74∞&£∞§™
Batthyány-Strattmann László hercegi címere, 1915
74∞&£∞§™
50
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
BALLABÁS DÁNIEL
74∞&£∞§™
a dualizmus korának fo´´nemesi rang74∞ eme lé sei &£∞ § ™ Noha 1848-ban a nemesség előjogait felszámolták, majd 1885ben a főnemesség nagyobb része is elveszítette a születés jogán bírt törvényhozásbeli kiváltságait, az immáron jórészt kiüresedett nemesi és főnemesi címek iránti igény a dualizmus időszakában sem csillapodott. 1871 és 1918 között Ferenc József és IV. Károly magyar királyokként öt hercegi, 56 grófi és 213 bárói rangot adományoztak.
4∞
Az új főnemesi címek birtokosai azonban nem nyertek automatikus bebocsátást a legelőkelőbb körökbe. A nemesi múlt nélküli, gyakran polgári érdemekért főnemesi rangra emelt személyek (például orvosok, tanárok, hivatalnokok, gyárosok, bankárok, nagykereskedők) nem számítottak egyenrangú partnernek az ősi, több évszázados nemességgel rendelkezők szemében.
4∞
Bár közjogi értelemben már alig kapcsolódott valamilyen jogmaradvány a nemességhez, társadalmi téren – bizonyos körökben – továbbra is nagy szerepet játszott a nemesi múlt régisége és tisztasága. Nem volt tehát mindegy, hogy egy-egy új herceg, gróf vagy báró milyen nemesi előéletet tudott felmutatni.
4∞
A kívülállók ugyan aligha érzékelhették a nemességen belüli finom választóvonalakat, a különféle rangok és címek birtokosai iránt megmutatkozó általános tisztelet azonban így is kívánatossá tehette a főnemesi cím megszerzését, hiszen az ezzel járó presztízst a társadalom széles tömegei előtt érvényesíteni lehetett. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
51
A RANGEMELÉSEK DINAMIKÁJA A szabadságharc leverését követően érvényesülő összbirodalmi szemlélet jegyében az arra érdemes személyek egységesen osztrák főnemesi címeket kaphattak, majd 1863-tól az ekkor már ismét működő Magyar Királyi Udvari Kancellária is adott ki főnemesi okleveleket. A magyar alkotmányosság helyreállítása és Ferenc József 1867. június 8-án történt megkoronázása után azonban a neoabszolutizmus idején adományozott főnemesi címeket törvénytelennek tekintették. Ez azoknak jelentett tényleges problémát, akik közjogi síkon is érvényt kívántak szerezni főnemességüknek, vagyis igényt tartottak a főrendiházi meghívóra. Így az 1849 és 1867 tavasza között szerzett osztrák, majd magyar főnemesi címek a kiegyezést követően – a törvényben előírt miniszteri ellenjegyzéssel ellátott – uralkodói megerősítésre szorultak, amelyre először 1874-ben nyílt lehetőség. A kiegyezés után elsőként 1871. augusztus 3-án az ekkor még közös pénzügyminiszterként tevékenykedő – az év végétől a miniszterelnöki bársonyszéket elfoglaló – Lónyay Menyhért (1822–1884) kapott főnemesi, grófi címet. Általánosságban azonban a magyar kormány álláspontja az volt, hogy a főrendiház tervbe vett reformjáig nem lenne célszerű annak létszámát jelentősen növelni, így ezekben a kezdeti időkben igen szűkmarkúan mérték a bárói és a grófi címeket. A főrendiház 1885 tavaszán törvénybe iktatott újjászervezéséig az uralkodó 33 korábbi – közjogi szempontból nem létezőnek tekintett – főnemesi címet erősített meg, illetve terjesztett ki Magyarországra, s mindössze tíz személy részesült a magyar főnemesség eredeti adományozásában. Közülük a már említett Lónyay mellett Tisza Lajost (1832– 1898) – Kálmán miniszterelnök öccsét – érdemes kiemelni, aki az 1879-es nagy szegedi árvíz után a város újjáépítésének királyi biztosa volt, s ott szerzett érdemei elismeréseképpen emelkedett grófi rangra 1883. december 22-én. A főrendiház reformja előtt (elviekben) minden közjogilag rendezett helyzetű főnemes meghívót kaphatott az országgyűlés második kamarájába, 1885 után azonban a főnemesi cím és a főrendiházi tagság végleg elvált egymástól. Az 1885.
52
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
évi VII. törvénycikk nemcsak vagyoni feltételeket írt elő a születés jo gán meghívott (a törvény szóhasználatával élve: örökös jogú) tagok számára, hanem azt is kimondta, hogy a későbbiekben főnemesi címet szerző személyek és utódaik csak abban az esetben lehetnek a főrendiház tagjai, ha ezzel a joggal az uralkodó – a minisztertanács javaslatára – kifejezetten megadományozza őket. Összességében a reform utáni időszakra eső 231 főnemesi rangemeléssel 50 személy (21,6%) kapott örökös jogú főrendiházi tagságot is. A dualizmus idején 274 magyar főnemesi címet adományozott Ferenc József és IV. Károly, ami éves átlagban 5,4 rangemelést jelentett. Ezen átlag mö gött persze jelentős szóródás tapasztalható. Míg a századforduló előtt kivételszámba mentek az átlagot meghaladó évek, addig a 20. század elejét nézve már az látszik szokatlannak, ha ennél kevesebben emelkedtek a mágnások közé. Az 1867 és 1918 között eltelt 51 év első kétharmadára mindössze főneme-
Lónyay Elemér (1863–1946), aki 1917-ben kapott hercegi címet
si címadományozások egyharmada (96) jutott, ami egyben azt is jelenti, hogy a korszak utolsó harmadára – a századforduló utáni évekre – esett az összes rangemelés kétharmada (178). Új magyar főnemesi címet utoljára Bogát István (1855–1923) gyalogsági tábornok kapott, amelyet már a Monarchia összeomlásának küszöbén, 1918. október 17-i dátummal jegyeztek be a Királyi Könyvekbe.
A RANGEMELÉSEK MECHANIZMUSA Az 1848. évi III. törvénycikk szerint a rangemelésekhez két tényezőre volt szükség: az uralkodó akaratára és egy felelős magyar miniszter ellenjegyzésére. A főnemesi címek adományozása – amennyire a rendelkezésünkre álló források alapján megragadható – csak kisebb részben történt a király kezdeményezésére, az esetek döntő többségében maga a későbbi kedvezményezett folyamodott a rangemelésért. De bárhonnan is származott a gondolat, az ügy általában a minisztertanács elé került. Ez volt tehát a hivatalos eljárás első lépcsőfoka. Itt azonban csak arról határoztak, hogy a rangemelés a „legfelsőbb helyen javaslatba hozassék”. A minisztertanács pozitív döntése esetén az uralkodó elé ténylegesen a király személye körüli miniszter terjesztette az ügyet, s legtöbbször ő biztosította a törvényben előírt miniszteri ellenjegyzést is. A végső szót mindig a király mondta ki, majd az uralko dói akarat kinyilvánítását beiktatták a Királyi Könyvekbe és közzétették a hivatalos lapban. A rangemelések felterjesztésének folyamatáról Orczy Béla báró, király személye körüli miniszter (1879–1890) így nyilatkozott: „Címeknek, rendjeleknek, nemességnek és általában kitüntetéseknek adományozására vonatkozó legfelsőbb előterjesztések néha hosszabb időt vesznek igénybe, mert ha sok jön össze, nem akarom ő Felségét tömeges felterjesztésekkel fárasztani, tehát ezeket fokonként teszem. De néha szükséges ő Felségét a felterjesztés megtehetésére elébb szóval meg-
Thurn-Taxis Egon, akinek a birodalmi hercegi címét terjesztette ki az uralkodó Magyarországra (1885)
kérni, ott hol a kitüntetés fokára nézve nehézségektől tartok; valamint megesik, hogy nekem is magán úton kell adatokat az illető személy eránt megszerezni, hogy ha ő Felsége ezekre nézve információt kíván, ezt megadhassam.” A rangemelések után illetéket – „kincstári díjat” – kellett fizetni. 1886ból származó adatok szerint a báróságért 3150, a grófi címért 6300, míg a hercegi rangért 12 600 forintot. Ugyanakkor számos tényező mérsékelhette vagy növelhette a fizetendő összeget, az uralkodó pedig teljes vagy részleges mentességet adhatott a díjfizetés alól. (A Királyi Könyvek bejegyzései szerint a korszak 274 főnemesi rangemeléséből 162 [59%] díjmentesen adományoztatott.) Ezzel azonban még nem volt vé-
ge a fizetési kötelezettségeknek, hiszen a diploma elkészítése költséggel járt, amelyre természetesen nem vonatkozott a kincstári díj fizetése alóli esetleges mentesség. A Király Személye Körüli Minisztérium segédhivatali iratai között fennmaradt a főnemesi oklevelek kiállításáért beszedett díjak nyilvántartása az 1893 és 1898 közötti időszakból. Ez alapján a diplomáért fizetendő összeg két részből tevődött össze: a rangemelés és az előnév után kiadói díjat szedtek az iroda fenntartására, míg az úgynevezett készpénzköltség az oklevél előállítását fedezte. A diplomáért fizetendő díjat az adományozott rang szerint differenciáltan állapították meg, a kivitelezés minősége pedig alapvetően az egyéni igényektől és a pénztárca vastagságától függött. Az oklevelet a szükséges összeg megérkezése, a diplomában feltüntetendő személyek adatainak egyeztetése és a címerterv belügyminiszteri jóváhagyása után állították ki. A hivatalosan fizetendő díjak mellett a kortársak egy része tudni vélte azt is, hogy a jelöltnek mélyen a zsebébe kell nyúlnia ahhoz, hogy a neve egyáltalán szóba kerüljön a rangemelésre felterjesztettek között. Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején – legalábbis az egyik ellenzéki képviselő szerint – nyíltan beszélték a képviselőház folyosóján, hogy mi az ára a grófságnak, a báróságnak, a nemességnek és egyik-másik rendjelnek. A Magyarország című lap pedig egyenesen úgy értesült, hogy a grófi és bárói címek után 600 000 forint folyt be legutóbb a Szabadelvű Párt választási kasszájába. Ezen állítások valóságtartalmát nem tudjuk ellenőrizni. Ugyanakkor Cieger András közelmúltban megjelent monográfiája alapján elvileg nem tartjuk kizártnak, hogy egyesek a korrupció valamilyen formája révén jutottak hozzá a főnemesi címükhöz.
FŐRENDI CENZUS A fŒnemesség mint történetijogi értelemben vett rend kiváltságát képezte, hogy nagykorú tagjai személyre szóló meghívó alapján, pusztán azért, mert bárónak, grófnak vagy hercegnek születtek,
Tisza Lajos (1832–1898) az 1879-es nagy szegedi árvíz után a város újjáépítésének királyi biztosa volt, munkája elismeréseképpen emelkedett grófi rangra 1883. december 22-én
AZ ÚJ FŐNEMESEK TÁRSADALMI HELYZETE A dualizmus korának 274 magyar főnemesi rangemelése közül három esetben kapott a kedvezményezett magyar hercegi címet: Festetics Tasziló (1911), Batthyány-Strattmann László (1915) és Lónyay Elemér (1917). Pálffy-Daun Ferdinándnak a „teanói” (1879), ThurnTaxis Egonnak pedig a birodalmi hercegi címét terjesztette ki az uralkodó Magyarországra (1885). Ez tehát összesen öt fő (1,8%). Rajtuk kívül 56-an (20,4%) részesültek grófi és 213-an (77,7%) bárói rangban. Bár az említett főnemesi címek hierarchikus rendbe
A főrendiház 1885. évi reformja részt vehettek a törvényhozás munkájában. Ezt a több évszázados jogon és szokáson alapuló rendszert az 1848. áprilisi törvények változatlanul hagyták, s csak jóval a kiegyezés után, 1885-ben került sor a
fŒrendiház újjászervezésére. EttŒl kezdve csak azok a 24 éven felüli fŒnemes férfiak gyakorolhatták ténylegesen is tagsági jogukat, akik földbirtokaik után legalább 3000 forint egyenes állami földadót
fizettek. Vörös Károly szerint 1885-ben a reform elŒtti 699 fŒrendiházi tagból mindössze 204 fŒrend, vagyis a korábbi létszám 29%-a tudta földbirtokingatlana alapján megtartani tagsági jogát.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
53
TÖRTÉNELMI ARISZTOKRÁCIA? 1848-ban 305 nemzetségbŒl állt a közjogi értelemben vett magyar fŒnemesség, amelybŒl 127-en (41,6%) honosított (indigena) idegen eredetıek voltak. Ezt az 1848 (1867) elŒtti idŒszakban felemelkedett fŒnemességet azonban korántsem tekinthetjük valamiféle egységes „történelmi arisztokráciának”, amely mintegy ellenpólusát képezné a dualizmus idején rangemelésben részesült „újonnan felkapaszkodottaknak”. Hazai viszonylatban igazán régi, még a török idŒkbŒl származó fŒnemesi címmel vagy indigenátussal ugyanis
alig ötödrészük (20,2%) rendelkezett. Ide olyan közismert nemzetségek tartoztak, mint például az Andrássy, Batthyány, Cziráky, Csáky, ErdŒdy, Esterházy, Forgách, Károlyi, Nádasdy, Pálffy, Szapáry, Teleki, Wesselényi, Zichy. Ellenben minden második (51%) fŒnemesi rang az 1848-at megelŒzŒ bŒ háromnegyed évszázadból származott. Megvizsgálva továbbá az említett 305 fŒnemesi nemzetség 1526 és 1848 közötti reprezentációját az országos jelentŒségı világi és egyházi fŒméltóságok között,
megállapíthatjuk, hogy mindössze 13,7%uk adott legalább egy fŒméltóságot. Ezen belül azonban jelentŒsen felülreprezentáltak voltak a legrégebbi fŒnemesek: a méltóságviselŒk 88,6%-a a török idŒkre visszanyúló egyötödnyi nemzetségbŒl került ki, míg a nemzetségek maradék négyötöde a betöltött méltóságok 11,4%án osztozott. A magyar fŒnemesség jelentŒs része mögül tehát hiányzott a számottevŒ történelmi múlt, s ebben nincs nagy különbség a dualizmus idején és az 1848 elŒtt felemelkedettek között.
A FÃNEMESI OKLEVELEK KIÁLLÍTÁSÁÉRT FIZETENDà ÖSSZEGEK (1893–1898) BÁRÓI GRÓFI cím után fizetendŒ díjak KIADÓI DÍJAK Rangemelésért ElŒnévért
80 forint 61 forint 10 krajcár
96 forint 60 krajcár n.a.
Pergamen Szépíró tiszteletdíja CímerfestŒ tiszteletdíja KönyvkötŒ tiszteletdíja
15 forint 100–150 forint 40 forint 40–100 forint
20 forint 100–150 forint 50 forint 80–100 forint
Készpénzköltség összesen
195–305 forint
250–320 forint
KÉSZPÉNZKÖLTSÉG
sorolhatók, amelynek legalján a bárók álltak, a következő lépcsőfokot a grófok, majd végül a hercegek jelentették, ez a fajta rangsorrend inkább a külvilág felé érvényesült. A dualizmus kori magyar „főnemesi társadalom” belső tagoltsága jóval differenciáltabb volt ezeknél a rendies színezetű kategóriáknál.
A magyar társadalomtörténeti szakirodalomba Kövér György emelte be Max Weber viselkedésszociológiai ihletettségű értelmezését a rendekről. Weber szerint a rendi helyzet alapja nem a jo gi lag de fi niált ki váltsá gos helyzet, hanem a jellegzetes életvitel, a formális nevelés, valamint a szárma-
zásnak vagy a foglalkozásnak kijáró presztízs. A gyakorlatban pedig „elsősorban az egymás közötti házasodásban […], esetleg: a közös asztalnál való étkezésben […], gyakran: bizonyos kiváltságokhoz kötött nyereség-, illetve keresetszerzési lehetőségek monopoljellegű elsajátításában, illetve bizonyos keresetfajták megvető elutasításában vagy másfajta rendi konvenciókban (»tradíciókban«) jut kifejezésre”. A viselkedésszo cioló giai értelemben vett rendi helyzet szemszögéből közelítve tehát nem elégedhetünk meg pusztán az adományozott rangok je lentette hierarchia bemutatásával. A Weber által első helyre sorolt „egymás közötti” házasságkötés megértéséhez az ősnemesi származás fogalma jelenti a kulcsot. A 19–20. század fordulója utáni gyakorlat alapján ősnemesi származásról akkor beszélhetünk, ha az illető képes volt megfelelni az úgynevezett őspróba követelményeinek, vagyis az erre rendszeresített hivatalos eljárás során igazolni tudta, hogy a nyolc-nyolc apai és anyai ükszülője már nemesként látta meg a napvilágot. Ezek utódai – azaz a vizsgált személy
UDVARKÉPESSÉG A GYAKORLATBAN Az udvarképesség kritériumrendszerének kellŒen szigorú figyelembevételérŒl egy 1885 elején Budán történt kínos eset kapcsán a következŒképpen
54
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
számolt be a Vasárnapi Újság: „Egy fiatal gróf, kinek neje nem udvarképes, tévedésbŒl – hasonnevı rokona családja számára kiállított meghívót kapva meg,
nejével együtt megjelent a bálon. […] Sok kellemetlen »megbeszélés« után a fŒudvarmesteri hivatal egy tisztviselŒje felszolítá a grófot, hogy nejét, ki legfel-
jebb csak tévedésbŒl kaphatott a bálra meghívót, vezesse ki tüstént a terembŒl. A gróf halottsápadtan, reszketve az izgatottságtól engedelmeskedett.”
Széchényi Ödön morganatikus házasságai Széchenyi István fiatalabb fia, Ödön gróf (1839–1922) elssŒŒsorban ttız ızoltóként tette emlékezetessé a nevét. 1870-ben megszervezte a ffŒŒvárosi tız ttı ızoltóságot, majd 1874ben a szultán meghívására Konstantinápolyba költözött, és létrehozta, majd évtizedeken át irányította a török tızoltási szervezetet. A magánélete azonban már korántsem alakult ilyen sikeresen. ElsŒ felesége Almay Irma (1844–1891) volt, akinek nagyapja, Wurm József (1770–1854) vaskereskedŒként alapozta meg a család vagyonát. 1834-ben nemességet és földbirtokot szerzett, s ekkor vette fel az Almay nevet. Széchényi Ödön az 1864-es házasságkötés után hamarosan elhidegült feleségétŒl, így végül családját Magyarországon hagyva tette át lakását Konstantinápolyba. Itt az 1880-as évek végén – tehát még az elsŒ asszony életében – gyermekei születtek egy másik nŒtŒl, Kritopulo Euláliától (1854– 1918), akit végül 1892-ben feleségül is vett. Eleinte jól titkolta törvénytelen gyermekeit, késŒbb azonban kitudódott a dolog, és a Széchényi nemzetség közgyılése erélyesen tiltakozott ellene: „Ödönt, nem Œsnemesi családból eredŒ házasságainál fogva, Bálintot [1893–1954], mint ismeretlen rácz családból származott, Ödönnél éveken át mint cseléd alkalmazott s vele csak […] Gusztáv [1889–1966] születése után házassági frigyre lépett anyának leszármazottját a czenki hitbizomány haszonélvezetére nem jogosítottnak tartja, végül Ödön fiát, Gusztávot pedig, mint házasságtörésben született törvénytelen ivadékot, nem is tekinti a nemzetség tagjának.” A botrány hátterében a nagycenki hitbizomány majdani haszonélvezetének kérdése állt, amelybŒl az alapító Széchényi Ferenc (1754–1820) kizárni rendelte „minden leszármazottjaikkal együtt azok[at …], akik nem Œsi nemes családból való […] nŒt vesznek feleségül”. Széchényi Ödön rangon aluli (morganatikus) házasságai tehát hivatkozási alapul szolgálhattak ahhoz, hogy nemzetségének ellenérdekelt tagjai megkérdŒjelezzék öröklési jogát, majd végül megakadályozzák a hitbizomány átvételében és anyagilag elŒnytelen megegyezésre kényszerítsék. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
55
GENEALÓGIAI FOGALMAK NEMZETSÉG Genealógiai értelemben a nemzetség fogalma alatt egy közös ŒstŒl fiágon leszármazó, azonos családnevet viselŒ személyek összességét értjük. Ez tehát jóval tágabb kategória, mint a mai értelemben vett család, inkább rokon családok halmazához hasonlítható. A nemzetségbe ugyanúgy beletartoznak az alapító Œs már elhunyt fiági leszármazottai, mint az éppen élŒ generáció tagjai.
4∞&£∞§™
INDIGENÁTUS Az indigenátus (honosítás) a magyar (fŒ)nemesség megszerzésének egyik speciális módja volt 1848 elŒtt, amely által a kedvezményezett külföldi személy és utódai a magyar nemesi nemzet tagjai lettek. A honosítás alapvetŒen az uralkodó felségjogai közé tartozott, amelyet az országgyılés közremıködésével gyakorolt. Érvényességéhez megkövetelték az indigenátus becikkelyezését, az eskü letételét és a honosítási díj befizetését.
4∞&£∞§™
KAMARÁSI ÃSFA Az Œsnemesi vizsgálat alapja az ún. Œsfa (törzsfa) volt, amelyhez további kiegészítŒ dokumentumok (például magyarázó jegyzék, anyakönyvi kivonatok) csatlakoztak. Az Œsfa abban különbözik a családfától, hogy ennél nem a legrégebbi Œs, hanem a vizsgált utód szerepel a legalsó sorban, s a fa ágai az egyenes felmenŒket tartalmazzák a próbának megfelelŒ generációkra kiterjedŒen.
egyenes felmenői, akik értelemszerűen maguk is valamennyien nemesek voltak – nem lehettek sem törvényesítettek, sem pedig örökbefo gadottak. Mindezek alapján tehát elmondhatjuk, hogy akinek nem nyúlt vissza a nemessége négy generációnál régebbi időre, az egészen biztosan nem tudott az őspróbának megfelelni. Látható, hogy ebben a tekintetben érvényesült az egy és ugyanazon nemesség elve: az ősnemesi vizsgálat során a főnemesi cím önmagában nem jelentett semmiféle előnyt – mögötte állhatott egészen régi, de akár első generációs nemes is. Az ősnemesi származáshoz kapcsolt társadalmi előnyök közül elsőként az udvarképességet említjük meg, amely azt jelentette, hogy az ezzel bíró személyek bizonyos ünnepélyes alkalmakkor (udvari bálok, díszebédek, körmenetek stb.) megjelenhettek az uralkodó környezetében, illetve igényt formálhattak arra, hogy meghívást kapjanak oda. Szintén az udvarhoz kapcsolódott s éppen ezért elválaszthatatlan volt az udvarképesség kritériumrendszerétől a császári és királyi kamarási méltóság. 16 nemes születésű ükszülőt kellett felmutatnia annak is, aki a Szuverén Máltai Lovagrend tagjai közé kívánt tartozni, akár jogi, akár tiszteletbeli lovagként; hasonlóan a Német Lovag rend fogadalmi és tiszteleti tagjainak is. Az elszegényedett nemes hölgyek számára fenntartott bécsi, prá gai, innsbrucki, grazi és brünni alapítványi intézetek szintén (bár egyes esetekben könnyített) őspróba letételét követelték meg a jelentkezőktől. A fentebb elmondottak alapján tehát az újabb keletű nemesek ki voltak zárva a társadalmi érintkezés és presztízs bizonyos formáiból, továbbá házasságkötés esetén sem számítottak egyenrangú partnernek. Az ősnemesi státus átörökítésének ugyanis elengedhetetlen feltétele volt a rangszerű házasság, hiszen a rangon alul – egy újne-
ZSIDÓ SZÁRMAZÁSÚ FŐNEMESEK A dualizmus korának gazdasági életében igen nagy szerepet játszottak a zsidó kereskedŒk, bankárok, gyárosok, és hasonlóan nagy teret foglaltak el a szabadfoglalkozású értelmiségiek szférájában is.
WODIANER MÓR (1810–1885) A zsidó származásúként számon tartott fŒnemesek közül a kiegyezés után elsŒként Wodianer Mór szerzett magyar bárói címet 1874-ben. Ekkor egyébként már nem volt zsidó vallású, apjával együtt még a reformkorban kikeresztelkedett és kaprioriai predikátummal magyar nemesi címet szerzett (1844). A család tagjai eleinte dohánnyal, gyapjúval és gaboná val ke res ked tek, majd az 1840-es évektŒl egyre inkább a hitelügyletek felé fordultak. (1886-ban Mór testvére, Albert is magyar bárói rangra emelkedett.)
messel vagy horribile dictu egy polgári személlyel – házasodó egyén leszármazottai értelemszerűen nem tudtak többé az őspróba kritériumainak megfelelni. A házastárs nem elég körültekintő megválasztásának így több generációra kiható negatív következménye lehetett. A rangon aluli házasságból
A CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI KAMARÁSI MÉLTÓSÁG A császári és királyi kamarási méltóság az Œsi nemesség 24 éven felüli férfi tagjai részére volt fenntartva – amennyiben kérelmezték és az uralkodó sem zárkózott el az illetŒ kinevezése elŒl. A kamarások tény-
56
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
leges udvari szolgálatra is beoszthatóak voltak, ezenkívül kötelességüket képezte az udvar nagyheti szertartásain és az úrnapi körmeneten való részvétel. Rendkívüli udvari események, például kereszte-
lŒk, esküvŒk, temetések és koronázás alkalmával szintén számítottak a berendelt kamarások jelenlétére. Az esetleges udvari szolgálat mellett és azon túl azonban a mindennapokban egészen más szere-
pe lehetett a kamarásságnak: a különbözŒ értesítŒkön és almanachokban elŒszeretettel feltüntetett császári és királyi kamarási méltóság egyfajta indikátora volt az illetŒ „ebenbürtig” származásának.
A korszakban mintegy 280 zsidó származású személy kapott magyar nemességet, kereken 50-en pedig a bárói címet is megszerezték. A 274 új fŒnemes 18,2%-a tehát közülük került ki. Az érintettek, egyetlen kivételtŒl eltekintve, nem nemesként látták meg a napvilágot, így a zsidó bárók a jelentŒsebb nemesi múlt nélküli új fŒnemesek táborát gyarapították. E csoport tagjainak közel fele közülük került ki (ami persze egyben azt is jelenti, hogy a parvenünek tekintett fŒnemesek közel sem kizárólag zsidó származásúak voltak).
KORÁNYI FRIGYES (1827–1913) Egy tehetŒs orvosi dinasztia sarjaként Nagykállóban látta meg a napvilágot. 1848-ban családjával együtt kikeresztelkedett és felvette a Korányi nevet. A szabadságharcban mint orvostanhallgató vett részt. A diploma megszerzése (1851) után szülŒvárosában, majd az 1860-as évek közepétŒl Pesten praktizált. Egyetemi tanárként bekapcsolódott az orvosképzésbe, és aktívan közremıködött a hazai egészségügyi rendszer reformjában. 1884-tŒl az MTA levelezŒ tagja volt. Ugyanekkor tolcsvai elŒnévvel magyar nemesi, 1908-ban pedig bárói címet kapott.
Korányi Frigyes bárói címere
WEISZ MANFRÉD (1857–1922)
Wodianer Mór bárói címere
származó utódok nem számíthattak kívánatos partinak a még rangtartó családok körében. Emellett egy mésalliance akár érzékeny anyagi veszteségeket is okozhatott, mivel egyes hitbizományi alapítólevelek kikötötték, hogy a haszonélvező csak egyenrangú házasságból született, illetve ilyen házasságra lépett egyén lehet. Egyenrangú házassághoz volt kötve hölgyek esetében a Csillagkereszt Rend adományozása, ahogy a császár- és királyné palotahölgyei is (akik lényegében a kamarások női megfelelői voltak) csak rangjukhoz illő férfival léphettek házasságra. Saját adataink szerint a dualizmus idején adományozott 274 főnemességből 131 esetben (47,8%) az adományos legalább 200 éves nemességet tudhatott maga mögött, míg a másik végle-
Weisz Manfréd bárói címere
Nagyapja falusi pipakereskedŒként kezdte karrierjét Cseh- és Morvaországban, majd áttelepült Magyarországra, s itt született fiai már a terménykereskedelemben értek el sikereket. A harmadik generációt képviselŒ Manfréd bátyjával együtt 1882-ben – a hadsereg igényeire alapozva – konzervgyárat alapított. A vállalkozást hamarosan konzervdobozok, majd töltényhüvelyek elŒállításával bŒvítették. 1892-ben a Csepel-szigetre költöztették a gyárat, amely az elkövetkezŒ két évtized alatt a Monarchia egyik legnagyobb hadiüzemévé fejlŒdött. Weisz Manfréd csepeli elŒnévvel 1896-ban nemességet szerzett. 1918 szeptemberében az uralkodó bárói rangra emelte.
tet a nem nemesnek született 104 személy (37,9%) jelentette. Utóbbiak majdnem kivétel nélkül bárók voltak, viszont a bárósítások mintegy harmada 200 évnél is régebbi nemeseket érintett. Nem akarjuk azt állítani, hogy a legalább két évszázados nemesi múlt (a felmenők ötödik generációjáig biztosan visszanyúló nemesség) önmagában elegendő lett volna az ősnemesi státushoz, azt azonban mindenképpen jelzi, hogy a kiegyezés után adományozott új főnemesi címek mögött nagyon is eltérő társadalmi helyzetű egyének álltak: a nemességét adatokkal igazolha tóan a kö zép kor ból szár maz ta tó homo novus főnemes ugyanúgy megtalálható volt közöttük, mint az, akinek első ismert őse terménykereskedőként tűnt fel a történelem színpadán a napóleoni háborúk korában. Valamenynyien főnemesi címet viseltek
ugyan, e laza kereten belül és a reprezen tá ció dísz le tein túl vi szont csak egy részük (feltehetően: a kisebbik részük) tudott megfelelni viselkedésszociológiai értelemben is a rendi helyzetének. Mellettük a 19. század máso dik felében már megfigyelhető (Mada ras Éva sza vai val él ve) egy „nagy lendülettel előretörő »második társaság«, a kapitalizmus térhó dításával kialakuló, sőt éppen a modernizációs fo lya ma tot hordo zó új elit. […] a fináncburzsoázia, a gazdag bankárok, az ipari mágnások […], tehetős kereskedők, háztulajdonosok, de rajtuk kívül ma gas ran gú hi va tal no kok, sza badfoglalkozásúak, neves tudósok és művészek alkották a tőkés fejlődés új pol gá ri elit jét.” Utób biak azon ban, még ha kö zü lük so kan főne me si címet is szereztek, kívül álltak az udvarképes „első társadalom” körein. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
57
