Malacom volt Kedvesen mosolygó, jó húsban lévő malac derítette fel kedélyemet a minap, a Blikk egyik utcai reklámplakátjáról. A napilap nyereményjátékát hirdető jószágra pillantva kellemes érzések töltöttek el. Sugárzott belőle a derű és az elégedettség. Meg a jóllakottság. Hiába, egy malacnál ez alapkövetelmény. De félre a tréfával! Nagyon is komoly dolgokról van itt szó: milliós nyereményekről. A főnyereményt 5 millió, a heti nyereményt 500 ezer Forintban határozta meg a kiadó 2007. december 13-tól 2008. január 20-áig. (Szóval, éppen hogy lecsúsztam róla…) Sebaj. Vigaszként kigyönyörködhettem magam a fekete csokornyakkendős, vaskos praclijaiban cilindert tartó sertésben (méltó újévi tartozékok egy malacnak) és elábrándozhattam arról, mihez is kezdenék a csülkei előtt heverő húszezresekkel. De ez már egy másik történet. /2008. január 20./
Friderikusz Most...és mindörökké Friderikusz Sándor nagy kedvencem, ezt nem tagadtam soha. (És nem is fogom). Tegnapi – a négyhetes téli szünetet követő első – műsora különösen érdekesnek bizonyult: a gazdagok és szegények helyzetét boncolgatta. Az igen hatásosan összeállított felvezető képsorok után meghívott szakértők mondták el véleményüket a látottakról és a hatalmas vagyoni különbségek lehetséges okairól. Bár kissé bulvárosnak éreztem a multimilliárdosok elképzelhetetlen gazdagságát bemutató képeket, mégis talán ezek reprezentálták leginkább a két pólust: a magyar folyó fizetési mérleg hiányát mellényzsebből kifizetni tudó nagytőkést, szemben a napi két dollárból (!) élő éhező afrikaival. Egy dologgal nem értettem egyet: Hack Péter és Várhegyi Éva egyöntetűen azon véleményen volt, hogy az extrém szegénységnek és az extrém gazdagságnak semmi köze sincs egymáshoz. Már hogy a csudába ne lenne? Az erőforrások nem korlátlanok és túl sok a harácsoló ahhoz, hogy idejekorán ki is merüljenek. Leszámítva mondjuk az ellenpéldának hozott Bill Gatest, aki egy korszakalkotó találmánnyal, a Microsoft-tal alapozta meg hatalmas vagyonát, új munkahelyeket és ipart teremtve ezzel. Hogy Széles Gábornak e témához mi köze van, nem tudom. Tény, hogy ő is nagytőkés, és itt él Magyarországon. Tény az is, hogy sajtóbirodalma a Magyar Hírlap, és az Echo Tv révén egyre inkább terjeszkedik. (Legalábbis szeretne)
Azon kijelentése pedig, hogy „Médiaegyensúlyt akarok, azaz a jobboldali befolyás növekedését” – egyenesen vérlázító. Mert mi lesz akkor belőlünk, sajtómunkásokból? A mindenkori hatalmi gépezetet (tulajdonost) kiszolgáló, „agyatlan” tollforgató? Ezzel a mondatával ugyanis a nehezen kivívott szólásszabadságot köpte szembe. /2008. január 22./
Mézesmadzag
Mindig összerándul a gyomrom, ha azt a bizonyos reklámot látom. Tudjátok, amelyikben egy kedvesen mosolygó hölgy szépen kihajtva, mint a kártyapaklit, rengeteg pénzt lobogtat, s csak arra vár, hogy végre átadhassa a nappaliban üldögélő család tagjainak. Gyors kölcsön készpénzben. Micsoda idill! Kár, hogy a lényeg a képernyő alsó sarkában csak egy pillanatra látható: THM (azaz: teljes hiteldíj-mutató): 242-437 %-ig. Így ha „csupán” 100 ezret vesz el a családfő a banki képviselő kecses kacsóiból, egyéves futamidőt tekintve akár 537 ezerre is rúghat a tartozás. Ami havonta 44.750,-Ft-os törlesztőrészletet jelent. (Más kérdés, hogy perkálni hetente kell, s ha ez valamilyen ok miatt elmarad, szintén házhoz mennek. Ám ezúttal nem annyira mosolyogva). Vajon hány bedőlt hitel, tönkrement sors van már a hátuk mögött? /2008. január 27./
Nem tudhatta előre Szegény Radnóti bizonyára forogna Fiumei úti síremléke alatt, ha tudná, hogy egy szobrászművész (Melocco Miklós) szabad elhatározásból átírta egyik legismertebb versének, a Nem tudhatom címűnek következő sorát: „és csecsszopók, akikben megnő az értelem” A csecsszopókból csecsemők lett, ugyanis Melocco Miklósnak így jobban tetszett. Nem is volna ez akkora baj, ha otthon, a kis kockás füzetében született volna meg az új mű, nem pedig a veszprémi Brusznyai-emlékműre rávésve.
Kíváncsi vagyok, a mai Friderikusz műsorban (ATV 20.00) mire jutnak a meghívottak e téma taglalásakor. Én mindenesetre azt vallom: ha nem tetszik valami, lehet írni gyökeresen mást, de kihúzni és átjavítani több, mint méltatlan. Szerintem. /2008. január 29./
A hölgy fecseg és búcsúzik Két nappal ezelőtt fergeteges bűnügyi vígjátékot láttam Békéscsabán, szeretett szülővárosomban. Azért volt ez számomra különleges, mert már nem is emlékszem, mikor jártam utoljára színházban. Illetve nemcsak ezért! A darab bájos bumfordiságát kicsit oldotta az a melankolikus derű (hű, de költői voltam:DDD), mely már előrevetítette a főszereplőnő, Felkai Eszter távozását. A művésznő február 6-án játssza utoljára Alice Posticot, Robert Thomas-Jack Popplewell: A hölgy fecseg és nyomoz című darabjában, s ezzel mindörökre búcsút int a színpadnak. Nyugdíjba megy…
Uramisten, ki lehet ezt egy színésznél is mondani? 50 év pályán eltöltött idő után? Mert szinte elképzelhetetlen, hogy egyik nap még próbál, ezer fokon ég, kétszer is eljátssza ugyanazt a szerepet, másik nap meg már a szekrénybe akasztja jelmezeit, és láblógatva pihen. Nos, Felkai művésznő elárulta nekem: nem lesz azért ez komoly pihenés. És első, nyugdíjba vonulása utáni terve, hogy beiratkozzék egy számítógépkezelői-tanfolyamra. Plusz egy kis „reklám”: Az M1 február 15-én, 13.30-kor a Körzeti magazinok című műsorában 50 perces portréfilmet sugároz Felkai Eszterről. Vele készült interjúmat pedig a remélhetőleg hamarosan megjelenő iskolaújságban olvashatjátok. Szép napot Nektek! Váczi Évi /2008. január 31./
Orvosi igazolás helyett
Megállt bennem az ütő, amikor a ma esti híradóban hallottam, hogy a VDSZSZ határozatlan idejű vasutassztrájkot hirdet holnaptól. Remélem, ez sem lesz hosszabb a tavaly december 17-étől meghirdetettnél. Az ugyanis különösen
emlékezetes maradt számomra, mivel 18-án fontos találkozóm volt Budapesten, és a megelőző 24 órában tövig rágtam a kezeim, vajon sikerül-e felmennem. (A buszközlekedésről inkább ne is beszéljünk, egy járat van oda, és egy vissza, a legképtelenebb időpontokban). Szerencsére a helyzet akkor egy váratlan kedvező fordulattal oldódott meg: 17-én este lefújták a sztrájkot. Az eseményt követő napok sajtóorgánumaiban ez már úgy interpretálódott, hogy amúgy is előre eldöntött volt az esti megegyezés, csak szívattak egy kicsit bennünket. Nos, kedves tanáraim és diáktársak, arra akarok kilyukadni, hogy személyemet a holnapi nap folyamán bizonyára nélkülöznötök kell. (Talán kiheveritek valahogy). Pedig már megszoktam, hogy a mozdony füstje minden héten megcsap. Most valószínűleg nem fog. A szomorú és dühös Váczi Évi, a keleti országrészből /2008. január 31./
Utadon vagy? Sokszor elmerengek azon, vajon mennyire tudjuk, mi a nekünk rendelt foglalkozás? Vagy inkább: hivatás, életcél? A Nők Lapját lapozgattam éppen – jó ideje ez az egyetlen női lap, amit elolvasok - , s találtam benne egy összeállítást az 50 éven felüli nők helyzetéről. Szűcs Judith énekesnőn kívül három civil hölgyet mutattak be. Leginkább az „utolsóként” megszólaltatott Szegi Edit szavai vágtak a szívembe, ő ugyanis közel 50 évesen került lapátra pedagógusi állásából. Erről így nyilatkozott: „Most, hogy elbocsátottak, eszembe jutott, hogy valamikor egy grafológus azt mondta: nem biztos, hogy a tanítás az én utam. A sors rákényszerített, hogy elgondolkodjam, mennyire fontos, hogy az ember azzal foglalkozzon, amiben igazán önmaga lehet.” Egyetértek vele. Mert a pályaválasztásban sok minden szerepet játszhat, és nem biztos, hogy pozitív jelleggel. Vegyük mindjárt a zsenge életkort, amikor az ember lánya/fia még azzal sincs tisztában, mi érdekli igazán (azt viszont pontosan tudja, mi nem). Aztán ott vannak a magazinok címlapjairól mosolygó sztárocskák, a könnyű meggazdagodás ígéretét hordozó öltönyös, diplomatatáskás, luxusjárgányos üzletemberek, s a megtévesztő felszín sokakat arra sarkall(hat), hogy egy általuk sikeresnek tartott ember pályáját kövessék. Belső meggyőződés (és talán: képességek) nélkül. Hogy a szülők beteljesületlen vágyairól már ne is beszéljünk…
Megindítóan szép Dobray Sarolta írása, de különösen a róla készült fotó (ld. fent). Az áldott állapotban lévő újságírónőtől megtudhatjuk, miként kerülheti el magzatunk, hogy későbbi életét az édesanyja által elszenvedett traumák, az ő negatív beidegződései keserítsék. A varázs-módszer neve: kapcsolatanalízis. (Hogy a varázslata csupán pénztárcaapasztásban, vagy másban is megnyilvánul-e, kiderül a február 13-i lapszámból). Egy kis lelki erőgyűjtés céljából pedig ajánlom elolvasni a „Gyógyulás a lélek erejéből -A betegség ellen: új élet!” című cikket. Megszólal benne egy rosszindulatú bőrrákból felgyógyult asszony, s szavai megfontolandó tanulságokat hordoznak. Végezetül kívánok Nektek átgondoltan választott hivatást és beteljesedett életpályát családdal (vagy anélkül), szuverén, önállóan döntő (s ebben nem gátolt) gyermekkel, és nem utolsósorban JÓ EGÉSZSÉGGEL! Váczi Évi /2008. február 03./
Abigél 10 éves lehettem és náthásan feküdtem otthon. A váratlanul rám szakadt szabadság meg arra ösztönzött, hogy fényes nappal, kora délelőtt (micsoda luxus!) bekapcsoljam a tévét. Egy film ment éppen, s mivel műsorújságom nem volt, még izgalmasabbnak bizonyult, hogy nem tudtam, mit nézek. Pár perc elteltével annyira belefeledkeztem a történetbe, hogy megszűnt körülöttem tér és idő. Később tudtam meg: az Abigél című film első részét láttam. Külön megörültem annak, hogy még hátravolt három epizód, melyeket szintén tágranyílt szemekkel követtem végig. Vitay Georginában magamra ismertem, de azt hiszem, sok fiatal lány volt így ezzel az évek, évtizedek során. A Nők Lapja legutóbbi (2008. évi 9. számából) értesülhettem róla, hogy Szabó Magda kitűnő regényét a Budapesti Operettszínházban is bemutatják musical-előadás formájában. Ginát, a lázadó
kislányt Vágó Zsuzsi és Vágó Bernadett kelti életre. (Kíváncsi vagyok, mennyire tudják majd „feledtetni” velünk Szerencsi Éva alakítását.) Kőnig tanár úr szerepében Csonka András és Magócs Ottó, Horn Miciében pedig Udvaros Dorottya látható (az eszköztelenül is nagyszerű Garas Dezső és a varázslatos Ruttkai Éva után). Imádom Szabó Magda könyveit. És az Abigél lesz mindig az első számú kedvenc. Főleg az utolsó mondata, mely azóta is nagyon sokszor visszadobol a fejemben. Így szól: „....annyiszor sértettem meg, ahányszor csak alkalmam volt - mivel tudom valaha jóvátenni, hogy csak most ismertem fel Kőnig tanár úrban Abigélt?” /2008. február 29./
Habos csoki, újramelegítve Nagyon szeretem a Csokoládét. Most nem a fincsi édességről beszélek (bár az sem megvetendő), hanem Joanne Harris regényéről.
A megfilmesített változat se kutya, Juliette Binoche – úgy érzem – telitalálat volt Vianne Rocher szerepére. Öntörvényű, lázadó, erős és gyönyörű. Ideális egy hangulatos kis chocolaterie „boszorkány” hősnőjének megformálására. Miért hagyták ki a filmből mégis a lényeget? Illetve miért írták át pont a legizgalmasabb, leginkább konfrontációra sarkalló momentumot? A regényben Reynaud tiszteletes üldözi Vianne-t „szabados”, Istennek nem tetsző életmódja és betörhetetlensége miatt. Az azonos című filmben az üldöző nem Isten szolgája, hanem „csupán” a polgármester. Vajon a forgatókönyvíró miért változtatott? Miért nem merte felvenni a kesztyűt az egyházi méltóságokkal? Mert a történet így – bár érdekes és kerek sztori -, veszít mondanivalójából. Örülhetünk viszont a regény pár hete megjelent folytatásának, melynek címe Csokoládécipő. Belekóstoltam, és mondhatom, ez is nagyon ízletes. Habár kissé ki van hegyezve a
boszorkányságra, meg a mágiákra, mégsem lehet letenni. Talán éppen ezért. Aki ínyencfalatra vágyik, a két héttel ezelőtti Nők Lapjában megtalálhat egy rövid részletet a műből, Nagy Emőke válogatásában. /2008. február 29./
Miért válnak alkoholistává az intelligens emberek? Ez a címe a delmagyar.hu-n ma megjelent egyik írásnak. A cikk szerint a magas intelligenciahányadossal rendelkezők (és különösen a hölgyek) nagyobb valószínűséggel esnek az alkoholizmus csapdájába, mint kevésbé értelmes társaik. Írják továbbá, hogy a férfi főnökökkel sújtott gyengébb nem-képviselők szintén nagyobb arányban küzdenek alkoholproblémákkal (pedig a női főnökök sem mind Teréz anyák, tanúsíthatom). Még egy mondat szúrt szemet, mellyel élesen vitába szállnék: „Érdekesség, hogy akik legnagyobb IQ-val rendelkeznek, azok, akik minden nap isznak, míg azoknak, akik soha nem fogyasztottak alkoholt, alacsonyabb az IQ-hányadosuk.” Ergo: érdemesebb „hülyének” lenni. Mondjuk, azt nem hiszem, hogy az absztinencia és az intelligencia fordított arányban állna egymással. Lehet, az illető szuperintelligens, csak kordában tudja tartani a démonjait. Vagy esetleg az ital helyett más szenvedélyt (drogot, szerencsejátékot stb.) választott, melyet viszont nem vizsgál a statisztika. Vagy egyszerűen „csak” kiegyensúlyozott. Egy dolog mindenesetre megszívlelendő, és számomra ez a hevenyészve összedobott cikk egyetlen tanulsága: A TISZTÁNLÁTÁS ÉS ÉRTELEM SOKSZOR ROSSZABB, MINT AZ EGYÜGYŰSÉG. De ezt már nálam okosabbak is jópárszor leírták. /2008. március 05./
Válságból fakadó új élet Ma ebéd közben nagyon érdekes műsort hallottam az MR1 Kossuth Rádióban. Már a bevezetőjére felkaptam a fejem, ugyanis egy olyan lányról (hölgyről) volt szó, aki 16 évesen öngyilkossági szándékkal leugrott egy négyemeletes ház tetejéről. Szerencsére nem halt meg, viszont kerekesszékbe került. A várakozásokkal ellentétben ettől nem esett még mélyebb depresszióba, hanem daccal, „majd én megmutatom!” – vággyal újonnan felvértezve vette kezébe élete irányítását. Ma, a történtek után 17 évvel többszörös paralimpiai ezüstérmes vívó, és számtalan tisztséget tölt be különféle, hátrányos helyzetű emberekkel foglalkozó szervezetekben. Segíti a sérültté vált emberek alkalmazkodását megváltozott helyzetükhöz, sőt, a munkába való visszahelyezésük terén is jelentős
részt vállal. Öröm volt hallani optimizmustól csengő hangját, talán a hang önmagában még jobban kifejezte, hogy ez a tiszteletre méltó hölgy, Dani Gyöngyi, végre rálelt igazi útjára, melyet következetesen „révész-tevékenységnek” nevez.
Magam is hiszem és tudom, hogy a komoly életválságok új lehetőségeket hordoznak. Hogy mitől lesz szebbé az, ami pl. egy öngyilkossági kísérlet előtt még iszonytató volt? Úgy gondolom, attól, hogy az életbenmaradással egy mélységes hálaérzet aktivizálódik az emberben, hisz minden bizonnyal Ő sem akart 16 évesen meghalni, hanem „csupán” abból az életből menekült, amiben nem látott kihívást, perspektívát. /2008. március 08./
Dallasból jeles Már le sem tagadhatnám, hogy 7 éven keresztül minden áldott pénteken néztem a Dallast. Ahogy a Maxima 2008/11. számát lapozgattam, hirtelen úgy éreztem, a múltba csöppentem. Jólismert arcok tekintettek rám egy jólismert képről: Jockey, Samantha, Jock, Miss Ellie, Bobby, Pamela, Lucy és Ray Krebbs. Te Jóisten, mi történik itt? Újrakezdik a Dallast és nem tudtam róla?
Erről (sajnos vagy hála Istennek) szó sincs. Csak tesztelték, az olvasók közül ki, mennyire emlékszik a sorozat egyes eseményeire. 10 kérdést adtak fel, egyenként három (A,B,C) választási lehetőséggel. Pl.: Melyik szereplőt emlegették a „Tintás” gúnynéven? vagy Hogyan tűnt fel a sorozatban Brad Pitt? (Miért: benne volt???) Mivel kíváncsiságomnak nem tudtam gátat szabni, kitöltöttem a játékos fejtörőt. Az eredmény: 7 jó válasz a 10-ből. Azt hiszem, hozsannákat zengenék az Úrnak, ha ilyen eredményt egy ismételt számvitel-vizsgán érnék el, 10 évvel a diplomaosztóm után. Mert a Dallas is kb. egy évtizede fejeződött be. Aztán itt van a Rabszolgasors. A baba-tekintetű Isaura, a gonosz Leoncio (az őt alakító színész nemrég hunyt el), a jólelkű, húsos Januaria, a filozófus-lelkű Tobias, és így tovább… Vagy a Kórház a város szélén. Blazej doktor és Irina…Sova főorvos, örökös joviális mosolyával. Az állhatatlan Karel. A mindig peches Elzbeta Cenkova… És a Nők a pult mögött. Egyik kedvenc sorozatom volt a 80-as évek elején. S akkor még nem beszéltem Surdáról, az imádnivaló, sármos mosolyú borbélyról, akinek folyton leesett a vérnyomása. Vajon most miért nem lehet ilyen filmeket készíteni a szirupos dél-amerikai (és amerikai) rétesnyúlványok helyett? /2008. március 15./
In memoriam Nagy Emőke Bár csak futólag találkoztunk és 20 percnél többet nem is beszéltünk, mégis megérintett a lényéből áradó emberség, jóság és szelídség. Aki az iwiw-en Őt keresi, sajnos már csak arról értesülhet, hogy Nagy Emőke, a Nők Lapja kiváló újságírója március 7-én elment közülünk. Álljon itt emlékére az alábbi vers, mely az említett Internetes portálon a bemutatkozásaként szerepel: Kétségbe esem sokszor én is A világon és magamon, Gondolva, aki ilyet alkotott: Őrülten alkotott s vakon. De aztán balzsamként megenyhít Egy drága Testvér halk szava, Ki, míg itt járt, föld angyala volt S most már a mennyek angyala: „A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt, És néha-legszebb perceinkbenA színéből is - valamit.” /2008. március 16./ Nagyon megrázó volt számomra ez a dolog, mert én már akkor találkoztam Nagy Emőkével, amikor...szóval, amikor már eltervezte, hogy önként távozik ebből a világból. 3 héttel később, ahogy megismertem, sajnos ki is lépett erről a földi színpadról.
Ahol semmi sem szent Bevallom őszintén, soha nem kedveltem Anettkát. Ma este viszont szívből megsajnáltam. A napokban veszítette el ugyanis férjét, egyben menedzserét, Forgács Rezsőt. Az ATV Esti Frizbi című műsorában egész másként láthattam viszont ezt a meghatározhatatlan foglalkozást űző, extravagáns jelenséget, mint ahogy emlékeimben élt: fekete ruha, majdnem vállig érő, feltűzött göndör haj, meg kell mondjam: előnyére változott. Azon viszont meglepődtem, milyen kimért higgadtsággal beszélt a héten tüdőrákban elhunyt férjéről. Elmondta, hogy Rezsővel 12 évig éltek együtt boldogságban és hogy a férfi arra kérte, miután Ő meghal, fogadja el barátaik mindennemű segítségét. - Gyengébbnek hitt, mint amilyen valójában vagyok - kommentálta férje hozzá intézett szavait Anettka. A közönyös hidegség álarcát az adás végéig szinte tökéletesen megőrizte, Röme, a műsor házi zeneszerzőjének dalára sem ingott még meg az önuralma. Azt viszont, amikor bejátszották a Frizbi egy évvel ezelőtti felvételét, melyben Rezső szerenádot adott asszonyának, már nem bírta elviselni. Folytak a könnyei. Vajon meddig terjed a jóízlés és a kegyelet határa? Vagy mindent fel kell áldozni egy hatásvadász pillanatért? /2008. március 30./
Vágó István és az asztaltáncoltatás Mellbe vágott a Fókusz tegnapi műsora, melybe Vágó Istvánt, a közismerten ezotéria-ellenes polihisztort hívták meg egy szellemidézésre. Érdeklődésem azért is ébredt fel a szokásosnál mélyebben, mivel az „idézés” módjában felismerni véltem életem egyik korábbi eseményét. Mondhatnám azt is: kísérteties élményben volt részem. De mielőtt még túlzottan furdalná oldalatokat a kíváncsiság, elárulom: magam is részt vettem hasonló szeánszon 6-7 évvel ezelőtt, 1998-ban elhunyt Édesanyámmal akartam ily módon kapcsolatba lépni. Jobb kezemet akkor ugyanúgy a háromlábú kis sámlira helyeztem (sajnos a szerkezet pontos nevét nem tudom), ahogy az adásban most Vágó István. És én is a ceruzaszárban végződő lábtól vártam a síron túli üzeneteket. Nos, kvízmesterünk esetében az előzetes remények nem váltak be, illetve akár azt is mondhatnám, hogy szkeptikus prekoncepciói jó talajra hullottak, mivel a megjelenő szellem rendre rossz választ
adott kérdéseire. Ellenpéldának egy évekkel korábbi felvételt mutattak be, melyben Déri János fia idézte meg apját, s a „ceruzahegy” megdöbbentően pontos feleleteket rótt neki a papírra. Én csak annyit tudok mindehhez hozzátenni, hogy a kételkedés szerintem mindenkinek állampolgári joga. Így az is, hogy meggyőződjön valaminek a létéről vagy nemlétéről. Személyes tapasztalataim viszont a fenti tárgyban Déri János fiáéhoz hasonlatosak voltak, így az ügyben elfogultságot jelenthetek be. A „szellem” pontosan tudta azt a becenevet, amellyel anyai nagypapám 3 éves koromban engem illetett. És amit Anyukámon kívül nem tudott más (elárulom: nem hétköznapi név volt...) Lehet, egy kósza szellem űzött velem játékos tréfát, és az is megeshet, hogy a szkeptikusokat ezek a lelkek nagyívben elkerülik. Mégis, ha elvonatkoztatunk a materiális és a transzcendentális világ éles szétválasztásától, talán érdemes feltenni a kérdést: mi az, amibe hétköznapi küzdelmeink során, a csalódások után még kapaszkodhatunk? Ami stabil, megingathatatlan és bizonyítható? Egyáltalán: szükséges mindenre bizonyítékot keresni? /2008. április 02./
Jobban hat a placebó, ha drága? Kétségkívül elhiszem. Elhinném akkor is, ha nem kedvenc női lapom 2008/14. számában olvasnám ezt egy nyúlfarknyi hírben. Eszerint ugyanis amerikai viselkedéskutatók hatástalan fejfájáscsillapítókat adtak pácienseiknek, melyek közül az egyikre azt mondták, 435 forintnyi dollárba kerül, a másikra pedig azt, hogy átszámítva 17 forint az ára. Kitaláljátok, melyik bizonyult hatásosabbnak? Jól tippeltek: a drágábbik. Hogy miért? Minden bizonnyal az a tudattalanul ható hiedelem ebben a ludas, mely ott él szinte mindannyiunkban, s azt kopogja a fejünkbe, hogy ami drága, az csak jó lehet. (S ami olcsó, az szükségképpen rossz).
Folytathatnám a sort további, a gyógyszer-hatékonyságot nagy valószínűséggel befolyásoló pszichikai tényezők felsorolásával, mint pl. mennyire volt szimpatikus a vizsgálatot végző személy, bizalmat ébresztett-e a résztvevőkben, milyen színű volt a pirula etc.etc. De a legfontosabb szerintem mégis az (bármily betegségről, testi érzetről legyen is szó), hogy képesek legyünk felismerni a kiváltó lelki okokat, s a későbbiekben EZEKET kezelni, orvosolni. Mert A GYÓGYULÁS (mint oly sok minden) A FEJBEN DŐL EL. /2008. április 07./
A nő felemelkedése és tündöklése
Ezzel a címmel jelent meg Szendi Gábor pszichológus legújabb könyve, mely az evolúciós pszichológia nézőpontjából elemzi nő és férfi kapcsolatát. Bizonyítja, hogy ebben a férfiközpontúnak hitt világban valójában a NŐ a titkos mozgató. Ha kíváncsi vagy rá, és színvonalas művet szeretnél olvasni, feltétlenül kóstolj bele! Bár én még nem olvastam, de jóideje „kóstolgatom” Szendi úr írásait, és elmondhatom, hogy az ismeretterjesztésen túl rendkívül élvezetesek, olvasmányosak és még humorosak is. Ő az az ember, aki hadat üzent a jelenlegi pszichiátriai gyakorlatnak azzal, hogy megírta DEPRESSZIÓIPAR című könyvét és lépten-nyomon, minden lehetséges módon hangoztatja, tudományos tényekkel és esettanulmányokkal támasztja alá antidepresszáns-ellenességét. És Ő az, akit ezért a Magyar Pszichiátriai Társaság az elmúlt évben 30 millió forintra beperelt (idén visszavonták). Fejezetcímek a most megjelent könyvből: - Miért vannak egyáltalán nemek? - Amikor még vízimajmok voltunk - Női agy, férfi agy - A női szépség - Mit akar a nő? - Az ember illata - A szimmetrikus ember - Szerelem, szex, kötődés
- Egy szoknya egy nadrág - Születési sorrend - Gondolatok a péniszről - Maszturbáció - Flörtológia - Hűtlenség, féltékenység - Lehet-e férfi és nő között barátság, és ha igen, miért nem? - A pszichés meddőség - Evolúciós kriminalisztika Szendi Gábor elindította blogját is, melyen várja a könyvhöz kapcsolódó (és egyéb) hozzászólásokat. A blog elérhetősége: http://szendigabor.freeblog.hu/ /2008. június 09./
Új lap Tegnap lezajlott a záróvizsga, a Bálint György Újságíró Akadémia 2007/2008-as tanévének hallgatói immár hivatalosan is újságírók. Kezdők, szárnypróbálgatók, lobogók és elhivatottak. Kívánok mindenkinek - így magamnak is - elegendő erőt, kitartást és nagyon sok szerencsét ehhez a pályához! /2008. június 14./
Egy díva műfogsora Igen, neki is van. Erre akkor jöttem rá, amikor már sokadjára kellett szembesülnöm egy tévéreklámmal. És azt a hölgyet láttam benne, aki a 60-as évek talán legfelkapottabb táncdalénekese volt. Felül a kisbaba, először mondja, hogy MAMMAAA... Istenem, hányszor, de hányszor énekeltem, üvöltöttem ezt a dalt, szomszédaim nagy örömére. Vagy a Se Veled, se Nélküled - táncra csábított mindig. És most ez az énekesnő, ez a díva, ez a megközelíthetetlen csoda mondja nekem a tévéreklámban, hogy a Corega műfogsorrögzítőnél nincs jobb. Ő. Akinek alakját még 6 gyerek után is csodálták. Akinek elképzelhetetlenül hosszú lábai voltak. Aki egy befutott, dúsgazdag (és nem túl megnyerő külsejű) üzletember feleségeként élt Dobos Attilával kötött rövid életű házassága után. A díva, aki a pletykalapok szerint pár éve még egy 24 évvel fiatalabb fiúval vigasztalódott.
Műfogsor. Hová süllyed a világ... /2008. július 21./
ESTE - kis kitérőkkel Már régen szerettem volna megnézni. És ebben elsősorban a kiváló szereplőgárda, meg a magyar rendező, Koltai Lajos személye játszott szerepet. A Susan Minot regényéből készült filmváltozatban olyan nagyágyúkat láthatunk viszont, mint Vanessa Redgrave (az élettől búcsúzó Ann Grant szerepében), Glenn Close, illetve Meryl Streep (Lila Wittenborn). Érdekesség, hogy Streep fiatalkori önmagát vér szerinti lánya, Mamie Gummer alakítja. Nem véletlen tehát a kísérteties hasonlóság, először azt hittem, Streepet „maszkírozták” el mesterien 40 évvel fiatalabbnak. Azon is sokat gondolkoztam már, hogy hány művész gyermeke választja szintén a korántsem könnyű színészi pályát. Vajon a tehetség a génekbe van írva és így öröklődik? Lehet benne valami… Gondoljunk csak Magda és Romy Schneiderre. Vagy Romy hóhányó szerelmére, Alain Delonra, és az ő fiára Anthonyra. De nem kell messzire menni, kicsiny hazánkban is bőven akad példa. Ld. Almási Éva – Balázsovits Edit, vagy Básti Lajos – Básti Juli, és még sorolhatnám… De picit elkanyarodtam! Szóval: Este…
Varázslatos volt. A haldoklást, az idős asszony utolsó napjait képes volt úgy ábrázolni, hogy az ne legyen rémisztő, visszatetsző, inkább egy kis mámoros csillámporral átszőtt. Vanessa Redgrave ebben a filmben is feledhetetlen alakítást nyújtott. (Melyikben nem?) El sem tudom mondani, hányszor néztem meg pl. az Itália csókjában, vagy a Kísértetházban. Ez utóbbi film a chilei írónő, Isabel Allende regényéből készült, és másik két főszereplője (minő véletlen!) Meryl Streep és Glenn Close voltak. Nagy trió ők hárman. Ja, és azt elfelejtettem említeni, hogy Vanessa Redgrave Este-beli egyik lányát Natasha Richardson játssza, aki az életben is a lánya… Borítékolva volt tehát a siker. Érzelmes, megható történet, melyben egy élet vége lehetőséget nyújt a családtagok számára, hogy szembenézzenek saját életükkel és kicsit megbocsátóbban vegyék szemügyre botlásaikat, tévedéseiket. Mert a halál eljöttével úgyis minden átértékelődik. /2008. július 26./
Ott Túl a barátságon Bevallom, sokáig előítéletes voltam a mássággal szemben. Miért? Magam sem tudom. Illetve, dehogynem…egyvalaki miatt, aki sokáig tetszett nekem, és mondhatom, miatta (is) választottam az újságírói pályát. Mindig meg akartam érteni, mit érezhet Ő. Hogy honnan ered ez az egész? És milyen átélni? A múlt héten láttam egy nagyszerű filmet, melynek címe: Túl a barátságon. Két férfiről szólt, akik szerelembe estek egymással. És akik korábban nem is sejtették, hogy a saját nemükhöz (is) vonzódnak. Egyiküknek már gyűrűs menyasszonya volt, mire a Brokeback hegyre kerültek birkapásztornak. Itt a hegyen, a kényszerű (vagy nem is annyira kényszerű) összezártságban történt meg az, hogy e két ember egymásra talált. Eleinte megrémültek mindketten. Olyannyira, hogy a közös munka végeztével inkább a házasságot, a családalapítást választották. De elszakadni így sem tudtak egymástól, s az önmaguknak is csak szégyenkezve bevallott érzéseik időről-időre a felszínre törtek. Megérintett a film és vízválasztót jelentett a mássággal kapcsolatos megítélésemben. Emberközelibbé tette az addig érthetetlent, vagy visszatetszőt. Talán mindenféle melegfelvonulásnál többet érne, ha az összes tévéadó és mozi újra és újra sugározná (vetítené) a Túl a barátságont. /2008. július 30./
