STUDIA CAROLIENSIA
2008. 2 .
SZÁM
99–106.
BÍRÓ MÁRIA A RÓMAI MINTAKÖNYVEK ÉS ÁBRÁZOLÁSI SABLONOK KOMMUNIKÁCIÓS HÁTTERE Egy közösség biztonságos együttélésének az írásbeliség általános elterjedését megelőzően is feltétele volt, hogy rögzített ismereteik legyenek mindennapi életükről, az őket körülvevő természeti környezetről, és arról a transzcendentális világról, amelynek létezésében nem kételkedtek. Ezeket a nélkülözhetetlen ismereteket olyan módon és olyan szándékkal rögzítik, hogy azok önmagukban, a szóbeli kommunikációtól függetlenül is megálljanak, és önmagukban érthetőek legyenek. Tehát a szóbeliség, az orális kommunikáció mellett valószínűleg mindig is létezett a képi, vizuális rögzítés, ami a személyes érintkezéseken túllépve, lehetővé tette – a „másik ember” kiiktatásával – bizonyos ismeretek megszerzését. Az emberiség egyetemes történeti fejlődése során szükségszerű volt, hogy a képtől eljut a képírásig, és a folyamat legvégén megjelenik a betű. A jelek (képek) a gondolkodás, a tudás, az ismeretek megszerzésében nélkülözhetetlenek, és mint Palágyi 1 Menyhért fogalmaz a jeltelen tiszta ész puszta ábránd. Az írásbeliség, mint a kommunikáció egyik formája, nemcsak a lineáris történeti tudat, a történelem tudományának a kialakulását tette lehetővé, de meg kellett hogy változtassa az emberi gondolkodást is. Azonban az írásbeliség sohasem érintette az egyes kultúrákat hordozó populáció teljes egészét. Természetesen az írni-olvasni, ill. olvasni tudók aránya koronként és földrajzi területenként igen változó. Épp ezért minden kultúrában meg kell, hogy maradjon a tárgyakban megfogalmazott és megtestesített gondolati tartalom és kommunikáció, a beszédben megfogalmazott gondolatok közlése, az írásban megfogalmazott gondolkodás kommunikálása mellett. Természeténél fogva mind a három kommunikációs forma élesen eltér egymástól. Könyvtárnyi irodalom szól az orális nyelv, a szóbeli emlékezet és az írott nyelv, az írásban rögzített, statikus múlt közötti különbségről. Ezeknek a kérdéseknek a kutatásához a filozófia, a nyelvészet, a néprajz mellett legutolsóként csatlakozott az archeológia, a tárgyakban megfogalmazott gondolati kommunikációt értelmezni képes tudomány. 1901-ben Jane Ellen Harrison a régészet eredményeinek a tükrében leírja, hogy a görög mítoszok és a mitológiai ábrázolások a görög rítusokon alapulnak. Ha ezt a megállapítást elfogadjuk, akkor a rítus elsődlegesének elfogadásával, az absztraktnak tekinthető, elvont mitologikus közléstől a rítusok primitívebb szerepjátékaira, mint elsődleges kommunikációs technikákra 1
Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Szerk. Nyíri K.– Szécsi, G. Budapest, 1998. Balázs, B.: Die sichtbare Mensch oder die Kultur des Films. Wien, 1924.
99
BÍRÓ MÁRIA
kell először építenünk. Az előbbiekből következik, hogy a rítusok során keletkezett szakrális tárgyaknak az adott kultúra anyagi valóságán belül, nemcsak művészeti, hanem fellebbezhetetlen kommunikációs tartalmuk van a közösség és az egyén számára egyaránt. Az írásbeliséget nem ismerő társadalmak kulturális hagyományainak átörökítését J. Goody 2 három szinten tartja lehetségesnek: 1. anyagi kultúrával, a tárgyakkal, 2. a személyes példával és az azt utánzó magatartással, 3. a szavakkal, a nyelv útján történő kommunikációval. A két utóbbi feltételezi a személyes kapcsolatot, amit az egyének közvetlenül megtapasztalnak, míg az első esetben nincs szükség az emberek közvetlen érintkezésére. Egy természeti vagy társadalmi katasztrófa után a szerencsés túlélők a tárgyak segítségével rekonstruálni tudják az elpusztult civilizációs környezetet, még azt a szférát is, amire addig – esetleg kitaszított társadalmi helyzetük miatt – nem volt rálátásuk. Az anyagi kultúrán belül a szakrális tárgyak azonban – az utilitárius szempontokon túlmenően – olyan lelki tartalmakat és gondolkodási kliséket is rejtenek, amelyek egy magasabb, nem pusztán materiális síkról alkotott képről adnak információkat az adott közösségnek és az eljövendő kutatóknak. A régészeti és néprajzi tárgyaknak ezt a kommunikációs lehetőséget kiemelve kell feltennünk azt a kérdést, hogy egy adott közösség, társadalmi réteg szakrális anyagi kultúrája – vagy közérthetőbben: vallási ábrázolásai – mennyiben tükrözi, ill. tükrözheti-e egyáltalában, hogy az a közösség, amely alkotta őket, a szóbeli vagy írásbeli kommunikáció szintjén állt. 3 A félreértések elkerülése végett, itt nem a tárgyak művészi kivitelét kívánjuk vizsgálni, nem az adott alkotó művészek vagy mesteremberek technikai adottságait, hanem azokat a gondolkodási sémákat, amelyek determinálják egy szóbeliségen és egy az írásbeliségen alapuló kultúra világlátását (világképét) és világábrázolását. Az írásbeli kultúrákban felnövekvő generációk egész gondolatvilága más, mint a szóbeli kommunikáción felnőtt generációké. Ennek a különbségnek a legszembeötlőbb és legnyilvánvalóbb jele az oktatás, a gyermekek, a fiatalok tanításának tökéletesen eltérő metódusai. Sokan India átlagon aluli életszínvonalon élő lakóinak az európai átlagot meghaladó idegennyelv-tudását épp az írástudás hiányával, és a hallás utáni gyors és eredményes memorizálási készségével magyarázzák. Memorizálni legkönnyebben a kliséket, formulákat lehet. A megszerzett tudást pedig állandóan ismételni kell. A formulákat és azok folytonos ismétlését bizonyíthatóan az ókorban is összekapcsolták a mnemotechnikával. 2
Goody, J.– Watt, I.: The Consequences of Literacy. IN: Literacy in Traditional Societies. Cambridge, 1968. Goody, J.–Watt, I.: Az írásbeliség következményei (ford. Turi L.) In: Szóbeliség és írásbeliség. Budapest, 1998. 3 A kérdés felvetését több szempont is indokolja. Tudjuk, hogy léteztek olyan kultúrák, amelynek írásáról semmi ismeretünk nincs, de az ábrázolásaik alapján feltételezhető valamilyen saját írás használtak. A magas civilizációk perifériáin is esetleges az írásbeliség, a sőt a tárgyaikból biztosan lehet következtetni arra, hogy az ott lakók írástudatlanok voltak.
100
A RÓMAI MINTAKÖNYVEK ÉS ÁBRÁZOLÁSI SABLONOK KOMMUNIKÁCIÓS HÁTTERE
A formulák, az ismétlődő sablonok, nemcsak a mesemondók, versmondók, költök eszközei, hanem olyan gondolkodási sémák, amelyek a szóbeli kultúrában élő emberek mindennapi gondolkodását is meghatározták. Napjainkban is megfigyelhető, hogy a funkcionális analfabétizmus szintjére süllyesztett posztmodern társadalom mennyire alakítható a reklámok kliséivel, amelyek nemcsak a szóbeli kommunikáció szintjén rombolnak, de gondolati sablonokat is ráerőltetnek a célközönségükre. A posztmodern szóbeliség szintjén álló kultúrákhoz hasonlóan, az ókor magas adminisztratív és tudományos írásbeliségének képviselői szintén gondolkodási és kommunikációs formulákat preferáltak az analfabéta, funkcionális analfabéta, vagy csak olvasni tudó tömegekkel való érintkezés során. Ezeknek a gondolkodási sémáknak a példái maradtak ránk a különböző szólásgyűjteményekben. Kortól függetlenül minden kultúrában készültek közmondásgyűjtemények, kifejezés-gyűjtemények. Ezek a szentenciák generációról generációra öröklődve, mind gondolkodási sémák és kifejezésmódok az írásbeliség korában is tovább éltek. Az arab kultúrában az írásbeliség ellenére napjainkig megmaradtak. Walter J. Ong 4 a formulák eredetét a tudatalattiban keresi, és véleménye szerint a formulákat használó átlagembernek a gondolkodása akkor sem változik meg, ha megtanul írni és olvasni. Állításának bizonyítására nem is kell elutaznunk a dzsungelekbe, elég, ha felütjük a XX. század elején még olyan divatos levelezési mintakönyvek egyikét. Az ókori kultúrák közül a Római Birodalom iskolarendszeréről van a legtöbb információnk, a kortársaktól tudjuk, hogy az írásbeli kultúrának ezen a szintjén is az elemi ismeretek továbbadása, mai szóval a közoktatás, változatlanul a szóbeliség szintjén maradt. A tanítóknak, tanároknak voltak könyveik, de a tanulók számára a „tankönyv” mint oktatási segédeszköz nem létezett. A megtanulandó szöveget a tanulókkal memorizáltatták, és ezzel a „belső memóriaegységgel” dolgoztak tovább a gyerekek, ez alapján készítették a grammatikai, verstani stb. feladataikat. Az írás tömeges oktatása a viasztáblákkal azonban megoldható volt. Ez zömében orális kommunikáción alapuló oktatási rendszer, csak a nyomtatás, ami még ennél is lényegesebb, a papír feltalálásával változott meg. Amit mi írásbeli kultúrán értünk, csak kevesek számára létezett. Az írásbeliség elterjedésének a gazdaságilag-társadalmilag determinált válaszfalait először a kora középkori kolostori műhelyek kezdték megbontani, amikor szinte katonai fegyelmet utánzó körülmények között szorították rá a szerzeteseiket a könyvek „sokszorosítására”. Átlátva, hogy a szakrális kommunikáció mindaddig ingoványos talajon mozog, amíg tételei nem kerülnek ki a személyről személyre terjedő 4
Ong, W. J.: The modern discovery of primary oral cultures. In: Oraty and Literacy: The Technologizing of the Word. London-New York, 1982. Ong, W.J.: Az elsődleges szóbeli kultúrák legújabb kori felfedezése. Ford. Szécsi G. In: Szóbeliség és írásbeliség uo. 49.
101
BÍRÓ MÁRIA
szóbeli információátadás köréből. A középkori egyház az elsődleges írásbeli kommunikációs offenzíva mellett mindvégig hangsúlyt fektetett az írástudatlanok képi információs tájékoztatására (ld. Biblia Pauperumok). Amennyiben elfogadjuk, hogy az emberi gondolkodás és kommunikáció alapegysége az orális kultúrákban a sablonok összefűzött sorozata, amely lehetővé teszi a környező világnak egy adott analitikus (kétségtelenül alacsonyabb) szintjén való megértését és a kulturális fejlődés addig elért eredményeinek továbbadását, az egyéni és társadalmi emlékezetben való megőrzését, akkor ennek a gondolati a sablonnak a létezését a művészet minden területén is meglevőnek kell tekintenünk. Tehát a sablonok, klisék teszik kommunikálhatóvá és hagyományozhatóvá az irodalmat, a zenét és az ábrázoló művészeteket. El kell fogadnunk, hogy akár szóbeli, akár írásbeli kultúráról beszélünk, műalkotásainak döntő többsége nem eredeti alkotás, hanem előre gyártott anyagból készült, alkotóik minták alapján dolgoztak, és ők ebben semmi kivetni valót nem találtak. Az írásbeliség korában lejegyzett, de az orális hagyományozáson alapuló irodalmi alkotások vizsgálata, ill. az írásbeliség idején, de analfabéta populációnál felgyűjtött szövegek elemzése sokat kutatott terület. Jelen dolgozatban a fent említett kutatásoknak analógiájára a ránk maradt tárgyi emlékeket szeretnénk megvizsgálni, nem művészettörténeti, hanem kommunikációs technológiai szempontból, egy adott korszakban egy adott területen, a császárkori római provinciában, Pannoniában. A római provinciális művészet színvonalával, Róma és a provinciák kulturális kölcsönhatásával foglalkozó kutatók között, előfordult olyan is, aki Pannoniára vonatkoztatva még a művészet szó puszta használatát is megkérdőjelezte. A provinciába érkező építészek, kőfaragók inkább voltak pallérok, kőművesek, kőfaragó mesterek, mint művészek. Egyszerűen csak közvetítették a Birodalomban épp akkor divatos formákat. Alkotásaiknak nincs művészettörténeti, legfeljebb kultúrtörténeti értéke. A római provinciális művészeti alkotások és iparművészeti emlékek korpuszainak egyik leggyakrabban előforduló kulcsszava a „mintakönyv”. A Birodalom magán és középületei Britanniától Palmyráig szabvány formában épültek, az épületeiket – három kontinensnyi területen – általánosan használt mintakönyvekből készített másolatok díszítették, mindennapi kis tárgyak, az ún. kisművészetek körébe sorolható alkotások (bronzok, csontfaragványok stb.), szintén sorozatban, mintakönyvek alapján készültek. Megrendelőik számára ezek a sablonos, standard formák azonban valódi műalkotásoknak számíthattak. 5 Az írástudatlan tömegeknek, a frissen romanizált provinciálisoknak pontosan a Birodalomhoz való tartozást, a közös hagyományt kommunikálták. A római „formula” vagy „képi ikon” a lényeges, amelyhez a 5
Erdélyi, G: A római kőfaragás és kőszobrászat Magyarországon. Budapest, 1974.
102
A RÓMAI MINTAKÖNYVEK ÉS ÁBRÁZOLÁSI SABLONOK KOMMUNIKÁCIÓS HÁTTERE
romanizáció előrehaladtával, a helyi bennszülött mesterek megjelenésével csak a technika módosult. Amint a pannoniai művészet egyik legjobb ismerője, Erdélyi Gizella megállapította, feltűnő az olyan vallási emlékek hiánya, amelyeken helyi (kelta v. illír) sajátosságok ütköznének ki. A kisművészet alkotásainál pedig még jobban szembe ötlik, hogy ugyanazt a témát és formát készítik, csak más anyagból: pl. csontból, gagátból, bronzból, nemesfémből. A tárgy piaci értékét nem a művészi kivitel, hanem a felhasznált anyag minősége adja. Ugyanolyan oroszlános, faragott, csont bicskanyelet találunk a görög Korinthosban, mint a pannoniai Arrabonában (Győr). A Római Birodalomban általánosan használt mintakönyvek megléte közismert, elfogadott tény, amit eddig senki sem kérdőjelezett meg. Tömeges használatának okairól azonban kevesebbet beszélünk, ill. csak egy szempontból, a gazdaságosság szempontjából közelítik meg a kérdést. A mintakönyvek használata kétségtelenül nélkülözhetetlen, ha megnő a fizetőképes kereslet, kevés az eredeti alkotást készíteni képes művész, és csak másolásra alkalmas mesteremberek vannak, de ez csak a „munkavállalók” szemszögéből teszi érthetővé a sablonok alkalmazását. A provinciákban azonban – kevés kivételtől eltekintve – a megrendelők is elfogadták, sőt, a szakrális témák esetében bizonyíthatóan igényelték is ezeket a sémákat, amelyek elsősorban nem esztétikai, hanem gondolkodási sémákat közvetítettek számukra. Valószínűleg az ikonográfiai sémák ismétlődése összefüggésben lehetett egy-egy provinciai lakóinak iskolázottságával, pontosabban a Birodalom által rájuk erőltetett kulturális formulák átvétele aszerint volt eredményes, hogy a szóbeliség vagy írásbeliség milyen szintjén állt az adott populáció. Így a mintakönyveket tekinthetjük a népi költészetből ismert, az egyén memóriájának mankót nyújtó szövegismétlésekkel, a ismereteket redukáló, de könnyen megjegyezhető szentenciák analógiáinak. A mintakönyveket – még a szakrális ábrázolásokat is – tekinthetjük egy tárgyiasult, az adott kultúrát ebben az esetben igen agresszíven áthagyományozó állami kommunikációs technikának. Számunkra ez a kommunikációs technológiai hipotézis akkor válik igazán bizonyíthatóvá, ha olyan szakrális tárggyal kerülünk szembe, amelynek nincs semmiféle írásbeli említése, létéről semmiféle írott hagyományozás nem létezik. Az általunk vizsgált korszak, a Római Birodalom egy igen magas szintű urbanizált civilizációval, pezsgő, államilag támogatott tudományos élettel, kiemelkedően jó iskolarendszerrel rendelkezett. Az analfabétizmust a XX. századig példa nélkül álló mértékben visszaszorították. Kérdés, hogy találhatók-e egyáltalán olyan tárgyak, amelyek kívül estek az írásbeliség körén, és olyan szakrális tartalmat hordoztak, amiről nekünk ma már semmi tudomásunk sincs, és csupán a tárgyból, és a rajta látható ábrázolásokból tudjuk kikövetkeztetni azt a mondanivalót, amit egy adott réteg számára közvetített.
103
BÍRÓ MÁRIA
Az orális kultúrát nem egy csapásra váltotta fel az írásbeliség, a történeti hagyományok rögzítése. Az írásbeliség kikényszeríti, hogy a kollektív emlékezet többé nem tudja tetszése szerint megváltoztatni a múltat, amint J. Goody mondja: kikényszeríti a volt és van közötti különbség objektivitásának a felismerését. 6 Az írásbeliség, amint előzőekben is utaltunk a könyvnyomtatás feltalálásáig nem járta át a társadalmat. A körből szükségszerűen kizárták a Birodalom két hivatalos nyelvének egyikét sem beszélő bennszülötteket, kizárták az iskolai oktatás alacsonyabb szintjein képzett nőket, kikerültek azok a társadalmi csoportok, akik számára az iskola elérhetetlen volt, lehettek rabszolgák, de szabadok is. A szakrális kommunikáció orális hagyományaihoz ragaszkodtak a misztériumvallások hívei is. Tehát ha végignézzük, nemcsak a Birodalom perifériáján, de még a centrumban is léteztek több ezres csoportok, akiknél az orális kommunikáció volt az irányadó. Elméletünket sok-sok régészeti lelettel tudnánk illusztrálni, de engedtessék meg nekünk, hogy a példánk olyan tárgy legyen, amely felfedezése és kiértékelése saját kutatásunk egyik legfontosabb eredménye. 7 A római provinciális csontfaragványok között a császárkorban Európa keleti felén megjelennek olyan csonttárgyak, melyeken látható szakrális ábrázolás ismeretlen a korszak forrásaiban. Ezek a mindennapi életben is használt eszközök, a rajtuk látható mitológiai ábrázolásokkal meghatározott szakrális ismereteket kommunikálnak. Amíg élt az ábrázoláson megjelenített mitologéma, annál a populációnál, ahol született, és otthon volt, mindenki számára érthető, sőt talán az egyetlen, a legegyszerűbb és legidőszerűbb szimbólumban összesűrített kifejezésmód: a kép. A szóbeliségen alapuló kultúrák embertől emberhez szóltak. Ezeket a közléseket nyomatékosították és rögzítették azokkal a tárgyakkal, melyeket éppúgy örökítettek utódaikra, mint saját családjuk genealógiai rendjét. A közérthető kommunikációs szimbólumrendszer nem a kollektív tudati szintjét célozta meg a populációnak, hanem az egyes embert, legyen bármilyen életkorban és bármilyen értelmi szinten. Alapvető ismereteket közöltek, hiszen náluk a vallásnak közösséget és személyiséget egyaránt formáló hatalma volt. Cél, hogy a család, a törzs, a nép igazodjon azokhoz a kozmikus törvényekhez, amelyek mindannyiunk életét mozgatják. Ez, a közösségek tagjainak az istenek világához kapcsolódó értékorientációja, mind pszichológiai, mind a napi életvitelben megvalósuló kényszer. E szakrális közösségi értékmeghatározás tovább adása nemcsak a férfiaknak, de az asszonyoknak is kötelességük volt. Sőt nem ok nélkül feltételez6
Goody, J.: uo. Bíró, M. The Unknown Goddess of Late-Roman Popular Religious Belief. Acta Arch. 46. 1984.195-229 Lucina és Szent Lucia. Az antik születésistennő továbbélése a néphitben. In: Ősök, táltosok, szentek. Szerk. Pócs, É.–Voigt, V. Budapest, 1996. 7
104
A RÓMAI MINTAKÖNYVEK ÉS ÁBRÁZOLÁSI SABLONOK KOMMUNIKÁCIÓS HÁTTERE
ték az utóbbi két évszázad antropológusai az anyajogú társadalmi rendszert, és találták ki a matriarchátus – ma már tökéletesen megcáfolt – fogalmát, hiszen minden közösségnek egyik legbiztosabb áthagyományozója az anya, ill. az anyák hosszú sora. A női ágon, az anyák révén közvetített hagyományozás megmaradt a szóbeliség szintjén. Az írásbeliség, az objektív történetírás elsősorban a férfiak története. A két nem kultúrájának különbsége, sőt elhatárolódása napjainkig megmaradt, bizonyítja a kutatók érdeklődésének egyoldalú orientáltsága és a problémák kommunikálása. Egy írásbeliségen alapuló kultúrkörben lehetséges, egy adott nemre (nők) szorítkozó, kizárólagosan orális, szakrális kommunikáció létezésének illusztrálására kiválasztott régészeti leletünk, egy kb. 18-20 cm hosszú csontpálca, amely alul egy gyűrűben végződik, felül pedig egy csecsemőt tartó asszony alakja díszíti. Ez a kis tárgy egy csontguzsaly, amelyet a Római Birodalomban Kr. u. III-IV. században használták. Valószínűleg az esküvői szertartásoknál is említett díszguzsaly, melynek kiemelt szerepe volt a mennyasszonynak az új otthonában való megérkezésekor, a ház kapujának az átlépésénél. 8 Ezek a díszguzsalyok többféle anyagból és többféle ábrázolással készültek. Ismerünk csontból, elefántagyarból, gagátból, borostyánból készített díszguzsalyokat. A guzsalyokat díszítő faragványok is változatosak vannak: különböző madarakat, emlősállatokat mintázó szobrocskák, de ismertek Venus istennőt ábrázoló faragványok is. Ezek a jelképek mind a házassághoz, nászhoz, a termékenységhez kapcsolódó szimbólumok. Az általunk illusztrációként idézendő guzsalyokon egy mezítelen istennőt látunk, aki egy csecsemőt tart a karjában. Az istennő alakját Praxitelésnek több mint 700 évvel korábban készült knidosi szobrától kölcsönözte; vagy a másik típusa a guzsalyoknak, a szintén népszerű késő hellenisztikus ábrázolást, melosi Aphroditét másolja. Azonban a faragványokon megjelenő asszony nem a szerelem erotikus istennője, hanem egy karon ülő gyermeket vagy egy csecsemőt tartó anya. Egy félmeztelen, vagy egy teljesen ruhátlan anyaistennő, aki a karjai között egy kis csecsemőt tart. A faragványokat szemlélve szinte halljuk Spengler szemrehányó sorait, amint a fejünkre olvassa: ilyen ábrázolás nincs, és nem is lehetett. „A szoptató anya…, s ez az, ami az antik művészetből tökéletesen hiányzik: sőt még Pheidiasz stílusában megformálva sem szeretnénk látni, hisz érezzük, hogy e forma ellentmond a jelenség értelmének.” 9 Pedig itt tartjuk a kezünkben – több példányban is – és a lelet kommunikál velünk. Meg kell magyaráznunk az írásbeli források teljes hiányában, milyen szakrális tartalma volt, milyen ismereteket közvetített azoknak az asszonyoknak, akik lehettek a Fekete-tenger partjain épült gazdag kereskedővárosok polgárai vagy a Duna mellett meghúzódó kis katonavárosok lakói, sírjuk8 9
Plitarchos Aelia Romana 31.271, Spengler, O.: A nyugat alkonya. Budapest, 1994. I. 424-425.
105
BÍRÓ MÁRIA
ban, ládikába helyezve a túlvilágra magukkal vitték ezeket a guzsalyokat. Ki volt az anyaistennő, ki a kis csecsemő, mit jelent az a fügefa, amely alatt áll az istennő a gyermekével? Miért tartja a füge gyümölcsét a kezében, mit jelképez a gyümölcsöt tartó kéz, miért díszítik éppen ők a guzsalyokat? Mit jelentenek azok a kis csont vagy bronz – talán hajtűnek használt – kezek, amelyek szintén gyümölcsöket tartanak? Miért ismétlődnek szinte azonos sémában egymástól igen távoli területeken? Miért lényeges annyira az ikonográfiai kötöttség? Mindegyik ismétlődő séma önmagában is egy kommunikációs kihívás, amit értelmeznünk kell. Talán száz százalékos megoldást, tökéletes magyarázatot sohasem fogunk találni, de létezésük igazolja az írásbeliség mellett létező orális kultúra formuláinak, szakrális gondolkodásának, tárgyi kommunikációjának időállóságát. Az írásbeliségből kirekesztett szereplői a történelemnek az ábrázoló művészetek segítségével megőrizhették, sőt terjeszthették hagyományaikat, de a tisztán képi kommunikációval még az emberi gondolkodás legegyetemesebb szakrális fogalmai (pl. az anyaság) sem örökíthetők tovább maradéktalanul, ha a perszonális érintkezés lánca megszakad. A közmondás, a szentencia, a klisé, a mintakönyv csak annyi információt képes hordozni, és csak akkora kommunikációs tartalommal rendelkezik, amennyi tradíciót képesek leszünk átmenteni a múltunkból. A jelen és a múlt közötti kommunikációnak éppen ezért nem az általános – általunk hipotetikusan újra, és mindig másképp megfogalmazott – törvényszerűségekre kell épülnie, hanem a tények tengernyi tömegére, amelynek őrzése csak akkor lesz maradandó, ha az írásbeli rögzítés mellett a családokban, az iskolákban újra egyre nagyobb szerepet kap a szóbeliség, és a bennünket körülvevő tárgyak nem az öncélú formatervezett mondanivaló nélküli ürességünket materializálják, hanem minél több rejtjelezett szellemi tartalmat testesítenek meg.
106