy kritika tárgyává tegye korábbi önmagát és változzon. Olyasféle ostobaságot ma már semmi pénzért nem követnék el, hogy mondjuk, az MSZP-t utódpártnak nevezzem. Pedig volt okom nem szeretni az MSZMP-t, hiszen bizonyos meghatározó képviselői komolyan befolyásolták, már-már tönkretették az életemet. 1992-ben még taszított is ez az egész MSZP-s alakulat, aztán 1994-95 körül, Horn Gyula ide vagy oda, elmúltak az averzióim. Láttam, hogy ezek az emberek megpróbálnak új alapon politizálni. Nem beszélve arról, az is kiderült, a Fideszben semmivel sincs kevesebb egykori MSZMP-s, mint az utódpártban. Akkor milyen alapon tegyek különbséget? Azt mondtam magamban, húzok egy vonalat, és innentől kezdve azt nézem, hogy ki mit csinál ma. Szerintem nincs is lehetőség más mércét használni, mert ha az egyébként valószínűleg jogos sérelmeinket hordozzuk életünk végéig, folyamatosan visszakényszerítjük magunkat a múltunkba, az indulatainkba és a keserűségeinkbe. Ha az ember nem elég intelligens, nem elég felnőtt ahhoz, hogy egy idő után képes legyen a saját múltját és megbántottságait távolságtartóan kezelni, abból az jön ki, ami ma Magyarországon van: feszültség, gyűlölködés, a másik ember semmibevétele. Ugyanígy vagyok Gyurcsánnyal: szerintem tisztán látom őt – már amennyire egy olyan embert tisztán lehet látni, akivel nem vagy szoros napi kapcsolatban –, de sohasem kritikátlanul. Kivételesen tehetséges politikusnak tartom, aki mellesleg kiváló interjúalany is. Ahogy mással, vele se az a célom, hogy egy-egy interjú alkalmával mindig és mindenáron kiegyensúlyozzam, ahogy egyébként ezt szaktársaim többsége teszi: ő állít valamit, és ha törik, ha szakad, a riporter ellenállást tanúsít, csak azért, hogy megfeleljen a médiatörvény és az ORTT összes csacsi követelményének. Engem ez nem érdekel. Ha volt ellenérvem, mondtam, ha nem volt, továbbmentem, ha valamit pontosabban akartam érteni, továbbkérdeztem. Vele ilyen szituációkban nagyon jól lehet együttműködni, ugyanis sohasem a hatalom megkérdőjelezhetetlenségét képviseli. Nem kell előre kérdéseket egyeztetni, amit sok elődjéről nem mondhatnék el. Gyurcsány a velejéig demokrata lett, és azt kell mondjam, e tekintetben sokat tanultam tőle. Ahogyan az ellenfeleihez viszonyul, ahogyan beszél róluk, akár a hátuk mögött is, az páratlan. Miközben az ország nagy részében torz kép él róla. Az emberek nem

hallgatnak a saját fejükre, nem hisznek a benyomásaiknak, nem hallják meg az észérveket, viszont bármit megesznek, amit kellő erővel sulykolnak beléjük. Morvái Krisztina most éppen véres kezű Nérónak nevezte a miniszterelnököt. Most hibbant Nérónak és zakkant semmirekellőnek. Mármint szeptember 20-án, a Hősök terén, a Charta-ellendemonstráción. Hol van ettől a palitól a véres kéz meg a néróság? Ez a nő vajon tényleg ilyennek látja, vagy sanda és szemforgató? Persze lehet vitatkozni azon, hogy arányos vagy aránytalan volt-e a rendőrségi megtorlás 2006. október 23-án. Én egyébként azt láttam a saját szememmel, hogy a lumpenek nekimennek a felállított kordonoknak, kerítéseknek, álarcban, utcatáblákkal és kövekkel esnek neki a rendőröknek, felgyújtják a fél várost. Nyilván volt példa az ellenkezőjére is és jogtalanságra is. De ember legyen a talpán, aki ilyen helyzetben képes szelektálni. A megtámadott rendőr számára mindenki ellenség, aki nem működik együtt vele. Ugyanabban az évben, novemberben megfigyelhettem a francia rendőrök fellépését Párizs külvárosaiban, amikor a nagy franciaországi lázadások-gyújtogatások évfordulóján ismét elszabadult a pokol: egy színes bőrű fiú a rendőrök felé dobott valamit, mire nyolc-tíz rohamosztagos elkapta, négy felemelte a kezénél-lábánál fogva, és minden finomkodás nélkül a falhoz csapták. A fiúnak semmi sem védte a fejét, azonnal el is borította a vér. Úristen, gondoltam magamban, Morvái Krisztina mit mondana, ha itthon ilyet látna? Az eset után hetekig nézegettem a francia sajtót, eljárás alá vonták-e az ottani rendőröket. Nem találkoztam egyetlen ilyen hírrel sem. Ez valamiért nem volt téma a francia közéletben, mert a dolgok természetes rendje, hogy a rendbontókat a rendőrség megfékezi. Itt meg úgymond szabadságharcosok védik őket. Nem, ott ennél sokkal értelmesebb vitákat váltottak ki a lázongások. Nyilvánvaló, hogy ha valaki a rendfenntartó erőkkel szemben erőszakot alkalmaz, ott nincs válogatás az eszközökben. Ez így van rendjén. Morvái Krisztina azt állítja, a két gyerekével békésen mendegélt hazafelé a Fidesz nagygyűléséről, az Astoriától, amikor véletlenül belebotlott a gyilkos rendőrökbe. Egyrészt neki is hallania kellett a felszólítást, hogy ne a Deák tér felé induljon el a két gyerekével, másrészt a városban akkor már egy hónapja különféle harciasságú elemek garázdálkodtak. Meggyőződésem, sajátos lelkületű az az anya, aki ilyen körülmények közt kiviszi a gyerekeit egy politikai tömeggyűlésre. De hagyjuk Morvái Krisztinát, nem ő a nagy tétel abban, hogy az ország ennyire félreismeri Gyurcsányt! Ebben Orbán Viktornak kulcsszerepe van. Emlékszem, Orbánnal az utolsó konfliktusom akkor volt, amikor a 2006-os önkormányzati választások előtt eljött a Friderikusz Mostba. A műsor után aztán meg is fogadtuk, hogy soha többé nem keveredünk interjúhelyzetbe egymással. Az interjú előtt ugyanis megkértem rá, tegye meg, hogy a beszélgetésben nem használja az akkor újonnan bedobott fideszes minősítést a miniszterelnökre, tudniillik a „beteges hazudozó”-t. Kérdőn nézett rám, én meg világosan értésére adtam, hogy ha hiszi, ha nem, hozzá is méltatlan egy ilyen minősítgetés. Csak hát túl közel volt még az a miniszterelnök-jelölti vita Gyurcsány és Orbán közt, ahol Gyurcsány Orbánnal szemben tényleg túlment minden megengedhető határon. Elnök úr, ahogy állandóan szólította, már rég a betonba volt döngölve, de még akkor is taposott rajta egyet. Egyszerűen megalázta. Gyurcsánynak ott ugyan sok mindenben tartalmilag igaza volt, fontos dolgokkal érvelt, de az ellenfeleinket nem lehet ilyen módon megalázni. Szerintem ezt ma már

Gyurcsány is belátja. Orbán Viktort viszont nagyon régóta ismerem, és tudom, hogy a legerősebb vonása a hiúság. Orbán számára csak másodrendű kérdés, hogy nem ő van hatalmon, noha szerinte Magyarország az övé, és a rendszerváltást is ő csinálta. Ez bebetonozódott az agyába. Az nem kétséges, komoly szerepe volt a rendszerváltásban, bátor volt, kockáztatott, tisztességesen kiállt, de ez a múlt. Orbán személyiségfejlődésének lezárt korszaka. Túl vagyunk rajta, immáron tizennyolc évvel. A legfontosabb mozgatórugója az, hogy ott a vitában megalázták. Orbán ezt sohasem bocsátja meg Gyurcsánynak. És Magyarország ma azt nyögi, hogy ő ezt se megbocsátani, se elfelejteni nem képes, és azzal se hajlandó összebékülni, hogy várjon, és csak adandó alkalommal álljon bosszút Gyurcsányon. Nem, folyamatosan és minden pillanatban bosszút áll! Jeges leheletünket fogjátok a tarkótokon érezni, ígérte Pokorni Zoltán, és e tekintetben a Fidesz betartotta a szavát. 2005 áprilisa óta mindahányan Orbán sértettségének vagyunk az áldozatai. Ez emberileg is kisszerű magatartás, egy politikusnál meg egyenesen megengedhetetlen. Szerintem az ilyen ember totálisan alkalmatlan rá, hogy más embereket vezessen, hiszen csak a bosszút tudja felkínálni nekik. Gyurcsány viszont Orbán háta mögött is a kötelező udvariassággal beszél róla, a rendszerváltás-kori teljesítményéről meg egyenesen tisztelettel. Véletlenül sem mond rá egyetlen rossz jelzőt sem. Gyurcsány szerintem érett politikus lett, akinek hirtelen és menet közben kormányozni is meg kellett tanulnia. E tekintetben persze bőven vannak hiányosságai, például munkatársai kiválasztásában is, de ez más lapra tartozik. De ott tartottál, hogy megkérted Orbánt, az interjúban ne minősítse beteges hazudozónak a miniszterelnököt. Igen, és úgy tett, mint aki megértette az érveimet. Ha akkor azt mondja, hogy nem tudja megígérni, valószínűleg lemondom az egész interjút. Felvétel volt, adásba betehettünk volna helyette bármi mást. Aztán a stúdióban már a beszélgetés huszonkettedik percében előkerült a „beteges hazudozó”. Láttam én, hogy valamire készül, mert egyszer csak elkezdett gyöngyözni a veríték az orra alatt meg a homlokán, egyik pillanatról a másikra! És mihelyt sikerült eljutni a beteges hazudozó miniszterelnökig, a szeme fehérje is vörösbe borult. Szabályosan extatikus állapotba került! Én olyankor, ha valaki ilyen nyilvánvalóan megszegi a játékszabályokat, felteszem a kezem, mert eszköztelenné válok. Bármennyit tudok is a szakmáról, összezavarodom attól, hogy valaki valamit megígér, majd szemrebbenés nélkül megszegi azt. Ráadásul attól féltem, hogy Orbán ott a stúdióban rosszul lesz! Annyira beleélte magát Gyurcsány minősítésébe. Jobb híján azt mondtam neki a felvételen: Elnök úr, szerintem nyugodjon meg, igyon egy pohár vizet, addig mi reklámot adunk, és utána folytatjuk a beszélgetést. Később sokan meggyanúsítottak azzal, hogy én ezt az egészet előre elhatároztam. Ugyan már, dehogy! Senkivel nem tennék ilyet, nemhogy azzal az emberrel, akit valaha olyan nagyon sokra tartottam. Én már korábban olyan ideges lettem, hogy kimentem a technikai helyiségből, nem bírtam tovább hallgatni azt a rettenetes beszélgetést. Neked kimaradt ez a jelenet. És az is, hogy a reklám után még visszatért a vízproblémára, annyira nem tudott beletörődni. Én meg úgy gondoltam, ilyen sok év után talán ismer annyira, hogy ha kijön a számon egy ilyen mondat, az nem azt jelenti, hogy meg akartam alázni. Annyi

történt, hogy egyrészt nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, másrészt láttam, annyira belelovallta magát a dologba, hogy mindjárt ott lesz rosszul. Az interjú felvétele után aztán visszamentünk a szobámba, és amikor ketten maradtunk, sziszegve kérte ki magának, hogy megaláztam: Ha mást nem is becsülsz bennem, Sándor, legalább azt tisztelnéd, hogy öt gyerek apja vagyok! Ilyeneket mondott. Nagyon rossz hangulatú négy-öt perces vitát folytattunk erről, majd úgy emlékszem, kézfogás nélkül távozott. És mondom, akkor megfogadtam, Orbán Viktorral interjút jó hosszú ideig biztosan nem akarok csinálni. Kinyilatkoztatásokra, ideológiai lózungok közvetítésére ne engem használjon eszközként. Használja a többi kollégámat, bőven van köztük olyan, aki alkalmas erre, sőt csak erre alkalmas. Ahogy azóta is látom, Orbánnal már nem lehet beszélgetni. Egyszerűen nem tűri az ellenvetést. „Szeretném végigmondani a mondatot!” „Megengedi, hogy befejezzem, amit mondani akarok?” Folyamatosan rendre utasítja a kérdezőit, és ezzel az ellenvetéseiket is lesöpri. Vagyis stilárisan és agresszívan fojtja bele a szót mindenkibe, aki leül vele, és ellent mer mondani neki. Nem beszélget, hanem kinyilatkoztat, és csak azokat a kérdéseket tűri, amelyek az ő mondanivalóját készítik elő. Erre én nem vagyok hajlandó. Minden korábbi érdemét elismerve, ma már úgy gondolom, hogy amit 2002 óta, de különösen a 2006-os választásokat követően csinál, az nehezen minősíthető. Egy megtépázott, jobb sorsra érdemes országot dúl szét megállíthatatlanul a Fidesz és személy szerint Orbán Viktor. Mert természetesen – ezt te szoktad mondani, de valóban így van – az ellenzék vitatkozzon, ne értsen egyet a kormány politikájával, de könyörgöm, tartalmi vitát folytasson. Nem érdekelnek a minősítgetéseik, halljam, hogy ők mit tennének helyette! Hogy legyen választásom, és ne csak érzelmi alapon dönthessék. Hogy a racionális érvelésnek és vitának a Fidesz politikájában csak elvétve van nyoma, hogy minden, amit tesznek és mondanak, az kizárólag a tagadásról szól, hogy penetráns hangon beszélnek mindenkiről, aki nem az ő táborukat erősíti, ez bűn, amelynek a következményeit húsz-harminc évig biztosan nyögni fogja ez az ország! Nem egyszerűen kettéosztották Magyarországot, amiről mindenki beszél, hanem attól a kevés tartásától, józanságától, hétköznapi kultúrájától is megfosztották, amit a kádárizmusban nagy nehezen elsajátított. És nemcsak a fideszes pártvezetők, hanem a hozzájuk csapódott értelmiségiek is. Schmidt Mária, Orbán Viktor egykori főtanácsadója, képes leírni Nádas Péterről, akinek megkérdőjelezhetetlen nagyságrendű életműve van, és aki – vele szemben – szuverén ember és szuverén gondolkodó, hogy Gyurcsány szolgája, hogy pénzért vagy jó szóért eladta neki a lelkét! Képes Nádas Pétert Czinege Lajoshoz hasonlítani! Lánczi András, aki legalábbis a végzettsége szerint filozófus, de az egyik főállása az, hogy a Fidesz ideológiagyárosa, épp néhány hete szalonzsidózott egy jót A szólás szabadságában, anélkül hogy ezt ott bárki kikérte volna magának. Nos, ez a Lánczi le meri írni Kornai Jánosról, aki világtekintély a szakmájában, hogy egy erkölcsi nyomoronc, hogy nem független kutató, hanem a kormány szolgálatában áll! Csak azért, mert Kornai szerint az ellenzék politikája felelőtlen? Ez a Fidesz és ez a fideszes „értelmiség” nem állíthatja magáról, hogy tiszteli a másik embert, a másik ember véleményét! Ők azonnal bunkóval rontanak rá mindenkire, aki másként mer gondolkozni, más véleményt mer alkotni, mint ők. Felnőtt és felelősségteljes ember nem minősíti a másikat, legfeljebb baráti körben vagy otthon a feleségének! A nyilvánosságban érvekkel vívja meg a maga csatáit. Akár még minősítheti is a másik ember véleményét, de a személyét soha! Még akkor sem, ha már a magyar politológia is odáig süllyedt, hogy elfogadható eszközként beszél az úgynevezett karaktergyilkosságról. Itt van az orrunk előtt a következmény: a

gusztustalanabbnál gusztustalanabb minősítő jelzőknek az a tömege, amellyel csak az elmúlt két és fél évben szórta be a Fidesz az egész országot nap mint nap, önmagában elég ahhoz, hogy egy társadalomból hordát csináljon! És valószínűleg nem értik, mit követnek el az ország ellen. Ugyanis ez már mintává szilárdult. Az emberek így viselkednek egymással az utcán, a közlekedésben, így beszélnek egymással és egymásról, a durvaság és a gorombaság lett a hétköznapok érintkezési módja. Hogyha valakinek valaki nem tetszik, megveri vagy akár lelövi. Ne higgyük, hogy egyik a másikkal nincs összefüggésben. Nagyon is! Ezért lett gyáva és cinikus a sajtó, ezért száll ki az értelmiség egyre inkább a közéleti vitákból, hiszen ki szereti, ha nyilvánosan állandóan lerántják a sárba? Ez nem egy polgári világ, ez egy elvadult világ! Ez az igazi bűne a Fidesznek, és ez az, ami nehezen lesz kiheverhető. Én többé-kevésbé ki tudom vonni magam ebből, most is ezt teszem pár hónapja, de jobb sorsra érdemes polgártársaimat nagyon sajnálom, mert ők nem tudnak kivonulni a hétköznapokból, és tehetetlenül, napról napra kénytelenek elviselni a barbárságot. Egyébként talán nem is helyes, hogy általában a Fideszről beszélek, mert én ebben Orbán Viktor felelősségét tartom meghatározónak. Úgy gondolom, ha Orbán időben felhagyott volna a politizálással, legkésőbb a 2006-os választások után, ha szobor nem is, legalább egy talapzat maradt volna utána. így már talapzat se lesz. A mai Fidesz nem más, mint Orbán legrosszabb személyiségjegyeinek a kivetülése és intézményesülése. Ez a párt Orbánhoz idomított politikusokból áll, akiket eleve aszerint választottak ki, hogy alkalmasak-e feltétel nélküli kiónjaivá válni az első embernek. Megéltem az MSZMP időszakát, tudom, hogy a mai Fidesz sok mindenben vészesen emlékeztet arra a pártra. És a naiv emberek még azt gondolják, hogy ez a jobboldaliság! Ugyan már! Ahol az ész, a ráció nem működik, mert az eszeveszettség ural el mindent, ahol tudatosan vernek szét intézményeket, abból nem lesz jobboldaliság soha! Amikor először pályáztam a tévéelnöki posztra, akkor a Fidesz nem szavazott. Az volt a taktikájuk, Orbán Viktor azt az utasítást adta, hogy nem szavazunk meg egyetlen jelentkezőt sem tévéelnöknek, pedig volt választék bőven. Én egyáltalán nem azért voltam dühös, mert nem lettem tévéelnök, ez egy pályázat esetén mindig benne van a pakliban, különösen, ha több pályázó is van. De hogy intézményeket, ráadásul egy demokratikus rendszerben nélkülözhetetlen, garanciaszerepet ellátó intézményeket politikai érdekből szétdúljanak, pontosabban itt nem is egyszerűen politikai érdekről van szó, hanem egy eltorzult világlátás által kigondolt, irracionális politikai érdekről, az képtelenség. Maga a szürrealizmus. Merénylet egy egész ország ellen! Akkor én kiálltam a Napkeltében, és feltettem a kérdést, hogy tényleg, ki ez az ember, ki ez az Orbán Viktor, aki úgy gondolja, hogy mindezt megengedheti magának. És miért tűrjük, hogy az országot így szétdúlja? Rengetegen gratuláltak hozzá, volt, aki a zabolázhatatlan független értelmiségit látta megnyilvánulásomban. Szerintem azért nem ilyen egyszerű a dolog. Orbánnak valószínűleg az a meggyőződése, hogy ez az ország, a volt kommunisták országa, és ez a nép, Kádár népe alkalmatlan arra, hogy maga gondolkozzon a sorsáról és a jövőjéről. Egy birkanyáj, amelyet ügyesen be kell terelni a közös akolba, kihasználva azt a beidegződését, hogy hajlamos követni a vezérürüt. Aztán ha már bent van, könnyebb bánni vele, nem zavarja folyton a hülyeségeivel a felkent pásztor köreit. Tehát Orbán a maga módján szerintem jót akar, legalábbis volt idő, amikor jót akart: a saját elképzelései szerint, az állandó okvetetlenkedéstől és kellemetlenkedéstől mentesen boldogítani a népet, akarata ellenére is. Csak valószínűleg azt nem vette észre, hogy ehhez nem

csak a népet kell maga alá gyűrnie, hanem mindent és mindenkit. Hogy ez a gondolkodás totalitárius, és a belőle következő politika is csak az lehet. És mivel a totalitarizmus önellentmondás egy demokratikus országban és egy demokratikus Európában, kénytelen folyamatosan álcázni önmagát. Erre való a nemzet, a haza, a magyarság, a nép istenítése, erre valók a szónoklatok a népakaratról és a demokratikus konzultációkról. És a nyáj egy része ezt be is veszi. Nem fogja fel, hogy ez csak a vezérürü kolompjának a hangja, egy szirénhang, amely nem a jövőbe, csak a karámba vezet. De Orbán gondolkodó és sokra hivatott ember volt! Hol hagyta az önreflexióját? Az embernek mindig vannak önmagával kapcsolatban kétségei, és ezért igénye is van rá, hogy kontrollálja önmagát, akár mások segítségével is. Én, ahogy öregszem, egyre gyakrabban teszem fel a kérdést, hogy biztosan igazam van-e, biztosan jól látom-e a dolgokat? És minél meghatározóbb döntéseket hozol, annál nagyobb szükséged van erre a képességedre. Talán a politika ebből a szempontból is speciális terep. És talán azért kopik el végül minden politikus, nem egyformán, természetesen, mert amit nem tenne meg közemberként a hétköznapi erkölcsei szerint, azt kénytelen megtenni politikusként. Egyszerűen szakmai követelmény, hogy képes legyél tízmillió különböző személyiségből minél többet közös nevezőre hozni. És ehhez egy részüket kicsit manipulálnod kell, egy részüknek kicsit hazudnod kell, egy részükkel esetleg elvtelen alkut kell kötnöd, másokkal tisztességes kompromisszumot. Muszáj sakkoznod emberekkel, intézményekkel, érdekekkel. Közemberként erre nem vagy csak ritkán kényszerülsz rá, és ha rákényszerülsz, akkor is érzed, tudod, hogy most túllépted a saját erkölcsi normáid határait, tehát vissza tudsz lépni. Egy politikus valószínűleg előbb-utóbb tudathasadásos lenne, ha folyton közember módjára működtetné az önkontrollját és az erkölcsi érzékét. De a jó politikus éppen arról ismerszik meg, hogy képes magában ezt a kettőt összeegyeztetni. Ha úgy tetszik, ez is szakmai követelmény, szerintem. Igen, csak hihetetlenül nagy az elcsúszás veszélye. Ezért kell folyamatosan működnie a felettes énjének. Hogy tudja, mi az, ami ebből még vállalható, és hol az a pont, amitől kezdve vállalhatatlan. Csak a józan ész figyelmeztethet arra, hogy ember vagyok, nem Istennek születtem. Tévedhetek, lehetek hülye, tévedhetett a másik, és akkor nekem kell megbocsátanom: egyetlen szakmából se kapcsolható ki mindaz, ami az embert emberré teszi. Sőt, a magam példáján azt tanultam meg, hogy minél magasabbra jut az ember, annál érzékenyebben kell használnia ezeket a képességeket. Orbánnál valószínűleg az a baj, hogy ő eredendően totális személyiség. Politika nélkül is az volt. De tulajdonképpen én is az vagyok! A magam műfajában mindent én akarok meghatározni: a díszletet, a hangkeverést, a filmbejátszásokat, a világítást, a tartalmat, mindent. Sőt, mivel harminc évet keményen beletettem ebbe az egészbe, mondhatom, hogy még tekintélyem is van, tehát velem is nyugodtan elszaladhatott volna a ló. Mégis képes vagyok rá, és egyre inkább, ahogy öregszem, hogy ha bizonyos helyzetekben figyelmeztetnek, elgondolkozzak a dolgon, és belássam, hogy hülye voltam vagy hülyén viselkedtem. Egyelőre odáig nem jutok el, hogy bocsánatot kérjek, de korrigálni magam, másnap már esetleg másképpen csinálni, az

alapkövetelmény. Ennek benne kell lennie a rendszerünkben, mert különben elveszítjük emberarcunkat. Akkor erre csak azt tudom mondani, hogy neked volt egy szervesen építkező életutad. Szakmailag módszeresen építetted fel magad, volt időd rá, hogy megszerezed hozzá a tudást, amire alapozni lehet, hogy megrágd a tapasztalataidat, hogy tanulj a kudarcaidból meg az ostobaságaidból. Orbánnak ez az idő- és tapasztalatmennyiség nem adatott meg. Ő felnőttkora elején rögtön egy virtuális világban kezdett el építkezni. Igen, ez lehet. Volt egy pillanat 2005 végén... Akkor még volt köztünk valamilyen viszony, olyannyira, hogy amikor 2005 októberében Rudi kirúgott, Orbán az elsők között hívott fel, és értetlenül állt a fejlemények előtt. Azt mondta, hogy ha ezentúl A szólás szabadságába hívják, nem megy el. Tudtam, hogy ezt csak a hatás kedvéért mondja, majd ha érdekében áll, persze, hogy bemegy a műsorba, de akkor is jólesett! Egy ideig kifejezetten hatással voltam rá, volt úgy, hogy felhívtam őt, ha olyasmit tapasztaltam, ami szerintem nem volt helyes vagy vállalható. Még 1998-99-ben, a miniszterelnöksége idején is olykor találkoztunk, leültünk egy kávéra, megbeszéltük a dolgokat. 2005 végén is olvastam valamelyik nyilatkozatát, ami teljes képtelenségnek tűnt. Felhívtam telefonon, és azt javasoltam, menjünk el valahová a hegyekbe, csak ketten, és beszéljük végig, hogy hol tart, mi ő, ki ő, szóval vegyük végig az alapkérdéseket. Olyan viszonyban voltál vele, hogy egy ilyen javaslatot megengedhettél magadnak? Ezt nem mérlegeltem. Nem érdekelt. Csacsiságokat beszélt, de láthatólag már meggyőződésből, ezért szólni akartam. Megszólalt bennem valamiféle felelősségérzet. Nem fontoskodás volt, akkoriban éppen nem is tévéztem, tehát semmiféle önző érdek se motivált. Szóval felhívtam, hogy menjünk el egy hosszú hétvégére a Börzsönybe vagy valahová. Sőt, még Schmidt Marit is megkértem, hasson oda, hogy Orbán ráálljon a dologra. Mari olyannyira igazat adott, hogy állítólag beszélt is vele. Viktor egyáltalán nem volt elutasító. Valószínűleg olyan hangot ütöttem meg a telefonban, amiből kihallhatta az őszinte aggódást. Beleegyezett: menjünk el február akárhányadikán. Aztán a megbeszélt időpont előtt néhány nappal üzent, hogy mégsem jó, halasszuk el egy vagy két héttel a dolgot. A vége természetesen az lett, hogy nem mentünk sehová, kudarcba fulladt a próbálkozásom. Szerintem Orbán is, a magyar közélet is nagy lehetőséget hagyott ki. Akkor úgy éreztem, van bennem annyi erő, hogy jól össze tudom foglalni, mi mindenben csúszott szét a személyisége, és esetleg merrefelé van ebből kiút. Nagyon furcsa ez, az ember ifjúkori barátságai másutt vannak a lelkében, mint az összes többi. Ez a kapcsolat nem ugyanaz, mint Gyurcsánnyal, akit jóval később ismertem meg. Még akkor is így van, ha Orbánnal nem voltunk barátok, Anikóval sokkal mélyebb volt a viszonyom, de valami mégis összetartott hármunkat. Talán épp Anikó. Ha Orbánnal valami vita támadt köztünk – voltak nagy kirohanásai neki is, nekem is –, Anikó mindig megpróbálta úgy elsimítani a dolgot, hogy ne maradjon tüske egyikünkben sem. Ennek a súlyát meg a felelősségét éreztem át akkor, amikor felhívtam, és tényleg az vezérelt, hogy úgy gondoltam, lehetne még ebből egy jó ország, akár úgy is, hogy ő markánsan jobboldali marad. Hozzáteszem, sohasem hittem ennek a jobboldaliságnak az őszinteségében, mert Orbán Viktor őszinte ifjúkorában velejéig liberális ember volt, nem az a fajta, akinek az öt világvallás határozza meg az életét. Nagyon hittem Orbán politikai jövőjében, olyan országot álmodtam magamnak, amelyet ez a pasi vezet. És segítettem neki, amiben tudtam: például amikor a politikusi pályája kezdetén elkezdett interjúkat adni, még

tanítgattam is, mire figyeljen, ha a riporter hosszan kérdez, és így tovább. Úgyhogy valószínűleg valamiféle nosztalgia is megszállt, amikor felhívtam: nem lehet, hogy ez az ember a szemem előtt menjen tönkre! Belátom persze, Orbán sok tekintetben kényszerhelyzetben van. Ha az ember végighallgatná, és még van úgy, hogy tud őszinte lenni önmagához, talán képes lenne megmagyarázni egy sor visszás dolgot. De úgy gondoltam, a fő vonalakban nem tévedhetek, én, aki jóindulattal viszonyultam hozzá, amióta csak ismerem. Akkor még adtam esélyt annak, hogy ha leülünk egymással, és komolyan elmondom neki, amit érzékelek, tud változtatni magán. Mert – és ezt becsületesen hozzá kell tennem – Orbán kettesben más ember volt. Négyszemközt soha nem kinyilatkoztatott, hanem figyelt, beszélgetett. Amikor 1999-ben egy héttel lehettünk Magyarország hivatalos NATO-csatlakozása előtt, és ő már miniszterelnök volt, ültem a Kempinskiben, és ebéd közben elolvastam egy interjút, amelyet a Népszavának adott. Abban is mondott valami rémeset. Még onnan, az asztaltól felhívtam telefonon. Már az is tetszett, hogy ő vette fel. Könyörgök, mondtam neki, ne mondj ilyeneket, ezek vállalhatatlan mondatok. Olyan higgadtan kérdezett vissza: Tényleg? Üljünk le, beszéljük meg, mert én nem érzem ezt olyan súlyosnak. Tehát egészen más volt a tónus. Jó, ez persze még 1999-ben történt, egy sokkal jobb korszakában. Ezért nem értem ezt a 2005-ös nagy fellángolásodat. Hiszen ő 2002-ben iszonyúan nagyot változott, amikor a Testnevelési Főiskolán beindította azt a rettenetes gépezetet, amely azóta is forog. Nem, én még azt követően is adtam esélyt neki, és tudtam vele beszélni. Tudom, hogy még utána is gyakran beszélgettünk, és olyankor minden más volt, a hanghordozása is, az arckifejezése is, nem ült rajta ez a rókamosoly, mint ma. Nagyon sajnálom. Nagyon nagy lehetőségek vesztek el benne, és ezzel Magyarország számára is.

TIZENHARMADIK FEJEZET Adakozás és vallásalapítás Már szó volt a díjaidról, de van az elismeréseid közt egy magyarázatra szoruló: 1999-ben te kaptad „Az adakozásban élenjáró magánszemély” díját. Nem emlékszem, hogy bármikor is olvastam volna arról, hogy te jótékonykodni is szoktál. Ezek szerint szoktál. A kilencvenes évek közepétől egyre több bevételem lett, és anélkül, hogy bármiféle külső hatás ért volna, jött egy olyan érzés, hogy muszáj ebből juttatnom másoknak is. Tudom, hogy furcsán hangzik, ebben a házban élve különösen, de van bennem valamiféle leküzdhetetlen szemérem. Ne nevess, ezt őszintén mondom! Ezen is sokat szoktam gondolkozni, és mindig arra jutok, hogy a mostani környezetemet és az életmódomat előbb-utóbb erőteljesen át kell alakítanom. Nemcsak azért, mert Magyarországon ez a színvonal nem működtethető, egyszerűen nincs hozzá képzett személyzet, hanem azért is, mert folyamatosan az jut eszembe, hogy ami nekem nem probléma, az hány embernek jelent súlyos gondot akár nálunk, akár a világban. Elég korán elkezdtem tehát a jótékonykodást, tulajdonképpen már akkor, amikor a pénzem mennyisége ezt nem okvetlenül indokolta. De 1993-94 óta a keresetemnek meghatározott százalékát időről időre jótékony célokra fordítom. Ma már egészen tudatosan, régebben inkább ötletszerűen, spontán módon. A kilencvenes évek elején például láttam egy híradást arról, hogy a Szent László Kórház csecsemőosztályán kisbabák azért kerültek életveszélybe, mert nincs elegendő lélegeztetőgépük. Egy ilyen készülék akkor ötmillió forintba került. Belegondoltam, hogy mit jelent nekem manapság ötmillió forint. Nem sokat. Nem azért, mert már akkor is olyan sok pénzem volt, hanem mert számomra a pénz önmagában nem jelent sokat. Pusztán az nem motivál, hogy minél több pénzem legyen. Becsületesen bevallom, szeretek jól élni, ehhez szükség is van sok pénzre, de folyamatosan nem jár az eszem azon, hogyan tudnék még több pénzt csinálni. Amikor láttam ezt a bizonyos tudósítást a lélegeztetőgép hiányáról a televízióban, arra gondoltam, hogy ha nekem ez az összeg nem jelent különösebb gondot, talán oda kellene adnom azoknak, akiknek az élete múlhat ezen. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint egy szirupos amerikai sztori, de akkor is ez az igazság. Még aznap este felhívtam a Szent László Kórházat, és beszéltem az osztályvezető orvossal, Újhelyi Enikővel. Kifejezetten kértem, hogy személyem mindvégig maradjon titokban. Kiderült, éppen akkor három gyerek várt a gépre, tehát hihetetlenül sürgősen kellett cselekedni. Egy ilyen berendezést beszerezni nem túl egyszerű, a Siemens gyártja, csak három-négy hónapos várakozási idővel vesznek fel megrendelést rá. Mondanom sem kell, másnap a kollégáimmal felhívattam a Siemenst, és azt kértem, mondja meg nekik, hogy ki vagyok: the best reporter of the world, a magyar televíziózás korszakos csillaga. így szoktam, ha valamit gyorsan és hatásosan akarok elintézni. Kértem, hogy a gépet hadd kapjuk meg pár napon belül, mert nagyon sürgős esetekről van szó. Két nappal később visszahívott a Siemens egyik vezetője, és azt mondta, most indul egy szállítmányuk Amerikába, de ha kifizetem a pótdíjat, amelyet rájuk terhel az amerikai vevő, amiért a szállítmányból elhagytak egy gépet – ez, ha jól emlékszem, az ár tizenöt-húsz százaléka volt –, akkor azonnal küldik. Vállaltam a felárat. Meg

kell mondani: a Siemens egyébként hihetetlenül segítőkész és együttműködő volt. Azt is kértem, hogy ne a szokásos módon, azaz postai úton küldjék el – akkor még nem volt gyorsposta meg csomagküldő szolgálat –, én majd megbeszélem a szállítást a Malévval. így is történt, gyorsan megtaláltam a Malév egyik illetékesét, aki engedélyezte, hogy a legközelebbi menetrend szerinti járat pilótája hazahozza a becsomagolt lélegeztetőgépet. Tulajdonképpen az első telefonomat követő egy-másfél héttel később már ott álltunk a kórházban, és a gép alatt pihegett a gyerek, akin már ez a berendezés segített. Amikor minden a helyére került, a kórház rendezett egy kis háziünnepséget. De azon már ott voltak a televíziók és a sajtó képviselői, noha mondtam az előbb, hogy ragaszkodtam az inkognitómhoz. Csakhogy a következő történt: amikor az egyik alkalommal telefonon egyeztettünk a főorvos asszonnyal, akkor éppen ott forgatott Frei Tamás, aki arra volt kíváncsi, milyen hatása volt a napokkal korábban bemutatott riportjának, jelentkezett-e valaki, aki kifizetné a gép árát. Beszóltak a doktornő szobájába, hogy Friderikusz Sándor van a vonalban, miközben ő éppen Freijel tárgyalt. És Frei fogta magát, kiment a doktornő titkárságára, és se szó, se beszéd, a párhuzamos készülék segítségével rögzítette a beszélgetésünket. Még aznap este leadták az Esti Egyenlegbe, de mert délután megtudtam ezt, kértem, hogy legalább a nevemet hallgassák el, és torzítsák el a hangomat. Végül is úgy jelentem meg a műsorban, mint „az ismert médiaszemélyiség” – a nevemet nem mondták –, aki megvette a lélegeztetőgépet a kórháznak, majd bejátszottak egy részletet az Újhelyi doktornővel folytatott telefonbeszélgetésemből. Nem volt valami tisztességes ez Frei részéről! Mondanom se kell, hogy egy újság ezek után gyorsan megfejtette, hogy rólam lehet szó, és meggyanúsítottak azzal, hogy az egészet csak az önfényezés kedvéért csináltam így. Te nem tudtál róla, hogy Frei ott van, és felveszi a beszélgetést? Egyáltalán nem! De a doktornő is csak később tudta meg, hogy Tamás partizánkodott. Mi ketten telefonon beszélgettünk, Frei pedig közben nyilván rádugta a telefonra a magnóját, vagy mellétette a mikrofont, lényeg az, hogy hangban megvolt neki a beszélgetésünk. Mindegy, egy idő után ez nem is érdekelt, illetve azt mondtam, ha már kiderült a dolog, vállalom a nyilvánosságot, hátha más módos ember is csatlakozik. Ezt hol mondtad? A gépátadó ünnepségen. Ott volt egy csomó újságíró, és a jelenlétükben kifejezetten olyan nyilatkozatot tettem, hogy érezze magát mindenki megszólítva, akinek van annyi pénze, hogy képes lenne maga is hozzájárulni a gyerekek gyógyulásához. Túl sokan nem csatlakoztak, úgy emlékszem. Aztán évekkel később rátaláltam egy másik történetre, talán a Népszabadságban. Egy olyan tinédzserről volt szó, aki úgy született, hogy a mellkasa kórosan horpadt volt, és tartottak attól az orvosok, hogy ez idővel veszélyeztetni fogja a lány tüdejének működését. A deformációt orvosi segítséggel helyre lehetett hozni, de csak Németországban. És milyen különös, egy Németországban dolgozó magyar orvos végezte az ilyen beavatkozásokat. A speciális operáció után speciális kezelésre volt szükség, hogy megfelelő súlyokkal visszahúzzák a helyére a lány mellkasát. Az újságcikkből egyébként kiderült, hogy ez a tizenéves kislány nem adta fel, ambiciózus volt, verseket írt, nagyon szépen rajzolt, noha az állapota már odáig romlott, hogy a hátán kellett hordania egy lélegeztetőkészüléket, hogy ha kihagy a tüdeje, meg ne fulladjon.

Kiderült, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól minden további nélkül megkapta a németországi kezelés költségeit. A probléma abból adódott, hogy az OEP arra már nem tudott pénzt juttatni, hogy az anyja elkísérhesse erre a pár hónapos kezelésre Németországba, márpedig ahhoz még elég kicsi volt a lány, hogy egyedül maradjon ennyi ideig. Tulajdonképpen ezt a három-négy hónapos ott tartózkodást fizettem ki a lány édesanyjának. Velük máig tartom a kapcsolatot, több-kevesebb rendszerességgel. Nemrég kaptam levelet a lánytól, aki időközben egyetemre jár, kitűnő tanuló, megjelent a verseskötete, és egészségileg annyira rendbe jött, hogy szinte észrevehetetlen a korábbi rendellenessége – az orvostudomány tényleg fantasztikus csodákra képes. Szóval ilyen és ehhez hasonló előzmények után egyszer csak egy nonprofit szervezet engem jelölt „Az adakozásban élenjáró magánszemély” díjára. Ez volt 1999-ben. A díjátadó ünnepséget az angol követség aulájában rendezték, és képzeld el, ott volt mindenki, akinek addig segítettem! Nagyon megható ünnepség volt, életem egyik legszebb emléke. Ott volt ez a kislány és édesanyja, de szüleikkel jelen voltak azok a gyerekek is, akiknek a lélegeztetőgép segített. Már nagyobbacskák voltak, négy-öt évesek. Nagyon kedves ajándékot kaptam tőlük: írattak valakivel egy mesét – volt egyszer egy jóságos Friderikusz bácsi, így kezdődött már ez önmagában nagyon megható volt, és ők maguk rajzoltak mellé illusztrációt, az egészet pedig kinyomtatták, mint egy színes mesekönyvet, amiből ez az egy példány készült. De ami még ennél is meghatóbb volt, hogy megvették a korábban kiadott üres könyvemet – tudod, kiadtam az Ez egy tiszta jó könyvet a boldogságról, amelyben csak üres lapok voltak és minden érintett gyerek meg szüleik írtak bele egy-egy mondatot. Mint egy emlékkönyvbe. Hát, ez tényleg nagyon szép volt! Már az is rendkívül jól esett, hogy az ünnepségen felsorakoztak a gyógyult gyerekek és a szüleik. Emlékszem, félrevonultam kibőgni magam. Egy függöny mögött próbáltam észrevétlen lenni, de nyilván úgy rázkódott a függöny, hogy a portás odajött megnézni. Én meg ott álltam kisírt szemmel, csöpögő orral. Mi a baj, Friderikusz úr? Hát, mi lenne, meghatódtam! Láttam anyámat, aki meg a terem másik végében zokogott, úgy, hogy le se lehetett állítani. Nagyon szép napja volt ez az életemnek. Ki szervezte ezt? Mert valaki nyilván kitalálta, hogy ne csak odajöjjenek, hanem még mesét is írjanak. Nem tudom, nem derült ki soha. Lehet, hogy az akkori asszisztensem, Dorottya? De lehet, hogy Újhelyi főorvos asszony, mert ő is ott volt... Mindenesetre én az adakozás dolgában tisztán állok Isten színe előtt, mert azóta is rendszeresen jótékony célra fordítom a bevételeim egy részét. Nem akarok ünneprontó lenni, de ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy természetesen a beteg emberek, különösen a beteg gyerekek a legkiszolgáltatottabbak. De mégiscsak igazságtalan, hogy az egészséges emberekre, noha nyomorognak, noha kiszolgáltatottak, noha tehetetlenek a saját sorsukkal szemben, nem jut még ennyi figyelem sem, pusztán azért, mert ők egészségesek. Én például ilyen embereket is sokszor segítettem. Kaptam egyszer egy levelet, gyönyörű, de reszketeg kézírással. Egy kilencvenegy éves, Erdélyben élő bácsika írta. Mint kiderült, Erdélyben is lehetett látni A szólás szabadságát, és a bácsi a műsoraimat elemezte, leírta a

véleményét róluk, értelmesen, okosan. Azt hiszem, aktív éveiben történész-levéltáros volt az illető. Az egyik levele végén elszólta magát, és megírta, oda jutott, hogy már a tüzelőt se tudja kifizetni, fázni fog egész télen. Hangsúlyozom: nem kért pénzt, hiszen még ő magyarázta a levélben, hogy olvasni úgy is lehet, hogy az ember beburkolózik a takaróba. Megkerestem annak az erdélyi kisvárosnak a tüzéptelepét, és megkérdeztem, körülbelül mennyi fára és szénre van szükség egy kis lakás felfűtéséhez, és hogy ezt a mennyiséget kiszállítanák-e erre és erre a címre. Természetesen a dolog nem ment simán, én ugyanis meglepetést akartam szerezni a bácsinak, hogy egyszer csak megjelenik a háza előtt egy autó, rajta a tüzelővel, de a tüzépnél akadékoskodtak, hogy ők úgy el se indulnak, ha nem tudják biztosan, otthon lesz-e az illető. Muszáj volt beavatni a bácsit, aki nagyon szép válaszban köszönte meg a gondoskodásomat. És hogyan választod ki, kinek adsz? Kezdetben véletlenszerűen választottam alanyokat, ma már nem. Van három szakember – úgy hívom őket, hogy a kuratóriumom –, akiknek van rálátásuk a világra, jól kiegészítjük egymást. Mivel rengeteg segítséget kérő levelet kapok, bizonyos szempontok szerint választjuk ki, hogy kinek és mennyit juttatunk. Persze nemcsak segítségért fordulnak hozzám, hanem mindenféle lehetetlenséggel is: vegyem meg a házukat, mert másképpen nem tudnak kikecmeregni az adósságukból, legyek a gyerekük keresztapja, nyilván a nagy hozomány reményében stb. stb. De engem alapvetően az befolyásol, hogy egy adott történetben megfog-e valami, vagy sem. Ami megfog, azokat az ügyeket viszem a kuratóriumunk elé. Muszáj választani, mert annyi pénz a Földön sincs, amennyit kérnek. Ezekkel a szakemberekkel rendszeresen leülünk, és ki-ki a saját szempontja szerint szavaz arról, hogy kinek és mennyit juttassunk. Azt egyébként soha nem ellenőrzőm, hogy jogos-e a kérés, vagy igaz-e, amit leírnak. Évente egyszer döntötök? Inkább kétszer. Az adakozásra fordított összeg pedig változó, általában az éves nyereségem nyolc-tíz százalékát fordítom ilyen célokra. Persze olyan is volt, amikor éveken keresztül a műsoraimat használtam arra, hogy gyűjtsék a rászoruló embereknek. Talán a legsikeresebb ilyen akcióm a „90 forint egy napra” volt. Az RTL-en futott, a Meglepő és mulatságos részeként, és az volt a lényege, hogy a nézőktől kilencven forintot kértünk, annak érdekében, hogy naponta ennyiből egy gyereket megetessünk. Az akciót a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat segítségével szerveztük; két és fél hónap alatt közel harmincmillió forint érkezett be a számlánkra, és ezt a Gyermekmentő olyan településekre juttatta, ahol sok szegény család élt. Ez például nagyon hatásos kezdeményezés volt, ilyen sok pénz, különösen tíz évvel ezelőtt nem gyakran gyűlt össze ilyen rövid idő alatt. Ebből az összegből hónapokig több ezer gyerek evett. Gyakran jut egyébként az az eszembe, hogy idősebb koromban valami ilyesmivel kellene foglalkoznom. Létrehoznék egy nagy adakozószervezetet, egy alapítványt, és „visszaélnék” az évtizedeken át kialakított kapcsolataimmal, folyamatosan különböző támogatandó célokra mobilizálnám a vagyonos embereket és szervezeteket. Ehhez persze fontos, hogy rendszeresen képernyőn legyek, mert az – ki tudja, miért – nagy felhajtóerő. A mátrakeresztesi gyűjtés során jöttem rá arra, hogy irdatlan energiát igényel egy-egy ilyen akció: meggyőzni embereket, pénzt mozgósítani, igazságosan elosztani. Minden sokkal könnyebben megy, ha ott vagy a képernyőn. De hogy ezt a kettőt hogyan tudom majd összeegyeztetni, az a jövő titka.

Egyébként három vagy négy éve olvastam a „Join me”-ről. Ez is egy alapítvány, ami egy kitűnő ötlet nyomán jött létre. A pasi, aki létrehozta, meg is írta a történetét, olvastam a könyvet. Az illető egy angol reklámszakember, és úgy jutott eszébe a dolog, hogy meghalt a Svájcban élő nagybátyja, aki élete utolsó tíz évében a birtokára telepített egy tucat, hozzá hasonlóan gondolkozó, idős embert. Tízen-tizenketten éltek együtt, és ennek az alkalmilag szerveződött közösségnek a hét minden napjára közös céljaik, jótéteményeik voltak, tulajdonképpen ez tartotta össze őket. Az unokaöcsnek pedig annyira megtetszett a dolog, hogy tovább akarta vinni nagybátyja kezdeményezését. Meghirdette, hogy akinek kedve van, csatlakozzon hozzá. Nem várt sikere lett a felhívásának, mert idővel százak, ezrek jöttek, akik egy idő után már saját himnuszt írtak, volt zászlójuk, alkotmányuk és így tovább. Csak azt nem tudták, hogy mire kéne használni ezt az egyre bővülő szervezetet. Végül is kitalálták a „Jótékony hétfő”-ket, a „Szomszédsegítő kedd”-eket, és így tovább, minden napot hozzárendelve valamilyen nemes célhoz. A végeredmény egy nagyon komoly jótékonysági szervezet lett. Például előírták a tagságuknak, hogy minden kedden segíteniük kell a leginkább rászoruló szomszédjukat. A tagok, akik addig alig ismerték környezetüket, szétnéztek, és ki-ki a lakókörzetében nem is egy ilyen rászoruló emberre akadt. Volt, aki minden kedden bevásárolt a szomszédságában élő öregembernek, a másik gyógyszert váltott ki egy beteg asszonynak, és így tovább. Évek óta annyira jól működik a dolog, hogy amikor utoljára ránéztem a honlapjukra, már tízezres nagyságrendű volt a szervezet tagsága. Nekem ez nagyon tetszik! És ha hiszed, ha nem, a kis füzeteimben már össze van gyűjtve egy csomó ötlet, hogy mit csinálok majd, amikor én is ilyen vagy ehhez hasonló alapítványt igazgatok. Te viszont úgy nézel rám, mint egy komplett elmebetegre! Szegény Fridi, ez van a szemedben. Nem, nem. Mindenki úgy teszi boldoggá magát, ahogy tudja. Megmutatom neked a füzeteimet, hogy milyen komolyan készülök erre az időszakra... Meglesz mindjárt, az előbb már megtaláltam! Csak az a baj, hogy mindent tízszer átírok, és a végén már nem tudom, melyik az érvényes... Tessék, itt vannak a tennivalók a külön erre rendszeresített füzetben: 1. Milyen tematikus tévécsatornákat hoznék létre? Ezt részletesen kidolgoztam. 2. Hetente egyszer eljárni vidékre! Annyira nem tudok semmit Magyarországról, hogy komolyan tervbe vettem, ha nagyon ráérek, beülök az autómba, rábökök a térképre, utazom mondjuk, százötven kilométert, kiszállok, és két-három napot eltöltők az ott élők között. 3. Megindítani a saját blogomat! Ez azóta is várat magára. 4. Milyen rádióműsorokat készítenék? 5. A „Join me” alapítvány magyar megfelelőjét létrehozni! 6. Megvenni az ABBA-musical jogait, és bemutatni valamelyik pesti színházban! 7. Vallást alapítani! Ez érdekes! Ne röhögj, ez kétcsillagos, azaz nagyon fontos feladat. Tudod, kitől származik a vallásalapítás ötlete? Magától Gerő Andrástól. Ő mondogatja már évek óta: alapítsuk meg a „sanyizmust”! Hidd el, leszel olyan jó, mint Németh Sándor a Hit gyülekezetében, százezrek fognak özönleni hozzád! Tényleg, amikor Németh Sándornak előadást tartottam a televíziózásról, egyszer csak azt látom, hogy Sándor összekulcsolja a kezét, áhítatos arcot vág, és azt mondja: Úristen, itt az új igehirdető! Viccelt, persze. Látod, mennyi sztorim van, és ez mind az enyém. Legalábbis remélem, mert amióta szóltál, hogy olykor a mások történetét mesélem el sajátomként, már semmiben se vagyok biztos.

Abban biztos vagyok, hogy a Barbie babás történet a tied. Ha már a jótékonykodásnál tartunk. Persze, mert már ezt is sokszor elmeséltem. Az én mozim stábjával forgattunk Zimbabwéban, egy magyar történet szálait kutatva. Mivel a megérkezésünket követő napon az interjúalanyunk még nem volt fogadókész, azt kértem a kísérőinktől, hadd nézzek meg egy olyan telepet, amilyeneket a dokumentumfilmekben szoktak mutatni, tehát ahol a legszegényebb emberek élnek. Csak a saját felelősségünkre mehetünk, figyelmeztettek. Tényleg olyan volt minden, mint a filmeken: sárból, nádból és valamiféle növényből épített kunyhók sorakoztak egymás mellett ezerszámra, nagyon feszes rendben. A hely nem úgy nézett ki, mint nálunk egy szegénytelep, ahol koszos és szemetes az egész környék; szépen rendben tartva, zárt sorokban álltak a kis kunyhók, amik az esőtől bizonyára megvédték a bennük lakókat, azonban a sártól és a portól nem. Tízezer számra éltek ott emberek. Körbevittek bennünket, és nézegettem, mivel játszanak a gyerekek. Olyasmivel, amit nálunk kukoricacsuha-babának hívtak, csak éppen az az ottani növényekből készült. Az egyik gyerek rajzolt a porba, a másik meg folytatta. Kreatív módon csinálták, jól kiegészítették egymást. Emlékeztem rá, hogy Zimbabwe fővárosában, Hararéban láttam egy... hát játékáruháznak nehezen lenne nevezhető, mondjuk úgy, egy méretes játékboltot. Másnap reggel ott kezdtem: akkor én most itt bevásárolok. Nagyjából tízezer dollárt költöttem Barbie babákra meg kis matchboxokra. Most mit nevetsz, volt köztük olyan játék autó is, ami irányítható volt! Emlékszem, amikor bementem a boltba, és kértem több száz Barbie-t, a nő rám meredt, mint egy elmebetegre. Annyi nincs, mondta. Hány van? Tíz. Egy napon belül valahonnan aztán szerzett még bőven. Még az üzletet is lezárták, amíg átvettem az árut. A játékokat aztán egy mikrobusszal kivittük erre a telepre. A kísérőnk helyi nyelven elmondta az ott élőknek, miért jöttünk, mit hoztunk, és kérte, hogy egyik sorba álljanak a kisfiúk, másikba a kislányok, szülőkkel együtt persze, hiszen kicsi gyerekekről volt szó. Mi meg egyenként kiemeltük a mikrobuszból a dobozokat – a kísérőnk javasolta ezt a módszert, mert ha egyszerre előszedjük az összeset, képtelenség lesz fenntartani a rendet –, és osztogatni kezdtem a játékokat. Az első tizenöt-húsz gyerekig a legnagyobb rendben ment minden. Jöttek, átvették, megköszönték, mentek tovább. Ezt követően viszont, nem lehet tudni, miért, talán mert elkezdtek sustorogni a hátrébbálló szülők, hogy a játékokból esetleg nem jut mindenkinek, fölbomlottak a sorok, és egyre közelebb és közelebb hullámzottak hozzánk, a kísérőink hiába próbálták visszaparancsolni őket. Aztán már csak azt érzékeltük: körbevettek és megrohantak bennünket. A két segítőmmel együtt teljesen odaszorultunk a mikrobusz oldalához. A továbbiakban megkoreografált osztogatásról már szó sem lehetett, mindenki vitt, amit látott. Mi csak annak köszönhetően tudtunk megmenekülni, hogy az operatőr, aki fent állt a busz tetején, mert onnan fényképezte a történteket, mind a hármunkat felhúzott, és a szellőzőnyíláson át bepréselt az autóba! Ha még ott maradunk két percig, nem ússzuk meg halálos áldozat nélkül, az biztos. Elindult a mikrobusz, mert nyilvánvaló volt, hogy innen azonnal el kell menekülnünk, de a dobozok jó része még bent volt az autóban. Úgyhogy menet közben kinyitottuk az ablakokat, és dobáltuk ki tucatszám a matchboxokat meg a Barbie-kat. Ezek meg, szegények, futottak utánunk, és szedték össze a kidobált játékokat. Szívszorító látvány volt. Már az is, hogy amikor még rendben mentek a dolgok, az egyik gyerek, amikor megkapta az ajándékát, feltépte a dobozt, és elkezdte nézegetni a babát: szemből, a feje tetejére állítva, oldalról, láthatóan fogalma sem volt róla, hogyan kell hozzányúlni, és az anyja se tudott segíteni neki. Valószínűleg azt se tudták, hogy mik ezek. Mindenesetre testközelből megtapasztalhattam, valóban milyen hihetetlenül erős

a kultúrák közti különbség. Néhány haverom aztán itthon azon gúnyolódott velem, például ez a szemét Bochkor, hogy Barbie-kat vittem nekik, ahelyett hogy kenyeret adtam volna. De én tényleg azt hittem, hogy jót teszek ezekkel a gyerekekkel.

De tényleg, miért nem élelmet vittél, miért Barbie-t? A kísérőnk valami olyasmit mondott, hogy élelmiszerrel ellátják őket, minden héten kétszer autóval visznek nekik ennivalót, és hogy az élelmiszert különösen bonyolult dolog szétosztani. Adódott tehát, hogy akkor a gyerekeknek inkább játékot veszek. Lehet, hogy sokkal egyszerűbb játékokkal jobban jártak volna. Szóval, ez volt az én nagy adakozásom az afrikai szegényeknek. Majdnem ott maradtunk! Máskor nem is jártál Afrikában? Nem. Évekig nem vonzott az a kontinens. Karen Blixen írja a Távol Afrikától című könyvében, amelyből film is készült, hogy Afrikát nem lehet ötvenéves kor alatt megérteni. Azt hiszem, igaza lehet, mert engem is mostanában kezdett el vonzani. Ha majd tényleg utazgatni fogok, ahogy tervezem, biztosan elmegyek két-három afrikai országba is, például Nigerbe. Lángh Juli könyve után ugyanis nagyon kíváncsi lettem rá.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Vitray és én Többször is kiderült ebből a beszélgetéssorozatból, hogy Vitray Tamással különleges viszonyod van. Mióta, és miben áll ez? Hát, a vele való kapcsolatom inkább már csak múlt idő. Azt hiszem, a Friderikusz Most két és fél évében már nem is beszéltünk egymással. Illetve egyszer, 2006 júliusában, a budapesti Úszó Európa-bajnokság nyitónapján találkoztunk. Ez a történet egyébként jól jellemzi az egész kapcsolatunkat. Jött velem szembe a Margitszigeten, és látszott rajta, hogy morcos. Mindenkin látszik, de rajta különösen. Én meg széles mosollyal üdvözöltem. Mi a baj, tudakoltam. Tudja, Fridi, beszélgettünk otthon a feleségemmel, és arra jöttünk rá, hogy maga nagyon gonosz ember. Mondta ő! Noha attól tartok, „Az élenjáró gonosz” címét a magyar bajnokságban kettőnk közül nem én vinném haza. Na, de hát mi velem a baj, érdeklődtem, mintha semmit se sejtenék. Pár nappal korábban az egyik reggel épp szemtanúja voltam, amint Vitray Tamás ott ült a Napkeltében, és puffogott, név nélkül mesélte a műsorvezetőnek, hogy van egy kollégája, aki az ő munkásságát úgy minősítette a Bors hasábjain, hogy „megszállott és szenvedélyes”. Miközben négyszemközt ez a kolléga nem győzi őt dicsérgetni, hogy milyen tehetséges. Mondta ezt úgy a Napkeltében, mintha a tehetség meg a szenvedélyesség és megszállottság egymást kizáró fogalmak lennének, vagy mintha a szenvedélyesség és megszállottság dehonesztáló lenne. Látva ezt az interjút, persze, hogy magamra ismertem, és kicsit mosolyogtam. Ugyanis mielőtt elindult a Friderikusz Most, sok interjút adtam, és ezekben többször elmondtam, manapság a televíziózás ott tart, hogy hiányzik belőle a lángolás, a szenvedély, az ügy és a műfaj iránti alázat és szeretet. A legtöbb kollégánk csak a pénzért csinálja a szakmát. Két olyan embert ismerek, akik szenvedélyesen művelik a mesterséget: Vitrayt és önmagamat. Na, ezen sértődött meg Vitray. Ő ilyen. Hall vagy olvas valamit, értelmezi a saját prekoncepciója szerint, majd felszívja magát, és máris kiestél a pikszisből. Körülbelül ezt rótta fel nekem ott, a sportuszoda környékén is, két éve nyáron. Az elmúlt húsz-huszonöt évünket is ez jellemezte: hol fent, hol lent. Azt már elmesélted, hogy a Tóksója révén ismerkedtetek meg. Azt hiszem, már korábban is ismertük egymást. Ha jól emlékszem, még a rádióban figyelt fel rám. Mindig volt minőségérzéke! Csak vicceltem. A legelső televíziós ajánlata arról szólt, hogy legyek a riportere egy statisztákról szóló dokumentumfilmnek, amit Kovácsi János rendezett. Elkészült a film, és én, emlékeim szerint, csapnivalóan rossz voltam benne, ugyanis nem mertem a saját fejem és érdeklődésem alapján kérdezni, hanem csakis a rendező instrukcióit hajtottam végre. Most légy szíves, arról érdeklődj, hogy... És akkor arról érdeklődtem, nem arról, amit jónak tartottam volna. Azonban a rendezőnek volt egy remek ötlete a film befejezésére: felkért nagy színészeket, Huszti Pétertől Avar Istvánig és Psota Irénig, hogy a filmünk kedvéért egy darabban vállalják el a statiszta szerepét, a valódi statisztákra pedig főszerepeket akart osztani. Vitray nem látott ebben fantáziát, ezért már nem is forgattuk le ezt a véget. Mint

osztályvezető átvette a filmet, ott ült az egész stáb. Mindenkit egyenként értékelt. A riporteri munkáról, tehát rólam hosszan szedte le a keresztvizet. Tulajdonképpen egyetlen megmozdulásommal se volt elégedett. Gondolhatod! Életemben először csináltam tévéfilmet, voltam vagy húszéves, azt hittem, most talán televíziós leszek, ezzel szemben a munkámat úgy értékeli Vitray: rossz itt, rossz ott, kimaradt ez, kimaradt az. Máig nem tudom, hogy miért nem lehetett négyszemközt elintézni a dolgot. Én már akkor voltam valaki a rádióban, és folyamatosan az volt az érzésem, hogy be akarja bizonyítani, a rádióban lehetek akármilyen jó, a televízióban ez semmit nem jelent. Annyira rosszul esett az ő hömpölygő kritikája, hogy az értekezletet követően kimentem a tévé épületéből, megbújtam egy mellékutca sötétjében, ott bőgtem ki magam. Ez volt tehát az első igazi találkozásom Vitray Tamással. Aztán évek teltek el, és jött az a bizonyos Telefere, azelőtt Tóksó, amiről már meséltem. Később valamennyire beengedett a magánéletébe is, az előző feleségét is ismertem, a mostanit is ismerem. Volt idő, amikor bizonyos időközönként találkozgattunk, együtt ebédelgettünk vagy meghívott magához. Szerinted miért? Nem tudom, talán mert voltak periódusok, amikor kedvelt engem. Pár évvel ezelőtt a feleségének, Kállay Borinak kerek születésnapja volt, egy étteremben tartották, sok embert meghívtak. Több kis asztal mellett ült a vendégsereg, köztük én is. Az este táncolásba torkollott, nekem nem volt kedvem hozzá, ücsörögtem egyedül az asztalunknál. Vitray is, a saját asztalánál. Egyszer csak mellém húzta a székét, jó ideig nézte némán a táncolókat, majd váratlanul a térdemre tette a kezét, és azt mondta: Hát, Fridi, látja, ketten maradtunk! így mondta: ketten maradtunk. Én ezt úgy értelmeztem, hogy ketten maradtunk, akik a televíziózást ilyen szenvedélyesen szeretik. Ebből adódott, hogy évekkel később ezt visszaidéztem az újság hasábjain, de akkor már megsértődött ezen. Szerintem ő ezért engedett be az életébe is. Ennek ellenére nem mondhatnám, hogy ne gördített volna akadályokat az érvényesülésem útjába. De erről már korábban mindent elmondtam. Tény, sok minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha segít. Például azzal, hogy egy-egy későbbi munkámról legalább egyszer elmondja a véleményét. De nem. Ő soha semmit nem látott a tévében, amit én csináltam. Se show-t, se Az én mozimat, se a többit. Legalábbis ezt állította. Hiszi a piszi! De ezt mondta mindenkiről, aki számottevő volt a mesterségünkben: nem látta a műsorát, nagyon sajnálja. Csak azt nem értem, évtizedek óta miért az az alapállása, hogy senkit, semmit soha nem lát: ennyire irigy, és képtelen elviselni mások sikerét, netán ezzel igyekszik megkülönböztetni magát, tehát, hogy ahhoz a nagyságrendhez, ami vele egyenértékű, méltatlan lenne mások számbavétele és elismerése, vagy a póz, amit sok éve kitalált magának, egyszerűen csak rámerevedett, és már képtelen kitörni belőle? Esetleg mindhárom együtt? Kapcsolatunkat egyébként nagyon sok hullámvölgy jellemezte, gyakran sértődött meg rám, gyakran én sértődtem meg őrá, és ilyenkor hosszú ideig nem is beszéltünk. Sokan mondták azok közül, akik közelről is láthatták ezt a viharos kapcsolatot, hogy a mi viszonyunkban erőteljesebben az érzelmek dominálnak. Ő is gyorsan bepöccent egy-egy megjegyzésemen vagy félreérthető mondatomon, én is az övéin. Vitray egyébként mestere az ideologizálásnak. Bármit lép vagy nem lép, bármit tesz vagy éppen nem tesz, mindent és annak az ellenkezőjét, képes ideológiai alapokra helyezni, és olyan meggyőzően magyarázni, hogy akár még el is hiszed, hogy csak úgy lehet, ahogy ő gondolja, más magyarázat nem is létezik. Ez persze mit sem von le a szakmai értékéből: nagyszerű riporter, kiváló televíziós, de őszintén mondom, nem tudom, embernek milyen.

Még ifjúkoromban elhatároztam, hogy írok róla egy könyvet. Elkezdtem járni a kollégáit, Balót, Knézyt, Gyulait. Arra emlékszem, hogy alig értem a felvételek végére, Vitray türelmetlenül már olvasni akarta a kéziratot, tudni akarta, mit mondanak róla a többiek. Nem tudom, végül is miért nem jelent meg a kötet, nem gondolom, hogy ő hiúsította volna meg, talán nekem ment el a kedvem, mert az írásos változatból már mindenki ki akarta húzni azt, amit mikrofonba még könnyedén elmondott róla. Egri Jánosra biztosan sokan emlékeznek, hosszú ideig ő volt a Magyar Televízió játékmestere, de sportot is közvetített, kiválóan. Egri azt adta elő Vitray jellemzéseként: Tamás az a típus, egyébként humánus ember, aki ha tudja, hogy te naponta merre közlekedsz, márpedig tudja, akkor leveszi az utadba eső kanálisról a fedőlapot, elbújik egy bokor mögé, aztán amikor te arra jössz, és beleestél, elszámol magában ötig, majd előpattan a bokorból, mint aki éppen arra járt, és odarohan, hogy hadd segítsen ki a csatornából. Én akkor komolyan vitába szálltam Egrivel, mert nagyon gonosz jellemzésnek tartottam az övét. De az mégsem lehet véletlen, hogy egy embernél a róla szóló történetek mindig ugyanoda mutatnak. Lehet, hogy egyetlen történet sem igaz, de ha mindegyik ugyanazt a képet sugallja valakiről, annak valami alapja kell, hogy legyen. Meséltem már a Hoztam egy milliót című vetélkedőről, amely tényleg neki volt kitalálva, hiszen egy nagy tudású játékvezetőt feltételezett, mert a vetélkedő végén a legjobb játékossal ő mérte össze a lexikális tudását. Vitray a neki szóló kérdéseket soha nem tudta előre, nem is kérte, ennek ellenére nagyon gyakran nyert. Én voltam a műsor producere. Mielőtt belekezdtünk a sorozatba, leültünk az irodámban, hogy megállapodjunk a szerződési feltételekről. Eljutottunk oda, hogy mennyi pénzt kér egy-egy műsorért. Én magamban már a tárgyalás előtt elhatároztam, bármennyit kér is, nem fogok vitatkozni vele. Ha valakivel nem vitatkozom a pénzen, az biztosan Vitray. De csak nem akarta megmondani, hogy milyen összegre gondolt. Tudja, mit, ajánlottam neki, írja le maga is az összeget egy papírra, én is leírom az általam reálisnak tartott díjat, és amelyikünké a több, az lesz a maga honoráriuma. Mi tagadás, ritkán tárgyalnak ilyen megengedő módon producerek, beleértve magamat is: történetesen nálam ez volt az első és az utolsó eset. Ő a saját papírjára kétszázezer forintot írt adásonként, én a sajátomra háromszázezret. Természetesen megkapta a háromszázezret műsoronként. Nem volt ez rossz pénz 2003-ban, különösen úgy, hogy egy nap felvettünk három adást. De persze ezt nem lehet úgy értékelni, hogy bejött Vitray, és egy nap alatt keresett kilencszázezer forintot, mert azt ő nem egy nap alatt kereste meg, hanem az egész életével, az élete során összegyűjtött tudásával és műsorvezetői tapasztalatával. A Televízió vezetésével, persze, itt is komoly vitáim voltak, mert nem akarták jóváhagyni az összeget. A költségvetés fontosabb tételeit egyeztetnem kellett a Televízió egyik vezetőjével. Neki is azzal érveltem, hogy az a tudás, ami Vitray fejében van, nem megfizethető és nem forintosítható. Végül is győztem. Mindaddig rendben is ment minden, amíg a Magyar Televízió pénzügyi nehézségeiből adódóan négy és fél hónapon keresztül nem fizetett. Nekem se, másoknak se. Vitrayval volt egy szerződésünk, amit a cégem kötött vele, tehát elvileg őt nem kellett hogy érdekelje, milyen anyagi helyzetben van a Televízió. Ez persze úgy megy, hogy te, mint producer, egy darabig tudod finanszírozni a kiadásokat, de egy idő után képtelen vagy erre, különösen egy naponta jelentkező műsornál, mert a világon nincs annyi pénz, hogy ha a Televízió nem fizet négy hónapig, te azt a négyszer húsz-huszonkét adást zsebből álld. Nekem ez ment három hónapig, a cégem híres volt arról, hogy mindig pontosan fizettünk, de ebben a periódusban a negyedik hónapban elfogyott minden forgótőkénk. Benne volt már úgy is harmincöt-negyven millió forintunk. Az MTV elnökétől természetesen kértem, hogy végre fizessenek, az ő közbenjárására már csak néhány napot kellett várni. Képzeld el, Vitray ekkor telefonon jelentkezett: Fridi, tartozik egy utalással! Tudom, mondtam, de gondoltam, egy-két nap csúszás belefér. Hát nem fér bele! De a tévé nem fizet,

immáron hónapok óta, én meg csak most, erre a pár napra kérem a türelmét. Ez őt, sajnos, egyáltalán nem érdekli, neki az áfát be kellett fizetnie, ő velem kötött szerződést, nem a Magyar Televízióval, úgyhogy sok szerencsét kívánt, és nyomatékosította, hogy sürgősen szeretné látni a pénzt a számláján. Nyeltem egy nagyot, és eszembe jutott az a bizonyos délután, amikor döntöttünk a honoráriuma nagyságáról. Milyen dolog az, hogy te valakinek ötven százalékkal megemeled a gázsiját, önként és dalolva, ez neki naponta – három felvétellel számolva – háromszázezer forint többletet hoz, de a néhány napos várakozás már nem fér bele?! A Hoztam egy milliót története nem itt ért véget. Elmeséltem már, hogy elkezdték gyilkolni a műsort mindenféle hazug és mocskos ürüggyel. Vitray felhívott, és azt ecsetelte, hogy mit olvasott rólam az aznapi Blikkben. A telefonban mélységesen fel volt háborodva. És akkor meg, tudod, az jutott az eszembe, vajon miért nem mer bátor lenni, és miért nem tartja fontosnak ez az ember, hogy nyilvánosan is állást foglaljon ebben a mocskos ügyben. Hogy megszólaljon a maga sok évtizedes televíziós tekintélyével. Hogy egyáltalán kiálljon mellettem, ami egyúttal önmaga mellett való kiállás is lett volna. Hiszen tudta, hogy egyetlen szó sem igaz a sajtórágalmakból. De eszébe se jutott. Csak négyszemközt sajnálkozott. Egyébként akkor is ez történt, amikor Rudi Zoliról beszéltem a Népszabadságban. Neki még az interjú megjelenése előtt beolvastam a cikket, amit életem legtökéletesebb alkotásának nevezett, mindenben egyetértett a Rudiról mondottakkal, majd amikor kitört a balhé, és Rudi kirúgott a Televízióból, a nyilvánosság előtt szótlan maradt. Ezek a történetek mind-mind jellemzik a kapcsolatunkat, és persze őt magát is. Elfogadott, talán tehetségesnek is tartott, de mindvégig ambivalens volt velem kapcsolatban. Talán szerette volna a palack száján tartani a kezét, de egyszer én mégis kiszabadultam, és ezzel sok mindent elrontottam. Aztán meg benőtt a fejem lágya, és egy idő után nagyon untam, hogy egyetlenegy szereposztást ismer: neki mindig keresni kell a kegyét, csak úgy józanul, tét nélkül nem lehet vele beszélgetni. Nem akartam többé az ő „Fridikéje” lenni. Felnőttem, letettem a magamét én is az asztalra, tessék szíves lenni ezt megmérni, és érdeme szerint megbecsülni. Látványos szakítás volt, vagy egyszerűen csak elmaradtatok egymás mellől? Elmaradtunk. 2006 elején, mielőtt a Friderikusz Most elindult, folyamatosan megpróbált lebeszélni a naponta jelentkező műsorról. Minden létező érvet felsorakoztatott, főként, hogy az ilyen napi igénybevétel mennyire fárasztó, fizikailag ezt nem lehet bírni. Az volt az érzésem, hogy mindezt csak azért mondja, mert neki sohasem volt napi műsora, és nehogy már nekem legyen! Nem tudatos ez nála, valószínűleg ki is fogja kérni magának, ír majd egy levelet, és elmagyarázza, hogy ez korántsem így volt, és én el is hiszem, hogy nem tudja visszaidézni a motívumait, de nekem akkor is ez volt a benyomásom. Majd elindult a műsor, és egyszer csak felhívott, hogy ők hármasban, a feleségével meg a lányával, aki operaénekesnő, járják az országot, műsoros esteket adnak. A két nő énekel, a számok közt meg Vitray mesél. Hallgattam, nem tudtam, mire megy ki a dolog, tán csak nem meg akar hívni? Nem, oda lyukadt ki, hogy jó lenne, ha én behívnám őket a Friderikusz Mostba. De ez másfajta műsor, mondtam erőtlenül, mi közélettel, politikával foglalkozunk. Ugyan már, egy napi műsorba minden belefér! Erre tehát jó lett volna a napi műsor! Hát, nem hívtam meg őket! És nemcsak azért, mert tényleg más volt a műsor profilja, hanem mert életemben nem csináltam propagandaműsort senkinek. De hogy erre volt-e a válasza, vagy valami másra, mindenesetre két évvel később kihagyott a Magyar Televízió ötvenéves történetéből. 2006-ban ugyanis őt kérték fel arra, hogy a

maga módján dolgozza fel az MTV ötvenéves történetét. Vitray azt a megoldást választotta, hogy az elmúlt ötven évből – műfajra, beosztásra, státusra tekintet nélkül – megszólaltatott embereket: rendezőt, sminkest, műszaki szakembert, műsorvezetőt stb., és felvételről velük beszélgetett ötvenszer tíz percben. Őszintén mondom, feltételezni sem mertem volna, hogy engem nem fog megkeresni, hiszen mindenki tudja, a kilencvenes évek hazai televíziózásának történetét aligha lehet megírni az én tevékenységem nélkül. Lehet persze szemérmeskedni, de az a nyolc-kilenc év az MTV-ben rólam szólt, független attól, hogy az Vitraynak esetleg nem volt kedvére való. Az előzményekről már beszéltünk. A Friderikusz Show az egész hazai televíziótörténet szempontjából megkerülhetetlen, Az én mozim szintén. Ráadásul öt különböző műsort csináltam, kilenc év alatt háromszáz monstre produkciót. És Vitray egy huszárvágással meg tudta oldani úgy ezt a sorozatát, hogy még csak kísérletet se tett rá, hogy meghívjon! Néven nevezem a dolgot: ilyen mérvű pitiánerség már nincs is a világon! Nem vagyok dühös miatta, inkább sajnálkozó mosolyt fakaszt belőlem, és végtelen lenézést. Tudod, hány ember észrevette? Rengeteg! Csak újságíróból el kellett hárítanom egy tucatot, mert mind azt akarta tudni, miért nem kerültem bele a televízió ötvenéves válogatásába. Kérdezzék erről Vitray Tamást! Az egyik komolyan vette a felszólítást, megkereste, és ő azt a szánalmas magyarázatot, mondjuk úgy, ideológiát találta ki – ez is annyira jellemző rá –, hogy sajnos szelektálnia kellett, mert ötven év rengeteg idő és rengeteg ember, és hosszas töprengés után úgy döntött, hogy csak a televízió belsős, vagyis munkaviszonyban volt munkatársait fogja megszólaltatni. Mintha az MTV ötven éve a nézők számára a belsősök ötven éve lenne, és mintha az emberek megkülönböztetnék a belsősöket a külsősöktől! De gondold el, mennyit kellett szegénynek gondolkodnia, mire ez a hajánál fogva előrángatott érvelés az eszébe jutott! Ahelyett, hogy becsületesen megmondta volna: az a magyarázat, hölgyeim és uraim, hogy látni se akartam sorozatomban Friderikuszt! Egyébként talán nemcsak személyes motívumai voltak, hanem a gyávasága is, hiszen az előzmények után azt gondolhatta, nem vagyok jóban Rudi Zolival, mégiscsak ő az elnök, jobb, ha engem kihagy az egészből. De lám, milyen kegyes a sors! Rá egy évre, ő is elszenvedhette ugyanezt. Négy évvel ezelőtt, az athéni olimpia utolsó versenyszámának közvetítésekor Vitray bejelentette, hogy befejezte ebbéli tevékenységét, elköszönt a nézőktől. Idén a pekingi olimpia stábjába már nem is jelölték. Noha úgy gondolom, egy normális televízióban, ahol Vitray Tamás eltöltött ennyi évet, a vezetés kutya kötelességének érezhette volna, hogy megkérdezze tőle, nem gondolta-e meg magát. Majd ő eldönti, hogy igen vagy nem. Ismerve őt, ragaszkodott volna a négy évvel ezelőtti döntéséhez. De ez mindenképpen járt volna neki. Mindenesetre Vitray itthon maradt, és az olimpia idejére leszerződött az RTL Klubbal: ő mondta a napi olimpiai híreket. Most abba ne menjünk bele, hogy miért volt ez kínos és hozzá méltatlan megoldás. Az esetet aztán nyár végén megírta az Élet és Irodalomban. Idézek egy bekezdést ebből a Vitray-írásból: „...az már bántott, sőt felháborított, hogy a hangulati felvezetőnek szánt, valamennyi olimpiát egyórás műsorban felidéző műsorsorozatból a tizenkét nyári olimpiámmal kihagytak. Megszólalt abban veterán sportoló, mai vagy korábbi vezető, mai vagy korábbi sportújságíró, sportrádiós, szóval mindenki – önmagamat viszont csak egy-egy archív közvetítésrészletben volt szerencsém viszonthallani. Lehetőleg szűkre szabva, és ahol lehetett, a kommentátor neve nélkül. Negyvennégy magyar olimpiai arany közvetítője létemre végül is egyszerűen kiírtak a tévés olimpiák történetéből. Ez kisszerűség volt a javából, és ha szégyellnem is illenék, bevallom: fájt és dühített.”

Ehhez egyetlen dolgot tudok hozzátenni: egyetértek az előttem szólóval. Valóban kisszerűség volt a javából. Ahogy az is, amit Vitray művelt velem, amikor megpróbált kiírni a magyar televíziózás ötvenéves történetéből. Szerencsére, nem rajta fog múlni! És ezt már nem beszéltétek meg? Nem, azóta sem beszéltünk. Szerintem ez már így marad, és így van rendjén. Kétségtelen, Vitray időskorára perifériára szorult, sokszor méltatlanul bántak vele. Erről egyfelől az a szakmai közeg tehet, amely körbeveszi, amely, ahogy az előzőkben sokszor mondtam, túlontúl kisszerű és provinciális. De Vitray maga is hibás ebben: gesztusait türelmetlen igény hatja át, mintha mindig elébe akarna menni a tiszteletnek, ezt követeli meg akkor is, ha a helyzet egyébként nem indokolja. Talán ízlés kérdése ez, alkati beállítódásé, bocsánat a kifejezésért: pszichológiai ízlés hiányára utal. Félreértés ne essék, ez nem kritika akar lenni, csupán a társadalmi-lélektani okait latolgatom annak, hogy miért is érhető tetten legtöbb gesztusában az igyekvés mozzanata. Láthatóan például, hihetetlen energiákat fordított szocio-kulturális hátrányainak ledolgozására, ebben az egyben kicsit magamra ismerek. Szoktam arra gondolni, hogy Vitray esetében tulajdonképpen a nézők jártak a legjobban. Nem tudhatták meg, hogy milyen magánemberként. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy hetvenöt éves létére egyetlen barátja sincs a szakmából. De olyan se, akivel közelebbi kapcsolatot ápolna. Ott van Illés Tiborné, aki a főgyártásvezetője és mindenese volt több évtizeden keresztül. A lelkét kitette érte. Pár évvel ezelőtt találkoztam Évával, és kérdeztem, milyen gyakran beszélnek Tamással. Mióta eljöttem a tévéből, fel se hívott, mondta, kis szomorúsággal a hangjában. Akkor már több éve volt ez így. Tulajdonképpen sokszor azért voltam és vagyok megbocsátó meg nagyvonalú Vitrayval, mert úgy gondolom, nagyon szerencsétlen személyiségképlet az övé. Nehéz lehet ezekkel a személyiségjegyekkel együtt élni! Társaságba nem szívesen jár, az embereket kerüli, szóval nem lehet könnyű így élni. Évekkel ezelőtt, amikor a felesége, Bori a Játékszínben játszott, kettesben elmentünk megnézni. Ő vitt az autóján. Pár méterrel a színház előtt parkoltunk, addig normálisan beszélgettünk. Majd az utcán, ahogy gyalogosan bandukoltunk a színház felé, egy férfi lelkesen és nagyhangon üdvözölte őt. Ő meg, mint akit puskából lőttek ki, faképnél hagyta az illetőt, rólam nem beszélve. Se jegyem, se semmim. Beérve a színházba, kérdezem a jegyszedőt: látták bejönni Vitray Tamást? Már bent van. Nem hagyta itt a jegyemet? Nem, de tessék csak bemenni és megkeresni. Megyek, körbejárom a színházat, átmegyek a ruhatáron, a büfén, sehol. Egyszer csak meglátok egy nagy piros függönyt, a vécét választotta el az előtértől. Ha hiszed, ha nem, abba volt becsavarodva! Azt hiszed, túlzók! Nem, a függöny egy kicsit visszahajlott, és ő abban a hajlatban állt, hogy senki ne lássa. Milyen dolog ez? Szomorú lehet ilyen adottságokkal együtt élni. A másik jellemző történet még abból az időből való, amikor csak udvarolt Kállay Borinak, én még egyetemre jártam. Bori hosszú évekig Debrecenben játszott, én vizsgaidőszakokban otthon tanultam Nyíregyházán. Karácsony volt, egyszer csak felhív Vitray, hogy ott van Debrecenben, nem mennék-e át estére. Nem tudok mivel átmenni, mondtam, különben is tanulok. Rendben van, értem jön autóval. Akkor még nem volt köztudott, hogy ők Borival egy pár, emiatt nem akart aznap este egyedül beülni a helyi színház nézőterére, szüksége volt rám. Megnéztük az előadást, utána elmentünk vacsorázni, telt az idő, közben nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, tulajdonképpen nagyon romantikus volt minden. Nem sokkal tizenegy előtt felálltunk az asztaltól, azzal, hogy akkor ők most kivisznek a pályaudvarra. Már

azon is csodálkoztam, hogy ha idefelé volt fuvar Nyíregyházáról, miért nincs visszafelé. A mór megtette kötelességét, nyilván, a mór mehet! Kivittek a debreceni pályaudvarra, kitettek a kocsiból, és rögtön elhajtottak. Meg se várják, hogy van-e még vonatom Nyíregyházára? Bementem az állomásra, persze, már elment az utolsó vonat, hajnali fél ötkor indult a következő. A pályaudvar előtt egyetlen taxi várakozott. A hó közben szakadatlanul esett. Ott dideregtem a kis bőrdzsekimben. Hogy megyek haza? Pénzem se szállodára, se taxira nem volt. Odaléptem ehhez az egyetlen taxishoz: Pénzem nincs, de szeretnék eljutni Nyíregyházára. A pali nézett rám, nem értette, mit akarok. Elvinne-e úgy, hogy amikor megérkezünk, én zálogban itt hagyom önnek a bőrdzsekimet addig, amíg felmegyek pénzért a lakásba. Némi tétovázás után vállalta a rendhagyó fuvart a sofőr. így jutottam haza aznap éjszaka Nyíregyházára. Szegény anyád, aki az újság szélén számolgatta a pénzt, fizethetett. Volt már nekem is pénzem, csak nem vittem magammal. Mondjuk, ha ötezer forint volt a taxi Debrecenből Nyíregyházára, akkor volt nálam nyolcszáz... Szóval ilyen sokszínű és sokrétű kapcsolat volt a mienk Vitray Tamással. De amikor jó periódusa volt, és úgy éreztem, kedvel, Mozartkának szólított. Egyszer aztán viccesen visszakérdeztem: És ön lenne Salieri? Azt hiszem, soha többet nem voltam Mozartka. Mindegy. Akkor is Vitray a magyar televíziózás állócsillaga. Ezt tőle nem lehet elvenni, aki megpróbálja, az ostoba. És nemcsak azért, mert ő volt az első, hiszen voltak rajta kívül is elsők, számos kitűnő riporter dolgozott a Magyar Televíziónál. Remélem, sokan emlékeznek még Kovalik Károlyra, aki nagyon jó külsejű férfi volt, kitűnő riporter, és szemben Vitrayval, természetes könnyedséggel teremtett kapcsolatot mindenkivel. Amikor egyszer interjút készítettem Karcsival, és megkérdeztem a különbséget közte és Vitray között, így fogalmazott: Tudod, Vitray akkor boldog, ha bemegy a stúdióba, és felkapcsolják a fényeket. Én meg akkor, ha végre lekapcsolják, és kijöhetek. Tényleg nagyon édes pasi volt, kár, hogy már nincs! Vitray sokkal sziszifuszibb módon dolgozott, igaz, nála mindig minden többrétegű volt, az esetek többségében nemcsak a konkrét témáról szóltak a beszélgetései, hanem jóval többről. Mert – megismétlem – szenvedélyes, tehetséges, művelt és a képernyőn a természetesség látszatát előidézni képes ember. Miközben a magánéletben a legtöbbször kimódolt és művi. De amikor beül a stúdióba, olyan, mintha a lakásodban a kanapéra ülne le. Hozzáteszem: ha tényleg ott lenne a lakásodban, úgy a kanapén sohasem viselkedne.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Fenyő Jánosról és a magányomról A másik ember, akiről nagyon sokat hallottam tőled, Fenyő János. Hogyan keveredtél ilyen szoros kapcsolatba vele? Mint az interjú korábbi részében említettem, Fenyő a szépségkirálynő-könyv kapcsán került a látóterembe. Hivatásos fotós volt, szakmája szerint is, de azt mondják, nagyon tehetségesen fényképezett. Volt két fotós, akik Pauer Gyula szobrász gipszágyában szinte meztelenül fényképezte a szépségkirálynő-választás győzteseit, majd jó pénzért eladták ezeket a képeket a Lui című nyugatnémet magazinnak. Ez volt a Bacsó-Fenyő páros. És mivel felkerestem mindenkit, aki a szépségkirálynő, Molnár Csilla életében és halálában érintett volt, eljutottam Bacsó Bélához is. Azt kértem, üljünk le vele és társával, hadd hallgassam meg az ő véleményüket is. Pár nap múlva Bacsó azzal hívott vissza, hogy Fenyő úr nem kíván nyilatkozni, így ő se. Semmi baj, válaszoltam, végül is van elég alanyom, majd beleírom a könyvbe, hogy önök nem voltak hajlandók kötélnek állni. Ők ehhez nem járulnak hozzá. Nem is kell, mondtam, ennek a ténynek a közléséhez nem kell az önök beleegyezése. Akkor inkább még egyszer beszélnék Fenyő úrral, mondta. Pár nap múlva már hármasban ültünk a Gerbeaud-ban. Feltettem a kérdéseimet, ők válaszoltak, amit mondtak, az megjelent a könyvben, majd visszahallottam, Fenyő rossznéven vette, hogy nemcsak az ő álláspontjukat tettem közzé, hanem a szépségkirálynő édesanyjáét is. Ugyanannak a történetnek mindkét változatát egymás mellett lehetett olvasni a könyv lapjain, ezt én így tartottam tisztességesnek. Eltelt néhány év, közben megszületett a VICO birodalom, és az MTV-ben elindult a Friderikusz Show. Egyszer csak mondja nekem Dömsödi Gábor, jelentkezett nála egy régi ismerőse, aki Fenyő János vezető jogásza. Ki az a Fenyő?, kérdeztem. Ne viccelj, mosolygott Dömsödi, hát még riportot is csináltál vele a szépségkirálynő-könyvhöz! Ja, az a fotós? Ma már ő a VICO tulajdonosa, világosított fel Gábor. Nem tudtam, nem követtem a pályáját. Fenyő üzent, szeretne találkozni veled, menjünk el vacsorázni négyesben. Isten őrizz, semmi kedvem azzal az ürgével még egyszer találkozni. Gábor hosszasan próbált rábeszélni, de nem hagytam magam. Mígnem felhívott maga a VICO vezető jogásza, Óvári Győző, és azt kérte, szánjak rájuk fél órát. Nincs időm, csak körülbelül három hónap múlva tudok időpontot adni, így próbáltam meg elodázni a találkozót. De nagyon fontos lenne, kérlelt továbbra is az ügyvéd. Úgyhogy fordítottam egyet a taktikán, és azt mondtam, most megyek uzsonnázni a Fórum Szálló Bécsi kávézójába, ha Fenyő úr ráér, ott találkozhatunk. Képzeld el, mire odaértem, Fenyő már ott ült! Az első tizenöt percben közömbös dolgokról társalogtunk, aztán egyre fesztelenebbül beszélgettünk. Tulajdonképpen azért akart velem találkozni, hogy ajánlatot tegyen: nézi a Friderikusz Show-t, és szívesen társulna a műsorba. Mint mi, kérdeztem. Arra gondolt, a műsor elején meg a végén ott loboghatna a VICO zászlaja. Ha zászlót lengetni volna kedvünk, akkor elképzelhető lenne ez, de mostanában nem vagyunk ilyen kedvünkben, hárítottam el az átlátszó ajánlatot. Akkor találjunk ki valami közös konstrukciót, erősködött Fenyő. Nézze, Berlusconi is meg akarja venni a műsort, meséltem, tehát elég jó sorba állt be, de Berlusconinak sem eladó a programunk,

így magának se. A szövegkörnyezetből világosan kiderült, Fenyő pénz nélkül szerette volna magáénak tudni legalább a Friderikusz Show egy részét. Általában is az volt az „üzletfilozófiája”, hogy pénzért venni valamit nem kunszt, ingyen megszerezni, az a valami. Akkor a Fórum szállóbeli találkozásunk eredménytelenül ért véget, de azzal váltunk el, hogy majd beszélünk. Eltelt egy hét, és akkor már közvetlenül ő hívott azzal, hogy menjünk el ebédelni. Aztán a közös ebédek és vacsorák egyre rendszeresebbek lettek. Egyre többet mesélt a dolgairól, egyre jobban bevont az életébe. Amikor például építette ezt a házat, felhívott, hogy nézzem meg. De sokszor együtt jártunk síelni, voltunk Amerikában is, többször. János kitűnő kapcsolatban állt Tom Lantossal, az amerikai kongresszus külügyi bizottságának korábbi vezetőjével, és amikor Clintont beiktatták a második elnöki periódusára, Tom Lantos meghívta őt a szűk körű beiktatási ceremóniára és az azt követő nagyszabású vacsorára. Fenyő meg elvitt engem is. Egy idő után valahogy úgy éreztem, olyan, mintha ő lenne a bátyám. Amikor persze jelen voltam egy-egy üzleti tárgyalásán, nem egyszer hisztérikus lettem attól, amilyen erőszakosan tárgyalt. Például ültünk egy bankban, ahol a vezetőség közölte, mégsem tudják azt a hitelkonstrukciót nyújtani neki, amibe beleélte magát. Mire ő válaszképp kicsapta az asztalra a mindig nála lévő marokfegyverét, és azzal fenyegette meg őket. Ezt látva elnézést kértem, és viharosan elhagytam a termet, ő pedig rohant utánam, és próbálta megmagyarázni a lehetetlent. Bár az évek során valahogy úgy éreztem, valamennyit sikerült lefaragnom az agresszivitásából. Persze kudarcaim is voltak: Gyárfás Tamással például komoly üzleti konfliktusa volt, én meg a fejembe vettem, megpróbálom összebékíteni őket. Fenyő erre nem volt hajlandó, bár egyszer majdnem eljutottunk egy közös vacsoráig. Fura pali volt, az biztos. Az egyik vasárnap kora reggel hívott. A vasárnap volt az egyetlen nap, amikor kialudhattam magam. Mit csinálok, kérdezte reggel fél kilenc körül a telefonban. Aludnék, ha hagynál. Mit szólnál egy velencei ebédhez? Ne viccelj, ilyen korán miért kellene elkezdeni szervezni egy ebédet Velencén?! Fél óra az autópályán! Azt felelte: Nem Velencén, hanem Velencében! Olaszországban. Megőrültél? Nekem hétfő reggel már dolgozni kell, nem tudok most veled menni Velencébe. De ma este már itthon leszünk! Csak odarepülünk meg vissza. így akarta a tudomásomra hozni, hogy vett egy repülőgépet, amit azon nyomban ki akart próbálni. Értem jött autóval, ki az egyes terminálra, onnan szállhattak fel a magángépek, és elrepültünk Velencébe, ebédelni. Ilyen istenkísértéseink voltak. Neked imponálnak ezek az újgazdag allűrök? Ma már egy kicsit se, akkoriban nagyon tetszett. Ma már megmosolygom az ilyesmit, de akkor még élveztem, hogy az ember felébred a saját ágyában, felszáll egy repülőre, fél kettőkor megebédel Velencében, és este hatkor már újra itthon van. Felfoghatatlan volt, hogy valaki így él, és volt ennek valami varázsa, mit tagadjam. Ő ezzel hatott rám, én meg talán azzal, hogy gyakran próbáltam jobb belátásra bírni. Például gyakran megdöbbentem azon, ahogy a nőivel bánt. János egyszerre volt nagyvonalú és végtelenül kisszerű. Ahogy mindenben, az anyagiak dolgában is nagyon szélsőségesnek mutatkozott. Az állandó barátnőjének például vett egy autót. De ahányszor úgy érezte, hogy a lány nem bánik vele úgy, ahogy ő igényli, valami mondvacsinált okkal összeveszett vele, és visszakövetelte az autó kulcsát. Amikor már harmadszor voltam a tanúja az ilyen és ehhez hasonló jeleneteknek, az ő jelenlétében odafordultam a lányhoz: azt mondd meg, kérlek, abból a típusból, amelyiknek a kulcsát most vissza kellett adnod, melyik az eggyel nagyobb autó? A lány megmondta, mire én felajánlottam: akkor most elmegyünk, és megveszem

neked azt, de örökbe. János persze üvöltve közölte, hogy ha ezt meg merem tenni, itt három halott lesz: lelő engem, lelövi a lányt, és utána magával is végezni kénytelen. Ennek a lánynak egyébként nem volt semmije, még egy lakása sem, hatévi Fenyővel való kapcsolat után. Egyszer újságolta nekem János, hogy felmentek megnézni az egyik ismerősük eladó lakását, és a barátnőjének annyira megtetszett, hogy megvette neki azt. Na, mondom, csoda történt! Megjelent neked Mária, hogy kiadtál rá ennyi pénzt? Egyébként fillérekbe került a lakás az ő vagyonához képest. És mindent el is rendeztél, kérdeztem, tulajdoni lapot, mindent? Nagy nehezen elővette a papírokat, és látom, hogy nem ám a lány neve szerepel rajta, hanem a sajátja. Szóval olyan nagyvonalú volt a barátnőjével, hogy vett neki egy lakást – a saját nevére. Nem szégyelled magad?, kérdeztem. Akkor majd megveszem én. Akár úgy is, hogy ráfizetek. Ezt nem hagyta. Szóval nagyon ellentmondásos pasas volt, de mi tagadás, nagyon kedveltem, és ezt nemcsak az idő múlása mondatja velem. Aznap este, amikor lelőtték, bent dolgoztam. Körülbelül délután négy felé telefonált, és kérdezte, este nem megyünk-e el vacsorázni. Dolgozom, mondtam, ha neked később is jó, menjünk! Jó, akkor ő előbb elmegy fodrászhoz, mert másnap indult volna síelni, ha ott végez, felhív, és beülünk valahová. Legközelebb akkor hallottam róla, amikor hat óra után néhány perccel felhívott a titkárnőm, hogy kapcsoljam be a tévét. Hihetetlen volt, szürreális! Nem is tudom elmondani. Órákig bámultam ki a fejemből, aztán hazamentem, és akkor tényleg úgy ittam meg egy egész üveg whiskyt, mintha víz lett volna az üvegben. Kevésszer ért az életemben olyan trauma, mint amikor megtudtam, hogy János meghalt. Ráadásul teljesen valószerűtlen volt, hogy két órája még azt terveztük, este elmegyünk vacsorázni, és aztán ott látom a tévében, kiterítve. Azóta sokszor jut az eszembe, hogy ő úgy halt meg, ahogy élt. Tudom, ez szigorú mondat, de sajnos így van: épp olyan agresszív módon érte a halál, amilyen agresszívan az életét élte. Azt hiszem, nem is láttam mást, aki ilyen hirtelen haragú ember lett volna. Egy darabig figyelt a másikra, ha érvelni kellett, kitűnően tudta forgatni a szót, hogy a szituációból ő jöjjön ki győztesen, de ha a dolgok egy idő után nem kedve szerint alakultak, átfordult, és kitört belőle a vadállat. Soha nem lehetett tudni, hol van az a pont, ahol elveszíti a fejét. Amikor józanul ezt megbeszéltem vele, mint egy kisgyerek, csodálkozva hallgatott végig. Ilyenkor még azt is belátta, odáig nem lehet eljutni, hogy az ember fegyverrel fenyegetőzzön. Nincs az a normarendszer, amelyben ez elfogadható. Olyan volt, mint aki tőlem hall először arról, hogy önfegyelem is van a világon; hogy az érdekeinket csak egy határig képviselhetjük; hogy nem kell mindig minden csatát megnyerni! Nem mondom, néha magamra ismertem benne, hiszen gyakran én is a végletekig harcolok. De az agresszivitásnak ezt a szintjét sohasem ismertem. Fenyő sokáig vízilabdázott, és a harcmodorát talán abban a közegben fejlesztette erre a szintre: mindegy, milyen víz alatti rugdosódások és stiklik árán, de az enyém legyen a labda. Máig nem értem, miért vert át jó néhány embert; hogyhogy nem értette, miért nem lehet együttműködni azzal, aki ennyire társadalmon kívüli eszközöket használ. Politikusok vendégeskedtek nála rendszeresen, olyanok is, akik már eltűntek a színről, és olyanok is, akik még a placcon vannak. Fenyő gyakran tartott úgynevezett medencés partikat, amelyen részt vettek ezek a befolyásos emberek, és ilyenkor próbálta meg elintézni a saját dolgait is. Fura szerzet volt, talán a hirtelen rászakadt gazdagság nem tette elég érzékennyé mások iránt. Mégsem éreztem úgy soha, hogy elegem van belőle. Nagyon karizmatikus és szórakoztató személyiség volt, aki például frappánsan és tökéletesen fogalmazott: mindig azt mondta ki, amit gondolt. Az előfordult, hogy otthagytam, nem beszéltem vele egy ideig, de aztán mindig újra jelentkezett, és folytattuk. Velem tényleg mindig nagyon normálisan bánt, és ennek talán az volt a titka: soha, egyetlen forintnyi üzleti kapcsolatunk se volt. Amikor meghalt, és Juci, a felesége azt ajánlotta, válasszak valamit a holmijai közül, nem kértem semmit.

Csak éppen megvetted a házát. Ez hülyeség! A ház egy alapítványé, attól bérlem. De tényleg misztikus dolog, hogy gyakran itt, az ő közegében élek, még ha jelentősen át is alakítottam. És miért élsz ebben a házban is és egyébként is egyedül? Egyrészt a munka elvitte minden energiámat. Másrészt azért, mert szeretek egyedül élni. Kifejezetten szükségem van például a szombatokra, vasárnapokra, amikor magamban lehetek. Olyankor még csak nem is telefonálok. Tudom, hogy az emberek többsége azt hiszi, csak a páros élet az élet. Szerintem ez nagy tévedés. Megőrülök, amikor a haverjaimmal sörözünk, és egyiküket fél óra elteltével hívja a barátnője, hogy mikor megy már haza. Te, mondom ilyenkor, a barátnőd nem tudja mivel kitölteni az idejét, te vagy a hobbija? Rengeteg ember tartalmatlan párkapcsolatban él, csak úgy, egymás mellett egyedül, miközben már rég nem érdeklődik a másik iránt, pusztán a megszokás uralja az együttlétüket, de legyen mellette a párja, Isten tudja, miért. Én például világosan emlékszem rá, hogy gyereknek is ilyen magamnak való voltam, legjobban egyedül szerettem játszani. Remekül el tudtam tölteni akár hosszú napokat is azzal, hogy képzelt világokat építgetek, írogatok, rajzolgatok magam köré. És a könyvek, az irodalom olyasmit nyújtott, amelyről az emberek talán ma már nem is tudják, hogy létezik: egy zárt, belső világot, amelyre napokig, hetekig lehetett támaszkodni. Apámnak ezért az egyért vagyok hálás: rám erőszakolta a könyvek tiszteletét és szeretetét. Közel hétezres a könyvtáram. így aztán ma sem érzem magam soha magányosnak. Ez nyilván alkat kérdése is, nemcsak elhatározásé. Idősebb barátaim persze gyakran figyelmeztetnek rá, hogy vigyázzak, öregkoromra ne maradjak egyedül. És akkor ezt hogy gondolod megoldani? Ha majd belém nyilall az érzés és felismerem, hogy az égvilágon már semmi sem hiányzik, csak egy társ, nyilván keresek valakit. Egyelőre semmiféle szükségét nem érzem ennek. Persze nem tudom, hogy aki figyelmeztet az öregkori magány kibírhatatlanságára, az azért mondja, mert tényleg nincs annál rosszabb, vagy azért, mert ő így hiszi. Mindenesetre ma ott tartok, hogy úgy érzem, a lelkem legmélyén én a világ legharmonikusabb embere vagyok. Nem észlelem, hogy jelentékeny módon bármi is hiányozna az életemből. Ugyan nem vagyok hajlamos a boldogságra, de csak azért, mert szerintem a boldogság születési rendellenesség. Pedig szerintem te alapvetően boldog vagy. Nem boldog vagyok, hanem többnyire elégedett. A boldogság az az eufória, amely másodpercekre keríti hatalmába az embert. Ilyen pillanataim nekem is voltak és vannak az életemben, de ez sohasem hosszan tartó, stabil állapot, szerintem senkinél sem az. Az elégedettség viszont igen. Sohasem kapott el olyan szenvedély az életedben, hogy úgy érezted, ezzel az emberrel együtt kell maradnod? Azt hiszem, nem. A szenvedélyre való összes képességem az alkotásban nyilvánult meg. Az életem középpontjában mindig a tevékenységem állt, úgyhogy az is lehet, nem is vettem észre a kínálkozó lehetőségeket. Vagy ha észrevettem is, a következő pillanatban már megint azon járt

az eszem, mit és hogyan csinálok meg a soron következő műsorban, ezért aztán valószínűleg nem tudott tartósan befolyásolni semmiféle ilyen vonzó érzés. Nekem soha semmi nem volt annyira fontos, mint a mesterségem: a televíziózás, meg előtte a rádiózás. Semmi nem is okozott akkora élményt, mint az ezzel való foglalatosság, izgalmas embereket megismerni, róluk úgy filmet készíteni, hogy abban én is benne vagyok, társadalmi változásokat naponta magyarázni, éjszakába nyúlóan vágni, rágódni egy-egy film dramaturgiáján... Aki ezt sohasem élte meg, valószínűleg nem tudja, miről beszélek. Én így vagyok harmonikus ember. Amikor a szüleidről beszélgettünk, azt mondtad, hogy téged az Isten kétszer sújtott, először az anyád, majd nyomban utána a nagynénéd betegségével. Megkérdeztem, hogy ez retorikai fordulat, vagy tényleg hiszel Istenben. Azt felelted, ez sokkal bonyolultabb annál, hogy két percben össze lehessen foglalni. Most van rá öt perced. Ne számíts valami bonyolult magyarázatra! A szó klasszikus értelmében nem vagyok hívő, de mert nyitott vagyok, jócskán adok esélyt arra, hogy létezhet erő azon kívül is, amit az ember az eszével és a mai tudásával be tud látni. A mindennapjaimban egy sor olyan dolog történik, amire te mindig azt mondod, hogy ez nem több, mint a szerencsés vagy szerencsétlen véletlenek egybeesése. Én nem így látom. Az életem sok szempontból nem volt sétagalopp. Nem kaptam semmit készen. Úgy gondolom, a legtöbb dologért megharcoltam. De most például itt ülünk egy ilyen környezetben, amely valaha elképzelhetetlen lett volna anyámnak, de még nekem is. Ehhez nem ügyeskedéssel és nem mások tönkretétele árán jutottam hozzá. Ezek túlságosan nagy dolgok ahhoz, hogy pusztán a saját erőmnek, tehetségemnek és szerencsémnek tulajdonítsam... Megint úgy nézel rám, mint egy hülyére. Mert most teljesen biztos vagyok abban, hogy ezt a saját tehetségednek, szívósságodnak, leleményességednek, végső soron a személyiségednek köszönheted. De már a személyiségem se pusztán tőlem függ. Persze hogy nem! A papádtól meg a nagypapádtól, a mamádtól meg a nagymamádtól. Nem tudom, de szerintem nem ilyen egyszerű és nem ilyen racionális ez az egész. Nem járok gyakran templomba, de amikor elmegyek vidékre vagy egy-egy világvárosba, kifejezetten keresek egy templomot, beülök oda pár percre, és végtelen harmónia lesz úrrá rajtam. Igen, ismerem ezt az érzést, de szerintem ez nem okvetlenül az Istennel való azonosulás, épp ellenkezőleg, az emberiséggel való azonosulás. Azokat az őseidet érzed, akik a középkorban még hittek abban, sőt az egész életüket áthatotta az a tudat, hogy akkora hatalmak uralkodnak felettük, amelyeknek ilyen monumentális, az embert porszemmé változtató építményeket kell szentelniük. Én ezt így nem gondoltam végig soha, beérem a jó érzéssel, amikor ott ülök a templomban. Sehol nem tudok olyan jókat sírni, mint itt. Sehol másutt nem jut eszembe, hogy azon gondolkozzam, ki mindenkinek kívánok jót az életben. Ott eszembe jut. Miért? Miért épp az a hely hozza ki belőlem?

Mert kilépsz önmagadból. Ahogy a hetvenes években Marx és Lukács György nyomán ezt Heller Ágnes több írásában is kifejtette: az ilyen kivételes pillanatokban a nembeliséggel azonosulsz. Megszabadulsz a saját szubjektív kötöttségeidtől és korlátaidtól, és az emberi nem lényegére érzel rá.

Jó nagy marhaság ez, de ha Marx, Lukács György, nem beszélve Heller Ágnesről, ezt állítja, tiszteletben tartom. Az én magyarázatom földhöz ragadtabb: öregkoromra valahogy megbocsátóbb lettem. Ötvenéves vagy, az ég szerelmére! Na jó, akkor úgy mondom: középkoromra helyükön kezelem a problémákat. Tudom, hogy mi minden fontos, és hogy oly sok minden lényegtelen az életben. Tudom, hogy megannyi részletkérdés már két nap múlva is eltörpül ahhoz képest, mint amikor azon gyúrtad magad, hogy tökéletes választ találj rá. Tehát ma már azt is tudom: nem érdemes mindig minden pillanatban a tökéletességre törekedni. A fontos dolgokat megkülönböztetni a lényegtelenektől, és jó pillanatban felismerni ezeket, talán ez a döntő. Néha kifejezetten érzem, hogy a pénz meg a sikerélmény együtt kellett ahhoz, hogy létrejöjjön bennem ez a béke és harmónia. Ma már ideges csak a tehetetlenség, a lustaság, a nemtörődömség láttán vagyok. Ami viszont a napi élményed! Talán műsorkészítés közben még fel-felhúzom magam, ha ilyesmit tapasztalok, de rengeteg dologban megváltoztam. Azt mondanám – ez megint biztos nagyképűségnek fog tűnni, előfordult már ez néhányszor ebben a könyvben, eggyel több, nem oszt, nem szoroz –, hogy manapság kicsit tényleg fentről nézem a világot. Valami, nem tudom, mi, megteremtette bennem a rendet. Lehet, hogy ha semmim sincs, se sikerem, se pénzem, akkor is ilyen lettem volna ötvenéves koromra. Egyetlen dolog idegesít: a hülyeség. Az, hogy az emberek többsége még véletlenül se gondolkozik. Azt olvastam a minap, hogy a Berkeley Egyetemen immár húsz éve kutatják, miért van az, hogy az emberiség kilencven-kilencvenkét százaléka nem gondolkozik, csak ugyanazokat a mechanizmusokat éli újra, nap mint nap. És ha ebből a rendszerből valamilyen kényszer hatására kénytelen kilépni, akkor megakad, nem jut eszébe kézenfekvő, ésszerű megoldás. Miért ilyen az emberek kilencven-kilencvenkét százalékának az agya, és miért konstruktív a maradék nyolc-tíz százaléknak, ezt vizsgálják, de egyelőre nem tudnak elfogadható választ adni az orvosok. És ha figyeled, a hülyeség mindent elborít, egyre lehetetlenebb lesz együtt élni ennyi „gondolkodásmentes” emberrel. A minap azt olvastam az újságban, hogy Fejes Endre nyolcvanöt éves lett. Ő nekem nagy irodalmi élményem volt gyerekkoromban. Azt hiszem, az ő hatására pár hétig még író is akartam lenni. Gondoltam, ha már soha életemben nem hozott össze vele a véletlen, legalább felhívom telefonon, boldog születésnapot kívánok neki. Lehet, hogy nagyon sokan köszöntik, de az is lehet, hogy alig valaki. Szoktam ilyesmit csinálni, elég gyakran, ha valakit meg akarok ismerni. Szóval felhívtam a tudakozót, ahol közölték, Fejes Endre lakásszáma titkos. De tudom, hogy titkos számon is lehet üzenetet hagyni. Azt mondja a tudakozós hölgy, hogy akkor viszont ne mobilról hívjam, hanem vonalas telefonról, mert technikailag csak vonalas számra tudják visszajelezni, hogy az üzenetet átadták. Egy probléma van, mondtam a telefonos kisasszonynak,

hogy van ugyan mellettem egy vonalas készülék, de nem tudom a számát. Tényleg nem tudtam, itt van a szobámban, de talán még sose használtam. Hát az bizony nagy baj, mondja ő. Nem értettem a problémát. Kisasszony, ön szerint normális dolog az, hogy mi most telefonon beszélgetünk egymással, én akarok valamit, aminek a szolgáltatója ön, de ön szerint az én telefonom nem alkalmas arra, amire szerintem alkalmas, hogy tudniillik visszahívjon? Na, ezt már nem volt képes követni, szegény! Tovább kérdeztem, mint mindig, ha valaki segítségére lehetek: Naponta hány ember ütközik önöknél ebbe a problémába? Tízből kilenc, vágta rá. Persze, mert tízből kilenc ember már mobiltelefont használ, és ha üzenetet akar hagyni, azt is a mobiljával teszi. Hát, az bizony nagy baj, mondom a kisasszonynak, mert ugye, egy üzenetközvetítés ötszáz forint. Ha tízből kilencnek nem sikerül üzenetet továbbítani, azon az alapon, hogy nem vonalas készülékről telefonál, hanem mobilról, ez azt jelenti, hogy a megrendelések kilenctizedét nem is tudják teljesíteni. És hány üzenetközvetítésre lenne igény egy nap? Az én műszakom alatt, mondja a nő, körülbelül kétszázra-háromszázra. Vagyis száznyolcvanat-kétszázhetvenet ki tetszik dobni, mert a szolgáltató, az ön cége ezt nem képes technikailag megoldani. Ha ötszáz forint egy üzenetközvetítés, számoltam hangosan, az azt jelenti, hogy csak az ön műszakja alatt száz-százhúszezer forintos bevételtől esnek el. Az egy hónapban, három műszakkal számolva, kilenc-tíz millió forint. Egy évben pedig százmillió mínusz. A nő csak hümmögött. Tudja, milyen rosszul áll a tőzsdén a Magyar Telekom? Hogy jön ez ide, értetlenkedett. Úgy, kedves kisasszony, hogy ön egy olyan részvénytársaságnak az alkalmazottja, amely a piaci bevételből él. Ha nem dobnák ki ezt a százmilliót az ablakon, ennyivel is jobb lenne a vállalat mutatója. Tegye meg a kedvemért, kérleltem, hogy lépjen ki a napi megszokott rutinból, és írjon egy pársoros levelet a főnökének. Ő ellenállt, de akkor már én sem hagytam magam, és lediktáltam a rövid levelet: Kedves Főnök! Találtam évi százmilliót, csak egy kis technikai együttműködés kellene hozzá. Ha érdekel, beszéljünk! Tudod, mit mondott a nő? Most figyelj: Úgyse történik semmi! Nem fért a fejembe, tehát tovább kérdezősködtem: Egyszer is ki tetszett már próbálni? Soha, felelte diadalittasan, hiszen úgyse történik semmi. De ha egyszer kipróbálná, és lenne következménye a kezdeményezésének? Higgye el, úgyse történne semmi, mert ebben a kérdésben nem is a főnököm az illetékes. Akkor odaírunk a levél végére még egy sort. Ezt is bediktáltam: Kedves Főnök, kérem, hogy ön is továbbítsa a levelet eggyel feljebb! Gondoltam, egyszer majdcsak eljut a levél arra a szintre, ahol már egy technikáért felelős ember ül! Ugyanis józan ésszel nehezen tudtam belátni, hogy a Magyar Telekomnál képtelenek megoldani a dugattyú kérdését, mert ugyan mi más kell ahhoz, hogy a mobilt csatlakoztassák a vonalas rendszerbe, mint egy dugattyú. Szimbolikusan, de valóságosan is ezen az egy zsinóron múlik közel százmillió sorsa! Végül csak ráállt a dologra, továbbította a lediktált levelet, de nem a saját nevében, azt az Istennek se akarta, hanem az én aláírásommal. Eltelt egy hét, kettő, a napokban kaptam választ a Magyar Telekomtól: Kedves Ügyfelünk! Örömmel vettük észrevételét... stb., stb. leírják az ügyet. Sajnálattal értesítjük, hogy a Magyar Telekom nem tudja megoldani a problémát, és hosszú magyarázkodás következik. Típuslevél, állítom, egyetlen lépést se tettek a megoldás érdekében. Azt ugyanis nem hiszem el, hogy a technika mai fejlettségi szintjén a legnagyobb telefonszolgáltató nem képes két saját rendszerét egymással kompatibilissé tenni. A nőnek végül is igaza lett, tényleg nem történt semmi! Szerintem már az ő főnökénél megállt az ügy. Majd bolond leszek küldözgetni ennek a hülye Friderikusznak a levelét, nincs műsora, ráér velünk szórakozni, gondolhatta, és már dobta is az egészet a francba. Na, az ilyenektől megőrülök! A mindennapos ésszerűtlenségektől. Márpedig manapság ez osztódással szaporodik a világban. Különben, izolált közegben, velem minden rendben van!

UTÓSZÓ A könyv egy emberről, Friderikusz Sándorról szól. Régóta ismerem, és nagyra tartom. Friderikusz Sándor vitathatatlanul tehetséges és ambiciózus. Talán az sem vitatható, hogy sikeres. Munkája jellege miatt folyamatosan alávetette magát a közönség – a nép – ítéletének: milliók ismerik, és akkor is elismerik, ha éppen nem szeretik. Tehetséges, ambiciózus és sikeres – pedig a sikernek nem mindig feltétele a tehetség, és a tálentumból nem feltétlenül következik a siker. A történetek, amelyeket ebben a könyvben elmesél, nagyrészt arról szólnak, hogy mi mindent akart, hogy a terveinek mi lett a sorsuk, hogy a vele megesett históriák hogyan formálták őt magát és a viszonyait. De a történetekből az is kiderül, hogy Magyarországon a tehetség, az ambíció és az akarat kevés a sikerhez. Kultúránk e téren nagyon kétarcú. Elméletben egyetértünk azzal, hogy a tehetséges ember megérdemli a sikert. Gyakorlatilag azonban sokat és folyamatosan teszünk ellene, hogy így legyen. A tehetség önmagában is konfliktusgerjesztő. A tehetséges ember keres, próbálkozik, újat akar. S itt máris szembekerülhet azokkal, akiket minden újdonság zavar, vagy akik semmit sem akarnak. Ráadásul a tehetség rendszerint ambícióval, aktivitással, kitartással, munkabírással párosul, vagyis érvényesülésre tör. S máris itt van az újabb konfliktusfelület azokkal, akik komótosabbak, vagy akiknek a nyugalom a legfontosabb. Rendkívül széles eszköztárat alakítottunk ki a tehetséges ember ellehetetlenítésére. Kétségbe vonjuk a tehetségét, azt mondjuk: nem tehetséges, csak bajkeverő. Azt mondjuk: nem kell az új, mert veszélyes, felforgatja az élet megszokott rendjét, amiről tudjuk ugyan, hogy nem tökéletes, de számunkra mégis biztonságos, mert már rutinból eligazodunk benne. Azt mondjuk: igaz, hogy az illető tehetséges, de... És a „de” után következik a karaktergyilkosság: de anyagias – szemben velünk, akik nem vagyunk azok. Gátlástalan – szemben velünk, akik a megszokott, ezért már fel sem tűnő gátlástalanságot gyakoroljuk. Extrém szokásai vannak – szemben velünk, akiknek semmi rendkívüli nem jut az eszünkbe. Karrierista – szemben velünk, akik semmire sem akarjuk vinni. És mivel a tehetséges ember sem tökéletes, mindig találunk elég érvet ahhoz, hogy ellehetetlenítsük, vagy legalábbis a törekvéseiben akadályozzuk. S ha sikerül őt elgáncsolni, visszaigazolva érezhetjük önmagunkat. Ha meg nem sikerül, bízhatunk abban, hogy nem nyugszik, és akkor újra eljön a mi időnk... Kultúránk, minden szólam ellenére, nem segítőkész abban, hogy a tehetség sikerre tudja átváltani magát. A magyarok inkább azt szeretik, ha a tehetség tragédiába fordul. Élő emberről nyilvánosan jót mondani szolgalelkűségnek, már-már faragatlanságnak számít. Halála után viszont senkit sem lehet kritizálni. Nem véletlenül van így: a balsors-motívum a magyar kultúra normavilágának szerves része. Felmentést ad az alól, hogy szembenézzünk saját kicsinyességünkkel, rosszindulatunkkal, esendőségünkkel – mindazzal, amivel mi magunk akadályozzuk a tehetség sikerre vergődését. A tehetség, persze, Magyarországon is lehet sikeres. Csak talán küzdelmesebb az útja, mint a siker kultúráját magukénak valló országokban. Ahogy egy amerikai diákom magyarországi tartózkodása végén mondta: itt valahogy nagyobb a gravitáció.

Friderikusz Sándor történetei nemcsak egy tehetséges emberről szólnak, hanem – szubjektív látószögön át – mindannyiunkról, kulturális önismeretünkről is. Merjük méltányolni a mondandó őszinteségét, sőt elfogultságát is. És ha elolvastuk, merjünk őszinték és elfogultak lenni önmagunkkal szemben is. Az őszinteséghez kellett egy másik, a háttérben maradó partner is, Mihancsik Zsófia, aki kérdezett, s az interjúkat első változatban megszerkesztette. Őt is régóta ismerem, őt is nagyra tartom. Az ő példája is a tehetségről szól – ezúttal arról a tehetségről, amelynek nem jár ki a látványos siker. Amin újfent érdemes elgondolkodni. Ha ez a könyv egy kicsit is segít abban, hogy a tehetséges embereknek a jövőben könnyebb útjuk legyen a sikerhez, már sokat elért. De ehhez az kell, hogy mi, olvasók nyitottak legyünk, és saját rögzült normáinkat legalább részlegesen képesek legyünk korrigálni. Leginkább mégis azon érdemes elgondolkozni, hogy a mai magyar nyilvánosságban sem Friderikusz Sándornak, sem Mihancsik Zsófiának nem jut hely. Nem készítenek műsort, nem kellenek senkinek. Önmagunkkal való küzdelmünkben most éppen itt tartunk. Én bízom abban, hogy önmagunkkal szemben is képesek vagyunk győzni. Gerő András

Tartalom

Levezető edzés NÉHÁNY MAGYARÁZÓ MONDAT ELŐSZÓ HELYETT ELSŐ FEJEZET A Friderikusz Show megannyi előzménye MÁSODIK FEJEZET Rádiós éveim, a kitiltásig HARMADIK FEJEZET Anyám, apám és én NEGYEDIK FEJEZET A szépségkirálynő-könyv és az első milliók ÖTÖDIK FEJEZET Micsoda útjaim... az MTV-ben! HATODIK FEJEZET Az amerikai televíziózás – és a magyar HETEDIK FEJEZET Egy kis számtan, kezdőknek! NYOLCADIK FEJEZET Perem az RTL Klubbal KILENCEDIK FEJEZET A TV2 és a péntek esti társaság TIZEDIK FEJEZET Lehallgatásom története (és sok minden egyéb) TIZENEGYEDIK FEJEZET Nem alkuszom! TIZENKETTEDIK FEJEZET Gyurcsányról, Orbánról TIZENHARMADIK FEJEZET Adakozás és vallásalapítás TIZENNEGYEDIK FEJEZET Vitray és én TIZENÖTÖDIK FEJEZET Fenyő Jánosról és a magányomról UTÓSZÓ