Meg Cabot: Allie Finkle
Kezdő szabályok tiniknek A költözés napja
Első szabály
Ne nyomd le a kanalat a legjobb barátnőd torkán!
Szeretem a szabályokat. Méghozzá azért, mert a szabályok megkönnyítik az életünket. Például az a szabály, hogy Ne ölj embert. Ez nyilvánvalóan egy jó szabály.
Egy másik jó szabály az, hogy Ami felmegy, az le is jön. Beleértve a
héliumos lufikat is. Az emberek általában nem tudják, de nem szabadna elengedni a héliumos lufikat a szabadban, például esküvőkön vagy az
olimpián vagy ilyesmi, mert végül az összes hélium kijön, a lufik leesnek, és nagy eséllyel az óceánba esnek, ahol a tengeri teknősök megeszik őket.
Aztán megfulladnak tőlük.
Szóval tulajdonképpen két szabály van: Ami felmegy, az le is jön és Ne
engedd szabadon a héliumos lufikat!
A tudományban nagyon sok szabály van (például a gravitációs). A
matekban is (például hogy ötből három az mindig kettő, ez is egy szabály).
Ezért imádom a tudományt és a matekot. Mindig tudod, hogy hányadán állsz velük, mármint szabályilag.
Amit nem imádok annyira, az minden más. Mert nincs szabály minden másra.
Nincsenek szabályok például a barátságra. Úgy értem, azon kívül, hogy
Bánj úgy a barátaiddal, ahogy szeretnéd, hogy ők bánjanak veled!, amit már vagy kismilliószor megszegtem. Például ma is, amikor a legjobb
barátnőmmel, Mary Kay Shinerrel eperkrémet csináltunk a szülinapi sütijéhez.
Először is, ki rak epres krémet a sütibe? Főleg mivel Mary Kay pontosan tudja, hogy az egyik szabályom úgy szól, hogy Soha ne egyél semmi
pirosat!
Na jó, ebben az esetben a krém inkább rózsaszínes volt, szóval gyakorlatilag rendben volt. Na de akkor is!
Mary Kay bébiszittere - aki egyben a család házvezetőnője is -, Carol segített nekünk, de Mary Kay nem volt hajlandó abbahagyni a bőgést, csak mert
Carol megengedte, hogy lenyaljam a kanalat. Mintha ő nem nyalhatta
volna le a habverőket, hiszen az ő szülinapja volt! Hallott engem bárki is panaszkodni, hogy én csak azt a nyamvadt kis kanalat kaptam, annak
ellenére, hogy igazából én végeztem el a munka nagy részét, hiszen én nyitottam ki a dobozt meg minden? Mát nem.
Amúgy meg szerintem kilencévesen nem kéne olyan dolgok miatt bőgni, hogy nem nyalhatsz le egy kanalat.
Néha nem is tudom, miért barátkozom Mary Kayjel. Kivéve, hogy ő az egyetlen korombeli lány, aki a Fő utcának ezen az oldalán lakik, amin
nem szabad átmennem felnőtt kíséret nélkül, amióta elütötték azt a gördeszkás srácot.
Erről jut eszembe, van itt még egy szabály: Mindig viselj sisakot
gördeszkázás közben, mert különben ha elüt egy autó, az agyad
szétfröccsen, és hozzám hason/ó gyerekek azzal fogják tölteni az
idejüket, hogy várják, amíg elmennek az autók, hogy átmehessenek az
úton, és az agyad maradék darabkáit keresik, amiket a mentősök esetleg otthagyhattak a bokrok között!
Na szóval, miközben ott nyalogattam a kanalat, Mary Kay azt ordibálta, hogy: „Ő többet kapott, mint én! -és -, Meg akarom kóstolni!"
Nem is tudom, mi járhatott a fejemben. Egyszerűen csak annyira elegem lett Mary Kay nyafogásából! Úgy értem, nem hiszem, hogy Mary Kay
tisztában van vele, mekkora mázlija van, hogy van egy bébiszittere, aki egyben a házvezetőnő, és aki sutit süt neki, hogy bevihesse a suliba a
szülinapján. Nekünk nincs bébiszitterünk, aki egyben házvezetőnő, szóval a családomban senkinek nincs ideje sütiket sütni, mivel a szüleim mindketten dolgoznak.
Egyszóval a szülinapomon kénytelen voltam bolti sutit vinni, és Scott
Stamphley meg is jegyezte, hogy érezni benne a kémiai összetevőket. Ezenkívül Mary Kay szülei mindent megvesznek neki, amit csak akar,
mint például egy hörcsögöt saját hörcsögvárral (szuperkégli hörcsögöknek), mert egyke, és a szülei megengedhetik maguknak.
Talán ez járhatott a fejemben, amikor azt mondtam: „Tessék, Mary Kay" - és odanyújtottam neki a kanalat. Talán arra gondoltam, hogy Mary
Kaynek saját külön bejáratú háziállata van, egy hörcsög (Sparky) hörcsögvárral együtt, amíg nekem csak egy kutyám van
- Marvin -, akin az egész családommal kell osztozkodnom. Igen, talán ez járhatott a fejemben, amikor Mary Kay bevette a kanalat a szájába, és én még mindig fogtam a végét.
Még akkor is erre gondolhattam, amikor kicsit meglöktem a kanalat a szájában.
Viccnek szántam. Szülinapi viccnek.
Es, oké, tudom, hogy nem volt szép tőlem. De én csak meg akartam leckéztetni, hogy ne legyen olyan mohó. Persze csak viccből.
De tudhattam volna, hogy Mary Kay nem így fogja felfogni. Mármint viccesen.
Es tudhattam volna azt is, hogy el fog kezdeni bőgni, most már igazából, mivel a kanál lement a torkán.
De csak egy kicsit! ALIG ment le! Épphogy talán megérintette a manduláit. Ennyi!
Mégis. Ez nem jó példa arra, hogy úgy bánj a barátaiddal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak. Szóval hibát követtem el, oké.
De utána milliószor bocsánatot kértem. Mary Kay mégsem hagyta abba a bőgést. Végül nem volt más választásom, mint hazakullogni, és a
talicskában ücsörögni a garázsban, és mondogatni magamban, hogy hibát követtem el, mert megszegtem az egyetlen barátságra vonatkozó szabályt, ami létezik (és amelyiket nem én találtam ki).
Ugyan egy hang azt súgta, hogy Mary Kay is megszegett egy fontos szabályt, amit viszont én találtam ki, mármint hogy: Soha ne egyél
semmi pirosat - és főleg ne tegyél ilyen színű krémet a sütidbe, ha a
legjobb barátnőd ki nem állhatja az epret!, de ennek ellenére be kellett
ismernem, hogy a krém egész fincsi volt; inkább hasonlított vaníliára piros ételfestékkel, mint eperre, amit utálok.
Mindegy. Az a szabály a fontosabb, amit én szegtem meg, a Bánj úgy a
barátaiddal, ahogy szeretnéd, hogy ők bánjanak veled! Biztos nem
szeretném, hogy valaki lenyomjon egy kanalat a torkomon - egy kicsit sem. Abszolút megérdemeltem, hogy ne legyek többé Mary Kay legjobb barátnője. Főleg mivel még a barátság szabályait sem ismerem.
Ekkor jöttem rá, hogy le kell írnom. Mármint a szabályokat. Mert annyi van belőlük, amit meg kell jegyezni, hogy néha elfelejtem őket. Pedig én találom ki.
Szóval találtam egy spirálfüzetet a karácsonyfadíszek melletti dobozban, amire anya azt írta, hogy Iskolai felszerelések. Aztán fogtam az egyik alkoholos filcét, amivel a lakásdíszítő eszközeire szokott irkálni, és a
lelkünkre kötötte, hogy ne használjuk (azonban ez most életbevágóan fontos volt, úgyhogy tudtam, hogy meg fogja érteni), és ráírtam:
FINKLE
ALLIE
SZABÁLYAI LÁNYOKNAK.
Aztán még hozzátettem, hogy
NE NYÚLJ HOZZÁ, HA NEM VAGY LÁNY!
(azért,
mert az öcsikéim mindig az én dolgaim közt szimatolnak. Semmi
szükségem rá, hogy megtudják a szabályaimat. Ok is kitalálhatnak maguknak, ha annyira akarnak).
Ott üldögéltem a talicskában, és épp azt a szabályt írtam, hogy sisakot kell venni gördeszkázáshoz a Fő utcán, amikor Carol egyszer csak
betoppant a garázsba, és kért, hogy menjek vissza Mary Kayhez. Azt mondta, Mary Kay egyre jobban bőg, amióta eljöttem. Azt is hozzátette, hogy valószínűleg semmilyen maradandó károsodást nem okoztam Mary Kay manduláiban vagy a szájpadlásában.
Kiszálltam a talicskából, és visszacaplattam Mary Kayhez, annak ellenére, hogy nem sok kedvem volt hozzá. De hát egy igazi barát így tesz.
Amikor oda-értem, Mary Kay átölelt, és azt mondta, hogy megbocsát, mert tudja, hogy nem volt szándékos.
Örültem, hogy megbocsátott, de titokban egy kicsit dühös is voltam.
Hiszen még jó, hogy nem volt szándékos. Esküszöm, nem egyszerű az élet, ha az ember legjobb barátnője olyan hiperérzékeny, mint Mary Kay.
Mindig állati óvatosnak kell lennem, nehogy valami rosszat mondjak vagy tegyek (mint például véletlenül lenyomni egy kanalat a torkán), mert
Mary Kay egyke, és hozzá van szokva, hogy mindig az övé az utolsó szó. És ha egyszer nem az övé az utolsó szó, mint például ha oroszlánosat játszunk (az ő kedvenc játéka. NEM az enyém. Az én kedvencem a
detektíves. Nem mintha játszanánk olyat egyáltalán), és azt mondom, hogy a változatosság kedvéért lehetne ő a fiúoroszlán, mert mindig lehorzsolom a térdem a négykézláb csúszásmászással és az állandó
vadászattal, és szeretnék egy kicsit lefeküdni a cuki kis kölykök mellé (habár a természetben a nőstény oroszlánok járnak vadászni, nem a
hímek, mint ahogy ezt az állatokról szóló olvasmányaimból megtudtam), akkor rákezd bőgni.
Vagy mondjuk ha én nyalhatom le a kanalat, amikor ő akarja.
Azért megmutattam neki a füzetemet, amibe a szabályokat írtam. Gondoltam, talán ha elolvassa őket, esetleg megpróbálja majd követni,
főleg ami a Bánj úgy a barátaiddal, ahogy szeretnéd, hogy ők bánjanak
veled-et illeti.
Először is megeskettem, hogy nem beszél róla senkinek. Elmagyaráztam neki, hogy egy szigorúan titkos helyre fogom elrejteni a füzetet, a
matracom alá, nehogy az öcsikéim megtalálják. Azt hittem, ez talán felkelti az érdeklődését.
De nem. Mary Kay csak ásított egyet, és megkérdezte, hogy nem akarok-e oroszlánosat játszani.
Nagy kár, mert ha valakinek szüksége lenne a barátság szabályainak ismeretére, akkor az Mary Kay.
Kezdem azt hinni, hogy egy új legjobb barátnőre lenne szükségem. Egy másfajta, nem-bőgőmasina legjobb barátnőre. Csak a változatosság kedvéért.
Vicces, hogy pont ez jutott eszembe, mert amikor hazaértem aznap este, apáék azzal fogadtak, hogy elköltözünk.
2. szabály
Ne tarts olyan állatot, amelyik a kezedbe piszkít!
Nem volt olyan hatalmas meglepetés, hogy apáék el akarnak költözni. Anya már régóta szeretne egy új házat, hogy kamatoztathassa
lakásfelújítói képességeit. A mostani otthonunkat nem szereti, mert azon nincs mit felújítani. Ugyanis egy vadiúj kétszintes házban lakunk a Diófadomb nevezetű lakóparkban.
Anya egy régi, lerobbant viktoriánus kérót szeretne, aminek
visszaadhatná az eredeti dicsőségét. Csak azért vették apával ezt a lakóparki kecót, mert egyedül ezt engedhették meg maguknak közvetlenül azután, hogy apa megkapta a tanári állását.
Apa főiskolán tanít. Informatikát, azaz számítógépezést. Már régóta ott dolgozik, és nemrég kapott egy széket. Ha az ember professzor, és kap egy széket, az nem azt jelenti, hogy most már végre leülhet és úgy dolgozhat. Neem! Azt jelenti, hogy több pénzt keres. Meg aztán a
legkisebb öcsém, Kevin már oviba jár, úgyhogy anya visszament dolgozni mint tanácsadó. A diákoknak ad tanácsokat a főiskolán, hogy milyen órákat vegyenek fel (mint például informatikát). Szóval így most több pénzünk van.
És mivel apa és anya is egész nap a főiskolán van, közelebb akarnak költözni hozzá - méghozzá egy régi házba, hogy anya szórakozhasson a rendbe hozásával szabadidejében, amikor nem oszt tanácsokat.
Csakhogy én nem értem, mi olyan szórakoztató egy régi ház rendbe hozásán. Nem értem, mi a baj a mostani kéglinkkel, amit nem kell
rendbe hozni, és ahol krémszínű padlószőnyeg van minden szobában, kivéve az enyémben, ahol rózsaszín.
- De Allie - próbálta magyarázni anya -, az új otthonunk sokkal
nagyobb lesz, mint ez. Marknak és Kevinnek külön szobája lehet, és akkor nem fognak annyit veszekedni. Hát nem lenne jó?
Tudom, hogy szeretnem kell a tesóimat, és szeretem is okét. Például nem szeretném, ha bármelyikőjüket elütné egy autó, és az agyuk szétloccsanna a Fő utcán.
De az nem izgat különösebben, hogy van-e külön szobájuk.
- És mi lesz a baldachinos ágyammal? - kérdeztem. Ugyanis most kaptam egy baldachinos ágyat a kilencedik szülinapomra (egy hónappal
idősebb vagyok Mary Kaynél. Valószínűleg ezért nem bőgök annyit, mint ő, mert én érettebb vagyok. Meg aztán én jobban hozzá vagyok szokva az élet viszontagságaihoz, mivel nem vagyok egyke).
-A baldachinos ágyadat is visszük magunkkal -mondta apa -, a bútorszállító teherautóval.
Mark, az öcsém állati izgatott lett a bútorszállító autó hallatán. Mark másodikos, és csak a teherautókon jár az esze. Meg a bogarakon.
- Utazhatok a bútorszállító autóval, apa? - tudakolta. - Hátul, a bútorok között?
- Nem - jelentette ki apa -, az szigorúan tilos. -Az új ház sokkal
közelebb van a munkahelyünkhöz - folytatta anya -, így sokkal több időt tudunk
majd veletek tölteni, mert nem kell majd annyit utaznunk.
- És mi lesz a kőgyűjteményemmel? - csattantam fel. - Képzeld, már több mint kétszáz darabja van!
Tudom, elég uncsi hobbinak tűnhet köveket gyűjteni, de én különös gonddal válogatom ki őket, és papírzacskókban tartom a szekrényem aljában. Minden egyes darab a maga módján rendkívüli. A legtöbbjük ásvány, amelyek, ha nem tudnátok, igen átlagos kinézetű kövek - kívülről.
A belsejükben viszont kristályok rejtőznek, amik úgy ragyognak, mint a gyémánt. 'Tulajdonképpen ha nem értesz hozzá, könnyen összetévesztheted az ásványt a gyémánttal.
Ránézésre nehéz megmondani egy kőről, hogy csak egy közönséges kő vagy
ásvány. Úgy értem, sokat kell hozzá gyakorolni.
Azonkívül nem könnyű széttörni, hogy hozzájuss a benne lévő
kristályokhoz. Nagyon erősen hozzá kell vágni a járdához vagy a kocsifelhajtóhoz (amit nem ajánlok, mert nyomot hagy a kocsifeljárón,
amit akár egy évig vagy tovább sem mos le az eső, legalábbis a miénkről nem), vagy teljes erővel rá kell ütni valami
fémmel, mondjuk kalapáccsal. Tapasztalatból tudom, hogy apa golfütői nem alkalmasak erre a célra.
A legtöbb kövemet a Diófadomb környéki építkezéseken találtam. Igaz, hogy az ősök szerint nem kéne ilyen helyeken mászkálnunk, de az az
igazság, hogy sok fantasztikus dolgot lehet találni a törmelékek között, amiket a buldózerek otthagynak.
- Tíz nagy papírzacskónyi kő - sopánkodott anya -, az borzasztó sok, Allie! Főleg ha azt vesszük, hogy sosem pucoltad meg őket, és nem is foglalkozol velük.
- Azok nem sima kövek - világosítottam fel -, hanem ásványok.
- Akármik is legyenek - folytatta anya -, csak hevernek ott azokban a zacskókban, és foglalják a helyet a szekrényedben. Válassz ki három-négy
kedvenc követ, amit elhozol! De a többit vissza kell vinned oda, ahol találtad.
Na, ekkor már nem bírtam tovább, és elbőgtem magam. Hiszen annyi időt és energiát fektettem a gyűjteményembe, de komolyan! Jó, lehet,
hogy nem tisztogattam meg minden egyes darabot. De akkor is szeretem őket.
Aztán hirtelen még szörnyűbb gondolat hasított belém. - És mi lesz a sulival? - kérdeztem. - Ha az új ház közel van a
munkahelyetekhez, az azt jelenti, hogy nagyon messze van a sulitól. Hogy tudunk majd olyan sokat gyalogolni, és mégis időre beérni?
- Nagyon egyszerű - felelte anya. - Úgy, hogy másik iskolába fogtok járni, mivel más körzetben fogunk lakni. Viszont a fenyőhegyi általános
iskola csak egy sarokra van az új háztól. Akár haza is járhattok ebédelni, ha akartok! Hát nem szuper?
Nekem azonban egyáltalán nem hangzott szuperül. Szerintem kifejezetten rémesen hangzott.
-Nem akarok másik iskolába menni! - most már egyfolytában potyogtak a könnyeim. Na jó, velem is előfordul néha, hogy bőgök, de korántsem olyan gyakran, mint Mary Kay. - És mi lesz Ms. Myersszel?
Ms. Myers a tanítónőnk. Ő a legjobb tanító néni, akit csak ismerek. Olyan hosszú haja van, hogy rá tud ülni.
- Biztos az új tanító nénidet is szeretni fogod -vigasztalt anya. -
Egyszer elmegyünk, és meglátogatjuk az új tanítónőiteket, mielőtt sulit váltotok, hogy megismerhessétek őket. Na, mit szóltok?
-Szupi - nyámmogta Mark rágás közben. Halrudacskákat evett ketchuppal, a tanácsom ellenére, hogy ne egyen semmi pirosat.
Világos, hogy Markot nem izgatta a költözés -leszámítva, hogy utazhate a bútorszállító hátuljában a bútorokkal. Cseppet sem érdekelte, hogy
egy egészen másik suliba kell mennie, és teljesen új barátokat kell szereznie.
- Fogd be! - mondtam Marknak. - Ne beszélj így az öcséddel! - szólt rám apa. Ha apa azt mondja, hogy valamit ne csinálj, akkor abbahagyod. Ez is egy szabály - amit éppenséggel Mark és Kevin is betart. De akkor is!
- Na és mi lesz Mary Kayjel? - jutott hirtelen eszembe a legjobb barátnőm. Csak azt felejtettem el, hogy az előbb még egy másik
barátnőről ábrándoztam, aki nem olyan bőgőmasina. - Ha elköltözünk, nem járhatok egy osztályba vele! És nem fogunk egy utcában lakni!
-Attól még meglátogathatod - vigasztalt Kevin, a kisebbik öcsém -, ott a busz.
- Nem akarok buszozni! - ordítottam.
- Elég az ordibálásból! - csattant fel apa. - Nem kell semmiféle busz! Allie, továbbra is találkozhatsz a barátnőddel. Csak nem a suliban. Szervezhetünk olyan hogyishívjákokat.
-Játszódélutánokat - segítette ki anya. - Apád arra gondol, hogy megszervezhetjük, hogy játszhass Mary Kayjel.
Játszódélutánokat? Nem akarok „játszódélutánokat" szervezni Mary
Kayjel. Eddig sosem kellett „játszódélutánokat" szerveznünk. Bármikor, ha együtt akartunk játszani, csak átsétáltam hozzá, és játszottunk. Nem kellett semmit sem szemezni.
-Nem akarok elköltözni! - bömböltem. - Nem akarom itt hagyni a
kőgyűjteményemet, másik suliba menni, vagy játszódélutánokat szervezni Mary Kayjel! Itt akarok maradni, és kész!
- Allie - fordult hozzám anya -, apád és én arra gondoltunk, hogy ha eléggé felnőtten tudsz viselkedni a költözködést illetően, és megpróbálsz
nem sírni, akkor talán már elég érett vagy hozzá, hogy saját háziállatod legyen.
Na, ez hatott! Úgy ledöbbentem, hogy egyből elapadtak a könnyeim. Mindig is egy saját háziállatról álmodtam. Persze itt van Marvin, és őt is nagyon szeretem. Például a családból egyedül én fésülöm ki a szőrét,
nézem át, hogy nincs-e kullancsa, és én sétáltatom (oké, apa is elviszi, de csak éjszaka). Ha nagy leszek, állatorvos akarok lenni, szóval egyben arra is gyakorolok már.
De mindig is szerettem volna egy saját, külön bejáratú háziállatot, amin senkivel sem kell osztoznom, még az öcséimmel sem.
- Úgy értitek - szipogtam -, hogy lehet egy hörcsögöm, mint Mary Kaynek?
- Hörcsögről szó sem lehet - szögezte le apa. Ki nem állhatja a hörcsögöket meg az egereket. Amikor egyszer találtunk Mary Kayjel egy bébiegeret a házuk mögötti réten (ahol most már új lakópark épül), és beraktam a Polly Pocket babalimuzinomba, és megmutattam apának, rögtön kijelentette, hogy el kell engednünk a házunk mögötti erdőben
(ahol most szintén lakóparkot építenek), hiába mondtuk, hogy valószínűleg el fog pusztulni nélkülünk és a mamája nélkül.
Apát nem érdekelte. Azt mondta, nem szereti az olyan állatokat, amelyek nem tudnak mást, mint a kezedbe piszkítani.
Ezt is leírtam mint szabályt: Ne tarts olyan állatot, ami a kezedbe
piszkít!
- Igazából - mondta anya - mi arra gondoltunk, hogy talán már elég idős vagy hozzá, hogy gondját viseld egy saját kiscicának.
Azt hittem, nem hallok jól. Azt mondta volna, hogy ...KISGICA? - Nem igazság! - kiáltotta Mark. - Én is akarok egy kiscicát! - Én is! - visszhangozta Kevin.
Tényleg kiscicát mondott! Honnan tudták? Honnan tudták, hogy mindig is egy cicára vágytam, tulajdonképpen egész életemben?
Es igaz, hogy a szülinapomra egy miniatűr pudli kutyát kértem, de egy baldachinos ágyat kaptam helyette, ami, valljuk be, nem ugyanaz. De soha eszembe se jutott volna cicát kérni.
Amíg azt nem mondták, hogy kaphatok egyet!
És akkor már tudtam, hogy jobban szeretnék egy kiscicát, mint bármit egész életemben. Egy cica ezerszer jobb, mint egy hörcsög, ami mellesleg a kezedbe piszkít.
- Ha majd ti is olyan éretten viselkedtek, hogy felelősséget tudtok
vállalni egy saját háziállatért -mondta apa az öcséimnek -, akkor majd beszélhetünk róla. De még egyikőtöket sem láttam, amint Marvint fésüli, vagy sétáltatja, mint Allie.
- Én szoktam Marvint sétáltatni - ellenkezett Mark.
- Rákötni Marvint a szánkóra, és lehúzatni magadat vele a sitthalmokon nem számít sétáltatásnak - vetette ellen anya. - Na, ki akar jönni a Dairy Queenbe enni valami édességet?
Persze mind akartunk menni. A Dairy Queen a leg-szuperebb cukrászda a városban.
Tőlünk csak kocsival lehet a Dairy Queenbe menni. Útban odafelé anya így szólt:
- Képzeljétek, az új ház olyan közel van a Dairy Queenhez, hogy akár
gyalog is elsétálhatunk majd vacsora után.
- Úgy érted, édességért? - kérdezte Mark. Ez is olyasmi, amin Marknak folyton jár az esze. Bogarak, teherautók és az édesség.
Meg a sport. Például a foci. Vagy bármi, ami labdával kapcsolatos.
- Persze — felelte anya. — Vacsi után. Csak felkerekedünk, és elsétálunk a Dairy Queenbe.
Mark, Kevin és én döbbenten néztünk egymásra. Elsétálni a Dairy Queenbe? Minden este?
Ez már túlságosan sok volt. Egy kiscica és a Dairy Queen? Minden este? - Feltéve, ha mindent megettetek - tette hozzá apa.
- Esetleg - vetette fel anya - fordulhatunk egyet az új ház felé ma este. A Dairy Queenből hazafelé.
-Nem is tudom - morfondírozott apa. - Nem hiszem, hogy a gyerekeket tényleg annyira érdekli az új ház.
- Engem érdekel! - jelentette ki Mark, és előrehajolt az ülésen. - Engem érdekel az új ház!
- En is meg akarom nézni! - csatlakozott Kevin. - Es te, Allie? - kérdezte anya. - Téged is érdekel az új ház?
Gondolkodnom kellett. Egyfelől szerettem volna kiscicát. Meg aztán szerettem volna minden este a Dairy Queenbe menni, és egy új legjobb barátnőt is.
Másrészt viszont nem akartam másik suliba menni és megválni a közgyűjteményemtől.
De hát ha az a ház tényleg olyan közel van a Dairy Queenhez...
- Hát - böktem ki -, azt hiszem, az még nem árthat, ha vetünk rá egy pillantást.
Úgy éreztem, mintha borzasztó lassan kapnánk meg a fagyinkat a Dairy Queenben. Egy örökkévalóságnak tűnt. Pedig a szokásosat kértük: nekem csoki-vanília csokiöntettel, Marknak vaníliafagyi cseresznyeöntettel,
Kevinnek vanília tejkaramella-öntettel, apának sörfagyi, anyának pedig egy cukormentes jégkrém.
Mégis, mintha órákig tartott volna, mire elkészítik, apa fizet, anya elég szalvétát felmarkol, arra az esetre, ha valaki leeszi magát a kocsiban
(azt mondtam, valaki, de mindig Mark eszi le magát, általában végig az egész pólóját), aztán mindenki visszaszáll a kocsiba, becsatolja magát,
anélkül, hogy magára öntené a fagyit, és apa megkérdezi: - Mindenki kész? Akartok az új ház felé menni? - és mind azt feleljük, hogy: IGEN! - mire ő: - Rendben, irány az új ház!
És akkor befordultunk a sarkon - rögtön az első sarkon! Tényleg ott volt az új kecó, pont egy sarokra a Dairy Queentől -, és anya izgatott hangon megkérdezte:
- Látjátok? Ott van, gyerekek, az ott rögtön balra, látjátok? Mind odanéztünk az új házra, ahol nemsokára lakni fogunk.
Nem tudom, a többiek mit éreztek, de ami engem illet, én majdnem visszaadtam azt a keveset, amit a fagyiból megettem. Az új ház enyhén szólva rémesen nézett ki.
Hatalmas volt és hátborzongató. Az összes ablak - és jó sok volt belőlük - sötét volt, és mintha szemek lettek volna, amik minket néznek. Sok nagy fa is állt a ház körül, a szélben himbálózó, göcsörtös ágakkal.
A Diófadombon nincsenek nagy fák. Már csak azért sem, mert kilenc éve, amikor én megszülettem, a Diófadomb még csak rét volt meg szántóföld. A fáknak, amiket a beruházók ültettek, még nem volt idejük nagyra megnőni.
-A... anya... - hebegtem.
- Hát nem nagyszerű? - lelkendezett anya. - Nézzétek a díszítést a verandán! Hát nem elképesztő, hogy egyáltalán lesz verandánk, ahova majd kiülhetünk élvezni a nyári szellőt?
-Meg a fagyit - tette hozzá Mark -, ugye? Kiülhetünk oda élvezni a fagyit - mert Marknak csak a fagyin jár az esze. Meg bogarakon, teherautókon és a sporton.
- Hát persze - hagyta rá anya -, és látjátok ott azt az ablakfülkét a másodikon? Az lesz a te szobád, Allie.
Az én szobám volt a legsötétebb és a legfélelmetesebb az összes közül.
- A fák tényleg jó nagyok - mondta Kevin. -Azok a fák - magyarázta anya - több mint százévesek. Akárcsak a ház.
Abból, amit a kocsiablakon keresztül láttam, ezt könnyen elhittem. Tényleg több mint százévesnek nézett ki. Meg főleg olyannak, mint ami mindjárt összedől. Azokra a házakra emlékeztetett, amiket anya
kedvenc tévéműsoraiban szoktak mutatni, A nagy átalakításban meg a
Csoda két nap alattban.
Csakhogy ez nem tévéműsor. Ez a való élet. Es nem jön semmilyen lelkes
tervező- és asztaloscsapat, aki helyrepofozná. Anyának kell helyrepofoznia egyedül, apa segítségével, gondolom.
Nem akartam ünneprontó lenni, de igazság szerint nem tudtam elképzelni, hogy képes lenne rá.
Az a ház úgy festett, mint amit lehetetlenség helyrepofozni. Sőt, egészen másként festett. Nem akartam Mark és Kevin előtt
mondani, mert az egyik szabály - amit le is írok, amint hazaértünk úgy szól, hogy Ne ijesztgesd az őrseidet! (feltéve, természetesen, hogy nem csináltak semmi olyasmit, amivel kiérdemelték volna).
De az az igazság, hogy úgy festett, mint amiben kísértetek laknak. Hirtelen már nem kívántam a fagyimat.
Sőt, egész biztos voltam abban is, hogy nem akarok elköltözni, még akkor sem, ha minden este a Dairy Queenben fagyizunk, és lesz egy
remélhetőleg nembőgőmasina új legjobb barátnőm meg egy macsekom.
Azt kívántam, bárcsak minden úgy lenne, mint azelőtt, hogy az ősök kitalálták ezt a költözést, és még mielőtt lenyomtam a legjobb barátnőm torkán a kanalat.
Csakhogy úgy tűnik, a legnehezebben elfogadható szabály ez: Az időt
nem lehet visszafordítani.
De attól még, hogy nem lehet visszamenni az időben, talán még megakadályozhatod, hogy a dolgok megváltozzanak. Ha elég keményen próbálkozol.
Es tudtam, hogy ez az, amit tennem kell.
Csak még azt nem tudtam, hogyan. Egyelőre.
3. szabály
Ha nem akarod, hogy mindenki megtudja a titkodat, de mondd el Scott Stamphleynek!
Mary Kay rögtön elbőgte magát, amikor elmondtam neki, hogy költözünk.
Nem volt valami nagy meglepetés, hiszen Mary Kay szinte mindenért bőg. Csakhogy ez azon ritka esetek egyike volt, amikor legszívesebben én is vele bőgtem volna.
- Nem költözhettek el most - zokogta Mary Kay -, iskolaév közepe van! Ez nem szabályos!
Lehet, hogy sok mindenhez nem értek - mint például a barátság, vagy hogy hogyan kell felújítani egy régi kísértetházat -, de ha valamihez értek, azok a szabályok.
- Ez tuti nem így van - feleltem -, mert ha így lenne, anyáék biztos nem csinálnák ezt velünk.
- De azért - erősködött Mary Kay - szerintem jobb, ha rákérdezel, hogy nézzenek utána, mert mi van, ha ez az új iskola nem vesz fel téged csak úgy az év közepén.
Ez jellemző Mary Kayre. Azt hiszi, ő mindent jobban tud.
- Figyelj - vetettem ellen -, anya azt mondta, hogy ha elköltözünk, akkor át kell mennünk ebbe a másik suliba, mert másik kerületben fogunk lakni. Szóval nem hiszem, hogy sok választásom van.
- Úgy mondod, mint aki el akar költözni - mondta Mary Kay vádlón.
- Persze hogy nem akarok elköltözni - ellenkeztem. Azt el sem árultam neki, hogy szerintem abban a házban kísértetek laknak. De a kiscicát azért megemlítettem.
Ettől aztán csak még jobban bőgött, aminek aztán végképp semmi
értelme nem volt. Úgy értem, legalább egy kicsit örülnie kellett volna az örömömnek.
De nem örült. - Ha lesz egy macskád, akkor nem mehetek át hozzátok többé -
hüppögte, miközben arra vártunk, hogy Mrs. Mullens, a közlekedési rendőr átengedjen minket a Fő utcán. - Ugyanis allergiás vagyok a macskaszőrre!
- Úgyse szoktál átjönni hozzánk - jegyeztem meg. Mindig náluk szoktunk játszani, mert szerinte az öcsikéim állati gorombák. Ezt csak azért mondja, mert amikor egyszer mégis átjött hozzánk, és oroszlánosat
játszottunk (az egyetlen játék, amit Mary Kay hajlandó játszani), Mark
kitalálta, hogy ő egy gyilkos oroszlán egy ellenséges hordából, és rávetette magát Mary Kayre a dohányzóasztal tetejéről. Cseppet sem meglepő módon, Mary Kay azonnal elkezdett bőgni.
- Az igaz - ismerte el -, de most már tényleg nem mehetek!
- Semmi baj - próbáltam nyugtatgatni -, majd én megyek hozzátok. - Nem fogsz jönni! - bőgte. - Túlságosan el leszel foglalva az új barátaiddal és a ci-cicáddal!
Tudtam, hogy ez valószínűleg így lesz, de nem mondtam, mert az egyik barátságra vonatkozó szabály, amit le is írtam, így szól: Csak szép
dolgokat mondj a barátaidnak, akkor is, ha nem igazak. Ettől jobban érzik magukat, és akkor jobban fognak szeretni.
Fontos, hogy szeressenek. Ha senki sem szeret, akkor aztán ülhetsz egyedül az ebédlőben, mint Scott Stamphley, amikor hozzánk került a
suliba, mert senki sem értette egy szavát sem a New York-i kiejtése miatt.
- Neked mindig rá fogok érni, Mary Kay - mondtam olyan kedvesen, ahogy csak bírtam, annak ellenére, hogy már állatira idegesített. - Még
akkor is, ha kiscicát tartani tényleg nagy felelősség, sokkal nagyobb, mint hörcsögöt.
- Ez nem is igaz - ellenkezett Mary Kay. - Márpedig így van - vágtam vissza.
- Azt hiszem, nem kéne ennyire örülnöd neki, hogy elköltöztök jelentette ki -, hisz akkor többé nem tudunk már együtt suliba menni! Na ezen lepadlóztam! Ugyanis Mary Kayjel menni suliba nem volt valami hű de jó móka. Annyira félt mindentől, hogy ha Buck - a ló, aki a
Diófadomb utolsó megmaradt legelőjén szokott legelészni (ahova még nem építettek házakat), és ami pont arra van, amerre mi suliba járunk -
kidugta a fejét a kerítésen, Mary Kay máris hanyatt-homlok menekült.
Halálosan fél Buck nagy fogaitól, annak ellenére, hogy megmutattam neki, hogyan tartsa a kezét, hogy Buck ne tudjon belecsípni a tenyerébe, amikor odaadjuk neki a maradék gyümölcstekercset az ebédből vagy ilyesmi.
Ezeket tudnia kell az embernek, ha állatorvos szeretne lenni.
De mivel eszembe jutott a szabály, hogy csak szép dolgokat szabad mondani a barátoknak, hogy szeressenek, így szóltam:
- Hát igen, emiatt nagyon szomorú leszek. De valahogy majd csak hozzászokom. Idővel.
Ez a válasz valószínűleg mégsem elégítette ki Mary Kayt, mert megjegyezte:
-Meg aztán ha elköltözöl, többé nem kutathatsz annak a srácnak az agyi maradványai után a bokorban.
Azt hiszem, nem volt túl szép tőle, hogy ezt felhozta. Főleg mivel nagyon jól tudja, mennyire szeretnék találni belőle valamit.
Mintha nem vert volna ki eléggé a víz a gondolatra, hogy el kell költöznünk egy kísértetházba, és egy teljesen új suliba kell majd járnom.
Leszámítva persze a kiscicát - meg hogy esetleg találok egy Mary Kaynél jobb barátnőt -, egyáltalán nem akartam elköltözni.
Csakhogy még mindig nem tudtam, mit tehetnék. Nem mintha lett volna választásom. Hiszen még gyerek vagyok!
- Figyu - javasoltam Mary Kaynek -, ne veszekedjünk! Valószínűleg pár héten belül úgyis elköltözöm, szóval próbáljunk meg addig kijönni egymással! - Hagyd abba! - kiáltotta Mary Kay. - Ne mondd többet, hogy
elköltözöl! Ma van a szülinapom! Nem akarom, hogy ma erről beszélj!
Ettől még rosszabbul éreztem magam. Teljesen elfelejtettem, hogy ma van Mary Kay szülinapja... Pedig tudnom kellett volna, mivel úgy volt, hogy Carol később behozza a suliba a rózsaszín szülinapi sütiket.
így aztán megígértem, hogy a nap további részében nem beszélek senkinek arról, hogy valószínűleg elköltözünk.
És be is tartottam a szavamat. Nem beszéltem a költözésről senkinek, még Ms. Myersnek sem, amikor kiosztotta a feladatot, hogy mindenki
válasszon egy országot, amit egyedül kell tanulmányoznia az év további részében, és év végén házidolgozatot írnia róla. Nem jelentkeztem, és
nem szóltam, hogy „Ms. Myers, van egy kis gond, én lehet, hogy a jövő hónaptól már nem fogok ebbe a suliba járni."
Akkor is tartottam a számat, amikor Brittany Hauser meghívott, hogy menjek át egyszer hozzájuk, és nézzem meg a gyönyörű díjnyertes macskájukat, amit az anyukája kapott az apukájától a házassági évfordulójukra.
Mrs. Fellnernek, a konyhásnéninek sem szóltam róla egy szót sem, amikor figyelmeztetett, hogy ne felejtsem el emlékeztetni az anyukámat, hogy még nem fizette be az ebédemet a jövő hónapra.
Egyáltalán senkinek nem árultam el, hogy esetleg elköltözünk.
Legalábbis egészen addig, amíg valahogy Scott Stamphley mellé nem kerültem kidobózás közben tesin (amit csak azért játszottunk, mert esett az eső, és így nem mehettünk ki az udvarra baseballozni).
Az az igazság, hogy addigra már majd szétrobbantam a vágytól, hogy
beszéljek róla valakinek. Azt hittem, Scottnak nyugodtan elmondhatom, ő úgysincs beszélő viszonyban egyik lánnyal sem az osztályból. És nem a
New York-i kiejtése miatt. Azt már mindannyian megszoktuk az első pár napban, amit velünk töltött.
Hanem a kígyógyűjteménye miatt, amit állandóan behoz a suliba, akárhányszor csak tudományos kiállítás vagy efféle van. Szóval ő úgyse tudja kinek továbbadni, gondoltam.
- Mondjak egy titkot? - kérdeztem tőle, ahogy ott álltunk hátul, ahol a nagy piros labdák nem tudtak elérni minket. Mary Kayt már rég
kidobták - őt dobták ki először, mert persze mindenki őt akarta eltalálni a
szülinapján, hogy elbőgje magát. Es így is lett. Szóval ő már a pálya
szélén ült, és Mr. Phelpsnek mutogatta a piros foltot a combján, ahol eltalálták:
- P-pedig ma van a sz-szülin-napom! - hüppögte.
- Nem érdekel - felelte Scott a titokról feltett kérdésemre. De mivel tudtam, hogy csak bosszantani akar, azért is elmondtam neki: - Úgy néz ki, elköltözünk.
- Nagy ügy - vetette oda Scott. Pontosan ezért nem Szereti egy lány sem az osztályból. Mert olyan bunkó. Meg azért sem, mert olyanokat
csinál, mint például hangosan böfög, amikor Ms. Myers nem figyel oda, ami Brittany Hauser szerint gusztustalan.
De engem nem érdekelt, hogy bunkó, annyira megkönnyebbültem, hogy végre elmondhattam valakinek.
- Valószínűleg nem fogok többet ebbe a suliba járni - tettem hozzá. - Remek - vágta rá -, legalább nem kell többet azt a hülye fejedet néznem.
Mivel Scott mindig ilyen, nem vettem sértésnek. Meg azért se, mert
tudom, hogy ha levegőért kapkodsz és elviharzol, amikor a fiúk ilyeneket mondanak, mint Brittany Hauser szokta, akkor csak azt adod meg nekik, amit el akartak érni.
- Nem lesz könnyű - folytattam -, teljesen új barátokat kell majd szereznem.
- Hát az neked biztos nem lesz könnyű - felelte -, amilyen ronda fejed van.
Ha ezt Scott Mary Kaynek mondja, ő biztos elbőgte volna magát. De én már hozzászoktam a fiúk stílusához az öcsikéim mellett. Úgyhogy inkább így szóltam:
- Nézd ezt a sebet! Leestem a bringáról - és megmutattam neki azt az óriási kék-zöld horzsolást a könyökömön, ami ugyan nem fáj, de nagyon undorítóan néz ki.
És Scott, pontosan úgy, ahogy gondoltam, közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye:
- Szép...
Ekkor gyorsan elugrottam az útból, és vagy harminc labda csapódott Scott arcába. Ez az! Ez volt aztán a szép!
De azt hiszem, Scott nem találta olyan szépnek, mert később, amikor Carol behozta a sutit, Mary Kay odajött hozzám, és azt mondta: - Kösz szépen, hogy tönkretetted a szülinapomat!
Teljesen leblokkoltam. Nem értettem, hogy tehettem tönkre Mary Kay szülinapját, hiszen nem csináltam semmit, csak épp egy oroszlános képet színeztem, amit neki akartam adni ajándékba. - Ezt meg hogy érted? - kérdeztem.
-Talán kérdezd meg Scottot! - felelte, és elviharzott.
Scottra néztem, és láttam, hogy egy óriási lapot készít Mary Kaynek,
ezzel a felirattal: Kár, hogy Allie elmegy, így mérnem lesz egy barátod
sem. Boldog szülinapot!
A következő pillanatban Brittany Hauser és a legjobb barátnője, Courtney Wilcox odajött hozzám, és kórusban kérdezték: - Elköltözöl? Miért nem szóltál? - pont akkor, amikor Carol és Ms. Myers rákezdett a dalra: - Boldog szülinapot...
De a szülinapos addigra már ráborult az asztalára, és a változatosság kedvéért bőgött.
Szóval, azt hiszem, végül mégsem volt valami boldog a szülinapja.
4. szabály
A tesók – és a szülők – néha rendkívül érzéktelenek tudnak lenni.
Azért jó oldala is volt annak, hogy összevesztem a legjobb barátnőmmel. Például ez nagy részben megkönnyítette, hogy messzire költözöm tőle. így legalább nem kellett azon agyalni, hogy „játszódélutánokat"
szervezzünk, vagy hogy vegyek-e neki valami búcsúajándékot, mint
például egy fél medált neki és a másik felét magamnak, hogy mindkettőnknek legyen egy-egy fél medálja, ami a másikra emlékezteti (ezt egy filmben láttam egyszer).
A rossz oldala viszont az volt, hogy így aztán senkivel sem tudtam megbeszélni, mennyire aggaszt ez az egész költözés-ügy. Mert
akármennyire is próbáltam leplezni, hogy ne ijesszem meg az öcsikéimet, én igenis nagyon, de nagyon féltem tőle, főleg miután apáék aláírták a papírokat, és megkapták a kulcsot az új házhoz. Ugyanis ekkor lett a
„talán elköltözünk"-ből „biztosan elköltözünk". És amikor először elvittek minket oda, hogy feltérképezzük a terepet, nem akartam hinni a
szememnek. Úgy értem, ha először azt gondoltam, hogy az új kérő ijesztően fest kívülről, akkor az még semmi sem volt ahhoz képest, ahogy belülről nézett ki.
Belülről ugyanis sokkal rosszabb volt, mint amit valaha A nagy átalakítás bármelyik részében láttam.
Sőt, ha engem kérdeztek, azt hiszem, anyáék nehezen választhattak volna ennél komorabb és nyomasztóbb lakóhelyet.
Talán csak akkor, ha azt az elvarázsolt kastélyt veszik meg a megyei
vásárról, ahova Jay bácsikám vitt el a múlt nyáron. De még az is jobb lett volna, mint ez, ahova költözni készültünk.
Ugyanis abban az elvarázsolt kastélyban legalább voltak szőlőszemgolyókkal meg spagetti-belekkel telerakott edények, amelyekbe bele lehetett nyúlni.
A mi házunkban viszont nem voltak ilyen undorító, de mégis jópofa cuccok. Ezzel szemben viszont voltak sötétszürkére festett falak (anya azt ígérte, hogy majd átfesti őket. Mintha az olyan sokat dobna rajtuk), kivéve ahova az előző lakók a festményeiket rakták. Ott ugyanis négyzet alakú barna foltok éktelenkedtek.
A plafon pedig az égig ért, amitől anya állati izgatott lett.
-Tizenkét láb magas falak! - lelkendezett, de én nem igazán értettem, mi a jó abban. Pókhálós csillárok lógtak le a magasból, amelyek egy cseppet sem csillogtak, mint az én ásványaim.
Es annak ellenére, hogy anya állandóan azt hajtogatta, hogy „Nézzétek ezt a nagyszerű padlót", ha engem kérdeztek, a régi házunkban lévő padlószőnyeg sokkal barátságosabb volt, mint az a koszos, sötétbarna fapadló, amin járkáltunk, és ami recsegett-ropogott, bárhova léptél.
És ha mindez még nem lett volna elég, ráadásul lépten - nyomon pókok nyüzsögtek, de mindenütt, nem csak a pincében. És egyik szoba hidegebb
volt, mint a másik. Az egész hely úgy festett, mintha senki sem lakott volna benne vagy száz éve. És még mindig nem ez volt a legrosszabb. A legrosszabb az én szobám volt - amelyiket anya mutatott a kocsiból, aznap este, amikor a Dairy Queenben voltunk. Kiderült, hogy ez a leghidegebb és legsötétebb szoba az összes közül. És a padló is itt
recsegett a legjobban - ki látott már olyan hálószobát, amiben nincs padlószőnyeg? És oké, hogy volt benne egy ablakfülke, ahogy anya
nevezte, ami kerek volt és csupa ablak, mint egy kastély tornya, és apa megígérte, hogy épít bele egy padot, amin majd üldögélhetek és
olvasgathatok, de azokból az ablakokból még a tévétornyot sem lehetett látni, csak fákat meg más házak tetejét!
Hogy fogok tudni így elaludni, ha nem láthatom a villogó piros lámpát a tévétornyon, ami ki-be kapcsol, hogy a repülők ne menjenek neki? Hogyan?
Amikor megkérdeztem apát, csak annyit mondott: - Nézd, Allie, meg kell tanulnod anélkül is elaludni. Mintha ez egyáltalán lehetséges volna.
Ahogy ott álltam abban a hatalmas visszhangzó hodályban, ami az én szobám akart lenni, nem tudtam nem arra gondolni, amit előző este
láttam. Az történt ugyanis, hogy Mrs. Klinghoffer, az ingatlanügynökünk
átjött, és kirakott egy nagy „ELADÓ" táblát a mi tökéletesen barátságos, nem recsegő, nem kísértetjárta, kétszintes házunk elé, ahonnan a szüleink, ki tudja, miért, cl akartak költözni.
Miután Mrs. Klinghoffer elhelyezte a táblát, elégedetten leporolta a
kezét, és rám nézett. Én egy szomszédos sitthalomról bámultam rá, ahol hamarosan ;i szomszéd ház fog magasodni, és ahol további ásványok után
kutattam a gyűjteményem számára (amit hamarosan dobhatok ki). Rám mosolygott, majd azt mondta:
-Ne aggódj, Allie, ez a tábla nem lesz itt sokáig. A régi házatok seperc alatt el fog kelni.
Tudom, hogy van olyan szabály, hogy Ne utáld az embereket, főleg ne a
felnőtteket! Onnan tudom, hogy le is írtam a szabálykönyvembe, rögtön miután Mrs. Klinghoffer elhajtott.
De az az igazság, hogy abban a pillanatban azért kicsit gyűlöltem Mrs. Klinghoffert.
Ami azt illeti, Mrs. Klinghoffer nagyot tévedett. Egyáltalán nem
aggódtam amiatt, hogy nem tudjuk eladni a házat. Pont attól féltem, hogy valaki megveszi, mielőtt anyáéknak elég ideje lenne rá, hogy rájöjjenek, mekkora hibát követnek el azzal, ha eladják.
De azt hiszem, ezzel egyedül voltam a családban. Még Mark és Kevin sem értettek egyet velem abban, hogy ez a ház bűzlik. Ezt onnan
tudtam, hogy hallottam, amint azt kiabálják, hogy „Tök jó!" meg „Király!", ahogy meglátták az új szobáikat az enyémmel szemben.
És nem csak azért örültek, mert végre külön szobát kaptak, és nem kellett egyen osztozkodniuk. Úgy tűnt, egyenesen imádják azokat a
szörnyű, sötét, dobozszerű lyukakat a második emeleten (az új házban a gyerekszobák külön emeleten voltak egy közös fürdőszobával - ami mellesleg állati régimódi volt, a fürdőkád lábakon állt, és pókok rohangásztak a lefolyóban).
Mark és Kevin azért imádták annyira azokat a rémes lyukakat (amellett, hogy külön lakhattak), mert a két szobát elválasztó falban
volt egy rács, ami a fűtéshez tartozott, és felfedezték, hogy ki tudják nyitni ezt a rácsot, és így beszélgetni tudnak egymással. Ilyenkor a
hangjuk úgy eltorzult, mintha a világűrből beszélnének vagy ilyesmi. Már ki is találtak egy új játékot: az űrhajósat. A játék abból állt, hogy az egyikőjük a rács
egyik oldalán ült, a másik meg a másikon, mindketten a saját
szobájukban, és mindketten kinyitották a rácsot. Aztán az egyik így szólt a rácsba:
- Houston, Houston, itt az űrhajó. Hallasz? Vétel. A másik pedig válaszolt a rácson át: - Űrhajó, űrhajó, itt Houston. Hallak. Vétel. Aztán az első így folytatta:
- Houston, bajban vagyunk. Ismétlem. Bajban vagyunk. A rakéták kigyulladtak. Ismétlem. A rakéták kigyulladtak. Vétel. Es így tovább.
Hát igen, elég hülye játék. De hát mit várhatunk? Kiskölykök. Nem kell nekik sok a boldogsághoz.
Mark és Kevin nem értették, milyen hatalmas problémákkal kell szembenéznünk: hogy ez a ház túl nagy és túlságosan lepukkant ahhoz,
hogy anya - persze apa segítségével - egyedül felújítsa, és még a tévéből sem kap segítséget, ahol egész asztaloscsapatok állnak rendelkezésre, és csinos belsőépítészek osztogatják a tanácsokat. Meg aztán át kell
mennünk egy vadiúj suliba az iskolaév kellős közepén. És meg kell válnunk nem csak a kőgyűjteményeinktől - mármint akinek van -, de a legjobb barátainktól is. És lehet, hogy a legjobb barátaink mégse voltak a
legjobbak, de akkor is a legjobb barátaink, akik, az igazat megvallva, mégiscsak jobbak, mintha egyáltalán nem lennének barátaink. Nem találsz legjobb barátokat - még ha nem is annyira jókat - minden bokorban.
Legjobb barátokat tulajdonképpen elég nehéz találni. Még olyat is, aki per pillanat épp nem áll szóba veled.
A szüleink azt kívánják tőlünk, hogy mindezt feladjuk, és miért? Hogy a Dairy Queenbe járhassunk minden este? Meg egy kiscicáért? Csak ezért
költözzünk be egy lepusztult, valószínűleg kísértetjárta házba, amelyikből még a tévétornyot se látni? Ez így nem fair!
Másrészt Mark és Kevin túl kicsik még ahhoz, hogy tisztán lássák az ősök hátsó szándékát: felraknak minket a ház tetejére - legalábbis olyan
közel a tetőhöz, amennyire csak lehet, leszámítva a padlást, ahova a plafonról nyíló csapóajtón át lehet felmenni a szobáinkat összekötő
folyosóról. Igen, egy valódi csapóajtón, amit egy kötéllel lehet lenyitni és mindezt azért, hogy Egyedül Lehessenek, és Megszabaduljanak Tőlünk, Gyerekektől.
Anyáék persze mindent tagadnak. De amikor megvádoltam őket ezzel, rajtakaptam őket, hogy egy kicsit elmosolyodnak. De csak annyit mondtak:
-Na, Allie... gondolkoztál már azon, hogy milyen kiscicát szeretnél? Azt hiszik, csak azért, mert még csak kilencéves vagyok, nem látok át rajtuk - hogy el akarják terelni
a
témát arról, hogy minket a tető alá
pakolnak, hogy egyedül lehessenek. Én azonban átlátok a szitán, és tudom, hogy pontosan 6Z az, amit akarnak.
Erre csak azt tudom mondani, hogy ha végül mégis beköltözünk, és valami (például egy test nélküli zombi kézfej) lemászik a padlásról, és elkap
minket (ezt egyszer egy filmben láttam), és a kétségbeesett kiáltásaink belehasítanak az éjszakába, anyáék már hiába szaladnak fel azokon a
kanyargós lépcsőkön, hogy megmentsenek, mert mire felérnek, már csak a véres és élettelen testünket találják ott a földön. Nos, akkor már bánhatják, amit tettek, de már késő lesz.
Anya látta, hogy nem vagyok valami boldog a helyzettől, és hogy hiába jön elő holmi kiscicákkal.
Szóval újabb trükkel próbálkozott: -Tudjátok, gyerekek, hogy ti választhatjátok ki a falfesték színét vagy a tapétát a szobátokba? - Tényleg? - csillant fel Mark szeme. - Szóval lehet teherautós tapétám? Vagy bogaras?
- Amilyet csak szeretnél - felelte anya. - Király! - ujjongott Kevin. - Nekem bordó bársonytapétám lesz, mint a Lung Csüng kínai étteremben!
- Amit csak szeretnétek, persze a józan ész határain belül -
helyesbített anya. - Nem szeretnél inkább egy szép kis tapétát vitorlásokkal, Kevin?
- Nem - vágta rá Kevin. - Mit szólnál egy kalózhajóshoz? - javasolta apa.
- Jó, feltéve ha a kalózhajós tapéta bársonyból van -erősködött Kevin. - En rózsaszín tapétát szeretnék - vetettem közbe. - Es rózsaszín padlószőnyeget.
- Na de Allie - méltatlankodott anya -, a régi szobádban is pont ilyen van.
- Pontosan - feleltem határozottan.
- De hát mi a jó abban? - tudakolta anya. - Nem akarsz valami újat kipróbálni?
- Én igen - szólt közbe Kevin. - Én ki akarom próbálni a bársonytapétát.
-Miért nem mentek ki játszani egy kicsit, gyerekek? - vetette fel apa. -Tényleg - helyeselt anya -, apának meg nekem végeznünk egy-két mérést, aztán mehetünk.
még
el kell
Mark és Kevin sóhajtottak. Ők nem akartak kimenni. Szerettek az új házban játszani, nem csak a fűtőrács miatt, hanem mert hosszú folyosók és titkos átjárók voltak mindenfelé (de tényleg: vannak ilyen hátsó
lépcsők és cselédszobák a régi időkből, amikor az embereknek még cselédeik voltak meg ilyenek).
Az öcsikéim ügyet se vetettek rá, hogy a hosszú folyosók sötétek és nyikorognak, a titkos átjáróknak pedig olyan a szaguk, mint Scott
Stamphley tornacipőjének, amit egyszer tesi után az orrom alá nyomott. Az öcséimet mindez azért nem izgatta, mert a tesók néha nagyon érzéketlenek tudnak lenni. Akárcsak B szülők.
Ez egy szabály, amit mellesleg nem szabad elfelejtenem leírni: A tesók -
és a szülők - néha rendkívül érzéketlenek tudnak lenni. Nem mintha azt várnám tőlük, hogy olyan érzékenyek legyenek, mint Mary Kay, aki
mindenért bőg. Úgy értem, hogy a tesók nagyon gyakran egyszerűen nem fognak fel bizonyos dolgokat. Például, hogy nyikorgó folyosókon nem jó játszani, meg hogy az őseink azért raknak fel minket a második emeletre, hogy megszabaduljanak tőlünk.
Én viszont rögtön megfogadtam anya tanácsát, és kirohantam a házból, annak ellenére, hogy ősz volt, szóval már kezdett hűvös lenni, és egyre korábban sötétedett. Bármit megtettem volna, hogy kikerüljek onnan,
még azt is, hogy a kinti hidegben és sötétben kuporogjak,, amíg anyáék végeznek a méricskéléssel.
Ennyire utáltam az új kérónkat. A házhoz egész nagy kert tartozott, de nem volt benne se hinta, se
bármi, amivel játszani lehetett volna. Csak fák és udvar. Még köveket sem lehetett találni, hogy összeszedhessek egy új gyűjteményt, miután a régit kidobtuk. Semmi nem volt az új kertünkben, csak kopár foltok, ahol egykor fű lehetett.
Viszont volt egy fa elég alacsony ágakkal ahhoz, hogy fel lehessen rá mászni. Mark és Kevin már fent is voltak.
- Gyere, Allie! - hívott Mark a súlya alatt meghajló alsó ágakról. - Mássz fel te is!
— Mekkora tökfejek vagytok! - tört ki belőlem a hihetetlen nagy érzéketlensége láttán. - Hát nem látjátok, mi folyik itt? - Nem - felelte. - Kivéve, hogy rosszkedved van.
- Anyáék óriási hibát követnek el azzal, hogy megveszik ezt a házat közöltem vele.
- Nekem bejön - mondta Kevin. - Bársonytapétám lesz, mint Lung Csungnál.
Kevinnek Lung Csüng a kedvenc étterme, mert nagyon puccos, és Kevin szereti a puccos dolgokat. En viszont ki nem állhatom a Lung Csungot, mert azon túl, hogy a falakat bársonytapéta borítja, teknősleves is Szerepel az étlapon. A bejáratnál a földön van egy nagy műanyag medence, benne szigettel, és azon ücsörög a teknős.
Eddig még senki sem rendelt teknőslevest a városban. Tudom, mert mindig megnézem a teknőst, valahányszor csak odamegyünk, és mindig ott van.
De sosem lehet tudni. Bármelyik nap rendelhet valaki teknőslevest. És ha elérkezik az a nap, a teknős már nem lesz ott többé. Ez állatkínzás, ha tudni akar-|átok.
Ha arra a teknősre gondolok, mindig elfog a düh. -Anya már megmondta, hogy nem lehet bársonytapétád - emlékeztettem.
- Nem, nem mondta - felelte Kevin. - Azt mondta, kalózos bársonytapétám lehet. - Olyan nincs is, Kevin.
- De van. Es olyan lámpám is lesz, amilyen az asztalokon van a Lung Gsungban.
- Nem lehet piros festettüveg-lámpád a szobádban, te hülye.
- De lehet - válaszolt Kevin. - Es te vagy a hülye, hogy nem tetszik neked ez a ház. Ez egy tök jó ház!
- Nem, nem igaz - ellenkeztem. Talán azért, mert arra a szerencsétlen teknősre gondoltam a Lung Csungban, vagy talán csak azért, mert a
házunkra gondoltam, mindenesetre hirtelen rettentő ideges lettem: Sötét és hideg és csúnya!
-Tudod mit, Allie? Te vagy csúnya! Megmondalak! És akkor nem kapsz kiscicát! - fenyegetett Mark.
Már ez sem érdekelt. Nem izgatott, ha beárul, ugyanis megütöttem. Először is nem ütöttem nagyot, és különben is csak a lábát, mert csak azt értem el, mivel a fán ült.
Ha nem fáj, nem számit. Ez szabály.
Vagy legalábbis majd az lesz, ha hazamegyünk és leírom. Azzal hátat fordítottam nekik - annak ellenére, hogy i/i hiszem,
tulajdonképpen nekem kellett volna vigyáznom rájuk -, és elsétáltam a fasoron (van egy fasor az új ház és a szomszéd között) a bejárat elé, és ott álltam, és csúnyán éreztem magam - pont úgy, ahogyan Mark megvádolt vele -, amikor hangokat hallottam, és i szomszéd ház felé néztem, ahol észrevettem valamit, amit eddig nem.
Méghozzá azt, hogy ott van egy velem kábé egyidős lány, aki a házuk előtt hátraszaltózgat.
5. szabály
Ne hagyd, hogy a családod kísértetházba költözzön!
Nem csak egy velem kábé egyidős, hátraszaltózgató lány volt a szomszéd ház előtt, hanem egy másik, nálunk pár évvel idősebb lány is, aki egy pálcát dobált fel a levegőbe - mint a mazsorettezők különböző
fesztiválokon a tévében -, sőt mi több, el is kapta, amint leért. Először csak álltam földbe gyökerezett lábbal, és tátott szájjal
bámultam őket, mivel a környéken ők voltak az élet egyetlen formái, akikkel azóta találkoztam, hogy először itt jártunk. Az összes ház az utcánkban olyan volt, mint a miénk - azaz nagy és félelmetes, sok
kis toronnyal és nagy ablakokkal, magas sövénnyel körülvett kertekkel és félelmetes, göcsörtös öreg fákkal -, szóval azt hittem, csak öregek laknak errefelé.
Most azonban rá kellett döbbennem, hogy laknak itt gyerekek is.
És nemcsak hogy gyerekek, hanem lányok, akik tudnak hátraszaltózni és mazsorettet dobálni - sőt, elkapni is!
A hátraszaltózó lány irtó profin csinálta. Nyilvánvalóan már nagyon régóta tornázhatott, mert állati rugalmas volt. Körbe-körbe ugrált az udvaron.
Sose tudtam jól tornázni. Két éve balettozom. Akkor is folytattam,
amikor Mary Kay abbahagyta, mert Linda néni sosem adta neki a tiarát, hogy viselje a levezetés alatt. A balett előtt Mary Kay rávett, hogy járjak vele sztepptáncra (borzalmas), aztán művészi tornára (még
borzalmasabb). Apa azt szokta mondani, hogy aki feladja, az sosem nyer, de szerintem pont az nyer mindig, mert ha abbahagysz valamit, akkor több időd marad rájönni, hogy mit szeretsz igazán csinálni, mint például köveket gyűjteni.
A balettet azonban nem hagytam abba. Annál már csak egy dolgot
szeretek jobban, a baseballt. Az a legjobb benne, amikor elütöd a labdát. Minél nagyobbat ütsz, annál jobb.
De sajnos nem üthetsz mindig te. Van egy unalmas várj-a-sorodra rész is.
Ez a balettben sincs másképp. A legjobb része a spárgaugrás: amikor nekifutsz, és felugrasz a levegőbe - amilyen magasra csak tudsz, szétnyitott lábakkal, mintha repülnél.
A balett legrosszabb része pedig bármi, ami a korláttal kapcsolatos, amibe térdhajlításoknál és hasonlóknál kapaszkodni kell, de ezek készítenek fel a spárgaugrásra.
Nem zavar, ha meglendítem az ütőt, de mégsem találom el a labdát. És az sem zavar, ha Linda néni szerint nem az én spárgaugrásom a legjobb a csoportban, és ezért másnak adja a tiarát a levezetésre.
Az viszont igenis zavar, ha arra kényszerítenek, hogy olyan dolgokat
csináljak, amit nem akarok. Mint például elköltözni, amikor semmi kedvem hozzá. Vagy mondjuk folytatni a tornát, akkor is, ha nem vagyok elég rugalmas.
Nem úgy, mint az a lány, aki a házuk előtt hátra-
szaltózgatott. Ő aztán tényleg hihetetlenül rugalmas volt. Aztán arra lettem figyelmes, hogy egyszer csak abbahagyja a
hátraszaltózást. Felállt, és engem nézett a sövény fölött, ami körülvette a kertjüket, és elválasztotta a házak közti fasortól.
- Hé! - szólt oda, miközben végig engem nézett. Hatalmas mosoly ült az arcán. - Szia! Te vagy az új lány?
Majdnem hátranéztem, hogy kihez beszél. Hiszen: új lány? Az nem lehetek én! Én Allie Finkle vagyok. Nem új lány. Aztán rájöttem, hol is vagyok.
És közben leesett, hogy itt én vagyok az új lány.
-Ja! - böktem ki. - Szia! Igen, én vagyok Allie Finkle. - Én pedig Erica Harrington - mutatkozott be a szomszéd lány.
Veszettül mosolygott. Nehéz lett volna elképzelni, hogy elbőgje magát,
csak mert valaki azt mondja, hogy most kivételesen ő akar lenni a lányoroszlán. - Ez meg itt a nővérem, Missy.
- Melissa - helyesbített a mazsorettes lány cseppet sem kedvesen. Nem is hagyta abba a dobálást. Állati jól ment neki. Legalább olyan jól, mint Ericának a szaltó.
- Én negyedikes vagyok a fenyőhegyi általános iskolában - folytatta Erica, és ügyet sem vetett rá, milyen jól dobálózik a nővére. Persze
gondolom, ez csak természetes, ha mindennap láthatsz ilyet. - Missy hatodikos. És te?
- Én is negyedikes vagyok - feleltem. Már nem is voltam olyan szomorú, mint a hátsó kertben vagy bent a rémes új házban. Sőt, kezdtem egy kicsit - csak egy egészen ici-picit - örülni. Ugyanis rájöttem valamire.
Méghozzá arra, hogy Erica velem egykorú, és talán - csak talán - ő lesz majd az új legjobb barátnőm.
Tudom, hogy még korai volt ezt előre megmondani, meg minden. De mégiscsak a szomszédban lakott, és ugyanarra az évfolyamra járt.
Az igazság az, hogy már első látásra sokkal jobb legjobb barátnőnek tűnt, mint Mary Kay, legalábbis eddig. Hibátlanul tudott hátraszaltózni, volt egy hatodikos nővére, aki tudott mazsorettet dobálni és elkapni, és
semmi jelét nem mutatta bőgésnek a közel kétperces beszélgetésünk alatt, ami nálam gyakorlatilag felér egy világcsúccsal.
Azonban nem akartam magamat reményekkel áltatni, mivel eddig az egész nap akkora csalódás volt: a ház, az új szobám meg minden. Úgy
értem, amilyen az én formám, egy olyan jó fej csajnak, mint Erica, már tuti van egy legjobb barátnője. Tudtam, hogy nem szabad túlságosan beleélnem magam.
- En a diófadombi általánosba járok - mondtam, és megpróbáltam megőrizni a higgadtságomat, de közben már hadartam, hogy mielőbb
kijöjjenek a számból a szavak. - De jövő hónaptól már a fenyőhegyibe
fogok járni, miután ideköltöztünk. Erica udvariasan felkiáltott, hogy jelezze, mennyire örül ő is.
- Lehet, hogy egy osztályba fogunk járni - kiáltotta. — Tudod, ki lesz az osztályfőnököd? Mert a fenyőhegyiben két negyedik osztály van. Van
Mrs. Danielsoné, ő aranyos. De van az én tanító nénim is, Mrs. Hunter.
- Ő állati jó fej! Remélem, az én osztályomba fogsz járni!
- En is remélem! - kiáltottam vissza, mert Erica is kiabált. Ha valaki
kiabál örömében, akkor illik visszakiabálni. Ez is egy szabály. Legalábbis az lesz, amint hazaérek.
- Hagyjátok már abba ezt az ordibálást! - szólt ránk Melissa. Szétreped tőle a fejem!
- Jaj! - mondtam, vigyázva, hogy ne kiabáljak. - Bocs! - Aztán Ericához fordultam: - Szereted a cicákat? Mert hamarosan kapok egyet.
- IMÁDOM A GIGÁKAT! - kiáltott fel Erica. - Milyen cicát kapsz?
- Hát tudod - kezdtem bele, ugyanis sokat kutattam a témában, amióta a szüleim beígérték a kiscicát -, nekem a fajta nem igazán
számít. Persze szeretem a perzsa macskákat, mert olyan puhák, és imádom a puha cicákat. De az a fontos, hogy menhelyről hozzuk el, mert
annyi kóbor állat van, akiknek otthon kell. Szóval valószínűleg olyat kapok, amilyen az állatmenhelyen van.
-A mi macskánk, Polly is menhelyről került hozzánk - kiáltotta Erica. Átjössz megnézni? Meg a babaházamat is?
- Naná, hogy szívesen megnézem a macskátokat meg a babaházadat! válaszoltam vissza.
- Mondtam már, hogy hagyjátok abba ezt az üvöltözést! - csattant fel Melissa. - És nem kéne szólnod a szüleidnek, hova mész?
- A, dehogy! - legyintettem. - Úgyse érdekli őket. És bocs az ordibálásért.
Hát így barátkoztam össze Ericával, az új szomszédunkkal.
Persze nem azt mondom, hogy rögtön legjobb barátnők lettünk. Ugyan
már! Úgy értem, senki sem említett semmi ilyesmit. Tuti, hogy egy ilyen lánynak, mint Erica, kismillió barátja van, és akár három-négy legjobb barátnője is. Ki tudja? Egyszerűen csak jól kijöttünk, ennyi az egész.
A házuk majdnem hajszálra ugyanolyan volt, mint a miénk, azzal az egyetlen különbséggel, hogy nyoma sem tűnt rajta komorságnak. Éppen
ellenkezőleg, elképesztően vidámnak és otthonosnak nézett ki, ugyanis a szülei igen jó munkát végeztek a ház rendbe hozását illetően, és szürke festék helyett apró rózsabimbókkal tarkított szép, krémszínű tapéta borította a falakat.
A sötétbarna parketta helyett pedig fényes világosbarna padló volt, ami nem nyikorgott - vagy legalábbis nem zavaróan. A csillárok csillogtak, és meg is gyulladtak, amikor felkapcsoltad, ellenben a mi csillárjainkkal, amelyek a világon semmit sem csináltak, ha meggyújtottad őket.
Erica bemutatott a macskájának, Pollynak, aki egy gyönyörű, háromszínű foltos cica, és csak egyszer fújt rám. Aztán mutatott egy jó kis gombot az ebédlő szőnyege alatt, amit ha megnyomsz, megszólal egy csengő az egyik titkos átjárón a konyha mellett. A régi időkben így jeleztek a
szakácsnak, hogy a család befejezte az egyik fogást, és lehet tálalni a következőt, mint például a salátát vagy ilyesmit.
Erica és én jól elszórakoztunk a gombbal, amíg be nem jött az anyukája, és fel nem ajánlotta, hogy ha inkább Erica babaházával játszunk, akkor csinál nekünk forró csokit.
Erre persze rögtön felmentünk Erica szobájába, ami egy az egyben olyan volt, mint az enyém az új házban, csak éppen gyönyörűen kicsinosítva, rózsaszín szőnyeggel és baldachinos ággyal, amilyen nekem van otthon. Es Erica szobája egyáltalán nem volt se félelmetes, se nyomasztó!
Az ablakfülkében pedig volt egy óriási babaház -olyan magas, mint én -, és Erica elmesélte, hogy még a nagymamájáé volt annak idején. Még
villany is volt benne, amit igaziból fel lehetett kapcsolni, sőt, még folyóvíz is, hogy a babák tudjanak fürdeni (persze nem
tudtak, mert nemezből voltak, és rögtön szétáztak volna a vízben). Ez volt a legszebb, legelegánsabb babaház, amit valaha láttam. Kevin elájult volna, ha meglátja.
De a legjobb az volt, hogy Erica nem kezdett el bőgni, amikor
megkértem, hogy hadd legyek a lánybabával. Még csak nem is szipogott. Tökéletesen nyugodt hangon rávágta:
- Oké, akkor én leszek az anyukával! Később pedig, amikor azt javasoltam, hogy az üvegdelfinek rabolják el a
lányt, és kérjenek váltságdíjat érte levélben, amiben elküldik a levágott fülét, Erica nem ijedt meg, hogy a játék eldurvul. Sőt, eljátszotta, hogy az anyuka ájultan esik össze, mielőtt segítséget kér az Antiterrorista Egységtől.
Minden tökéletes volt. Az üvegmacskák épp le akarták leplezni a gyermekrablókat, amikor
hirtelen kicsapódott Erica szobájának ajtaja, bejött egy srác, és azt kérdezte:
- Mi ez az ordibálás idebent? - Allie - szólt Erica nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy fiúk rontanak be a szobájába -, ő a bátyám, John.
Nyolcadikos. John, ez itt Allie. A családja most költözik a szomszédba. És nem is ordibáltunk, csak játszottunk. Képzeld, a delfinek elrabolták a
kislányt! Micsoda túszdráma! De minden rendben, az A.T.E. már rajta van az ügyön.
-Ti költöztök a szomszédba? - érdeklődött John. - Akkor már biztosan hallottad...
- Mit? - tudakoltam.
- Hát hogy miért költöztek el az előző lakók.
- Nem - feleltem. - Sosem találkoztunk velük. Már rég kiköltöztek, amikor megkaptuk a kulcsokat.
- Vagy úgy! - szólt John, és megrázta a fejét. - Akkor jobb, ha nem is mondok semmit...
-John, miről beszélsz? - értetlenkedett Erica. - Ellis-ék azért költöztek el, mert nyugdíjba mentek, és vettek egy házat Miamiban.
- Igen - suttogta John. - Legalábbis ezt akarták elhitetni mindenkivel. Fogadd meg a tanácsomat, Allie! Soha ne menj fel a padlásra!
-A padlásra? - tátva maradt a szám, ahogy arra a hosszú kötélre gondoltam, ami a második emeleti folyosó plafonjáról lógott le, és arra a filmre, amiben egy zombi kézfej kimászott a padlásról és megölte az embereket. - Miért, mi van ott?
John úgy tett, mintha a hideg futkosna a hátán: - Egyszerűen csak ne menj fel oda, érted?
-John, miket hordasz össze? - kérdezte Erica. - Nincs ott semmi... Ekkor Mrs. Harrington rontott be a szobába azzal, hogy miért nem szóltam a szüleimnek, hol vagyok, már mindenhol kerestek, és majd meghaltak az izgalomtól.
Amíg Mrs. Harrington végighurcolt a krémszínű, rózsás folyosókon, végig azon töprengtem, hogy mégis hogy történhetett mindez? Az egyik percben
még békésen gyerekrablósat játszunk az esetleges új legjobb
barátnőmmel, a következőben pedig kiderül, hogy valami félelmetes lény lakik az új házunk padlásán!
És mi lehet az a félelmetes lény? Mit hagyhattak itt Ellisék, ami olyan
szörnyű, hogy egy nyolcadikos - aki gyakorlatilag olyan magas, mint apa suttogásra vált, amikor megemlíti? Ahogy Mrs. Harrington levezetett a lépcsőkön a bejárati ajtó felé, végiggondoltam mindent, amiről azt hallottam, hogy padlásokon előfordulhat.
Patkány? Nem, az nem elég ijesztő egy nyolcadikos számára.
Denevér? Undorító, de szintén nem elég félelmetes. Boszorkányok? Ugyan már! Azok nem ijesztenek meg egy nyolcadikost. És nem is a padláson laknak.
Egy szellem? Hát, talán egy szellem. De azok nem bántják az embereket, ugye? Csak megjelennek és ijesztgetnek.
Aztán egyszer csak, ahogy Mrs. Harrington kituszkolt az ajtón, rájöttem. A test nélküli kéz! A test nélküli kéz is a padláson lakott abban a filmben, amit egyszer láttam.
Kis híján visszaszaladtam Ericáék nagy, otthonos házába, és könyörögni kezdtem volna az anyukájának, hogy hadd lakjak inkább velük.
Mert az a kéz aztán tényleg állati ijesztő' volt! Zöld, fényes, és hátborzongatóan félelmetes!
Nem volt sok idó'm gondolkodni, mert anyáék ott vártak rám Harringtonék háza eló'tt, és állati dühösek voltak, hogy átmentem a
szomszédba anélkül, hogy szóltam volna nekik, hova megyek (még akkor is, ha a Diófadombon bármikor szó nélkül átmehettem Mary Kayhez, amikor csak akartam. Legalábbis majdnem).
De úgy látszott, ez most nem számít. Benne voltam a csávában. Megpróbáltam elmagyarázni anyáéknak, amit Erica
bátyja mesélt. Egész úton a házunkig, aztán az autóig, aztán végig
hazafelé próbáltam Őket meggyőzni. De ők értetlenül bámultak rám. Anya azt hajtogatta:
- Allie, mi találkoztunk Ellisékkel. Nagyon kedves emberek. Apa pedig azt mondogatta:
- És a padláson is voltunk. Nincs ott semmi, egypár régi dobozt leszámítva.
- És megnéztétek, mi van bennük? - kérdeztem. - Tuti, hogy ott van. - Mi van ott, Allie? - tudakolta apa.
-Az a dolog... - magyaráztam. Nem akartam Mark és Kevin előtt kimondani, akik mellettem ültek a hátsó ülésen, boldogan nyalogatva a
vaníliafagyijukat, cseresznyés, illetve tejkaramella-öntettel (azért, hogy szó nélkül elmentem, az volt a büntetésem, hogy mindenki kapott fagyit a Dairy Queenben hazafelé. Mindenki, csak én nem).
-Tudjátok! - mondtam anyáéknak nyomatékosan. Nem akartam megijeszteni Markot és Kevint azzal, amit Johntól hallottam.
Azonban ha jobban meggondolom, nekik is fel kell nőniük előbb-utóbb. És ez tulajdonképpen élet-halál kérdés volt.
- Az a dolog, ami éjjel jön elő és... - úgy csináltam, mintha egy kéz fojtogatna engem.
- Allie - döbbent meg anya -, Jay bácsi megengedi, hogy horrorfilmet nézz, amikor ő vigyáz rátok?
-Talán - próbáltam kitérni a válasz elől. Na majd biztos elárulom nekik
az én titkos egyezségemet Jay bácsival! Megígérte, hogy nem árul be a horrorfilmek miatt, ha én is megígérem, hogy nem árulom el soha, mi történt valójában apa bú várórájával.
Anya szerint Jay bácsi, azaz apa öccse Pán Péter szindrómában szenved, ami azt jelenti, hogy sosem akar felnőni. Apa szerint csak olyan, mint az összes többi főiskolás diák az iskolában - egy kissé felelőtlen.
Most rám is ezt mondják, mert szó nélkül átmentem Ericához, és nem vigyáztam az öcséimre, ahogy kellett volna.
Azonban ha engem kérdeztek, igenis felelősségteljes dolog volt átmenni Ericához. Ugyanis ha nem megyek át, most a családból senki sem tudná a szörnyű igazságot a házról.
Hát ezért tudták anyáék olyan olcsón megvenni!
Különben hogyan is engedhetnének meg maguknak egy ekkora kérót, ennyi szobával, még akkor is, ha anya dolgozik, és apa kapott egy széket? A
kísértetjárta házak mindig nagyon olcsók. Pláne az olyanok, amiket még rendbe is kell hozni. Ezt még egy csecsemő is tudja.
- Édesem - próbált megnyugtatni anya -, nincs semmi azokban a dobozokban, csak régi kacatok, amiket rögtön kidobunk, amint megjön a
konténer. Ha legközelebb kimegyünk az új házhoz, felviszlek a padlásra, és megmutatom.
- Én nem megyek fel - jelentettem ki határozottan. - Én igen! - szólt közbe Mark, akinek mindenhonnan cseresznyeöntet
csöpögött az arcáról, képzelhetitek, milyen gusztustalanul nézett ki! - Én nem félek!
- Én sem félek - ellenkeztem. - Csak miattatok aggódom. Nem akarom, hogy álmotokban megfojtson titeket egy zombi kéz.
- Nincsen semmilyen zombi kéz a padláson - jelentette ki apa. - Nem tudom, mit mondott neked az a szomszéd srác, Allie, de szerintem be akart húzni a csőbe.
Ugyan, mit tudják azt ők! Egy zombi kezet nem lehet megállítani,
bármit csinálsz vele. Még ha egy láncfűrésszel esel is neki, mint az a pasi a filmben, amit Jay bácsival néztünk.
Különben is, mit érdekli ez az ősöket? Nem nekik kell fent aludniuk a másodikon, közvetlenül a padlás alatt, azzal a csapóajtóval meg azzal a lelógó kötéllel.
Az igazság az, hogy nekünk annyi.
Es ők nem is fogják fel. Vagy egyszerűen csak nem érdekli őket. Anya még hozzátette:
- Allie, nem szeretem, ha így beszélsz. Megijeszted az öcséidet. - Nem ijeszt meg minket - felelte Mark és Kevin kórusban, de anya tudomást sem vett róluk. - És ha így folytatod tovább, idegenekhez
mész csavarogni, anélkül, hogy szólnál nekünk, és rémisztő történetekkel
jössz zombi kezekről, akkor attól tartok, búcsút mondhatsz a kiscicádnak!
Ha azt hiszi, hogy ez megállíthat, akkor nem ismer még engem elég jól! Aznap este, amikor hazaértünk, és apa visszajött a Marvinnal való
szokásos esti sétájából, kilopóztam, és kirángattam azt az ELADÓ táblát a földből, amit Mrs.
Klinghoffer beásott a házunk elé. Aztán gyorsan elrejtettem egy földkupac mögé a szomszédos építkezésen.
Tisztában vagyok vele, hogy ha ezen lebukom, akkor nem úszom meg holmi fagyimegvonással. Akkor lőttek a kiscicának, az egyszer holtbiztos.
De ha egyszer senki más nem próbálja meg megmenteni a családot, akkor azt hiszem, rám hárul ez a feladat. És hát mi egy kiscica (főleg egy olyan, aki még nem is a tiéd) egy egész család biztonságához képest, akikre egy zombi kéz formájában leselkedik a veszély?
Még akkor is, ha tényleg nagyon szerettem volna egy ici-pici, szürkefekete cirmos kiscicát, olyat, mint az a porcelánmacska Erica
babaházában. Miókának neveztem volna - röviden csak Miónak -, rózsaszín nyakörvet adtam volna rá, és mellettem aludt volna minden éjszaka.
Ha lenne egy macsekom, akkor nem érdekelne, ha az ablakon kinézve
soha többé nem látnám a tévétornyot villogni egész éjjel. Nagyszerűen el tudnék aludni anélkül is, ha Mió mellettem dorombolna.
De hát milyen gazdi lennék, ha egy hideg, sötét, nyomasztó házba vinnék egy kiscicát, ahol a padláson lakó testtelen kéz kibelezné egyik éjszaka. Ugy értem, nem hagyhatom, hogy így végezze egy ártatlan kismacska!
Főleg ha a költözés az egyetlen mód arra, hogy cicám legyen.
És én százszázalékosan biztos voltam benne, hogy ez a legeslegutolsó dolog, amit akarok.
Ja, és persze nagyon sajnálom, hogy nem tudok majd Ericával barátkozni. Állati jó lett volna egy nem-bőgőmasina barátnő.
De nem engedhetem meg, hogy a szüleim eladják a régi lakást, és az újba költözzünk. Egyszerűen nem.
Mert nem hagyhatod, hogy a családod egy kísértetházba költözzön. Ez még csak nem is szabály. Ez tény.
6. szabály
Bármit mond Brittany Hauser, tedd azt, ha jót akarsz magadnak!
Az egyetlen ember az osztályban, aki nem volt szomorú, hogy esetleg (na jó: valószínűleg) elköltözöm, mármint Mary Kayen kívül, az Scott Stamphley volt. De ez nem volt nagy újság.
Scott legalább következetes volt, egyenlőképpen utált minden lányt az osztályban. Es persze minden ok nélkül.
Sajnos ugyanez nem volt elmondható Mary Kayről, aki még mindig haragudott rám az egész elmondtam-Scottnak-a-szülinapján-hogy-
elköltözöm-miután-megígértem-hogy-nem-beszélek-róla-senkinek ügy miatt.
Ami tulajdonképpen nem is az én hibám volt. Bár azt hiszem, egy kicsit talán mégis.
Viszont Mary Kayt és Scott Stamphleyt leszámítva Ms. Myers egész negyedik osztálya szuper kedves volt velem, most, hogy már tudták, hogy elköltözöm.
Például rendszeresen választottak csapatkapitánynak tesin. Ez azt
jelentette, hogy mindennap én választhattam ki, hogy kikkel akarok egy csapatban lenni a tornaórákon.
És ez még nem minden: ebédnél mindennap kakaót kaptam Mrs. Fleenertól, annak ellenére, hogy anya csak sima tejre fizetett be erre a hónapra.
Sőt mi több: Ms. Myers elkezdte kirakosgatni a csillagos ötös matek- és környezetismeret-dogáimat az asztala melletti faliújságra, a kutyás
rajzaimat pedig kitűzte a rajzterem előtti falra (nem akarok dicsekedni, de talán azért, mert nap mint nap egy kutyával élek együtt, elég jól tudok kutyát rajzolni, főleg ülő és csontot kunyizó helyzetben).
Ezek voltak a költözés előnyei - az egyetlen előnyei -, csak ezek miatt nem akartam azt mondani mindenkinek, hogy „Tudjátok, mi a helyzet?
Éppenséggel ha minden a terveim szerint alakul, akkor egyáltalán nem is költözünk sehova. De azért kösz."
Azért persze megvoltak a hátrányai is a költözésnek - úgy értem leszámítva, hogy itt kell hagynom a kő-gyűjteményemet, hogy egy zombi kéz lakik a padláson, hogy milyen rémes az új szobám, és hogy mindent újra kell kezdenem egy új suliban, meg ilyenek.
A tetejébe még ott volt az is, hogy Brittany Mauser és még pár lány, akiket aggasztott, hogy összevesztem Mary Kayjel, állandóan ki akartak minket békíteni, és mindenféle hülye indokokat találtak ki, hogy miért
kell egymás mellé ülnünk ebédnél. Ilyenekkel jöttek például: „Ma mindenki, akin kék ruha van, üljön az asztal bal oldalára. Nem oda, a másik balra..." Ezenkívül mindig arra biztattak, hogy válasszam Mary Kayt, amikor én voltam a csapatkapitány tesin, hogy az én csapatomban legyen, meg
minden. („Allie, válaszd Mary Kayt! Nagyon jó rákfociban. De tényleg!")
Azt hiszem, az volt az elképzelésük, hogy ha egymás mellé ülünk, vagy ha Mary Kay az én csapatomba kerül, akkor muszáj lesz beszélnünk egymással.
Es ha beszélünk, újra barátok leszünk.
És akkor minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Csak azt nem bírták megérteni, hogy már soha semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen - a költözéssel meg minden ehhez tartozó
rémséggel, és főleg köztem és Mary Kay között. Attól a naptól kezdve, amikor lenyomtam Mary Kay torkán azt a kanalat, minden
megváltozott. Ezért is kellett elkezdenem leírni a szabályokat. Nem mintha Mary Kayen kívül tudott volna erről közülük bárki is. De akkor is.
Mindegy, mert úgyse jött be semmi, amivel Brittany és a barátnői
megpróbáltak minket kibékíteni. Ahányszor csak Mary Kay mellém került - véletlenül vagy szándékosan (mert igazából én abszolút készen álltam rá, hogy kibéküljünk) -, rájött, hogy mi történik, felállt, és felhúzott orral elviharzott.
Vagy ha egy baseballcsapatban voltunk tesin, olyan távol tartotta magát tőlem, amennyire csak lehetett... messze a pályán kívül, ahova soha az életben nem ér el egy labda sem (ami nem is volt nagy baj,
mert Mary Kay amúgy is mindig hanyatt-homlok fedezékbe menekül, ha bármikor egy labda olyan közel ér hozzá, hogy el tudná kapni).
Közöltem Brittanyvel, hogy ez reménytelen ügy. Javasoltam neki, tegyen le róla. Egyszer már anya is megjegyezte, hogy Mary Kay világbajnok
haragtartásban, még a nagyit is lepipálja, azaz apa anyukáját, aki még mindig nem hajlandó szóba állni Jay bácsival, csak mert otthagyta az
orvosi tanulmányait, amikor rájött, hogy inkább a költészetnek akarja szentelni magát.
És ez már három éve volt.
De Brittany nem adta fel. - Allie - jelentette ki -, te és Mary Kay nem lehettek haragban. Ovi óta legjobb barátnők vagytok. Ez túl hosszú idő ahhoz, hogy most összevesszetek egy ilyen hülyeségen, mint hogy elárultad Scott Stamphleynek, hogy elköltöztök.
- A szülinapján - egészítettem ki. - Amikor direkt megkért, hogy ne beszéljek róla senkinek - ha megszeged egy barátodnak tett ígéretedet a szülinapján, akkor egy főszabályt hágsz át. Most már ezt is tudom. Mármint most, hogy már van szabálykönyvem. Kár, hogy már késő.
- Az mindegy, akkor is - erősködött Brittany -, te Mary Kay nélkül olyan vagy, mint a mogyorókrém lekvár nélkül. Olyan, mint a só bors nélkül. Olyan, mint... mint...
- Én nélküled, Brit? - javasolta Courtney Wilcox reménykedve. Brittany ránézett:
- Hmm, hát, igen, valami olyasmi. Mindegy, a lényeg, Allie, az, hogy ki kell találnunk valamit, hogy ti ketten újra beszélő viszonyban legyetek egymással, mielőtt elköltözöl.
- Hát... - hebegtem. Nem akartam elárulni az igazat, hogy én nem
vagyok benne olyan biztos, hogy egyáltalán elköltözünk végül. Úgy tűnt, a tervem működik, hogy megakadályozzam a régi ház eladását. A szüleim még nem említették, hogy eltűnt az ELADÓ tábla a ház elől. Tudtam,
hogy még sok munka áll előttem: Mrs. Klinghoffer hirdetéseket adott fel az újságban meg a neten, sőt, most hétvégén megnyitják a házat az esetleges vevők előtt, és bárki eljöhet körülnézni nálunk. Azonban egyszerre csak egy dologgal tudok foglalkozni.
Viszont tanultam valamit a Stamphley ügyből. Többet senkinek nem mondok el semmilyen titkot, biztos, ami biztos.
- Na, figyelj - szögezte le Brittany -, ezt bízd csak rám, oké? Rámeredtem.
- Tessék? Mit kéne rád bíznom?
- A Mary Kay-ügyet. Van egy tervem. - Igen? - Ez nem hangzott valami biztatóan.
- Bizony! - felelte Brittany. - Méghozzá egy nagyszerűtervem, elhiheted, ha én mondom!
Ez egyre rosszabbul hangzott. Legutóbb, amikor Brittanynek nagyszerű terve volt - hogy hogyan szabaduljunk meg egy helyettesítő tanártól,
akit egyikünk se csípett, amikor Ms. Myers influenza miatt hiányzott -, úgy végződött, hogy a helyettesítő tanár a tanáriban bőgött, Mrs.
Grant, az igazgatónő pedig bejött hozzánk, és egy hétre megvonta tőlünk a sportpálya használatát. Mondjuk ez nem lehetett nagy csapás Brittany számára, aki nem nagy baseball- vagy soft-ballrajongó. Nekem viszont igenis nagy csapás volt. Mégse szóltam egy szót sem.
Ugyanis a másik, amit nem szeretek a baseballban (az egész várj-asorodra cécón kívül), amikor egyesek begurulnak játék közben, és azon kezdenek el vitatkozni, hogy kint volt-e a labda vagy bent, vagy
tudom-is-én-hol, és a többiek idejét vesztegetik, és annál tovább tart, mire végre én üthetek.
Ezek az emberek eléggé ki tudnak bontani. De a legrosszabbak - az abszolút legrosszabbak - az ütődobálók. Ok
annyira felhúzzák magukat játék közben, hogy elhajítják az ütőjüket. A hivatalos baseballban az ütő eldobásáért automatikus felfüggesztés jár. Apa szerint az ütődobálás nem vall sportemberre. Szerinte annál már
csak egy rosszabb van, az, aki a golfütőt hajítja el, ugyanis ha az eltörik, szilánkosra mehet szét (erre amúgy már én is rájöttem, amikor az
ásványaimat akartam felnyitni vele), és kiszúrhatja valakinek a szemét. A suliban nem az a legvadabb ütődobáló, akire gondolnátok. Nem Scott Stamphley az.
Hanem Brittany Hauser. Egyszer olyan erősen vágta földhöz az ütőjét, hogy visszapattant, és majdnem fejbe találta a fogójátékost.
így keletkezett a szabály: Sose legye/ fogójátékos, ha Brittany Hauser
üt!
Nem arról van szó, hogy Brittany rossz ember. Csak a természete rossz. És ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy ő szeretné, akkor ott valami repül.
Ezért: Bármit mond Brittany Hauser, tedd azt! (ez is egy szabály).
így aztán amikor Brittany közölte, hogy van egy terve, hogyan békítsen ki engem Mary Kayjel, nem mondtam semmi olyasmit, hogy: „Ugyan, Brittany, tényleg semmi szükség rá!"
Ugyanis történetesen karnyújtásnyira volt tőle Ms. Myers tűzőgépe.
Másrészt pedig biztos voltam benne, hogy Brittany terve úgyis befuccsol. Ugyanis Mary Kay nem volt hajlandó nekem megbocsátani. Soha.
Ezt onnan tudtam, hogy aznap kicsivel korábban odamentem Mary Kayhez a szekrényeknél, amikor senki sem látott, és azt mondtam neki: -Nézd, Mary Kay, nagyon sajnálom, hogy azt tettem, amit tettem. Ez volt a legnagyobb hülyeség, amit valaha csináltam. Nem akartalak
megbántani. Nem akarok mást, csak hogy legyünk újra barátok. Tudod, le szoktam írni magamnak a barátság, az élet meg az ilyenek szabályait,
ahogy már mutattam neked, és tényleg nagyon keményen próbálkozom, hogy betartsam őket. És hát arra gondoltam, hogy... hát szóval hogy nem tudnál-e megbocsátani...
De Mary Kay egyszerűen csak hátat fordított, és elviharzott. Mint mindig.
Egyszóval bármit is tervezett Brittany, egész biztos volt, hogy nem fog bejönni. És ezzel szinte mindenki tisztában volt az egész világegyetemben.
Kivéve Brittanyt. De ő is elég hamar rá fog jönni.
Csak arra kell vigyáznom, hogy lőtávolságon kívül essek, amikor ez bekövetkezik.
7. szabály
Az első benyomás mindig nagyon fontos
Igazság szerint megkérdezhettem volna Brittanyt, van-e valami jó
ötlete, hogyan menthetném meg a házunkat az eladástól. Tuti, hogy arra is lett volna egy terve.
Csak az a bökkenő, hogy biztosan szerepelt volna benne felgyújtás vagy valami hasonló.
Én pedig szerettem volna továbbra is ott lakni. Úgyhogy ez mégse jöhetett számításba.
így aztán magamnak kellett kieszelnem egy saját tervet. Még nem
tudtam, hogyan fogom csinálni, de muszáj volt valahogy kieszközölnöm, hogy senki ne vegye meg a jelenlegi, tökéletesen otthonos házunkat, hogy aztán anyáéknak ne maradjon más választása, mint azt a rémes új kérót adni el valaki másnak.
Sokat tanultam az ingatlan adásvételről az elmúlt hetekben (anya körül lófrálva, miközben Mrs. Kling-hofferrel telefonált), hogy tisztában legyek vele, nem engedhetjük meg magunknak, hogy egyszerre két házat tartsunk fenn... vagy legalábbis nem túl sokáig.
Egyszóval kézenfekvő' volt, hogy ha megóvom a régi jó kis kecónkat az eladástól, akkor az ősök kénytelenek lesznek az újat eladni.
Oké, tudom, ez nem hangzik túl korrektnek. De tudjátok, mi az, ami nem korrekt? Egy kísértetházat venni, egy test nélküli kézzel a
padláson anélkül, hogy egyáltalán megkérdeznék róla a gyerekeket!
Mrs. Klinghoffer szerint minden azon múlik, hogyan sikerül a nyílt ház a hétvégén. A nyílt ház olyan, hogy aki el akarja adni a házát, az
megnyitja a nagyközönség előtt, és bárki bejöhet, aki csak akar, és lófrálhat a lakásunkban, benézhet minden szobába, bekukkanthat
mindenkinek a cuccába, és eldöntheti, hogy itt akar-e élni vagy sem. Úgy bizony! Bárki! Vadidegenek nézelődhetnek a cuccaim között!
Anya szerint senki sem fog a cuccaimban turkálni. Azt állítja, mindenki csak a házat fogja nézni, méricskélni a négyzetmétereket, szemügyre venni a bojlert és társait.
De ha ez tényleg így van, akkor vajon miért takaríttatta ki velünk a szobáinkat alaposabban, mint egész életünkben valaha? Miért kellett szétválogatnunk a játékainkat két kupacba: játékok, amelyeket meg akarunk tartani, és játékok, amelyekkel már nem játszunk többet?
És miért vitte el a szeretetszolgálatnak a játékokat, amelyekkel már nem játszunk, hogy „csökkentse a káoszt"?
Oké, igaz, hogy tulajdonképpen már kinőttem a Polly Pocket Pollywood
babavidámpark készletemből, de ez még nem feltétlenül jelenti, hogy azt akarom, hogy valaki másé legyen, akit még életemben nem láttam! Viszont legalább a kőgyűjteményem megúszta. Egyelőre. De eljön még annak is az ideje! Tudom jól.
- Még csak ki sem tudok körülöttük porszívózni rendesen - panaszkodott anya a szekrényem alján porosodó papírzacskókra. - Allie, ez nevetséges! Nem tarthatsz tíz zacskó követ a padlón. Meg kell tőlük szabadulnod, Allie!
- Azt mondtad, akkor, amikor elköltözünk - emlékeztettem. - És még nem költöztünk el.
- Hivatásos szőnyegtisztítókat hivattam - közölte anya. - Hogy fogják tudni majd kitisztítani a szőnyeget tíz zsák kő alatt? Allie, el kell innen
pakolnod ezeket! Nem tudnád legalább feltenni valami polcra vagy ilyesmi?
Anya ötlete eszembe juttatott valamit. Pontosabban anya ötlete és az a gondolat együtt, hogy a nyílt ház napján az emberek turkálni fognak a házunkban, és belenéznek a cuccainkba.
Szóval megtettem, amire anya kért. Kölcsönvettem a létráját a
garázsból, és elpakoltam az összes zsák követ. Nagyon, nagyon óvatosan. Csak arra kellett figyelnem, hogy el ne felejtsem újból átpakolni őket, ha már elmentek a szőnyegtisztítók, hogy a lehető legjobb helyen legyenek a nyílt ház napján.
Ezenkívül még nagyon sok dolog nyomta a lelkemet egyszerre. Az egyik az volt, hogy anyáék megbeszéltek egy időpontot az új sulinkban - fenyőhegyi általános -, hogy találkozhassunk az új
tanítóinkkal. A tanítási nap közepén jöttek értünk. Pont a kedvenc
órámról maradtam le, a környezetismeretről. Már ez is eléggé felhúzott. De leginkább ideges voltam. Mi lesz, ha nem tetszik a fenyőhegyi suli? Mi lesz, ha nem szimpi az új tanító néni? Még azt sem tudják biztosan,
hogy ki lesz az én tanítónőm, Mrs. Hunter, Erica osztályfőnöke, vagy a másik, Mrs. Danielson, úgyhogy mindkettőnek be fognak mutatni. Úgy
látszik, a fenyőhegyi suli környékén több negyedikes korú gyerek lakik,
mint bármilyen más korú, és egyelőre nem tudják, melyik osztályba férek még be.
Amíg vártam, hogy anyáék értem jöjjenek, még ennél is sokkal szörnyűbb gondolat jutott az eszembe. Mi lesz, ha én nem fogok tetszeni az osztálytársaimnak a fenyőhegyi általánosban? Ez sem volt teljesen elképzelhetetlen. Ha belegondolok, a mostani osztályomban legalább
ketten - Scott Stamphley és a volt legjobb barátnőm - nem bírnak engem. Te jó ég, ez nagyon is lehetséges!
Ettől aztán annyira ideges lettem, hogy majdnem rám jött a hányinger. -Tudjátok - mondtam, amikor anyáék megjöttek Markért és értem. Kevin már velük volt -, gondolkodtam a dolgon, és ha tényleg nem
tudnak sehogy sem bepréselni egyik osztályba sem a fenyőhegyiben, részemről oké, ha itt maradok a diófadombiban. Tényleg, semmi gond!
-Jó próbálkozás! - felelte apa totál közömbösen a helyzetemre nézve. Na, szállj be a kocsiba!
Az új házhoz hajtottunk, és ott parkoltunk le a kocsibejárón. - Mivel - magyarázta anya - az új sulitok olyan közel van, hogy gyalog lehet odamenni, arra gondoltunk, megmutatjuk nektek az utat.
- Király! - vágta rá Mark, és felkapott egy makkot a földről, ami a házunk előtti egyik hatalmas fáról esett le, és megcélzott vele egy
madarat, amelyik persze volt olyan ügyes, hogy elrepüljön, mielőtt a makk egyáltalán a közelébe ért volna.
-Apa! - szóltam, mivel leendő állatorvosként nem hagyhatok szó nélkül semmilyen esetleges állatkínzást sem. - Mark! - szólt rá apa.
-Tudtam, hogy a makk nem fogja eltalálni a madarat - védekezett Mark.
- Na jó, próbáljuk meg kellemesen eltölteni együtt az időt - javasolta apa -, és nem dobálni semmit!
Apának persze könnyű volt ezt mondania. Neki nem kellett paráznia egy rakás negyedikes miatt, akik esetleg utálni fogják.
- Megrendeltétek már a kalózos bársonytapétát az új szobámba? tudakolta Kevin.
- Dolgozunk rajta, kicsim - felelte anya. - Mi lenne, ha csak kalózos tapéta lenne, és nem bársony?
- Nem élném túl - jelentette ki Kevin. -Jaj, nézzétek azt a házat! - mutatott anya egy óriási házra a
túloldalon. - Nézzétek a csipkés korlátot a tornácon! Hát nem gyönyörű?
Elképesztő, hogy az ősök hogy tudnak olyan dolgokkal foglalkozni, mint holmi csipkés korlát, miközben a gyerekeik élete a szemük előtt megy tönkre.
Kiderült, hogy a fenyőhegyi általános tényleg nagyon közel van az új
házhoz. Túl közel, ha engem kérdeztek. Olyan közel, hogy a torkomban
lévő gombócnak semmi esélye nem volt feloldódni. Csak két utcára van... és nem is forgalmas utcák. Nem kell a közlekedési rendőrre várni, hogy
segítsen átkelni. Itt esélytelen, hogy bárkit elüt az autó, aki sisak nélkül görkorizik, és az agya szétloccsan azokon az utcákon. Hiszen nem is voltak autók.
De ettől még nem kell azt gondolni, hogy a fenyőhegyi suli valami irtó jó hely. Mármint talán annak tűnhet, ha szereted az ősrégi épületeket, mint anya.
De ha történetesen ide kell suliba járnod, és már megszoktál egy bizonyos alapvető kényelmet a régi sulidban, mint például, hogy az ebédlő nem egyben a tornaterem és nem egyben a díszterem is... hát, a
fenyőhegyiben ezt jobb, ha elfelejted! Itt amikor tesióra jön, a falhoz sorakoztatják az ebédlőasztalokat, hogy legyen hely kosarazáshoz, és
ugyanitt később összecsukható székeket raknak ki, ha előadásra kerül sor a színpadon (ami fölött még ott lóg a kosárpalánk)!
Ráadásul a fenyőhegyi általános iskola pont olyan rémesen sötét, mint az új házunk, mivel gyakorlatilag kábé ugyanakkor épült. Ezenkívül ennek a sulinak rém furcsa szaga volt.
És annak ellenére, hogy az igazgatónő, Mrs. Jenkins nagyon kedvesen fogadott minket, és kijelentette,
mindent megtesznek azért, hogy valahogy helyet szorítsanak nekem
valamelyik negyedikes osztályban, egyáltalán nem tetszett az irodája, ahol egy vörös hajú srác szobrozott, aki valami balhéba keveredhetett. Ki tudja, mibe? Mindenesetre eléggé meg volt ijedve.
Feltételezem, hogy azért, mert Mrs. Jenkins biztos kinyír, ha beküldenek az irodájába, nem úgy, mint a régi sulim igazgatónője, Mrs. Grant, aki csak annyit kérdez, hogy minden rendben van-e otthon, aztán ad egy
keserűcukrot, és visszaküld az osztályterembe (ami elég nagy büntetés, hiszen az egyik szabályom így szól: A keserűcukor undorító. De azért annyira nem vészes, mintha kinyírnának).
Egy csomó időt kellett Mrs. Jenkinsszel eltöltenem, mert anyának el kellett mennie Kevinnel az oviba, apa pedig elkísérte Markot a második osztályba. És akkor Mrs. Jenkins így szólt:
-Akkor majd én felviszem Allie-t az emeletre, és bemutatom Mrs.
Danielsonnak meg Mrs. Hunternek, ha nincs ellene kifogásuk - amire anyáék egyöntetűen azt felelték:
-Az igazán kedves lenne Öntől! - annak ellenére, hogy szúrós tekintettel próbáltam jelezni nekik, hogy: - Ne! Ne hagyjatok egyedül vek!
De szokás szerint észre se vették. Ez mindig így van, ha te vagy a legidősebb gyerek a családban. A szüleid úgy veszik, hogy tudsz magadra vigyázni.
Kivéve persze, ha átmész az új barátnődhöz anélkül, hogy előbb szólnál nekik.
így aztán kénytelen voltam Mrs. Jenkinsszel beszélgetni végig felfelé
azokon a magas lépcsőfokokon (ami mellesleg nálunk a régi suliban nincs is. Nálunk RÁMPA van), ami nem volt egyszerű, mert olyan hangosan
ropogott a térde, mintha chipszes zacskók lennének a nadrágjában, és a zajtól egy szavát sem értettem.
Amikor megérkeztünk az egyik negyedik osztály elé, Mrs. Jenkins így szólt: - Ez a kétszáznyolcas terem, Mrs. Danielson osztálya. - Akkor aztán tényleg ledöbbentem, mert ahogy kinyitotta az ajtót, és én
bekukucskáltam, olyan látvány fogadott, mint egy osztályterem valami
„élet a prérin" tévéshow-ban vagy ilyesmi, de az biztos, hogy távolról sem hasonlított egy mai modern osztályteremre. Na jó, persze voltak nagy, udvarra néző ablakai
(ahonnan látszott a hinta, a mászóka és a baseball-pálya. Ez utóbbit akár saját baseballpályaként is használhatjuk bármikor, még tanítási
szünetben is, mivel nincs bekerítve, ahogy apa egy kacsintás kíséretében megjegyezte), és volt tábla is meg minden.
És oké, a gyerekek sem viseltek köpenyt vagy ilyesmi.
Viszont régimódi padokban ültek, amelyeknek fel lehetett emelni a tetejét, és ott tartották a cuccaikat (még csak öltözőszekrények sem voltak a fenyőhegyiben).
Mrs. Danielson pedig KONTYBAN hordta a haját! Azonkívül egy nagyon uncsi szürke nadrágkosztümöt viselt, ahelyett, hogy valami divatosabbat vett volna fel.
Es ez még hagyján, de az osztálytermet gondolatbuborékokkal díszítette, amilyenek a rajzfilmfigurák fejéből jönnek ki. A buborékokban pedig gondolatok voltak arról, hogyan kell fogalmazást írni. Ilyenek: A
fogalmazás ötletekből áll, és Az ötleteket gondolkodás szüli, és Gondolkodás után vázlatkészítés jön, és A jó vázlat jó jegyzetekből születik, és Csak
akkor kezdd el írni a fogalmazást, ha a jegyzeteid szép rendben vannak! Na, ezek veszik el az ember kedvét a fogalmazástól!
Az ilyenek elöl legszívesebben kirohannék görkorizni a főútra sisak nélkül! Mrs. Danielson épp a fotoszintézist magyarázta. Mi azt már a múlt hónapban tanultuk! Hogy le vannak ezek maradva a fenyőhegyiben! És ahhoz képest, hogy ezek a gyerekek a 208-as teremben először
hallottak a fotoszintézisről, határozottan... unatkoztak. Amit sehogy sem tudtam felfogni, mert a fotoszintézis (az a folyamat, melynek során a zöld növények és egyes más élőlények a napfény segítségével szén-
dioxidból és vízből táplálékot nyernek), szerintem tök izgi, és egyáltalán nem uncsi.
Kivéve, ha unalmasan tanítják. Amikor Mrs. Danielson meglátott minket az ajtóban, letette a krétáját, és megkérdezte:
- Tudok segíteni?
-Á, jó napot, Mrs. Danielson! - köszöntötte Mrs. Jenkins. - Ez itt Allie Finkle. Lehet, hogy ebbe az osztályba fog járni pár hét múlva.
- Hát, nem tudom, hova tud majd leülni - nevetett Mrs. Danielson, ami, be kell ismerjem, kedves nevetés volt, de egy kicsit mégis olyan gonosz nyugati
boszorkányos. - Kissé szűkösen vagyunk már, de természetesen nagyon szívesen látjuk.
Nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sírjak (ami a nem-tudni-hova-fogokülni dolgot illeti). Végignéztem a tengernyi ismeretlen arcon, akik Mrs. Danielson negyedik osztályát alkották. Lehet, hogy a tanító nénijük
szívesen lát, de mi van a gyerekekkel? Nekem nem tűntek különösebben barátságosnak. Szerintem inkább kifejezetten morcosnak néztek ki... ami mondjuk nem csoda a gondolatbuborékok árnyékában.
Aztán egyszer csak rájöttem, miért bámulnak rám mindannyian. Arra vártak, hogy mondjak valamit.
Ettől a torkomban lévő gombóc egyszerre dinnye méretűre dagadt.
- Oö... - kezdtem. Talán ők azt gondolták, hogy én nem vagyok valami barátságos! Tudjátok, az első benyomás mindig nagyon fontos. Ez is szabály. Sosem lesz második esélyed, az első benyomásra! (szintén szabály). A tévében hallottam.
Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Ott álltam, egyetlen lehetőségem volt, hogy jó első benyomást tegyek, és már el is szúrtam!
- Ööö... köszönöm - hát ez állati! Az egyetlen esélyem, hogy jó benyomást keltsek, és erre annyit bírok kinyögni, hogy „köszönöm"!
Mindenki rám meredt. Ez cseppet sem segített a torkomban lévő dinnyén. -Jól van - mondta Mrs. Jenkins -, akkor hagyunk titeket tanulni. Elnézést a zavarásért!
- Semmi gond - felelte Mrs. Danielson mosolyogva, de a szeme nem mosolygott.
Ezután legnagyobb megkönnyebbülésemre Mrs. Jenkins kivonszolt a teremből.
A 209-es terem, azaz Mrs. Hunter osztálya következett. O Erica tanító
nénije, és elég az hozzá, hogy amikor Mrs. Jenkins kinyitotta az ajtót, és benéztem Mrs. Hunter osztálytermébe (ami hajszálra ugyanolyan volt, mint Mrs. Danielsoné, leszámítva, hogy itt senki sem tűnt unottnak), megláttam Erica arcát a sok felém forduló fej között. Amikor megismert, felsikoltott, és integetni kezdett. - Szia, Allie! - súgta és mosolygott.
Nem tudtam, mit csináljak. Jó benyomást akartam kelteni, de nem tudtam, jó ötlet-e visszaintegetni ott mindenki előtt. Mi lesz, ha Mrs. Hunter megharagszik érte?
Viszont nem akartam, hogy Erica azt higgye, hogy nem bírom őt. Végül úgy döntöttem, óvatosan integetek neki egy kicsit, és mosolygok,
miközben Mrs. Hunterre is figyelek, aki Mrs. Danielsonnak szöges ellentéte volt. A haját nem kontyban hordta, hanem nagyon divatosan rövidre
vágva. És Mrs. Hunter nem volt nadrágkosztümben, hanem miniszoknyát viselt és térdig érő csizmát. Méghozzá magas sarkút! Tökéletesen divatosnak és kedvesnek tűnt.
Ezenkívül a terme nem gondolatbuborékokkal volt tele, amelyek megmondják neked, hogy addig nem kezdhetsz el írni egy fogalmazást, amíg nem gondoltad végig, nem írtál vázlatot és nem rendezted el a
jegyzeteidet. Itt a falakat holdak, felhők és csillagok díszítették. A
csillagokra ilyesmik voltak írva: Érintsd meg a csillagokat! A felhőkre pedig
az, hogy: Minden felhőnek ezüstös a széle! A holdakon pedig: Szerviem azt
gondolni, hogy a Hold akkor is ott van, amikor nem látom. -Albert Einstein.
Nyomban láttam, hogy ez ezerszer jobb osztályterem, mint a 208-as.
És azt is rögtön tudtam, hogy ha muszáj eljönnöm Ms. Myers osztályából, akkor a világ összes osztályai közül csakis ebbe az egybe szeretnék járni. -Jól van - állapította meg Mrs. Jenkins -, látom, hogy ebben az
osztályban már van, aki ismeri őt - rájöt-tem, hogy Ericára gondol.
Ereztem, hogy zavaromban egészen elvörösödöm -, de a többieknek és Mrs. Hun-ternek bemutatom: ez itt Allie Finkle, negyedikes, és lehet, hogy ebbe az osztályba fog járni pár hét múlva.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Allie Finkle - üdvözölt Mrs. Hunter. Amikor mosolygott, még Ms. Myersnél is csinosabb volt, pedig nem is gondoltam volna, hogy ez egyáltalán lehetséges. - Ide költöztök a környékre?
- Igen - kiáltotta Erica, mielőtt esélyem lett volna bármit is válaszolni. - A mi szomszédunkban fog lakni!
Ez hihetetlen! Miért nem tudok soha normális első benyomást tenni senkire?
- Hát ez nagyszerű! - lelkendezett Mrs. Hunter továbbra is mosolyogva. - Isten hozott közöttünk!
Nem akartam senkit reményekkel áltatni, főleg nem Mrs. Huntert, hiszen olyan kedves volt velem.
- Hát - szólaltam meg -, ebben nem vagyok olyan biztos... Mrs. Hunter nem értette.
- Nem tudod, hogy ide fogsz-e járni?
- Elmagyaráztam neki - vágott közbe Mrs. Jenkins köhécselve -, hogy mindkét negyedik osztály most egy kicsit tele van, szóval még nem tudjuk biztosan, melyikbe fog kerülni.
- Nem - jelentettem ki, annak ellenére, hogy Nem illik kijavítani egy
felnőttet. (Szintén szabály.) - Ügy értem, lehet, hogy nem is költözünk ide.
- Ó - csodálkozott Mrs. Hunter. Mrs. Jenkins pedig így szólt: - A szüleid nem ezt mondták nekem a földszinten, Allie.
- Igen - magyarázkodtam -, de tetszik tudni, még nem adtuk el a régi házat... - És ha a dolgok a terveim szerint alakulnak az ELADÓ
táblával és a köveimmel, akkor lehet, hogy ez be sem következik, és nem is költözünk végül sehova. De jobbnak láttam, ha ezt nem kötöm az orrukra.
- Értem - válaszolta Mrs. Hunter. - Mindenesetre remélem, hogy
ideköltöztök. Mi nagyon örülnénk neki, ha ide járnál hozzánk a 209-es osztályba. Most éppen meseidő van, a szünet előtt mindig van egy kis
mese. Tudom, hogy a negyedikesek már kissé kinőttek belőle, de azért úgy veszem észre, hogy élvezik, ugye, gyerekek?
-Igen! - zengték kórusban. Az biztos, hogy sokkal jobban lelkesedtek a meséért, mint Mrs. Danielson osztálya a fotoszintézisért, ezt nem volt nehéz kiolvasni a tekintetükből.
-Az Időcsavarból olvasunk - folytatta Mrs. Hunter, és meglebegtette a kezében lévő könyvet. - Ez az egyik kedvencem.
Leesett az állam, és szóhoz sem jutottam. Ugyanis az Időcsavar nekem
is az egyik kedvencem.
Valahonnan a hátunk mögül berregni kezdett a csengő, hangosan és
régimódian. Az ajtó kitárult. A következő pillanatban azt láttam, hogy gyerekek özönlenek ki a folyosóra.
- Szünet! - jelentette be Mrs. Hunter, és lecsusszant a székéről. Gyerekek, legyetek szívesek felvenni a kabátokat, és álljatok sorba!
Mrs. Hunter negyedik osztálya egy emberként tolta hátra a székét, futott az ablakokkal szemközti falon lévő fogasokhoz, és ragadta meg a
kabátját. Aztán két sorba rendeződtek az ajtó előtt, és egymás között nevetgélve vártak, amíg Mrs. Hunter azt nem mondta:
- Na, mehettek! - Akkor kirohantak a teremből, mind, Ericát kivéve, aki ott maradt és azt kérdezte: - Allie is velünk jöhet?
Mrs. Jenkinsre néztem, aki az órájára pillantott, aztán bólintott. - Majd megmondom a szüleidnek, hol vagy.
- Gyerünk! - kiáltotta Erica, és megragadta a pulcsim ujját.
Nem akartam Ericát azzal nyaggatni, hogy megkérdezem, hová megyünk. Elég jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, bárhova is megyünk, az egy élmény lesz, akár levágott testrészekkel, meg minden.
És nem csalódtam. Erica levezetett a lépcsőn, ki az épületből, át a
kavicsos udvaron, a baseballpálya felé, ahol néhány gyerek labdázott. Először azt hittem, hozzájuk fogunk csatlakozni.
De legnagyobb meglepetésemre Erica elment a pálya mellett, és egy magas téglafal felé vette az irányt, ami elválasztotta a suliudvart a szomszédos házak kertjeitől, és a tövében nagy bokrok nőttek. Azt hittem, Erica megáll majd a bokrok előtt, de
következő' pillanatban
azt látom, hogy lehajol, és egyenesen bemászik a bokorba.
- Hé! - kiáltottam döbbenten. - Mit csinálsz? -Nyugi! - csillapított Erica, és a válla fölött hátranézett rám. - Csak gyere utánam!
Amikor múltkor Ericánál játszottam, észre se vettem, hogy talán nincs ki a négy kereke. De hát mit tudtam én? Nem ismerek annyira sok
embert. Anya állandóan azt mondogatja, hogy Jay bácsikám őrült. De
csak azért mondja, mert minden pénzét hififelszerelésekre költi, és nem normális dolgokra, mint mondjuk kajára.
Körülnéztem az udvaron. A többi gyerek mind futkározott, focizott vagy hintázott. Senki nem mászott bokorba. Az ágak olyan sűrűn nőttek, hogy már nem is láttam Ericát. Ki tudja, mi folyik odabent? Az is lehet, hogy
Erica gyilkos, aki baltával a kezében vár a bokorban, és ha utánamászom, levágja a fejemet (ezt is egy filmben láttam, amit Jay bácsival néztünk meg).
Másrészről viszont olyan jól eljátszottunk múltkor a babaházával, és akkor sem ölt meg.
- Allie? - hallottam Erica hangját a bokrokon keresztül. - Jössz már? Úgy döntöttem, hogy megkockáztatom. Erősen megkérdőjelezhetőnek
tűnt, hogy Erica gyilkos. Meg aztán attól féltem, hogy valami tök izgi dolog van odabent, amiről lemaradok. így aztán én is lehajoltam, és utánakúsztam.
Amikor a másik oldalon kimásztam, meglepődve láttam, hogy a bokrok csak egy darabig tartanak, aztán kiérsz egy nyitott részre, ahol fel lehet állni és sétálni. A bokrok tulajdonképpen egyféle paravánként
szolgáltak, és így az udvarról nem lehetett látni, hogy a bokrok és a téglafal között ekkora hely van, egy igazi külön kis fasor, gyakorlatilag csak nekünk, ami fölött a szomszédból áthajló fák ágai színes tetőt alkottak aranyló őszi levelekből.
Csakhogy a kis fasor mégsem volt csak a miénk Ericával, mivel meglepetésemre még két lány ácsorgott ott, és engem néztek. Még egy nagyszerű alkalom, hogy jó benyomást tegyek valakire. Újra gombóc nőtt a torkomban.
- Szia! - szólt az egyik lány, aki magas volt és vékony. -Szia! - köszönt a másik is, aki alacsony volt és kerek.
- Allie - mondta Erica -, ezek itt a barátnőim,
SS
Caroline és Sophie. Ok is Mrs. Hunter osztályába járnak.
- Hello! - üdvözöltem őket, és közben rájöttem, hogy tényleg láttam őket az osztályban. Caroline volt a magas, vékony, Sophie pedig a kis kerek. - Én Allie Finkle vagyok.
-Tudjuk - vágta rá Caroline, de nem mosolygott. Pont ellenkezőleg, irtó komolynak tűnt. - Erica már mindent elmesélt rólad. Azt mondta, szereted a balettot, a macskákat és a baseballt.
- Igen - helyeseltem -, szeretem. De úgy látom, ti itt csak labdáztok. - Igen - ismerte el Sophie -, de csak a szünetekben, mert volt egy kis
gond azokkal, akik eldobálták az ütőiket. Úgyhogy Mrs. Jenkins elvette az összesét. így aztán csak a labdázás maradt.
- Hűha! - csodálkoztam. Ez igen okos döntés volt Mrs. Jenkinstől, gondoltam. Meg azt is, hogy nálunk is be kéne vezetni.
- Erica azt is mondta, hogy nagyon élénk a fantáziád - folytatta Caroline. - Ezért egyeztünk bele, hogy idehozzon. Csak azoknak beszélünk erről a helyről,
akiknek van fantáziájuk. Mert akiknek nincs, azok nem is látják, milyen varázslatos. Körülnéztem.
- Igen, tényleg mesés hely - állapítottam meg. - Bárcsak a mi
sulinkban is lenne ilyen! És mit szoktatok itt csinálni? Azt játsszatok, hogy ez egy erőd?
-Tulajdonképpen - magyarázta Erica izgatottan -azt játsszuk, hogy kastély.
- Király! - vágtam rá, mert tényleg olyan volt, mint egy kastély, a téglafallal meg minden. - És ti vagytok benne a hercegnők?
- Királynők - javított ki Sophie fintorogva. - A hercegnőknek semmi hatalmuk nincs.
- Az már igaz - helyeselt Caroline. Egyre kevésbé tűnt komolynak, ellenben egyre izgatottabbá vált. - Mi királynők vagyunk. Te is lehetsz az, ha akarsz. Általában azt játsszuk, hogy egy gonosz várúr el akarja venni Sophie-t feleségül, mert olyan szép.
Sophie szerényen mosolygott. A göndör barna hajával és a rózsaszín ajkaival tényleg gyönyörű volt. Úgyhogy ez stimmelt. - Ertem - bólintottam.
- Csakhogy ő nem akar hozzámenni, mert már más nak kötelezte el a szívét - folytatta Caroline. - Úgyhogy elbarikádozzuk magunkat a
kastélyban, a gonosz várúr pedig támadást indít, és mi felkészülünk a harcra.
- Igen! - lelkendezett Erica. - És forró olajat öntünk a hadseregére!
- Király! - vágtam rá megint, és a gombóc hirtelen eltűnt a torkomból. Állatira örültem, hogy olyan lányokra találtam, akik rendes játékokat
játszanak a szünetben. A diófadombi suliban Brittany Hauser új játéka, amire mindenkit megpróbál beszervezni, a pomponlányos volt (azaz
szurkoló rigmusokat és kiáltásokat tanított mindenkinek, amiket a nővérétől, Beccától tanult).
Szóval királynőset játszottunk, amíg be nem csöngettek, sajnos, még mielőtt kilőhettük volna katapulttal a várúr katonáinak levágott fejét, amiket saját kezűleg kaszaboltunk le a kardjainkkal.
- Ó! - sóhajtott fel Erica. - Nem igaz, hogy máris be kell menni! Olyan jól szórakoztunk! Maradsz ebédre, Allie?
- Nem - válaszoltam, mert láttam, hogy a szüleim meg Mark és Kevin már ott állnak az ajtónál, és engem keresnek. - Azt hiszem, mennem kell.
- Akkor remélem, a mi osztályunkba kerülsz majd -mondta Caroline. - Ja - tette hozzá Sophie -, remélem nem dugnak be az uncsi Danielsonnak az osztályába. Az gáz lenne!
-Az tényleg gáz lenne - feleltem, és a gondolatbuborékokra gondoltam. Kissé össze voltam zavarodva, de azon vettem észre magamat, hogy egyre izgatottabb leszek a gondolatra, hogy a fenyőhegyibe járjak.
Ami tiszta őrültség volt! Én nem akartam elköltözni! Zombi kézfej! Szörnyű, sötét hálószoba! Pfuj!
- Na hát örülök, hogy megismertelek titeket -mondtam, amikor anyáék észrevettek és őrülten integetni kezdtek, mintha attól féltek volna,
hogy valami rejtélyes oknál fogva esetleg nem veszem észre őket, ami nem volt túl valószínű, mivel ők voltak a legmagasabbak az egész udvaron, a tanárokat leszámítva. -, de most jobb, ha megyek.
-Csá, Allie! - kiáltotta utánam Sophie, miközben beállt a sorba, hogy visszamehessen az épületbe.
- Hamarosan találkozunk, Allie! - tette hozzá Caroline. -Szia, Allie, találkozunk az utcánkban! - kiáltotta Erica is, és a barátnői után sietett.
En pedig odakullogtam a szüleimhez, ahelyett hogy a többiekkel
visszamentem volna az épületbe. Valahogy furcsa volt. Nem is igazán akartam.
- Na látom, már találtál is új barátokat - mondta anya, és látszott, hogy borzasztóan örül neki.
- Igen - feleltem -, Erica osztályába járnak, Mrs. Hunterhez. - Es hogy tetszett Mrs. Hunter? - tudakolta apa.
Epp el akartam mondani, hogy szerintem Mrs. Hunter a legkedvesebb, legcsinosabb tanító néni az egész világon, még Ms. Myersnél is kedvesebb, de sajnos Mark közbevágott.
-Az én új tanárom - kezdte - annyira jó fej! Mr. Manx! Hét tarajos gőte van az osztályában egy terráriumban - igazából nyolc volt, de egyet felfalt a többi. Na mindegy, szóval megengedte, hogy etessem
őket! A gőték mindent megesznek, ami él és mozog, és ami befér a szájukba. Adtam nekik egy tücsköt...
-Pfuj, ez undorító! - tört ki belőlem, és örültem, hogy elterelte a gondolataimat arról, mennyire tetszik az új suli. - Szegény tücsök! - Ez az élet rendje - jelentette ki Mark határozottan.
- A gőték megeszik a tücsköket, aztán megtrágyázzák vele a földet, amitől az termékeny lesz, és...
- Na és neked, Kevin - váltott gyorsan témát anya -, hogy tetszett az osztályod?
- Nem nagyon - felelte Kevin, miközben hazafelé sétáltunk. Haza? Úgy értem, az új házhoz. - Ez a suli nem valami nagy szám.
- Mert te csak a puccos dolgokra buksz - jegyezte meg Mark undorral. - Talán nem annyira modern, mint a diófadombi suli - magyarázta apa -, de ez egy nagyon jó iskola.
- De régi szaga van - panaszkodott Kevin -, és régi is!
Ahogy Kevin kiejtette a száján ezeket a szavakat, megpillantottam az új házunkat a sötét ablakaival, a félelmetes fákkal és a fekete ágakkal, amelyek az eget verdesték.
És akkor rájöttem, hogy Kevinnek igaza van. Lehet, hogy még csak
ötéves, de valami fontosra hívta fel a figyelmemet. Méghozzá arra, hogy attól még, hogy csípem Mrs. Huntert és Erica barátnőit, ez még nem
jelenti azt, hogy el is akarok költözni. Nem költözhettem el. Nem voltam felkészülve rá, hogy otthagyjam a régi barátaimat, a sulimat és az
otthonunkat, hogy beköltözzek az új házba, ami annyira düledezett, hogy még A nagy átalakítás se tudott volna segíteni rajta. Es ahol mellesleg kísértet lakott. Még mit nem!
-Azt hiszem, a fenyőhegyi suliban nem kapnánk olyan jó oktatást, mint a Diófadombon - jegyeztem meg.
-Allie! - kiáltott rám anya. - Ne nevettesd ki magad! Persze hogy ugyanolyan jó oktatást kaptok itt is! Hogy mondhatsz ilyet egyáltalán? Hát a zombi kéz miatt, gondoltam magamban.
Tudtam, hogy el kell felejtenem Mrs. Huntert és a csillagait, a titkos
kastélyt és a királynős játékot. El kell felejtenem Ericát, Garoline-t és Sophie-t. Meg kell keményítenem a szívemet, mert az a legfontosabb, hogy megakadályozzam a költözést. Az életünk függ tőle!
- Utálom a fenyőhegyit! - hazudtam. - Egyszerűen utálom!
-Allie - szólt anya -, mi is találkoztunk Mrs. Hunterrel. Nagyon kedvesnek tűnt. És tudom, hogy az igazgatónő mindent megtesz, hogy az ő osztályába kerülhess.
- Tényleg? - nem akartam bizakodónak tűnni. - Úgy értem... nem érdekel.
- És úgy vettem észre, hogy azokkal a lányokkal is jól összebarátkoztál, akikkel a szünetben láttunk.
- Na igen - ismertem el egy vállrántás kíséretében -, megvoltunk...
- És mi lesz a cicáddal? - dobta be anya. - Már nem akarsz kiscicát? Hát ez az! Fején találta a szöget. Naná, hogy még mindig akartam
kiscicát! Jobban, mint bármi mást! Ha valaki csak kiejtette a száján a „cica" szót, a szívem majd kiugrott a helyéről.
Na de egy macsek megérte volna a ZOMBI KÉZ által okozott végzetet?
Nem! Nem, nem és nem. És megint nem. Nem engedhettem meg, hogy holmi kedves, csinos tanár nénik és jó fej
barátnők eltereljék a figyelmemet arról, hogy még meg kell vívnom egy csatát.
A költözés elleni csatát.
8. szabály
Ne tedd a macskádat a bőröndbe!
Aznap, amikor megnyitottuk a házat a nagyközönség előtt, anyáék
elvittek mindhármunkat másokhoz játszani, három különböző helyre, hogy ne legyünk útban. Még Marvint is elvitték Jay bácsihoz, hogy ne ugassa
meg a ki-be járkáló embereket, és ne hagyjon sáros kutyalábnyomokat a frissen tisztított szőnyegen.
Engem Brittany Hauserékhez vittek. Igaz, hogy ki van zárva, hogy Brittany a legjobb barátnőm legyen, hiszen ütődobálö, de azért néha jó náluk játszani, mert van két nővére, és ennélfogva megtalálható náluk minden Barbie és Bratz baba (az összes kiegészítőikkel együtt), amit csak ismer az emberiség.
Azonkívül Hauseréknél nagyon fincsi kaják vannak, amit nálunk nem engednek meg az ősök, mint például nem diétás Coca-Cola és házi
készítésű csokis süti, mivel Mrs. Hauser egész nap otthon van, csak azért, hogy finomabbnál finomabb dolgokat süssön.
De a hab a tortán Brittany mamájának új macskája, pontosabban
kiállítási macskája, szóval az a fajta, amit versenyekre visznek szerte az országban, hogy díjakat nyerjen. Na nem olyanokra, mint a megyei vásár, hanem jelentős nemzeti macskakiállításokra, amiket a tévében is mutatnak.
Mrs. Hauser, aki az a fajta anyuka, aki magas sarkúban jön a lányáért az iskolába és nem edzőcipőben, mint az összes többi mama, nagyon
szeretett volna egy kiállítási macskát, úgyhogy Mr. Hauser végül meglepte eggyel a házassági évfordulójukon. Mrs. Hauser irtó büszke a macskájára, és amikor megtudta, hogy valószínűleg nekem is lesz egy kiscicám - ugyanis
erről tartottam kiselőadást az osztályban, amint megtudtam, hogy kapok egyet (és még mielőtt értesültem volna a zombi kézről), Brittany pedig elmesélte az anyukájának -, szóval erre azt mondta Brittanynek, hogy hívjon át engem egyszer hozzájuk, és mutassa meg nekem az o
törzskönyvezett, fajtiszta, hosszú szőrű, kék szemű perzsa macskáját, Lady Serena Archibaldot.
Bár tudtam, hogy már úgyse kapok kiscicát (főleg azok után, ami ma a nyílt házban történni fog otthon), azért még állati kíváncsi voltam Lady Serena Archi-baldra. Hiszen nem találkozol egy törzskönyvezett kiállítási macskával minden bokorban. Amikor megtudtam, hogy esetleg kapok egy cicát, minden macskákról szóló könyvet kiolvastam, ami csak az iskolai könyvtárban fellelhető volt, szóval egy csomót olvastam a perzsa
macskákról is, és tudtam, hogy ez az egyik legősibb hosszú szőrű fajta. Úgyhogy már alig vártam, hogy Brittanyhez érjek.
Meg aztán annak is örültem, hogy egy kis időt az öcséim és a szüleim nélkül tölthetek. Azt gondoltam, jó lesz egy kicsit elszakadni a költözéssel
és a padlással kapcsolatos problémáktól, és a változatosság kedvéért végre egy korombelivel beszélgetni sulin kívül is.
Legalábbis ezt reméltem, amíg anyáék ki nem raktak Brittanyéknél. Amikor beléptem az ajtón, már cseppet sem bíztam benne, hogy az ott eltöltendő idő olyan jó szórakozás lesz.
Méghozzá azért, mert amint betettem a lábam hozzájuk, rögtön
megértettem, hogy az egész egy előre kitervelt csapda volt - legalábbis Brittany részéről. Kiderült, hogy ez tulajdonképpen Brittany „nagyszerű tervének" része volt, hogy Mary Kayt és engem kibékítsen.
-Meglepetés! - kiáltotta Brittany, ahogy beléptem. - Meghívtam Mary Kayt is! Most aztán muszáj lesz újra szóba állnotok egymással! Nem tölthetitek az egész napot ugyanabban a házban anélkül, hogy beszéljetek egymással.
- Fogadjunk? - vágott vissza Mary Kay, átható pillantást vetve felém. Nyilvánvaló volt, hogy Brittany őt sem figyelmeztette előre a csöpögős békítési jelenetre, amit kitervelt számunkra.
Mary Kay mérges tekintetéből az is világosan látszott, hogy egy
jottányit sem hajlandó engedni az egész még-mindig-haragszom-rád dologból.
- Gyerünk, lányok! - erősködött Brittany, miközben megfogta mindkettőnk kezét, és jelentőségteljesen a szemünkbe nézett. - Túl
régóta vagytok legjobb barátnők ahhoz, hogy egy olyan hülyeség, mint Scott Stamphley közétek álljon. Mary Kay, Allie már csak pár hetet lesz
velünk a suliban. Tényleg továbbra is haragudni akarsz rá ez alatt az idő alatt?
- Ez az, Mary Kay - tette hozzá Courtney Wilcox. Ugyanis kiderült, hogy Courtney is meg volt hívva a nagy egymásra találásra. Csak azt nem értettem, neki mi köze az egész cirkuszhoz. - Allie nem akart semmi rosszat, ugye, Allie?
Nagyot sóhajtottam. Láttam, ahogy az összes jó kis tervem egyszerre füstbe megy, az, hogy Lady Serena Archibalddal fogok játszani, nem is beszélve Brittany hatalmas Barbie és Bratz gyűjteményéről, ahol, mellesleg mindenkinek megvan az összes keze-lába.
Az jutott eszembe, megkérem, hadd telefonáljak, és szólok anyának, hogy azonnal jöjjön értem. Csak két dolog tartott vissza. Egyik, hogy tudtam, mi fog történni a képgyűjteményemmel a nyílt házban.
A másik pedig az volt, hogy Brittany túl közel állt egy életnagyságú
kerámia macskafigurához (amellett, hogy volt egy igazi kiállítási macskája, Mrs. Hauser kerámiapéldányokat is gyűjtött), és attól tartottam, ha megpróbálok lelécelni, ezzel keresztülhúzva a nagy-
szerű tervét, hogy kibékítsen minket, még a végén hozzám vágja.
- Nem - feleltem végül. - Persze hogy nem akartam. Mary Kay a padlót bámulta. A füle vége már egészen
elvörösödött, ami biztos jele volt annak, hogy hamarosan rákezdi a bőgést. Csakhogy nem a szomorúságtól. Hanem dühében.
- De Allie megígérte - erősködött Mary Kay. De nem nekem mondta.
Látszólag a padlónak beszélt, mivel azt nézte. - Megígérte, hogy nem árulja el senkinek, hogy elköltözik, mert nekem szülinapom volt, és megkértem rá. És erre mit csinált? Hátat fordított, és elárulta!
Méghozzá pont Scott Stamphleynek a világ összes embere közül! Pont neki. Miután MEGÍGÉRTE!
-Tudom, hogy megígértem - ismertem el. Borzalmasan éreztem magamat. Mintha nem éreztem volna magam elég szörnyen a
megszegett ígéretem és egy rakás egyéb dolog miatt lassan hetek óta. De egy pillanatra elfelejtettem. Most tényleg emiatt a pillanatnyi
emlékezetkiesés miatt akarsz rám haragudni egész hátralévő életemben? Úgy értem, veled is megesett már, hogy egy pillanatra elfelejtettél valamit.
Mary Kay felemelte a fejét, és a tekintetét rám szegezte: -Például mit?
Az igazat megvallva hirtelen semmi konkrét nem jutott eszembe, amit
Mary Kay egy pillanatra elfelejtett volna. De totál biztos voltam benne, hogy volt ilyen. Csak nem jutott eszembe, hogy mi is. - Nem tudom - vallottam be -, csak úgy, valamit.
— Ez nevetséges - szipogta Mary Kay. - Egy percig sem maradok itt tovább! Haza akarok menni! Felhívom a mamámat!
Azzal megindult Brittanyék konyhája felé, ahol a legközelebbi telefon volt.
Brittany azonban gyorsabb volt nála, és útját állta. Úgy láttam, a keze megállapodik egy macskafigurán.
Mary Kay is észrevette a mozdulatot, és hirtelen megmerevedett. Mindenki tudja, hogy Brittany hírhedt baseballütő-dobáló. Mindenki.
-Senki nem megy sehova! - szögezte le Brittany. - Mindenki itt marad! Kitaláltam egy-két jó játékot, és van sok fincsi kaja is. És játszani fogunk, enni és jól fogjuk érezni magunkat. Megértettétek?!
Mary Kay elég rémült képet vágott. Nem hibáztatom érte. Brittany engem is megijesztett egy cseppet.
Viszont most az egyszer Mary Kay nem bőgte el magát. Ehelyett így szólt:
- Oké, Brittany - olyan hangon, amit még sohasem hallottam tőle, de mégis nagyon ismerős volt valahonnan.
Aztán egy perccel később hallottam, hogy Courtney felkiált: -Jaj, nézzétek, itt van Lady Serena Archibald!
-Tartsátok távol tőlem! - sikítozott Mary Kay. - Tudjátok, hogy allergiás vagyok rá! - Abban a pillanatban hirtelen leesett, miért csengett Mary
Kay hangja olyan ismerősen. Azért, mert szinte hajszálra ugyanolyan volt, mint Courtneyé, ami pedig majdnem egy az egyben olyan volt, mint Brittanyé. Ugyanis Courtney mindig Brittanyt utánozza.
Aztán rájöttem, hogy Mary Kay is Brittanyt próbálja utánozni. Hát ez elég durva volt!
De nem értem rá ezen agyalni, mert túlzottan megörültem, hogy végre láthatom Lady Serena Archibal-dot, egy igazi kiállítási macskát élőben. Az igazat megvallva minden várakozásomat felülmúlta. Lady Serena
Archibald gyönyörű volt! Hosszú, selymes, szürke szőre volt és nagy kék
szeme. És amikor odamentem hozzá, hogy megsimogassam, Lady Serena Archibald rám nézett a nagy kék szemeivel, kinyitotta a kis száját, és
azt mondta: - Miau - a Iegcukibb módon, amit csak el tudsz képzelni. Mrs. Hauser követte a macskáját a szobába, a tűsarkú cipőjével klikkklakkolva az előszobát borító márványpadlón, és mosolyogva így szólt:
- Ó, Allie, nagyon örülök, hogy itt vagy! Végre megismerheted Lady Serenát. Na, hogy tetszik? Ugye már nem is akarsz mást, csakis perzsa macskát?
Aztán Mrs. Hauser tovább mesélt nekem arról, hogy kell egy perzsa
kiállítási macskát gondozni: hogyan kell mindennap kifésülni a szőrét, ami olyan hosszú, hogy nem tudja a saját nyelvével tisztán tartani, mint a macskák általában, és hogy Lady Serena Archibald még sosem volt a
házon kívül, és mennyire kell vigyázni, nehogy kimenjen - pedig én ezeket már mind tudtam az olvasmányaimból.
De úgy tettem, mint aki nem tudja - és mintha lenne még bármi
esélyem egy kiscicára, pedig a mai nap után ez teljességgel lehetetlen -, és figyelmesen hallgattam, mert így illik, amikor egy felnőtt olyan dolgot magyaráz neked, amit már tudsz, főleg, amikor olyan lelkesen teszi ezt, mint Mrs. Hauser.
Ez is szabály, mellesleg. Amikor Mrs. Hauser végre befejezte a mondókáját, és kijelentette, hogy most el kell vinnie Brittany nővérét, Bethanyt az együttesének a
próbájára - és hozzátette, hogy ne zavarjuk Brittany másik nővérét, Beccát, aki a garázsban feliratokat fest a barátaival a hétfői iskolai süteményvásárra -, Brittany azt motyogta:
- Már azt hittem, sosem megy el - Courtney pedig nevetett. Még Mary Kay is kuncogott egy kicsit.
Pedig igazság szerint én érdekesnek találtam, amiket Mrs. Hauser mondott, még akkor is, ha a nagy részét már tudtam a könyveimből, és mivel állatorvos szeretnék lenni, ha nagy leszek, meg minden.
- Most, hogy elhúzott - jelentette ki Brittany -, végre felmehetünk a szobámba, hogy munkához lássunk.
Ez az ötlet nem hangzott valami fényesen.
- Milyen munkához? - érdeklődtem, remélve, hogy Bratzhoz vagy netán Barbie-hoz van valami köze.
- Hát hogy téged és Mary Kayt összeboronáljunk -válaszolta Brittany. Na, engedd el azt a macskát, és gyerünk!
Elengedtem Lady Serena Archibaldot, bár nem volt ínyemre a dolog, és követtem Brittanyt a szobájába, ahol egyáltalán nem beszéltük meg, hogy mit csináljunk. Brittany nem mondta, hogy: „Na, mit akartok
játszani? Mit szólnátok a királynőshöz?" vagy „Vegyük elő a nővéreim Barbie-jait?" De azt se mondta, hogy „Tudom már! Játsszunk oroszlánosat!"
Hanem így rendelkezett: - Oké, popsztárosat fogunk játszani. Én leszek a zsűri.
Még csak el se magyarázta, hogyan kell popsztárosat játszani, amiről mellesleg még soha az életben nem hallottam. Otthon mi nem nézhetünk valóságshow-kat meg videoklipeket, mert anya szerint elsorvasztják az agyat. Kizárólag Minőségi Műsorokat nézet velünk, hiába magyaráztam neki, hogy emiatt hátrányba kerülök a legtöbb társasági helyzetben.
- Aki a legjobban csinálja - folytatta Brittany -, kap egy csokis sutit. Itt a mikrofon. Courtney, te kezded. Courtney kezébe vette a Brittany szuperfodros, rózsaszín baldachinos
ágyán heverő mikrofont, bekapcsolta a mini karaokegépet, ami Brittany hiper-rózsa-szín fodros-bodros szobája közepén állt (ami még az enyémnél is rózsaszínebb és fodrosabb volt), és elkezdett énekelni a CD zenéjére. Amikor befejezte, Mary Kay tapsikolt és ujjongott:
- Jaj, istenem, Courtney, ez annyira jó volt! - Úgyhogy én is csatlakoztam:
- Ühüm, ja, igen, jó volt - pedig igazából egyáltalán nem tetszett az a tánc, amit Courtney a dal közben előadott. Állati uncsi volt. Semmi ugrás nem volt benne. Ami azt illeti, a dal is dögunalom volt, csak az
ismétlődött állandóan, hogy „baby, baby", újra meg újra. Az igazat megvallva, azt kívántam, bárcsak a fenyőhegyiben lennék a bokrok
mögött Ericával, Caro-line-nal és Sophie-val, és királynőset játszanánk! Az ezerszer szórakoztatóbb volt.
De nem mondtam ki hangosan, mert udvariatlanság lett volna. Ez is szabály.
- Oké, Mary Kay - szólt Brittany, és felvette a zsűri pózt a párnák között az ágy közepén. - Te jössz! Mary Kay tisztára beparázott.
-Jaj, ne! - ellenkezett. - En soha nem tudnám olyan jól csinálni, mint Gourtney!
- Miről beszélsz, Mary Kay? - kérdeztem. - Állandóan ilyen dalokat énekelsz a tükör előtt a fürdőszobában!
Mary Kay lesújtó pillantást küldött felém.
- Miért? - csodálkoztam. - Ha egyszer ezt szoktad csinálni! Es táncolsz is hozzá. - Honnan kellett volna tudnom, hogy ez titok? Mary Kay sosem mondta.
Ezért kellenek a szabályok. A barátság olyan BONYOLULT!
Mary Kay felkelt Brittany egyik fehér babzsákfoteléből, és elvette Courtneytől a mikrofont. Bekapcsolta a CD-t, berakta ugyanazt a
számot, amit Gourtney, és nagyjából ugyanazzal a tánccal énekelte végig. Csak annyi volt a különbség, hogy Mary Kay tánca még annál is uncsibb volt, ha ez egyáltalán lehetséges. Méghozzá látszott rajta, hogy Mary
Kay állati sokat gyakorolta a ruhásszekrénye ajtaján lévő hatalmas tükör előtt, mivel veszettül rázta hozzá a csípőjét.
Amikor végzett, mindhárman tapsoltunk, pedig én egész idő alatt azt
hittem, meghalok az unalomtól. Ekkor már szívesebben játszottam volna akár oroszlánosat is, még akkor is, ha én vagyok a fiúoroszlán! Boldogan
üvöltöttem volna, miközben elejtek egy antilopot, és hazaviszem az anyaoroszlánoknak meg a kis kölyköknek. Hát ennyire unatkoztam! - Oké, Allie - fordult hozzám Brittany -, most te jössz!
Tudtam, hogy most aztán nyakig ülök a pácban. Egyrészt nem ismertem a dalt, bár láttam, hogy a szöveg megjelenik a karaokegép képernyőjén, másrészt nem tudtam a táncot sem. Esélyem sem volt nyerni.
Ami elég gáz volt, mert már kezdtem nagyon éhes lenni. Igen jó hasznát tudtam volna venni Mrs. Hauser házi készítésű csokis sütijének.
Nem volt fair Britta-nytől, hogy csak nyerni lehetett belőle. De tényleg, mindenkinek járna süti, függetlenül attól, mennyire tud énekelni. Végül is így kell bánni a vendégekkel, vagy nem?
Hát jó. Talán ha Mrs. Hauser hazajön, miután elvitte Bethanyt, majd ő ad nekünk ebédet. Muszáj lesz neki, nem igaz? Úgy értem, nem
hagyhatja, hogy a vendégei éhezzenek! Ez is egy szabály. Szinte biztos vagyok benne!
- Gyerünk! - rendelkezett Brittany a párna-trónjáról. - Meddig várjunk még, Allie!?
Magam is meglepődtem, mennyire izgultam, ami fura volt, hiszen
Brittany, Courtney és Mary Kay mind a barátaim. Na jó, kivéve Mary Kayt, aki csak a volt barátnőm. A volt-legjobb-barátnőm.
Akkor is, miért kéne idegesnek lennem, csak azért, mert előttük kell énekelnem? Igaz, hogy nem vagyok egy dalos pacsirta, de azért annyira csapnivalónak sem nevezném magam.
Csak hát... Nem akartam tisztára beégni. Nem is a csokis sütiről volt már szó. Egyszerűen csak nem akartam, hogy kiröhögjenek. - Gyerünk már! - sürgetett Brittany.
Rájöttem, hogy nincs más választásom, mint hogy megpróbálom, és bekapcsoltam a CD-t. Megjelent a szöveg. Emberek, ez aztán gyors volt!
Arra se hagyott nekem időt, hogy bemelegítsek. Rögtön el kellett kezdenem énekelni.
- HANGOSABBAN! - ordított Brittany. Megpróbáltam hangosabban énekelni.
-Táncolnod is kell! - szólt rám megint. Csak az volt a baj, hogy nem tudtam egyszerre olvasni meg táncolni is. Úgy értem, ha táncoltam, nem láttam a szöveget a képernyőn.
Aztán egyszer csak rájöttem, hogy nem is olyan nehéz a szöveg. Tényleg csak ugyanazok a szavak ismétlődtek - „baby, baby" - újra és újra. Meg aztán végül is már kétszer végighallgattam. Egyszóval ráébredtem, hogy tulajdonképpen tudom is a szöveget.
Akkor támadt egy ötletem. Méghozzá, hogy mást fogok rá táncolni, mint Courtney és Mary Kay. Valami balettot. Hogy egy kicsit feldobjam.
így aztán tettem bele egy-két térd hajlítást meg ágaskodást meg ilyesmit.
- MIT CSINÁLSZ? - képedt el Brittany. Hallottam, hogy Courtney és Mary Kay nevetnek.
De már nem érdekeltek. Kezdtem egészen jól érezni magamat. Kiderült, hogy a balett egész jól passzol ehhez a számhoz.
De valami még hiányzott. Aztán rájöttem, mi az: egy kis ugrálás. Úgyhogy beleszőttem pár spárgaugrást is. Ez már nem volt olyan
egyszerű a mikrofonnal a kezemben - az éneklésről már nem is beszélve -, de sikerült. Elkezdtem spárgaugrásokat csinálni körbekörbe Brittany
szobájában. Azt kell hogy mondjam, egész jól ment. Ha Linda néni látja, biztos nekem adja a tiaráját a levezetésre.
- HAGYD ABBA! - kiáltott rám Brittany. - Ez nincs benne a dalban!
De már késő volt. Már vége volt a számnak, és a spárgaugrásaimnak is. Meghajoltam - balettos módon, amit pukedlizésnek hívnak, és nagyon alacsonyra kell lemenni. Courtney és Mary Kay tapsoltak.
- Hagyjátok már abba a tapsolást! - szólt rájuk Brittany, mire zavartan abbahagyták.
- Mi a csuda ... - esett nekem Brittany -, ...mi volt ez? - Balett - feleltem.
-Hát... - hirdette ki Brittany - ...nem te nyerted a csokis sutit! - Mary Kayre nézett. - Hanem te! -Juj! - örvendezett Mary Kay -, koszi!
- Menj le a konyhába, és vegyél el egyet! - tette hozzá Brittany. - A pulton vannak egy tálcán.
- Oké - felelte Mary Kay. Leszállt az ágyról, majd kisétált a szobából. - Na most - fordult hozzánk Brittany, miután
elment -, beszéljük meg, hogy vegyük rá, hogy megint szóba álljon veled, Allie!
- Nem is tudom - válaszoltam, és már eléggé ki voltam akadva Brittanyre, de vigyáztam, nehogy észrevegye rajtam, arra az esetre, ha véletlenül egy baseballütő rejtőzik valahol azok között a párnák között, amiken Brittany trónolt. - Tetszett neki a táncom. Nevetett rajta.
- Rajtad nevetett - jelentette ki Brittany. - Nem veled! Nem. Valami mást kell kitalálnunk. A popsztárosnál jobbat. -Mondjuk, ebédelhetnénk! - javasoltam. - Nincs ebédidő - felelte Brittany.
- Az igaz - ismertem el -, de úgy értem, majd ebédidőben. Csinálhatnánk együtt valamit, mondjuk rántott sajtot vagy ilyesmit!
-Jó ötlet! - kiáltott fel Brittany, és úgy éreztem, elönt a büszkeség, hogy végre olyannal sikerült előáll-nom, ami neki is tetszik. - Csak ne rántott sajtot, hanem minipizzákat!
Ez így már egyáltalán nem hangzott olyan jól. A pizzával ugyanis az a gond, hogy beleütközik abba a szabályomba, hogy soha ne egyél semmi pirosat!
-Az is jó... - mondtam habozva -, feltéve, ha nem rakunk rá paradicsomszószt...
- Na ne hülyéskedj! - csattant fel Brittany. - Persze hogy rakunk rá paradicsomszószt! Hiszen pizzát
-Jó, de van fehér pizza is, és azon... -A PIZZÁRA KELL PARADICSOMSZÓSZ! -ordította Brittany.
- Nem kell üvöltened, Brittany! Itt állok melletted -emlékeztettem , és tökéletesen hallak.
- Azt hiszem, mégiscsak muszáj kiabálnom - ellenkezett Brittany -, mert úgy látom, senki sem figyel rám. Hadd kérdezzem meg még
egyszer: mit tegyünk, hogy téged és Mary Kayt kibékítsünk, amihez nem kellenek pizzák paradicsomszósz nélkül? Elgondolkoztam.
- Mondjuk játszhatnánk királynőset! - vetettem fel. - Az meg mi a szösz? - tudakolta Brittany.
- Jaj, az egy nagyon vicces játék - vágtam rá, mert igen
megkönnyebbültem, hogy megkérdezte. - Mondjuk, hogy a szobád egy kastély, oké? És van egy gonosz várúr, aki beleszeret valamelyikünkbe. A seregével megostromolja a kastélyt, és nekünk meg kell védenünk úgy, hogy például forró olajat öntünk a nyakukba. - Én ki lennék? - érdeklődött Courtney.
- Lehetnél mondjuk a királynő, akibe beleszeret a várúr - ajánlottam -, vagy egy másik királynő.
- NEM AKAROK SEMMILYEN HÜLYE KIRÁLYNŐS JÁTÉKOT JÁTSZANI! üvöltötte Brittany.
- Hé! - Mary Kay bukkant fel az ajtóban. A kezében lévő csokis sütinél ínycsiklandóbbat még életemben nem láttam. - Jaj, ne! Nézzétek, ki jött utánam!
Lenézett, mi pedig követtük a pillantását. Lady Serena Archibald volt az, amint a nagy, bozontos perzsa fejét az ajtófélfához dörgölte. - Könnyezik tőle a szemem! - sipákolt Mary Kay.
- Ó! - mondtam, és odamentem, hogy megsimogassam Lady Serenát. Azok közé a macskák közé tartozott, akik szeretik a simogatást. A fejét hozzányomta a kezemhez, és hangosan dorombolt.
- Hú! - kiáltott fel Brittany, és hirtelen leugrott az ágyról. - Tudok egy állati vicces játékot! Sokkal jobbat, mint a te hülye játékod, Allie. Courtney is leugrott az ágyról.
-Tudom, mire gondolsz! - lelkendezett. - Ha az, amire gondolok!
- Az - vágta rá Brittany. - Úgy hívják Menedzser asszony. Állati klassz! Courtney már előre nevetett rajta.
- Te jó ég, majd megszakadtam a nevetéstől, amikor legutóbb játszottuk, de komolyan, majdnem bepisiltem!
- Ez a süti nagyon fincsi - állapította meg Mary Kay teli szájjal. - Kár, hogy nem ehet belőle mindenki.
- Igen, kár - vetette oda Brittany, de már nem nagyon figyelt oda. Túlzottan el volt foglalva a szekrényében való lázas kotorászással. Szúrós pillantást vetettem Mary Kayre, miközben Lady Serenát
simogattam. O csak vigyorgott, és a sütijét majszolta, az „allergiájáról" pillanatnyilag teljesen megfeledkezve.
Komolyan nem tudom elhinni, hogy mi valaha barátnők voltunk.
Courtney is Mary Kayt nézte, ahogy habzsol, és halkan megjegyezte: - Te jó ég, de éhes vagyok!
- Itt van! - kiáltott fel Brittany diadalmasan, és kihúzott a szekrénye legmélyéről egy nagy, kemény,
műanyag bőröndöt. Olyan kerekeset, amit az ember maga után húzhat a reptéren.
- Hát ez meg mire kell neked? - tudakoltam. Akárhányszor abbahagytam Lady Serena simogatását, odadörgölte a fejét a kezemhez,
hogy további simogatást kunyizzon. Annyira cuki volt! Majd megszakadt a szívem, hogy nekem sosem lesz cicám. Mármint saját cicám, úgy értem. Csak az volt a fura, hogy amikor Lady Serena Archibald meglátta a bőröndöt, abbahagyta a dörgölőzést, és az ajtó felé iramodott.
- Csukjátok be az ajtót! - kiáltotta Brittany. - Ne hagyd elszökni! Mary Kay, aki még mindig az ajtóban ácsorgott, és a süti maradékát
gyömöszölte be a szájába, becsapta az ajtót, még mielőtt Lady Serena Archibald odaért, elvágva így a menekülés egyetlen útját.
- Fogd meg! - ordibált tovább Brittany, mire Mary Kay lehajolt, és a még mindig csokis kezével felemelte Lady Serenát, az allergiájáról tökéletesen megfeledkezve.
Lady Serenának ez cseppet sem volt ínyére, és nyivákolni kezdett. Be kell vallanom, hogy nekem sem tetszett a dolog. - Hé! - tört ki belőlem. - Mit akartok csinálni?
- Már megmondtam - szögezte le Brittany. - Menedzser asszonyosat játszunk. Na, rakd be Lady Serenát a bőröndbe! - MICSODA? - Nem hittem a fülemnek.
- Gyerünk! - szólt rá Brittany Mary Kayre, aki habozott egy kicsit. Csak semmi pánik, Lady Serena szereti!
De ahogyan Lady Serena Archibald visszafeszítette magát, és megpróbálta a körmét és a fogát Mary Kaybe mélyeszteni, amikor az lehajolt, hogy
berakja őt a bőröndbe, könnyen meg tudtam állapítani, hogy egy cseppet sem fűlik hozzá a foga. Sőt, kifejezetten utálta!
- Hé, gyerekek! - hebegtem, és hirtelen émelyegni kezdtem. - Azt hiszem, ez nem valami jó ötlet.
- Dehogynem! - ellenkezett Brittany, miközben bezárta a bőröndöt, foglyul ejtve Lady Serena Archibaldot. - Semmi gáz! Courtneyvel mindig ezt játszuk. Állati vicces!
- De bent nem kap levegőt! - rémüldöztem.
- Dehogynem kap - erősködött Brittany. - Hallgasd csak! Mind csöndben maradtunk egy pillanatra. Aztán kísérteties miákolást hallottunk a bőrönd belsejéből. Lady Serena Archibald volt az, és tudtunkra akarta adni, mennyire szenved.
- Látod? - szólt Brittany. - Ha nem kapna levegőt, hogy tudna ilyen hangot kiadni?
- Ez a hang - magyaráztam - azt jelenti, hogy menynyire rosszul érzi magát odabent! Ki kell engedned! Különben... - a következőket már
elkeseredésemben mondtam, mert látszott, hogy Brittany nem hallgat rám - ...az anyukád irtó dühös lesz!
-Csak ha megtudja! - jelentette ki Brittany egy vállrándítás kíséretében. - Na kezdjük! Én leszek a menedzser asszony. Nagyon
fontos, hogy elérjem a gépem! - Brittany megragadta a bőrönd nyelét, és elkezdte maga után húzni a szobában. Erre Lady Serena Archibald erősebben kezdett nyivákolni. Courtney kuncogott.
- Milyen vicces a hangja! - kiáltotta. - Mint egy kisbabának! Az már igaz, hogy tényleg úgy hangzott, mint egy kisbaba sírása. Egy szörnyen kétségbeesett kisbabáé.
- Sietnem kell - folytatta Brittany, és a képzeletbeli karórájára nézett -, különben lekésem a gépet!
Gyorsított a tempóján. Lady Serena Archibald nyávogni kezdett. De nem
akárhogyan. Borzasztó hangosan! Érdekes módon pont úgy hangzott, mint a „miau" szó. Miáu. Miau. Aztán, ahogy Brittany egyre gyorsabban húzta a bőröndöt, úgy lett egyre hangosabb a miákolás is - MIÁU! MIÁU!
-Jaj, ne! - sikítozott Mary Kay, és az ágyra vetette magát nevettében. - Ez nem lehet igaz! Komolyan azt mondta volna, hogy „miáu", ezen a hangon? Mondjátok, hogy nem igaz!
Brittany hirtelen megállította a bőröndöt, aminek következtében
szegény Lady Serena Archibald egy tompa puffanással átcsúszott a bőrönd másik végébe.
- Hogy érti, hogy törölték a járatomat?! - méltatlankodott Brittany elborzadt képpel.
Lady Serena Archibald a bőrönd belsejéből hosszan és mély hangon morgott.
- Biztos, hogy egy macska van benne? - kérdezte Gourtney zihálva a nevetéstől. - Vagy inkább egy medve?
- Hahaha - kacagott Brittany, majd felemelte a bőröndöt, és rángatni kezdte ide-oda, Lady Serena Archibald pedig hol az egyik, hol a másik falához ütődött. - Csomagokat a futószalagra!
- Ne! - tört ki belőlem, és mielőtt meggondolhattam volna, mit csinálok, kirántottam Brittany kezéből a bőröndöt.
- Allie! - kiáltott rám Brittany. - Mit csinálsz...? De addigra már leraktam a bőröndöt a földre, és nekiestem a zárnak.
- Ne! - üvöltötte Brittany. De akkor már késő volt. Kinyílt a zár, és Lady Serena Archibald a
másodperc töredéke alatt kint volt a bőröndből, a szőre az égnek állt, a kék szemei pedig zavarosan forogtak.
- Fogd meg! - bömbölte Brittany. - Ne engedd elrohanni! Courtney és Mary Kay a macska után vetették magukat. En azonban elszántam magam, hogy nem hagyom Mrs. Hauser kiállítási macskáját tovább kínozni. Odaszaladtam az ajtóhoz.
-Ne merészeld kinyitni, Allie Finkle! - fenyegetőzött Brittany. - Ne merészeld, ha jót akarsz magadnak! Kinyitottam az ajtót.
Lady Serena Archibald kilőtt, csak a puha szürke szőre és egy kidülledt kék szempár látszott, ahogy teljes erővel a szabadságáért rohan. - Utána! - adta ki a parancsot Brittany.
Nem akartam hinni a szememnek. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Brittany ennyire szemét az anyukája kiállítási macskájával.
- Ugyan már - kíséreltem meg - hagyjátok! Játsszunk valami mást! Mit szólnátok egy kis barbizáshoz?
-A Barbie dedósoknak való! - vetette oda nekem Brittany, miközben elhúzott mellettem le a hallba, Lady Serena Archibald után, aki már leszaladt a lépcsőn az előszobába.
Nem maradt más választásom, mint hogy követem a többieket. Bármi áron meg kellett akadályoznom, hogy elkapják a szerencsétlen macskát és visszagyömöszöljék abba a bőröndbe.
-A dolgozószobában van! - hallottam Brittany kiáltását valahonnan Hauserék hatalmas házában.
- Úgy láttam, a nappaliba ment - kiabált vissza Courtney. -Szerintem meg a mosókonyhába - csatlakozott Mary Kay.
De egyikőjüknek sem volt igaza. Én ugyanis a konyhában találtam rá, egy zárt ajtó előtt remegett, és a nagy, szomorú szemével nézett fel rám, úgy könyörgött, hogy nyissam ki neki az ajtót, hogy elmenekülhessen. Persze kinyitottam...
Pont abban a pillanatban, amikor Brittany berohant. - Ne, Allie! - ordította.
De már későn. Amint Lady Serena meghallotta halálos ellenségének a hangját, elhúzta a csíkot az ajtón át a szabadság felé. - Te IDIÓTA! - üvöltött rám Brittany.
- Bocsika - mondtam, és becsuktam az ajtót Lady Serena Archibald után. Hirtelen már az sem izgatott, hogy Brittany egészen közel állt az anyukája egyik porcelán macskafigurájához. - Rajta, vágd csak hozzám! -gondoltam. Na és ha úgy kell majd összevarrni a sebeimet? Akkor
legalább hazamehetek innen! - Tudod, Brittany, az állatkínzás komoly bűncselekmény! Le is csukhatnak érte. Másrészt pedig Lady Serenának most sokkal jobb lesz egy kicsit lent a pincében.
-Az nem a pinceajtó, te hülye! - tombolt Brittany. - Az a garázsba
vezet, ahol a nővéremék festik a plakátjaikat, és nyitva a garázskapu!
Te épp kiengedted Lady Serena Archibaldot, pedig MÉG SOSEM VOLT KINT AZ UTCÁN!
9. szabály
Ha valami rosszat teszel, mindig kérj
bocsánatot. (Akkor is, ha nem egészen a te hibád)
A délután egész hátralévő részében Lady Serena Archibald után kutattunk Hauserék környékén.De sajnos teljesen eredménytelenül.
Arra gondoltam, talán még mindig a garázsban rejtőzködik. Se Becca, se a barátai nem látták kiszaladni onnan.
Meg aztán egy csomó síbakancs, hűtőtáska meg régi vulkánmodellek (Brittany nővéreinek régi földrajzórai házi feladatai) hevertek ott a polcokon, amelyek mögé elbújhatott.
Megnéztük a cuccokban, körülöttük és még alattuk is, de hiába.
Tényleg csak egy dologra lehetett következtetni, arra, hogy mégiscsak kijutott.
Lady Serena Archibald, a díjnyertes kiállítási perzsa macska valahol a környéken csavargott, a diófadombi vadonban. Ki tudta volna megmondani, hogy egyáltalán hazajön-e még? Úgy értem, azok után, amit Brittany művelt vele, én a helyében soha többé nem mennék haza.
Persze amikor Mrs. Hauser visszatért a körútjáról (pizzával és sajtos szendviccsel ebédre, mivel anya felhívta rá a figyelmét, hogy én nem
eszem semmi pirosat), ezt a részt nem árulhattuk el neki. Úgy értem, azt az aprócska részletet, hogy miért engedtem ki szegény cicát. Csak annyit mondtam, hogy tévedés történt. Hogy Lady Serena Archibald az ajtó előtt ült és nyávogott (ami igaz is volt), és én azt hittem, hogy ott tartják a macskaalmot vagy ilyesmi, úgyhogy kinyitottam, és kiengedtem, anélkül, hogy megnéztem volna, hová nyílik.
Azt mondtam Mrs. Hausernek, hogy az egész az én hibám volt, de közben nem mertem a szemébe nézni.
És hozzátettem, hogy borzasztóan sajnálom. Mrs. Hauser irtó rendes volt. Jobban aggódott Lady Serena Archibaldért, mint bármi másért. Még a rendőrséget is felhívta (bár szerintem jól
kiröhögték, mert nagyon gyorsan lerakta, és csak ennyit mondott: „Lehet, hogy Lady Serena nekik csak egy macska, de nekem olyan, mint a saját GYERMEKEM!")
Felhívta az állatmenhelyet is és a polgárőrséget, hogy figyeljenek, ha látnak egy hosszú szőrű, kék szemű elkóborolt perzsa macskát, aki a környéken kószál.
Aztán mind kabátot vettünk, kimentünk a kertbe, és mindenfelé szólongattuk:
-Gyere vissza, Lady Serena Archibald! Gyere ide, cicc, cicc - és a kedvenc száraz kajájának a zacskóját rázogattuk, meg a kedvenc konzervének a tetejét ütögettük kiskanállal.
Egyik sem járt sikerrel. Lady Serena Archibald szőrén-szálán eltűnt. Az
állatmenhelyesek azt mondták, biztos hazamegy, ha már készen áll rá, pedig Mrs. Hauser elmagyarázta nekik, hogy Lady Serena még sosem volt kint ezelőtt, és valószínűleg azt sem tudja, hogyan kell hazamenni.
Ugyan Mrs. Hauser kedves volt velem, annak ellenére, hogy kiengedtem a macskáját, a legkisebb lányáról ezt egyáltalán nem lehetett elmondani. Ahányszor csak alkalma nyílt rá, hozzám hajolt és odasúgta:
- Ezt még megbánod! - Ami enyhén szólva nem volt valami szép tőle, mivel tényleg nem az én hibám volt. Vagyis az volt, de mégsem. - Nem árultalak be - közöltem vele a bőröndre célozva.
-Az nem számít! - súgta vissza Brittany. - Az egészet miattad
csináltam! Te költözöl el. Azt akartam, hogy az utolsó heteid különlegesek legyenek, hogy Mary Kay újra szeressen téged. De már értem, miért nem bír. Mert te mindent elrontasz, Allie Finkle.
Na hát ez már több volt a soknál! Főleg mivel tudtam, hogy nem igaz. Az igazság az, hogy Brittany Hauser az, aki mindent elront. Főleg a macskákat.
Abban a pillanatban már kezdtem kicsit örülni, hogy elköltözünk. Örültem, hogy elhúzok innen, és többet nem látom ezeket az embereket.
Mire anya értem jött, már egyedül csak Mrs. Hauser állt szóba velem az egész házban.
- Ne aggódj, Allie - vigasztalt, ahogy bemásztam az autóba -, biztos vagyok benne, hogy Lady Serena Archibald hazajön, amint megéhezik.
Nehéz volt elhinni, hogy őszintén ezt gondolja, mert közben láttam a könnyeket a szemében. Csak próbált erős maradni. Annyira szerette azt a macskát, pedig csak egypár hónapja kapta.
Igazság szerint abszolút meg tudtam érteni. Ha hagynám, hogy
elköltözzünk, és megkapnám Miókát, tudom, hogy én is legalább ennyire szeretném.
- Tényleg nagyon remélem - mondtam, miközben becsatoltam magam -, annyira sajnálom.
-Tudom, édesem - mosolygott rám Mrs. Hauser. De tudtam, hogy a mosoly mögött ő is annyira aggódik, mint én. Sőt, még nálam is jobban. Tényleg nem az volt a célom, hogy még inkább elkeserítsem. Csak azt szerettem volna, ha megérti, mi történt: hogy miért tettem, amit tettem.
Es arról is meg akartam bizonyosodni, hogy ha Lady Serena egyszer visszajön, nem kell majd megint megmenteni.
Szóval végül elárultam Mrs. Hausernek, pedig a gyomrom is összeszorult tőle (és nem csak azért, mert hozzá sem bírtam nyúlni a sajtos
szenyához, mivel teljesen elment az étvágyam a nagy aggodalomtól): -Azt hiszem, Lady Serena nem szereti, ha Brittany menedzser asszonyosat játszik vele, és berakja abba a bőröndbe. Mrs. Hauser furcsán nézett rám, és azt kérdezte: - Milyen bőröndről beszélsz, drágám?
így aztán kitálaltam neki mindent a menedzser asszonyos játékról. Mivel Brittany már amúgy is pipa volt rám - és lőtávolságon kívül voltam -, gondoltam, már úgyis mindegy.
És talán Lady Serena biztonságban lesz a jövőben.
Mrs. Hauser nagyon elcsöndesedett, amikor meghallotta, hogy mit művel a kislánya titokban az ő szegény macskájával.
Amikor pedig megtudta, hogy ez volt az oka, hogy véletlenül kiengedtem Lady Serenát, fura hangon így szólt:
- Most már értem. Mindenesetre köszönöm, Allie. Nagyon szépen köszönöm, hogy őszinte voltál hozzám.
Aztán megfordult, és elkiáltotta magát: - BRITTANY! - a legfélelmetesebb hangon, amit életemben hallottam. Megkönnyebbültem, amikor anya végre beült a kocsiba, és elhúztuk a csíkot.
- Hát ez meg mi volt? - tudakolta anya. - Brittany Hauser azzal szokott szórakozni, hogy beteszi az anyukája macskáját egy bőröndbe, és rázogatja - feleltem -, és én éppen beárultam.
Anya nevetésben tört ki, de aztán hirtelen elhallgatott. - Hát - szólalt meg aztán -, úgy látszik, ma ilyen napod van, nem igaz?
- Mit akarsz ezzel mondani? - érdeklődtem. Nekidőltem a csukott
kocsiablaknak, mert a fejem hirtelen elnehezült. Örültem, hogy anya engem vett fel elsőnek. Nem tudom, hogy bírtam volna ki, ha Mark és Kevin teherautókról, bogarakról, sportról meg bársonytapétáról cseverésznek a hátsó ülésen.
- Azt, hogy nem csak Mrs. Hauser macskáját engedted ma ki folytatta anya -, de talán azt is meg szeretnéd magyarázni, hogy mi volt az a kis trükk a kőgyűjteményeddel otthon.
A „trükk" és „kőgyűjtemény" szavakra felkaptam a fejem. - Miért? - érdeklődtem - Bejött?
- Ha arra gondolsz, hogy az egész kőgyűjteményed lezúdult a szekrényed legfelső polcáról a padlóra, abban a pillanatban, amikor Nancy Klinghoffer
kinyitotta az ajtót ma a nyílt házban, akkor igen, bejött -felelte anya.
Igen! Bejött a csel! Alig tudtam elhinni! Olyan régóta tervezgettem már! És tökéletesen működött! Nem költözünk! Nem költözünk!
- Remélem, Mrs. Klinghoffer nem sérült meg -mondtam, és próbáltam uralkodni az örömömön.
- Nem - felelte anya -, de megsérülhetett volna. És újra ki kell tisztíttatnunk a szőnyeget a szobádban. Teljesen beborítja a kosz és a kis kődarabok.
- Ásványok - javítottam ki. - Azok nem kövek, hanem ásványok.
-Most komolyan, Allie - sóhajtott anya -, nem tudom, mit akartál ezzel elérni.
- Te mondtad, hogy tegyem fel valahova a kőgyűjteményemet a földről - emlékeztettem ártatlan képet vágva. - Úgyhogy feltettem a legfelső polcra. Istenem,
milyen kár, hogy leestek! így biztos nem fogunk tudni elköltözni, senki sem fogja megvenni a házunkat ilyen koszos szőnyeggel!
- Épp ellenkezőleg - közölte anya mosolyogva. - Már kaptunk is egy
ajánlatot, és Mrs. Klinghoffer még kettőre számít. Tudod, lakáshiány van a környéken, ezért építkeznek itt annyian. Mindenki a Diófadombra akar költözni.
Hirtelen megint összerándult a gyomrom. Hát ezt nem hiszem el! A
tervem! A nagyszerű tervem, hogy ne kelljen elköltözni! Füstbe ment! Mégis el fogunk költözni abba a rémes házba a zombi kézzel a padláson! De hát miért akar mindenki a Diófadombra költözni? Brittany Hauserféle alakokkal fognak egy iskolába járni a gyerekeik! Hát nem tudják, milyen káros lehet ez egy fejlődő szervezetre?
Azt hiszem, anya látta rajtam, amit érzek, mert így szólt hozzám:
-Allie, tudom, hogy nem nagyon tetszett neked a fenyőhegyi általános, vagy legalábbis ezt állítottad. Es azt is tudom, hogy az új otthonunkért sem vagy nagyon oda. De ígérem, hogy mindkettőt meg fogod szokni. Ki
tudja, talán még meg is szereted őket. Eddig esélyt sem adtál nekik igazán. Tudom, hogy most még nem fest túl jól a ház, de várd ki, hogy apával dolgozzunk rajta! ígérem, nem fog mindig így kinézni. A szobád
például gyönyörű lesz. Ha meglátod az ülőkét, amit apa épít neked az ablak elé...
- Nem erről van szó - vágtam közbe - hanem...
- Mindent megteszünk, hogy Mrs. Hunter osztályába kerülj. Tudom, mennyire tetszett neked.
- Nem is erről van szó - ismételtem. - Remélem, nem a zombi kézről van szó - váltott hangot anya -, mert te már túl nagy vagy ahhoz, hogy ilyen nevetséges dolgokat elhiggyél!
A zombi kéz egyáltalán nem nevetséges! Sőt mi több, a zombi kéz mindig azokat öli meg elsőnek, akik nem hisznek benne.
- De anya — magyaráztam —, a zombi kezet nem lehet látni. Csak ha ő azt akarja, hogy lásd. És akkor már túl késő.
- Kinyírom Jay bácsit! - csattant fel anya. - És még csak zombi kézre sem lesz szükségem hozzá. Allie, nincs a világon semmi baj azzal a padlással! Hallod? Legközelebb megmutatom neked. Es nem akarok
több trükkös mutatványt, mint amilyet ma rendeztél a kövekkel! Megértetted? Mrs. Klinghoffer majdnem meghúzta a hátát, amikor
felszedegette az ásványaidat. Nem akarom mindenek tetejébe még az ő hátmasszázsszámláját is fizetni.
A gondolat, hogy Mrs. Klinghoffernek kellett összeszedegetnie az
ásványaimat, rögtön felvidított. De épp csak egy kicsit. Mert attól Lady Serena Archi-bald még mindig nem volt meg. Viszont mégis el kellett költöznünk.
De amikor végiggondoltam, ahogy az ásványaim mind lezúdulnak a polcról, amint Mrs. Klinghoffer kinyitja az ajtót, nem tudtam megállni, hogy ne vigyorodjak el. Egy kicsit.
Annak ellenére, hogy tudtam, később majd bocsánatot kell kérnem tőle. Mert persze ez is szabály.
10. szabály
Ha új legjobb barátnőt szerzel, nem illik felvágni vele
Lady Serena Archibald hétfő reggel hazatért.
Nem Brittanytől tudtam meg, hanem Courtney Wilcoxtól.
És Courtney is csak azért mesélte el nekem, mert egy kocsival járnak suliba Brittanyvel, és látta az egészet.
Brittany azt akarta, hogy ne árulja el nekem. Csakhogy Courtney most ki van akadva Brittanyre, mert kijelentette, hogy már nem ő a legjobb
barátnője. Brittany új legjobb barátnője ugyanis Mary Kay! Courtney pedig már csak a második helyen áll.
Azt hiszem, az egész csokis sütis eset egy intő jel lehetett, de akkor még egyikünk se ismerte fel a dolog jelentőségét.
- Az az igazság - jött rá Courtney -, hogy Brittany csak azért adta a csokis sutit Mary Kaynek, mert már akkor azt tervezte, hogy ő lesz az új legjobb barátnője. Pedig a te táncod volt a legjobb, de tényleg! Még akkor is, ha az ének nem ment annyira jól.
Megköszöntem, bár nem voltam biztos benne, hogy Courtney bóknak
szánta. De így illik, ha valami szépet mondanak neked. Még akkor is, ha nem vagy benne biztos, hogy tényleg bók volt.
Ez is szabály. Természetesen sem Brittany, sem Mary Kay nem állt szóba velem.
Brittany azért, mert elmondtam az anyukájának a bőröndös játékot, és Brittany azóta el van tiltva a karaokegéptől és a tévétől egyaránt,
Mary Kay pedig azért, mert... na, hát még mindig azért, hogy elárultam Scott Stamphleynek, hogy elköltözünk, méghozzá a szülinapján, pedig megígértem, hogy nem fogom.
- És jól van Lady Serena Archibald? - tudakoltam Courtneytől.
-Tulajdonképpen igen - felelte Courtney - mármint a szőre gubancos és koszos, mert valami mezőn mászkálhatott, és összeszedett mindenféle
bogáncsot. De ma reggel, amikor Mr. Hauser kiment az újságért, ott ült a tornácon épen és egészségesen. Nagyon éhes volt, de amúgy nem volt
semmi baja. Mrs. Hauser hivatásos macskakozmetikushoz viszi, aki kiszedi a bo-gáncsokat a szőréből, és azt ígérte, hogy olyan lesz, mint új korában.
Nagy kő esett le a szívemről. A másik dolog nem is érdekelt, mármint az, hogy Brittany és Mary Kay nem állnak szóba velem. Az igazat
megvallva, azok után, ami Hauseréknél történt, cseppet sem vágytam a barátságukra.
- En leszek a legjobb barátnőd, Allie, ha akarod -ajánlotta Courtney -, legalábbis amíg el nem költöztök.
- Ühüm - hagytam rá. - Rendben - mivel elég bunkóság nemet mondani, ha valaki azt kérdezi, hogy akarsz-e a legjobb barátnője lenni. Ami azonban még ennél is nagyobb bunkóság, az az, amire aznap Mary Kay és Brittany vetemedtek valamivel később. Odajöttek hozzám a rajzteremben,
miközben én ártatlanul rajzolgattam Marvin körvonalát, ahogy épp csontot pitizik, és rákezdtek, hogy: - Mi ilyen büdös?
- Hmm - csúfolódott Brittany -, szerintem Allie az. Allie Fingle bűzlik, mint egy görény... egy kis árulkodó görény!
Be kell vallanom, hogy ez igen érzékenyen érintett. De nem akartam elbőgni magam, vagy ilyesmi. Legalábbis előttük semmiképpen. Mert ha
elkezdesz sírni, amikor sértegetnek, akkor csak megadod nekik, amit el akartak érni. Es akkor ők győznek, mert látják, hogy sikerült
megbántaniuk. Szóval ilyenkor úgy kell tenni, mintha nem izgatna az egész. Akkor te nyersz. Ez is szabály..
így aztán tovább dolgoztam a rajzom körbevágásán, és totál nyugodtan, mintha egyáltalán nem zavarnának, azt válaszoltam: - Hűha! Hol vagyunk, a dedóban?
- Na persze - vágta rá Brittany -, mert te aztán nem vagy dedós, mi? Nem hiszem el, hogy elárultad anyukámnak a menedzser asszonyosat!
- Nem hiszem el, hogy beraktál egy ártatlan macskát egy bőröndbe! vágtam vissza.
- Nem hiszem el, hogy szabálykönyvet írsz! - vetette oda Brittany.
Ez annyira mellbe vágott, hogy el is felejtettem tettetni, hogy nem érdekel. Sőt, majdnem belevágtam a hüvelykujjamba az ollóval. - Mit mondtál? - kérdeztem vissza.
-Bizony, bizony! - vigyorgott Brittany gonoszan. - Mindent tudok arról, hogy akkora idióta vagy, hogy szabálykönyvet kell írnod, hogy el ne
felejtsd, hogyan kell viselkedni! Allie, ez aztán szánalmas! Tudod, már majdnem sajnállak!
Sértődötten Mary Kayre pislogtam, aki ott álldogált Brittany mellett, és legalábbis látszólag kényelmetlenül érezte magát... mármint ha ezt akarta jelenteni, hogy a cipőjét bámulta.
-Te árultad el neki - hebegtem -, hogy szabálykönyvet írok?
Mary Kay megvakarta az orrát a vállával, hogy ne kelljen a szemembe néznie. Mielőtt még esélye lett volna bármit is szólni, Brittany folytatta:
- Hát persze hogy ő mesélt nekem az idióta szabálykönyvedről. Sose
egyél semmi pirosat? Na de kérlek! Kinek képzeled magad, köjál-
ellenőrnek? Tudod, melyik szabályt kéne még leírnod a kis könyvecskédbe, Allie Fingle? Hogy nem szabad árulkodni! Annyira örülök, hogy elköltözöl, és nem büdösíted tovább a termet az undorító görényszagoddal! Te nem örülsz, hogy elköltözik, Mary Kay?
- De igen! - vágta rá Mary Kay hirtelen felélénkülve. - És nagyon örülök, hogy már te vagy a legjobb barátnőm, Brittany!
-Én is! - felelte Brittany, és átkarolta Mary Kay vállát.
Akkor egyszer csak ráeszméltem, hogy mások is hallgatják a beszélgetésünket, sőt, felettébb szórakoztatónak találták. „Mások" alatt azokat értem, akik az én asztalomnál ültek, és érdekes módon igencsak le voltak maradva a feladatukkal.
Pechemre az egyik pont Scott Stamphley volt. - Te szabálykönyvet írsz? - kérdezte.
- Fogd be! - szóltam rá, mert Brittanyt és Mary Kayt muszáj volt elviselnem, de őt nem.
- Vannak benne szabályok rólam? - tudakolta. - Persze - vágtam rá. - Tartsd távol magad Scott Stamphleytől! - És erről? - kérdezte. - Erről van szabály? Azzal egy jó hangosat böfögött.
- Pfuj! - szörnyülködött Brittany és Mary Kay -, ami persze pont az a reakció, amit a Scott Stamphley-félék várnak, amikor ilyeneket
produkálnak. Ugyanis Brittany és Mary Kay nem ismerik a szabályt, hogy ilyenkor nem szabad tudomást venni róluk.
- Nincs - válaszoltam -, de erről már van. Azzal egy még nagyobbat böffentettem.
Ettől aztán Brittany és Mary Kay még jobban elszörnyedtek, és mindenki undorodva felszisszent az asztalnál, még Scott Stamphley is. Ekkor Ms. Myers odajött, hogy megnézze, mi történik.
- Elnézést, lányok - szólt Ms. Myers Brittanynek és Mary Kaynek, mert egyedül ők nem voltak a helyükön -, talán valami gond van?
- Á, semmi, Ms. Myers - felelte Brittany azon a negédes hangján, amit csak felnőttek jelenlétében használ. - Csak megmondtuk Allie-nek, mennyire fog hiányozni, ha elköltözik.
- Na hát, ez kedves tőletek - mondta Ms. Myers -, de azt hiszem, most már ideje, hogy visszamenjetek a helyetekre! - Máris, Ms. Myers! - vágta rá Brittany.
Azzal mindketten elsiettek, miközben ilyeneket motyogtak egymásnak: „Pfuj, de undorító volt!" meg „En megmondtam! Allie gyakorlatilag inkább
fiú, mint lány!"
Ms. Myers rám nézett, ahogy ott álltam kezemben a rajzzal, és megkérdezte:
- Allie, jól vagy? Biztos úgy néztem ki, mint aki menten bőgni kezd, vagy ilyesmi. Bevallom, egy kicsit úgy is éreztem magam.
- Igen - próbáltam mosolyogni -, jól vagyok, köszönöm.
-Nagyon szép a rajzod - dicsért meg Ms. Myers. - Ez Marvin, ugye? - Igen - válaszoltam. Közben éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel, és mindjárt kibuggyan, erre még erősebben próbáltam
visszatartani. „Inkább fiú, mint lány?" Hogy mondhattak ilyet? Hiszen
látták a spárgaugrásaimat! Fiúk nem tudnak olyat csinálni. Vagy legalábbis az osztályunkba járó fiúk tuti nem.
-Jól van, akkor csak így tovább! - biztatott Ms. Myers, és hosszú haja végigsimított a kezemen. Aztán továbbállt, hogy szemügyre vegye, min
dolgozik Scott Stamphley (egy óriáskígyó eszik egy kisebb kígyót, ami egy még kisebb kígyót eszik, miközben mindjárt elüti ó'ket egy Corvette, Scott kedvenc kocsija).
Láttam, hogy a terem másik felében Brittany és Mary Kay együtt
röhögéséinek valamin. Azt is észrevettem, hogy Courtney Wilcox irigykedve szemléli őket, és azt kívánja, bárcsak ő is ott kacarászhatna velük.
Valószínűleg a szabálykönyvemen szórakoztak ilyen jól. Tényleg olyan ciki szabálykönyvet írni? De hát a szabályok fontosak! Ha nem lennének szabályok, senki sem tudná, hogyan viselkedjen.
És akkor a világ csupa Brittany Hauserekből állna! Hát ki akarná ezt?
Nem fogom abbahagyni a szabályok írását, csak mert Brittany és Mary Kay szerint ciki. Azért is írni fogom tovább.
Csak lehet, hogy ezentúl nem beszélek róla senki másnak. Mint mondjuk az új legjobb barátnőmnek, bárki is lesz az. Néha jobb, ha egyes dolgokat megtartasz magadnak. Ez is szabály.
11. szabály
Ha végre rájössz, mi a helyes, tedd azt, még akkor is, ha nem akarod!
Aznap este suli után anyáék közölték, hogy Mrs. Klinghoffer telefonált, és elújságolta, hogy sikerült eladnia a házunkat, ráadásul többért, mint amennyit eredetileg kértünk érte.
Szóval ennyi, vége! Mármint a költözés elleni harcnak. Vesztettem.
Ők nyertek. A régi otthonunk már nem a miénk, hanem holmi új lakóké. Olyanoké, akiket még soha életemben nem láttam.
A régi szobám sem az enyém már. Ami azt illeti, nem is szabadna úgy emlegetnem, hogy az „én régi szobám". Gyakorlatilag az már valaki másnak az új szobája.
Pont úgy, ahogy Mary Kay már valaki másnak az új legjobb barátnője. A régi házunk eladását megünneplendő - mintha lenne rajta mit ünnepelni -, anyáék elvittek minket a Lung Csungba, a város
legelegánsabb vendéglőjébe, pedig elég ritkán szoktunk étteremben enni,
mert olyankor mi mindig rossz fát teszünk a tűzre. „Mi" alatt Markot és Kevint kell érteni. Legutóbb, amikor a palacsintázóba mentünk, Mark és Kevin teletöltötték a bejáratnál lévő rágógumi-automata pénzbedobó
nyílását cukorral, amit az asztalunkon találtak, amikor apáék éppen nem figyeltek oda.
Es ehhez nagyon sok cukor kell.
A végén a palacsintázó vezetője kedvesen megkért minket, hogy többet be ne tegyük oda a lábunkat.
Úton a Lung Csüng felé apa beszédet tartott a fiúknak, ami így hangzott:
— Ha bármi olyat csináltok, amivel szégyent hoztok anyátok fejére, soha többet nem jöhettek velünk étterembe, és otthon kell majd maradnotok valamelyik
végzős diákommal, miközben Allie, anya és én elmegyünk enni.
Ettől aztán az öcsikéim tényleg berezeltek. Ugyanis apa végzős diákjai egyáltalán nem olyan jó fej bébiszitterek, mint Jay bácsi, aki néha
szintén vigyáz ránk, ha az ősök elmennek valahova. Apa végzősei csak a számítógépekhez értenek, és fogalmuk sincs, hogyan kell olyan király dolgokat csinálni, mint mondjuk csokilevest mikrobán, vagy matraccal
csúszdázni a lépcsőkön. Ők csak azt tudják, hogyan kell végtelen hosszú számítógépes programokat írni, és ezt is csinálják, miközben ránk
vigyáznak. Nekünk kell Saját Magunkat Szórakoztatnunk, Miközben Nem Öljük Meg Egymást, amíg apa végzősei dolgoznak. Dögunalom! így hát Mark és Kevin rögtön megígérték, hogy jók lesznek.
Feltűnt nekem, hogy apa velem nem ígértette meg, hogy jó legyek. De csak azért, mert tudta, hogy ott lóg a fejem felett a kismacska ígérete, és tudom, hogy ha nem viselkedem jól, ugrott a cica. Ez nagy hiba volt apa részéről.
Amikor megérkeztünk az étterembe, első dolgom volt, hogy ellenőrizzem,
megvan-e még a szerencsét-en, levesnek való teknőc a bejáratnál. Ott volt, magányosan üldögélt a kis szigetecskéjén, és szomorúan nézett ki a
fejéből. Nagy kő esett le a szívemről, hogy még mindig nem rendelt senki teknőslevest a városban.
De sosem lehet tudni. Az is lehet, hogy pont ma fog valaki teknőslevest kérni. A szegény kis teknősnek fogalma sincs arról, hogy talán ez élete utolsó estéje.
Azt hiszem, ez a legszomorúbb dolog, amit életemben láttam.
Jay bácsival az étteremben találkoztunk. Amikor az asztalunkhoz ért, így szólt apáékhoz:
- Gratulálok! - és megölelte őket. Aztán lepacsizott Markkal és Kevinnel. Velem is le akart pacsizni, de mondtam neki, hogy nem vagyok olyan hangulatban.
-Allie-nek meg mi baja? - érdeklődött Jay bácsi, miközben levette a sálját, és leült.
- Allie korántsem olyan lelkes a költözés miatt, mint bárki más közülünk - felelte anya.
- Ez aztán az enyhe kifejezés! - morogtam.
- Miért nem akarsz elköltözni, Allie? - kérdezte Jay bácsi. - A költözés tök izgi! Egy teljesen új életet kezdhetsz egy vadiúj helyen! Megváltoztathatod a sze-
mélyiséged, sőt, akár a nevedet is, ha akarod! Ki ne akarná ezt?
- En tökéletesen meg vagyok elégedve a régi életemmel - válaszoltam a régi helyen.
Ez ugyan nem volt teljes egészében igaz, ha akár csak azt vesszük, ami délután történt a rajzteremben -mármint hogy elvesztettem a legjobb
barátnőmet, valamint az az apró kellemetlenség, hogy a szabálykönyvem titka kegyetlenül lelepleződött az egész negyedik osztály előtt.
De nem láttam semmi értelmét, hogy mindezt egy tojásleves felett megosszam Jay bácsival.
- Valaki - folytatta anya - engedett Allie-nek megnézni egy olyan filmet, amiben bizonyos zombi kéz szerepel. Azóta nem akaródzik neki bizonyos régi viktoriánus házba költözni. - Hoppá - bukott ki Jay bácsi száján.
- Bizony - bólintott anya -, mindenesetre kösz szépen. -Allie - fordult hozzám Jay bácsi -, ugye tudod, hogy az a film a zombi kézről csak kitaláció? Megrántottam a vállam.
- Allie - szólt rám apa -, ne rángasd a vállad! - Bocs - morogtam.
- Hát akkor mi a gond, Allie? - tudakolta Jay bácsi. Csakhogy nem
tudtam elmagyarázni neki, hogy mi is igazából a bajom. Mert ez a gond sokkal nagyobbnak tűnt annál, mint amit csak úgy vacsora közben el lehet mesélni.
Mellesleg pedig épp akkor ért oda az asztalunkhoz a pincérnő az édessavanyú disznóhússal.
Csakhogy nekem addigra már teljesen elment az étvágyam. Túl szomorú voltam az evéshez. Csak arra tudtam gondolni, hogy a mi szép otthonunk már valaki másé.
Meg arra, hogy Brittany és Mary Kay kicikiztek a szabálykönyvem miatt.
Meg arra, hogy annak a szegény teknősnek fogalma sincs róla, hogy
bármelyik pillanatban leves válhat belőle. Ahányszor csak egy újabb ember lépett az étterembe, arra gondoltam, vajon ő lesz-e az, aki teknőslevest kér, és megeszi szegénykét.
Valahogy úgy éreztem, meg tudom érteni, milyen lehet annak a
teknősnek a helyében lenni. Nem mintha bárki meg akarna engem enni. Legalábbis egyelőre.
De a teknőshöz hasonlóan nekem sem volt semmi beleszólásom abba, hogy mi történik velem. Úgy értem, az a teknős nem döntheti el, hogy egy műanyag lavórban akar-e élni egy étteremben, arra várva, hogy megegyék, vagy mondjuk az utca másik oldalán lévő parkban, ahol egy igazi tó van, és ahol más teknősök is élnek.
Akárcsak én. Mármint úgy értem, igaz, hogy a régi sulimban nem épp a legjobban alakultak a dolgok mostanában, de nem kéne hogy legalább legyen választásom, hogy akarok-e ebbe az új suliba átmenni? Nem igazság, hogy soha senki még csak meg sem kérdezett ez ügyben. Mint ahogy azt a teknőst sem.
Abban a pillanatban hirtelen ráébredtem, mit is kell tennem. Nem sok
kedvem volt hozzá, de volt más választásom? Amikor végre rájössz, mi a
helyes, akkor meg kell tenned, még akkor is, ha nem akarod. Ez szabály.
Elnézést kértem, félbeszakítva Jay bácsi beszámolóját legújabb barátnőjéről, Harmonyról, akit minél hamarabb be akar nekünk mutatni, mert amellett, hogy ő Jay bácsi újságíró osztályának legnagyobb
tehetsége, akinek gyakran megjelennek a cikkei a helyi újságban, egyben nagyszerű szakács és lábmasszőr.
- Ki kell mennem vécére - szólaltam meg. -Jól van, édesem - felelte anya -, tudod, merre van. Nem kell bejelentened, csak menj nyugodtan!
Leraktam a szalvétámat a tányér mellé, amiben majdnem érintetlenül ott állt az édes-savanyú disznó (ami eléggé pirosas színű, de inkább
narancsos rózsaszín, szóval végül is rendben van, meg lehet enni), majd kimentem a mosdóba.
Amikor végeztem, kezet mostam, azután résnyire nyitottam az ajtót, és kilestem. A női mosdó pontosan a műanyag tóval szemben
helyezkedett el, ami pedig éppen a pincérnő' várakozóhelyével szemközt állt. Láttam, hogy pár ember bejön az étterembe, mire a fényes kínai ruhát viselő pincérnő felkapott pár étlapot, és vidáman mosolyogva az asztalukhoz vezette őket.
Tiszta volt a levegő. Elérkezett az én időm. Olyan gyorsan, ahogyan csak bírtam, kirohantam a mosdóból a műanyag medencéhez.
Már majdnem megvolt! Már csak annyit kellett tennem, hogy benyúlok, megragadom a teknőst, aztán kiszaladok és elengedem! Es akkor a Lung Csüng teknős végre szabad lesz! És vele együtt bizonyos értelemben én is.
De pont amikor megfogtam a teknős vékony, kemény páncélját, lépéseket hallottam a hátam mögül. Valaki jött!
Visszatartottam a lélegzetemet, és felemeltem a teknőst. Nehezebb volt, mint gondoltam. És büdösebb is.
Akkor láttam csak, hogy ez egy aligátorteknős. Nem is tudtam, hogy
aligátorteknősből is csinálnak levest. Erre akkor jöttem rá, amikor a
teknős hátrafordult, hogy megnézze, mi történik vele, és lustán felém kapott, mint egy aligátor, hogy megharapjon.
Hát ez hihetetlen! Épp meg akarom menteni a Lung Csüng teknős életét, mire ő az életemre tör! Nem mintha komolyan gondolta volna -
szerintem annyi időt töltött már a Lung Csüng pincérei és pincérnői között, hogy gyakorlatilag teljesen szelíd volt. Na de akkor is! Kösz szépen, teknős!
Olyan messzire tartottam magamtól a hálátlan kis állatot, amennyire
csak bírtam, hogy a fogait ne tudja belém mélyeszteni - van egyáltalán egy teknősnek foga? Ha állatorvos akarok lenni, meg kell tanulnom ezeket a dolgokat - és így rohantam az étterem kijárata felé.
De már késő volt! Hallottam, hogy valaki a nevemen szólít, és amikor megfordultam, láttam, hogy Jay bácsi épp a férfimosdó felé igyekszik. Amikor meglátta, mit tartok a kezemben, leesett az álla.
- Allie - képedt el -, mi a bánatot csinálsz te a Lung Csüng teknőssel? - Szabadon engedem! - válaszoltam. - De ne áruld el senkinek! - De hát... - hebegte Jay bácsikám.
És akkor megláttam őt. A pincérnőt, aki Jay bácsi mögött jött. Kedvesen
mosolygott... Amíg észre nem vett engem. És hogy miben sántikálok. Akkor lefagyott az arcáról a mosoly. Felkiáltott:
- Kislány! Mit képzelsz, hova viszed azt a teknőst?! Erre fogtam magam, és gyorsan kirohantam a bejárati ajtón, teljes erőmből, ahogy csak bírtam.
12. szabály
Ha szabadon akarsz engedni egy teknőst, és üldöznek, legjobb, ha elbújsz
Tudtam, hogy a pincérnő nem bír elkapni, mert magas sarkúban volt és szoknyában. Méghozzá egészen szűk szoknyában.
Egyszóval nem tudott volna sokáig futni. Azonban ha van egy csepp esze, szól apának, és ő aztán tud futni! Minden szombaton kosarazni jár.
Hamar beláttam, hogy legjobb lesz, ha elbújok valahova.
Mivel sokat bújócskáztam az öcséimmel, azt is tudtam, hogy a legjobb búvóhely az, ami a leginkább szem előtt van, ahova senkinek nem jut
eszébe benézni. Ha a város közepén rohangászol egy teknőssel, vajon hol keresnének először? A parkban, nem igaz?
Méghozzá a tónál. Hiszen valószínűleg oda viszel egy teknőst, ha szabadon akarod engedni.
Úgyhogy a tó kizárva, oda nem mehettem. Inkább úgy döntöttem, hogy Jay bácsikám kocsijában várom ki a hajsza végét. Sosem zárja be (azt mondja, nincs mit ellopni belőle). Meg aztán pont az étterem előtt parkolt, úgyhogy mi sem volt egyszerűbb, mint gyorsan beugrani.
Ahogy ott kuporogtam a kocsi aljában a CD-k között, és hallgattam, hogy mindenki a nevemet kiabálja, egyszer csak hallom, hogy nyílik a vezetőülés ajtaja, és Jay bácsi csusszan be a kormány mögé.
- Allie? - súgta, mint aki végig tudta, hogy ott vagyok. Valószínűleg így is volt. Jay bácsi és én eléggé egy hullámhosszon vagyunk, azt szokta mondani, azért, mert mindketten szabadon gondolkodunk.
- Ne áruld el nekik, hogy itt vagyok! - suttogtam vissza.
Jay bácsi lenézett, és meglátott engem. A teknős még mindig harapni próbált, és a lábaival hadonászott a levegőben, mintha úszna. Hallani lehetett a szuszogását, igaz, síri csöndben voltam.
- Nem fogom - nyugtatott meg Jay bácsi mosolyogva -, de egyszer ki kell jönnöd innen.
- Nem adom vissza nekik a teknőst - jelentettem ki -, levest csinálnak belőle!
- Miről beszélsz? - Tudod - magyaráztam -, rajta van az étlapon. Csak mert eddig senki nem rendelt teknőslevest, az még nem jelenti azt, hogy nem is fog.
Jay bácsi úgy nézett rám, mint aki mindjárt elröhögi magát. De aztán inkább így szólt:
- Igaz. Teljesen igazad van.
- Ez így nem igazságos - folytattam -, a teknősnek is kéne hogy legyen beleszólása, hogy mi történik vele. Szabadon kell engedni! Elviszem a parkba, ahol a többi teknős él.
- Hát ez kedves ötlet - ismerte el Jay bácsi -, de tudod, ez a teknős egész életében fogságban élt. Kétlem, hogy tudná, hogy kell kaját
szereznie magának. És az idő is kezd hidegre fordulni. Nemsokára tél lesz. Éhen halhat. Vagy megfagyhat.
Hoppá, erre nem is gondoltam! Rá kellett jönnöm hogy a Lung Csüng
teknős megmentésére irányuló tervem mégsem olyan tökéletes, mint hittem.
Igazság szerint tényleg nem gondoltam át elég alaposan. Az egész ötlet olyan hirtelen jött. De akkor is!
- De ha visszaadom - vetettem ellen -, akkor meg fogják enni! Nem
tudnám elviselni a gondolatot, hogy itt marad, és bármelyik pillanatban jöhet valaki, aki egyszerűen... megrendeli vacsorára! Hallottam, ahogy apa kint azt kiabálja:
- Jay! Mit csinálsz? Segítesz keresni, vagy mi lesz? Jay bácsi visszakiáltott:
- Mindjárt megyek, csak hozom a kesztyűmet! -Aztán hozzám fordult. - Oké, Allie, kössünk egyezséget!
- Milyen egyezséget? - kérdeztem. Szégyellem bevallani, de kicsit elpityeredtem. Leginkább azért, mert a teknős szörnyen büdös volt, annyira, hogy kicsordultak tőle a könnyeim.
De kicsit azért is, mert tudtam, hogy benne ülök a pácban.
És utáltam pácban lenni! Ami tudom, elég furcsán hangzik, tekintve, hogy hányszor kerültem bajba az utóbbi időben. Es mégis.
- Azt hittem, már kötöttünk egyezséget - feleltem -, mármint azzal kapcsolatban, hogy mi történt valójában a búvárórával. Nem árultam el senkinek, remélem, tudod.
- Ez egy másik egyezség - vágott közbe gyorsan Jay bácsi. - Az az
igazság, hogy tényleg nem szabadott volna megengednem, hogy megnézd a zombi kezes filmet. Úgyhogy tulajdonképpen tartozom neked. Szóval az új ajánlatom így szól: megtartom a teknőst. Itt hagyhatod a kocsiban,
és én ma este hazaviszem a lakásomba. Nem mondjuk el senkinek. A mi titkunk marad. Cserébe viszont azt kérem, hogy ne nehezítsd meg a
szüleidnek ezt a költözés dolgot, hanem tegyél úgy, mintha tetszene az egész. Tudod, van az úgy, hogyha úgy csinálsz, mintha tetszene valami,
akkor végül néha tényleg megtetszik. Más szóval... sosem lehet tudni. Még az is lehet, hogy a végén tényleg megbarátkozol a költözés gondolatával. Na mit szólsz?
Beharaptam az ajkamat. Az egyezségnek az a fele, hogy a teknős Jay bácsinál lakjon, tényleg kitűnő ötlet volt. Nincs semmilyen háziállata, de a
lakásában amúgy is mindig nagy a káosz. Úgyhogy még csak észre se lehet majd venni, hogy van ott egy teknős is.
És persze nem kéne aggódnom, hogy valaki megeszi. Szóval legalább egy gonddal kevesebb, ha már úgyis annyi dolog nyomja a lelkem. A tettetés részében azonban nem voltam egészen biztos. - És amit az a srác mondott? - vetettem fel.
- Milyen srác? - kérdezett vissza Jay bácsi. Hallottam, hogy az út másik oldalán a parkban apa a nevemet kiabálja:
-Allie! Aliié, hol vagy? Allie, gyere ide rögtön! Ez egy cseppet sem vicces! -A szomszéd srác - válaszoltam -, az új szomszédunkban. Azt mondta, hogy az előző lakók valami csúnya dolgot hagytak a padláson.
-Minden nyomozói képességemet bevetem, hogy kiderítsem, így van-e
vagy sem - ígérte Jay bácsi -, de szinte biztos vagyok benne, hogy az a srác csak ugratott téged. Másrészt pedig igen érzékeny vagyok
mindenféle szellemi jelenségre, de amikor az új házatokban jártam, csak a legharmonikusabb rezgéseket éreztem.
Nem értettem, hogy mondhatott egyáltalán ilyet Jay bácsi, tekintve a sötétszürke falakat, a barna padlót meg minden effélét.
De hagytam elmenni a fülem mellett, mivel olyan rendes volt a teknőssel kapcsolatban.
- Na, mit szólsz? - sürgetett. - Visszajössz vacsorázni? Az az igazság, hogy nem volt más választásom. Nem ülhettem Jay bácsi kocsijában a Lung Csüng teknőst szorongatva az este egész hátralévő részében.
Úgyhogy belementem az egyezségbe. Jay bácsi kiszállt a kocsiból, és elment, hogy úgy tegyen, mintha engem
keresne a parkban apával, nehogy gyanús legyen, hogy pont akkor kerülök elő, mint ő. Húszig számoltam, aztán letettem a teknőst Jay bácsi
kocsijának a padlójára. Abbahagyta a kapálózást, és körülnézett, mintha azt kérdezné: „Hol vagyok? Mi folyik itt?”- Sokkal jobb helyre fogsz
kerülni - nyugtattam meg -, ahol tuti senki nem fog téged megrendelni vacsorára. ígérem - aztán azt is hozzátettem, hogy hamarosan meglátogatom.
Azzal kikecmeregtem a kocsiból, és visszasomfordáltam az étterembe. Mindenki állati dühös volt rám. Mindenki, anyát
kivéve. O örült, hogy lát. Először. Aztán ő is begurult.
- Ne merészelj még egyszer ilyet csinálni! - szidott, miután végzett az ölelgetésemmel. - Tudod te, menynyire aggódtam? Apád és Jay bácsi még mindig kint keresnek!
-Ja - tette hozzá Mark -, és az egész étterem ki van rád akadva,
mert elloptad a teknősüket. Azt mondták, ki kell fizetnünk. És még csak meg se ehettük!
- Ezzel most ne törődj! - intette le anya, és átnyújtotta a hitelkártyáját a pincérnőnek, aki igen csúnyán nézett rám. Nem
képzelődtem! Tényleg nagyon csúnyán nézett. — Fizetek. Azt kell hogy
mondjam, Allie, inkább vártam volna ilyen viselkedést bármelyik fiútól, de tőled soha! Az ég szerelmére, mi ütött beléd?
- En csak nem bírom elviselni a gondolatot, hogy valaki megeszi azt a teknőst! - böktem ki.
- Megeszi a...? - anya igen furcsán nézett rám. - Jaj, Allie! Senki sem... - Látod? - kiáltott egyszer csak Jay bácsi, ahogy apával beléptek az ajtón. - Itt van épen és egészségben. En megmondtam! - Allie! - apa is meglehetősen mérgesnek tűnt.
- Hát itt vagy! Már mindenhol kerestünk! Hol a teknős?
- Nem érdekes - zárta rövidre anya, és felállt. - Gyertek, menjünk! - Hogy érted, hogy nem érdekes? - erősködött apa.
— Allie, mondd csak meg! Mit csináltál azzal a teknőssel? De én nem árultam el. Még akkor sem, amikor az étterem főnöke
odajött és megvádolt, valamint közölte, hogy én nagyon rossz kislány vagyok, és nagy bajba fogok kerülni, és szerencsém, hogy nem hívták a rendőrséget. Ekkor apa közbelépett:
- Nézze, kifizettük a teknőst, úgyhogy ebből elég! Csak megijeszti szegénykét. Megértette?
Pedig én egyáltalán nem ijedtem meg. Csak arra tudtam gondolni, milyen vicces lesz, amikor apa legközelebb felmegy Jay bácsihoz focit nézni, és megpillantja a teknőst! Vajon leesik majd neki egyáltalán, hogy az ugyanaz a teknős?
-Menjünk! - szólt anya, miután aláírta a számlát. -Mára elég az ünneplésből! Gyerünk haza! így aztán hazamentünk.
Előtte azonban Mark és Kevin még beletömtek egy evőpálcikát a férfimosdó előtti nyilvános telefon pénzvisszaadó nyílásába, úgyhogy onnan már senki nem fog egy garast sem visszakapni. Lepacsiztam velük a kocsiban.
Persze úgy, hogy az ősök ne vegyék észre.
13. szabály
Nem viheted magaddal a köveidet
Oké, lehet, hogy nem én vagyok a legjobb ígéretmegtartó a világon.
Elismerem, hogy nem sikerült végül túl sokáig betartanom, amit Mary Kaynek ígértem a szülinapján, vagyis hogy nem árulom el senkinek, hogy költözünk.
De a Jay bácsinak tett ígéretemet nem szegtem meg.
Attól az estétől kezdve, hogy elloptam a Lung Csüng teknőst, úgy tettem, mint aki irtó boldog, hogy elköltözünk. Nem panaszkodtam
többet senkinek az új ház ronda szürke falai miatt. EGYSZER SEM említettem meg, hogy recseg a padló. A zombi kézről em beszéltem
többet. Eljátszottam, hogy örülök neki, hogy új helyre költözünk. Úgy csináltam, mint aki boldog, hogy mindent újrakezdhet egy másik suliban.
És tudjátok, mi történt? Azt hiszem, Jay bácsinak igaza lett. Legalábbis egy kicsit.
Ha egyszer elkezded tettetni, hogy így vagy úgy érzel, előbb-utóbb tényleg úgy kezdesz érezni. Amióta úgy csinálok, mintha kifejezetten
örülnék a költözésnek, azóta már nem is érzem magam olyan rémesen miatta.
Tudom, ez nem hangzik olyan szörnyen nehéznek, tekintve, hogy a régi sulimban mindenki utál. Jobban mondva Courtney Wilcoxot kivéve mindenki.
Másrészt pedig ahogy elkezdtünk bepakolni az új kecóba, már nem is
tűnt olyan hatalmasnak. Amerre csak néztél, nem láttál mást, csak dobozokat, dobozokat és még több dobozt! Ki akar egy olyan helyen lakni, ahol csak dobozok vannak?
Apa szétszerelte a baldachinos ágyamat és a polcaimat, hogy összerakja
az új szobámban, amit anya titkos átalakításnak vetett alá. Mivel nem választottam magamnak tapétát és szőnyeget, anya úgy döntött, hogy majd ő dönt helyettem az ügyben. Azt mondta, a szobám meglepetés lesz.
Úgy tettem, mintha ennek is örülnék. Kiderült, hogy Jay bácsi egész jó tanácsokat tud adni. Hihetetlen, hogy az én tettetett lelkesedésem mekkora örömöt szerzett anyának.
Legalábbis egy héttel a költözés előttig. Anya ugyanis ekkor fedezte fel, hogy a kőgyűjteményem még mindig a szobámban hever, a tíz
papírzacskóban, amiben tartottam. Figyelmeztetett, hogy nem hozhatom magammal a köveket az új házba, és hogy háromnégy kivételével meg kell válnom tőlük.
- Ezek nem kövek - emlékeztettem -, hanem ásványok. Eladom őket az eBayen, és veszek belőle egy mobilt.
- Bármik is legyenek - makacsolta meg magát anya -, nem hozhatod mind magaddal az új otthonunkba. Már nincs idő arra, hogy eladd őket az interneten, és különben sem lehet mobilod. Meg kell válnod tőlük, Allie,
most!
Szóval épp kint voltam, és cipeltem egyik nehéz, ásványokkal telepakolt zacskót a másik után, hogy beleborítsam egy nagy gödörbe a házunk
mögötti építkezésen, amikor Jay bácsi kanyarodott be a kertbe, és egy hosszú, fekete hajú csinos lány kíséretében szállt ki a kocsiból.
-Szia! - a csinos lány odajött hozzám, hogy megnézze, min ügyködöm, miután Jay bácsi odaköszönt, majd bement a házba. Azért jött, hogy segítsen apának szétszedni az öcséim emeletes ágyát. Anyáék cserébe
meghívták őt és Harmonyt egy pizzára, vacsorára (én sajtos makarónit kapok). - Biztos te vagy Allie. En Harmony vagyok.
- Szia, Harmony! - köszöntem. Olyan tiszta és csinos volt, hogy féltem,
hogy a szememre veti, milyen koszos vagyok. Visszavinni az ásványaidat az építkezésre, ahol találtad, meglehetősen piszkos munka.
- Reméltem, hogy tudok veled beszélni - mondta Harmony. - Jay elmesélte, mit tettél tegnap este a kínai étteremben... hogy megmentetted a teknőst, Vang Bát. Arra gondoltam, vajon
megengednéd-e, hogy riportot készítsek veled az újságírói és riportkészítési
gyakorlatomra. Szerintem nagyszerű dolgot tettél, és nagyon jó cikk lenne belőle.
Megrántottam a vállam: - Biztosan - feleltem -, gondolom én.
- Klassz! - lelkendezett Harmony. Legnagyobb meglepetésemre egy apró kis diktafont húzott elő a zsebéből. Bekapcsolta, és így szólt: - Szóval Allie, mondd el nekem a saját szavaiddal, miért loptad el a teknőst a belvárosi Lung Csüng kínai étteremből!
Meglehetősen kimerítő volt elmesélni Harmonynak az egész történetet, hogy miért is loptam el a teknőst. Főleg mivel végig, amíg beszéltem, folytatnom kellett a zacskók kiürítését a gödörbe.
Aztán Harmony rákérdezett arra is, hogy ezt miért csinálom.
így aztán el kellett neki magyaráznom ezt is, mármint hogy anya nem engedi, hogy magammal vigyem az egész gyűjteményemet az új házba, vagy hogy eladjam az eBayen, meg mindent az ásványaimról.
Megmutattam neki a legszebb ásványokat, és amikor megcsodálta, mennyire csillognak, megengedtem, hogy megtartson egyet. De azt felelte, sajnos nem férne be a táskájába.
Elég fura volt, de nem tudtam nem észrevenni, hogy Mary Kay Shiner és Brittany Mauser az egész interjú alatt fel-alá sétált a házunk előtt. Nem tudom, mit akarhattak. Nem bicikliztek vagy cigánykerekeztek,
vagy csináltak valami értelmes dolgot (Mary Kay sose mer cigánykereket
hányni, mert túlzottan fél). Egyszerűen csak ide-oda sétáltak. Ahányszor csak elmentek mellettem, elkezdtek vadul sugdolózni meg röhögcsélni. Szörnyen idióta dolog volt, és kifejezetten idegesítő. Próbáltam nem
figyelni rájuk, de egyszer annyira elkezdtek nevetgélni, hogy Harmony is odanézett, és megkérdezte:
- Ők a barátnőid? Talán őket is meg kéne interjúvolnom. Tudod, csak hogy más szemszögből is megvizsgálhassam a történteket.
- Ne! - ellenkeztem gyorsan. - Inkább ne! Ok csak voltak a barátnőim, de már nem azok.
- Tényleg? - kérdezte Harmony. - Hogyhogy?
így aztán el kellett mesélnem a macska a bőröndben esetét is, és hogy Mary Kay és Brittany miért nem a barátnőim már. De megkértem,
hogy ezt ne vegye fel. Tudtam, hogy így kell csinálni, hála egy filmnek, amit Jay bácsikámmal néztünk meg egyszer.
- Ó - csodálkozott Harmony -, így már értem. Biztos nagyon szereted az állatokat, hogy még a barátságot is kockára teszed egy macskáért.
- Hát igen - ismertem el. Azt nem tettem hozzá, hogy az igazság az, hogy Brittany ütődobáló, Mary Kay pedig egy bőgőmasina, és velük barátkozni sosem volt egy habostorta.
Addigra már az összes papírzacskó kiürült. így aztán bementünk megnézni, hogy boldogul apa és Jay bácsi az emeletes ággyal. Ez egészen
szórakoztatónak bizonyult, mert sok ronda szó csúszott ki a szájukon,
például amikor megsértették az ujjukat a csavarokkal. Anya pedig mindig egy-egy negyeddollárosra büntette őket, amiket egy bögrében gyűjtött. Az este végére öt dollár gyűlt össze Marvinnak egy új frizurára a kutyakozmetikusnál.
Fantasztikusan fog kinézni a fodrászat után! Remélem, raknak egy kis masnit is a frufrujába, annak ellenére, hogy fiú.
Aznap este kicsivel később kisurrantam a házból, és odaálltam a gödör szélére, hogy elbúcsúzzak az ásványaimtól, anélkül, hogy bárki észrevenne. Hiszen kövektől búcsút venni mégiscsak elég ciki. Alig láttam őket, mert a hold csak akkor jött fel.
Arra gondoltam, hogy ha majd az új lakók beköltöznek, és a kislány - ha van a családban egyáltalán -egy nap kijön ide, esetleg megtalálja majd az ásványgyűjteményemet, és azt fogja hinni - ahogy én hittem annak
idején -, hogy valami nagy kincset talált, gyémántokat vagy ilyesmit.
Talán azt fogja képzelni - ahogy én képzeltem -, hogy kalózok rejtették el ide. Talán ő is azt gondolja majd: „Gazdag lettem!"
Lehet, hogy kicsit csalódott lesz, amikor valaki felvilágosítja, hogy ezek a kövek nem éppen gyémántok, csak ásványok.
De szerencsés esetben talán az a lány is értékelni tudja egy ásvány szépségét ugyanúgy, mint egy gyémántét, akkor is, ha az ásványok nem érnek annyi pénzt.
A gondolat, hogy talán az ásványaimnak valaki épp annyira fog örülni, mint amennyire én örültem nekik, kicsit felvidított. És még csak nem is
kellett tettetnem az örömöt. Annak tudatában, hogy talán valaki úgy fogja szeretni ezeket a köveket, ahogy én, már nem is szomorított el annyira, hogy itt kell hagynom őket.
így aztán búcsút tudtam venni tőlük, és amikor visszamentem a házba, sokkal könnyebbnek éreztem a szívemet, mint az utóbbi idődben bármikor.
14. szabály
A sztárok más szabályok szerint élnek, mint a többiek
Egy héttel később elérkezett az utolsó nap a régi sulimban, és Ms. Myers negyedik osztálya búcsúbulit tartott nekem. Vagy valami olyasmit.
Inkább én tartottam magamnak. Anya vett sutit a vegyesboltban vaníliásat, csokimázzal és színes cukorral a tetején -, és behozta a suliba... nem csak nekem, hanem Mark osztályába és Kevinébe is.
Szóval muszáj volt bulit tartani, ha akartam, ha nem. Én személy
szerint inkább nem akartam, a Mary Kay dolog miatt, hogy még mindig utál, és most Brittany
Hauser a legjobb barátnője. De nem volt más választásom. Tudhattam volna, hogy furcsa dolgok fognak történni a búcsúbulin, mert
aznap már sokkal korábban kezdtek egészen fura dolgok történni. Először is, amikor kiléptem az ajtón, hogy elinduljak a suliba, Mary Kay ott várt rám a ház előtt.
Úgy bizony! Mary Kay velem akart suliba menni! Annak ellenére, hogy elég gyorsan lépkedtem előtte, hallgatnom kellett a nyekergését: „Na,
Allie, nem leszünk megint barátnők? - egész úton. Állati idegesítő volt.
Az igazság az, hogy ha nem vár ezzel a költözés előtti UTOLSÓ NAPIG, talán még benne is lettem volna, hogy megint barátnők legyünk. De akkor már késő volt!
Azt hittem, talán azért van, mert ez az utolsó napom itt meg minden, és megbánta, hogy olyan szemét volt velem, hogy mindenkinek elkürtölte, szabálykönyvet írok meg ilyenek.
De aztán amikor beértem a suliba, Brittany Hauser is elkezdett nyájaskodni velem, megjegyezte, hogy milyen szuper a hajam, mit
csináltam vele ma (kivételesen megfésülködtem), és megkérdezte, hogy nem akarok-e mellé ülni ebédnél.
Persze rögtön nemet mondtam. Miért akarnék egy ilyen köpönyegforgató mellé ülni?
Még gyanúsabbá vált a dolog, amikor Brittany nem is lett ideges, hogy visszautasítottam. Egyszerűen csak annyit mondott:
- Oké, Allie, ahogy akarod. Hé, nem akarsz átjönni hozzánk a hétvégén? Azt feleltem:
- Nem. Ezen a hétvégén költözünk. Majdnem hozzátettem: - És különben is utállak.
De nem valami rendes dolog senkinek az arcába vágni, hogy utálod. Ez
szabály. Még olyan utálatra méltó alakoknak sem, mint Brittany Hauser. -Jaj, hát persze! - csapott a homlokára Brittany, a saját
szórakozottságán nevetgélve. - En hülye, elfelejtettem! Akkor majd valamikor máskor!
- Brittany - tört ki belőlem. Nem tudtam megállni, ki kellett derítenem, mi folyik körülöttem -, miért hívsz meg engem hozzátok? Nem emlékszel, mi történt múltkor?
-Ja, Lady Serena Archibaldra gondolsz? - Brittany tovább kacarászott. Ugyan már! Rég túltettem magam rajta. Meg aztán, végül is jól szórakoztunk, nem igaz?
Én egy cseppet sem szórakoztam jól. Nem is értettem, miről beszél. És Courtney sem, amikor megkérdeztem ebédnél.
-Talán - morfondírozott - nem is ők voltak ott akkor, hanem földönkívüliek rabolták el őket és szállták meg a testüket. Még ez a magyarázat tűnt a leginkább elfogadhatónak.
Nem sikerült rájönnöm, hogy mi folyik IGAZÁBÓL körülöttem, egészen a nap végéig, amikor a búcsúbuli kezdődött, és Ms. Myers kihívott az
osztály elé, átkarolt, és elmondta a többieknek, hogy mennyire fogok neki hiányozni.
Én csak álltam Ms. Myers mellett, ő meg egyre csak arról beszélt, hogy mekkora kincs voltam a negyedik osztály számára, és milyen jó voltam mindig matekból és környezetből meg minden.
- És a kiváló tanulmányi eredményei mellett... Scott Stamphley, ha úgy
érzed, hogy fuldokolsz- szakította félbe a mondókáját Ms. Myers, ugyanis Scott végig köhécselt meg krákogott, miközben Ms. Myers engem
ajnározott -, és ki akarsz menni a mosdóba, tudod, merre találod... Szóval, Allie Finkle az állatok jogaiért való küzdelemben is bizonyított,
amikor bátran megmentett egy teknőst a főzőedény általi haláltól egy bizonyos népszerű helyi étteremben, legalábbis a ma reggeli újság szerint.
Ekkor Ms. Myers elővette a városi újság egyik példányát, és megmutatta az osztálynak - és nekem, mert én még nem láttam (apáék már
lemondták az újságot, mivel holnap költözünk). Egy hosszú cikket tettek közzé benne arról, hogyan csórtam el a Lung Csüng teknőst és rejtettem el „egy biztonságos helyen"... legalábbis a cikk írója, bizonyos Harmony
Culpepper szerint. Volt egy színes fénykép is a szöveg mellett, ahogy a
házunk mögötti építkezésen állok cowboycsizmában, és egy ásványokkal
teli hatalmas zacskót ürítek egy nagy gödörbe. A hajam szörnyen állt, mert nem fésülködtem, de azért teljesen jól fel lehetett ismerni. A
fénykép alá az volt írva: ALLIE FINKLE: AZ ÁLLATOK JOGAIÉRT KÜZDŐ FIATAL AKTIVISTA.
Csak akkor jutott eszembe, hogy Harmony készített rólam egy képet a kis digitális fényképezőgépével aznap este, amikor a riportot csinálta. Az is
eszembe jutott, hogy megemlítette, hogy ha a tanárának tetszik a cikk, esetleg továbbküldi a helyi újságnak a riport rovatba.
Ami azt jelenti, hogy biztos borzasztóan tetszett neki a cikk rólam és Vang Bárói.
Hirtelen megértettem, miért akart Mary Kay megint velem menni suliba, és miért szeretett volna Brittany Hauser mellém ülni ebédnél. Sztár lettem!
Komolyan! Híres lettem!
Vagy legalábbis a leghíresebb ember Ms. Myers negyedikes osztályában. -Allie, nagyon fogsz nekünk hiányozni! - folytatta Ms. Myers.
- Azért nem mindenkinek - szólt közbe Scott Stamphley. Bár nem lehetett tisztán érteni, mert köhögve mondta. Csakhogy én tudom,
hogyan kell köhögve beszélni, mert tulajdonképpen én találtam ki ezt a nyelvet.
Szúrós pillantást vetettem Scottra. - Ne haragudj, Scott - fordult hozzá Ms. Myers -, de ha szükséged van egy pohár vízre, tudod, hol találsz.
- Jól vagyok, Ms. Myers - felelte Scott.
- Helyes - nyugtázta a tanító néni. - Na, csak azt akartam még mondani, hogy tudom, Allie nagyon fogja szeretni az új suliját, de azért nekünk borzasztóan fog hiányozni, és ezért készítettük neki ezt a... Ugye, gyerekek? Hogy emlékezzen ránk!
- Igen - felelték sokan az osztályból, még Brittany Hauser is, sőt, ő kiabált a leghangosabban. Emiatt aztán ő hangzott a legkétszínűbbnek is. Ekkor Ms. Myers elővett egy nagy feltekert posztert, amire mindenki az
osztályból írt valami kis üzenetet nekem, hogy mennyire fognak hiányolni -vagy mennyire nem, mint Scott Stamphley esetében, aki csak annyit írt: Viszontszaglásra, Fingle!
- Azta! - kiáltottam fel. Észrevettem, hogy Brittany és Mary Kay csak aláírták a nevüket, amibó'l kiderült, hogy ezt még azelőtt csinálta az
osztály, mielőtt híres ember lett belőlem, és úgy döntöttek, hogy megint akarnak velem barátkozni. - Mindenkinek nagyon köszönöm. Nagyon sokat jelent ez nekem.
Mert az is szabály, hogy ha valaki olyasmit ad neked, amire az égvilágon semmi szükséged nincs, akkor is meg kell köszönni.
- És most együnk ebből a finom sutiból, amit anyukád hozott! javasolta Ms. Myers.
- Mármint ebből a finom műanyag sutiból - hallottam Scott Stamphley sutyorgását. A körülötte ülő fiúk nevettek.
- Rendben - mondtam Ms. Myersnek, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna Scott beszólását. -Hadd kínáljam körbe én!
-Köszönjük, Allie - felelte Ms. Myers -, de biztos nem kell segítség?
-Majd én segítek! - Brittany Mauser majdnem kitörte a karját, olyan erővel jelentkezett, hogy segíthessen. - Hadd segítsek, Ms. Myers! Hadd! - Kösz, de nem kell - feleltem mosolyogva, ami, remélem, éppolyan
mézes-mázosra sikeredett, mint a süti. — Szívesen megcsinálom egyedül. - Rendben, Allie - mondta Ms. Myers -, ha biztos vagy benne... - és odanyújtotta nekem a nagy fehér sütis dobozt. - Igen, egészen biztos - válaszoltam.
Lassan körbementem a teremben, és osztogattam
a sütiket. Amikor Mary Kayhez értem, láttam, hogy könnyek csillognak a szemében, és lágy hangon így szólt:
-Figyelj, Allie. Amit azért a teknősért tettél... az annyira... bátor dolog volt.
- Kösz, Mary Kay - feleltem -, de nem tettem semmi olyat, amit te ne tettél volna meg.
Persze tudtam, hogy ebből egy szó sem igaz. Mary Kay tuti nem mentette volna meg Vang Bát. Sose lett volna elég mersze hozzá.
-Figyu! - suttogta Mary Kay. - Tudom, hogy az utóbbi időben sokat veszekedtünk, és tényleg nagyon sajnálom, hogy elárultam Brittanynek a szabálykönyvedet. Nem volt szép tőlem. Kérlek, ne haragudj! Csak azt
akarom, hogy tudd, hogy te mindig az egyik legjobb barátnőm leszel, Allie. Mindig.
Ettől majdnem dobtam egy hátast! Hiszen Mary Kay egészen tegnapig
egyáltalán nem tartott a barátnőjének! Aztán hirtelen híres állatmentő leszek, és ő megint a legjobb barátnőjének tart?
-Jaj, kösz, Mary Kay - feleltem olyan hamisan, ahogyan ő. Mert a játékot ketten játsszák!
- Szóra sem érdemes! - legyintett Mary Kay, nagyot harapva a sütijébe. Amikor Courtney Wilcoxhoz értem, ő így szólt:
- Tessék, Allie, ez a tiéd - és átadott egy kis dobozt. Le kellett tennem a sütiket, hogy kinyithassam a dobozt, amiben egy nyaklánc volt, egy fél ezüstszívvel.
- Látod? - kérdezte Courtney izgatottan, a nyakláncát mutogatva, amin ott lógott az ezüstszív másik fele. - Ha mindketten hordjuk a
törött szíves nyakláncot, az azt jelenti, hogy barátok vagyunk, akkor is, ha nem vagyunk együtt. Anyu vette a plázában. Remélem, tetszik.
Tényleg tetszett. Az tetszett benne legjobban, hogy Courtney anyukájának már azelőtt meg kellett vennie, hogy sztár lettem, ami csak ma reggel következett be.
Courtney Wilcox, Mary Kayjel ellentétben, teljesen őszinte volt.
- Nagyon csini - válaszoltam. Feltettem a nyakláncot, és odanyújtottam a sütis dobozt -, egyél egy sutit!
- Koszi - mondta Courtney, és vett egyet. Aztán Brittanyhez fordultam. Őt hagytam utoljára. - Sutit? - kérdeztem.
-Jaj de fincsinek néz ki! - nyájaskodott Brittany, miközben az utolsó darabért nyúlt.
-Várj, segítek... - ajánlottam fel -, tessék!
Megfogtam Brittany sütijét, és úgy tettem, mintha oda akarnám neki adni.
De inkább belenyomtam a képébe. Aztán még egyszer-kétszer jól megforgattam, az alaposság kedvéért.
- Kajacsata! - kiáltott fel Scott Stamphley. A következő pillanatban az osztályban mindenki, akinél volt még süti,
elkezdett dobálózni a kezében lévő maradékkal. Valami íratlan szabály szerint az összes lány Scott Stamphleyt célozta, a fiúk pedig Brittany
Hausert és Mary Kay Shinert... Szerintem azért, mert Brittany kiabálta a leghangosabban, hogy „Csak a hajamba ne!", amint sütidarabok kezdtek el repkedni a levegőben (na meg persze azért is, mert neki nem volt mivel visszadobnia). Mary Kay meg ter-mészetesen elsőként bőgte el magát. így aztán mindketten kihagyhatatlan célpontokká váltak. Legalábbis számomra.
Szóval komolyan mondom, a diófadombi suliban eltöltött utolsó öt percem volt a legjobb öt perc, amit valaha suliban töltöttem.
Még akkor is, ha a végére az igazgatói irodában kötöttem ki.
Méghozzá Scott Stamphley mellett kellett ücsörögnöm, amíg a szüleinket vártuk, hogy értünk jöjjenek, és közben egy hasmenésről szóló dalt énekelgetett, amit amúgy én már vagy második óta ismertem. Végül már nem bírtam tovább.
- Ezt a dalt már ovi óta ismerem - közöltem vele, ami persze túlzás volt, de nem olyan vészes.
-Tényleg? - Scott abbahagyta az éneklést. - Hát akkor te miért nem énekled?
- Mert béna - jelentettem ki. - Mint a fejed? - csúfolódott.
Nem akartam elhinni, hogy az utolsó napomon ebben az iskolában az igazgatói irodában kell rostokolnom, méghozzá Scott Stamphley-vel!
Tudtam, hogy semmi rossz nem fog velem történni, hiszen Mrs. Grant, az igazgatónő mindig nagyon megértő... ellentétben az új igazgatónőmmel, Mrs. Jenkinsszel. De mégis.
-Mint minden veled kapcsolatban - vágtam vissza -, a végtelenségig - és ezt tényleg komolyan is gondoltam.
- Aha - hagyta annyiban Scott. - Ami azt illeti, jól eltaláltad Mary Kayt azzal az utolsó csokimázdarabbal!
Nem tudtam nem mosolyogni ezen a váratlan bókon. Nem is hittem volna, hogy észrevette. -Ja, jó volt, mi? - mondtam büszkén.
- Úgy jajgatott - örvendezett Scott -, olyan lányosan! Es azt láttad, amikor Brittany fejére öntöttem az összes maradék színes cukorkát a dobozból?
- Még hetekig azt fogja bányászni a hajából! - feleltem nagy élvezettel.
-Jaj, a hajam! - sipítozott Scott, a megtévesztésig utánozva Brittanyt.
- Hé, ezt jól csinálod - ismertem el. - Miért nem lépsz fel vele a kimit-tud-ban év végén?
- Ugyan már! - szerénykedett Scott. - De komolyan! Semmi sem bosszantaná jobban Brittanyt! - Gondolod?
- Szerintem még sírna is.
-Tudod, Allie Finkle - jelentette ki Scott Stamphley -, néha egész jó fej vagy.
Ez olyan elképesztő megjegyzés volt egy Scott-féle sráctól, hogy padlót fogtam! Mi van? Scott Stamphley valami szépet mondott nekem?
Azonban mielőtt bármit válaszolhattam volna, megérkezett anya, aki meglehetősen dühösnek tűnt. Mögötte jött Scott anyukája, és ő sem nézett ki sokkal boldogabbnak.
- Allie Finkle - kezdte rá anya -, mit hallok rólad? És mi ez a
hajadban, kisasszony? Ez... ez SÜTI? A süti, amit neked vettem? KAJACSATA volt? Kilencéves vagy vagy ÖT? Ms. Myers hatalmasat
csalódott benned... Nem is tudom, mit csináljak veled! Megvan! Tudom már! Ha azt gondolod, hogy még mindig kapsz kismacskát, nagyon tévedsz!
Be kell hogy valljam, az, hogy Ms. Myers csalódott bennem, könnyeket csalt a szemembe, arról nem is beszélve, hogy nem kapok kiscicát.
Valószínűleg el is kezdtem volna bőgni, ha nem jut eszembe, hogy ott van Scott Stamphley, és lát engem. Meg aztán milyen felemelő érzés volt belekenni Mary Kay hajába azt a csokimázt!
Scottra néztem. Az ő anyukája is olyanokat mondott neki, mint nekem az enyém, természetesen kiscica nélkül. És persze nem is hívta „kisasszonynak".
Láttam viszont, hogy nem bőg - ő sem. Zavartalan nyugalomban szedegette a sütidarabokat a pólójáról. Aztán megette őket.
Miközben anya a kocsi felé ráncigált, ráeszméltem, hogy ez lesz az utolsó kép, ami megmarad a diófadombi suliból.
Scott Stamphley, ahogy a búcsúbulim sütijének darabjait eszegeti a pólójáról.
Isten veled, Ms. Myers! Sajnálom, ha csalódtál bennem. Isten veled, negyedik osztály! Ott felejtettem a poszteremet az üzenetekkel.
Isten veled, Brittany Hauser! Azt hiszem, nem is utállak annyira. De nem is szeretlek túlságosan.
Isten veled, Gourtney Wilcox! Sajnálom, hogy nem lehettünk túl sokáig legjobb barátnők. Nagyon tetszik a nyaklánc, amit anyukád vett.
Isten veled, konyhásnéni! Köszönöm a kakaót, bár nem is fizettem érte. Isten veled, Buck, a ló! Remélem, ízlett a gyümölcsös tekercs.
Isten veled, Mary Kay! Sosem voltál túl jó legjobb barátnő, mert túl
sokat bőgtél, és soha nem hagytad, hogy én legyek a lányoroszlán, így mindig tele voltam horzsolással. Azért nagyon sajnálom, hogy lenyomtam a kanalat a torkodon.
Isten veled, Scott Stamphley! Isten veled örökre! Viszontszaglásra!
15. szabály
Ne ítélj meg egy házat annak alapján, ahogy felújítás előtt kinéz!
Továbbra is úgy tettem, mint aki állati boldog a költözés miatt - annak ellenére, hogy egyáltalán nem voltam az, főleg most, hogy már biztos
nem kapok kiscicát -, amikor anyáék elvittek minket az új házba, hogy megmutassák a nagy meglepetést.
A nagy meglepetés az új gyerekszobákból állt. Anya elkéredzkedett a munkából, és titokban dolgozott rajtuk, amíg mi suliban voltunk, és
mostanra lettek készen. Anya azt akarta, hogy nézzük meg, milyen jók lettek, mielőtt beköltözünk, már csak azért is, hogy még tudjon változtatni rajtuk, ha esetleg valami nem tetszik.
Nem mintha ez sokat számított volna, mivel így is-úgy is oda kell költöznünk, ha tetszik a szobánk, ha nem.
Szóval útban odafelé úgy csináltam, mint aki irtó lelkes, hogy elmegyünk az új házunkhoz.
A lelkem mélyén azonban egy cseppet sem örültem. Sőt, azt gondoltam, hogy meg kéne szökni! Mert ez olyan igazságtalan! Mármint úgy értem, én soha nem akartam elköltözni, másik suliba menni vagy kidobni a
kőgyűjteményemet. Es most, mindennek a tetejébe, elvették tőlem azt az egyetlen dolgot is, aminek tényleg örülhetnék: Miókát - na jó, azt
leszámítva, hogy Ericával, Sophie-val és Caroline-nal járhatok egy suliba, sőt, talán Mrs. Hunter osztályába.
De akkor is! Ez fájt! Ez szörnyen fájt. Az a gyanúm, hogy az ősök talán még örülnének is neki, ha meglépnék. Hiszen az, hogy híres állatmentő lett belőlem, elég nagy meglepetést
okozott nekik, mégsem tartotta vissza őket attól, hogy megfosszanak a kiscicától. Mi lenne, ha egyszerűen csak fognám a kistáskámat... Mivel szinte az összes ruhám be volt
már dobozolva, alig volt egypár cuccom, mint mondjuk a fogkefém, egy váltás ruha és az Anno baba (vagyis az Anna rongybaba, akivel
hároméves korom óta alszom, tiszta kosz, és Marvin kölyökkorában lerágta az egyik lábát, de anya visszavarrta), na meg a szabálykönyvem. Ha ezt mind beletömném a kistáskámba, és lelécelnék, valószínűleg
eljutnék Jay bácsi lakásáig. A régi házunktól elég messze van az egyetemváros, de az újtól igazán csak egypár sarok.
Es akkor ott élhetnék Jay bácsival és Vang Bával, és senki nem tiltaná meg, hogy legyen egy macsekom. Jay bácsi sosem tenne ilyet. Észre se venne egy ici-pici kiscicát, amekkora kupi van a lakásában.
De aztán valahogy mégse vittem keresztül ezt a tervet, mert azt
hiszem, elaludtam pakolás helyett, és mire felébredtem, már mennünk kellett az új kéróhoz.
De akkor is. Megfordult a fejemben. Nehogy azt higgyétek, hogy nem! Tudtam jól, hogy úgysem fog tetszeni az új szobám, bármit is csinált vele anya. Hogy is tetszhetne? Nem lehet egy sötét, huzatos odúból csak úgy egyik napról a másikra meleg és világos szobát varázsolni, akármennyi festéket is kensz rá.
De megígértem Jay bácsinak, hogy úgy teszek, mintha.
Szóval végig a kocsiban játszottam az izgatottat. Aztán végig a külső lépcsőkön, egészen a bejáratig tettettem a lelkes kislányt. Akkor is, amikor anya kinyitotta az ajtót. És én beléptem.
Hát, be kell valljam... meglepődtem. Hogy mire volt képes anya a házzal csekély pár hét alatt! Amíg én azzal voltam elfoglalva a suliban, hogy
Brittany Hauser és Mary Kay kínoztak, anya - apa segítségével - azzal foglalatoskodott, hogy festett, lepucolta a csillárokat, kicserélte bennük a körtéket és felsúrolta a padlót, hogy minden csillogjon és villogjon.
Mindenre azért persze nem volt ideje. A hátsó folyó-sók még mindig
sötétek és félelmetesek voltak. Es a kert is csak poros foltokból állt, amiken itt-ott egyenetlenül kevéske fű nőtt. Az új tűzhely, hűtő és
mosogatógép sem jött még meg, úgyhogy csak üresen tátongott a helyük a konyhában.
Viszont sehol egy pók.
Legalábbis amíg fel nem értünk a gyerekszobákhoz a másodikra, ahol döbbenten láttam, hogy az összes
pók Mark szobájában van. Csakhogy szerencsére nem elő pókok, hanem a tapétát díszítő rajzok formájában.
De nem ám gyerekes rajzfilmpókok, hanem élethű felnőttes ábrák pókokról meg más rovarokról, mellettük a latin nevükkel.
Persze Mark majd hanyatt esett az izgalomtól. Ne kérdezzétek, miért akar valaki egy olyan szobában lakni, ahol a fal telis-tele van pókokkal, bogarakkal, méhekkel, legyekkel, darazsakkal és hangyákkal mindenütt! Legyen annyi elég, hogy az öcsém akart!
Kevin is csak kicsit volt kevésbé elégedett a szobájával. Kalózos tapétát kapott - kalózhajók és koponyás zászlók díszítették. De nem bársonyból volt. Ugyanis tényleg nem létezik olyan, hogy kalózos bársony tapéta... vagy legalábbis anya nem talált.
Cserébe viszont kék bársonyfüggönyöket tett fel, szóval Kevin azért boldog volt vele.
Én nem számítottam semmire, amikor kinyitottam a szobám ajtaját. Azért felkészültem rá, hogy elégedett mosolyt erőltetek az arcomra.
Arra gondoltam, hogy ha minden cuccom itt lesz, majd megszokom. Idővel. Mondjuk kábé olyan tizenkét év múlva.
Sosem gondoltam volna, hogy olyan látvány tárul a szemem elé, mint ami akkor fogadott, amikor teljesen kitártam az ajtót.
Egy olyan szobában találtam magam, ami még az előzőnél is ezerszer szebb volt!
El sem tudtam képzelni, hogy voltak erre képesek anyáék, de megcsinálták. Apró kék virágos, krémszínű tapétával és hozzá illő kék
szőnyeggel - nem beszélve a fehér csipkefüggönyről és az ablak előtti ülőkéről, amit apa barkácsolt -, a ház legszörnyűbb szobájából olyan gyönyörű kuckót csináltak, amilyet még életemben nem láttam.
Földbe gyökerezett a lábam a küszöbön, és csak bámultam, beszívtam a friss festékszagot, és alig hittem a szememnek, miközben mögöttem
Mark és Kevin ilyeneket mondogattak: „Hű, ez aztán gyönyörű! - meg -, Látod, Allie, én megmondtam!" Anya pedig így szólt:
- Na, Allie? Hogy tetszik? - és nagyon büszke volt magára.
Annyira le voltam döbbenve, hogy el is felejtettem tettetni a mosolygást. Aztán kitört belőlem:
- Egyszerűen imádom ! Mert tényleg imádtam.
- Jaj, olyan boldog vagyok! - lelkendezett anya. - És az ülőke az ablakban, amit apa csinált, hogy tetszik?
- Hát - szerénykedett apa -, igazából a bútoráruház csinálta.
-Azt is imádom! - Odarohantam és rávetettem magam a párnára. Kiláttam róla az utcára. A fák levelei ezer színben pompáztak, és olyan
volt, mint egy kaleidoszkóp, naranccsal, sárgával, pirossal és barnával, vagy mint egy kiterített színes paplan. Olyan volt, mintha kiugorhatnék az ablakon, és ugrálhatnék ezen az ezerszínű trambulinon. Ez volt a
legszebb dolog, amit életemben láttam! Majdnem olyan szép volt, mint a szobám. Órákig tudtam volna ott ülni és nézelődni. Kit érdekel, hogy nem láthatom a tévétornyot az ablakból?
-Jól van - nyugtázta anya -, örülünk neki, hogy tetszik. De még nem láttatok mindent. Gyere ide!
Leszálltam az ablakból, és követtem a folyosóra. Ekkor apa meghúzta a padlásajtó madzagját. - Apa! - kiáltottam rá. - Ne!
De már késő volt. Apa lenyitotta a padlásra vezető összehajtható létrát. A rugói rémesen nyikorogtak.
- Gyere, Allie - fordult hozzám -, most megmuatom neked, hogy nincs mitől félned. Mind felmegyünk.
- Király! - ujjongott Mark, és megindult apa után fel a létrán. -Jaj, ne, te ne! - kiáltottam rá, és megfogtam a nadrágjánál. - Apa, mit csinálsz, meg akarsz minket ölni? Apa feje és válla már eltűnt a padláson.
- Minden rendben, Allie - szólt le -, nincs itt semmi, egy párdoboz kacatot leszámítva. Nézd meg! Gyere fel, és megmutatom!
-Allie, engedj el! - tiltakozott Mark, és megpróbálta elrúgni a kezemet. Fel akarok menni apához!
-Mark - szóltam rá -, hagyd abba! En csak meg akarlak védeni. -Allie - mondta anya -, engedd el! Neked is fel kéne menned. Ez az
egyetlen módja, hogy megbizonyosodj róla, nincs ott fent semmi, amitől félned kellene.
Elengedtem Markot. Muszáj volt, mert már majdnem arcba rúgott. Felmászott a létrán.
Sóhajtottam. Tudtam, hogy anyának igaza van. Na de... mi van a zombi kézzel?
-Azta! - hallottam Markot a padlásról kiabálni. - Gyertek fel ti is! Ezt látnotok kell! Hihetetlen! Kevinre pislogtam.
-Én nem megyek fel oda - jelentette ki -, nem akarok poros lenni. - Menj csak, Allie! - biztatott anya. - Én már voltam fent. Itt maradok Kevinnel.
Sóhajtottam még egyet, aztán ráléptem a létrára, és elkezdtem
felmászni. Megláttam apa fejét a tető-gerendának támasztott létra tetején. Láttam néhány fénysugarat is, valahonnan besütött a nap. Be kell vallanom, hogy a padlás nem is volt olyan rémisztő, mint hittem.
Amikor a létra tetejére értem és körülnéztem, megállapítottam, hogy nincs itt semmi félelmetes (kivéve azt, hogy egy létra tetején állok).
Csak egy hosszú szoba volt, nagyon alacsony tetővel. És gyakorlatilag üres
volt, egypár dobozt leszámítva. Apa és Mark föléjük hajoltak, kinyitották és kiborogatták őket, hogy lássuk, ami benne van, az nem más, mint...
- Karácsonyi üdvözlőlapok! - fintorgott Mark. Először nem akartam hinni neki. De aztán odamentem megnézni, és láttam, hogy tényleg így van.
Az összes doboz tele volt karácsonyi üdvözlőlapokkal. Tucatjával hevertek a képeslapok! Vagy százasával!
Használtak voltak, mind meg volt írva. Némelyiken fénykép is volt. Es borzasztó régiek voltak. Legalább húszévesek!
- Hát - szólalt meg apa -, ez ugyan nem zombi kéz, azt elismerem, de azért elég ijesztő'! - és felmutatott egy lapot, amin egy nagyon csúnya család volt, állati hülye frizurával, Disneylandben.
- Hozd azokat a dobozokat, és vidd le a szemeteskonténerbe, amíg itt van! - kiáltott fel anya.
- Gyerünk - adta ki a parancsot apa -, mindegyikőtök lead nekem egy dobozt!
Szóval így ürítettük ki a padlást, hogy felvihessük a saját kacatjainkat. Épp Ellisék egyik üdvözlőlapos dobozát dobtam be a konténerbe, amikor hallom, hogy valaki a nevemet kiabálja. Megfordultam, és láttam, hogy Erica integet felém a kertjükből.
- Szia, Allie! - szólt mosolyogva. - Ma költöztök be?
- Nem ma - feleltem, és odaszaladtam a sövényhez, ami elválasztotta a két kertet. Láttam, hogy Missy is kint van a kertben, és a mazsorettel gyakorol, meg
Erica bátyja, John is ott volt, a leveleket gereblyézte. - Holnap költözünk.
- De jó! - ujjongott Erica, és még jobban mosolygott. - Alig várom! Sophie
és Caroline üdvözölnek. Annyira örültünk, amikor Mrs. Hunter bejelentette, hogy a mi osztályunkba fogsz járni!
- Várj csak! - vágtam közbe. - Komolyan ezt mondta? Tényleg oda fogok járni?
- Nem tudtad? - Erica elkezdett fel-le ugrálni. Közben kiabált, mint mindig, ha izgatott volt.
-NEM! - kiabáltam vissza, szintén fel-le ugrálva. - Lehet, hogy a szüleim később akarták elmondani, a meglepetés részeként.
- Milyen meglepetés? - tudakolta Erica.
- Hát a szobám! - feleltem. - Meg akarod nézni? Gyönyörűen felújították!
- Persze - vágta rá Erica -, csak beszaladok szólni anyukámnak, hogy ne legyen olyan balhé, mint múltkor.
Erica megfordult, és berohant a házba. Néztem Missyt, ahogy feldobta a pálcáját a magasba, megpördült a tengelye körül, aztán elkapta, pont
mielőtt leesett volna a földre. John pedig rátámaszkodott a gereblyére, és megkérdezte:
- Na, hogy s mint, Allie? - Minden oké - válaszoltam kissé gyanakvóan, mert kíváncsi voltam, felhozza-e a padlásos dolgot. Hát felhozta.
- Na, és hallottál fura hangokat a... tudod honnan? -és a hátam mögé mutatott, a ház teteje felé.
- Ha úgy érted, hallottam-e fura hangokat a padlásról... - feleltem jó hangosan -, hát nem, nem hallottam. Mert nincs ott más, csak pár régi
karácsonyi képeslapokkal teli doboz. Amik már nincsenek is ott, mert már kidobáltuk őket.
- Igen, nappal csak ennyit látni - kezdte rá John -, de éjjel, amikor már mindenki alszik, igen fura hangokat hallottam már onnan. Mintha valaki ki akarna jönni...
-Szórakozz a nénikéddel! - vágtam vissza a leggonoszabb hangomon. Kilencéves vagyok, nem most jöttem a fal védőről! Tudom, hogy nincsenek
szellemek, pláne zombi kezek! Szégyelld magad, a te korodban, kislányokat ijesztgetni! Mit szólna az anyukád, ha tudná, miket hordasz össze? John pislogni kezdett. Aztán így szólt: - De nem árulod el neki, ugye?
- Nem is tudom - feleltem, és összefontam a karomat. - Talán. Abban a pillanatban Erica rontott ki a házból, és odarohant hozzám.
-Anyu azt mondta, rendben van - jelentette be, azzal átugrott a sövényen. - Mehetünk!
- Szupi - vágtam rá -, gyerünk! Elindultunk a bejárati ajtónk felé, de az utolsó pillanatban eszembe jutott még valami, és így szóltam Ericához:
-Várj egy picit, Erica! Elfelejtettem valamit. Visszaszaladtam a sövényhez, és átszóltam: -John!
John felnézett a gereblyézésből: - Mi van? - kérdezte.
Erre egy akkorát böfögtem, amilyen nagyot csak bírtam. - Hát ez! - kiáltottam.
Azzal visszarohantam, megragadtam Erica karját, és behúztam a házba.
16. szabály
Senki sem szereti a hencegőket!
A bútorszállító autó másnap korán reggel érkezett. Olyan korán, hogy anyáék még fel sem keltek, és így megint összegyűlt Marvin új frizurájára öt dollár a csúnya szavak miatt.
Egyszóval arra ébredtem, hogy a költöztetek dudálnak, az ősök meg szitkozódnak. Kiugrottam az ágyból és villámgyorsan felöltöztem, mert tudtam, hogy sok dolgunk lesz még ma.
Marknak nagyon tetszett a teherautó, lelkendezett, hogy ez egy tizennyolc kerekes. Kevin pedig megfigyelte, hogy a költöztetőknek különleges övük van.
Apa azt mondta, azért, hogy ne kapjanak sérvet a sok nehéz cucc emelgetésétől. Megkérdeztük, mi az a sérv, mire apa azt felelte, hogy az, amikor a gyomrod felrobban. Kevin erre megjegyezte, hogy azt megnézné, és én egyetértettem vele.
így aztán üldögéltünk egy darabig a lépcsőn, és reméltük, hogy láthatjuk, amint az egyik költöztetőnek felrobban a gyomra. Ekkor anyának az az ötlete támadt, hogy mindhármunkat elküld Jay bácsihoz a nap hátralévő részére, hogy ne legyünk útban.
- De semmi gyorskaja ebédre! - figyelmeztette anya Jay bácsit, amikor megérkezett, azzal adott neki egy húszdollárost. - Valami félegészséges, mondjuk pizza vagy szendvics.
- Oké - bólintott Jay bácsi, és a zsebébe csúsztatta a húszast. Értettem.
Amint odaértünk Jay bácsikánk lakásába, megkérdezte: - Na, ki kér hamburgert?
Persze mind kértünk. Szeretünk Jay bácsihoz menni, mert mindig ad
nekünk egy-egy egész doboz kólát - ahelyett, hogy egyet osztana el háromfelé. Ráadásul akkora tévéje van, mint az ágyam. Más nem is
nagyon van a lakásban, csak egy nagy kanapé. De a tévé több mint kárpótol mindenért. Amikor rajzfilmet nézünk rajta, olyan, mintha mi is ott úszkálnánk Spongya Bobbal Bikini-fenéken.
Amikor megérkeztünk Jay bácsihoz, első utam Vang Bához vezetett. A
teknős Jay bácsi lakótársának fürdőkádjában kapott helyet (Jay bácsinak
ugyanis nincsen lakótársa, mert szerinte az elnyomná a kreativitását, így aztán az egyik fürdőszobát nem használja senki. Legalábbis eddig nem használta). Jay bácsi otthonosan berendezte Vang Bának a kádat,
kövekkel, amikre felmászhat, növényekkel és egy csomó vízzel, amiben
kedvére úszkálhat. Olyan volt, mintha Vang Bának saját kis tava lenne. Nehéz megállapítani, hogy vajon egy teknős boldog-e vagy sem. Mégis azt kell hogy mondjam, Vang Ba kifejezetten boldognak nézett ki. Már amennyire egy teknőstől telik. Például nem volt olyan büdös, mint azelőtt.
- Miért vagy ilyen levert, haver? - érdeklődött Jay bácsikám, aki egyik
kezében egy sajtburgerrel, a másikban pedig egy doboz kólával jelent meg az ajtóban.
-Jaj! - sóhajtottam. Gondolom, eléggé lerítt rólam a gondterheltség. - Bajba keveredtem a suliban pénteken, mert kajacsatát kezdeményeztem.
- Király! - lelkendezett Jay bácsi.
- Nem annyira király - feleltem, és elvettem tőle a sajtburgeremet és a kólámat. - Anya azt mondta, ezek után ne is álmodjak kiscicáról!
- Nyilvánvalóan a szüleid nincsenek tisztában a hírneveddel mint állatjogi aktivista - jelentette ki Jay bácsi. - Mindenesetre, Allie, biztos vagyok benne, hogy ha egypár napig pihenni hagyod a dolgot, anyukád meg fog békélni. Mindig megbékél.
- Nem is tudom - válaszoltam -, eléggé ki volt rám akadva. - Hát - próbált vigasztalni Jay bácsi -, tudom, hogy nem kiscica, de Vang Ba mindig itt lesz neked!
Lenéztem a Lung Csüng teknősre, és eszembe jutott, hogy tegnap este elhatároztam, megszököm, és idejövök Jay bácsihoz lakni. De most így
nappal rájöttem, mégiscsak jobb, hogy nem tettem meg. Imádom Jay bácsit, meg minden...
De a sajtburgere középen hideg volt. Négy óra Cartoon Network és még három óra videó-játékozás után
anyáék végre telefonáltak, hogy a költöztetők elmentek, és Jay bácsi elvihet minket az új kéróba. Úgyhogy beültünk az autóba, és odahajtottunk.
Már sötét volt, amikor beálltunk a kocsival a ház elé, de most először égett a villany az ablakokban.
El kell ismernem, hogy közelről sem volt olyan ijesztő, mint régen. Sőt, egészen... otthonosnak nézett ki.
Na persze anyáéknak még nem volt idejük, hogy a mi szobáinkon kívül máshova is feltegyenek függönyöket, meg ilyesmi.
Bent pedig csak alig egypár doboz volt kipakolva, és szinte egyik bútor
sem állt a helyén, mert a költöztetők épphogy csak lerakták valahova, és elhúztak.
Mégis, a saját bútorainkkal az új ház egészen olyan volt... na, mint az otthonunk.
Fönt az új szobámban pedig apa összerakta a baldachinos ágyamat, a polcaim fent voltak a falon, a ruháim a szekrényben, és a könyvek is mind ott voltak, ahol lenniük kell.
A kislámpa égett az ágyam mellett, a csipkefüggönyök kirekesztették a
sötétséget, és az egész még mindig úgy nézett ki, mint a legszebb szoba az egész világon.
Miután elrejtettem a szabálykönyvemet a helyére (az ágy matraca
alá), rájöttem, hogy tényleg ez a leg-klasszabb szoba az egész világon. Jó, a fürdőszoba a folyosó másik oldalán még hagyott maga után
kívánnivalót - a padlócsempe jéghideg volt, és a víz, ami kijött a csapból, először barna volt, mert olyan sokáig nem használta senki.
És bizony, a padlásajtó még mindig elég hátborzongató volt, ahogy lógott róla az a kötél.
De mindent összevetve kezdtem rájönni, hogy az új ház nem is olyan rémes. Főleg amikor lefekvéshez készülődtem, és hallottam, ahogy Mark és Kevin a fűtőrácson keresztül üzengetnek egymásnak: - Houston, itt az űrhajó. Itt vagy, Houston? Vége. - Houston, itt az űrhajó. Mi hallunk téged. Vége.
- Na drágám - mondta anya, amikor bejött jó éjszakát kívánni -, minden rendben?
- Minden rendben, anya - válaszoltam, és nem csak a szobára értettem, de ő igen.
-Tényleg? - kérdezte. - Megmondhatod, ha valami nem tetszik, ugye tudod, Allie? Nem fogok megsértődni.
- Tényleg minden nagyon tetszik - jelentettem ki, és csodálkoztam, hogy Jay bácsinak végül igaza lett. Már nem kellett tettetnem. Tényleg
minden tetszett. Persze még ott van a suli a jövő héttől - az első
hetem új lányként, és egy egész osztálynyi új embert kell megismernem. De ezen ráérek még agyalni majd akkor. Abban a pillanatban minden rendben volt.
Vagyis, majdnem minden.
- Hát ezt jó tudni - nyugodott meg anya, miközben betakargatott. Akartam neked még valamit mondani, de a költözés nagy izgalmában elfelejtettem. Brittany Hauser anyukája hívott fel ma.
Ajaj! Talán a kémiai adalékanyagok a sütiben, amit az arcába kentem, valamiféle maradandó károsodást okoztak?
- Ne izgulj - csillapított anya -, nem a kajacsatáról van szó! Lady Serena Archibaldról.
Jaj, csak ezt ne! Nem tudom, miért, de azt gondoltam, hogy ez csakis
rossz hír lehet. Beharaptam az alsó ajkamat. Valami baj történt. Valami baj azzal kapcsolatban, hogy kiengedtem Lady Serenát.
- Mi történt? - tudakoltam, és már előre féltem a választól.
- Úgy néz ki - kezdett bele anya, és látszott rajta, erőlködik, hogy ne
mosolyogjon -, hogy amikor kiengedted Lady Serena Archibaldot - tudtam!
-, találkozott egy kandúrral, és most kiscicái lesznek!
Elakadt a lélegzetem. Na várjunk csak... de hiszen ez jó hír! - Komolyan?
- Igen, és mivel nem tudják, hogy ki az apa, elég kicsi az esélye, hogy fajtiszta perzsa macsekok szülessenek. Úgyhogy Mrs. Hauser ingyen
elosztogatja majd Lady Serena Archibald kölykeit. Azt akarta, mondjam
meg neked, hogy te választhatsz először az alomból, amikor a kiscicák pár hét múlva megszületnek.
Olyan izgatott lettem, hogy kiugrottam a takaró alól. Aztán eszembe jutott, amit anya pénteken az igazgatónő irodájában mondott.
- Várj csak! - emlékeztettem. - De hát azt mondtad, hogy nem kaphatok kiscicát.
- Igen - válaszolta anya -, de apáddal megbeszéltük a dolgot, és mivel olyan jól viselkedtél a költözés során - legalábbis nagyrészt -, meggondoltuk magunkat. Megkapod a kiscicát.
Olyan hangosan kezdtem el ujjongani, hogy anyának be kellett fognia a fülét.
- Azt akarod mondani, hogy kapok egyet Lady Sere-na Archibald kölykei közül?
- Feltéve, ha abbahagyod a kiabálást - tette hozzá anya, és
leeresztette a kezét. - Amúgy igen, azt hiszem. Méghozzá elsőnek választhatsz!
Anya nyakába ugrottam. Annyira boldog voltam, alig tudtam elhinni. Mindezek után kapok egy kiscicát! És nem is akármilyen kiscicát, hanem minden idők legszebb mamacicájától, Lady Serena Archibaldtól! Mió lesz minden idők legédesebb kismacskája!
- Jól van - nevetett anya az ölelgetések közepette de most már aludj szépen! Ha tudsz. Holnap sok dolgunk lesz még a kipakolással. Becsusszantam a takaró alá.
-Alig várom, hogy elmondhassam Ericának! - ásítottam. - Holnap reggel első dolgom lesz, hogy átszaladok hozzá!
- Mármint reggeli után - tette hozzá anya. - Oké - egyeztem bele -, de utána rögtön!
-Jó, de ne dicsekedj vele túlságosan! - figyelmeztetett anya. - Senki sem szereti a hencegőket.
- Mi az a hencegő? - kérdeztem.
- Aki túl sokat dicsekszik - felelte anya. - Mint Brittany Hauser? Állandóan azt hajtogatja, hogy a szülinapjára az anyukája limuzint bérel neki, és az összes barátnőjével együtt elviszi a Készíts-egy-macit boltba, ahol mindenki készíthet egy macit, aztán
elmennek a Pizza Hutba, mindenki kap egy pizzát, és aztán a limuzin viszi őket haza.
Brittany azt is kijelentette, hogy én nem leszek a meghívottak között. - Pontosan ilyen - helyeselt anya. - Ez egy nagyon jó példa a
hencegőre. Ne legyél ilyen! - lekapcsolta a kislámpát. - És most aludj, Allie! De amikor a lépcsők már nem nyikorogtak, ami azt jelentette, hogy
anya már leért - rájöttem, hogy ez is jó ebben a házban, mindig tudod, mikor jönnek vagy mennek el az ősök -, megint felkapcsoltam a kisvillanyt, és kihúztam a noteszomat az ágy alól.
Aztán beleírtam a szabálykönyvbe: Senki sem szereti a hencegőket! Ez volt az első szabály, amit leírtam az új otthonunkban.
Az volt az érzésem, hogy egy csomó jó szabályt fogok még tanulni ebben a házban.
Azzal becsuktam a füzetet, elrejtettem az ágy és a matrac közé, majd visszabújtam a takaró alá, leoltottam a villanyt, és becsuktam a szemem.
Mert anyának igaza volt. Nagyon sok dolog vár még rám holnap.
Allie Finkle szabályai
• Ne nyomd le a kanalat a legjobb barátnőd torkán!-Ami felmegy, az le is jön.
• Ne engedd szabadon a héliumos lufikat! • Bánj úgy a barátaiddal, ahogy szeretnéd, hogy ó'k bánjanak veled! • Soha ne egyél semmi pirosat!
• Mindig viselj sisakot gördeszkázás közben, mert különben ha elüt egy
autó, az agyad szétfröccsen, és hozzám hasonló gyerekek azzal fogják tölteni az idejüket, hogy várják, amíg elmennek az autók, hogy
átmehessenek az úton, és az agyad maradék darabkáit keressék, amit a mentősök esetleg otthagyhattak a bokrok között!
• Ne tarts olyan állatot, amelyik a kezedbe piszkít! • Ne ijesztgesd az öcséidet!
• Ha nem akarod, hogy mindenki megtudja a titkodat, ne mondd el Scott Stamphleynek!
• Csak szép dolgokat mondj a barátaidnak, akkor is, ha nem igazak! • Ne utáld az embereket, főleg ne a felnőtteket! • Ha nem fáj, nem számít.
• Ne hagyd, hogy a családod kísértetházba költözzön! • Ha valaki kiabál örömében, akkor illik visszakiabálni.
• Bármit mond Brittany Hauser, tedd azt, ha jót akarsz magadnak! • Sose legyél fogójátékos, ha Brittany Hauser üt!
• Az első benyomás mindig nagyon fontos. • A keserűcukor undorító.
• Sosem kapsz második esélyt arra, hogy első benyomást tegyél. • Nem illik kijavítani a felnőtteket. • Ne tedd a macskádat bőröndbe!
• Hallgass figyelmesen, ha egy felnőtt mond neked valamit, még akkor is, ha azt már tudod!
• Nem hagyhatod, hogy a vendégeid éhezzenek.
• Ha valami rosszat teszel, mindig kérj bocsánatot! (Akkor is, ha nem egészen a te hibád) - később még mindig megmagyarázhatod. • Ha új legjobb barátnőt szerzel, nem illik felvágni vele.
• Köszönd meg, ha valaki mond neked egy bókot! Még akkor is, ha nem vagy benne biztos, hogy bóknak szánta.
• Ha sértegetnek, csinálj úgy, mintha nem érdekelne, és ne bőgj! Akkor te nyersz.
• Néha (de nem mindig) jobb, ha egyes dolgokat megtartasz magadnak.
• Ha végre rájössz, mi a helyes, tedd azt, még akkor is, ha nem akarod! • Ha szabadon akarsz engedni egy teknőst, és üldöznek, legjobb, ha elbújsz. • Nem viheted magaddal a köveidet.
• Ha egyszer elkezded tettetni, hogy így vagy úgy érzel, előbb-utóbb tényleg úgy kezdesz érezni.
• A sztárok más szabályok szerint élnek, mint a többiek.
• Ha valaki olyasmit ad neked, amire semmi szükséged, akkor is meg kell köszönni - ha szívből adják.
• Ne ítélj meg egy házat annak alapján, ahogy felújítás előtt kinéz! • Senki sem szereti a hencegőket! Roxi ;)
