74∞&£∞§™ A balaklavai csata a krími háborúban, 1855
74∞&£∞§™
16
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
MajorosI st ván
A krími háború A 19. század második felének elsŒ nagy nemzetközi konfliktusa a krími háború, melyben közvetlenül vagy közvetve mind az öt európai nagyhatalom érdekelt volt. Az alábbiakban megvizsgáljuk, miért éppen itt robbant ki a háború a Török Birodalom és angol, francia szövetségesei, valamint Oroszország között 1853-ban. ElŒtte azonban érdemes megnézni, hogyan kerültek az oroszok a Krím-félszigetre.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
17
OROSZ SIKEREK Az orosz külpolitika egyik célja I. Péter óta a Balkán és a Krími Kánság feletti területek megszerzése volt, hogy aztán elérje a Fekete-tengert, majd a Konstantinápoly által ellenőrzött szorosokon át kijusson a Földközi-tengerre. Oroszország 1697-ben csatlakozott az oszmánellenes Szent Ligához, s két év múlva elfoglalta Azov kikötőjét, melyet az Oszmán Birodalommal 1700ban aláírt békében megkapott. Igaz, 1711-ben a sikertelen balkáni hadjárat miatt fel kellett adnia a kikötőt. Az oroszok megjelenése a Fekete-tenger feletti területeken azonban új veszélyt jelzett Konstantinápolynak és hamarosan az európai nagyhatalmaknak is. II. Katalin ugyanis a birodalom határait a Fekete-tengerig és a Krím-félszigetig akarta kiterjeszteni, veszélyeztetve ezáltal a krími tatárokat és a lengyeleket, akik ebben az időben a franciák támogatását élvezték. A Fekete-tenger északi részén az Oszmán Birodalmat 1774-ben érte a legsúlyosabb csapás, mivel az 1768– 1774 között zajló orosz–török háborút lezáró béke megváltoztatta az erőviszonyokat a térségben. A Kücsük-Kajnardzsában aláírt szerződésben Oroszország végleg megkapta Azovot és Kercset, s ezáltal biztosítva volt a kapcsolat az Azovi- és a Fekete-tenger között. Így az orosz kereskedelmi flotta már szabadon áthajózhatott a Fekete-tenger szorosain, s kijuthatott a Földközitengerre. A szerződés értelmében az oroszok templomot építhettek Konstantinápolyban, s így jogot kaptak az ortodox keresztények védelmére előbb a fővárosban, majd ezt a jogot kiterjesztették Ruméliára és az egész Oszmán Biro dalomra. Nagykövetet küldhettek Konstantinápolyba, és konzulátusokat létesíthettek a birodalom városaiban. Megkapták a Bug és a Dnyeper folyók közti területeket, a Krími Kánság pedig független lett. A szultán már csak vallási kapcsolatot tarthatott a kánság muzulmánjaival. Ez volt az első alkalom, hogy a Porta muzulmán területet veszített. A krími tatárok az 1470-es évek közepén szakadtak ki az Arany Hordából, melynek kánja, Ahmed 1474–1475-ben lerohanta a Krím-félszigetet. A krími tatárok II. Mehmed (1451–1481) török szultán segítségét kérték, aki 1475ben, Kaffa elfoglalását követően kihirdette fennhatóságát a Krím-félsziget-
18
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
re. A szultán ezzel végleg megszüntette Genova befolyását a térségben, s a Fekete-tenger gyakorlatilag oszmán ellenőrzés alatt álló tó lett. S bár 1502-ig az oszmán uralkodóknak voltak gondjaik az Arany Hordával, a Krím-félsziget fokozatosan Konstantinápoly uralma alá került, jóllehet a krími tatárok inkább szövetségesek voltak a szultánok számára. Számos büntető hadjáratban felhasználták őket a lengyelek, ukránok, oroszok ellen. Sőt, II. Rákóczi György idején tatár csapatok is részt vettek az Erdély elleni pusztító hadjáratban. A krími tatárok rabszolga-kereskedelemmel is foglalkoztak.
TERVEK AZ OSZMÁN BIRODALOM FELOSZTÁSÁRA II. Katalin 1783-ban annektálta a Krímfélszi getet, s kegyence, Patyomkin több várost is alapított a térségben, mint Herszon vagy Szevasztopol 1784ben, amely az orosz flotta legfontosabb hadikikötője lett. Az 1792-ben Iașiban aláírt orosz–török béke eredményeként az oroszok a Dnyeszterig terjesztették ki határaikat, s közvetlen szomszédságba kerültek Moldvával. Már Nagy Katalin a Bizánci Birodalom feltámasztását tervezte, Konstantinápoly fővárossal, orosz befolyás alatt. Az ambiciózus cárnő az Oszmán Birodalom felosztásáról tervezetet készíttetett, mely szerint Ausztriával, Velencével és Franciaországgal osztozott volna a szultánok birodalmán. S innentől kezdve számos orosz felosztási tervvel találkozunk, így például a krími háborúban is. De hogyan keletkezett ez az európai nagyhatalmakat megosztó fegyveres konfliktus? „A cárnak az a célja, hogy bevonja őfelsége kormányát a pétervári és a bécsi kabinetek egyetértésével Törökország felosztási tervébe, de Franciaországot ki akarja zárni ebből a rendezésből” – írja Londonnak Sir Hamilton Seymour pétervári angol nagykövet 1853. február 21-én. E jelentés megírására azt követően került sor, hogy I. Miklós Heléna nagyhercegnő bálján szóba hozta a Török Birodalom, a beteg ember ügyét a brit diplomatának. A cár szerint kedvező az idő a kérdés valamilyen megoldására, mivel az Oszmán Birodalom már régóta belső problémákkal küszkö dik, miközben Franciaországban III. Napóleon a császárság konszolidálásával van elfoglalva, Ausztriát pedig kifárasztották az
1848–49-es forradalmak, szabadságharcok. Miklós megoldásként egy felosztási tervet ismertetett: Egyiptomot és Krétát megkaphatná Anglia, a Balkánon pedig, Moldvában, Havasalföldön, Szerbiában és Bulgáriában orosz protektorátus jönne létre, míg Konstantinápoly szabad kikötő lenne. Úgy tűnt azonban, hogy ez a tervezet csupán egy az Oszmán Birodalomra vonatkozó orosz tervek közül, amelyekkel a 18. század vége óta találkozott az európai nagyhatalmi diplomácia. Ráadásul nem is volt végleges, hiszen Krétát egyik feljegyzésében a cár még a franciáknak szánta. Az is felmerült, hogy a Boszporusz orosz, a Dardanellák pedig osztrák ellenőrzés alá kerül, s az is, hogy Konstantinápolyt egy időre zálogként elfoglalják az oroszok. A britek az 1844-es felosztási tervhez hasonlóan ezzel sem igazán foglalkoztak, akár azt is hihették, hogy ez csupán Pétervár reakciója a bibliai szent helyekkel kapcsolatos francia–orosz konfliktusra.
A SZENT HELYEK ÜGYE Az 1536-ban Ibrahim pasa és Jean de La Forêt francia nagykövet által megkötött egyezmény protektori jogot biztosított Párizsnak az Oszmán Birodalom latin keresztényeire s a legfontosabb zarándokhelyek (a betlehemi születés temploma és a jászol, valamint Jeruzsálemben Szűz Mária sírja és a Szent Sír temploma) birtoklására, ellenőrzésére Palesztinában. E jogokat az 1740-es kapituláció megerősítette. Az orosz–török háborút lezáró, Kücsük-Kajnardzsában 1774-ben aláírt békének köszönhetően viszont az ortodoxok protektora Oroszország lett, és Pétervár ezt a jogát több alkalommal ürügyként használta fel az oszmán ügyekbe való beavatkozásra. A térségben jelen lévő keresztény egyházak már évszázadok óta vitáztak azon, hogy ki ellenőrizze a Jézus Krisztus emlékét őrző helyeket. Az oszmán hatóságok azonban mindig feloldották az ellentéteket. A kérdés 1850-ben francia részről azért került elő, mert a II. Köztársaság elnökének, Bonaparte Lajosnak szüksége volt a francia katolikusok támogatására. Ezért az isztambuli francia nagykövet, Aupick tábornok a latin keresztények jogainak helyreállítását kérte a szultántól. 1852. március 21-én a Porta rendeletet adott ki, amely szerint a latin ka-
tolikusok csillagot helyezhetnek a betlehemi templomra, amelyet az ortodoxok még 1847-ben levettek. A latinok kaptak három kulcsot is a templomhoz. Ez azonban csak arra jogosította fel őket, hogy belépjenek és áthaladjanak a szentélyen, arra már nem, hogy ott istentiszteletet tartsanak. A különböző keresztény közösségek ugyanis szabadon látogathatták Szűz Mária sírját, de előre megállapított időrend szerint. Az oroszokat megdöbbentette a rendelet, úgy ítélték meg, hogy a Porta semmibe veszi 12 millió ortodox jogait. Miklós ezért 1853. február 28-án Konstantinápolyba küldte szárnysegédjét, Mensikov herceget. Az orosz diplomata a Palesztinában kirobbant katolikus–ortodox viszály rendezését akarta elérni, valamint annak elismerését a szultántól, hogy a birodalom or-
todox alattvalóinak az orosz cár a protektora. A követelések között szerepelt az is, hogy a szultán váltsa le Fuad pasát, mivel őt tekintették felelősnek azért, hogy a latin keresztények a fenti engedményeket megkapták. 1853. május 4-én azonban a szultán megerősítette a szent helyekre vonatkozó előző évi rendeletét. Erre válaszul május 5-én Mensikov öt napot adott a Portának az orosz követelések teljesítésére. Azt is felajánlotta, hogy cserébe a szultán számíthat Oroszország szövetségére. Mensikov az 1833-ban Unkiar-Iszkeleszben megkötött szerződéshez hasonló szövetségre gondolt. Ez mutatta meg igazán, hogy Pétervár a Török Birodalom orosz ellenőrzését akarja. Május 9-én a konstantinápolyi brit nagykövet, Stratford Canning – ekkor már Lord Stratford of Redcliffe – a brit
flotta támogatását ígérte meg Konstantinápolynak. Ezért a szultán május 10én, bár elismerte az ortodoxok jogait, visszautasította, hogy az elismerést egy Pétervárral kötendő szerződéshez kösse. A brit nagykövet azt tanácsolta a szultánnak, hogy a szent helyek ügyében állítsa helyre az egyensúlyt az ortodoxok és a katolikusok között, a többi követelést azonban ne teljesítse. Így az orosz igényeknek csak a fele teljesült, Mensikov ezért 1853. május 21-én kíséretével együtt elhagyta a török fővárost, megszakítva ezzel az orosz–török diplomáciai kapcsolatokat. Nesselrode orosz kancellár május 31-én körlevélben jelentette be a hatalmaknak, hogy Oroszország zálogként hamarosan megszállja a román fejedelemségeket. Az oroszok szerették volna megszerezni Ausztria támogatását, s ennek fejében azt ajánlották, hogy az osztrákok foglalják el Boszniát és Hercegovinát. Bécs ezt elutasította, mert attól tartott, az oroszokkal való együttműkö dés esetén a franciák kellemetlen helyzetbe hozzák Itáliában. Az oroszok július elején megszállták a fejedelemségeket, s július 5-én elfoglalták Bukarestet.
EGY OROSZELLENES TÁBOR KÖRVONALAI Még 1853. március 19-én III. Napóleon elrendelte, hogy a touloni francia flotta egy része hajózzon a görög partokhoz. Május 24-én a franciák császára együttműködési ajánlatot tett Angliának. A román fejedelemségek orosz megszállása Ausztria tiltakozásával, esetleg oroszellenes fellépésével fenyegetett, Berlin a semlegesség felé hajlott. 1853. július végén Ausztria kezdeményezésére konferencia ült össze a Bécsben működő diplomaták részvételével, hogy közvetítsen az oroszok és a törökök között. A július 28-án kiadott bécsi jegyzék megerősítette az oroszok kücsük-kajnardzsai (1774) és drinápolyi jogait (1829), a szultán azonban ezt a jegyzéket nem fogadta el, s kész volt a háborúra. Szeptemberben török kérésre angol–francia hajóraj érkezett Konstantinápoly alá. A cár tiltakozott, a nyugati lépést a Fekete-tenger szorosairól szóló, 1841Alekszander es szerzződés megsértéSzergejevics sének tekintette. London Mensikov erre azt válaszolta, hogy a dunai fejedelemségek
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
19
74∞&£∞§™
megszállása óta már nincs békeállapot, ezért a szultán Az angol barátai átléphetik a szorohadsereg sokat. 1853. október 4-én a utánpótlása szultán a fejedelemségek a balaklavai két héten belüli kiürítését kikötŒben kérte az oroszoktól. Mivel vasutak nem voltak a térségben, az ultimátumot nem lehetett teljesíteni, ezért a válasz csak az elutasítás lehetett. 1853. november 4-én ezért I. Ab dul-Medzsid szultán hadat üzent a cárnak. A háború orosz sikerekkel kezdődött. November 30-án Nahimov ten gernagy Szinopénál, a Fekete-tenger déli részén megsemmisítette a török hajóhadat. A négyezer áldozatot követelő szinopei vérengzés nagy felháborodást keltett Angliában, s a közvélemény nyomására London elfogadta a franciák által felajánlott együttműködést. Egyesült flottájuk 1854 januárjában behajózott a Fekete-tengerre, s a két nyugati hatalom az orosz csapatok kivonását követelte a román fejedelemségekből. A cár megszakította a kap csolatokat Angliával és Franciaország-
74∞&£∞§™
20
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
gal, majd a két ország 1854. március 12-én fegyveres támogatást ígért Konstantinápolynak. Március 27-én a nyugati szövetségesek hadat üzentek Oroszországnak, április 10-én pedig szövetséget kötöttek Törökországgal azzal a céllal, hogy megakadályozzák az oroszok keleti expanzióját.
OROSZORSZÁG ÉS A KELETI KÉRDÉS
Az 1768–1774-es orosz–török háborút lezáró, Kücsük-Kajnardzsában aláírt béke kijáratot biztosított Oroszországnak a Fekete-tengerre. A szultán elismerte a Krími Tatár Kánság függetlenségét, ami gyakorlatilag orosz befo lyást jelentett, s nem sokkal később, 1783-ban II. Katalin annektálta a területet. Pétervár lett a védnöke a dunai fejedelemségeknek is. Ettől kezdve rendszeressé váltak az orosz–török háborúk, lehetőséget adva Pétervárnak befolyása erősítésére az Oszmán Birodalomban. A napóleoni korszak lezá rulását követő évtizedekben pedig az
orosz hegemónia erősödésének veszélye fenyegetett Európában. I. Sándor ösztönzésére hozták létre a Szent Szövetséget, s az 1815 utáni forradalmi hullám idején Pétervár fegyveres beavatkozást javasolt. Nemzetközi hadsereget akart létrehozni a konfliktusok kezelésére, ami gyakorlatilag orosz haderőt jelentett volna. 1820-ban 150 ezer fős hadsereggel akart beavatkozni Spanyolországban VII. Ferdinánd érdekében. A keleti kérdés különböző szakaszaiban aztán tényleges nyereségeket könyvelhetett el. Az 1828–29-es orosz– török háborút lezáró drinápolyi békében Pétervár megkapta a Duna deltájának ellenőrzését, s néhány évig megszállás alatt tartotta a román fejedelemségeket a harmincas években. Az egyiptomi válság idején, 1833. július 8-án Unkiar-Iszkeleszben defenzív szerződést írt alá a Portával, melynek értelmében az oroszok jogot kaptak arra, hogy elfoglalják a Fekete-tenger szorosait, ha a Török Birodalmat támadás éri. Ha pedig Oroszországot éri támadás, a törökök zárják le a szorosokat.
Londont ez a szerződés, valamint az a tény, hogy 1833 januárjában Pétervár hajórajt és húszezer fős hadsereget küldött Konstantinápoly alá, jobban nyugtalanította, mint Mohamed Ali egyiptomi pasa hódításai a törökök ellenében. Palmerston kezdeményezésére ezért 1841. július 13-án az öt nagyhatalom Londonban aláírta a Feketetenger szorosairól szóló egyezményt, melyben elfogadták, hogy a szorosok békeidőben bezárulnak a külföldi hatalmak hadihajói előtt. Ez egyértelműen az oroszok katonai mozgását korlátozta, igaz, az angol hadihajók sem kaptak jogot a fekete-tengeri behajózásra. Palmerstont azonban csak az érdekelte, hogy ezzel a szerződéssel véget vetett az orosz befolyásnak Konstantinápolyban. Az 1848–49-es forradalmak és szabadságharcok azonban az orosz pozíciók további erősödését hozták KözépEurópában. A magyar szabadságharcot Bécs I. Miklós segítségével verte le. Palmerstonnak ez dilemmát okozott, de úgy vélte, hogy a Habsburg Birodalom felbomlása nagyobb veszélyt jelent az európai egyensúlyra, mint az orosz pozíciók megerősödése a térségben. Tegyük hozzá, a német kérdésben a porosz–osztrák ellentéteket is az orosz diplomácia oldotta meg.
Ezért amikor 1852–53-ban az orosz– török ellentétek kiéleződtek, az angol diplomáciának a fenti fejlődési folyamatot kellett figyelembe vennie, s eldönteni: megengedhető-e a további orosz térnyerés egy stratégiailag fontos térségben, az Indiába vezető úton. A válasz egyértelmű nem, s ez egy háborút is megért Londonnak. III. Napóleon Franciaországa pedig talán még ennél is jobban akarta a háborút, mivel a császár az 1815-ös bécsi rendezés revideálására törekedett, s nemzeti elvek szerint akarta átrendezni Európát, francia vezetéssel. E célokhoz a krími háború jó bevezetőnek tűnt.
HOL LEGYEN A HÁBORÚ? A szövetségesek először a Balkánon akartak frontot nyitni, mivel a térségben 180 ezer fős orosz hadsereg állomásozott. A csapatokat Várnába, majd Dobrudzsába vitték. A katonákat azonban kolerajárvány tizedelte. Közben kiderült, hogy Berlin támogatja Bécset a dunai fejedelemségekben (1854. április). Az osztrák diplomácia ezért 1854. július 3-án az orosz csapatok kivonását követelte a román fejedelemségekből, ami augusztus 8-ra meg is történt. Ezután a Habsburg Monarchia csapa-
tai szállták meg a fejedelemségeket. A Balkán így lekerült a napirendről, és más hadszíntér után kellett nézni. Párizs fontolgatta, hogy fellázítja a lengyeleket. Felmerült a Baltikum, hogy az Åland-szigetek elfoglalásával veszélyeztessék Pétervárt. Az angolok próbálkoztak Kamcsatkánál, Napóleon pedig a Kaukázust akarta felszabadítani. Anglia végül azt javasolta, támadják meg Szevasztopolt. Itt volt ugyanis az orosz flottabázis, a Fekete-tenger legfontosabb erődje, s az oroszok innen nyugtalanították a Török Birodalmat, fenyegetve az angol érdekeket. 1854 szeptemberére tehát kiderült: Szevasztopol lesz a fő hadszíntér. A választás jó volt, mert az oroszok innen nem számítottak támadásra, erőiket máshová összpontosították. 200 ezer fős hadseregük állomásozott a Baltikumban, 140 ezer katonájuk volt Lengyelországban, 180 ezer fő a Dunánál, s csak 50 ezer katona maradt a Krím-félszigeten. 1854. szeptember elején a szövetségesek Jevpatorija mellett 62 ezer fős hadsereeget tettek partra. Az Alma folyónál az oroszok szeptember 20-án megpróbálták megállítani őket, de vereAz angol hadsereg séget szenvedtek. Október ágyúi a krími háborúban 25-én Balaklava, november 5-én pedig Inkerman mel-
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
21
lett ütköztek meg az oroszokkal. S bár ezek is szövetséges győzelmeket hoztak, Szevasztopol időt kapott a védelem megszervezésére, és elhúzódó ostromra kellett számítani. Közben mindkét fél arra törekedett, hogy új szövetségeseket vonjon be a háborúba.
HARC ÚJ SZÖVETSÉGESEKÉRT ÉS A HÁBORÚ BEFEJEZÉSE A Nyugatnak elsősorban Ausztria volt fontos, mert az oroszokat a balkáni fenyegetéssel lehetett volna megadásra kényszeríteni. Az osztrákok viszont ezt el akarták kerülni. A vezetést egyéb-
22
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
ként is megosztotta ez az ügy: a katonák még emlékeztek 1849–1850-re, az orosz segítségre. A külügyminiszter, Buol sem akart bekapcsolódni a háborúba, s úgy gondolta, hogy elegendők a diplomáciai eszközök vagy a fenyegetés. Ezért 1854. augusztus 8-án Ausztria és a nyugati hatalmak elfogadták a bécsi négy pontot, amelyet a háborút lezáró béke alapjának szántak. Ebben kimondták, hogy Oroszország befolyása megszűnik a román fejedelemségekben, lemond protektori jogairól a Tö rök Birodalom pravoszlávjai felett, s az Oszmán Biro dalom keresztényeinek védelmét az európai hatalmak garantálják. Kimondták, hogy a Fekete-ten-
ger szorosaira vonatkozó 1841-es szerződést az oroszok kárára revideálják. A negyedik pont pedig a dunai hajózás szabadságáról szólt. Miután az oroszok augusztus 26-án elutasították a bécsi négy pontot, a nyugati hatalmak a diplomáciai nyomás eszközével próbálkoztak: 1854. december 2-án defenzív szövetséget írtak alá Ausztriával, egyúttal az angol diplomácia a Szárd Királyságot is megpróbálta bevonni a háborúba, hogy a háború idején ne zavarja Bécs érdekeit Itáliában. 1855. január 26-án valóban létrejött a katonai szövetség, s Piemont 15 ezer katonával vett részt a háborúban. Ez a szövetség garantálta Itália nyugalmát,
s közben nyomást lehetett gyakorolni Bécsre is. 1855. március 2-án meghalt I. Miklós, s úgy tűnt, II. Sándorral lehet egyezkedni a bécsi négy pont alapján. A harmadik pont azonban komoly nehézségeket okozott, mivel a nyugatiak, főleg az angolok azt várták el, hogy az oroszok rombolják le a szevasztopoli és a többi fekete-tengeri erődöt, s minimálisra, négy hajóra csökkentsék a fekete-tengeri orosz flottát. Ezt az oroszok először elvetették. Közben folyt Szevasztopol ostroma. A védelmet Totleben gróf irányította, s a védők bátran helyálltak. A város végül 349 napos küzdelem után, 1855. szeptember
Roger Fenton fotói a krími háborúról Az angol Roger Fenton (1819– 1869) az elsŒ háborús fotóriporterek egyikeként 1855 májusától négy hónapon át 360 felvételt készített a krími háborúról. Itt készítette el ágyúgolyókkal teli csatateret mutató, híres felvételét, A halál árnyékának völgyét (balra). Több száz kilogrammos felszerelését (fényérzékeny anyaggal bevont, nagy üveglapok, állványok és kamerák) szekéren szállíttatta a hadmıveleti területen. Fényképei a korabeli technika miatt nem a mozgalmas harctéri jeleneteket ábrázolják, hiszen ezeknek a rögzítése akkor még nem volt lehetséges. Nem fényképezett sebesülteket, sem halottakat, hanem a katonai táborokban és a harctereken készített többnyire megrendezett, beállított állóképeket.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
23
74∞&£∞§™
Az orosz és a török flotta összecsapása a Fekete-tengeren, 1853
74∞&£∞§™
8-án elesett. A háború azonban nem ért véget, mert a szövetségesek nem tudták békére kényszeríteni az oroszokat. Napóleon felvetette a nemzeti háború gondolatát Lengyelországban, Finnországban és a Kaukázusban. A britek a Balti-tengert akarták blokkolni. Felmerült a francia–orosz közeledés terve is, mely szerint Párizs szabad kezet kap Európában, ennek fejében nem támogatja az oroszok korlátozását a Fekete-tengeren. Erről Ausztria is tudomást szerzett, ezért Buol külügyminiszter azt ajánlot-
F lo r e n c e
ta, hogy osztrák ultimátummal kényszerítsék az oroszokat a békére. Ebben szerepet játszott a szárd kártya: 1855 őszén III. Napóleon bejelentette, hogy Viktor Emánuel Párizsba látogat. Bécs 1855. december 15-én küldte el Pétervárnak az ultimátumot, melyet 1856. január 15-én a cár elfogadott. A döntésben szerepet játszott IV. Frigyes Vilmos porosz uralkodó is, aki levelében azt javasolta a cárnak, hogy engedjen, mert francia fenyegetés esetén nem tudja tovább tartani a porosz semlegességet. Meggyőzőbb lehetett azonban a had-
N i g h t i n g a l e
A modern nŒvérképzés alapjait megteremtŒ Florence Nightingale gazdag családból származott, szerette a bálokat, a csinos ruhákat, és szülei az angol nŒk szokásos életpályáját szánták neki: rangjához illŒ férj oldalán élni élete végéig. Nightingale azonban önálló pályát választott és ápolónŒ lett. 1854 novemberében érkezett Scutariba, a krími háború teremtette teljes káoszba. A katonai kórház kapujára akár Dante híres mondatát is fel lehetett volna írni: „Ki itt be-
24
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
ügyminiszter, Dolgorukov beszámolója, aki kimutatta: az orosz hadseregnek nincsenek tartalékai, a tisztek száma nem elegendő, az orosz ipar képtelen felszerelni a hadsereget, a pénzügyi helyzet pedig katasztrofális.
A MODERNSÉG GYŐZELME A krími háborúban a technikai fölény a Nyugat oldalán volt. A szövetségesek gőzhajóival szemben orosz vitorlások álltak, a Nyugat huzagolt csövű fegy-
1 8 2 0 – 1 9 1 0
lépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Szigorú intézkedéseinek köszönhetŒen azonban jelentŒsen javult a sebesültek helyzete. Egy katona így írt róla: „Megnyugtató volt számunkra már csak az is, ha láthattuk Florence-t elhaladni, amint odaszólt valakinek és bólintott és mosolygott, de nem tudott mindenkire mosolyogni. Tudod, több százan feküdtünk ott, de megcsókoltuk ránk hulló árnyékát, és elégedetten hajtottuk fejünket vánkosunkra.”
vereket használt, az oroszok pedig huzagolatlant. A nyugatiak a tengerparttól Szevasztopolig vasutat tudtak építeni az utánpótlás biztosítására. S míg a szövetségesek 1800 ágyúval rendelkeztek, az oroszoknak 118 lövegük volt. Ilyen körülmények között hiába volt kitűnő szakember az orosz hadmérnök, Totleben gróf vagy Kornyilov és Nahimov tengernagyok, s hiába harcoltak nagyszerűen a város védői, csak az ostrom idejét tudták elnyújtani. Egy-egy ütközet jelentős veszteségeket okozott. A Malakov-torony elleni támadásban például a szövetségesek 10 ezer, az oroszok 13 ezer embert veszítettek. A háborúban a halálozások nagy része azonban nem a harcok során következett be, hanem a kolera, a vérhas, a nélkülözések és a rossz sebesült- és betegellátás miatt. Ez utóbbinak a középkorra emlékeztető szörnyűségeivel a Scutariban (ma Üsküdar) működő brit hadikórházban dolgozó Florence Nightingale ismertette meg Európát. A Lámpás Ladynek, a csataterek angyalának nevezett brit ápolónő érkezésekor a Boszporusz-parti kórházban a sebesültek nagy része meghalt, mert sárban, folyosón feküdtek, érzéstelenítés nélkül amputáltak, s férgek nyüzsögtek mindenütt. Nightingale működésének köszönhetően a halálozási arány 42%-ról 2%-ra csökkent. A modern sebesültápolás sokat köszönhet neki. A modern újságírás pedig a krími háborúnak, hiszen a telegráf segítségével a háború mindennapjait – főleg az angol olvasó számára – napi közelségbe hozta a sajtó. A háborút lezáró kongresszus Párizsban nyílt meg 1856. február 25-én, s a békeszerződést március 30-án írták alá. A kongresszus a bécsi négy pont értelmében az Oszmán Birodalmat a nagyhatalmak garanciája alá helyezte, biztosították területi integritását, s lemondtak arról, hogy belügyeibe beavatkozzanak. Ennek fejében a szultán reformok bevezetésére tett ígéretet a birodalomban. Erre 1856. február 18án került sor, amikor kiadta a Hatt-ihumajun nevű rendeletét, melyben garantálta a nem muzulmánok egyenlőségét, va gyonbiztonsá gát és szabad vallásgyakorlását. A legfontosabb következménye azonban az volt, hogy megteremtette a növekvő Az orosz flotta nyugati beavatkozás Szevasztopolnál, alapjait az Oszmán Bi1853 rodalomban.
A Nyugat tehát nem adta ingyen támogatását a Portának. Az orosz befolyás azonban megszűnt a birodalomban és a román fejedelemségekben is. A békeszerződés kimondta a dunai hajózás szabadságát, s állandó bizottságot hoztak létre ennek biztosítására. A párizsi kongresszus Oroszországra nézve legsúlyosabb határozata a Fekete-tenger semlegesítése volt. Ez azt jelentette, hogy a térségben egyetlen állam sem tarthat hadi arzenált, hadihajót tíz könnyű hajó kivételével. A szerződésnek voltak területi rendelkezései is: az oroszoknak vissza kellett adniuk a háború alatt megszerzett Kars városát a Kaukázusban, a szövetségesek pedig lemondtak az általuk elfoglalt te-
rületekről. Ezenkívül Besszarábia déli részét Moldvához csatolták. Megerősítették az 1841-es határozatokat a tengerszorosokról, amelyek békeidőben bezárultak valamennyi ország hadihajói előtt. A párizsi kongresszus a Nyugat sikere volt. Angliának siker azért, mert kiszorította az oroszokat Közép-Európából és a Török Birodalomból, és érvényt szerzett a Török Birodalom területi integritásának is. Így az 1815 óta tartó angol–orosz versengés London győzelmével ért véget. Franciaországnak pedig azért, mert a második császárság elismertette magát Európában. Franciaország presztízse ismét megerősödött a kontinensen.
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™ RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
25
