STUDIA CAROLIENSIA
2004. 2 .
SZÁM
109-118.
BUBNÓ HEDVIG VÁCZY PÉTER, A ZENEKRITIKUS 2004. április 23-án, az ELTE Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszéke és az MTA Történettudományi Intézetének Középkori Osztálya konferenciával emlékezett meg volt tanárának és kutatójának, Váczy Péter történész professzornak 100 éves születési évfordulójáról. 1 Váczy Péter neve és munkássága minden történész előtt ismeretes, annál is inkább, mert tevékenysége egyaránt kiterjedt a magyar és az egyetemes történelem művelésére. A magyar középkort tekintve elsődlegesen a honfoglalás kori történelemmel, a középkori magyar állam társadalom- és jogtörténetével, elbeszélő forrásaink – Anonymus, Kézai – kritikai elemzésével, valamint beható korona-kutatással foglalkozott. Egyetemes történeti kutatásait az 1936-ban napvilágot látott, máig nélkülözhetetlen, nagyszabású középkor története, valamint a korai középkorra – főként frankokra, avarokra, hunokra –, és nem utolsó sorban Bizánc és a magyarság kapcsolatára vonatkozó publikációi fémjelzik. 2 Egyetemi pályafutása 1937-ben indult, a Pázmány Péter Tudományegyetem magántanáraként, 1940-es kolozsvári egyetemi kinevezésével folytatódott, majd 1942-ben – Budapestre történő áthelyezésével – teljesedett ki, az egyetemes történelem nyilvános rendes tanáraként. Az emlékkonferencián elhangzott előadások és személyes visszaemlékezések 3 történészi, tanári működése mellett részletesen szóltak művelődéstörténeti tevékenységéről is. Életének meghatározó területe volt a művészet szinte minden ágának beható ismerete. Életrajzi adatainak birtokában ez nem meglepő, hiszen az eredetileg művészettörténetre és filozófiára irányuló pályaválasztástól csak a megélhetést is szem előtt tartó döntés térítette el – ám korántsem véglegesen. Ezt támasztja alá gyakorlati műértéssel párosuló műgyűjtő szenvedélye is, melynek kézzelfogható bizonyítéka a Győri Múzeumban őrzött különgyűjteménye. Sokoldalúsága, széleskörű műveltsége és nagy tudása Váczy Pétert a huszadik század egyik utolsó polihisztorává emelte. A továbbiakban én ezt a megállapítást szeretném néhány eddig nem ismert adalékkal alátámasztani, és Váczy Pétert mint a zenében is otthonosan mozgó tudóst bemutatni.
1 2 3
Váczy Péter: 1904. márc. 17. Ruttka – 1994. szept. 28. Budapest Műveinek bibliográfiája: Történelmi Szemle 1985. 4. sz. 643–649. (Összeáll.: DRASKÓCZY I.) Felkért előadók és hozzászólások (az előadások sorrendjében): POÓR JÁNOS (megnyitó), SZ. JÓNÁS ILONA, MAROSI ERNŐ (elmaradt), SÁGHY MARIANNE, SZÉKELY GYÖRGY, THOROCZKAY GÁBOR, TÓTH ENDRE, TRINGLI ISTVÁN, N. MÉSZÁROS JÚLIA, BUBNÓ HEDVIG (hozzászólás), NAGY BALÁZS (zárszó)
110
BUBNÓ HEDVIG
A tanulmány kiindulópontját képező zenekritikai írások valószínű létezésére – ismerve zenei érdeklődésemet – tanárom, Sz. Jónás Ilona professzorasszony hívta fel a figyelmemet. A bizonyosságra egy Váczy Péterrel készült interjúban bukkantam, ahol megjegyezte, hogy volt ő zenekritikus is. 4 Ugyanott azt is megemlítette, hogy európai kutató körútjain előfordult, hogy orgonistának nézték és gratuláltak neki – valószínűleg a spontán módon birtokba vett templomi orgonák értő megszólaltatása miatt. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy zeneszeretete hangszeres tudást és gyakorlatot is takart, ezért nem véletlen, hogy rövid zenei jegyzetek publikálására vállalkozott az Esti Magyarország 5 hasábjain. 1940 februárja és novembere között az említett napilap „Színház”, majd „Színház és film” 6 rovatán belül időről időre fellelhetők Váczy Péter többnyire harmad- vagy negyedhasábnyi zenekritikái. A rovatban helyet kapó rövid lélegzetű írások – terjedelmük dacára – soha nem állnak meg a koncert aktualitásainak vagy a közönség viselkedésének interpretációjánál, amint az a korabeli kritikusoknál gyakran előfordul. Ellenkezőleg, feltárul belőlük az akkor már történészként jól ismert Váczy Péter komoly kritikai érzéke, zenetörténeti olvasottsága és – ha ez nem lenne elegendő – az a vérbeli tanári attitűd, ahogyan az újságolvasó, koncertlátogató közönséget kívánta ismereteinek „reneszánsz pazarlásával” nevelni. A mindig aktuális klasszikusoknak egyéniségéhez illő értelmezése mellett – „Mozartban sokan csak a játékos báj és a csipkés finomság költőjét látják s teljesen megfeledkeznek arról, hogy a derű sokszor remegő szívet, könnyes fájdalmat takar.”– lépten-nyomon magabiztos, kortárs műveket elemző prezentációkba botlunk. „Viski János, a fiatal erdélyi zeneszerző új műve, az ’Enigma’ szimfonikus költemény a szó teljes értelmében. Egy Balassaversnek szép, részben romantikus, részben impresszionista eszközökkel megoldott illusztrációja.” „Veresst kétségkívül az első hely illeti meg a fiatal komponisták közt. Két tételből álló műve, mely eredetileg zenekarra készült, a posztimpresszionista hagyományokat egyénien vezeti tovább s főleg zárt, kemény felépítésével tűnik ki.” 7 Kritikába bújtatottan olykor az előadókkal vagy a színpadra állítókkal szemben is megnyilvánul az említett nevelő szándék, hol a szerencsétlen műsorválasztás, hol pedig valami belső hiányérzet okán: „Fájlaljuk, hogy 4 5
6 7
Sic Itur ad Astra, 1990. 5-6.sz. Valójában az Esti Magyarország elnevezést hivatalosan csak 1941. május 31-től kapta a Magyarország c. napilap, ám már 1939. november 18-tól esti és reggeli kiadásban jelent meg. Ekkor szűnt meg ugyanis az addig Miklós Andor, majd felesége, Gombaszögi Frida tulajdonában lévő Est-lapok konszern (Est, Pesti Napló, Magyarország), és került az egyedüliként továbbélő Magyarország kormány-kezelésbe. Lásd: Budapest Lexikon, Akadémiai kiadó, 1993. Est-lapok és Magyarország szócikkeit. A rovat elnevezése, illetőleg névváltozása képet ad a korabeli kulturális irányultságról. Esti Magyarország (a továbbiakban: E. Mo.) 1940. április 22. 11.; október 19. 8.; március 21. 11.
VÁCZY PÉTER,
A ZENEKRITIKUS
111
Berlinben élő jeles hegedűművésznőnk, Linz Márta, éppen ezzel a művel lépett a budapesti közönség elé. Játékát nem tudtuk maradéktalanul élvezni.” – írja Bruch „jelentéktelen” g-moll hegedűversenye miatt. 8 Az alábbi intésből még enyhe irónia is érződik: „A jövőben szabadtéri színpadra olyan műveket vigyünk, amelyekben az ének, a kórus nagyobb szerepet kap (pl. oratóriumokat); vagy válasszunk pantomimeket.” 9 A bécsi díjnyertes, technikailag kiforrott, magabiztos Lengyel Gabriellánál viszont azt a szükséges pluszt hiányolja, ami a művészetre fogékony lelket kielégíthetné, vezérelhetné: „A stílus tehát megvolna, még csak az hiányzik, hogy ez a stílus ne csupán magáért, hanem a művekért is beszéljen. Jobban kell alkalmazkodnia a művek szelleméhez.” 10 Az ide sorolt példákban mindig inkább a jobbítás vágya, és nem a kemény kritikusi hang a meghatározó. Váczy Péter művészeti érzékenységét jól példázza, ahogyan párhuzamot von egy-egy zenemű, illetve annak színpadi megjelenítése és a művészettörténet között. „Olyan a mű, mint a legszebb barokk oltárkép” – írja Vivaldi Concerto grosso-járól. 11 ’Az olasz nő Algírban’ című Rossini mű nyitányáról pedig ezt mondja: „…porcellánszerűen kecses és elragadó”. 12 Egy, a képzőművészet nyelvén megfogalmazott, plasztikus leírás nyomán szinte megelevenedik előttünk az előadás: „Bartók nem rajzol, nem fest; Bartók az előadandó művet kimodellálja, szinte ércből formálja.” 13 Vagy a Bánk bán március 15-i ünnepi előadásának díszleteiről kissé kritikusabban: „A hatás kicsit felemás: a román stílust nehéz összeegyeztetni az expresszionizmus lobogó színeivel.” 14 Írásai egyaránt szólnak zenekari, opera- és kórusmuzsikáról. Ezt a tartalmi sokszínűséget jól kiegészíti egy-egy önálló előadói est értékelése, ahol szintén a sokféleséget díjazza vagy éppen hiányolja. Miközben azon kesereg – szem előtt tartva a korabeli repertoárt –, hogy oly sok a remekmű, mégis „folyton ugyanazokat halljuk”, vigasztalódik is egy-egy sajátos interpretáció kapcsán: „oly sokféle a zenében megnyilatkozó lélek, hogy a válogatás egykönnyen felfedi az előadóművész szándékát” és „a műsor nem ritkán a művész árulója” – írja például Fischer Annie hangulatokban és élményekben gazdag előadásáról. 15 Mozart F-dúr zongoraversenyének Bartók és Pásztory interpretációjában elhangzó magyarországi bemutatója kapcsán megjegyzi: „Ilyenkor látni,
8 9 10 11 12 13 14 15
E. Mo. 1940. április 27. 13. E. Mo. 1940. június 17. 8. E. Mo. 1940. ápr. 29. 11. E. Mo. 1940. március 11. 11. E. Mo. 1940. április 27. 13. E. Mo. 1940. október 9. 8. E. Mo. 1940. március 16. 13. E. Mo. 1940. március 12. 9.
112
BUBNÓ HEDVIG
mennyit vétkezünk a halhatatlanokkal szemben, amikor porladni hagyjuk – únt koncertdarabok kedvéért – legszebb remekműveiket.” 16 Zenei tájékozottsága és kritikusi magabiztossága egyaránt kifejezésre jut a már kiforrott zenei múlt és a többség számára még újdonságnak számító kortárs művészet ismeretében. Rendkívül járatos mind a hazai, mind az európai művészek vonatkozásában, és e téren is bőkezűen adja át tudásanyagát. Nemcsak a középkor mindennapi liturgikus gyakorlatát megidéző katedrálisiskolák napjainkig is működő képviselőit ismeri és rangsorolja, hanem felhívja olvasói figyelmét a legifjabb előadóművészek különleges, egyedi képességeire is. Károlyi Gyulát a legjobb fiatal zongoristák között tartja számon a romantikusok – Schumann, Chopin, Liszt - mélyen átélt interpretációjáért. Ezt a vélekedést egy másik alkalommal – Liszt A-dúr zongoraversenyének előadásáért – hasonló dicsérettel megerősíti. 17 Végh Sándor hegedűművészt a kortárs zene kivételes tehetségű tolmácsolójának tartja, aki „végtelenül könnyed, hajlékony játékával követni tudja a ’modernek’ – Veress Sándor, Kodály, Kadosa, Farkas – legszeszélyesebb lépéseit.” 18 A kritikákat olvasva, Váczy Péter kivillanó személyiségén túlmenően a korszakról, azon belül pedig a főváros kulturális és közéletéről kaphatunk átfogó képet. Egy-egy koncert vagy operaelőadás társadalmi eseménynek is számít, különösen akkor, ha valamilyen ünnephez kötődik – pl. március 15. –, vagy ha jeles személyiség, esetleg a kormányzó és családja jelenléte növeli tekintélyét. Hasonló jelentőséggel bír a hazánk képviseletében, társadalmi megbízatással 19 külföldre készülő művészek búcsúestje, így Svéd Sándor vagy Bartók Béla és Pásztory Ditta hangversenye. Ez utóbbi fénypontja – a már említett F-dúr zongoraverseny mellett – a még egészen újnak számító „Mikrokosmos” szemelvényeinek bemutatása volt, ami okot adott Váczy Péternek egy a szokottnál hosszabb lélegzetű műelemzésre. Különlegessége és a bartóki életmű kortárs megítélése miatt érdemesnek tartok idézni belőle: „Az új opus szokatlan címe mélyen bevilágít Bartók sajátos művészetébe. Apró, rövidlélegzetű képek sorozata, de ezek a zenei képek nagy távlatokat nyitnak a mindenségbe, a kozmoszba. Tárgyuk látszólag a mindennapi élet, népi táncok, ritmusok feldolgozása, igazában a kozmosz egységének szinte vallásos élménye. Ennek megfelelően Bartók zenéje valahogy mindig a térbeliség, a három dimenzió benyomását kelti. A hangok egymás mellé és nem egymás
16 17 18 19
E. Mo. 1940. október 9. 8. E. Mo. 1940. március 7. 9.; május 19. 8. E. Mo. 1940. március 21. 11. „A búcsú fájdalmas, csupán az vigasztaló, hogy az őszbeborult mester fontos nemzeti küldetésben jár: megy hírt és megbecsülést szerezni magyarságának.” (Váczy P. Bartókról) E. Mo. 1940. október 9. 8.
VÁCZY PÉTER,
A ZENEKRITIKUS
113
mögé sorakoznak, a témát mintegy körülfogják. Ez teljes szakítást jelent a régi lineáris kompozíciós stílussal.” 20 A kiemelt események sorába tartoznak továbbá a díjátadások és versenyek is. Értesülünk Lehár Ferenc arany babérkoszorús kitüntetéséről, Lengyel Gabriella fiatal hegedűművész bécsi versenygyőzelméről, vagy kuriózumként Zathureczky Ede olasz hangversenykörútjának „legszebb, legkedvesebb emlékéről”, egy zenerajongó grófi családtól ajándékba kapott Guarnerihegedűről. 21 Végül pedig meg kell említeni az árvízkárosultak javára, vagy a kiemelkedő művészek, zeneszerzők tiszteletére – például Lehár 70. születésnapjára –, vagy Hubay Jenő, Keéri Szántó Imre, 22 Csajkovszkij emlékére adott hangversenyeket. Zenei kultúrtörténeti ismereteink elmélyítése szempontjából érdemes elidőznünk egy kategóriájában szintén ide kívánkozó programnál, a Nemzeti Zenede százéves jubiláris hangversenyénél. Elsősorban azért, mert a Váczy Péter kritikáinak évében még működő intézményről manapság már kevesen tudják, hogy az a mai Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola jogelődje volt, 1948-as feloszlatásáig és konzervatóriummá történő átszervezéséig. Az 1840-ben alakult Hangászegyesületi Zenede (1867-től Nemzeti Zenede) első igazgatója Mátray Gábor lett, akit a rendszeres magyar zenekritika megteremtőjeként tartanak számon. 23 Az 1940-es jubileumi koncerten Liszt művei mellett – aki 1840-ben első magyarországi koncertjét a felállítandó intézet javára adta 24 –, fölcsendültek a tanintézet régi növendékeinek vagy tisztségviselőinek művei. Így gróf Zichy Gézának, a Nemzeti Zenede volt elnökének, Hubay Jenőnek mint növendéknek és nagyhírű tanárnak, Rékai Nándornak, mint operaházi első karnagynak, és ugyancsak volt növendéknek művei. Jól kiegészítette ezt a rangos listát Ferencsik János és Kresz Géza szereplése, szintúgy a valamikori növendék jogán. Kresz Géza szereplésének jelentőségét növeli, hogy a következő évtől (1941-47) ő áll majd főigazgatóként az intézet élén. A korabeli kultúrpolitika irányultságát szemlélteti a koncertezésre meghívott külföldi vendégművészek kiválasztása. Leggyakrabban német, osztrák, olasz karmesterek és előadóművészek fellépéséről értesülünk, ami időnként kiegészül egy-egy déli határ-közeli város – Zágráb, Zimony, Belgrád – művészeinek vendégszereplésével. Csak elvétve bukkanunk más országbeli előadókra (Guila Bustabo amerikai hegedűművész, Pichmichian Noémi török zongorista). Ezt a jellegzetességet tükrözi a kultúrpolitika szempontjából kiemelendő művészcsere meghívottjainak listája is – többek között Hans Beltz
20 21 22 23 24
E. Mo. 1940. október 9. 8. E. Mo. 1940. április 2. 9.; április 29. 11.; április 5. 9. Zongoraművész, 1918-tól haláláig (1940. febr. 22.) a Zeneművészeti Főiskola tanára. Brockhaus Riemann Zenei Lexikon 2., 500. p. Brockhaus Riemann Zenei Lexikon 2.,614. p.
114
BUBNÓ HEDVIG
német zongoristáé és Nerio Brunelli olasz gordonkaművészé. 25 Ugyancsak az elmondottakat támasztja alá a berlini filharmonikusoknak, a római Operaház művészeinek és a regensburgi dóm-kórus gyermek énekeseinek fél éven belüli fellépése Magyarországon. 26 A cikkek olvasása közben feltérképezhetjük a korabeli zenei egyesületek, zenekarok, énekkarok működését, szerepeltetésük gyakorisága alapján pedig képet alkothatunk népszerűségükről. Az egyesületeket – Filharmóniai Társaság, Operabarátok Egyesülete, Hubay Jenő Társaság – elsősorban mint koncertszervezőket és kiemelt zenei események támogatóit kísérhetjük figyelemmel, a zenekarok és énekkarok pedig az aktív zenélés megtestesítői. A leggyakrabban szereplő Hangverseny Zenekar mellett kuriózumként említhetjük a Női Kamara-zenekar fellépését, 27 ami egy újabb megállapításra ösztönöz. Figyelemre méltó ugyanis a fiatal előadóművészek generációjának sorában a nők és férfiak 1:1 arányú feltűnése, ez nyilvánvalóan a kortörténeti változások eredménye. A Váczy Péter tollából tudósított koncertek egyharmadát az operaelőadások teszik ki, hozzájuk csatlakozik egy-egy önálló dalest. Az opera összetett műfaj. Aki meg akar felelni az elvárásainak, annak magának is komplex személyiségnek kell lennie. Tosca példáján, de az egész műfajra érvényesen: „Aki Toscát Puccini lelkéből akarja kiformálni, annak valóban nemcsak énekben, hanem játékban is tökéletest kell nyújtania.” 28 Ebből a kettősségből következik, hogy „Operaművészeink nem nagyon kedvelik a dísztelen hangversenydobogót. Talán a fénynek, a nagyobb mozgalmasságnak, a színes keretnek a hiányát érzik, talán félnek, hogy álarc nélkül közvetlen emberi közelségben a hallgatóságra gyakorolt varázs eltűnik.” 29 A drámaiság tehát fontos, és arra is lehetőséget kínál, hogy az éneklés mellett az operaszereplők és szerzők emberi érzelmeket felvillantó magatartását vagy képességeit is lehessen értékelni. „Ez az Aida valóban nemcsak drámai szenvedélyek hordozója, hanem elsősorban asszony, érzékeny, tűrni és szenvedni tudó lélek.”- jellemzi Luhn Ottília, fiatal énekesnő finom, kifejező játékát, majd részben neki tulajdoníthatóan, ám összességében a szerzőre vonatkoztatva megállapítja: „végre igazi Verdit kaptunk: a szenvedélyek és érzelmek igazi költője szólalt meg.” 30 Amint Váczy Péter erről, a lehetőségek végtelen tárházát kínáló 25
26 27 28 29
30
„A főváros népművelési bizottsága szép feladatra vállalkozott, amikor a művészcsere kapcsán egymásután mutatja be a német és olasz zeneélet legjobb fiatal képviselőit.” (VÁCZY P.) E. Mo. 1940. május 28. 8. Kritikák: E. Mo. 1940. május 9.; június 4.; november 2. E. Mo. 1940. április 4. 11. E. Mo. 1940. május 30. 8. Írja Svéd Sándor hangversenyszerű előadásáról, ahol egyébként a művésznek – operistákra szerinte nem jellemzően – mindezeket az akadályokat sikerült leküzdenie. E. Mo. 1940. október 8., 8. E. Mo. 1940. május 8. 9.
VÁCZY PÉTER,
A ZENEKRITIKUS
115
műfajról értekezik, elegáns, költői stílusa még inkább kidomborodik. Ezt elsődlegesen az énekesek hangjának, játékának és kifejezőkészségének értékelésénél figyelhetjük meg. Basilides Máriának – akit a régi mesterek istenes dalainak legnagyobb előadóművészeként tart számon – „ébenfaszínű és fényű hangja egyenletesen zeng …; a fülnek kimondhatatlanul kedves és hatalmába veszi a lelket. Élmény és forma, előadás és kifejezés nála teljesen eggyé válik.” 31 Svéd Sándor „művészetének kifejezőereje, sokrétűsége, testies szépsége bámulatraméltó …; baritonja tüneményesen szikrázik az öröm, a bánat, a szív kedvességének változó színeiben.” 32 „Pataky Kálmán lágy, olvadékony belkantója” – Donizetti „Bájitalában” – „lágyan, forrón csengett, szinte fénybe burkolózott” Turridu szerepében, a Parasztbecsületben. 33 Osváth Júlia hangja Melindaként „győzelmesen, csengőn, ércesen szárnyalt.” 34 A kiemelkedő magyar operaénekesek után – akiknek sorát természetesen még folytathatnánk: Németh Mária, Eyssen Irén, Palló Imre –, említést érdemel még három nagynevű olasz énekesről alkotott véleménye, akik a Tosca és a Traviata főszerepeit alakították két májusi, mondhatnánk évadzáró operaházi előadáson. Alessandro Granda és Enrico de Franceschi nemes egyszerűséggel szólva „nagy és megérdemelt sikert aratott”. Gina Cigna Tosca alakítását viszont egyenesen eszményinek tartja, aki a műfaj minden említett elvárásának megfelel. „Ami az éneklést illeti, ki tudna nála nagyobb melegséggel, izzóbb drámaisággal énekelni? Ez a kivételes tehetségű művésznő azonban a színjátéknak is igazi mestere. Ragyogása teljesen betölti a színpadot.” 35 A korabeli hangversenyek jobbára a ma is ismert koncerttermekben hangzottak fel. A Zeneakadémián, a Vigadóban, az Operaházban vagy nyári estéken a Margitszigeten. Akad azonban egy kivétel, ami szintén megérdemel egy kis kitérőt. Ez a Hubay-palota, ami a kortársak – és minden bizonnyal a korszak ismerői – számára köztudott, ám a mai olvasót már megállásra készteti. Hubay Jenőnek, az ismert hegedűművésznek és zeneszerzőnek, a Zeneművészeti Főiskola főigazgatójának otthona a Fő utca 21. számú ház volt, ahol gyakran tartottak nívós koncertdélutánokat, nem egyszer igen rangos közönség jelenlétében. 36 Váczynak is megadatott, hogy az egyik ilyenről tudósítson. „Vasárnap a Hubay-palota házi koncertjén kormányzónk és hitvese jelenlétében 31 32 33 34 35 36
E. Mo. 1940. április 4. 11. E. Mo. 1940. október 8. 8. E. Mo. 1940. május 4. 11.; április 8. 11. E. Mo. 1940. március 16. 13. E. Mo. 1940. május 30. 8. „A Fő utca 21. számú ház Bem rakpart 11.sz. részén állott Hubay Jenő zeneszerző a Zeneművészeti Főiskola főigazgatójának és felesége, Cebrián Róza grófnőnek a palotája. Hubayéknál kb. havonta voltak zenedélutánok. Ezekre a legelőkelőbb társaság tagjai voltak hivatalosak. Többször láttam ott a címeres kormányzói autót, szinte minden alkalommal József főherceg koronás kocsiját.” (DR. CENNER MIHÁLY) In: Adalékok a Viziváros történetéhez I. köt., Budapesti Városvédő Egyesület 1991. 434. p.
116
BUBNÓ HEDVIG
előkelő közönség gyűlt össze. A fejedelmi környezetben, szebbnél-szebb képek között mintha a XVIII. század udvari világa elevenedett volna meg: Antonio Vivaldit megejtő szépségű Concerto grosso-ja (két hegedűre) képviselte. Zathureczky Ede kitűnő kísérőivel, Farnadi Edithtel és Lengyel Gabriellával magával ragadó lendülettel játszott.” 37 A záró „összhang” megteremtése érdekében ejtsünk néhány szót a kritikákban felbukkanó karmesterekről is. Nagynevű állandó és meghívott mesterekkel dicsekedhettünk. Első helyen kell említenünk Ferencsik Jánost, akinek neve talán még a legfiatalabb felnőttek számára is ismerősen cseng, és akinek dirigensi repertoárja már ekkor is széles skálán mozgott. Őt követi az olasz Failoni mester, aki 1928-tól – kisebb megszakításokkal – haláláig működött Budapesten, ahol az Operaház örökös tagja és vezető karnagya lett. 38 A meghívottak körében ugyancsak érvényesül a már említett kultúrpolitikai irányultság. Karl Böhm, Felix Weingartner, Lovro von Matačić, hogy csak a legnagyobbakat említsük, és zárjuk a sort Vittorio Guival, aki „eszményi karmester, beérző-képessége finom, szinte poétikus, a művek engedelmesen feltárják előtte a titkaikat, könnyed és elegáns mozdulatai roppant világossággal rajzolják körül a zenei alakzatokat.” 39 Végezetül néhány gondolat a kritikák stílusáról. Az elemzés általános szempontjai Váczy Péter stílusára is érvényesek. Nagyvonalúsága megnyilvánul az irodalmi és zenei nyelv jelzői eszköztárának bőkezű alkalmazásában. Amikor Sauer Emil zenekari estjéről tudósít, szinte magunk elé képzeljük „a zongora ősz hajú mesterét”, akin viszont „az évek múlása nem látszik meg”. „Billentése bámulatosan könnyed s amellett végtelenül határozott; lelke színek andalgó és ragyogó játéka, ha Schumann amoll zongoraversenyében fiatalosan hevül, ha Lisztet szólaltatja meg.” 40 Hasonló érzékletességgel ír a művészcsere keretében Budapesten járt német zongorista, Hans Beltz játékáról. „Hosszan kitartott, vontatott ütései sóhajoknak tűnnek fel. A hangképek elmosódnak, széttöredeznek, a mondatok hirtelen elhalkulnak, mintha a művész már nem is a közönségnek, hanem magának játszana.” 41 Nem kevésbé megkapó, ahogyan a római Operaház művészei közül Gina Cigna előadását lefesti: „egyenletesen ömlő hangja úgy csillogott, mint valami tovatűnő aranyfolyam.” 42 A kedvencei közé tartozó Károlyi Gyula előadása kapcsán pedig már az érzékelés minden válfaját bekapcsolja a
37 38 39 40 41 42
E. Mo. 1940. március 11. 11. Failoni, Sergio: 1890. Verona – 1948. Sopron (1946-ban ő kezdeményezte a veronai Aréna operaelőadásait.) E. Mo. 1940. április 6. 11. E. Mo. 1940. április 12. 9. E. Mo. 1940. május 28. 8. E. Mo. 1940. június 4. 8.
VÁCZY PÉTER,
A ZENEKRITIKUS
117
műélvezetbe: „… zenéje csodálatosan mély tónusú, nemcsak halljuk; látjuk, ízleljük, szinte szagoljuk is”. 43 Ismeretátadó vágya összekapcsolódik történészi alkatával, amint a gyakran alkalmazott szembeállításokon keresztül kívánja felhívni olvasói figyelmét az egyes szerzők vagy együttesek jellemző vonásaira. A Fischer Annie-est repertoárján szereplő Schubert B-dúr impromturől és Schumann Karneváljáról írja: „Schubertben az ábránd hirtelen szembetalálkozik a valósággal, Schumann viszont a valóság groteszk színpompáját mutatja be zseniálisan”. 44 A margitszigeti szabadtéri színpadon előadott Puccini ’Angelica nővér’ és Strauss új zenedrámája, a ’Daphne’ helyszínválasztását drámai szempontból helyesnek ítéli – „… a kolostor virágos kertje, a bukolikus pásztoridill szinte szabadba kívánkozik” –, ám zeneileg épp az ellentétekre rávilágítva hozza meg elmarasztaló ítéletét: „Puccini az olasz hagyománynak megfelelően, elsősorban éneklésre szánta az operáit. Strauss ereje ellenben éppen a színes, változatos hangszerelés. Nála a zenekar uralkodik az ének felett.” Ha tehát „A zenekarból legfeljebb a fúvósok hallhatók, a többi hangszer némaságra van kárhoztatva”, akkor alkalmatlan a szabadtéri bemutatásra. 45 „Míg a bécsi filharmonikusok a cizellált kidolgozás, a finom, sőt olykor már finomkodó részletrajz mesterei, berlini kollégáik szinte ízeire bontják a műveket és elkápráztatnak a zenei formák nagyszerű tagolásával.” 46 Művészettörténeti hasonlatairól már volt szó, általános érvényű esztétikai elemzéseire pedig szintén álljon itt egy példa. A Váczy által nagyra tartott Károlyi Gyula Chopin-interpretációja kapcsán írja, hogy a zongorista „milyen mesterien érzékeltette a romantikus lélek hangulatváltozásait: az unalom és hanyag elnyúlás óráit, a gyors kitöréseket, az ábrándok önmagába visszatérő zenéjét, a lélek gyönge fodrozását s aztán egyszerre a szenvedély végzetes áradását”. 47 Kritikáiban minden lehetőséget megragad egy-egy zenetörténeti információ elhelyezésére, törekszik a pozitívumok kiemelésére – ahogy az eddigiekben érzékelhettük is –, ám nem riad vissza az erősen negatív hangvételtől sem. Az egyébként igen nagyra tartott Filharmóniai Társaság 1941 februárjára tervezett, de előrehozott koncertjéről például a következőket tudjuk meg: „A tempókból hiányzott az élet, nem forrasztották szerves egészbe a hangokat, és a művek részletszépségei – különösen a Vivaldi-mű előadásában – sehogy sem érvényesültek. Bizony, Failoni mester ez alkalommal otthon felejtette bűvös pálcáját.” 48 Vagy a megújított Varázsfuvoláról: „Kár, hogy az 43 44 45 46 47 48
E. Mo. 1940. március 7. 9. E. Mo. 1940. március 12. 9. E. Mo. 1940. június 17. 8. E. Mo. 1940. május 9. 9. E. Mo. 1940. március 7. 9. E. Mo. 1940. október 19. 8.
118
BUBNÓ HEDVIG
előadásból hiányzott a lendület, a biztonság. Talán a hosszú szünet utóhatásaként hol itt, hol ott maradt el a ritmus, a tempó, és sokszor, bizony, elveszett az összjáték varázsa. A szerepcserék se váltak be. Tamás Ilonka kitűnő énekesnő és régi Paminája felejthetetlen emlék. Mint Éj-királynő azonban nem tudott teljesen beilleszkedni szerepébe. Hangja szinte hideget gerjesztett a színpadon.” 49 Szem előtt tartva, hogy az ilyen kritikák igen kisszámúak, feltételezhető, hogy az elmarasztalás ugyancsak indokolt lehetett. 1940. november 2-ával, utolsó Esti Magyarországbeli zenekritikájának megjelenésével lezárult Váczy Péter művelődéstörténeti tevékenységének egy rövid fejezete. Életrajzi adatainak ismeretében biztosra vehető, hogy az okot kolozsvári egyetemi tanári kinevezése és ezzel járó kötöttsége szolgáltatta. 50 A zenei ismertetők írását a professzionistának szintén nem mondható Dr. Vajkai Aurél, orvos, néprajzkutató vette át. 51 A kritikák segítségével felidézhettük egy nagyszabású történész életének röpke kilenc hónapját, amikor szűkebb értelemben vett szakmájából kitekintve, a nyilvánosság elé tárta zenével szinte együtt élő személyiségét. Az idézett részletek stílusa, hangulata egybecseng Váczy Péternek a bevezetőben felvázolt polihisztor alkatával. Az elemzés eredményeként megállapíthatjuk, hogy bár a zenekritika tudósi tevékenységének pusztán periférikus területe volt, írásai hozzájárulnak az életéről alkotott kép kiteljesítéséhez, mint kritikai ismertetők pedig azáltal, hogy rávilágítanak az 1940. év Budapestjének kulturális életére, a zenetörténeti és általános művelődéstörténeti kutatás korabeli forrásaivá válhatnak.
49 50
51
E. Mo. 1940. október 4. 8. „Nagyon messze volt Pestről Kolozsvár, pedig megtörtént, hogy ott is előadtam, meg Budapesten is, állandóan pendliztem. A családom állandóan ott lakott, én viszont hol Budán, hol Erdélyben.” Sic Itur ad Astra, 1990. 5-6. sz. 142–143. A Dr. Vajkai Aurél puszta névaláírás azonosításához SOLYMOSI LÁSZLÓnak, az ELTE tanszékvezető egyetemi tanárának (Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék) szíves közlését vettem alapul. Életrajzi adatok: Magyar Nagylexikon 18. köt. Vajkai Aurél.
