Romantikus regények. Elizabeth Hoyt SZENVEDÉLY. General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN. Csak Könyvek -

Romantikus regények

Elizabeth Hoyt

SZENVEDÉLY

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

Csak Könyvek - http://torteneteim.ucoz.hu

A mű eredeti címe To Beguile A Beast Copyright © 2OO9 by Nancy M. Finney This edition published by arrangement with Grand Central Publishing, New York, New York, USA. All rights reserved. Hungarian translation © Nagy Nikoletta © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította NAGY NIKOLETTA Szerkesztette SARUDI ÁGNES A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN Készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 368 O Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 27O-92O1 Fax: 359-2O26 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA Készült 19 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 341O-12 Nyomdai előkészítés TORDAS ÉS TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt.-ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató

ELIZABETH HOYT

3 SZENVEDÉLY

Férjemnek, Frednek, az együtt töltött húsz csodálatos évért… annak ellenére, hogy mindig átrendezi a lakást.

Köszönetnyilvánítás

Köszönet

Eileen Dreyernek, aki a legvéresebb és legbizarrabb orvosi kérdéseket is a legnagyobb nyugalommal válaszolja meg; ügynökömnek, Susannah Taylornak, akinek kötélidegzetét még a nagyon szoros határidő sem kezdi ki; szerkesztőmnek, Amy Pierpontnak, akinek a javaslatai mindig helytállóak; csodálatos asszisztensének, Alex Logannek; a Grand Central Kiadó lenyűgöző értékesítési csoportjának s benne Bob Levine-nek; a Grand Central Kiadó nagyszerű marketingosztályának és Melissa Bullocknak; Renee Suprianónak és Tanisha Christie-nek; a Grand Central Kiadó kiváló művészeti osztályának, különösképpen Diane Lugernek az amerikai kiadás csodás és szexi borítóiért; és végül, de semmiképpen sem utolsósorban kéziratszerkesztőmnek, Carrie Andrewsnak, aki ismét lenyesegette nyelvtani vadhajtásaimat. Köszönöm mindannyiótoknak!

ELIZABETH HOYT

5 SZENVEDÉLY

Prológus

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy katona, aki hazafelé tartott egy idegen ország hegyein át. Az út meredek és sziklás volt, s görbe, fekete fák szegélyezték. Hideg szél vágott a katona arcába. Ő azonban ment rendületlenül. Járt már ennél félelmetesebb és különösebb helyeken is, és nem nagyon maradt olyasmi, amitől még megborzongott volna. Hősünk bátran harcolt a háborúban, ahogy sok más katona is. Öregek és fiatalok, jóképűek és nyomorultak, mind úgy küzdenek, ahogy csak tudnak. Gyakorta inkább a szerencse, semmint az érdem dönti el, ki marad életben, ki nem. Így aztán bátorság, becsület és erény dolgában a mi katonánk talán nem volt különb ezernyi társánál. Egy tekintetben azonban nagyon is kitűnt a többiek közül. Képtelen volt hazudni. Ezért nevezték Igazmondónak…*

*

Igazmondó meséje a regény történetével párhuzamosan folytatódik. – A

szerk.

ELIZABETH HOYT

6 SZENVEDÉLY

Első fejezet

Mire Igazmondó felért a hegytetőre, alkonyodni kezdett. Pompás kastélyt pillantott meg, amely sötét volt, mint a bűn… Skócia 1765. Július

Amikor a hintó átzötykölődött egy kanyaron, és a rozzant kastély felderengett az alkonyi fényben, Helen Fitzwilliam először – és igencsak megkésve – döbbent rá, hogy ezzel az egész utazással talán szörnyű hibát követett el. – Ez az? – kérdezte Jamie, az asszony ötéves fia, aki a hintó dohos üléspárnáján térdelt, és kifelé kukucskált. – Azt hittem, kastély. – De hát az, te buta – felelte kilencéves nővére, Abigail. – Ott a tornya, nem látod? – Attól, hogy tornya van, még nem biztos, hogy kastély – ellenkezett Jamie, és homlokát ráncolva tanulmányozta az állítólagos kastélyt. – Nincsen körülötte árok. Nem is igazi. – Gyerekek! – szólt rájuk Helen meglehetősen ingerülten. Ami érthető is, hiszen csaknem két hete utaztak már az egyik zsúfolt hintóból a másikba ülve. – Ne civakodjatok! A csemeték természetesen mintha meg sem hallották volna. – Rózsaszínű – folytatta Jamie. Orrát az ablakhoz nyomta, és lehelete bepárásította az üveget. Megfordult, és szemrehányón szólt oda a nővérének. – Szerinted egy rendes kastélynak rózsaszínűnek kell lennie? Helen elfojtott egy sóhajt, és megdörgölte a jobb halántékát. Hosszú kilométerek óta érezte a kezdődő fejfájást, és tudta, hogy ELIZABETH HOYT

7

SZENVEDÉLY

pont akkor tör majd rá, amikor a leginkább észnél kellene lennie. Nem igazán gondolta végig ezt a vállalkozást. Igaz, soha semmit nem gondolt végig kellő alapossággal. Az impulzivitás jellemezte egész életét – olyan döntések, melyeket sietősen hozott, de ráérősen bánt meg. Ezért is alakulhatott úgy, hogy harmincegy évesen egy idegen országon utazik keresztül, és arra készül, hogy egy idegen kezébe helyezze saját és gyermekei sorsát. Micsoda bolond! De akármilyen bolond is, most össze kell szednie magát, mert a hintó már begördült az impozáns fakapu elé. – Gyerekek! – sziszegte. A hangra mindkét gyerek felkapta a fejét. Jamie tágra nyitotta barna szemét, Abigail arca pedig megnyúlt, és félve pillantott anyjára. A korához képest a kislány túl sok mindent észrevett; nagyon érzékeny volt a felnőttek hangulatváltozásaira. Helen mély lélegzetet vett, és kicsikart magából egy mosolyt. – Nagy kalandban lesz részünk, édeseim, de ne feledjétek, mire tanítottalak titeket. – Jamie-re nézett. – Mi a nevünk? – Halifax – vágta rá Jamie. – De azért én Jamie maradok, Abigail pedig Abigail. – Igen, kicsim. Mindez a Londonból északra vezető úton dőlt el, amikor is fájdalmasan egyértelművé vált, hogy Jamie képtelen lesz a nővérét más néven szólítani. Helen felsóhajtott. Reménykedett, hogy a gyerekek keresztneve elég gyakori ahhoz, hogy ne árulja el a kilétüket. – Eddig Londonban laktunk – tette hozzá Abigail figyelmesen. – Ezt nem lesz nehéz megjegyezni – dörmögte Jamie –, mert tényleg ott laktunk. Abigail egy pillantással csendre intette az öccsét, majd így folytatta: – A mama az özvegy Vale vikomtessz szolgálatában állt. – Az apánk pedig meghalt, és nem… – Jamie riadtan elhallgatott. – Nem tudom, miért kell azt mondanunk, hogy meghalt – törte meg a csendet Abigail. ELIZABETH HOYT

8

SZENVEDÉLY

– Mert nem szabad, hogy ránk találjon, édesem. – Helen nyelt egyet, majd előredőlt, és megveregette a kislány térdét. – Minden rendben lesz. Ha meg tudjuk… A hintó ajtaja kivágódott, és a kocsis rosszalló arca jelent meg a nyílásban. – Most kiszállnak vagy nem? Lóg az eső lába, és vissza akarok érni a fogadóba, mielőtt bőrig áznék. – Természetesen – felelte Helen királynői fejbólintással. Messze a legmogorvább kocsis az összes közül, akikkel ezen a nyomorúságos úton dolguk volt. – Legyen szíves, vegye le a csomagjainkat! A férfi felhorkant. – Réges-régen levettem már. – Gyertek, gyerekek! – Helen remélte, hogy nem pirul el ez előtt a szörnyű ember előtt. Igazság szerint csak két táskájuk volt – egy a saját holmijának, egy pedig a gyerekeknek. A kocsis bizonyára azt gondolta, hogy magukra maradtak. És tulajdonképpen igaza is volt. Helen elhessegette a komor gondolatot. Az időpont nem alkalmas a kesergésre. Most észnél kell lennie, és meggyőzőképességének legjavát kell nyújtania. Lelépett a bérhintóról, és körülnézett. Az ősi kastély szilárdan és némán tornyosult előttük. A téglalap alakú főépület zömök volt, és régi, halványrózsaszín kőből épült. A sarkain körtornyok nyúltak az ég felé. A kastélyhoz vezető feljárót valaha szép kavics borította, de most göröngyös volt a sártól és a gaztól. A felhajtó körüli néhány fa nekifeszült a feltámadó szélnek. A távolban fekete dombok lágy hullámai tűntek el a növekvő sötétségben. – No, jól van – mondta a kocsis, és fellódult a bakra anélkül, hogy akár egy pillantást vetett volna rájuk. – Én már itt sem vagyok. – Legalább egy lámpást hagyjon itt nekünk! – kiáltotta utána Helen, de a hintó zörgése elnyomta a hangját. Megütközve nézett a kocsis után. – Sötét van – állapította meg Jamie, szemét a kastélyon tartva. – Mama, nincs semmi fény – tette hozzá Abigail.

ELIZABETH HOYT

9

SZENVEDÉLY

Rémültnek tűnt, és Helen maga is megreszketett. Mostanáig fel sem tűnt neki, hogy sehol sincs világítás. Mihez kezdenek, ha senki nincs itthon? A hídon akkor kell átmenni, amikor odaérünk. Ő a felnőtt. Egy anyának biztonságot kell adnia a gyermekeinek. Helen felszegte az állát, és Abigailre mosolygott. – Lehet, hogy hátul égnek a lámpák, csak mi nem látjuk őket. Abigailt nem igazán győzte meg ez a válasz, de engedelmesen bólintott. Helen megmarkolta a táskákat, és felmasírozott a hatalmas kapuhoz vezető kőlépcsőn. A vaspántos, megfeketedett faajtót gótikus boltív fogta körül. Az asszony felemelte a kopogtatót, és bezörgetett. A kopogás reménytelenül visszhangzott odabenn. Helen az ajtóra meredt, és nem volt hajlandó elhinni, hogy senki sem fogja kinyitni. A szél belekapott a szoknyájába. Jamie a kőlépcsőn csoszogott a csizmájával, Abigail pedig némán sóhajtott. Helen megnyalta az ajkát. – Lehet, hogy nem hallják, mert a toronyban vannak. Újra bekopogott. Most már teljesen sötét volt, és a nap fényével együtt a nappali meleg is eltűnt. A nyár közepén jártak, és bár Londonban elég nagy volt a hőség, az út során megtapasztalhatták, hogy Skóciában az éjszakák még nyáron is igencsak hűvösek. Távoli villámlás fénye lobbant fel. Micsoda elhagyatott hely! Helen el sem tudta képzelni, miért akar bárki is önként ide költözni. – Nem jönnek – mondta Abigail a messzi mennydörgés halk robajától kísérve. – Szerintem nincs itthon senki. Helen nyelt egyet, ahogy az első kövér esőcseppek az arcára hullottak. A legközelebbi falu, amin áthaladtak, tizenhat kilométernyire van innen. Menedéket kell találnia a gyermekei számára. Abigailnek igaza van. Senki nincs itthon. Hiába jöttek. Ismét csalódniuk kellett benne. Helen ajka megremegett erre a gondolatra. Nem omolhat össze a gyerekek előtt. ELIZABETH HOYT

10

SZENVEDÉLY

– Talán van valahol egy pajta vagy más melléképület, ahol… – kezdte, amikor a hatalmas faajtó egyik szárnya, Helen legnagyobb ijedségére, kivágódott. Az asszony hátralépett, és csaknem leesett a lépcsőn. Az ajtónyílás elsőre hátborzongatóan sötétnek látszott, mintha csak egy kísértet nyitott volna ajtót. De azután valami megmozdult, és alakot öltött. Egy férfi állt az ajtóban, magas, szikár és nagyon, nagyon félelmetes. Egyetlen szál, haloványan világító gyertyát tartott a kezében. Mellette egy akkora négylábú állat tornyosult, amekkorát Helen kutyában még sohasem látott. – Mit akar? – recsegett a hang, olyan halkan és rekedten, mintha már jó ideje nem használták volna. A férfi kiejtése művelt egyénre vallott, ám a hangnem korántsem volt szívélyes. Helen kinyitotta a száját, és kereste a megfelelő szavakat. Egyáltalán nem ilyen házigazdára számított. Te jó ég, vajon mi lehet az az állat ott mellette? Ebben a pillanatban villám hasított át az égen olyan közel, hogy szinte nappali világosság támadt. Színpadias fény világította meg a férfit és társát. A hatalmas, sovány, szürke állat szeme feketén izzott. A férfi még ennél is rosszabb volt. Egyenes, fekete haj omlott kócosan a vállára. Régi térdnadrágot, kamáslit és egy szemétdombra való, rossz felöltőt viselt. Borostás arcának egyik felét vörös forradások torzították el. Egyetlen, világosbarna szemében ördögien csillant meg a villám fénye. A legborzalmasabb az volt, hogy a bal szeme helyén üres szemgödör tátongott. Abigail felsikoltott.

Mindig sikítanak. Sir Alistair Munroe rosszallóan nézett az ajtaja előtt álló nőre és a gyerekekre. Mögöttük egyszer csak egybefüggő esőfüggöny keletkezett, és a kicsik az anyjuk szoknyájához simultak. A gyerekek, főleg a kisebbek, szinte mindig sikítani kezdtek, és elszaladtak, ha meglátták. Sőt, ez néha felnőtt nőkkel is előfordult. ELIZABETH HOYT

11

SZENVEDÉLY

Tavaly például egy érzelgős fiatal hölgy Edinburghban elájult a láttán. Alistair legszívesebben lekevert volna egy pofont az ostoba kölyöknek. Ám ehelyett inkább meghátrált, mint egy beteg patkány, s háromszögletű kalapjával és felhúzott köpenyével megpróbálta a lehető legjobban elrejteni arcának megcsonkított felét. A városban számított az ilyesféle reakciókra. Ezért sem szeretett emberek közé járni. Azt azonban nem várta, hogy a saját ajtaja előtt kezd majd sivalkodni egy lánygyermek. – Hagyd abba! – mordult a lánykára, aki azonnal elhallgatott. Két gyerek volt, egy fiú és egy lány. A fiú barna, madárszerű kis teremtés, korban valahol a három és nyolc év között. Alistair nem tudta megítélni, hiszen amennyire tehette, kerülte a gyerekek társaságát. A kislány idősebb volt. A bőre fehér, a haja szőke, kék szeme pedig, amellyel a férfira bámult, hatalmasnak tűnt sovány arcához képest. Lehet a vérvonal hibája – gyakran kísérik ilyesfajta külső jegyek az értelmi fogyatékosságot. Az anyának ugyanilyen színű a szeme, állapította meg Alistair, amikor végül vonakodva ránézett. Gyönyörű nő. Természetesen. Csakis egy ragyogó szépség jelenhet meg az ajtaja előtt a vihar kellős közepén. A szeme akár a frissen nyílt harangvirág, a haja aranyszőke, a keble pedig olyan pompás, hogy azt bármely férfi, még egy magafajta sebhelyes, embergyűlölő remete is izgatónak találná. Végül is, bárhogy is tiltakozott ellene, egy férfi természetes reakciója volt ez egy szemmel láthatóan élete virágában lévő nő látványára. – Mit akar? – kérdezte ismét az asszonytól. Lehet, hogy az egész család értelmi fogyatékos, mert csak némán bámultak rá. A nő tekintete Alistair szemgödrére tapadt. Hát persze. Megint elhagyta valahol a szemkötőjét, ami az agyára ment, úgyhogy a nőnek bizonyára rémálmai lesznek tőle. Alistair felsóhajtott. Már leülni készült a zabkásából és főtt kolbászból álló vacsorája elé, amikor meghallotta a kopogtatást. Amúgy sem volt túl ínycsiklandó az étel, de hidegen még kevésbé. ELIZABETH HOYT

12

SZENVEDÉLY

– A Carlyle Manor jó három kilométernyire van, arrafelé – intett a fejével nyugati irányba. A látogatók nyilván a szomszédba tartanak, csak eltévedtek. Becsukta az ajtót. Pontosabban szólva, megpróbálta becsukni. Az asszony bedugta a lábát a nyílásba, és nem engedte. Alistairnek egy pillanatra megfordult a fejében, hogy a nő lábát is odacsukja, de maradék udvariassága végül felülkerekedett. Összehúzott szemmel, magyarázatot várva nézett a nőre. Az felszegett állal közölte: – Én vagyok a házvezetőnője. Most már biztos, hogy értelmi fogyatékos. Bizonyára az arisztokraták egymás közötti házasodásának eredménye, hiszen zavart viselkedésük ellenére az asszony és a gyerekek is drága ruhákat viseltek. Annál nagyobb képtelenség, amit a nő állít. Alistair felsóhajtott. – Nekem nincs házvezetőnőm. De higgye el, asszonyom, a Carlyle Manor itt van a domb túloldalán… A nő vakmerően félbeszakította. – Nem, félreérti. Én az új házvezetőnője vagyok. – Ismétlem, nekem nincs házvezetőnőm. – A férfi lassan, tagoltan beszélt, hátha az asszony zavart elméje így felfogja a szavak értelmét. – És nem is szeretnék. Én… – Ez Castle Greaves? – Igen. – És ön Sir Alistair Munroe? A férfi összevonta a szemöldökét. – Igen, de… A nő rá sem pillantott, csak lehajolt, és kotorászni kezdett a lábánál levő egyik táskában. Alistair ingerülten, zavartan és enyhe izgalommal figyelte, mivel ebben a pózban remek kilátás nyílt az asszony dekoltázsára. Ha vallásos lenne, azt gondolná, jelenést lát. A nő elégedett hangot hallatott, és üdvözült mosollyal az arcán felegyenesedett. ELIZABETH HOYT

13

SZENVEDÉLY

– Tessék, egy levél Vale vikomtessztől. Ő küldött ide, hogy a házvezetőnője legyek. Azzal egy meglehetősen gyűrött papírlapot nyújtott át. A férfi, mielőtt átvette volna, egy pillanatig meredten bámulta a levelet. Kissé megemelte a gyertyát, hogy a fényénél elolvashassa az üzenetet. Mellette Lady Grey, a skót szarvasagár szemmel láthatóan rájött, hogy ebből belátható időn belül nem lesz kolbászevés, úgyhogy mélyet sóhajtott, és elterült az előtér kövezetén. Alistair befejezte a levél olvasását. Az eső ütemesen kopogott a kocsibehajtón. A férfi felnézett. Csak egyszer találkozott Lady Valelel. A férjével, Jasper Renshaw-val, Vale vikomtjával úgy egy hónapja jártak nála. Akkor nem keltette azt a benyomást, mintha minden lében kanál nőszemély volna, de a levélben valóban az állt, hogy új házvezetőnőt küldött. Őrület. Mégis mit gondolt Vale felesége? Igaz, a nők gondolkodásmódja kifürkészhetetlen. Reggel majd el kell küldenie ezt a túlságosan szép és jól öltözött nőt a gyerekeivel együtt. Az éjszaka közepén sajnos mégsem rakhatja ki őket, ha másért nem, mert Lady Vale pártfogoltjai. Alistair tekintete találkozott az asszony kék szemével. – Mit is mondott, mi a neve? A nő arcát olyan gyönyörű pír lepte el, mint tavasszal a mező felett ragyogó hajnali napfény. – Még nem mondtam. A nevem Helen Halifax. Mrs. Halifax. Lassan bőrig ázunk idekint, ugye tudja? Az éles hang hallatán a férfi szája félmosolyra húzódott. Úgy tűnik, mégsem értelmi fogyatékos. – Nos, ez esetben jobban teszik, ha beljebb kerülnek, Mrs. Halifax.

A

Sir Alistair szája sarkában játszó apró mosoly meglepte Helent. Felhívta a figyelmét a férfi széles és határozott, mozgékony és férfias ajkára. Ez a mosoly elárulta, hogy Sir Alistair nem az az érzéketlen szörny, akinek hitte. ELIZABETH HOYT

14

SZENVEDÉLY

A mosolynak egy pillanattal később persze már nyoma sem volt, amikor a férfi észrevette, hogy Helen figyeli. Az arckifejezése azonnal merevvé és enyhén cinikussá vált. – Ha nem jön be, tovább ázik, asszonyom. – Köszönöm. – Helen nyelt egyet, és belépett a félhomályos előtérbe. – Ön annyira kedves, Sir Alistair. – Ha maga mondja. – A férfi vállat vont, és elfordult. Micsoda szörnyeteg! Még csak fel sem vetette, hogy viszi a poggyászukat. Persze az úriemberek többnyire nem cipelik a házvezetőnőjük táskáját, de legalább felajánlhatta volna. Helen mindkét kezébe fogott egy-egy táskát. – Gyertek, gyerekek! Gyorsan kellett lépkedniük, majdhogynem futottak, hogy le ne maradjanak Sir Alistairtől és a ház feltehetően egyetlen fényforrásától. A hatalmas kutya a gazdája mellett ügetett, szikáran és sötéten. Valójában nagyon is hasonlítottak egymásra. Elhaladtak egy nagy terem mellett, és egy félhomályos folyosóra értek. Elöl pislákolt a gyertyafény, és baljós árnyékokat vetett a piszkos falra és a magas, pókhálós mennyezetre. Jamie és Abigail közrefogták anyjukat. Jamie olyan fáradt volt, hogy alig vonszolta magát, de Abigail kíváncsian pillantgatott körül. – Borzasztó nagy itt a kosz, nem? – súgta oda az anyjának. Sir Alistair hátrafordult, és Helen először azt hitte, meghallotta. – Ettek már? A férfi olyan hirtelen torpant meg, hogy Helen kis híján rálépett a lábára. Így aztán túlságosan közel került hozzá. Hátra kellett hajtania a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen, az pedig a mellkasa előtt tartotta a gyertyát, amely ördögi fényt varázsolt az arcára. – Teáztunk a fogadóban, de… – kezdte kifulladva Helen. – Akkor jó – vágta rá Alistair, és újra elfordult. Mielőtt befordult volna egy sarkon, a válla fölött hátraszólt. – Megalhatnak az egyik vendégszobában. Reggel hívok egy kocsit, ami visszaviszi magukat Londonba. Helen magasabbra emelte a táskákat, és sietett, hogy utolérje a férfit. ELIZABETH HOYT

15

SZENVEDÉLY

– De én tényleg nem… Sir Alistair már megindult felfelé egy keskeny kőlépcsőn. – Az útiköltség miatt ne fájjon a feje! Helen egy pillanatra megtorpant a lépcső alján, és a felettük távolodó erős hátra meredt. Sajnálatos módon a fény is távolodott. – Siess, mama! – nógatta Abigail. Jó nővérhez illően a kisöccse kezét fogta, és már elindult a lépcsőn. A szörnyű ember megállt a lépcsőfordulóban. – Jön, Mrs. Halifax? – Igen, Sir Alistair – szűrte Helen a fogai között. – De úgy vélem, ha legalább megfontolná Lady Vale javaslatát… – Nem akarok házvezetőnőt – recsegte a férfi, és folytatta útját felfelé. – Ezt nehezen tudom elhinni – lihegte mögötte Helen – az alapján, amit eddig a kastélyból láttam. – Én azonban így érzem jól magam az otthonomban. Helen szeme összeszűkült. Nem volt hajlandó elhinni, hogy bárki, még egy ilyen szörnyű ember is, tényleg jól érezné magát egy koszos házban. – Lady Vale kifejezett kérése volt, hogy… – Lady Vale téved, ha azt hiszi, hogy házvezetőnőt szeretnék. Végre felértek a lépcső tetejére. Sir Alistair megállt, és kinyitott egy keskeny ajtót. Belépett a szobába, és meggyújtott egy gyertyát. Helen is megállt, és kintről figyelte a férfit. Amikor az kijött, elszántan nézett a szemébe. – Lehet, hogy nem szeretne házvezetőnőt, de a napnál is világosabb, hogy szüksége van rá. Sir Alistair szája sarka ismét mosolyra húzódott. – Akármit mond is, asszonyom, a tényeken nem változtat. Nincs szükségem házvezetőnőre, és nem is lesz. A szoba felé intett. A gyerekek előreszaladtak. Sir Alistair-nek esze ágában sem volt arrébb állni az ajtóból, úgyhogy Helen kénytelen volt oldalazva elhaladni mellette, és a keble szinte súrolta a férfi mellkasát. Menet közben felnézett rá. ELIZABETH HOYT

16

SZENVEDÉLY

– Figyelmeztetem, feltett szándékom rávenni, hogy meggondolja magát, Sir Alistair. A férfi félrebillentette a fejét, ép szemében megcsillant a gyertyafény. – Jó éjt, Mrs. Halifax! Azzal halkan behúzta maga mögött az ajtót. Helen egy pillanatig a csukott ajtóra meredt, aztán körülpillantott. A szoba, amelybe Sir Alistair vezette őket, nagy volt és zsúfolt. Az egyik falat hosszú és förtelmes drapéria borította, középen pedig egy vastag, faragott lábú, hatalmas ágy terpeszkedett. Az egyik sarokban kis kandalló állt. A szoba másik fele homályba borult, de az összetolt bútorok körvonalaiból Helen arra következtetett, hogy raktárnak használják. Abigail és Jamie levetették magukat a hatalmas ágyra. Két héttel ezelőtt Helen még azt sem engedte volna, hogy hozzáérjenek bármihez is, ami ennyire poros. De hát két héttel ezelőtt még Lister hercegének szeretője volt.

Második fejezet

Igazmondó megállt a sötét kastély előtt. Minden sarkán egy-egy torony nyújtózott baljósan az éjszakai égbolt felé. Igazmondó már továbbindult volna, amikor a hatalmas fakapu nyikorogva feltárult. Aranyba és fehérbe öltözött szépséges fiatalember állt az ajtóban. A mutatóujján tejfehér kővel ékesített gyűrűt viselt. Jó estét, utazó! – szólt a fiatalember. – Nem óhajt bejönni a hideg és a szél elől? Bár a kastély vészjósló volt, Igazmondó körül kavargott a hó, így a tűz melegének gondolata csábítóan hatott rá. Bólintott, és belépett a fekete kastélyba…

Sötét volt. Nagyon, nagyon sötét. ELIZABETH HOYT

17

SZENVEDÉLY

Abigail a hatalmas ágyban feküdt, és a kastély csendjét hallgatta. Mellette Jamie hortyogott. A kisfiú szorosan hozzábújt, feje a vállán nyugodott, meleg lehelete a nyakát érte. Abigail szinte teljesen az ágy szélére szorult. A mama nyugodtan lélegzett az ágy másik oldalán. Az eső már elállt, de az ereszről folyamatosan csepegett a víz. Olyan volt a hangja, mintha ütemes léptekkel egy kis emberke közeledett volna felfelé a falon. Abigail megborzongott. Pisilnie kellett. Talán ha mozdulatlanul fekszik, sikerül visszaaludnia. De mi lesz, ha álmában bepisil? Nagyon régóta nem történt már meg vele, de még most is érezte azt a szégyent, amit az utolsó ilyen alkalommal. Miss Cummings, a dajkájuk ragaszkodott hozzá, hogy elmondja a mamának. Abigail majdnem kiadta a reggelijét, mire végre bemerte vallani. A mama végül nem volt mérges, de aggodalommal és sajnálkozással tekintett rá, ami majdhogynem rosszabb. Abigail sosem akart csalódást okozni a mamának. A mama néha szomorúan nézett rá, és Abigail tudta: valami nincs rendjén vele. Nem nevetett úgy, mint a többi kislány, nem babázott, és nem nagyon voltak barátai. Szeretett egyedül lenni. Szeretett gondolkodni. És néha aggasztotta, mik járnak a fejében. De nem tudott tenni ellene, bármennyire is csalódást okozott ezzel a mamának. Felsóhajtott. Hiába, kénytelen lesz elővenni az éjjeliedényt. Óvatosan megfordult, és átkukucskált az ágy szélén, de túl sötét volt ahhoz, hogy le lehessen látni a padlóra. Kidugta a lábát a takaró alól, és lassan lecsusszant az ágyról, míg végül az egyik lábujját leérintette. Semmi nem történt. A fapadló hideg volt, de nem voltak sem egerek, sem pókok, sem rémséges rovarok. Legalábbis a közelben nem. Abigail vett egy mély levegőt, és kiszállt az ágyból. A hálóinge fennakadt, és így a lába csupaszon maradt a hidegben. Jamie motyogott valamit, és a mama felé fordult.

ELIZABETH HOYT

18

SZENVEDÉLY

Abigail lerázta a hálóinget, majd lehajolt, és előhúzta az éjjeliedényt az ágy alól. Felemelte a ruháját, és az éjjeli fölé guggolt. A hang betöltötte a néma szobát, és elnyomta a kinti, csepegő zajt. Megkönnyebbülten felsóhajtott. A hálószoba ajtaja előtt valami megnyikordult. Abigail megdermedt, bár a csordogálás még nem állt el. Az ajtó alatti résben pislákoló fény támadt. Valaki volt az előtérben. Abigailnek eszébe jutott Sir Alistair rettenetes, sebhelyes arca. Nagyon magas férfi, még a hercegnél is magasabb. Mi lesz, ha úgy dönt, kihajítja őket a kastélyból? Vagy még rosszabb? A kislány visszafojtott lélegzettel várt, a combizmaiban égő fájdalmat érzett a guggolástól, és a feneke kezdett kihűlni az éjszakai levegőn. Az ajtó előtt valaki krákogni kezdett – olyan reszelős, bugyborékoló hangon, hogy Abigailnek felfordult a gyomra –, majd kiköpött. Aztán csizmák távolodó csoszogása hallatszott. Abigail várt, amíg már nem hallotta a lépések zaját, majd felpattant az éjjeliedényről. Arrébb tolta, majd bemászott az ágyba, és a takarót a saját és Jamie fejére húzta. – Mi az? – mormolta Jamie, majd ismét a nővéréhez nyomakodott. – Pszt! – sziszegte Abigail. Visszatartotta a lélegzetét, de csak a hüvelykujját szopogató Jamie cuppogását hallotta. A kisfiúnak már nem lett volna szabad ezt tennie, de Miss Cummings nem volt ott, hogy megszidja. Abigail szorosan átölelte a kisöccsét. A mama azt mondta, el kell jönniük Londonból. Hogy nem maradhatnak ott, abban a magas, városi házban Miss Cummingsszal meg az összes többi cseléddel, akiket születése óta ismert. Hogy ott kell hagyniuk a szép ruhákat, a képeskönyveket és a citromkrémes piskótát. Valójában mindent, amije Abigailnek csak volt. De a mama biztosan nem tudta, mennyire rémes lesz ez a kastély. Milyen sötétek és piszkosak a szobák, és mennyire ijesztő a ház ura. Vajon ha a herceg tudná, milyen szörnyű ez a hely, nem engedné haza őket? ELIZABETH HOYT

19

SZENVEDÉLY

Abigail feküdt a sötétben, hallgatta, ahogy a kis ember mászkál a falon, és arra gondolt, bárcsak otthon lehetne, Londonban.

Helen másnap reggel arra ébredt, hogy a nap sápadt fénye besüt az ablakon. Előző este széthúzta a függönyöket, hogy a hajnali világosság felébressze őket. Már ha egyáltalán világosságnak lehet nevezni a koszos ablakon átszűrődő egyetlen, gyenge kis napsugarat. Helen felsóhajtott, és a függöny sarkával megdörzsölte az ablakot, de csak annyit ért el, hogy a por zsírosan szétkenődött az üvegen. – Ez a legpiszkosabb hely, amit életemben láttam – jelentette ki Abigail, és az öccsét figyelte. A szoba túlsó végébe egy rakás párnázott széket zsúfoltak, mintha a ház néhai úrnője ott tárolta, majd elfelejtette volna őket. Jamie egyik székről a másikra ugrált. Valahányszor leérkezett, kis porfelhő szállt fel a székpárnából. A kisfiú arcát máris egyenletes porréteg borította. Te jó ég, hát tényleg ezt kell tennie? A kastély mocskos, a ház ura egy goromba szörnyeteg, neki pedig fogalma sincs, mihez is kezdjen most. Nem mintha lenne választása. Helen tudta, miféle ember Lister hercege. Olyan, aki nem ad fel semmit, ami az övé. Lehet, hogy évek óta nem hált vele, és ez idő alatt más ágyasokat fogadott, de mégis a szeretőjének tekintette Helent. A tulajdonának. A gyerekek pedig szintén az ő tulajdonai voltak. Ő volt az apjuk. Igaz, jó, ha két szót szólt hozzájuk az elmúlt évek során, és hivatalosan sosem ismerte el őket. Lister megtartja, ami az övé. Ha csak sejti is, hogy Helen a gyerekekkel együtt el akar szökni tőle, elvette volna őket. Efelől Helennek semmi kétsége nem volt. Egyszer, csaknem nyolc évvel ezelőtt, amikor Abigail még csecsemő volt, Helen megemlítette, hogy elhagyja. Amikor a délutáni vásárlásból hazatért, a dadát könnyek között találta, és Abigail nem volt sehol. Lister másnap reggelig magánál tartotta a kislányt. Ez az éjszaka azóta is kísértett Helen rémálmaiban. Mire másnap reggel a herceg megjelent, Helen ELIZABETH HOYT

20

SZENVEDÉLY

szinte belebetegedett az aggodalomba. Lister pedig? Egyszerűen besétált, karján a gyermekkel, és világosan elmagyarázta, hogy ha Helen maga mellett akarja tudni Abigailt, vele kell maradnia. Helen az övé, és ezen senki és semmi nem változtathat. Ezért aztán amikor eldöntötte, hogy elhagyja Listert, tudta, hogy ezzel feléget maga mögött minden hidat. Ha azt akarja, hogy Abigail és Jamie biztonságban legyenek, Lister soha nem találhat rá. Lady Vale segítségével, egy bérelt hintón hagyta el Londont. Az északra vezető úton, az első fogadónál hintót váltott, és később is, amilyen gyakran csak lehetett, új kocsit bérelt. A kevésbé forgalmas utakat választotta, és megpróbált észrevétlen maradni. Lady Vale ötlete volt, hogy Sir Alistair új házvezetőnőjeként mutatkozzon be. A Castle Greaves eléggé távol van mindentől, és Lady Vale biztos volt benne, hogy Listernek eszébe sem jut majd ott keresni. Ebből a szempontból Sir Alistair birodalma a legjobb búvóhely. De vajon tudta-e Lady Vale, milyen nyomorúságos hely ez a kastély? És hogy mennyire makacs a tulajdonosa? Mindent a maga idejében. Amúgy sincs hová mennie. Elindult ezen az úton, és ha törik, ha szakad, végig kell mennie rajta. Egy esetleges kudarc beláthatatlan következményekkel járna. Jamie rosszul lépett, és porlavina kíséretében lecsúszott az egyik székről. – Hagyd már abba, kérlek! – csattant fel Helen. Mindkét gyerek rápillantott. Ritkán emelte fel a hangját. Igaz, egy héttel ezelőttig még dada gondoskodott a gyerekeiről. Ő a saját kedve szerint töltött velük időt – az esti lefekvésnél, a délutáni teánál és amikor sétálni mentek a parkba. Olyan időpontokban, amikor ő és a gyerekek egyaránt jó hangulatban voltak. Ha Abigail vagy Jamie elfáradt, mérges vagy rosszkedvű lett, mindig megvolt a lehetősége, hogy visszaküldje őket Miss Cummingshoz. Miss Cummings azonban sajnos Londonban maradt. Helen vett egy mély lélegzetet, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. – Ideje munkához látnunk. ELIZABETH HOYT

21

SZENVEDÉLY

– Milyen munkához? – kérdezte Jamie. Felkelt, és rugdosni kezdett egy székpárnát, ami vele együtt lecsúszott a földre. – Sir Alistair azt mondta, ma reggel el kell mennünk – közölte Abigail. – Tudom, de majd meggyőzzük, hogy hadd maradjunk. – Én haza akarok menni. – Nem lehet, édesem, mondtam már. – Helen meggyőzően mosolygott. Nem árulta el a gyerekeknek, mit tenne Lister, ha rájuk találna. Nem akarta megijeszteni őket. – Sir Alistairnek szüksége van valakire, aki rendbe rakja a kastélyát, nem gondoljátok? – I-igen… – felelte Abigail. – De ő azt mondta, tetszik neki a kastély ilyen koszosan. – Ugyan már! Szerintem csak túlságosan szerény ahhoz, hogy segítséget kérjen. Különben is, keresztényi kötelességünk segíteni a rászorulókon, és Sir Alistair szerintem nagyon is az. Abigail olyan arcot vágott, mint akinek kételyei vannak. Helen gyorsan összecsapta a tenyerét, mielőtt túlságosan is figyelmes lánya további kifogásokat emelhetett volna. – Menjünk le, rendeljünk egy pompás reggelit Sir Alistair számára, és valamit magunknak is. Azután pedig megbeszélem a szakácsnővel és a cselédlányokkal, hogyan fogjunk hozzá a kastély rendbehozatalához. A reggeli gondolatára még Jamie is felélénkült. Helen kinyitotta az ajtót, és mindannyian kitódultak a keskeny folyosóra. – Azt hiszem, erről jöttünk tegnap este – mondta Helen, és jobbra indult. Mint kiderült, nem arról jöttek, amikor Sir Alistair vezette őket, de néhány további ellenkező irányba tett kanyar után a kastély földszintjén találták magukat. Helen észrevette, hogy Abigail egyre kelletlenebb lett, ahogy a kastély túlsó vége felé tartottak, ahol a konyhát sejtették. A kislány hirtelen megtorpant. – Köszönnöm kell neki? – Kinek, kicsim? – kérdezte Helen, bár pontosan tudta, kire gondol Abigail. ELIZABETH HOYT

22

SZENVEDÉLY

– Sir Alistairnek. – Abigail fél Sir Alistairtől! – kántálta Jamie. – Nem félek! – vágta rá elszántan Abigail. – Legalábbis nem annyira. Csak… – Megijesztett, és sikítottál – segítette ki Helen. Tekintetét körüljáratta az elhanyagolt falakon, és kereste a megfelelő szavakat. Abigail olyan érzékeny tud lenni! A legkisebb kritikán is képes napokig rágódni. – Tudom, hogy szörnyen érzed magad, édesem, de Sir Alistair érzéseire is gondolnod kell. Neki sem lehet kellemes, hogy egy fiatal hölgy sikítani kezd, amint meglátja. – Biztosan utál – suttogta Abigail. Helen szíve összeszorult. Néha annyira nehéz anyának lenni. Az ember szeretné megvédeni a gyermekeit a külvilágtól és a saját gyengeségeiktől, ugyanakkor beléjük kell nevelni a becsületet és a helyes viselkedést is. – Nem hiszem, hogy ennyire komoly a dolog – felelte Helen gyengéden. – De szerintem bocsánatot kellene kérned tőle. Mit gondolsz? Abigail nem szólt, de biccentett. Sovány, sápadt arcán aggodalom tükröződött. Helen sóhajtott, és továbbindult a konyha felé. Véleménye szerint a reggeli sok mindenre megoldást jelent. Sajnos, mint azt hamarosan megtudták, Castle Greavesben nem nagyon volt mit enni. A konyha hatalmas, ódon helyiség volt. A falat és a bordázott mennyezetet valaha fehérre meszelték, de most piszkosszürke volt. A tűzhelyre, amely egy egész falat elfoglalt, igencsak ráfért egy tisztítás. A szekrényben felhalmozott edényeken lévő porrétegből ítélve nemigen főztek ebben a konyhában. Helen kétségbeesetten pillantott körül. Az egyik asztalon felfedezett egy piszkos tányért, amely bizonyítékul szolgált rá, hogy valaki nemrégiben étkezett itt. Valahol lennie kell egy éléskamrának… Pánikszerűen nyitogatni kezdte a szekrények ajtaját, és fiókokat húzogatott ki. Tizenöt perccel később megvizsgálta a zsákmányt: egy zsák liszt, egy kis zab, tea, cukor és egy marék só. Ezenkívül talált még egy kis darab összeszáradt, húsos szalonnát, ELIZABETH HOYT

23

SZENVEDÉLY

ami a kamrában lógott. Helen a hozzávalókra meredt, és azon tűnődött, mit lehetne ezekből összehozni reggelire. Ekkor döbbent rá, mennyire súlyos is a helyzet valójában. Nincs szakácsnő. Sőt, egyetlen cselédet sem látott ma reggel. Egyetlen mosogatólányt vagy inast sem. Sem cipőpucoló fiút, sem szobalányt. Vannak egyáltalán szolgálói Sir Alistairnek? – Éhes vagyok, mama – nyafogta Jamie. Helen egy pillanatig üres tekintettel bámult rá, még mindig kábán a rá váró feladat súlyától. Valahol a fejében egy hang azt kiáltotta: Nekem ez nem megy! Nekem ez nem megy! De nincs más lehetőség. Mennie kell. Nyelt egyet, elhallgattatta a belül kiabáló hangot, és felgyűrte a ruhaujját. – Akkor legjobb lesz, ha munkához látunk!

Alistair felvett egy régi konyhakést, és feltörte vele a pecsétet egy vastag borítékon, amely aznap reggel érkezett a postával. A címzést nagy, kacskaringós, szinte olvashatatlan betűkkel írták, és Alistair rögtön tudta, ki a feladó. Vale bizonyára megint megpróbálja rávenni egy londoni utazásra, vagy más ehhez hasonló képtelenségre. A vikomt kitartó ember, még ha nem is kap semmilyen bátorítást. Alistair a kastély legnagyobb tornyában tartózkodott. A falban négy hatalmas ablak helyezkedett el egymástól egyenlő távolságra, így a rengeteg beáramló fény tökéletes dolgozószobává tette ezt a helyiséget. A szobát három széles asztal uralta. Rajtuk nyitott könyvek, térképek, preparált állatok, nagyítók, ecsetek, levél- és virágprések, különleges kövek, fakérgek, madárfészkek és ceruzavázlatok. Az ablakok közötti falak mentén, üvegvitrinekben és polcokon további könyvek, térképek, illetve különböző tudományos újságok és folyóiratok hevertek. Az ajtó mellett kis kandalló állt, amelyben a meleg idő ellenére is égett a tűz. Lady Grey felett eljárt az idő, és szívesen melegedett a tűz elé terített kis szőnyegen. Most is ott hevert, és reggeli pihenőjét ELIZABETH HOYT

24

SZENVEDÉLY

töltötte, míg Alistair a legnagyobb asztalnál dolgozott. A reggeli sétát már korábban letudták. Nem mentek már olyan messzire, mint régebben, és Alistairnek az elmúlt hetekben le kellett lassítania a lépteit, hogy Lady Grey le ne maradjon. Hamarosan egyáltalán nem viheti magával az öreglányt. De ezzel majd később foglalkozik. Alistair széthajtogatta a levelet, és a ropogó fahasábok mellett gondosan elolvasta. Kora reggel volt, s úgy vélte, tegnap esti váratlan vendégei még alszanak. Annak ellenére, hogy Mrs. Halifax házvezetőnőnek vallotta magát, inkább társasági hölgy benyomását keltette. Lehet, hogy valami fogadás miatt jött. Talán egy másik előkelő hölgy vette rá, hogy bemerészkedjen a visszataszítóan sebhelyes arcú Sir Alistair barlangjába. Szörnyű volt még csak elgondolni is. Szégyen és harag öntötte el egyszerre. De aztán eszébe jutott, hogy az asszony szemmel láthatóan valóban megütközött, amikor meglátta őt. Szóval ez legalább nem valami játék része volt. Lady Vale különben sem az a fajta frivol nő, aki ilyesmivel szórakozik. Alistair felsóhajtott, és az asztalra dobta a levelet. Egy szó sem állt benne a házvezetőnőről, akit Vale felesége küldött hozzá. Vale csak a Spinner’s Falls-i árulóval kapcsolatos hírekről számolt be, illetve Matthew Horn haláláról, amellyel hirtelen eltűnt egy hamis nyom. Alistair finoman körbetapogatta a szemkötője szélét, miközben kibámult a torony ablakán. Hat évvel ezelőtt, az amerikai gyarmatokon, Spinner’s Fallsnál csalták tőrbe a Huszonnyolcadik Gyalogezredet. A huron indiánok, a franciák szövetségesei szinte az egész ezredet lemészárolták. A néhány túlélőt – köztük Sir Alistairt – elfogták, és keresztülhajtották New England erdein. Amikor pedig elérték az indián tábort… Alistair egyik keze lehanyatlott, és megérintette a levél sarkát. Ő még csak nem is tartozott a Huszonnyolcadik Gyalogezredhez. Civilként volt jelen. Azzal bízták meg, hogy térképezze fel New England állat- és növényvilágát. Már csak három hónapja volt hátra a küldetésből, amikor legnagyobb szerencsétlenségére Spinner’s Fallsnál kötött ki. Három hónap. Ha az eredeti terv szerint ELIZABETH HOYT

25

SZENVEDÉLY

Québecben marad a brit hadsereg maradékával, ott sem lett volna Spinner’s Fallsnál. Gondosan összehajtogatta a levelet. Most Vale és egy másik túlélő, a gyarmatokon élő Samuel Hartley bizonyítékot talált rá, hogy az ezredet elárulták. Az áruló tájékoztatta a franciákat és huron indián szövetségeseiket, hogy mikor fognak Spinner’s Fallsnál áthaladni. Vale és Hartley meg volt győződve róla, hogy megtalálhatnák és az igazságszolgáltatás kezére adhatnák ezt az árulót. Alistair finoman megkocogtatta a levéllel az asztal lapját. Vale látogatása óta az áruló gondolata gyökeret vert a fejében. Hogy egy ilyen ember szabadon élhet, míg annyi jó ember lelte halálát… Három héttel ezelőtt végül cselekvésre szánta el magát. Ha valóban volt egy áruló, szinte biztos, hogy a franciákkal tárgyalt. Ki segíthetne hát, ha nem egy francia? Volt egy kollégája Franciaországban, egy bizonyos Etienne LeFabvre. Írt neki, és megkérdezte, hallott-e bármiféle szóbeszédet Spinner’s Fallsról. Azóta is türelmetlenül várja Etienne válaszát. Összevonta a szemöldökét. Az összeköttetés Franciaországgal szörnyű, mint mindig, de azért… A gondolatmenetet az ajtó nyitódása szakította félbe. Mrs. Halifax lépett be, tálcával a kezében. – Mi a fenét művel? – reccsent rá Alistair, a meglepődéstől valamivel élesebben, mint szerette volna. A nő megállt, szép, széles szája csalódottan legörbült. – Felhoztam a reggelijét, Sir Alistair. Alistair alig tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, ugyan miféle reggelit tudott készíteni. Hacsak nem fogdosott össze néhány egeret, és nem sütötte meg őket, nem nagyon találhatott ennivalót a kastélyban. Alistair előző este az utolsó néhány kolbászt is elfogyasztotta vacsorára. Mrs. Halifax közelebb libbent, és már éppen azon volt, hogy a tálcát egy meglehetősen értékes olasz szakkönyvre tegye. – Ne oda! Az asszony erre félig lehajolva megmerevedett. ELIZABETH HOYT

26

SZENVEDÉLY

– Egy pillanat! – Alistair sietve megtisztított egy kis helyet úgy, hogy a papírokat letette a széke mellé, a padlóra. – Itt jó lesz. Mrs. Halifax letette a tálcát, és az egyik tálról levette a fedőt. Két megtépázott szelet sült szalonna és három apró, kemény kétszersült vált láthatóvá. A tányér mellett egy nagy adag zabkása és egy csésze éjfekete tea állt. – Felhoztam volna egy egész kanna teát – mondta Mrs. Halifax, miközben megterített az íróasztalon –, de úgy látszik, nincs. Mármint teáskanna. Kénytelen voltam egy fazékban felforralni a teavizet. – A múlt hónapban törött el – mormogta Alistair. Mi folyik itt? És neki most el kellene fogyasztania ezt a szemetet? Az asszony felnézett. Az arca rózsás, a szeme szikrázóan kék, hogy a fene vinné el. – Micsoda? – A teáskanna. – Ma reggel hál’ istennek feltette a szemkötőjét. – Ez igazán… ööö… kedves öntől, Mrs. Halifax, de nem kellett volna fáradnia. – Nem fáradság – hazudta az asszony szemrebbenés nélkül. Alistair azonban pontosan tisztában volt a konyhájában uralkodó állapotokkal. – Gondolom – mondta összehúzott szemmel –, ma reggel el akarnak indulni… – Hát, akkor vennem kell egy másikat, nem igaz? Mármint teáskannát – folytatta Mrs. Halifax, mintha meg se hallotta volna. – Nem ugyanolyan a tea íze, ha fazékban főzi az ember. Szerintem a kerámia teáskannák a legjobbak. – Hívok egy kocsit… – Vannak, akik a fémet jobban kedvelik… – A faluból… – Az ezüst persze elég drága, de egy szép kis bádog teáskanna… – Hogy végre békén hagyjon! Utolsó szavai hangosan csattantak. Lady Grey felemelte a fejét a szőnyegről. Mrs. Halifax egy pillanatig rászegezte nagy, harangvirágkék szemét. Azután szóra nyitotta buja ajkát: ELIZABETH HOYT

27

SZENVEDÉLY

– Gondolom, megengedhet magának egy bádog teáskannát, igaz? Lady Grey szusszant egyet, és újra a tűz melege felé fordult. – Igen, megengedhetek magamnak! – Alistair behunyta a szemét, és ingerülten vette tudomásul, hogy az asszonynak sikerült bevonnia őt a fecsegésbe. Azután ránézett, és vett egy mély lélegzetet. – De azután elmennek, amint sikerül… – Badarság. – Mit mondott? – mormolta Alistair alig hallhatóan. Az asszony arcátlanul felszegte az állát. – Azt mondtam, hogy badarság. Egyértelmű, hogy szüksége van rám. Tudta, hogy szinte semmi ennivaló nincs a kastélyban? Nyilván tudja, de ez így nem fog menni. Egyáltalán nem. Be is vásárolok, amikor bemegyek a faluba teáskannáért. – De nekem nincs szükségem… – Nagyon remélem, nem várja tőlünk, hogy zabon és szalonnán éljünk! – Mrs. Halifax csípőre tett kézzel, hetykén méregette a férfit. Alistair a homlokát ráncolta. – Persze hogy… – A gyerekeknek pedig szükségük van friss zöldségre. Gondolom, magának is. – Nem tudna… – Ma délután bemegyek a faluba, rendben? – Mrs. Halifax… – Egyébként kerámia vagy bádog teáskannát szeretne? – Kerámiát, de… De nem volt kihez beszélnie. A nő már finoman behúzta maga mögött az ajtót. Alistair az ajtóra meredt. Még soha életében nem futamították meg így. Pláne egy ilyen csinos nőszemély, akit előző este még félkegyelműnek vélt. Mrs. Halifax távozásakor Lady Grey felemelte a fejét. Most újra a mancsára fektette, és mintha lesajnáló pillantást vetett volna a gazdájára. – De legalább a teáskannát kiválaszthattam – hozta fel Alistair a mentségére. ELIZABETH HOYT

28

SZENVEDÉLY

Lady Grey felnyögött, és elfordult.

Helen

becsukta maga mögött a torony ajtaját, és nem tudta megállni, hogy kissé el ne mosolyodjon. Hah! Ezt a menetet határozottan megnyerte a Szörnyeteg úr ellen. Lesietett a torony lépcsőjén, mielőtt a férfi utánaszólhatott volna. Az ódon, kopott lépcső puszta kőfalak között vezetett. Az alján nyíló ajtó egy szűk folyosóra vitt, amely ugyan sötét és dohos volt, de legalább faburkolat és szőnyeg borította. Helen remélte, hogy Sir Alistair reggelije nem hűlt ki túlságosan, ha pedig mégis, arról csakis a férfi tehet. Beletelt egy kis időbe, mire Helen megtalálta. Már az összes emeleti szobát bejárta, amikor végül eszébe jutott, hogy a tornyokat is megnézze. Gondolhatta volna, hogy a férfi a toronyban bujkál, mint valami mesebeli szörny. Mielőtt benyitott, összeszedte magát, nehogy megütközzön a férfi külsején. Szerencsére aznap reggel Sir Alistair szemkötőt viselt. De fekete haja ugyanúgy szabadon omlott a vállára, és legalább egy hete nem borotválkozhatott. Az arcát sűrű borosta fedte. Helent nem lepte volna meg, ha a férfi kifejezetten azzal a céllal járkál ilyen külsővel, hogy megfélemlítse az embereket. És ott volt még a keze is. Helen előző este nem vette észre, de amikor reggel benyitott a toronyba, Sir Alistair a középső két ujja és a hüvelykujja között tartott egy papírlapot. A jobb kezén hiányzott a mutatóujja és a kisujja. Vajon mi csonkíthatta meg így? Talán egy balesetben sérült meg? És ugyanabban a szörnyű balesetben veszítette el az egyik szemét és szerezte a forradásokat is? Ha így van, bizonyára nem venné szívesen, ha az asszony sajnálná, vagy akár csak együttérezne vele. Helen az ajkába harapott. Lelkifurdalás hasított belé, ahogy most Sir Alistairre gondolt. Igaz, a férfi goromba volt és ápolatlan. Tetejébe udvariatlan és gunyoros. Ahogyan arra az előző esti találkozás után számított is. De volt még valami. Ott ült annál a ELIZABETH HOYT

29

SZENVEDÉLY

hatalmas asztalnál, könyv- és papírhalmokkal körülbástyázva, és olyan… Magányosnak tűnt. Helen pislogott egyet, és körülpillantott a félhomályos folyosón. Micsoda butaság! Sir Alistairnek biztos volna valami gúnyos megjegyzése, ha megtudná, milyen benyomást keltett benne. Még sosem találkozott olyasvalakivel, aki kevésbé fogadná szívesen egy másik emberi lény jó szándékú közeledését. És mégis: ő úgy látta, a férfi magányos. Egyedül él, elzárva a civilizációtól, ebben a hatalmas, elhanyagolt kastélyban, és egyetlen társasága egy nagy kutya. Elképzelhető-e, hogy bárki, még ha ilyen szemmel láthatóan emberkerülő is, boldog lehet ilyen körülmények között? Helen megrázta a fejét, és folytatta útját a konyha irányába. Jelenleg nincs helye az életében efféle szentimentális gondolatoknak. Nem engedheti meg magának, hogy gyengéd érzelmek ragadják el. Egyszer már megtörtént, és meg lehet nézni, mi lett a vége – menekülőben van, a gyermekeivel együtt. Nem, jobb lesz, ha gyakorlatiasan közelít a kastélyhoz és annak urához. Abigailre és Jamie-re is gondolnia kell. Helen bekanyarodott, és kiabálást hallott a konyhából. Te jó ég! Mi van, ha egy csavargó vagy más efféle tört be oda? A gyerekek maguk vannak! Megemelte a szoknyáját, és futásnak eredt. Kifulladva toppant be a helyiségbe. A szeme elé táruló látvány nem nyugtatta meg. A konyha közepén egy köpcös kis ember hadonászott, és kiabált az előtte felsorakozó gyerekekkel. Abigail mindkét kezében egy-egy vasserpenyőt tartott, és sápadt arca elszántságot tükrözött. A nővére mögött Jamie egyik lábáról a másikra állt, és tágra nyitott szemmel, izgatottan figyelt. – …mindannyian! Tolvajok, gyilkosok, besurranok! Lógni fogtok mind! – Kifelé! – ordította Helen, és közelebb lépett a gyerekeinek szónokoló férfihoz. – Azt mondtam, hogy kifelé! Az alacsony fickó megugrott, és hátrafordult a hangra. Túlméretezett térdnadrágja és foltozott harisnyája fölött zsíros ELIZABETH HOYT

30

SZENVEDÉLY

mellényt viselt. Vörös haja már őszült, és a feje mindkét oldalán kócosan meredezett szerteszét. Dülledt szemét Helen láttán összehúzta. – Maga kicsoda? Helen kihúzta magát. – Mrs. Halifax vagyok, Sir Alistair házvezetőnője. Most pedig távozzon ebből a konyhából, különben kénytelen leszek idehívni Sir Alistairt. A kis ember szájtátva bámult rá. – Maga azt se tudja, mit beszél! Sir Alistairnek nincs házvezetőnője. Én vagyok az inasa. Én aztán tudnám, ha lenne! Helen egy pillanatig zavartan meredt a visszataszító alakra. Már azt gondolta, Sir Alistairnek egyáltalán nem volt személyzete. És ez, noha cseppet sem megnyugtató, még mindig elviselhetőbb dolog, mint az előtte álldogáló otromba inas. – Mi a neve? – kérdezte végül. A kis fickó kidüllesztette sovány mellkasát. – Wiggins. Helen biccentett, és összefonta a karját a mellén. A Londonban töltött évek során egyvalamit megtanult: erőszakos ember előtt sose mutass félelmet. – Nos, Mr. Wiggins, lehet, hogy Sir Alistairnek azelőtt nem volt házvezetőnője, de most van, és én vagyok az. – Ugyan, menjen már! – Biztosíthatom, hogy úgy van, ahogy mondom, és jobb lesz, ha megbarátkozik a gondolattal. Wiggins elgondolkodva vakarta a hátsóját. – Hát, ha ez igaz, jó nagy rakás tennivalója lesz. – Így van – felelte Helen megenyhülve. A kis ember nyilván megijedt, amikor idegeneket talált a konyhában. – Remélem, számíthatok a segítségére, Mr. Wiggins. – Öhm – dünnyögte a férfi tartózkodón. Helen egyelőre ráhagyta. – Kér egy kis reggelit? ELIZABETH HOYT

31

SZENVEDÉLY

– Nem – felelte Wiggins. – Az uraság már biztos látni akar, hogy megmondja, mi lesz ma a dolgom. – Azzal kicsoszogott a konyhából. Abigail letette a vasserpenyőt az asztalra. – Ez az ember büdös. – Valóban – ismerte el Helen. – De ezt nem szabad felrónunk neki. Azért szeretném, ha nem kerülnétek az útjába, amikor én nem vagyok ott. Jamie hevesen bólogatott, Abigail pedig csak aggodalmas arcot vágott. – No, de elég ebből! – szólt Helen élénken. – Mosogassunk el, aztán a konyhával kezdjük. – Mi fogjuk kitakarítani ezt a konyhát?! – Jamie szájtátva bámulta a mennyezetről lógó pókhálókat. – Hát persze – vágta rá Helen magabiztosan, és nem vett tudomást a gyomrát szorongató idegességről. A konyha nagyon mocskos volt. – Rajta, hozzunk egy kis vizet a felmosáshoz! Aznap reggel fedezték fel a régi kutat az istállóudvar sarkában. Helen akkor vett egy vödör vizet, de mind elhasználta a reggeli készítéshez. Jamie fogta a bádogvödröt, és mindannyian kimasíroztak az istállóudvarba. Helen megragadta a kút karját, és bátorítóan rámosolygott a gyerekekre, mielőtt két kézzel felhúzta volna. A kút sajnos meglehetősen rozsdás volt, és igen nagy erőfeszítésbe tellett működésbe hozni. Tíz perccel később Helen hátrasimított a homlokából néhány izzadságtól nedves hajtincset, és szemügyre vette a félig telt vizesvödröt. – Nem valami sok – jegyezte meg Abigail bizonytalanul. – Hát nem, de egyelőre elég lesz – lihegte Helen. Felemelte a vödröt, és a gyerekekkel a nyomában visszaindult a konyhába. Letette a vödröt, és az ajkába harapott. A vizet fel kell melegíteni, hogy el tudjon mosogatni, de a reggeli után hagyta kialudni a tüzet, amely már alig parázslott. Mr. Wiggins lépett be, és ott találta Helent, amint csüggedten mered a tűzhelyre. A kis ember Helenről a vödörben lévő szánalmas mennyiségű vízre pillantott, és felmordult. ELIZABETH HOYT

32

SZENVEDÉLY

– Na, szépen haladunk, mi? Dejszen úgy ragyog ez a konyha, hogy majd megvakulok belé! No, de egyet se féljen! Már nem marad itt sokáig. Az uraság elküldött, hogy hozzak egy kocsit a faluból. Helen kihúzta magát. – Azt hiszem, erre semmi szükség, Mr. Wiggins. A fickó csak horkantott egyet, és távozott. – Mama – szólt csendesen Abigail –, ha Sir Alistair elküldött egy kocsiért, hogy hazamenjünk, lehet, hogy nem is kell kitakarítanunk a konyhát. Helen hirtelen úgy érezte, úrrá lesz rajta a kétségbeesés. Ő nem házvezetőnő. Nem tudja, hogyan kell rendbe tenni egy konyhát, sőt úgy látszik, ahhoz sem tud eleget, hogy ne aludjon ki a tűz a kandallóban. Mégis hogyan akar egy ekkora feladattal megbirkózni? Lehet, hogy Sir Alistairnek igaza van. Lehet, hogy el kellene ismernie a vereséget, és beülni a hintóba, amely elviszi ebből a kastélyból.

Harmadik fejezet

A fekete kastély komor és zegzugos volt, egyik kanyargós folyosó nyílt a másikra. Igazmondó követte a szép ifjút, és bár hosszú percekig mentek, egy teremtett lelket sem láttak. Végül a fiatalember bevezette Igazmondót egy hatalmas ebédlőbe, és sült húst, friss kenyeret és mindenféle egzotikus gyümölcsöt tett elé. A katona mindent hálásan elfogyasztott, hiszen évek óta nem került az asztalára ilyen finom étel. Amíg evett, a fiatalember csak ült, és mosolyogva figyelte…

Helen feje tehetetlenül himbálózott, ahogy a kocsi átsuhant egy kanyaron, és a kastély eltűnt mögöttük. – Nagyon koszos kastély volt – szólt Abigail a szemközti ülésről. ELIZABETH HOYT

33

SZENVEDÉLY

Helen felsóhajtott. – Igen, kincsem. Egy nagyon szutykos kastély, egy mogorva tulajdonos – ő pedig hagyta, hogy megfutamítsák. Amikor kijöttek a kastélyból, hogy beszálljanak a bérkocsiba, magasan, a torony ablakában mozgást látott. Szörnyeteg uraság nyilván kárörvendően figyelte Helen vereségét. – A londoni házunk sokkal szebb – folytatta Abigail. – És lehet, hogy a herceg örül, ha hazamegyünk. Helen lehunyta a szemét. Nem, nem fog. Ezek szerint Abigail azt hiszi, most visszatérnek Londonba, de az kizárt. Lister nem fogadná tárt karokkal őket. Elvenné tőle a gyerekeket, őt pedig kihajítaná az utcára. És ez még a jobbik eset. Abigailre pillantott, és mosolyt erőltetett az arcára. – Nem megyünk vissza Londonba, drágám. Abigailnek megnyúlt az arca. – De hát… – Találnunk kell magunknak másik szállást. – Ahol elrejtőzhetünk. – Haza akarok menni! – szólalt meg Jamie is. Helen halántéka lüktetni kezdett. – Nem mehetünk haza, kicsikém. Jamie alsó ajka lebiggyedt. – De én akkor is… – Egyszerűen nem lehet! – Helen vett egy mély lélegzetet, és halkabban folytatta. – Nagyon sajnálom, drágáim. A mamának fáj a feje. Ezt majd később megbeszéljük, jó? Most elég annyi, hogy másik szállást kell keresnünk. De hova máshova mehetnének? Lehet, hogy Castle Greaves mocskos, a gazdája pedig elviselhetetlen, de búvóhelynek ideális. Megtapogatta a szoknyáját, és érezte az alárejtett kis bőrerszényt. Volt benne néhány pénzdarab, és jó pár ékszer. A Lister ajándékaiból félretett biztonsági tartalék. Pénze van, de nem lesz könnyű olyan helyet találni, ahol egy egyedülálló nő két gyerekkel nem vívja ki az emberek rosszallását. ELIZABETH HOYT

34

SZENVEDÉLY

– Olvassak neked a mesekönyvből? – kérdezte Abigail félénken. Helen ránézett, és mosolyogni próbált. Néha olyan tündéri ez a kislány. – Igen, köszönöm, az nagyon jó lenne. Abigail arcán megkönnyebbülés ömlött szét. Lehajolt, és turkálni kezdett a lábánál lévő táskában. Jamie ugrándozott örömében. – Azt a mesét olvasd, amelyikben az embernek vasból van a szíve! Abigail előhúzott egy köteg papírt, és gondosan lapozgatott, amíg meg nem találta, amit keresett. Megköszörülte a torkát, és lassan olvasni kezdett. – Egyszer, réges-régen négy katona tartott hazafelé a háborúból… Helen becsukta a szemét, és átadta magát a lánya tiszta, magas hangjának. A „mesekönyv”, ahogy Abigail nevezte, valójában csak egy rakás papírlap volt. Az eredeti mű német nyelven íródott, és Lady Vale a barátnője, Lady Emeline Hartley számára fordította le. Mielőtt a vikomtessz útnak indította Helent és a gyermekeit északra, megkérte Helent, hogy másolja le a szöveget, hogy beköttethesse és elküldhesse Lady Emeline-nak. A hosszú úton Helen annyiszor felolvasta a meséket a gyerekeknek, hogy már kívülről fújták. Helen kitekintett az ablakon. Lilán és zölden hullámzó hegyek kísérték útjukat a Glenlargo nevű kis falu felé. Ha még Szörnyeteg uraság házvezetőnője lenne, itt intézné el a bevásárlást. Venne valami étvágygerjesztőbbet a szétmálló szalonnánál és a zabkásánál. Ó, bárcsak több mindenhez értene! Egész felnőttkorát azzal töltötte, hogy egy gazdag úriember játékszere volt. Soha, semmilyen praktikus tudnivalót nem sajátított el. De azért ez nem egészen igaz. Egyszer, régen, mielőtt megismerkedett Listerrel és megszakította a kapcsolatot a saját családjával, amikor még fiatal volt és ártatlan, segített az apjának a beteglátogató körútjain. A papa orvos volt – mégpedig igen sikeres és néha, amikor beteghez ment, Helen vele tartott. Persze nem azért, hogy részt vegyen az ellátásban – az túlságosan ízléstelen lett volna egy fiatal lány esetében –, de tartott magánál egy kis jegyzetfüzetet, ELIZABETH HOYT

35

SZENVEDÉLY

amelybe felírta az apja megjegyzéseit a meglátogatott betegekről, nyilvántartotta a megbeszélt időpontokat, és mindenféle listákat vezetett. Rengeteg listát. Ő volt a papa jobbkeze, ő szervezte a teendőket. Rendet tartott az apja életében és a munkájában. Könnyű, de annál fontosabb feladat volt. És most, ha jobban utánagondol, nem pontosan ezt csinálják a házvezetőnők is? Persze tudniuk kell, hogyan takarítsanak ki és tartsanak rendben egy háztartást, de többnyire másoknak adják ki a feladatokat, nem? Helen olyan hirtelen ült fel, hogy Abigail elhallgatott. – Mi történt, mama? – Csitt, kicsim! Hadd gondolkozzam! Támadt egy ötletem. – A hintó elérte Glenlargo határát. Londonhoz képest apró falvacska, de megvan benne mindaz, amire egy kicsi, elszigetelt közösségnek szüksége lehet: boltot, mesterek és szolgálatra fogható emberek. Helen félig megemelkedett a himbálódzó kocsiban, és dörömbölni kezdett a tetején. – Állj! Álljon meg! A hintó egy rándulással megállt, és Helen kis híján visszahuppant az ülésre. – Most mit csinálunk? – kérdezte Jamie izgatottan. Helennek pedig fülig szaladt a szája. – Erősítést szerzünk!

Alistair a toronyban töltötte a délutánt. Írt, vagy legalábbis írni próbált. Ahogy korábban máskor is, a szavak egyszerűen nem akartak összeállni. Már egy egész kosárra való összegyűrt papírlap volt előtte, rajtuk a borzokról szóló tanulmány áthúzott változatai. Még az első mondatot sem sikerült megfogalmaznia. Valaha úgy ment neki az írás, mint a karikacsapás, de most… Attól tartott, soha többé nem készül el egyetlen tanulmánnyal sem. Úgy érezte, tönkrement. ELIZABETH HOYT

36

SZENVEDÉLY

Amikor négyet ütött az óra, és észrevette, hogy Lady Grey nincs a szobában, ez jó kifogásnak tűnt, hogy abbahagyja a meddő próbálkozást, és a kutya keresésére induljon. Különben sem evett egy falatot sem azóta a pocsék reggeli óta. A kastélyra csend borult, ahogy Alistair lement a torony kanyargós lépcsőjén. Persze mindig csend volt, de előző este, amikor Mrs. Halifax és a gyerekei itt voltak, nem tűnt ilyen halottinak. Alistair megrázta a fejét erre a képtelen gondolatra. Aznap reggel figyelte, ahogy a nő távozik, és örült, hogy megint szinte teljesen egyedül lehet – Wiggins alig-alig háborgatta. Jó egyedül lenni. Jó, ha az embert nem zavarják a munkában. Már amikor tudott dolgozni. Alistair összevonta a szemöldökét, miután az előtérbe ért, és először benézett a saját szobájába. Lady Grey szeretett az ablakon besütő délutáni nap fényében fürdőzni. Ám Alistair szobája most még a reggeli képet mutatta: üresen és rendetlenül állt. Szemügyre vette a vetetlen ágyat, a földre lelógó takarót és lepedőt. Hm. Talán mégsem lenne annyira rossz ötlet felfogadni egy házvezetőnőt. Visszament az előtérbe, és szólongatni kezdte a kutyát. – Lady Grey! A kőpadlón nem hangzott fel a mancsok ismerős kopogása. Az emelet többi szobája szinte kivétel nélkül le volt zárva, úgyhogy Alistair továbbment a következő emeletre. Itt volt egy társalgó, melyet használt néha. Oda is benézett, de Lady Grey nem feküdt egyik pamlagon sem. A folyosón továbbhaladva eljutott a Mrs. Halifax rendelkezésére bocsátott szobához. Bekukkantott, de nem tudott meg semmit, attól eltekintve, hogy az asszony bevetette az ágyat. A szoba olyan elhagyatottnak tűnt, mintha soha nem is jártak volna benne vendégek. Mintha újra az induló hintó hangját hallotta volna kintről. Képtelenség. Csak képzelődik. Folytatta a keresést. A következő szinten is benézett az összes szobába, még a könyvtárba is, de hiába. – Lady Grey! Egy pillanatig csak állt, és a poros könyvtárszobára meredt. A délutáni napfény foltot hagyott a padlón, ahol az egyik függöny ELIZABETH HOYT

37

SZENVEDÉLY

leesett, és azóta sem tették vissza. Lady Grey néha itt szundikált. De most nem. Alistair a homlokát ráncolta. Lady Grey elmúlt tizenkét éves, és szemmel láthatóan öregedett. A fenébe is! Megfordult, és a konyha felé indult. A kutya általában nem ment be oda nélküle. Nem jött ki túl jól Wigginsszel, és az inas többnyire ott tartózkodott. Igazából… Hangokra lett figyelmes, és megtorpant. Magas gyerekhangokat hallott. Most nem csak képzelődik – gyerekek vannak a konyhájában. És a legkülönösebb az, hogy Alistair első érzése az öröm volt. Hát mégsem mentek el. Mégsem halott a kastély. Első reakcióját persze hamarosan féktelen düh követte. Hogyan merészel ez a nő szembeszegülni az ő parancsával? Már félúton kellene lennie Edinburgh felé. Hív egy másik kocsit, és ha kell, ő maga rakja fel rá azt a csinos kis fenekét. Az ő kastélyában, az ő életében nincs helye egy túlságosan is vonzó házvezetőnőnek és a két porontyának. Alistair határozott léptekkel, eltökélten megindult előre. És ekkor a gyerekek hangja jól kivehető szavakká állt össze. – Nem mehetünk vissza Londonba, Jamie – magyarázta a kislány. – Miért nem? – szállt szembe vele az öccse. – Őmiatta. A mama mondta. Alistair összevonta a szemöldökét. Mrs. Halifax egy férfi miatt nem térhet vissza Londonba? De ki lehet az? A férje? Azt mondta magáról, hogy özvegy, de ha a férje még él, és ő megszökött tőle… A fenébe! Lehet, hogy a fickó bántotta. Egy nő számára nem nagyon van kiút egy rossz házasságból, a szökés az egyik lehetőség. Ez mindjárt más megvilágításba helyezi a dolgokat. Ami nem jelenti azt, hogy tárt karokkal kell fogadnia. Alistair érezte, hogy a szája gonosz mosolyra húzódik. Lehiggadt, és belépett a konyhába. A gyerekek a konyha túlsó végében, a tűzhely mellett guggoltak. Amikor észrevették, bűntudatos arccal sietve felálltak. Közöttük Lady Grey feküdt a földön, lábait az égnek meresztve. Alamuszi pillantást vetett a gazdájára, a füle komikus módon kifordult, de esze ágában sem volt ELIZABETH HOYT

38

SZENVEDÉLY

felkelni. Miért is tette volna? Nyilvánvalóan élvezte a gyerekek kényeztető figyelmét. – Ejha! A fiú előrelépett. – Nem ő a hibás! Olyan aranyos kutya. Mi csak simogattuk. Ne legyen mérges! Mégis, miféle szörnyetegnek tarja őt ez a kölyök? Alistair összevont szemöldökkel közeledett. – Anyátok hol van? A fiú a válla fölött hátrasandított a másik konyhaajtóra, és úgy felelt, hogy közben egyet hátrébb lépett. – Az istállóudvarban. Mi a fenét keres ott az a nőszemély? Griffint, a heréltet csutakolja? Százszorszépeket fon a sörényébe? – És ti mit csináltok itt? A kislány az öccse elé lépett, és eltakarta. Úgy állt, mint aki karót nyelt, és sovány kis mellkasa szinte reszketett az idegességtől. – Visszajöttünk. Alistair felvonta a szemöldökét. A kislány egy máglyára készülő mártírra emlékeztette. – Miért? A gyermek ráemelte kék szemét. – Mert önnek szüksége van ránk. Alistair megtorpant. – Micsoda? A kislány vett egy mély lélegzetet, és gondosan megválogatta a szavait. – Mert a kastélya piszkos és borzalmas, és szüksége van ránk, hogy rendbehozzuk.

Abigail egyenesen Sir Alistair arcába bámult. A Skóciába vezető úton néha láttak egy-egy hatalmas, magányosan álldogáló kődarabot a mezőn. A mama azt mondta, az ilyeneket álló kőnek hívják, és nagyon régen élt emberek állították őket oda, de senki nem tudja, ELIZABETH HOYT

39

SZENVEDÉLY

miért. Sir Alistair olyan volt, mint egy ilyen kődarab: nagy, kemény és egy kicsit ijesztő. A lába több kilométer hosszú, a válla széles, az arca pedig… Abigail nyelt egyet. Sötét, egyenetlen szakálla volt, amely az arca forradásokkal tarkított oldalán nem is nőtt ki rendesen. Vörös és csúnya sebhelyek húzódtak végig az arcán. Aznap szemkötő takarta üres szemgödrét, s Abigail hálás volt ezért, mert anélkül talán nem is tudott volna a férfi arcába nézni. Sir Alistair ép szeme világosbarna volt, mint a tea tej nélkül, és úgy nézett le rá, mintha egy bogarat szemlélne. Egy olyan visszataszító, fekete bogarat, amely a felfordított kövek alól szokott kiszaladni. – Hm – mondta Sir Alistair, majd hangos morajjal megköszörülte a torkát. Azután összeráncolta a homlokát. Amikor így tett, a forradások eltorzultak az arcán. Abigail lepillantott. Nem tudta, mitévő legyen. Bocsánatot kellene kérnie Sir Alistairtől, amiért tegnap este sikítani kezdett, de ehhez nem volt bátorsága. Az új köténye volt rajta, és most azt huzigálta. Korábban sosem volt köténye, de a mama vett neki és magának is egyet a faluban. Azt mondta, szükségük lesz rá, ha rendbe akarják tenni a konyhát. Abigail nem volt biztos benne, hogy a kastélytakarítás valóban olyan nagy mulatság, ahogy azt anyja megpróbálta elhitetni vele. Lopva felpillantott Sir Alistairre. A férfi szája lefelé görbült, de valahogy mégsem volt már annyira félelmetes az arckifejezése, mint előző este. Abigail félrehajtott fejjel nézte. Ha Sir Alistair nem volna ilyen nagy és zord úriember, az ember azt gondolná, ő sem tudja, mitévő legyen. – Alig volt valami ennivaló a kamrában ma reggel – szólalt meg Abigail. – Igen, tudom – felelte a férfi szárazon. Jamie visszatért a tűz mellé, a nagy, szürke kutyához. Ő vette észre akkor is, amikor bejöttek a konyhába. Rögtön odaszaladt, hogy megsimogassa, hiába intette óva a nővére. Jamie minden kutyát imádott, és soha eszébe sem jutott, hogy esetleg megharaphatják. ELIZABETH HOYT

40

SZENVEDÉLY

Abigail ezzel szemben mindig óvatos volt, ha idegen kutyával találkozott. A kislányt hirtelen heves honvágy fogta el. Szeretett volna Londonban lenni, ahol minden és mindenki ismerős volt. Ha most otthon lennének, Jamie és ő teáznának, és kenyeret ennének Miss Cummingsszal. Bár sosem volt oda érte, a kislánynak most mégis megfájdult a szíve, ha az asszony sovány, beesett arcára és a vajas kenyerére gondolt. A mama szerint lehet, hogy soha többé nem mennek vissza Londonba. Sir Alistair most a kutyára vetett egy szigorú pillantást. – A mama mindjárt itt lesz! – mondta Abigail, hogy elvonja a figyelmét. – Ó! – felelte a férfi. Az öreg kutya a csizmájára fektette a mancsát. Sir Alistair Abigailre pillantott, és a kislány hátrálni kezdett. Olyan komornak tűnt! – Mi a nevetek? – Az enyém Abigail – válaszolta a kislány. – Ő pedig Jamie. – Amikor a mama megjön, teázunk majd – közölte Jamie. Ő egyáltalán nem tűnt elfogódottnak Sir Alistair jelenlétében. Igaz, éppen a kutya fülét vakargatta átszellemülten. Sir Alistair mordult egyet. – És lesz tojás meg sonka meg kenyér meg lekvár – sorolta Jamie. Sokszor elfeledte a dolgokat, de ha evésről volt szó, mindenre emlékezett. – Magának is készít valamit a mama – jegyezte meg óvatosan Abigail. – Nem főz valami jól – fűzte hozzá Jamie. Abigail rosszallóan szólt rá. – Jamie! – De hát tényleg nem! Hiszen korábban sosem csinálta. Azelőtt mindig volt… – Csitt! – sziszegte hevesen Abigail. Attól tartott, Jamie mindjárt elárulja, hogy mindig voltak cselédeik. Néha olyan buta tud lenni, még ha csak ötéves is. Jamie kerekre nyitott szemmel nézett rá, majd mindketten Sir Alistair felé fordultak. ELIZABETH HOYT

41

SZENVEDÉLY

A férfi leguggolt, és a kutya állát vakargatta. Abigail észrevette, hogy két ujja hiányzik. Megborzongott. Lehetséges, hogy Sir Alistair nem hallotta őket? Jamie megdörzsölte az orrát. – Nagyon jó kutya. A kutya félrefordította a fejét, és mintha értené, egyik jókora mancsával kaszált egyet a levegőben. Sir Alistair bólintott. – Az már igaz. – Még sosem láttam ilyen nagy kutyát – tette hozzá Jamie, és újra simogatni kezdte az állatot. – Milyen fajta? – Skót szarvasagár – felelte Sir Alistair. – Lady Grey-nek hívják. Az őseim ilyen kutyákkal vadásztak szarvasra. – Hű! – lelkendezett Jamie. – Vele is vadászott rájuk? Sir Alistair megrázta a fejét. – Errefelé nemigen van szarvas. Lady Grey manapság már csak kolbászra vadászik. Abigail óvatosan lehajolt, és megérintette a kutya meleg fejét. Gondosan ügyelt rá, hogy elég messze álljon Sir Alistairtől, nehogy véletlenül hozzáérjen. Lady Grey hosszú nyelvével végignyalt a kezén. – Akkor is jó kutya, ha csak kolbászra vadászik. Sir Alistair odafordította a fejét, hogy az ép szemével Abigailre nézhessen. A kislány megmerevedett, és ujjaival Lady Grey drótszőrét markolta. Olyan közel volt a férfihoz, hogy látta a szembogara körüli világosbarna pöttyöket. Majdnem aranyszínűek voltak. Sir Alistair nem mosolygott, de a rosszalló kifejezés eltűnt az arcáról. Még mindig szörnyű volt ránézni, de most mintha valami szomorúság lengte volna körül. Abigail vett egy mély lélegzetet, mintha mondani akarna valamit. Abban a pillanatban kitárult a konyha hátsó ajtaja. – Ki szeretne teázni? – kérdezte a mama.

ELIZABETH HOYT

42

SZENVEDÉLY

Helen megtorpant, amikor meglátta, hogy Sir Alistair a gyerekek mellett térdel a tűz mellett. Te jó ég! Abban reménykedett, hogy a házigazdájuk nem fedezi fel őket uzsonna előtt. Egy kis harapnivaló nem csak megbékítheti a férfit, de neki is jólesne pár falat, mielőtt összecsap Szörnyeteg urasággal. A bevásárlás sokkal fárasztóbb volt, mint gondolta. De nem kapott haladékot. Sir Alistair lassan felállt, elnyűtt csizmája megcsikordult a tűzhely előtti kövön. Atyavilág! Aznap reggel látta utoljára, de már elfelejtette, milyen magas – mennyire nagy és félelmetes, különösen így Jamie és Abigail mellett. Bizonyára ezért akadt el tőle egy kissé a lélegzete. Sir Alistair elmosolyodott, amitől Helen tarkója bizseregni kezdett. – Mrs. Halifax. Helen nyelt egyet, és felszegte a fejét. – Sir Alistair. A férfi megindult felé, ruganyos léptekkel, férfiasan és veszélyesen. – Bevallom, némiképpen váratlanul ér, hogy a konyhámban találom. – Valóban? – Úgy hiszem – folytatta Sir Alistair –, ma reggel elbocsátottam. – Helen tekintetével követte a fel-alá járkáló férfit, majd torkát megköszörülve válaszolni próbált. – Nos, ami azt illeti… – Sőt, szinte bizonyos vagyok benne, hogy saját szememmel láttam, amint elhajt egy hintón. – Nos, én… – Egy hintón, amit magam béreltem, hogy elvigye innen. – Csak nem az ő lélegzetét érzi a tarkóján? Helen megfordult, de a férfi több lépésnyire tőle, a tűzhely mellett állt. – Megmondtam a kocsisnak, hogy ön tévedett. ELIZABETH HOYT

43

SZENVEDÉLY

– Hogy én tévedtem?! – Sir Alistair pillantása most a Helennél lévő kosárra esett. – Szóval a faluban járt, asszonyom? Az asszony felszegte az állát. Semmi értelme, hogy hagyja magát megfélemlíteni. – Igen. – És tojást, sonkát, kenyeret meg lekvárt vásárolt. – Sir Alistair egyenesen Helen felé tartott, hosszú lépteivel hamar áthidalta a köztük levő távolságot. – Igen. – Helen teljesen önkéntelenül hátrálni kezdett, amíg el nem érte a konyhaasztalt. – És mit mondott a kocsisnak, miben tévedtem? – Azzal kikapta a kosarat a nő kezéből. – Ó! – Helen a kosara után nyúlt, de Sir Alistair magasra tartotta. – Lassan a testtel, Mrs. Halifax! Éppen el akarta mondani, hogyan győzte meg a kocsist, hogy visszahozza ide. – Kivette a sonkát a kosárból, és letette az asztalra. – Megvesztegette? – Szó sincs róla! – Helen aggodalmasan figyelte, ahogy a férfi a kenyeret és a lekvárt is kiteszi a sonka mellé az asztalra. Most dühös? Vagy mulat magában? Egyszerűen nem lehetett eldönteni. Helen elkeseredett sóhajt hallatott. – Azt mondtam neki, hogy maga félreértette a helyzetet. Sir Alistair ránézett. – Félreértettem. Ha a konyhaasztal nem állta volna útját, Helen talán elmenekül. – Igen. Azt mondtam neki, hogy csak azért kell a kocsi, hogy bevásárolhassak Glenlargóban. – Valóban? – A férfi végzett a kipakolással, és szemügyre vette a kosár tartalmát. A lekváron, a sonkán, a kenyeren és a tojáson kívül az asszony vett teát, egy gyönyörű, barna, mázas teáskannát, vajat, négy szép almát, egy csomag répát, egy darab lágy, sárga sajtot és egy heringet is. Sir Alistair felnézett. – Micsoda pompás lakoma! A saját pénzéből vette? Helen elpirult. Természetesen abból kellett vásárolnia. – Hát, én… ELIZABETH HOYT

44

SZENVEDÉLY

– Milyen nagylelkű öntől, asszonyom! – recsegte Sir Alistair. – Még sosem hallottam olyan házvezetőnőről, aki a saját pénzéből gondoskodott volna a gazdájáról. – Tudom, hogy majd visszafizeti nekem… – Igazán? – mormolta a férfi. Helen csípőre tette a kezét, és kifújt egy hajtincset a szeméből. Élete legnehezebb délutánja állt mögötte. – Igen, biztos vagyok benne. Vissza fogja fizetni, mert kérleltem és fenyegettem azt a nyomorult kocsist, hogy álljon meg Glenlargóban. Aztán meg kellett találnom a boltokat, és ki kellett kunyerálnom a péktől, hogy nyisson ki, mert bármilyen hihetetlen, délben bezár. Aztán le kellett alkudnom a hentes botrányosan magas árait, és közölnöm kellett a fűszeressel, hogy nem veszek kukacos almát. – Arról, amivel a legtöbb időt töltötte a faluban, nem ejtett szót. – Majd meg kellett győznöm a kocsist, hogy hozzon vissza ide, és segítsen lerámolni a kocsiról. Úgyhogy igenis, a legkevesebb, amit megtehet, hogy visszafizeti a pénzt! A férfi széles, érzéki szájának egyik sarka megrándult. Helen előredőlt, és alig tudott uralkodni magán. – És ne merészeljen kinevetni! – Ó, álmomban sem jutna eszembe. – Sir Alistair benyúlt a fiókba egy késért. – Abigail, fel tudod rakni egyedül a teavizet? – Azzal szeletelni kezdte a kenyeret. – Igen, uram – pattant fel Abigail. Helen karja fáradtan lehanyatlott. – Szeretném újra megpróbálni. Mármint a házvezetőnőséget. – Úgy látom, nekem, a ház urának nincs beleszólásom. Ne, ahhoz ne nyúljon! – Ez utóbbi a sonkára vonatkozott, amelyet Helen kicsomagolt. – Először meg kell főzni, és az órákig eltart majd. – Tényleg? – Igen, Mrs. Halifax. – Világosbarna szemével rápillantott. – A kenyeret megvajazhatja. Feltéve, hogy azt azért tudja. Helen fel sem vette ezt a sértő megjegyzést, csak fogott egy kést, és kenni kezdte a kenyereket. A férfi már jobb kedvűnek tűnt, de még mindig nem jelezte a beleegyezését, hogy a kastélyban ELIZABETH HOYT

45

SZENVEDÉLY

maradjanak. Helen az ajkába harapott, és vetett egy gyors oldalpillantást a ház urára, aki elégedett arckifejezéssel szeletelte a kenyeret. Helen felsóhajtott. Neki persze könnyű nyugodtnak maradni; nem kell azon aggódnia, lesz-e aznap fedél a feje fölött. Sir Alistair nem szólt, csak adogatta Helennek a kenyérszeleteket. Abigail elővette a teát, és most éppen az új teáskannát öblítette el meleg vízzel, mielőtt megtöltötte volna. Hamarosan mindannyian leültek uzsonnázni. Tea, vajas kenyér, lekvár, alma és sajt került az asztalra. Helen csak akkor döbbent rá, milyen különös látványt nyújthatnak, amikor már a második szelet kenyérnek látott neki. A kastély ura egy asztalnál eszik a házvezetőnővel és annak gyermekeivel a konyhában. Sir Alistairre pillantott, és azon kapta, hogy őt nézi. A férfi hosszú, fekete haja a szemkötőjére lógott, és ettől egy marcona útonálló benyomását keltette. Elmosolyodott, nem túl kedvesen, és Helen veszélyt szimatolt. – Tudja, valamit nem értek, Mrs. Halifax – szólt Sir Alistair rekedtes hangján. Helen nyelt egyet. – Igen? – Pontosan milyen állást is töltött be az özvegy Vale vikomtessznél? A fenébe! – Nos, elláttam néhány házvezetőnői feladatot. Ez végül is igaz volt, hiszen Lister saját házat bízott rá. Persze volt egy fizetett alkalmazottja… – De nem maga volt a hivatalos házvezetőnő, hiszen akkor Lady Vale ezt írta volna a levelében. Helen gyorsan beleharapott a kenyérbe, hogy legyen ideje gondolkodni. Sir Alistair nyugtalanító pillantással nézett rá, és Helen zavarba jött. Más férfiak is megnézték már, hiszen nagyon szép nőnek tartották, és álszerénység lett volna ezt nem tudomásul venni. És persze Lister herceg szeretőjeként felkeltette az emberek kíváncsiságát, úgyhogy hozzászokott már, hogy megbámulják. Sir ELIZABETH HOYT

46

SZENVEDÉLY

Alistair pillantása azonban más volt. A többi férfi vágyakozva, számítóan vagy leplezetlen kíváncsisággal meredt rá, de valójában nem őt nézték. Azt nézték, amit megtestesített a számukra: a testi szerelmet, egy értékes nyereményt vagy egy szemrevaló tárgyat. Amikor viszont Sir Alistair nézett rá, akkor őt magát, Helent, a nőt látta. Ez pedig igen zavarba ejtő volt. Szinte meztelennek érezte magát a férfi előtt. – Az biztos, hogy nem szakácsnő volt – mormogta Sir Alistair. – Azt hiszem, ezt már tisztáztuk. Helen a fejét rázta. – Talán valami társalkodónő? Helen nyelt egyet. – Igen, nevezhetjük így is. – Csak éppen sosem hallottam még olyat, hogy egy társalkodónő magánál tarthassa a gyermekeit. Helen a gyerekekre sandított. Jamie egy almát rágicsált, Abigail pedig aggodalmas pillantásokat vetett hol Sir Alistairre, hol pedig az anyjára. Helen a legszebb mosolyát villantotta erre a förtelmes emberre, és bedobta a szenzációs hírt. – Említettem már, hogy felfogadtam két inast, három szobalányt és egy szakácsnőt?

Elképesztő

nő ez a Mrs. Halifax, gondolta magában Alistair, miközben kimérten letette a teáscsészét. Eltökélte, hogy az ellenséges fogadtatás ellenére is Castle Greavesben marad. Teáskannát és ennivalót szerzett, mintha tényleg a házvezetőnője lenne. Mi több, most felfogadott egy rakás cselédet is. Lélegzetelállító jelenség. – Felvett egy fél tucat szolgálót? – tagolta Alistair. Az asszony két szemöldöke összeszaladt, és ettől az amúgy sima homlokán két apró ránc jelent meg. – Igen – felelte. – Annak ellenére, hogy nem akarok cselédeket, és semmi szükségem rájuk. ELIZABETH HOYT

47

SZENVEDÉLY

– Szerintem kétség nem fér hozzá, hogy kellenek önnek – vetette ellen Mrs. Halifax. – Találkoztam Mr. Wigginsszel. Nem tűnik túl megbízhatónak. – Nem is az. Viszont olcsó. A maga személyzetét pedig jól meg kell fizetni, nem igaz? – Felnőtt férfiak is meghátráltak már, amikor így beszélt. De ez az asszony nem. Felemelte lágy vonalú állát. – Igen. Elképesztő. Úgy tűnik, egyáltalán nem fél. – És mi van, ha nincs elég pénzem? A nő gyönyörű szeme elkerekedett. Ezek szerint ez eddig eszébe sem jutott? Hogy egy nemesembernek, aki kastélyban lakik, esetleg azért nincsenek szolgálói, mert nem engedheti meg magának? – Én… én nem is tudom… – hebegte az asszony. – Van pénzem cselédeket tartani, ha akarok. – Alistair kedvesen mosolygott. – De nem akarok. Ha hinni lehet az üzleti tanácsadójának, Alistair voltaképpen gazdagnak számított. Mielőtt elutazott a gyarmatokra, volt néhány nagyon szépen jövedelmező befektetése, és a New England állat- és növényvilágát bemutató könyve is látványos sikert aratott. Szóval igazán megengedheti magának, hogy felfogadjon egy fél tucat cselédet. Vagy akár egy tucatot is, ha úgy tetszik. Pedig valójában soha nem érdekelte, hogy vagyonra tegyen szert. – Miért nem tart személyzetet, ha van rá pénze? – kérdezte Mrs. Halifax őszinte csodálkozással a hangjában. Alistair hátradőlt az ősrégi konyhaszéken. – Miért kellene számomra haszontalan szolgálókra költenem a pénzem? – Azt csak gondolatban tette hozzá, hogy ráadásul olyanokra, akik aztán a folyosókon lebzselnének, hogy őt és a sebhelyeit bámulhassák. – A szakácsnők nagyon hasznosak! – vetette ellen Jamie. Alistair felvont szemöldökkel nézett a vele szemben ülő gyerekre. Jamie az asztalra könyökölt, és egy lekváros kenyeret tartott a kezében. – Valóban? ELIZABETH HOYT

48

SZENVEDÉLY

– Legalábbis ha tudnak húsos pitét csinálni – fejtegette a fiú. Az arcán mindenütt lekvár éktelenkedett, amiből még az asztalra is jutott. – Meg pudingot. Alistair szája megrándult. Amikor annyi idős volt, mint Jamie, neki is a sütőből frissen kivett puding volt az egyik kedvence. – Tud ez a szakácsnő húsos pitét meg pudingot készíteni? – Úgy vélem – felelte kimérten Mrs. Halifax. – Kérem, uram, megtarthatjuk a szakácsnőt? – Jamie tágra nyitott szemmel, komolyan nézett rá. – Jamie! – pirított rá Abigail. Az ő szemében nem volt könyörgés. Érdekes. – Szerintem a mama nem tud húsos pitét sütni. Szerinted igen? – súgta vissza Jamie a nővérének. – Vagy legalábbis nem jól. Alistair egy oldalpillantást vetett Mrs. Halifaxre. Az asszony arcán elbűvölő pír jelent meg, s elindult lefelé a nyakán, majd eltűnt a nyaka köré tekert, s elegáns ruhája felső részébe tűrt fátyolszövetkendő alatt. Elkapta a férfi pillantását, és nagy, kék szemében szomorúság ült. Ennek a szempárnak a látványa még a nő nyakának finom bőrénél is jobban, váratlanul és sajnálatos módon heves vágyat ébresztett a férfiban. Alistair hátratolta a székét, és felállt az asztal mellől. – A szakácsnőnek és önnek is, Mrs. Halifax egy hetet adok, hogy bizonyítsanak. Egy hetet. Ha ezalatt nem győznek meg arról, hogy szükségem van szakácsnőre és házvezetőnőre, mindannyian távoznak. Érthető? A házvezetőnő biccentett, és Alistairbe bűntudat hasított, amikor látta rajta, mennyire le van sújtva. Megrándult a szája.. – Ha megbocsát, asszonyom, vár a munka. Lady Grey, gyere! Alistair megcsapkodta a combját, és a kutya lassan feltápászkodott. A férfi kisétált a konyhából, és hátra sem nézett többet. Átkozott nőszemély! Betör a kastélyába, kérdezősködik, követelődzik, feltartja, amikor ő másra sem vágyik, csak hogy békén hagyják. Kettesével vette a toronyba vezető lépcsőfokokat, aztán megállt, hogy bevárja Lady Grey-t, aki lassan, mereven lépkedett, ELIZABETH HOYT

49

SZENVEDÉLY

mintha fájna a lába. Ez a látvány még jobban felpaprikázta. Miért? Miért kell mindennek megváltoznia? Hát már annyit sem kérhet, hogy hagyják nyugodtan megírni a könyveit? Felsóhajtott, és elindult visszafelé a lépcsőn. – Gyere, kislány! Lehajolt, és gyengéden felnyalábolta Lady Grey-t. Érezte az állat szívverését és a lába reszketését. Nehéz volt, de Alistair ölben vitte fel a toronyba. Amikor felértek, letette kedvenc helyére, a kandalló előtti szőnyegre. – Nem szégyen ez – suttogta, miközben a kutya fülét simogatta. – Bátor kislány vagy, bizony, és ha kell egy kis segítség a lépcsőn, hát itt vagyok én. Lady Grey szusszant egyet, és fejét a szőnyegre fektette. Alistair felállt, és a torony ablakához lépett, amely a kastély mögötti területre nézett. Teraszosan kialakított, régi kert vezetett le a patakig. A távolban lila és zöld hegyek hullámzottak. A kert túlburjánzó növényzete beborította a támfalakat és kikúszott az ösvényekre. Évek óta nem gondozta senki. Amióta ő elutazott a gyarmatokra. Ebben a kastélyban született és nőtt fel. Nem emlékezett az édesanyjára, aki nem élte túl egy halva született kislány érkezését, amikor Alistair még hároméves sem volt. Az anyja halálának talán szomorúvá kellett volna tennie a gyermekkorát, de bármennyire is szerette őt, nem így történt. Egész nap a dombok között szaladgált, az apjával horgászott a patakban, és filozófiai meg történelmi vitákat folytatott Sophiával, a nővérével. Alistair keserűen elmosolyodott. Általában Sophia nyerte a szópárbajt, nemcsak azért, mert öt évvel idősebb volt, hanem mert jobban is tanult. Akkoriban azt gondolta, hogy egyszer majd ő is megnősül. A kastélyba hozza a feleségét, és felnevel egy újabb Munroegenerációt, ahogy a felmenői is tették. Ám erre nem került sor. Huszonhárom évesen eljegyzett egy Sarah nevű lányt, akit elvitt valami láz, mielőtt még egybekelhettek volna. Évekig gyászolta, azután pedig valahogy a tanulmányai kerültek előtérbe. Huszonnyolc évesen utazott el a gyarmatokra, és három évet töltött ott. ELIZABETH HOYT

50

SZENVEDÉLY

És miután hazatért… Megérintette a szemkötőjét, és az ablakon át a vidéket pásztázta. Addigra már túl késő volt. Nemcsak a szeme, de a lelke is odaveszett. Ami megmaradt, az nem volt alkalmas a társasági kapcsolatokra, ezt pontosan tudta. Távol tartotta magát a többi embertől, hogy megvédje saját magát, és ami talán még fontosabb, őket is. Látta a szomorúságot, érezte a halál bűzös leheletét, és tudta, hogy a humánum vékony fátyla mögött mindenkiben ott rejtőzik a vadállat. Az ő arca arra emlékeztette az embereket, hogy a bestia a közelben lapul, és bármikor rájuk vetheti magát. Visszavonultan élt, és elégedett volt, ha nem is túlzottan boldog. Ott volt neki a tudományos munkája, a hegyek és a patak. Társaságnak pedig Lady Grey. És akkor jött ez a nő. Semmi szüksége egy fontoskodó, túlságosan szép házvezetőnőre, aki betolakodik az otthonába és az életébe. Semmi szüksége rá, hogy a magányán változtasson. Semmi szüksége erre a hirtelen támadt vágyra, amitől megfeszülnek az izmai, és viszketni kezd a bőre. Az asszony bizonyára rémisztőnek, visszataszítónak találná, ha tudná, milyen hatást gyakorol rá. Alistair undorodva fordult el az ablaktól. Mrs. Halifax hamarosan elunja majd a házvezetőnősdit, és talál magának egy másik búvóhelyet – bármi vagy bárki elől meneküljön is. Addig pedig tesz róla, hogy ne akadályozza a könyvírásban.

Már több mint két hét telt el – mondta Algernon Downey, Lister hercege higgadt hangon. – Utasítottam, hogy a legjobb embereket fogadja fel Londonban. Miért nem képesek megtalálni egy nőt, aki két gyerekkel utazgat? Az utolsó szótagnál megpördült, és fagyos pillantást vetett a titkárára, Hendersonra. Lister dolgozószobájában, egy frissen felújított, fehérben, feketében és sötétvörösben pompázó szobában voltak. Herceghez és Anglia ötödik leggazdagabb emberéhez méltó szoba volt. A terebélyes íróasztal túlsó végén foglalt helyet ELIZABETH HOYT

51

SZENVEDÉLY

Henderson. Száraz kis emberke, csontos és inas, félhold alakú szemüvegét a homlokára tolta. Az ölében nyitott írótömb hevert, reszkető kezében ceruzát tartott a jegyzeteléshez. – Elismerem, ez bosszantó, kegyelmes uram, és elnézését kérem – szólt suttogó hangján Henderson. Az írótömböt lapozgatta, mintha ott keresné a választ önnön tehetetlenségére. – De nem szabad elfelejtenünk, hogy Mrs. Fitzwilliam bizonyára álcázza magát és a gyerekeket. Anglia pedig igen nagy ország. – Tisztában vagyok vele, mekkora Anglia, Henderson. Eredményeket akarok, nem kifogásokat. – Természetesen, kegyelmes uram. – Az én embereim, a pénzem és a kapcsolataim segítségével már meg kellett volna találnunk őket. Henderson szaporán bólogatott madárszerű fejével. – Természetesen, kegyelmes uram. Az északra vezető úton sikerült is a nyomára lelnünk. Lister türelmetlenül legyintett. – Annak már több mint egy hete! Az is lehet, hogy hamis nyomon vezetett bennünket, azután nyugatnak ment, Walesbe vagy Cornwallba, vagy akár elhajózott a gyarmatokra. Nem. Ez egész egyszerűen elfogadhatatlan. Ha a mostani embereink nem találják, vegyen fel újakat! Haladéktalanul! – Igen, kegyelmes uram. – Henderson idegesen megnyalta az ajkát. – Azonnal intézkedem. Ami pedig a hercegné bath-i utazását illeti… Henderson monoton hangon számolt be Lister feleségének útiterveiről, de a herceg alig figyelt oda. Hétéves kora óta volt Lister hercege; a cím több évszázados múltra tekint vissza. Tagja a Felsőháznak, és számos birtok, bánya és hajó tulajdonosa. Mindenféle rendű és rangú ember tiszteli és féli a nevét. És akkor egy nő – méghozzá egy kuruzsló lánya! – azt képzeli, csak úgy elhagyhatja, sőt még a fattyait is magával viheti! Elfogadhatatlan. Ez az egész egyszerűen elfogadhatatlan. Lister a dolgozószoba magas, fekete-fehér csíkos selyemmel lefüggönyözött ablakához lépett. Meg fogja találni, visszahozatja a ELIZABETH HOYT

52

SZENVEDÉLY

gyerekeivel együtt, és egy életre megtanítja neki, mekkora ostobaság volt ujjat húzni vele. Senki nem tehet vele ilyet büntetlenül. Senki.

Negyedik fejezet

Amikor Igazmondó már nem tudott többet enni, a szép ifjú egy nagy, takaroson berendezett szobába vezette, és jó éjszakát kívánt. A katona álom nélküli alvásba merült, és amikor reggel felébredt, látta, hogy házigazdája az ágya mellett áll. Már régóta keresek egy bátor fickót, akire rábízhatnék egy feladatot – szólt a fiatalember. – Te az vagy? Igen – felelte Igazmondó. Az ifjú elmosolyodott. Majd meglátjuk…

Mrs. McCleod, az új szakácsnő magas, magának való, hallgatag teremtés, tűnődött Helen másnap délután. Valamikor egy nagy házban dolgozott, Edinburgh-ban, de nem tetszett neki a zajos városi élet, úgyhogy visszavonult a közeli Glenlargóba, ahol a bátyja a pék. Helen azt gyanította, mostanra elunhatta a falusi csendet és a bátyja pékségét, mert igen hamar rábólintott a szakácsnői állásra. – Remélem, megfelelőnek találja majd a konyhát – szólt Helen a kötényét gyűrögetve. A szakácsnő olyan magas volt, mint egy férfi. Az arca lapos, széles és kifejezéstelen, de nagy, vörös kezei gyorsan és könnyedén mozogtak, ahogy a tésztát nyújtotta a konyhaasztalon. – A tűzhelyet ki kell tisztítani. – Ó, igen – felelte Helen, és ideges pillantást vetett a hatalmas kemencére. Hajnalban kelt, és amennyire tőle tellett, kisuvickolta a konyhát, de a tűzhelyre már nem maradt ideje a szakácsnő érkezése ELIZABETH HOYT

53

SZENVEDÉLY

előtt. Így is majd leszakadt a háta, a kezét pedig kimarta a forró víz és a lúgos szappan. – Szólok az egyik cselédlánynak, hogy csinálja meg. Mrs. McCleod rutinosan beleterítette a tésztát egy tepsibe, és elkezdte levágni a széleit. Helen nyelt egyet. – Nos, nekem dolgom van. Úgy egy óra múlva visszanézek, hogy lássam, hogyan boldogul, rendben? A szakácsnő vállat vont. Hús- és zöldségdarabokat helyezett el a tésztában. Helen biccentett, hogy azt a benyomást keltse, mintha tudná, mit csinál, és kiment a folyosóra. Ott elővett egy kis füzetet, és egy aprócska ceruzát. Tegnap legelőször ezeket vette meg Glenlargóban. A füzetben a harmadik oldalra lapozott, és felírta: kipucolni a kemencét. A bejegyzés egy meglehetősen hosszú lista legaljára került, amelyen a többi között szerepelt már a könyvtár kiszellőztetése, a borostyán eltávolítása a társalgó ablakáról, az előtér padlójának fényezése, illetve a rendes ezüstkészlet megtalálása. Helen eltette a füzetet és a ceruzát, lesimította a haját, és továbbindult az ebédlő felé. Úgy döntött, a kastély összes terme közül ezt rakja rendbe elsőként. Így Szörnyeteg uraság ma elfogyaszthatja meleg vacsoráját, és ami még fontosabb, rájöhet, mennyire hasznos is egy házvezetőnő. Helen egész délelőtt nem látta a kastély urát. Amikor felvitte neki a reggelit a toronyszobába, a férfi csak kikiabált, hogy hagyja ott a tálcát az ajtó előtt. Helen nagyon remélte, hogy Sir Alistair nem duzzog egész nap a szobájában, és nem dobja ki este őket a kastélyból rosszkedvében. Ezért is annyira fontos, hogy legalább az ebédlőt kitakarítsa. Ám amikor befordult a helyiségbe, tökéletes káosz fogadta. Az egyik szobalány visított, és a kötényével eltakarta az arcát. A másik szobalány egy seprűvel hadonászott, és egy madarat kergetett körbekörbe a szobában. Jamie és Abigail próbáltak neki segíteni, a két inas, két fiatal falusi fickó pedig kétrét görnyedt nevettében. ELIZABETH HOYT

54

SZENVEDÉLY

Helennek egy pillanatra elakadt a szava. Miért? Miért kell mindennek ennyire nehéznek lennie? Azután megrázta magát. A fájós háta, a problémás cselédek, a koszos kastély mind nem számított. Itt az ő kezében van az irányítás. S ha ő nem tud rendet teremteni, akkor senki más nem teszi meg. Abban az esetben pedig Sir Alistair a következő héten kiteszi a szűrüket. Ilyen egyszerű. Odaszaladt az étkező túlsó falán lévő ablakokhoz. Ősrégi mozaiküvegek voltak, és a legtöbbjüket meg sem lehetett mozdítani, de talált egyet, amit ki tudott nyitni. – Erre hajtsa! – szólt oda a seprűvel felfegyverzett cselédlánynak. Az erős testalkatú, vörös lány, aki szemmel láthatóan nem veszítette el a fejét, engedelmeskedett, és néhány viharos perccel később a madár megtalálta a kivezető utat. Helen becsapta, majd bereteszelte az ablakot. – Nos – fordult a személyzethez. – Mi történt? – A kéményből repült ki! – kiáltotta Jamie. Olyan izgatott volt, hogy összevissza állt a haja, és az arca egészen kipirult. – Nellie éppen takarította – mutatott a lányra, aki most elvette a kötényét az arca elől –, és a madár egy halom korommal együtt lepottyant. A kandalló előtt egy jókora koromkupac és egy réginek látszó madárfészek hevert. – Annyira megrémültem, asszonyom! – tette hozzá Nellie. – Aztán meg ott álltál és visítottál, mint egy malac, mialatt a madár körberepkedett a szobában. – A vörös hajú lány, akár egy muskétát, a vállán tartotta a seprűt, a másik kezét pedig csípőre tette. – Ó, most meg azt veted a szememre, Meg Campbell, hogy te aztán tudod, hogyan kell egy madarat seprűvel körbekergetni a szobán?! – vágott vissza Nellie. A szobalányok között parázs vita kerekedett, az inasok pedig tovább röhögtek. Helennek kezdett megfájdulni a feje. – Elég volt! A hangzavar elült, és minden szem Helenre szegeződött. ELIZABETH HOYT

55

SZENVEDÉLY

– Maga – mutatott Helen a magasabbik inasra – menjen a konyhába, és tisztítsa ki a tűzhelyet! – Dejszen az női munka! – tiltakozott a fiú. – Ma viszont maga csinálja – szögezte le Helen. – És alaposan ki legyen ám seperve és súrolva! – Hm – dörmögött a magas inas, de elindult a konyha felé. Helen a többi cselédhez fordult. – Meg, jöjjön, segítsen kifényesíteni az ebédlőasztalt! Maguk ketten – azzal a másik lányra és az alacsonyabbik inasra mutatott – fejezzék be azt a kéménysöprést! Ki kell tisztítanunk, ha este be akarunk gyújtani anélkül, hogy lángba borítanánk itt mindent. Egész délután dolgoztak, takarítottak, sepertek, fényeztek, sőt még a szőnyegeket és a függönyöket is kivitték és kiporolták a szélben. Este hat órára az ebédlő csak úgy ragyogott. A kandallóban pedig szépen pattogott a tűz, bár kicsit füstölt. Helen körülnézett, miközben egyik kezével a fájó derekát masszírozta. Micsoda hatalmas munka! Többé sosem becsüli alá a házicselédek tevékenységét, az biztos. Ugyanakkor önkéntelenül is elégedett mosoly terült szét az arcán. Kigondolta, és véghez is vitte! Helen köszönetét mondott a szobalányoknak és a két kimerült inasnak, aztán elküldte őket a konyhába egy jól megérdemelt teára. – És most mit csinálunk, mama? – kérdezte Abigail. A gyerekek egész délután segítettek a házimunkában. Még Jamie is kivette a részét az ablakpucolásból. Helen rájuk mosolygott. – Most megmosakszunk, hogy illendő módon köszönthessük Sir Alistairt, amikor lejön vacsorázni. – És vele fogunk enni az ebédlőben! – lelkendezett Jamie. Helennek összeszorult a szíve. – Nem, édesem, mi a konyhában fogyasztjuk el a finom vacsorát. – De miért? – csodálkozott Jamie. – Mert a mama a házvezetőnő, és nem illendő, hogy Sir Alistairrel együnk – magyarázta Abigail. – Mi most szolgálók vagyunk, a konyhában a helyünk. Helen bólintott. ELIZABETH HOYT

56

SZENVEDÉLY

– Így van. De a húsos pite ott is ugyanolyan finom lesz, majd meglátjátok. Gyertek, hozzuk rendbe magunkat! Ám negyvenöt perccel később, amikor Helen és a gyerekek újra lejöttek, Sir Alistairt sehol nem látták. – Szerintem még mindig a toronyban van – mondta Abigail, és úgy nézett fel a mennyezetre, mintha megláthatná a kastély urát négy emelettel feljebb. – Lehet, hogy ott is alszik. Helen és Jamie is ösztönösen a mennyezetre pillantottak. Mrs. McCleod azt mondta, hét órára tervezte a vacsorát. Ha Szörnyeteg uraság nem bújik elő hamarosan, kihűl a vacsorája, de ami még rosszabb, lehet, hogy megsérti az egyetlen valamirevaló szakácsnőt több kilométeres körzetben. Ez eldöntötte a kérdést. Helen a gyerekekhez fordult. – Kicsikéim, menjetek be szépen a konyhába, és kérdezzétek meg az egyik szobalányt, nem készítene-e nektek egy teát! Abigail felpillantott rá. – És te mit csinálsz, mama? Helen megigazította tiszta kötényét. – Előcsalogatom Sir Alistairt.

A kopogás a toronyszoba ajtaján akkor hangzott fel, amikor Alistair meggyújtotta a gyertyákat. Sötétedett, ő pedig éppen a borzokkal kapcsolatos megfigyeléseit vetette papírra. Ez már a következő nagy művének része volt: Skócia, Anglia és Wales állat- és növényvilágának teljes leírásán dolgozott. Nagy fába vágta a fejszéjét, és minden hiúság nélkül remélhette, hogy ezzel kora kiemelkedő tudósainak sorába emelkedik majd. Ma ráadásul hosszú hetek, sőt őszintén szólva hónapok óta először tudott írni. Három évvel ezelőtt lelkesen fogott neki a munkának, de az elmúlt egy évben megtört a lendülete. Egyfajta letargia vett rajta erőt, nagymértékben megnehezítve az írást. Az elmúlt néhány hétben már szinte egyáltalán nem haladt. Ma viszont úgy ébredt, hogy pontosan tudta, hogyan folytassa a kéziratot. Olyan érzése volt, mintha valami láthatatlan istenség új, ELIZABETH HOYT

57

SZENVEDÉLY

éltető levegőt lehelt volna a tüdejébe. Egész nap megszállottan írt és rajzolt, és többet haladt, mint az elmúlt hónapokban összesen. Ezért aztán nem örült, amikor a kopogás megzavarta. – Mi az? – mordult fel. Az ajtót bereteszelte, hogy egyes nőszemélyek ne ronthassanak rá, amikor csak az eszükbe jut. – Kész a vacsorája – felelte az asszony. – Akkor hozza be! – vetette oda Alistair szórakozottan. Nem könnyű megrajzolni egy borz orrát. Rövid csend állt be, és Alistair már azt hitte, az asszony elment. Aztán mozogni kezdett az ajtógomb. – Sir Alistair, a vacsoráját lent, az ebédlőben tálaltam fel. – Képtelenség! – vágta rá Alistair. – Ismerem a saját ebédlőmet. Már vagy egy évtizede nem használtam, és áll benne a kosz. Sem embernek, sem állatnak nem való. – Egész nap takarítottam. A férfi elhallgatott, és gyanakodva meredt az ajtóra. Tényleg azzal töltötte az asszony a napját, hogy kisikálta az ebédlőt? Ha igen, herkulesi feladat lehetett. Egy pillanatra bűntudat hasított belé. Azután visszatért a józansága. – Ha igaz az állítása, Mrs. Halifax, és valóban van egy frissen takarított ebédlőm, akkor köszönöm önnek. Egy nap bizonyára használni is fogom. De nem ma este. És most menjen! A csend ezúttal olyan hosszúra nyúlt, hogy Alistair biztosra vette az asszony távozását. Újra a borz megrajzolásának szentelte a figyelmét, és éppen a szemek körüli nehéz részen dolgozott, amikor egy nagy bumm! rázta meg az ajtót. Alistair keze megrándult, és a ceruza átdöfte a papírt. Összevont szemöldökkel vette szemügyre a tönkrement rajzot. – Sir Alistair! – A zárt ajtón keresztül Mrs. Halifax hangja olyan volt, mintha összeszorított fogakkal ejtette volna ki a szavakat. – Vagy kijön most azonnal, és megeszi a Mrs. McCleod fáradságos munkájával készített kitűnő vacsorát az ebédlőben, amelyet a szolgálókkal együtt egész nap takarítottam, vagy utasítom az inasokat, hogy törjék be az ajtót. Alistair felvonta a szemöldökét. ELIZABETH HOYT

58

SZENVEDÉLY

– Álló nap sikáltam és súroltam, poroltam és sepertem – folytatta Mrs. Halifax. A férfi letette a ceruzáját, felállt és az ajtóhoz sétált. – És véleményem szerint az elemi udvariasság megkívánja, hogy… – méltatlankodott az asszony, amikor feltárult az ajtó. Mrs. Halifax elhallgatott, és tátott szájjal nézett fel Alistairre. Alistair mosolygott, és vállával az ajtófélfának támaszkodott. – Jó estét, Mrs. Halifax! A nő egyet hátralépett, de aztán erőt vett magán, bár a tekintete aggodalomról árulkodott. – Jó estét, Sir Alistair! Alistair az asszony fölé tornyosult, és kíváncsian várta, meghátrále. – Szóval azt mondja, lent vár a vacsorám. Mrs. Halifax ökölbe szorította a kezét, de nem moccant. – Igen. – Ez esetben örömmel önnel vacsorázom. Mrs. Halifax szeme összeszűkült. – Nem vacsorázhat velem. A házvezetőnője vagyok. A férfi vállat vont, és a combjára csapva magához hívta Lady Grey-t. – Tegnap is együtt vacsoráztunk. – De az a konyhában történt! – A konyhámban vacsorázhatom magával, de az ebédlőmben nem? Nem tudom követni a logikáját, Mrs. Halifax. – Nem hiszem, hogy… Lady Grey elment mellettük, és nekiindult a lépcsőnek. Alistair jelezte az asszonynak, hogy előreengedi. – És szeretném, ha a gyermekei is velünk ennének. – Abigail és Jamie? – kérdezte Mrs. Halifax, mintha más gyerekei is lennének. – Igen. A nő már előtte járt a lépcsőn, de a válla fölött hátravetett pillantása egyértelművé tette, úgy gondolja, a munkaadója megőrült. ELIZABETH HOYT

59

SZENVEDÉLY

Talán így is volt. Gyerekek sosem esznek együtt a felnőttekkel, legalábbis az ő köreikben. Szépséges házvezetőnője még akkor is tiltakozott, amikor az ebédlő előterébe értek, bár Alistair szerint addigra már letett róla, hogy a konyhában vacsorázzon, és csak a makacsság beszélt belőle. Alistair odabiccentett az előtérben lebzselő gyerekeknek. – Mehetünk? Jamie készséggel beszaladt az ebédlőbe, Abigail azonban tanácstalanul pillantott az anyjára. Mrs. Halifax összeszorította a száját, és szép arcára oda nem illő rosszallás ült ki. – Ma este Sir Alistairrel vacsorázunk. De csak most az egyszer. Alistair határozottan karon fogta, és bevezette az ebédlőbe. – Ellenkezőleg. Elvárom, hogy ön és a gyerekek minden este velem vacsorázzanak, amíg csak Castle Greavesben tartózkodnak. – Hurrá! – kiáltott fel Jamie. Már talált magának helyet az asztalnál. – Nem lehet! – sziszegte Mrs. Halifax. – Ez az én házam, asszonyom. Hadd emlékeztessem arra, hogy itt azt csinálok, amit akarok. – De a többi szolgáló azt fogja gondolni, hogy… hogy… A férfi lepillantott rá. Az asszony harangvirágkék szeme kérlelőn nézett vissza rá, és már-már megszánta. De aztán mégsem. – Mit fognak gondolni? – Hogy a szeretője vagyok. A nő piros ajkai szétnyíltak, a haja sima volt és aranyló, nyaka és melle bőre olyan fehér és üde, mint a galamb szárnya. A helyzet iróniája szíven ütötte a férfit. Elhúzta a száját. – Asszonyom, engem nem érdekel, mások mit gondolnak rólam vagy bárkiről. Azt hittem, ez elég egyértelmű. Ha akarja, elhagyja a kastélyt még ma, vagy marad, és velem vacsorázik mától minden este. A döntés egyedül az ön kezében van. ELIZABETH HOYT

60

SZENVEDÉLY

Alistair kihúzta a széket, és figyelte, az asszonynak az önnön jó hírneve felett érzett aggodalma végre ráviszi-e, hogy továbbálljon. Mrs. Halifax vett egy mély lélegzetet, és pompás keble megemelkedett ruhája szögletes nyakkivágása fölött. Alistair legnagyobb sajnálatára ma nem volt rajta a kendő, s bársonyos bőrének nagy része láthatóvá vált. Alistair érezte, ahogy a vér áramlik az ereiben, és legevilágibb testrészébe tolul. – Maradok – közölte az asszony, és leült a felkínált székre. Alistair gyengéden betolta a széket, és az aranyszőke hajkorona fölé hajolt. – Repes a szívem az örömtől.

Gonosz, gonosz ember! Helen haragos tekintettel követte a férfit, amint az megkerülte az asztalt, és leült a saját helyére. Sir Alistair semmibe veszi az illemszabályokat és megszegésük következményeit, így aztán őt hozza tarthatatlan helyzetbe, ha éppen úgy tartja kedve! Vett egy mély levegőt, és intett Tomnak, a magasabbik inasnak, aki mind ez idáig a sarokban állva, tátott szájjal figyelte a jelenetet. – Hozzon tányért és evőeszközt nekem és a gyerekeknek! – utasította Helen. Tom kisietett a szobából. – Mrs. McCleod húsos pitét sütött – közölte Jamie Sir Alistairrel. – Valóban? – Szörnyeteg uraság olyan komolyan válaszolt a fiúnak, mintha egy püspökkel beszélne. Helen a kifényesített asztallapra meredt. Listert sosem érdekelte semmi, amit Jamie vagy Abigail mondott. – Igen, és nagyon jó illata van. – Jamie megnyomta a szavakat, hogy hangsúlyozza, milyen mennyei lakoma vár rájuk. Annak ellenére, hogy Jamie egész délután dolgozott, most majd szétvetette az energia. Helennek mosolyognia kellett, noha aggódott, hogy a kimerültség hamarosan erőt vesz a gyereken. Északra vezető útjuk során sokszor előfordult, hogy estére Jamie túlpörgött a ELIZABETH HOYT

61

SZENVEDÉLY

fáradtságtól, és olyankor nem volt egyszerű lefektetni. Helen a dadák munkáját sem becsüli le többé. Sir Alistair az asztalfőn ült, ahogy illik. Jamie tőle jobbra, Abigail pedig balra foglalt helyet. Helen az asztal alsó végénél ült, szerencsére a lehető legmesszebb a kastély urától. Jamie éppen csak felérte az asztalt. Ha tényleg minden este így vacsoráznak majd, Helennek kell találnia a számára valami ülésmagasítót. – Mama azt mondta, hogy nem ehetünk magával. – Abigail kék szemét aggodalom árnyékolta be. – Ó, de hiszen ez az én kastélyom, és én állapítom meg a szabályokat – felelte Sir Alistair. – Én pedig azt szeretném, ha mind a hárman velem vacsoráznátok. Örülsz neki? Abigail elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Igen. Szeretek az ebédlőben enni. Kifényeztük az asztalt, és kiporoltuk a szőnyeget. El sem hinné, mennyi por jött ki belőle! Nellie, a szobalány annyira köhögött, hogy már azt hittem, megfullad. – És volt egy madár a kéményben! – újságolta Jamie. Sir Alistair a kővel kirakott, festett fa párkányú kandallóra pillantott. – Milyen színű volt az a madár? – Fekete, de a hasa világosabb, és nagyon gyorsan repült – felelte Jamie. Sir Alistair bólintott. Tom megérkezett a további tányérokkal és evőeszközökkel. – Valószínűleg fecske lehetett. Néha befészkelnek a kéményekbe. Meg és Nellie besiettek a tálcákkal. Tálalás közben Meg gyors, kíváncsi pillantásokat vetett Sir Alistair sebhelyes arcára, Nellie viszont tátott szájjal bámulta a férfit, amíg a szeme nem találkozott Helen rosszalló pillantásával. Akkor behúzott nyakkal folytatta a munkát. A húsos pitén kívül került az asztalra még zsenge zöldborsó, répa, friss kenyér és kompót. Egy percig mindenki hallgatott, a szolgálók távoztak.

ELIZABETH HOYT

62

SZENVEDÉLY

Sir Alistair szemügyre vette az asztalt. A tálakon gőzölgött az étel, és az üvegek szikráztak a gyertyafényben. A férfi megemelte a poharát, és Helenhez fordult. – Dicséret illeti, asszonyom. Egész lakomát teremtett elő a semmiből, és még az ebédlő kitakarítására is futotta az erejéből. Ha nem a saját szememmel látnám, azt gondolnám, lehetetlen. Helen azon kapta magát, hogy szélesen mosolyog. Valami oknál fogva ezek a szavak sokkal jobban megmelengették a szívét, mint azok a jól begyakorolt közhelyek, melyeket egykor a londoni báltermekben hallott. Sir Alistair kortyolt a borból, és a pohár pereme fölött Helent figyelte, aki nem tudta, merre nézzen. – De miért? – kérdezte Jamie. Sir Alistair pillantása a fiúra vándorolt, és Helen nagyot sóhajtott. Bárcsak lenne nála legyező! – Mit miért? – kérdezte a kastély ura. – Miért fészkelnek néha a fecskék a kéménybe? – kérdezte Jamie. – Buta kérdés! – jelentette ki Abigail. – Ó, egy természettudós számára nem létezik buta kérdés – felelte erre Sir Alistair, és Abigail megszégyenülten elhallgatott. Helen szólni akart, hogy megvédje a kislányt. Ekkor Sir Alistair rámosolygott Abigailre. Éppen csak a szája sarka húzódott felfelé egy kicsit, de a kislány megnyugodott, és Helen is becsukta a száját. – Szóval miért fészkelhet a fecske a kéményben? – tette fel a kérdést Sir Alistair. – És miért nem valahol máshol? – Hogy ne találja meg a macska? – találgatott Abigail. – Hogy melegedjen a tűznél – vetette fel Jamie. – De hát már évek óta nem gyújtottak be abba a kandallóba! – tiltakozott Abigail. – Akkor nem tudom, miért – adta fel Jamie, és inkább felszúrt a villájára egy darabka húsos pitét. Ám Abigail tovább gondolkodott. – Mért fészkel a fecske a kéményben? Olyan buta dolog, ráadásul még piszkos is. ELIZABETH HOYT

63

SZENVEDÉLY

– Egyrészt jól gondoltad, amikor azt mondtad, hogy a fecske ott akarja felnevelni a fiókáit, ahol a macska nem éri el őket – mondta Sir Alistair. – Másrészt viszont talán oda rakja a fészkét, ahol más madár nem fészkel. Abigail hosszan nézett a férfira. – Ezt nem értem. – A madaraknak – és minden állatnak – enniük és inniuk kell, akárcsak nekünk. Helyre van szükségük, ahol élhetnek és növekedhetnek. De ha a közelben egy másik madár, ráadásul egy ugyanolyan fészkel, lehet, hogy meg akarja szerezni ezt a helyet. A madarak őrzik a saját birodalmukat. – De vannak olyan madarak, akik szeretnek együtt élni – vetette ellen Abigail makacsul. – A verebek mindig csoportosan járnak, együtt csipegetnek. – Mindig? – kérdezett vissza Sir Alistair, és megvajazott egy szelet kenyeret. – Együtt is fészkelnek? Abigail habozott. – Azt nem tudom. Még sosem láttam verébfészket. – Soha? – Sir Alistair szemöldöke kissé megemelkedett, és kérdő pillantást vetett Helenre, aki vállat vont. Egész életükben Londonban éltek. Bizonyára a városi madaraknak is van fészkük, de nem emlékezett rá, hogy valaha látott volna egyet is. – Ó! Nos, akkor kell, hogy mutassak nektek néhány fészket. – Juhé! – kiáltott fel Jamie, sajnálatos módon tele szájjal. Sir Alistair a fiú felé fordította a fejét, és fénylő szemével ránézett. – A verebek magányosan fészkelnek, de egyébként igazad van, kislány. Vannak olyan állatok, melyek szívesen gyűlnek össze, és még a kicsinyeiket is együtt nevelik fel. Jelenleg például éppen a borzokkal kapcsolatos felfedezéseimről írok. Ők is együtt szeretnek élni az üregeikben, az úgynevezett borzvárakban. – Borzot is tudna nekünk mutatni? – kérdezte Jamie. – Meglehetősen félénk állatok – mondta Sir Alistair, és levágott egy darabot a húsos pitéből. – De tudok nektek egy üreget mutatni a közelben, ha akarjátok. ELIZABETH HOYT

64

SZENVEDÉLY

Jamie szája tele volt borsóval, de lelkesen bólogatott, jelezve, hogy nagyon is akarja. – Szóval ezt csinálja odafent a toronyban? Borzokról ír? A férfi rápillantott. – Igen, többek között. Könyvet írok Skócia és Anglia állat- és növényvilágáról. Természettudós vagyok. Ezt nem említette Lady Vale, mielőtt hozzám küldte? Helen megrázta a fejét, és kerülte Sir Alistair pillantását. Igazság szerint nem nagyon volt idő rá, hogy Lady Vale bármit is elmondjon. Amikor Helen felkereste Melisande-ot, már szökésben volt, és attól tartott, hogy esetleg követik. Melisande azért ajánlotta Sir Alistairt, mert Skóciában él, Londontól távol, Helen pedig, aki teljesen elszánt volt, kapva kapott a javaslaton. – Sok könyvet írt már? – Helen ostobának érezte magát, amiért eddig eszébe sem jutott, vajon mit csinálhat a férfi abban a zsúfolt toronyszobában. – Csak egyet. – Sir Alistair bort kortyolgatott, és Helent nézte. – New England növény- és állatvilágának rövid áttekintése. – De hiszen arról már hallottam! – Helen meglepetten pillantott fel. – Londonban másról sem beszélnek. Egy Bond Street-i könyvesboltban szemtanúja voltam, amint két előkelő hölgy csaknem összeveszett az utolsó példányon. Úgy tartják, enélkül nem lehet teljes az ember könyvtára. És maga írta? – Bevallom, igen. Helen különösen érezte magát. A szóban forgó könyv egy nagyon elegáns album volt, tele egész oldalas, színes ábrákkal. Álmában sem gondolta volna, hogy Sir Alistair kezei közül ilyen csoda kerülhet ki. – A rajzokat is maga készítette? – Hát, tulajdonképpen igen. A metszetek az én vázlataim alapján készültek. – Gyönyörű – jelentette ki Helen őszintén. A férfi megemelte a poharát, de nem szólt egy szót sem, csak némán figyelte Helent. – Szeretném megnézni azt a könyvet – mondta Jamie. ELIZABETH HOYT

65

SZENVEDÉLY

Abigail kezében megállt a villa. Nem ismételte meg Jamie kérését, de látszott, hogy ő is éppoly kíváncsi. Sir Alistair félrehajtotta a fejét. – Gondolom, kell lennie belőle egy példánynak valahol a könyvtárban. Megnézzük? – Hurrá! – kiáltott fel ismét Jamie, ezúttal szerencsére csak azután, hogy lenyelte a falatot. Sir Alistair az asztal túlsó végén ülő Helenre nézett, és a szemöldöke felszaladt a szemkötő fölé. Az egész nagyon úgy festett, mint valami kihívás.

Alistair

felkelt a frissen polírozott ebédlőasztal mellől, és megkerülte, hogy felsegítse Mrs. Halifaxet. Udvariassága láttán az asszony gyanakodva pillantott fel rá, úgyhogy Alistair a karját tartotta, amivel még jobban zavarba hozta. Mrs. Halifax úgy fogta meg Alistair alkarját, mintha valami forró tárgyhoz nyúlna. – Nem szeretnénk feltartani. Tudom, hogy sok a dolga. Alistair félrehajtotta a fejét, hogy jobban lássa a nőt. Nem ússza meg ennyivel. – Fájdalom, jelenleg semmilyen sürgős tennivalóm nincs, asszonyom. Hozzon egy gyertyát! Mrs. Halifax nem szólt, csak bólintott, enyhén rosszalló arckifejezéssel. Felvett egy gyertyát az egyik tálalóról. Alistair a könyvtár felé vezette, nyomukban a gyerekekkel. Érezte a karján nyugvó ujjak könnyed érintését és a mellette lépdelő nő testének melegét. A nők, különösen a szép nők ritkán merészkedtek ilyen közel hozzá. Alistair érezte a nő hajából áradó enyhe citromillatot. – Itt volnánk – mondta, amikor a könyvtárszoba ajtajához értek. Kinyitotta az ajtót, és belépett. Mrs. Halifax azon nyomban elengedte a karját, ami egyáltalán nem volt meglepő, mégis rosszul érintette Alistairt. Érzelgős ostobaság! Mostanra már igazán hozzászokhatott volna, hogy a nők menekülnek előle. Nem szólt, ELIZABETH HOYT

66

SZENVEDÉLY

csak elvette az asszonytól a gyertyát, és sorra meggyújtotta vele a könyvtárszobában lévő gyertyákat. Ez a könyvtár az apjáé, azelőtt pedig a nagyapjáé volt. Sok más nagy házi könyvtárral ellentétben ezt gyakran látogatták, és a könyveket is mind elolvasták, újra meg újra. A helyiség téglalap alakú volt, az egyik oldalát a kastély legnagyobb ablakai foglalták el. Hosszú, poros függönyök fedték őket, amelyeket évek óta nem húztak szét. Kivéve azt az egyet, amely leszakadt, s a helyén a délutáni napfény besütött Lady Grey-re. A többi falat a padlótól a mennyezetig könyvekkel zsúfolt polcok borították. A könyvtárszoba egyik végében kis kandalló állt, előtte két rozoga szék és egy kis asztal. Alistair befejezte a gyertyák meggyújtását, és megfordult. Mrs. Halifax és a gyerekek még mindig az ajtóban csoportosultak. Alistair szája sarka mosolyra húzódott. – Jöjjenek be! Tudom, hogy nem olyan szép tiszta, mint most az ebédlő, de azért nem esik bántódásuk. Mrs. Halifax motyogott valamit, és a kandalló előtti székek egyikére meredt, amelynek törött lábát két könyvvel támasztották alá. Abigail végighúzta az ujját az egyik könyvespolcon, majd szemügyre vette az ujján maradt porréteget. Jamie viszont egy földgömbhöz szaladt, és nézegetni kezdte. – Nem látom Angliát. A földgömböt szinte teljesen belepte a por. – Ó! – Sir Alistair elővette a zsebkendőjét, és letörölte vele a földgömböt. – Így ni! Most már látszik Anglia és Skócia is. Itt vagyunk mi. – Azzal a Firth of Forthtól északra fekvő területre mutatott. Jamie a földgömbre sandított, majd felpillantott. – Hol van a könyve? Alistair összevont szemöldökkel körüljáratta tekintetét a könyvtárszobán. Jó ideje nem volt alkalma belepillantani a saját művébe. – Itt valahol, azt hiszem. ELIZABETH HOYT

67

SZENVEDÉLY

A terem egyik sarkába vezette őket, ahol jó néhány vastag kötet tornyosult a padlón. – Ezeknek a polcon volna a helyük – méltatlankodott Mrs. Halifax. – Hihetetlen, hogy a saját könyvét a földön tartja. Alistair felhorkant, majd Jamie-vel együtt kutakodni kezdett a könyvkupacban. – Aha, megvan! Letette a könyvet a padlóra, és kinyitotta. Jamie azon nyomban hasra vágta magát, hogy jobban lásson, és Abigail is mellé ült. – Bizonyára hosszú időt töltött New Englandben. – Mrs. Halifax a gyerekek mögött állt, és a válluk fölött vette szemügyre a könyvet. – Óvatosan lapozz, Jamie! Alistair mellé lépett. – Három évet. Az asszony felnézett rá. Kék szeme megdöbbentően fényesen ragyogott a gyertyafényben. – Hogyan? – Három évet. – Alistair megköszörülte a torkát. – Három évet töltöttem New Englandben, hogy papírra vessem, ami ebben a könyvben áll. – Az nagyon hosszú idő. A háború nem akadályozta a munkában? – Ellenkezőleg. Mindvégig Őfelsége hadseregének egy-egy ezredével tartottam. – S az nem volt veszélyes? – Mrs. Halifax arcán aggodalom tükröződött. Őérte. Alistair elfordította a tekintetét. Az asszony szeme túlságosan szép ehhez az elhanyagolt szobához, és már bánta azt a hirtelen támadt ötletét, hogy idehozza őt és a gyerekeket. Miért nyílik meg előttük ennyire, miért engedi, hogy belelássanak az életébe, a múltjába? Hiba volt. – Sir Alistair? Nem tudta, mit feleljen. De igen, veszélyes volt. Annyira, hogy otthagyta a szemét, két ujját és a büszkeségét is abban az északELIZABETH HOYT

68

SZENVEDÉLY

amerikai erdőben, de ezt mégsem mondhatta. Mrs. Halifax csak csevegni próbált. A válaszadás kötelezettsége alól Jamie mentette fel, ahogy hirtelen felnézett a könyvből. – Hol van Lady Grey? A kutya nem jött velük a könyvtárszobába. Alistair vállat vont. – Gondolom, elaludt az ebédlőben, a kandalló előtt. – De hát biztos hiányzunk neki! – vélekedett Jamie. – Megyek, idehozom. Azzal, mielőtt bármit mondhattak volna, felpattant és kirohant a szobából. – Jamie! – kiáltott után Abigail. – Jamie, ne szaladj! – És már futott is utána. – Elnézést – mentegetőzött Mrs. Halifax. A férfi meglepetten nézett rá. – Miért? – Olyan zabolátlanok tudnak lenni! Alistair megvonta a vállát. Nem volt gyerekekhez szokva, de ezek ketten egészen érdekes társaságnak bizonyultak. – Én… – fogott bele Mrs. Halifax, de éles sikoly szakította félbe. Alistair az asszonyt meg sem várva, máris kint termett az ajtón. Végigfutott a folyosón. Több sikítás nem hallatszott, de biztosan tudta, hogy az az egy az ebédlőből jött. Lehet, hogy Abigail meglátott egy pókot. De amint az ebédlő ajtajához ért, már tudta, hogy valami egészen másról van szó. Lady Grey a kandalló előtt feküdt, ahogy Alistair sejtette. Jamie mellette térdelt, és kétségbeesetten paskolgatta az oldalát, Abigail pedig csak állt, sápadtan és mozdulatlanul, a szájára szorított kézzel. Ne! Alistair lassan a kandallóhoz lépett, Mrs. Halifax a nyomában. Abigail némán nézett fel rá, arcán csorogtak a könnyek. A jöttére Jamie is felpillantott, és így szólt: – Valami baja van! Lady Grey-nek valami baja van! Segítsen rajta! ELIZABETH HOYT

69

SZENVEDÉLY

Alistair letérdelt az öreg kutya mellé, és tenyerét az oldalára helyezte. Lady Grey már kihűlőben volt. Bizonyára alvás közben érte a halál, mialatt ők vacsoráztak, vagy amikor a könyvtárszobát mutatta meg Mrs. Halifaxnek, és eszébe sem jutott a kutya. Megköszörülte a torkát. – Semmit sem tehetek. – De igen! – zokogott a fiú. Az arca kipirult, szemében könnyek csillogtak. – De igen! Tennie kell valamit! – Jamie – szólt halkan Mrs. Halifax. Megpróbálta elkapni a fia karját, de az kitért előle, és a kutyára vetette magát. Abigail kiszaladt a szobából. Alistair finoman megérintette a kisfiú feje búbját, és érezte, ahogy rázkódik a sírástól. Lady Grey-t Sophiától kapta ajándékba, sok-sok évvel ezelőtt, még mielőtt elutazott volna a gyarmatokra. Nem vitte magával; kölyök volt még, és Alistair attól tartott, a hosszú hajóút túlságosan kényelmetlen volna a számára. Ám amikor hazatért, összetörten, romokban, Lady Grey ott volt. Elészaladt a kocsibehajtón, hogy üdvözölje, mellső lábát a férfi vállára tette, ő pedig megvakargatta a kutya fülét. Lady Grey szélesen vigyorgott, és a nyelvét lógatta. Elkísérte, amikor a fenyéren barangolt, és a tűz mellett feküdt, mialatt ő a könyvét írta. Orrával megbökte a kezét, amikor éjjelente izzadságban úszva ébredt rettenetes rémálmaiból. Alistair torka elszorult. – Jó kutya – suttogta rekedten. – Jó kislány. Az állat oldalát simogatta, ujjaival érezte a durva, egyre hidegebb bundát. – Segítsen rajta! – Jamie felállt, és nekiütközött Alistair kezének, mely eddig a fején nyugodott. – Segítsen rajta! – Nem tudok – felelte Alistair, és elcsuklott a hangja. – Meghalt.

ELIZABETH HOYT

70

SZENVEDÉLY

Ötödik fejezet

A szép ifjú a kastély udvarára vezette Igazmondót. Egy ősrégi, tiszafás díszkertben találták magukat, lovagok és harcosok szobrai között. Az egyik sarokban kis kalitkában fecskék verdestek. A díszkert közepén hatalmas vasketrec állott. Az alját piszkos szalma borította, és a végében valami óriási lény gubbasztott. Fekete volt, testén rothadó pikkelyek és szálkás szőr. Két és fél méter magas volt, és hatalmas szarvai széles válláig hajlottak. Szeme sárga és véreres. Amikor meglátta a fiatalembert, a rácsra vetette magát, és csöpögő agyarait kivillantva vicsorgott. A fiatalember csak mosolygott, és Igazmondóhoz fordult. Még most sem félsz? – Nem – felelte Igazmondó. Vendéglátója felkacagott. No, akkor te leszel ennek a szörnynek az őrzője!

Szörnyű hibát követett el – korholta magát Helen aznap este, míg Jamie csatakos fejecskéjét simogatta. A kisfiú Lady Grey halála miatti elkeseredésében álomba sírta magát. Az ágy másik felén Abigail hevert csendesen. Azóta az egyetlen, átható sikoly óta egy hang sem jött ki a torkán. Most az oldalán feküdt, Jamie-nek háttal; teste csak egy kis púp a takaró alatt. Helen becsukta a szemét. Mit tett a kicsikéivel? Kiszakította őket londoni otthonuk biztonságából, mindenből, amit ismertek, és elhozta őket erre az idegen, sötét helyre, ahol aranyos, öreg kutyák halnak meg. Talán nem volt igaza. Talán el tudta volna viselni Listert és az elfeledett szerető kilátástalan, bebörtönzött életét. Ha másért nem, a gyermekei kedvéért. ELIZABETH HOYT

71

SZENVEDÉLY

De nem. Már évek óta tudja, csak idő kérdése, hogy valamivel megbántja a herceget, és egy reggel arra ébred, hogy a gyerekei eltűntek. Éppen ez volt a legfőbb oka, hogy elhagyta Listert; nem tudna Abigail és Jamie nélkül élni. Kinyitotta a szemét, és kikelt az ágyból. A sötét ablakhoz lépett. A látvány azonban korántsem volt megnyugtató. A repkény olyan sűrűn benőtte az ablakot, hogy a holdból csupán egy fénylő pötty látszott. Az ablak alatt egy asztalka állt, azt használta íróasztalnak, hogy lemásolja Lady Vale mesekönyvét. Megérintette az ott heverő papírokat. Folytatnia kellene, de ma este túlságosan nyugtalan hozzá. Hátrapillantott a gyerekekre. Jamie kimerülten szuszogott, és Abigail sem mozdult. Arra az esetre, ha mégis ébren lenne, Helen megkerülte az ágyat, és a kislány fölé hajolt. Könnyedén megérintette a vállát – csak annyira, hogy ha alszik, ne ébredjen fel rá –, és azt suttogta: – Elmegyek egy kicsit sétálni, édesem. Nem leszek el sokáig. Abigail csukott szemhéja meg sem rezzent, Helen mégis gyanította, hogy ébren van. Felsóhajtott, megcsókolta a lánya arcát, majd kiment, és óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. A folyosó természetesen sötét volt, és Helennek fogalma sem volt, merre tartson. A kastély nem igazán volt alkalmas a könnyű, szemlélődő sétára. De Helen nyugtalan volt, és mozognia kellett. Végighaladt a folyosón. A kezében tartott gyertya pislákoló fényt vetett a falra. A kastélynak öt fő emelete volt. A gyerekekkel közös hálószoba a harmadikon kapott helyet, több más olyan hálószobával és társalgóval együtt, melyek valaha nagyon elegánsak lehettek. Helen szórakozottan végighúzta a kezét a folyosó faragott burkolatán. Előbb-utóbb fel kell küldenie a szobalányokat, hogy porolják le és fényesítsék ki az öreg faburkolatot, de ez az emelet nem szerepelt a sürgős teendők listáján. Hirtelen megtorpant, és megrázkódott. A kastéllyal kapcsolatos hosszú távú terveket szövöget, pedig még az sem biztos, hogy a másnap itt éri. Biztos volt benne, hogy Lister emberei máris keresik. A félelemtől borsózott a háta, és legszívesebben azon nyomban menekülőre fogta volna. De vidéki vadászatokon már látta, mi ELIZABETH HOYT

72

SZENVEDÉLY

történik a madárral, amely felröppen, amikor a hajtők a közelébe érnek. Röptében lelövik. Nem. Jobb, ha megőrzi a nyugalmát, és megmarad ezen a rejtekhelyen. Ismét megrázkódott, és a folyosó végén elindult lefelé egy lépcsőn. A fokok erősek és egyenletesek, de csupaszok voltak. Sir Alistairnak talán nem telik rendes szőnyegre? A fordulóban fel lehetne akasztani egy-két festményt. Épp aznap a második emelet egyik lezárt szobájában letakarva és a falnak támasztva elég szép készletet talált belőlük. A lépcső a kastély hátulsó részébe vezetett, a konyha közelébe. Amikor Helen leért a földszintre, habozott. A konyhából fény szűrődött ki. Az új szolgálók nem lehettek. A cselédlányok és az inasok a faluból járnak be naponta. Mrs. McCleod beköltözik majd, de a szakácsnő lakrészére vetett egyetlen pillantás elegendő volt ahhoz, hogy kijelentse, először ki kell takarítani. A konyhából kiszűrődő fény tehát csak azt jelenthette, hogy Sir Alistair éhezett meg, vagy hogy Mr. Wiggins ólálkodik arrafelé. Helen megborzongott. Jelenleg nincs elég lelkiereje szembenézni azzal a gonosz kis fickóval. Ez el is döntötte a kérdést. Helen a kastély elülső része felé vette az irányt. Az ebédlő sötétbe borult, és ahogy elhaladt mellette, eszébe ötlött, vajon mit kezdhetett Sir Alistair annak a nagy kutyának a holttestével. Amikor elment lefektetni Jamie-t és Abigailt, magára hagyta a kastély urát. Ahogy visszanézett, látta, a férfi némán guggol a kutya mellett. A szeme száraz volt, de a teste minden porcikájából sugárzott a bánat. Helen elfordította tekintetét az ebédlőről. Nem akart együtt érezni Sir Alistairrel. Kellemetlen alak volt, aki nyomatékosan a tudtára adta, hogy nem szívesen látja a kastélyában. Helen szerette volna azt gondolni, hogy a férfi nem törődik senkivel és semmivel. De hát ennek már egyértelműen kiderült az ellenkezője. Lehet, hogy kívülről érzéketlen szörnyeteg, de belül igenis érző ember. Helen a kastély bejáratához ért, ahhoz a hatalmas kapuhoz, amelyen legelőször bejöttek. Le kellett tennie a gyertyát, hogy el tudja húzni a nehéz reteszt, és ki tudja nyitni az ajtót. Sir Alistair ELIZABETH HOYT

73

SZENVEDÉLY

szemmel láthatóan minden erőfeszítés nélkül tette meg mindezt. Nyilvánvalóan volt némi izom a régi vadászkabát alatt, amelyet viselt. Helen képzeletben hirtelen maga előtt látta a kastély urát ruhátlanul, és ettől nemcsak meglepődött, de különös módon a forróság is elöntötte. Te jó ég! Hát tényleg ilyen szemérmetlen nő lett belőle? Hiszen az, hogy elképzelte Sir Alistairt meztelenül, csak felajzotta a kíváncsiságát: Vajon szőrös a mellkasa? Valóban olyan lapos a hasa, mint amilyennek látszik? És ahogy ott állt egymagában a sötétben, még tovább is kalandozott… Milyen lehet a férfiassága? Hosszú vagy rövid? Vastag vagy vékony? Szemérmetlen egy teremtés, semmi kétség. Helen sóhajtott egyet, elhessegette ezeket a közönséges gondolatokat, és letette a gyertyát a kastély kőlépcsőjére. Miután a szeme hozzászokott a sötéthez, a hold fényében eleget látott. A kocsifelhajtó mellett sorakozó fák halkan susogtak és hajladoztak a szélben az éjszakai égbolt előtt. Helen megborzongott. Magára kellett volna terítenie egy kendőt. A kastély oldala felé ösvényszerűség vezetett, és Helen arra indult. Bekanyarodott a kastély háta mögé. A hold fényesen és kövéren ragyogott a távoli hegyek fölött. Miután levette tekintetét a vakító látványról, észrevette, hogy nincs egyedül. Magas férfialak körvonalai bontakoztak ki a kertben. Úgy állt ott, mint egy ősi kőoszlop, komoran, némán és magányosan. Mintha évszázadok óta ott magasodna. – Mrs. Halifax – recsegte Sir Alistair, amikor Helen már éppen visszafordult volna. – Azért jött, hogy még éjszaka is gyötörjön? – Elnézést – motyogta Helen. Érezte, hogy elvörösödik, és örült a sötétnek. Nemcsak azért, mert elrejtette a pirulását, hanem mert a férfi nem láthatta az arckifejezését sem. Csökönyös képzelete ismét a férfi homályos, meztelen képét vetítette elé. Atyavilág! – Nem akartam megzavarni. Megfordult, hogy ismét megkerülje a kastélyt, de Sir Alistair hangja megállította. – Ne! ELIZABETH HOYT

74

SZENVEDÉLY

A férfira pillantott. Még mindig háttal állt neki, de a fejét felé fordította. Megköszörülte a torkát. – Maradjon itt, és beszélgessünk, Mrs. Halifax! Sir Alistair hangja parancsoló volt, de a nyerseség mögött Helen mintha egy árnyalatnyi könyörgést hallott volna ki belőle, úgyhogy engedett. Közelebb merészkedett a férfihoz. – Miről szeretne beszélgetni? Sir Alistair vállat vont, és újra elfordította a tekintetét. – A nőknek mindig van valami fecsegnivalójuk, nem? – A divatra meg a pletykákra és egyéb lényegtelen dolgokra gondol? – kérdezte Helen kedvesen. Sir Alistair habozott, talán a Helen hangjában bujkáló keménység hallatán. – Elnézést. Helen pislogott. Bizonyára rosszul hall. – Tessék? A férfi vállat vont. – Nem vagyok civilizált emberek társaságához szokva, Mrs. Halifax. Kérem, bocsásson meg! Most Helen érezte magát kellemetlenül. Ez az ember nyilvánvalóan hűséges társa elvesztését gyászolja-, igazán nem volt szép tőle, hogy úgy rámordult. Sőt figyelembe véve, hogy az elmúlt tizennégy évben egy férfi igényeinek kiszolgálásából élt, még csak nem is illett hozzá. Helen elhessegette ezt a különös gondolatot, és kissé közelebb lépett Sir Alistairhez. Gondolatban valamilyen semleges beszédtéma után kutatott. – A vacsorára felszolgált húsos pite elég jól sikerült. – Igen. – A férfi megköszörülte a torkát. – Láttam, hogy a fiú kétszer is vett belőle. – Jamie. – Hogyan? ELIZABETH HOYT

75

SZENVEDÉLY

– Jamie-nek hívják – ismételte meg Helen, minden rosszmájúság nélkül. – Értem. Nos, akkor Jamie. – Sir Alistair megmoccant. – Hogy van Jamie? Helen üres tekintettel meredt a lába elé. – Álomba sírta magát. – Ó! Helen a holdfényben úszó tájra emelte tekintetét. – Micsoda vadon! – Nem mindig volt ilyen. – Sir Alistair mély, megnyugtatóan rekedtes hangon beszélt. – Régen kertek nyúltak le egészen a patakig. – És mi történt velük? – Meghalt a kertész, és azóta sem vettem fel másikat. Helen összevonta a szemöldökét. A lepusztult, lépcsőzetes kertet ezüstös fénybe borította a hold, de látszott, mennyire gazos. – Mikor halt meg a kertész? A férfi hátrahajtott fejjel felnézett a csillagokra. – Úgy tizenhét… nem, tizennyolc évvel ezelőtt. Helen rábámult. – És azóta nem vett fel új kertészt? – Valahogy nem tűnt szükségesnek. Csönd állt be kettejük között. Egy felhő úszott el a hold előtt. Helennek hirtelen eszébe jutott, vajon hány magányos éjszakát töltött így Sir Alistair, a tönkrement kert szemlélésével. – Ön… Sir Alistair félrefordította a fejét. – Igen? – Bocsásson meg! – Helen örült, hogy a sötétség elfedi az arcát. – Ön soha nem házasodott meg? – Nem. – A férfi habozott, majd nyersen hozzátette: – Eljegyeztem valakit, de meghalt. – Sajnálom. Sir Alistair valamilyen mozdulatot tett, talán csak egy suta vállvonást. Nem vágyott az asszony együttérzésére. ELIZABETH HOYT

76

SZENVEDÉLY

Ám Helen képtelen volt annyiban hagyni. – Családja sincs? – Van egy nővérem. Edinburgh-ban lakik. – De hiszen az nincs is olyan messze. Biztos gyakran találkoznak. Helen sóvárogva gondolt a saját családjára. Amióta Listerhez költözött, egyikőjüket sem látta – sem a testvéreit, sem az édesanyját, sem a papát. Micsoda árat fizetett romantikus álmaiért! – Évek óta nem láttam Sophiát – szakította félbe a gondolatait Sir Alistair. Helen a férfi sötétbe burkolt arcélére pillantott, hátha le tud valamit olvasni az arcáról. – Elhidegültek egymástól? – Én nem így fogalmaznék. – Sir Alistair hangja hűvösen csengett. – Csak hát én nem nagyon szeretek utazni, Mrs. Halifax. A nővérem pedig nem látja okát, hogy meglátogasson. – Ó! Sir Alistair lassan szembefordult Helennel. Most háttal állt a holdnak, és az asszony egyáltalán nem tudta kivenni az arcát. A férfi hirtelen nagyobbnak tűnt, és Helen észre sem vette, milyen közelről – és milyen baljóslatúan – magasodik fölé. – Nagyon kíváncsi rám ma este, Mrs. Halifax – dörmögte Sir Alistair. – De én jobban szeretnék magáról beszélni.

A holdfény beragyogta a nő arcát, és kiemelte szépségét, mely nem igényelt semmilyen cicomát. Ez azonban már nem kötötte le teljesen Alistair figyelmét. Látta és csodálta is a szépséget, de most már átlátott a felszínen, és észrevette a nőt is mögötte. Egy életvidám nőt, akiről Alistair sejtette, hogy nem szokott a kemény munkához, és ennek ellenére egész nap az ő mocskos ebédlőjét takarította. Egy olyan nőt, akinek eddig nem kellett magáról gondoskodnia, mégis elérte, hogy helyet kapjon a kastélyában és az életében. Érdekes. Mi vihette erre? Milyen életet hagyott maga mögött? Ki lehet az a férfi, aki elől bujkál? Alistair figyelte Mrs. Halifaxet, hátha ki tud olvasni valamit harangvirágkék szeméből, de az éjszaka sötétje közéjük állt. ELIZABETH HOYT

77

SZENVEDÉLY

– Mit akar tudni rólam? – kérdezte az asszony. A hangja nyugodtan, szinte férfias határozottsággal csengett, és meglepő ellentétben állt kivételesen nőies alakjával. Bámulatos ellentétben. Alistair félrehajtotta a fejét, és eltűnődött. – Azt mondta, özvegy. Mrs. Halifax felszegte az állát. – Igen. – Mióta? Mrs. Halifax félrenézett, és a másodperc törtrészéig habozott. – Ősszel lesz három éve. A férfi biccentett. Jól csinálja, de hazudik. Vajon él még a férje? Vagy egy másik férfi elől menekül? – És mi volt Mr. Halifax foglalkozása? – Orvos volt. – Nem túl sikeres, gondolom. – Miért mondja ezt? – Ha az lett volna – mutatott rá Alistair –, akkor most nem kellene dolgoznia. Mrs. Halifax a homlokához emelte a kezét. – Bocsásson meg, de nem szívesen beszélek erről. Ezen a ponton kétségkívül meg kellett volna sajnálnia a sarokba szorított asszonyt, és fel kellett volna hagynia a faggatózással. De a nő gyötrődése csak még jobban felcsigázta a kíváncsiságát. Közelebb lépett, olyannyira, hogy a mellkasa szinte súrolta Mrs. Halifax vállát. Megcsapta az asszony hajából áradó citromillat. – Kedvelte a férjét? Mrs. Halifax keze lehanyatlott. Felnézett a férfira, és csípős hangon válaszolt. – Teljes szívemből szerettem. Alistair szája kellemetlen mosolyra húzódott. – Ez esetben tragédia volt a halála. – Úgy van. – Fiatalon ment férjhez? – Tizennyolc évesen. – Mrs. Halifax lesütötte a szemét. ELIZABETH HOYT

78

SZENVEDÉLY

– És a házassága boldog volt. – Tökéletesen boldog! – Mrs. Halifax hangja dacosan, de egyértelműen hamisan csengett. – Hogy nézett ki a férje? – Én… – Mrs. Halifax maga köré fonta a karját. – Nem beszélhetnénk másról? – Dehogynem – hagyta rá vonakodva Alistair. – Hol laktak Londonban? – Már mondtam. – Az asszony hangja határozottabb lett. – Lady Vale-nél dolgoztam. – Hát persze – mormolta a férfi. – Elfelejtettem. Pedig tudhatnám, milyen nagy tapasztalattal rendelkezik a háztartás vezetésében. – Egyáltalán nem – suttogta Mrs. Halifax. – Maga is tudja. Egy pillanatig csend telepedett rájuk, csak a szél fütyült a kastély sarkánál. Azután Mrs. Halifax nagyon halkan, még mindig másfelé nézve megszólalt. – Csak… Az a helyzet, hogy most szállásra van szükségem. Alistairt diadalmas érzés fogta el. Most megvan. Nem mehet el. Semmi értelme, hogy emiatt győztesnek érezze magát. Hiszen azóta próbálja távozásra bírni a nőt, amióta az megjelent. Most mégis elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy Mrs. Halifaxnek maradnia kell, neki pedig tiszteletre méltó úriemberhez méltóan be kell fogadnia. Elégedettségét azonban jól titkolta. – Be kell vallanom, Mrs. Halifax, hogy valami meglep. – Micsoda? Alistair közelebb hajolt, szájával szinte súrolta az asszony citromillatú haját. – Azt gondolnám, hogy egy ilyen gyönyörű nőt ostromolnak a kérők. Mrs. Halifax felé fordította a fejét, és az arcuk most csak néhány centire volt egymástól. Alistair érezte ajkán a nő leheletét, amikor az megszólalt. – Szépnek talál? ELIZABETH HOYT

79

SZENVEDÉLY

A hangja furcsán egykedvűen csengett. Alistair lenézett, és tekintetét végighordozta a finoman ívelt szemöldökön, a telt ajkakon és a ragyogó szempáron. – Kétségbeejtően szépnek. – És valószínűleg azt gondolja, a szépség elég indok feleségül venni egy nőt – folytatta keserűen az asszony. Mit művelt az a titokzatos Mr. Halifax a feleségével? – A legtöbb férfi valóban így gondolja. – A nő természete, a lelke nem érdekli őket. Hogy mit szeret, és mit nem, hogy mitől fél és miben reménykedik. – Nem? – Nem. – Mrs. Halifax gyönyörű tekintete elsötétült. A szél az arcába fújt egy göndör hajtincset. – Szegény Mrs. Halifax – gúnyolódott finoman Alistair. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, és az ép bal kezével kisimította az asszony arcából a hajtincset. A bőre, akár a selyem. – Szörnyű lehet ilyen szépnek lenni. Mrs. Halifax összevonta szépívű szemöldökét. – Azt mondta, a legtöbb férfi. – Azt mondtam volna? – Alistair keze lehanyatlott. Mrs. Halifax figyelmesen nézett fel rá. – Maga nem a szépséget tartja a legfontosabbnak a feleség kiválasztásában? – Ó, attól tartok, megfeledkezik az én szempontjaimról. A világ legtermészetesebb dolga, ha egy csinos feleség elhagyja vagy megutálja a csúnya férjét. Egy magamfajta visszataszító alak részéről a legnagyobb ostobaság volna összeállni egy szép nővel. – Azzal belemosolygott az asszony igéző szemébe. – Rólam pedig sok mindent el lehet mondani, Mrs. Halifax, de azt nem, hogy ostoba lennék. Alistair meghajolt, visszaindult a kastélyba, és maga mögött hagyta Mrs. Halifaxet, a magányos, észvesztően csábító szirént.

ELIZABETH HOYT

80

SZENVEDÉLY

Mikor

megyünk már haza? – kérdezte Jamie másnap délután. Felvett a földről egy követ, és elhajította. A kő nem szállt túl messzire, Abigail mégis rászólt: – Ezt ne csináld! – De miért? – nyafogott Jamie. – Mert eltalálhatsz vele valakit. Vagy valamit. Jamie körülnézett az istállóudvarban, ahol rajtuk és néhány vereben kívül nem volt senki. – Kit? – Nem tudom! Abigail is szeretett volna köveket dobálni, de úrihölgy nem tesz ilyesmit. Különben is egy régi szőnyeget kell kiporolniuk. A mama megkérte az egyik inast, hogy feszítsen ki egy kötelet az udvar egyik sarkába, és most azon lógtak a porolásra váró szőnyegek. Abigailnek már fájt a karja, de azért rácsapott a kezében lévő seprűvel a szőnyegre. Szinte jólesett püfölni a szőnyeget. Hatalmas porfelleg szállt fel belőle. Jamie leguggolt, hogy felvegyen még egy követ. – Haza akarok menni. – Ezt már ezerszer elmondtad – felelte Abigail ingerülten. – De ha egyszer így van. – A kisfiú felállt, és eldobta a követ. A kő az istálló falának csapódott, majd lepottyant az udvart borító szürke kövezetre. – A régi otthonunkban sosem kellett szőnyeget porolnunk. És Miss Cummings néha elvitt minket a parkba. Itt semmit nem lehet csinálni, csak dolgozni. – Akkor sem mehetünk haza – vágta rá Abigail. – És mondtam már, hogy… – Hé! – kiáltott valaki mögöttük. Abigail, kezében a seprűvel, a válla fölött hátrapillantott. Mr. Wiggins döcögött feléjük. Vörös haja lobogott a szélben, és kurta, vastag karjaival hadonászott. – Hogy képzeled, hogy kövekkel dobálódzol? Talán a fejedre ejtettek? Abigail kihúzta magát. ELIZABETH HOYT

81

SZENVEDÉLY

– Nem ejtették a… Mr. Wiggins felhorkant, mint egy meglepett ló. – Pedig úgy néz, hisz köveket hajigál, amikkel bárkit eltalálhat, például engem is. – Nem szabad így beszélni! – tiltakozott Jamie. ökölbe szorított kézzel felállt. – Mit nem szabad?! – gúnyolta Wiggins a fiút. – Mi vagy te, valami londoni ficsúr? – Az én apám herceg! – kiáltotta Jamie elvörösödve. Abigail megmerevedett rémületében. Ám Mr. Wiggins hátravetett fejjel nevetett. – Herceg, mi? És akkor te mi vagy? Hercegecske? Hö! No, hát akármi is vagy, ne dobálózz! Azzal továbbsétált, még mindig kuncogva. Abigail visszafojtott lélegzettel várt, amíg a férfi eltűnt a szemük elől, aztán az öccséhez fordult, és mérgesen azt sziszegte: – Jamie! Tudod jól, hogy nem szabad beszélnünk a hercegről! – Ficsúrnak nevezett. – Jamie arca még mindig vörös volt. – És a herceg tényleg az apánk. – De a mama azt mondta, ezt senkinek sem szabad megtudnia! – Utálok itt lenni! – Jamie leszegte a fejét, mint egy bika, és kirohant az istállóudvarból. Legalábbis nekiindult. A kastély sarkánál azonban fejjel nekirohant a szemből érkező Sir Alistairnek. – Hohó, te! – Sir Alistair könnyedén felkapta Jamie-t. – Engedjen el! – Természetesen. Sir Alistair visszahúzta a kezét, és Jamie szabad volt. De miután kiszabadult, nem tudta, mihez kezdjen. Csak állt a kastély ura előtt, lehajtott fejjel és lebiggyesztett szájjal. Sir Alistair figyelte egy darabig, majd felvont szemöldökkel Abigailre pillantott. A férfi haja az arca körül lengedezett, forradásai tompán fénylettek a napsütésben, és még mindig borostás volt, mégsem tűnt olyan félelmetesnek, mint Mr. Wiggins. ELIZABETH HOYT

82

SZENVEDÉLY

Abigail egyik lábáról a másikra állt, és továbbra is nála volt a seprűje. – Éppen szőnyeget porolunk. Tétován a mögötte lógó szőnyegek felé intett. – Látom. – Sir Alistair ismét Jamie-re nézett. – Én meg az istállóba indultam egy ásóért. – Minek? – mordult fel Jamie. – Eltemetem Lady Grey-t. Jamie behúzta a nyakát, és rugdalni kezdte a követ. Senki nem szólt. Végül Abigail megnyalta az ajkát, és kinyögte: – Sajnálom. Sir Alistair ráemelte ép szemét, és az arckifejezése egyáltalán nem volt barátságos, de Abigail összeszedte minden bátorságát, és egy szuszra kimondta, amit akart, mielőtt a félelem és a szégyenlősség megbénította volna. – Sajnálom Lady Grey-t, és azt is, hogy sikítottam. A férfi pislantott. – Tessék? Abigail mély lélegzetet vett. – Első este, amikor megjöttünk. Sajnálom, hogy sikítottam. Nem volt túl kedves tőlem. – Ó! Nos… köszönöm. – Sir Alistair félrenézett, majd megköszörülte a torkát, és újabb csend állt be. – Segíthetünk? – kérdezte Abigail. – Mármint eltemetni Lady Grey-t. Sir Alistair a homlokát ráncolta, szemöldöke összeszaladt a szem kötő fölött. – Biztosak vagytok benne, hogy szeretnétek? – Igen – felelte Abigail. Jamie bólintott. Sir Alistair egy pillanatig rajtuk tartotta a tekintetét, majd ő is bólintott. – Jól van. Várjatok meg itt! Bement az istállóba, és egy ásóval a kezében tért vissza. ELIZABETH HOYT

83

SZENVEDÉLY

– Gyertek! Azzal elindult a kastély háta mögé anélkül, hogy akár egyszer is hátrapillantott volna. Abigail letette a seprűt, és Jamie-vel együtt a férfi nyomába eredt. Az öccsére sandított. A kisfiúnak könnyek csillogtak a szemében. Előző este elég sokáig sírt, és ahogy hallgatta, Abigail szíve összeszorult. Most elgondolkodva nézett a lába elé. Az út göröngyös volt; Sir Alistair a régi kerten át, a patak felé vezette őket. Butaság az egész, hiszen nem olyan régóta ismerték Lady Grey-t, de Abigail is legszívesebben sírva fakadt volna. Nem is tudta, egyáltalán miért mondta, hogy szeretne segíteni a kutya temetésénél. A kertek alján kis füves rét terült el. Sir Alistair azon vágott át, és ahogy közeledtek a patakhoz, Abigail meghallotta a csobogását. Feljebb sziklák álltak a vízben, és a patak fehér habot vetett körülöttük. A kert aljánál azonban lecsillapodott a víz mozgása, és csendes öblöket alkotott a fák árnyékában. Az egyik fa tövében egy régi szőnyegbe csavart valami hevert. Abigail elfordította a tekintetét, és összeszorult a torka. De Jamie egyenesen a csomaghoz ment. – Ez ő? Sir Alistair bólintott. – Butaság kidobni egy jó szőnyeget – motyogta Abigail. Sir Alistair ránézett világosbarna szemével. – Azon a szőnyegen szeretett feküdni a tűz mellett, a toronyban. Abigail elszégyellte magát, és lesütötte a szemét. – Ó! Jamie leguggolt, és úgy simított végig a kifakult szőnyegen, mintha az alatta fekvő kutya szőre volna. Sir Alistair fogta az ásót, és elkezdte hányni a földet a fa alatt. Abigail odasétált a patakhoz. A víz tiszta volt és hideg. Néhány levél lebegett lustán a felszínén. A kislány óvatosan letérdelt, és szemügyre vette a köveket a patak alján. Egészen közelinek tűntek, de Abigail tudta, hogy legalább egyméternyire vannak tőle. Jamie megszólalt mögötte. ELIZABETH HOYT

84

SZENVEDÉLY

– Miért itt temeti el? Abigail hallotta az ásó kopogását. – Szeretett együtt kószálni velem. Én sokszor jöttem ide horgászni, ő pedig az alatt a fa alatt szunyókált. Szerette ezt a helyet. – Értem – nyugtázta Jamie. Ezt követően csak az ásás hangjai hallatszottak. Abigail a kis öböl fölé hajolt, és végighúzta az ujjait a vízen, amely megdöbbentően hideg volt. A háta mögött abbamaradt az ásás, és Abigail hallotta a szőnyeg súrlódását. Sir Alistair mormogott valamit. Abigail közelebb hajolt a vízhez, és szemügyre vett egy alant hullámzó vízinövényt. Ha sellő lenne, ott üldögélne lent a köveken, és a vízinövényeit gondozná. Körülfolyná a víz, és semmit nem hallana a fenti világból. Biztonságban lenne. Boldogan élne. Egy halacska csillant meg ezüstösen a kövek között, és Abigail felegyenesedett. Amikor megfordult, azt látta, hogy Sir Alistair éppen elsimít egy földkupacot Lady Grey sírján. Jamie szedett egy apró, fehér virágot a mezőn, és letette a sírra. Azután a nővéréhez fordult, és egy másik virágot nyújtott felé. – Kérsz egyet, Abby? Abigail nem tudta, miért, de hirtelen úgy érezte, a mellkasát mindjárt szétfeszíti valami. Ha ez megtörténik, abba belehal. Úgyhogy megfordult, és ahogy a lába bírta, visszaszaladt a dombra, a kastélyhoz. Az arcába csapódó szél végül minden gondolatot kifújt a fejéből.

Az első

néhány évben, még naivan és szerelmesen, Helen sok éjszakát töltött ébren, várva, hogy Lister talán kegyeskedik meglátogatni. És sok éjszakán adta fel végül a virrasztást, és tért nyugovóra egyedül. Ezeket a várakozással töltött, magányos éjszakákat már maga mögött tudta, évek teltek el azóta. Ezért találta különösen bosszantónak, hogy aznap éjfélkor még a ELIZABETH HOYT

85

SZENVEDÉLY

könyvtárszobában járkált fel-alá, hálóingben és pongyolában, és Sir Alistair hazatérését várta. Hol jár az az ember? Nem jelent meg a vacsoránál sem, és amikor Helen felmászott a toronyszobába, azt is üresen találta. Végül addig várakozott, amíg a sült kacsa teljesen kihűlt, s hármasban kellett ennie a gyerekekkel a kitakarított ebédlőben. Amikor a hideg hús és a megdermedt mártás fölött kikérdezte őket, Jamie elmesélte, hogyan temették el a kutyát aznap délután. Abigail csak ide-oda tologatta a borsót a tányérján, aztán korán engedélyt kért, hogy felállhasson az asztaltól. Azt mondta, migrénje van. Helen úgy gondolta, a lánya túl fiatal hozzá, hogy migrénje legyen, de megsajnálta Abigailt, és hagyta, hogy nyugodtan elvonuljon. Ez is bántotta – Abigail és az ő titokzatos, szomorú kis arca. Helen azt kívánta, bárcsak tudna segíteni a lányán. Az este hátralevő részében Mrs. McCleoddal egyeztetett az ételekről és a konyha felújításáról. Aztán a konyhai tűzhely melegénél megfürdette Jamie-t. Emiatt, mielőtt lefektethette volna a gyereket, még fel kellett törölnie egy nagy tócsát. Ezalatt fél füllel Sir Alistair esetleges hazatérésére figyelt. Azonban semmi mást nem hallott, csak ahogy Mr. Wiggins holtrészegen bebotorkál az istállóba. Kisvártatva esni kezdett. Hol lehet Sir Alistair? És ami még érdekesebb, miért foglalkozik ő ezzel? Helen megállt annál a könyvkupacnál, melyen még mindig ott hevert a férfi állatokról és növényekről írt nagy könyve. A gyertyát egy hosszú asztalra állította a fal mellé, majd lehajolt, felvette a vastag kötetet, és az asztalra tette. Kis porfelhő szállt fel belőle, és Helen tüsszentett. Aztán olyan közel húzta a gyertyát, hogy a fénye megvilágítsa a könyvet, de ne csepegtessen rá viaszt, és felütötte az első oldalt. Az előlapon egy klasszikus boltív rajza volt látható. A boltív mögött egy buja erdő, a kék ég és egy tiszta vizű tó képe bontakozott ki. A boltív egyik oldalán gyönyörű, ókori lepelbe öltözött, allegorikus nőalak állt. Kezét kinyújtva invitálta az olvasót, hogy lépjen be a boltíven. A másik oldalon elnyűhetetlen szarvasbőr térdnadrágba és kabátba öltözött férfi állt, a fején lelógó kalappal. ELIZABETH HOYT

86

SZENVEDÉLY

Vállára vetve egy zsák, egyik kezében nagyító, a másikban pedig sétabot. A kép alatti felirat így szólt: Az Újvilág fogadja Alistair Munroe-t, Őfelsége botanikusát, hogy megismerje csodáit. A fickó a rajzon vajon Sir Alistair? Helen közelebbről is szemügyre vette. Egyáltalán nem hasonlított rá. A rajzon a férfinak nőies szája és kerek, rózsás arca volt. Helen összeráncolta homlokát, és lapozott. A címoldalon cifra betűkkel az állt: New England növény- és állatvilágának rövid áttekintése. Írta: Alistair Munroe. A következő oldalon Helen ezt olvasta: Ajánlás ő királyi felségének, GYÖRGYNEK, Isten kegyelméből NAGY-BRITANN1A KIRÁLYÁNAK ajánlom ezt a könyvet és munkámat. Alázatos szolgája, Alistair Munroe 1762 Helen ujjával követte a betűket. A király bizonyára nagyon is elégedett volt az eredménnyel, mert emlékei szerint a szerzőt a könyv kiadását követően rövidesen lovaggá ütötték. Helen előrelapozott, és elakadt a lélegzete. Amikor előző este belenéztek a könyvbe, ő nem figyelt túlságosan. A gyerekek feje eltakarta a látványt, ő pedig mögöttük állt. De most… Vékony, hosszú szirmú virágok és egy csupasz ág egész oldalas rajza tárult elé. A virágok fürtökben virultak az ágon, és csodálatos lilásrózsaszínben pompáztak. Az ág alatt egy feldarabolt virág volt látható, és az ábrán jól látszottak egyes részei. A lap szélére egy levelekkel borított ágat rajzoltak. Az egyik levélen rikító, sárgafekete pillangó ült. Minden lába és csápja aprólékos gondossággal volt megrajzolva. A metszet alatt ez állt: Rhododendron canadense. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen goromba, civilizálatlan férfi ilyen rajzokat készítsen? Helen hitetlenkedve rázta a fejét, és továbblapozott. A könyvtárszoba csendjét csak az ablakon kopogó ELIZABETH HOYT

87

SZENVEDÉLY

eső zavarta meg. A kötet gazdag képi világa teljesen lekötötte Helen figyelmét, és nem is tudta, percekig vagy órákig állt ott, az ábrák és feliratok bűvöletében, lassan lapozgatva a könyvet. Nem is tudta, végül mi törte meg a varázst, de zaj nem lehetett, hiszen a szakadó eső minden kintről jövő hangot elnyomott. Helen egy idő után mégis felpillantott, és fülelni kezdett. A gyertya csonkig égett, és Helen óvatosan felemelte, mielőtt a könyvtár ajtajához ment volna. A folyosó sötét volt és elhagyatott, és az eső hangosan verdeste a kastély hatalmas kapuját. Semmi oka nem volt rá, hogy azt tegye, amit végül is tett. A gyertyát egy asztalra helyezte, aztán nekifeszült az ajtónak. Az egy darabig makacsul tartotta magát, de aztán engedelmeskedett, és nyögve feltárult. Az eső abban a pillanatban becsapott, és tetőtől talpig eláztatta Helent. A hidegzuhanytól levegő után kapkodva az asszony kikémlelt a sötét kocsibehajtóra. Semmi nem mozdult. Milyen ostoba is volt! Feleslegesen ázott bőrig. Ahogy a kaput csukta befelé, hosszú árnyat, egy lovast látott közeledni a behajtó melletti fák felől. Helent először hatalmas megkönnyebbülés fogta el, majd éktelen haragra gerjedt. Lebotladozott a lépcsőn, és a haja azon nyomban csuromvizesen tapadt a fejéhez. Többórányi aggodalmát zúdította Sir Alistairre. – Maga meg mit művel? Maga szerint talán azért súrolok és takarítok és készíttetek ennivalót egész nap, hogy aztán maga elegánsan távol maradjon? Hát nem tudja, hogy a gyerekek várták? Jamie annyira csalódott volt! A kacsa pedig teljesen kihűlt. Nem tudom, egyáltalán rá tudom-e venni Mrs. McCleodot, hogy megbocsásson. Pedig ő az egyetlen szakácsnő több kilométeres körzetben. Sir Alistair kissé előredőlt a lovon, nem volt rajta a kalapja, régi lovaglókabátjának válla fénylett a nedvességtől. Látszott, hogy bőrig ázott. Holtsápadt arcát Helen felé fordította, és szája gúnyos félmosolyra húzódott: – Micsoda szívélyes üdvözlés, Mrs. Halifax! Helen megfogta a ló kantárját, és pislogva állt az esőben. ELIZABETH HOYT

88

SZENVEDÉLY

– Mi ketten egyezséget kötöttünk. Megállapodtunk, hogy én önnel étkezem az ebédlőben, maga – maga! – pedig minden este részt vesz a vacsorán. Hogyan merészeli megszegni az egyezségünket? Hogyan merészel így visszaélni a helyzetemmel? A férfi szeme egy pillanatra lecsukódott, és Helen látta a kimerültség mélyítette árkokat az arcán. – Ismét a bocsánatát kell kérnem, Mrs. Halifax. Helen összevonta a szemöldökét. Sir Alistair betegnek látszott. Vajon mióta lovagolt a szakadó esőben? – De hát hol volt? Mi lehetett annyira fontos, hogy csavarogni induljon ebben a viharban? – Egy hirtelen ötlet csupán – sóhajtotta Sir Alistair, és a szeme lecsukódott. – Csak egy hirtelen ötlet… Azzal lezuhant a lóról. Helen felsikoltott. A jólnevelt lónak szerencsére eszébe sem jutott a gazdájára taposni. Sir Alistair a hátán feküdt, és ahogy Helen a mozdulatlan alak fölé hajolt, látta, hogy valami mocorog a kabátja alatt. Egy fekete orrocska, majd egy nyöszörgő kis fej bukkant elő a ruhák alól. Sir Alistair egy kutyakölyköt rejtegetett a felöltője alatt.

Hatodik fejezet

Igazmondó nap nap után őrizte a szörnyet a tiszafás díszkertben. Egyhangú munka volt. A teremtmény a ketrec egyik sarkában gubbasztott, a fecskék szakadatlanul verdestek, a szobrok pedig némán álltak. Esténként, mielőtt a nap lement, megjelent a szép ifjú, és elbocsátotta Igazmondót. Mindig ugyanazt az egy kérdést tette fel neki: – Láttál ma valami rémisztőt? Igazmondó pedig minden este azt felelte: ELIZABETH HOYT

89

SZENVEDÉLY

– Nem…

Mr. Wiggins! – kiáltotta Helen a szélbe. – Mr. Wiggins, jöjjön, segítsen! – Csitt! – nyögte Sir Alistair, aki láthatóan magához tért. – Wiggins vagy mélyen alszik már, vagy részeg. Esetleg mindkettő. Helen aggódva nézett rá. A férfi egy pocsolyában feküdt, és a kiskutyát a melléhez szorította. Mindketten reszkettek a hidegtől. – Kellene valaki, hogy segítsen bevinni magát. – Nem – felelte Sir Alistair, és nagy nehezen felült. – Nincs rá szükség. Helen belekarolt, és teljes erejéből húzni kezdte felfelé. – Makacs egy férfi maga. – Maga sem különb – vágott vissza Sir Alistair. – Vigyázzon a kutyára! Egy shillingembe került. – Ráadásul majdnem belehalt, mire hazahozta – tette hozzá Helen lihegve. Sir Alistair feltápászkodott, és Helen átkarolta átfagyott mellkasát, hogy megtámogassa. Így a feje a férfi karja alá került, az arca pedig az oldalának nyomódott. Sir Alistair karja a vállára nehezedett. – Magának teljesen elment az esze. – Hát való, hogy egy házvezetőnő így beszéljen a gazdájával? – A férfi foga vacogott, de másik hóna alatt szorosan tartotta a kutyakölyköt. – Majd reggel elbocsáthat – csattant fel Helen, miközben segített a férfinak felbotorkálni a lépcsőn. Bárhogyan gúnyolódott is Sir Alistair, igencsak támaszkodott rá, és Helen érezte szaggatott légzését. Nagy és csökönyös férfi, de bizonyára órákig lovagolt az esőben. – Elfelejti, Mrs. Halifax, hogy azóta próbálom hasztalanul elbocsátani, amióta egy éjjel megjelent a kastélyomban. Vigyázzon! – Sir Alistair nekiesett az ajtófélfának, és Helent is magával rántotta. – Miért nem engedi, hogy vezessem? – lihegte Helen. ELIZABETH HOYT

90

SZENVEDÉLY

– Micsoda egy parancsolgató nőszemély…! – mormogott a férfi, miközben átbotorkált a küszöbön. – Nem is értem, hogyan boldogultam eddig maga nélkül. – Én sem értem. – Helen nekitámasztotta Sir Alistairt a falnak, és belökte az ajtót. A kiskutya nyüszített. – Megérdemelné, hogy belázasodjon. – Ó, mily édes is a női hang! – motyogta Sir Alistair. – Oly finom, oly gyengéd, hogy a férfiban azonnal felébreszti a védelmező ösztönt… Helen felhorkant, és a lépcső felé vezette a férfit. Vizes nyomot hagytak maguk után, amit holnap fel kell majd törölni. Bár gúnyolódott, Sir Alistair falfehér volt, és reszketett, mint a nyárfalevél. Helen komolyan tartott egy végzetes megfázástól. Amikor apjával a beteglátogató körutakon járt, látta, hogyan dönti le a láz még az erős férfiakat is a lábukról. Egyik nap még éltek és nevettek, néhány nap múlva pedig holtan feküdtek. – Vigyázzon, lépcső! – figyelmeztette Sir Alistairt, aki magas és nehéz is volt, úgyhogy Helen nem bízott abban, hogy meg tudná tartani, ha legurulna a lépcsőn. A férfi csak morrant egyet, ami csak fokozta Helen aggodalmát. Lehet, hogy már vitatkozni sincs ereje? Az asszony gondolatai előreszaladtak, miközben lassan feltámogatta a lépcsőn Sir Alistairt. Vizet kell forralnia, és esetleg teát is főzhetne. Előző este Mrs. McCleod hagyott egy kannát a lefojtott konyhai tűz mellett, és talán ma is így tett. Fel kell vinnie Sir Alistairt a szobájába, aztán leszalad a kannáért. Mire azonban Sir Alistair szobája elé értek, a férfira hullámokban tört rá a hidegrázás. Félő volt, hogy véletlenül elhajítja a kiskutyát. – Itt magamra hagyhat – morogta Sir Alistair az ajtó előtt. Helen rá sem hederített, és benyitott. – Maga bolond. – Edinburgh-ban és a kontinensen számos tudós vitába szállna önnel. – Nem hiszem, hogy látták már magát félholt állapotban, egy csuromvizes kutyakölyökkel a hóna alatt. ELIZABETH HOYT

91

SZENVEDÉLY

– Ez igaz. – Sir Alistair az ágy felé támolygott. Hatalmas szobában lakott. Két, nehéz függönyökkel ékesített ablak között nagy, baldachinos ágy terpeszkedett. Az ágytakaró a földre lógott. Az egyik oldalon impozáns, ősrégi kandalló állt, ugyanabból a rózsaszín kőből, amelyből az egész kastély épült. Helen egy pillanatra eltűnődött, vajon ezt a szobát mindig a kastély ura lakta-e. Azután elhessegette a gondolatot. – Ne az ágyra! Összevizezi. A kandalló felé terelte a férfit. Egyetlen, hatalmas szék állt előtte. Sir Alistair reszketve leroskadt rá, Helen pedig lehajolt, és megpiszkálta a tüzet. Még izzott benne egy kis parázs. Helen óvatosan rakott rá a szénből, és addig fújta, amíg fel nem lobogott a tűz. Hajából víz csöpögött a padlóra. Megborzongott, de korántsem fázott annyira, mint Sir Alistair. Szembefordult a férfival. – Vegye le a ruháját! – Na de Mrs. Halifax, micsoda merészség ez! – Szavai kissé összefolytak, mintha ivott volna. – Nem is tudtam, hogy tervei vannak velem. – Ugyan! – Helen felkapta a reszkető kiskutyát, és lerakta a kandalló elé a szánalmasan csöpögő kis csomagot. Rá majd később lesz gondja. Első a gazdája. Helen lehúzta a vizes kabátot Sir Alistair válláról. A férfi előrehajolt, és ügyetlenül segíteni próbált. A nő a kandallóra terítette a vizes kabátot, ahol nyomban gőzölögni kezdett. Azután letérdelt Sir Alistair elé, és kigombolta a mellényét. Érezte, hogy a férfi félig lehunyt szemmel figyeli, és a szívverése akaratlanul is felgyorsult. Miután lehúzta róla a mellényt, azt is a kabát mellé terítette. Amikor a férfi ingét kezdte kigombolni, érezte, hogy gyorsabban veszi a levegőt. Összpontosítani próbált, és a férfi kemény mellkasára tapadó, áttetsző fehér anyagra figyelt. Az ing alatt göndör szőr sötétlett. Helen érezte Sir Alistair forró lélegzetét a feje búbján. Ez a testhelyzet túlságosan is intimnek tűnt. Mielőtt meggondolhatta volna, gyorsan lehúzta Sir Alistairről az inget, ám amikor meglátta a férfi meztelen mellkasát, meghökkent. ELIZABETH HOYT

92

SZENVEDÉLY

Sokkal szebb volt, mint ahogy elképzelte. A válla széles, a karja pedig meglepően izmos. Mellkasát felül fekete, göndör szőr borította. Barnásvörös mellbimbók kandikáltak ki alóla, keményen, hegyesen, és megdöbbentően csupaszon. Feszes hasán egyetlen vékony csíkban futott le a szőr a köldökéig, és tűnt el aztán lent, a derékszíja alatt. Helen észre sem vette, és egyik kezével a csábító csík felé nyúlt. Aztán gyorsan visszakapta engedetlen kezét, a szoknyája ráncaiba rejtette, és élénken megszólalt: – Álljon fel, hogy a többi ruháját is levethessük! Már szinte jéggé dermedt. – Mrs. Halifax, elég, ha csak rám néz, és máris f-f-felmeleg-szem – dadogta Sir Alistair, és felállt. Pajzán szavainak összhatásán csupán fogai vacogása rontott kissé. – Na hiszen! Helen tudta, hogy az arca elvörösödött, de akkor is le kellett vennie házigazdája csuromvizes térdnadrágját. Gombolni kezdte, és elhárította Sir Alistair ügyetlen segítő mozdulatait. Amikor az utolsó gombhoz ért, a férfi megingott, és Helent egyszerre nem aggasztotta többé a pirulása és az sem, mit gondol róla Sir Alistair. – Bújjon be az ágyba! – parancsolta. – Házisárkány – dörmögte Sir Alistair alig hallhatóan, és az ágy felé csoszogott. Amikor odaért, Helen leültette, és lehúzta róla a csizmát, a harisnyát, a térdnadrágot és az alsóneműt. Csak egy gyors pillantást vetett a férfi hosszú, szőrös lábára, és a két lába közötti sötét foltra, aztán bedöntötte Sir Alistairt az ágyba, és állig betakarta. Helen arra számított, hogy a férfi ismét tesz valami gúnyos megjegyzést – esetleg azzal kapcsolatban, hogy milyen sietősen próbálja ágyba vinni –, de az csak némán behunyta a szemét. E béketűrés láttán jeges félelem szorította össze Helen szívét. Éppen csak felkapta a kiskutyát, bedugta a gazdája mellé, a paplan alá, és már szaladt is a konyhába. Hála Istennek! Mrs. McCleod valóban hagyott egy kannát a lefojtott tűzön melegedni. Helen gyorsan teát készített, aztán fogta a kannát, egy csészét, rengeteg cukrot, és egy ősrégi, fém ágymelegítő ELIZABETH HOYT

93

SZENVEDÉLY

edényt, és visszasietett Sir Alistair szobájába. Amikor a sietős lépcsőmászástól lihegve belépett, a férfi mozdulatlanul feküdt a takaró alatt, és Helen szíve összefacsarodott. De akkor Sir Alistair megmoccant. – Már éppen arra gondoltam, hogy meztelen testem látványa elűzte önt a kastélyból. Az asszony felhorkant, és a megrakott tálcát letette az ágy mellett álló asztalra. – Van egy kisfiam. Biztosíthatom, hogy számtalanszor láttam már meztelen férfit. Utoljára éppen ma este fürdettem Jamie-t. Sir Alistair felhördült. – Mertem remélni, hogy az én testem azért némileg különbözik egy kisfiúétól. Helen megköszörülte a torkát, és kimérten így felelt: – Természetesen, de azért akad sok hasonlóság is. – Hm. – Helen tudta, hogy a férfi figyeli, miközben a kandallóhoz ment, és izzó széndarabokat lapátolt az ágymelegítőbe. – Nos, akkor az én levetkőztetésem nem okozott nagyobb gondot, mint a kis Jamie megfürdetése. – Természetesen nem – felelte Helen, és büszke volt a hidegvérére. – Hazudik – dörmögte Sir Alistair halkan. Helen eleresztette a megjegyzést a füle mellett, és odavitte a forró edényt az ágyhoz. – Arrébb tudna húzódni? A férfi bólintott. Az arca nyúzott volt. Sikerült egy kicsit arrébb araszolnia a matracon. Helen felemelte a takarót, hogy betegye alá az ágymelegítőt. Minden erejével azon volt, hogy ne nézzen Sir Alistair csupasz lábára, csípőjére és oldalára, de ez lehetetlen volt. Melegség öntötte el a hasát, s gyorsan elkapta a tekintetét. Miután végzett, a férfi visszagurult a helyére, felnyögött, és lehunyta a szemét. – Ez jólesik. – Rendben. – Helen visszavitte az edényt a tűzhöz, majd visszasietett. – Próbáljon meg felülni, s inni egy kis teát. ELIZABETH HOYT

94

SZENVEDÉLY

Sir Alistair szeme kinyílt, és meglepően határozottan az asszony keblére szegeződött. – Maga is bőrig ázott, Mrs. Halifax. Most már magával is törődjön! Helen lepillantott, és észrevette, hogy a hálóinge és a pongyolája szinte teljesen átlátszik. Hegyes mellbimbója meglehetősen tisztán rajzolódott ki a vékony anyag alatt. Te jó ég! Most azonban nincs idő a szégyenlősségre. – Magammal is törődöm majd, amint önt elláttam. Üljön fel! – Meghálálom még a buzgalmát – mondta Sir Alistair, és feljebb tornázta magát a párnán, míg ülő helyzetbe nem került. – Feltétlenül – felelte Helen, és miután egy nagy kupac cukrot halmozott a csészébe, ráöntötte a gőzölgő teát. – Ezen a teán szerintem a cukor sem segít, Mrs. Halifax – jegyezte meg Sir Alistair. – Ugyan, csitt már! – Helen megfordult, és rajtakapta a férfit, amint a fenekét bámulja. – Forró és édes, most erre van szüksége. Igya meg! Odatartotta a csészét a férfi ajkához, aki kortyolt belőle, és elfintorodott. – A teájával rozsdát lehetne maratni. Meg akar ölni? – Igen, éppen azon vagyok – csitította Helen. A szíve mélyén megindította Sir Alistair zsémbelése. A férfi annyira csökönyös és mogorva, és pillanatnyilag olyan nagy szüksége volt rá. – Igyon még! Sir Alistair ismét kortyolt a teából, és ezalatt a tekintete mindvégig nyugtalanítóan Helen arcára szegeződött. Helen ujjai megremegtek, ahogy elnézte, hogyan mozog a férfi erős ádámcsutkája nyelés közben. Sietve elvette a csészét az ajkától, és letette a tálcára. – Köszönöm, Mrs. Halifax – mondta Sir Alistair. A szeme lecsukódott, és feje a párnára hanyatlott, de a szín visszatért az arcába. – Azt hiszem, az éjszakát már túlélem maga nélkül. Helen eltűnődött. ELIZABETH HOYT

95

SZENVEDÉLY

– Talán felmelegíthetnék egy téglát, vagy hozhatnék még egy kis teát. – Istenemre kérem, csak azt ne! Most már nyugodtan visszavonulhat. Hacsak – azzal kinyitotta világosbarna szemét, és gunyoros pillantást vetett Helenre – nem szeretne velem maradni… Helen szeme akaratlanul is elkerekedett a nyílt ajánlat hallatán, és egy pillanatig nem tudta, mit feleljen. Azután sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. Menet közben még hallotta a férfi nevetését.

Talán

amiatt, ahogy az előző este házvezetőnőjének dús keble kirajzolódott a nedves ruha alatt. Talán a nő hajából áradó, s a szobát még mindig belengő citromillat miatt. Talán pusztán a testi szükség miatt történt, hogy Alistair másnap reggeli álmában látta, ahogy az asszony buja, piros ajka kemény hímvesszőjére tapad. Csupán egy túlságosan is életszerű erotikus álom volt ez, ám a teste sajnos nem tudott különbséget tenni a valóság és a képzelet között. Alistair felnyögött, és felhajtotta a takaróját. A feje, sőt az egész teste rettenetesen fájt, de a férfiassága büszkén meredezett. Eltűnődött, voltaképpen milyen különös, hogy egy telt ajak vagy gömbölyű, fehér mell láttán néha még a tudós férfiakat is hatalmába keríti ez a lüktető, primitív vágy. Mrs. Halifax gondolatára Alistair hímvesszője megemelkedett. Büszkén és tekintélyt parancsolón. Teljesen meztelenül. Alistair nyelt egyet, és végigsimított acélkeménnyé vált ágyékán, majd körülfogta a fájó makkot. A merevedéstől már hátrahúzódott a bőr, és ujjai között megcsillant a magja. Képzeletében Mrs. Halifax előtte térdelt, két kezébe fogva saját, fehér mellét. Felemelte, felkínálta őket, egyszerre buján és félénken, alsó ajkát beharapva. Alistair megszorította a makkját, és érezte a heréjéig belenyilalló kéjt. Az asszony melle nagy volt és formás, s kibuggyant apró kezéből. Két ujjal erősen összecsippentette a mellbimbóját, és kihívó pillantást vetett a férfira. Alistair felnyögött, és finoman lefelé húzta a kezét. Ha a nő összenyomná azt a két puha halmot, ő pedig előrehajolna, és bedugná hímvesszőjét a két édes, forró mell közé… ELIZABETH HOYT

96

SZENVEDÉLY

Ekkor nyüszítést hallott maga mellett. Ösztönösen összerezzent, és a paplan után nyúlt. – A francba! Aztán eszébe jutott a kiskutya, és ernyedten visszahanyatlott a párnára. Lenézett. Az apró jószág az ágynemű alól kandikált kifelé. – Semmi baj, pajti – mondta neki Alistair. – Nem a te hibád, hogy ilyen agyalágyult vagyok. – Ahogy az sem, hogy még mindig kínzó merevedése volt. Igaz, reggelenként gyakran ébredt így. És amióta hazatért a gyarmatokról, csak a saját kezére számíthatott elemi ösztöneinek kielégítésében. Egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, végső elkeseredésében ellátogatott Edinburgh egyik kétes hírű negyedébe. Ott igénybe vette egy olyan nő szolgáltatásait, akit azért fizetnek, hogy kielégítse a férfiak erotikus vágyait. Ám amikor a kiválasztott prostituált a bérelt szoba gyertyafényénél meglátta Alistair arcát, felárat követelt. Alistair otthagyta, megalázottan és eltelve a saját maga iránti undorral, a prostituált pedig szitkokat kiáltott utána. Ez a szörnyű élmény örökre elvette a kedvét. Inkább a saját kezéhez folyamodott, amikor a primitív vágyak felülkerekedtek a józan eszén. A kiskutya a férfi hangja hallatán kikászálódott a takaró alól, és örömében egész hátsóját csóválta. Lógó fülű, pettyes orrú, barnafehér spánielkölyök volt. Egy Glenlargo közelében levő farmon született. Az előző este Alistair hirtelen ötlettől vezérelve nyergelte fel Griffint és indult neki kutyakölyköt keresni. Nem ment ki a fejéből, ahogy Jamie virágszirmokat szórt Lady Grey sírjára, órákig másra sem tudott gondolni. Még nyugtalanítóbb volt, ahogy Abigail olyan eltökélten elszaladt a temetésről. Szegény, olyan merev és ellenszenves! Nem olyan kedves és simulékony, amilyennek egy kislánynak lennie kell. Alistair halkan felhorkant. Abigail saját magára emlékeztette. A kiskutya túlméretezett mancsait előrenyújtva nyújtózkodni kezdett, hogy gömbölyű hasa szinte az ágyat súrolta, majd ásított. Bizonyára hamarosan pisilnie kell majd, és mivel még kicsi, nyilván akárhol megteszi. – Várj egy kicsit, pajti – mormogta Alistair. ELIZABETH HOYT

97

SZENVEDÉLY

Felkelt, az ízületei recsegtek-ropogtak, és öltözködni kezdett. Éppen csak az alsóneműig jutott, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Aznap már másodszor kapott a takaró után. A kiskutya megpördült, és megugatta a behatolót. Alistair felsóhajtott, elharapott egy káromkodást, és belenézett a meglepett, harangvirágkék szempárba. – Jó reggelt, Mrs. Halifax! Nem gondolt még arra, hogy kopogjon, mielőtt bejön? A szép szempár rosszallóan pillantott rá. – Maga meg mit csinál? – A nadrágomat keresem, ha éppen tudni akarja. – A férfi csípőre tette a kezét, és magában hálát adott a gondviselésnek, hogy tegnap este magán hagyta a szemkötőjét. – Ha egy pillanatra egyedül hagyna, illő viseletben fogadhatnám. – Hm. – Mrs. Halifax ahelyett, hogy távozott volna, elviharzott Alistair mellett, és letette a tálcát az ágy melletti asztalra. – Vissza kell feküdnie az ágyba. – Tévedés. Fel kell öltöznöm, és ki kell vinnem a kutyát – morogta a férfi, és pontosan tisztában volt vele, hogy a vesszeje a nő láttán azonnal ismét életre kelt. – Hoztam egy kis meleg tejet és kenyeret – felelte Mrs. Halifax vidáman, majd összefont karral megállt Alistair előtt, mint aki valóban csak arra vár, hogy a férfi megegye a bébiételt. Alistair szemügyre vette az ágya mellé tett tálat. Félig volt tejjel, amelynek a tetején ázott kenyérdarabok úszkáltak. Visszataszító látványt nyújtott. – Az a benyomásom, Mrs. Halifax – kezdte Alistair, miközben ledobta a takarót, és a kutyáért nyúlt hogy maga szándékos hadjáratot kezdett a megőrjítésemre. – Hogy micsoda? – Nem lehet véletlen, hogy kitartóan zavar a munkában, cselédeket fogad fel, akikre semmi szükségem, és úgy általában beleavatkozik az életembe. – De én nem… ELIZABETH HOYT

98

SZENVEDÉLY

Míg az asszony hebegett-habogott, Alistair letette a kutyát a tányér elé. A kis állat beledugta a fejét és az egyik mancsát a tálba, majd falatozni kezdett. Körülötte az asztalon tócsában állt a kifröcskölt tej és az összegyűlt kenyérdarabok. Alistair a házvezetőnőjére nézett, aki addigra rátalált a hangjára. – Én sosem… – Ezenkívül itt van még a ruházata is. Az asszony végignézett magán. – Mi a baj vele? – Ez a ruha – kezdte a férfi, és megérintette a mellvonalnál lévő csipkét, így érezhette Mrs. Halifax meleg, puha mellét – túlságosan divatos egy házvezetőnőnek. Maga mégis ragaszkodik hozzá, hogy ebben lejtsen fel-alá a kastélyomban, és ezzel elvonja a figyelmemet. Mrs. Halifax elpirult, és kék szemében a felháborodás lángja lobbant. – Ha mindenáron tudni szeretné, csak két ruhám van. Nem az én hibám, hogy maga kifogásolhatónak találja őket. Alistair közelebb lépett, és a mellkasa szinte hozzáért a szóban forgó ruhához. Már nem tudta biztosan, hogy elijeszteni, vagy inkább közelebb csalogatni szeretné az asszonyt. Beszívta a részegítő citromillatot. – És az, hogy kopogtatás nélkül ront be a szobámba? – Én… – Csak arra tudok következtetni, hogy ismét szeretne meztelenül látni. Mrs. Halifax pillantása – talán elkerülhetetlenül – a férfi alsóneműjére vándorolt, amely elfedte a férfi zabolátlan hímtagját. Az asszony buja, hívogató ajka szétnyílt. Te jó ég! Teljesen megőrjíti ez a nő. Alistair akaratlanul is közelebb hajolt hozzá, és figyelte, ahogy Helen idegesen megnyalta telt, piros ajkát. – Talán ki kellene elégítenem a kíváncsiságát.

ELIZABETH HOYT

99

SZENVEDÉLY

Helen tudta, hogy a férfi meg akarta csókolni. Arcának minden vonásán, az érzéki pillantásán és eltökélt testtartásán is ez látszott. Meg akarta csókolni, és ami a legszörnyűbb, Helen maga is ezt akarta. Szerette volna az ajkán érezni azt a néha gunyoros, néha bántó szájat. Szerette volna megízlelni, beszívni férfias illatát. Már éppen hajolt is a férfi felé, felszegte a fejét, érezte egyre gyorsuló szívverését. Ó, igen, vágyott rá, hogy Sir Alistair megcsókolja, talán jobban, mint a levegőre. Ebben a pillanatban a gyerekek rontottak be a szobába. Jobban mondva a folyton futkosó Jamie, a nővére csak lassan követte. Sir Alistair cifrán káromkodott a bajsza alatt, és megfordult, hogy a dereka köré csavarjon egy lepedőt. Mellesleg teljesen feleslegesen, hiszen a gyerekek egy fikarcnyit sem törődtek vele. – Egy kiskutya! – kiáltotta Jamie, és rávetette magát szegény párára. – Vigyázz – figyelmeztette Sir Alistair –, még nem volt… Elkésett. Jamie felemelte a kutyát, és abban a pillanatban vékony, sárga vizeletsugár csörgött a padlóra. A kisfiú tátott szájjal állt, maga előtt tartva a kutyust. – Ó! – Sir Alistair üres tekintettel meredt a látványra. Pompás mellkasa még mindig csupasz volt. Helen együtt érzett vele. Előző éjjel majd halálra fagyott, és ma reggel még fel sem öltözhetett, máris pisilő kiskutyák és szaladgáló gyerekek zavarták meg a nyugalmát. Helen megköszörülte a torkát. – Úgy vélem… De a kuncogás félbeszakította. Kedves, vékonyka hangú, kislányos kuncogás, amit azóta nem hallott, hogy eljöttek Londonból. Helen megfordult. Abigail még mindig az ajtóban állt szájára tapasztott kézzel, de a kacagásnak nem tudott gátat szabni. Leengedte a kezét. – Lepisilt! – csúfolódott szegény Jamie-n. – Lepisilt, lepisilt, lepisilt! Nevezzük el Tócsának! ELIZABETH HOYT

100

SZENVEDÉLY

Helen egy pillanatig attól tartott, hogy a kisfiú elsírja magát, de a kutya ficánkolni kezdett a kezében, úgyhogy magához szorította, és vigyorogva azt mondta: – Akkor is nagyon jó kiskutya! És ne hívjuk Tócsának! – Semmi esetre sem! – dörrent rájuk Sir Alistair. Mindkét gyerek úgy nézett rá, mintha már el is felejtették volna, hogy ott van. Abigail elkomolyodott. – Nem a mi kutyánk, Jamie. Nem mi adunk neki nevet. – Nem, nem a ti kutyátok – erősítette meg Sir Alistair könnyedén. – De a névadásban szívesen vennék egy kis segítséget. Most azonban először is kell valaki, aki kiviszi, hogy a többi dolgát a füvön, s ne a kastélyban végezze el. Van jelentkező? A gyerekek készségesen ugrottak, és Sir Alistair éppen csak odabiccentett nekik, már kint is voltak. Helen hirtelen megint kettesben találta magát a kastély urával. Lehajolt, hogy feltörölje a tócsát azzal a konyharuhával, amit a reggelivel együtt hozott fel. Kerülte a férfi tekintetét. – Köszönöm. – Mit? – kérdezte Sir Alistair hanyagul, miközben visszadobta a lepedőt az ágyra. – Tudja. – Helen felnézett rá, de a látását elhomályosították a könnyek. – Hogy megengedte, hogy Jamie és Abigail foglalkozzanak a kutyával. Nekik… ez most nagyon kellett. Köszönöm. Sir Alistair, kissé zavarban, vállat vont. – Semmiség. – Semmiség?! – Helen ingerülten felállt. – Csaknem az életébe került, hogy hazahozza azt a kiskutyát! Még hogy semmiség! – Ki mondta, hogy a gyerekeknek hoztam? – dörmögte Sir Alistair. – Hát nem nekik hozta? – szegezte neki a kérdést Helen. A férfi szívesen keltette azt a benyomást, hogy egy szörnyeteg, de Helen megérezte, hogy belül egészen más. – És ha igen? – Sir Alistair közelebb lépett, és gyengéden megfogta Helen vállát. – Akkor talán jutalmat érdemlek. ELIZABETH HOYT

101

SZENVEDÉLY

Nem volt idő gondolkozni, vitatkozni, sőt felocsúdni sem. Sir Alistair ajka az övére tapadt, melegen, és kissé szúrósan a borostától. És olyan jó érzés volt! Férfias. Epekedő. Már olyan régen nem kívánta így senki. Nem is emlékezett rá, mikor csókolta meg utoljára férfi. Helen közelebb hajolt, kezét Sir Alistair meztelen felkarjára tette, és csodálatos volt érezni a forró, sima bőrt az ujjai alatt. A férfi kinyitotta a száját, és gyengéden keresgélni kezdett a nyelvével. Helen pedig beengedte, készséggel, boldogan. Könnyedén. Talán túlontúl könnyedén. Ez volt az egyetlen nagy hibája: hajlamos volt elhamarkodottan cselekedni. Túl gyorsan szerelembe esni. Mindenét odaadni, és később megbánni hirtelen támadt szenvedélyét. Egyszer régen Lister csókjai is elbűvölték, és mi lett a vége? Csalódás, semmi más. Lihegve elhúzódott a férfitól, és felnézett rá. Sir Alistair félig lecsukta a szemét, borostás arca kipirult az izgalomtól. Helen kereste a szavakat. – Én… Végül csak a szájához kapta a kezét, és kirohant a szobából, mint egy rémült szűz lány.

Legyen Csavargó! – vetette fel Jamie. A kastély mögött guggolt a fűben, és figyelte, ahogy a kiskutya egy imént talált bogarat szagolgat. Abigail elfintorodott. – Szerinted úgy néz ki, mint egy csavargó? – Igen – felelte Jamie, és hozzátette: – Esetleg Kapitány. Abigail gondosan megemelte a szoknyáját, és talált egy száraznak tetsző fűcsomót, amire leülhetett. Körülötte minden vizes volt a tegnap esti vihar miatt. – Szerintem lehetne Trisztán. – Az lánynév.

ELIZABETH HOYT

102

SZENVEDÉLY

– Dehogyis. Trisztán nagy harcos volt. – Abigail a homlokát ráncolta, maga sem lévén teljesen biztos a dolgában. – Vagy valami ilyesmi. De nem lány, az biztos. – De úgy hangzik – makacskodott Jamie. Felvett egy gallyat a földről, és a kiskutya orra elé tartotta. A kutya elkapta a gallyat, és kivette Jamie kezéből. Leheveredett a földre, a hátsó lábait terpeszben maga mögé nyújtotta, és rágcsálni kezdte a fadarabot. – Ne hagyd, hogy megegye! – szólt Abigail. – Nem hagyom – felelte Jamie. – És különben is… – Hé! – harsant fel egy ismerős hang. – Hát az meg mi ott? Mr. Wiggins állt mögöttük. A feje eltakarta előlük a reggeli napot, és szanaszét álló vörös haja mintha lángolna. Kissé inogva a kutyakölyökre sandított. – Sir Alistair kutyája – sietett közölni Abigail, mert attól félt, a férfi talán el akarja venni. – Ő kért meg, hogy vigyázzunk rá. Mr. Wiggins hunyorított, és kis szemei szinte teljesen eltűntek az arca ráncai között. – Alantas munka egy herceg lányának, nem igaz? Abigail az ajkába harapott. Annyira reménykedett benne, hogy a férfi elfelejtette, mit mondott neki Jamie előző nap. Ám Mr. Wigginst más foglalkoztatta. – Na csak vigyázzatok, oda ne pisáljon a konyhába! Van elég munkám anélkül is, világos? – Ő… – kezdte Jamie, de Abigail gyorsan közbevágott. – Vigyázunk – mondta engedelmesen. – Hm – morogta Mr. Wiggins, és továbbállt. Abigail megvárta, amíg a férfi eltűnt a kastélyban, aztán az öccséhez fordult: – Soha többet ne mondj ennek az embernek semmit! – Te nem parancsolsz nekem! – Jamie alsó ajka reszketett, az arca pedig vörösödni kezdett. Abigail tudta, hogy ezek a készülődő dühroham vagy a sírás, esetleg mindkettő előjelei, mégis folytatta. ELIZABETH HOYT

103

SZENVEDÉLY

– Ez fontos, Jamie. Nem szabad hagynod, hogy felcukkoljon, és mindenfélét elárulj neki. – Nem is árultam el semmit – motyogta Jamie, és mindketten tudták, hogy ez nem igaz. Abigail felsóhajtott. Jamie még nagyon kicsi, ennél többet nem fog elérni nála. Felemelte a kiskutyát. – Kéred Tócsát? – Nem is Tócsa – felelte Jamie, de átvette a kutyát, magához szorította, és az arcát beletemette puha bundájába. – Tudom. Abigail hátradőlt a fűben, lehunyta a szemét, és érezte arcán a nap melegét. Tulajdonképpen gyönyörű nap volt, ráadásul egy aranyos kiskutya volt a gondjaikra bízva. Valamiért mégis hátrapillantott a válla fölött, arra, amerre Mr. Wiggins eltűnt. A férfit nem látta, de a távolban fekete felhőkre lett figyelmes. Baljósan gyülekeztek az ég alján. Abigail megborzongott, és Jamie után szaladt.

Azt

mondják, a parlament következő ülésén Wheaton új törvényjavaslatot nyújt be a katonai nyugdíjról – mondta Blanchard grófja, és annyira hátradőlt a székén, hogy Lister attól tartott, széttöri. – Az az ember sosem adja fel – jegyezte meg Lord Hasselthorpe megvetően. – Szerintem minden vita nélkül elutasítjuk. Kegyelmes uram mit gondol? Lister a kezében lévő konyakos pohárba bámult. Hasselthorpe dolgozószobájában voltak, a lila és rózsaszín berendezés ellenére is elég kellemes környezetben. Hasselthorpe higgadt, két lábbal a földön járó ember volt, és jó eséllyel pályázott a miniszterelnöki székre. A felesége azonban együgyű teremtés, s a berendezés nyilván az ő ízlését tükrözte. Lister a vendéglátójára emelte tekintetét. – Wheaton törvényjavaslata egy agyrém, ez nem kétséges. Gondolják el, mibe kerülne a kormánynak, ha minden fajankó, aki ELIZABETH HOYT

104

SZENVEDÉLY

valaha is szolgált őfelsége hadseregében, nyugdíjat kapna. De elképzelhető, hogy az ügy élvez némi támogatottságot. – De uram, csak nem gondolja, hogy elfogadják a javaslatot? – kérdezte döbbenten Blanchard. – Azt azért nem – felelte Lister. – De lehet, hogy vita lesz. Olvasták az utcán osztogatott röpiratokat? – Azok írói nem túl kifinomultan érvelnek – jegyezte meg Hasselthorpe. – Nem, de a kávéházi politizálókat befolyásolhatják. – Lister a homlokát ráncolta. – És a gyarmatokon a közelmúltban, a franciák elleni háborúban történt események előtérbe helyezték a közkatonák sorsának kérdését. A Spinner’s Falls-i mészárláshoz hasonló atrocitások miatt az emberekben felmerül, eleget fizetünk-e a katonáinknak. Hasselthorpe kissé előredőlt. – Az én öcsém is elesett Spinner’s Fallsnál, uram. És felfordul a gyomrom attól, hogy egy röpiratíró a mészárlást használja fel a fröcsögéséhez. Lister vállat vont. – Egyetértek. Csak arra akartam rámutatni, hogy ütközhetünk némi ellenállásba a javaslat elvetésekor. Blanchard alatt ismét megnyikordult a szék, és a férfi hosszú fejtegetésbe kezdett a részeg katonákról és tolvajokról. Ám Lister nem figyelt rá. Henderson benyitott, és bedugta a fejét az ajtón. – Bocsássanak meg! – szakította félbe Lister Blanchard fecsegését. Szinte meg sem várta a másik két úriember biccentését, máris az ajtónál termett. – Na? – Elnézését kérem, kegyelmes uram, amiért megzavarom – suttogta idegesen Henderson –, de híreim vannak egy bizonyos hölgy eltűnésével kapcsolatban. Lister a válla fölött hátrapillantott. Hasselthorpe és Blanchard összedugták a fejüket, és amúgy sem valószínű, hogy meghallanák. Visszafordult a titkárhoz. ELIZABETH HOYT

105

SZENVEDÉLY

– Igen? – Valamivel több mint egy héttel ezelőtt látták őt és a gyerekeket Edinburgh-ban, kegyelmes uram. Edinburgh? Érdekes. Amennyire ő tudta, Helennek nincsenek ismerősei Skóciában. Vajon ott talált magának szállást, vagy továbbutazott? Újra Hendersonhoz fordult. – Helyes. Küldjön oda még egy tucat embert! Fésüljék át Edinburgh-t, tudják meg, ott van-e még. Ha nincs, derítsék ki, hova a pokolba mehetett onnan! Henderson meghajolt. – Parancsára, kegyelmes uram. Lister megengedett magának egy aprócska mosolyt. Csökkent a távolság vadász és zsákmánya között. Hamarosan a keze közé kapja Helen karcsú nyakát.

Hetedik fejezet

Egy este, amikor Igazmondó a szörnyre vigyázott, az ifjú nem jelent meg a szokott időben. A nap lassan lenyugodott, az árnyékok megnyúltak a tiszafás díszkertben, a fecskék pedig felhagytak a szárnycsapkodással, és letelepedtek a kalitka ülőrúdjaira. Ahogy Igazmondó a szörny felé sandított, látta, hogy valami haloványan világít a rács mögött. Kíváncsian közelebb lépett, és legnagyobb megdöbbenésére azt látta, hogy a szörny eltűnt, és a helyén egy mezítelen nő feküdt. Hosszú, fekete haja köpenyként borult rá. Abban a pillanatban érkezett meg a kastélykertbe a szép ifjú lihegve. Azt kiabálta: – Menj, siess! Igazmondó engedelmesen megfordult, de a fiatalember utánaszólt: – Láttál ma valamit, ami megrémisztett? ELIZABETH HOYT

106

SZENVEDÉLY

Igazmondó megtorpant, de nem nézett hátra. – Nem…

Az

asszony kerülte őt. Délelőtt, amikor izgató házvezetőnője helyett az egyik új szobalány hozta be a dolgozószobába egy tálcán a teát és a kekszet, Alistair már biztos volt benne. Vajon visszatetszést keltett benne az a csók? Megijesztette volna az asszonyt egyértelmű szándékával? Ha így is van, a pokolba vele! Ez mégiscsak az ő kastélya, a fene vigye el; végtére is a nő akarta mindenáron megzavarni a nyugalmát. Most már nem bújhat el előle. Különben is, gondolta magában, miközben lesietett a toronylépcsőn, már ideje megtudni, jött-e valami a reggeli postával. Amikor belépett a konyhába, Mrs. Halifax éppen a tűzhelyen gőzölgő fazék fölé hajolva tanácskozott a szakácsnővel, és először észre sem vette a kastély urát. A gyerekek az ajtó mellett játszottak a kiskutyával. Más cseléd nem volt a láthatáron. – Ebédelni jött? – kérdezte tőle Jamie, és magához szorította a ficánkoló kutyát. – Hamarosan adunk Tócsának egy tál tejet. – Ne felejtsétek el kivinni utána! – mormolta Alistair, és megindult a tűzhely felé. – És legyetek szívesek, találjatok neki másik nevet! – Igen, uram – szólt Abigail a háta mögött. Mrs. Halifax felpillantott a közeledtére, és elkerekedett a szeme, mintha megrémült volna. – Segíthetek valamiben, Sir Alistair? A tekintete óvatosságról árulkodott. De az is lehet, hogy egyszerűen csak elszörnyedt, amiért a közelébe engedett egy ilyen visszataszító alakot, súgta belül egy gúnyos hang. Alistair összevont szemöldökkel közölte: – A postámért jöttem. A szakácsnő motyogott valamit, és a lábas fölé hajolt. Mrs. Halifax egy közeli asztalhoz sétált, és felvett egy köteg levelet. – Elnézést, fel kellett volna küldenem. Átnyújtotta a köteget. ELIZABETH HOYT

107

SZENVEDÉLY

Alistair elvette, és az ujjaik egy pillanatra összeértek. Azután átnézte a leveleket. Etienne válasza természetesen még nem jött meg – ilyen hamar nem is jöhetett –, de azért titkon remélte, hogy ott lesz. Amióta megkapta Vale levelét, egyre csak a Spinner’s Falls-i árulón járt az esze. Vagy talán Mrs. Halifax megjelenésén és azon, az arcán kívül mi mindent veszített még el a mészárlás során. – Levelet várt? – szakította félbe a sötét gondolatokat Mrs. Halifax. Alistair vállat vont, és zsebre vágta a leveleket. – Csak választ egy külföldi kollégától. Semmi fontosat. – Külföldi úriemberekkel levelez? – érdeklődött az asszony kíváncsian, félrehajtott fejjel. Alistair biccentett. – Eszmét cserélek más természettudósokkal, akik Franciaországban, Norvégiában, Olaszországban, Oroszországban és az amerikai gyarmatokon élnek. Az egyik barátom éppen Kínában kutat, egy másik pedig valahol Afrika belsejében. – De hiszen ez csodálatos! És bizonyára ön is ellátogat hozzájuk, hogy maga is kutathasson. Alistair döbbenten bámult rá. Gúnyolódik vele ez a nő? – Sosem hagyom el a kastélyt. Az asszony elnémult. – Igazán? Tudom, hogy szereti a kastélyt, de néha azért csak elutazik. Mi a helyzet a munkájával? – Amióta visszatértem a gyarmatokról, nem jártam sehol. – Most már képtelen volt belenézni abba a nagy, kék szempárba, inkább elfordult, és a kutyakölyökkel játszó gyerekeket figyelte. – Maga is tudja, milyen a külsőm. Tudja, miért maradok a kastélyban. – De… – Mrs. Halifax összevonta a szemöldökét, és közelebb lépett. Alistair kénytelen volt állni komoly tekintetét. – Elhiszem, hogy nehéz lehet kimozdulni. Az emberek biztosan megbámulják. Rettenetes lehet. De hogy örökre bezárkózzon… ilyen büntetést nem érdemel. – Nem? – Alistair szája megrándult. – Akik meghaltak a gyarmatokon, nem érdemelték meg a halált. Az én sorsomnak semmi ELIZABETH HOYT

108

SZENVEDÉLY

köze az érdemhez. Egyszerűen tény: sebhelyes az arcom. A gyerekek és a gyengébb idegzetűek megijednek tőlem. Ezért aztán itt maradok a kastélyban. – De hogy képes elviselni a gondolatot, hogy így kell leélnie az egész hátralevő életét? Alistair vállat vont. – Nem gondolok a hátralevő életemre. Ez a sorsom, és kész. – A múlton nem lehet változtatni. Ezt megértem – mondta az asszony. – De nem lehet, hogy az ember elfogadja a múltat, s aztán továbbra is reménykedik? – Reménykedik? – Alistair mereven nézett rá. Mrs. Halifax olyan hevesen érvelt, mintha személyesen lenne érintett az ügyben, de Alistair nem tudta a pontos okát. – Nem értem, mire gondol. Mrs. Halifax közelebb hajolt, kék szeme komolyan csillogott. – Nem gondol a jövőre? Nem készül boldogabb időkre? Nem akar jobbítani az életén? Alistair megrázta a fejét. Az asszony gondolkodásmódja nagyon távol állt az övétől. – Mi értelme tervezgetni a jövőt, ha egyszer a múltam sosem fog megváltozni? Én nem vagyok boldogtalan. – Hát akkor boldog? Alistair az ajtó felé fordult. – Számít ez? – Persze hogy számít. – Érezte a nő kicsiny kezét a karján, visszafordult, és ránézett: olyan ragyogó, olyan csinos. – Hogyan tud boldogság, vagy legalább annak a reménye nélkül élni? – Azt hiszem, maga most gúnyolódik! – dörrent rá, és kiszabadította a karját. Kisétált a konyhából, meg sem hallva az asszony tiltakozását. Tudta, hogy Mrs. Halifax nem akart kegyetlen lenni, de az őszintesége valahogy bántóbb volt egy gúnyos nevetésnél. Hogyan is gondolhatna a nemlétező jövőre, amikor csaknem hét évvel ezelőtt már a reményét is feladta? Az ilyen hirtelen feltámadó optimizmusnak még a gondolata is borzalommal töltötte el. Jobb, ha ELIZABETH HOYT

109

SZENVEDÉLY

elmenekül túlságosan is figyelmes házvezetőnője elől, hogy ne kelljen szembenéznie önnön gyengeségével.

Helen aznap délután kint söpörte a lépcsőt, amikor kocsizörgésre lett figyelmes. Nagy, négylovas hintó közeledett a felhajtón, és mivel már hozzászokott a kastély elszigeteltségéhez, a látvány annyira különös volt, hogy egy pillanatig csak megkövülten, tátott szájjal állt. Azután hirtelen félelem hasított belé. Te jó ég, csak nem Lister talált rájuk? Valójában Megnek vagy Nellie-nek kellett volna lesöpörni a lépcsőt, de ők az első emeleti társalgó rendbehozásával foglalatoskodtak. Ezért ebéd után Helen maga állt neki, mert nem bírta tovább nézni a repedésekben burjánzó gazt. Így aztán gyűrött kötényben, egy szál seprűvel felszerelkezve állt a kastély előtt. Arra sem maradt ideje, hogy megpróbálja elrejteni a gyerekeket. A hintó méltóságteljesen megállt, és egy parókás szolga ugrott le róla, hogy lerakja a lépcsőt, és kinyissa az ajtót. Egy nagyon magas hölgy bukkant elő. Le kellett hajtania a fejét, hogy ne verje be a hintó tetejébe. Helen majd összeesett megkönnyebbülésében. A hölgy elegáns, krémszínű ruhát viselt, alatta csíkos szoknyát, a fején pedig csipke fejkötőt és szalmakalapot. Mögötte lila és sárga színekbe öltözött alacsonyabb, molett nő közeledett, a fején fodros fejkötőt viselt. Az arca nyájas volt és vörös. A magas hölgy felegyenesedett, és egy igen félelmetes és különös szemüvegen keresztül szemügyre vette Helent. Az okuláré lencséi nagyok voltak, tökéletesen kerekek, a keretük fekete, és középen egy X választotta el őket. – Maga kicsoda? – kérdezte a nő. Helen bókolt, mégpedig – ahhoz képest, hogy egy seprűt tartott a kezében – elég jól. – Mrs. Halifax vagyok, Sir Alistair új házvezetőnője. A magas hölgy kétkedőn felvonta a szemöldökét, és az útitársnőjéhez fordult. – Hallottad ezt, Phoebe? A lány azt mondja, ő Alistair házvezetőnője. Szerinted elképzelhető, hogy felvett valakit? ELIZABETH HOYT

110

SZENVEDÉLY

Az alacsonyabb, kövérkés nő megigazította a szoknyáját, és Helenre mosolygott. – Mivel azt mondja, ő a házvezetőnő, és tekintve, hogy éppen a lépcsőt seperte, amikor megérkeztünk, azt hiszem, joggal feltételezhetjük, hogy így van. – Hm – felelte erre a magas hölgy. – Akkor akár be is vezethet bennünket, kislány. Nem hinném, hogy Alistairnek lenne tisztességes szobája, de azért maradunk. Helen érezte, hogy melegség önti el az arcát. Nem tegnap volt, amikor utoljára kislánynak nevezték, de úgy tűnt, a hölgy nem akart ezzel semmi rosszat. – Biztosan találok önöknek valamit – mondta, de erősen kételkedett benne. Ha most azonnal felküldi a szobalányokat, hogy tegyenek rendbe két vendégszobát, estére talán elkészülnek. Talán. – Azt hiszem, be kellene mutatkoznunk – mormogta az alacsony hölgy. – Gondolod? – tűnődött a magas. – Igen – hangzott a határozott válasz. – Nos, jó – egyezett bele a magasabbik nő. – Én Miss Sophia Munroe vagyok, Sir Alistair nővére, ő pedig Miss Phoebe McDonald. – Nagyon örvendek – bókolt újra Helen. – Mi is nagyon örülünk. – Miss McDonald pufók, piros arcán mosoly terült szét. Úgy tűnt, elfelejtette, hogy Helen szolgáló. – Erre parancsoljanak – szólt Helen udvariasan. – ööö… Sir Alistair tud az érkezésükről? – Természetesen nem – vágta rá Miss Munroe, és belépett a kastélyba. – Ha tudna, már nem tartózkodna itt. – Levette a kalapját, és tekintetét körüljáratta az előtéren. – De itt van, ugye? – Ó, igen – felelte Helen, és elvette mindkét hölgy kalapját. Ő is körülnézett az előtérben, és végül egy – remélhetőleg nem túl poros – márványasztalra tette le a kalapokat. – Biztos vagyok benne, hogy örülni fog a látogatásuknak. Miss Munroe felhorkant. – Akkor maga derűlátóbb, mint én. ELIZABETH HOYT

111

SZENVEDÉLY

Helen jobbnak látta válasz nélkül hagyni a megjegyzést. Inkább bevezette a hölgyeket abba a társalgóba, ahova a szobalányokat küldte takarítani, és remélte, hogy ebéd óta történt némi előrelépés. Ám amikor benyitott, Tom, az inas hatalmas, poros pókhálóval a fején épp tüsszögőrohammal küzdött, Meg és Nellie pedig féktelenül nevetgélt. Helen érkezésére a cselédek vigyázzba vágták magukat, és Nellie gyorsan a szájára szorította a kezét. Helen felsóhajtott, és a vendégekhez fordult. – Talán kellemesebb lenne az ebédlőben várakozni. Attól tartok, a konyhán kívül az az egyetlen rendes helyiség a kastélyban. – Szó sincs róla. – Miss Munroe beviharzott a társalgóba, és rosszallóan pillantott végig a falon sorakozó molyrágta trófeákon. – Phoebe meg én majd átvesszük itt az irányítást, amíg maga idehozza Alistairt. Helen biccentett, és a hölgyekre hagyta a szolgálókat. Ahogy megindult felfelé a lépcsőn, még hallotta, ahogy Miss Munroe pattogó hangon utasításokat osztogat. Aznap reggeli vitájuk óta nem látta Sir Alistairt. Igazság szerint kerülte a férfit, még az ebédjét is inkább Meggel küldte fel. Mikor a harmadik emeletre ért, rájött, valójában nem is biztos benne, hogy Sir Alistair a toronyszobában rejtőzik. Az is lehet, hogy szokásos kóborlásai egyikét végzi. Ám amikor bekopogott a toronyszoba ajtaján, Sir Alistair rekedtes hangja felelt: – Szabad! Helen benyitott. Sir Alistair a legnagyobb asztalnál ült, és kezében nagyítóval egy könyv fölé hajolt. Anélkül, hogy felnézett volna, így szólt: – Azért jött, hogy megzavarjon a munkában, Mrs. Halifax? – Itt van a nővére. A férfi erre felkapta a fejét. – Micsoda? Helen pislogott. Sir Alistair megborotválkozott. Arcának ép fele sima volt, és meg kell hagyni, igen csinos. Helen nyugalomra intette magát. – A nővére… ELIZABETH HOYT

112

SZENVEDÉLY

Sir Alistair felpattant. – Képtelenség! Mit keresne itt Sophia? – Azt hiszem, csak… Ám a férfi már elviharzott mellette. – Biztosan történt valami. – Szerintem nincs semmi baj – loholt Helen Sir Alistair nyomában. A férfi, mintha meg sem hallotta volna, sietősen elindult lefelé a lépcsőn. Mire leértek, Helen kifulladt, de Sir Alistair még csak nem is lihegett. Megállt, és összevonta a szemöldökét. – Hova vezette? – Abba a társalgóba, ahol azok a csúf állatfejek vannak – felelte Helen. – Remek. Ehhez biztos lesz egy-két szava – morogta Sir Alistair. Helen az égre emelte a tekintetét. Mégsem hagyhatta, hogy a hölgy a kapuban várakozzon. Sir Alistair előresietett, és berontott a társalgóba. – Mi történt? Miss Munroe felé fordult, és furcsa szemüvege mögül végigmérte. – Nagyapa vadásztrófeái teljesen szétmállottak. Ki kell dobni őket. Sir Alistair felvonta a szemöldökét. – De ugye nem azért utaztál ide Edinburgh-ból, hogy közöld velem, nem tetszenek neked nagyapa trófeái? És mi az ott az arcodon? – Ez, kérlek szépen – Miss Munroe megérintette rettenetes okuláréját – Mr. Benjamin Martin tudományosan kifejlesztett látóüvege, amely arra szolgál, hogy csökkentse a fény okozta ártalmakat a szemben. Egyenesen Londonból rendeltem. – Te jó ég, rémes! – Sir Alistair! – hebegett Helen. – De ha egyszer az – motyogta Sir Alistair. – És ezt ő is tudja. Ám a nővére összeszorított szájjal mosolygott. – Pontosan erre a reakcióra számítottam egy magadfajta nyárspolgártól. ELIZABETH HOYT

113

SZENVEDÉLY

– Ezek szerint azért utaztál ide, hogy megmutasd az okuláréd? – Nem. Azért jöttem, hogy megnézzem, életben van-e még az egyetlen öcsém. – Már miért ne lennék életben? – Az elmúlt három levelemre semmilyen választ nem kaptam – vágott vissza Miss Munroe. – Mégis mi mást gondolhattam volna, mint hogy már oszlófélben vagy ebben az ősi kastélyban? – Minden leveledre válaszoltam – felelte homlokráncolva az öccse. – Márpedig az utolsó háromra nem. Helen megköszörülte a torkát. – Hozhatok esetleg egy teát? – Ó, az nagyszerű volna! – szólt Miss McDonald Miss Munroe mellől. – Lehetne mellé egy kis fánkot is? Sophie odavan érte, igaz, kedves? – Utálom a… – kezdte Miss Munroe, de aztán hirtelen elhallgatott. Helen meg mert volna esküdni, hogy Miss McDonald belecsípett. Miss Munroe vett egy mély lélegzetet, és elismerte: – Szívesen meginnék egy teát. – Helyes. – Helen odabiccentett Megnek, aki a többi szolgálóval egyetemben eddig csak állt, és figyelte a szóváltást. – Szóljon a szakácsnőnek, hogy készítsen teát, és ha van fánk vagy egyéb sütemény, azt is küldjön fel! – Igen, asszonyom! – Meg kisietett a szobából. Helen addig meredt a többi szolgálóra, míg nagy nehezen azok is távoztak. – Nem kínálja hellyel a nővérét? – mormogta Helen Sir Alistairnek. – Nekem dolgoznom kell – dörmögte a férfi, de azért így szólt: – Sophia, Phoebe, üljetek le! Ön is, Mrs. Halifax! – Én… – kezdte Helen, de amikor Sir Alistair épen maradt szemével rámeredt, jobbnak látta nem ellenkezni. Illedelmesen leült egy karfa nélküli székre. – Köszönöm, Alistair – mondta Miss Munroe, és elhelyezkedett az egyik pamlagon. ELIZABETH HOYT

114

SZENVEDÉLY

Miss McDonald mellé ült, és így szólt: – Annyira örülök, hogy újra látlak, Alistair! Nagyon sajnáltuk, hogy karácsonykor nem tudtál eljönni hozzánk. Pompás libát sütöttünk, talán a legnagyobbat, amit életemben láttam. – Sosem megyek karácsonyra – mormolta Sir Alistair. A Helen melletti széket választotta, és ezzel meglehetősen zavarba hozta a nőt. – Hát talán itt volna az ideje! – korholta Miss McDonald kedvesen. Az ő szavai hatásosabbnak bizonyultak Miss Munroe élceinél. Sir Alistair arcán mintha egy kis pír ütközött volna ki. – Tudja, hogy nem szeretek utazni. – Igen, kedves – felelte Miss McDonald –, de ez nem elegendő ok, hogy így elhanyagoljon minket. Sophie igencsak a szívére vette, hogy még egy karácsonyi üdvözletet sem kapott magától. A mellette ülő Miss Munroe felhorkantott, és nem úgy nézett ki, mint aki bármit is a szívére vett. Sir Alistair összevonta a szemöldökét, és szóra nyitotta a száját. Helen nem tudta, mit akar mondani, de a biztonság kedvéért gyorsan Miss McDonaldhoz fordult: – Szóval Edingburgh-ból érkeztek? A hölgy szája széles mosolyra húzódott. – Igen. Sophie-val egy gyönyörű Whitestone házban lakunk rálátással a városra. Sophie jó néhány tudományos és filozófiai társaság tagja, úgyhogy szinte a hét minden napjára jut egy-egy előadás vagy szalon, amelyen részt vehetünk. – Ez nagyszerű! – felelte Helen. – És bizonyára magát is érdekli a tudomány és a filozófia, ugye, Miss McDonald? – Ó, igen, az érdeklődés megvan bennem – felelte a hölgy mosolyogva –, de Sophie elhivatottsága nincs. – Ostobaság! – csattant fel Miss Munroe. – Ahhoz képest, hogy sosem képezted magad, nagyon is jól vág az eszed, Phoebe. – Ó, köszönöm, Sophie – hebegte Miss McDonald, és cinkosan Helenre hunyorított. ELIZABETH HOYT

115

SZENVEDÉLY

Helen elrejtett egy mosolyt. Úgy tűnt, Miss McDonald jól tudja, hogyan kell bánni rettentő barátnőjével. – Tudták, hogy Sir Alistair egy újabb csodálatos könyvön dolgozik? – tette fel a kérdést Helen. – Igazán? – Miss McDonald összecsapta a kezét. – Megnézhetjük? Miss Munroe felvont szemöldökkel nézett az öccsére. – Örömmel hallom, hogy újra dolgozol. – Még egészen kezdeti stádiumban van a dolog – szabadkozott Sir Alistair. A szobalányok ekkor értek vissza a teával, és amíg megterítettek, nagy nyüzsgés támadt. Sir Alistair kihasználta a pillanatnyi zűrzavart, és Helenhez hajolva odasúgta: – Csodálatos? Helen érezte, hogy forróság önti el az arcát. – A könyve valóban az. A férfi tekintete Helen arcát kutatta. – Ezek szerint olvasta? – Nem, még nem az egészet, de tegnap este átlapoztam. – Helen érezte, hogy a légzése szaporább lesz a férfi átható tekintetétől. – Lenyűgöző. – Valóban? Sir Alistair most a száját nézte összeszűkült szemmel, és Helenben felmerült, vajon a tegnapi csókra gondol-e. Helen megfogadta, hogy többé nem fordul elő. Ezúttal nem bonyolódik könnyelmű viszonyba anélkül, hogy felmérné annak veszélyeit. De ahogy a férfi tekintete feljebb vándorolt, és az ő szemét kereste, már tudta. Bármily veszélyes is, ez a könnyelműség bizony egyre csábítóbb.

Uzsonna után Alistair visszatért a szobájába, és a délután hátralevő részét ott töltötte. Részben azért, mert be akarta fejezni a borzokról szóló fejezetet, részben pedig attól tartott, ha tovább marad csábos ELIZABETH HOYT

116

SZENVEDÉLY

házvezetőnője társaságában, még a végén valami bolondságra vetemedik. Különben is, biztos volt benne, hogy Sophia beleártja magát a kastély kitakarításába, és volt annyi esze, hogy ebből kimaradjon. Így aztán legközelebb csak este találkozott Mrs. Halifax-szel, amikor lejött a szobájából. Vacsora előtt rendbe szedte magát, és még egy tisztességes felöltőt és nadrágot is előszedett a szekrényből, hogy a nővére le ne szidja. Mint kiderült, Mrs. Halifax is úgy döntött, hogy a legjobb ruháját ölti magára. Alistair megállt a lépcső alján, és figyelte az asszonyt, mielőtt az meglátta volna. Amióta a kastélyba jött, Mrs. Halifax mindennap ugyanazt a kék ruhát hordta, ám aznap este egy zöld-arany ruhát viselt, amely egyrészt túl elegáns volt egy házvezetőnőnek, másrészt sajnálatosan sokat engedett látni elefántcsontszínű kebléből. Alistair most már örült, hogy vette a fáradságot, és összefogta a hosszú haját, ráadásul meg is borotválkozott. Mrs. Halifax ekkor megfordult, és megpillantotta. Egy másodpercre megállt, a szeme kék és sebezhető, szép arca rózsás és ártatlan volt. Jobban tenné, ha egyszerűen sarkon fordulna, felmenne a lépcsőn, bezárkózna a tornyába, és kiutasítaná ezt a nőt a kastélyából és az életéből. Mrs. Halifax fényes jövőt remél, ő pedig tudja, hogy ez számára nem elérhető. Mégis elindult az asszony felé. – Úgy látom, minden előkészületet megtett a vacsorához, Mrs. Halifax. Mrs. Halifax szórakozottan bepillantott az ebédlőbe. – Azt hiszem, rendben lesz. Kérem, szóljon, ha nem megfelelő a felszolgálás. Tom még csak most tanulja, hogyan kell a levest szervírozni. – Ó, de hát maga is ott lesz, hogy felügyelje – felelte Alistair, és belekarolt a nőbe. – Csak nem feledkezett meg az alkunkról, miszerint együtt vacsorázunk? Velem kapcsolatban igencsak hajthatatlan volt tegnap este. – De hát a nővére! – tiltakozott Mrs. Halifax lángba borult arccal. – Azt fogja gondolni, hogy… hogy… Tudja. ELIZABETH HOYT

117

SZENVEDÉLY

– Azt fogja gondolni, hogy hóbortos vagyok, de ezt már rég tudja. – Alistair kaján pillantást vetett az asszonyra. – Jöjjön, Mrs. Halifax, ez most nem a lányos pironkodás ideje! Hol vannak a gyermekei? Az asszony, ha lehet, ezen még jobban megütközött. – A konyhában, de ugye nem… Alistair intett az egyik cselédlánynak. – Hozza ide Mrs. Halifax gyermekeit, kérem! A lány elsietett. Alistair felvont szemöldökkel pillantott le a házvezetőnőjére. – Látja? Már meg is van. Ilyen egyszerű. – Már ha az ember felrúg minden illemszabályt… – dünnyögte Mrs. Halifax sötéten. – Ó, hát itt vagy, öcsém! – hangzott fel Sophia éles hangja a hátuk mögött. Alistair megfordult, és meghajolt. – Mint láthatod. Sophia leért a lépcsőn. – Nem tudtam, lejössz-e vacsorázni. Ráadásul egész rendesen festesz. Gondolom, érezzem megtisztelve magam. Bár az is lehet – pillantása Mrs. Halifax kezére esett, mely Alistair karján nyugodott – , hogy nem az én kedvemért csinosítottad ki magad. Mrs. Halifax megpróbálta visszahúzni a kezét, de Alistair rátette a sajátját, és nem engedte. – Számomra mindig az a legfontosabb, hogy a te kedvedben járjak, Sophia. Sophia erre csak fújt egyet. – Sophie! – szólt rá hátulról rosszallón Phoebe, majd bocsánatkérő pillantást vetett Alistairre. Szegény Phoebe McDonald volt, aki Sophia nyomában járva mindig elsimította a dolgokat. Alistair már éppen nyitotta a száját, hogy – talán nem túl bölcsen – rámutasson erre, amikor a sarkon megjelent Jamie, és kis híján nekirohant Sophiának. – Jamie! – kiáltott rá Mrs. Halifax. A fiú lefékezett, és Sophiára meredt. ELIZABETH HOYT

118

SZENVEDÉLY

Aztán a nővére is megjelent mögötte, mint mindig, sokkal lassabban. – Meg azt mondta, jöjjünk vacsorázni. Sophia hosszú orrát felhúzva nézett le a kislányra. – Te ki vagy? – Abigail, asszonyom – felelte a kislány, és pukedlizett. – Ő pedig az öcsém, Jamie. Elnézést kérek a nevében. Sophia felvonta az egyik szemöldökét. – Lefogadom, hogy ezt elég gyakran meg kell tenned. Abigail felsóhajtott, mint akinek a világ terhe nyomja a vállát. – Így van, asszonyom. – Jó kislány. – Sophia már majdnem elmosolyodott. – A fiútestvérekkel néha nem könnyű, de ki kell tartanunk. – Igen, asszonyom – felelte nagy komolyan Abigail. – Gyere, Jamie! – szólt Alistair. – Menjünk vacsorázni, mielőtt megalakítják a Hatalmaskodó Nővérek Egyletét. Jamie fürgén az ebédlőben termett. Alistair elfoglalta szokott helyét az asztalfőn, és a jobbjára Sophiát ültette, ahogy illik, ám amikor Mrs. Halifax megpróbált az asztal túlsó végére osonni, kihúzta számára a balján lévő széket. – Köszönöm – mormolta az asszony meglehetősen barátságtalanul. – Nagyon szívesen – felelte Alistair kedvesen, és a kelleténél nagyobb erővel tolta be a széket. Sophiát lekötötte, hogy Abigailt kioktassa a vizespohár megfelelő elhelyezéséről, így lemaradt erről a kis közjátékról, de Phoebe kíváncsian figyelte őket. A fenébe is! Alistair el is felejtette, milyen éles szeme van a nővére barátnőjének. Odabiccentett neki, és a nő válaszul rákacsintott. – Szóval újra írni kezdtél – szólt Sophia, mialatt Tom megérkezett a nagy tál aranyló levessel és egy szobalánnyal a felszolgáláshoz. – Igen – felelte Alistair óvatosan. – És ugyanarról a munkáról van szó? – firtatta Sophia. – Anglia állatvilága? – Igen. ELIZABETH HOYT

119

SZENVEDÉLY

– Jól van, jól van. Ezt örömmel hallom. – Elhessentette a kenyereskosarat, amelyet Abigail próbált átnyújtani neki. – Nem, köszönöm. Sosem eszem kelt tésztát ebéd után. Remélem – és újra az öccséhez fordult –, alapos munkát végzel. Richards jó sok zagyvaságot hordott össze néhány éve a Zoológiában. Az a félbolond megpróbálta bebizonyítani, hogy a tyúkok rokonságban állnak a gyíkokkal. Ha! Alistair hátradőlt, hogy a cselédlány letehessen elé egy tányér levest. – Richards egy tudálékos barom, de az, hogy kapcsolatba hozta a tyúkokat a gyíkokkal, véleményem szerint egészen ésszerű gondolat volt. – Akkor talán azzal is egyetértesz, hogy a borzok a medvék rokonai? – Sophia szemüvege veszélyesen megcsillant. – Ha már itt tartunk, a karmuk megdöbbentő hasonlóságot mutat… – Ha! – És – folytatta Alistair zavartalanul, hiszen végül is gyerekkoruk óta így vitáztak – amikor tavaly ősszel felboncoltam egy borztetemet, a koponyán és a mellső láb csontjaiban is hasonlóságokra bukkantam. – Mi az a tetem? – kérdezte Jamie, mielőtt Sophia beleköthetett volna az érvelésbe. – Holttest – felelte Alistair. A mellette ülő Mrs. Halifaxnek torkán akadt az étel. Alistair atyaian megveregette a hátát. – Már jól vagyok – mondta Mrs. Halifax –, de nem beszélhetnénk valami másról? – Természetesen – felelte Alistair előzékenyen. – Megvitathatnánk inkább az ürülék kérdését. – Ó, istenem! – sóhajtott fel Mrs. Halifax. Alistair azonban a nővéréhez fordult. – El sem hinnéd, mit találtam egy borz ürülékében a minap. – Mit? – kérdezte Sophia feltámadó érdeklődéssel. – Madárcsőrt. – Képtelenség! ELIZABETH HOYT

120

SZENVEDÉLY

– Pedig az volt. Egészen kicsi – talán cinkéé vagy verébé –, de bizony madárcsőr. – Biztosan nem cinkéé. Azok nem szállnak le olyan gyakran a földre. – Ó, az én feltételezésem szerint a madár már nem élt, amikor a borz elfogyasztotta. – Megígérte, hogy nem lesz szó holttestekről! – fakadt ki Mrs. Halifax. Alistair ránézett, és alig állta meg nevetés nélkül. – Azt ígértem, hogy nem lesz szó borztetemekről. De most egy madáréról beszélünk. Az asszony rosszallóan nézett rá, és természetesen így is gyönyörű volt. – Most oktatni próbál. – Úgy van – ismerte el mosolyogva Alistair. – És most mihez kezd? – A szeme sarkából látta, hogy Sophia és Phoebe kérdő pillantásokat váltanak, de nem törődött velük. Mrs. Halifax felszegte az állát. – Szerintem udvariasabban bánhatna azzal a nővel, aki az ágyazást felügyeli önnél. – Csak nem azzal fenyeget, hogy varangyosbékákat rejt el az ágyamban, asszonyom? – Nem lehetetlen – felelte Mrs. Halifax hűvösen, de a szeme nevetett. Alistair pillantása az asszony buja, nedves ajkára esett, és érezte, hogy az ágyéka kőkemény lesz. Halkan, hogy senki más ne hallja, odasúgta: – Nagyobb figyelmet szentelnék ennek a fenyegetésnek, ha valami mást helyezne el az ágyamban. – Ne! – sziszegte Mrs. Halifax. – Mit ne? – Tudja jól. – A harangvirágkék, tágra nyitott, ártatlan szemek Alistair szemébe mélyedtek. – Ne ugrasson! Az asszony elmotyogott szavai hallatán szégyellnie kellett volna magát, Alistair azonban, mint egy megátalkodott gazfickó, még ELIZABETH HOYT

121

SZENVEDÉLY

izgatottabb lett. Csak óvatosan, figyelmeztette egy hang belül, ne hagyd, hogy ez a nő elhitesse veled, hogy betöltheted a vágyát! Hallgatnia kellene erre a hangra. Engedelmesen hátat kell fordítania Mrs. Halifaxnek, amíg nem késő. Ehelyett azonban, akarata ellenére, megbabonázva előredőlt.

Valamivel később Miss Munroe felemelte a teáscsészéjét, átható pillantását Helenre szegezte, és megkérdezte: – Mióta dolgozik az öcsémnél házvezetőnőként? Helen lenyelte a kortyot, és óvatosan felelt: – Csak néhány napja. – Ó! – Miss Munroe hátradőlt, és nyomatékosan kevergette a teáját. Helen némi nyugtalansággal látott ismét a teaiváshoz. Nem lehetett megállapítani, hogy ez az „ó” elismerést, helytelenítést vagy valami egészen mást fejezett ki. Vacsora után visszavonultak a társalgóba, amely most már tiszta volt – vagy legalábbis tisztább, mint azelőtt. A cselédek egész délután itt szorgoskodtak, és még tüzet is gyújtottak a régi kőkandallóban. A kitömött állatok még mindig rettenetes üvegszemekkel meredtek le rájuk, de legalább már nem lógott pókháló a fülükből. Ez határozottan a szoba előnyére vált. Jamie és Abigail csak addig maradtak a társalgóban, amíg mindenkitől elköszöntek. Amikor Helen lefektette őket és visszajött, Sir Alistairt elmélyült beszélgetésben találta Miss McDonalddal a terem másik végében. Miss Munroe az ajtó mellett foglalt helyet. Ha Helen gyanakvóbb természetű lett volna, bizonyára felmerül benne, hogy Miss Munroe rá várt. Helen megköszörülte a torkát. – Sir Alistair azt mondta, már elég régen nem találkoztak. Miss Munroe homlokráncolva pillantott fel a csészéjéből. – Úgy eltemetkezik ebben a kastélyban, mint egy leprás. – Talán csak kényelmetlenül érzi magát – mondta halkan Helen. Arrafelé pillantott, ahol Sir Alistair és Miss McDonald beszélgetett. A férfi tea helyett üvegpohárból konyakot fogyasztott. ELIZABETH HOYT

122

SZENVEDÉLY

Fejét az idősebb hölgy felé biccentette, és odaadóan hallgatta, amit az magyarázott. Azáltal, hogy összefogta a haját, felfedte az arcán a forradásokat, de kulturáltabbá is tette a megjelenését. Ahogy a profilját tanulmányozta, Helen megállapította, hogy a sebhelyek nélkül igen jóképű férfi. Vajon a megcsonkítása előtt népszerű volt a szebbik nem körében? A gondolat nyugtalanítóan hatott Helenre, és inkább elfordult. Magán érezte Miss Munroe kifürkészhetetlen pillantását. – Ennél többről van szó. – Mire gondol? – Helen elgondolkodva nézett a teáscsészéjébe. – Abigail sikított, amikor meglátta. Miss Munroe kurtán biccentett. – Pontosan. A gyerekek, akik nem ismerik, félnek tőle. Sőt előfordul, hogy felnőtt férfiak is ferde szemmel néznek rá. – Feszélyezi, hogy másokat zavarba hoz a látványa. – Helen Miss Munroe szemébe nézett, ahol egyetértést látott megcsillanni. – El tudja képzelni? – tűnődött halkan Miss Munroe. – Hogy bárhová megy, az arca miatt azonnal a figyelem középpontjába kerül? Hogy az emberek megállnak, megbámulják, és félnek magától? Nem viselkedhet természetesen, nem vegyülhet el az emberek között. Folyamatosan emlékeztetik a bajára. Soha nincs egy pillanat nyugta sem. – Pokoli lehet. – Helen az ajkába harapott, és akaratlanul is elöntötte az együttérzés. – Különösen neki. Olyan mogorvának tűnik, de belül, azt hiszem, érzékenyebb, mint ahogy azt láttatni szeretné. – Látom, kezdi érteni. – Miss Munroe hátradőlt a széken, és elgondolkodva figyelte az öccsét. – Közvetlenül a gyarmatokról való hazatérése után egyébként jobb volt a helyzet. A sérülései persze még frissek voltak, feltűnőbbek, de azt hiszem, ő akkor még nem tudta. Eltelt egy-két év, mire rájött, hogy ez most már mindig így lesz. Hogy ő már nemcsak egy férfi a sok közül, hanem egy korcs. Helen halkan felszisszent az erős kifejezés hallatán. Miss Munroe éles pillantást vetett rá. – Ez az igazság. Semmire nem megy vele, ha szépíti, ha úgy tesz, mintha azok a sebhelyek nem volnának ott, mintha hétköznapi ember ELIZABETH HOYT

123

SZENVEDÉLY

lenne. Ő az, ami. – A nő előrehajolt, és a tekintete olyan átható volt, hogy Helen legszívesebben elfordult volna. – És én ettől csak még jobban szeretem. Érti? Már akkor is jó ember volt, amikor elutazott a gyarmatokra, de amikor visszajött, kivételes ember lett. Sokan azt gondolják, a bátorság egyetlen hőstett, amelyet vakmerően, a következményekkel nem törődve hajtanak végre a csatamezőn. Olyan tett, amely egy másodpercig, de legfeljebb egy-két percig tart. Az én öcsém pedig évek óta él ezzel a teherrel. És tudja, hogy az egész életét így kell leélnie. Mégis tovább teszi a dolgát. – Miss Munroe hátradőlt, de a tekintete még mindig Helen tekintetébe kapcsolódott. – Szerintem ez az igazi bátorság. Helen lesütötte a szemét, és üres tekintettel a teáscsészéjébe bámult. A keze reszketett. Korábban, a konyhában még nem igazán értette, milyen terhet cipel a férfi. Őszintén szólva kissé gyávának tartotta, amiért elrejtőzik a piszkos kastélyába. De most… Évekig számkivetettként élni, és – intelligens emberként – pontosan tudni, mire van kárhoztatva, ehhez igazi lelkierőre van szükség. Valódi bátorságra. Azelőtt sosem gondolt arra, vajon mit áll ki Sir Alistair, mit kell eltűrnie, amíg csak él. Helen felnézett. Sir Alistair még mindig Miss McDonalddal beszélgetett, és a forradások ebből a szögből egyáltalán nem látszottak. Az orra egyenes és hosszú, az álla határozott és valahogy jellegzetes. Az arca keskeny, a szeme álmos pillantású. Jóképű, okos férfinak látszott. Talán kissé fáradtnak ezen a késői órán. Megérezhette, hogy Helen figyeli, mert megfordult, és a sebhelyei a maguk éles, vörös, csúnya módján most tökéletesen láthatóvá váltak. A szemkötő ugyan eltakarta a férfi hiányzó szemét, de az arca beesett volt azon az oldalon. Helen csak nézte, nézte ezt az arcot, ezt az alakot, és egyaránt látta benne a jóképű, okos férfit és a sebhelyes, cinikus remetét. Hirtelen kevésnek érezte a levegőt, a lélegzete felgyorsult, de továbbra is Sir Alistairre szegezte a tekintetét, és kényszerítette magát, hogy úgy lássa a férfit, ahogy az van. A látványtól vissza kellett volna rettennie, ő mégis olyan heves vonzalmat érzett, hogy legszívesebben azon nyomban hozzá sietett volna. ELIZABETH HOYT

124

SZENVEDÉLY

Sir Alistair lassan megemelte a konyakos poharát Helen felé, majd belekortyolt az italba, továbbra is őt nézve. Helen csak ekkor tudta levenni róla a szemét. Lélegzet után kapkodott. Valami történt ebben a néhány másodpercben, míg tekintetük egymásba kapcsolódott. Olyan volt, mintha belelátott volna Sir Alistair lelkébe. És talán a férfi is az övébe.

Nyolcadik fejezet

Másnap Igazmondó egész nap azon gondolkodott, amit látott, és amikor az árnyékok megnyúltak a palota udvarán, odament a fecskék kalitkájához, és kinyitotta. A madarak azonnal kirajzottak az esti égboltra. Amikor a szép ifjú kijött a kertbe, mérgesen elkiáltotta magát. Elővett egy vékony selyemzsákot és egy kis aranykampót, és üldözőbe vette a fecskéket. Ahogy utánuk futott, egyre távolodott a kastélytól…

Másnap Alistair napkelte előtt ébredt, ahogy szokott. Megpiszkálta a tüzet, meggyújtott egy gyertyát, gyorsan megmosdott a jéghideg vízben, ami az öltözőasztalán állt egy lavórban, majd sietve felöltözött. Ám amikor a folyosóra ért, bizonytalanul megállt. Amíg Lady Grey még élt, ilyenkor szoktak reggeli kóborlásaikra indulni. De ő már nincs, s az új, a névtelen kiskutya még nem elég erős a kóborláshoz. Kissé szomorúan és ingerülten a folyosó végén nyíló ablakhoz lépett. Mrs. Halifax itt járt. Az ablak belül gyanúsan tiszta volt, bár kívülről a repkény még félig benőtte. Halvány, barackszínű fény sejlett fel a dombokon. Napfényes idő lesz. Éppen kóborlásra való, gondolta Alistair morózusan. Esetleg… ELIZABETH HOYT

125

SZENVEDÉLY

A gondolat gyökeret vert a fejében, és elindult a lépcsőn. Egy szinttel lejjebb, a nővére és Miss McDonald szobájának ajtaja alatt nem látszódott fény. Ó, hány éve már, hogy utoljára így meglepte Sophiát! Alistair dörömbölni kezdett az ajtón. – Mi az?! – kiáltott ki Sophia. Az öccséhez hasonlóan ő is azonnal teljesen éber lett, amint felkelt. – Ébresztő, lustaság! – kiáltott vissza Alistair. – Alistair? Elment a maradék eszed is? – Sophia az ajtóhoz trappolt, és feltépte. Terjedelmes hálóinget viselt, őszülő haját két hosszú copfba fonta. Nővére bosszús arckifejezése láttán Alistair elvigyorodott. – Nyár van, az idő napos, a halak pedig harapnak. Sophia szeme először elkerekedett, majd összeszűkült izgalmában. – Fél órát kérek. – Húsz percet kapsz – szólt vissza Alistair a válla fölött. Már indult is Mrs. Halifax szobája felé. – Rendben! – vágta rá Sophia, és becsukta az ajtót. Mrs. Halifax ajtaja alól szintén nem szűrődött ki fény, de ez nem akadályozta meg Alistairt abban, hogy hangos kopogtatásba kezdjen. Bentről elfojtott nyögést és egy puffanást hallott, aztán újra csend lett. Alistair ismét bekopogott. Mezítlábas léptek zaja hallatszott, és kinyílt az ajtó. Abigail sápadt kis arca jelent meg az ajtónyílásban. Alistair ránézett. – Csak te vagy fenn? A kislány bólintott. – A mama és Jamie nagyon lassan ébredeznek. – Akkor segítened kell. Alistair finoman belökte az ajtót, és besétált a szobába, amely nagy volt, s valamikor raktárnak használták. Alistair már el is felejtette a benne terpeszkedő hatalmas, csúf ágyat. Jamie és Mrs. Halifax még mindig az ágyban feküdt, Abigail helyén a takaró egyik sarka vissza volt hajtva. A kiskutya a takarón feküdt összegömbölyödve, de Alistair közeledtére felkelt, és nyújtózott ELIZABETH HOYT

126

SZENVEDÉLY

egyet, kiöltve felpöndörödő, rózsaszín nyelvét. Alistair Mrs. Halifax mellé lépett, és már azon volt, hogy megfogja és felrázza, de megtorpant. A férfi nővérével ellentétben az asszony kiengedte a haját alváshoz, így az puha selyemként terült szét a párnán. Az arca rózsás volt, piros ajka szétnyílt, ahogy mélyeket lélegzett. Alistairt egy pillanatra megbabonázta a nő sebezhetősége és saját feszülő ágyéka. – Felrázza? – kérdezte Abigail hátulról. Te jó ég! Micsoda kéjenc, aki képes ilyesmire gondolni egy kislány jelenlétében! Alistair pislantott, és előrehajolt, hogy megragadja házvezetőnője puha és meleg vállát. – Mrs. Halifax! – Mmm – sóhajtott fel az asszony, és megvonta a vállát. – Mama! – kiáltott rá Abigail hangosan. – Mi az? – Mrs. Halifax pislogott, és a kék szempár értetlenül nézett fel Alistairre. – Mi történt? – Fel kell kelned – tagolta Abigail, mintha egy hallássérülthöz beszélne. – El kell mennünk… – Alistairhez fordult. – Hova is kell mennünk ilyen korán? – Horgászni. – Hurrá! – kiáltotta Jamie, és felpattant az anyja mellől. Lehet, hogy mégsem ébredezett olyan nehezen, mint ahogy azt a nővére gondolta, vagy csak a horgászás gondolata öntött belé lelket. Mrs. Halifax felnyögött, és kisimított egy hajtincset a homlokából. – De miért kell ilyen korán felkelnünk? – Azért – súgta Alistair az asszony fülébe –, mert a halak is korán kelnek. Mrs. Halifax felsóhajtott, de Jamie most már térden ugrált mellette az ágyon, és azt kántálta: – Menjünk, menjünk, menjünk! – Jól van – egyezett bele az anyja. – De Sir Alistairnek ki kell mennie, hogy fel tudjunk öltözni. – Az arca még jobban elpirult, mintha hirtelen tudatosult volna benne, milyen lengén van öltözve. Alistair egy pillanatig kihívóan nézett az asszony szemébe, aki szemmel láthatóan csak egy vékony hálóinget viselt. A férfi fejében ELIZABETH HOYT

127

SZENVEDÉLY

megfordult a gondolat, hogy addig marad, amíg Mrs. Halifax kénytelen nem lesz kibújni a takaró alól. Hogy lássa szabadon rengő keblét a leheletfinom szövet alatt, és a csupasz vállára hulló haját. Őrültség, tiszta őrültség. Ehelyett inkább félrehajtotta a fejét, és továbbra is az asszony szemébe nézve így szólt: – Húsz perc. – Azzal felnyalábolta a kiskutyát, és elhagyta a szobát, mielőtt hatalmába keríthette volna valami újabb elmezavar. A kutyakölyök engedelmesen feküdt a karjában, ő pedig leszaladt vele a lépcsőn, majd be a konyhába. Mrs. McCleodot a reggeli tűzrakás közben lepte meg. Az egyik szobalány a konyhaasztalnál ásítozott, amikor Alistair belépett. Mrs. McCleod felegyenesedett. – Uram? – Tudna nekünk csomagolni egy kis kenyeret, vajat meg sajtot? – Szórakozottan körülkémlelt a konyhában. – Esetleg némi gyümölcsöt és hideg sültet. Horgászni megyünk. Mrs. McCleod komolyan bólintott, és széles, vörös arcán semmilyen érzelem nem tükröződött a váratlan kérés hallatán. – Igen, uram. – És kiadós reggelit kérünk, mire visszajövünk. – Alistair a homlokát ráncolta. – Nem látta Wigginst? A szakácsnő felhorkant. – Hát az még biztos húzza a lóbőrt. – Amikor Alistair ránézett, elvörösödött. – Elnézést, uram. Alistair a szabad kezével elhessegette a bocsánatkérést. – Ha látja, mondja meg neki, hogy takarítsa ki az istállót! Wiggins egy világ lustája, gondolta magában Alistair, ahogy kisétált a reggeli napsütésbe. Nem is tudta, hogy mennyire, amíg a többi szolgáló fel nem tűnt a színen. Nem, ez nem igaz. Letette a kiskutyát a harmatos fűre. Mindig is gondolta, hogy Wiggins rettenetes munkaerő, csak éppen azelőtt egy fikarcnyit sem törődött vele.

ELIZABETH HOYT

128

SZENVEDÉLY

Alistair összevont szemöldökkel figyelte, ahogy a kutya ásít egyet, és orrát a reggeli szélbe emelve szimatol. Wiggins problémáját hamarosan meg kell oldania, de szerencsére nem ma reggel. – Gyerünk, pajtikám, végezd el szépen a dolgod! – szólt oda halkan a kutyának. – Az lesz a legjobb, ha most azonnal megtanulod, hogy itt kint keríts rá sort. Isten tudja, mit tenne Mrs. Halifax, ha a kastélyba piszkítanál. A kutya, mintha értette volna a parancsot, leguggolt a fűben. Alistair pedig fejét hátravetve nevetett.

Miután kiléptek a kastély konyhájából, a mama megállt, és Abigail egy pillanatig nem értette, miért. Azután megkerülte a mamát, és ő is meglátta Sir Alistairt, aki csípőre tett kézzel ott állt a napsütésben, a kutyával a lábánál, és nevetett. Olyan hangos, mély férfinevetéssel, amilyet Abigail még sosem hallott. Nem sokszor találkozott a herceggel, de nem emlékezett, hogy valaha így nevetett volna. Szerinte nem is tud így nevetni. Ehhez valahogy túl merev volt. Biztosan összetörné valamijét, ha megpróbálná. Sir Alistair nevetése különös volt és csodálatos, a legjobb dolog, amit Abigail valaha hallott. A kislány felpillantott az anyjára, hogy megállapítsa, vajon ő is így gondolja-e. Úgy tűnt, igen, mert a szemét tágra nyitotta, a szája pedig meglepett mosolyra húzódott. Jamie húzott el mellettük, és odaszaladt Sir Alistairhez és a kiskutyához. – Még mindig álmodom – szólt egy hang. Abigail hátrafordult. Miss Munroe állt a konyhaajtóban, és a tekintete mintha ellágyult volna a fura szemüveg mögött. – Évek óta nem hallottam Alistairt nevetni. – Tényleg? – kérdezte a mama. Úgy nézett Miss Munroe-ra, mintha valójában valami mást, valami fontosabbat kérdezett volna. Miss Munroe biccentett. Aztán odakiáltott Sir Alistairnek. – Hol van a horgászfelszerelésed, öcsém? Remélem, nem várod el tőlünk, hogy puszta kézzel fogjunk pisztrángot. ELIZABETH HOYT

129

SZENVEDÉLY

– Ó, hát itt vagy, Sophia. Már azt hittem, úgy döntöttél, mégis inkább ágyban maradsz. Miss Munroe úrihölgyhöz nem igazán méltó horkantást hallatott. – Azok után, ahogy rámtörtél ma reggel? Aligha. – És Miss McDonald? – Tudod, hogy Phoebe szeret sokáig aludni. Sir Alistair elvigyorodott. – A horgászbotok az istállóban vannak. A gyerekekkel idehozzuk őket. Megkértem Mrs. McCleodot, hogy készítsen össze nekünk egy piknikkosarat. Talán a hölgyek addig utánanézhetnének, hogy elkészült-e már. Válaszra sem várva az istálló felé indult, és Abigail szaladt, hogy utolérje. Jamie ölbe vette a kiskutyát. – Még sosem horgásztam. Sir Alistair lepillantott rá. – Soha? Jamie megrázta a fejét. – Ó, de hiszen az az elegáns úriemberek sportja mindenhol, kedves barátom. Tudtad, hogy maga György király is horgászik? – Nem, nem tudtam. – Jamie szökellt egyet, hogy lépést tartson Sir Alistairrel. Sir Alistair bólintott. – Ő maga mondta nekem, amikor nála teáztam. – A hercegek is horgásznak? – kérdezte Jamie. – A hercegek? – Sir Alistair kíváncsi pillantást vetett a fiúra. Abigailnek elállt a szívverése. Aztán Sir Alistair így felelt: – Biztos vagyok benne, hogy a hercegek is horgásznak. Még szerencse, hogy itt vagyok, és meg tudlak tanítani. Mindkettőtöket. – Abigailre mosolygott. Abigail mellkasa dagadt az örömtől, és olyan hatalmas mosoly terült szét az arcán, hogy ha akarta, sem tudta volna visszafojtani. Beléptek a félhomályos istállóba. Sir Alistair kinyitott egy ajtót a sarokban, és kutakodni kezdett mögötte. ELIZABETH HOYT

130

SZENVEDÉLY

– Megvan! – dörmögte, és elővett egy nála is nagyobb horgászbotot. A falnak támasztotta, és újra behajolt a kis tárolóhelyiségbe. – Azt hiszem… Igen, ezek jók lesznek. – Újabb négy horgászbot került elő. Sir Alistair kihátrált a kamrából, kezében egy régi, fedeles kosárral. – Tudnád ezt hozni, Abigail? – Igen – vágta rá Abigail bátran, bár a kosár nehezebb volt, mint amilyennek látszott. Mindkét kezével megmarkolta a kosár fogantyúját, és felemelte a mellkasához. Sir Alistair biccentett. – Jó kislány. Ezt pedig Jamie hozza. – Azzal átadott a kisfiúnak egy kisebb kosarat. – Akkor meg is vagyunk. A vállára vette a botokat, és visszaindultak a kastély irányába, ahol a mama és Miss Munroe már várta őket. – Mama, tudtad, hogy György király horgászik? – kérdezte Jamie. Egyik kezében a kiskutyát tartotta, a másikkal a kosarat cipelte. – Tényleg horgászik? – A mama gyanakvó pillantást vetett Sir Alistairre. – Bizony. – Sir Alistair szabad karját a mamának nyújtotta. – Minden nap. Hétfőnként pedig kétszer is. – Hm. – A mama csak ennyit mondott, de boldognak tűnt. Azóta, hogy eljöttek Londonból, most először látszott boldognak, gondolta magában Abigail, miközben a harmatos fűben szökdécselt.

A horgászás javarészt várakozásból álló időtöltés, tűnődött Helen fél órával később. Az ember madzagra akaszt egy tollak közé rejtett kis horgot, belógatja a vízbe, és reméli, hogy egy hal bekapja. Az ember azt is gondolná, a halak nem olyan ostobák, hogy összetévesszenek egy madártollat és egy horgot a vízben talált léggyel, de úgy tűnik, mégiscsak együgyű teremtmények. Persze az is lehet, hogy egyszerűen rövidlátók. – Figyeljen a csuklójára! – magyarázta Sir Alistair. – Úgy mozogjon, ahogy a hal farka! ELIZABETH HOYT

131

SZENVEDÉLY

Helen felvonta a szemöldökét, és a válla fölött visszanézett a férfira. Sir Alistair feljebb állt a patakparton, és kritikus szemmel figyelte Helent. Igazán komolyan vette az oktatást. Helen felsóhajtott, előrefordult, és ügyelve a csuklójára, előrecsapta a hosszú horgászbotot. A horog felröppent a levegőbe, majd belegabalyodott a zsinórba, és fennakadt az első fán. – A francba – szitkozódott Helen halkan. Abigail, aki már háromszor dobta be sikeresen a horgot, kuncogott. Miss Munroe udvariasan hallgatott, de Helennek úgy tűnt, mintha a szemét forgatta volna. Jamie pedig, aki már megunta a bedobálást, most éppen szitakötőre vadászott a kiskutyával, s észre sem vette. – Így ni! – Sir Alistair hirtelen Helen mellett termett, és hosszú karjával átnyúlt a feje felett. Érezte a férfi meleg leheletét az arcán, ahogy letekerte a zsinórt a faágról. Helen mozdulatlanul állt. Belül reszketett, de Sir Alistairre szemmel láthatóan nem volt hatással ez a fizikai közelség. – Meg is van – mondta a férfi, miután kiszabadította a horgászbotot. Helen mögött állt, és most előrenyúlt mellette, hogy bemutassa a bot helyes fogását. Könnyű érintése, mellyel eligazította Helen testtartását, megsemmisítően hatott az asszonyra. A feladatra összpontosíts, korholta magát Helen, és megpróbált komoly arcot vágni. Hamar rájött, hogy bár szívesen álldogál hosszasan egy patakparton, sosem lesz belőle nagy horgász. Bezzeg Abigail! Az ősi és misztikus művészetet megillető odaadással figyelt Sir Alistair minden szavára. És miután először sikerült neki bedobni a horgot a patak közepébe, sápadt kis arcán felfénylett a büszke öröm. Ha másért nem, hát ezért érdemes volt hajnalban kelni, és a nedves fűben bóklászni. – Most már érti? – súgta Helen fülébe Sir Alistair. – Igen, hm, azt hiszem – köszörülte meg Helen a torkát. A férfi kissé oldalra fordította a fejét, és az ép szeme néhány centiméterről Helen szemébe mélyedt. – Ha akarja, adhatok még további tanácsokat, hogyan kell kézbe venni a botot. ELIZABETH HOYT

132

SZENVEDÉLY

Helen arca lángvörös lett, bár a férfi olyan halkan beszélt, hogy senki más nem hallhatta meg. – Azt hiszem, a lényeggel már tisztában vagyok. – Valóban? – Sir Alistair felvonta a szemöldökét, és szemében ördögi fény villant. Helen lassan felfelé csúsztatta a kezét a boton, és ártatlanul mosolygott. – Gyorsan tanulok, uram. – Persze, de gondolom, szeretne szakértővé válni. Úgy hiszem, megfelelő gyakorlásra van szükség. – A férfi egy árnyalatnyival közelebb hajolt, és Helen egy őrült pillanatig azt hitte, meg akarja csókolni, itt kint, a szabadban, a gyerekek és a nővére szeme láttára. – Alistair! – kiáltotta Miss Munroe. Helen megrezzent, mint akit rajtakaptak, de Sir Alistair csak azt dünnyögte: – Talán majd később. – Alistair, fogtam egy halat! Sir Alistair erre a hírre végre megfordult, és odaballagott a zsinórral küszködő nővéréhez. Az izgalom Jamie-t is odavonzotta, és néhány percig senki sem törődött Helennel, aki ezalatt visszanyerte a lélekjelenlétét. Amikor újra körülnézett, Sir Alistair éppen a nővérén élcelődött a kifogott hal mérete miatt, és nem vette észre, hogy Helen kis tollas úszója kisodródott a patak sekély szélére, csaknem a partra, ahol bizonyára igen kevés hal fordul meg. Felettük, a ragyogó kék égen fátyolfelhők lebegtek. A patak bugyogva csörgedezett, tiszta vize látni engedte a fenekén fekvő sima köveket. A parton zöldellt a friss fű, és az ő oldalukon egy kis facsoport is állt. Oda temették el Lady Grey-t. Szép volt itt, Sir Alistair patakpartján, ezen a varázslatos helyen, ahol a hétköznapok gondja tovaszállt. Sir Alistair váratlanul felkiáltott, és a horgászbotja zsinórjának végén egy ezüstös hal ficánkolt. Jamie szaladt, hogy megnézze, Abigail fel-le ugrált, Miss Munroe pedig lelkesen segített elkapni a madzagot. A nagy izgalomban Helen beleejtette a horgászbotját a patakba. ELIZABETH HOYT

133

SZENVEDÉLY

– Jaj, mama! – mondta Abigail gyászosan, miután a halat gondosan elhelyezték egy meglehetősen toprongyos külsejű kosárban. – Elvesztetted a botodat. – Aggodalomra semmi ok – felelte Sir Alistair. – Valószínűleg kisodródott a partra a csalit másik oldalán. Arrafelé van egy kis örvény. Sophia, légy szíves, ügyelj a gyerekekre, amíg Mrs. Halifax és én elmegyünk a horgászbotért. Miss Munroe biccentett, és tekintete máris a saját botjára szegeződött. Sir Alistair Helenbe karolt, és elindult vele a parton felfelé. Ettől a kis érintéstől, ahogy a férfi erős ujjai a karjára kulcsolódtak, Helen lélegzete elállt. Butaság, korholta magát. Csak udvariasságból teszi. Ám Sir Alistair nem engedte el a karját, amikor felértek a meredély tetejére, úgyhogy Helen gyanakodni kezdett. A férfi fürgén lépkedett a füvön, és egy szót sem szólt. Talán dühös volt, amiért ott kellett hagynia a saját horgászbotját, hogy megtalálja Helenét. Hogy lehetett ilyen ügyetlen, bosszankodott Helen. Elhaladtak a facsoport mellett, és lekanyarodtak a patakpartra. Teljesen eltűntek Miss Munroe és a gyerekek látóteréből. – Elnézést – kezdte Helen. Ám ekkor egy szó, sőt minden figyelmeztetés nélkül Sir Alistair magához húzta Helent, és a száját a szájára nyomta. Helen akaratlanul is megborzongott. Maga sem volt annak tudatában, mennyire vágyott már erre, és titkon hogyan áhította, hogy a férfi megtegye a következő lépést. A melle Sir Alistair kemény mellkasához nyomódott, a férfi pedig még mindig a karját markolta, míg szája elszántan kalandozott a száján. Csodálatos érzés volt. Annyira csodálatos! Helen felfelé fordította a fejét, és szinte beleolvadt a férfi karjaiba. Egyszerű szoknyát viselt, nem volt benne abroncs, úgyhogy ha közelebb húzódna, lehetséges, hogy érezné Sir Alistair férfiasságát. Már olyan régóta nem kívánta így senki! Olyan régóta nem érezte, hogy beléhasít a vágy! Sir Alistair forró ajka szétnyílt, és a nyelve bebocsátást kért Helen szájába. Az asszony készségesen, sőt mohón engedett. Megrészegítette, hogy a férfi így kívánja. Magáénak akarta, mint egy ELIZABETH HOYT

134

SZENVEDÉLY

hódító lovag, Helen pedig örömmel fogadta. A férfi keze feljebb vándorolt a csipkés ruhán, először Helen hasán, majd még feljebb, odáig, ahol a nő mellét csupán a ruha vékony anyaga fedte. Helen elfúló lélegzettel várta, hogy a kéz tegye a dolgát, és ez még a férfi forró szájáról is elvonta a figyelmét. Sir Alistair nem okozott csalódást. Ujjai gyengéden bebújtak a fátyolvékony kendő széle alá, és simogatták, tapogatták, csiklandozták, ingerelték Helent, akinek a mellbimbója szinte fájdalmasan megkeményedett az izgalomtól. Másra sem vágyott, mint hogy letéphesse magáról a ruhát, és Sir Alistair forró tenyere a mellére simulhasson. Bizonyára önkéntelenül is valami hangot adhatott ki, mert a férfi kibontakozott a csókból, és alig hallhatóan azt dünnyögte: – Csitt! Látni nem látnak minket, de lehet, hogy hallanak. Sir Alistair lenézett a kezére, mely még mindig a kendő alatt tapogatott. Helen önkéntelenül is kidomborította a mellét, mire a férfi izzó pillantást vetett rá. Azután becsukta a szemét és ráhajolt az asszony keblére. Helen érezte forró, nedves nyelvét, amint a ruhája szélén kalandozott. Te jó ég! Arrébb a partról Jamie magas hangja harsant fel. – Mama, gyere, nézd meg ezt a bogarat! Helen pislantott egyet. – Egy pillanat, kicsikém! – Nem tudok betelni magával – suttogta Sir Alistair. Helen testén végighullámzott a vágy. – Mama! Sir Alistair felegyenesedett, és gyorsan, biztos kézzel lesimította az asszony kendőjét. – Maradjon itt! Leereszkedett a parton, és ügyesen elkapta a horgászbotot, amely valóban egy örvény tetején forgott körbe lustán. Aztán visszakapaszkodott, és hanyagul megfogta Helen könyökét. – Jöjjön!

ELIZABETH HOYT

135

SZENVEDÉLY

Úton visszafelé Jamie-hez és a többiekhez Helen azon tűnődött, vajon a férfi is ugyanúgy érezte-e a mindent elsöprő vágyat, amikor megcsókolták egymást.

Őrültség, merő őrültség, gondolta magában Alistair, amikor újra elfoglalta horgászállását. Mrs. Halifax lejjebb a parton teljesen eredménytelenül lógatta a vízbe a zsinórját, de nem merte megkockáztatni, hogy odamenjen, és segítsen neki. Mégis mit művel, hogy a házvezetőnőjét csókolgatja? Mit gondolhat róla az asszony? Hogy egy nagydarab, ronda szörnyeteg ráerőlteti magát? Biztosan felháborítja és taszítja a dolog. Igaz, nem úgy tűnt, mintha Helen undorodna vagy felháborodna, amikor kinyitotta a száját, hogy beengedje a nyelvét, és testét is az övéhez nyomta. A gondolattól felágaskodott a hímvesszője, és majdnem beleejtette a botját a patakba. Ekkor vette észre, hogy Sophia gyanakodva méregeti. Isten tudja, mit szólna, ha elejtené a botot. Biztos lenne valami gúnyos megjegyzése. Alistair megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, Mrs. McCleod csomagolt nekünk egy kis kenyeret, meg ilyesmit. Jamie erre azonnal felkapta a fejét, és futva megjelent a kiskutyával együtt. Mrs. Halifax leplezetlen örömmel rakta le a horgászbotját, és lassan kirámolta a kosarat. – Pompás! Van kenyér, sonka és gyümölcs. Ó, és húsos pite, meg néhány sütemény. – Az asszony Alistairre nézett. – Mit kér? – Mindenből egy kicsit – felelte Alistair, és a szeme sarkából figyelte az asszonyt, aki rámosolygott a fiára, és csevegett, mialatt tányérokra rakta az ennivalót. Időnként, amikor azt hitte, a férfi nem látja, gyors pillantásokat lövellt Alistair felé. Mi vonzza annyira Mrs. Halifaxben? Nagyon szép, persze, de ez rendszerint inkább elrettentően szokott hatni rá. A szép nők csak önnön csúfságára emlékeztették. Helen azonban más. Úgy tűnt, nemcsak hogy túltette magát az Alistair küllemét illető ELIZABETH HOYT

136

SZENVEDÉLY

megdöbbenésén, de abban is segített, hogy a férfi is elfeledkezzen a saját külsejéről. Vele egyszerűen csak egy férfi volt, aki veszélyesen flörtöl egy nővel. Ez az érzés pedig mámorító volt. Abigail csalódott hangot hallatott, úgyhogy Alistair odalépett hozzá. A kislány a zsinórt próbálta éppen kibogozni. – Hadd segítsek! – Köszönöm – felelte Abigail. Alistair lepillantott a kislány komoly arcára. – Menj, egyél valamit, ha kérsz! Ám Abigail nemet intett. – Szeretem ezt. Szeretek horgászni. – Úgy látom, van hozzá érzéked. A kislány gyanakodó pillantást vetett rá. – Érzékem? Alistair elmosolyodott. – Jól megy neked. – Komolyan? – Igen. Abigail harciasan megragadta a botot. – Nekem még soha nem ment jól semmi. Most Alistairen volt a sor, hogy Abigail arcát fürkéssze. Talán mondania kellene valami közhelyet, hogy eloszlassa a kislány önmagával kapcsolatos kételyeit, de nem tudta rávenni magát. Abigail a válla fölött hátrapillantott az édesanyjára. – Csalódást okozok a mamának. Én nem vagyok… Nem vagyok olyan helyes, mint a többi lány. Alistair összevonta a szemöldökét. Abigail szokatlanul komoly kislány volt, de Alistair tudta, hogy Mrs. Halifax nagyon szereti. – Azt hiszem, igazad van. Abigail a homlokát ráncolta, és Alistair tudta, hogy nem azt mondta, amit kellett volna. Már éppen szóra nyitotta a száját, hogy újra próbálkozzon, amikor a piknikezők szólították. – Kész az ennivalója, Sir Alistair! – kiáltott Jamie. ELIZABETH HOYT

137

SZENVEDÉLY

Mrs. Halifax felé nyújtott egy tányért, de gondosan kerülte a pillantását. Alistair majdnem felsóhajtott. Azzal, hogy az asszony megkísérelt tapintatos lenni, már-már feltűnőbbé tette a helyzetet, mintha nyíltan flörtölnének. Ahogy Alistair feléje lépdelt, és átnézett a feje fölött, elkapta Sophia kérdő pillantását. Alistair átvette a tányért, és komoran nézett vissza Sophiára. Mrs. Halifaxnek pedig azt motyogta: – Köszönöm. Igazán nem kellett volna otthagynia a horgászállását, csak hogy mindannyiunkat kiszolgáljon. – Ó, nem tesz semmit. Azt hiszem, amúgy sincs túl sok érzékem hozzá. – Gyakorlat teszi a mestert – jegyezte meg a férfi. Mrs. Halifax erre felkapta a fejét, és gyanakodva húzta össze a szemét. Alistair szája mosolyra húzódott. Bárcsak maguk lennének, akkor… – Jaj! A zsinórom! – sivított Abigail. Alistair odafordult, és látta, hogy a kislány botja ívben meghajlik, a zsinórja megfeszül, és a vége eltűnik a víz alatt. – Tarts ki, Abigail! – De mit csináljak? – A kislány szeme óriásira kerekedett, arca elsápadt. – Csak tartsd erősen, de ne húzd! Most már mellette állt. Abigail mindkét lábát megvetette a meredek parton, és sovány kis testének minden erejével hátrafeszült, hogy meg tudja tartani a botot. – Tartsd csak! – szólt halkan Alistair. A zsinór vége köröket írt le a vízben. – Most éppen kifárasztja magát ez a te halad. Te nagyobb, erősebb és okosabb is vagy. Nincs más dolgod, csak várni. – Nem kellene segítenie neki? – kérdezte Mrs. Halifax. – Ő akasztotta meg a halat – vágta rá Sophia határozottan. – Ki is tudja fogni, egyet se féljen! – Bizony. – erősítette meg Alistair. – Bátor kislány. Abigail arca eltökélt összpontosításról árulkodott. A zsinór most már lassabban mozgott. ELIZABETH HOYT

138

SZENVEDÉLY

– Ne engedd el a botot! – figyelmeztette Alistair. – Előfordul, hogy egy-egy hal icipicit eszesebb, mint a többi, és csak úgy tesz, mintha fáradna, aztán kirántja a botot a kezedből. – Nem engedem el – jelentette ki a kislány. Nem sokkal ezután szinte teljesen megszűnt a mozgás. Alistair fürgén elkapta a zsinórt, és a vízből egy csillogó halat rántott ki. – Ó! – ámult el Abigail. Alistair felemelte a zsinór végén ficánkoló állatot. Nem ez volt a legnagyobb hal, amit életében látott, de nem is a legkisebb. – Szép kis pisztráng! Nem gondolod, Sophia? Sophia ünnepélyesen szemügyre vette a zsákmányt. – Mondhatom, hogy a legszebb, amit az elmúlt időben láttam. Abigail arca halvány rózsaszín árnyalatot öltött, és Alistair rájött, hogy a kislány elpirult. Úgy tett, mint aki nem veszi észre, és a hal mellé térdelve megmutatta Abigailnek, hogyan kell eltávolítani a horgot. A kislány figyelmesen nézte, és amikor Alistair betette a halat a többi mellé a kosárba, bólintott. – Legközelebb én csinálom. A férfit különös érzés fogta el. Olyannyira szokatlan volt, hogy eltartott néhány másodpercig, mire nevesíteni tudta: büszke volt. Büszke erre a tüskés, elszánt gyermekre. – Bizony ám! – felelte, mire a kislány rámosolygott. Mögüle pedig az édesanyja mosolygott Alistairre, mégpedig úgy, mintha a férfi egy smaragd nyakláncot nyújtott volna át neki.

Kilencedik fejezet

Igazmondó a szörny ketrece felé fordult, ahol már a nő feküdt. Igazmondó a rácshoz lépett, és megkérdezte: – Ki vagy te? A nő nagy nehezen talpra állt, és így szólt: ELIZABETH HOYT

139

SZENVEDÉLY

– A nevem Szimpátia hercegnő. Az apám egy nagy város királya innen nyugatra. Kristály palotában éltem, aranyból és ezüstből szőtt ruhában jártam, mindenki a kívánságomat leste. Igazmondó nem értette. – De akkor miért…? – Csitt! – A hölgy előredőlt. – Jön a gazdád. Elfogta a fecskéket, és ha meglátja, hogy velem beszélgetsz, nagyon feldühödik. Igazmondónak nem volt más választása, visszatért a kastélyba, és a hercegnőt otthagyta a ketrecben…

Aznap délutánra Helen már egy kis pihenésre vágyott. Abigail és Jamie egyáltalán nem tűnt fáradtnak a kora hajnali kiruccanás után. Sőt lelkesen elkísérték Miss Munroe-t és Miss McDonaldot a borzvadászatra. Helen viszont ásítozott, miközben megmászta a Sir Alistair odújához vezető lépcsősort. Reggel óta nem találkoztak. A férfi bezárkózott a toronyszobába, Helennek pedig fogytán volt a türelme. Mit jelentettek azok a csókok? Vajon Sir Alistair csak játszadozott vele? Vagy – micsoda szörnyű gondolat – miután kétszer megízlelte, elvesztette az érdeklődését iránta? Reggel óta foglalkoztatták ezek a kérdések, és végül úgy érezte, választ kell kapnia rájuk. Talán ezért vitt fel most teát és fánkot a toronyba. A szoba ajtaja résnyire nyitva állt, és kopogás helyett Helen egyszerűen benyomta a vállával. Az ajtó csendesen kitárult. Sir Alistair a megszokott helyén ült az asztalnál, és nem vette észre Helent, aki csak állt és nézte őt. Sir Alistair éppen rajzolt valamit, feje a papír fölé hajolt, de nem ez keltette fel Helen érdeklődését. A férfi a csonka jobb kezével rajzolt. A ceruzát a hüvelykujja és két középső ujja között tartotta, a kézfeje pedig furcsán begörbült. Helennek már a látványtól is megfájdult a keze, de Sir Alistair kis, pontos mozdulatokkal rajzolt. Nyilvánvaló volt, hogy már évek óta így használja a kezét. Helen megpróbálta elképzelni, milyen lehetett így, megcsonkítva hazatérni a gyarmatokról, és újra megtanulni rajzolni. És írni. Milyen érzés ELIZABETH HOYT

140

SZENVEDÉLY

lehetett Sir Alistairnek olyasmit megtanulni, amit minden kisiskolás tud? Elkeserítő? Persze, biztosan az. Helen szája kis mosolyra húzódott. Most megtudott valamit Sir Alistairről. Biztos, hogy nemegyszer összetörte a ceruzákat, széttépte a lapokat, éktelen haragra gerjedt, de mégis makacsul kitartott, amíg újra képes nem lett olyan csodálatos rajzokat készíteni, amilyeneket Helen a könyvében látott. Csak így történhetett, hiszen itt látható az eredmény: a kéziratán dolgozó tudós. Helen megindult a férfi felé, de ekkor az felkiáltott, és elejtette a ceruzát. – Mi történt? – kérdezte Helen. Sir Alistair felkapta a fejét, és szemrehányó pillantást vetett rá. – Semmi, Mrs. Halifax. Hagyja csak az asztalon a teát! Helen letette a tálcát, de a távozásra való felszólítást fel sem vette. Odasietett a férfihoz. – Mi a baj? Sir Alistair a jobb tenyerét dörzsölte, és közben a bajsza alatt holmi szófogadatlan nőszemélyekről mormogott. Helen felsóhajtott, és gyengéden megfogta a férfi jobb kezét. Ez olyannyira meglepte Sir Alistairt, hogy hirtelen elhallgatott. A mutatóujja egy nagyjából kétcentis, vörös csonk volt. A kisujját az első ujjpercnél vágták le. A többi ujja hosszú volt, kissé kiszélesedő ujjbegyekkel, szép formájú körmökkel. Egy elegáns férfikéz karcsú ujjai voltak ezek. Helen szíve összeszorult. Hogyan voltak képesek megcsonkítani egy ilyen formás kezet? Lenyelte a torkában keletkezett gombócot, és rekedten megszólalt: – Nem látok sérülést. A férfi éles pillantást vetett rá, és Helen szeme elkerekedett, amikor rájött, milyen baklövést követett el. – Mármint friss sérülést. Sir Alistair megrázta a fejét. – Csak izomgörcs. Megpróbálta visszahúzni a kezét, de Helen nem engedte el. ELIZABETH HOYT

141

SZENVEDÉLY

– Megkérem Mrs. McCIeodot, melegítsen egy kis gyógybalzsamot. Mutassa, pontosan hol görcsölt be! Két kezébe fogta a férfiét és hüvelykujjával erőteljes mozdulatokkal masszírozni kezdte Sir Alistair széles tenyerét. A férfi keze meleg volt, a bőre puha. Az ujjai tövénél bőrkeményedések voltak, mintha fizikai munkát végezne. – Igazán nem szükséges… Helent hirtelen elfutotta a méreg, és felnézett. – Hogyhogy nem? Fájdalmai vannak, és én tudok segíteni. Szerintem nagyon is szükséges. Sir Alistair cinikus pillantást vetett rá. – Miért érdekli ez magát? Talán azt hitte, az asszony meghátrál majd durva szavai hallatán? Hogy könnyek közepette kirohan a szobából? Ő már nem kislány, tizenhét éves kora óta nem az. Belehajolt a férfi arcába, és a kezét még mindig nem engedte el. – Mégis mit gondol, miféle nő vagyok? Azt képzeli, bárkinek hagyom, hogy megcsókoljon? Sir Alistair szeme összeszűkült. – Szerintem maga rendes nő. És kedves. Ez az atyáskodó hangnem végképp kihozta Helent a sodrából. – Rendes?! Mert megcsókoltam? Mert megengedtem, hogy hozzám érjen? Megőrült? Nincs ennyire rendes nő, én legalábbis biztos nem vagyok az. Sir Alistair csak ránézett. – De akkor miért? – Csak. – Helen két tenyere közé fogta a férfi arcát, és bal kezével érezte a rücskös és egyenetlen bőrt. A jobb oldal sima volt és meleg. – Mert igenis érdekel. És magát is. Azzal ajkát Sir Alistair ajkára nyomta. Határozottan. Puhán. Minden vágyódását és magányosságát kifejezte ezzel a gesztussal. Csak egy könnyed csóknak indult, de a férfi felé fordította a fejét, és kinyitotta a száját, úgyhogy Helen egyszer csak az ölében találta magát, és érezte a férfi nyelvét a szájában. ELIZABETH HOYT

142

SZENVEDÉLY

Nem mintha ellenére lett volna. Napok óta erre várt, és most, hogy megtörtént, minden végtagja remegett. Egész felnőtt életét szeretőként, kitartott nőként élte, de ez az élmény, a kölcsönösség, a másik felfedezése teljesen új volt a számára. Itt egyenlő partnere ennek a férfinak, és a kölcsönös felelősség tudata valamiért még jobban felizgatta. Reszkető ujjai alatt érezte Sir Alistair gyapjúkabátjának anyagát, mialatt a férfi nyelve a szájában kalandozott. Gyengéden, mélyen, izgatón. Egészen addig, amíg Helen már-már attól tartott, hogy Sir Alistair puszta csókjától eljut a csúcsra. Helen visszahúzta a fejét, és levegő után kapkodott. – Én… – Ne állítson meg! – mormolta Sir Alistair. Keze már Helen ruhájának mellrészén járt, s kezdte kioldani. – Hadd lássam! Hadd érintsem meg! Helen biccentett, és figyelte a férfit. Esze ágában sem volt megállítani. A férfi arca komoly volt, teljes figyelmét lekötötte a felsőrész kibontása. Helen érezte, hogy pír önti el a nyakát. Évek teltek el azóta, hogy Lister utoljára ágyba vitte, de akkor sem emlékezett ilyen intenzitásra, ilyen céltudatos figyelemre. Mi lesz, ha csalódást okoz? Mi lesz, ha nem tud örömet szerezni a férfinak? A felsőrész szétnyílt, és Sir Alistair lehámozta róla, majd szórakozottan az asztalra tette a kendővel együtt, és eközben a szemét egyetlen pillanatra sem vette le Helen melléről. Most a fűző következett. Helen megköszörülte a torkát. – Nem akarja, hogy… – Én szeretném – vágta rá Sir Alistair, és felnézett Helenre. – Szabad? Helen az ajkába harapott, és bólintott. Mozdulatlanul ült, mialatt a fűzője szétnyílt. Sir Alistair futólag végigsimított meztelen bőrén, de sehol nem időzött hosszasabban. Helen érzékelte a tüdejébe áramló levegőt, és a férfi egyenletes légzését és kitartó pillantását is. Azután a fűző is lekerült róla, majd Sir Alistair lehúzta az inget is a válláról. Helen most derékig meztelen volt. ELIZABETH HOYT

143

SZENVEDÉLY

Sir Alistair csak nézte. Helen ösztönösen felemelte a kezét, hogy eltakarja magát. A férfi megfogta a csuklóját, és az ölébe tette. – Ne! – suttogta. – Hadd nézzem! Így hát Helen behunyta a szemét, mert nem bírta elviselni az őt bámuló férfi látványát. – Gyönyörű vagy – mondta Sir Alistair halkan. – Olyan gyönyörű, hogy az ember eszét veszti. Azzal bal mutatóujjával végigsimított Helen bőrén a nyakán lüktető értől kezdve le egészen a melle domborulatáig. Helen visszafojtott lélegzettel várt. A férfi lassan eljutott Helen mellbimbójáig, és körbecirógatta, amíg az össze nem húzódott. Helen nyelt egyet. – Akarom ezt – mondta a férfi. Helen kinyitotta a szemét, és látta, hogy Sir Alistair mereven néz rá, és a szája kemény vonallá keskenyedik. – Mindenestül akarlak. Helen szája kiszáradt. – Akkor tegyél magadévá! Sir Alistair hátranyúlt, és félretolta az íróasztalán tornyosuló dolgokat. Helen hallotta a guruló, majd lepottyanó ceruzák hangját, és egy könyv tompa puffanását is. Ezután a férfi a derekánál fogva felemelte, és felrakta a masszív asztalra. – Vedd le a szoknyád! – Sir Alistair hirtelen felállt a székéből, és a toronyszoba ajtajához ment, hogy bezárja. Amikor visszaért, Helen még mindig a derekán megkötött szalagokkal bíbelődött. Sir Alistair félretolta a kezét, és maga fogott hozzá a kibontásuknak. Helen legszívesebben vadul felnevetett volna örömében, de elfojtotta. Inkább felnyúlt, és kioldotta a Sir Alistair haját a tarkóján összekötő szalagot. A nehéz, sötét, rakoncátlan hajtincsek a férfi keskeny arcába hullottak, és Helen, kiélvezve a helyzet meghittségét, ujjaival végigsimított rajtuk. Sir Alistair mintha észre sem vette volna ezt a mozdulatot, annyira lefoglalta, hogy megszabadítsa Helent a maradék ruhájától is. Egy pillanattal később már félre is dobta a szoknyát, s csak a harisnya és ELIZABETH HOYT

144

SZENVEDÉLY

a cipő maradt rajta. Helen meglehetősen ostobán érezte volna magát, ha a férfi nem olyan nagy komolyan húzta volna le róla őket. Most már meztelen volt, csupasz fenekével Sir Alistair asztalán ült, és a férfi úgy bámult rá, mintha maga a megtestesült Aphrodité volna. Mámorító volt, hogy valaki így tekint rá. Mámorító és ijesztő egyszerre, hiszen nem volt ő Aphrodité. Csak egy egyszerű, harmincas nő, akinek eddig egyetlenegy szeretője volt. – Alistair… – suttogta. A férfi kibújt a felöltőjéből. – Igen? Helen nem tudta, hogyan önthetné szavakba az aggodalmát. – Én nem… Úgy értem, nekem nincs túl sok tapasztalatom a… a… Sir Alistair elmosolyodott. Már ingre vetkőzött. – Helen, kislány, ne izgulj! Azzal ajkával megérintette Helen mellét, majd erősen, melegen szopogatni kezdte a finom mellbimbót. Helen háta ívben megfeszült, és elkapta a férfi fejét, hogy közel tartsa a melléhez. Simogatni kezdte Sir Alistair selymes haját. Talán igaza van. Talán nem kellene aggódnia. Talán most, ez alatt a rövid idő alatt, nem kellene mást tennie, csak érezni. Sir Alistair most áttért a másik mellére, bal keze hüvelykés mutatóujjának hajlatába fogta. Megérintette a nedves mellbimbót, melyet az imént hagyott ott, és ezzel újra fellobbantotta a vágyat Helenben. Szétnyitotta a lábát, és megpróbálta közelebb húzni magához a férfit, de az szilárdan tartotta magát, még nem volt hajlandó arrébb mozdulni. Helen ajkát csalódott kis nyögés hagyta el. Sir Alistair felnézett. Az arca kipirult, a szeme huncutul csillogott. – Ezt szeretnéd? Mindvégig a szemébe nézve végigfuttatta a kezét Helen reszkető hasán, egészen a két combja találkozásánál göndörödő szőrig. – Alistair – szólt Helen elfúló hangon –, nem tudom, hogy… – Nem tudod? – mormolta a férfi, és a tekintete áthatóbbá vált. – Nem tudod, Helen? ELIZABETH HOYT

145

SZENVEDÉLY

És ahogy Helen Sir Alistair arcába bámult megbűvölten, szégyenlősen és forró izgalomban, a férfi megérintette az ölét. Helen ajka néma csodálkozásra nyílt. Sir Alistair hüvelykujja gyengéden körözött. Finoman simogatta, szétnyitotta, dörzsölte, kutatta. – Ó! – sóhajtott Helen. – Nézz rám! – suttogta a férfi. – Ne vedd le rólam a szemed! Az ujjával lassan beléhatolt, és elmosolyodott, látva, hogy az asszony szeme elkerekedik. Kihúzta az ujját, és újra bedugta, mialatt a hüvelykujjával tovább körözött az érzékeny ponton. Helen szeme félig lecsukódott. Forróság öntötte el. Attól tartott, ha ez így megy tovább, mindjárt valami szörnyű, állati hang hagyja el a száját. Ugyanakkor mégsem akarta, hogy a férfi abbahagyja. – Helen – duruzsolta Sir Alistair. – Szépséges Helen. Hadd érezzem az ujjaimon azt az édes harmatot! Helen feje hátrahanyatlott, és nyugtalanul mozgott jobbra-balra. Úgy érezte, álmodik. Buja, kívánatos nő volt, a férfi imádatának tárgya. Érezte a férfi forró ajkát a nyakán, ahogy csókolgatta, nyalogatta. És ekkor elkezdődött. Kis reszketésekkel, amelyekből végül a gyönyör lüktető és forró hulláma lett. Olyan gyönyöré, hogy Helen egy pillanatra teljesen megfeledkezett magáról. Amikor végül, hosszú pillanatokkal később kinyitotta a szemét, Sir Alistair őt figyelte, és még mindig gyengéden simogatta. – Jó volt? – kérdezte, olyan lágyan, ahogyan Helen még soha nem hallotta. Feleletként csak bólintani tudott, és pír öntötte el az arcát. – Jól van. – Sir Alistair visszahúzta a kezét, és kigombolta a nadrágját. – Akkor lássuk, meg tudjuk-e ismételni! Helen éppen csak egy pillantást vethetett a sötét fanszőrzetre és arra a dologra, ami jóval nagyobb volt, mint gondolta, és a férfi máris a két lába közé lépett. Megcsókolta. Gyengéden. Könnyedén. Ám Helent inkább az foglalkoztatta, ami odalent történt. Sir Alistair megbökte, és Helennek elállt a lélegzete attól a forróságtól és vastagságtól, amit… Kibontakozott a csókból, és elfúló hangon azt mondta: ELIZABETH HOYT

146

SZENVEDÉLY

– Én nem… – Pszt! – szólt Sir Alistair, és Helen szája sarkát harapdálta. – Ez egyszerű biológia. Engem arra teremtettek, hogy beléd hatoljak. Téged pedig arra, hogy befogadj. Így. – De… A férfi előrenyomult, és a makkja utat nyitott magának Helen szeméremajkai között. Az asszony szeme tágra nyílt. Sir Alistair szemében ördögi fény villant, ahogy figyelte. Halványan elmosolyodott, és újra megmozdult. Helen érezte, ahogy beléhatol. – Látod? – dorombolta a férfi. – Ilyen egyszerű. Újra előretolta a csípőjét, és a hímvesszője töve most már Helen szeméremdombjához ért. Tökéletesen összeforrtak. Helen még sosem érzett ilyen teljességet. Sir Alistair nyelt egyet, és Helen hirtelen megértette, hogy a férfi korántsem olyan higgadt, mint amilyennek látszik. Az arca kipirult, a szeme összeszűkült, és a száját szinte gúnyosan elhúzta. – Talán nem tudod – kezdte Sir Alistair halk, érdes hangon –, hogy ha egy férfi idáig merészkedett, akkor szinte lehetetlen… Ó! – A feje hátrahanyatlott, és lehunyta a szemét, amikor Helen belül összeszorította az izmait. Amikor újra kinyitotta a szemét, a szája vad elszántsággal legörbült. – Lehetetlen megálljt parancsolni neki. Kissé kijjebb húzódott, majd ismét Helennek nyomult. – Muszáj bevégeznie, amit elkezdett, mintha csak – itt újra lökött egyet, ezúttal erősebben – az élete függne tőle. Helen elmosolyodott, és a lábával körbefonta. Sir Alistair egyik kezével az asztalra támaszkodott Helen csípője mellett, a másikkal a nő fenekét markolta, és kemény tempót diktált. Az asztal rázkódott és dobogott, és valami üvegből készült tárgy legurult róla, majd darabokra tört a padlón. De Helen nem bánta. Ismét nevetés gyöngyözött fel a torkán, de most nem állta útját. Hátravetett fejjel nevetett, miközben Sir Alistair erős, gyors, eltökélt teste magáévá tette. Zavartalan öröm ült ki az arcára, és felnézett a mennyezetre, miközben érezte, hogy a férfi ELIZABETH HOYT

147

SZENVEDÉLY

kemény vesszeje csúszkál benne, nekidörzsölődik, kitölti. Még sosem érezte ilyen könnyűnek magát. Ilyen szabadnak. És ekkor, teljesen váratlanul elöntötte egy újabb hullám. Felrepítette a magasba, a maradéktalan élvezet szárnyán. A csúcsponton lenézett, és látta a férfit, amint még gyorsabban mozog benne, széles válla megfeszül és fölé görnyed, homloka fénylik az erőfeszítéstől. Látta, ahogy hátracsuklik a feje, és felkiált. Sir Alistair ezután elcsendesedett, reszketett és meg-megrándult Helenben. Az arca különös módon kisimult. Helen először nem is tudta, mire vélje ezt az arckifejezést, aztán rájött, hogy a férfi nyugalmát látja.

Te jó

ég, milyen régen volt együtt nővel! Ami azt illeti, még Spinner’s Falls előtt. Már el is felejtette, milyen mámorító érzés. Igaz, gondolta magában Sir Alistair, miközben Helen nyakába lihegett, nem rémlik, hogy máskor is ennyire elragadó lett volna. Ilyen mennyei. Mosolygott, ahogy a meleg női testet szorította magához. Talán mégis igaz, hogy bizonyos dolgok a kor előrehaladtával jobbá válnak. A nő mocorogni kezdett alatta, mintha az asztal túl kemény lenne puha feneke számára. Alistair felegyenesedett, és ránézett. Helen arca kipirult, a szeme álmodó volt, és Alistairben természetes módon feltámadt a férfibüszkeség. Ki ne lenne büszke arra, hogy kielégített egy ilyen csodálatos nőt? – Ó! – szólt halkan Helen. – Ó, ez… ööö… Alistair szája mosolyra húzódott. Az asszony kábultnak tűnt. – Milyen volt? Csodálatos? – segítette ki Alistair, miközben a szája sarkát csókolgatta. Helen felsóhajtott. – Öhm… – Maga a beteljesült boldogság? – A férfi tenyerét Helen egyik telt, nehéz mellére fektette, és ujjaival végigsimított a finom, rózsaszín mellbimbón. Meg kell hagyni, a mell igencsak bámulatos jelenség, Helené pedig különösen fantasztikus. A legjobb lenne, ha, ELIZABETH HOYT

148

SZENVEDÉLY

félretéve minden illemet, egész nap szabadon és fedetlenül láthatná. Igaz, akkor más férfiak is bámulnák, ami viszont egyáltalán nem volna kívánatos. Alistair megfogta Helen másik mellét is. Nem, mégiscsak jobb eltakarni. Annál izgalmasabb, ha az ember egymaga fedezheti fel. Alistair szeme összeszűkült a gondolatra, és fürkészőn méregette az asszonyt. Ugye hajlandó lesz újra az övé lenni? Ha szerencséje van. Igazából Alistair biztos volt benne, ha kapna még néhány percet, még egyszer képes volna magáévá tenni Helent. Mintha csak olvasna a gondolataiban, Helen hirtelen kihúzta magát. – Jaj, istenem! Mindjárt visszaérnek a sétából! – Kik? – tudakolta Alistair, és vonakodva elengedte Helen mellét. – A nővéred és a gyerekek – vágta rá Helen türelmetlenül. Ismét megmoccant, és Alistair ernyedt férfiassága meglehetősen dicstelen módon kicsúszott a lábai közül. A férfi felsóhajtott. Ezek szerint most nem. Előrehajolt, mindkét mellre búcsúcsókot adott, majd felegyenesedett, és gyorsan begombolta a nadrágját. Amikor végzett, Helen még mindig öltözködött, nem sok sikerrel. – Majd én! – ajánlkozott, és gyengéden eltolta az asszony kezét a fűzőről. Befűzte, és ezzel eltakarta azokat a pompás kebleket. Mialatt segített Helennek felöltözni, azon gondolkodott, hogyan fogalmazhatná meg mondandóját. Lesimította a kendőt az asszony keblén, és vett egy mély lélegzetet. – Helen… – Hol van a cipőm? – Helen hirtelen lehajolt, és keresgélni kezdett az asztal alatt. – Nem látod valahol? – Itt van. – Alistair a felöltője zsebéből halászta elő a cipőt, ahová korábban, oda sem figyelve bedugta. – Helen… – Ó, köszönöm! – Helen leült, hogy belebújjon a cipőjébe. Alistair türelme fogytán volt. – Helen… – Milyen a hajam? – Nagyon csinos. ELIZABETH HOYT

149

SZENVEDÉLY

– Ide sem néztél! – De igen! – A szavak sokkal erőteljesebben buktak ki belőle, mint szerette volna. Behunyta a szemét, és nyugalomra intette magát. Amikor felnézett, látta, hogy Helen kérdőn néz rá. – Minden rendben? – Igen – préselte ki magából Alistair, majd ismét vett egy mély levegőt. – Helen, szeretném, ha újra találkoznánk. Az asszony kissé értetlenül ráncolta a homlokát. – Hát persze hogy találkozunk. Hiszen itt lakom, tudod. – Nem úgy értettem. – Ó! – A harangvirágkék szempár nagyra nyílt, és a férfin átfutott a gondolat, hogy jó modor ide vagy oda, egyszerűen újra magáévá teszi ott, az asztalon. Amikor szeretkeztek, nem voltak kommunikációs nehézségei. – ÓÓÓ! Alistair megpróbált úrrá lenni a türelmetlenségén. – Nos? Helen egy lépéssel közelebb jött hozzá, és így a keble, az a csodálatos, csaknem a mellkasához ért. Az asszony arca még mindig kissé piros volt, bájosan rózsás, a szeme pedig csillogott. Lábujjhegyre állt, és szemérmesen szájon csókolta a férfit. Ám amikor az megmozdult, hogy átölelje, kisiklott a karjából. A toronyszoba ajtajához lépett, és a válla fölött hátranézve felelt: – Esetleg ma este? Azzal már kint is volt az ajtón, és halkan behúzta maga mögött.

De én nem szeretem a halat – akadékoskodott Jamie, miközben Miss McDonald és Miss Munroe társaságában hazafelé tartottak a kirándulásból. – Nem értem, miért kell halat vacsoráznunk. – Mert különben feleslegesen fogtuk ki őket – felelte Abigail. Lihegett, mert Tócsa nem volt hajlandó tovább gyalogolni, és most Jamie-vel felváltva cipelték. – Ha nem ennénk meg a halat, az bűn lenne. – De nem én fogtam ki őket! – tiltakozott Jamie. – Szomorú, nem? – vetette közbe vidáman Miss McDonald. ELIZABETH HOYT

150

SZENVEDÉLY

– Az embernek akkor is ennie kell a zsákmányból, ha részt sem vett a horgászásban. – Phoebe! – mordult rá Miss Munroe. – Nem mutatsz jó példát. – Ami engem illet – súgta oda Jamie-nek jól hallhatóan Miss McDonald –, jól teleeszem magam levessel és kenyérrel. Ki nem állhatom a halat. – Phoebe! – Bár kitalálnák, hogy lehetne egy jó yorkshire-i pudingot kihalászni! Akkor nem lenne kifogásom a zsákmány megevése ellen – ábrándozott Miss McDonald. Jamie kuncogott, és Abigail szája sarka is felfelé húzódott. Borzzal nem találkoztak a sétájuk során, de azért jól szórakoztak. Miss Munroe nagyon szigorú, de sok érdekeset tud mesélni, Miss McDonald pedig vicces. – Ó, itt vagyunk! – szólt Miss Munroe, amikor a kastély feltűnt a láthatáron. – Azt hiszem, nekem jólesne egy tea és néhány muffin. Ki tart velem? – Én! – kiáltotta azonnal Jamie. – Remek! – mosolygott rá Miss Munroe. – Tócsával mit csináljak? – kérdezte Abigail, és lenézett a karjában alvó kiskutyára. – Ki kell találnunk egy jobb nevet annak a kutyának – jegyezte meg Miss McDonald. – Van fekhelye a konyhában? – kérdezte Miss Munroe. – Találtunk egy régi szenesládát – felelte Jamie. – Ühüm. Ki kellene bélelni egy kis szalmával meg egy takaróval, ha van – vélte Miss Munroe. – Megyek, megnézem az istállóban – ajánlkozott Abigail. – Jó kislány – mondta Miss Munroe. – Félreteszünk neked egy muffint a nappaliban. Mindenki bement a kastélyba, csak Abigail került körbe, az istálló felé. – Keresünk neked egy régi takarót vagy kabátot – súgta oda az alvó kutyának. Tócsa puha kis füle még álmában is megrezzent a hangra. ELIZABETH HOYT

151

SZENVEDÉLY

A kinti napfény után az istállóban sötét fogadta. Egy pillanatig csendesen állt az ajtóban, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Szemben vele több üres állás is volt. Ahogy végignézett az istállón, Abigail látta, hogy Griffiné, Sir Alistair nagy lováé és a kis kocsihúzó pónié a túloldalon van. Friss szalmát biztosan arrafelé talál. Horkantást és egy pata dobbanását hallotta, ahogy közelebb ért, és aztán még valamit. Egy ember motyogását. Abigail megtorpant. Tócsát túl erősen szorította a mellkasához, úgyhogy a kiskutya megpróbált kiszabadulni. A ló ismét horkantott, és aztán Mr. Wiggins jött ki háttal az egyik állásból, a karjában valamit hozott. Abigail el akart szaladni, de a kis ember hirtelen hátrafordult, és észrevette őt. – Te meg mit csinálsz itt? – sziszegte a férfi. – Kémkedsz? Utánam kémkedsz?! Ekkor Abigail meglátta, hogy Mr. Wiggins egy nagy ezüsttálat tart a kezében. Abigail a fejét rázta, és hátrálni kezdett, de a szemét nem tudta levenni a tálról. Mr. Wiggins szeme gonosz réssé szűkült. – Ha bárkinek egy szót is szólsz, elvágom a torkod, megértetted? A tiédet, az anyádét és a kisöcsédét is elnyisszantom, hallod?! Abigail nem tudott szólni, csak hevesen bólogatott. A férfi egy lépést tett felé, és ekkor a kislány lábai végre újra megmoccantak. Megfordult, és végigfutott az istállón, amilyen gyorsan csak tudott. Maga mögött hallotta Mr. Wiggins kiáltását: – El ne mondd! Hallod? El ne mondd!

Lister rosszkedvűen bámult ki a dolgozószobája ablakán. – Nekem kellene északra utazni. Henderson felsóhajtott mögötte. – Kegyelmes uram, csak néhány nap telt el. Szerintem az emberek, akiket küldtünk, még oda sem értek Edinburgh-ba. Lister megpördült. – És mire odaérnek, és megküldik a híreket, neki éppen elég ideje lesz, hogy kihajózzon. ELIZABETH HOYT

152

SZENVEDÉLY

– Mi megtettünk mindent, amit lehetett. – Éppen ezért kell nekem északra mennem. – De kegyelmes uram… – Henderson kereste a szavakat. – Ő csak egy félvilági nő. Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzelmeket vált ki önből. – Ő az enyém, és elhagyott. – Lister kemény pillantással meredt a titkárára. – Ellenem szegült. Ezt senki nem teheti meg. – Hát persze hogy nem, kegyelmes uram. – Döntöttem. – Lister visszament az ablakhoz. – Intézkedjen! Holnap indulok Skóciába.

Tizedik fejezet

Másnap este Igazmondó megint szabadon engedte a fecskéket, és a szép ifjú megint utánuk eredt. Igazmondó a ketrecnél állt, és figyelte, ahogy lemegy a nap, és a szörny gyönyörű hercegnővé változik. Azután megkérdezte: – Hogyan történt ez veled? A hölgy szomorúan sóhajtott. – A férfi, akit szolgálsz, hatalmas varázsló. Egy nap meglátott, amint az erdőben lovagoltam a kíséretemmel. Aznap este eljött az apám palotájába, és megkérte a kezem. Én kikosaraztam, mert ez a varázsló gonosz, és nem akartam hozzámenni. Erre éktelen haragra gerjedt. Elrabolt az apámtól, és ide hozott. Megátkozott, és ezért nappal ilyen visszataszító szörnyeteg vagyok. Csak éjszakánként vagyok újra önmagam. Most menj, nehogy itt találjon! Igazmondónak tehát ismét távoznia kellett…

Franciaországból a levél aznap délután érkezett. Alistairt annyira felzaklatták a Helen és őközötte történtek, és az este még várható dolgok, hogy először észre sem vette a papírok között, amiket az inas ELIZABETH HOYT

153

SZENVEDÉLY

felhozott. Mindenféle londoni, birminghami és edinburgh-i újságra és folyóiratra fizetett elő, és ezek általában a hét ugyanazon napján érkeztek meg. Ma azonban a kupac alján ott lapult egy nagyon megviselt boríték. Úgy nézett ki, mintha Afrika szarván keresztül érkezett volna, ami, Anglia és Franciaország jelenlegi kapcsolatát tekintve, tökéletesen lehetséges. Alistair felvette a borítékot, és felhasította egy éles késsel, amellyel korábban egy mezei pockot boncolt fel. Elolvasta a levelet, néhány bekezdést figyelmesen, többször is, majd ledobta az asztalán tornyosuló többi holmi közé. Felállt, és nyugtalanul az ablakhoz lépett. Etienne óvatosan fogalmazott, de egyértelmű volt, mit akar mondani. Francia kormánytagoktól azt a pletykát hallotta, hogy bizony volt egy angol kém, aki kiadta a Huszonnyolcadik Gyalogezred útvonaláról szóló információt, és ez vezetett a Spinner’s Falls-i mészárláshoz. Ráadásul a szóbeszéd szerint az illető egy angol nemesember lehetett. Alistair ujjaival idegesen dobolt az ablakpárkányon. Ez bizony újdonság. Etienne azt írta, többet nem árulhat el levélben, de személyesen beszélhetnek. Nemsokára hajóra száll, és két hét múlva kiköt Londonban. Ha Alistair felkeresi ott, szívesen ad pontosabb felvilágosítást. Alistair végigsimított az arca bal oldalán húzódó forradásokon. A tudat, hogy mindezt valaki előre megfontolt szándékkal követte el, hideg és elszánt haragot ébresztett benne. Igaz, logikusan nézve semmi értelme. Ha elkapja az árulót, attól nem gyógyul meg az arca. Ám hiába tudta, hogy nem logikus, feltámadt benne a vadember. Azt akarta, hogy a Spinner’s Falls-i áruló megfizessen. Kopogtak a toronyszoba ajtaján, és ő szórakozottan felelt. – Tessék! – A vacsora tálalva van, uram – szólt be az egyik szobalány, aztán újra lerohant a lépcsőn. Alistair az asztalhoz lépett, és felvette róla Etienne levelét. Egy pillanatig bámulta, halkan káromkodott egyet, majd összehajtogatta, és berakta egy amúgy is teli fiókba. Gondolkodnia kell, mielőtt ELIZABETH HOYT

154

SZENVEDÉLY

bármilyen lépést tesz. Lehet, hogy üzen Vale-nek, de egyelőre várja a vacsora. Az ebédlőhöz közeledve meghallotta Jamie magas hangját, amint valami halat emleget. Már ennek hallatán elmosolyodott. Különös, hogy egy gyermeki hang – ami két hete még idegesítette volna – most jókedvre deríti. Tényleg ilyen szeszélyes volna? Nyugtalanította a gondolat, úgyhogy elhessegette. Miért gondoljon a jövőre, amikor a jelen sokkal kellemesebb dolgokat tartogat? Amikor belépett az ebédlőbe, látta, hogy már mindenki az asztalnál ül. Helen megmagyarázhatatlan módon a tőle legtávolabbi helyet foglalta el. Feltűnően nem nézett Alistairre, és halvány pír ütközött ki az arcán. Sosem válna belőle jó hazudozó. Alistair heves vágyat érzett, hogy ott helyben, a nővére és a gyerekek szeme láttára megcsókolja. Ehelyett azonban elfoglalta helyét az asztalfőn, és megpróbált kitérni Sophia kutató pillantása elől. Sophia aznap este a jobbján ült, a másik oldalán Miss McDonalddal. Jamie valamiért Alistairtől balra foglalt helyet. Jamie másik oldalán Abigail ült, feltűnően csendesen, mellette pedig Helen. Olyan messze volt, hogy Alistairnek legalábbis zászlót kellett volna lengetnie, ha kommunikálni akar vele. Az egyik szolgáló egy tál gőzölgő halat hozott be. – Á, pompás! – szólt Alistair, és örömmel dörzsölte össze a kezét. Hónapok óta nem evett friss pisztrángot, pedig ez volt az egyik kedvenc étele. – Íme, egy szép nagy hal neked! – Villájával kivette a legnagyobb pisztrángdarabot, és Jamie tányérjára tette. – Köszönöm – felelte vontatottan Jamie, és állát sovány kis mellkasának szegezve bámult a neki szánt halra. Miss McDonald a szalvétájába köhögött. Alistair felvont szemöldökkel fordult a nővéréhez. – Valami baj van? – Nem, semmi – felelte Sophia, és rosszallóan nézett a szomszédjára. – De lehet, hogy Jamie szívesebben kezdené csak egy egészen kis falat hallal. Alistair Jamie-re pillantott. – Igaz ez? ELIZABETH HOYT

155

SZENVEDÉLY

A kisfiú szánalomra méltóan bólintott. – Akkor én megeszem a te haladat, te pedig megkapod az én üres tányéromat – jelentette ki Alistair, és megcserélte a két tányért. – Egyél inkább egy kis kenyeret! A javaslat hallatán Jamie szemmel láthatóan megélénkült. – Hozzon egy kis lekvárt – szólt oda halkan Alistair a szolgálónak. – És te, Abigail? Kérsz halat? – Igen – suttogta a kislány, és vett is a halból, amikor elé tartották a tálat, de aztán csak turkált benne a villájával. Alistair összenézett Helennel, de az asszony is csak értetlenül rázta a fejét. Lehet, hogy a kislány nem érzi jól magát. Alistair a homlokát ráncolta, és belekortyolt a borába. Van Glenlargóban egy orvos, de az inkább kuruzsló, mint gyógyító, és Alistair még saját magát sem bízná rá, nemhogy egy gyereket. Elképzelhető, hogy a legközelebb Edinburgh-ban találni jó orvost. Ha Abigail tényleg beteg, neki magának kellene elvinnie oda. A gyermekbetegségek nagyon meg tudják viselni a kicsiket – és olyan gyakran végzetesek. A fenébe! Lehet, hogy nem kellett volna olyan korán felébresztenie őket reggel. Talán a patak volt túl hideg? Vagy túl sok volt az izgalom Abigail számára? Mindig rendkívül ostoba elképzelésnek tartotta, hogy a nők annyira fel tudják izgatni magukat, hogy belebetegszenek. Most azonban, amikor egy kislánnyal élt a házában, rá kellett jönnie, mennyire hiányos a gyerekekkel kapcsolatos tudása. – Beteg vagy? – kérdezte Abigailt, talán egy kissé élesen, mert Helen és Sophia is felkapta a fejét. A kislány azonban csak pislantott, és nemet intett a fejével. Alistair csettintett az inasnak. – Legyen szíves, hozzon egy nagyon kis pohár bort! – Igen, uram. – Az inas távozott, de Alistair le nem vette a szemét Abigailről. Sophia megköszörülte a torkát. – Láttunk egy héját és két nyulat a sétánk során, de borzzal nem találkoztunk. Biztos vagy benne, hogy van egy borzvár a közelben? ELIZABETH HOYT

156

SZENVEDÉLY

– Igen – felelte Alistair szórakozottan. Vajon Abigail sápadtabb a szokásosnál? Nem könnyű megállapítani, hiszen amúgy is annyira fehér bőrű. – Majd a következő látogatásunk alkalmával újra megpróbáljuk – sóhajtott fel Sophia. Alistair meglepetten pillantott rá. – Micsoda? A szolgáló megérkezett a kis pohár borral, és Alistair intett neki, hogy a kislány elé tegye. Abigail csodálkozva meredt a rubinvörös folyadékra. – Igyál egy kicsit! – utasította Alistair nyersen. – Vérképző. – Újra a nővéréhez fordult. – Hogy érted ezt? Máris elutazol? – Holnap reggel – erősítette meg Sophia. – Sophie-nak holnap az Edinburgh-i Filozófiai Társaság ülésén kell részt vennie – világosította fel Miss McDonald. – Mr. Watson külön azért utazik ide Londonból, hogy bemutassa a leideni palackját. Ha szerencsénk van, mi magunk is tanúi lehetünk az elektromosság jelenségének. – Watson azt mondja, ha egy tucat ember körbeáll, és megfogja egymás kezét, az elektromos áram körbejár – magyarázta Sophia. – Szerintem ez nevetséges, de ha mégis megtörténik, semmi esetre sem szeretnék kimaradni belőle. – De hiszen csak most jöttél! – morogta Alistair. Amikor Sophia és Miss McDonald felbukkant, először bosszankodott, de most megmagyarázhatatlan módon csalódottnak érezte magát hirtelen távozásuk miatt. – Velünk jöhetnél, Alistair – mondta Sophia, és a szemüvege mögött kihívóan felvonta a szemöldökét. Abigail hirtelen mozdulatlanná dermedt. – Nem hinném – mormolta Alistair a kislányt figyelve. Vajon mi bántja? – De legalább karácsonykor eljöhetnél látogatóba – próbálkozott Miss McDonald. Alistair nem felelt. A karácsony még messze van. Helenre pillantott, aki valamiért elpirult. Miért szőjön terveket a jövőre, ELIZABETH HOYT

157

SZENVEDÉLY

amikor az úgysem tartogat számára semmi örömet? Jobb, ha itt marad, és élvezi Helent, amíg az asszony engedi. Az ő magányos, sivár jövője várhat.

Aznap este Helen azon kapta magát, hogy tolvajként oson fel a kastély lépcsőjén. Vagy mint egy találkára siető nő, ami történetesen meg is felelt a valóságnak. Mintha órák teltek volna el, mire a gyerekek végre elaludtak, pedig mind a négy mesét elolvasta nekik a könyvből. Főleg Abigail hánykolódott sokáig. Ahhoz is ragaszkodott, hogy magával vigye az ágyba a kiskutyát, és Helen sehogyan sem tudta lebeszélni erről. Úgy aludt el, hogy az arcához szorította Tócsát, aki ezt szerencsére nem vette rossz néven. Helen elgondolkodott, miközben lábujjhegyen végigsétált a fenti sötét folyosón. Azt hitte, Abigail kezdi otthon érezni magát a kastélyban. Olyan boldognak tűnt a reggeli horgászás alatt! De most morózusabb, mint valaha. Az évek során el kellett fogadnia azt a kiábrándító tényt, hogy semmi értelme faggatni a lányát a bajáról. Abigailnek időre van szüksége, hogy megnyíljon. Ez azonban nem könnyített Helen anyai lelkifurdalásán, amiért nem tudja, mi bántja a gyermekét. Néha elnézett más, csinos, gondtalan, cserfes kislányokat, és eltűnődött, vajon az övé miért olyan rosszkedvű és érzékeny. Azután ránézett Abigail sápadt, aggodalmas kis arcára, és megtelt a szíve szeretettel. Ő a lánya, akár nehéz, akár nem. Ha akarná sem tudná nem szeretni. Alistair szobájának ajtaja előtt Helen megtorpant. A szerelem, a lelki és a testi egyaránt, volt eddigi élete megrontója. Lehet, hogy ismét ebbe az érzéki csapdába esik bele, amikor összeadja magát Alistairrel? A legtöbb embernek ez lenne a véleménye. Ám van egy alapvető különbség a két kapcsolat között: Lister esetében a férfi volt az irányító, ő szabta meg a kapcsolat menetét, ő hozta meg a döntéseket kettejükről. Bármily arrogánsnak és gorombának tűnjék is Alistair, nem ő döntött Helen helyett. Az asszony most teljesen szabadon választott. ELIZABETH HOYT

158

SZENVEDÉLY

Vett egy mély lélegzetet, és halkan kopogtatott az ajtón. Nem érkezett válasz. Helen nyugtalanul egyik kihűlt lábáról a másikra állt. Lehet, hogy a férfi nem hallotta meg. Lehet, hogy nincs is itt. Lehet, hogy felment a toronyszobába éjszakára, mert elfeledkezett Helen délutáni ígéretéről, vagy meggondolta magát. Te jó ég! Micsoda szégyen volna, ha… Az ajtó hirtelen kinyílt, Alistair megragadta a karját, és behúzta a szobába. Helen meglepetten felsikoltott. – Pszt! – szólt rá Alistair, miközben kioldotta Helen pongyoláját. A szobában félhomály uralkodott; csak néhány gyertya égett, és a tűz is alig parázslott. Alistair kék-fekete csíkos, az ujjánál kissé rojtos köntöst viselt. Sötét haját kiengedte, és Helen észrevette, hogy nedves az arca. Megborotválkozott a kedvéért. Ez a felismerés örömteli borzongással töltötte el az asszonyt. Lábujjhegyre állt, és ujjaival beletúrt a férfi hajába. Érezte, hogy az is nedves egy kissé. A kedvéért meg is fürdött. – Nagyon tetszik a hajad – mondta halkan Helen. – Tényleg? – Alistair pislogott. Helen bólintott. – Igen. – Nos, ez… – A férfi hasztalan igyekezett mondani bármit is. – És a nyakad is. – Helen csókot nyomott a nyakára, és ajkával érezte a férfi pulzusát. A köntös alatt Alistair nem viselt inget, és a mellkasa ingerlően szabad volt. – Kérsz egy kis, ööö… bort? – kérdezte Helent. A hangja elmélyült, ahogy a nő végigcsókolgatta a köntös nyakkivágását. – Nem. – Ó! – Alistair a karjába kapta Helent. – Akkor jó, mert én sem. Három hosszú lépéssel a hatalmas ágynál termett, és ráfektette az asszonyt. Az ágy besüppedt, és amikor a férfi rátérdelt, még jobban meghajlott. Helen felült, és tenyerét Alistair mellkasára fektette. – Ezt vedd le! ELIZABETH HOYT

159

SZENVEDÉLY

A férfi bizonytalan pillantást vetett rá. – Kérlek! – tette hozzá bájosan a nő. Alistair fújt egyet, de azért felkelt, hogy levegye a köntöst, így előbukkant a mellkasa, és pontosan olyan vonzó volt, mint amilyenre Helen emlékezett. Széles, erős és szőrös, a nő számára is megérinthető, nem úgy, mint Tócsa érkezésének éjszakáján, az első alkalommal, amikor megpillantotta. És nagyon is meg akarta érinteni. Amikor a férfi vissza akart bújni az ágyba, Helen a fejét rázta. Alistair megtorpant. – Nem? Helen parancsolóan pattintott az ujjával és a férfi altestére mutatott. – A nadrágot is, légy szíves! Erre aztán felszaladt Alistair szemöldöke. Ekkor Helen fogta, és egész egyszerűen megszabadult a pongyolájától. Alatta hálóinget viselt. Leengedte az egyik vállát, s a hálóing kissé lecsúszott róla. Alistair meredten bámult Helen félig kibukkanó mellére, és sietősen kibújt a nadrágjából. Amikor az alsóneműjéhez ért, felpillantott. Helen felvonta az egyik szemöldökét, és lassan kioldotta a hálóinge nyakát összefogó szalagot. Az ing kinyílt, és teljesen láthatóvá tette Helen egyik mellét. Alistair beszívta a levegőt, és lehámozta magáról az alsóneműt, a harisnyát és a cipőt. Azután felegyenesedett – meztelenül és vérbő férfiassággal. Helen nyelt egyet, de a szemét nem tudta levenni a férfi ágyékáról. Délután nem sikerült alaposan szemügyre vennie, de Alistair nagyobb volt, mint Lister – jóval nagyobb. A pénisze büszkén ágaskodott, pompás erek futottak végig rajta, a makkja fénylett, és szinte lila volt. A heréi feszesen és nehezen csüngtek két izmos combja között. Helen felsóhajtott. Alistair megköszörülte a torkát. ELIZABETH HOYT

160

SZENVEDÉLY

– Azt hiszem, te következel. – Ó! – Helen egészen elfeledkezett a játékról, amit játszottak. Sietve feltérdelt az ágyon, és áthúzta a fején a hálóinget. A férfi pillantása azonnal a mellére siklott, és pajzán mosoly terült szét az arcán. – Hát itt van! Helen lepillantott magára. – A mellemre gondolsz? Alistair közelebb lépett, és fél lábbal az ágyra térdelt. – Igen. Helen a homlokát ráncolta. – Úgy beszélsz, mintha magadnak akarnád. – Így is van. – Alistair lehajolt, és megnyalta Helen egyik mellbimbóját, amitől az asszony felszisszent. – Neked van a leggyönyörűbb melled, amit életemben láttam. – Köszönöm – mondta Helen elfúló hangon. – Nekem is szabad megjegyeznem valamit a te testrészeiddel kapcsolatban? – Ühüm – mormolta a férfi Helen mellén, és az asszony gerincén borzongás kúszott végig. – Bár nem tudom, mi lehetne rajtam érdekes a számodra. Az én testem nem szép. Nem úgy, mint a tiéd. – Dehogynem! – felelte Helen meglepetten. Alistair kétkedőn vonta fel a szemöldökét. – Az én testem, mint minden férfié, nagy, csúnya és szőrös. – A te tested nagy és szép, és valóban szőrös. Más férfiakról nem tudok nyilatkozni, de te nagyon tetszel nekem. – Helen végigsimított Alistair mellkasán. – Szép vagy és szőrös. Tetszik, hogy itt ilyen sűrű – azzal megpaskolta a férfi mellkasát –, itt pedig elvékonyodik – az ujjai Alistair hasára vándoroltak –, aztán idelent megint sűrű lesz, ahol… Ám nem fejezhette be. Amint megragadta Alistair férfiasságát, a férfi a vállánál fogva lenyomta az ágyra, és szenvedélyesen megcsókolta. Amikor aztán felemelte a fejét, hogy levegőt vegyen, Helen színlelt szemrehányással szólt rá: – Még nem fejeztem be. – Én viszont már majdnem… – felelte Alistair. ELIZABETH HOYT

161

SZENVEDÉLY

Helen elmosolyodott, és gyengéden megszorította a férfi hímvesszőjét, melyet még mindig a kezében tartott. Alistair szeme egy pillanatra lecsukódott, és amikor kinyitotta, fényesebben csillogott. – És ha azt akarod, hogy az egész tovább tartson egy percnél, akkor azonnal hagyd ezt abba! Gyengéden lefejtette magáról Helen kezét, és izmos combját benyomta az asszony két lába közé. Helen érezte, hogy a férfi szőre hozzáér nyirkos bőréhez. Nyelt egyet, és ívben megfeszült, hogy a medencéje Alistairnek nyomódjon. – Boszorkány – suttogta Alistair a nyakába. Még jobban ránehezedett, és szinte megbénította Helent, miközben a nyakától végignyalogatta egészen a melléig. Ott aztán ráérősen a szájába vette, és szopogatni kezdte a mellbimbóját, mintha a hátralevő életét azzal akarná tölteni, hogy Helent ízlelgeti. Helen vonaglani kezdett. – Hagyd abba! – mordult rá Alistair, és a hangja az asszony nedves bőrén rezgett. – De mozogni szeretnék! – tiltakozott Helen. – Én meg a bimbódat akarom ízlelni! – vágott vissza Alistair, és áttért az asszony másik mellére. Helen lenézett, és csupán sötét bőrt és még sötétebb hajat látott a saját fehér testén mozogni. Érzéki borzongás futott át a testén. – Te megszállottan szereted a melleket. – Nem – felelte Alistair, és egy kissé megemelkedett, hogy Helen mindkét mellét nagy kezébe fogja. Miközben beszélt, szórakozottan megcsipkedte Helen mellbimbóját, aki erre az ajkába harapott. – Én a te melledet szeretem megszállottan. Szeretném nyalogatni, szopogatni, esetleg – azzal lehajolt, és végighúzta a fogát az egyik érzékeny mell alsó ívén – harapdálni. – Harapdálni? – nyikkantotta Helen. Alistair lassan és komiszul elmosolyodott. – Ühüm, harapdálni. Azzal lehajtotta a fejét, és nagyon gyengéden a fogai közé vette Helen mellbimbóját. Helen visszafojtott lélegzettel várt, és a ELIZABETH HOYT

162

SZENVEDÉLY

fenyegetéstől összeszorult az alhasa. Alistair a szemébe nézett. Arcába hulló hajával olyan volt, mint egy kalóz. A nyelvét végighúzta Helen mellbimbójának hegyén. Helen melle mindig is nagyon érzékeny volt. Érezte, hogy a légzése egyre jobban felgyorsul, ahogy a férfi a bimbójával játszik. De amikor Alistair lehunyt szemmel a szájába vette, és erősen szívni, szopogatni kezdte, Helen a férfi nagy lába köré fonta a combjait, és magához szorította. Alistair hosszú, szenvedélyes perceken át nyalogatta, szopogatta és harapdálta Helen mellbimbóit, míg duzzadtak, vörösek, és nyáltól nedvesek nem lettek. Helen nyugtalanul mozgott a férfi alatt, teljes izgalomban, de még messze a beteljesüléstől. Alistair felegyenesedett, és nézte a felizgatott nőt. Magas arccsontján kipirult a bőr, a szemhéja lustán lecsukódott, és az ajka, bár vörös volt a nyalogatástól, szinte kegyetlen vonallá keskenyedett. – Úgy nézel ki, mint egy pogány áldozat – mondta mély hangon Helennek. – Akit előkészítettek és kiterítettek, hogy valami istenség – itt közelebb hajolt, és az asszony fülébe súgta – meghágja. Helen felnyögött a tiltott szó hallatán. Még soha senki nem beszélt vele így, és soha senki nem szeretkezett vele így. A kielégületlenség tombolt benne. – Érints meg! – könyörögte, és megpróbálta még jobban szétnyitni a lábát, hogy a férfi combjához dörgölőzhessen. Alistair félrehajtott fejjel tanulmányozta, mint valami különösen érdekes példányt. Csak az asszony combjának nyomódó, kőkemény férfiassága árulkodott arról, hogy korántsem olyan szenvtelen. – Nem tudom, készen állsz-e – mormolta. Helen szeme tágra nyílt. – Készen állok – jelentette ki. – Csakugyan? – Alistair megnyalta a nyakát, és ettől Helen érzékeny bőrén borzongás futott végig. – Nem szeretném, ha túl korán elkezdenénk. Különben félő, hogy nem élvezed ki a szeretkezésünket az utolsó cseppig. – Te – lihegte Helen – gonosz! A férfi arcán kisfiús mosoly terült szét. ELIZABETH HOYT

163

SZENVEDÉLY

– Az volnék? – lgennn… – A válasz nyögésben ért véget, mert Alistair hirtelen megmozdult, és a hímvesszőjét hozzáérintette Helen lucskos szeméremajkához. – Ó! – Ez jó neked? – kérdezte a férfi gondoskodón. Helen csak bólintani tudott, és Alistair lassan beléhatolt. Kis, fegyelmezett lökéssel kezdte, és a pénisze hegye utat fúrt magának. Helen nyelt egyet, és nem törődött a mozdulatoktól keletkező fröcskölő, cuppanó hanggal. – Akkor – dorombolta a férfi – talán készen állsz. Erre. Azzal hátrébb húzódott, majd tövig nyomult Helenbe. A nő feje hátrafeszült a meglepetéstől, s az izgalomtól, hogy a férfi ilyen hirtelen betölti. Alistair ezután feljebb mozdult rajta, a lehető legjobban szétfeszítette a lábát, és a csiklójának dörgölte magát. Micsoda gyönyör! Helen szétesett, sem szólni, sem gondolkodni nem tudott többé, teljesen kivetkőzött magából. Egész lénye ott összpontosult, és átadta magát, átélte Alistair mindent elsöprő szenvedélyét. Nem is tudta, mikor kezdett elélvezni. Egyetlen, hosszú, végtelen robbanást érzett, és egész testében remegett. Mindeközben hallotta a férfi nyögését, amire kinyitotta a szemét. Alistair a kezére támaszkodott, és őt figyelte, miközben a teste ütemesen mozgott. Az arckifejezése most már árulkodó volt. A felső ajka érzéki fintorra húzódott, az arca verejtéktől fénylett. Egyetlen szemében sötét eltökéltség tükröződött. Férfias elszántság. Helen figyelte Alistairt, aki meggyorsította lökései ritmusát, míg végül az ágy a falnak ütközött. Helen még jobban széttárta a lábát, és magasan a férfi csípője köré fonta. Eközben le nem vette a szemét Alistair arcáról, míg az szinte fájdalmasan eltorzult. Egy kiáltás szakadt fel a férfi torkából, és még egyszer utoljára Helennek nyomult. Az asszony ekkor megérezte a férfierő forróságát, amely teljesen betöltötte. ELIZABETH HOYT

164

SZENVEDÉLY

Másnap kora reggel Alistair, mintegy ösztönösen, kinyújtotta a karját, mintha valamit keresne. Amikor teljesen felébredt, rájött, hogy Helent keresi, de az asszony nincs mellette. Sóhajtott, és egyik kezével megdörzsölte az arcát. Még mindig rajta volt a szemkötő, és most viszketett alatta. Letépte magáról, félredobta, és csak feküdt ott a hajnali derengésben. Az ágyának szex és Helen illata volt. Az asszony valamikor az éjszaka folyamán távozott. Ő annyira kimerült a szeretkezésben, hogy nem is tudta pontosan, mikor. Persze hogy el kellett mennie. Ott voltak a gyerekek, az illendőség és a még mindig a kastélyban tartózkodó nővére. Mégis, mit nem adott volna, ha Helen vele maradhat. Nemcsak azért, hogy újra szeretkezhessen vele – bár azért is –, hanem hogy összebújhassanak. Hogy érezhesse meleg domborulatait a teste mellett. Hogy a karjában tarthassa, amíg alszik, és amikor felébred, ott találja. Legalábbis amíg Helen engedi. Mert bár az asszony sosem mondott effélét, Alistair tudta, hogy nem az a fajta nő, aki csak a pillanatnak él. Előbb-utóbb foglalkoztatni kezdi a jövő, és az is felmerül benne, hogy vele képzelje el. És akkor elkerülhetetlenül rájön, hogy Alistairnek nincs jövője. Azután pedig elhagyja majd. Elkeserítő gondolat. Elhessegette, legalábbis átmenetileg, mert megtanulta, hogy semmi értelme küzdeni a végzet ellen. Előbb vagy utóbb Helen otthagyja; ő pedig előbb vagy utóbb meggyászolja, de nem ma. Felhajtotta a takarót, megmosakodott, gondosan visszatette a szemkötőjét, és felöltözött. Sophia azt mondta, ma reggel utazik el, úgyhogy Alistair biztos volt benne, hogy lent találja, amint türelmetlenül vár rá, és a csomagjai már a hintóban vannak. Ám a lenti hall elhagyatott volt. Kinézett a kocsibehajtóra, és bár a kocsit valóban ott találta, a nővére nem volt sehol. Lehet, hogy reggelizik. Alistair visszasétált a kastélyba, és benézett az ebédlőbe. Az egyik szobalány éppen terített. Pukedlizett, amikor meglátta a kastély urát. ELIZABETH HOYT

165

SZENVEDÉLY

– Miss Munroe itt van valahol? – kérdezte tőle Alistair. – Még nem jött le, uram – felelte a lány. Alistair elvigyorodott. Sophia elaludt. Ez igazán ritkaság, és jó alkalom, hogy ugrassa. – Menjen fel, legyen szíves, és ébressze fel, Miss McDonalddal együtt. Korán el akartak indulni. – Igen, uram. – A cselédlány ismét bókolt, és kisietett az ebédlőből. Alistair talált egy kosár meleg zsemlét a tálalón, és kivett egyet. Azután újra az előszoba felé indult. Jelen akart lenni, amikor a nővére végre lejön. Majszolta a zsömléjét, és épp a konyha felé tartott a folyosón, amikor meghallotta. A hang hallatán lúdbőrözni kezdett a háta, és megkeseredett a falat a szájában. Valaki sírt. Egy gyermek. Helen még nem jutott el a kastélynak erre a részére, és a folyosóról több használaton kívül levő szoba is nyílt. Alistair ajtóról ajtóra járt, míg rá nem talált a keserves hang forrására. Benyitott a szobába. A félhomályban porszemek szálltak a piszkos ablakon átszűrődő halvány napsugárban. Alistair először nem látott senkit, amíg mozgásra és nyöszörgésre nem lett figyelmes. Abigail ölében a kiskutyával a sarokban guggolt, egy letakart pamlag mellett. Alistair lassan indult meg felé, hiszen nem tudta, mi a baj, és hogy tud-e segíteni. A szeme sarkából meglátta Wigginst, amint kioson a szoba túlvégén levő ajtón. Alistair agyát elöntötte a vér. Nem emlékezett a döntés pillanatára, sem arra, hogy megmozdult volna. Mire észbe kapott, már Wiggins ványadt nyakát szorongatta, a fejét a folyosó kövéhez verdeste, és majd kiszorította belőle a lelket. – Alistair! Valaki közvetlenül mellette a nevén szólította, ám ő csak a kezei közt levő ocsmány, vörösödő arccal törődött. Hogy merészeli? Hogy merészel hozzáérni? Többé nem teszi. Soha, de soha többé. – Alistair! ELIZABETH HOYT

166

SZENVEDÉLY

Puha, női tenyér simult sebhelyes arcára. A gyengéd nyomás hatására elfordította a fejét, és egy harangvirágkék szempárral találta magát szemben. – Ne, Alistair! Engedje el! – Abigail… – recsegte Alistair. – Ő jól van – felelte Helen lassan. – Nem tudom, mit mondott neki, de tettleg nem bántotta. Ettől Alistair végre kijózanodott kissé. Hirtelen elengedte Wigginst, felegyenesedett, és hátralépett. Csak ekkor vette észre, hogy Sophia és Miss McDonald ott áll a lépcső alján, pongyolában. Miss McDonald egyik karjával átfogta a rémült Jamie vállát. Helen egy szál hálóingben, reszketve állt mellette. Biztosan lerohant a lépcsőn, mielőtt magára kaphatta volna a köntösét. Abigail könnyáztatta arccal, a kutyával a karjában az édesanyja mögött állt. Alistair vett egy mély lélegzetet, hogy nyugodt, halk hangon tudja feltenni a kérdést: – Hozzád ért? Abigail némán megrázta a fejét, és közben mélyen Alistair szemébe nézett. Alistair biccentett, és újra Wigginshez fordult, aki a földön fekve levegőért kapkodott. – Kifelé! Hordja el magát a kastélyomból, a földemről, és meg ne lássam még egyszer az életben! – Ezt még megkeserüli! – hörögte a kis ember. – Majd meglátja. Visszajövök. És akkor elkapom ezt a kis cafkát… Alistair ökölbe szorított kézzel tett felé egy lépést. Wiggins egy szempillantás alatt talpra állt, és kirohant a kastély kapuján. Alistair becsukta a szemét, és megpróbált önuralmat erőltetni magára. Ekkor érezte, hogy kis karok fogják át a derekát. Még mindig becsukott szemmel letérdelt, és magához ölelte a kis testet. – Soha többé – suttogta a kislány hajába, amely olyannyira hasonlított az édesanyjáéhoz. – Soha többé nem engedem, hogy bárki is bántson. Megígérem.

ELIZABETH HOYT

167

SZENVEDÉLY

Tizenegyedik fejezet

Másnap este Igazmondó harmadszor is kiengedte a fecskéket a kalitkából. Alighogy a varázsló kirohant a kertből, a szörnyeteg Szimpátia hercegnővé változott. Igazmondó odalépett a ketrechez. – Hogyan szabadíthatnálak ki? – kérdezte. A hercegnő a fejét rázta. – Veszélyes küldetés. Sokan próbálták, és még senkinek nem sikerült. Ám Igazmondó csak ránézett, és így szólt: – Mondd el! A hercegnő felsóhajtott. – Ha meg akarod tenni, először is el kell kábítanod a varázslót. Ezek között a hegyek között terem egy apró, lila virág. Annak a bimbójából kell szedned, és porrá kell őrölnöd. Amikor eljön az idő, fújd bele a port a varázsló arcába, és akkor, ameddig a holdfény rásüt, nem tud megállítani. Vedd el a tejfehér gyűrűjét, és hozd el nekem! Végül kell szerezned két lovat, de gyorsakat ám, hogy el tudjunk menekülni. Igazmondó bólintott. – Megteszek mindent, esküszöm…

Helen

figyelte, ahogy Alistair a karjába veszi Abigailt, és elfacsarodott a szíve. A férfi mozdulata annyira gyengéd volt! Nem lehetett nem észrevenni: Alistair úgy ölelte át a kislányt, ahogyan egy igazi apa tenné. Az igazi apja viszont sohasem tette. A látvány mélységesen megrázta Helent. Előző este Alistair úgy szeretkezett vele, mintha rajtuk kívül más nem létezne a világon, most pedig gyengéden vigasztalja a lányát. Megdöbbenve ébredt rá, hogy lassan beleszeret a kastély zord, magányos urába. Sőt az is lehet, hogy már beleszeretett. Erre a gondolatra a szívverése felgyorsult a rémülettől. Zűrzavaros, logikátlan, bolond élete során ELIZABETH HOYT

168

SZENVEDÉLY

már megtanulta: a szerelem nála a legrosszabb, a saját magát és a gyermekeit is veszélyeztető döntésekhez vezet. Ehhez a kellemetlen gondolathoz egy szörnyű felismerés is társult. Még nem tért teljesen magához – kába volt a hirtelen ébredés után, de a szíve mélyén tudta, hogy Alistair mentette meg a lányát. Megtette, amit Helen nem tudott megtenni. Lehunyta a szemét, és megrázkódott. – Vegye fel ezt! – mordult rá Miss Munroe, és egy köpenyt terített Helen vállára. – Úgy látom, fázik. – Mekkora bolond vagyok! – suttogta Helen. – Eszembe sem jutott… – Ne ostorozza magát, amíg nem beszélt a gyerekkel? – szólt rá Miss Munroe. – Hát hogyne tenném… – felelte Helen. A ruhaujjával megtörölte a szemét. – Hogyne tenném. – Mama! – Jamie megmagyarázhatón okból kettejük közé furakodott, és Helen szoknyájába csimpaszkodott. – Nincs semmi baj, Jamie. – Helen még egyet szipogott, majd elszántan kihúzta magát. – Már bizonyára kész a reggeli. Menjünk, öltözzünk fel, és aztán ehetünk! Attól majd mindannyian jobban érezzük magunkat. Alistair Abigail feje fölött rápillantott. Még mindig nem szedte össze magát teljesen. A szemében állatias, vad fény villogott. Amikor Helen a folyosóra ért, Alistair éppen azon volt, hogy megölje Wigginst. Helen még most sem volt biztos benne, magától leállt volna-e a férfi, ha ő nem kényszeríti, hogy ránézzen. Megborzongott. A férfi ösztönös, primitív énjének e bizonyítékától meg kellene rémülnie, de furcsamód ez a vadság félelem helyett biztonságérzettel töltötte el. Ilyet gyermekként érzett utoljára, amikor még az apja házában élt, s a felnőttkor bonyodalmai még nem törtek be az életébe. Megborzongott, és tudta, hogy ebben a pillanatban sebezhető – túlságosan is az. Egymásnak ellentmondó érzelmek kerítették hatalmukba, és Helen védtelen maradt Alistairrel szemben. El kell mennie innen, még ha csak kis időre is, hogy összeszedje magát. ELIZABETH HOYT

169

SZENVEDÉLY

Nyelt egyet, megfogta Jamie kezét, a másikat Abigailnek nyújtotta. – Gyere, kincsem! Szedjük rendbe magunkat! Abigail a kezébe csúsztatta a kezét, és Helen alig bírta megállni, hogy ne szorítsa teljes erejéből. Szerette volna végigtapogatni a kislányt, a szemébe nézni, és megbizonyosodni róla, hogy valóban sértetlen, ugyanakkor nem akarta fokozni Abigail ijedségét. Jobb lesz, ha előbb megnyugszik, és óvatosan kikérdezi. – Néhány perc, és itt vagyunk – szólt oda Alistairnek, kissé remegő hangon. Azután a szobájukba vezette a gyerekeket. Jamie korábbi, érthetetlen aggodalma szemmel láthatóan elmúlt. Sietve belebújt a ruhájába, majd leült az ágyra a kiskutyával. Ezalatt Helen az öltözőasztalon álló kancsóból vizet töltött a lavórba. Megnedvesített egy rongyot, és letörölte vele Abigail arcát. Évek teltek el, amióta utoljára segített a kislánynak az öltözködésben. Londonban Miss Cummings látta el a gyerekeket, az utazás során pedig Abigail többnyire egyedül készült el. Ma reggel azonban Helen gondosan lemosta a könnycsíkokat Abigail arcáról. Intett neki, hogy üljön le, eléje térdelt, és felhúzta a lábára a harisnyát. A térde fölött óvatosan, de határozott és nyugodt mozdulatokkal megkötötte a harisnyakötőt. Felhúzta rá az alsószoknyát és a szoknyát, és a derekán megkötötte. Amikor Helen a felsőrészt is kézbe vette, Abigail végre megszólalt. – Mama, nem kell… – Tudom, édesem – mondta Helen halkan. – De tudod, az anyukák szeretik néha öltöztetni a lányukat. Megengeded? Abigail bólintott. Az arca visszanyerte szokásos halovány színét, és már nem volt olyan elkínzott. Helen ügyetlenkedni kezdett a felsőrész kötőjével, ahogy eszébe jutott az a rettenetes kifejezés, amit Abigail arcán látott, ott a lépcső aljánál. Te jó ég, ha Alistair nincs ott… – Így ni! – szólt Helen halkan, miután befűzte a felsőrészt. – Add ide a kefét, és megcsinálom a hajad! ELIZABETH HOYT

170

SZENVEDÉLY

– Befonnád és feltűznéd kontyba? – kérdezte Abigail. – Hát persze – mosolygott Helen. Leült egy alacsony zsámolyra. – Hercegnőt csinálok belőled. Abigail megfordult, Helen pedig a haját fésülte. – El tudnád mesélni, mi történt? A kislány sovány válla megemelkedett, a feje pedig előre csuklott, mintha csak a páncéljába visszahúzódó teknős volna. – Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni – duruzsolta Helen –, de azt hiszem, muszáj, kicsikém. Legalább egyszer. És aztán, ha akarod, többet nem hozzuk szóba. Jó lesz így? Abigail bólintott, és vett egy mély lélegzetet. – Felébredtem, de Jamie és te még aludtatok, úgyhogy levittem Tócsát. Kimentem vele a kertbe, hogy el tudja végezni a dolgát, de aztán megláttam Mr. Wigginst, és visszaszaladtam a kastélyba. Tócsával együtt elbújtunk. A kislány elhallgatott, és Helen letette a hajkefét, hogy háromfelé választhassa a hosszú, lenszőke hajat. – És aztán? – Mr. Wiggins bejött a szobába – felelte halkan Abigail. – És… kiabálni kezdett. Azt mondta, kémkedem utána. Helen szemöldöke összeszaladt. – Ezt meg miből gondolta? – Nem tudom – hangzott a kislány kitérő válasza. Helen úgy döntött, annyiban hagyja. – Ezután mi történt? – Én… én sírva fakadtam. Pedig nem akartam. Próbáltam, de nem tudtam visszatartani – magyarázta Abigail elkeseredetten. – Nem akartam sírni előtte. Helen összeszorította a száját, és minden figyelmét a hajfonásra összpontosította. Egy rövid, elvakult pillanatig azt kívánta, bárcsak Alistair megölte volna azt az embert. – Aztán bejött Sir Alistair – folytatta Abigail –, és meglátott minket, aztán, mama, minden olyan gyorsan történt! Elkapta Mr. Wiggins nyakát, és kiráncigálta a szobából, és én nem is tudtam, mit csinálnak, amíg ki nem mentem a folyosóra. És akkor ott voltál te ELIZABETH HOYT

171

SZENVEDÉLY

meg Jamie meg Miss Munroe, és te azt mondtad Sir Alistairnek, hogy hagyja abba. – A beszámoló végén mély lélegzetet vett. Helen elgondolkodott. Végzett a fonással, és felvette a hajtűket. – Fogd meg a tűket, amíg megcsinálom a kontyod! – kérte Abigailt. Abigail markába tette a tűket, és a hajfonatot felcsavarta a kislány feje tetején. – Köszönöm, drágám – vett el egy hajtűt, majd óvatosan a fonatba tűzte, hogy megtartsa. – Történt még más is ott, a szobában, ahová elbújtatok Tócsával? Abigail teljesen mozdulatlanul állt a fésülködés alatt, de a szemét a kezében lévő hajtűkön tartotta. Helenben egy pillanatra megdermedt. Összeszorult a torka, és meg kellett köszörülnie, mielőtt megszólalt. – Hozzád ért Mr. Wiggins? Abigail pislantott, és felnézett. A szemében meglepetés tükröződött. – Hogy hozzám ért-e? Jaj, ne! Helen megpróbált könnyed hangon beszélni. – Rád tette esetleg a kezét? Vagy… vagy megpróbált megcsókolni? – Pfuj! – Abigail undorodva elfintorodott. – Dehogy, mama! Nem megcsókolni akart, hanem megverni. – De miért? – Nem tudom. – Abigail félrenézett. – Azt mondta, meg fog verni, de akkor bejött Sir Alistair, és kirángatta. Helen torkából egyszerre eltűnt a gombóc. Nyelt egyet, és biztos, ami biztos alapon még egyszer rákérdezett: – Szóval akkor egyáltalán nem ért hozzád? – Nem, mondtam már. Sir Alistair bejött, mielőtt Mr. Wiggins a közelembe léphetett volna. Különben sem hiszem, hogy meg akart volna csókolni, amikor olyan mérges volt rám. Abigailen látszott, hogy meglehetősen butának tartja az anyja kérdését. ELIZABETH HOYT

172

SZENVEDÉLY

És Helen még soha életében nem örült még így annak, hogy butának tartják. Betűzte az utolsó hajcsatot, maga felé fordította Abigailt, és átölelte, gondosan ügyelve, hogy ne szorítsa olyan erősen magához, ahogy szeretné. – Hát örülök, hogy Sir Alistair éppen jókor érkezett. Azt hiszem, Mr. Wiggins miatt nem kell aggódnunk többé. Abigail mocorogni kezdett. – Megnézhetem magam a tükörben? – Persze. – Helen kiengedte a kislányt az ölelésből. Abigail odaszaladt a fésülködőasztal fölötti tükörhöz. Lábujjhegyre állt, és jobbra-balra forgatta a fejét, hogy jól szemügyre tudja venni a kontyát. – Éhes vagyok – jelentette be Jamie, és leugrott az ágyról. Helen élénken biccentett, és felállt. – Csak felöltözöm, aztán megnézzük, mit készített Mrs. McCleod reggelire. Sokkal könnyebb szívvel állt neki a készülődésnek, bár nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Abigail kitérő válaszokat adott. Ha Mr. Wiggins meg akarta verni, vajon mit titkol a kislány?

Kell találnunk egy rendes nevet annak a kutyának – motyogta Alistair csak úgy maga elé aznap délután. Régi zsákját a vállára vetette. Megállt egy domb tetején, és onnan nézte, ahogy Jamie és Abigail legurulnak a másik oldalon. Jamie a földre dobta magát, és teljes odaadással hengeredett lefelé, nem gondolva sem az esetlegesen felmerülő akadályokra, sem arra, merrefelé tart kis teste nagy sebességgel. Abigail ezzel szemben gondosan a lába köré csavarta a szoknyáját, mielőtt lefeküdt, a karját a feje fölé emelte, és lassan, egyenes vonalban gurulni kezdett lefelé a domboldalon. – Nem tetszik a Tócsa név? – kérdezte Helen. Arcát a szélnek fordította, és olyan volt, mint egy angyal. Alistair mégis sötét pillantást lövellt felé. ELIZABETH HOYT

173

SZENVEDÉLY

– Az az állat belehal a szégyenbe, ha egyszer elég idős lesz hozzá, hogy megértse a nevét. Helen kétkedve nézett rá. – Hogy megértse a nevét? Alistair nem vett tudomást az asszony kérdéséről. – Egy kutyának, kiváltképpen egy kan kutyának, rendes név kell. Mindketten a kiskutyát figyelték, ahogy izgatottan rohant a gyerekek után, majd megbotlott saját hatalmas mancsaiban, és sáros szőrből és hosszú fülekből álló labdaként gurult le a domboldalon. Alistair arca megrándult. – Ennek a kutyának pedig különösen nagy szüksége van egy rendes névre. Helen kuncogott. Alistair szája is vonakodva megrándult. Végül is az idő gyönyörű, és Helen meg a gyerekek biztonságban vannak. Egyelőre elég a tudat, hogy Wiggins nem nyúlt Abigailhez, csak halálra rémítette. Amikor közvetlenül reggeli előtt Helen elmondta ezt neki, úgy érezte, mázsás súlytól szabadul meg. Sophia, aki szintén részt vett a suttogva lefolytatott megbeszélésen, csak biccentett, és azt mondta: – Jól van. Azután nekilátott a zabkásának, sült szalonnának és rántottának, amit Mrs. McCleod készített reggelire. Reggeli után aztán Miss McDonalddal együtt elindultak Edinburgh-ba. Alistair vegyes érzelmekkel figyelte, ahogy a hintó elhajtott a kastély elől. Élvezte a nővérével vívott szócsatákat. Már el is felejtette, mennyire jól érzi magát Sophia társaságában. Ugyanakkor örült, hogy ismét kettesben marad a kastélyban Helennel. Sophia szeme túl sok mindent észrevesz. A délelőtt hátralevő részét munkával töltötte. Ebéd közben Jamie olyan sóvárogva beszélt a borzokról, amelyeknek előző nap nem sikerült a nyomukra bukkanni, hogy végül megállapodtak egy délutáni kirándulásban. Így esett, hogy Alistair most hanyagolta a munkát, és a vidéket járta. ELIZABETH HOYT

174

SZENVEDÉLY

– Pedig megígérted a gyerekeknek, hogy ők nevezhetik el – emlékeztette Helen. – Igen, de azt is kikötöttem, hogy a Tócsa nem név. – Hm. – Az asszony szája megrándult, de aztán komolyra fordította a szót. – Még nem köszöntem meg a ma reggelt. Alistair vállat vont. – Nem is kell. A domb alján Abigail óvatosan felállt, és kirázta a szoknyáját. Csodával határos módon nem voltak rajta fűfoltok, pedig a kislány már többször is legurult a lejtőn. Helen hallgatott, aztán közelebb lépett, és megfogta Alistair kezét, úgy hogy a szoknyája elrejtse. – Annyira örülök, hogy ott voltál, és megvédted. Alistair rápillantott. Az asszony ábrándos tekintettel figyelte a kislányt. – Tudod, ő nagyon különleges. Egyáltalán nem olyan, mint amilyenre számítottam, de gondolom, el kell fogadnunk, amit Isten nekünk szán. Alistair habozott, igazán nem rá tartozik az ügy, de végül nyersen kibökte: – Attól fél, hogy nem sikerül elnyernie a tetszésedet. – A tetszésemet? – nézett rá meglepetten Helen. – Ezt Abigail mondta neked? Alistair bólintott. Helen felsóhajtott. – Borzasztóan szeretem, ami természetes, hiszen a lányom. De sosem értettem. Néha olyan különös rosszkedv tör rá, amihez még igazán túl fiatal. Nem arról van szó, hogy helytelenítem a viselkedését; egyszerűen csak tudni szeretném, hogyan tehetném boldoggá. – Lehet, hogy nem kell azzá tenned. – Hogy érted ezt? – rázta értetlenül a fejét Helen. Alistair vállat vont. – Én nem értek hozzá, de lehet, hogy nem szükséges boldoggá tenned. Hiszen ez olyan próbálkozás, ami végül mindenképpen ELIZABETH HOYT

175

SZENVEDÉLY

kudarcra van ítélve. Abigailt saját magán kívül senki sem teheti boldoggá. Lehet, hogy neked csak szeretned kell. – Azzal belenézett az asszony szomorú, harangvirágkék szemébe. – És szereted is. – Igen – felelte Helen elkerekedett szemmel. – Ez igaz. Alistair érezte, hogy Helen megszorítja a kezét, mielőtt elengedi. – Gyertek, gyerekek! – kiáltotta az asszony, és elindult lefelé a domboldalon. Alistair figyelte Helen libegő szoknyáját, lágyan ringó csípőjét, és egy elszabadult, halványszőke hajtincset, amely kilógott a kalapja széles karimája alól. Pislogott, mint aki álomból ébred, és elindult a lassan ringó csípő nyomában. – Hol vannak a borzok? – kérdezte Jamie, és gondolkodás nélkül megfogta Alistair kezét. Alistair előreszegte az állát. – Ott, azon a dombon túl. Körös-körül lágyan hullámzó, rekettyével és hangával borított dombok húzódtak, ameddig a szem ellátott. Nyugat felé legelő bárányok látványa tarkította a zöld-lila domboldalt. – De hát tegnap is arrafelé mentünk! – tiltakozott Abigail. – Miss Munroe sehol sem találta a borzokat. – Ó, de csak azért, mert nem tudja, hol keresse őket. Abigail kétkedő pillantást vetett rá, és Alistair alig tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. – Tócsa már nem akar sétálni – jelentette be Jamie. Honnan tudod? – Abigail homlokráncolva vette szemügyre a kiskutyát, aki, amennyire Alistair látta, tökéletesen alkalmasnak tűnt a további gyaloglásra. – Tudom, és kész – vágta rá Jamie, és ölbe vette a kutyát. – Huh! De nehéz lett! Abigail az égre emelte a tekintetét. – Persze, mert nekiadtad a reggeli zabpelyhed maradékát. Jamie már éppen dühösen visszavágott volna, de ekkor Alistair megköszörülte a torkát. ELIZABETH HOYT

176

SZENVEDÉLY

– Reggel találtam egy tócsát a konyhában, amit feltehetően ő hagyott ott. Figyeljetek rá, gyerekek, hogy mindig kivigyétek a dolgát elvégezni! – Figyelünk – felelte Abigail. – Találtatok már neki nevet? Nem maradhat egész életében Tócsa. – Hát, én arra gondoltam, lehetne György, a király tiszteletére, de Jamie-nek ez nem tetszik. – Buta név – dörmögte Jamie. – És te mit javasolsz? – kérdezte Alistair. – Pötyi – felelte a kisfiú. – Ó, nos, hát ez… – Béna! – vágott közbe Abigail. – Különben is, inkább foltos, mint pöttyös, de a Folti még ostobábban hangzik. – Abigail – szólt rá Helen –, légy szíves, kérj bocsánatot Sir Alistairtől, amiért a szavába vágtál! Egy hölgy sosem vág egy úriember szavába. Alistair ennek hallatán felvonta a szemöldökét. Tett két hosszú lépést, és miután utolérte az asszonyt, közel hajolt hozzá. – Sosem? – Nem, kivéve, ha az illető túlságosan csökönyös – felelte Helen higgadtan. – Ah! – Bocsánat – motyogta Abigail. Alistair biccentett. – Most jó erősen tartsd a kutyát! – Miért? – érdeklődött Jamie. – Mert a borzok ürege itt van a közelben. – Alistair előremutatott a sétabotjával. A borzok egy alacsony, rekettyéssel benőtt buckában éltek. – Látjátok a frissen feltúrt földet? Ott van az egyik alagút. – Hű! – Jamie leguggolt, hogy jobban lássa. – Látni is fogjuk őket? – Valószínűleg nem. Igen félénk állatok, de ha sarokba szorítják őket, meg tudnak ölni egy kutyát, különösen egy kölyköt. Jamie annyira magához szorította Tócsát, hogy az felvinnyogott, aztán rekedten azt suttogta: ELIZABETH HOYT

177

SZENVEDÉLY

– Most hol lehetnek? Alistair vállat vont. – Talán alszanak az odújukban. Vagy lárvákra vadásznak. – Lárvákra? – kérdezett vissza Jamie felhúzott orral. Alistair bólintott. – Azt szeretik. – Idenézzen! – Abigail óvatosan, a szoknyáját maga alá hajtva leguggolt. Alistair oda ment, ahová a kislány mutatott, és meglátott egy kis fekete halmocskát. – Ó, nagyon jó! Borzürüléket találtál. A háta mögött Helen fojtott hangot hallatott, de Alistair eleresztette a füle mellett. Leguggolt Abigail mellé, és egy gallyal megbökdöste a jórészt száraz ürüléket. – Figyeld csak meg ezeket! Kikapart néhány fekete lemezkét. Abigail közelebb hajolt. – Ezek mik? – Egy bogár páncéljából maradtak. – Alistair ledobta a válláról a zsákot, kinyitotta az egyik zsebét, és addig kotorászott benne, amíg egy apró üveget nem talált. Felszedte a bogármaradványokat, betette az üvegcsébe, és egy kis dugóval lezárta. – Mi az a páncél? – kérdezte Jamie. Már ő is ott guggolt, és izgatottan vette a levegőt. – A külső, kemény réteg. – Alistair tovább turkált, és talált egy vékony, világos színű csontot. – Ó, ez milyen állatból való? – kérdezte Abigail nagy érdeklődéssel. – Nem tudom. – A csont nem volt ép. Alistair feltartotta a darabkát, majd eltette egy másik kis üvegbe. – Talán egy kis emlősből, egérből vagy vakondból. – Hú! – szólt Abigail, és felállt. – Lehet errefelé más nyomuk is? – Néha találni törmeléket a földben, amit a borzok kiásnak. – Alistair a vállára vette a gyűjtőzsákját, és közelebb sétált az üreg ELIZABETH HOYT

178

SZENVEDÉLY

bejáratához. Hirtelen mozgásra lett figyelmes a sötétben, úgyhogy megtorpant, és megragadta Abigail vállát. – Odanézz! – Egy kölyök! – suttogta Abigail. – Hol? Hol? – kérdezte hangos suttogással Jamie. – Ott, látod? – Alistair lehajolt a fiúhoz, és az üregre mutatott. – De jó! Kis, fekete-fehér csíkos pofa kukucskált ki a lyukból, mögötte pedig egy másik tülekedett. A kis borzok egy pillanatig dermedten bámultak a betolakodókra, majd hirtelen eltűntek. – Jaj, de aranyosak voltak! – szólt a hátuk mögül Helen. Alistair megfordult, és látta, hogy az asszony rámosolyog. – Szerintem mindenesetre érdekesebb, mint az ürülék. És most mit keressünk? És úgy nézett Alistairre, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy vele tölti a délutánt. Együtt, vele és a gyerekekkel. Alistair megrázkódott, és hirtelen Castle Greaves irányába fordult. – Semmit. Dolgoznom kell. Azzal elindult, meg sem várva, hogy Helen és a gyerekek kövessék. Pontosan tudta, azt a benyomást kelti, mintha menekülne előlük, pedig valójában valami sokkal veszélyesebb dolog rémítette meg: a jövő reménye.

Miután a kastély ura olyan faragatlanul vetett véget a délutáni sétának, Helen megesküdött magában, hogy többé nem keresi fel. Ám ahogy az óra elütötte az éjfélt, ismét azon kapta magát, hogy a félhomályos folyosókon át Alistair szobájába tart. Tudta, hogy a tűzzel játszik, hogy a saját és gyermekei sorsát is veszélyezteti, mégsem volt képes távol tartani magát a férfitól. Lehet – súgta egy könnyelmű, örök optimista belső hang –, hogy megnyílik majd. Lehet, hogy megszeret. Lehet, hogy feleségül akar majd. Buta, gyerekes hangok. A fél életét egy olyan férfival töltötte, aki sosem szerette igazán, és Helen gyakorlatias, kemény énje jól tudta, ha ez a viszony Alistairrel véget ér, a gyerekekkel együtt el kell hagynia a kastélyt. De az nem ma este lesz. ELIZABETH HOYT

179

SZENVEDÉLY

Kicsit habozott az ajtó előtt, de még be sem kopogott, Alistair meghallhatta, mert ajtót nyitott. Megragadta Helen karját, és beljebb húzta. – Jó estét! – kezdte Helen, de Alistair egy csókkal beléfojtotta a szót. Ajka forró volt és követelődző, szinte elkeseredett. Helen mindenről megfeledkezett. Alistair ezután felemelte a fejét, és az ágy felé húzta az asszonyt. – Szeretnék mutatni valamit. Helen pislogott. – Mit? – Ülj le! – Meg sem várta, hogy a nő engedelmeskedjen, máris megfordult, és kotorászni kezdett az éjjeliszekrénye fiókjában. – Á, itt van! Egy kis citromot tartott a kezében, akkora volt csupán, mint a hüvelykujja hegye. Helen felvonta a szemöldökét. – Mi ez? – Amikor legutóbb vásárolni ment, megkértem Mrs. McCleodot, hogy hozzon nekem. Arra gondoltam, hogy… – Alistair megköszörülte a torkát. – Nos, hogy esetleg védekezni szeretnél. – Védekezni a… ó! – Helen érezte, hogy forróság önti el az arcát. Igazából, miután éppen túl volt a menstruációján, úgy gondolta, pillanatnyilag nem fogamzóképes. Ám mivel ez már a harmadik együttléte Alistairrel, hamarosan valóban foglalkoznia kell a terhesség megelőzésével. Furcsa módon megható volt, hogy a férfi előbb gondolt erre – és cselekedett. – Én sosem… úgy értem, ööö… – Helennek kicsit későn, de eszébe jutott, hogy tisztes özvegyet kell alakítania, aki feltehetően eddig még csak nem is hallott a védekezésről. A herceg valójában használt néha külön erre a célra készített kondomot, de többnyire nem. Alistair arca is kipirult. – Megmutatom. Feküdj a hátadra!

ELIZABETH HOYT

180

SZENVEDÉLY

Helen rájött, mire készül a férfi, és tiltakozni akart. Egy dolog, hogy Alistair intim helyzetben láthatja őt, de így, tetőtől talpig felöltözve, ez annyira… illetlen. – Helen – szólt rá csendesen Alistair. – Hát jó. – Helen hátradőlt az ágyon, és tekintetét a mennyezetre szegezte. Keresztben feküdt az ágyon, a lába oldalt lelógott. Érezte, hogy Alistair felhajtja a pongyoláját és a hálóingét. A szoba csendjében hallani lehetett a selyem suhogását. A férfi Helen derekára gyűrte az anyagot, majd elengedte. Helen hallotta, hogy Alistair ismét az éjjeliszekrényben kotorászik, aztán erős citrusillat csapta meg az orrát. Felemelte a fejét, és látta, hogy a férfi egy fél citromot tart a kezében. Találkozott a pillantásuk, aztán Alistair az ágy melletti szőnyegre térdelt. Helen vett egy mély lélegzetet. A férfi meleg keze ismét a lábához ért, és nyomni kezdte a combját, úgyhogy Helen széttárta a lábait. – Még jobban! – morrant rá Alistair. Helen lehunyta a szemét. Te jó ég, a férfi annyira közel van az intim testrészeihez! Mindent át, s még az illatát is érzi. Az ajkába harapott, és még jobban szétnyitotta a lábát. – Még! – suttogta Alistair. Helen engedelmeskedett, és olyan szélesre tárta a lábát, hogy remegett a combja. Végül az ágyéka is szétnyílt, és teljesen kiszolgáltatta magát a férfi tekintetének. Érezte, hogy Alistair keze lassan felcsúszik a combján. – Tizenöt éves koromban – mesélte Alistair társalgási modorban – megtaláltam az apám egyik anatómiakönyvét. Rendkívül tanulságos volt. Különösen a női testről lehetett sokat megtudni belőle. Helen nyelt egyet. Alistair ujjai finoman végigsimítottak a szőrzetén. – Ez – folytatta a férfi, és széles tenyerét az asszony szeméremdombjára fektette – a mons veneris, azaz a vénuszdomb. Ezután a keze Helen combjának tövéhez vándorolt, és az asszony megborzongott. – Ezek a nagy szeméremajkak – simított végig rajta újra. ELIZABETH HOYT

181

SZENVEDÉLY

Ekkor valami hideg és nedves csörgött végig Helen szeméremajkai között. Helen kissé megrándult, majd erős citromillatot érzett. Érezte, hogy a férfi nekinyomja a citrom gömbölyű, sima felületét. Lassan végigcsúsztatta az asszony nedves ölén. – Ezek pedig a kis szeméremajkak – folytatta Alistair. – De itt – és ekkor körözni kezdett Helen hüvelynyílása fölött, majd váratlanul rányomta a citromot – van a probléma. – A probléma? – nyüszítette Helen. – Ühüm – Alistair hangja szinte morgássá mélyült. – Ez a csikló. Signor Gabriele Falloppio fedezte fel 1561-ben. Helen megpróbálta követni a férfi szavait, mialatt az továbbra is hozzányomta a citromot, de nem volt képes felfogni az értelmüket. Végül csak visszanyerte a hangját. – Ezek szerint 1561-ig senki nem tudott a létezéséről? – Signor Falloppio szerint nem, de azért ez kissé valószínűtlennek tűnik. – A valószínűtlent azzal hangsúlyozta, hogy a citrommal megkopogtatta az érzékeny pontot. Helennek kihagyott a lélegzete. – De van itt még egy probléma. Tudod, egy másik itáliai anatómus, egy bizonyos Colombo azt állította, ő már Falloppio előtt két évvel megtette ezt a felfedezést. – Hát, sajnálom a feleségüket – mormolta Helen. Melege volt, és a hűvös citrom folyamatos nyomása nyugtalanította. Felizgatta. Azt kívánta, bár abbahagyná már Alistair, és szeretkezne vele. De a férfi szemmel láthatóan nem sietett sehova. – Inkább azokét sajnáld, akik nem hisznek a csikló létezésében. Helen a mennyezetre hunyorított. – Vannak ilyenek? – Bizony vannak – felelte Alistair. Végre elvette a citromot az izgató pontról, s Helen ezt csalódottan vette tudomásul. – Van, aki kételkedik benne, hogy egyáltalán létezik ilyen. Azzal lassan Helenbe csúsztatta a fél citromot. Az asszonynak elakadt a lélegzete a hideg gyümölcs és a férfi meleg ujjainak érzetétől. Alistair valamilyen mozdulatot tett odabent, aztán kihúzta a kezét, és a citromot bent hagyta. ELIZABETH HOYT

182

SZENVEDÉLY

– Vannak, akik nem hiszik, hogy a nők bármit is éreznek, ha itt ingerük őket. – Ismét végighúzta az ujjait Helen szeméremajkain, és aztán újra a csiklójára tapintott. – Szerintem ez badarság, de egy tudós mindig ellenőrzi a feltevéseit. Úgyhogy lássuk, jó? Mit lássunk? Gondolta Helen, de kimondani már nem volt ideje. Mielőtt megszólalhatott volna, Alistair kezét a szája váltotta fel, és Helen többé nem tudott egy hangot sem kiadni. Csak érezni tudott. A férfi óvatosan, finoman nyalogatta, az ágyéka párnáin át, mintha a kifolyt citromlé minden cseppjét meg akarná ízlelni. Amikor pedig felülre ért, körbenyalogatta az asszony csiklóját, egyre szűkülő körökben, míg végül Helen mindkét kezével a lepedőt markolta reszkető eksztázisában, és felhúzta a térdét, hogy a férfinak nyomhassa magát. Alistair megfogta a lábát, és a lehető legtermészetesebb módon átvetette a vállán anélkül, hogy a szájával egy pillanatra is eltávolodott volna Helentől. Sőt egyre erősebben markolta az asszony csípőjét, és megakadályozta, hogy arrébb mozduljon. Aztán a nyelve hegyével behatolt Helen nyílásába, és amikor Helen úgy érezte, már-már darabjaira hullik a gyönyörtől, a férfi nyelve újra feljebb vándorolt. Ajkai közé vette az érzékeny kis húsdarabot, és szopogatni kezdte, gyengéden és kitartóan. Helen moccanni sem tudott, képtelen volt kitérni a férfi elszánt szerelme elől. Nyögdécselt és lihegett, a hangok önkéntelenül törtek elő belőle. Egy adott pillanatban beletúrt a férfi hajába, és abba kapaszkodott. Ez volt az egyetlen kapcsolata a földi világgal. Nyugtalanul dobálta magát, égve a vágytól, hogy a férfi abbahagyja vagy folytassa – maga sem tudta, de nem is számított. Alistairt semmi nem állította meg. Végül Helen csukott szemhéja mögött fény robbant, és átható, szinte fájdalmas gyönyör áramlott szét a lába közül, ahol a férfi még mindig kényeztette. Helen levegőért kapkodott, és a szeme megtelt könnyel. Úgy érezte, a mennyországban járt.

ELIZABETH HOYT

183

SZENVEDÉLY

Miközben Helen elcsendesült, a férfi gyengéden tovább nyalogatta. Azután felkelt, és az ágy mellett állva, szinte közönyösen vette szemügyre az asszonyt, miközben megszabadult a ruháitól. – Azt hiszem, a citrom ízéről most már mindig te fogsz eszembe jutni – jegyezte meg könnyedén. Letolta a nadrágját, és előbukkant éktelenül meredő férfiassága. – És ez. Helen elcsigázott testéhez mászott, karjával két oldalt megtámaszkodott úgy, hogy az ágy besüppedt a súlya alatt. Olyan könnyen vette le az asszonyról a pongyolát és a hálóinget, mintha csak egy babát vetkőztetne. Helen pedig lustán lehunyt szemhéja alól figyelte. A férfi addig húzta-vonta, amíg rendesen, hosszában nem feküdt az ágyon, és ekkor újra szétnyitotta a lábát, amilyen szélesre csak tudta, majd ránehezedett. Helen megrezzent a férfi érintésétől, mert még mindig érzékeny volt. Alistair lehajtotta a fejét, és ajka Helen füléhez ért. – Nem akarok fájdalmat okozni neked, de most azonnal beléd kell hatolnom. Nem tudom visszatartani, ahogy a lélegzetemet sem. Csak finoman. – Ez utóbbit azért tette hozzá, mert a makkja megbökte Helen nyílását. – Engedd el magad. Csak hagyd, hogy én… – Azzal néhány centiméterre benyomult Helenbe. Az asszony légzése felgyorsult. Még sosem voltak ilyen élesek az érzékei. Úgy érezte, egy tollpihe érintésétől is megborzongana. És amit a férfi most a testébe vezetett, az nem pihe volt. Alistair egy kicsivel még beljebb csúszott. Helen nagyon nedves volt, de duzzadt is a beteljesült vágytól. A férfi felé fordult, és megnyalta az állát. Alistair megmerevedett. – Ne… Ekkor Helen finoman a férfi bőrébe mélyesztette a fogát. Bármilyen könnyednek tűntek is Alistair szavai, valójában borotvaélen táncolt, s látszott, ahogy a férfi minden izma megfeszült. És egy komisz hang arra sarkallta Helent, hogy átlendítse azon az élen. Hogy átsodorja a józan ész határán. Mind a tíz körmét végighúzta Alistair hátán. ELIZABETH HOYT

184

SZENVEDÉLY

– Helen – figyelmeztette a férfi rekedt hangon –, ez nem bölcs dolog. – Nem is akarok az lenni – suttogta erre Helen. Ez megtette a hatását. Akárhogy tartotta is eddig magát a férfi, most nem bírta tovább. Előretört, és tövig nyomta magát Helen puhaságába, döngette, belédöfött, lihegve és vadul. Helen átkarolta, és csak nézte, nézte a fölötte ütemesen mozgó, vonagló férfit. Figyelte erős, sebhelyes arcát. Még amikor elhomályosult a látása, és forró hullámokban elöntötte a gyönyör, akkor is kényszerítette magát, hogy nyitva tartsa a szemét, és nézze Alistairt. Alistair pedig szintén őt nézte. A tekintetük egymásba forrt, és a férfi szeme elsötétült, ahogy közelített a csúcshoz. Olyan volt, mintha valamit közölni szeretne az asszonnyal, valamit, amit elmondani nem tud, csak a testével megmutatni. A szája megvonaglott, az arca kipirult, és az ajka némán elnyílt. A szemét le nem vette Helenről még akkor sem, amikor forró magot lövellt lüktetve a testébe.

Tizenkettedik fejezet

Ezután,

amikor a varázsló elbocsátotta az aznapi szolgálatból, Igazmondó járni kezdte a hegyet a lila virág után kutatva. Eltartott egy darabig, mivel csak a hold világított neki, de egy idő után elegendő bimbót gyűjtött ahhoz, hogy porrá őrölhesse őket. Ezután elindult, hogy lovakat szerezzen. Ez még nehezebb feladatnak bizonyult, mivel a varázsló nem tartott lovakat. De egyik éjjel Igazmondó magához vette minden pénzét, és legyalogolt a hegyről a völgybe, egy tanyára. Amikor felébresztette a gazdát, és elmondta neki, mit szeretne, a gazda a homlokát ráncolta. – Túl vékony az erszényed. Ennyi pénzért csak egy lovat adhatok. Igazmondó biccentett, és a gazdának adta minden vagyonát. ELIZABETH HOYT

185

SZENVEDÉLY

– Legyen. Azzal még napkelte előtt visszatért a hegy tetejére azzal az egy lóval…

Helen

a kora hajnali órákban ébredt Alistair ágyában. A kandallóban még parázslott a tűz, de az éjjeliszekrényen álló gyertya már régen kialudt. Alistair nehezen és lassan lélegzett mellette. Helen nem akart itt elaludni. A felismerés azonnal kiűzte az álmot a szeméből. Vissza kell mennie a saját szobájába, a gyerekekhez. Csendesen kiaraszolt az ágyból, és lábujjhegyen a kandallóhoz osont. A párkányon állt egy üveg, benne tűzgyújtó gyertyákkal. Helen kivett egyet, és a kandallóhoz hajolva a parázsba tartotta, majd meggyújtott róla több gyertyát is, hogy fel tudjon öltözni. Körülnézett. A pongyolája félig bent volt az ágy alatt, de a hálóingét sehol nem látta. Halkan motyogott valamit magában, majd felvette az egyik gyertyát, és odament az ágyhoz. A hálóinget nem lelte sem az ágy alatt, sem mellette. Helen végül a matrac fölé hajolt, hogy megnézze, nincs-e valahol az ágynemű között. Amikor a halovány gyertyafényben megpillantotta Alistairt, megállt egy pillanatra. A férfi a hátán feküdt, kiterülve, egyik karja a feje fölött. A takaró a derekáig letolva. Úgy nézett ki, mint egy alvó isten. Izmos válla és karja sötéten ütött el a fehér lepedőtől. A feje kissé Helen felé fordult, így az asszony láthatta, hogy Alistair valamikor az éjszaka folyamán levette a szemkötőjét. Helen egy pillanatig habozott, de aztán közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye a férfi arcát. Csak első este, ott, az ajtóban látta szemkötő nélkül. Akkor a látvány borzalommal töltötte el. Ez akkor eluralkodott az elméjén, és kisöpört minden más, részletesebb benyomást. Most azonban látta, hogy Alistair hiányzó szemének szemhéját összevarrták. Igaz, beesett volt, de ettől eltekintve semmivel sem nyújtott kellemetlenebb látványt, mint bármely csukott szemhéj. Nem úgy az arca többi része, amelyen átlósan mély árok húzódott, a szeme aljától majdnem a füléig. A forradás alatt lyukacsos, vörös rész volt látható, ahol a bőr megvastagodott, és cserzettnek tűnt. ELIZABETH HOYT

186

SZENVEDÉLY

Talán valamilyen égési sérülés nyoma lehetett. Az arccsont környékén kisebb, fehér sebhelyek is voltak, feltehetően késnyomok. – Nem túl szép látvány, igaz? – szólalt meg reszelős hangján Alistair. Helen ijedten összerezzent, és majdnem a férfi vállára csöpögtette a gyertyából a viaszt. Alistair kinyitotta a szemét, és nyugodtan szemlélte Helent. – Megvizsgálod a szörnyeteget, akit magadhoz engedtél az este? – A férfi hangja mély volt, rekedtes az alvástól. – Bocsánat! – felelte Helen bárgyún. Meglátta a hálóingét félig a férfi alatt. – Miért? – kérdezett vissza Alistair. – Mit miért? – Megrántotta a hálóinget, de nem tudta kihúzni a férfi alól anélkül, hogy el ne szakította volna a finom anyagot. Alistair nem mozdult. – Miért kérsz bocsánatot? Végül is jogod van megtudni, hogyan néz ki a szeretőd az álarc mögött. Helen átmenetileg lemondott a hálóingéről, és szemével szórakozottan a pongyolát kereste. Igazán különös érzés volt meztelenül beszélgetni. – Hát, én csak nem akartam faragatlannak tűnni. Alistair megragadta Helen csuklóját, és magához húzta az asszonyt. Kivette a kezéből a gyertyát, és letette az éjjeliszekrényre. – Az nem faragatlanság, ha az ember tudni akarja az igazat. – Alistair – szólt Helen halkan –, vissza kell mennem a szobámba. A gyerekek… – Minden bizonnyal mélyen alszanak – vetette közbe Alistair. Magához rántotta Helent, aki ettől rázuhant, és a melle a férfi meleg mellkasának nyomódott. Alistair megemelkedett, és könnyű csókot lehelt Helen ajkára. – Maradj itt! – Nem lehet – suttogta az asszony. – Te is tudod. – Azt mondod? – mormolta a férfi, ajkát még mindig Helen ajkán tartva. – Egyszer elmész majd, de most csak annyit tudok, hogy nagyon korán van, és az ágyam nagyon hideg nélküled. Maradj! ELIZABETH HOYT

187

SZENVEDÉLY

– Alistair… – Ezt az oldalát még nem ismerte. A gyengéd, elbűvölő csábítót. Nagyon vonzó volt, és Helen ellenállása gyengülni kezdett. – A szemem miatt nem akarod? Visszatehetem a szemkötőt. – Nem. – Helen kissé hátrébb húzódott, hogy a férfi arcába nézhessen. Tényleg nem taszították már a forradások, bármilyen rettenetesek voltak is. Alistair Helen tarkójára tette nagy kezét, és gyengéden maga felé húzta. – Akkor maradj még egy kicsit! Még nem is volt alkalmam rendesen udvarolni neked. Helen kissé hátrébb húzódott, és bizonytalanul vizslatta a férfit. – Udvarolni? Alistairt szemmel láthatóan szórakoztatta a téma. – Udvarolni. Csapni a szelet. Ezt eddig elhanyagoltam. – És hogyan tennéd? – kérdezte Helen félig tréfásan. Neki igazából még soha senki nem udvarolt. Csak nem házasságra céloz a férfi? Alistair egyik karját a feje alá tette, és a szája körül még mindig mosoly játszott. – Nem is tudom. Kicsit berozsdásodtam már, nem tudom, hogyan kell csapni a szelet egy szép nőnek. Kezdhetném talán azzal, hogy írok egy ódát a gödröcskéidhez. Helenből kirobbant a meglepett nevetés. – Ezt nem gondolod komolyan! Alistair vállat vont, és szabad kezével kinyúlt, hogy végigsimítsa a Helen arcába lógó hajtincset. – Ha a költészet nincs ínyedre, attól tartok, csak a kocsikázás és a virágcsokrok maradnak. – Virágot hoznál nekem? – Helen tudta, hogy a férfi viccelődik, de valahol, a szíve mélyén szeretett volna hinni neki. Lister drága ékszerekkel és egy egész ruhatárral ajándékozta meg, de az sosem jutott eszébe, hogy virágot vigyen neki. Helen szeme találkozott a férfi szép, barna szemével. ELIZABETH HOYT

188

SZENVEDÉLY

– Nem vagyok túl kifinomult ember, és vidéken élek, úgyhogy be kellene érned vadvirágokkal. Kora tavasszal ibolyával és pipaccsal. Ősszel őszirózsával. Nyáron vadrózsával és búzavirággal. Késő tavasszal pedig a környékbeli dombokon termő harangvirágból hoznék neked, amely ugyanolyan kék, mint a szemed. Ez volt az a pillanat, amikor Helen érezte, hogy elveszett. A szíve megdobbant, és teljesen megszabadulva minden irányítás alól, ezért a bonyolult, nyugtalanító és bámulatos férfiért kezdett el dobogni. Jaj, te jó ég, ne!

A Helennel töltött éjszakának köszönhetően Alistair a szokásosnál később kelt aznap reggel, ami, mindent összevetve, igen kedvező fordulat volt. Ha választhatott volna, hogy korán kel, vagy ágyban heverészik a házvezetőnőjével, félő, hogy az utóbbit választja, és dalolva lemond a napfelkeltéről. Most viszont már jóval túl volt azon az időponton, amikor fel szokott kelni. Így aztán mire megborotválkozott, felöltözött és lerohant a lépcsőn, Mrs. Halifax éppen az egyik használaton kívüli hálószoba szellőztetésével foglalatoskodott. Alistair azt remélte, a penészes ágyneművel szemben elsőbbséget élvez az asszonynál, de csalódnia kellett. Helen szórakozottan visszautasította a sétaajánlatot, de aztán heves pirulással elsimította a férfiúi kedélyt. Ezután újra a cselédek eligazításának szentelte a figyelmét. Alistair továbbment a konyhába. Lehet, hogy nem sikerült eltérítenie a munkájától, de azért a nő nem volt teljesen közömbös iránta, ha egy puszta pillantástól így elpirult. Elvett egy meleg zsemlét a tepsiről, amelyet Mrs. McCleod akkor vett ki a sütőből, és kisétált a hátsó ajtón. Egyik kezéből a másikba rakosgatta a forró zsemlét. Kint ragyogó napsütés fogadta, tökéletes sétaidő volt. Alistair fütyörészve az istálló felé vette az irányt, hogy magához vegye régi, bőr mintagyűjtő zsákját. Odaköszönt Griffinnek és a póninak, azután az egyik sarokban heverő zsákhoz lépett. Amikor felemelte, erős, maró vizeletszag ELIZABETH HOYT

189

SZENVEDÉLY

csapta meg az orrát. Csak ekkor vette észre a sötét, nedves foltot a sarokban. Egy pillanatig a tönkretett zsákot bámulta, majd nyüszítést hallott, és megpördült. A kiskutya mögötte ült, lógó nyelvvel, és úgy csóválta a farkát, hogy az egész hátsó fele mozgott. – A fenébe! – Itt van az egész istálló, az udvar, széles e világ, akkor miért, miért éppen az ő zsákjára kellett pisilnie ennek a kutyának? – Tócsa! – hallatszott kintről Abigail vékony hangja. Alistair a kutya nyomában kilépett az istállóból, a bűzlő zsákot maga előtt tartva. Abigail kint felvette a kiskutyát, és meglepetten nézett az istállóból előbukkanó Alistairre. A férfi felemelte a zsákot. – Tudod, mit csinált? A kislány zavara elárulta a választ, még mielőtt Abigail szólhatott volna. – Mit… ó! – Abigail felhúzta az orrát, amikor megérezte a zsák szagát. Alistair felsóhajtott. – Ezt dobhatom ki, Abigail. A kislány arcára dacos kifejezés ült. – Ő még kiskutya! Alistair megpróbált úrrá lenni az ingerültségén. – Éppen ezért kellene vigyáznod rá. – De én vigyáztam… – Nem vigyáztál, különben nem pisilte volna össze a zsákom! – Alistair csípőre tett kézzel nézett le a kislányra, és nem igazán tudta, mitévő legyen. – Menj, hozz egy súrolókefét meg egy szappant, és tisztítsd ki! – De büdös! – Mert nem láttad el a feladatod! – A düh végül erősebbnek bizonyult a józan észnél. – Ha nem tudsz rá vigyázni, majd keresek valakit, aki tud. Vagy egyszerűen visszaviszem a gazdának, akitől vettem. ELIZABETH HOYT

190

SZENVEDÉLY

Abigail talpra szökkent, védelmezően magához ölelte a kiskutyát, és elvörösödve azt felelte: – Azt nem teheti! – Dehogynem! – Nem a magáé! – De igenis az enyém – szűrte Alistair a fogai között. Abigail először csak hebegni tudott, majd azt kiáltotta: – Utálom magát! – Azzal elszaladt. Alistair a beszennyezett zsákra pillantott. Hevesen belerúgott, majd hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Mégis milyen ember az, aki így kirohan egy gyerek ellen? Nem akart kiabálni, de a fenébe is, már olyan régen megvolt az a zsák. Túlélte a terepmunkát a gyarmatokon, sőt még az indián fogságot, majd a hazautat is. Abigailnek vigyáznia kellett volna a kutyára. De akkor is. Hiszen csak egy zsák. Nem kellett volna ráförmednie Abigailre, és olyan dolgokkal fenyegetni, amiket egy pillanatig sem gondolt komolyan. Alistair felsóhajtott. Meg kell találnia a módját, hogy valahogyan bocsánatot kérjen a kislánytól. Ugyanakkor nyomatékosítania is kellene, hogy máskor jobban ügyeljen arra a nyomorult kutyára. Már a gondolattól újra lüktetni kezdett a halántéka. Ahelyett, hogy reggeli sétára indult volna, felment a toronyba dolgozni. Míg felmászott a lépcsőn, azon tűnődött, miért olyan kiismerhetetlenek a nők, legyenek akár fiatalok, akár idősebbek.

Kiabált vele. Abigail, ölében a kiskutyával, szaladt és nyelte a könnyeit. Azt hitte, Sir Alistair kedveli őt. Sőt már kezdte azt gondolni, ő is kedveli Sir Alistairt. De a férfi most mérges lett rá. Az arca elkomorult, a homlokát szigorúan összeráncolta, úgy kiabált vele. Az a legrosszabb, hogy igaza volt. Tényleg ő a hibás. Tényleg nem figyelt eléggé Tócsára. Megengedte, hogy egyedül kószáljon, és bemenjen az istállóba, míg ő egy bogarat nézegetett, amit a földön talált. A tudattól, hogy hibázott, még nehezebb lett minden. Utálta, ha nincs igaza. Utálta, ha be kellett vallania, hogy tévedett, és bocsánatot ELIZABETH HOYT

191

SZENVEDÉLY

kellett kérnie. Olyankor olyan kicsinek érezte magát, mint valami kukac. És mivel utálta ezt az érzést, mivel tudta, hogy Sir Alistairnek igaza van, ő pedig hibázott, rákiabált és elszaladt. Lefutott a kastély mögötti dombon, a patak és a kis facsoport felé, ahol Lady Grey-t eltemették. Odaérve rájött, mekkora hibát követett el. Jamie már ott volt, a parton guggolt, és fadarabokat dobált az örvénylő vízbe. Abigail lihegve, izzadtan megállt, és felmerült benne, hogy egyszerűen megfordul, és visszaoson a kastélyba, de Jamie már meglátta. – Hé! – kiáltotta. – Most én vagyok a soros, kérem Tócsát! – Nem, még nem – felelte Abigail, pedig egész reggel nála volt a kutya. – De igen! – Jamie felállt, és megindult felé, de amikor meglátta az arcát, megállt. – Sírsz? – Nem! – Mert úgy nézel ki – állapította meg Jamie. – Elestél? Vagy… – Nem sírok! – vágott közbe Abigail, és beszaladt a fák közé. Az erdőben sötét volt, és Abigail átmenetileg semmit nem látott. Érezte, hogy egy ág a vállának csapódik, aztán megbotlott egy gyökérben, de tovább futott. Nem akart Jamie buta kérdéseire válaszolni. Senkivel nem akart beszélni. Bár mindenki békén hagyná…! Hirtelen nekiszaladt valaminek, és kiszakadt belőle egy kiáltás. Elesett volna, ha kemény kezek meg nem ragadják. Felnézett, és egy rémálomban találta magát. Mr. Wiggins olyan közel hajolt hozzá, hogy Abigail érezte bűzös leheletét. – Huh! Abigail összerezzent, és szégyellte magát, amiért a férfi meg tudta ijeszteni, de tény, hogy megrémült. Azután Mr. Wiggins mögé nézett, és a szeme elkerekedett a döbbenettől. Néhány lépésnyire tőle Lister hercege állt, és teljesen kifejezéstelen arccal nézte a jelenetet.

ELIZABETH HOYT

192

SZENVEDÉLY

Alistair

gondosan összehajtotta a Vale-nek szóló levelet. A postakocsikat ismerve ő maga előbb fog Londonba érni, mint a levél, de azért mindenképpen meg akarta próbálni figyelmeztetni Vale-t. Döntött. Odahagyja Castle Greavest, és elutazik Londonba, hogy beszéljen Etienne-nel, amint a férfi hajója kiköt. Lehet, hogy két hétig vagy még tovább is távol lesz, ezalatt Helenre bízza a kastélyt. Nem szenvedhette az utazgatást, a sok bámészkodó idegent, de meg kellett tudnia az igazat Spinner’s Fallsról, és azért hajlandó volt elviselni ezt a tortúrát is. Alistair éppen pecsétviaszt csepegtetett a levélre, amikor léptek zaját hallotta a toronylépcső felől. Először azt gondolta, ebédelni hívják, de ahhoz túl hangosak és gyorsak voltak a lépések. Bárki jött is felfelé a lépcsőn, futott. Így aztán Alistair már kissé nyugtalanul állt fel a helyéről, amikor Helen berontott a szobába. Az asszony haja kibomlott, kék szeme kerekre nyílt, az arca sápadt volt. Megpróbált mondani valamit, de csak lihegett, s a kezét a hasára szorítva előregörnyedt. – Mi történt? – kérdezte Alistair élesen. – A gyerekek. – Bajuk esett? – Alistair indult is kifelé, ahogy lelki szemei előtt felrémlett a vízbe fúlt, leforrázott, összetört kis testek őrült látomása. Az asszony azonban meglepően erős szorítással kapta el a karját. – Eltűntek. Alistair üres tekintettel meredt Helenre. – Eltűntek? – Nem találom őket – mondta Helen. – Már mindenütt néztem: az istállóban, a konyhában, a könyvtárszobában, az ebédlőben, a társalgóban. Az elmúlt egy órában a szolgálók átfésülték az egész kastélyt, és egyszerűen nem találjuk őket. Alistairnek eszébe jutott, hogyan kiabált Abigaillel, és elöntötte a bűntudat. – Abigaillel volt egy kis összetűzésünk ma reggel. Biztosan elbújt valahova az öccsével és a kutyával. Ha elindulunk… ELIZABETH HOYT

193

SZENVEDÉLY

– Nem! – Helen megrázta a férfi karját. – Nem. A kutya két órával ezelőtt megjelent a konyhában egyedül. Először azt hittem, a gyerekek magára hagyták, és bosszankodtam. Elindultam, hogy összeszidjam őket, de nem találtam rájuk. Ó, Alistair? – Az asszony hangja megbicsaklott. – Le akartam szidni Abigailt, ő az idősebb. Már dühödt mondatokat fogalmaztam magamban, és most sehol sem találom! Helen gyötrődése láttán Alistair hegyeket tudott volna megmozgatni. Ha Abigail csak bujkál valahol, meg kell, hogy büntesse, amiért ilyen szomorúságot okozott az édesanyjának, még ha ezzel megromlik is a kislánnyal való kapcsolata. Most azonban tennie kell valamit, bármit, ami enyhíti Helen fájdalmát. – Hol láttad utoljára Abigailt és Jamie-t? És mikor? Alistair megindult az ajtó felé, hogy lemenjen, és maga induljon a gyerekek keresésére, de abban a pillanatban az egyik szobalány lihegve megjelent a lépcsőfordulóban. – Jaj, uram! – hebegte. – Ó, Mrs. Halifax! A gyerekek… – Megtalálták őket? – kérdezte Helen. – Hol vannak, Meg? Megtalálták a kicsikéimet? – Nem, asszonyom. Ó, annyira sajnálom, asszonyom, de nem találtuk meg őket. – Akkor mi történt? – kérdezte halkan Alistair. – Tom, az inas azt mondta, tegnap este látta Mr. Wigginst a faluban. Alistair összevonta a szemöldökét. – Azt hittem, eltűnt erről a környékről. – Mindenki azt hitte, uram – felelte Meg. – Ezért is lepődött meg Tom annyira, amikor meglátta. Csak olyan ostoba volt, hogy nem említette mostanáig. – Akkor indulunk Glenlargóba – közölte Alistair. – Wiggins feltehetően ott lesz valahol. Azt viszont nem közölte, ha Wiggins más irányban indult el, akkor vajmi kevés esélyük van megtalálni a kicsiket. A tudat, hogy a gyerekek esetleg Wiggins kezei között vannak, jeges rémülettel töltötte el. Mi van, ha a gazember esetleg valamiféle bosszút forral? ELIZABETH HOYT

194

SZENVEDÉLY

Alistair odalépett egy fiókos szekrényhez, és kihúzta a legalsó fiókot. – Mondja meg Tomnak meg a másik inasnak, hogy ők is velem jönnek. – Megtalálta, amit keresett, egy pár pisztolyt, és az ajtó felé fordult. Meg tekintete a pisztolyokra szegeződött. – Tom azt mondja, nem egyedül volt. Alistair megtorpant. – Micsoda? – Tom azt állítja, látta, hogy Mr. Wiggins egy másik férfival beszélget. A férfi nagyon magas volt, és elegáns ruhát viselt. Elefántcsont botot tartott a kezében, a tetején arany… Helen felsikoltott, és Alistair látta, hogy az arca teljesen elsápadt. – …fogantyúval. Tom azt mondja, a férfi nem viselt parókát, és látszott, hogy kopaszodik – fejezte be Meg sietve, szemét Helenre függesztve. – Asszonyom? Helen megingott, és Alistair átfogta a vállát, hogy el ne essen. – Eredjen, Meg, mondja meg az inasoknak, hogy készülődjenek! – Igen, uram – pukedlizett Meg, majd elsietett. Alistair becsukta mögötte az ajtót, majd Helenhez fordult. – Ki ez az ember? – Én… én… – Helen! – Alistair gyengéden megfogta Helen vállát. – Láttam az arcod. Te tudod, ki az az ember, akit Tom tegnap este látott. Jelenleg fogalmunk sincs, merrefelé vitte Wiggins és a cinkosa a gyerekeket. Ha te sejted, hová mehettek, el kell mondanod. – Londonba. Alistair szeme megrebbent. Nem számított ilyen határozott válaszra. – Biztos vagy benne? – Igen – bólintott az asszony. Az arcába visszatért némi szín, de most reménytelen lemondás tükröződött rajta. Alistair növekvő idegességet érzett a gyomrában. – Honnan tudod? Helen, ki az a férfi? ELIZABETH HOYT

195

SZENVEDÉLY

– Az apjuk. – Helen szemében szomorúság csillogott, ahogy felnézett Alistairre. – Lister hercege.

Tizenharmadik fejezet

Igazmondó elrejtette a lovat a kastély falán kívül. Egész nap őrizte a szörnyet. Este szokás szerint megjelent a varázsló, Igazmondó pedig, ahogy máskor is, megválaszolta a kérdését, majd távozott. Ám ahelyett, hogy visszavonult volna a kastélyba, a katona elbújt a fecskék kalitkája mögé. Türelmesen figyelt és várakozott, míg fel nem jött a hold. Akkor gyorsan a varázslóhoz futott. Az meglepetten hátrafordult, és Igazmondó ekkor belefújta a port az arcába. A varázsló abban a pillanatban kis, barna denevérré változott, és elrepült. A ruháját és a gyűrűjét hátrahagyta a földön. Igazmondó felvette a gyűrűt, és a ketrec rácsai között átnyújtotta a hercegnőnek. A hercegnő megdöbbenve nézett a gyűrűre, majd Igazmondóra. – Kérsz jutalmat tőlem a gyűrűért cserébe? Apám vagyonát vagy az én kezemet? A helyedben sokan ezt tennék. Igazmondó a fejét rázta. – Én csak azt kívánom, hogy te megmenekülj, úrnőm…

Alistair némán meredt Helenre, és úgy érezte, kirántották a lába alól a talajt. – A gyerekek apja egy herceg? – Igen. – Magyarázatot kérek! Az asszony ráemelte elgyötört, harangvirágkék szemét, és így szólt: – Lister hercegének szeretője voltam. Alistair kissé félrefordította a fejét, hogy ép szemével jobban megnézhesse. ELIZABETH HOYT

196

SZENVEDÉLY

– És Mr. Halifax soha nem is létezett? – Nem. – Nem is voltál férjnél. Nem kérdés volt, Helen mégis megválaszolta. – Nem. – Jézusom! – Egy istenverte herceg. Alistair mellkasa összeszorult, mintha hatalmas, rettenetes satuba szorítanák. Lepillantott a kezére, és szinte meglepte, hogy még mindig ott látja a pisztolyokat. Visszament a szekrényhez, és eltette őket a fiókba. – Mit csinálsz? – kérdezte Helen a háta mögül. Alistair betolta a fiókot, és visszaült az íróasztalához. Gondosan elrendezte maga előtt a papírokat. Hamarosan folytatnia kell a munkát. – Azt hittem, ez egyértelmű. Eltettem a pisztolyokat, felhagyok a kereséssel. – Ne! – Helen átrepült a szobán, és tenyerével nagyot csapott az íróasztalra. – Most nem hagyhatsz fel vele! Elindult Londonba. Ha utánamegyünk, akkor… – Akkor mi, asszonyom? – Alistair örömmel vette tudomásul, hogy a mellkasát szorító érzést harag váltotta fel. – Talán azt szeretné, ha kihívnám Lister hercegét az ön kedvéért? Helen hátrahőkölt a gúnyos hang hallatán. – Nem, én… Alistair közbevágott, növekvő dühvel. – Vagy csak kopogtassak be az ajtaján, és követeljem vissza a gyerekeket? Bizonyára meghajol majd, elnézést kér, és nyájasan átadja őket. Biztos nem is igazán tart rájuk igényt, hiszen csak Skóciáig utazott, hogy visszaszerezze őket… – Te ezt nem értheted, én… Alistair felállt, és ökölbe szorított kezével szintén az asztalra támaszkodott. Helen felé hajolt. – Mit nem értek szerinted? Hogy kurválkodtál? Hogy a gyerekeid életkorából ítélve hosszú évekig árultad a szolgáltatásaid? Hogy életet adtál annak a két aranyos kisbabának, és egyben rögtön fattyúvá tetted őket? Hogy Lister az apjuk, és ezért törvény szerint ELIZABETH HOYT

197

SZENVEDÉLY

minden jog megilleti, hogy magához vegye, és magánál is tartsa őket, ameddig csak az istenverte kedve engedi? Mondja csak, asszonyom, egészen pontosan mit nem értek? – Képmutató vagy! Alistair értetlenül bámult rá. – Micsoda? – Velem háltál, és… – Ezt ne! – A férfi közel hajolt Helenhez, szinte magánkívül a dühtől. – Ne hasonlítsd össze a köztünk történteket azzal, ahogy Listerrel éltél! Én nem fizettem a testedért. Én nem nemzettem neked fattyakat. Helen elfordult. Alistair felegyenesedett, és próbált úrrá lenni a haragján. – A fenébe is, Helen! Mégis miért vállaltál nem is egy, de két gyereket tőle? Tönkretetted az életüket. Jamie helyzete nem olyan vészes, de Abigail… Ha egy férfi érdeklődik majd iránta, tudni fogja, hogy törvénytelen gyerek. Ez befolyásolja, hogy kihez és hogyan mehet hozzá. Ért annyit Lister pénze, hogy meghiúsítsd a gyermekeid jövőjét? – Azt hiszed, talán nem tudom, mit tettem? – suttogta Helen. – Mit gondolsz, miért hagytam el? – Nem tudom. – Alistair megrázta a fejét, és a mennyezetre meredt. – De számít ez? – Igen. – Az asszony vett egy mély lélegzetet. – Nem szereti őket. Soha nem is szerette. Alistair egy pillanatig rajta tartotta a szemét, aztán megrándult a szája, ellökte magát az íróasztaltól, és keserűen felnevetett. – És szerinted ennek van jelentősége? Talán majd bírósághoz fordulsz, és azzal érvelsz, hogy a te szereteted az igazi? Hadd emlékeztessem, asszonyom, hogy eladta a testét ennek az embernek. Mégis mit gondolsz, ki mellé állnának, egy herceg vagy egy közönséges szajha mellé? – Nem vagyok szajha – suttogta Helen reszkető hangon. – Sosem voltam közönséges szajha. Lister kitartott, ez igaz, de nem úgy, ahogy hiszed. ELIZABETH HOYT

198

SZENVEDÉLY

Alistair énjének egyik fele sajnálta Helent, amiért ilyen fájdalmat okoz neki, de nem bírt leállni. A másik fele pedig amúgy is meg akarta sebezni. Hogyan tehette ezt a gyerekeivel? Oldalvást az asztalnak támaszkodott, karba tette a kezét, és félrehajtott fejjel vonta kérdőre az asszonyt: – Akkor magyarázd el, hogy lehettél a szeretője anélkül, hogy szajha lennél! Helen összekulcsolt kézzel állt előtte, mint egy megszeppent iskoláslány. – Fiatal voltam, nagyon fiatal, amikor megismerkedtem Listerrel. – Hány éves? – csattant fel Alistair. – Tizenhét. Ez elnémította a férfit. Tizenhét évesen az ember még szinte gyerek. Alistair szája kissé megkeményedett, és állával intett Helennek: – Folytasd! – Az apám orvos, méghozzá köztiszteletben álló orvos. Greenwichben laktunk, kertes házban. Néha elkísértem apámat a beteglátogató körútjain. Alistair elgondolkodva figyelte Helent. Az elmondása alapján alacsonyabb osztályból származott, mint ahogy Alistair gondolta volna. Igaz, hogy az apja orvos, de mégiscsak dolgoznia kellett a megélhetésért. Helen még csak nem is dzsentri. A társadalmi ranglétrán jóval a herceg alatt áll. – Kettesben éltetek az apáddal? – Nem – felelte Helen, és lesütötte a szemét. – Három lány- és egy fiútestvérem van. És az… az anyám. Én voltam a második legidősebb lány. Alistair biccentéssel jelezte, hogy folytassa. Helen annyira szorította a saját kezét, hogy a körme a húsába vájódott. – Az özvegy Lister hercegné apám egyik páciense volt. Akkoriban együtt lakott a herceggel. Idős hölgy volt, sok baj kínozta, és a papa minden héten felkereste, sőt volt, hogy egy héten többször is. Gyakran elkísértem, és egy nap találkoztam Listerrel. ELIZABETH HOYT

199

SZENVEDÉLY

Helen becsukta a szemét, és az ajkába harapott. A szobában csend honolt; Alistair most meg sem kísérelte félbeszakítani. Helen végül kinyitotta a szemét, és a szája féloldalas, kedves mosolyra húzódott. – Tom igazat mondott, Lister hercege magas férfi. Magas és tekintélyt parancsoló. Pontosan úgy néz ki, mint egy herceg. Egy kis társalgóban vártam, hogy a papa befejezze a látogatást, amikor Lister bejött a szobába. Azt hiszem, keresett valamit, talán egy papírt, de már nem emlékszem pontosan. Először nem vett észre, én pedig moccanni sem mertem. Az özvegy hercegné is ijesztő idős hölgy volt, de ez a fia volt, a herceg. Végül rám tévedt a tekintete, én pedig felálltam, és meghajoltam. Olyan ideges voltam, hogy azt hittem, elesem a saját lábamban. De nem estem. Helen elgondolkodva lenézett a kezére. – Talán jobb lett volna, ha megbotlom. – Mi történt? – kérdezte csendesen Alistair. – Kedves volt – hangzott az egyszerű válasz. – Odajött, beszélgetett velem egy kicsit, még mosolygott is. Akkor azt hittem, hogy megkönyörült egy ideges, fiatal lányon, de persze már akkor is többről volt szó. Később minden gond nélkül elismerte, hogy első pillanattól fogva a szeretőjének szánt. – És te boldogan a karjaiba omlottál? – kérdezte Alistair cinikusan. Helen félrebillentette a fejét. – Azért ennél egy kicsivel több kellett hozzá. Az első beszélgetésünk nagyon rövid volt. A papa lejött az özvegy hercegné szobájából, és elindultunk haza. Útközben megállás nélkül őkegyelmességéről fecsegtem, de azt hiszem, egy idő után megfeledkeztem volna róla, ha nem találkozom vele a következő látogatásunk alkalmával is. Azt hittem, különös véletlen, hogy ilyen hamar újra találkozunk, mivel már csaknem egy éve jártam a papával hozzájuk, és azelőtt soha nem láttam. Lister persze mindent kitervelt. Szándékosan akkor jött be a társalgóba, ahol üldögéltem, amikor a papa már felment a hercegnéhez. Lister leült, és beszélgetni kezdett ELIZABETH HOYT

200

SZENVEDÉLY

velem, teát és süteményt rendelt. Kikezdett velem, csak én akkor még túlságosan naiv voltam ahhoz, hogy észrevegyem. Helen Alistair egyik vitrinjéhez lépett, és a férfinak háttal állva szemügyre vette a tartalmát. Alistair eltűnődött, vajon az arcát rejtegeti-e előle. – Sok ilyen bizalmas együttlétünk volt, és közben titkos leveleket és apró ajándékokat küldözgetett nekem – ékköves medált, hímzett kesztyűt. Tudtam én, hogy ez nem helyes. Tudtam, hogy nem lenne szabad elfogadnom, s nem lenne szabad kettesben bezárkóznom egy férfival, de… de nem tudtam ellenállni. Beleszerettem. Helen habozott, de Alistair csak némán figyelte a hátát. Még ebben a pillanatban is vágyott a nőre – de az is lehet, hogy több volt ez, mint vágy. – Aztán egy délután már nem csak beszélgettünk – mondta Helen a vitrinnek. Alistair látta az asszony szellemképes mását az üvegen. Helen higgadtnak és távolságtartónak tűnt, de a férfi kezdett átlátni a felszínen. – Szeretkeztünk, és tudtam, hogy ezek után nem mehetek haza a papával. Az életem fenekestül felfordult. Sejtettem, hogy Lister nős, és hogy a gyerekei alig valamivel fiatalabbak nálam, de ez valahogy csak tovább fűtötte romantikus ábrándjaimat. Lister nem nagyon beszélt a feleségéről, de amikor mégis megemlítette, azt mondta, hogy hideg teremtés, és hogy már évek óta nem engedi őt magához. Mint férj és feleség sosem lehettünk volna együtt, de a szeretőjeként vele lehettem. Szerettem. Folyton vele akartam lenni. – Elcsábított. – Alistair tudta, hogy a hangja hidegen cseng az elfojtott haragtól. Hogy tehetett ilyet Helen? És hogy tehette Lister? Egy fiatal, ártatlan lány elcsábítása olyan alávalóság, amilyenre még a legromlottabb kéjencek sem vetemednek. – Igen. – Helen egyenes derékkal, felszegett fejjel szembefordult Alistairrel. – Most már tudom. De akkor egy cseppet sem bántam. A fiatal, romantikus lelkületű lányok minden hevével szerettem. Igazából nem ismertem. Abba szerettem bele, amit hittem róla. Alistair ezt nem akarta hallani. Ellökte magát az asztaltól.

ELIZABETH HOYT

201

SZENVEDÉLY

– Bármi vezérelt is tizenhét évesen, az a mostani helyzeten nem változtat. Lister a gyermekeid apja. Nála vannak. Nem hiszem, hogy bármit is tehetnénk. – Megpróbálhatom visszaszerezni a gyerekeket – vetette ellen Helen. – Nem szereti őket; tizenöt percnél többet még soha nem töltött el velük. Alistair szeme összeszűkült. – Akkor miért csinálta ezt? – Mert a magáénak tekinti őket – felelte Helen, és meg sem próbálta leplezni a hangjában bujkáló keserűséget. – Egyáltalán nem érdeklik őt, csak mint vagyontárgyak. És persze mert fájdalmat akar okozni nekem. Alistair aggodalmasan ráncolta a homlokát. – Bántani fogja őket? Helen nyílt pillantást vetett rá. – Nem tudom. Nem jelentenek többet számára egy kutyánál vagy egy lónál. Biztos ismersz olyanokat, akik verik a lovukat? – A fenébe is! – Alistair egy pillanatra lehunyta a szemét, de igazából nem volt választása. Ismét kihúzta a fiókot, és elővette a pisztolyokat. – Csomagolj be egy táskát! Tíz perc múlva legyél kész! Londonba megyünk.

A férfi nem szólt hozzá. Helen előredőlt, amikor a kocsi, amelyet Alistair Glenlargóban bérelt, átdöccent egy keréknyomon. Alistair ráállt, hogy vele jöjjön, hogy segítsen megtalálni és kiszabadítani a gyerekeket, de egyértelmű volt, hogy ezentúl nem akar tudni róla többet. Helen felsóhajtott. Végül is mit várt? …. Helen kibámult a kocsi meglehetősen koszos kis ablakán, és azon tűnődött, hogy lehet most Abigail és Jamie. Biztosan nagyon rémültek. Igaz, hogy Lister az apjuk, de nem ismerik túl jól, és amúgy is rideg ember. Jamie vagy nagyon elcsendesedett félelmében, vagy majd szétveti az ideges izgalom. Helen nagyon remélte, hogy nem az utóbbi, mert nem tartotta valószínűnek, hogy Lister jól tűrné, amikor Jamie hozza a formáját. Abigail ezzel ELIZABETH HOYT

202

SZENVEDÉLY

szemben nyilván csak figyel és szorong. Remélhetőleg nem beszél sokat, mert nagyon éles tud lenni a nyelve. De várjunk csak! Lister egy herceg. Nyilván nem ő maga foglalkozik a gyerekekkel. Lehet, hogy előrelátóan hozott magával egy dadát, aki gondoskodhat a gyerekekről, miután megkaparintotta őket. Talán egy idősebb, anyányi nő az, aki tudja, hogyan kezelje Jamie izgágaságát és Abigail mogorvaságát. Helen lehunyta a szemét. Tudta, hogy mindez csak ábránd, de magában azon imádkozott, hogy legyen velük egy kedves dadus, aki távol tartja a gyerekeket az apjuktól meg a szörnyű vérmérsékletétől. Ha… – És a családod? Helen kinyitotta a szemét Alistair rekedtes hangjára. – Tessék? A férfi a hintó szemközti üléséről figyelte. – Azon gondolkozom, milyen lehetséges szövetségeseket nyerhetnénk meg magunknak Listerrel szemben. A családoddal mi a helyzet? – Nem tudom. – Alistair továbbra sem vette le róla a szemét, úgyhogy Helen vonakodva folytatta. – Évek óta nem beszéltem velük. – Ha évek óta nem beszéltél velük, honnan tudod, hogy nem segítenének? – Amikor elmentem Listerrel, elég egyértelműen a tudomásomra hozták, hogy többé nem vagyok a Carter család tagja. Alistair felvonta a szemöldökét. – Carter? Helen érezte, hogy az arcát forróság önti el. – Ez az igazi nevem. Helen Abigail Carter. De amikor Lister szeretője lettem, nem használhattam, úgyhogy felvettem a Fitzwilliam nevet. Alistair továbbra is kitartóan nézte. Helen végül megkérdezte: – Mi az? Alistair a fejét rázta. ELIZABETH HOYT

203

SZENVEDÉLY

– Csak arra gondoltam, hogy még a neved, a Mrs. Halifax is hazugság volt. – Sajnálom. Tudod, Lister elől próbáltam meg elbújni, és… – Tudom. – A férfi elhessegette a bocsánatkérést. – És meg is értem. De akkor is azon jár az eszem, vajon van-e bármi igazság abban, amit rólad tudok. Helen tekintete megrebbent, különös módon megbántva érezte magát. – De hiszen én… – És az anyád? Helen sóhajtott. A férfi nyilvánvalóan nem akar kettőjükről beszélni. – Amikor utoljára beszéltem vele, azt mondta, hogy szégyelli magát miattam, mert beszennyeztem a család nevét. Nem hibáztatom. Három lánytestvérem közül egyik sem volt még férjnél, amikor elmentem a herceggel. – És az apád? Helen pillantása az ölében nyugvó kezére esett. Pillanatnyi csönd támadt, mielőtt lágyabb hangon Alistair újra megszólalt. – Elkísérted a betegeihez. Biztosan közel álltatok egymáshoz. Ekkor Helen halványan elmosolyodott. – A többieket sosem kérte, hogy menjenek vele, csak engem. Margaret volt a legidősebb, de azt mondta, a beteglátogatás unalmas, sőt néha undorító is, és azt hiszem, a húgaim is hasonlóképpen éreztek. Timothy az egyetlen fiú, s ő a legfiatalabb, de akkor még csecsemő volt. – Miért téged vitt magával? – kérdezte Alistair halkan. – Csak azért, mert a többi gyereke nem érdeklődött a munkája iránt? – Nem, nem csak ez volt az oka. Egy kis falun hajtottak keresztül, a kőkunyhók viharvertnek és ősréginek tűntek. Talán évezredek óta itt állnak változatlanul, fittyet hányva a külvilágra. Helen figyelte az elfutó házakat, és így szólt: ELIZABETH HOYT

204

SZENVEDÉLY

– Szeretett engem. Mindannyiunkat szeretett, de engem valamiért különösen. Magával vitt a körútjaira, és mindent elmondott a betegeiről – a tüneteiket, a diagnózisát, a kezelést, és azt is, hogy eredménnyel jár-e vagy sem. Néha pedig, amikor napnyugtakor hazafelé tartottunk, mesélt nekem. Sosem hallottam, hogy a többieknek is elmesélte volna ezeket a történeteket, de amikor a nap izzó vörössé változott, nekem istenekről, istennőkről és tündérekről mesélt. A hintó odaért a falu utolsó kunyhójához, és Helen látta, ahogy a kertjében egy asszony virágot vág. Halkan folytatta: – Szép Heléna története volt a kedvence. Én nem szerettem, mert olyan szomorú a vége. Apám viccelődött velem a nevem miatt, és azt mondta, egyszer majd én is olyan szép leszek, mint Heléna, de vigyázzak, mert a szépség nem mindig áldás. Előfordul, hogy bánatot okoz. Azelőtt sosem gondoltam erre, de igaza volt. – Miért nem kérsz tőle segítséget? – kérdezte Alistair. Helen ránézett, és az apjára gondolt: rövid, szürke parókájára, és nevető, kék szemére, amikor Szép Helénával viccelődött. Aztán eszébe jutott az utolsó találkozásuk. – Azért, mert amikor legutoljára beszéltem anyámmal, aki közönséges ringyónak nevezett és azt mondta, többé nem tartozom a családhoz, apám is a szobában volt. És nem szólt semmit. Csak elfordította rólam a tekintetét.

Az én hibám, gondolta Abigail, és szemét a herceg hintójának egyik sarkában hortyogó Mr. Wigginsen tartotta. El kellett volna mondania a mamának, hogy Mr. Wiggins tudja, hogy ők egy herceg gyerekei, mert Jamie egy nap kikiabálta a titkukat ennek a gonosz kis embernek. Jamie-t nem lehet hibáztatni. Még túl kicsi, hogy megértse, miért kell erről hallgatniuk. Jamie most nekidőlve aludt, a haja csatakos volt és a homlokára tapadt a sírástól. A herceg azt mondta, nem bírja tovább hallgatni Jamie bömbölését, úgyhogy a legutóbbi fogadónál lóra ült, s inkább a hintó mellett lovagolt. ELIZABETH HOYT

205

SZENVEDÉLY

Abigail végigsimított Jamie haján, aki erre fura kis hangot hallatott, és még közelebb fúrta magát hozzá álmában. Azért sem lehet hibáztatni, hogy sírt. Még csak ötéves, és borzasztóan hiányzik neki a mama. Bár Jamie nem mondta, Abigail tudta, hogy nem biztos benne, látják-e még egyáltalán az édesanyjukat. Miután a herceg kiszállt, Mr. Wiggins ráordított Jamie-re, hogy hallgasson el. Abigail attól tartott, odaugrik, és meg is üti az öccsét, de szerencsére a kisfiú addigra már annyira fáradt volt, hogy egyszer csak elaludt. Abigail most kinézett az ablakon. Odakint zöld dombok hullámzottak, rajtuk itt-ott fehér foltokban a birkák, mintha egy hatalmas kéz szórta volna szét őket. Lehet, hogy tényleg nem látják többé a mamát. A herceg nem nagyon mondott semmit, kivéve Jamie-nek, hogy hagyja abba a sírást. De Abigail hallotta, hogy Mr. Wigginsszel és a kocsissal közli, hogy visszatérnek Londonba. Vajon odaveszi őket maga mellé, a házába? Abigail felhúzta az orrát. Nem, hiszen ők törvénytelen gyerekek. Azokat pedig inkább rejtegetni szokás, nem pedig beköltöztetni az apjuk házába. Szóval valahol elrejti őket. Akkor pedig a mama még nehezebben talál majd rájuk. De Sir Alistair talán segít. Igaz, hogy nem ügyelt eléggé Tócsára, és a kutya tönkretette Sir Alistair zsákját, de azért biztosan segít a mamának megkeresni őket… Sir Alistair magas és erős, és Abigail úgy gondolta, még az elrejtett gyerekeket is jól meg tudja találni. Most már nagyon sajnálta, hogy nem vigyázott jobban Tócsára. Legörbült a szája, az arca elfancsalodott, és bár nem akarta, kitört belőle a sírás. Hülye! Hülye! Mérgesen megdörzsölte az arcát. A sírás nem segít. Csak Mr. Wigginsnek szerezne vele örömet. Ez a gondolat visszatarthatta volna a könnyeket, de azok csak nem akartak elapadni. Végigfolytak az arcán, akár tetszett, akár nem, és Abigail csak annyit tehetett, hogy a szoknyáját az arcára szorítva igyekezett tompítani a hangot, nehogy Mr. Wiggins felébredjen. Valahol mélyen tudta, miért sír. Megtörölgette az arcát. Az egész az ő hibája. Amikor a mama elindult velük Londonból arra a szörnyű útra, északra, és amikor először megpillantotta Sir ELIZABETH HOYT

206

SZENVEDÉLY

Alistair kastélyát, magában titkon azt kívánta, bárcsak eljönne értük a herceg, és visszavinné őket. És a kívánsága most teljesült.

Alistair csak akkor döbbent

rá, milyen problematikus az útjuk, amikor először álltak meg éjszakára egy kis falusi fogadónál. Egy férfi és egy nő csak három esetben utazik együtt: ha házastársak, ha vérrokonok, illetve ha szeretők. Az ő kapcsolatuk az utóbbihoz áll a legközelebb. Alistair elborzadt a gondolattól. Szerette volna azt hinni, hogy semmi közös nincs benne és Listerben, de bizonyos szempontból nem ugyanúgy használta-e Helent? A házasság soha még csak meg sem fordult a fejében. Lehet, hogy ő is ugyanolyan gazember, mint a herceg. A szeme sarkából figyelte Helent. Az asszony aggodalmas arccal meredt kifelé a kocsi ablakán, mialatt a lovászok odaszaladtak a lovakért. Még mindig nem nyerte vissza szokásos arcszínét, úgyhogy Alistair döntött. – Egy szobában alszunk – közölte. Helen szórakozottan nézett rá. – Hogyan? – Nem biztonságos neked egyedül egy szobában. Helen különös pillantást vetett rá. – Ez egy kis, vidéki fogadó. Tisztességes helynek tűnik. Alistair érezte, hogy forróság szökik az arcába, és így a szavai meglehetősen nyersen csattantak: – De azért mi Mr. és Mrs. Munroe-ként fogunk bejelentkezni, és egy szobában fogunk aludni. Azzal, mielőtt Helen tovább tiltakozhatott volna, leszállt a hintóról, és véget vetett a vitának. A fogadó valóban rendes helynek látszott. A megfeketedett főbejárat előtt egy sor öregember ült. Az udvaron szép számban nyüzsögtek és pletykálkodtak a lovászok és istállófiúk, az egyik sarokban pedig egy kócos, barna hajú kisfiú játszott egy cicával. Alistair szíve össze-facsarodott a látványtól. A fiú nem hasonlított Jamie-re, de egykorú volt vele. ELIZABETH HOYT

207

SZENVEDÉLY

Istenem, add, hogy a gyerekeknek ne essen bántódásuk! Alistair visszafordult a kocsi felé, hogy lesegítse Helent, és testével eltakarta az asszony elől az udvaron játszadozó kisfiút. – Menjünk be, megkérdezem, van-e kiadó szobájuk! – Köszönöm – felelte Helen elfúló hangon. Alistair férj módjára a karját nyújtotta neki, és Helen pillanatnyi habozását, mielőtt könnyedén a férfi karjára fektette volna az ujjai hegyét, valószínűleg csak ő vette észre. Ő azonban észrevette, és meg is jegyezte. Kesztyűs kezét Helen kezére helyezte, és bevezette a nőt a kis fogadóba. Kiderült, hogy van egy kicsi – nagyon kicsi – külön bejáratú szobájuk a fogadó hátsó felében. Leültek a kandalló előtt álló, egyszerű asztal mellé, és nem sokkal ezután meg is érkezett egy tál forró, káposztás ürühús. – Biztos vagy benne, hogy Lister Londonba tart? – kérdezte Alistair, és belevágott a húsba. Már vagy fél órája foglalkoztatta a gondolat, hogy talán hamis nyomon járnak, és fejvesztve rohannak Londonba, miközben Lister úti célja egészen más. – Van vidéki birtoka, nem is egy – szólt halkan Helen. Ide-oda tologatta a tányérján az ételt, de egy falatot sem evett. – De szinte minden idejét Londonban tölti. Utálja a vidéket, azt mondja. Gondolom, dönthet úgy is, hogy máshová rejti el a gyerekeket, de ha személyesen jött el értük, szerintem először vissza akar menni Londonba. Alistiar biccentett. – Ez ésszerűen hangzik. És azt tudod, hogy Londonban hová viheti őket? Helen kimerültén és letörten vállat vont. – Bárhová. Természetesen van egy fő rezidenciája – egy hatalmas városi ház a Grosvenor Square-en –, de sok más háza is. Alistairt kellemetlen gondolat lepte meg. Gondosan kettétört egy zsemlét, és fel sem nézve megkérdezte: – Téged hol tartott? Helen egy darabig nem válaszolt. A férfi megvajazta a zsemlét, és még mindig nem emelte fel a tekintetét. ELIZABETH HOYT

208

SZENVEDÉLY

Az asszony végül megszólalt: – Nekem adott használatra egy városi házat. Egy kis téren áll, nagyon szép. Személyzet is a rendelkezésemre állt, hogy ellássák a ház körüli teendőket, és kiszolgáljanak. – Úgy tűnik, egy herceg szeretője igazán elegáns életet él. Voltaképpen nem is tudom, miért hagytad el. – Alistair beleharapott a megvajazott zsemlébe, és Helenre pillantott. Az asszony elpirult, de kék szemében harag szikrázott. – Nem?! Hát nem túl sok mindent értesz velem kapcsolatban, de megkísérlem elmagyarázni. Tizennégy évig voltam a játékszere. Két gyermeket szültem neki. Ő pedig nem szeretett engem. Azt hiszem, soha nem szeretett. A világ összes ékszere, a cselédek, a ház és a gyönyörű ruhák soha nem tudták elfeledtetni velem azt a tényt, hogy hagytam magam kihasználni egy férfitól, akinek sem én, sem a gyermekeim nem jelentenek semmit. Végül úgy döntöttem, én ennél jobbat érdemlek. Felpattant az asztaltól, és kisétált a szobából, de szerencsére tartózkodott attól, hogy becsapja az ajtót maga mögött. Alistair először rögtön utána akart menni, de aztán férfiösztöne azt súgta neki, jobb lesz, ha vár egy kicsit. Jobb hangulatban fejezte be az étkezést, mint ahogy elkezdte. A tudat, hogy Helen már nem szereti Listert – ha szerette egyáltalán valaha –, balzsamként hatott a lelkére. Fogta a tányért, amit Helen otthagyott, és felment a kettejüknek bérelt szobába. Halkan kopogott az ajtón, és félig-meddig arra számított, hogy az asszony dühében nem nyit ajtót. Ám az ajtó szinte azonnal résnyire nyílt. Alistair belökte, belépett a kis szobába, majd ráfordította a kulcsot a zárra. Miután beengedte, Helen átment a szoba másik végébe, és most egy kis, csúcsos ablaknál állt, a férfinak háttal, hálóingben, kendővel a vállán. – Egy falatot sem ettél a vacsorádból – szólt Alistair. Az asszony megvonta kecses vállát. – Hosszú az út Londonig – folytatta gyengéden Alistair –, és szükséged lesz az erődre. Gyere, egyél! – Az is lehet, hogy még London előtt utolérjük Listert. ELIZABETH HOYT

209

SZENVEDÉLY

A férfi szemügyre vette azt a karcsú, bátor hátat, és hirtelen csaknem leverte a lábáról az egész nap fáradtsága. – Nagy előnyre tett szert, úgyhogy nem valószínű. Helen felsóhajtott, majd megfordult, és Alistair mintha könnyeket látott volna megcsillanni a szemében. Ám az asszony lehajtott fejjel közeledett, úgyhogy többé nem láthatta a szemét. Helen átvette Alistairtől a tányért, de aztán nem tudta, mihez kezdjen vele. – Ülj le ide! – mondta Alistair, és egy kis székre mutatott a tűz mellett. Helen leült. – Nem vagyok éhes. – Úgy beszélt, mint egy kisgyerek. Alistair leguggolt elé, és elkezdte felvágni neki a húst. – Az ürü egész jó, kóstold meg! – Felszúrt egy darabkát a villára. A tekintetük találkozott, és Helen elfogadta az ételt. A szeme nedvesen csillogott, mint a patakba hullott harangvirág. – Visszakapjuk őket – szólt a férfi halkan. Újabb falat húst kínált Helennek. – Megtalálom Listert és a gyerekeket, és visszaszerzem őket, épen és egészségesen. Megígérem. Az asszony bólintott, Alistair pedig gondosan, gyengéden megetette vele majdnem az egész tányér ételt, míg végül Helen azt mondta, nem fér belé több. Az asszony ezután bemászott az ágyba, Alistair pedig nadrágra vetkőzött, és elkoppintotta a gyertyákat. Amikor ő is bebújt az ágyba, Helen háttal neki, mozdulatlanul és magára hagyatva feküdt. Alistair a sötét mennyezetre bámult, és Helen lélegzését hallgatta. Közben észlelte, hogy az ágyéka kemény és lüktet a vágytól. Fél óráig vagy még tovább is így feküdtek, amikor Helen légzése szaggatottá vált, és Alistair rájött, hogy az asszony megint sír. Ekkor szó nélkül felé fordult, és a karjába vonta Helen mereven megfeszülő testét. Az asszony megrázkódott az elfojtott zokogástól, és Alistair egyszerűen csak átölelte. Kis idő elteltével az asszony teste veszített merevségéből, ellazult, és abbahagyta a sírást. Alistair azonban továbbra is éberen feküdt ott, keményen és sóvárogva. ELIZABETH HOYT

210

SZENVEDÉLY

Tizennegyedik fejezet

Szimpátia hercegnő elvette a gyűrűt, és felhúzta a hüvelykujjára. A ketrec vasrácsai abban a pillanatban vízzé változtak, és a földre loccsantak. Amint az ő ketrece semmivé lett, a fecskék kalitkája is eltűnt. A madarak kirajzottak, és boldogan köröztek a levegőben. Igazmondó a hercegnőre adta saját, kopottas köpenyét, mert a lánynak nem volt ruhája, és elvezette oda, ahová a lovat rejtette. Ám amikor a hercegnő meglátta, hogy csak egy ló van, megtorpant. – Hát a te lovad hol van?! – kiáltott fel. – Csak egyre volt pénzem – felelte Igazmondó, és felsegítette a hercegnőt a nyeregbe. A hercegnő lehajolt, és megérintette Igazmondó arcát. – Akkor hazudnod kell, amikor visszatér a varázsló. Mondd neki, hogy egy boszorkány rabolt el engem! Ha megtudja, hogy te segítettél nekem, nagy bajt hoz rád. Igazmondó csak mosolygott, és megveregette a ló horpaszát, úgyhogy az állat ügetve megindult lefelé a hegyoldalon…

Egy héttel később Helen

megfogta Alistair kezét, és lelépett a hintóról Lister hercegének londoni rezidenciája előtt. Felnézett a magas, klasszicista épületre, és megborzongott. Persze kívülről látta már korábban is, de bejutni még sohasem próbált. – Nem hiszem, hogy fogad bennünket – mondta Alistairnek, már nem először. – Próba szerencse! Alistair a karját nyújtotta, Helen pedig az ujjai hegyével megérintette a kabátujját, és magában csodálkozva állapította meg, milyen ismerőssé vált ez a mozdulat az elmúlt egy hét során. – Csak az időnket vesztegetjük – mormolta Helen saját háborgó idegei megnyugtatására. ELIZABETH HOYT

211

SZENVEDÉLY

– Ha azt képzelném, hogy Lister egyszerűen átadja majd a gyerekeket, akkor valóban időpocsékolás lenne – magyarázta Alistair, miközben felfelé tartottak a lépcsőn. – De nem ez az egyedüli célom a mai látogatással. Helen felpillantott rá. A férfi elegánsan hátrafogta a haját, fekete, háromszögletű kalapot és vörösesbarna felöltőt viselt. Mindkettő újabb volt, mint Alistair bármely eddig látott ruhadarabja, és Helennek el kellett ismernie, hogy a férfi igen jól fest, akár egy tekintélyt parancsoló úriember. Helen pislantott, és összeszedte magát. – Akkor mi a célod? – Hogy megismerjem az ellenfelem – felelte Alistair, és elengedte a kopogtatót, ami nagy erővel az ajtónak csapódott. – És most csitt! A házból lépések közeledtek, és kinyílt az ajtó. A megjelenő komornyik nyilvánvalóan magasabb rangú inas volt, mégis elkerekedett a szeme, amikor meglátta Alistair arcát. Helen felnyögött. Miért kell az embereknek ilyen tapintatlanul megbámulniuk Alistairt? Úgy viselkedtek vele, mintha csak egy állat vagy élettelen tárgy, ketrecbe zárt majom vagy valami bizarr masina lenne, nem pedig érző lény. Alistair eközben, tudomást sem véve az inas faragatlanságáról, a herceg felől érdeklődött. A komornyik összeszedte magát, megkérdezte a nevüket, egy kis társalgóba vezette őket, majd elment megtudakolni, hogy a herceg fogad-e látogatókat. Helen helyet foglalt egy díszes, aranyban és feketében pompázó pamlagon, és gondosan elrendezte a szoknyáját. Rettenetesen oda nem illőnek érezte magát ebben a házban, ahol Lister a törvényes családjával él. A szoba arany, fekete és fehér színben pompázott. Az egyik falon egy fiú portréja függött, és Helen azon tűnődött, a herceg egyik rokona, vagy talán a fia lehet. Tudta, hogy három fia van a feleségétől. Gyorsan elkapta a tekintetét a kis képről, mivel elszégyellte magát, amiért egy házas ember ágyasa volt.

ELIZABETH HOYT

212

SZENVEDÉLY

Alistair fel-alá járkált a szobában. Egy porcelánfigurákkal megrakott asztal előtt megállt, és anélkül, hogy hátrafordult volna, megkérdezte: – Ez a fő rezidenciája? – Igen. Alistair ezután a fiú portréjához lépett. – És vannak más gyerekei is? – Két lány és három fiú. – Helen egyik ujjával finoman végigsimított a ruhaujja hímzésén. – Szóval van, aki a hercegi címet örökölje. – Igen. A férfi most mögötte állt, ahol nem láthatta, de a hangja közelről hallatszott, amikor így szólt: – Mennyi idős az örökös? Helen összevont szemöldökkel gondolkodott. – Huszonnégy lehet. Nem tudom pontosan. – Szóval felnőtt ember. – Igen. Alistair most újra Helen szeme elé került, és odasétált a hátsó kertre néző, magas ablakokhoz. – És a felesége? Mit tudsz róla? Helen meredten bámulta a szoknyáját. – Egy gróf lánya. Sosem találkoztam vele. – Hát persze hogy nem – mormolta Alistair, és elfordult az ablaktól. – Gondolom, nem is akartál volna. Nem elítélően mondta, az asszonynak mégis forróság öntötte el a nyakát és az arcát. Nem tudta, mit felelhetne erre, úgyhogy igencsak megkönnyebbült, amikor visszatért az inas. Közömbös arckifejezéssel közölte, hogy a herceg nem fogad látogatókat. Helen arra számított, Alistair esetleg követeli majd, hogy találkozhasson a herceggel, és félreállítja a komornyikot. Ehelyett azonban a férfi csak biccentett, és kikísérte Helent a ház előtt várakozó hintóhoz. Miután a kocsi elindult velük, Helen kíváncsi pillantást vetett Alistairre. ELIZABETH HOYT

213

SZENVEDÉLY

– Ennek most volt értelme szerinted? Alistair bólintott. – Igen, bár amit ezután tesz, reményeim szerint még árulkodóbb lesz majd. – Amit ezután tesz? – Ahogyan a városba érkezésünkre reagál. – Alistair ránézett, és a szája mosolyra húzódott. – Ez olyan, mintha az ember megpiszkálna egy darázsfészket, hogy lássa, mi történik. – Szerintem ráront egy csapat feldühödött darázs – felelte Helen szárazon. – Jó, de azonnal támadnak, vagy megvárják a következő bökést? Együtt rajzanak ki, vagy először kiküldenek néhány felderítőt? Helen zavartan nézett a férfira. – És ha megpiszkálod Listert, mint egy darázsfészket, abból mindez kiderül a számodra? – Hát persze! – Alistair elégedett arcot vágott, és egy ujjal elhúzva tartotta a hintó függönyét, hogy kileshessen az ablakon. – Értem. – Helen elhitte róla, hogy Alistair olyan ember, aki megtanult ezt-azt a háborúban, de az efféle machiavellis gondolatok túlságosan bonyolultnak tűntek a nő számára. Ő csak egész egyszerűen vissza akarta kapni a gyerekeit. Türelemre intette magát. Ha Alistair módszerével vissza tudják szerezni a gyerekeket, akkor tud várni. Igenis tud. – El kell intéznem még valamit – mondta Alistair. Helen felpillantott rá. – Hol? – Meg kell keresnem egy hajót a kikötőben. – Milyen hajót? Miért? Alistair egy pillanatig nem felelt, és Helen már azt hitte, nem is fog. A férfi azután összevonta a szemöldökét, és tekintetét az ablakról Helenre emelte. – Van egy norvég hajó, amely elvileg holnapután köt ki. Azon utazik egy barátom, egy tudóstársam. Megígértem neki, hogy felkeresem. ELIZABETH HOYT

214

SZENVEDÉLY

Helen rajta tartotta a szemét. Volt itt még valami, amit Alistair nem kötött az orrára. – És miért nem ő keres fel téged? – Francia – felelte Alistair. A hangjába türelmetlenség vegyült, mintha terhére volna az asszony kérdezősködése. – Nem hagyhatja el a hajót. – Akkor bizonyára nagyon jó barátok vagytok. Alistair vállat vont, és szó nélkül elfordult. Csendben utaztak tovább, míg oda nem értek a szállodához, ahol Alistair szobát bérelt kettejüknek. – Hamarosan jövök – szólt a férfi Helen után, amikor az leszállt a kocsiról. – Akkor majd beszélünk. Helen összeszűkült szemmel nézett a távolodó hintó után, majd megfordult, és a szállodát vette szemügyre. Elegáns és drága helynek tűnt, de Helennek semmi kedve nem volt egy szép szobában üldögélni és malmozni, amíg Alistair meg nem jön. A szálloda előtt lebzselő egyik szolgálóhoz fordult. – Tudna nekem szerezni egy gyaloghintót? – Igen, asszonyom! – A fiú elszaladt, mint akit puskából lőttek ki. Helen elmosolyodott. Nem Alistair az egyetlen, akinek titkai vannak.

Miután a hintó továbbindult, a férfi, aki Lister rezidenciájától a szállodáig követte őket, Alistair nyomában maradt. Alistair elégedetten mordult egyet, és leengedte a kocsi függönyét. A sárgásbarna mellényt, fekete kabátot és széles karimájú kalapot viselő férfi gyalogosan volt, de a londoni hintók olyan lassan hajtanak, hogy könnyedén lépést tudott velük tartani. Érdekes, Lister azt is tudni akarja, hogy ő hova megy. A herceg ezek szerint veszélyesnek ítéli meg. Alistair szája mosolyra húzódott. Azt jól is teszi. Egy órával később, amikor megálltak a kikötőőr bódéja előtt, Lister embere még mindig követte a hintót. A Temze közepén, ahol a víz elég mély volt, hatalmas hajók csoportosultak. Kisebb hajók és ELIZABETH HOYT

215

SZENVEDÉLY

csónakok jöttek-mentek megállás nélkül, ezek szállították a csomagokat és az embereket a lehorgonyzott nagy hajókhoz. A folyó itt átható, félig hal-, félig rothadásszagot árasztott. Alistair leugrott a kocsiról, és besétált a kikötőőr bódéjába. Úgy tett, mintha nem vette volna észre az őt követő férfit, aki most hanyagul egy raktárépület falának támaszkodott. A kikötőőrnél nagy volt a sürgés-forgás, de mindenki elhallgatott, amikor Alistair belépett. Alistair felsóhajtott. A távozásakor nyilván ismét mohón beszélgetésbe kezdenek majd. Egy idő után elég fárasztó, ha az ember folyton mások napjának legbizarrabb epizódja. Alistair megbizonyosodott afelől, hogy Etienne hajóját még mindig két nappal későbbre várják Londonba. Ez jó hír. Ha már el kellett jönnie otthonról, és át kellett nyargalnia egész Anglián, legalább egy füst alatt a Spinner’s Falls-i árulóról is megtudhat valamit. Annál nyugtalanítóbb volt viszont a hír, miszerint a hajó csak annyi időre köt ki Londonban, amíg ellátmányt vesz fel. A kapitány még azt sem engedi meg, hogy a legénység elhagyja a hajót. Alistairnek nagyon rövid idő, csupán néhány óra áll a rendelkezésére, ha fel akar jutni a hajóra. A fenébe! Rendszeres időközönként ki kell majd néznie a kikötőbe, ha nem akarja elszalasztani Etienne hajóját. Ha Etienne egyszer kihajózik, meg sem áll Afrika szarváig. Hónapok, sőt akár évek is eltelhetnek, mire Alistair újra kapcsolatba tud majd vele lépni. Alistair kilépett a kikötőőr bódéjából, és megállt, hogy feltegye háromszögletű kalapját. A kalap karimája alól vetett egy gyors pillantást arra, ahol a követőjét sejtette, és látta, hogy a férfi még mindig ott várakozik. Helyes. Fürgén beszállt a hintóba, és dörömbölt a tetején, hogy jelezzen a kocsisnak. Remélte, hogy az idegen kipihente magát, mert legalább egy órán át kell a kocsi után kocognia, mire visszaérnek a szállodához. Alistair elmosolyodott, és a szemére húzta a kalapját, készen arra, hogy az elkövetkezendő egy órát szundikálással töltse.

ELIZABETH HOYT

216

SZENVEDÉLY

Tudom,

hogy az előbb nem akart fogadni – mondta Helen a komornyiknak –, de azt hiszem, most fog. Mondja meg őkegyelmességének, hogy egyedül vagyok. Az inas szemmel láthatóan nem szerette volna zavarni a gazdáját, de Helen olyan kitartóan ismételgette a magáét, hogy végül rávette kérése teljesítésére. Ugyanabban a társalgóban várakozott, ahol alig egy órája Alistairrel is jártak. Alistair megharagudna, ha tudná, hogy egyedül jött el a herceghez, de ő nem bírta tétlenül várni Lister válaszát. Legalább meg kell próbálnia szót érteni vele. És tudta, ha egyedül jön, a férfi fogadja, és akkor beszélhet vele. Könyöröghet is, ha kell. Abigailen és Jamie-n kívül semmi jót nem tud felmutatni meggondolatlanul élt életéből. Bármit megtenne, hogy épségben visszakapja őket. Fél órával később, amikorra Helen idegei már pattanásig feszültek, Lister hercege lépett a szobába. Helen a nyíló ajtó hangjára megfordult. Látta a felé tartó herceget, és felidézte a több mint egy évtizede történt első találkozásukat. Lister alig változott valamit. Még mindig magas volt, és a fejét fennhéjázón emelte fel. Deréktájra felszedett valamicskét, és Helen tudta, hogy a göndör paróka alatt a haja megritkult, de ettől eltekintve szinte ugyanolyan volt. Korosodó, jóképű férfi, aki pontosan tisztában van a hatalmával. Ő nem változott, csak Helen. Már nem az az éretlen kamaszlány, akit megszédít egy férfi rangja és a vagyona. Helen alig észrevehetően pukedlizett. – Kegyelmes uram. – Helen. – A herceg rámeredt hideg, kék szemével. Sápadt ajka elvékonyodott. – Nagyon, nagyon feldühítettél. – Csakugyan? – kérdezte Helen, és meglepődést látott felvillanni a halványkék szempárban. Azelőtt sosem kérdőjelezett meg semmit, amit Lister mondott. Éppen ez tette őt példás szeretővé: a hajlandóság, hogy teljesítse a férfi minden kívánságát. – Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán észreveszi a hiányomat.

ELIZABETH HOYT

217

SZENVEDÉLY

– Akkor tévedtél. – Lister a kezével jelezte, hogy foglaljon helyet. – Attól tartok, nagyon sok fáradságodba kerül majd, hogy visszanyerd a bizalmam. Helen leült, és uralkodott feltörő haragján. – Én csak a gyermekeimet akarom. A herceg vele szemközt foglalt helyet, miután félrehajtotta bársonyfelöltője szárnyait. – Az én gyerekeim is. Helen előredőlt, és a szavak akaratlanul is sziszegve törtek elő belőle. – Még a nevüket sem tudja! – James, és a kislány pedig – Lister csettintett, ahogy fejében a név után kutatott – Abigail. Látod, igenis tudom a nevüket. Nem mintha ez számítana. Pontosan tudtad, milyen árat kell fizetned, ha elhagysz. Nagyon kérlek, most ne csinálj úgy, mintha meglepődnél! – Az anyjuk vagyok. – Helen igyekezett nem könyörögni, de ez nem volt könnyű. Igazából lehetetlen volt. – Szükségük van rám, Lister. Adja vissza őket! Kérem. Lister elmosolyodott, de az arcán sem jókedv, sem más érzelem nem tükröződött. – Nagyon szép, de nem hat meg a könyörgésed. Szembeszálltál velem, Helen, és meg kell, hogy büntesselek. Most pedig gyere! Költözz vissza a házba, amit neked adtam, és azután talán hajlandó leszek megvitatni a gyerekek ügyét is. Helen őszinte döbbenettel meredt rá. Eszébe sem jutott, hogy a herceg így próbálja majd zsarolni. – De miért? Lister őszintének látszó értetlenséggel vonta fel a szemöldökét. – Mert vissza akarlak kapni, természetesen. Te ugyanannyira az enyém vagy, mint a gyerekek. – De hát már nem érdeklem. Évek óta nem látogatott meg, nem hált velem. Tudom, hogy már új szeretője van, valószínűleg nem is egy. Lister elfintorodott a hálószoba említése hallatán. ELIZABETH HOYT

218

SZENVEDÉLY

– Helen, kérlek, felesleges ilyen durván fogalmazni. Sose gondold, hogy amiért ritkábban látogatlak, el is felejtettelek. Még mindig odavagyok érted, kedvesem, hidd el! És ha visszajössz, talán még egy kis csecsebecsével is megajándékozlak. – Úgy tűnt, felvillanyozza a gondolat. – Igen, azt hiszem, zafír fülbevaló lesz, sőt talán nyaklánc. Tudod, szeretem, ha zafírt viselsz. Lister felállt, és odament Helenhez. A kezét nyújtotta, hogy felsegítse az asszonyt. Helen lehunyta a szemét, és megpróbált úrrá lenni a pánikon. A férfi olyan higgadtnak tűnt, annyira biztosnak abban, hogy megkapja, amit akar. És miért is ne lenne biztos benne? Végtére is herceg. Egész életében mindent megkapott, amire csak vágyott. De őt nem. Azt már nem. Helen kinyitotta a szemét, és tekintetét Listerre szegezte, a férfira, akit oly sok évvel ezelőtt szeretett, s aki a gyermekei apja. Elfogadta a felé nyújtott kezet, és felállt. – Nem jövök vissza. Lister tekintete megkeményedett, és a keze satuként szorította Helen kezét. – Ne légy ostoba, Helen! Már így is felbosszantottál, s nem ajánlom, hogy még jobban feldühíts. Helen szíve hevesebben vert a burkolt fenyegetés hallatán, és megpróbálta kiszabadítani a kezét a szorításból. Lister néhány pillanatig hagyta, hogy kapálózzon, majd hirtelen elengedte. Mosolyogva állt ott. Helen csak nézte, és azon tűnődött, vajon ismerte-e valaha ezt az embert. Azután megfordult, és kisétált a herceg társalgójából és házából. Szinte futott lefelé a lépcsőn, a kint várakozó gyaloghintóig. Miután bebújt a szűk kis helyre, átengedte magát a reszketésnek. Te jó ég, képes lenne megtenni? Ha csak úgy kaphatja vissza Abigailt és Jamie-t, hogy visszatér Listerhez, lenne ereje dacolni a herceggel? Nem. A szíve mélyén már tudta. Nem. Ha választania kellene a büszkesége és a gyerekei között, a büszkeségét tenné félre.

ELIZABETH HOYT

219

SZENVEDÉLY

Mama! – suttogta Abigail. A herceg házában állt, a régi gyerekszobában, és figyelte, ahogy messze lent egy hölgy, aki nagyon hasonlított az édesanyjára, leszalad a lépcsőn, és beszáll egy gyaloghintóba. A hordozók felemelték a hintót, végigügettek vele az utcán, majd eltűntek egy sarok mögött. Abigail azért továbbra is kibámult az ablakon. Lehet, hogy mégsem a mama volt az. Ilyen magasról nagyon nehéz kivenni, és az ablakon lévő rácstól nem tudott közelebb férkőzni az üveghez. Mégis remélte, hogy a mama volt. De még mennyire remélte! Vonakodva elfordult az ablaktól. A herceg azért hozta őket ide a házába, mert az igazi családja éppen vidéken van. Bezsuppolta őket ebbe a régi, meleg gyerekszobába, és meghagyta Mr. Wigginsnek meg egy szobalánynak, hogy vigyázzanak rájuk. A lány jobb volt, mint Mr. Wiggins, mert többnyire csak a sarokban ült, és szemmel láthatóan unatkozott. Mr. Wiggins is unatkozni látszott, de ő cukkolta is a gyerekeket. Ma egyszer már sikerült hisztériás rohamba kergetnie Jamie-t. Mr. Wiggins most kiment, a cselédlány pedig elbóbiskolt a széken. Jamie szintén elaludt a nagy sírás után. Már megint. Rengeteget aludt, és amikor ébren volt, szomorkodott. Még a hatalmas ólomkatona-készlet sem érdekelte. Éjszakánként Abigail hallotta, ahogy Jamie a mamát hívja, és nem tudta, mitévő legyen. Próbáljon megszökni az öccsével együtt? De hova mehetnének? És mi van, ha… Kinyílt a gyerekszoba ajtaja, és belépett a herceg. A cselédlány felkászálódott, és pukedlizett. A herceg nem vett róla tudomást. Abigailre nézett. – Azért jöttem, hogy lássam, jól vagytok-e, kedvesem. Abigail bólintott. Nem tudta, mi mást tehetne. Alig váltott néhány szót a herceggel, mióta az elhozta őket Skóciából. Sosem bántotta őket, mégis volt benne valami, ami nagyon feszélyezte Abigailt. ELIZABETH HOYT

220

SZENVEDÉLY

A herceg kissé összeráncolta a homlokát. Nem mérgesen, de jelezve, hogy valami bosszantja. – Ugye tudod, ki vagyok? – Lister hercege. – Abigailnek most jutott eszébe, hogy meg kellett volna hajolnia, amikor a férfi belépett a szobába. – Igen, igen. – A herceg türelmetlen mozdulatot tett. – De most úgy értettem, neked ki vagyok. Ugye tudod, milyen kapcsolatban állunk? – Ön az apám – suttogta Abigail. – Jól van – nyugtázta a herceg, és egy mosolyt villantott feléje. – Okos kislány vagy, nem igaz? Abigail nem tudta, mit mondhatna erre, úgyhogy hallgatott. A herceg odasétált egy polchoz, amelyen babák sorakoztak. – Igen, én vagyok az apád. Én gondoskodtam rólad egész életedben. Én etettelek. Én ruháztalak. Én adtam házat anyádnak, ahol aludhattál. – Levett egy babát a polcról, megfordította, szemügyre vette, majd visszaültette a helyére. – Ugye szeretted azt a házat, ahol az anyáddal laktatok? A férfi megfordult, és ugyanazzal az arckifejezéssel vette szemügyre Abigailt, mint amivel imént a babát. – Ugye? – Igen, kegyelmes uram. Lister arcán ismét átfutott a már ismert mosoly. – Akkor örülni fogsz, amikor te, az öcséd és az édesanyád visszatértek abba a házba. A herceg az ajtó felé indult. Talán egyelőre nem volt több mondanivalója Abigail számára. Ám ekkor megpillantotta az egyik széken alvó Jamie-t. Megtorpant, és kérdőn a szobalányra nézett. – Miért alszik ez a fiú ilyenkor? – Nem tudom, kegyelmes uram – felelte a lány. Sietve odament, és felrázta Jamie-t. Jamie felült, a haja borzas volt, az arca kipirult és csíkos a szék anyagától. ELIZABETH HOYT

221

SZENVEDÉLY

– Helyes – mondta a herceg. – Egy fiú ne aludjon napközben! Gondoskodjon róla, hogy az esti lefekvésig ébren tartsák! – Igen, kegyelmes uram – felelte halkan a szobalány. A herceg biccentett, és az ajtóhoz lépett. – Viseljétek jól magatokat, gyerekek! Ha nagyon jók lesztek, lehet, hogy újra meglátogatlak titeket. Azzal távozott. Abigail odament Jamie-hez. A kisfiú pityeregni kezdett, amiért felébresztették. – A mamát akarom, Abby! – Tudom, édesem – felelte súgva Abigail úgy, ahogy az édesanyjuktól olyan sokszor hallották. – Tudom. De ki kell tartanunk, amíg a mama eljön értünk. Magához szorította Jamie-t, és finoman ringatni kezdte, hogy megnyugtassa. És önmagát. Mert a herceg tévedett. Abigail már nem akart a pompás londoni házban élni. Vissza akart menni Skóciába. Hogy segítsen a mamának kitakarítani Sir Alistair piszkos kastélyát. Hogy sétálni menjen Sir Alistairrel, borzok után kutasson, és horgásszon a tiszta, kék vizű patakban. Azt akarta, hogy mindnyájan visszamenjenek Castle Greavesbe, és ott éljenek együtt. És nagyon félt, hogy sosem látja többé Sir Alistairt és a kastélyát.

Tizenötödik fejezet

Igazmondó felnézett, és látta, hogy felhők úsznak a hold felé. Eszébe jutott, mit mondott a hercegnő: a varázsló átváltozása csak addig tart, amíg a hold fénye rásüt. Amint Igazmondó megfordult, hogy leszaladjon a hegyről, már meg is jelent a kis, barna denevér. A felhők eltakarták a holdat, és a denevér visszaváltozott varázslóvá. Meztelenül a földre huppant, majd felállt, hatalmasan és mérgesen. – Mit tettél?! – kiáltotta. ELIZABETH HOYT

222

SZENVEDÉLY

Igazmondó ránézett, és azt mondta neki, amit mondania kellett: az igazat. – Elkábítottalak, szabadon engedtem a hercegnőt és a fecskéket. A hercegnő egy gyors ló hátán elmenekült, és sosem éred utol. Miattam veszítetted el örökre…

Alistair csak kora este ért vissza a szállodába. A férfi, aki követte, sikeresen lépést tartott a hintóval egész úton, de amint a szállodához értek, egy másik férfi foglalta el a helyét. Egy piszkossárga kabátot viselő, alacsonyabb fickó támaszkodott a szállodával szemközti falnak. Alistairt azonban ez pillanatnyilag egy cseppet sem érdekelte. Másra sem vágyott, mint hogy végre a szobájukba jusson, megszabaduljon a megállás nélkül rá tapadó tekintetektől, és felhozassa az ételt, hogy kettesben vacsorázhassanak. Csak egy kis nyugalomra vágyott. Ám amint belépett a hotelszobába, érzékelte a Helen körül vibráló feszültséget. Egy pillanatra megállt az ajtóban, és szemügyre vette a nőt, aki az ablak előtt, az ágy és a fal közötti rövid szakaszon járkált fel s alá, gondterhelt arccal, a kezét tördelve. Alistair sóhajtott, és betette maga mögött az ajtót. Helen már akkor is nyugtalan volt, amikor elváltak, de nem ennyire. Most vajon mi aggasztja? – Arra gondoltam, felhozatnék valami egyszerű vacsorát, hogy itt együk meg, ha neked is megfelel – szólt Alistair, és odament az egyik öltözőasztalhoz, melyen lavór és egy kancsó friss víz állt. Töltött egy kis vizet a lavórba. A szobában csend volt, kizárólag Helen lépteinek zaját lehetett hallani. – Megfelel? – Micsoda? – Az asszony hangja zavartan csengett. – Megfelel neked, ha itt eszünk? – Alistair vizet fröcskölt az arcára. – ÖÖÖ… Igen, azt hiszem. ELIZABETH HOYT

223

SZENVEDÉLY

Alistair fogott egy törülközőt, megtörölte az arcát, majd megfordult, hogy lássa Helent. Az asszony most az ablaknál állt, és lehajtott fejjel a cipőjét bámulta. Alistair félredobta a törülközőt. – Mit csináltál délután? – Ó, semmi különöset. – Helen világos bőre színt váltott; a bájos pír elöntötte a nyakát, majd az arcát is. Nagyon szép volt, de látszott rajta, hogy hazudik. Alistair odalépett hozzá, és figyelmesen vizsgálgatta. – Nem voltál sehol? Helen lesütötte a szemét. És Alistair egyszer csak biztosan tudta. – Elmentél Listerhez. Helen felszegte a fejét, és dacosan a férfi szemébe nézett. – Igen. Meg kellett próbálnom jobb belátásra téríteni. Alistairben bugyogva forrt a düh, de valahogy türtőztette magát. – És sikerült? – kérdezte gyengéden. – Nem – felelte Helen. – Ragaszkodik hozzá, hogy nála maradjanak a gyerekek. Alistair félrehajtotta a fejét, és ép szemét az asszony felé fordította. – Ő pedig hagyta, hogy szépen kisétálj a házból, és lemenj a lépcsőn anélkül, hogy legalább megpróbált volna maradásra bírni? Talán még búcsút is intett a zsebkendőjével? Helen még jobban elvörösödött. – Nem akart marasztalni… – Nem, persze. Miért is tenné, miután képes volt elrabolni a gyerekeidet, csak hogy visszakapjon? Az asszony feje megrándult, mintha arcul csapták volna. – Honnan tudod, hogy vissza akar kapni? Alistair harsányan felnevetett. – Ne nézz bolondnak! Miért rabolná el valaki a törvénytelen gyerekeit, amikor már van három fia és örököse? Átlátok rajta. Tudom, miben mesterkedik Túszul ejtette a gyerekeket, hogy rávegyen, menj vissza hozzá. Igaz? ELIZABETH HOYT

224

SZENVEDÉLY

– Azt mondta, soha többé nem látom őket, csak ha újra a szeretője leszek. Alistairben elpattant valami. Érezte, hogy az őrület áttöri a józan ész falait. – Igent mondtál? – Ott termett Helen mellett, és megragadta a karját. – Mondd meg, Helen! Beleegyeztél, hogy visszamenj hozzá? Hogy magadhoz engedd? Hogy az ágyasa légy? Beleegyeztél? Helen azokkal az átkozott, vízben fuldokló harangvirág szemekkel nézett fel rá. – Azt mondta, ha nem megyek vissza hozzá, soha többé nem látom Jamie-t és Abigailt. Nekem csak ők vannak, Alistair. Ők a gyermekeim. A kicsikéim. Alistair megrázta az asszonyt. – Beleegyeztél? – Nem lehet, hogy többé ne lássam őket. – A fene essen beléd, Helen! – Alistair torka elszorult a rémülettől. – Beleegyeztél?! – Nem. – Helen lehunyta a szemét. – Nem. Nemet mondtam neki. – Hála istennek! – Alistair a karjába vonta Helent, és az ajkát keményen az asszony puha ajkára nyomta. Ha elképzelte őket együtt Listerrel, teljesen elvesztette az önuralmát. – Bántott? – Nem – felelte Helen elfúló lélegzettel. – Csak… megmarkolta a kezem, de… Alistair megragadta mindkét kezét, és az egyiken piros csíkokat vett észre. Hirtelen mozdulatlanná dermedt, és nagy tenyerébe zárta az asszony finom ujjait. – Bántott. – Semmiség. – Helen gyengéden elhúzta a kezét. – Máshol is hozzád ért? – Nem, Alistair, nem. – Hozzád akart érni, tudom – mondta a férfi, és végigsimított Helen vállán, majd karján. – Hozzád akart érni, meg akart ízlelni, és érezni akart. – De nem tette. – Helen két hűvös, puha tenyere közé fogta Alistair arcát. – Nem ért hozzám. ELIZABETH HOYT

225

SZENVEDÉLY

– Hála istennek! – Alistair vadul lecsapott Helen szájára, nyelvével a szájába hatolt, hogy száműzze Lister képét mindkettejük fejéből. Helen készséges odaadása lecsillapította, s végül ki tudott bontakozni az ölelésből. – Ne haragudj! – A férfi lecsukta a szemét, undorodott saját magától. – Most biztosan mohó vadállatnak tartasz. – Nem – nyugtatta meg Helen halkan. Alistair érezte, ahogy az asszony puha ajka könnyedén végigsimít az arca sebhelyes oldalán. – Férfinak tartalak. Csupán férfinak. És amikor Helen ismét az ajkához ért, Alistair képes volt gyengéden megcsókolni. Becézőn, áhítattal. A szeme még mindig csukva volt – talán, mert nem akart szembenézni a helyzetükkel –, így csak érezte Helen könnyű érintését több ruharétegen át, ahogy a nő végigfuttatta a kezét a mellkasán. Helen keze tovább haladt lefelé, és az Alistairben lakozó ősférfi visszafojtott lélegzettel várta, vajon hol köt ki. A nő ujjai nyomán felpattantak a nadrág gombjai. Alistair ekkor Helen keze után nyúlt. – Helen! – Ne! – szólt Helen határozottan. – Hagyj! Alistair keze ekkor lehanyatlott, mert bár úriembernek lehetett nevezni, szentnek semmi esetre sem. Hallotta Helen szoknyájának suhogását, ahogy a nő letérdelt, érezte ujjai érintését, majd a leheletét lüktető ágyékán. Emberfeletti erőfeszítéssel még egyszer megpróbálta eltántorítani Helent a szándékától. – Nem kell megtenned. Helen suttogása a makkját cirógatta. – Tudom – mondta az asszony. Ezután körülvette meleg, nedves szájával, és Alistair már csak nyögni tudott, és megvetni a lábát, hogy el ne essen. Úristen! Egyszer régen fizetett ezért egy szajhának, de csalódást okozott. Az csak durva szívás és húzgálás volt, és Alistair alig jutott a végére. De most… Most csak finom nyomás volt, Helen nyelvének bársonyos ELIZABETH HOYT

226

SZENVEDÉLY

érintése, és mindenek előtt a tudat, hogy ő csinálja ezt vele. Alistair nem tudott uralkodni magán. Kinyitotta a szemét, lenézett, és majdnem ott helyben elélvezett. Helen aranyszőke feje föléje hajolt, Alistair vöröslő hímvesszője rószaszín ajkai között csúszkált ki-be, az asszony ujjai finoman és fehéren ütöttek el a férfi húsától. Helen felnézett rá, a péniszét még mindig szétnyílt szájában tartva, és harangvirágkék szeme most sötéten izzott.

Férfi-, só- és életíze volt. Helen lehunyta a szemét, úgy ízlelgette Alistair férfiasságát a szájában. Listerrel néhányszor csinált már ilyet, de akkor gusztustalannak találta. Csak azért csinálta, hogy Lister kedvére tegyen. Ebben viszont ő is örömét lelte. Valamiféle erő töltötte el, ahogy a férfi legelemibb testrészét a szájában tartotta, s érezte Alistair remegését az ujjai nyomán, hallotta egyre gyorsuló lélegzetét. És volt még valami. Ízlett neki, és élvezte, hogy a férfi sima makkját nyalogatja. Jó volt a hímvesszője puha bőrét simogatni és érezni az alatta húzódó acélkeménységet. Izgató volt. Ősi és egy kicsit pajzán. A ruhája és a fűzője alatt duzzadt a melle, a mellbimbója keménnyé és érzékennyé vált. A combjai találkozásánál nedvességet érzett. Összeszorította a lábát, és közben erősebben kezdte szopogatni a férfit. – Atyaég! – hallotta a férfi rekedtes hangját a feje fölött. Helen ebben a pillanatban Anglia legbujább nőjének érezte magát. Gyengéden, óvatosan benyúlt Alistair nadrágjába, és megtalálta nehéz heréit. Olyanok voltak, mint a legfinomabb bőrzacskóba bújtatott tojások, és Helen gyengéden tapogatta őket. Ismét szopni kezdte. Alistair torkából rekedtes hang tört elő. Helen felnézett. A férfi feje hátrahanyatlott, a keze ökölbe szorult a teste két oldalán, és Helen érezte a feje mellett keményen megfeszülő combját. Szívesen folytatta volna, addig kényeztette volna Alistairt, amíg az nem bírja tovább, és a magját Helen szájába ELIZABETH HOYT

227

SZENVEDÉLY

ontja. A gondolat átkozottul csábító volt, és Helen összeszorította a száját, hogy erősebben tapadjon a férfi vesszejére. Ám rosszul ítélte meg a helyzetet. Alistair hirtelen lehajolt, és felnyalábolta Helent, méghozzá olyan gyorsan, hogy az asszony meglepetten felkiáltott. Az ágyra hajította, és még abba sem maradt az ágy rugózása, máris mellette termett ő is. – Elég volt! – csattant fel Alistair. Letépte Helen ruhájának felső részét, és elhajította a szoba túlsó végébe. – Elég volt a játszadozásból! Elég a felizgatásból! Elég a halogatásból! Alistair lehúzta Helenről a szoknyát, és egy szempillantás alatt a hasára fordította a nőt. Addig húzta-vonta, míg Helen térdelő helyzetbe került, és a könyökére támaszkodott. A férfi akkor felhajtotta a kombinéját, és hátulról, minden figyelmeztetés nélkül beléhatolt. Forrón és keményen. Hosszan és teljesen. Helennek elakadt a lélegzete. Az ajkába harapott, és elfojtott egy kiáltást. A férfi annyira jóleső, annyira tökéletes volt! Kissé visszahúzódott, új fogást keresett Helen pucér csípőjén, majd újra nekivágódott. Gyorsan, mélyen lökte magát belé. Helen karja előrecsúszott a heves mozgástól, de újra feltámaszkodott. Ezután lecsukta a szemét, és átadta magát az érzésnek. Érezte a férfi erőteljes lökéseit az ő puha, nedves melegségében. Érezte az ágyékában növekvő forróságot. Alistair hirtelen abbahagyta a mozgást, és Helen csalódottságában felkiáltott. A férfi, még mindig tövig Helen ölében, alányúlt, és végigsimított az asszony mellén. Egy kissé feljebb húzta, amitől Helen kemény, kidörzsölt mellbimbója kibukkant a fűző tetején. Alistair két ujja közé csípte, Helen pedig az ajkába harapott, és nekinyomta magát a férfi csípőjének. Alistair nevetett, elfúló, hörgő hangon, és ismét mozogni kezdett. Az egyik kezével erősen markolta az őt befogadó Helent, a másikkal tovább izgatta a mellbimbóját. Helen felnyögött, és lenézett. Meglátta, ahogy a férfi nagy, napbarnított keze az ő fehér mellével játszik. A látványtól belül összerándultak az izmai, és hirtelen ELIZABETH HOYT

228

SZENVEDÉLY

robbanásszerű mámor lepte meg, amitől a karja kicsúszott alóla. Az ágyékából forróság áradt szét a testében, és a végtagjai elgyengültek a gyönyörtől. Kiterült az ágyon, és Alistair követte, továbbra is erőteljes lökésekkel hatolva belé. A férfiassága életre kelt Helenben, megadást és élvezetet követelve magának. Helen pedig megadta, anélkül, hogy akarta volna. Anélkül, hogy tudatában lett volna. Hasában tovább hullámzott a szűnni nem akaró orgazmus. Az ágyneműbe lihegett, és egy párna sarkát tömte a szájába, hogy ne kezdjen hangos sikoltozásba. Helen érezte, hogy Alistair felsőteste eltávolodik tőle, és így a medencéje még erősebben nyomódik neki. Szeme sarkából látta, hogy a férfi a karjára támaszkodik mellette. Alistair kihúzta a hímvesszőjét. Lassan. Ebben a testhelyzetben, a férfi alatt, úgy, hogy a lába csak csípőszéles terpeszben volt, Helen erős nyomásnak volt kitéve. Alistair szorosan beléékelődött. Helen érezte, ahogy a férfi kihúzza a péniszét puha húsából. Behunyta a szemét, és átadta magát a minden elsöprő érzésnek. Alistair ugyanilyen lassan ismét visszanyomult belé, és Helen újra magában érezhette, teljes hosszában. Ez maga volt a mennyország. Helen semmi ehhez foghatót nem élt át azelőtt, örökké tudna így feküdni itt, átadva magát Alistairnek, és élvezve a férfi kemény húsát és mindent belengő, férfias illatát. – Helen – szólt rekedten Alistair. – Helen. És Helen érezte, ahogy nekiütődik. A férfi egy újabb lökéssel tövig beléhatolt, és Helen újra elélvezett. Az első alkalom intenzitása után most az öröm édes, meleg, simogató hulláma öntötte el. Alistair hirtelen eltávolodott tőle, és meleg ondó fröccsent az asszony combjára. Alistair mozdulatlanul, zihálva feküdt Helenen. Súlya az ágyhoz szegezte a nőt. Helen szeretett volna így maradni, Alistair forró testével az ágyhoz nyomva, de elkerülhetetlen volt, hogy a férfi leguruljon róla. Alistair kimászott az ágyból, és a kimerültségtől nagyon lassan levette a ruháit. Meztelenül visszafeküdt Helen mellé, és végre közel húzta magához. Szó nélkül elhelyezkedett úgy, hogy Helen teste ELIZABETH HOYT

229

SZENVEDÉLY

tökéletesen simuljon az ő nagyobb, keményebb testéhez, és a vállára fektette Helen fejét. Helen álmosan figyelte, ahogy Alistair mellkasa emelkedik és süllyed. A férfi szíve nyugodtan és egyenletesen vert Helen arca alatt. Az asszony azon tűnődött, mit csinálnak majd, ha visszakapták a gyerekeket. Szereti-e a férfi, lehet-e valaha közös életük. Végül úgy döntött, túl sok lenne mindezt most végiggondolni. Becsukta a szemét, és elaludt.

Amikor

felébredt, a szoba már csaknem sötét volt. Alistair megpróbálta gyengéden kihúzni a karját a feje alól. Ez a mozgolódás ébresztette fel. Helen szó nélkül figyelte a férfit, ahogy az feláll, s megtalálva az alsóneműjét és a nadrágját, felhúzza hosszú lábán. Ekkor eszébe jutott, mit akart megkérdezni, amikor Alistair délután visszaért a szállodába. – Hol jártál? Alistair nadrágot gomboló keze megállt egy pillanatra Helen hangja hallatán, aztán folytatta a munkát. – Mondtam már. Elmentem a kikötőbe, s egy hajó felől érdeklődtem. Helen az oldalán feküdt, és tenyerébe támasztotta a fejét. – Én elmondtam neked a titkaimat. Nem volna itt az ideje, hogy te is elmondd a tieidet? Helen az iménti szeretkezésükön felbátorodva tette fel a kérdést. Előfordulhat, hogy Alistair ismét visszatér az elmúlt egy hétben tanúsított erőteljes nehezteléshez, vagy egyszerűen úgy csinál, mintha nem értené, mire gondol Helen. Ám a férfi egészen mást tett. Lehajolt, kézbe vette az ingét, és úgy bámult le rá, mintha most látna életében először fehér vásznat. – Közel hét évvel ezelőtt az amerikai gyarmatokon voltam. Ezt tudod. Így írtam meg a könyvemet. És a szememet is így veszítettem el. – Mondd el! – suttogta Helen, és moccanni sem mert, nehogy megzavarja a férfi elbeszélését. ELIZABETH HOYT

230

SZENVEDÉLY

Alistair biccentett. – Azzal a céllal utaztam a gyarmatokra, hogy új állatokat és növényeket fedezzek fel. Ilyesmire leginkább olyan területeken van lehetőség, melyeket az ember még nem hódított meg – a civilizáció határvidékén. Ám mivel háborúban állunk Franciaországgal, s ezek valóban felfedezetlen területek, a legveszélyesebb helyek is egyben. Ezért aztán jobbnak láttam, csatlakozom egy-egy hadtesthez. Három évet töltöttem el így; oda meneteltem, ahová ők, és amikor letáboroztak, mintákat gyűjtöttem, és jegyzeteket készítettem. Alistair egy pillanatra elhallgatott. Még mindig a kezében tartott ingre meredt, majd megrázta a fejét, és Helenre nézett. – Bocsáss meg! Nehezen jutok el a történet lényegéhez. – Vett egy mély lélegzetet. – 1758 őszén egy kis sereggel, a Huszonnyolcadik Gyalogezreddel tartottam. Fort Edward felé menet sűrű erdőn haladtunk keresztül. Az ezred az erődben akarta tölteni a telet. Az ösvény keskeny volt, a fák súlyosan hajoltak felénk, és akkor egy vízeséshez értünk… Alistair hangja megbicsaklott, és elhalt. Arcán olyan kifejezés suhant át, amilyet Helen még nem tapasztalt nála. A kétségbeesés kifejezése volt. Helen majdnem felkiáltott. Ám a férfi vonásai újra kisimultak, és megköszörülte a torkát. – Spinner’s Fallsnak hívták, mint később megtudtam. Mindkét oldalról ránk támadtak a franciák és egy csapat indián szövetségesük. Veszítettünk. – Alistair szája alig észrevehető mosolyra húzódott. – Szándékosan fogalmazok úgy, hogy „mi”. Egy csata közepette senki sem maradhat pusztán megfigyelő. Bár én civil voltam, ugyanúgy harcoltam, mint a katonák mellettem. Hiszen mindannyian ugyanazért küzdöttünk: az életünkért. – Alistair – suttogta Helen. Látta, hogyan érintette meg Alistair Lady Grey holttestét, látta, hogyan tanítja türelemmel Abigailt horgászni. Nem az az ember, aki egykönnyen túlteszi magát az erőszakon. – Ne! – hessegette el Alistair az együttérző szavakat. – Megint csak kertelek. Másokkal együtt viszonylag sértetlenül úsztam meg a ELIZABETH HOYT

231

SZENVEDÉLY

csatát, és az indiánok foglyul ejtettek. Napokon át meneteltünk az erdőn át, mígnem eljutottunk a táborukba. Alistair összevont szemöldökkel az ingre nézett, és gondosan összehajtogatta. A halványuló fényben látszottak a csupasz karján mozgó izmok. – Az arrafelé élő bennszülötteknél létezik egy szokás. Ha csatát nyernek, foglyul ejtik a túlélőket, és megkínozzák őket; ez részben ünneplés, részben pedig az ellenség gyávaságának bemutatása. Legalábbis azt hiszem, erről van szó. Persze az is lehet, hogy nincs semmi különösebb okuk a kínzásoknak. Tudvalévően a saját történelmünk is számtalan példával szolgál olyan emberekről, akik pusztán azért okoztak fájdalmat másoknak, mert örömüket lelték benne. Alistair hangja egyenletesen, szinte közömbösen csengett, ám a kezében tartott inget újra meg újra szét- és összehajtogatta. Helen érezte, ahogy a könnyek végigcsorognak az arcán. Vajon amikor kínozták, Alistair akkor is így gondolkodott? Megpróbálta elterelni a figyelmét a fájdalomról és a rettegésről azáltal, hogy megfigyelte és elemezte az őt fogva tartókat? A gondolat elviselhetetlennek tűnt, de el kellett tűrnie. Ha Alistair túlélte, amit vele tettek, a legkevesebb, hogy Helen végighallgatja. – Rátérek a lényegre. – Alistair vett egy mély lélegzetet, mintegy bátorításképpen. – Meztelenre vetkőztettek minket. Hátrakötötték a kezünket, majd kötéllel egy cölöphöz erősítették, úgy, hogy egy kicsit tudjunk mozogni, de messzire ne mehessünk. Először egy Coleman nevű fickóval szórakoztak. Megverték, levágták a fülét, és izzó parazsat dobáltak rá. Miután összeesett, megskalpolták, és izzó szenet halmoztak a még élő testre. Helen tiltakozó kiáltást hallatott, de Alistair mintha meg sem hallotta volna. Vakon meredt a saját kezére. – Coleman két napig haldoklott, és mi mindezt végignéztük, és tudtuk, mi leszünk a következők. A félelem… – Alistair megköszörülte a torkát. – A félelem ronda dolgokat művel az emberrel. Elállatiasítja. ELIZABETH HOYT

232

SZENVEDÉLY

– Alistair – suttogta ismét Helen, és már nem akarta hallani ezt a történetet. Ám a férfi folytatta. – Egy másik férfit, egy tisztet, keresztre feszítettek, és élve megégettek. Éktelen magas hangon visított, mint egy állat, s úgy halt meg. Sem azelőtt, sem azóta nem hallottam ehhez foghatót. Akár hiszed, akár nem, amikor én következtem, szinte megkönnyebbültem. Tudtam, hogy meg fogok halni. Csak annyi volt a dolgom, hogy tőlem telhetően bátran haljak meg. Egy hangot sem adtam ki, amikor izzó vasakat nyomtak az arcomhoz, és amikor összevagdostak. De amikor egy késsel közelítettek a szememhez… Alistair arca bal oldalához emelte a kezét, és finoman végigsimított a forradásokon. – Azt hiszem, egy kissé eszemet vesztettem. Nem emlékszem pontosan. Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy később a Fort Edward-i kórházban ébredtem. Nagyon meglepődtem, hogy élek. – Örülök. A férfi rápillantott. – Minek? Helen letörölte a könnyeit. – Annak, hogy életben maradtál. És hogy isten megfosztott az emlékezetedtől. Alistair szája erre szörnyű, ferde mosolyra húzódott. – De hiszen ehhez neki semmi köze. – Hogyhogy? – Semmi értelme nem volt. – Alistair széles kézmozdulatot tett. – Hát nem érted? Az egészben nem volt sem rendszer, sem ésszerűség. Néhányan túléltük, mások pedig nem. Volt, akit megsebesítettek, és volt, akit nem. Az sem számított, hogy valaki jó volt, bátor, gyenge vagy erős. Minden a puszta szerencsén múlott. – De te túlélted – vetette ellen Helen halkan. – Igazán? – Alistair szeme csillogott. – Valóban túléltem? Életben vagyok, ez igaz, de nem vagyok ugyanaz az ember, aki azelőtt voltam. Tényleg túléltem? ELIZABETH HOYT

233

SZENVEDÉLY

– Igen. – Helen felállt, és a férfihoz lépett. Tenyerét Alistair sebhelyes arcára fektette. – Élsz, és én örülök neked. Alistair Helen kezére tette a sajátját, és egy pillanatig így álltak ott. A férfi átható és bizonytalan tekintete az asszonyét kereste. Azután elfordult, és Helen keze lehanyatlott. Úgy érezte, valamit elszalasztott abban a pillanatban, de nem tudta, hogy mit. Elhagyatottan ült vissza az ágyra. Alistair folytatta az öltözködést. – Amint eléggé felépültem ahhoz, hogy utazhassak, visszahajóztam Európába. A többit, azt hiszem, tudod. Helen bólintott. – Nos, igen. Azóta nagyjából úgy élek, ahogy az első este láttál, amikor a kastélyba érkeztél. Nyilvánvaló okokból kerülöm az emberek társaságát. – Megérintette a szemkötőt. – De egy hónappal ezelőtt Vale vikomtja és a felesége, a barátnőd, Lady Vale… A homlokát ráncolva elhallgatott. – Jut eszembe, hogyan ismerkedtél meg Lady Vale-lel? Vagy ez is csak a kitalált történeted része? – Nem, ez nagyon is igaz. – Helen elfintorodott. – Persze tudom, különösnek tűnik, hogy egy magamfajta kitartott nő egy olyan köztiszteletben álló asszonnyal barátkozzon, mint Lady Vale. Bevallom, csak felületesen ismerem. Többször találkoztunk a parkban, de amikor megszöktem Listertől, ő segített nekem. Barátok vagyunk, tényleg. Alistair szemmel láthatóan beérte ezzel a magyarázattal. – Szóval Vale is a foglyok között volt Spinner’s Fallsnál. Amikor meglátogatott, előadott egy különös történetet. Állítólag azt beszélik, hogy a Huszonnyolcadik Gyalogezredet valójában egy brit katona árulta el Spinner’s Fallsnál. Helen kihúzta magát. – Micsoda? – Igen. – Alistair vállat vont, és végre félrerakta az inget. – Hihetően hangzik. Ott voltunk az erdő közepén, és hatalmas túlerővel ránk támadtak a franciák és az indiánok. Mi másért lettek volna ott, ha nem azért, mert tudták, hogy arra fogunk áthaladni? ELIZABETH HOYT

234

SZENVEDÉLY

Helen mélyen beszívta a levegőt. A tudat, hogy ezt a pusztítást valaki – ráadásul egy honfitárs – előre kitervelte, valahogy még rettenetesebbé tette az egészet. Kérdőn nézett Alistairre. – Én azt gondolnám, égsz a bosszúvágytól. Alistair őszintén, szomorúan elmosolyodott. – Hiába csípnénk el ezt az embert, vinnénk bíróság elé és akasztatnánk fel, a szemem akkor sem kapnám vissza, és a Spinner’s Fallsnál elesettek sem támadnának fel. – Ez igaz – hagyta rá Helen gyengéden. – De azért szeretnéd, ha elfognák, nem? Nem lehet, hogy az megnyugtatná a lelked? Alistair elfordította a fejét. – Azt hiszem, ennél nyugodtabb én már nem leszek. De gondolom, helyes volna, ha az áruló elnyerné a büntetését. – És akivel találkozni akartál, annak a franciának, a barátodnak, ehhez van köze? Alistair a tűzhöz ment, beletartott egy tűzgyújtó gyertyát, azután sorra gyújtotta a többi gyertyát is a szobában. – Etienne szerint valamilyen szóbeszéd járja a francia kormányban, de nem akarja papírra vetni, mindkettőnk biztonsága érdekében. Viszont munkát vállalt egy felfedezőhajón. A hajó holnapután kiköt Londonban, azután továbbindul, hogy megkerülje Afrika szarvát. A tűzgyújtó maradékát bedobta a kandallóba. – Ha sikerül beszélnem Etienne-nel, talán megoldódik a rejtély. – Értem. – Helen egy pillanatig még a férfin tartotta a szemét, majd felsóhajtott. – Lemenjünk vacsorázni? Alistair tekintete megrebbent, és Helenre nézett. – Azt gondoltam, felhozathatnánk valamit. Helen elkezdte kikötni a fűzőjét, és a férfi pillantása azonnal a keblére esett. – Korábban kérettem fel bort és egy kis harapnivalót. – Helen az egyik széken álló, letakart kosár felé intett a fejével. – Ott van. Ha megfelel, itt maradhatunk, nem kell senki mással együtt ennünk ELIZABETH HOYT

235

SZENVEDÉLY

Alistair a kosárhoz lépett, leemelte róla a konyharuhát, és belekukkantott. – Kész lakoma! Helen egyenesre igazgatta a kombinéja felső részét a mellén, felkelt az ágyról, és Alistairhez lépett. – Ülj ide, a tűz mellé, és felszolgálom neked. Alistair azonnal tiltakozott. – Igazán nem kell. – Amikor a házvezetőnőd voltam, nem volt ellenedre, ha kiszolgáltalak. – Helen kotorászni kezdett a kosárban, és talált egy kis szilvát. A tenyerén odanyújtotta Alistairnek. – Akkor most minek szemérmeskedni? A férfi elvette a szilvát, és ahogy az ujjai végigsimítottak Helen tenyerén, az asszony megborzongott. – Mert most már nem vagy a cselédem, most már… – Alistair a fejét rázta, és beleharapott a gyümölcsbe. – Most már mi? – kérdezte Helen, és a férfi lábához térdelt. – Mi vagyok neked? Alistair nyelt egyet, és nyersen annyit mondott: – Nem tudom. Helen bólintott, és a kosár felé fordult, hogy Alistair ne lássa a könnyeit. Hát pontosan ez a probléma, nem igaz? Hogy már nem is tudják, mit jelentenek egymás számára.

Tizenhatodik fejezet

Igazmondó szavainak hallatán a varázsló éktelen haragra gerjedt. Felemelte a karját, és rettenetes átkot szórva a katonára kőszoborrá változtatta. A varázsló a tiszafás díszkertben helyezte el Igazmondót, a többi kőharcos között. Ott állt, nap nap után, és ahogy teltek a hónapok, az évek, madarak pihentek meg a vállán, és halott falevelek gyűltek ELIZABETH HOYT

236

SZENVEDÉLY

halomba a lábánál. Rezzenéstelen arccal meredt a kertre, és hogy mire gondolt, nem tudni. Még a gondolatai is kővé dermedtek…

Helen nem volt éppen köztiszteletben álló asszony. Ez a gondolat csak akkor merült fel Alistairben, amikor Lord Vale ajtaja előtt álltak. Nem kellett volna magával hoznia egy kora délutáni látogatásra a vikomthoz és a feleségéhez. Ám az is igaz, hogy Helen szerint Lady Vale és ő barátnők, úgyhogy a kérdés eldöntetett. A komornyik szerencsére épp ekkor nyitott ajtót. Miután megkérdezte a nevüket, meghajolt, és bevezette őket egy nagy társalgóba. Hamarosan pedig maga Vale rontott be a helyiségbe. – Munroe! – kiáltotta a vikomt, majd egy szökelléssel Alistair előtt termett, és megragadta a kezét. – Te jó ég, cimbora, azt hittem, úgy kell majd téged kirobbantani abból az átkozott, huzatos kastélyodból! – Majdnem erről van szó – mormolta Alistair, és erősen megszorította Vale kezét, hogy megóvja a sajátját. – Bemutatom Mrs. Helen Fitzwilliamet. Vale magas férfi volt, túlméretezett végtagokkal. Olyan volt, mint egy túlbuzgó kölyökkutya. Hosszúkás arcát mély, függőleges árkok barázdálták, amelyek nyugalmi helyzetben örökösen gyászos kifejezést kölcsönöztek neki. Ezzel szöges ellentétben állt szinte bolondos, vidám és nyílt természete, amely sok férfit ringatott abba a tévhitbe, hogy felette állnak. Most azonban, miután Alistair bemutatta Helent, Vale arca furcsán kifejezéstelenné dermedt. Alistair megacélozta magát. Szüksége volt Vale segítségére, de ha a férfi megsérti Helent, ő megvédi, és nem törődik a következményekkel, ösztönösen megfeszültek az izmai. Ám Vale arcán hirtelen mosoly villant, és odaugrott, hogy megfogja Helen kezét, majd fölé hajolt. – Nagyon örvendek, Mrs. Fitzwilliam.

ELIZABETH HOYT

237

SZENVEDÉLY

A vikomt felegyenesedett, és ekkor lépett a szobába Lady Vale. Bár az asszony nesztelenül járt, Vale azonnal megérezte a felesége jelenlétét. – Nézd, ki jött el hozzánk, kedves feleségem! – kiáltott fel. – Munroe odahagyta lehangoló lápvidékét, és átugrott London szép városába. Meg kell hívnunk vacsorára! – Megpördült, és újra Alistairre nézett. – Ugye eljössz vacsorára, Munroe? És maga is, Mrs. Fitzwilliam. Belepusztulok a csalódásba, ha nem. Alistair kurtán biccentett. – Örömmel eljövünk vacsorára, Vale. De szerettem volna még délután megvitatni veled egy hivatalos ügyet. Sürgős. Vale felszegte a fejét, mint egy intelligens vadászkutya. – Csakugyan? – Megmutathatom önnek a kertet, Mrs. Fitzwilliam? – kérdezte halkan Lady Vale. Alistair köszönete jeléül biccentett Lady Vale felé, és figyelte, ahogy a hölgyek elhagyják a szobát. Amikor megfordult, látta, hogy Vale figyelmesen fürkészi. Vale elmosolyodott. – Mrs. Fitzwilliam csodaszép nő. Alistair elharapott egy nyers megjegyzést. – Tulajdonképpen éppen az ő dolgában szeretnék beszélni veled. – Igazán? – Vale odaballagott egy italospalackhoz, és megemelte. – Konyakot? Kicsit korán van, tudom, de az arckifejezésedből ítélve, szükségünk lehet rá. – Köszönöm. – Alistair elvette a kristálypoharat, belekortyolt az italba, és érezte, ahogy az végigégeti a torkát. – Lister ellopta Helen gyerekeit. Vale poharat tartó keze megállt félúton a levegőben. – Helen? Alistair mereven bámult rá. Vale megrántotta a vállát, és belekortyolt a konyakba. – Ha jól értem, a szóban forgó gyermekek a Lister hercegéi is. – Igen. Vale felvonta a szemöldökét. ELIZABETH HOYT

238

SZENVEDÉLY

Alistair türelmetlenül rázta a fejét. – A fickót nem érdeklik a gyerekek, csak Helent akarja. Úgy akarja magához kényszeríteni, hogy fogva tartja a kicsiket. – És gondolom, te nem szeretnéd, ha visszatérne Listerhez. – Nem. – Alistair lehajotta az ital maradékát, és elfintorodott. – Nem szeretném. Várta, hogy Vale tesz majd valami rosszmájú megjegyzést, de az csak elgondolkodott. – Érdekes. – Úgy találod? – Alistair egy kis könyvszekrényhez sétált, és végigpásztázta a könyveket. – Lister nem hajlandó fogadni. Helennel találkozna, de én nem akarom, hogy akár csak a közelébe menjen annak a gazembernek. Ki kell derítenem, hol tartja fogva a gyerekeket, s hogyan lehetne őket kiszabadítani. Módot kell találnom, hogy beszéljek Listerrel. – És ha tudnál vele beszélni, mi lenne? – kérdezte Vale csendesen. – Kedvesen megpróbálnád meggyőzni, vagy kihívnád párbajra? – Erősen kétlem, hogy észérvekkel meg lehetne győzni. – Alistair a könyvespolcra meredt. – Ha arra kerül a sor, hajlandó vagyok kihívni. – Hát ez nem túl leleményes, öregem – mormogta a vikomt. – Általában értelmesebb vagy ennél. Alistair vállat vont, hiszen még magának sem tudta megmagyarázni az érzéseit. – Nem tudom eldönteni, mit is jelent számodra ez a nő. Netán a szeretőd? – Ő… nem. – Alistair megfordult, és elgondolkodva Vale-re nézett. – A feleséged nem mesélte, hogy ő küldte hozzám Mrs. Fitzwilliamet házvezetőnőnek? – Figyelemre méltó, mi mindent képes eltitkolni egy feleség a férje elől – tűnődött el Vale. – Mióta házas vagyok, oda minden illúzióm. De igen, végül is kegyeskedett elárulni, miért tűnt olyan önelégültnek mostanában. – Vale újabb adag konyakot töltött a poharába. – Bámulatos, milyen messzire elmész, hogy a házvezetőnőd kedvére tegyél. Nagyon nehéz lehet megfelelő cselédre ELIZABETH HOYT

239

SZENVEDÉLY

szert tenni Skóciában. – Vale kerekre nyitotta a szemét, és kortyolt az italából. – Ő többet jelent számomra egy házvezetőnőnél – morogta Alistair. – Pompás! – Vale a hátára csapott. – Éppen itt volt az ideje. Már kezdtem aggódni, hogy minden fontos testrészed elsorvadt és leesett. Alistair szokatlan forróságot érzett felkúszni a torkán. – Vale… – Ez természetesen azt jelenti, hogy az én kedves nejemmel szinte nem lehet majd bírni – mondta Vale a pohár fenekének. – Kissé hajlamos az önteltségre, amikor úgy érzi, sikerült elérnie valamit, és mostanra bizonyára rájöttél, hogy nem véletlenül küldte hozzád Mrs. Fitzwilliamet. Alistair csak egy horkantást hallatott, és feltartotta a poharát. Már meg sem lepődött a nők fortélyain. Vale engedelmesen újratöltötte a poharat. – Mesélj ezekről a gyerekekről! Alistair lehunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet, ahogy felidézte a kicsik képét. Amikor utoljára látta Abigailt, az arca vörös volt a haragtól, és majdnem sírt. A fenébe is, szeretne kapni egy esélyt, hogy jóvátegye. Bár sikerülne! – Kettő van, egy fiú és egy lány. Öt- és kilencévesek. Még sosem voltak távol az anyjuktól. – Alistair kinyitotta a szemét, és nyíltan a másik szemébe nézett. – Segítened kell, Vale.

Szóval Lister hercege megtalálta – szólt halkan Lady Vale. – Igen – felelte Helen. Lenézett a kezében tartott finom teáscsészére. Lady Vale teát és süteményt hozatott ki a kertbe. Körülöttük virágok nyíltak, és méhek szálldostak lustán egyik kehelyből a másikba. A környezet csodálatos volt, Helen mégis nehezen tartotta vissza a könnyeit. Lady Vale a karjára tette a kezét. – Sajnálom. ELIZABETH HOYT

240

SZENVEDÉLY

Helen biccentett. – Azt hittem, elég messzire menekültem, hogy ne találjon rám és a gyerekekre. – Én is azt hittem. – Lady Vale ivott egy apró kortyot a teájából. – De azt gondolom, a férjem és Sir Alistair megbeszélése után lesz remény, hogy visszakapja a gyermekeit. – Isten segedelmével – vágta rá buzgón Helen. Nem tudta, mi lenne vele a kicsikéi nélkül. El sem tudta képzelni az életét nélkülük. – Lister azt mondta, akkor kapom meg őket, ha visszamegyek hozzá. Lady Vale mozdulatlanná dermedt, egyenes háttal, tiszta, átható tekintettel nézett Helenre. Nem volt szép nő – az arca túlságosan jellegtelen, a színei túl közönségesek –, de a külseje összességében megnyerő volt. Ezenkívül valami újfajta, derűs nyugalom jelent meg rajta, mióta Helen utoljára látta. – Visszamegy hozzá? – kérdezte Lady Vale halkan. – Én… – kezdte Helen. – Nem, nem akarok. De ha csak így kaphatom vissza a gyerekeimet, hogyan mondhatnék nemet? – És Sir Alistair? Helen némán ráemelte a pillantását. – Észrevettem… – Lady Vale tapintatosan habozott. – Nem tudtam nem észrevenni, hogy egészen Londonig eljött a maga kedvéért. – Nagyon kedvesen bánik a gyerekeimmel – mondta Helen. – Azt hiszem, megkedvelte őket. – És magát? – mormolta Lady Vale. – Talán engem is – ismerte el Helen. – Akárhogy is, bizonyára van véleménye az ügyről. – Természetesen nincs ínyére a gondolat. – Helen nyílt tekintettel nézett a vikomtesszre. – De számít ez egyáltalán? A gyerekeimnek szükségük van rám. Nekem pedig rájuk. – De ha Sir Alistair megmentené őket? – És aztán? – suttogta Helen. – Miféle életem lehet mellette? Nem szeretnék egy újabb férfi szeretője lenni, de úgy tűnik, nincs más mód, hogy vele legyek. – És a házasság? ELIZABETH HOYT

241

SZENVEDÉLY

– Ilyesmit nem említett. – Helen megrázta a fejét, és halványan elmosolyodott. – El sem hiszem, hogy ilyen nyíltan beszélek erről önnel. Nem ítél el? – Egyáltalán nem. Hiszen én magam küldtem abba a kastélyba. Helen a másik asszonyra bámult. Lady Vale kissé összeráncolta egyenes szemöldökét, és egyik kezével a hasát simogatta. Ám amikor észrevette Helen pillantását, felnézett, és lassan elmosolyodott. Helen szeme elkerekedett. – Csak nem…? Lady Vale bólintott. – De bizony! – De… a kastélya annyira mocskos volt! – Felteszem, már nem az – felelte Lady Vale önelégülten. Helen fújt egyet. – Hát a nagy része már nem. De még mindig vannak sarkok, ahová be nem tenném a lábam forró víz és jó lúgos szappan nélkül. El sem hiszem, hogy tudta, milyen rémes hely, és mégis odaküldött engem. – Sir Alistairnek szüksége volt magára. – A kastélyának volt szüksége rám – helyesbített Helen. – Szerintem Sir Alistairnek is – erősködött Lady Vale. – Amikor találkoztam vele, úgy láttam, nagyon magányos ember. És maga máris csodát tett vele. Rávette, hogy eljöjjön Londonba. – A gyerekeimért. – Magáért – mondta Lady Vale halkan. Helen ismét az ölében lévő teáscsészére pillantott. – Igazán így gondolja? – Tudom – vágta rá a vikomtessz. – Láttam, ahogy magára nézett az imént a társalgóban. Az az ember szereti önt. Helen belekortyolt a teájába, és nem felelt. Mindez annyira személyes volt, olyan új és zavarba ejtő, és Helen nem volt biztos benne, kész-e megbeszélni bárkivel, még ha ez a kedves Lady Vale is az illető. Egy kis ideig mindkét nő csendben iszogatta a teáját. Azután Helennek eszébe jutott valami. Letette a csészét. ELIZABETH HOYT

242

SZENVEDÉLY

– Ó! El is felejtettem említeni, hogy lemásoltam önnek a négy katonáról szóló mesekönyvet. Lady Vale felderült a hír hallatán. – Csakugyan? Elhozta? – Sajnos nem. Egyszerűen elfeledkeztem róla, amikor… – Azt akarta mondani, hogy amikor a gyerekek miatt aggódtam, de inkább csak a fejét rázta. – Megértem – nyugtatta meg Lady Vale. – Amúgy is kell találnom valakit, aki beköti. Meg tudná őrizni nekem addig? Majd írok, ha megvan a cím, ahová elküldheti. – Persze – motyogta Helen, és a gondolatai máris ismét Abigail és Jamie körül forogtak. Vajon melegben és biztonságban vannak? Sírnak-e utána? És látja-e még őket valaha? A tea hirtelen keserű lett a szájában, mint az epe. Édes istenem, add, hogy újra láthassam őket!

Blanchard grófja ebédet ad a király tiszteletére – mondta Vale. – Lister is a meghívottak között van. Még mindig a társalgóban voltak, és Vale már a harmadik pohár konyaknál tartott, bár ez egyáltalán nem látszott meg rajta. – Blanchard. – Alistair a homlokát ráncolta. – Ez nem St. Aubyn címe volt? Reynaud St. Aubyn kapitány a Huszonnyolcadik Gyalogezrednél szolgált. Jó ember és tehetséges tiszt volt. Túlélte a Spinner’s Falls-i mészárlást, fogságba esett, és csak később, az indián táborban lelte halálát. Alistair megborzongott. St. Aubyn volt az, akiről mesélt Helennek. Őt feszítették keresztre és gyújtották fel. St. Aubyn Vale közeli barátja volt. A vikomt bólintott. – Most egy távoli unokatestvéré, egy özvegyé a cím. A fogadások alkalmával az unokahúga a háziasszony. – Mikor lesz? – Holnap. ELIZABETH HOYT

243

SZENVEDÉLY

Alistair elgondolkodva bámulta a kezében lévő üres poharat. Holnap köt ki Etienne hajója, de csak néhány órára. Ilyen szűkös idő alatt hogy találkozhatna Lister hercegével és Etienne-nel is? Valószínűleg sehogy. Ha elmegy az ebédre, vállalja a kockázatot, hogy elszalasztja Etienne hajóját. De ha választania kell a gyerekek és a Spinner's Falls-i árulóról szóló értesülés között, egyértelműen a gyerekek nyernek. Hogy is lehetne másként? Ők az élet, az áruló pedig a halál. – Ez problémát jelent? – kérdezte Vale. Alistair belenézett a vikomt figyelmes szemébe. – Nem. – Letette a poharát. – Te is hivatalos vagy erre a nagyszabású partira? – Fájdalom, nem. Alistair elvigyorodott. – Helyes. Akkor amíg én betolakszom Blanchard fogadására, te elintézhetsz nekem valamit.

Tizenhetedik fejezet

A varázsló minden este kijött a kertbe, és kárörvendő mosollyal szemügyre vette a kővé változtatott katonát. Nappal azonban bezárkózott a kastélyába, és ördögi terveket szövögetett. Egy nap egy fecske csapódott az Igazmondó kővállán üldögélő madarakhoz. Azok egyike volt, akiket korábban a varázsló fogva tartott, és a madár valahogyan felismerte megmentőjét. Lerepült a tiszafa sövényre, és leszakított egy levelet. Azután szétterjesztett szárnyakkal ismét a levegőbe emelkedett, és messzire repült a kastélytól…

A

fogadás már elkezdődött, mire Helen és Alistair Blanchard grófjának házához érkezett. Azért késtek, mert Alistair valamilyen ELIZABETH HOYT

244

SZENVEDÉLY

rejtélyes üzenetre várt a szállodában. Mielőtt elindultak, egy alacsony, vézna kis emberke meghozta a koszos levelet. Alistair elolvasta, elégedettnek tűnő horkantást hallatott, majd sietve megírt egy üzenetet, és egy shilling kíséretében átadta a fickónak. Helen idegesen topogott az ajtó előtt, amíg arra vártak, hogy kinyissák nekik. – Nyugodj meg! – intette halkan Alistair. – Hogyan?! – felelte türelmetlenül Helen. – Nem tudom, miért volt olyan fontos az a levél. Mi van, ha lekéstünk az egész ebédről? – Dehogy késtünk. A hintók még mindig eltorlaszolják az utcát. Különben is, ezek a fogadások órákig eltartanak, te is tudod. – Alistair felsóhajtott, és hozzátette: – Ott kellett volna maradnod a szállodában, ahogy javasoltam. Helen szemrehányó pillantást vetett rá. – Az én gyerekeim. Alistair az égre emelte a tekintetét. – Mondd el még egyszer, mi a terved! – kérte a nő. – Csak annyit kell elérnem, hogy Lister lemondjon a gyerekekről – felelte Alistair őrjítően megnyugtató hangon. – Jó, de hogyan? – Bízz bennem! – De… Elgyötörtnek látszó cselédlány nyitotta ki az ajtót.. – Igen? – Attól tartok, megint elkéstem – mondta Alistair olyan harsányan és vidáman, ami teljesen idegen volt tőle. – Ráadásul a feleségemnek elszakadt egy kötője vagy efféléje. Be tudna minket vezetni valami szobába, ahol rendbe szedheti magát? A lány nagy nehezen levette a szemét Alistair arcáról, és hátralépett, hogy utat engedjen nekik. A Blanchard-ház volt az egyik legpompásabb épület a téren. Az előteret halvány rózsaszín márvány és arany borította. Elhaladtak egy márványból készült Diana szobor előtt, és a lány egy elegáns társalgóba vezette őket. ELIZABETH HOYT

245

SZENVEDÉLY

– Ez tökéletes lesz – közölte Alistair. – Kérem, ne hagyja, hogy feltartsuk! Ha a feleségem elkészül, magunk is betalálunk. A cselédlány pukedlizett, és elsietett. A király tiszteletére rendezett fogadáson nyilván minden rendelkezésre álló szolgálót munkába állítottak. – Maradj itt, kérlek! – szólt Alistair. Kemény csókot nyomott Helen szájára, és az ajtóhoz sietett. Majd mozdulatlanná dermedt. – Mi az? – kérdezte Helen. Az ajtó mellett hatalmas festmény, egy fiatalember életnagyságú képmása lógott a falon. – Semmi – motyogta Alistair még mindig a képet bámulva. Megrázta a fejét, és Helenhez fordult. – Maradj itt! Miután Listerrel beszéltem, visszajövök érted. Rendben? Helen éppen csak bólintott, és a férfi már ott sem volt. Az asszony lehunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. Korábban már belátta, az lesz a legjobb, ha Alistair egyedül beszél Listerrel. Most nem gondolhatja meg magát. Várnia kell és hagyni, hogy Alistiar próbálja meg jobb belátásra bírni a herceget. Pusztán az a gond, hogy annyira nehéz csak itt ülni és várakozni. Helen kinyitotta a szemét, és körülnézett a szobában, hátha talál valamit, amivel lekötheti a figyelmét. Több alacsony, finoman megmunkált széket látott, fehér és arany karfával. Hatalmas képek sorakoztak a falon, rajtuk régmúlt idők ruháiba öltözött alakok. A leglenyűgözőbb közülük a fiatalembert ábrázoló festmény volt, amely előtt Alistair megállt. Helen odasétált, és felnézett rá. A kép egy egyszerű vadászruhába öltözött fiatalembert ábrázolt. Háromszögletű kalapját lezserül maga mellett tartotta, kamáslis lábát bokánál keresztbe tette. Egy nagy tölgyfának támaszkodott, egyik vállán hosszú puska. A lábánál két pettyes vadászkutya feküdt, és imádattal nézett fel a fiatalemberre. Helen meg tudta őket érteni. A férfi jóképű, már-már szép volt. Fiatal, férfias arca sima, az ajka telt, érzékien széles és kissé felfelé görbülő, mintha egy mosolyt akarna elfojtani. Fekete szeme úgy ELIZABETH HOYT

246

SZENVEDÉLY

nevetett a nézőre, mintha valami csintalanságra buzdítaná. Egész alakja annyira tele volt élettel és energiával, hogy az ember azt gondolta, mindjárt kiugrik a képből. – Bámulatos, igaz? – szólt egy hang Helen háta mögül. Az asszony ijedten megpördült. Nem hallotta, hogy bárki bejött volna a szobába. Azt hitte, az az egyetlen ajtó, amely mellett ő állt. Ám egy szinte láthatatlan tapétaajtón fiatal hölgy lépett be. Meghajolt. – A nevem Beatrice Corning. Helen is meghajtotta magát. – Helen Fitzwilliam. Nagyon remélte, hogy a nő számára nem cseng ismerősen a neve. Miss Corning arca üde volt, nyílt, és kissé szeplős. Szép, világosszürke szemében őszinte kifejezés ült. Búzaszínű haját hatalmas kontyba fogta a feje tetején. Szerencsére úgy tűnt, nem akarja kipenderíteni Helent a házból. – Mindig is elbűvölőnek találtam – intett fejével az ifjú hölgy a festmény felé. – Olyan, mintha nagyon jól szórakozna. Mintha nagyon elégedett lenne önmagával és a világgal, nem gondolja? Helen egy félmosollyal hátrapillantott a képre. – Bizonyára elkápráztatja a hölgyeket. – Valaha talán úgy lehetett, de ma már nem – hangzott a felelet. Helen kérdőn nézett a lányra. – Miért? – Ő Reynaud St. Aubyn, Hope vikomtja – magyarázta Miss Corning. – Ő lett volna Blanchard grófja, de megölték az indiánok a gyarmatokon, a Spinner’s Falls-i mészárlás során. Gondolom, boldognak kellene lennem. A nagybátyám különben sosem lett volna Blanchard grófja, én pedig nem itt élnék. De valahogy nem tudok örülni a halálának. Annyira élőnek néz ki, ugye? Helen újra a festmény felé fordult. Élő. Pontosan erre gondolt ő is, amikor meglátta a képen ácsorgó fiatalembert. – Bocsásson meg – szabadkozott Miss Corning –, de most jöttem csak rá, kicsoda ön. Lister hercegének ismerőse, igaz? ELIZABETH HOYT

247

SZENVEDÉLY

Helen az ajkába harapott, de sosem tudott igazán hazudni. – A szeretője voltam. Miss Corning szépen ívelt szemöldöke felszaladt. – Ez esetben megtudhatnám, mit keres itt?

Alistair kockázatos játékra vállalkozott. Ha rosszul sül el, talán örökre elveszítik a gyerekeket. Ha viszont semmit nem tesz, máris elvesztették őket. Óvatosan az ebédlőszoba kilincsére tette a kezét, vett egy mély lélegzetet, és határozottan benyitott. Blanchard grófja költséget nem kímélve rendezte meg a királyi ebédet. A tálalókon virággal tömött vázák sorakoztak, pazar arany és lila szövet borított minden felületet, és a hosszú ebédlőasztal közepét cukorból faragott hattyúk díszítették. Legalább annyi szolga volt, mint vendég, és az ajtó mellett álló parókás fickó felemelte a karját, hogy megálljt parancsoljon Alistairnek. – Uram, nem lehet… – Fenség! – kiáltotta Alistair mély hangon. Gondoskodott róla, hogy a kiáltása elhallatszódjék az asztal túlvégére, ahol György király foglalt helyet, egy pirospozsgás kis ember, feltehetően Blanchard grófja mellett. Alistair a király felé lépdelt, elég gyorsan és magabiztosan ahhoz, hogy senkinek ne jusson eszébe megállítani. – Csak egy szóra, fenség! Alistair odaért a királyhoz, és széttárt karral, mélyen meghajolt. – Ön kicsoda, uram? – kérdezte a király, és Alistairben megállt az ütő. Aztán felnézett, és a király arca felderült. – Á! Sir Alistair Munroe, a mi kiváló természettudósunk! Blanchard, hozasson egy széket Sir Alistairnek! Blanchard összevonta a szemöldökét, de csettintett egy inasnak, aki azonnal ugrott is. Hozott egy széket Alistairnek, és letette a király jobbjára. – Ismeri Blanchard grófját, Munroe? – intett a király a vendéglátója felé. ELIZABETH HOYT

248

SZENVEDÉLY

– Még nem volt szerencsém. – Alistair újra meghajolt. – Bocsásson meg, uram, amiért ilyen váratlanul betörtem a fogadására. Blanchard savanyú arcot vágott, de miután a király üdvözölte Alistairt, nem tiltakozhatott. Kurtán biccentett. – Ezek az urak pedig Lister hercege; a fia és örököse, Kimberly grófja; és Lord Hasselthorpe. – A király a vele szemben és a mellette ülő férfiak felé intett. Hasselthorpe a király balján foglalt helyet. Előkelő megjelenésű, középkorú férfi volt. Lister és a fia a királlyal szemben ültek. Lister annyi idős lehetett, mint Hasselthorpe. Borvörös felöltőt, alatta pedig mellényt viselt, amely kidomborodott a pocakjától. A fia izmos fiatalember volt, saját barna haját varkocsba fogva, púder nélkül hordta. Zavartan ráncolta a homlokát Alistair hirtelen feltűnése miatt. Lister összehúzott szemmel, göndör, szürke parókája alól vizslatta Alistairt. Alistair meghajolt, és leült. Az, hogy Lister örököse is jelen van, előre nem látott, szerencsés fordulat. – Bocsánatáért esedezem, felség, uraim, de rendkívül sürgős ügyben jöttem. – Csakugyan? – A király szőke, rózsaszín arcú, feltűnően kék szemű férfi volt. Hófehér parókát, és vakítóan élénk kék felöltőt és mellényt viselt. – Befejezte már az Anglia állat- és növényvilágáról szóló művét? – Majdnem készen vagyok vele, felség, és ha önnek megfelel, kérem szíves engedélyét, hogy felségednek ajánlhassam. – Megadom, kedves Munroe, megadom. – A király arca kipirult az örömtől. – Alig várjuk, hogy elolvashassuk a könyvet, amint elkészül és kiadják. – Köszönöm, felség! – felelte Alistair. – Remélem, hogy… Ám ekkor Lister hangos köhögése szakította félbe. – Bármily örömteli is a hír, hogy jól halad a könyvével, Munroe, nem látom be, miért kell félbeszakítania a király ebédjét, hogy beszámoljon erről. ELIZABETH HOYT

249

SZENVEDÉLY

A király két szemöldöke között kis ránc jelent meg. A szoba túlsó felén ismét kinyílt az ajtó, és egy fiatal, szőke hölgy lépett be rajta, majd leült egy üres székre az asztal mellé. Kutató pillantást vetett a társaságra. Alistair Listerhez fordult, és nyájasan mosolygott. – Nem szeretném untatni önöket tudományos munkám részleteivel. Tudom, hogy nem mindenkit nyűgöznek le annyira a teremtés csodái, mint Őfelségét és engem. Lister elsápadt, amikor megértette, milyen baklövést követett el, de Alistair folytatta. – Ha már itt tartunk, az ügy, amelyről beszélni szeretnék, önt is érinti. Elhallgatott, és belekortyolt az eléje tett borba. Lister szemöldöke felszaladt. – És megtudhatnánk, mi az? Alistair elmosolyodott, és letette a borospoharat. – Természetesen. – Alistair újra a királyhoz fordult. – Az elmúlt időben a borzok viselkedését tanulmányoztam, felség. Bámulatos, milyen titkok rejtőznek még a legközönségesebb állatok életében is. – Igazán? – A király érdeklődve hajolt előre. – Ó, igen – felelte Alistair. – A nőstény borzot például kellemetlen, sőt gyakran agresszív természetűnek ismerjük, de amikor a kölykeiről van szó, olyan anyai érzésekről tesz tanúbizonyságot, mint csak kevés állat. Elhallgatott, és ismét kortyolt a borból. – Káprázatos! – lelkesedett a király. – Az ember nem is gondolná, hogy egy alantas borz is képes olyan magasabb rendű érzelmekre, amilyenekkel isten az emberiséget ajándékozta meg! – Pontosan – bólintott Alistair. – Én magam is meghatódtam, amikor láttam, hogyan viselkedett egy nőstény, miután a kölykeit megölte egy héja. Szánalomra méltóan siratta a kicsinyeit, fel-alá szaladgált, és még táplálékot sem vett magához napokig. Már attól tartottam, hogy halálra éhezteti magát, annyira elkeserítette a kölykei elvesztése. ELIZABETH HOYT

250

SZENVEDÉLY

– És mi közünk van nekünk mindehhez? – kérdezte Lister türelmetlenül. Alistair lassan felé fordult, és elmosolyodott. – Hát ön nem érez egy szikrányi szánalmat sem a borz iránt, amelyet ennyire lesújtott a kicsinyei elvesztése, kegyelmes uram? Lister felhorkant, de a király így felelt: – Az csak természetes, hogy minden jóérzésű úriembert megindít az efféle odaadás. – Természetes – mormolta Alistair. – És vajon az mennyire indítana meg egy úriembert, ha egy asszonyt fosztanának meg a gyermekeitől? Csend támadt. Lister szeme résnyire szűkült. A fia úgy nézett rá, mint akinek dereng már, miről van szó, Hasselthorpe és Blanchard pedig dermedten ültek. Alistair nem volt benne biztos, az urak mennyit tudnak Listerről, Helenről és a gyerekek körül zajló drámájukról, de Lister fia biztosan tudott valamit. Ide-oda kapkodta mogorva tekintetét az apja és Alistair között. – Egy bizonyos hölgyről beszél, Munroe? – kérdezte a király. – Igen, felséges uram. Van egy hölgy, aki korábban ismerte Őkegyelmét, Lister hercegét, és akinek nemrégiben el kellett szenvednie gyermekei elvesztését. A király csücsörített. – Meghaltak? – Nem, hála istennek nem, felség – felelte Alistair mézesmázosan. – Csak elválasztották őket az édesanyjuktól, talán valami ostoba véletlen folytán. Lister fészkelődni kezdett. Homlokán izzadságcseppek ütköztek ki. – Mire célozgat, Munroe? – Célozgatok? – Alistair szeme elkerekedett. – Én nem célozgatok. Pusztán tényeket közlök. Tagadja talán, hogy Abigail és Jamie Fitzwilliamet az ön londoni házában tartják fogva? Lister tekintete megrebbent. Kétségkívül arra számított, hogy Helen nem tudja, hol vannak a gyerekek. Nem is tudta, egészen ELIZABETH HOYT

251

SZENVEDÉLY

aznap reggelig, amikor is Alistair a legegyszerűbb módon kiderítette: elküldött valakit, hogy vesztegesse meg a herceg egyik inasát. Lister látványosan nyelt egyet. – Minden jogom megvan, hogy a gyermekeket a házamban tartsam. Alistair csendben figyelte a férfit, és azon tűnődött, vajon észreveszi-e az előtte tátongó csapdát. A király mocorogni kezdett a székén. – Kik ezek a gyermekek? – Ők… – kezdte Lister, aztán hirtelen elharapta a szót, amikor végre észrevette, hová akar kilyukadni Alistair. Elhallgatott, és maga elé meredt, Alistair pedig mosolyogva iszogatta a bort a poharából. Kíváncsian várta, elég dühös lesz-e a herceg ahhoz, hogy valami meggondolatlanságot kövessen el. Ha a király jelenlétében sajátjának ismeri el a gyerekeket, akkor azok jogot formálhatnak az örökségre. Kimberly teljesen szembefordult az apjával, és halkan rászólt: – Apám. Lister megrázta a fejét, mint aki álomból ébred, és udvarias álarcot öltött. – Semmi közöm azokhoz a gyerekekhez. Csak egy régi barátom csemetéi. – Helyes. – A király összeütötte a tenyerét. – Ez esetben haladéktalanul visszakerülhetnek az anyjukhoz, nemde bár, Lister? – Igen, felség – motyogta Lister, majd Hasselthorpe-hoz fordult. – Szóval ön szerint mikor kellene benyújtani ezt a törvényjavaslatot a parlamentnek? A herceg, Hasselthorpe és Blanchard összedugták a fejüket, és politikai vitába kezdtek, Kimberly pedig megkönnyebbültnek tűnt. A király intett, hogy hozzanak még bort, és miután töltöttek neki, kissé megdöntötte a poharát Alistair felé, és így szólt: – Az anyai szeretetre. – Igen, felség – értett egyet Alistair, és boldogan ivott. A király letette a poharát, és félrehajtott fejjel, fojtott hangon szólt Alistairhez. – Úgy gondoljuk, ezt szerette volna elérni, igaz, Munroe? ELIZABETH HOYT

252

SZENVEDÉLY

Alistair belenézett a király derűs, kék szemébe, és megengedett magának egy kis mosolyt. – Felséged szeme éles, mint mindig. György király biccentett. – Fejezze be azt a könyvet, Munroe! Szívesen meghívnánk ismét teára. – Ennek érdekében, felséged engedelmével, most távoznék. A király intett csipkekesztyűs kezével. – Menjen hát! De ezúttal ne maradjon ilyen sokáig távol fővárosunktól, rendben? Alistair felállt, meghajolt, és megfordult, hogy az ajtóhoz induljon. Elhaladt Hasselthorpe széke mögött. Először habozott, de aztán arra gondolt, mikor máskor adódna lehetősége feltenni a kérdését. Áthajolt Lord Hasselthorpe széke fölött, és így szólt: – Kérdezhetnék öntől valamit, uram? Hasselthorpe rosszalló pillantást vetett rá. – Nem volt elég még erre a délutánra, Munroe? Alistair vállat vont. – Igaz, ami igaz. De ez nem lesz hosszú. Nem egészen két hónappal ezelőtt Lord Vale beszélni szeretett volna önnel a fivéréről, Thomas Maddockról. Hasselthorpe megmerevedett. – Thomas meghalt Spinner’s Fallsnál, mint azt bizonyára ön is tudja. – Igen. – Alistair szemrebbenés nélkül állta a másik pillantását. Túl sok a tisztázatlan kérdés ahhoz, hogy egy gyászoló fivér haragja az útját állhassa. – Vale azt gondolta, Maddock talán tudott valamit a… Hasselthorpe Alistair arcába hajolt. – Ha akár maga, akár Vale azt merészeli sugalmazni, hogy a fivérem benne volt bármiféle árulásban, kihívom párbajra, ezt jegyezze meg, uram! Alistair felvonta a szemöldökét. Semmi ilyesmire nem gondolt. Soha eszébe sem jutott, hogy Maddock lehetett az áruló. ELIZABETH HOYT

253

SZENVEDÉLY

Ám Hasselthorpe még nem fejezte be. – És ha önnek valamit is számít Vale vikomt, lebeszéli őt erről a kutakodásról. – Ezzel mit akar mondani? – kérdezte Alistair lassan. – Reynaud St. Aubyn és ő jó barátok voltak, nem? Együtt nőttek fel? – Igen. – Akkor nagyon kétlem, hogy Vale tényleg tudni akarja, ki árulta el a Huszonnyolcadik Gyalogezredet. – Hasselthorpe komor arckifejezéssel dőlt hátra a székén. Alistair olyan közel hajolt, hogy a szája majdnem a másik füléhez ért. – Mit tud? – Csak pletykákat, amelyek a hadsereg felső vezetésében és a parlamentben keringenek. Azt mondják, az áruló anyja francia volt. Alistair egy pillanatig a férfi vizenyős barna szemébe meredt, majd sarkon fordult, és fürgén kisétált a teremből. Reynaud St. Aubyn anyja francia volt.

Helen egy kézzel bekötött

könyvet lapozgatott, amikor Alistair belépett a társalgóba. Amint a férfira nézett, a könyv kihullott elgyengült ujjai közül. – Letagadta, hogy az övék a gyerekek – közölte Alistair azonnal. – Ó, hála istennek! – Helen megkönnyebbülten hunyta le a szemét, de Alistair megragadta a könyökét. – Gyere, induljunk! Azt hiszem, jobb, ha nem késlekedünk. Helen szeme riadtan felpattant. – Szerinted még meggondolhatja magát? – Meglepne, de minél gyorsabban cselekszünk, annál kevesebb ideje lesz gondolkodni – magyarázta Alistair, és az ajtó felé vonszolta Helent. Helen pillantása Lord St. Aubyn képmására esett. – Írnom kellene néhány sort Miss Corningnak. – Kinek? – Alistair megtorpant, és kérdőn nézett rá. ELIZABETH HOYT

254

SZENVEDÉLY

– Miss Corningnak. Ő Lord Blanchard unokahúga, és nagyon kedves. Képzeld, könyvkötészettel foglalkozik. Ő maga mesélte. Alistair a fejét rázta. – Te jó ég! – Ismét megindult a bejárati ajtó felé, méghozzá olyan gyorsan, hogy Helennek futnia kellett, ha nem akart lemaradni. – Majd később írsz neki levelet. – Muszáj lesz – mormogta Helen, miközben beszálltak a hintóba. Alistair dörömbölt a tetőn, és a kocsi billegve megindult. – Megmondtad neki, hogy ki vagy? – Az otthonában voltam – felelte Helen. Érezte, hogy forróság önti el az arcát, mert tudta, hogy Alistair a Listerrel való kapcsolatára utal. Felszegte a fejét. – Udvariatlanság lett volna hazudni. – Az lehet, de kisebb valószínűséggel dobnak ki a házból. Helen pillantása az ölében fekvő kezére esett. – Tudom, hogy nem vagyok tisztességes, de… – Az én szememben nagyon is az vagy – mormogta Alistair. Helen felnézett. A férfi még mindig rosszallóan ráncolta a homlokát. – Csak a többiekről van szó. – Alistair elfordult, és halkan hozzátette: – Nem akarom, hogy bántsanak. – Én már régen megbékéltem azzal, aki vagyok, akivé magamat tettem – mondta Helen. – Nem tudom megváltoztatni a múltat és a következményeit, de elhatározhatom, hogy a rossz döntéseim ellenére folytatom az életemet. Ha attól rettegnék, hogy megbántanak, egész életemben bujkálnom kellene. Azt pedig nem fogok. Figyelte, ahogy Alistair végiggondolja a szavait, anélkül, hogy a szemébe nézne. Éppen ez volt a gond kettejük között. Helen már eldöntötte, hogyan akar élni, Alistair pedig még nem. Helen elfordult, kinézett a kocsi ablakán, majd elgondolkodva húzta össze a szemöldökét. – Nem Lister háza felé megyünk. – Nem – felelte Alistair. – Azt remélem, még elérhetem Etienne hajóját a kikötőben. Ha sietünk és szerencsénk van, talán sikerül. ELIZABETH HOYT

255

SZENVEDÉLY

Ám amikor fél óra elteltével megérkeztek a kikötőbe, és a hajó felől érdeklődtek, egy meglehetősen koszos figura a Temzén távolodó vitorlásra mutatott. – Ezt elszalasztotta, pajtás – mondta a fickó együttérzőn. Alistair odavetett egy shillinget a férfinak a segítségért. – Nagyon sajnálom – mondta Helen, amikor ismét a hintóban ültek. – Most nem tudtál beszélni a barátoddal, mert a gyerekeim megmentésén fáradoztál. Alistair vállat vont, és rosszkedvűen bámult kifelé az ablakon. – Nem volt más lehetőség. Ha újra döntenem kellene, ugyanezt tenném. Abigail és Jamie fontosabb, mint Etienne bármely értesülése. Különben is – Alistair elengedte a függönyt, és Helen felé fordult –, nem vagyok benne biztos, hogy szívesen hallottam volna Etienne híreit.

Tizennyolcadik fejezet

Szimpátia hercegnő már régen hazaért atyja kastélyába, de még mindig aggódott. Vajon megmentője, Igazmondó, elmenekült a varázsló elől? A katonáért érzett aggodalom olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy egy idő után már sem enni, sem aludni nem tudott, és éjszakánként fel-alá járkált. Atyja, a király féltette lánya egészségét, és mindenféle gyógyítókért küldetett, ám egy sem tudta megmondani, mi baja a hercegnőnek. Csak ő tudott Igazmondóról, a bátorságáról, és arról a titkos félelméről, hogy a katona talán nem bírt kiszabadulni a varázsló karmai közül. Így aztán amikor egy éjjel egy fecske repült be az ablakán, és átadott neki egy tiszafalevelet, a hercegnő pontosan tudta, hogy ez mit jelent…

Szerinted tényleg Sir Alistair barátja? – súgta oda Jamie Abigailnek. ELIZABETH HOYT

256

SZENVEDÉLY

– Hát persze – vágta rá Abigail határozottan. – Hiszen tudta Tócsa nevét, nem? Abigail soha nem ment volna el egy idegennel. De amikor a mókás arcú, magas férfi berontott a gyerekszobába, úgy tűnt, pontosan tudja, mit kell tennie, utasította a szolgákat, hogy hagyják el a szobát, nekik pedig azt mondta, hogy Sir Alistair barátja, és elviszi őket hozzá és a mamához. De ami a legfontosabb, azt mondta, Sir Alistair elárulta neki Tócsa nevét. Ez eldöntötte a kérdést Abigail számára. Inkább elmegy egy idegennel, mint hogy ott maradjon a herceg börtönében. Úgyhogy követték a magas urat, leosontak a hátsó lépcsőn, és beszálltak egy kint várakozó hintóba. Jamie napok óta először látszott boldognak. Majd kiugrott a bőréből, ahogy a kocsi elhajtott velük. Most pedig egymás mellett ültek egy szaténborítású pamlagon, egy nagyon előkelő szobában. A férfi magukra hagyta őket, mert valamiért kiment. Abigailnek csak ekkor jutott eszébe, miféle szörnyűségeket művelhet velük a mókás arcú úr, ha mégsem Sir Alistair barátja. Persze gondosan titkolta a félelmét Jamie elől, aki izgett-mozgott, és így szólt: – Szerinted… Ám ekkor kinyílt az ajtó. A férfi egy egyenes testtartású hölgy társaságában tért vissza. Egy kistestű terrier kerülte meg a hölgy szoknyáját, és éles vakkantással futott feléjük. – Egérke! – kiáltotta Jamie, és a kutya azon nyomban a karjaiba vetette magát. Abigail ekkor ismerte fel őket. A Hyde Parkban találkoztak Egérkével és a gazdájával. A kislány felállt, és pukedlizett. Lady Vale szemügyre vette Abigailt, míg Egérke rózsaszín nyelve alaposan megmosdatta Jamie-t. – Jól vagy? – Igen, asszonyom – suttogta Abigail, és nagy kő esett le a szívéről. Minden rendben lesz. Lady Vale gondoskodik róla. – Hozatnunk kell teát és süteményt, Vale – szólt a hölgy. Alig észrevehetően elmosolyodott, Abigail pedig visszamosolygott rá. ELIZABETH HOYT

257

SZENVEDÉLY

Ekkor még ennél is csodálatosabb dolog történt. Hangok hallatszottak az előtérből, és a következő pillanatban a mama sietett be a szobába. – Édeseim! – kiáltotta, térdre borult, és széttárta a karját. Jamie és Abigail odaszaladt. A mama karjában olyan meleg volt! Olyan ismerős volt az illata, és Abigail egyszer csak zokogni kezdett a vállán, és mindannyian ölelkeztek, még Egérke is. Csodálatos volt. Sokáig maradtak így, míg végül Abigail megpillantotta Sir Alistairt. A férfi egyedül állt, és halvány mosollyal az arcán figyelte őket. Abigail szíve boldogan dobbant meg, amikor meglátta. Elengedte a mamát. Letörölte a könnyeit, és lassan odasétált Sir Alistairhez. – Örülök, hogy újra látom. – Én is örülök, hogy látlak. – Sir Alistair hangja mély volt és nyers, de barna szemében mosoly bujkált. Abigail nyelt egyet, és gyorsan folytatta. – És sajnálom, hogy hagytam, hogy Tócsa rápiszkítson a zsákjára. Sir Alistair tekintete megrebbent, majd megköszörülte a torkát, és csendesen így szólt: – Nem kellett volna kiabálnom veled, Abigail. Csak egy zsák volt. – A kislány felé nyújtotta a kezét. – Megbocsátasz? Abigail szeme valamiért újra megtelt könnyel. Megfogta a férfi kezét. Kemény volt, meleg és nagy, és amíg fogta, biztonságban érezte magát. Biztonságban és otthon.

Egy órával később Alistair végignézte, ahogy a ház előtt Helen és a gyerekek elbúcsúznak Lady Vale-től. Alistair a mellette álló vikomthoz fordult. – Köszönöm, hogy kimentetted őket. Vale könnyedén vállat vont. – Semmiség. Különben is, neked jutott eszedbe, hogy ha Mrs. Fitzwilliammel elmentek Blanchardhoz a fogadásra, azzal elterelitek ELIZABETH HOYT

258

SZENVEDÉLY

a téged követő fickó figyelmét, sőt talán Lister házában is kevesebb őr marad. Alistair biccentett. – Igen, de akkor is kockázatos volt. Őrizhették volna sokkal többen is a gyerekeket. De szerencsére nem voltak többen, igazából az egyetlen akadékoskodó a korábbi szolgád, Wiggins volt. – Vale aggodalmas pillantást vetett Alistairre. – Remélem, nem bánod, hogy legurítottam a lépcsőn. – Csöppet sem – felelte Alistair kárörvendő mosollyal az arcán. – Bárcsak ki is törte volna a nyakát! – No, de nem válhat valóra minden kívánságunk, nem igaz? – Nem bizony. – Alistair figyelte, ahogy Helen mosolyogva kezet fog Lady Vale-lel. – Akárhogy is, az adósod vagyok, Vale. – Szóra sem érdemes. – A vikomt megvakarta az állát. – Elképzelhető, hogy Lister újra a nyomukba ered? Alistair határozottan nemet intett a fejével. – Nem hinném. A király jelenlétében tagadta meg őket. És az örököse előtt. Kimberlynek pedig komoly anyagi érdeke fűződik annak megakadályozásához, hogy az apja bármilyen módon elismerje törvénytelen gyermekeit. Ha hinni lehet a szóbeszédnek, nem csak Abigail és Jamie a herceg házasságon kívül született utódja. Attól tartok, Kimberlynek nagyon ügyelnie kell majd, nehogy az apja mindenféle törvénytelen féltestvéreknek osztogassa el az ő örökségét. – Nos, igen – felelte Vale, és ide-oda hintázott a sarkán. – Jut eszembe, úgy hallottam, Hasselthorpe is ott volt az ebéden. De gondolom, nem volt alkalmad beszélni vele. Alistair, szemét a hintóra szegezve, biccentett. – De igen, váltottam vele néhány szót. – És? Alistair a másodperc törtrészéig habozott csupán. Ahogy Hasselthorpe is rámutatott, St. Aubyn Vale legjobb barátja volt. Különben sem él már. Halottról jót vagy semmit. Alistair megfordult, hogy Vale szemébe nézhessen. ELIZABETH HOYT

259

SZENVEDÉLY

– Nem tudott semmit az ügyről. Sajnálom. Vale elfintorodott. – Amúgy sem volt sok esélye, hogy találok valamit. Hasselthorpe ott sem volt. Gondolom, most már sose tudjuk meg. – Nem. – A hölgyek elváltak, a gyerekek és Helen a kocsi felé fordultak. Ideje volt indulni. – Csak… – mondta Vale csöndesen. Alistair ránézett. Látta hosszúkás, barázdált arcát, széles, mozgékony száját, káprázatosán zöldeskék szemét. – Igen? Vale lehunyta a szemét. – Néha még mindig álmodom róla. Reynaud-ról. Azon az átkozott kereszten, széttárt karral, ahogy ég a ruhája és a húsa, és fekete füst száll a levegőben. Kinyitotta a szemét, a tekintete most rideg volt. – Szerettem volna bíróság elé vinni azt az embert, aki oda juttatta. – Sajnálom – ismételte meg Alistair, mert mást nem tudott mondani. A következő pillanatban kezet fogtak, Alistair meghajolt Lady Vale felé, és beszállt a várakozó hintóba. A gyerekek lelkesen integettek, míg a kocsi végiggördült az utcán. Helen mosolyogva figyelte őket. A szemközti ülésen helyet foglaló Alistairre nézett, még mindig mosolyogva, és a férfit mellbe vágta a látvány. Helen annyira kedves és szép! Egyszer biztosan rájön majd, hogy Alistair csak egy rút mizantróp, akinek minden vagyona egy hasonlóképpen csúf kastély. Még meg sem beszélték, hogy Helen szeretne-e visszamenni vele Skóciába. Meglehet, ha újra látja Castle Greavest, észreveszi, milyen isten háta mögötti hely, és továbbáll. Meg kellene beszélnie vele. Ki kellene kérdeznie az asszonyt a terveiről, de igazság szerint nem szívesen siettetné, hogy Helen elgondolkozzon. Ha ez gyávaság a részéről, ám legyen. A következő egy órában a gyerekek csivitelését hallgatták, mialatt kidöcögtek London belvárosából. Többnyire Jamie beszélt, elmesélte, hogyan rabolták el őket, és milyen volt a hosszú kocsiút Londonig, az álnok Wigginsszel. Alistair megfigyelte, hogy a fiú alig ELIZABETH HOYT

260

SZENVEDÉLY

említi az apját, és ha mégis, akkor „a hercegnek” nevezi. Úgy tűnt, Abigail és Jamie semmilyen gyermeki érzést nem táplál Lister iránt. Talán jobb is így. London határában a hintó begördült egy kis fogadó udvarára, és megállt. Helen előrehajolt, hogy kinézzen az ablakon. – Miért állunk meg itt? – Van egy kis dolgom – hangzott Alistair kitérő válasza. – Várjatok itt, kérlek! A férfi leugrott a kocsiról, mielőtt Helen további kérdésekkel ostromolhatta volna. A kocsis is lekászálódott a bakról. – Fél órát mondott, uram? Alistair bólintott. – Igen. – Az pont elég egy korsócskára – szólt a kocsis, és bement a fogadóba. Alistair körülkémlelt az udvaron. Csendes kis hely volt, más hintó nem, csak egy kis kétkerekű kocsi állt az egyik oldalon, az istálló eresze alatt, előtte egy bóbiskoló kanca. Egy úriember lépett ki a fogadóból. Egyik kezével beárnyékolta a szemét a napfény elől, aztán meglátta a hintót és Alistairt. Leengedte a kezét, és lassan megindult Alistair felé. Rövid, szürke parókát viselt, és ahogy közelebb ért, Alistair látta, hogy a szeme élénk harangvirágkék színű. A férfi Alistair mögé, a hintóra pillantott. – Ott van? Alistair bólintott. – Bent leszek a fogadóban. Azt mondtam a kocsisnak, fél órára állunk meg. Magára bízom, mennyit használ fel ebből az időből.

Mit akar ezzel? – mormolta Helen, míg a hintóban vártak. – Lehet, hogy Sir Alistairnek ki kellett mennie – vetette fel Jamie. Helen erre gyanakodva vette szemügyre a fiát. Jamie ötéves volt, de az ötévesek hólyagja nem lehet valami nagy, mert… ELIZABETH HOYT

261

SZENVEDÉLY

Valaki kopogott a kocsi ajtaján. Helen összerezzent. Alistair nyilván nem kopogtatna a saját hintóján. Ekkor nyílt az ajtó, és Helen gondolatmenete megakadt. – Papa – suttogta. Szíve a torkában dobogott. Tizennégy éve nem látta, de sosem felejtette el az arcát. Valamivel több ránc volt a férfi szeme körül és homlokán, rövid, szürke orvosi parókája újnak tűnt, a szája keskenyebb volt, mint ahogy Helen emlékezett, de az apja volt az. Helenre nézett, de nem mosolygott. – Bejöhetek? – Persze. A férfi bemászott a hintóba, és leült velük szemben. A felöltője, a mellénye és a nadrágja is fekete volt, ami nagyon komorrá tette a megjelenését. Most, hogy bent ült a kocsiban, mintha nem tudta volna, mitévő legyen. Helen átkarolta a gyerekeket. Megköszörülte a torkát, hogy a hangja tisztán csengjen. – Ők a gyermekeim. Abigail kilenc-, Jamie ötéves. Gyerekek, ő az édesapám. A nagypapátok. Abigail így szólt: – Nagyon örvendek, uram. Jamie csak rámeredt az öregúrra. – Jamie. – Helen apja a torkát köszörülte. – Ó! Értem. A papa keresztneve James volt. Helen várt, hátha akar még valamit mondani, de a férfi egy kissé kábának tűnt. – Hogy vannak a testvéreim? – kérdezte Helen udvariasan. – Mind megházasodtak. Timothy tavaly vette el Anne Harrist. Ugye emlékszel rá? Két házzal odébb laktak, és kétéves korában szörnyű láza volt. – Hát persze. A kis Annie Harris. – Helen keserédesen mosolygott. Annie Harris csak ötéves volt – mint most Jamie –, amikor ő eljött otthonról, és Listerhez költözött. Egy egész emberöltőnyi időt hagyott ki a családja mindennapi életéből. Az apja biccentett. Most, hogy ismerős témáról beszéltek, valamivel szilárdabb talajt érzett a lába alatt. ELIZABETH HOYT

262

SZENVEDÉLY

– Rachel egy fiatal orvoshoz, korábbi tanítványomhoz ment feleségül, és most várja a második gyermekét. Ruth egy tengerész párja, Doverben élnek. Gyakran ír, és minden évben eljön látogatóba. Csak egy gyereke van, egy kislány. Margaretnek négy gyermeke van, két fiú és két lány. Két évvel ezelőtt halva született egy kisfia. Helen a könnyeit nyelte. – Nagyon sajnálom. Az apja biccentett. – Anyád attól tart, Margaret még mindig gyászol. Helen mély lélegzetet vett, erőt gyűjtött, és megkérdezte: – És anyám hogy van? – Egész jól. – Az apja a kezét bámulta. – Nem tudja, hogy ma találkozom veled. – Ó! – Mi mást is felelhetett volna erre? Helen kinézett az ablakon. Egy kutya napozott a fogadó lépcsőjén. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy elküldjön – mondta az apja. Helen megfordult, és ránézett. Soha nem gondolta, hogy az apja nem értett teljes mértékben egyet az anyjával. – A többi lány még nem volt férjnél, és anyád aggódott a jövőjük miatt – magyarázta a férfi, és a ráncok mintha elmélyültek volna az arcán. – Lister hercege pedig nagyhatalmú férfi, és egyértelművé tette az akaratát, hogy hozzá költözz. Végül egyszerűen csak könnyebb volt elengedni téged, és mosni kezeinket. Könnyebb volt, de nem helyes. Már sok éve megbántam a döntésemet. Remélem, hogy egy nap megbocsátasz majd nekem. – Ó, papa! – Helen felállt, hogy megölelje az apját. Annak erős karja köré fonódott. – Bocsáss meg, Helen! Helen hátrahúzódott, és látta, hogy a férfi szemében könnyek csillognak. – Attól tartok, nem jöhetsz haza. Anyád ebből nem enged. De ha írsz nekem, szerintem úgy tesz majd, mint aki nem veszi észre. És remélem, még találkozhatunk. – Hát persze. ELIZABETH HOYT

263

SZENVEDÉLY

A férfi biccentett, és felállt. Futólag megérintette Abigail arcát, és Jamie feje tetejét. – Most mennem kell, de írok neked Sir Alistair Munroe címére. Helen elszoruló torokkal bólintott. Az apja egy pillanatig habozott, majd nyersen hozzátette: – Jó embernek tűnik. Mármint ez a Munroe. Helen elmosolyodott, bár az ajka reszketett. – Igen, az. A férfi biccentett, és már ott sem volt. Helen becsukta a szemét, kezét reszkető szája elé tette, és csaknem kitört belőle a zokogás. A hintó ajtaja újra kinyílt, és az egész kocsi megbillent, amikor valaki beszállt. Helen kinyitotta a szemét, és látta, hogy Alistair aggodalmasan figyeli. – Mit mondott? Megbántott? – Ó, nem, nem, Alistair! – Azzal Helen ismét felállt, és odament a szemközt ülő férfihoz, hogy arcon csókolja. Aztán belenézett a meglepett Alistair szemébe. – Köszönöm! Nagyon köszönöm!

Tizenkilencedik fejezet

Szimpátia

hercegnő összegyűjtött minden mágikus eszközt, amit csak tudott – varázsigéket, bájitalokat, amuletteket, mert tudta, fegyvertelenül nem szállhat szembe a varázslóval. Éjszaka kelt útra, egyedül, anélkül, hogy az apja kastélyában bárkinek is szólt volna. Hosszú és veszélyes út vezetett vissza a varázsló várához, de a hercegnőt annak a férfinak a bátorsága és emléke vezette, aki korábban megmentette őt. Végre, sok hosszú hét elteltével, egy új nap hajnalán megérkezett a komor, fekete kastélyhoz… ELIZABETH HOYT

264

SZENVEDÉLY

Több mint egy hétig tartott a visszaút Castle Greavesbe. Ezalatt Helen és Alistair egyik szűkös szobát a másik után osztotta meg a gyerekekkel. Helen le sem vette róluk a szemét, és Alistair ezt el is várta tőle. Talán ezért történhetett, a kastélyba érkezésük estéjén, amint az óra elütötte a kilencet, a férfi azonnal megindult Helen szobája felé. Léptei sietősségét nem csak a késleltetett testi vágy magyarázta. Vissza akarta állítani, vissza kellett állítania a kapcsolatát Helennel. Meg kellett győződnie róla, hogy minden ugyanúgy van, mint a gyerekek elrablása előtt. Elemi szüksége volt az asszonyra, és nem akarta, hogy máris vége legyen az együtt töltött időnek. Számot vetett gyengeségével, és ez csak meggyorsította lépteit. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a külső körülmények már nem indokolják Helen maradását. Az asszonynak nincs szüksége állásra, jó ideig legalábbis. Azzal az ékszeresládával, amelyet valamelyik este mutatott az egyik fogadóban… Lister, az átkozott gazember, elég gyönggyel és arannyal látta el, hogy – ha jól beosztja – élete végéig megéljen belőle. És így, hogy kifogták a szelet a herceg vitorlájából, bujkálnia sem kell többé. Úgyhogy felmerül a kérdés: Vajon mikor hagyja el őt? Alistair elhessegette ezt a lehangoló gondolatot, és megállt Helen szobája előtt. Halkan megkapirgálta az ajtót. A következő pillanatban ott állt előtte Helen, hálóingben. Alistair némán felé nyújtotta a kezét, tenyérrel fölfelé. Helen hátrapillantott, aztán megfogta a férfi kezét, kilépett a folyosóra, és behúzta maga mögött az ajtót. Alistair megszorította a kezét, talán túlságosan is, és sietve visszavezette a saját szobájába. A férfiassága máris hatalmasra duzzadt, és fájón áhítozott, hogy magáévá tegye a nőt. Olybá tűnt, Alistairről lefoszlott minden maradék civilizáltság. Alighogy becsukta maguk mögött a szobaajtót, máris a karjába kapta Helent, és ajkát az ajkára szorította. Ízlelgette. Bekebelezte. ELIZABETH HOYT

265

SZENVEDÉLY

Helen. A felszínen az asszony puha volt, de Alistair érezte a testében rejtőző csontok és izmok erejét. A nyelvét Helen szájába tolta, kielégülést követelve magának, Helen pedig engedett. Átadta magát a férfinak, bár az tudta, mindez csupán illúzió. Végigfuttatta kezét az asszony vállán, le finoman ívelő hátán, egészen a csípőjéig. Tenyerébe fogta Helen kerek fenekét, és megmarkolta. Helen kifulladva elhúzódott, és tágra nyílt szemmel nézett a férfira: – Alistair… – Pszt! Alistair felemelte az asszonyt, erős karjával tartotta, és boldogan játszotta a hódítót. Amíg a karjában tartja, Helen nem tud elmenekülni. – De beszélnünk kell! – mondta Helen komoly arccal. Alistair nyelt egyet. – Még ne! Csak engedd meg, hogy… Gyengéden lefektette Helent a nagy ágyra, és az asszony aranyhaja szétterült a sötét ágytakarón. Ilyen áldozat bármilyen istenség tetszését elnyerné. Alistair nem istenség; ő nem érdemli meg Helent, de ameddig lehet, elveszi, amit tud. Lefejtette magáról a köntöst, és meztelenül Helen fölé mászott. Az asszony harangvirágkék szemekkel nézett fel rá. Hatalmas, lehetetlenül ártatlan szemekkel, amelyek most sötétek és kissé szomorúak voltak. Helen felemelte a kezét, és óvatosan, gyengéden megsimogatta Alistair arcának sebhelyes felét. Nem szólt többet, de a szeme, az arckifejezése, gyengéd érintése nyomán megfagyott a vér Alistair ereiben. Lehajolt, és megcsókolta Helent, hogy ne kelljen a szemébe néznie. Felhajtotta az asszony hálóingét. Érezte Helen nyugtalanul mozgó lábát, és a hasát csiklandozó szőrzetét. Csak annyi időre emelte fel a fejét, hogy az asszony hálóingét lehúzza és félredobja, aztán meztelen testével ismét Helen meztelen testére simult, és újra megcsókolta a nőt. ELIZABETH HOYT

266

SZENVEDÉLY

Az emberek a mennyország örömeit emlegetik, de Alistair nem vágyott más boldogságra, sem ebben, sem a következő életében, mint hogy Helen csupasz bőrét a sajátja alatt érezhesse. Hogy elmerüljön a combja puha párnái között. Hogy kemény vesszejét az asszony ölének bársonyába dugja. Hogy érezze Helen meghitt, nőies, citrommal keveredő illatát, és a bőre melegét. Te jó ég, ha bármi esélye lenne a mennyországba jutni, boldogan lemondana róla, csak hogy itt maradhasson, Helen karjaiban. Végigsimított Helen bordáinak finom domborulatán, a dereka hajlatán, míg el nem ért az ágyékáig. Helen nedves volt, a szőre vizesen tapadt össze, és Alistair hálás volt, mert nem tudta, meddig bírná elviselni, hogy kívüle maradjon. Megragadta a hímvesszőjét, és Helen melegsége, puhasága felé vezette. Az otthonába. Nedvessége ellenére az asszony szorosan összezárult. Alistair megfeszülő állkapoccsal, apró lökésekkel hatolt belé. Szétnyitotta Helen szeméremajkait, és mélyen belémerült. Helen átölelte, és Alistair behunyt szemmel összpontosított, nehogy túl hamar végezzen. Érezte Helen karját a nyakán, és az asszony maga felé húzta az arcát. Nedves, nyitott szájjal csókolta a férfit, széttárta a lábát, és a vádliját Alistair csípőjére tette. Alistair ekkor megmozdult – belehalt volna, ha nem teszi. A testét Helen testébe csúsztatta, tolta, nyomta. Szeretkezett vele. Helen sietség nélkül csókolta tovább, a szája úgy fogadta be Alistair nyelvét, ahogy a teste a férfiasságát. A férfi semmi másra nem vágyott. Ez maga volt a mennyország. Ám a testének gyorsítania kellett. A kilövellés parancsoló szüksége felülkerekedett a lassú párosodás kényelmén. Karjával feltámasztotta magát, hogy lökéseit intenzívebbé tegye. Figyelte, ahogy Helen elnehezülő szemhéja lassan lecsukódik, és az arca kipirul. Az asszony légzése felgyorsult, de még nem ért el a csúcsra. Alistair egyik kezére támaszkodott, és a másikkal megkereste a nő ölének azt a darabkáját, amely majd eljuttatja oda. Meg is találta, a síkos szeméremajkak között, és gyengéden megnyomta, körkörösen simogatni kezdte. Helen karja lehanyatlott Alistair válláról. A feje fölé emelte, és mindkét kezével a párnába markolt. Alistair figyelte, ELIZABETH HOYT

267

SZENVEDÉLY

miközben a csiklóját izgatta, és erőteljes lökésekkel hatolt belé. És amikor látta, hogy Helen hátraveti a fejét, ő maga is érezte orgazmusának tajtékzó, robbanásszerű kezdetét. Éppen időben húzta ki a hímvesszőjét, és a magja Helen combjára ömlött. Zakatolt a szíve, és gyorsan kapkodta a levegőt. Arrébb gurult, hogy ne nyomja agyon az asszonyt, és egy pillanatig a feje fölött pihenő karral, kimerültén feküdt. Már csaknem elszenderedett, amikor Helen megmozdult, befészkelte magát mellé, és végigsimított a mellkasán. – Szeretlek – suttogta. Alistair szeme kipattant, és vakon meredt a hálószoba mennyezetére. Természetesen tudta, mit kellene mondania, de a szavak nem jöttek a szájára. Mintha megnémult volna. Most pedig már késő. Túl késő. Vége az együtt töltött időnek. – Helen… Helen felült mellette. – Teljes szívemből szeretlek, Alistair, de képtelen vagyok így veled maradni.

Egyszer régen, fiatalon és naivan már elhitte azt, hogy szerelmes. Akkor valójában arról volt szó, hogy egy férfi rangja és világi javai megszédítettek egy kislányt. Az Alistair iránt érzett szerelme teljesen más volt. Tisztában volt a férfi hibáival, ismerte indulatos természetét és cinizmusát, de látta benne a legjobbat is. A természetszeretetét, a világ elől rejtegetett gyengédségét és a rendíthetetlen hűségét. Látta mind a legrosszabbat, mind a legjobbat, és a kettő közötti árnyalatokat. Még azt is tudta, a férfi még titkol előtte bizonyos dolgokat, és azt kívánta, bár lenne ideje azokat is megismerni. Helen mindezzel tisztában volt, és ennek ellenére vagy éppen ezért szerette Alistairt. Egy érett nő szerelme volt ez. Olyan szerelem, amely tekintetbe vette a férfi emberi gyarlóságait és kiválóságát egyaránt. Helen a szíve mélyén azt is tudta, hogy ez a szerelem, bármily csodálatos is, nem elegendő a számára. ELIZABETH HOYT

268

SZENVEDÉLY

Alistair elcsendesedett mellette, széles mellkasa nedves volt szeretkezésük izzadságától. Egy szót sem szólt, miután Helen szerelmet vallott neki, és az asszony ettől majdnem sírva fakadt. Igaz, végül is mindegy, bevallja-e vagy sem Alistair, hogy szereti. – Maradj velem! – szólt rekedten a férfi. Az arckifejezése szigorú volt, de a szemében kétségbeesés ült. Helen szíve majd megszakadt. – Nem élhetek újra így – felelte Helen. – Azért hagytam ott Listert, mert rájöttem, több vagyok egy férfi játékszerénél. Többnek kell lennem. Saját magamért és a gyerekeimért is. És bár ezerszer jobban szeretlek, mint ahogy Listert valaha is, ezt a hibát nem követem el újra. Gyönyörű szeme lecsukódott, és Alistair elfordult tőle. A keze ökölbe szorult a feje fölött. Helen várt, de a férfi nem szólt, és nem is mozdult. Mintha kővé vált volna. Helen végül kikelt az ágyból, és felvette a hálóingét a földről. Belebújt, és az ajtóhoz ment. Még egyszer visszanézett, de Alistair még mindig mozdulatlanul feküdt. Helen kinyitotta az ajtót, kilépett rajta, és maga mögött hagyta a férfit, és vele a szívét is.

Másnap

reggel Alistair visszavonult a toronyszobába, de már semmi nem volt ugyanaz. A borzok viselkedéséről szóló értekezés, amely korábban annyira érdekelte, most egyenesen nevetségesnek tűnt. Mindent, ami a helyiségben volt, a vázlatait, a mintáit, a folyóiratait, a jegyzeteit, értelmetlennek és haszontalannak látott. A legrosszabb azonban az volt, hogy a szoba ablaka az istállóudvarra nézett, így Alistair végignézhette, hogyan felügyeli Helen a csomagjai felrakodását a kétkerekű kocsira. Mi értelme volt egyáltalán felkelni ma reggel? Kopogtatás zökkentette ki tűnődéséből. Az ajtóra sandított, és felmerült benne, hogy nem törődik vele, de végül kikiáltott: – Szabad! Kinyílt az ajtó, és Abigail dugta be a fejét. Alistair kiegyenesedett. ELIZABETH HOYT

269

SZENVEDÉLY

– Ó, te vagy az! – El akartunk köszönni – mondta Abigail, kilencéves gyerekhez egyáltalán nem illő komolysággal. Alistair biccentett. Abigail belépett, és Alistair látta, hogy Jamie is ott lépked mögötte, karjában az izgő-mozgó Tócsával. Abigail összekulcsolta a kezét maga előtt, és nagyon emlékeztetett az édesanyjára. – Szerettük volna megköszönni, hogy eljött Londonba megmenteni minket. Alistair már a kezét emelte, hogy elhessegesse a köszönetét, de a kislány még nem fejezte be. – És hogy megtanított minket horgászni, és megengedte, hogy együtt vacsorázzunk, és megmutatta, hol élnek a borzok. – Abigail elhallgatott, és az édesanyja szemével nézett Alistairre. – Nincs mit. – Alistair hüvelyk- és mutatóujja közé fogta az orrnyergét. – Édesanyád szeret téged, ugye tudod? Abigail szeme kerekre nyílt, ahogy némán nézett a férfira. – Szeret téged. – Alistairnek meg kellett köszörülnie a torkát. – Olyannak, amilyen vagy. – Ó! – Abigail lenézett a cipője orrára, és vadul ráncolta a homlokát, mintha a sírást próbálná visszafojtani. – Azt is meg szeretnénk köszönni, hogy nevet adhattunk a kutyájának. Alistair felvonta a szemöldökét. – Borznak neveztük el – magyarázta Abigail ünnepélyesen –, mert ott volt velünk a borzvárnál. És nem hívhatjuk örökké Tócsának. Az kölyökkutyának való név. – A Borz nagyon jó lesz. – Alistair a csizmája orrát bámulta. – Ügyeljetek, hogy mindennap sétáljon, és ne kapjon túl sok nehéz ételt! – De hát nem a miénk – vetette ellen Abigail. Alistair a fejét rázta. – Tudom, hogy azt mondtam, Borz az én kutyám, de igazából nektek vettem. ELIZABETH HOYT

270

SZENVEDÉLY

Abigail ugyanazzal az eltökélt tekintettel nézett rá, mint az édesanyja előző este. – Nem. Nem a miénk. Finoman megbökte Jamie-t, aki szánalmas látványt nyújtott. Előrelépett, és átnyújtotta a kutyát Alistairnek. – Tessék! A magáé. Abby szerint magának nagyobb szüksége van rá, mint nekünk. Alistair döbbenten vette át a ficánkoló, meleg kis testet. – De… Abigail odamasírozott hozzá, és addig csimpaszkodott a karjába, míg a férfi le nem hajolt. Akkor vékony karjával átfogta Alistair nyakát, és kis híján megfojtotta. – Köszönöm, Sir Alistair. Köszönöm! Ezután sarkon fordult, kézen ragadta tanácstalan öccsét, és kivonszolta a szobából, még mielőtt Alistair egy szót is szólhatott volna. – A fenébe! – Lepillantott a kutyára, amely megnyalta a hüvelykujját. – Hát most mihez kezdjek veled? Az ablakhoz lépett, és még láthatta, ahogy Helen beülteti a gyerekeket a kocsiba. Abigail egyszer mintha felé pillantott volna, de aztán gyorsan elfordult, úgyhogy lehet, hogy Alistair tévedett. Aztán Helen is beszállt, és a kocsis megrántotta a gyeplőt. Kigurultak az istállóudvarból és Alistair életéből. Helen vissza sem nézett. Alistair teste mozdult volna, hogy utánaszaladjon, de az esze ott tartotta. Ha most marasztalja az asszonyt, azzal csak késlelteti az elkerülhetetlent. Mindig is tudta, hogy ma vagy holnap, de Helen egyszer elhagyja.

Huszadik fejezet

ELIZABETH HOYT

271

SZENVEDÉLY

A varázsló készségesen nyitott ajtót Szimpátia hercegnőnek, ám amikor az közölte, miért jött, csak nevetett. Elvezette a hercegnőt a tiszafás díszkertbe, és rámutatott a hideg kővé dermedt Igazmondóra. – Ott a lovagod – mondta a varázsló. – Megpróbálhatod csekély varázstudományoddal megmenteni, de figyelmeztetlek: egyetlen napot adok neked. Ha napnyugtakor még mindig kőből van, megteszlek téged kőmenyasszonyává, és együtt álltok majd a kertemben, míg világ a világ. A hercegnő elfogadta a kedvezőtlen alkut, mivel nem volt más választása, ha újra hús-vér férfit akart csinálni Igazmondóból. A nap folyamán kipróbált minden bűbájt és varázslatot, amivel készült, de amikor a nap sugarai halványulni kezdtek, Igazmondó még mindig kőből volt…

Három nappal később Alistairt felfordulás zaja ébresztette. Lentről kiabálás hallatszott. Alistair felnyögött, és a párnába temette a fejét. Már nem tartotta fontosnak, hogy reggelenként korán felkeljen. Igazából semmit nem tartott fontosnak. Akár ágyban is maradhat. Ám a csetepaté egyre hangosabb lett, és egyre közeledett, mint egy nyári vihar, míg végül a hálószobája ajtaja elé ért. Alistair éppen kidugta a fejét a takaró alól, amikor a nővére rontott be a szobába. – Alistair Michael Munroe, elment az eszed?! – harsogta Sophia. Alistair úgy szorította a mellére a takarót, mint valami rémült szűz lány, és a homlokát ráncolva nézett a nővérére. – Minek köszönhetem megtisztelő látogatásod, kedves Sophia? – A saját hülyeségednek – vágta rá kertelés nélkül a nő. – Tudtad, hogy tegnap reggel összefutottam Mrs. Halifaxszel Edinburgh-ban, és elmondta, hogy ti ketten szétváltatok? – Nem, nem tudtam – sóhajtott fel Alistair. Természetesen Borz is felébredt a nagy ricsajra, és keresztülbukdácsolt az ágyon, hogy megnyalja a férfi kezét. – És azt is elmondta, hogy valójában nem Halifax a neve? ELIZABETH HOYT

272

SZENVEDÉLY

Sophia, aki fel-alá járkált a szobában, erre felkapta a fejét, és megtorpant. – Nem is özvegy? – Nem. Lister hercegének volt a szeretője. Sophia tekintete megrebbent, majd összevonta a szemöldökét. – Azt hittem, talán még mindig férjnél van. Ha elhagyta Listert, nemigen számít, ki volt azelőtt. – Egy türelmetlen kézmozdulattal elintézte Helen botrányos múltját. – Csak az számít, hogy most azonnal öltözz, indulj Edinburgh-ba, és kérj bocsánatot attól a nőtől, bármilyen csökönyös ostobaságot mondtál vagy tettél is. Alistair a nővérére meredt, amint az élénken széthúzta a függönyöket. – Örülök, hogy meg vagy róla győződve, csakis az én hibámból szakítottunk. Sophia válaszképpen csak horkantott. – De mégis – folytatta Alistair – mit gondolsz, mit kellene tennem, miután bocsánatot kértem? Nem akar itt élni. Sophia megfordult, és csücsörített. – Megkérted a kezét? Alistair elfordította a tekintetét. – Nem. – És miért nem? – Ne bolondozz, Sophia! – Alistairnek fájt a feje, és másra sem vágyott, mint hogy visszaaludhasson. És fel se ébredjen többé. – Anglia egyik leggazdagabb emberének volt a szeretője. Egész életében Londonban vagy a környékén élt. Látnod kellett volna, milyen ékszereket kapott Listertől. Talán nem vetted észre, de én visszataszítóan sebhelyes vagyok, félszemű, és lassan negyvenéves. Az isten háta mögött élek egy koszos, régi kastélyban. Mi a fenéért akarna hozzám jönni? – Mert szeret! – Sophia szinte kiabált. Alistair a fejét rázta. – Lehet, hogy azt mondja, de… – Szerelmet vallott neked, és te semmit nem csináltál? – hűlt el Sophia. ELIZABETH HOYT

273

SZENVEDÉLY

– Hadd fejezzem be! – morogta Alistair. Hasogatott a feje, a szájában még érezte az előző este elfogyasztott sör ízét, és amióta Helen elment, nem is borotválkozott. Túl akart lenni ezen a beszélgetésen, hogy visszabújhasson az ágyba. A nővére összeszorította a száját, és türelmetlenül intett Alistairnek, hogy folytassa. A férfi vett egy mély lélegzetet. – Talán most azt gondolja, hogy szeret, de milyen jövő várna rá itt velem? És rám milyen jövő várna, ha megunna és elhagyna? – És így mi vár rád? – vetette ellen Sophia. Alistair lassan felemelte a fejét, és ránézett. Sophia arcán ádáz kifejezés ült, de szeme szomorúan csillogott a kerek szemüveg mögött. – Hát annyira szeretnéd egyedül leélni a hátralevő életed? – kérdezte a nő halkan. – Gyerekek nélkül, barátok nélkül, szerető vagy hitvestárs nélkül, akivel esténként elbeszélgethetsz? Miféle életet védesz foggal-körömmel Helentől? Alistair, hinned kell! – De hogyan? – suttogta a férfi. – Hogyan hihetnék, amikor bármely pillanatban minden megváltozhat? Ha mindent elveszíthetek? – Végigsimított a forradásokon. – Én már nem tudok hinni a boldog jövőben, a szerencsében. A hitben magában sem. Én elveszítettem az arcomat, Sophia. – Akkor gyáva vagy – jelentette ki a nő, és Alistairt mintha arcul csapták volna. Sophia… – Nem. – Sophia megrázta a fejét, és Alistair felé nyújtotta a kezét. – Tudom, hogy neked nehezebb lesz, mint másoknak. Tudom, hogy már nincsenek illúzióid a boldogsággal kapcsolatban, de a fenébe is, Alistair, ha elengeded Helent, akár most azonnal meg is ölheted magad. Akkor feladod, és nem azt ismered el, hogy a szerencse forgandó, hanem hogy neked esélyed sincs a boldogságra. Alistair fájdalmasan felsóhajtott. Úgy érezte, a mellkasába üvegszilánkok fúródnak, és vágják, hasítják, vérzett a szíve. – Te ugyanúgy nem változtathatsz az arcodon, ahogy ő a múltján – folytatta Sophia. – Mindkettő adott, és mindig ott lesz. Egyszerűen ELIZABETH HOYT

274

SZENVEDÉLY

meg kell tanulnod együtt élni a sebhelyekkel, ahogy Helen is megtanult együtt élni a múltjával. – Én megtanultam ezzel az arccal élni. Inkább miatta aggódom. – Alistair becsukta a szemét. – Nem tudom, képes lenne-e velem élni. Nem tudom, elviselném-e, ha nem. – De én tudom. – Alistair hallotta, hogy Sophia közelebb jön. – Te mindent el tudsz viselni, Alistair. Már bebizonyítottad. Egyszer azt mondtam Helennek, te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek. És tényleg így van. Veled már megtörtént a legrosszabb, és illúziók nélkül tekintesz az életre. El sem tudom képzelni, milyen bátorság kell hozzá, hogy nap, mint nap belevágj, de most arra kérlek, légy még bátrabb. Alistair a fejét rázta. Az ágy meghajolt, és amikor Alistair kinyitotta a szemét, látta, hogy a nővére mellette térdel a földön, és a kezét úgy tartja maga előtt összekulcsolva, mintha imádkozna. – Adj neki egy esélyt, Alistair! Adj egy esélyt a saját életednek! Kérd meg a kezét! Alistair megdörzsölte az arcát. Te jó ég, mi van, ha Sophiának igaza van? Mi van, ha merő félelemből eldobja magától a lehetőséget, hogy Helennel élje le az életét? – Jól van. – Helyes – vágta rá Sophia élénken, és talpra szökkent. – Akkor most kelj ki az ágyból, és öltözz fel! Kint vár a hintóm. Ha sietünk, sötétedésre Edinburgh-ban lehetünk.

Helen

éppen a High Streeten vásárolt, amikor meghallotta a sikoltást. Gyönyörű, napsütéses idő volt, az utca tele emberekkel. Amikor Edinburgh-ba értek, Helen elhatározta, hogy egy ideig ott maradnak, és vásárol Jamie-nek és Abigailnek néhány új ruhadarabot. Jamie csuklója már kilógott a kabátja ujjából. Helen esze ebben a pillanatban az anyagokon és szabókon járt, meg azon, milyen botrányosan sokba kerül egy pár gyerekcipő, úgyhogy meg sem fordult, hogy megnézze, mi történt. ELIZABETH HOYT

275

SZENVEDÉLY

De aztán felhangzott a második sikoly is. Akkor Helen odanézett, és látta, hogy valamivel arrébb egy csinos, fiatal nő kecsesen beleájul egy fényes, sötét karmazsinvörös felöltőt viselő, meglepett úriember karjába. Mellettük Alistair állt, és homlokráncolva nézett a lányra, akin nyilván rémület lett úrrá a férfi arca láttán. Alistair felnézett, és meglátta Helent. Egy pillanatra elsápadt. Aztán megindult a tömegen át az asszony felé, és a szemét le nem vette az arcáról. – Sir Alistair! – kiáltott fel Abigail, amikor észrevette. Jamie ráncigálni kezdte Helen kezét. – Sir Alistair! Sir Alistair! – Mit keresel itt? – kérdezte Helen, amikor a férfi előttük állt. Felelet helyett Alistair fél térdre ereszkedett. – Ó! – Helen a szívére szorította a kezét. Alistair egy csokor szomorúan kókadozó vadvirágot nyújtott feléje. – Tovább tartott az út Edinburgh-ba, mint gondoltam. Tessék! Helen átvette a hervadt virágokat, olyan óvatosan, mintha a leggyönyörűbb rózsák lennének. Alistair felnézett rá, barna szemét állhatatosan Helen arcára szegezte. – Azt mondtam, ha valaha udvarolnék neked, vadvirágot hoznék. És most udvarolok neked, Helen Carter. Sebhelyes és magányos ember vagyok, az otthonom pedig egy ósdi kastély. De remélem, hogy egy nap majd, mindezek ellenére, hajlandó leszel hozzám jönni feleségül, mert szegény, megviselt szívem mélyéből szeretlek. Mire befejezte, Abigail már majd kiugrott a bőréből izgalmában, Helen szeme pedig megtelt könnyel. – Ó, Alistair! – Nem kell most válaszolnod. – A férfi megköszörülte a torkát. – Sőt szeretném, ha még nem válaszolnál. Szeretném, ha lenne időm, hogy annak rendje és módja szerint udvaroljak neked. Hogy megmutassam, képes vagyok rá, hogy jó férjed legyek, és hogy tudok hinni a jövőben. A mi jövőnkben. ELIZABETH HOYT

276

SZENVEDÉLY

Helen megrázta a fejét. – Nem. Alistair megmerevedett, a tekintetét meredten Helen arcára szegezte. – Helen… Helen odanyúlt, és megsimogatta a férfi forradásos arcát. – Nem, nem tudok olyan sokáig várni. Most azonnal szeretnék hozzád menni. Szeretnék a feleséged lenni, Alistair. – Hála istennek! – fújta ki a levegőt a férfi, és talpra állt. Magához húzta Helent, és meglehetősen illetlen módon megcsókolta a High Street közepén, isten, a bámész tömeg és a gyerekek előtt. És Helen még sosem volt ilyen boldog.

Helen a nagy ágyon hevert Alistair szobájában – amely most már az ő szobájuk volt és jólesően nyújtózkodott. Aznap délelőtt tíz óra óta a neve hivatalosan is Lady Munroe volt. A szertartást szűk körben, csak a családtagok és néhány barát részvételével tartották, de a papa is megjelent. Lord és Lady Vale is eljött, és más amúgy sem nagyon számított. Helen észrevette, hogy a papának könny szökött a szemébe, amikor látta őt kijönni a glenlargói templomocskából. Az öreg már vagy egy hete vendégeskedett náluk, és egy emelettel lejjebb foglalt el egy újonnan kialakított szobát. Abigail és Jamie kimerültek a jeles nap izgalmaitól. Egy emelettel feljebb, a gyerekszobában voltak Meg Campbellel, a korábbi szobalánnyal, aki immár magasabb rangban, pesztraként szolgált. Alistair már arról is beszélt, hogy nevelőnőt kellene fogadni a gyerekek mellé. Borz megkétszerezte a súlyát az elmúlt másfél hónapban, és jelenleg feltehetően éppen Jamie ágyában alszik, annak ellenére, hogy lent volna a helye, a konyhában. – Az új függönyökben gyönyörködsz? – hallatszott Alistair nyers hangja az ajtó felől. ELIZABETH HOYT

277

SZENVEDÉLY

Helen odanézett, és rámosolygott. A férfi az ajtókeretnek támaszkodott, egyik kezét a háta mögé rejtette. – Annyira jól mutat itt a kék, nem gondolod? – Úgy vélem – felelte Alistair, és megindult az ágy felé –, amit én gondolok, vajmi keveset számít a kastély berendezésében. – Tényleg? – Helen szeme elkerekedett. – Akkor biztosan nem bánod, ha a toronyszobádat padlizsánszínűre festetem. – Fogalmam sincs, az milyen, de szörnyen hangzik – felelte Alistair, és fél lábbal az ágyra térdelt. – Különben is, azt hittem, megegyeztünk, hogy az egész kastéllyal azt csinálsz, amit akarsz, de a tornyomhoz nem nyúlsz. – De… – folytatta volna Helen az évődést, ám Alistair lehajolt, és egy hosszú csókkal belefojtotta a szót. Amikor ismét felemelte a fejét, Helen álmodozva nézett fel a szeretett arcra, és súgva megkérdezte: – Mit dugdosol a hátad mögött? Alistair fél könyökre támaszkodott Helen mellett. – Két ajándékot. Az egyik kicsi, a másik valamivel nagyobb. Melyiket kéred először? – A kicsit. Alistair kinyújtotta a kezét, és megmutatta a markában tartott citromot. – Ezt igazából egy feltételhez kötöm. Helen nyelt egyet, mert eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor citromot használtak védekezésre. – És mi volna az? – Csak akkor adom oda, ha szeretnéd. – Alistair Helen szemébe nézett, és az asszony tétova reménykedést látott a tekintetében. – Én nem bánom, ha úgy élünk tovább, ahogy eddig, csak Abigaillel és Jamie-vel, ameddig csak akarod. De ha szívesen lemondanál erről – Alistair az ujjai között forgatta a citromot –, az is nagyon boldoggá tenne. Helen szemébe könnyek gyűltek. – Nos, akkor én azt hiszem, jobban szeretném, ha ezt a citromot limonádékészítésre használnánk. ELIZABETH HOYT

278

SZENVEDÉLY

Alistair nem szólt semmit, de a Helen ajkára nyomott heves csók mindent elmondott. Őt is örömmel töltötte el a gondolat, hogy valamikor a jövőben közös gyermekük születhet. Miután visszanyerte a lélegzetét, Helen megkérdezte: – És a másik ajándék? – Inkább csak egy felajánlás – felelte Alistair, és egy csokor vadvirágot húzott elő a háta mögül. – Most legalább nem hervadtak. – Imádom a hervadt virágokat – biztosította Helen. – Szerencsés vagyok, hogy ilyen könnyű boldoggá tenni a feleségemet – vágta rá a férfi, de aztán elkomolyodott. – Szeretnék neked valami nászajándékot adni. Talán egy nyakláncot vagy egy új ruhát, esetleg egy különleges könyvet. Gondolkozz rajta, és mondd meg, mit szeretnél! Helen korábban egy herceg szeretője volt. Annak idején elhalmozták ékszerekkel és ruhákkal, de azok nem tették boldoggá. Most már tudta, mire van szüksége. Kinyújtotta a kezét, és végigsimított Alistair sebhelyein. – Csak egyvalamit szeretnék. A férfi odafordította a fejét, hogy megcsókolja Helen ujjait. – Mit? – Téged – suttogta az asszony, mielőtt Alistair fölé hajolt. – Csak téged.

ELIZABETH HOYT

279

SZENVEDÉLY

Epilógus

Szimpátia hercegnő felnézett az égre, és látta, hogy kudarcot vallott. Hamarosan hősével együtt kőálomba merül. Végső kétségbeesésében átkarolta Igazmondó hideg kőderekát, és megcsókolta a fagyos ajkat. Ekkor különös dolog történt. Szín és melegség költözött Igazmondó szürke arcába. A végtagjai életre keltek, széles mellkasa megemelkedett, és a férfi levegőt vett. – Ne! – kiáltotta a varázsló, és felemelte a kezét, hogy elátkozza mindkettőjüket. Ám hirtelen egy csapat fecske jelent meg, és ellepték a varázslót; lecsaptak a szemére, megtépték a haját. Igazmondó kardot rántott, és egyetlen suhintással levágta a varázsló fejét. Erre a fecskék is a földre hullottak, férfiakká és nőkké változtak. Meghajoltak Igazmondó előtt. Sok-sok éve, mielőtt a varázsló elvette volna a kastélyt egy hercegtől, őket pedig elvarázsolta volna, itt szolgáltak. A lovagok és harcosok szobraiból is újra élő emberek lettek. Korábban ők is próbálták megmenteni a hercegnőt, de kudarcot vallottak. Egy emberként hulltak térdre Igazmondó előtt, és felesküdtek új uruk szolgálatára. Igazmondó ünnepélyesen köszönetet mondott a kastély szolgálóinak és a lovagoknak, majd a hercegnőhöz fordult. A szemébe nézett, és így szólt: – Van kastélyom, szolgáim és katonáim, pedig azelőtt csak egy batyu volt a hátamon. De érted kész volnék lemondani mindenről, mert szeretlek. Szimpátia hercegnő elmosolyodott, és tenyerét Igazmondó meleg orcájára fektette.

ELIZABETH HOYT

280

SZENVEDÉLY

– Felesleges volna lemondanod újonnan szerzett vagyonodról. A szívem már a tiéd. Akkor nyerted el, amikor átadtad nekem a varázsló gyűrűjét, és semmit nem kértél cserébe. Azzal megcsókolta Igazmondót.

ELIZABETH HOYT

281

SZENVEDÉLY