A KOSSUTH TÉR 74∞& £ ∞ § £ ™
TA K Á C S T I B O R
74∞& £ ∞ § £ ™
4
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Ab udapestiK ossutht érfi zikaiv alójábant ér,a zaz– H amvasB éla szavaivalé lve– „pontosv onalakkall ehatárolható,t erülete négyzetmilliméterrek iszámíthatóé sa lakjak örzővelé sv onalzóval megrajzolható”. Ám több ennél, nem pusztán egy képlettel rendelkezőg eometriaiá bra, „nem csak az, ahol a dolgok vannak”. A Kossuth tér hely: „festmény vagy rajz, és nincs belőlet öbb, mint ez az egy”. A térl étrehozásátólk ezdveh elykéntl étezett, egésze gyszerűen azért, mert itt épült fel az ország államiságát ésfü ggetlenségétl eginkábbk ifejezői ntézmény,a zo rszággyűlés állandóé pülete,a melynekmá ra n evei sb eszédes.A zO rszágház Magyarországs zimbolikusp olitikaik özpontjávát ettea k örnyező tereti s,me lyhezh asonlój elentőségű közterület – talán a Hősök terétl eszámítva– n ema kadmé ge gya n emzett örténetében.
Kossuth tér, 1941 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
5
A
z Országgyű lés 2011-ben kiemelt nemzeti emlékhellyé nyilvánította a budapesti Kossuth teret mint a ma gyar történelemben nagy jelentő séggel bíró helyszínt. A döntéshozók azokat az összetartozást erősítő, a nemzeti identitás megteremtésében és fenntartásában meghatározó szerepet játszó helyeket ruházták fel ezzel a címmel, amelyek egyszersmind az orszá gos jelentő ségű állami megemlékezések színhelyei is
igényt kielégítő és nem mellesleg a lassan világvárossá fejlődő Budapesthez méltó épületet emeljenek. (A képviselőház az 1866-ban a Főherceg Sándor utcában átadott, eleve ideiglenes megoldásnak szánt épületben ülésezett, míg a főrendek a Nemzeti Múzeum dísztermében gyűltek össze.) Az országgyűlés volt ugyanis az az intézmény, amely a Habsburg-monarchián belül megtestesítette a magyar állam különállását, és amelyet az ország a sa-
szempontból is, hiszen ezáltal a nemzeti politika központját az uralkodó rezidenciájául szol gáló királyi várral szemben, mintegy annak ellenpontjaként helyezhették el. Az állandó Országház megépítése elsősorban a törvényhozás méltó elhelyezését szolgálta, ám nem csupán azt. Az építést elrendelő törvényjavaslat indoklása szerint: „Figyelembe veendő az is, hogy habár az emelendő országház az ország anyagi erejéhez képest egy-
„Az épület építŒmıvészeti styljére nézve megjegyeztetik, hogy tekintettel az építési telek fekvése- és környezetére s tekintettel hazánk történeti múltja- s alkotmányának Œsi idŒbŒl származó fejlŒdésére, legmegfelelŒbbnek látszik: a byzanti, román, csúcsíves (góth) styl vagy a renaissance valamelyik válfaja.” (A budapesti TömŒtéren építendŒ állandó országház tervezési programmja, 1882 – részlet)
1895
lehetnek. Az emlékhely tehát olyan fizikai entitás, amelyre emlékezni kell, egyúttal a megemlékezési szertartá soknak is helyet ad. Ez a kettősség a fővárosi Kossuth teret a kialakulásától kezdve (sőt, ha lehet mondani, már azt megelőzően is) jellemezte.
AZ ORSZÁG(HÁZ) TERE Noha a helyen korábban is köztér terült el, a mai teret egyértelműen az Országház hozta létre. Az 1867-es kiegyezés utáni magyar politikai elit kezdettől fogva fontosnak tartotta, hogy az országgyűlés számára állandó, minden
6
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
ját hagyományai, majd a saját törvényei alapján választott meg. A törvényhozás 1880-ban rendelte el az „országgyűlés mindkét házát befogadó állandó országháznak a főváros ötödik kerületében levő Tömő-téren” való felépítését. A helyszín kijelölésében célszerűségi szempontok is közrejátszottak, hiszen állami tulajdonban lévő, megfelelő nagyságú telek állt rendelkezésre, amely alkalmas volt mind a szükséges méretű épület elhelyezésére, mind az annak tömegéhez méltó szabad terület kialakítására. Előnyt jelentett a Duna-parti fekvés, nemcsak esztétikailag (bár ez sem elhanyagolható), hanem szimbolikus politikai
sze rűb ben épít te tik is, an nak mégis arányaira és alakjára nézve emlékszerűnek kell lennie.” A kormányzat tehát nem egyszerűen egy hivatali épületet kívánt emelni, hanem a magyar nemzet dicső múltjának, az ezeréves magyar államiságnak és az ősi alkotmánynak az emlékművét is. Egy olyan műalkotást, amely kifejezi a magyar állam és nemzet időbeli folyamatosságát (és örökkévalóságának a képzetét). Ezért írták elő, hogy a ház historizáló stílusú legyen. Nem véletlen, hogy a megrendelők tetszését leginkább Steindl Imre terve nyerte el: a neogótikus formaelemek az angol parlamentre emlékeztettek.
(A magyar politikusok előszeretettel hasonlították a magyar alkotmány és parlamentarizmus ősiségét az angoléhoz.) Persze Steindl is kénytelen volt átdolgozni a terveket, a végleges változatra csak 1888-ban bólintottak rá a döntéshozók. Az épület bő másfél évtizeddel később, 1904-re készült el, bár a képviselőház már 1902-től itt tartotta az üléseit. A Tömő teret a még félkész épület után már 1898-ban Országház térre nevezték át.
li helyiségek számára, jobbára az 1920as években, bár a térfal mai állapotában csak az 1970-es évek elejére alakult ki. A tér meghatározó eleme persze minden szempontból az Országház, fontossága, jelentősége messze meghaladja a másik két középületét. Már építtetői „alkotmánytemplomnak” szánták, olyan helynek, ahol (szemben az udvari politizálással) a nemzet alkotmányos, képviseleti politikai élete
ház formális, jelképes szerepe mindig is megmaradt: felépülése óta az ország politikai központjának számít, még akkor is, ha a végső döntéseket nem mindig itt hozták meg.
AZ EMLÉKEZÉS HELYEI Az Országház megépítéséről rendelkező törvényjavaslat indoklása, mint láttuk, azt mutatja, hogy a „megrendelők”
1895
Ekkor már állt a tér két másik középülete, a Földművelésügyi Minisztérium 1887-ben felépült székháza, valamint a Kúriának is helyet biztosító, 1896-ban átadott igazságügyi palota. E három épület együttese már elkészülte idején a törvényhozás, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás elválasztásának klasszikus liberális elvét példázta. (Nem véletlen, hogy az Országház mellett a ma a Vidékfejlesztési Minisztérium, illetve a Néprajzi Múzeum székházaként funkcionáló két épület is a nemzeti emlékhely részét képezi.) A tér többi, északi és déli oldalán található épülete magánberuházásban épült lakások és irodák, hivata-
zajlik. (Szimbolikus, bár bizonyos szempontból véletlen, hogy a Parla ment főkapujával szemben a térre befutó utcát Alkotmány utcának nevezik; véletlennek azért tekinthető, mert az utca elnevezése évekkel megelőzte az Országház helyének kijelölését.) A 20. század elejétől itt hozzák meg az ország törvényeit, itt fogadják el az ország költségvetését, javarészt itt zajlanak a pártpolitikai küzdelmek, és 1920 óta itt választják meg az ország államfőjét. Az országgyűlés politikai és közhatalmi súlya változott az idők során, szerepe sokszor – például a sztálinista diktatúra kiépülése után – jóformán csak formális volt. Ám az Ország-
az épületet emlékműnek (is) szánták. A ház és az azt körülölelő tér tehát már eleve a valamire való emlékezés helyeként jött létre, még azelőtt, hogy „emlékezetes hellyé” vált volna. Idővel persze a téren a szó szorosabb értelmében vett emlékművek is helyet kaptak, amelyek már nem általában a dicső múltra, hanem a magyar történelem meghatározott személyeire és rajtuk keresztül bizonyos eseményeire, időszakaira emlékeztettek. Az Országház átadása után két évvel, 1906-ban az épülettől délre lévő parkrészben állították fel Andrássy Gyula lovas szobrát. A kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök, majd kiRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
7
Andrássy Gyula szobra, 1906
lenc éven át közös külügyminiszter emlékműve egyidejűleg az 1867-ben kialakított rendszernek, ma gának a dualizmusnak a monumentumaként is értelmezhető. A dualista rendszerrel való radikális szakítást hirdető 1918-as forradalom után Andrássy szobra a helyén maradt, ám ma gának a térnek az elnevezése megváltozott: novemberben, az államforma-változást követően a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a terület elnevezését Köztársaság térre változtatta. A döntést azzal indokolták, hogy ezen a helyen került sor a köztársaság (voltaképpen népköztársaság) kikiáltására, ám nyilván ezen túlmutató jelentősége volt annak, hogy az ország szimbolikus politikai központjának elnevezése immáron az új államformát hirdeti. A korábban emelt emlékművek eltávolítására a Tanácsköztársaság alatt
8
Károlyi Mihály szobra, 1975
sem volt idő, így a múlttal való még radikálisabb szakítás jobbára azok eltakarásában nyilvánult meg. 1919. május 1-jén az Andrássy-szobrot egy installációval, az ún. Munka Házával fedték el, a téren pedig felállították Lenin és Karl Liebknecht gipsz mellszobrait, vala mint két vörös földgömböt (kifejezve a kommunizmus világméretű győzelmébe vetett hitet). A kommün bukásával ezek az ideiglenes műemlékek elkerültek a térről, arról a térről, amely rövidesen visszakapta régi nevét is. (A Köztársaság tér elnevezés egyéb ként sem ment át a köztudatba.) A tér 1927-ben újabb emlékművel bővült: északi oldalán állították fel Kossuth Lajos (pontosabban az egész Batthyány-kormány) Horvay János által készített szobrát. Ezzel egyidejűleg a teret is Kossuthról nevezték el. A szoborállítás és az átnevezés összefüggött
Május 1-jei dekoráció Andrássy Gyula szobrán az Országház déli oldalán, 1919
Kossuth Lajos „örök érdemeinek és emlékének” törvénybe iktatásával (valamint március 15. nemzeti ünneppé nyilvánításával). Kossuth neve, alakja a ma gyar nemzeti identitás egyik, ha nem a legfontosabb alkotóeleme, kultusza töretlenül élt 1848 óta. Így természetesnek tűnt, hogy emlékműve az ország szimbolikus politikai központjában kapjon helyet, mint ahogy az is, hogy a legtöbb magyar településhez hasonlóan immáron az ország „főterét” is róla nevezzék el. A harmincas évek közepén néhány éven belül két új szoborral bővült a tér. 1934-ben adták át az 1918-as forradalom kitörésének napján meggyilkolt Tisza István emlékművét, amely a két világháború közötti rendszer ellenforradalmi jellegét hivatott hangsúlyozni. 1937-ben „főhelyen”, a tér déli oldalán, a Kossuth-szoborral szemben állítot-
Tisza István emlékmıve, 1934
1918
ták fel II. Rákóczi Ferenc szobrát, Pásztor János alkotását. 1945 után Andrássy és Tisza – az ost rom so rán rész ben meg sé rült – szob rait el tá vo lí tot ták. Rá kó czi és Kossuth, a két nagy szabadságharc vezetője azonban maradhatott, hiszen alak juk il lesz ke dett az ön ál ló Ma gyarorszá gért ví vott 400 éves, az 1945-ös „felszabadulással” beteljesedett küzdelemről kialakított kommunis ta ká non ba. 1952-ben azon ban utób bi he lyé re az új rend szer Kos suth-ké pé nek job ban meg fe le lő, a nép ve zé ri sze re pét ki dom bo rí tó új emlékművet emeltek. A következő szoborállításra 1975-ig kellett várni. Ekkor avatták fel az 1918as forradalom vezéralakjának, Károlyi Mihálynak az emlékművét. A helyválasztás szimbolikus volt: az emlékmű az Országháztól északra, a Tisza-szobor korábbi helyére került. Öt évvel később a Parlamenttől északra, a Duná-
10
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
hoz közel állították fel József Attila szobrát, A Dunánál című alkotást. Ez volt az első alkalom, hogy nem politikusnak vagy államférfinak állítottak emléket az ország főterén. A rendszerváltás után a tér szobraihoz nem nyúltak hozzá, ami érthető, hiszen kifejezetten a kommunista mozgalomra emlékeztető mű nem került a térre. 1991-ben a Rákóczi-szobor mellett egy szimbolikus sírt helyeztek el az 1956-os forradalom és szabadságharc során elesettek és kivégzettek emlékére. Ezt 1996-ban fejkővel egészítették ki. Ebben az évben, a forradalom kitörésének negyvenedik évfordulóján egy hivatalos emlékművet is felállítottak a tér északi oldalán, az ún. forradalom lángját. Ezzel 1956-ot szimbolikusan is beemelték a nagy nemzeti szabadságharcok sorába, egyben tovább erősítették azt a kánont, hogy nemzeti történelmünkből elsősorban a függetlenségért és szabadságért vívott küzdelmek-
re (1703–1711, 1848–1849, 1918, 1956) kell emlékezni.
TÉRFOGLALÁSOK A szoborállítások jól mutatják, milyen emlékezetpolitikát folytattak az egymást követő rendszerek. Mindazonáltal a tér más típusú szimbolikus politikai aktusok színhelyéül is szolgált. A parlament mint a magyar állam legfontosabb döntéshozó szerve, a magyar államiság legfőbb reprezentánsa és az ország politikai központja az épülete előtt elhelyezkedő fizikai teret az „ország főterévé”, politikai fórummá tette. Az Országház előtti teret legtöbbször a mindenkori hatalom használta protokolláris rendezvények, hivatalos állami ünnepségek megrendezésére. Ennek egyik rendszeres példája volt 1965 és 2006 között az augusztus 20-i tisztavatás. Ebbe a sorba illeszkednek
a hatalom által szervezett, politikai jelleget is öltő kegyeleti ceremóniák: jellemző, hogy valamennyi, hivatali ideje alatt elhalálozott miniszterelnök (Gömbös Gyula, Teleki Pál, Antall József) felravatalozására, gyászszertartására az Országházban, illetve a Kossuth téren került sor. Miután a hely magát a közhatalmat szimbolizálja, a kezdetektől vonzotta a politikai demonstrációkat, tömegmegmozdulásokat is. A különböző politikai erők az ország főterének elfoglalásával mintegy a hatalom jelképes birtokbavételét hajtották végre, egyúttal bejelentve az igényüket a hatalom tényleges megra gadására is. A megmozdulásokban a tömegek képviselték azt a nagyobb entitást, a nemzetet, a népet, a proletariátust stb., amelynek nevében ezt az igényt bejelentették. A század elején a tér rendszerint a szociáldemokraták által szervezett választójogi tüntetéseket vonzotta: ezeknek alkalmasabb helyet nem is lehetett volna találni. Az első ilyen tüntetésre
1905. szeptember 15-én került sor. Bár a napot a szocdem sajtó „vörös pénteknek” nevezte el, a jelző inkább csak a munkásmozgalomra utalt, hiszen a több tízezres megmozdulás atrocitásoktól mentesen zajlott le. Nem úgy néhány évvel később az 1912. május 23-i „vérvörös csütörtök”, amelyet már valóban a vér színezett pirosra. A Tisza István házelnökké választását és a véderőjavaslat elfogadását megakadályozni kívánó (egyben a választójog kiterjesztésére törekvő) ellenzék obstrukciójának letörésére a szociáldemokrata szakszervezetek általános sztrájkfelhívással és tüntetéssel rea gáltak. A munkások lakta külvárosokból érkező tömeg az Országház előtti teret vette célba. A rendőrség és a katonaság azonban felkészült erre, és végül is sikerült megakadályozniuk, hogy a tüntetők a Parlament közvetlen közelébe jussanak. 1918 őszétől, a forradalom, majd a kommün idején számos nagy megmozdulásnak adott helyet az Országház
előtti tér. Az 1918. október 28-i népgyűlés a Nemzeti Tanács erejének és hatalom iránti igényének demonstrálását szolgálta. A tömeg a háború azonnali befejezését, valamint alapvető politikai és társadalmi változásokat követelt. Pár nappal később ismét tízezrek vonultak a térre, immáron azonban nem tiltakozni, hanem a forradalom október 31-i győzelmét megünnepelni. Ugyanezen a helyen került sor november 16-án a népköztársaság kikiáltására is. Az új – forradalmi – hatalom létrejöttének legfőbb jelképes aktusai tehát az Országház előtti téren zajlottak le, de 1919. március 21. után itt ünnepelte magát a Tanácsköztársaság is. Az ország szimbolikus politikai központja volt a célpontja Horthy Miklós 1919. november 16-i fővárosi „bevonulásának” is. (Ez esetben az időpont is szimbolikus: a köztársaság kikiáltásának első évfordulója.) A Nemzeti Hadsereg vezetője a Kelenföldi pályaudvarról indulva, a Gellért tér és a Szent István-bazilika érintésével érkezett a Par-
1956
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
11
1919
lamenthez. Útját többször is megszakították kisebb-nagyobb ünnepségek, amelyeken szónokok köszöntötték a fővárosba érkező ellentengernagyot, és amelyeken ő maga is felszólalt – méghozzá lóhátról. A hódítóknak kijáró fehér lóról ugyanis csak az Országház előtt szállt le, kifejezve ezzel, hogy megérkezett – jelképes és valóságos – útjának végső céljához, amely nem más, mint a legfőbb hatalom megszerzése. A hatalom megszerzésének formális aktusára, kormányzóvá történő megválasztására is itt, az Országházban került sor 1920. március 1-jén. Ez alkalommal szintén jelen voltak a katonái,
12
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
aminek kevésbé a nyomásgyakorlás, mint inkább az erődemonstráció volt a szerepe, mintegy kifejezve, hogy pozícióját elsősorban saját fegyvereinek és nem a politikusoknak köszönheti. 1945 után egy ideig egymást érték a tömegrendezvények a Kossuth téren: választási nagygyűlések és más politikai demonstrációk mellett itt tartották például az 1848-as forradalom centenáriumát ünneplő gyűlést. A legjelentősebb esemény kétségkívül a (második) köztársaság kikiáltása volt 1946. február 1-jén. Nagy Ferenc, a nemzetgyűlés kisgazda elnöke több mint százezer ember előtt ismertette a köztársa-
ságielnök-választás eredményét, majd a megválasztott Tildy Zoltán mondott ünnepi beszédet. 1918-tól eltérően igazából a kikiáltás aktusára nem került sor, az összesereglett tömeg csak a nemzetgyűlés által az államformáról és az elnök személyéről már meghozott döntést ünnepelte meg. A sztálinista diktatúra kiépülésével az Országház funkcionálisan és szimbolikusan is kiüresedett, ám az előtte lévő teret időről időre megtöltötte a tömeg. Többnyire valamelyik tömegszervezet (például a DISZ, Nőszövetség) kongresszusa adott alkalmat az erődemonstrációra, de természetesen
Eucharisztikus Világtalálkozó, 1938
a Kossuth téren tartották a Hazafias Népfront „választási” nagygyűlését is 1953 májusában. (Az MDP viszont jellemzően nem itt, hanem a Hősök terén ünnepeltette a kongresszusait; lényegében ennek a „hagyománynak” a folytatásaként értelmezhető a kádári vezetés által szervezett 1957. május 1jei demonstráció is.) 1956. október 23-án este, hosszú évek után először, a tömeg nem a hatalom hívására, hanem éppen ellenkezőleg, a fennálló hatalom elleni tüntetés céljából foglalta el a teret. Figyelemre méltó, hogy a sokaság nem a tényleges hatalmi centrumnak tekinthető párt-
központ, hanem a Parlament előtt követelte Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését. A forradalmi tömeg ugyanis nem egyszerűen birtokba vette a Kossuth teret, hanem ezzel az aktussal visszahelyezte ide az ország szimbolikus politikai központját. Ennek fényében válik igazán érthetővé, miért keltett olyan nagy csalódást Nagy Imre beszéde, aki elismerte ugyan a követelések jogosságát, ám a helyzet megoldását a kommunista párton belül képzelte el. (Ezt fejezte ki, hogy beszédét „Elvtársak!” megszólítással indította, amely általános nemtetszést aratott a téren.) Néhány nappal később, október 29-én
Nagy Imre áttette kormányfői működésének székhelyét a pártközpontból az Országházba, amely ezzel pár napra az ország legfőbb politikai központja lett. Nagy Imre október 31-én újra beszélt a téren összegyűlő tüntetők előtt, ezúttal általános tetszést aratva. 1956-ban került sor arra a tragikus eseményre is, amely talán a leginkább összekapcsolódott a tér nevével. Október 25-én délelőtt tüntetők érkeztek a Kossuth térre. A békés demonstrálók barátkoztak az Országház védelmére kirendelt szovjet tankok személyzetével. Az Akadémia utcai pártközpontból a helyszínre érkező KGB-főnök, Szerov RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
13
a tér kiürítésére adott parancsot. Az első riasz tó lö vé sek után azon ban a szovjet katonák több oldalról is a pánikszerűen menekülő tömegbe lőttek. A géppuskalövésektől és gránátrepeszektől több mint 60 ember vesztette éle tét, a se be sül tek szá ma pe dig megközelítette a 300-at. (A közhiedelemmel ellentétben tehát nem a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről
lőttek a tömegbe. Az emberek tudatában mindenesetre hosszú évtizedekig így élt a történet, ezért is került az áldozatok tiszteletére 2001ben átadott emlékmű a minisztérium falára.) A Kádár-korszak évtizedeiben ismét csak protokolláris állami
Tisza István szobra. Zala György alkotása, 1934
rendezvényeké a Parlament környéke. Az 1980-as évek végétől megszaporodó tüntetések, politikai és egyéb jellegű tiltakozó akciók közül többnek is helyet adott a tér. Mindenképpen említést érdemel az egyik első ilyen jellegű esemény, a Bős–nagymarosi Vízlépcső megépítése elleni tiltakozás 1988. szeptember 12-én, amelyen régóta nem látott, több tízezres tömeg vett részt. (A nyomásgyakorlás akkor nem járt sikerrel, októberben az Országgyűlés az
Kossuth a Batthyány-kormány tagjaival. Horvay János alkotása, 1927
építkezés folytatásáról döntött. 1989 májusában aztán a kormány felfüggesztette az építkezést.) A legnagyobb méretű tömegmegmozdulásra 1989. október 23-án, a (harmadik) köztársaság kikiáltása alkalmával került sor. A tárgyalásos rendszerváltást szimbolikusan lezáró, betetőző ünnepélyes aktus során az utolsó pártállami parlament elnöke, Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök jelentette be az ország új államformáját, illetve elnevezését.
74∞&£∞§™ A Kossuth tér emlékműként, emlékezeti helyként jött létre, ám idővel maga is egy sor, a nemzeti történelem ben emlékezetessé váló, megemlékezésre méltó esemény színhelyévé vált. Ám amíg ma ga az Ország ház vagy Kossuth és Rákóczi személye korok tól és rendszerektől függetlenül központi helyet foglal el a nemzeti emlékezetben, addig a téren lezajlott tör-
ténések megítélése már erősen rendszerfüggő – gondoljunk csak például a köztársaságok kikiáltására vagy Horthy bevonulására. Talán ennek tudható be, hogy a téren nincs magára a téren történt eseményekre emlékeztető mű al ko tás. Az egyet len ki vé tel az 1956. október 25-i sortűz, amelynek áldozatai tiszteletére 1989-ben emléktáblát, 2001-ben pedig emlékművet he lyez tek el a Föld mű ve lés ügyi Mi nisztérium falán. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
15
