BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI KAR

BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI KAR NEMZETKÖZI TANULMÁNYOK SZAK MA. II. TAGOZAT EURÓPA-TANULMÁNYOK SZAKIRÁNY

A FUTBALL, MINT BIZTONSÁGPOLITIKAI TÉNYEZŐ

Készítette: VARGA KÍRA BUDAPEST, 2012

1. BEVEZETÉS ......................................................................................................................... 3 2. A FUTBALL, MINT BIZTONSÁGPOLITIKAI TÉNYEZŐ ............................................... 5 2.1.1 NEMZET, ÉS IDENTITÁS LATIN AMERIKÁBAN ............................................... 11 2.1.2 A NAGYSZERB, ÉS A NAGYHORVÁT ESZME SZEMBENÁLLÁSA ................ 14 2.1.2 KONKLÚZIÓ ............................................................................................................. 20 2.2.1 POLITIKAI BIZTONSÁG LATIN-AMERIKÁBAN ................................................ 22 2.2.2 POLITIKAI BIZTONSÁG A BALKÁNON .............................................................. 30 2.2.3 KONKLÚZIÓ ............................................................................................................. 34 2.3.1 A GAZDASÁGI BIZTONSÁG HONDURASBAN, ÉS SALVADORBAN ........... 35 2.3.2 GAZDASÁG, ÉS TÁRSADALOM JUGOSZLÁVIÁBAN ....................................... 39 2.3.3 KONKLÚZIÓ ............................................................................................................. 42 2.4.1 A LABDARÚGÁS SZEREPE LATIN-AMERIKÁBAN .......................................... 44 2.4.2 FUTBALLHULIGANIZMUS A BALKÁNON ......................................................... 47 2.4.3 KONKLÚZIÓ ............................................................................................................. 50 3. BEFEJEZÉS ......................................................................................................................... 52 4. IRODALOMJEGYZÉK ....................................................................................................... 57 5. MELLÉKLETEK ................................................................................................................. 60

2

1. BEVEZETÉS

2012

februárjában

az

egész

világsajtót

bejárták

annak

az

egyiptomi

futballmérkőzésnek a képei, amelynek végén az al-Maszri és az al-Ahli szurkolói csaptak össze, és több mint 70 ember vesztette életét.1 Nem ez volt az első eset a történelemben, hogy egy futballmérkőzés erőszakba torkolt, sőt olyanra is találunk példát, hogy a zöld gyepen való küzdelem háborúvá fajult, és a szurkolók a csatatéren folytatták azt, amit a stadionban elkezdtek. Ugyan az egyiptomi esetről aktualitása miatt még nem lehet pontos következtetéseket levonni, de nem kizárt, hogy a szurkolói összecsapásnak ebben az esetben is súlyosabb következményei lesznek. Az egyiptomi eset volt szakdolgozatom témaválasztásának egyik legfőbb oka. A sport egyre inkább életünk részévé válik, hatalmas az érdeklődés a legnagyobb mérkőzések iránt, különösen akkor, ha két olyan ország találkozik, amelyeknek történelmi sérelmei vannak egymással szemben. A politikai és etnikai feszültségek gyakran sporteseményeken tetőznek, és e tekintetben a labdarúgás népszerűsége és presztízse miatt kiemelkedik a többi sport közül. Egy mérkőzés remek alkalmat kínálhat a rend megbontására, hiszen azokon bárki részt vehet, és kifejezheti nemtetszését egy adott dologgal, vagy a fennálló rendszerrel kapcsolatban. Ezzel szemben egy tüntetést előre be kell jelenteni, és egyes országok vezetése nem is tolerálja a rendszerellenes tüntetések megrendezését. Látható tehát, hogy a biztonsági szempontból kiemelt mérkőzéseken fokozott biztonsági intézkedésekre van szükség. Témaválasztásomban megerősített az, hogy a történelemben két futballmérkőzést is egy háború közvetlen kiváltó okaként emlegetnek. Az egyik a Salvador és Honduras között 1969ben kirobbanó háború. A történelemkönyvekbe a Futballháború néven bekerülő konfliktus ugyan csak pár napig tartott,2 mégis több ezer áldozatot követelt. A másik eset pedig a délszláv háborút megelőző Dinamo Zágráb-Crvena Zvezda mérkőzés, amelyet szintén a háborút kiváltó utolsó szikraként tartanak nyilván. Az 1991-ben kitörő délszláv háború évekig elhúzódott, és az Európában a II. világháború óta nem tapasztalt vérontásnak több mint 140.000 áldozata volt. Úgy gondolom, hogy témaválasztásom nem csak az említett egyiptomi eset miatt aktuális. A sport szerepének felértékelődése miatt számos biztonságilag kiemelt mérkőzést rendeznek napjainkban. Ez igaz Magyarországra is, ahol a rendszerváltás után szintén súlyos 1

http://www.nemzetisport.hu/nso_hirek/egyiptom-gyaszidoszakot-rendeltek-el-felfuggesztettek-a-futballtevekenyseget2115549 2

A háborút rövidsége miatt „százórás” háborúként is gyakran emlegetik.

3

problémát jelentettek a mérkőzések előtti és utáni rendbontások. Bár szerencsére Magyarországon halálos áldozatai nem voltak a szurkolói összecsapásoknak, az ezek elleni fellépést mégis szinte minden kormány fontos feladatának tekintette. A magyar huliganizmusról szóló törvényeket legutóbb 2011-ben módosították, szigorították. Ennek a módosításnak a leglényegesebb eleme az, hogy már nemcsak a mérkőzések alatt számít rendbontónak a szabálysértő néző, hanem az oda utazása és az onnan történő távozása utáni szabálysértés miatt is kitilthatják, pénzbüntetéssel sújthatják, illetve akár börtönbüntetésre is ítélhetik a rendbontókat.3 Szintén az aktualitást erősíti, hogy úgy gondolom, a mai napig nagy rizikófaktort jelent mindkét térség. Ráadásul a szerb, és a horvát csapat egy csoportba került a világbajnoki selejtezők sorsolásakor, és 2013. március 22-én Zágrábban az általam vizsgált háború óta először találkoznak majd egymás ellen. A rendezőknek és a nemzetközi labdarúgó szövetségnek is komolyan el kell majd gondolkodnia a találkozó biztonsági kockázatain, mivel rengeteg szerb várható a horvát fővárosba. Vajon majd 20 évvel a háború lezárását követően nyitott kapukkal várják a szurkolókat, vagy érdemes lenne zárt kapuk mögött megrendezni a mérkőzést? Latin-Amerika pedig napjainkig különösen nagy rizikófaktort jelent, hiszen itt az egyik legnagyobb probléma a közbiztonság hiánya, a tömeges migráció, a drog és fegyverkereskedelem, amely mind a belső politikai instabilitás velejárója. Vajon kirobbanhat-e egy háború, egy véres konfliktus csupán egy futballmérkőzés miatt? Képesek lehetnek-e emberek egymás vérét kiontani egy sportesemény hatására? Veszélyt jelenthet-e egy mérkőzés egy adott ország biztonságára, illetve megromolhat-e két ország viszonya egy futballmérkőzés következményében? Bár az említett példák talán arra engednek következtetni, hogy a kérdésekre igen a válasz, véleményem szerint ez nincs így. Dolgozatom célja az lesz, hogy megpróbáljam bizonyítani, hogy egy labdarúgó mérkőzés önmagában nem elég ahhoz, hogy véres konfliktus robbanjon ki két ország között. Azonban jelentheti az utolsó szikrát, amennyiben már léteznek olyan politikai, etnikai, vagy egyéb feszültségek, amelyek a végletekig kiéleződtek. Összefoglalva tehát a továbbiakban azt próbálom megvizsgálni, hogy a futball lehet-e önmagában biztonságpolitikai tényező vagy számos más körülmény együttes fennállása szükséges ahhoz, hogy egy mérkőzés háborúhoz vezessen.

3

http://www.kormany.hu/.../7094-11sport%20hulig.%20terv%205.24.pdf

4

2. A FUTBALL, MINT BIZTONSÁGPOLITIKAI TÉNYEZŐ

Mint már korábban említettem, dolgozatom során két konkrét esetre szeretnék bővebben kitérni, mégpedig a Salvador-Honduras, és a Szerbia-Horvátország konfliktusra. Mivel mindössze két konkrét esetet fogok megvizsgálni, vizsgálatom természetesen nem lehet teljes, de remélhetőleg a levont következtetések elegendőek lesznek ahhoz, hogy bebizonyítsam, a futball önmagában nem lehet biztonságpolitikai tényező. Bár számos egyéb párharcot tudnánk megemlíteni, ahol a mérkőző feleknek valamilyen történelmi sérelmük van a másikkal

szemben

(pl. Anglia-Skócia,

Franciaország-Németország, Törökország-

Örményország, Magyarország-Románia), erre a tartalmi korlátok miatt nem lesz lehetőségem. Azért is választottam az említett két konfliktust, mert azok a közelmúltban zajlottak le, így a mai napig tartó következményeik, és hatásaik vannak. MÓDSZERTAN Szakdolgozatomat egy összehasonlító műnek számom, amelyben megpróbálom összevetni a két kiválasztott esetet, majd a megfelelő következtetések levonása után erősítem meg, vagy cáfolom a tételmondatomat. Bár a cím első hallásra azt sugallhatja, hogy dolgozatomban nagy szerepet kap a labdarúgás, ez nincs így. Az összehasonlítást alapvetően biztonságpolitikai szempontból végzem, célom az lesz, hogy bemutassam a konfliktusok kirobbanásának valódi okait, így igazolva azt, hogy az általam bemutatott két háború nem az adott mérkőzések miatt robban ki, hanem a kirobbanásnak sokkal mélyebb okai voltak. A vizsgálódás során négy általam fontosnak tartott területre térek ki. Azért választottam ezeket a szempontokat, mert jól tükrözik majd a körülményeket, valamint véleményem szerint ezen szempontok együttes megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy levonjam a végkövetkeztetést. Ahhoz, hogy megértsük a két eseményt, hogy miért fajulhatott háborúvá egy-egy futballmérkőzés, fontos tisztázni, hogy mi is állhatott a háttérben, milyen társadalmi, gazdasági, etnikai különbségek voltak tapasztalhatóak. Bár négy különböző országról beszélünk, mind Szerbiát, és Horvátországot, mind pedig Salvadort, és Hondurast számos tényező köti össze. A két balkáni nemzetet annak ellenére, hogy történelmileg ezer szállal kapcsolódtak egymáshoz, először az I. világháború utáni események terelték egy országba, Jugoszláviába. Bár nyelvükben nagyon hasonlítanak, látni fogjuk, hogy vallásuk, történelmi eredetük, gazdasági helyzetük, világnézetük nagyban különbözik egymástól. Salvador és

5

Honduras esetében is közös a nyelv, ennek ellenére a legkevésbé sem értették meg egymást a háborút megelőzően. Az első szempontom a nemzet, és az identitás vizsgálata az adott országokban. Mit jelent a nemzet fogalma az ország lakosai számára, mennyire erős az identitásuk, avagy mennyire keskeny vonal húzódik az identitás és a nemzet fogalma között? Identitásuk kizárólagossága mennyiben jelentette egyben a másik fél elutasítását? Mi lehetett az oka annak, hogy a számos közös vonás ellenére egymás ellen fordultak, és véres háborúba sodródtak? Második szempontomban a külső, és belső politikai biztonsági tényezőket vizsgálom meg. Fenyegette-e bármilyen külső politikai veszély az országokat? Milyenek voltak az adott korszak nemzetközi viszonyai? Milyen következtetéseket lehet levonni belső politikai berendezkedésükből, a közbiztonság helyzetéből, vagy éppen a társadalom rétegződéséből? Harmadik szempontként kitérek az országok gazdasági helyzetére, az ebből adódó társadalmi problémákra, mert meglátásom szerint ennek ismerete is nélkülözhetetlen a probléma megértésében. Mennyire befolyásolhatja a nyomor, a szegénység, vagy éppen a jólét a konfliktusok kirobbanását? A külső gazdasági függésnek milyen szerepe van a feszültségek növekedésekor? Az országok gazdasági vizsgálatakor igyekszem a tényekre, az adott korszakból való gazdasági mutatószámokra támaszkodni, és ebből levonni az adott következtetéseket. Végül negyedik összehasonlító szempontom az lesz, hogy megpróbálom tisztázni, hogy mit jelent a futball, vagy tágabb értelemben a sport az ország lakosainak, mennyire képezi életük szerves részét, mit fejezhetnek ki a sportsikerek által. Presztízst, prioritást vagy esetleg a nyomorból való kiutat? Itt igyekszem majd arra is fényt deríteni, hogy miért jelentheti egy labdarúgó mérkőzés az utolsó szikrát? Miért van az, hogy ahol stabil a politikai berendezkedés, növekvő a gazdaság, és létezik a közbiztonság, ott nem alakul ki háború egy mérkőzés után? Illetve megfordíthatom a kérdést: Vajon ezeknek a tényezőknek az összessége szükséges-e ahhoz, hogy egy mérkőzésen háború robbanjon ki? Ezen szempontok alapján elemzem tehát a két konfliktust, majd mindegyik alfejezet végén írok egy rövid konklúziót, amelyben kihangsúlyozom a fejezet legfontosabb részeit, és röviden összegzem elemzésem lényegét. Dolgozatom végén megpróbálom röviden összefoglalni a kapott eredményeket, értékelem az általam elemzett konfliktusokat, majd ezek segítségével eldöntöm, hogy az általam felvetett kérdés, azaz hogy lehet-e a futball önmagában biztonságpolitikai tényező, igaz vagy sem. A dolgozatom egyes fejezeteihez más-más forrásokra kell támaszkodnom. A két latinamerikai ország viszályának vizsgálatakor elsősorban spanyol nyelvű forrásokat tudok felhasználni. Ahhoz, hogy az akkori, tehát az 1960-as évek hátteret megértsük, Mercedes 6

Quintana Martínez: Historia de América Latina című könyvét használtam fel, ugyanis a téma magyar nyelvű szakirodalma meglehetősen korlátozott. Szinte az egyetlen magyar nyelvű forrás Kapuscinski: Futballháború című könyve. A szerző volt az egyedüli közép-kelet európai újságíró, aki átélte, és feldolgozta az eseményeket. Mivel kutatási tevékenységemet nem áll módomban a vizsgált országokban elvégezni, szükségszerűen sokszor kell másodlagos forrásokra hivatkoznom mindkét esetben. A latin-amerikai országok gazdasági vizsgálatához például a harvardi egyetem honlapján találtam konkrét adatokat, de nagy segítséget jelentett a countrystudies.us honlap is, amely rengeteg szempont szerint elemzi az adott országokat. A szerb-horvát konfliktussal kapcsolatban annak közelsége miatt bőven rendelkezésünkre állnak magyar nyelvű források is. Ezek közül a következőkre támaszkodom: Stjepan Mesic: Jugoszlávia nincs többé című könyve, amelynek hitelességét alátámasztja, hogy az író volt Jugoszlávia utolsó elnöke. Szintén hasznos információkra találtam Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia című könyvében, amely a téma objektív megítélése szempontjából véleményem szerint a legjobb rendelkezésre álló forrás. A futballal kapcsolatos elemzéseket, és a futball politikára, illetve társadalomra gyakorolt hatását Franklin Foer: A világ fociszemmel című könyve, illetve különböző internetes források alapján

elemzem.

Az

elsődleges

forrásokat

könyvtárakban,

antikváriumokban,

és

könyvesboltokban tudtam beszerezni. Elemzésem során természetesen számos folyóiratot, internetes cikket kell elolvasnom, ezek is nagymértékben segítettek dolgozatom megírásában. Mindezek után egy rövid áttekintést szeretnék nyújtani azon fogalmakról, amelyek definiálása véleményem szerint elengedhetetlen. Az alapvető fogalmak tisztázásához elsősorban két könyvre támaszkodtam. A nemzet, és identitás fogalmának tisztázásához Békési László: A Politika Földrajza című könyve segített, a biztonságpolitikai fogalmakat pedig Deák Péter: Biztonságpolitikai kézikönyve segítségével fejtem ki. Amint azt már említettem, dolgozatom első fejezetében a nemzet, és identitás oldaláról közelítem meg a kérdést. A nemzethez való tartozás kizárólagos, amennyiben eltekintünk a kettős identitású személyektől. A nemzet fogalma nemcsak összeköt embereket, csoportokat, hanem ellentétet, különbséget is jelent közöttük. Ez az elkülönülés leginkább nyelv, hagyományok, tradíciók, szokások, történelem, kultúra, nevelés, közös földrajzilag jól elhatárolt lakhely alapján történik. Az ideális nyilvánvalóan az lenne, ha az egy nemzethez tartozók homogén csoportban, közös területen élnének, és ezekhez a területekhez igazodnának a határok (Békési 2004: 13). Az identitás a tér által meghatározott fogalom, és a nemzethez hasonlóan az identitás is kizárólagos. Számos dimenziója lehet: nemzeti, nemi, lakhely vagy születési hely szerinti, 7

lehet politikai elkötelezettség, értékek, eszmék, vallások tisztelete, bármilyen csoporthoz való tartozás. Az identitás kizárólagossága gyakran mások elutasítását is jelenti egyben, és számtalan területi vonatkozása is lehet. A szétesett Jugoszlávia az egyik legjobb példája lesz annak, hogy eltérő identitású népek nem kényszeríthetőek hosszú időn keresztül egy országba (Békési 2004: 19). Mivel dolgozatom elsősorban biztonságpolitikai szempontból írom, elengedhetetlen a biztonság fogalmának, összetevőinek definiálása. A biztonság egyénekhez, csoportokhoz, országokhoz, államokhoz és nemzetekhez köthető (Deák 2007:12). Szakdolgozatomban az államok, országok és nemzetek biztonságát fogom vizsgálni, hiszen az általam vizsgált két konfliktus is az előbb említett közösségekhez köthető. A de facto megközelítés szerint a biztonság olyan sajátos, fenyegetettség nélküli állapot, kockázatmentes helyzet, amikor az elméleti veszélytényezők aktivizálódása nem várható. Az intézményes, jogi, politikai megközelítés szerint a biztonság a külső és belső garanciák rendszere (Deák 2007:13) Egy ország szuverenitása területi épségében, alkotmányos rendjének szilárdságában és sértetlenségében, a demokratikusan választott népképviselete által kitűzött programok zavartalanságában fejeződik ki. Amennyiben ezeket a tényezőket külső erők, vagy azokra támaszkodó esetleg erőszakos eszközöket alkalmazó hatalmi csoportok veszélyeztetik, a szuverenitás, mint a biztonság egyik alapvető eleme sérül. Szintén elemei még a biztonságnak az állampolgárok élete, életfeltételei illetve a nemzeti értékek, a nemzeti vagyon. Ha bármely elem ezek közül veszélyeztetve van, akkor fellelhető a biztonság hiánya (Deák 2007:12-13). Korábbi felfogás szerint a biztonságot két tényező fenyegethette a természeti csapás illetve az ellenség. Ma már ez sokkal komplexebb. Új tényezők jelennek meg, ezeknek a tényezőknek a sora pedig végtelen. Így akár olyan tényezők is biztonságpolitikai tényezőkké válhatnak, mint az általam vizsgált labdarúgás. A biztonság egyetemessé vált, rengeteg tényező befolyásolja és ezek egymástól is függnek, egymással kölcsönhatásban vannak. Ennek a folyamatnak az oka lehet például a globalizáció, a nagyiramú tudományos fejlődés, a fegyverkezési verseny, az atombomba megjelenése, a kulturális, vallási differenciák előtérbe kerülése, a demokrácia térnyerése és fenyegetettsége, az ipari és ökológiai katasztrófák, a terrorizmus térnyerése, a politikai, gazdasági, technológiai különbségekből fakadó ellentétek. A politikai biztonság az adott ország belső stabilitásában, a fenyegetést kizáró külkapcsolataiban, és a nemzetközi pozíciójában realizálódik. Nemzetközi, külső dimenziója elsősorban egy ország általános szuverenitási fokában fejeződik ki. A politikai biztonság minőségét a külső befolyás megléte vagy hiánya jellemzi. A nagyhatalmi befolyás érvényesítése az adott ország biztonságát kifejező elemeinek rovására, természetesen a 8

biztonságot sértő tényező, de ugyanakkor sajátos szituációkban egy harmadik félnek biztonságérzetet kölcsönözhet. A politikai biztonság belső dimenziója az adott ország igazgatási

és

rendvédelmi

fokában,

költségvetési

és

szociális

szervezeteinek

hatékonyságában, kormányzóképességében, a belső politikai egyensúlyában, a szélsőséges mozgalmak, politikai csoportok hatalomtól való távoltartásának fokában mutatkozik meg. A stabil államok a regionális és nemzetközi biztonságot erősítik, a működésképtelen országok önmagukban is nemzetközi kihívásként jelennek meg (Deák 2007: 14-15). A közbiztonság jellemzője a nemzetközi és szervezett bűnözés helyzete, az egy-egy országban való megjelenési lehetősége, az elhárító rendszerek működőképessége, intézményeik és azok nemzetközi kapcsolatai, és a megfelelő törvényi garanciák megléte. Ehhez kapcsolódik a maffiajelenség, annak összefonódása a politikai elittel és az ebből származó korrupció. Ennek természetesen hatása van a politikai stabilitásra, csökkenti a védekezőképességet, teret enged a gazdasági zsarolásnak és a politikai nyomásnak. A maffiaszervezetek általában a hatalomra esélyes szélsőséges politikai erőket, csoportokat támogatják. Közbiztonsági kategória a határok általános helyzete, amin a határrendészet felkészültségét a fegyelmezett vagy laza határőrizetet értük. Ez utóbbi ugyebár teret enged a migrációnak, ami nagy biztonsági kockázatot jelent. Az emberek szabad mozgása az országok között természetes dolog, azonban ha ez meghaladja a normális ütemet és tömeget, akkor a migráció részben biztonsági jellegű válságok következménye, oka. A tömeges migráció lehetővé teszi a feketekereskedelmet, ezáltal csatornákat alakít ki az áru és kábítószer kereskedelemnek, terheli az ország infrastruktúráját. Továbbá súlyos velejárója a migrációnak az idegengyűlölet. (Deák 2007: 16-17) A védelmi biztonságot a reális ellenségkép hiánya, a külső támadástól visszatartó hiteles fegyveres erő, a védelemre alkalmas hadsereg, a megfelelő morális közállapot, a gazdasági és technológiai bázis megléte, illetve a hiányosságok pótlását garantáló nemzetközi támogatás jelenti. A katonai biztonságot az erő szükséges mértékének megléte szavatolja, a biztonság megteremtésében a katonai erő alkalmazása végső eszköz (Deák 2007: 17) A gazdasági biztonság megítélésének alapvető eleme a gazdasági függés mértéke. Ezt a

nyersanyagokhoz

és

energiahordozókhoz

való

hozzájutás

biztosítottságán,

az

adóssághelyzeten, az ország nyersanyagbázisa, ipara, mezőgazdasága monokultúrás jellegén, a cserearányok helyzetén, inflációs mutatóin, általános gazdasági helyzetén stb. mérhetjük le. A

gazdasági

biztonság

összefügg

a

politikai

viszonyokkal,

ha

van

szándékos

nyomásgyakorlás más hatalmak által. Ennek eszközei a gazdasági szankciók, bojkott vagy az embargó. A gazdasági dimenzió fontos eleme a szociális dimenzió. Az infláció, a 9

munkanélküliség foka, a gazdasági esélyegyenlőség. A szociális szféra fontos eleme biztonsági szempontból a demográfiai helyzet. Ezek zavarai veszélyeztetik az adott politikai rendszer stabilitását és belső biztonságát. A szociális bizonytalanság a biztonságérzet csökkenéséhez vezethet. Végül a gazdasági biztonság másik önálló eleme az ipar, a szolgáltatások technológiai- műszaki szintje, illetve az energiaellátás stabilitása (Deák 2007: 15-16).

10

2.1.1 NEMZET, ÉS IDENTITÁS LATIN AMERIKÁBAN A mai Latin-Amerika4 területét a XV-XVI. század folyamán fedezték fel, és gyarmatosították elsősorban spanyol és portugál hódítók. A XVIII. század utolsó harmadában már erősen érzékelhető, hogy a gyarmatosítók által kialakított, és mereven rögzített társadalmi kereteket a gazdasági-társadalmi, valamint a demográfiai fejlődés feszültségei mind erőteljesebben terhelik. Az anyaországok meggyengülésével párhuzamosan a gyarmatokon egyre erősebben jelentkezett a függetlenedési vágy. A latin-amerikai gyarmatok a XIX. század első felében vívták meg függetlenségi háborúikat. Magyar szemmel nézve így elemzésem első két országa közül így mind Salvador, mind pedig Honduras viszonylag fiatal államnak tekinthető, hiszen 1821-ben vívták ki függetlenségüket Spanyolországtól. Ezt követően még két évig a Mexikói Császárság tagállamaiként léteztek, majd 1823ban, miután a császárság megbukott, további három országgal -Costa Ricával, Guatemalával, és Nicaraguával- megalapították a Közép-Amerikai Egyesült Államok konföderációját. Ezzel az volt a céljuk, hogy összekötő kapcsok legyenek az észak-, és dél-amerikai kontinens között és így létrehozzanak egy erős, és egységes államalakulatot. A konföderáció létrehozásának továbbá az is a célja volt, hogy megelőzzék a szomszédos országok valamelyikének esetleges befolyásolási, vagy megszállási kísérletét.5 Ugyanakkor hamar kiderült, hogy ez a konföderáció sem lesz tartós, mivel nagy feszültségek keletkeztek a guatemalai fehér konzervatívok, és az salvadori liberális eszméjű meszticek között (Quintana 2004:32). A konföderáció 1838-ban felbomlott. Nyilvánvaló, hogy a közös gyarmati múltból adódóan meglehetősen sok közös vonást találunk Salvadorban, és Hondurasban. Általában elmondható, hogy a gyarmati Amerikában az identitástudatot nem a nemzetiségi hovatartozás határozta meg, hanem az inkább faji, etnikai alapon történt. Ugyanakkor Latin-Amerikában a XVIII. század közepétől a XIX. század közepéig megfigyelhető jelenség, hogy a gazdasági helyzet változásával az egyének „faji besorolása” is megváltozott (Anderle 1998:68). Eszerint az etnikai besorolás elsősorban a társadalmi helyzet függvénye lett. A mély gyökerű etnikai tudatnak elsősorban a fehér, és indián népek voltak birtokában, a többi rétegben jelentős keveredés figyelhető meg. A XVII. században a „patria” azaz haza, és a „natio” tehát születés szavakat elsősorban etnikum értelemben használták. Ez azt jelentette, hogy a fehér amerikaiak a spanyol etnikum 4

Latin-Amerika az amerikai kontinens spanyol, és portugál nyelvű országainak összefoglaló (nem földrajzi alapú) megnevezése. 5 http://www.titteleki.hu/cikkek/A%20K%F6z%E9p-amerikai%20Egyes%FClt%20%C1llamok.pdf

11

részeként szemlélték magukat, tehát az ebben az értelemben vett egy nemzetiséghez tartozó népeknek azonos volt a tradíciójuk, a nyelvük, a szokásaik és a normáik (Anderle 1998:71). Az előbbiekből világosan látszik, hogy Latin-Amerikában az országok határait nem nemzeti alapon húzták meg, hiszen nemzetekről igazából nem is beszélhetünk. Amennyiben a Salvadorban és Hondurasban élő etnikumok arányát vizsgáljuk meg, nagyon hasonló képet kapunk. Mindkét országban eléri a 90 százalékot a meszticek6 aránya. A fennmaradó 10 százaléknyi népességet a fehérek, és az indiánok teszik ki. Ugyan Salvadorban több a fehér, ez a különbség azonban nem számottevő. .Amint azt a módszertanban már említettem, egy nemzethez való tartozásnál az elkülönülés nyelv, hagyományok, tradíciók, szokások, történelem, kultúra, vagy nevelés alapján történhet. Mindkét ország esetében a spanyol a hivatalos nyelv, még kiejtésbeli különbségeket sem lehet nagyon felfedezni. A hagyományok, tradíciók, illetve a történelem szintén közös, ami a közös gyarmati múltból következik. Vallási különbségeket szintén nehezen találunk, hiszen alapvetően mindkét ország római katolikus, bár Salvadorban a 70-es évekre mintegy 10 százaléknyi protestáns is megjelenik. Ha ezeket a szempontokat vizsgáljuk tehát, szintén arra jutunk, hogy a gyarmatosításból fakadóan számottevő különbségek nem jelennek meg. Ugyanakkor, ha megvizsgáljuk a két ország 1823-tól immáron önállóan íródó történetét, világossá válik, hogy a mesterséges határok közé kényszerített embereknél elkezd kialakulni a hondurasi, illetve a salvadori identitás. Latin-Amerikában a XX. század elejétől fogva figyelhető meg a nemzeti ébredés (Anderle 1998:110). Honduras függetlenné válása idején egyike volt a spanyol gyarmatbirodalom legelmaradottabb, és legkisebb népességű területeinek. Így függetlenné válása után az országnak keményen meg kellett küzdenie fennmaradásáért. Az már a térképre nézve is világosan látszik, hogy Honduras elhelyezkedéséből adódóan a XIX. században több országnak is potenciális célpontjává vált. A térségben egyedüliként határos volt Guatemalával, Salvadorral, és Nicaraguával is. Ezen országok mindegyike veszélyt jelentett rá, hiszen mindannyian regionális vezető szerepre törtek, továbbá erősebbek is voltak Hondurasnál. Így bár a spanyol fennhatóságot lerázta, Honduras függetlenségének első évtizedeit a szomszédokkal, illetve a brit befolyás ellen folytatott harcok határozták meg.7 Ennek véleményem szerint két következménye volt. Egyrészt az ország gazdaságilag továbbra

6 7

meszticeknek nevezzük az indián, és a fehér népesség keveredéséből létrejövő embereket www.countrystudies.us

12

is fejletlen volt, hiszen függetlensége megtartására kellett koncentrálnia. Másrészt, és ez a nemzet is ideológia vizsgálatakor fontosabb, véleményem szerint Hondurasban egyre erősebbé vált a nemzeti identitás, amelynek fő oka a szomszédos országok állandó befolyásolási, és hódítási kísérlete volt. A hondurasi identitást erősítette az az ellenségkép is, amelyet a XX. század első felében az országba érkező salvadoriakkal szemben kezdtek érezni. A 60-as évek végére számos nehézséggel szembesülő hondurasi nép így a salvadoriakban találta meg a bűnbakot, a népet amelyet saját nyomoruk miatt felelősség lehet tenni, és gyűlölni. Olyannyira nagy volt a feszültség, hogy náciknak, gazembereknek, bűnözőknek titulálták egymást. Salvadornak Hondurasszal ellentétben függetlenségének kivívása után nem kellett komolyabb külső támadástól tartania. Ennek egyik oka az, hogy Salvadornak nincs olyan kulcsfontosságú stratégiai elhelyezkedése, mint Hondurasnak. Salvador bár szomszédjánál területileg kisebb, gazdaságilag mindig is sokkal stabilabbnak, és erősebbnek számított. Ugyanakkor rövid történelme során nagy gondot okoztak a belső konfliktusok. A salvadori identitástudatot a XX. század első felében a hondurasihoz hasonlóan a sajtó is nagymértékben erősítette. A hondurasiak által kitoloncolt, és meghurcolt menekültekről szóló riportok, és képek bejárták az újságokat, az illetékes statisztikai hivatalok kormánymegrendelésre hamisították az elvárt kimutatásokat, a sajtó szállította az uszító vezércikkeket. Amint az a későbbiekben majd kiderül, Salvadornak fennmaradása érdekében létszükségletet jelentett a magas számú munkanélküli helyzetének megoldása, ez pedig az adott körülmények között csak egy másik ország kárára volt megvalósítható. Világosan látható tehát, hogy bár sem a salvadori, sem a hondurasi identitásnak nincsenek évszázados gyökerei, a XX. század közepére már mindkét országban kialakul a nemzeti érzés. Ez tehát a nemzetté válásnak azon speciális esete, amikor a mesterségesen határok közé szorított emberek lassan elkezdenek nemzetté formálódni. Identitásukat felerősíti egymás elutasítása, illetve az Egyesült Államoktól, mint újkori gyarmatosítótól való félelem. Mindezektől függetlenül úgy gondolom, hogy az identitásbeli különbség a HondurasSalvador konfliktusban inkább a vezetők, és a sajtó által lett tudatosan felerősítve, és annak egyik fő oka a belpolitikai gondokról való figyelemelterelés volt. Mindkét ország lakosai fenyegetettségben éltek, és ezt vezetésük tudatosította is bennük. Hondurasra fenyegetettséget jelentettek a salvadori bevándorlók. Salvador szemszögéből viszont szükségszerű volt a kivándorlás, hiszen a munkanélküli parasztság a belpolitikai rendet fenyegette. Bár rövid történelmük során többször is szembekerültek egymással, önmagában az identitásbeli különbség nem lehetett oka a háború kirobbanásának. 13

2.1.2 A NAGYSZERB, ÉS A NAGYHORVÁT ESZME SZEMBENÁLLÁSA Jugoszlávia 1929-es megalakulásakor egy államba kerültek az identitásukban, vallásukban, gazdaságukban, történelmükben számos különbözőséget mutató délszláv népek. Ezek közül a legnépesebb, és legrégebbi múltra visszatekintő két nemzet a szerb, és a horvát. Bár Jugoszláviában fél évszázadon keresztül békében éltek egymás mellett a különböző nemzetek képviselői, történelmi sérelmeiket nem feledték, csak egy időre másodlagossá tették. Valószínűsíthető volt azonban, hogy két sértett nemzet nem fog örökké békében élni, és az elrejtett sérelmek előbb-utóbb felszínre kerülnek. A nemzet, és az identitás kérdése a délszláv válság szempontjából különös fontossággal bír. Ahhoz, hogy e két fogalom jelentését Jugoszlávia vonatkozásában megértsük, vissza kell mennünk a középkorig, amikor a mai délszláv nemzetek őseit képező déli szláv törzsek letelepedtek a térségben. A horvát, és a szerb törzsek a VII. század első felében érkeztek a Balkánra. A horvátoknak szembe kellett nézni a frankok, és Bizánc hódító törekvéseivel, de végül sikerült független államot alapítaniuk, majd a IX. században frank közvetítéssel a kereszténységet is felvették. Horvátország később a Magyar Királyság részét is képezte, majd a török terjeszkedés áldozatává vált, amely a XVI. század végére elnyerte a horvátlakta területek több mint kétharmadát. Ezt követően bár az 1699-es karlócai békével felszabadult a horvát területek nagy része, egyesítésük nem történt meg. A történelmi horvát területek elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia részét képezték, majd Horvátország 1918-ban Magyarország autonóm „társországa” lett, amely a bel-, igazság-, és kultuszügyeit önállóan, saját országgyűlésével, horvát nyelven intézhette (Juhász 1999:11). A szerbek a XII. századig általában bizánci vagy bolgár uralom alatt éltek. A IX. században vették fel a kereszténységet bizánci segítséggel. Később az 1371-es maricai, és az 1389-es rigómezei csata pecsételte meg az önálló Szerb Állam sorsát, amikor a törökök legyőzték őket. Szerbia újjászületésére egészen 1878-ig kellett várni, amikor sikerült kivívni a függetlenséget, majd 1882-ben kikiáltották a köztársaságot. Ennek ellenére a szerbek jelentős része továbbra is idegen fennhatóság alatt, más országokban élt. Innentől kezdve a szerblakta területek egyesítése jelentette a legfontosabb külpolitikai feladatot. Ezt a célt szolgálta a XX. század elején lezajlott két Balkán-háború, amely konfliktusok később az I. világháborúhoz vezető legfőbb okok egyikéve váltak (Juhász 1999:11).

14

A szerbek, és a horvátok eltérő identitásának alapját képezte tehát, és egymással szembeni viszonyukat is hosszútávon meghatározta, hogy míg a szerbek a keleti, a horvátok a nyugati keresztény egyházhoz csatlakoztak. A horvát területek így mindig is sokkal közelebb álltak a nyugati, gyorsabban fejlődő országokhoz, mint a lassabban fejlődő, a Török Birodalom fejlődés-gátló struktúráiba belekényszerülő, és mindig is oroszbarátnak számító szerb részek. A különbség a mai napig szemmel látható, mert míg a horvát területek, és Zágráb kinézetre nem sokban különbözik bármely más európai várostól, Belgrádon és Szerbián sokkal mélyebb nyomott hagyott a kommunizmus, és sokkal elmaradottabb képet mutat. Ezeket a nyilvánvaló ellentéteket hagyta figyelmen kívül az 1929-ben létrejövő Jugoszlávia, amelynek létrehozása a pánszlávizmus ideológiáján alapult. Megfigyelhető, hogy Jugoszlávia belső határai már megalakulásuktól kezdve nem fedték a nemzeti-etnikai határokat. Az, hogy Jugoszláviában az egyes tagköztársaságok határait nem etnikai, hanem történelmi szempontok alapján húzták meg, később állandó nemzeti ellentéteket szült. Szintén fontos megjegyezni azt, hogy Jugoszláviát a háború után mesterségesen, nem pedig a résztvevő nemzetek szabad akaratából hozták létre. Az évtizedeken keresztül sikeresen működő államalakulat a 90-es évek elejére a felbomlás határára érkezett. Ennek elsődleges oka véleményem szerint a feléledő, és egyre radikálisabbá váló szerb, és horvát nacionalizmus. A nagyszerb, és a nagyhorvát ideológiákban közös, hogy elutasítják Jugoszláviát, a régmúlt emlékeiből táplálkoztak, és hajlamosak voltak a maximalizmusra (Juhász 1999:18). A rövid történelmi áttekintésből az is jól látható, hogy mind a szerbek, mind pedig a horvátok évszázadok óta vágytak egy önálló nemzetállamra, és a függetlenségre. A nagyszerb eszme első klasszikus politikai megfogalmazását Ilija Garasanin szerb belügyminiszter adta meg 1844-ben. Eszerint mindazok a szerb nemzethez tartoznak, akik a stokav dialektust beszélik, vallásuktól és minden más meghatározottságuktól függetlenül. A nagyszerb eszme alapgondolata az összes szerb egy államban való egyesítése volt (Juhász 1999:19). A szerb nacionalizmus természetesen a szerb nemzetet állítja világképének középpontjába. Nemzeti nyelvéhez, értékeihez, történelméhez, hagyományaihoz és vallásához érzelmi kapcsok kötik. Több általam vizsgált forrásban is megfigyelhető volt, hogy a szerbek önmagukat kivételesnek, a „szentháromság leghitelesebb képviselőinek” tartják. Ez a fensőbbség jelenik meg akkor is, amikor a szerbek előszeretettel emlegetik, hogy anno még a törököket is képesek voltak megállítani, így megmentve Európát. A balkáni háborúkban, és az első világháborúban minden ötödik szerb meghalt. Ezért érezhették úgy, hogy feláldozták magukat a többi délszláv népért, a régóta várt, közös szabadságért. Ugyanakkor annak 15

ellenére, hogy ők hozták a legtöbb véráldozatot az elmúlt száz év háborúiban, a második Jugoszláviában egyre inkább fenyegetettségben érezték magukat, érzésük szerint a horvátok és szlovénok gazdasági, és politikai áldozataivá váltak. Kutatásom során szintén visszatérő motívum volt, hogy a szerbek a történelem nagy veszteseinek tartják magukat, akik csak magukra számíthatnak. Mint említettem, az eszme elutasítja Jugoszláviát, mondván a titóista rendszer szerbellenes volt. A nagyszerb nacionalizmus Tito 1980-ban bekövetkezett halála után ébredt újra. Tudni kell, hogy Szerbia történelmében különös jelentőséggel bír Koszovó, amelyet a szerb ortodox kultúra bölcsőjének tartanak. A 60-as és a 80-as évek között a szerbek aránya Koszovóban egynegyedről egytizedre zuhan vissza.8 1961-ben a 964 ezer koszovói lakos 67,1%-a albán, míg 27,5%-a szerb. Ezzel szemben 1991-re az 1 millió 983 ezer koszovóinak már 84%-a albán, a szerbek aránya pedig 10%-ra csökken. Ennek oka egyrészt az albánok igen magas népszaporulata, másrészt a szerbek elvándorlása. Egész Jugoszláviát tekintve hasonló tendenciák figyelhetőek meg. A korabeli népességi adatokból világosan látszik, hogy míg az albánok aránya 1991-re majdnem elérte a 10 százalékot, a szerbek aránya fokozatosan, és jelentősen csökkent. Az 1991-es népszámláláskor Jugoszlávia lakosságának már csak 36,2 százaléka vallotta magát szerbnek (lásd 1. ábra).

1921

1948

1991

szerb

41,0

41,5

36,2

horvát

23,0

24,0

19,7

szlovén

8,5

9,0

7,5

muzulmán

6,0

5,1

10,0

macedón

5,0

5,1

5,8

montenegrói

2,0

2,7

2,3

magyar

3,9

3,2

1,6

Albán

3,7

4,8

9,3

Német

4,2

0,4

-

Egyéb

2,7

4,2

7,6

1. ábra: Jugoszlávia nemzetiségeinek százalékos megoszlása (1921-1991). Forrás; Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. AULA Kiadó, 1999. 327. oldal.

8

http://www.balkancenter.hu/pdf/koszovo02.pdf

16

A koszovói kérdés, különösen az, hogy nem sikerült megállítani a tartomány elalbánosodását, súlyos traumaként érte a szerb nemzetet. Ebből a traumából született meg a nagyszerb nacionalizmus új hulláma (Gulyás 2005:150). Érdekes, hogy ezzel egy időben, BoszniaHercegovinában 26-ról 44 százalékra nőtt a muszlimok aránya (országosan pedig elérte a 10 százalékot, amellyel a szerb, és a horvát után a harmadik legnépesebb nemzetiség volt), ami az iszlám demográfiai előretörését jelentette, és további olaj volt a tűzre. 1986-ban Slobodan Milosevic foglalta el a Szerb Kommunista Szövetség elnöki székét. Milosevic a szerb Parlament elnökének felkérésére 1987 áprilisában Koszovóba ment, ahol elmondta élete egyik legfontosabb beszédét, amely a nagyszerb nacionalizmus vezetőjévé emelte. A beszédben koszovói szerb honfitársait buzdítja ily módon: “Senki sem emelhet rátok kezet! ... Itt kell maradnotok. Ez a ti földetek. A ti rétjeitek és kertjeitek. A ti emlékezetetek. Nem hagyhatjátok el hazátokat csupán azért, mert nehéz ott élnetek, mert ott elnyomnak benneteket, és jogtiprásnak vagytok kitéve.” (Gulyás 2005:151). A szerb nacionalizmus visszafordíthatatlanul újjászületett. A nagyhorvát eszme a szerbbel ellentétben elsősorban területi alapú. Ante Starcevic érvelése szerint a nagyhorvát megközelítés a „történelem által szétszabdalt horvát földek” újraegyesítését tűzte ki célul. Eszerint mindenki, aki „horvát földön” él, horvátnak minősül (Juhász 1999:19). A horvát föld a történelmi horvát területeket jelentette, úgy mint Horvátország, Szlavónia, a határőrvidék, Dalmácia, és a Muraköz. Hasonlóan a szerb nacionalizmushoz, a horvátok is kiválasztott népnek tekintik magukat, akiknek küldetése van. (Haselsteiner 1993:21) Fontos kiemelni, hogy Starcevic általánosan tagadni kívánta a szerbek létezését, mint önálló etnikum, nép és nemzet. A horvátok a nyugati keresztény kultúrához tartoztak, és közép-európaiként tekintettek magukra. Az ortodox szerbeket, montenegróiakat, macedónokat, és a muzulmánokat maguknál fejletlenebb, vad, balkáni népeknek tartották. Starcevic szintén elutasítja Jugoszlávia létezését. Horvátországban a nyolcvanas évek második felében éledt fel újra a nacionalizmus. 1989. június 17.-én tartotta első közgyűlését a Horvát Demokrata Közösség (HDK), amely már a választások előtt a legnagyobb, a legszervezettebb párt volt. A HDK programja kimondja, hogy a horvát nép Európa egyik legrégibb népe. Habár a középkorban elvesztette a maga önálló királyságát, saját nemzeti és állami önazonosságától soha senki nem foszthatta meg. „Hogyan és milyen alapon lehetne elvárni, hogy ez a nép belenyugodjon a maga szuverén jogainak megcsorbításába a mai időkben, amikor a világszíntéren a nemzetközi viszonyokban olyan új szubjektumok jelennek meg, melyeket tegnap még senki sem ismert el történelmi múltú népnek?” (Gulyás 2005:154).

17

A nemzeti érzelmeket újra megmozgató HDK ezután megnyerte a horvátországi választásokat, és kormányt alakított. Az már a nagyszerb és a nagyhorvát eszme rövid bemutatásából is jól látszik, hogy a kettő nem fér meg egymás mellett. A szerbek ugyebár minden stokav dialektust beszélőt szerbnek tekintenek, ilyenek pedig nem csak Szerbia területén éltek. Egyrészt szerbnek vallotta magát Bosznia-Hercegovina lakosságának, több mint 30 százaléka. Ugyanakkor a mellékelt ábrán jól látható, hogy szerbek elszórva megtalálhatóak még Horvátországban is, egészen a tengerparti területekig (lásd 2. ábra).

2. ábra: Jugoszlávia nemzetiségeinek területi megoszlása 1991-ben. Forrás: http://www.catsg.org

Úgy gondolom, a horvát-szerb ellentétek kiéleződéséhez legjelentősebb mértékben az járult hozzá, hogy mintegy 12 százaléknyi (582 ezer fő) szerb élt Horvátország területén. Mivel Milosevic is kiemeli beszédében, hogy senki nem hagyhatja el szülőföldjét, ezért szükségszerűen a szerbek olyan területekre is igényt tarthattak, amelyek Szerbián kívül helyezkednek el. Ezzel szemben a nagyhorvát eszme területi alapú, így véleményem szerint

18

szükségszerűen ütközik a nagyszerb eszmével, hiszen szerintük mindenki, aki Horvátország területén él, az horvát. Még akkor is, ha szerb nemzetiségűnek vallja magát. Úgy gondolom ez az ellentmondás volt az egész konfliktus alapja. Mindkét nemzet olyan területekre tartott igényt, amelyet a másik is magáénak vallott. Ráadásul a szerbek esetében ezek a területek meglehetősen szétszórtan helyezkedtek el, így mások sérelme nélkül lehetetlen lett volna kivitelezni a szerb nemzetállamot. Ráadásul Jugoszlávia középső vidékein, elsősorban a mai Bosznia-Hercegovina területén teljesen összekeveredve, sőt gyakran vegyes-házasságokban éltek a szerbek, horvátok és a muzulmánok. A területi keveredés miatt e nemzetek egyszerre, és békés úton sohasem teljesíthették ki nemzetállami politikájukat (Juhász 1996:1). Úgy látom az szintén az egyik oka volt a véres konfliktusnak, hogy mind a szerbek, mind pedig a horvátok elutasították a másik puszta létezését is, érdekeiket csak a másik kárára tudták érvényesíteni. Látni kell, hogy nem pusztán nacionalizmusokról beszélünk, hanem annak terjeszkedő, hegemonikus, irredenta változatáról, a XIX. század szélsőséges, és radikális nacionalista ideológiáiról. A nagyszerb program kialakulása arra ösztönözte a jugoszláv államot alkotó többi nemzetet, hogy megfogalmazza saját nemzeti programját. A “nem-szerb nemzetek” ily módon megszülető nemzeti programjai rövidesen összecsaptak a nagyszerb nemzeti programmal. A lakosság, és a politikai pártok mind Horvátországban, mind pedig Szerbiában növekvő aggodalommal nézték a szélsőséges, nacionalista pártok hatalomra kerülését a másik országban. A szerb, és a horvát szélsőségesedés úgy gondolom egymást gerjesztette. A szerbek Tudjmantól, a horvátok Milosevictől féltek. Az aggodalmat csak növelte a média, amely tudatosan gerjesztette a feszültséget. A HDK szinte rögtön megkapta Belgrádtól az usztasa jelzőt. A szerb sajtót elárasztották a horvát usztasák II. világháborús rémtetteit idéző írások, melyek bizonyítani igyekeztek, hogy a horvát egy “bűnös” nemzet 9. A szerb sajtó az objektív tényeket figyelmen kívül hagyva az usztasák 1 millió szerb áldozatáról beszélt. (Gulyás 2005:154). A revizionista irodalom virágkorát érte, a dokumentumfilmek pedig feltépték a régi sebeket. A szerbekben évtizedeken keresztül lappangott az emlék, amelyet Tito alatt úgy nyomtak el, hogy a rossz érzések kinyilvánítását egyszerűen törvényellenessé tették (Foer 2004:23). Jugoszlávia menthetetlenül sodródott a szétesés felé. Világosan látható tehát, hogy a szerb-horvát viszonylatban a konfliktus alapját a nemzeti, ideológiai ellentétek jelentették. Az, hogy a két nemzet vallásában is ellentétben állt egymással, szerintem csak még jobban elmérgesítette az amúgy is meglehetősen ellenséges 9

A II. világháború alatt az usztasák, a horvát fasiszták legfőbb politikai céljuknak a szerb lakosság megsemmisítését tűzték ki. 1941-től négy év alatt a nácikkal együtt körülbelül 250-350 ezer szerbet öltek meg.

19

viszonyt. Nyilvánvalóan könnyebb úgy gyűlölni az ellenséget, ha az minél jobban különbözik tőlünk. Erre egy idő után mind a szerb, mind a horvát vezetés, és sajtó tudatosan épített.

2.1.2 KONKLÚZIÓ Összefoglalva tehát a fent említetteket, elmondható, hogy míg a két latin-amerikai országnál a nemzeti, identitásbeli különbségek másodlagosak, mesterségesen lettek felerősítve, és nem ezek tekinthetőek a háború kirobbanásának fő okaként, addig a szerbhorvát ellentétek kiéleződésében az ideológiai különbségeknek kulcsszerepük volt. Az általam először megvizsgált Salvador-Honduras konfliktusban nem találkozunk a nacionalizmussal, egymás elutasításának alapvetően nem nemzeti, vagy ideológiai okai voltak. Más kérdés, hogy a két ország vezetői, és a sajtó tudatosan játszott rá a nemzeti érzelmekre, amikor az ellenséget a hondurasi, illetve salvadori nép fennmaradásának veszélyforrásaként jelöli meg. Láthattuk, hogy mind Salvador, mind pedig Honduras évszázadokon keresztül spanyol gyarmat volt, és nyelvükön túl az itt élő etnikumok megoszlásában is gyakorlatilag megegyeznek. Szintén a gyarmati múlt következménye, hogy a két országban nem találunk jelentős eltérést sem a vallásban, sem pedig kultúrában. Olykor még a harcoló felek sem tudták könnyen megkülönböztetni egymást. Elmondható tehát, hogy ennél a két országnál nem a nemzetiség és identitás lesz a mérvadó tényező a konfliktushoz vezető úton, így a háború kirobbanásához vezető okok megértéséhez további vizsgálódásra van szükség. Ezzel szemben érdekes, és nagyon fontos következtetéseket lehet levonni Jugoszlávia esetében. Jugoszlávia népei Tito 1980-ban bekövetkezett haláláig békében éltek egymás mellett. Ugyanakkor mivel nyelvükön kívül gyakorlatilag semmiben nem hasonlítottak egymásra, sejthető volt, hogy a békés egymás mellett élés nem tarthat örökké. Ezt az álláspontot erősítette az is, hogy a két legnépesebb nemzet, a szerbek, és a horvátok évszázados sérelmeket is hordoztak magukban. A Tito halála után újjáéledő nacionalista mozgalmak ezeket az érzelmeket ébresztették fel az emberekben. Ráadásul a horvátok, és a szerbek is évszázadok óta vártak arra, hogy önálló nemzetállamot hozhassanak létre. Mivel mind a szerbek, mind pedig a horvátok elutasították a másik puszta létezését is, sajnos várható volt, hogy a nemzetek függetlenedése nem mehet végbe békés útón. Ebben az is szerepet játszott, hogy a nagyhorvát, és a nagyszerb elképzelések nem valósulhattak meg maradéktalanul anélkül, hogy a másik fél érdekei ne sérüljenek. Összefoglalva úgy gondolom

20

tehát, hogy a nemzet, és az identitás kérdése volt a délszláv háború kirobbanásának fő oka. A nacionalista pártok, és a média a nemzeti, és identitásbeli kérdésekre tudatosan rájátszva tudta feltüzelni, és a csatatérre küldeni az embereket. Nyilvánvalóan nem lehet csak erre a két tényezőre visszavezetni a háború kitörését, ezt a dolgozatom későbbi szakaszaiban is érzékeltetem majd. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy a súlyos nemzeti ellentétek nélkül talán elkerülhető lett volna egy ilyen mértékű vérontás.

21

2.2.1 POLITIKAI BIZTONSÁG LATIN-AMERIKÁBAN Bolygónk egyik legnagyobb rizikófaktorú térségét mind a mai napig a latin-amerikai országok jelentik. Problémáik többsége visszavezethető gyarmati múltjukra. Noha a latinamerikai

országok

függetlenné

válása

az

anyaországoktól,

Portugáliától

illetve

Spanyolországtól, a XIX. században kezdődik el, az azóta eltelt idő nem volt elegendő ahhoz, hogy megbirkózzanak az évszázadokig tartó függőséggel. Gyakorlatilag függetlenségük kivívása óta állandó jelenség, hogy Latin-Amerika országaiban sorra kerültek hatalomra a szélsőjobboldali katonai diktatúrák, ennek következtében pedig a politikai életbe is belefolyt a katonaság. A katonai puccsal hatalomra került vezetők a nemzeti fenyegetettségre hivatkozva úgy próbálták legitimálni hatalmukat, hogy a hazaszeretetet, a kommunista-ellenességet, a rendet, és az erkölcsöt hangsúlyozták. Erősödtek a régiókon belüli ellentétek, és kiéleződtek a regionális konfliktusok (Deák 2007:465). Latin-Amerikával kapcsolatban, elsőként a politikai biztonság külső dimenzióját vizsgálnám meg. Általánosságban elmondható, hogy a térség országai meglehetősen nagy függőségben voltak. Ez a függés kezdetben egyrészt természetesen az anyaországoktól volt eredeztethető, másrészt pedig az Amerikai Egyesült Államoktól, amely mind gazdaságilag, mint politikailag nagy befolyással bírt a térségben. 1823-ban hirdették meg a Monroe-elvet,10 amely az erre a befolyásra való igényt kinyilatkoztatta. Monroe elnök így Latin-Amerikát az Egyesült Államok mindenkori érdekszférájaként deklarálta, ezzel a mai napig megpecsételte a térség sorsát. Ennek ellenére a XIX. században az Egyesült Államok még nem játszott fontos szerepet a térségben. Ez az 1898-as spanyol-amerikai háború után változott meg, majd a térség az Egyesült Államok szemszögéből a Panama-csatorna 1914-es átadása után értékelődött fel igazán. Ettől az időponttól élénkülnek fel mind a politikai, mind pedig a gazdasági kapcsolatok, az Egyesült Államok pedig szigorú felügyelet alatt tartja a térséget, hiszen bármilyen nagyobb konfliktus innentől kezdve már saját érdekeit sértené. A bipolásris rendszer kialakulása után tehát mind Honduras, mind pedig Salvador amerikai érdekszférának volt tekinthető, amit az 1947-es riói paktum, és az 1948-as bogotai charta szentesített (Deák 2007:464). Véleményem szerint bár az Egyesült Államoktól való függés meglehetősen jelentős, ez a külső politikai biztonság szempontjából inkább pozitív, mivel az Egyesült Államok egyfajta csendőrként viselkedik a régióban, és arra törekszik, hogy megakadályozza 10

A Monroe-elvet James Monroe amerikai elnök fejtette ki 1823-ban. A Monroe-elv kimondja, hogy „Amerika az amerikaiaké”, azaz az amerikai kontinenseket ezután nem tekintik európai hatalmak által gyarmatosítható területnek”.

22

egy nagyobb konfliktus kirobbanását. Ezt szentesítették az előbb említett riói paktumban, amely értelmében bármely tagállam elleni fegyveres támadást az összes tagállam elleni támadásként értékelnek, és az aláíró felek kötelessége a megtámadott országot diplomáciai, gazdasági, vagy katonai szankciókkal segíteni (Deák 2007:464). Ami Hondurast illeti, a 60-as évekre úgy tűnt megszűntek a szomszéd országokkal való állandó konfliktusok. 1963-ban Honduras Guatemalával, és Nicaraguával alapító tagja volt a kommunista felforgató tevékenység leküzdésére alakult Közép-amerikai Védelmi Tanácsnak (CONDECA), amely természetesen az Egyesült Államok támogatásával jött létre. Bár két évvel később, 1965-ben Salvador is csatlakozik a szervezethez, a két ország viszonya mégis egyre inkább megromlik. Nézzük meg mik voltak ennek a főbb okai. Salvador ugyan Közép-Amerika legkisebb országa, de ezzel párhuzamosan a legnagyobb népsűrűséggel rendelkezik. 22 ezer négyzetkilométeren a 60-as években majd négymillió salvadori élt, és ezt a számot még a születésszabályozó, családtervező programok sem tudták csökkenteni. A vele szomszédos Honduras nagyjából hatszor akkora, mint Salvador, területe 120 ezer négyzetkilométer, de lakosai száma nem éri el a hárommilliót sem, körülbelül 2,5 millióra becsülhető. E hatalmas, ritkán lakott terület mintegy felének feltérképezésére sem került sor, a maradékot pedig amint az a klasszikus monokultúrás gazdaságú országokban szokás, jórészt a lakosság tekintélyes hányadának munkát adó banán- és kávéültetvények foglalták el. Bár kevesebb lakossal rendelkezett, ettől függetlenül Honduras lakossága is gyors ütemben növekedett. Az ország lakossága 1950-re évi 3 százalékkal növekedett, és gyakorlatilag 25 évente megduplázódott. Egy 1950-es adat szerint Hondurasnak körülbelül 1,4 millió lakosa volt, amely épp a duplája az 1926-os adatnak (lásd 3. ábra).11

11

http://countrystudies.us/honduras/44.htm

23

3. ábra: Honduras és Salvador népességének százalékos növekedése 1960-1970. Forrás: http://www.worldbank.org/

A két országban közös, hogy fő megélhetési forrásukat a mezőgazdaság jelenti. Salvadorban a 60-as évek végén 14 földbirtokos klán kezében vannak a földek. Mindeközben a kisparaszti rétegeknek komoly föld-, és ezáltal élelmiszerhiánnyal kellett szembenézniük, nagy részük számára a kevés elaprózott földdarab egyikének birtoklása is csak álom maradt. Ennek következtében legtöbbjük kénytelen volt átvándorolni a szomszédos Hondurasba (Kapuscinski 1988:173). Az 1920-as évektől folyamatosan érkeztek Honduras határ menti területeire a föld-, és élelmiszerhiány elől menekülő salvadori bevándorlók.12 Ez természetesen nem tetszett a hondurasi parasztságnak, amely az átvándorló salvadoriakban óriási veszélyforrást látott. A salvadoriak ugyanis az idő elteltével már tulajdonjogokat kezdtek szerezni kisebb-nagyobb földdarabok felett. Hondurasban ugyan több a föld, de a domborzati adottságok miatt igen korlátozott ennek a művelhető része. A hondurasi parasztságot így joggal aggasztották az események, és mivel hangot is adtak elégedetlenségüknek, a kormány 1968-ban jóváhagyta a földreformról szóló rendeletet. Az új rendelkezés, születéstől fogva hondurasi állampolgársághoz kötötte a földtulajdont. Ennek következményeként, bár a források különböző nagyságrendű migrációról számolnak be, körülbelül háromszázezer salvadorit küldtek vissza saját országukba és tették mindezt bármiféle kárpótlás nélkül.13 Ráadásul a visszatérést a salvadori kormány sem támogatta, mert érthetően attól félt, hogy ha visszatérnek a nincstelen parasztok, az országban parasztlázadás, vagy bármilyen egyéb zavargás törhet ki. A határsértések tehát mindennaposak voltak, a Honduras, és Salvador közti viszony pedig jelentős mértékben megromlott. Ami a politikai biztonság belső dimenzióját illeti, a helyzet itt sem sokkal fényesebb. Mind Salvadort, mind pedig Hondurast egészen függetlenedésük kivívásáig a spanyol 12 13

http://katpol.blog.hu http://www.hir24.hu/idogep/2010/07/13/kitor-a-futballhaboru-3000-aldozat-1969

24

gyarmatosítók irányították, természetesen nem éppen demokratikus módon. A függetlenedés kivívása nem járt automatikusan a demokrácia kialakulásával. Mivel ezek az országok világviszonylatban nem régóta függetlenek, ezért a demokráciának nem lehet több évszázados múltja, mint a legtöbb európai országban. Többek között ezért is válhatott lehetségessé az, hogy diktatórikus rendszerek, és katonai vezetésű államok alakuljanak ki a térségben. Továbbá az is elmondható, hogy az évszázadokig elnyomás alatt lévő országokban talán nem is mutatkozik akkor igény a demokráciára, amelynek kialakulását az is nagymértékben megnehezíti, hogy nincs meg az az értelmiségi réteg, amely egy esetleges demokratikus állam vezetője, illetve legfőbb támogatója lehetne. Ezért az a társadalmi csoport, amely felismeri ezt a hiányosságot, könnyebben érvényre tudja juttatni érdekeit. A hasonló helyzetű térségekben a szélsőséges, nacionalista pártok és csoportok jobban ki tudják használni, és maguk mellé tudják állítani a bizonytalan helyzetben lévő embereket, hiszen a nemzeti értékek előtérbe helyezése, és a populista, gyakran demagóg megnyilvánulások a legtöbb esetben elérik céljukat. A frissen függetlenné váló szegény országok tehát úgy gondolom, hogy ezen pártok és mozgalmak kialakulásának legtökéletesebb helyszínei. Az emberek úgy érezhetik, hogy végre van valaki, aki az ő nemzeti érdekeiket képviseli, és kevesen jönnek rá, hogy a szituáció felettébb hasonló. Sajnos egy sérülékeny országnál mindig is nagy teret kapnak a szélsőséges pártok. Alkotmányos rendjüket így nem mondhatjuk szilárdnak, hiszen ezek a latin-amerikai országok igen sérülékenyek, amely elősegíti a politikai puccsok megvalósítását. Hondurasban tradicionálisan két párt vetélkedik egymással. Az egyik a PLH, a Hondurasi Liberális Párt (Partido Liberal de Honduras), amelyet 1891-ben alapítottak, a másik pedig az ellenzékként 1902-ben létrejövő Nemzeti Párt, a PNH (Partido Nacional de Honduras). A két párt közül utóbbi, azaz a PNH tartott fenn szoros kapcsolatot a hadsereggel. Általánosságban az is elmondható, hogy a PNH elsősorban a vidéki, elmaradottabb területeken volt erős, míg a PLH szavazói a városi, tehetősebb lakosság köreiből kerültek ki. Bár Hondurasban a XX. század folyamán elvileg demokratikus választásokat tartottak, ezek tisztaságával kapcsolatban már nyilvánvaló kételyek álltak fenn. Amellett, hogy a két vezető párt öldöklő harcot vívott a hatalomért, Hondurasban az Egyesült Államoknak is különösen nagy befolyása volt. Ez a függőség nemcsak gazdasági jellegű volt, hanem az amerikai kormány rendre beleszólt a hondurasi belpolitikába is, így elősegítve azt, hogy Amerika-barát vezetések kerüljenek hatalomra. Az 1963-as választások előtt a PLH elnökjelöltje biztos befutónak tűnt, azonban a hadsereg vezetése ezt másként gondolta. Egy politikai puccsal Oswaldo Lopez Arellano ült az elnöki székbe. A katonaság támogatását élvező Lopez Arellando a választásokat eltörölte, a kongresszust feloszlatta, az alkotmányt pedig 25

felfüggesztette. Miután a PLH vezetőit száműzetésbe kényszerítette, az Egyesült Államok ugyan csak egy évre, de felfüggesztette diplomáciai kapcsolatait Hondurassal. Hogy a demokratikus látszatot fenntartsa, és a külföld aggályait enyhítse, Lopez Arellano utólagosan legitimálta hatalmát. Az 1965-ös választások előtt módosította az alkotmányt, majd a PNH támogatásával választatta meg magát elnöknek, természetesen meglehetősen kétes körülmények között. 1968-ra azonban Lopez Arellano rezsimje veszélybe került. A kedvezőtlen gazdasági helyzet következményében nőtt az emberek elégedetlensége, és egyre nyugtalanabbá vált a politikai helyzet. Az 1968-as helyhatósági választások csak még jobban feltüzelték az elégedetlenkedőket, ugyanis Arellanót a választások elcsalásával vádolták meg. Az események egyre nagyobb aggodalommal töltötték el az Egyesült Államokat is. Az egyre súlyosbodó gazdasági gondokat, és növekvő munkanélküliséget az erősödő konzervatív ellenzéki kritika, valamint a United Fruit, és a földbirtokosok érdekvédelmi szövetségének fokozódó nyomásgyakorlása tetézte.14 A feszültség egyre nőtt, ezt mutatta a sztrájkok, és tüntetések megszaporodása is. Ezek szervezői elsősorban a munkások, és a diákok voltak, céljuk pedig az alsóbb osztályok helyzetének javítása, illetve a nemzeti függetlenség megvédése volt. A helyzetért a kormány, és lakosság egyre nagyobb része is a már említett több százezer salvadori bevándorlót kezdte okolni. Salvadorban a tárgyalt időszakban szintén két pártról kell szólnunk. Az egyik a Nemzeti Kiegyezés Párt (Partido de Conciliacion Nacional - PCN), amely a 60-as, 70-es évek uralkodó pártja volt. A hondurasi PNH-hoz hasonlóan a PCN vezetése is szoros kapcsolatokat ápolt a hadsereggel. Támogatottságáról azért nehéz valós képet formázni, mert a térségben megszokott módon gyakoriak voltak a választási csalások. Ennek ellenére a PCN támogatói között találunk városi, és vidéki embereket is. A PCN mai értelemben egy jobboldali gyűjtőpártnak volt tekinthető, amely törekedett valamennyi társadalmi osztály kielégítésére. Népszerűségét ennek ellenére véleményem szerint nem politikai programjának, sokkal inkább a katonaság fenyegető erejének, és az úgynevezett halálcsapatoknak köszönhette, akik segítettek a választások során a „jó” döntést meghozni. A korszak másik jelentős pártja az 1960-ban alapított Keresztény Demokratikus Párt (Partido Democrata Cristiano - PDC) volt. A PDC a többi hasonló latin-amerikai párthoz képest sokkal liberálisabb volt.15 Az 1962-es választáson hatalomra került Julio Adalberto Rivera elnöksége alatt arra törekedett, hogy felszámolja az ellenzéket, és ezt a tevékenységét a PCN támogatásával meg 14

http://katpol.blog.hu

15

http://countrystudies.us/el-salvador/75.htm

26

is kezdte. Törekvései azonban több szempontból is az ellenzék szerepének növekedéséhez vezettek. Bár az 1967-es választásokat Rivera embere, és korábbi belügyminisztere, a szintén a tábornoki karból érkező Fidel Sanchez Hernandez nyerte, pártjuk elvesztette régóta tartott kétharmados parlamenti többségét. Világosan látható tehát, hogy bár elviekben Hondurasban, és Salvadorban is demokratikus választások után kerültek hatalomra a vezetők, ezen választások meglehetősen kétes körülmények között zajlottak le. Mindkét országban fokozott szerepe van a hadseregnek, amelyet szoros kapcsolatok fűznek az uralkodó pártokhoz. Bár mind Hondurasban, mind pedig Salvadorban létezett az ellenzék is, ezek a hadsereg árnyékában nem jelentettek valós ellensúlyt a hatalommal szemben. A közbiztonság hiánya már a 60-as években igen jelentős volt. Ezt tovább nehezítette a gerillaháborúk térnyerése, Fidel Castro példáját egyre többen követték. Ezen gerillamozgalmak követeléseik elérése érdekében a fontosabb tisztségekben lévő emberek elrablását tűzték ki maguk elé, ezzel a nép megfélemlítése, valamint a hatalom gyengítése volt a cél. (Deák 2007:467) A gerillamozgalmakról nem árt tudni, hogy már a spanyol gyarmati elnyomók, majd pedig a független köztársaságokat a XIX. század óta uraló hadsereg és nagybirtok is felléptek Ezek a mozgalmak az irreguláris háború eszközéhez folyamodtak, ezzel ellensúlyozva az ellenfél létszámelőnyét, és jobb felszereltségét.16 Sajnos ez a térség a bűnözés egyik legnagyobb melegágyának számított már a 60-as években is. A gerillamozgalmak léte természetesen a közbiztonság hiányára, és a belpolitikai gondokra, instabilitásra vezethető vissza. Létezésük következménye pedig véleményem szerint az, hogy a katonaság saját szerepét ismertetheti el azáltal, hogy szükségszerűen fellép ellenük. Biztonságpolitikai szempontból fontosnak tartom megemlíteni, hogy 1951-ben mind Honduras, mind pedig Salvador aláírja az Amerikai Államok Szervezetét létrehozó bogotai chartát. Az Egyesült Államok felügyelete alatt létrejövő intézmény később kulcsszerepet töltött be abban, hogy a Futballháború mindössze pár napig tartott. Szintén az Egyesült Államok térségbeli befolyását mutatja, hogy a hidegháború alatt időszakosan állomásoztatott hajóflottákat a térségben, abból a célból, hogy saját gazdasági, és politikai biztonságát megóvja. 1954-ben az Egyesült Államok bilaterális katonai szerződést kötött Hondurasszal, amelynek célja a hondurasi hadsereg fejlesztése, és támogatása. Mint már említettem, 1963ban Honduras Guatemalával, és Nicaraguával alapító tagja volt a kommunista felforgató tevékenység leküzdésére alakult Közép-amerikai Védelmi Tanácsnak (CONDECA). Ehhez a 16

http://www.tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=207:albertsterr&catid=14:egyetemes&Itemid=32

27

szervezethez két évvel később Salvador is csatlakozott. Fontos megjegyezni, hogy Honduras, és Salvador is alapítástól, azaz 1945 óta tagja az ENSZ-nek. Ahogy a latin-amerikai országokban általában, úgy mind Hondurasban, mind pedig Salvadorban nagyok a társadalmon belüli egyenlőtlenségek. A javak egy szűk réteg kezében összpontosulnak, akik így kezükben tartják a politikai irányítást is, és a hadsereg támogatását élvezik (vagy éppen ők maguk is a hadsereg tagjai). A társadalom legnagyobb részét a nagy szegénységben élő, és elsősorban mezőgazdaságból élő parasztság képezi. Ami az országok demokratizálódása szempontjából gondot okoz, az a középosztály hiánya. Mind Hondurasban, mind pedig Salvadorban 10 százalék alatti a középosztályhoz tartozók aránya. Ez azért jelent gondot, mert a demokráciákban általában a középosztály a vezetők hatalmának elsőszámú támogatója, és támasza. Mivel a középosztály ezekben az országokban hiányzik, így ez mindenképpen megnöveli az adott ország rizikófaktorát. Hondurasban, és Salvadorban a vezetők tehát nem a legnépesebb társadalmi osztályból kerülnek ki, ez mindenképpen nagy veszélyforrásnak értékelhető. Szintén komoly társadalmi feszültséget okozott az elsősorban Salvadorban jelentkező túlnépesedés. A biztonságpolitikának szintén fontos eleme a migráció. Mint láthattuk a migráció a két tárgyalt országban, azaz Hondurasban, és Salvadorban különös fontossággal bír. Hondurasban már a XX. század kezdete óta nagy kihívást jelent a szomszédos országokból érkező bevándorlók nagy száma. A bevándorlások többségének ekkor még elsősorban politikai okai voltak, sokan érkeztek a politikailag bizonytalanabb helyzetű országokból a térségben viszonylag biztos pontnak tűnő Hondurasba. Ezzel szemben az elsősorban a század közepétől jelentkező nagyszámú salvadori bevándorló gazdasági okok miatt érkezik az országba, hiszen a földhiány késztette a salvadoriakat arra, hogy a környező országokban, elsősorban Hondurasban keressenek maguknak megélhetést biztosító területeket. Az is elmondható, hogy ez a migráció egyirányú. A Közép-Amerikai Közös Piac (CACM) 1960-as létrehozása ráadásul lehetővé tette a munkaerő szabadabb mozgását is, ez pedig különösen felgyorsította a migrációs folyamatot. Ráadásul a több mint 200 kilométer hosszú határsáv tekintélyes részét nem hogy nem ellenőrizte senki, de pontos meghatározására, sőt a határvidék feltérképezésére sem igazán került sor. Ennek következtében a térség bűnözőinek elsőrangú hátországává nőtte ki magát. Elsősorban Salvador fegyveres erői csináltak rendszert a bűnbandák ellen folytatott határon átívelő műveletekből, melyek rendszerint Hondurasszal való kisebb-nagyobb összezördülésekbe torkolltak.17 A jelentős mennyiségű salvadori

17

http://katpol.blog.hu

28

bevándorló láttán Honduras 1969 januárjában nem volt hajlandó megújítani az 1967-es Bilaterális Bevándorlási Egyezményét Salvadorral. Világosan látható tehát, hogy a migráció meglehetősen nagy teret kap, így jelentős biztonsági kockázatot jelent. A biztonságot szintén veszélyeztető tényező véleményem szerint a hondurasiak Egyesült Államokba, illetve a volt anyaországba, tehát jelen esetben Spanyolországba való kivándorlása. A migráció szintén fontos

következménye

lehet

a

feketekereskedelem,

az

embercsempészet,

és

a

drogkereskedelem fokozott veszélye. Ami a védelmi biztonságot illeti, láthattuk, hogy az ellenségkép mindkét nemzet tagjaiban kialakult. Szárazföldön egyértelműen Salvador vonultatta fel az ütőképesebb hadsereget. Békeidőben 4500 fős haderejét a hadköteles 18 és 30 év közötti férfilakosság köréből válogatták össze 12 hónapos szolgálatra. A haderő rendelkezésére emellett mintegy 25-30 ezer tartalékos állt. Közülük a háború alatt 15 ezret hívtak be, és szereltek fel. A salvadori légierő összesen 16 repülőgépből, és 34 pilótából állott. Ezzel szemben Honduras védelmi stratégiája 1935 óta a légierőn alapult, a szárazföldi erők tekintetében csupán a működőképességhez szükséges minimumra szorítkoztak. A békeidőben 3500 fős haderő az elvileg 18 havi szolgálatra köteles 18 és 55 év közötti férfiak köréből verbuvált önkéntesekből állt fel.18 Bár a hadseregek felszereltsége viszonylagos egyensúlyt mutat, a háttérben már évek óta meglévő haditervek mindenképpen a biztonságot csökkentő tényezőnek minősülnek. Miután megvizsgáltam a két latin-amerikai ország külső, és belső politikai biztonságát, egyértelmű következtetésekre jutottam. Ami a külső biztonságot illeti, itt viszonylagos stabilitást tapasztaltam, ugyanis a latin-amerikai térségben mindvégig érezhető az Egyesült Államok jelenléte, és felügyelete. Ez egyrészt megakadályozta a súlyosabb konfliktusok kirobbanását, másrészt viszont nyilvánvalóan saját érdekeit vette figyelembe a nemzetközi környezet alakításakor. Ami a két ország belső politikai biztonságát illeti, véleményem szerint mindkettőben érezhető a fokozott rizikófaktor. A vezető pártok nem a társadalom nagy részét képező parasztság érdekeit képviselik, hanem a katonasággal vannak szoros kapcsolatban. A katonaság elrettentő hatása miatt a két tárgyalt ország esetében nem lehet demokratikus választásokról beszélni. A migráció véleményem szerint a háború kirobbanásának fő oka lesz, a migráció megindulásának hátterében azonban gazdasági okok állnak, amiket majd a következő fejezetben tárgyalok részletesebben. Szintén csökkenti a belső politikai biztonságot a gerillamozgalmak léte, és állandó harca.

18

http://katpol.blog.hu

29

2.2.2 POLITIKAI BIZTONSÁG A BALKÁNON Az Európa puskaporos hordójaként emlegetett Balkánon tehát 1929-ben egy sajátságos államalakulat jött létre, amely egy országba kívánta terelni a térségben élő délszlávokat. A pánszlávizmus ideológiája alapján létrejövő Jugoszlávia hosszú évtizedeken át volt Európa egyik minta országa. Bár az első világháborút követően Jugoszlávia a kommunista blokk tagja lett, az 1948-as Kominform konfliktus azonban megtörte ezt az együttműködést, és Jugoszláviát egy egészen más külpolitikai pályára állította. A nyugati hatalmak felismerték a szovjet-jugoszláv nézeteltérés jelentőségét, hiszen Jugoszlávia esetleges kommunista blokkból való kiválása dezintegráló hatással lehet a blokk többi országára is. Jugoszlávia azonban szocialista államként nem akart beilleszkedni a nyugati politikai-katonai tömbbe sem. Ezért azzal a céllal vette fel a kapcsolatot az újonnan felszabadult ázsiai és afrikai államokkal, hogy kialakíthassák a két tömbön kívül álló országok olyan szilárd csoportját, amely szemben áll a gyarmati rendszerrel és a fejlett kapitalista államok világpolitikai, és világgazdasági dominanciájával, de ezzel párhuzamosan nem válik a szovjet politika alárendeltjévé sem (Juhász 1999:181-182). A Tito vezette ország tehát hamar kivált a Szovjetunió közvetlen érdekszférájából, és az el nem kötelezett országok egyik vezetőjévé vált. A szocializmus különutas formáját képviselő Jugoszlávia sok elismerést kapott a nyugati közvéleménytől is, az egykori szocialista országokban pedig hosszú időn át irigység tárgya volt (Juhász 1999:5). Ennek tükrében meglepőnek tűnhet, hogy a 90-es évek elejére pattanásig feszült a helyzet az országban, a háború a küszöbön állt. A II. világháború után létrejövő, Josip Broz Tito által vezetett Jugoszláv Demokratikus Szövetség tehát hat tagköztársaságból (Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia és Hercegovina, Macedónia, Montenegró) és kettő autonóm tartományból (Vajdaság és Koszovó) állt. Az államban minden tagköztársaságnak, és tartománynak megvolt a saját alkotmánya, parlamentje, köztársasági elnöke és miniszterelnöke. A legnagyobb hatalommal Tito, mint a jugoszláv állam elnöke rendelkezett. Később az is kiderült, hogy gyakorlatilag Tito személye tartotta egyben Jugoszláviát, hiszen halála után jelentek meg a lehetséges felbomlási folyamatok első jelei. A nyilvánvaló etnikai, és történelmi ellentéteket már az előző fejezetekben elemeztem. A továbbiakban a módszertanban megemlített biztonsági összetevőket próbálom megvizsgálni a Balkán vonatkozásában. A politikai biztonságot illetően véleményem szerint kettős képet kapunk. Jugoszlávia a 60-as évektől az el nem kötelezett országok vezetőjeként azonos távolságot tartott mind a Szovjetuniótól, mind pedig a nyugati blokktól, és az Egyesült 30

Államoktól. Bár elviekben a keleti blokkhoz tartozott, mind gazdasági, mind pedig diplomáciai kapcsolatait folyamatosan ápolta a nyugati országokkal is. Jugoszlávia helyzetét mindkét blokk tiszteletben tartotta, így valós külső veszély nem fenyegette. Ugyanakkor a bipoláris rend felbomlásával, amely pont egybe esett a szerb, és a horvát nacionalizmus újjáéledésével, Jugoszlávia a világpolitikai egyensúly szempontjából leértékelődött (Juhász 1999:220). A nagyhatalmaknak már nem volt feltétlenül érdeke, hogy egységében fenntartsák az országot. Ez véleményem szerint egy nagyon fontos megállapítás, hiszen ez a leértékelődés tette lehetővé, hogy Jugoszlávia a háború szélére sodródjon. A nagyhatalmak elsősorban a bipoláris rendszer felbomlásával, a Szovjetunió szétesésével, és a kelet-európai országokban lezajló rendszerváltási hullámmal voltak elfoglalva. Mindenképpen úgy gondolom, hogy az akkori nemzetközi környezet is okolható azért, hogy Jugoszlávia felbomlása véres háborúhoz vezetett. A nagyhatalmak talán meg tudták volna előzni a háború kitörését, de túlságosan is lekötötte őket a bipoláris rendszer felbomlása. A jugoszláviai események egyszerűen másodrendűvé váltak. Ami a politikai biztonság belső dimenzióját illeti, ezt vizsgálva Tito halálát követően, a 80-as években már egyre aggasztóbb jeleket találunk. Egyrészt, mint már említettem valamennyi tagállamban újjáélednek a szélsőséges csoportok, amelyek egymást erősítették, és már önmagukban veszélyeztetették a politikai biztonságot. Másrészt a belső politikai egyensúly is egyre jobban felborul. Egyre inkább előtérbe kerülnek, és túlreprezentálttá válnak a szerbek (lásd 4. ábra). népességarány

szövetségi

(1981)

testületek (1969)

szerb

36,3

horvát

párttagság (1981)

tisztikar (1980)

39,4

47,1

57,4

19,7

19,1

14,6

14,7

szlovén

7,8

10,0

5,3

5,4

montenegrói

2,6

15,1

5,4

10,3

egyéb

33,6

16,4

27,6

12,2

4. ábra: Egyes politikai testületek etnikai megoszlása Jugoszláviában. Forrás; Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. AULA Kiadó, 1999. 330. oldal.

1981-ben például a lakosságnak ugyan már csak 36,3 százaléka vallotta magát szerbnek, ennek ellenére a párttagság 47,1 százaléka, a tisztikarnak pedig 57,4 százaléka volt szerb. Ezzel szemben a második legnépesebb nemzet, a horvát erősen alulreprezentált a

31

vezetésben. Az 1981-es népszavazáson a lakosság 19,7 százaléka vallja magát horvátnak, ehhez képest a párttagság mindössze 14,6 százaléka, míg a tisztikar 14,7 százaléka horvát. Szintén alulreprezentált a leggazdagabb területeket magába foglaló Szlovénia. A vizsgált időszakban Jugoszlávia lakosságának 7,8 százaléka szlovén, és bár gazdasági súlyuk meglehetősen jelentős, a vezetésbe alig tudnak bekerülni (a párttagságban 5,3, míg a tisztikarban 5,4 százalék az arányuk). Szintén figyelemreméltó, hogy 1969-ben például még népességbeli arányukhoz mérten voltak reprezentálva az egyes nemzetek a vezetésben. Az arányok 10 év alatt jelentősen eltolódtak, ez pedig egyre nagyobb feszültséget okozott a horvátok, és a szlovénok köreiben. A szerbeket ezzel párhuzamosan egyre nagyobb aggodalommal töltötte el, hogy Jugoszlávián belüli arányuk jelentősen csökkent. Amint azt már említettem, az albánok, és a muzulmánok számának növekedése, és a többi nemzetiség viszonylagos stagnálása mellett, a szerbek létszáma csökkent a legnagyobb mértékben. A szerb nacionalizmus újjáéledésével, és Milosevic hatalomra kerülésével a szerbek ezen folyamatok megállítására, és megfordítására törekedtek. 1989-ben például módosították a szerb alkotmányt, megfosztva Koszovót és a Vajdaságot az autonómiától. Ennek következtében az eddig független tartományok, akik a jugoszláv szövetségi rendszerben egyegy szavazattal rendelkeztek, elvesztették függetlenségüket, így Slobodan Milosevic szerb elnök három szavazattal rendelkezett a nyolcból. Úgy gondolom ezek az adatok nagyon szemléletesen megmutatják a jugoszláviai konfliktus kiéleződésének egyik legfontosabb pontját. Jugoszláviában a 80-as években a közbiztonság egyre súlyosabb problémát jelentett. Tito halála után egyre inkább a bűnözők, és a csempészek irányították a szerb gazdaságot. Arra is volt példa, hogy a rendőrség bűnözőket kezdett el toborozni, hogy velük végeztessék el a piszkos munkát. A kormánnyal kötött egyezség szerint a bűnözők külföldön megszeghették a törvényt, azután visszatértek Jugoszlávia menedékébe (Foer 2004:25). Ennek a rendszernek volt az egyik legismertebb tagja Zeljko Raznatovic, azaz Arkan. Mivel ő később a belgrádi Crvena Zvezda csapatának biztonsági főnöke lesz, személye témám szempontjából különös fontossággal bír, és később erre még visszatérek. Szintén a biztonságot csökkentő tényezőnek gondolom a migrációt. Jugoszláviában nem is annyira a külső migrációt emelném ki, mint inkább a belsőt. A belső migrációt nem lehet egy konkrét eseményhez kötni, ez sokkal inkább egy több évszázados folyamat. Jugoszlávia tagállamai közül gyakorlatilag csak Szlovénia volt nemzetiségi szempontból homogén, mivel lakosságának 88 százaléka szlovén. Ez is közrejátszott abban, hogy Szlovénia egy rövidnek tekinthető 10 napos háború után ki tudta vívni függetlenedését. 199132

ben Horvátország lakosságának 78 százaléka horvát ugyan, azonban nagy problémát jelentett annak a majd hatszázezer szerbnek a sorsa, amely Horvátország középső területén élt. Bár a szerb kisebbség az ország lakosságának mindössze 12 százalékát tette ki, elhelyezkedésük gyakorlatilag kettévágta Horvátországot. Szerbia Montenegrótól, Koszovótól, valamint a mintegy háromszázezer vajdasági magyartól eltekintve szintén homogénnek tekinthető. Ugyanakkor az előző fejezetben már említettem, hogy a szerbek igényt tartottak minden szerb lakta területre. Bosznia-Hercegovina a másik két tagállammal szemben mindig is egy multietnikumú ország volt. Mondhatjuk, hogy gyakorlatilag önmagában Jugoszlávia kicsinyített másának tekinthető. 1991-ben a lakosság 43%-a bosnyák, 31%-a szerb és 17%-a horvát volt19. A migrációt azért is kell fokozottan vizsgálni, mert annak súlyos velejárója az idegengyűlölet. Bár a módszertanban a védelmi biztonság definíciója szerint „a katonai biztonságot az erő szükséges mértékének megléte szavatolja”, úgy gondolom ez a megfogalmazás inkább a külső fenyegetettségre vonatkozik. Jugoszláviát a korszakban külső fenyegetés ugyanakkor nem veszélyezteti. Ugyanakkor véleményem szerint abban, hogy a szerb-horvát konfliktus végül háborúhoz vezetett, egyértelműen szerepet játszottak a militarista adottságok. Ami ezeket az adottságokat illeti, elmondható, hogy Jugoszláviában a hadseregnek (JNA) kiemelt szerepe volt. Ugyanakkor a Jugoszláv Néphadsereg nemzetiségi összetételéről sok mindent elmond, hogy a háború kitörésekor a 153 tábornokból 77 volt szerb (a több mint 50 százalékos arány meglehetősen túlreprezentálta a szerbeket). Az, hogy a katonai vezetés a szerbek kezében összpontosult, hatalmas előnyt biztosított számukra. Ezáltal ugyanis a teljes hadifelszerelés is az ő kezükbe került, ezzel ellentétben a horvát, és a bosnyák fegyveres erők gyengén voltak felszerelve. Úgy gondolom, hogy a szerbek erőfölényük tudatában jó esélyt láttak arra, hogy céljaikat maximálisan elérjék, és Milosevic által feltüzelve egy idő után egyértelműen a háborúban látták a megoldást, és az egységes szerb állam létrehozásának lehetőségét. Szintén csökkentette a védelmi biztonságot a szerbekben, és a horvátokban kialakuló ellenségkép. Hasonlóképpen militarizáló tényezőként említhetjük a partizánhadviselésre csábító terepviszonyokat, és a szerbség harcos hősmítoszait (Juhász 1996:3). Szintén ki kell emelni, hogy Jugoszlávia semlegességi politikája miatt nem volt tagja a NATO-nak, így a szerbek gyakorlatilag következmények nélkül fejthettek ki agressziót.

19

http://azso.net/2008/06/19/a-boszniai-haboru-tortenete

33

2.2.3 KONKLÚZIÓ Összefoglalva a 2. fejezetben leírtakat, elmondhatjuk, hogy mind Salvador, mind pedig Honduras esetében különös fontossággal bírnak a gyarmati múltból származó tényezők, amelyek sérülékennyé tették mindkét országot. Mivel a demokráciának nincs évszázados múltja, ezért annak kialakulása meglehetősen lassú folyamat. A latin-amerikai térség mindig is komoly rizikófaktort jelentett. Így volt ez a 60-as években Hondurasban, és Salvadorban is. Ami a politikai biztonság belső dimenzióját illeti, ez véleményem szerint meglehetősen törékeny volt. A két országban ugyan létezett a politikai pluralizmus, ugyanakkor a hatalmon lévő pártok szoros kapcsolatot tartottak fenn a katonai vezetéssel. A vezetők elsősorban a gazdagok érdekeit szolgálták, azonban a Latin-Amerikai társadalmakban kimagaslóan magas a szegények aránya, akik elsősorban a földekből éltek. Szintén veszélyforrást jelentettek a gerillamozgalmak, amelyek csökkentették a közbiztonságot, így pedig gyakorlatilag legitimálták a fokozott katonai fellépéseket. A háború kirobbanásának szempontjából kulcsszerepe van a migrációnak, amely gazdasági okokból indult meg elsősorban Salvadorból Hondurasba. Mivel a Közép-Amerikai Közös Piac létrehozása után a munkaerő szabadabban áramolhatott, a 60-as évek második felére ez a migráció már tömeges, és egyre jobban sérti a hondurasiak szuverenitását. Ez utóbbi tényező fenyegette egyre jobban Honduras, és Salvador külső biztonságát is. A térség tehát gyakorlatilag a biztonság valamennyi összetevője szerint nagy rizikófaktort jelentett. Jugoszlávia fontosságát a 80-as évek végének eseményei, a bipoláris rendszer felbomlása, leértékelték. A nemzetközi körülmények így egyértelműen növelték a veszélyét annak, hogy az ország háborúba sodródik. A nagyhatalmak nem akartak beavatkozni, pedig egy esetleges összefogással akár meg is előzhették volna a háború kirobbanását. A külső politikai biztonság így egyértelműen törékenynek mondható. A belső politikai biztonságot gyengítette a nemzetiségek hatalomban való egyenlőtlen, nem a valós arányoknak megfelelő eloszlása. A Tito halála után felélénkülő nacionalista mozgalmak erre is tudatosan építettek, hiszen míg a horvátok, és a szlovének azt nehezményezték, hogy gazdasági erejük ellenére alulreprezentáltak, a szerbek egyre nehezebben viselték az albánok, és a muzulmánok arányának jelentős növekedését. Szintén gyengíti az ország biztonsági stabilitását a belső migráció, amely egy több évszázados természetes folyamat ugyan, de a különböző etnikumok keveredése mindenképpen rizikófaktornak tekinthető. Jugoszlávia speciális eset abból a szempontból, hogy az erős, és jól felszerelt hadserege inkább gyengítette az ország védelmi biztonságát. A hadsereg vezetése, és így gyakorlatilag a teljes felszerelés ugyanis a szerbek 34

kezében összpontosult, akik ennek tudatában nagyobb eséllyel bocsátkoztak háborúba a kezdetben teljesen szervezetlen, és hiányos felszereltségű horvátokkal, és bosnyákokkal. Szintén csökkentette a védelmi biztonságot, hogy Jugoszlávia nem volt tagja a legnagyobb katonai szervezetnek, a NATO-nak. Összefoglalva tehát elmondható, hogy az ország a biztonság valamennyi összetevőjét vizsgálva meglehetősen törékeny helyzetben volt.

2.3.1 A GAZDASÁGI BIZTONSÁG HONDURASBAN, ÉS SALVADORBAN A XX. század közepére Latin-Amerika országai kezdenek kilábalni a gazdaságukat teljes mértékben összedöntő nagy gazdasági világválságból. A gazdasági válságnak természetesen nem csak gazdasági következményei voltak, mivel minden társadalmi réteget sújtott, és politikai válsághoz is vezetett. A Latin-Amerikai országok gazdaságának talpra állításában rendkívül fontos szerepe volt az Egyesült Államoknak, amely 1961-ben 600 millió dolláros kölcsönt nyújtott a térség számára. Később Kennedy elnök hirdette meg a Szövetség a haladásért programot, amely a nemzeti jövedelmek igazságosabb elosztásával, pénzügyi reformokkal, az oktatás-, és egészségügy javításával Latin-Amerika elmaradottságának felszámolását tűzte ki célul maga elé. Végül az ambiciózus célokból kevés valósul meg, a tíz év alatt ígért 20 milliárd dollárból 9,4 milliárdot kap a térség, és azt is csak az észak-amerikai termékek vásárlására fordíthatta (Anderle 1998:156-157). Latin-Amerika gazdaságának szempontjából nagyon jelentős eseménynek számított a Közép-Amerikai Közös Piac (CACM) 1960-as létrehozása, amely a mezőgazdaság mellett az ipari növekedést is ösztönözte. A CACM-nak mind Honduras, mind pedig Salvador alapító tagja volt. Mint valamennyi hasonló intézménynél, a CACM esetében is elmondható, hogy a kereskedelmi akadályok, és a vámtarifa megszüntetése nagyban elősegítette az ipar fejlődését. Mint már az előző fejezetben említettem a CACM elősegítette a munkaerő szabadabb áramlását is, amely nagyban megnövelte a migrációt. Ugyanakkor a CACM elsősorban a már fejlettebb gazdaságoknak kedvezett, ilyen volt Guatemaláé, és Salvadoré. Honduras ipari cikkekből így továbbra is importra szorult, ennek nagy részét pedig Salvadortól vásárolta meg.20

20

http://countrystudies.us/honduras/62.htm

35

Honduras

Salvador

GNP

779

1129

Mezőgazdasági termelés értéke

306

341

Ipari termelés értéke

83,7

106,6

Export

124,9

233,6

Úthálózat hossza (km)

3228

8497

Energiatermelés (KW/óra)

66,6

248,6

5. ábra: Honduras és Salvador főbb gazdasági mutatói 1960-ban. Az adatok millió lempirasban vannak megadva (1 amerikai dollár 2 lempiras). Forrás: Jorge Arieh Gerstein: El conflicto entre Honduras y El Salvador, San José, C.R.: CSUCA. 1974.

Amint az a fent látható táblázatból kiderül, a két ország közül kisebb mérete ellenére egyértelműen Salvador számított a fejlettebbnek, gazdagabbnak. Gyakorlatilag minden statisztika szerint Honduras előtt járt, elég csak a mezőgazdasági, vagy éppen az ipari termelés értékét megnézni. Még nagyobb különbségre akadunk, ha az úthálózat hosszát vizsgáljuk. Úgy gondolom, hogy az úthálózat hossza jól mutatja egy ország fejlettségi szintjét. Salvadorban annak ellenére kétszer olyan hosszú az úthálózat, hogy az ország területe mindössze a harmada Honduras területének. Kijelenthető tehát, hogy bár a két ország gazdaságának összetétele, felépítése hasonló, a különbségek meglehetősen jelentősek (lásd 5. ábra). Mint azt már a módszertanban említettem, a gazdasági biztonság egyik eleme a gazdasági függés mértéke. A salvadori gazdaság mindig is egy konkrét árucikk exportjára szakosodott. A függetlenség kivívása után ez a cikk az indigó volt, amelyet az indigócserjékből vontak ki. Az indigót később a kávétermesztés váltotta fel, és az 1870-es évektől napjainkig ez tekinthető Salvador legfőbb exportcikkének. 1965-ben például ez a kis közép-amerikai ország volt a világ harmadik legnagyobb kávéexportőrje.21 Az 1950-es, és 60-as években a kávéexportból beáramló pénzek segítségével sikerült a gyapot, és cukortermelést is fellendíteni, valamint a könnyűipart fejleszteni. Salvador iparának fejlődését nagyban megkönnyítette a Közép-Amerikai Közös Piac (CACM) létrehozása, hiszen ipara addig azért nem tudott a szükséges mértékben fejlődni, mert nem volt piaca. Ennek ellenére a mezőgazdasági termelés továbbra is fölényben maradt. A CACM létrehozása minden eddiginél szorosabbra fűzte a hondurasi-salvadori gazdasági kapcsolatokat, hiszen a salvadori

21

http://katpol.blog.hu/

36

ipari cikkek elsőszámú felvevőpiaca Honduras lett. A CACM-nak tulajdonítható ipari növekedés ettől függetlenül nem változtatta meg a salvadori gazdaság monokultúrás jellegét, amely törékenyebbé teszi a gazdasági biztonságot. Mint azt már a módszertanban említettem, a gazdasági dimenzió fontos eleme a szociális dimenzió. Ez alapján Salvadornak nagy problémákkal kellett szembenéznie. A munkanélküliség növekedett, amelynek oka a népesség folyamatos emelkedése volt. Mivel a társadalom legnagyobb csoportja a földből élő parasztság volt, egyre több földre lett volna szükség az emberek megélhetésének biztosítására. Azonban mint láthattuk, a földek 14 földbirtokos klán kezében összpontosultak, így egyre többen kényszerültek otthonuk elhagyására. A földhiány egyben a gazdasági esélyegyenlőség sérülését is jelzi. Általában elmondható, hogy a függetlenség kivívása nem hozott virágzóbb gazdasági életet az egykori gyarmatokon. Így volt ez Honduras esetében is. Bár a nemesfém-bányászat működött, ennek az előnyeit elsősorban a kitermelést végző külföldi vállalatok élvezték. Ezek a vállalatok a munkanélküliséget sem tudták számottevően csökkenteni, mivel csak kevés helyi munkaerőt foglalkoztattak. A hondurasi gazdaság így elsősorban a mezőgazdaságra kellett, hogy támaszkodjon. A XX. század közepéig az ország legfőbb exportcikke a banán volt. 1913 és 1929 között például az ország banánexportból származó bevétele 3 millió dollárról 25 millió dollárra nőtt. A banántermesztést az Egyesült Államok is támogatta, amely összeget elsősorban az infrastruktúra fejlesztésére fordították. Elmondható, hogy a hondurasi gazdasági teljesítmény mindig is nagyban függött a banántermeléstől, és annak eladásától. Így természetesen a munkaerő nagy része a földeken dolgozott, ez számított az elsődleges, és gyakorlatilag az egyetlen megélhetési forrásnak. 1950 után azonban hondurasi kormány a mezőgazdasági modernizációt, és az export diverzifikációt ösztönözte. Ennek megfelelően az 1960-as évekre már fát, dohányt és cukrot is egyre nagyobb mennyiségben exportáltak, így a banánexport 45%-ra esett vissza. A hondurasi mezőgazdaság ettől függetlenül továbbra is monokultúrásnak tekinthető, amely nyilvánvalóan csökkenti a gazdasági biztonságot. Az ültetvényes gazdálkodást kezükben tartó nagyvállalatok meghatározó gazdasági szerepük mellett szoros kapcsolatot ápoltak az ország vezetőivel is. Az 50-es évektől egyre jelentősebb mennyiségű az Egyesült Államok által elsősorban fejlesztési célokra átutalt támogatás. Ennek összege az első 10 évben 27 millió dollár, a 60-as években pedig már 94 millió dollár.22 Hondurasban ezektől az összegektől függetlenül az 1960-as, és 70-es években a gazdaság elsősorban államilag támogatott volt. 22

http://countrystudies.us/el-salvador/40.htm

37

1965

1966

1967

1968

1969

Import

39205

33358

30868

37068

18316

Export

35348

42022

49995

58626

32031

-3857

+8664

+19127

+21558

+13715

Kereskedelmi egyenleg

6. ábra: Honduras importjának és exportjának alakulása 1965-1969. Az adatok millió colonasban vannak megadva (1 amerikai dollár=2,5 colonas). Forrás: Jorge Arieh Gerstein: El conflicto entre Honduras y El Salvador, San José, C.R.: CSUCA. 1974.

Amint az a fenti táblázatból is kiderül, a hondurasi gazdaság 1965-től egyre inkább exportorientált. Láthatóan évről évre egyre jobban nő az export értéke, miközben az import gyakorlatilag stagnál. A táblázatból az is világosan kiderül. hogy 1969-ben a háború hatására hatalmas a visszaesés a hondurasi gazdaságban. Az, hogy a hondurasi gazdasági ennyire exportorientált a 60-as évek közepétől, véleményem szerint csökkenti a gazdasági biztonságot, hiszen így a gazdaság egyre jobban függ a külföldi felvásárlóktól, ami a nemzetközi körülmények esetleges változása miatt meglehetősen bizonytalan (lásd 6. ábra).

7. ábra: Honduras és Salvador bruttó hazai termelésének alakulása 1960-1972. Forrás: http://www.worldbank.org/

Amint azt már említettem a CACM létrehozása fellendítette a tagállamok egymással folytatott gazdasági tevékenységét. 1968-ban Salvador exportjának már 39 százaléka a Közép-Amerikai régióba irányult, ennek pedig 27 százaléka Hondurasba. Honduras exportjának ezzel szemben ugyan csak 17,5 százaléka irányult a CACM tagországaiba, viszont ennek 47 százaléka Salvadorba (Gerstein 1974:552). A számokból világosan látszik, hogy Honduras jobban függött a szomszédos Salvadortól, mint fordítva. 1960 és 1972 között a két ország gazdasági fejlődése kísértetiesen hasonló pályát mutat, de az is jól látható, hogy a különbség nem változik. Mindkét ország lassú, de stabil fejlődést mutat, ennek ellenére 38

Salvador egyértelműen Honduras előtt jár gazdaságilag (lásd 7. ábra). A száz órás háború után, a határok lezárásával ez a gazdasági kapcsolat természetesen nagymértékben visszaesett a két ország között.

2.3.2 GAZDASÁG, ÉS TÁRSADALOM JUGOSZLÁVIÁBAN Jugoszlávia gazdaságának vizsgálatát úgy gondolom nem elsősorban a gazdasági mutatók alapján kell megtenni. Salvadorral, és Hondurassal ellentétben Jugoszláviát az adott korban nem lehet a szegény országok közé sorolni. A Tito vezette Jugoszlávia különutas magatartásának is volt az köszönhető, hogy a többi kommunista országgal szemben sokkal nyitottabb külpolitikát folytathatott. Ennek is lehetett a következménye a viszonylagos gazdasági fejlettség, és a több kommunista országnál magasabb életszínvonal, amely az alábbi grafikonon is látszik (lásd 8. ábra).

8 ábra: Jugoszlávia gazdasági fejlettsége a keleti blokk többi országához viszonyítva. Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/File:Eastern_bloc_economies_GDP_1990.jpg#file

39

Ugyanakkor a délszláv háború kirobbanásának egyértelműen voltak gazdasági okai is. Jugoszlávia ugyanis nemcsak etnikailag és vallásilag, de gazdaságilag is heterogén állam volt, amelyben

az

egyes

tagállamokat

központilag

irányították.

Általában

minden

államszövetségről elmondható, hogy egyetlen nemzetet minden tekintetben a többi fölé emel. A szövetségi alkotmányok elviekben megfogalmazták ugyan a tagállamok egyenjogúságát, ebből a gyakorlatban azonban szinte semmi nem valósult meg. Minden szövetségi államban vannak nyertes, és vesztes résztvevők. Így volt ez Jugoszlávia esetében is (Vuics 1994:8). Ez a heterogenitás természetesen egy időzített bomba volt, hiszen a belgrádi vezetés nem tudta igazságosan elosztani a javakat. Véleményem szerint esetünkben a kivételezett nemzet a szerb, a nyertesek a macedónok, montenegróiak, koszovóiak voltak, legalábbis gazdasági szempontból mindenképpen, hiszen ezek a területek szegénységük miatt rendkívül sok támogatásban részesültek. A vesztesek pedig mind gazdaságilag, mind politikailag egyértelműen a horvátok, és a szlovének.

Terület (ezer km2)

Népesség (millió fő)

GDP/fő – USD

Szerbia és Montenegró

102,2

10,41

2400

Bosznia-Hercegovina

51,1

4,37

1600

Horvátország

56,5

4,76

4200

Macedónia

25,7

2,03

1400

Szlovénia

20,3

1,96

5500

Összesen

255,8

23,53

2800

9. ábra: Jugoszlávia tagköztársaságainak területi, népességi, és gazdasági mutatói az 1990-es évek elején. Forrás; Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. AULA Kiadó, 1999. 324-325. oldal.

Amint azt már említettem, Jugoszlávia gazdaságilag sem volt egységesen fejlett: a szlovén és horvát területek gazdasága erősebb volt a délebbi szerb, montenegrói, koszovói illetve bosnyák területekénél. A kilencvenes évek elején az egy főre jutó GDP alapján Szlovénia számított Jugoszlávia legfejlettebb, leggazdagabb területének (5500 USD/fő), míg Macedónia a legszegényebbnek (1400 USD/fő) (lásd 9. ábra). Egy másik gazdasági mutató, az egy főre jutó GNP még jobban kifejezi a hatalmas különbségeket. Eszerint a legszegényebb (Koszovó), és a leggazdagabb (Szlovénia) tagországok között például nyolcszoros volt a különbség. Az ország egyik legnagyobb bevételi forrását jelentette az 40

idegenforgalom, az így befolyó évi 2 milliárd dollárt pedig szinte teljes egészében a horvátlakta területek termelték ki. Szlovénia feldolgozóipara számos tekintetben felülmúlta a kelet-közép-európai szintet is (Vuics 1994:5). Leegyszerűsítve elmondható, hogy míg a horvát, és szlovén területek járultak hozzá a legnagyobb mértékben az államháztartáshoz, a pénzt központilag a belgrádi vezetés osztotta el. Ráadásul a leszakadó déli területek egyre nagyobb terhet jelentettek a horvát, és szlovén részeknek. Nyilvánvaló volt, hogy a bipoláris világrend felbomlása után a vallásában, és kultúrájában Európához közelebb álló horvát, és szlovén területek lehetséges alternatívaként akár az elszakadást is számon tarthatták, hiszen akkor sem maradtak volna magukra. Ráadásul erre az időpont is tökéletesnek tűnt, hiszen a nyolcvanas évek végén bomlik fel a keleti blokk, és indul meg az európai integráció. A szlovének és a horvátok így egyre lazább kapcsolatot akartak a jugoszláv állammal. Velük szemben azonban a déli államok, és kezdetben Szerbia is ragaszkodtak az egységes föderációhoz. Nyilvánvaló, hogy a két leggazdagabb tagállam kiválása a többi államot a szegénységbe, és a kisállami státuszba kényszerítette volna. Ráadásul amennyiben Horvátország, és Szlovénia kiválik Jugoszláviából, a szerbek egyedül nem lettek volna képesek eltartani a többi tagországot. Véleményem szerint tehát a legfontosabb gazdasági problémát a belső heterogenitás okozta. Mindezek mellett persze azt sem szabad elfelejteni, hogy Tito kezdeti kül-, és belpolitikai sikerei után az ország az 1970-es évektől gazdasági válsággal küszködött, mely a kormányzat rossz gazdaságpolitikájából, valamint a kedvezőtlen nemzetközi gazdasági körülményekből fakadt. Hatalmas mennyiségű nyugati tőkét kölcsönöztek, mellyel az exportból kívántak nagyobb profitot szerezni. Amikor Nyugaton gazdasági recesszió jelentkezett, a jugoszláv export komoly akadályba ütközött, hiszen a fő felvevőpiac visszaesett, ez pedig tovább súlyosbította az adósságot. Az egyre súlyosabbá váló eladósodást a központi vezetés ezután képtelen volt megállítani. A recesszió további társadalmi problémákat eredményezett, melyek az egyes térségekben ugyan más és más módon mutatkoztak meg, de mindenképpen hozzájárultak a válság kiéleződéséhez.23 1989-ben Jugoszlávia vezetése újabb gazdasági segélycsomagot kér Washingtontól. Cserébe további reformok bevezetését ígérték, melybe beletartozott a dinár leértékelése, a bérek újbóli befagyasztása, az állami költségek csökkentése, és a munkás-önigazgatású vállalatok felszámolása. A stabilizációs törekvések azonban végképp megbuktak. 1989-1990-ben egy év alatt 10,6 százalékkal nőtt a munkanélküliek száma, így elérte a 15 százalékot. Pillanatok alatt

23

http://www.mjj.hu

41

1,4 millió ember került az utcára. Számos gyár tönkrement, mások hónapokon keresztül nem tudták kifizetni a béreket.24 1989-re a GDP éves növekedése már csak 1%, míg egy évvel később a növekedés megáll. Jugoszlávia adóssága ekkor már eléri a 21 milliárd dollárt, az infláció pedig 217 százalékra emelkedik.25 Örök igazság, hogy a szegénység növekedése hozzájárul a szélsőségek megerősödéséhez. Bár Szerbia, és Horvátország esetében nem lehet csak az életszínvonal hanyatlására visszavezetni a nacionalizmus előretörését, és nem is a gazdasági okok voltak elsősorban a felelősek, de mindenképpen hozzájárultak ahhoz. A főbb gazdasági mutatók elemzése után kijelenthető tehát, hogy a konfliktus kirobbanásának egyértelműen voltak gazdasági okai is. Összefoglalva elmondható, hogy Jugoszlávia egységét egyrészt a partizánháború alatt kialakult vezetőréteg összetartása, másrészt és mindenekelőtt pedig Tito személye, és tekintélye biztosította. Tito 1980-as halálát követően azonban mind gyengébbekké váltak az összetartó kötelékek, miközben az ország eladósodása és a szocialista gazdasági rendszer válsága fokozta a feszültségeket. A gazdasági biztonság tehát Jugoszláviában törékeny.

2.3.3 KONKLÚZIÓ A 3. fejezetben az egyes országokat a gazdasági biztonság szempontjából vizsgáltam meg. Ebből a szempontból mind a négy ország meglehetősen nagy rizikófaktorral bírt. Láthattuk, hogy mind Hondurasban, mind pedig Salvadorban monokultúrás termelés folyt; előbbi ország a banánra, míg utóbbi a kávéra szakosodott. Szintén mindkét országról elmondható, hogy gazdasága erősen exportorientált, azaz az export értéke jelentősen meghaladja az importét. Véleményem szerint a monokultúrás termelés, és az exportorientáció is nagyban csökkenti egy adott ország gazdasági biztonságát, hiszen sok a bizonytalan tényező. Egy kedvezőtlen időjárással járó év, vagy egy nagy felvásárló ország kiválása gyakorlatilag összedöntheti ezen országok gazdaságát. A térség gazdaságát az 1960-ban létrehozott Közép-Amerikai Közös Piac (CACM) volt hivatott fellendíteni. A CACM azonban inkább a már fejlettebb országoknak kedvezett, így bár a salvadori ipari cikkeknek felvevőpiacot eredményezett, Hondurasban nem hozott lényegi változásokat. Nagy rizikófaktort jelentett Salvadorban a népesség növekedése következtében megjelenő egyre 24

http://www.konfliktuskutato.hu http://www.nytimes.com/1988/10/19/world/yugoslavia-s-president-says-crisis-harms-the-country-sreputation.html 25

42

nagyobb számú munkanélküli. A földnélküli parasztság így kénytelen volt a szomszédos Hondurasban megművelhető föld után nézni. Honduras ugyanakkor a térség egyik legszegényebb országának számított, így természetesen hátrányosan érintette földjeinek a szomszédos parasztság általi kisajátítása. Úgy gondolom tehát, hogy a háborút elsősorban gazdasági tényezőkre lehet visszavezetni, hiszen ez indította el a migrációt, amely már a háború közvetlen kiváltó okának tekinthető. Mint láthattuk, Jugoszlávia sokáig a keleti blokk irigyelt országa volt, ugyanis az emberek magasabb életszínvonalon éltek, mint a környező országokban. A helyenként 6 százalékos évi GDP növekedés azonban a 70-es évek közepére lelassult, a 90-es évek elejére pedig megállt. Ennek egyrészt oka volt a nemzetközi gazdasági helyzet, másrészt pedig a kormányzat rossz gazdaságpolitikája, amely hatalmas méretű kölcsönöket vett fel. Az eladósodást a vezetés nem tudta megállítani, így a 90-es évek elejére Jugoszláviában hatalmasra duzzadt a munkanélküliség, hiszen elérte a 15 százalékot, míg az infláció 217 százalékos volt. Ezzel párhuzamosan egyre jobban kiéleződött az ország gazdasági heterogenitásából adódó konfliktus. A szlovénok, és a horvátok egyre nehezebben viselték, hogy nekik kell eltartaniuk az elmaradottabb részeket, ráadásul a megtermelt javakat a központi szerb vezetés osztja el. Jugoszlávia a gazdasági biztonság szempontjából is nagy rizikófaktort jelentett tehát a 90-es évek elejére, de mint azt már említettem, a konfliktus kirobbanásának nem ez volt a fő oka.

43

2.4.1 A LABDARÚGÁS SZEREPE LATIN-AMERIKÁBAN George Bernard Shaw Nobel-díjas ír dráma-, és regényíró szerint „az élsport nem más, mint háború fegyverek nélkül”. Mint azt az előző fejezetekben láttuk, sajnos nem volt teljes mértékben igaza az írónak, hiszen az élsport nem más, mint háború, de néha bizony fegyverekkel. Még akkor is, ha az előző fejezetekben láthattuk a háborúk valódi kiváltó okait. A következő fejezetben azt fogom megvizsgálni, hogy miért éppen a labdarúgás jelentheti az utolsó szikrát egy konfliktus kirobbanása előtt, és milyen szerepet játszik a sport a négy nemzet életében. Mindezek mellett témánk teljes megértése miatt szükség van a két konkrét mérkőzés, illetve a mérkőzések előzményeinek leírására is. A sport a nemzetek közötti versengésben egyre fontosabb szerepet kapott. A nemzetek közti verseny mindig is nagyon fontos kelléke volt egy adott ország hatalmának kifejezésére. A sport, illetve a sportbeli siker a hűség, a szolidaritás, nemzeti önérzet, és a büszkeség kifejeződésének eszköze lehet. Míg a XX. századig ezt a háborúk által lehetett a legjobban kifejezni, a második világháború után az egyes országok már inkább a sportpályán csaptak össze. Ez annak tudható be, hogy a biztonságpolitika átalakult a második világháború után. A hihetetlen pusztítás eredményeként az emberek rájöttek, hogy egy világméretű háború többet nem ismétlődhet meg, a béke megőrzése vált hangsúlyossá, és a tárgyalást fogadták el, mint a vitás kérdések egyetlen elfogadható megoldási módját. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az országok elkezdtek nemzetközi, vagy integrációs szervezetekhez csatlakozni, ami valamilyen szinten biztonságérzetet ad nekik, nem érezik magukat annyira fenyegetve, hiszen elméletileg több olyan ország áll mögöttük, akik egy esetleges fenyegetettség hatására kiállnak mellettük, és megvédik őket. De térjünk vissza arra a kérdésre, hogy miért alakulhatott ki ez a szoros kapcsolat a politika és a futball között. A válasz talán az lehet, hogy a labdarúgás a világ legnépszerűbb sportja. A világ minden országában szeretik, és játsszák, a nagy mérkőzéseket pedig nézők milliói követik nyomon. A labdarúgásba népszerűsége miatt hatalmas mennyiségű pénz is áramlik. Jelentőségét szintén növeli, hogy egy labdarúgó mérkőzésen több ezer, vagy akár több tízezer szurkoló együttesen nyilváníthatja ki véleményét, és nem csak a mérkőzéssel kapcsolatban. A labdarúgásnak az egyik legnagyobb előnye a közösségteremtés, a futball ugyanis mindenkié, egy mérkőzésen kevésbé érzékelhetőek azok a társadalmi különbségek, amelyek a hétköznapi életben megvannak. A labdarúgás fontosságát mi sem mutatja jobban, mint hogy az újonnan létrejövő államoknak egyik első lépésük az, hogy futballszövetségük felvételét kérik a FIFA-ba vagy az UEFA-ba. A közelmúltban így tett Koszovó is, amelynek 44

szintén presztízskérdés volt, hogy az előbb említett két futballszövetségbe minél hamarabb tagfelvételt nyerjen.26 Ráadásul manapság nincs olyan nemzetközi szervezet, amely több tagállammal rendelkezne, mint a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség, a FIFA, amely egyben egyike a legrégebben alapított szervezeteknek is (lásd 10. ábra). Az alábbi táblázatban kiemeltem pár általam kiválasztott nagy nemzetközi szervezet alapítási évszámát, és jelenkori taglétszámát, így szemléltetve a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség kiemelt jelentőségét, fontosságát. FIFA

1904

208

ENSZ

1945

193

WHO

1948

193

Vörös Kereszt

1862/1919

176

NATO

1949

28

10. ábra: Főbb nemzetközi szervezetek alapításának évszáma, és tagjainak száma 2012-ben. Forrás: http://eduline.hu/segedanyagtalalatok/letolt/3008

Az adott közösség társadalmi fejlődésének, múltbeli sérelmeinek és politikai kultúrájának ismeretében, a politikai döntéshozók által manipulált sportrendezvények akár több millió embert cselekvésre késztető, tudatosan alkalmazott politikai eszközökké válhatnak,

amelyek

országok

közötti

határnyitásokhoz

és

kirobbanó

fegyveres

konfliktusokhoz egyaránt vezethetnek. Ekkor a több millió egyén közösségben való egyesülése komoly hatalommá válik, és véleményem szerint ebben rejlik a futball ereje. Az országhatárokon átívelő nemzeti mozgalmak, vagy az egyes államok belső rendjét veszélyeztető nemzeti, vallási és etnikai feszültségek az újságírókkal, és tévécsatornák kameráival zsúfolt stadionokban ölthetnek leglátványosabban alakot. A tömeg manipulálása, illetve politikai szolgálatba állítása éppúgy lehet a jóindulatú sportdiplomácia, mint a közös identitásra építő idegengyűlölet eszköze, az adott közösségben vezető szerephez jutó politikai akarat függvényében. Az általam többször is idézett Franklin Foer szerint elmondható, hogy mind LatinAmerikában, mind pedig a Balkánon az erőszak a futballkultúra szerves részét képezi. Ugyanakkor, ha össze kell hasonlítani a két térséget, a latin-amerikai országokban a futball jelensége mégis kicsit mást, kicsit többet jelent, mint az európai, vagy tágabb értelemben, a demokratikusabb országokban. Mindenekelőtt óriási presztízst. Mivel a világpolitikában nem 26

http://www.crossroadmagazin.hu/?show=article&id=17

45

játszanak fontos szerepet, az olyan országok, mint Honduras vagy Salvador, leginkább sportsikereik révén tudják magukra felhívni a figyelmet. Ezért is volt különös jelentősége annak a mérkőzésnek Salvador és Honduras között 1970-ben, amikor a mexikói világbajnokságra való kijutás volt a tét. Ennek megfelelően már a mérkőzés előtt olyan dolgok történtek, amelyek a legkevésbé sem voltak szokványosnak nevezhetőek. A két ország szurkolói megpróbáltak mindent megtenni annak érdekében, hogy az ellenfél csapatát megzavarják, így az hátrányból induljon. Az első mérkőzés előtt, amely 1969. június 8-án került megrendezésre Honduras fővárosában, a hazai szurkolók óriási zajt csaptak a salvadori játékosok szállodája előtt, ablakokat törtek be kövekkel, petárdákat robbantgattak, és mindent megtettek annak érdekében, hogy a salvadoriak egy percet se tudjanak aludni. Meg is lett az eredménye, hiszen a mérkőzést másnap Honduras 1-0-ra megnyerte. Másnap az „El Nacional” című salvadori lapban írtak egy 18 éves lányról, Amelia Bolaniosról, aki miután Roberto Gardona belőtte a győztes gólt az utolsó pillanatban odarohant az apja íróasztalához, kivette a pisztolyát és szíven lőtte magát, mert képtelen volt elviselni, hogy hazáját térdre kényszerítették (Kapuscinski 1988:150). Amelia valóságos nemzeti hőssé vált, temetését élőben közvetítette a helyi televízió, és résztvett rajta az elnök, valamint az ország legfelsőbb vezetése. Ez a példa jól szemlélteti, hogy milyen érzelmeket válthat ki egy mérkőzés az emberekből. Ekkor azonban további következményei a mérkőzésnek még nem voltak. Egy hét múlva Salvador fővárosában tartották meg a visszavágót, természetesen a salvadori szurkolók visszaadták a hondurasiaknak azt, amit az ő csapatukkal tettek. A mérkőzés előtti zavargások további áldozatokat követeltek, a salvadori rendőrség pedig fegyvereket kobzott el a szurkolóktól. Másnap a stadiont géppisztolyos kommandósok zárták körül, jelentős mennyiségű homokzsák, és páncélozott harci jármű segítségével. A vendégcsapat nemzeti lobogóját ünnepélyesen elégették, majd helyette (az emelkedett hangulat további fokozása érdekében) fekáliával és sárral összekent, szakadt rongyot húztak a zászlórúdra, mely műveletben a salvadori csapat egyes tagjai is lelkesen részt vettek. Másnap a visszavágót a salvadoriak 3-0 arányban megnyerték. Ezúttal azonban a mérkőzés után is elszabadultak az indulatok, ennek következményében a hondurasi csapatot úgy kellett kimenekíteniük a pályáról. A vendégszurkolókat megverték, és összerugdosták, az összecsapások újabb két áldozattal jártak. Ezt követően lezárták mindkét ország határát, Salvador, és Honduras pedig a háború szélére sodródott. 1969. június 27-én Honduras megszakította diplomáciai kapcsolatait Salvadorral. Ebből is látszik, hogy nagyon keskeny vonal húzódik a futball és a politika között (Kapuscinski 1988:151).

46

A labdarúgás presztízsén túl az is kellett a konfliktus egy mérkőzésen való kirobbanásához, hogy Latin-Amerikában a futballra, mint vallásra tekintenek. A többségében szegény körülmények között élő embereknek a labdarúgás feledtetheti a mindennapok szenvedéseit, és nyomorát.

A futball ugyanis mindenkié, még a meglévő társadalmi

különbségeket is képes eltüntetni. Valószínű, hogy az említett mérkőzésen is nagy számban képviseltette magát az egyre elégedetlenebb paraszti réteg, akik így tömegesen sokkal könnyebben voltak hajlamosak az erőszakra. Véleményem szerint ez is nagyban hozzájárult az összecsapások eldurvulásához, és később a háború kirobbanásához. A latin-amerikai országokkal kapcsolatban nem lehet elfelejteni még egy fontos előnyt, ha a futballról beszélünk. A futball nem csak elismerést, presztízst jelent, hanem akár az egyetlen kiutat is a nyomorból. Rengeteg olyan futballista van, nemcsak a 60-as, 70-es években, de napjainkban is, akik nagyon szegény latin-amerikai országból, és családokból jöttek, és a futball jelentette a kiutat számukra. Tehetségüknek köszönhetően többeknek sikerült kiemelkedni, és elismertté válni. Ezáltal nemcsak magukat, de a családjukat is kiemelik a nyomorból egy jobb élet reményében, és közvetve hazájuknak is hírnevet, és presztízst szereznek. Ezeknek az embereknek a labdarúgás egyszerűen „mindent” jelenthet. A nemzetközi ellentéteknek köszönhetően tehát sokkal nagyobb odafigyelésre van szükség olyankor, amikor két olyan ország méri össze erejét, akiknek sérelmeik vannak egymással szemben. Salvadorban és Hondurasban a futballistákat ugyan sikerrel megvédték, de a szurkolókat már nem tudták. Tisztán látható, hogy ebben az esetben a labdarúgás az utolsó szikra volt, nem pedig a valódi ok. Ehhez az is hozzájárult, hogy véleményem szerint a XX. század második felére a futball lett a modern háború színtere.

2.4.2 FUTBALLHULIGANIZMUS A BALKÁNON Az 1980-as években a szurkolók kulcsfontosságú szerepet játszottak a szerb nacionalizmus újjáéledésében (Foer 2004:18). A régi Jugoszláviában az számított örökrangadónak, ha a belgrádi Crvena Zvezda, vagy a Partizan találkozott a két legnevesebb horvát csapat, a Dinamo Zágráb, vagy a Hajduk Split egyikével. A huligánok már a nyolcvanas években is számtalanszor összecsaptak, de amíg a nyolcvanas években az angol és olasz minták nyomán a drog, a szex és az erőszak dicsőítése folyt szurkolói körökben, később a nyolcvanas évek végétől már az etnikai jelleg dominált. Nyilvánvalóan párhuzam

47

mutatkozik tehát a pártok, a közvélemény, és a szurkolók nacionalizálódása között. A huliganizmus révén a futballban is megjelentek a nacionalizmus elfojtott érzelmei. A labdarúgás, és a szélsőséges politika összefonódására jó példa lehet a szakdolgozatomban már említett Arkan esete. Arkan, azaz Željko Raznatovic egy közönséges bűnöző volt, akit a 70-es években jogerősen börtönbüntetésre ítéltek Belgiumban, és Hollandiában is. A büntetés-végrehajtás elől azonban sikerült hazaszöknie, és ezt követően Jugoszláviában töltött be egyre fontosabb pozíciókat. Véleményem szerint ez a tény is jól tükrözi a 80-as évek jugoszláv állapotait. Arkan időközben az egyik legnagyobb belgrádi csapat, a Crvena Zvezda biztonsági főnöke lesz, majd a háború kirobbanása után fontos szerepet töltött be a szerb hadseregben. Arkan a szerb szélsőséges párthoz tartozott, és kapcsolatai révén a kormány támogatását is elnyerte. Arkan személyéről a Zvezda szurkolók úgy beszélnek, mint a legnagyobb példaképről, valódi személyi kultusz vette körül. Kisugárzása megfogta az embereket, pedig csak egy bűnözőről volt szó, aki azonban azáltal, hogy a szerb nemzeti identitás egyik legnagyobb hirdetője volt, az adott korban valóságos sztárrá vált az emberek szemében. Személyisége annyira erős volt, hogy a Crvena Zvezda fanatikusai (Delije) közül sokan a harctérre is követték, így létrehozva a félelmetes Tigrisek csapatát. Az alakulatban a kiképzés, és a fegyelem is brutálisan kemény volt. Valószínű, hogy az alakulat tagjai között több börtönviselt egyén is volt, így a Tigrisek a délszláv háború legkegyetlenebb, és legfélelmetesebb alakulatának számítottak (Foer 2004:20). Látható tehát, hogy ebben az esetben a sport mobilizáló erejű volt: a huligánok kemény kiképzést kaptak, és a szurkolói dalokat énekelve indultak a csatatérre, hogy immáron életük kockáztatásával küzdjenek hazájukért. A Balkánon a labdarúgás azért is lehetett táptalaja a feléledő nacionalizmusnak, mert a szurkolók többsége, amikor meccsre megy, teljesen átszellemül, és hihetetlen fanatizmussal élteti csapatát, vagy éppen a sporthoz nem minden esetben kapcsolódó elveit. Úgy vélekednek, hogy a futball a vallásuk. A háborúban elesett szurkolóknak később például emlékművet is állítottak a zágrábi stadionban, amint a mai napig szent helyként tisztelnek. Ilyen előzmények után jutunk el 1990. május 13-ához, amikor zágrábi Dinamo a belgrádi Crvena Zvezda (Vörös Csillag) csapatával mérkőzött. Amennyiben megvizsgáljuk az akkori csapatok összetételét, érdekes párhuzamokra, szimbólumokra bukkanhatunk. A Crvena Zvezda a vizsgált korban a jugoszláv kirakatcsapat, amely 1991-ben megnyeri a legrangosabb európai trófeát, a Bajnokcsapatok Európa Kupáját is. A csapat gyakorlatilag letükrözi a Jugoszláv Államot, hiszen bár mindig is a szerb nacionalizmus közvetítő közege volt, az ország egész területéről fogadott játékosokat. A középpályán a szerb Stojkovic, a horvát 48

Prosinecki, a montenegrói Savicevic, és a macedón Pancev játszik, a védelmet pedig a Romániából átszökött, magát most szerbnek valló Belodedic irányítja. Az 1991-es BEK győzelem Jugoszlávia utolsó nagy sikere, amely akár szimbóluma annak, hogy az egységes Jugoszlávia még Nyugat-Európai szuperhatalmakat is legyőzheti. Ezzel szemben a Dinamóban csupa horvát sztár szerepelt, úgy mint Boban, Suker vagy Ladic 27. Több beszámoló is megemlíti, hogy a mérkőzés alatt már érezni lehetett, hogy az idegek pattanásig feszültek, és valami van a levegőben. A lelátón elszabadultak az indulatok, a zágrábiak a szerbek karóba húzását követelték, a zvezdások viszont kezdetben ugyan még Titót éltették, de aztán rágyújtottak a szerb nacionalista nótákra. „Készüljetek, készüljetek, Sírásók, kemény harc vár ránk, hullnak majd a hős fejek, mészároljuk le az usztasa testvéreket!”28. Ezután a frissiben megválasztott horvát elnök meggyilkolásáról daloltak. Ivan Čolović belgrádi antropológus kimutatta, hogy a lelátói dalok alapját szerb és horvát népdalok képezik, amelyek a szocializmusban Jugoszláviát éltették, majd 1990 tájékán nacionalista szöveget komponáltak alájuk. Mivel e folklór lényege a kihívó hangnem és az ellenfél sértegetése, a csetnik dalok szurkolói változataiban több vér és mészárlás van, mint az eredeti szövegekben. A mérkőzés végül félbeszakadt, a szerb, és a horvát szurkolók pedig egymásnak estek. A problémát tetőzte, hogy a jelen lévő rendfenntartó erők nagy része szerb volt. A rendőrség képtelen volt a helyzet kezelésére. Amikor egy rendőr épp a Zágráb egyik szurkolóját verte, Zvonimir Boban, a Dinamo legnépszerűbb játékosa úgy avatkozott közbe, hogy nekifutásból hasba rúgta a rendőrt (Foer 2004:23). Sokan ezt a rúgást tulajdonítják a délszláv háborút elindító eseménynek, noha a valódi harcok csak egy évvel később indultak meg. Úgy gondolom, érintőlegesen mindenképpen ki kell térnünk a huliganizmus hátterére a Balkánon. A huliganizmus először a nyugat-európai országokban jelenik meg, Margaret Thatcher egy alkalommal egyszerűen a „civilizált társadalom szégyenének” nevezi a huligánokat (Foer 2004:20). A huliganizmus kialakulásáért véleményem szerint nem lehet önmagában csak a szegénységet, és a gazdasági fejletlenséget okolni. Bár a huligánok zöme úgy gondolom, a szegényebb társadalmi rétegekből kerül ki, akik általában szélsőséges nézeteket vallanak, találunk köztük tisztességes, ám az izgalmat kereső középosztálybeli férfiakat is. A 70-es évektől kezdve a bűnözőlét erkölcsi mintája egyre jobban meghódítja a világot, a gazdaságilag hanyatló, és a felszín alatt óriási érzelmeket rejtegető balkáni népek pedig fogadóképesek az új hullámra. 27

A későbbiekben ezek a játékosok alkották a magját az 1998-as franciaországi világbajnokságon hatalmas meglepetésre bronzérmes horvát válogatottnak. 28 http://www.focitipp.hu/?content=cikkek&id=593

49

Mint említettem, a futball-huliganizmus Nyugat-Európából indult, egy-két tragédiától eltekintve ezekben az országokban azonban mégis sikerült a jelenséget elfojtani. Ennek egyrészt nyilvánvalóan az az oka, hogy ezekben a Nyugat-Európai országokban mind politikailag, mind gazdaságilag sokkal stabilabb a helyzet, mint Latin-Amerikában, vagy éppen a Balkánon. Továbbá az is elmondható, hogy a fejlettebb országokban pont a tragédiák hatására nyíltan felléptek a huliganizmus ellen, és komoly szankciókkal tudták kordában tartani a drukkereket. Nyugat-Európában arra sem láttunk még példát, hogy valamely politikai párt egy csapat mögé állva próbálta meg politikai érdekeit közvetíteni. Bár a huliganizmus ennek ellenére továbbra is létezik Nyugat-Európa országaiban, a szankciók, és a politikaigazdasági biztonság miatt mégsem kell attól tartani, hogy egy mérkőzésen akár fegyveres konfliktus robbanhat ki. Ebből is látszik, hogy a labdarúgás nem önmagában jelent rizikófaktort, ahhoz hogy háború robbanhasson ki, legalább annyi más tényezőnek kell a biztonságot fenyegetnie, amennyivel az általam vizsgált országokban találkozhattunk. A futball ennek ellenére a nemzeti legitimáció kiváló eszközévé válhat: és egyes országokban a mai napig az adott nemzet felsőbbrendűségét bizonyíthatja. A szerb, és horvát katonák (szurkolók) a háború során városokat lőttek szét, az összecsapások során százezrek haltak meg - Boszniában pedig a legtöbb focipályából temető lett.

2.4.3 KONKLÚZIÓ A 4. fejezetben a sport, és azon belül a labdarúgás szerepét vizsgáltam meg a négy érintett országban. Láthattuk, hogy mind a négy országban kitüntetett szerepe van a labdarúgásnak. Sajnos az is elmondható, hogy mind Latin-Amerikában, mind pedig a Balkánon az erőszak a futballkultúra szerves részét képezi. Honduras, és Salvador számára a futball egyrészt a nyomorból való kijutás lehetőségét jelenti, továbbá ezek az országok egy világeseményre való kijutással tudják a legjobban magukra irányítani a figyelmet. A Balkán országait a 80-as évekre elérte a Nyugat-Európából induló futball huliganizmus, a megalakuló szurkolói csoportok pedig a feléledő nacionalizmussal párhuzamosan egyre szorosabb kapcsolatba kerültek a politikával. Amint azt már említettem, a nemzetek közti verseny mindig is nagyon fontos kelléke volt egy adott ország hatalmának kifejezésére. A XX. század második felére egyértelműen a labdarúgás vált a világ legnépszerűbb sportjává. Úgy gondolom ennek eredménye az, hogy a labdarúgás egyre szorosabban összefonódott a politikával, így azt gondolom egy labdarúgó mérkőzés remek alkalmat kínál egy konfliktus

50

kirobbantására, hiszen a lelátókon egyre gyakrabban találkozhatunk a politika hangjával. Ugyanakkor nem véletlen, hogy politikailag, gazdaságilag stabilabb országokban nem robban ki háború egy mérkőzés hatására, hiszen ehhez egyértelműen szükség van számos egyéb kifejezett vagy elrejtett konfliktusra a társadalmon belül.

51

3. BEFEJEZÉS

A társadalom többsége számára a labdarúgás a mai napig nem több egy nagyon népszerű sportnál. A futball a nyugati világból kiinduló egyik legegyetemesebb jelenség bolygónkon, mely a világ minden szegletét meghódítva megelőzi a demokrácia, vagy a kapitalista piacgazdaság térnyerését is. A nemzetközi politikai kapcsolatok legszervezettebb multilaterális formáját jelentő Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 192 taggal rendelkezik, míg a világ futballközösségét képviselő Fédération Internationale de Football Association (FIFA) 208 taggal, azaz nemzeti labdarúgó szövetséggel büszkélkedhet (Laucsek 2012:1). Szintén a labdarúgás kiemelt fontosságát jelzi, hogy a dekolonizáció során függetlenné váló államok közül a legtöbb előbb adta be jelentkezését a világ legnagyobb nemzetközi szervezeteként működő FIFA-hoz, mint az állami elismerés jogi garanciáját megtestesítő ENSZ-hez.29 Szakdolgozatomban arra kerestem a választ, hogy a futball lehet-e önmagában biztonságpolitikai tényező, vagy számos egyéb körülmény együttes fennállása szükséges ahhoz, hogy például egy mérkőzés háborúhoz vezessen? A kapott eredmények tükrében azt hiszem, kijelenthetem, hogy a labdarúgás önmagában nem tekinthető biztonságpolitikai, a békét fenyegető tényezőnek. Elemzésem során két konkrét eseményt vizsgáltam meg részletesen. A Salvador, és Honduras közti 1969-es háborút, valamint a Jugoszláviát romba döntő, 1991-ben kirobbanó délszláv háborút. A következőkben az ezek kapcsán kapott eredményeket igyekszem összefoglalni. Első szempontom a nemzet és identitás volt, és azt próbáltam megvizsgálni, hogy az adott korban milyen szerepet játszottak ezek a tényezők a négy országban, hozzájárultak-e a háború kitöréséhez. Arra jutottam, hogy Honduras, és Salvador esetében nem tekinthető meghatározónak ez a szempont, mivel a közös gyarmati múltból adódóan mind történelmük, mind pedig nyelvük, és kultúrájuk hasonló. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a háborút megelőző években felerősödik a két nemzet identitáskeresése, és nacionalizmusa. Erre az országok vezetése, és a sajtó tudatosan játszott rá, hiszen így volt a legegyszerűbb feltüzelni az embereket. A háború valós okai azonban ennek a két országnak az esetében máshol keresendők. A Balkánon viszont annál meghatározóbb a nemzet és identitás fogalma, hiszen elemzésem során arra jutottam, hogy az identitásbeli különbség volt a háború kirobbanásának 29

http://www.cnrs.fr/Cnrspresse/n400/html/en400foot01.htm

52

fő oka. A feléledő nacionalizmusok, és a régi sérelmek felemlegetése alapjában véve változtatta meg a két legnagyobb jugoszláv nemzet, a szerb és a horvát viszonyát. Az egyre erősödő szerb, és horvát identitás a pattanásig feszítette a hangulatot Jugoszlávián belül. Mivel a két nép szinte teljes mértékben elutasította a másik puszta létezését is, és mindketten vágytak a nemzeti függetlenségre, magától értetődő volt, hogy agresszív módon fogják ezt elérni. Ebben nyilvánvalóan az is szerepet játszott, hogy a nagyhorvát, és a nagyszerb elképzelések nem valósulhattak meg maradéktalanul anélkül, hogy a másik fél érdekei ne sérüljenek. Másodjára a négy ország politikai biztonságát vizsgáltam meg. Itt arra a következtetésre jutottam, hogy Salvadort és Hondurast is igen sérülékeny országgá tette a gyarmati múlt. A demokrácia kialakulása lassú folyamat, mivel a térségben nincs múltja. Azt, hogy a latin-amerikai országok komoly rizikófaktort jelentettek, és jelentenek mind a mai napig, a politikai biztonság hiánya okozza. Ez ugyebár azzal magyarázható, hogy bár papíron létezett a többpártrendszer, de a választások tisztasága megkérdőjelezhető. Ennek az volt a fő oka, hogy a hatalmon lévő pártok viszonya szoros volt a katonai vezetéssel. Szintén problémát jelentett Honduras, és Salvador esetében, hogy a társadalom összetétele igen aránytalan volt. A vezetést mindvégig a kezükben tartó gazdagok kevesen voltak ugyan, viszont az ő érdekeiket képviselték a pártok, a társadalom nagy részét kitevő szegényekét pedig senki sem. További problémát okozott a gerillamozgalmak térnyerése, amelyek ugyebár csökkentették a közbiztonságot. A Közös Piac létrehozása lehetővé tette a munkaerő szabad mozgását, ennek hatására pedig a salvadori parasztság megindult Hondurasba, ami nyilvánvalóan sértette a hondurasi szuverenitást. A biztonság szinte valamennyi összetevője sérült ezeknél az országoknál, tehát nagy rizikófaktort jelentettek. A bipoláris rendszer felbomlása a 80-as években csökkentette Jugoszlávia fontosságát. A külső politikai biztonság emiatt meggyengült, és ezzel párhuzamosan a belső politikai biztonság is romlott. A társadalom összetétele, illetve annak a hatalomban való nem megfelelő reprezentálása miatt egyre inkább kiéleződtek a nemzeti konfliktusok. Mivel a horvátok és a szlovének jelentették Jugoszlávia fő gazdasági erejét, egyre nehezebben tűrték el, hogy a politikai vezetés és az állami pénzek a szerbek kezében összpontosulnak. Szintén elősegítette a háború kitörését, hogy mivel főleg a szerbek rendelkeztek a jugoszláv állami vagyonnal, és a hadseregben is szerbek töltötték be a legfőbb tisztségeket, a szerb hadsereg igen felszerelt, és szervezett a horvát és bosnyák haderőkhöz képest. Véleményem szerint ez az egyenlőtlen felállás is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szerbek elérkezettnek látták az időt, hogy kiépítsék nemzetállamukat, akár erőszak árán is. 53

Harmadik szempontom a gazdasági biztonság vizsgálata volt. Ebből a szempontból mind a négy ország meglehetősen nagy rizikófaktorral bírt. A Honduras-Salvador konfliktusban elsősorban gazdasági tényezőre vezethető vissza a háború kirobbanása, hiszen Salvadorban földhiány állt elő, amely elindította a migrációt. Szintén a gazdasági biztonságot csökkentették a meglévő gazdasági különbségek, és az, hogy mindkét országban monokultúrás termelés folyt. Jugoszlávia a két Latin-Amerikai országgal szemben nem számított szegénynek, sőt az ország magasabb életszínvonala miatt sokáig a keleti blokk irigyelt országának számított. Ugyanakkor a gazdasági növekedés belső, és külső körülmények hatására lelassult, majd a 90-es évekre leállt. Az eladósodást a vezetés nem tudta megállítani, így a 90-es évek elejére Jugoszláviában hatalmasra duzzadt a munkanélküliség, és az infláció. Ezzel párhuzamosan egyre jobban kiéleződött az ország gazdasági heterogenitásából adódó konfliktus. Jugoszlávia a gazdasági biztonság szempontjából tehát nagy rizikófaktort jelentett, bár mint azt már említettem, a konfliktus kirobbanásának nem ez volt a fő oka. Negyedik összehasonlító szempontom a labdarúgás vizsgálata volt, ebben a fejezetben elsősorban arra kerestem a választ, hogy miért lehetséges az, hogy ezekben az országokban egy mérkőzés akár háborúhoz is vezethet. Arra jutottam, hogy ennek egyik oka a sport, és különösen a futball felértékelődése, egyre népszerűbbé válása. Bár más csapatsportok esetében is előfordult, hogy egy mérkőzés nagy politikai visszhangot kapott,30 vagy két ország viszonya megromlott a hatására, a többi sport vizsgálatát elsősorban tartalmi korlátok miatt nem tudtam elvégezni. Igyekeztem bemutatni, hogy mind a négy országban kitüntetett szerepe van a labdarúgásnak, és sajnos az is elmondható, hogy mind Latin-Amerikában, mind pedig a Balkánon az erőszak a futballkultúra szerves részét képezi. A Latin-Amerikai országokban a labdarúgás leginkább a nyomorból való kiutat jelenti, valamint ezen országok számára nagyszerű alkalmat kínál arra, hogy hallassanak magukról a nagyvilágban. Természetesen a két jugoszláv tagállamban is erősítik a nemzeti büszkeséget a nemzetközi sportsikerek, de a 90-es évek elején nem ez tekinthető a labdarúgás legfőbb szerepének. A Balkánon a huliganizmus megjelenése együtt járt a nacionalizmus feléledésével, így számos klub az identitást hirdette, a futballszurkolók útja a stadionokból egyenesen a csataterekre vezetett. Összefoglalva az eddig elmondottakat nyugodtan kijelenthetem tehát, hogy bár mindkét általam vizsgált háború látszólag egy labdarúgó-mérkőzés után robbant ki, ennek

30

Vízilabdában 1956. december 6-án Magyarország a Szovjetunióval találkozott a melbourni olimpián, egy hónappal a forradalom leverését követően. Az eseményt a politikai előzmények miatt elszabaduló indulatok jellemezték a medencében, és a nézőtéren egyaránt.

54

ellenére mind a Honduras-Salvador, mind pedig a Szerbia-Horvátország konfliktusban számos egyéb tényező együttes fennállása vezetett a vérontáshoz. A két latin-amerikai ország esetében a fő ok a szegénység, illetve a gazdasági különbségek voltak. A túlnépesedett, de ugyanakkor gazdaságilag fejlettebb Salvadorból földnélküli parasztok tízezrei indultak a szomszédos, és gazdaságilag elmaradottabb Hondurasba. Elsősorban gazdasági okok miatt indult meg tehát a migráció, ami a háború fő okának tekinthető. Ez a migráció erősítette fel a két országban évtizedek alatt egyre jobban a nemzeti identitást, és ez a folyamat csúcsosodott ki a két ország között lejátszott világbajnoki selejtező-mérkőzésen. Természetesen a háború kirobbanásához végső tényezőként hozzájárult a labdarúgás népszerűsége, és presztízse LatinAmerika országaiban. Ugyanakkor az nyilvánvalóan látszik, hogy a két rokon ország között soha nem robbant volna ki egy mérkőzés hatására háború, ha nincsenek a már említett gazdasági ellentétek, és a migráció. A délszláv konfliktus már sokkal összetettebb, itt számos tényező járult hozzá Jugoszlávia felbomlásához, és a háborúhoz. Meglátásom szerint a fő ok a feléledő nacionalizmusokban, és a megerősödő identitásokban keresendő. Jugoszlávia számos különbséget mutató etnikumai hosszú évtizedeken keresztül magukban elnyomták nemzeti sérelmeiket, ezek a sérelmek aztán a 90-es évek elején törtek hatványozottan a felszínre. Ezeket a tényezőket erősítették fel az egyre súlyosabbá váló gazdasági gondok, valamint a politikai biztonság majd minden szempont szerinti sérülése. A szerb-horvát konfliktus kirobbanásához ezen kívül feltétlenül kellett a nemzetközi környezet változása, hiszen a bipoláris rendszer felbomlása elirányította a térségről a nagyhatalmak figyelmét, Jugoszlávia fontosságát pedig leértékelték. A háború kirobbanásának tehát nyilvánvalóan számos más oka volt, nem pedig csak a labdarúgás. Ugyanakkor Latin-Amerikához hasonlóan Jugoszláviában is kulcstényező a sport, és azon belül a labdarúgás szerepe, a klubok szurkolótáborai a radikalizálódtak, és egyre inkább a feléledő nacionalizmusok kifejezői lettek. Azt, hogy a háború kirobbanásához számos egyéb tényező is szükséges, az is bizonyítja, hogy amennyiben két ország között nincsenek az említettekhez hasonló mértékű identitásbeli, politikai, vagy éppen gazdasági ellentétek, úgy nem robban ki konfliktus egy sportesemény hatására. Erre számos példát találunk Nyugat-Európában, ahol szintén létező jelenség a futball-huliganizmus, és a labdarúgás vallásos szeretete, mindez önmagában mégsem vezet háborús konfliktushoz. Nehéz azt megjósolni, hogy a 2013-as Horvátország-Szerbia világbajnoki selejtezőn lesz-e szurkolói összecsapás, ugyanis nemcsak a szurkolók, de a biztonsági erők is fokozottan készülnek. Ugyanakkor úgy gondolom az biztosan kijelenthető, hogy ha lesznek is zavargások, újabb háború nem robbanhat ki. Ennek egyszerűen az az oka, hogy jelenleg 55

nincsenek meg azok a feltételek, amelyek a 90-es évek elején fennálltak. Az biztos, hogy a két ország lakosai továbbra sem szimpatizálnak egymással, sőt kijelenthető, hogy egyenesen gyűlölik egymást. Ugyanakkor Horvátország az európai uniós csatlakozás szélén áll, és már Szerbia is megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat. Horvátország 2009-től már a NATO tagja is, így elmondható, hogy mindkét ország stabilabb akár a politikai, akár a gazdasági, akár a védelmi biztonságot vizsgáljuk. Bár a labdarúgás népszerűsége megállíthatatlanul növekszik, remélhetőleg sosem lesz önmagában biztonságpolitikai tényező.

56

4. IRODALOMJEGYZÉK

FELHASZNÁLT IRODALOM 1. KÖNYVEK, MONOGRÁFIÁK

ANDERLE ÁDÁM [1998]: LATIN-AMERIKA TÖRTÉNETE, PANNONICA HOLDNG RT. BÉKÉSI LÁSZLÓ [2004]:

A POLITIKA

FÖLDRAJZA, AULA KIADÓ.

BUDAPEST CORVINUS EGYETEM. DEÁK PÉTER [2007]: BIZTONSÁGPOLITIKAI KÉZIKÖNYV, OSIRIS KIADÓ. BUDAPEST. DR. GULYÁS JÓZSEF [2005]: KÉT RÉGIÓ –FELVIDÉK ÉS VAJDASÁG- SORSA AZ

OSZTRÁK-MAGYAR

MONARCHIÁTÓL

NAPJAINKIG.

HAZAI

TÉRSÉGFEJLESZTŐ RT. DR. VUICS TIBOR [1994]: JUGOSZLÁVIA UTÓDÁLLAMAI, KALLÓS MIKLÓSNÉ DR. IGAZGATÓ, BARANYA MEGYEI PEDAGÓGIAI INTÉZET. PÉCS. FRANKLIN FOER [2008]: A VILÁG FOCISZEMMEL (LABDARÚGÁS MINT KORUNK JELENSÉGEINEK MAGYARÁZATA) HVG KÖNYVEK. BUDAPEST. GALLAI

SÁNDOR-

TÖRÖK

POLITIKATUDOMÁNY,

GÁBOR

AULA

[2005]: KIADÓ.

POLITIKA

ÉS

BUDAPESTI

KÖZGAZDASÁGTUDOMÁNYI ÉS ÁLLAMIGAZGATÁSI EGYETEM. JUHÁSZ JÓZSEF [1999]: VOLT EGYSZER EGY JUGOSZLÁVIA (A DÉLSZLÁV ÁLLAM

TÖRTÉNETE)

AULA

KÖZGAZDASÁGTUDOMÁNYI EGYETEM.

57

KIADÓ.

BUDAPESTI

KAPUŚCIŃSKI,

RYSZARD

[1988]:

FUTBALLHÁBORÚ,

EURÓPA

KÖNYVKIADÓ. BUDAPEST. QUINTANA,

MERCEDES

[2004]:

HISTORIA

DE

AMÉRICA

LATINA,

EDITORIAL EDINUMEN. MADRID. STJEPAN MESIC [2003]: JUGOSZLÁVIA NINCS TÖBBÉ, HELIKON KIADÓ. BUDAPEST.

2. TANULMÁNYOK, FOLYÓIRATOK BUHO DILECTO FOLYÓIRAT [2009]: JÚLIUS-AUGUSZTUSI SZÁM. SALVADOR. CSILLAG PÉTER [2009]: ELLENFELEM AZ ELLENSÉGEM, CROSSROAD MAGAZIN. NOVEMBERI SZÁM. GERSTEIN, JORGE ARIAH [1974]: EL CONFLICTO ENTRE HONDURAS Y EL SALVADOR, SAN JOSÉ, C.R. : CSUCA. HASELSTEINER, HORST [1993]: NAGY-SZERBIA NAGY-HORVÁTORSZÁG. NEMZETKÖZI TERJESZKEDÉSI ELKÉPZELÉSEK

A

19.

SZÁZADBAN.

HISTÓRIA. 8. SZÁM. JUHÁSZ JÓZSEF [1996]: A DÉLSZLÁV HÁBORÚK RÖVID TÖRTÉNETE (19911995). SVKI VÉDELMI TANULMÁNYOK 11. LAUCSEK TAMÁS [2012]: A FUTBALL EREJE. A LABDARÚGÁS, ÉS A NEMZETKÖZI POLITIKA TALÁLKOZÁSAI. LEHOCZKI BERNADETT [2007]: MI LESZ VELED LATIN-AMERIKA, GROTIUS. BUDAPEST. YAXKIN FOLYÓIRAT [2009]: 25. SZÁM. HONDURAS.

58

3. INTERNETES FORRÁSOK

http://azso.net/2008/06/19/a-boszniai-haboru-tortenete http://biztonsagpiac.hu/ensz-latin-amerika-a-vilag-legeroszakosabb-regioja http://biztpol.corvinusembassy.com/?module=corvinak&module_id=4&cid=49 http://index.hu/kulfold/2012/01/22/igen_a_horvat_eu-csatlakozasra http://index.hu/kulfold/2012/02/24/szerbia_kozelebb_az_unios_tagsaghoz/ http://katpol.blog.hu http://www.cnrs.fr/Cnrspresse/n400/html/en400foot01.htm http://www.countrystudies.com http://www.focitipp.hu/?content=cikkek&id=593 http://www.hir24.hu/idogep/2010/07/13/kitor-a-futballhaboru-3000-aldozat-1969 http://www.konfliktuskutato.hu http://www.kormany.hu/.../7094-11sport%20hulig.%20terv%205.24.pdf http://www.mjj.hu http://www.nato.int/cps/fr/natolive/index.htm http://www.nemzetisport.hu/nso_hirek/egyiptom-gyaszidoszakot-rendeltek-elfelfuggesztettek-a-futballtevekenyseget-2115549 http://www.nytimes.com/1988/10/19/world/yugoslavia-s-president-says-crisis-harmsthe-country-s-reputation.html http://www.tankonyvtar.hu/historia-2002-056/historia-2002-056-081013-13 http://www.tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=207:albertsterr&catid=14:egyetemes&Itemid=32 http://www.titteleki.hu/cikkek/A%20K%F6z%E9pamerikai%20Egyes%FClt%20%C1ll amok.pdf http://www.ttfk.hu/hetiokopol/rovat/ujra/06.06.30/nemzet4.html http://www.zenta.polgarinfo.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=21

59

5. MELLÉKLETEK

60