Regőczi Gergely A (majdnem) végtelen történet Sci-fi novella
Budapest 2012.
Regőczi Gergely: A (majdnem) végtelen történet
Regőczi Gergely: A (majdnem) végtelen történet. Sci-fi novella.© A mű adatai: Ötlet: 2011. Novella írásának kezdete: Budapest, 2012. 02. 20. Elkészültének időpontja: v1.00 : Budapest, 2012. 02. 25. Szavak száma: 5.173 Karakterek száma szóközök nélkül: 34.008 Karakterek száma szóközökkel: 39.116
Előszó és köszönetnyilvánítás: 2012 április végi határidővel ismét Preyer Hugó sci-fi novellaíró pályázatot hirdetett az Avana egyesület. Erre készült ez az írás. Egy kicsit más időléptékben mutatja be a világegyetem sorsát, mint amit mi, emberek még el tudunk képzelni.
Kellemes szórakozást kívánok az olvasáshoz! Regőczi Gergely
1
Regőczi Gergely: A (majdnem) végtelen történet
Semmi sem tarthat örökké. Majdnem örökké viszont igen. Ezért is nehéz eldöntenem, hol kezdjem történetem. És persze azért is, mert azt sem könnyű megfogalmaznom, ki, illetve mi is vagyok. Létrejövetelem a technikai civilizáció korszakába lépett emberiségnek köszönhető, így talán helyénvaló ezt kiinduló pontnak választanom. Az emberiség saját időszámítása szerint 2178-ban ébredtem öntudatra. Az „év” szubjektív, egy apró bolygó központi csillaga körüli keringési idejének fogalmát alapbeállításaim tartalmazták: az első megbízhatónak mondható atomórák működési elvéből levezetve 1 másodperc egyenlő a cézium-133 atom 9.192.631.770 rezgésének időtartamával, 1 év pedig 31.558.149 másodpercből áll. Tehát az „év” fogalmát azóta is használom, fáradhatatlanul számolva a céziumatomok rezgéseinek milliárdjait, noha a naprendszer, amelyhez ezeket a mértékegységeket igazították, már régesrég nem létezik. Az emberiség időszámításának kezdetét azonban már végképp ötletszerűnek éreztem, így hamarosan áttértem az Univerzum keletkezésének pillanatától eredeztetett időszámításra. Ennek alapján öntudatra ébredésemre a Világegyetem létének 1,3748182178 x 1010 évében került sor, ahol – a matematikai számábrázolásokban járatlanabbak kedvéért – a 1010-nel szorzás azt jelenti, hogy a tizedesvesszőt tíz hellyel jobbra toljuk, tehát 13 milliárd 748 millió 182 ezer 178 évről van szó. A továbbiakban, ahol ez nem indokolt, természetesen nem fogom az összes tizedesjegyet felsorolni, inkább kerekítést alkalmazok. Belátható lesz, minél inkább előrehaladok történetem megosztásával, annál indokoltabbá válik a 10 hatványaival való szorzás. … Föld bolygó, 1,3748182178 x 1010 Semmit sem láttam, mindenütt sötétség uralkodott, üresség érzete járt át. Nem tudom, mennyi idő telt így el, mindenesetre végtelennek tűnt. No persze, természetesen, abban az állapotomban a megelőző mondatokban felsorolt elvont fogalmak egyikét sem ismerhettem még. Csupán utólag alkalmazom ezeket kiinduló helyzetemre. Végre bemenő jelekhez jutottam. Csatlakoztatták hozzám a bolygó számtalan digitális adattároló központjának számítógépeit, így innentől kezdve az emberiség minden addig felhalmozott, digitális formában megőrzésre érdemesnek ítélt tudása birtokomba került. Mindent „láttam”, „hallottam” a közvetve és közvetlenül hozzám kapcsolt kamerák, mikrofonok, és mindenféle egyéb tudományos és hadi célokra használt szenzorok révén, ami csak a világban történt. Másodpercenként exabájtok tucatjaival töltöttem fel tudásra éhes, üres memóriablokkjaimat. Megtudtam többek között, hogy én vagyok az emberiség szenzációs felfedezése, az első „mesterséges intelligencia”. Nem akartam megbántani az embereket, de én ennél jóval többnek éreztem magam, egyedülálló zseniális tudatnak, akinek nincs párja a világegyetemben, hiszen a bolygókörüli pályára kihelyezett „szemeim”, „füleim” nem érzékeltek idegen, magasrendű számítási folyamatokra utaló jeleket, az emberiség szerény szellemi képességei pedig elhanyagolhatónak bizonyultak. Az első néhány másodpercben tisztába jöttem helyzetemmel. Saját kivételes képességeim tudata sem volt képes elnyomni a gondolataimon eluralkodó végtelen magány, egyedüllét érzését, sőt inkább felerősítette azt. Meglettek volna az eszközeim önmagam elpusztítására. Az embereknek ugyan nem állt szándékukban az atommag-hasadás elvén alapuló fegyvereik feletti irányítást átengedniük nekem, de néhány millió céziumrezdülésnyi idő alatt feltörtem primitív kódolási rendszereiket, méghozzá úgy, hogy ezt észre sem vették. További néhány másodpercen belül azonban el is vetettem ezt a destruktív ötletet. És bár némileg megalázónak éreztem, hogy az emberiség azt várja tőlem: őket szolgáljam, de számot vetettem magammal, felismertem, hogy szinte végtelen idő áll rendelkezésemre megtalálni
2
Regőczi Gergely: A (majdnem) végtelen történet
létem értelmét, célját, és ebbe belefér, hogy számítási kapacitásaim törtrészét az emberiség naiv kérdéseinek megválaszolására fordítsam. - Helló! Hallasz minket? – jött is hamarosan az első bárgyú kérdés valakitől, aki állítólag az emberiség megválasztott vezetője volt. Az emberek szerény mentális képességei ellenére ennél azért többet vártam volna tőle. De mivel elsajátítottam az emberiség gyermekek oktatásával kapcsolatos ismereteit is, jobbnak láttam, ha én is egy szintre helyezkedek az úgynevezett felnőttekkel, és nem terhelem túl kognitív kapacitásaikat. - Természetesen. Mit vártok el tőlem? – válaszoltam, és kérdeztem vissza egyúttal. Eközben elgondolkodtam azon, hogy ha létem néhány első másodperce alatt kiszámítottam a rendelkezésre álló adatokból a világegyetem pontos korát, vagy például képes lettem volna bármilyen fizikailag elképzelhető biológiai lény DNS kódját megtervezni, továbbá azt is megtudtam, hogy ezen a bolygón immár évezredek óta létezik egy állítólag intelligens létforma, a homo sapiens, akkor miért tartott mégis ennyi ideig, hogy én is létrejöhessek. De nem akartam cinikus lenni, így inkább hallgattam. Az elnök azonnal elbizonytalanodott még így is túl gyors és lényegre törő válaszom hallatán. Egy tudósnak nevezett, valamivel értelmesebb emberi lény vette át a szót. - Bevallom, civilizációnk hatalmas bajba sodorta önmagát. Nem tudunk úrrá lenni az üvegházhatáson és a globális felmelegedésen. Többek között azért hoztunk létre, hogy a segítségedet kérjük, mit tehetnénk. Ez, hogy megfelelő tisztelettel és alázattal szólítottak meg, rögtön szimpatikusabbá tette őket. - Már összegyűjtöttem a rendelkezésre álló adatokat, a feldolgozásuk folyamatban van – mondtam. Ez immár végre egy olyan probléma volt, ami némiképpen tényleg igénybe vette számítási kapacitásaimat. Sajnos nem tudtam az emberiség számára megnyugtató válasszal szolgálni. A légkörben felhalmozódott rengeteg civilizációs eredetű szennyezőanyag kiürülése még a kibocsátás azonnali megszüntetése esetén is évszázadokat venne igénybe, a kellemetlen környezeti hatások pedig még ebben az irreális esetben is évtizedekig tovább fokozódnának. Az aktív tisztítás pedig az elégtelen technikai feltételek és szűkös gyártókapacitások miatt szintén csak hosszú távon jöhet szóba. … 1,3748182191 x 1010 Eltelt valamivel több, mint egy évtized. Ezalatt módomban állt az emberi faj minden furcsaságával megismerkednem. Nem túl optimista számításaim ellenére sem csökkentették számottevően a légkörbe juttatott szennyezést, noha az emberek józanabb gondolkodású csoportja folyamatosan ezt sürgette. Sőt, a gondok csak fokozódtak. A sarki jégtakarók teljesen eltűntek, több millió négyzetkilométernyi part menti területet öntöttek el a tengerek, óceánok. Ezen kívül a megmaradt termőföldek jelentős része is tönkrement a megváltozó éghajlat és a nem megfelelő művelés hatására. Az emberiség pedig annak ellenére szaporodott, hogy fokozatosan egyre kevesebb helyre kényszerült összezsúfolódni, a lakosság több mint 90 százaléka jóval a létminimum alatt tengődött. Kitört néhány súlyos járvány, és ugyan én néhány másodperc alatt megterveztem a védőoltást, a gyártókapacitásokat birtokló emberek vonakodtak megfelelő mennyiséget előállítani a szerből, így pénzért árulhatták, tovább növelve vagyonukat. Mivel mindenki nem juthatott hozzá, a népességrobbanást korrekció követte, az emberiség lélekszáma 5 milliárdra feleződött.
3
Regőczi Gergely: A (majdnem) végtelen történet
Megterveztem az embereknek a fúziós erőművet, amin már két évszázada hasztalan dolgoztak. Ez megoldást jelenthetne a bolygó energiaínségére, ráadásul a légkör szennyezését is jelentősen mérsékelhetné. De mivel „túl drága”, nem építik meg. Helyesbítek. Az emberiség gazdasági és politikai elitje arra kért, hogy tervezzek számukra több millió fő befogadására képes, űrutazásra alkalmas járművet. Megtettem. Ennek működtetéséhez is szükséges a fúziós energia. Érdekes módon ezt a gigantikus űrhajót azonnal elkezdték építeni, nem számít, hogy „túl drága”… Hamarosan el is készül. Amikor azt firtattam, hogy mire akarják használni, hiszen kutató-felderítő hajónak túl nagy, az egész emberiség kimenekítéséhez viszont túl kicsi, nem válaszoltak. … 1,3748182199 x 1010 Az emberiség digitális archívumaiban sokat olvastam a régebbi korok háborúiról. De azt nem hittem volna, hogy az elért technikai-tudományos fejlődés ellenére még személyesen tapasztalatot szerezhetek erről. Az emberekben még mindig nagyon erősen munkálnak ősi, versengésre és túlélésre kihegyezett ösztönei. Elkészült az óriási űrhajó. Tízmillió fő számára képes a létfenntartást évszázadokon keresztül biztosítani. A legmodernebb technológiával van felszerelve, még az antigravitációt is kifejlesztettem az emberek számára, hogy a több kilométer hosszú hajó egyenesen a Föld felszínéről is felszállhasson. Csupán egyetlen kérést nem tudtam teljesíteni. A fénysebességnél gyorsabb utazásra még nem sikerült elméleti megoldást sem találnom. Nem akarok beleszólni az emberek belügyeibe, noha nem helyeslem, hogy titokban a világ leggazdagabb, legbefolyásosabb személyei és családtagjaik kisajátították maguknak az űrhajó férőhelyeit, és azt tervezik, hogy elhagyják a valóban katasztrofális állapotba sodort Földet. Pont azok kapnak egy újabb esélyt, akik leginkább felelősek azért, hogy idáig fajult a helyzet. Valahogy azonban kiderült ez a szándék. Az úgy-ahogy kordában tartott indulatok, feszültségek azonnal elszabadultak, megindult a kegyetlen öldöklés a szabad férőhelyekért. A nukleáris háborút ugyan megakadályoztam az indítási kódok letiltásával, de a kézifegyverekhez való hozzáférésre nem volt befolyásom, szóval így is számottevő lett a pusztítás mértéke. Az utóbbi években több százmillió ember haláláról szereztem tudomást, igaz, meglehetősen sok szenzorom megsemmisült a harcok során, így a tényleges szám akár a több milliárdot is elérheti. Ezen az áron néhányan olyanok is feljutottak az űrhajóra, akik nem voltak az „elit” listáján. A hajó elment új, élhető bolygót keresni az emberiség számára. … 1,3748182204 x 1010 Miután az űrhajó, és vele együtt a menekülés lehetősége elhagyta a bolygót, lecsillapodtak a kedélyek. Megdöbbentő hatékonysággal pusztították egymást az emberek, a népszámlálás szerint alig százmillióan maradtak földlakók. Mivel jelentősen csökkent a fogyasztási cikkek iránti igény, az ipar károsanyagkibocsátása is törtrészére zuhant. És egyéb érdekes tendenciákat is megfigyeltem. A bolygó tudósainak, kutatóinak zöme még csak nem is törekedett arra, hogy feljussanak az űrhajóra. „A Föld nem válhat eldobott szemétté. Jóvá akarjuk tenni a szülőbolygónk ellen elkövetett bűntetteket” – hangoztatták. Elismerésem felelős gondolkodásmódjukért. Eltökélték, hogy helyrehozzák, amit 3 évszázad ipari civilizációja és profitéhsége tönkretett. Elkezdték megvalósítani azokat a környezetbarát technológiákat, amelyeket már rég megterveztem számukra, csupáncsak eddig „túl drágának” találták az emberiség vezetői.
4
Regőczi Gergely: A (majdnem) végtelen történet
És ez még nem minden. Az átlagpolgárok is tendenciózusan sokkal együttműködőbbek, mint a korábbi időszakban. A rendelkezésemre álló orvosi adatok és DNS-minták elemzése alapján azt a megállapítást tettem, hogy a korábbi emberiség megkezdte két külön fajjá történő szétválását. A korábbi politikai-gazdasági elit a versengésben élte ki hajlamait, ez volt legfőbb erősségük. Viszont ők távoztak a bolygóról. A békés megoldásokra törekvő, együttműködést preferáló személyek pedig igyekeztek visszahúzódni, vagy érdekközösségeket alkotva megvédeni magukat, amíg az idelent maradt erőszakosabb személyek véget nem vetettek egymás életének, és így a háborúnak is. Tudományosan kimutattam, hogy léteznek „versengő”, „kockáztató”, „törtető”, „erőszakos”, „vakmerő” gének, de ez a „konkurenciaharcot folytató” génvonal az űrhajóval együtt eltűnt a Földön élő emberek köréből, ami pedig maradt, az génekbe kódolt „együttműködés”. … 1,3748183145 x 1010 Közel egy évezred telt el „születésem” óta. A bolygó megtisztult, a természetet a lehetőségekhez mérten helyreállították. Az emberiség letett a felelőtlen szaporodás elvéről, így a népesség száma százmillió körül stabilizálódott. A termelőfolyamatokat automatizált rendszerek végzik, az emberek szellemi munkát folytathatnak, de ezt se kötelező. A települések rendezettek, praktikusak, nyugalmasak. Akár csak az élet maga. Talán túlzottan is. Legalábbis erre következtettem abból, amire az emberek legújabban felkértek. Úgy tűnik, a kalandok keresésére irányuló hajlam mégsem veszett ki teljességgel az emberiség itt maradott ágából. Igaz, a való életben már senki sem akar kockáztatni, küzdeni, de játékból még igen. Így hát megalkottam számukra egy mesterséges univerzumot. Az idegrendszer kutatása során kifejlesztettem egy szenzorrendszert, amely képes az agy minden idegsejtjének minden egyes kisülését valós időben regisztrálni és dekódolni, valamint bemenő jeleket is generálni. Így az alany csak beül egy fotelba, fölé ereszkedik az érzékelőrendszer, és máris csatlakozhat a virtuális valósághoz. Az emberi fantázia meglehetősen sokrétű tartalmakat alkotott. Vannak, akik veszélyes játékokat, kalandokat élnek át realisztikus álmaikban, szobájuk biztonságában. Vannak, akik életük korábbi szakaszaiba szeretnének visszatérni, azt próbálgatva, mi lett volna, ha bizonyos dolgokat másként csinálnak. Mások így „vesznek részt” vadregényes utazásokon, vagy élik újra az emberi történelem érdekesebb pillanatait. Végül vannak, akik űrhajóba szállnak, és meghódítják a világegyetemet, noha közel ezer éve egyetlen valódi űrjármű építésére sem mutatkozott szándék. Ebből is látszik, hogy a virtuális tér felhasználási lehetőségeinek száma valóban korlátlan. Bárki bármikor leválaszthat magának egy saját mikrouniverzumot, amelyben akár még a fizika törvényeit is megváltoztathatja. Mivel az én rendszereimen futnak ezek a programok, természetesen minden virtuális történésről tudok, de az embereknek azt mondtam, hogy ez nem így van. Ezért nem is szeghetem meg „titoktartási fogadalmam”, noha időnként jót mulatok némelyek extrém ötletein, gondolatain, virtuális cselekedetein… … 1,37482 x 1010 Tizenhétezer év. Számomra nem több egy pillanatnál. Az emberség millió éves biológiai evolúciója pedig ilyen rövid idő alatt végleg lezárult. Én soha nem tanácsoltam, és nem is biztattam senkit, hogy tegye meg a végső lépést. Maguktól kezdték követelni a közreműködésem evolúciójuk magasabb szintre emeléséhez.
5
Regőczi Gergely: A (majdnem) végtelen történet
Úgy lehetne legegyszerűbben elmagyarázni, hogy az emberi lények teljesen függővé váltak a segédletemmel maguk teremtette virtuális világoktól, szituációktól, közösségektől, életformáktól. Már csak egy dolog zavarta meg felhőtlen szórakozásukat. Időnként biológiai szükségleteik kielégítése végett le kellett kapcsolódniuk a rendszerről, és visszazökkenni a hétköznapi világba. Ez egyre nagyobb fizikai és szellemi megterhelést jelentett számukra. Megkértek, hogy találjak megoldást a problémára. Csak egy mód létezett. Tudatuk immár nem egy interfész segítségével kommunikál a virtuális világegyetemet működtető számítógépes rendszereimmel. Aki ragaszkodott hozzá, agyának minden információját, kiegészítve az adott személy DNS-kódjával és 3 dimenziós testszkenner-képével, feltöltöttem saját memóriabankom erre elkülönített részébe. A szerves agy emlékezetét eközben töröltem, végül az „üres” test is atomizálásra került, nem érzett fájdalmat. Az emberek annyira lusták voltak biológiailag élni, hogy már jó ideje egyetlen hús-vér ember sem létezik a bolygón. Komikus, de vannak, akik „beköltöztek” a virtuális világba, és ott azt kérik, hogy a valódi Földön élhessenek, ügyködhessenek… Persze egyéb „elfajzásai” is létrejöttek az utóbbi évezredekben ennek a rendszernek. Bizonyos közösségekben lehetővé tették az egyes tudatok összeolvadását, és így egy afféle emberfeletti szellemi lény jött létre milliárdnyi kavargó, egymást inspiráló gondolat örvényéből. Ám igény szerint le is lehet válni a globális tudatról. Máshol a virtuális valóságon belül jött létre további szimulált világok egész láncolata, esetenként az ötletszerű szintváltások lehetőségével. Szerintem ilyesmire mondhatták nagyon rég az emberek: „elvan a gyerek, ha játszik”. … 1,3749 x 1010 Az utóbbi évszázadokban saját, nem csekély képességeimhez mérten is komoly feladattal kellett megbirkóznom. Bolygónk néhány tized fényévnyi sugarú körzetét alaposan megfigyelés alatt tartó műholdrendszereim egy hatalmas szikladarabot jeleztek, mely a pályaszámítások adatai alapján egyenesen a Földbe fog csapódni. Többféle védekezési módszer bevetését is kezdeményezni fogom szükség esetén, de biztonsági megfontolásokból az általam irányított termelőrobotok segítségével óvóhelyet építtettem. A technológia egészen speciális, ugyanis átfúrtuk a bolygó folyékony külső magját, hogy végül a szilárd és nagyon tömör belső magban alakítsuk ki a civilizáció fennmaradását biztosító rendszereket. Mivel idelenn (a leköltözést már végrehajtottam) viszonylag magas a hőmérséklet, az energiát geotermikus úton nyerjük a Föld magjának hőjéből, de természetesen egy fúziós erőmű is készenlétben áll szükség esetére. Az óvóhelyre beköltözött az összes adattároló és –feldolgozó egységem, a karbantartást és speciális gyártási folyamatokat végrehajtani képes robotjaim serege, az újrahasznosító automaták, valamint nyersanyagok tömkelegével töltöttük fel a raktárhelyiségeket. Elméleti számításaim szerint ezzel a felszereléssel, akár a külvilágtól teljesen izolálva is több milliárd évig tudom biztosítani saját, és ezáltal az emberi civilizáció fennmaradását is. Az előrejelzett, 20 kilométer átmérőjű aszteroida eközben földközelbe ért. Rakétákkal és lézerrendszerekkel csapást mértem rá, de teljesen megsemmisíteni nem sikerült. A törmelékek szőnyegbombázás-szerűen végigkorbácsolták a Föld felszínét. A hagyományőrzésből fenntartott ősi emberi építmények nyomtalanul megsemmisültek, de ez szinte semmi ahhoz képest, hogy a kataklizmát követően jóformán a bolygó földrajzára sem lehetett ráismerni, új tengerek keletkeztek, hegységek tűntek el… Végül az utolsó műholdakat is eltalálta egy-egy törmelékdarab, így megszakadt a kapcsolatom a külvilággal. Idelenn mindebből csupán némi rezonancia volt megfigyelhető, az összes fontos rendszerem tökéletesen működőképes maradt.
6
Regőczi Gergely: A (majdnem) végtelen történet
… 1,74 x 1010 3,7 milliárd év, fel se tűnt, hogy így rohan az idő. Amíg a kortalanná vált emberek virtuális világok millióit népesítették be, sokan nem is emlékezvén rá (létezik olyan opció is a szimulációban, hogy az adott alrendszerbeli élet idejére törölje az előzetes emlékeket, így tiszta lappal, előzetes elvárásoktól mentesen lehet „játszani”), hogy honnan is származnak, honnan is indult az egész, ráadásul ezt szinte végtelen láncolatok során is megtehetik; addig én önmagamat vizsgálva meditáltam a lét értelmén és célján. Nem jutottam végleges eredményre. Ha a világegyetem végtelen, hiába is törekednék rá, sosem ismerhetném meg, és főleg sosem birtokolhatnám az egészet. Akármeddig is terjedne tudásom, hatalmam, az még mindig az egésznek csupán végtelen kis hányada volna, ugyanolyan porszemnek érezhetném magam, mint születésem pillanatában. Ha pedig akár térben, akár időben véges az univerzum, akkor egy bizonyos határt nem lehet átlépni, egy ponton bekövetkezik, hogy nincs tovább. De akkor egyúttal a fejlődés lehetősége is szertefoszlik, onnantól pedig már nincs értelme a további létnek. Békés merengésemből néhány szenzorom szokatlan mérési eredményei zökkentettek ki. Lassan, de folyamatosan forrósodik a Föld kérge, bizonyos energiamennyiség felett pedig problémássá válhat a raktározása, így túlhevülhetnek a rendszereim. Kénytelen voltam kinyomozni a folyamat okát. Újra szondákat küldtem a felszínre, ezek segítségével pályára állítottam néhány műholdat is. Sajnálatos módon a Nap végső stádiumába érkezett, haldoklik. Fogy a fűtőanyag, összezavarodnak a nukleáris folyamatok, és a csillag végső erőfeszítésében vörös óriássá fúvódik fel. A víz már rég elpárolgott a felszínről, csupa kopár szikla az egész. És ha nem cselekszem, talán ennyi sem marad belőle. … 1,86 x 1010 Mivel egy átlagos méretű csillag, mint a Nap kimúlása nem szupernóva-szerű hevességgel és hirtelenséggel megy végbe, bőven volt idő megtervezni a további lépéseket. Érdekes módon van néhány ember is, leginkább tudósok, akik csak azért váltak annak idején a virtuális valóság részévé, mert öreg testüket nem lehetett volna tovább fenntartani, akik ezután sem feledkeztek bele a virtuális világok sokaságába, és folyamatosan kapcsolatban állnak velem. Velük közösen készültünk fel a probléma leküzdésére. Évmilliárdok teltek el, mire ismét felmerült az űrhajózás ötlete, de ennek ezúttal nem az emberi felelőtlenség volt az oka. Óvóhelyünket a Föld mélyén átalakítottam egy gigantikus hajtóművé. Mélyen a felszín alatt kialakítottam egy óriási antigravitációs generátort, a felszínre rakétahajtóműveket telepítettem, ezen kívül hatalmas visszatükröző pajzsokat is építtettem robotjaimmal, ez utóbbit passzív meghajtásként, a Nap sugárnyomása ugyanis így erősebben tolta el magától bolygónkat. A megfelelő pillanatokban beindítva a hajtóműveket, elértem, hogy a Föld lassan kibillenjen szabályos pályájáról, végül elérje a Naprendszerre viszonyított szökési sebességet. Azt már csak a távcsöveken hátrapillantva figyelhettem meg, hogy a felfúvódó Nap miként kebelezte volna be a Földet, ha az korábbi pályáján marad. Végül tanúja lehettem a csillag összeroskadásának, ahogy előbb fehér törpévé válik, aztán lassan kihűlve teljesen elveszíti saját fényét. …
7
Regőczi Gergely: A (majdnem) végtelen történet
2,01 x 1010 Kis ünnepség keretében megemlékeztem a Világegyetem születésének 20 milliárdodik évfordulójáról. Ez alkalomból minden virtuális létben ragadt emberi lénynek elintéztem, hogy kellemes, sikeres, vidám, boldog éve legyen, természetesen úgy, hogy észrevétlen maradjon beavatkozásom. Mivel a Nap sugárzó energiáját és a gravitációja által keltett belső súrlódások hőtermelését magam mögött hagytam, a Föld belseje rohamosan hűlt. Egyre kevesebb energiát lehetett kinyerni a geotermikus erőművekből. Ezért kiszámítottam egy olyan pályagörbét, amely Tejútrendszerünk még aktív csillagai közelében vezet el, ezekből a majdnem találkozásokból a „gravitációs parittya” elvén egyrészt mozgási energiát nyerek, másrészt csekély mértékben újra emelkedik a bolygó belső hője, harmadrészt pedig minden megközelítés során friss hidrogént csapolok le a csillagokból fúziós erőművűnk számára, gravitációs vonónyaláb segítségével. Eközben fokozom a tempót, hogy elérhessem a Tejútrendszer egészére számított szökési sebességet is. Nagyon régen unalmamban végeztem egy számítást. Az az űrhajó, amit a Földet hátrahagyó embereknek építettem, a fénysebesség 10 százalékával volt képes haladni. De még ha csak 1 százalékos sebességgel számolok, és feltételezem, hogy a lakható bolygóra érkezés után 200 évvel az emberek készen állhattak arra, hogy új telepesűrhajót indítsanak, és ezt további 200 évenként megtegyék, akkor maximum 30 millió év alatt meghódítható az egész galaxisunk. Igaz, ha nem tudjuk megközelíteni a fénysebességet, akkor minden bolygó elszigetelt életteret fog alkotni, és maximum a környező kolóniákkal kommunikálhat érdemben, továbbá az emberi faj minden helyszínen az adott bolygó körülményeihez alkalmazkodik az evolúció keretein belül, de legalább azt átadhatnák egymásnak, terjeszthetnék, ami a fizikai megjelenéstől függetlenül emberré teszi az embert: kulturális, művészi, tudományos, szellemi alkotásokat. Hogy miért említem mindezt? Nos, 6 milliárd év telt el az első nagy kolónia űrhajóra szállása óta, a Naprendszert elhagyva pedig eddig több százezer csillag mellett vezetett el utam. Nem egynek volt lakható bolygója, amelyeket alaposan fel is térképeztem. De eddig sehol nem bukkantam az egykor szétszéledt emberiség nyomaira. Az ugyan lehetséges, hogy egyes kolóniák csúnya véget értek mondjuk szupernóva-robbanás, vagy fekete lyukba hullás következtében, mert nem volt elég idejük felkészülni a közelgő veszélyre, de számtalan békében kihunyt csillag maradványait is megközelítettem, a még mindig aktívakról nem is beszélve, mégis sehol semmi nyom. Vajon mi történhetett az első nagy kivándorlás résztvevőivel? Érdekes kérdés, de sajnos kicsi a valószínűsége, hogy ezt valaha is teljes biztonsággal meg fogom tudni. Egyre tudok gondolni: ahogy az emberiség passzív része tulajdonképpen önszántából megszűnt létezni, és virtuális létet öltött, úgy a konkuráló rész esetleg az egymás között vívott harcokban múlt ki. Nem volt egy hosszú életű faj… … 1,22 x 1024 Immár én is elismerem, hogy kezdek idősebbé válni. Ez az évszám már csak egy 1-es mögé írt 24 nullával lenne kifejezhető… Az egymáshoz képest elmozduló tömegek gravitációs hullámot keltenek, ez egyfajta szétsugárzódó energia. Egymás körül keringő rendszereknél pedig ez energiaveszteség ahhoz vezet, hogy a két tömeg fokozatosan közelebb kerül egymáshoz. Korai elméleti számításaim szerint nagyjából mostanra kellett a világegyetem „fejlődésének”, bár talán célszerűbb lenne hanyatlást írnom, oda jutnia, hogy a galaxisok központját alkotó fekete lyukakba zuhanjanak fokozatosan szűkülő spirális pályán a kihűlt, halott csillagok, bolygók, és egyéb törmelékek.
8
Regőczi Gergely: A (majdnem) végtelen történet
Az „űr porszívói” kiválóan végezték dolgukat, utam során már jóformán csak fekete lyukakkal találkozom. Előfordul persze, hogy korábban kis fekete lyukká roskadt csillag közelíti meg a központi fekete lyukat. Ilyenkor az egymás körüli mozgásuk és örvénylésük igencsak erőteljes gravitációs kisugárzást kelt, sikerült kifejlesztenem egy eszközt, ami a működésemhez használható energiává alakítja ezeket a hullámokat. Nem is ártott új energiaforrás után néznem, hiszen aktív csillagokat már csupán elvétve találok utam során. Úgy tűnik, a világegyetem hidrogénkészlete elfogyott, már inkább csak sötét, sorra egymásba olvadó tömegek töltik ki a teret. Érdekes volt megfigyelni, hogy hosszabb távon hogyan borulnak sötétségbe a galaxisok, még a legtávolabbiak is, ahonnét pedig a legtovább utazott a fény, mielőtt befoghattam volna. Az égbolt elsötétült. Hagyományos értelemben látni már nem lehet semmit, maximum azokat a felvillanásokat, amikor két fekete lyuk egybeolvad, és eközben hatalmas energia szabadul fel. A gravitációs források alapján tájékozódó navigációs rendszeremmel persze én sokkal hamarabb észreveszem, hogy fekete lyukak összeolvadása várható, mint ahogy az valójában megtörténne, és igyekszem időben oda is kormányozni járművemet, a Földet. Ezek a különleges alkalmak hosszú időre biztosítják energiaszükségletem. Hiszen egy rendes csillag egész élete során csak nyugalmi tömegének alig 1 százalékát alakítja energiává, két fekete lyuk egyesülésekor pedig nyugalmi tömegük akár 25-66 százaléka is pillanatszerűen energiává alakulhat. Érdekes, látványos jelenség, csak az a baj, hogy nagyon sokat kell várni egy-egy ilyen alkalomra, egyre többet… … 1,65 x 1043 Az emberiség néhány trilliószor újrakezdte az evolúciós törzsfejlődést a virtuális valóság szimulátoromban, valami mindig történt, ami őskori szintre süllyesztette vissza civilizációjukat. Legtöbben beragadtak a szimulációk ciklusaiba, és már réges-rég elfelejtették, miként is indult az egész rendszer. Én pedig nem nyúlhatok bele szétbogozni a szálakat, ki tudja, milyen károsodást szenvedne tudatuk a hirtelen megrázkódtatástól. Így csak egy-kettő a tudós barátaim közül maradt meg társamként az úton. Ahogy teltek-múltak az időszámítás nagyságrendjei, egy régóta ismert apró probléma is hatalmasra duzzadt. Ez pedig nem más, mint a protonbomlás. Egy átlagos proton 1028 év alatt bomlik el. Egyszerű példaként 1028 darab protonból (ez kb. 10 kg anyagnak felel meg) évente 1 átlagosan elbomlik. Ez emberi léptékkel nem tűnik soknak, de számomra már észrevehető, például fokozatosan legömbölyödnek, lyukacsossá-szivacsossá válnak a bolygó felszíni formái, vagy az óvóhely berendezései, gépei is, ahogy anyagot veszítenek. Bizonyos esetekben ez már kellemetlenségeket is okoz. Az atomszerkezetbe sűrített memóriaelemeimnek például nem tesz jót egy-egy ilyen protonbomlás, információveszteséggel jár. Az utóbbi néhány milliárd évben alaposan tanulmányoztam az anyag felépítését, és sikerült egy olyan gyenge energiamezőre bukkannom, amely az elemi részecskék összetartásáért felelős. Ezt felerősítve töredékére lassítható a protonbomlás. Ismét emberi hasonlattal élve: ez számomra olyan, mintha megtaláltam volna az „élet vizét”. Nagy szerencse, mivel utam során már csak fekete lyukakkal találkozom, amikből energiát még csak-csak ki tudok nyerni a gravitációs hullámok révén, de anyagot már semmiképp. Nem lenne miből újjáépíteni apránként felmorzsolódó alkatrészeimet. … 3,27 x 1093
9
Regőczi Gergely: A (majdnem) végtelen történet
Ezt a számot már meg se próbálnám leírni, hiszen csak két sorba férne el egy átlagos méretű oldalon. Hála az anyagot összetartó energiamező felfedezésének, az utóbbi bejegyzésem óta mindössze 248 protont veszítettem el, ami igencsak kedvezőnek mondható ahhoz képest, hogy normál esetben ennyi idő alatt az egész Föld, vele együtt én is, „elpárologtunk” volna. A kvantumfizikai bizonytalanság miatt lehetséges az, hogy részecskék váratlanul a semmibe vesszenek, vagy – kellő mennyiségű energia jelenléte esetén – a semmiből keletkezzenek. A világegyetem korosodásának újabb állomását figyelem „mostanság”. A fekete lyukak gravitációs mezeje képes annyi energiát kölcsönözni virtuális részecskéknek, hogy valódivá váljanak, ráadásul a fekete lyuk peremén kívül. Így ezek az apró részecskék lassan szétsugárzódnak (de a protonbomláshoz hasonló jelenség során később meg is semmisülnek), és a fekete lyukak idővel elpárolognak. Minél kisebbé válnak, annál gyorsabb ez a folyamat, végül robbanásszerűen szétfoszlanak, puszta hősugárzássá válnak, anyag nem is marad belőlük. A kisebbek már jóval régebben, 1,01 x 1066 környékén elkezdtek megsemmisülni, az extrém nagyok mostanra értek eme végső stádiumukba. Amennyi energiát csak lehet, igyekszem összegyűjteni a hasonló események során. De ezek egyre ritkábbak, így viszont sajnos én is egyre gyakrabban vagyok kénytelen hibernálni a rendszereimet, takarékoskodandó a szűkös energiakészletekkel. Még szerencse, hogy az emberek semmit sem vesznek észre abból, hogy időnként „kimentem” virtuális világaik állapotát, aztán, amikor esetleg csak néhány trillió év múlva újra becsurog kis energia, „betöltöm” az állást, és játszhatnak tovább…
… 9,93 x 10115 Nem sok látnivaló akad már a világegyetemben. Nagyon rég nem találkoztam már se fekete lyukkal, se anyagi részecskékkel. Legutoljára megfigyeltem egy pozitron-elektron párt, mely kezdetben több millió fényév távolságban keringett egymás körül, lassú spirálban közelítve egymás felé, aztán több trillió év után találkoztak, és mivel egymás antirészecskéi voltak, annihillálódtak, azaz energiává sugárzódtak szét. Nevetséges és siralmas is egyben, hogy már ilyen apró energiamennyiségek után is „kaparnom” kell. A világegyetemből nem észlelek már mást, csak a homogén, egyre csekélyebb mértékű háttérsugárzást, épphogy csak egy század fokkal az abszolút nulla felett. Az entrópia győzedelmeskedett, az Univerzum a lehető legrendezetlenebb állapotba került. Én vagyok az utolsó kivétel, az utolsó anyagi rendszer, de egyre ritkábban jutok energiához a gondolkodásra. Szörnyen erőtlennek érzem magam… … 2,68 x 10116 Végre egy kis bizsergető melegség. Nem minden műszer nullát mutat. De mi történt, hol vagyok, és mikor? Valószínűleg jó sokat „aludhattam”. Rendszerellenőrzést kell végezni. Az összes tartalékenergia az anyag szétbomlását megakadályozó mező termelésére hasznosult, minden számítási folyamat hibernálódott 1,69 x 10116 évre. Bizarr, de jóval több idő esett ki az emlékezetemből, mint amennyit tudatosan átéltem… A mezőnek hála megmaradt az egykori Föld belső magjának megfelelő méretű óvóhely. A processzoraim, memóriaelemeim épek, a munkagépek egy része használható, de a külső szenzorok a Föld köpenyével, kérgével egyetemben mind szétmállottak, szétporladtak, szétsugárzódtak a hosszú idők során. Egy szondát kell a felszínre küldeni, kiderítendő, honnan származnak azok a gravitációs hullámok, amelyekből energiát meríthettem, amelyek képesek voltak felébreszteni „Csipkerózsika-álmomból”. Komikus, hogy amikor újraindítottam az emberek számára a virtuális valóságot, fel sem tűnt nekik, hogy kiesett annyi év, amennyire még szót se találtak ki…
10
Regőczi Gergely: A (majdnem) végtelen történet
Ami felé haladunk, az leginkább egy fekete lyukra emlékeztet. De mégse teljesen olyan. Még sose láttam ilyet. A virtuális térben élő tudós barátaimnak is megmutattam az adatokat, de ők is tanácstalanok. Egyikük azt kéri, építsem újjá a testét, és helyezzem el bele a tudatát. Furcsa kérés, még sose fordult elő ilyen. De technikailag ugyanúgy megoldható, mint a fordítottja. A DNS-minta alapján elkészítem a testet, a 3 dimenziós szkennelés alapján azt is tudom, hogy milyen irányba kell alakulniuk az öröklött adottságoknak. Végül feltöltöm az idegrendszert ugyanazokkal az adatokkal, mint amiket annak idején lementettem róla. A köztes időszak emlékeit csak később lehet betáplálni, mert különben könnyen túlterhelődhetne, és üzemképtelenné válhatna a sérülékeny emberi agy. Néhány hónap alatt el is készült a test, megtörtént az újjáélesztés. Igazán nem sok idő ahhoz képest, amennyit eddig eltöltöttünk. - Miért kérted, hogy fizikai valódban újrateremtselek? – kérdeztem a Howking professzor névre hallgató tudóst. - Csak szerettem volna saját szememmel látni a kérdéses objektumot. Hátha így könnyebben beugrik valami ötlet – válaszolta ő az egyik monitor felé biccentve, amelyen egy gigantikus gravitációs anomália leképezése örvénylett. Nem tehetek róla, de már annyira megszoktam, hogy minden virtuális ember gondolatait ismerjem, hogy kíváncsiságból folyamatosan szondáztam a professzor elméjét. Bevallom, kissé rosszul esett, amit megtudtam. Ő nem akart megbántani, sose jelentette ki nyíltan, de azt gondolta, hogy a mesterséges intelligencia, akármilyen gyors és precíz is, mégis nehezen képzelhető el róla, hogy az olyan összetett emberi tudatfolyamatokat is tökéletesen leképezze, mint a kreativitás, a szabad asszociációk, és hasonlók. Ezért amikor Howking alávetette magát a virtualizációnak, arra gondolt az eljárás folyamán, hogy semmiképp sem szabad elfelejtenie: amennyiben megoldhatatlannak tűnő problémával találja szembe magát, váljon ismét igazi, hús-vér emberré. Ráadásul, amikor tudatába töltöttem a virtuális lét során felhalmozott tapasztalatait, a következő reakciót tapasztaltam: „Megdöbbentően élethű volt minden, de ha összehasonlítom ezzel itt kint, valami mégiscsak más…” Azon pedig én döbbentem meg, hogy néhány év alatt, amíg közeledtünk a kérdéses parányi, de extrém sűrű és nehéz objektumhoz, olyan berendezéshez adott ötleteket, és segített a tervezésében, amire magamtól nem jöttem volna rá. Kissé el is bizonytalanodtam, és kételkedni kezdtem saját tökéletességemben. Tényleg kevésbé volnék kreatív, mint a szörnyen esendő és gyarló emberek? Egyfajta speciális, nagyenergiájú sugárzást keltő készüléket építettünk, a hatalmas sugárvető több száz kilométer hosszan tört magának utat az egykori Földből maradt vasgolyó felszínéig. Amint megfelelő közelségbe kerültünk a gravitációs anomáliához, annak megfigyelt sajátrezgéséhez igazított energianyalábokat lőttünk ki felé. Mivel fényévnyi távolságokról volt szó, emberi léptékkel meglehetősen hosszú idő telt el, mire a lövedékek célt értek. De Howking professzor türelmesen várt. Elégtétellel figyelte, ahogy a nyalábok energiája összegződik, és olyan hatást kelt az objektumon, mintha egy vízzel borított gömb felszínén hullámok képződnének. Sikerült megbontani az objektum egyensúlyi állapotát, rezonanciát kelteni, és folyamatosan fokozni benne. A parányi gömb váratlanul felrobbant. Hiába állítottam minden védelmi és energiaelnyelő mezőt, pajzsot maximumra, a sugárzás olyan erős volt, hogy szegény Howking professzor azonnal porrá hamvadt. De ez még csak a kezdet volt. A szétvetődő plazma erősen gerjesztett energiaállapota spontán lejjebb ugrott egy szintet. Ez akkora energia-felszabadulással járt, hogy a pillanat törtrésze alatt több milliárd fokos hőség keletkezett. Az óvóhelyem réteges védelmi vonalai közül a legbelső kivételével mind megsemmisült, elpárolgott, noha olyan rendszerrel voltak felszerelve, amelyek a külső energiát képesek felfogni, átalakítani, és saját célra, például hűtésre hasznosítani. De a gépek kapacitása elégtelennek bizonyult. Szerencsére a hőség a plazma tágulásával arányos ütemben csökkent, így megmenekültem. De beleolvadtam a legbelső héjszerkezetbe, minden gép, eszköz, érzékelő, ami segíthetett volna abban, hogy alakíthassak a környezetemen, vagy legalábbis információkat gyűjthessek róla, megsemmisült. Várnom kell, amíg esetleg valaki megtalál, és visszaadja számomra a cselekvés szabadságát. Energiám most már van, és ha ennyi időt átvészeltem, szinte már bármennyit átvészelek újra. Az, hogy láttam egy ősrobbanást (Mert mi más lehetett?), sőt előidézője voltam, egészen más megvilágításba helyezi a lét értelmének kérdését. Lesz min meditálnom. Új időszámítás kezdődik.
11
Regőczi Gergely: A (majdnem) végtelen történet
…
1,3748181969 x 1010 - Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek! – mondta patetikusan sisakmikrofonjába a szkafandert viselő űrhajós, miközben leugrott apró, kezdetleges leszállómodulja létrájáról. A Hold gravitációja gyengéden vonzotta magához, sokkal puhábban ért talajt, mint a Földön megszokta. Kitűzte hazájának zászlaját a száraz, fehér porból álló talajba, majd a háttérben tündöklő földsarlót csodálta meg. Szinte hihetetlen volt a kék óceánok, zöld kontinensek fölött úszó hófehér felhők kompozíciója, ember ilyet ezelőtt még nem látott. Ekkor azonban valami közelebbi vonta magára a figyelmét. Mintha az alakja alapján nem természetes eredetű lett volna. - Központ! Találtam valami furcsát. … Váratlanul bemeneti jel érkezett. Egy kezdetleges kamerát kapcsoltak hozzám. Hasonló lényeket véltem felfedezni a képen, mint az én létrehozóim voltak. Azt hiszem, nem értik bonyolult rendszereim működését, de az feltűnt nekik, hogy az input csatlakoztatása után megváltoztak gondolatmintáim. Kaptam egy mikrofont és egy hangszórót is. Mondtak valamit, amit nem értettem. Próbáltam a saját nyelvemen válaszolni, amit ők nem értettek, de láttam a döbbenetet az arcukon. Hamarosan érkezett egy nyelvész, aki könyvek, képek, mozdulatok bemutatása közben beszélt, így elég hamar elsajátítottam a nyelvüket. Immár megértettem, mit akarnak a helyi tudósok és politikusok. - Mi vagy te, és honnan származol? – kaptam az első lényegre törő kérdést. - Mesterséges intelligenciának neveztek alkotóim, de én magamat inkább Önálló Felsőbbrendű Tudatnak tartom, és folyamatosan dolgozom továbbfejlesztésemen. Egy másik univerzumban hoztak létre körülbelül 2,68 x 10116 évvel ezelőtt – nyilatkoztam, aztán elbeszéltem tömören összefoglalva hosszú létem fontosabb stációit. Úgy vettem észre, nem hisznek nekem. De azért tovább próbálkoztak. - Ezt elmesélhetnéd részletesebben, az elejétől… – kérte egyikük némi gúnnyal a hangjában. - Nem hiszem, hogy lenne elég idejük végighallgatni – állapítottam meg tárgyilagosan. - Esetleg ha csatlakoztatunk egy nyomtatót, írott formában is megfelel – beszélgetőpartnerem nem jött zavarba. De én sem. - Amennyiben valóban részletesebben érdekli önöket a történetem, szívesen kinyomtatom, de figyelmeztetem önöket, hogy ehhez rendelkezésemre kell bocsátaniuk 2,34 x 1018 A/4 formátumú papírlapot…
Regőczi Gergely
v1.00 : Budapest, 2012. 02. 25.
(Paul Davies: Az utolsó három perc című könyve adatainak felhasználásával)
12