A lakcím. Marga Minco

• Marga Minco • A LAKCÍM

Marga Minco

Róna Jutka fotója

A lakcím

– Megismer még? – kérdeztem. Az asszony kutató pillantást vetett rám; az ajtót épphogy csak egy résnyire nyitotta. Közelebb léptem, egyik lábamat a járdára téve. – Nem, nem ismerem magát. – S.-né lánya vagyok. Az asszony belekapaszkodott az ajtóba, mintha így akarná megakadályozni, hogy szélesebbre táruljon. Arckifejezése semmilyen jelét nem mutatta a felismerésnek. Némán meredt rám. Lehet, hogy tévedek, gondoltam, talán mégsem ô az. Csak egyetlenegyszer láttam, az is évekkel ezelôtt történt. Nagyon is lehetséges, hogy rossz csengôt nyomtam meg. Az asszony elengedte az ajtót, s félrehúzódott. Zöld kötött kardigánt viselt. A fagombok kissé megfakultak a sok mosástól. Észrevette, hogy a kardigánt tanulmányozom, s megint félig az ajtó mögé bújt. Ekkor azonban már biztosan tudtam, hogy jó helyen járok. – De hát az anyámat csak ismerte? – kérdeztem. – Hát visszajöttél? – kérdezte az asszony. – Azt hittem, senki nem jött vissza. – Csak én. – Mögötte, az elôszobában egy ajtó ki-be csapkodott. Áporodott levegô áramlott kifelé. – Sajnálom, nem tehetek semmit. – Pedig külön ezért szálltam vonatra, hogy idejöjjek. Szerettem volna beszélni magával. – Most nem alkalmas – mondta az asszony –, most nem fogadhatom. Majd máskor.

Bólintott, majd óvatosan behúzta az ajtót, mintha a házban senkit nem lehetne zavarni. Egy darabig még ott ácsorogtam a járdán. Az erkélyajtó mögött megmoccant a függöny. Valaki mindvégig szemmel tartott, s mindjárt megkérdi, mit akartam. – Á, semmit – mondja majd az asszony –, semmit. Megint megnéztem a névtáblát. „Dorling” – állt rajta, fehér zománcra festett fekete betûkkel. Az ajtófélfán pedig, valamivel feljebb, a szám. A 46-os szám. Miközben szép lassan visszamentem az állomásra, eszembe jutott az anyám, aki évekkel ezelôtt adta meg ezt a címet. A háború kezdeti idôszakában történt. Néhány napra hazalátogattam, s azonnal feltûnt, hogy a szobákban megváltozott egy s más. A legkülönfélébb tárgyakat hiába kerestem. Anyámat meglepte, hogy olyan gyorsan észrevettem. Azután mesélt nekem Dorlingnéról. Még sohasem hallottam róla azelôtt, de kiderült, hogy anyám régi ismerôse, akivel már évek óta nem látták egymást. Aztán egyszerre csak felbukkant, és felfrissítette az ismeretséget. Attól fogva rendszeresen látogatta anyámat. – Minden alkalommal, amikor elmegy, magával visz valamit – mondta az anyám. – Az ezüst evôeszközkészletet egyszerre vitte el. Azután következtek az antik tányérok, amik ott lógtak a falon. Azokat a nagy vázákat biztosan nehéz

• 76 •


volt cipelnie, s félek, a dereka is belefájdult, amikor az étkészletre került a sor. Anyám együtt érzôn ingatta a fejét. – Magam sosem merte volna megkérni rá. Ô maga ajánlotta fel. Sôt, ragaszkodott hozzá. Meg akarja menteni ezt a sok, szép holmit. Azt mondja, ha el kell mennünk innen, mindenünket elveszítjük. – Megbeszélted vele, hogy mindent gondosan megôriz majd? – kérdeztem. – Mintha szükség lenne ilyesmire – kiáltotta az anyám. – Egyszerûen sértés lenne ilyesmiben külön megállapodni. Aztán gondold csak el, micsoda kockázatot vállal minden egyes alkalommal, valahányszor kiteszi innen a lábát egy-egy teli kofferral vagy táskával! Anyám mintha észrevette volna, hogy nem vagyok teljesen meggyôzve. Szemrehányóan nézett rám, aztán már nem beszéltünk róla többet. Idôközben kiértem az állomásra, nemigen figyeltem az útra. A háború óta elôször jártam végig a jól ismert városrészeket, de tovább nem akartam menni, mint amennyire szükséges volt. Nem akartam gyötörni magam azoknak a házaknak és utcáknak a látványával, amelyek egy boldogabb idôre emlékeztettek. A vonaton visszafelé megint magam elôtt láttam Dorlingnét, mégpedig úgy, ahogyan az elsô alkalommal találkoztam vele. Mindjárt másnap reggel, hogy anyám mesélt róla. Késôn keltem fel, s lefelé jövet a lépcsôn láttam, hogy anyám épp kienged valakit az ajtón. Egy széles hátú asszonyt. – Az ott a lányom – mondta az anyám. Rám kacsintott. Az asszony bólintott, és felemelte a koffert, amely a fogas alatt állt. Barna kabátot viselt és egy formátlan kalapot. – Messze lakik? – kérdeztem, amikor láttam, mekkora erôlködések közepette lépett ki az ajtón a nehéz kofferrel. – A Marconistraaton – mondta az anyám. – A 46-os szám alatt. Jól jegyezd meg. Megjegyeztem. Csak túlságosan sokáig vártam azzal, hogy odamenjek. A felszabadulást követô elsô idôkben egyáltalán nem érdekelt az a sok eldugott holmi, no és persze némi félelem is volt bennem. Félelem, hogy olyan dolgokkal kell szembesülnöm, amelyek egy bizonyos összefüggés szerves részeit alkották, mely összefüggés nem létezett többé; amelyek ládák és dobozok mélyén lapultak, s hiába várták, hogy ismét megszokott helyükre kerüljenek;

amelyek átélték a legrosszabb idôket is, mert „dolgok” voltak. Lassanként azonban minden megint a normális kerékvágásba került. Volt kenyér, melynek színe egyre fehérebb lett, volt ágy, ahol veszély nélkül lehetett aludni, szoba, ahonnan napról napra megszokottabbá vált a kilátás. És egy szép napon észrevettem, hogy kíváncsiság ébredt bennem mindazon tárgyak iránt, amelyeknek mind a mai napig azon a lakcímen kellett lenniük. Látni akartam ôket, megérinteni, rájuk ismerni. Dorlingné házánál tett elsô, hiábavaló látogatásom után elhatároztam, hogy másodszor is kísérletet teszek. Ezúttal egy tizennégyéves-forma kislány nyitott ajtót. Kérdeztem, otthon van-e az édesanyja. – Nem – felelte a kislány –, a mama vásárolni ment. – Nem baj – mondtam én –, megvárom. Követtem a kislányt, végig, az elôszobán. Egy tükör mellett régimódi menóra függött. Mi sohasem használtuk, mert sokkal körülményesebb volt, mint egy egyszerû gyertyatartó. – Nem akar leülni? – kérdezte a kislány. Kinyitotta a szoba ajtaját, én pedig beléptem a szobába. Döbbenten megtorpantam. Olyan helyiségbe jutottam, amit ismertem is, meg nem is. Olyan tárgyak között találtam magam, amelyeket viszont akartam látni, de amelyek az idegen környezetben szorongással töltöttek el. Talán, mert olyan ízléstelenül volt elrendezve minden, vagy a csúf bútorok miatt, vagy a rossz levegô tette, nem tudom, de alig mertem jobban körülnézni. A kislány odahúzott egy széket. Leültem, és rámeredtem a gyapjúból készült terítôre. Óvatosan megérintettem. Morzsolgatni kezdtem az ujjaimmal. Az ujjaim egészen átforrósodtak a morzsolgatástól. Követtem a mintázat vonalait. Valahol a szélén kellett lennie egy égetett lyuknak, amit sohasem stoppoltunk meg. – A mama mindjárt megjön – mondta a kislány. – Már feltettem neki a teát. Megkínálhatom egy csészével? – Köszönöm, igen. – Felpillantottam. A kislány csészéket készített a teázóasztalra. Széles válla volt. Akárcsak az anyjának. A teát egy fehér kannából töltötte ki. Csak a fedele körül húzódott egy vékony aranycsík, jutott eszembe. Kinyitott egy dobozt, és kanalakat vett elô. – Szép doboz. – Hallottam a saját hangomat. Idegen hang volt. Mintha ebben a szobában minden hang más csengést kapott volna.

• 77 •


– Ért hozzá? – A kislány megfordult, és odahozta a teámat. Felnevetett. – A mama azt mondja, antik. Még sokkal több is van nekünk. – Körbemutatott a szobán. – Nézze csak. Nem kellett a kezét követnem. Tudtam, milyen tárgyakra gondol. Csak a teázóasztal feletti csendéletet néztem. Gyerekkoromban mindig annyira kívántam azt az almát, ott, az óntányéron. – Mindenfélére használjuk ôket – mondta. – Egyszer ettünk is azokból a tányérokból, amelyek most ott függnek a falon. Annyira nagyon akartam. De nem volt semmi különös. A terítô szélén ráakadtam az égetett lyukra. A kislány kérdôn nézett rám. – Igen – mondtam én –, az ember hozzászokik a sok szép tárgyhoz az otthonában, és alig néz már rájuk. Csak akkor veszi észre, ha egyszer valami eltûnik, mert meg kell javítani, vagy mert, például kölcsönadta. Megint hallottam, hogy a hangom természetellenesen cseng, majd így folytattam: – Emlékszem, hogy az anyám egyszer megkért, hogy segítsek neki ezüstöt pucolni. Nagyon régen történt, s aznap bizonyára unatkoztam, vagy talán nem mehettem iskolába, mert beteg voltam, azelôtt ugyanis még sohasem kért ilyesmire. Kérdeztem, miféle ezüstre gondol, ô meg elképedve felelte, hogy természetesen a kanalakra, villákra és a késekre. És éppen az volt a különös az egészben, hogy nekem fogalmam sem volt róla, hogy a tárgyak, amelyekkel nap mint nap ettünk, ezüstbôl voltak. A kislány újból felnevetett. – Fogadni mernék, hogy te sem tudod. – Mereven néztem rá.

– Hogy mivel eszünk? – kérdezte. – Na, tudod? A kislány tétovázott. Odament a komódhoz, ki akart húzni egy fiókot. – Megnézem. Itt van. Felpattantam. – Elfeledkeztem az idôrôl. Még el kell érnem a vonatot. A kislány keze a fióknál matatott. – Nem akarta megvárni a mamámat? – Nem, mennem kell. – Az ajtóhoz léptem. A kislány kihúzta a fiókot. – Kitalálok. – Miközben végigmentem az elôszobán, hallottam a kanalak és a villák csörömpölését. Az utcasarkon felnéztem a névtáblára. Az állt rajta, Marconistraat. A 46-os szám alatt jártam. A lakcím stimmelt. Most már azonban nem akartam megjegyezni. Többet nem megyek oda, mert a tárgyak, amelyek az emlékezetben összekapcsolódnak a múltbéli meghitt élettel, egyszerre csak értéküket veszítik, ha idegen környezetben látjuk viszont ôket saját összefüggésükbôl kiszakítva. Ugyan mit is kezdenék velük a szûk kis albérleti szobában, ahol még cafatokban lóg az ablakokon a sötétítô papír, és ahol a keskeny asztalfiókba nem fér egy maréknyi evôeszköznél több? Elhatároztam, hogy elfelejtem a címet. Azok közül a dolgok közül, amiket mind el kell felejtenem, ez lesz a legkönnyebb. A

SCHLAININGI

NYELVPOLITIKA

ÉS IDENTITÁS C. NYÁRI EGYETEM (2002) HALLGATÓINAK KÖZÖS FORDÍTÁSA

Gera Judit

Egy fordítás története ELÔHANG

A bécsi egyetem néderlandisztikai tanszéke rendszeresen szervez nyári egyetemeket a burgenlandi Schlainingban. 2002-ben meghívást kaptam, hogy egy héten keresztül tartsak holland–magyar mûfordítói kurzust magyar–néderlandisztika szakos diákoknak. A szöveget magam választhattam ki. A feltétel az volt, hogy a válasz-

tott szövegnek legyen valami kapcsolata a nyári egyetem témájával, azaz a nyelvpolitika és identitás kérdéskörével. Választásom Marga Minco (1920–), holland írónô a Het adres (A lakcím) (1959) címû novellájára esett. Az írónô 2002 tavaszán meghívott íróvendégként az ELTE Néderlandisztikai Központjában éppen ezt az írását olvasta fel, a szöveg tehát már jóval a nyári egyetem elôtt ismert volt a

• 78 •

• Gera Judit • EGY FORDÍTÁS TÖRTÉNETE

hallgatók körében. Az elbeszélés egy fiatal zsidó nôrôl szól, aki a második világháború után felkeresi azokat az embereket, akik családja kisebbnagyobb értéktárgyait megôrzésre önként átvették, s az elbeszélés idôpontjában még mindig birtokolják. A látogatásból azonban semmi sem úgy valósul meg, mint ahogyan azt az én-figura elképzeli: az asszony, aki a háború alatt felajánlotta, hogy megôrzi a zsidó család értéktárgyait, úgy tesz, mintha semmirôl sem tudna. A fôszereplô két hiábavaló látogatása után nem tehet mást, mint hogy a család értéktárgyai nélkül tér haza otthonába. MÛFORDÍTÁS ÉS IRODALOMTUDOMÁNY

Ebben a tanulmányban azt szeretném bemutatni, hogy a mûfordítás folyamata milyen szorosan függ össze az irodalmi hermeneutika eszközeivel. Ily módon a mûfordítás oktatása az irodalomértelmezés egy sajátos válfaját alkotja: egy gyakorlati tevékenységet helyez elméleti alapokra, és viszont, az elmélet gyakorlati alkalmazását mutatja be. INVENTIO

–

INTENCIONALITÁS

Ahogy Kibédi Varga Áron1 egyik cikkében kifejti, az inventio a retorikának az a része, amely a szöveg, illetve a szöveg írójának az intencióival függ össze. Feltételezhetô, hogy minden szerzônek valamilyen szándéka van szövege megírásával, s ehhez egy bizonyos érvrendszert alkalmaz a szövegben. E szándék megkeresése nemcsak az értelmezés egyik legelsô fázisa, hanem ehhez kapcsolódóan a mûfordításé is. Hiszen a szerzôi szándék ismeretében nem mindegy, hogy a szövegben megnyilvánuló érvrendszer a nyelvi transzformáció során mennyit veszít meggyôzôerejébôl. Az érvelés módja továbbá egyenesen elvezeti a fordítót a következô retorikai alakzat, az elocutio, azaz a stílus problémáihoz is.

mi, értelmi és vagyoni kifosztottságot –, hanem azzal is szembe kell nézniük, hogy a háború után embertársaik elvárható szolidaritásával szemben azok közönyével, hazugságaival és elutasító magatartásával kénytelenek konfrontálódni. Ennek viszont az az egyik következménye, hogy a háborús traumák kibeszélhetetlenek maradnak, így az ezeket a traumákat túlélôk magányra és szótlanságra vannak ítélve. Az egzisztenciális helyzetnek tehát nyelvi következményei vannak. A mû paradoxona, hogy az elhallgat(tat)ást mint nyelvi következményt nyelvi eszközökkel kell megjelenítenie. A fordítónak tehát fel kell ismernie azt a csöndet, amely a novella alapszövetét képezi, s meg kell tudni oldania az ebbôl adódó nyelvi problémákat. A mûfordítónak a nyelvi közlés mögött meghúzódó nyelvi modalitást kell érzékelnie ahhoz, hogy a szöveget valóban hûséggel adja vissza. ELOCUTIO

–

STÍLUSVIZSGÁLAT

Hogy a szövegben hogyan jut érvényre a szerzô szándéka, azt többek között a stilisztikai alakzatok használata határozza meg. Nyilván van ezek között olyan, amely dominánsan van jelen a szövegben. Ez esetben e stílusalakzatnak többletjelentése van az adott szöveget illetôen. Követve Kibédi Varga fent hivatkozott cikkét, sorra veszem az elocutio három stílusalakzatát a szóban forgó novella elemzéséhez: az ismétlést (repetitio), a tárgyleírást (hüpotüposzisz) és a rejtett érvelést (significatio). Megállapítható, hogy a novella egyik domináns stílusalakzata az ismétlés. Funkciója jelen esetben a látszólag jelentéktelen elemek fontosságának hangsúlyozása és a feszültség növelése. Érdekes módon itt az ismétlés összekapcsolódik mind a tárgyleírással, mind pedig a rejtett érveléssel: felhívja a figyelmet a dolgok rejtett jelentésére, arra, ami a dolgok, tárgyak közvetlen, elsô jelentésén túlmutat. REPETITIO

A LAKCÍM INTENCIONALITÁSA

A novella alaptémája viszonylag könnyen meghatározható: a második világháborút túlélô zsidóknak nemcsak a háborús traumákat kell feldolgozniuk – tulajdon élményeiket, szüleik, testvéreik, rokonaik, barátaik elvesztését, a teljes érzel-

A novellában és címeként szereplô lakcím, a Marconistraat 46 háromszor fordul elô a szövegben. Úgy funkcionál, mint valami mágnes: a fôhôs kétszer is visszatér erre a lakcímre. Az ismétlés tehát nemcsak nyelvi-stilisztikai funkcióval bír, hanem cselekvésbeli, azaz narratológiai kö-

• 79 •


vetkezményei is vannak. A lakcím fontosságát az adja meg, hogy e mögött a lakcím mögött vannak azok a tárgyak, amelyeket Dorlingné a háború kezdetén a zsidó családtól megôrzésre önszántából átvett. A fôhôs látogatásának megismétlése aláhúzza azon kísérletének reménytelenségét, hogy kipusztított családja értéktárgyait visszaszerezze. A cím nem csupán egy város vagy falu meghatározott geografikus pontját jelöli, hanem metonimikus funkciója van: a fôhôs Dorlingné címére szánja látogatásait, megszólítja, kérése címzettjévé avatva ezzel. Az ajtó motívuma szintén háromszor jelenik meg a szövegben. A fôhôs elsô látogatásakor az ajtó csak résnyire nyílik meg elôtte. Nem engedik be rajta, s a legnagyobb óvatossággal viselkednek vele. Másodízben Dorlingné elôszobájának ajtaja ide-oda csapkod. Harmadszorra az ajtó végre kitárul a fôhôs elôtt, beengedik rajta. Az ajtónak így metaforikus értelme keletkezik: a Dorlingné és a fôhôs világai közötti határvonalat jelöli ki. Az ajtó háromszori megjelenítése egyfajta crescendót, fokozást mutat: a fôhôs kitartó kísérletei nyomán mind tágabbra nyílik, s bepillantást enged a házon belüli valóságra: azok az emberek, akik a háborúban oly készségesen vették magukhoz a zsidók vagyontárgyait, most már nem akarják visszaadni azokat. A két világ közti távolság épp az ajtó megnyitásával válik áthidalhatatlanná. Noha az „utolsó ajtó” megnyílik, a két világot elválasztó virtuális ajtó ugyanakkor visszavonhatatlanul becsapódik. A Dorlingné házát betöltô rossz levegô említése kétszer történik. E látszólag ártatlan motívum, mely egy közvetlen, elsô szinten a ház szellôzetlenségére és elhanyagoltságára utal, a retorika másik, már említett eszköze is egyben, a significatióé. Errôl majd késôbb. A rossz levegô mindenesetre szinonimikus viszonyban áll Dorlingné lakásának ízléstelen bútoraival, ily módon ismétlése hangsúlyozza a locusnak a fôhôs számára taszító, szorongást keltô mivoltát. Kétszer ismétlôdik a vasútállomás és a vonat motívuma is. Dorlingnénak széles háta pedig lánya testalkati sajátosságaként tér vissza. Ezek az ismétlések nagyjából az ismétlôdésre felépített alaphelyzetbôl fakadnak: a fôhôsnô kétszer látogat el ugyanarra a helyre, ez a szituáció tehát mintegy megköveteli bizonyos más elemek ismétlôdését. A szöveg azonban nem olyan eszköztelen és „ártatlan”, mint amilyennek elsô olvasásra tûnik. Ez pedig a repetitio és a significatio már több ízben említett összefonódásából fakad.

SIGNIFICATIO

A rejtett érvelés alakzatáról van szó. „Egy szó, egy cselekvés megemlítése vagy leírása implicit módon meggyôz valamirôl, amirôl a szöveg nem beszél.”2 Véleményem szerint Marga Minco e novellája e nélkül az alakzat nélkül csak a felszínen érthetô meg. A leírás tárgya és a leírás módja is végtelenül egyszerû és egyértelmû. Esztétikai értékeit ebben az egyszerûségben kell keresnünk, s megvizsgálni azt, hogyan mûködik ez az egyszerûség az olvasás folyamatában. A repetitio ebben az esetben nem csupán kiemel vagy lefokoz valamit, hanem a második világháború, pontosabban a holokauszt motívumaira „mutat rá” a maga közvetettségében, tehát a motívumok ismétlése nem a motívumokra vonatkozóan bír következményekkel, hanem mindarra, amire e motívumok implicit módon utalnak, amirôl maga a novella nem beszél. Így a „rossz levegô” motívuma elsô, közvetlen jelentésén túl a morálisan megromlott levegôre is utal, majd még azon is túl a gázkamrák „rossz levegôjére”. Sem a fôhôsnô, sem a holokausztról ilyenolyan ismeretekkel rendelkezô olvasó szemszögébôl nem zárható ki ez az intenzitásában különbözô fokozatokat mutató interpretációs lehetôség. Ugyanez a helyzet a vasútállomás és a vonat kétszeri ismétlôdésével: a cselekmény szintjén, a fikciós térben „ártatlan”, jelentéktelen motívumok. Asszociációjuk a holokauszt „klasszikus” locusaiként azonban nem kizárható, s belejátszik az értelmezés folyamatába. Anya és leánya széles vállának említése a novellában szintén magában hordoz egy rejtett, nem kimondott gondolatot: a leány az anyjától vajon csak testi tulajdonságokat örökölt, vagy egyéb, etikai, világszemléleti magatartásokat is? A háborút túlélt nem zsidó felnôttek nevelte második generáció is átveszi a felejtés, a tagadás és a csalás programját? A novella szereplôi viszonyrendszerének szerkezete is a significatio körébe utalható. Dorlingné és lánya tükörképét alkothatná a fôhôsnô anyjának és magának a fôhôsnônek. Mindkét oldalon anya és lánya. Ez a háború elôtt és alatt még valóságos szimmetria. A háború után ez a szimmetria felbomlik: a fôhôsnô anyja eltûnik a képbôl. Ez a hiány jelentéssel bíró aszimmetriát teremt: egy elem hiánya éppen hiányánál fogva telítôdik többletjelentéssel. A significatio körébe tartoznak a továbbiakban a novellában elôforduló tárgyak. Minden

• 80 •


egyes tárgy egy-egy történetet „mesél” el, anélkül hogy ez a történet explicit megjelenne a novella szövegében. Dorlingné zöld kardigánját a kifakult gombokkal a fôhôsnô mindjárt az elsô pillanatban halott anyja régi ruhadarabjaként azonosítja. Maga a felismerés aktusa elôbb indirekt módon, késôbb közvetlen formában is, a retroverzió segítségével felvillantja a két szereplô még együtt töltött életét. A zöld kardigán a fôhôs számára egyszerre telítôdik egy ismerôs és egy ismeretlen aspektussal. Az elnyûtt zöld kardigán „történetét” a novellában felbukkanó többi tárgy továbbszövi. Az ezüst étkészlet, az antik tányérok, a teáskanna, a finom asztalterítô és a csendélet a falon mind értékes, ám halott tárgyak. Anyagi értékük szellemi értékkel egészül ki: mindazon emberek szimbólumaivá válnak, akik valaha birtokolták ôket, de akik már nincsenek életben. A fôhôs számára ezek a dolgok maguk a megölt családtagok. A valaha oly meghitt tárgyak most más környezetben idegenül hatnak. A felismerési folyamat drámaisága akkor éri el a csúcspontját, amikor a fôhôs megtapogatja az asztalterítôt, s tudja, hogy valahol egy soha meg nem varrt, kiégetett lyuknak kell lennie a terítôn. Nem találja meg azonnal ezt a lyukat, csak egy kis idô elteltével. Az ujjak elsô tétova keresgélése, majd a megdönthetetlen bizonyítékként szolgáló taktilis élmény, a rátalálás közötti idôbeli távolság nemcsak a fôhôsben, hanem az olvasóban is megnöveli a feszültséget. Ugyanakkor leképezi magának a fôhôsnek kétszeri látogatását Dorlingné házában. A tapogatózó kísérletbôl másodjára sziklaszilárd tudás lesz: minden megvan és minden elveszett. Ráadásul a sohasem megfoltozott, kiégetett lyuk a holokauszt mindvégig ki nem mondott, háttérben munkáló asszociációs terében azoknak a helyrehozhatatlan, megfoltozhatatlan, kiégetett lyukaknak a képét teremti meg, melyek azoknak a szívében keletkeztek, akiknek családtagjait, barátait elégették a koncentrációs táborokban. Így az állomás – vonat – levegô – koncentrációs tábor asszociációs köre bezárul. A falon lógó csendélet ugyanígy „mûködik” a novellában. A fôhôs gyermekkori emléke, mely azt a vágyát idézi fel, hogy beleharapjon a csendéleten ábrázolt almába a significatio eszközével arról „beszél”, hogy a Dorlingné nappali szobájában lévô, egykor oly meghitt tárgyak éppolyan elérhetetlenné váltak, mint a hajdani gyermek számára a festett alma. A tárgyak mind holtra dermedt csendéletekké váltak.

HÜPOTÜPOSZISZ

–

TÁRGYLEÍRÁSOK

A szöveg feltûnôen szegény a leírásokban, azaz a retorika terminológiájával élve a hüpotüposziszben. A szûkszavú leírások, melyek sohasem haladnak túl két rövid mondaton, nem a díszítés vagy hangulatteremtés eszközei, hanem hol a fôhôsnô értékítéletének leképezései, hol a felismerési folyamat jelzései. Ez utóbbit szolgálja a zöld kardigán a kifakult fagombokkal és a terítôbe égetett lyuk. A negatív értékítélet hordozói az áporodott levegô, a csúf bútorok, a formátlan kalap, a pozitív skálán az egyre fehérebbé váló kenyér, az aranycsíkkal díszített fehér teáskanna, a doboz, a gyapjú asztalterítô, a régimódi menóra. A leírás tehát nem „ártatlan”, de nem is domináns jegye a szövegnek. NARRATOLÓGIA

A szöveg narratológiai elemzése szintén érdekes tanulságokkal szolgál. Az a séma, amely az európai irodalom mûveire szinte kivétel nélkül ráhúzható, nevezetesen, hogy a fôhôsnek különféle akadályokat kell legyôznie, melynek során segítôk és akadályozók kerülnek az útjába (Propp, Greimas), részben erre a novellára is alkalmazható. A fôhôs célja, hogy visszaszerezze a családi értéktárgyakat, és ebben többféle akadályra bukkan. Dorlingné akadályozza, segítôi nincsenek. Az akadályokat végül nem sikerül legyôzni. Hogy a klasszikus narratológiai szcenáriót a holokauszt minden narratívát aláásó hatása semmisíti-e meg, vagy egyéb oka van, szétfeszítené ennek a tanulmánynak a kereteit. A drámai feszültségnek, mely a szöveg alapvetôen dialógusokra épülô jellegébôl is következik, mindenesetre nincs feloldása. A bizonytalanul interpretálható utolsó mondat is a feszültség és az emlékek elfojtására irányul. Narratológiai szempontból érdekes még a tér szerepe az elbeszélésben. A kevés térelembôl az egyik legfontosabb a Marconistraat 46 által jelzett lakcím, nem véletlenül ez a köznév a novella címe is egyben. Nem csupán a cselekmény egyik színtere, hanem jelentôséggel bíró tér is. Egyszerre bizonytalan és konkrét, akárcsak a fôhôs által appercipiált egykori értéktárgyak. Nem lehet tudni, valóságosan létezô utcáról van-e szó, vagy csak az írói képzelet szülötte. Mindenesetre az utca névadója, az olasz Marconi (1874–1937) találta fel a rádió-összeköttetést, mely felfedezé-

• 81 •


séért 1909-ben Nobel-díjat kapott. 1919-ben pedig részt vett a párizsi békekonferencián. Mit kezdhetünk ezekkel a tényekkel? Marconi neve a kommunikációval fonódott egybe, s ez a novella értelmezésében is segít. A novella fiktív terében a kommunikáció a szereplôk között problematikus, mert az egyik szereplô, Dorlingné szándékosan nem érti azt, amit a fôhôs mond neki. Marconi a békemozgalommal is összefüggésbe hozható. Ô az elsô világháború után próbált tenni valamit, a novella a második világháború után játszódik, szintén békeidôben már, ugyanakkor azt is megmutatja, hogy ez a béke milyen törékeny alapokon nyugszik. Még ha ezek a meggondolások a novella megírásakor nem játszottak is szerepet az írónô alkotói tervében, mi, olvasók nem zárhatjuk ki az értelmezés lehetôségeinek körébôl. Marconi neve és az elbeszélés együtt egy olyan jelentésmezôt alkotnak, amellyel a fordítás folyamán is számot kell vetni, akárcsak mindazzal, ami a fentiekben szóba került. KÓDA

Schlainingi tartózkodásom alatt megtudtam, hogy zsidók már a tizenötödik század óta jelen voltak Burgenland életében. A zsidó családokkal kapcsolatos elsô írásos források 1527-bôl valók. Ezekben a dokumentumokban többek között a Spiegelés a Grünwald-családokról olvashatunk. Délnyugat-Magyarország egyik leggazdagabb nagybirtokos családja, a Batthyányak lelkesen bátorították a zsidókat, hogy telepedjenek le birtokaikon. A tizenkilencedik században a schlainingi zsidó közösség ortodox maradt. A vallásgyakorlatot és a zsidó kultúra formáit egészen 1938-ig megôrizték. Az osztrák zsidók nagymértékben hozzájárultak Burgenland ipari, kereskedelmi és kulturális fejlôdéséhez. Az Anschluss után a zsidó vagyont konfiskálták, a zsidóknak menekülniük kellett. Azokat, akik nem menekültek el idejében, deportálták. Schlainingban ma már csak egy apró, de gyönyörûen restaurált zsinagóga áll, amelyben a békecentrumként mûködô schlainingi vár könyvtára mûködik. A városka egyik dombján ezenkívül egy tenyérnyi kis temetô emlékeztet az egykori zsidó jelenlétre. Az összes többi cím nem él már… Marga Minco 1920-ban született a hollandiai Breda városában. Ortodox zsidó családból származik. Iskolai tanulmányai után a De Bredasche Courant címû helyi lap tudósítója lett. A bredai

náci párt vezetôjének nyomására a németek 1940-es hollandiai bevonulása után fel kellett adnia állását. Szüleivel Amersfoortba költözött, ahol tébécés lett, emiatt hosszú kórházi és szanatóriumi kezelésekre szorult. Visszatértekor a megszállók zsidóellenes törvényei következtében munkalehetôséget már csak a zsidó közösségen belül találhatott. Amszterdamba költözött, ahol egy zsidó általános iskolában rajzot tanított. A zsidók tömeges elhurcolása ennek a tevékenységének is véget vetett. Elôbb nôvérét és sógorát, majd szüleit, végül fivérét és annak feleségét deportálták. Ô maga bujkálással menekült meg a koncentrációs tábortól: elôbb egy haarlemi családnál húzta meg magát, onnan egy heemstedei fazekasmesterhez került. 1944 augusztusában több, bujkálni kényszerülô társával együtt (ellenálló, baloldali értelmiségiekkel, mûvészekkel és diákokkal) egy, az amszterdami Kloveniersburgwalon lévô, üres házba költözött. Az úgynevezett éhínség telén, 1944–45-ben itt kötött szorosabb ismeretséget Karel Appellel és Corneillejel, a késôbbi COBRA-csoport festôivel és jó néhány fiatal amszterdami íróval, köztük Gerrit Kouwenaarral, Luceberttel és más experimentális költôkkel. A ház az ötvenes években megújuló avantgárd holland irodalom bölcsôje lett. Minco szôkére festett hajjal és hamis papírokkal élte túl a háborút – családjából egyetlenként. A felszabadulás után különbözô napilapok és folyóiratok munkatársa lett. 1955-ben kezdett hozzá elsô könyvének, A keserû fûnek a megírásához (magyarul: Magvetô Kiadó, 1979, ford. Gera Judit). A rendkívül tömör és szikár stílusban megírt önéletrajzi ihletésû kisregényen két éven át dolgozott, megfelelô távolságot kívánva teremteni önmaga és a feldolgozandó anyag között. A mû 1957-ben jelent meg elôször Hollandiában, azóta az ottani iskolákban kötelezô olvasmány, s szinte minden európai nyelvre lefordították, 1958-ban ezért a mûvéért irodalmi díjjal tüntették ki. Prózája, melyben mindig jelen van a holokauszt traumája, nem érzelemmentes, de távolságtartó és szûkszavú, minden kommentártól tartózkodik. Számos regénye és novellája jelent meg, azóta is több irodalmi díjjal tüntették ki. Mind a mai napig ír. 1 Kibédi Varga Áron: Narráció és kommentár. In: Világosság 2002/2–3. 2 Op. cit. 135.

E cikk megírását az OTKA T032447-es számú pályázata támogatta.

• 82 •

A lakcím. Marga Minco

Recommend Documents