74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
Wesselényi Miklós
Hűtlenségi perek a reformkorban 74∞ HOMOKI-NAGY MÁRIA
74∞ Az árvízi hajóst, Wesselényi Miklóst, aki 1838ban a nagy pesti árvíz idején több száz ember életét mentette meg vagy Kossuth Lajost, aki az Országgyűlési Tudósítások kéziratban másolt példányainak segítségével tette lehetővé, hogy Magyarország közvéleménye szélesebb körben értesüljön az országgyűlésen folyó tárgyalásokról, és akit 1849-ben Magyarország kormányzóelnökévé választottak, hűtlenség vádjával börtönbe záratta a politikai hatalom a reformkorban. A hűtlenség – a király és az ország ellen elkövetett legsúlyosabb bűncselekmény – vádját a korábbi évszázadokban is gyakran használta eszközként a Habsburg királyi udvar azért, hogy a magyar nemesek birtokait megszerezhesse. Mi történt az 1830-as évek közepén? Ismét birtokokra kívánt szert tenni az udvar, vagy a megfélemlítés eszközeként akarta elhallgattatni a reformgondolatokat nyíltan kimondó politikusainkat? A választ az egyes perek történetének bemutatásával kapjuk meg.
A
hűtlenség h űtlenség mint az uralkodó és az ország ellen elkövetett legsúlyosabb bűncselekmény a hűbéri államokban alakult ki. Eredetét tekintve a hűbérúrnak tett hűségeskü megszegését jelentette. A középkori jogfejlődés során tartalmát tekintve e bűncselekménycsoport átalakult és olyan eseteket is hűtlenségnek minősítettek, amelyek a bűncselekmény nevéből nehezen voltak kikövetkeztethetők. Hazánkban – a szokásjog fejlődését is figyelembe véve – Werbőczy István rögzítette a hűtlenség eseteit a Hármaskönyv I.14. címében, ahol 18 esetét különítette el ennek a bűncselekménynek. Ezek között találjuk a pénz- és okirat-hamisítást, a közeli rokonok meggyilkolását, a végvárak feladását és a törököknek mint ellenségnek a támogatását.
A FELSÉGSÉRTÉS BŰNE A legsúlyosabb és témánk szempontjából legfontosabb eseteket Werbőczy a jogforrásban kiemelten említi. Egyik a felségsértés bűne: „ha valaki fejedelmünk személyére szentségtelen kezet vet, vagy fegyverrel avagy méreggel élete ellen tör, vagy azok közé a falak közé vagy abba a házba, a hol a fejedelem maga tartózkodik, hatalmasul beront.” A második esetben ugyancsak hűtlennek minősült az, aki „nyilván az alkotmány [statum publicum], a király és korona közhatalma ellen támad és ellene szegül”. Ebből a megfogalmazásból jól érzékelhető, hogy míg a felségsértés esetében egyértelmű, hogy az uralkodó személye ellen elkövetett erőszakos, azaz tettleges magatartást minősítették hűtlenségnek, addig a második esetben az állami főhatalmat megtestesítő korona és az uralkodó elleni tett minősülhetett bűncselekménynek. Az már nem derül ki a Hármaskönyv szövegezéséből, hogy magát a cselekményt miként lehetett elkövetni. Ezt a mindennapi bírói gyakorlat alakította ki, melynek bizonyos eljárásjogi szabályait a 18., de inkább a 19. század első felében született törvények határozták meg. Minden, hűtlenségnek számító cselekményt végső soron a király, illetve az állam ellen irányuló tettként minősítettek, s az elkövetőt fej- és jószágvesztéssel
fenyegették. Werb Werbőczy őczy megfogalmazásá megfogalmazásá-ban: „A hűtlenek vakmerőségének és lázadásának megtörésére és az istentelen és becstelen emberek rosszindulatú szabadosságának megfékezésére […] azoknak birtokjogai Magyarország szent koronájára háramoljanak.” (Hármaskönyv I. 13. cím.) Az uralkodó természetesen élhetett kegyelmezési jogával. A hűtlenségnek minősülő cselekmények körét az 1723. évi 9. tc. jelentősen csökkentette, de a Werbőczy által is legsúlyosabbnak tartott két esetet a törvényben továbbra is rögzítették: „a felségsértésről eddig alkotott törvények […] erőben hagyatnak. […] akik nyíltan a szent korona, királyi felség és az ország közállománya ellen támadnak.” A hűtlenség megállapítása és az eljárás lefolytatása eredetileg a király, illetve a király által kinevezett, ún. delegált bíróság hatáskörébe tartozott. Lényeges változás 1723-ban a törvénykezési szervezeti reformmal következett be. Ekkor alakították ki a két legfőbb bíróságunknak – a Hétszemélyes Táblának és a Királyi Táblának – a szervezetét és határozták meg működését és hatáskörét. Amíg a Hétszemélyes Tábla időszakonként ítélkező, ún. octavalis fórum maradt, élén a nádorral, az országbíróval és a tárnokmesterrel, addig a Királyi Tábla állandó bíróságként, a törvénykezési szünetek kivételével folyamatosan ítélkező, vegyes folyamodású bíróság volt. E törvény rögzítette a hatáskörét, s mondta ki, hogy hűtlenségi és nagyobb hatalmaskodási ügyekben első fokon eljáró bírói fórum, amelynek ítélete ellen a Hétszemélyes Táblához lehet fellebbezni. A Királyi Tábla elnökségét a személynök, az alnádor és az alországbíró adta. A III. Károly uralkodása alatt kialakított alkotmányos berendezkedésen a II. Lipót által összehívott országgyűlés módosított, arra törekedve, hogy az uralkodó az országgyűlés hozzájárulása nélkül ne változtathasson az államszervezet rendszerén. Az 1790: 12. törvénycikkben rögzítették, hogy „a bíróságoknak törvénnyel megállapított vagy megállapítandó szervezete királyi hatalommal nem fog megváltoztatni”, azaz a királynak nincs joga pátensekkel – királyi rendeletekkel – a törvénykezési szervezetet átalakítani. Az 1790. évi 56. törvénycikkben újból megerősítették, hogy a Királyi Tábla hatáskörébe utalt felRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
75
74∞&£∞§™ Kossuth Lajos 1938-ban
74∞&£∞§™
ségsértési és hűtlenségi pereket kizárólag a Királyi Tábla jogosult első fokon megítélni. Ezzel kivették a király kezéből azt a jogot, hogy delegált bíróság ítélkezzen ezekben az ügyekben. (Az 1790. évi országgyűlés által hozott törvények jól bizonyítják, hogy a rendek a törvényhozó testületet, az országgyűlést felhasználva miképp törekedtek a király abszolút hatalmának korlátozására.)
A
TÖRVÉNYI HÁTTÉR
A reformkorban megindított hűtlenségi perek megítélésénél nagy jelentősége volt az 1830. évi 6. törvénycikknek. Az országgyűlési bizottságok által alkotott törvényjavaslatok tárgyalására készülve már sejtették, hogy az 1832-ben összehívandó országgyűlés hosszú ideig fog tartani. Mivel a hagyományoknak megfelelően az országgyűlések időtartamára mindig tör-
76
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
vénykezési szünetet rendeltek el, az említett törvény szabályozta, hogy „mindennemű pereket bármely első folyamodású, akár egyházi, akár világi bíróságok előtt, a szokásos törvénykezési szakokban, az […] országgyűlés folyamata alatt bárki ellen lehessen indítani, folytatni és eldönteni; […] nem értve ide a királyi és báni tábla bíráskodása alá tartozó pereket.” E rendelkezés értelmében az 1832– 1836. évi országgyűlés időtartamára megszüntették a törvénykezési szünetet, kivéve a hűtlenségi eseteket, amelyeket első fokon a Királyi Táblának kellett elbírálnia. Mind a Hétszemélyes Táblának, mind a Királyi Táblának az országgyűlés helyszínére, azaz Pozsonyba kellett költözködnie, ami 1832 decemberében megtörtént. (A hatalmi ágak megosztásáról ekkor még Magyarországon nem beszélhetünk, hiszen az országgyűlés Főrendi Táblájának és a Hétszemélyes Táblának, valamint a Karok és Rendek Táblájának és a Királyi
Táblának az elnökségét ugyanazok a méltóságok alkották.) Az említett jogforrásokban rögzített szabályokat ismerni kell ahhoz, hogy a Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos és az országgyűlési ifjak ellen lefolytatott hűtlenségi pereket megítélhessük. Látni kell azt a törvényi hátteret, amelybe a jogtörténész „belekapaszkodhat” egy-egy eset elemzésekor. A reformkori hűtlenségi perek bemutatása nemcsak azért fontos, mert egyegy, a köztörténetből is jól ismert személy ellen irányultak, hanem azért is, mert a 19. század alkotmányjogi visszaéléseire, a törvénykönyv hiányából következő viszszásságokra, az udvar és az aulikus nemesség, valamint reformerek közötti ellentétekre is ráirányítják a figyelmet. Az 1832–1836. évi országgyűlés kiemelkedő jelentőségű a magyar alkotmányos életben. Ezen az országgyűlésen kellett volna megtárgyalni a nagy reform-tör-
vényjavaslatokat, amelyeket az 1827. évi 8. törvénycikkel felállított országgyűlési bizottságok készítettek el, s amelyek tárgyalásakor a vármegyék közgyűlésein tényleges viták zajlottak pró és kontra a „haza és haladás” ügyében. Itt kellett volna tárgyalni az első magyar kereskedelmi jogi tervezetet, a büntető törvénykönyv javaslatát, a magyar nyelv kérdését, a szabad királyi városok alkotmányjogi–közigazgatási helyzetét, és ennek az országgyűlésnek volt egyik kiemelt témája az úrbériség, a jobbágyság helyzetének rendezése s ezzel összefüggésben az önkéntes örökváltság és az úriszék szabályozása.
VÁD WESSELÉNYI ELLEN Az országgyűlés mindkét tábláján ott voltak a reformok hívei, mint Wesselényi Miklós, Széchenyi István, Eötvös József, Deák Ferenc, Kölcsey Ferenc. A jobbágyfelszabadításról Wesselényi Miklós a Balítéletekről című munkájában fejtette ki nézeteit, ám sajnálatos módon nem tudott a magyar közvéleményre akkora hatást gyakorolni, mint Széchényi István munkássága. A cenzúra sokáig megakadályozta a Wesselényi-mű kiadását, s amely végül 1834-ben jelenhetett meg Lipcsében. Mindettől függetlenül Wesselényi igen fontos reformokat hajtott végre a gyakorlatban, a kor felfogása szerint mintagazdaságot épített ki zsibói birtokán, miközben jobbágyait önkéntesen felszabadította a jobbágyot terhelő dologi kötöttségek alól. Bár az önkéntes örökváltságot a Karok és Rendek Táblája megszavazta, a Főrendi Tábla ellenállása miatt nem születhetett egységes országgyűlési határozat. Ezt kihasználva az udvar ellenpropagandát indított, s néhány vármegye hangulatát sikerült a jobbágykérdés ellen hangolni. Ez történt Szatmár megyében is, amelynek az úrbérrendezés tárgyában elkészített követutasítását Kölcsey Ferenc fogalmazta meg. Így érthető, hogy amikor az uralkodó szünetet rendelt el az országgyűlési tanácskozásokban, Wesselényi örömmel tett eleget Kölcsey Ferenc hívásának: segítsen Szatmár megyében a jobbágyreformokat megvédeni. Wesselényi 1834. december 9-én jelent meg Nagykárolyban, Szatmár megye közgyűlésén. Itt szólalt fel a jobbágyfelszabadítás ügyében, s amikor a konzervatív megyei nemesek ellene hangolták a közvéleményt, újból szót kért, s a fennmaradt iratok, jegyzőkönyvek, tanúvallomások szerint a következőket mondta: „Nem hárítom én a parasztság zsírja szívását egyedül a kormányra; szívatik az másképp is, szívjuk azt mi is, és abból élünk, de ki tagadhatja, hogy a kormány is nem szívta volna és nem szívná?” Ez volt az a mondat, amelyet Zichy Ferenc, Bihar várme-
gye főispánja elküldött József nádornak, s amely alapján Magyarországon 1834 decemberében a hűtlenségi pert Wesselényi ellen megindították. Wesselényi Miklós ellen azonban Erdélyben is hűtlenségi pert indítottak. A vádat itt az alapozta meg, hogy egyrészt előzetes engedély nélkül kőnyomdát vásárolt és működtetett – a nyomda alapítása királyi engedélyhez volt kötve, hiszen így lehetett ellenőrizni, cenzúrázni, mi kerül nyomtatásra –, másrészt Wesselényi a Kossuth által szerkesztett Országgyűlési Tudósítások néhány oldalát kinyomtatta és terjesztette Erdélyben. Az erdélyi országgyűlést 1835-ben feloszlatták, és Wesselényit 1835 májusában hűtlenség vádjával, személyes megjelenés mellett, az erdélyi királyi táblára megidézték. A keresetlevélben megfogalmazott ok – a cenzúra szabályainak megkerülése – alapvetően nem tartozott a hűtlenség bűncselekményének körébe, hasonló
esetekben polgári pert indítottak, melynek ítélete kártérítési összeg megfizetése és a nyomtatott sajtótermék elkobzása lehetett. Wesselényi esetében azonban a királyi jogügyek igazgatója büntetőpert indított, s egyben hűtlenséggel vádolta. Wesselényi már a magyar országgyűlésre tartott, amikor az erdélyi királyi táblára megidézték. Szembetegsége miatt gyógykezelésre szorult, és az idézésre maga helyett ügyvédjét küldte, akinek megjelenését nem fogadták el. Wesselényi ellen elfogatóparancsot adtak ki, ezért amíg az eljárást ellene 1840-ben meg nem szüntették, nem térhetett vissza birtokára. A kor eljárási szabályai szerint a királyi jogügyek igazgatója, Beöthy Sándor – mai kifejezéssel a legfőbb ügyész – készítette el a Wesselényi Miklós elleni magyar hűtlenségi per keresetlevelét (vádiratát), amelyről tájékoztatta József nádort, aki előterjesztést tett a magyar kancellária útján a királynak, I. Ferencnek. A magyar RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
77
74∞&£∞§™ I. Ferenc 74∞&£∞§™
Királyi Tábla ezek alapján 1835. május 5re ugyancsak személyes megjelenésre idézte a bárót. A vádat a Hármaskönyv I. 13. cím 5. §-ára és a I. 14. címére, valamint az 1723. évi 9. törvénycikkre alapozták, „a közüdv és a közcsend megzavarása, állam ellen izgató beszéd” miatt. (Az Erdélyben kiadott keresetlevélben is a képviselők izgatása volt a legfőbb vádpont a cenzúra szabályainak megszegése helyett.)
HÙTLENSÉGI PEREK A 16–17. SZÁZADBAN a hıtlenségi per indoka
per kezdete
a per vége
Dobó István
Habsburg Miksa félelme, hogy János Zsigmondot megválasztják királlyá
1569. október 12. az országgyılésre érkezŒket elfogják és Pozsony várába bebörtönzik. „ex vinculis”
a Miksa és János Zsigmond között megkötött speyeri béke miatt nincs alapja a hıtlenségnek, 1572. április 17-én szabadon engedik
Bánffy Dénes
Habsburg Miksa félelme, hogy János Zsigmondot megválasztják királlyá
1569. október 12. az országgyılésre érkezŒket elfogják és Pozsony várába bebörtönzik. „ex vinculis”
börtönébŒl 1570-ben megszökik, Lengyelországba menekül
Illésházy István (fŒispán, író, költŒ)
hatalmas birtokai vannak, köztük a kincstári tulajdont képezŒ Szt. Györgyöt és Bazint zálogbirtokként birtokolja. Habsburg Rudolf 1599-ben felmondja a zálogot – fizetés nélkül –, amire Illésházy nemet mond. Király elleni támadás miatt 1601-ben hıtlenséggel vádolják
csak 1603. március 10-én indul az eljárás, néhány napon belül fej- és jószágvesztésre ítélik
Illésházy elmenekül Lengyelországba, birtokait 1603-ban elkobozzák
Zrínyi Péter horvát bán
A Wesselényi-féle összeesküvés résztvevŒi
1670 bebörtönzik
1671. április 30., Bécsújhely, fej- és jószágvesztés
Frangepán Ferenc
A Wesselényi-féle összeesküvés résztvevŒi
1670 bebörtönzik
1671. április 30., Bécsújhely, fej- és jószágvesztés
Nádasdy Ferenc országbíró
A Wesselényi-féle összeesküvés résztvevŒi
1670 bebörtönzik
1671. április 30., Bécs, fej- és jószágvesztés (ekkor semmisül meg a hatalmas Nádasdy-birtok, kerül a kincstár vagy más nemesi család tulajdonába. (Rubicon 2015/9)
I. Rákóczi Ferenc
A Wesselényi-féle összeesküvésben való részvétel a vád
A VÉDELEM ÉRVEI Ha megvizsgáljuk a hivatkozott jogforrási helyeket, azok a felségsértésre és a Szent Korona, illetve az állam ellen támadókra vonatkoznak. Wesselényi a szatmári beszédével tettlegesen nem támadta meg a királyt, sem a Szent Koronát, sem az államot nem sértette. Joggal tesszük fel a kérdést, hogyan lehetett ezek alapján felségsértéssel és hűtlenséggel megvádolni Wesselényit. További hibák is felmerültek ezzel az eljárással kapcsolatban. Az 1830-ban kiadott törvény megszüntette ugyan a törvénykezési szünetet, de azokban az ügyekben, amelyekben a Királyi Tábla első fokon járt el – így a hűtlenségi perekben is –, a törvénykezési szünetet fenntartotta. 1835-ben a magyar országgyűlés ülésezett, így a pert el sem lehetett volna kezdeni. Tudta ezt a királyi jogügyek igazgatója, a Királyi Fiscus mint a vád képviselője, a Királyi Tábla elnöke, a személynök, sőt maga a nádor, József főherceg is. A király döntésére bízták az ügyet, aki az eljárás megindítása mellett döntött. (A királyi döntés megszületése után néhány nappal I. Ferenc meghalt.) A büntetőper megindításának további jogi hibája volt, hogy az országgyűlés tagjait, legyenek azok a vármegyék választott követei vagy főrendek, az országgyűlés tartama alatt védelem – salvus conductus – illette meg. A kor álláspontja szerint ez azt jelentette, hogy ha bárki személyükben támadta meg őket, az hűtlenséget követett el, másrészt – és a per szempontjából ennek van döntő jelentősége – az országgyűlésen elmondott beszédéért senki sem volt felelősségre vonható. Ez a reformkorban az országgyűlés tagjait megillető szólásszabadságot, a polgári alkotmányosság idején a képviselői mentelmi jogot jelentette. A vád ellenében a védelem arra helyezte a hangsúlyt, hogy felségsértést kizárólag tettel lehet elkövetni, szóval nem, másrészt cáfolták az udvar azon állítását, hogy Wesselényi a Szent Koronát, a királyt vagy az államot megsértette volna. Ezzel szemben az udvar ragaszkodott a keresetlevélben megfogalmazott vádponthoz: a kormány maga a király, ezért állítása szerint Wesselényi a már idézett mondatával – „Nem hárítom én a parasztság zsírja szívását egyedül a kormányra; […] de ki tagadhatja, hogy a kormány is nem szívta volna
kb. 300 nemes ember, köztük pl. Bónis Ferenc, Drabik Miklós
és nem szívná?” – valójában a királyt támadta, ezért kell ellene vádat emelni. Ezzel szemben Deák Ferenc 1835. június 16-án a kerületi ülésen elmondott híres beszédében egyrészt bizonyította, hogy a kormány nem azonosítható a királlyal, a kormány tevékenységének bírálata nem jelenti a király elleni támadást, másrészt kifejtette, hogy a szólásszabadságot nem kizárólag az országgyűlés ülésein kell biztosítani, hanem a nemesi közgyűlések ülésein is. Hiszen a közgyűlések készítik el a követutasításokat, amelyek az országgyűlési tanácskozások alatt kötik a követeket. Ha tehát védelem illet valakit azért, mert az országgyűlési tanácskozásokon megyéje álláspontját kívánja érvényesíteni, ugyanazért a megyei közgyűlésen, ahol a követutasításokat készítik, ugyancsak érvényesülnie kell a szólás szabadságának. Ezért senkit sem lehet az ott elmondottakért felelősségre vonni. A Wesselényi ellen elindított per országgyűlési megvitatása során Bars megye követe, Balogh János – aki híres volt harci-
anyja, Báthory Zsófia 400 ezer forint váltságdíj fejében menti meg fia életét 1670 Johann Rottal vezeti a delegált bíróságot LŒcsén
1671 mindenkit vagyonelkobzásra ítélnek; kivétel Bónis és Drabik, akiket fej- és jószágvesztésre ítélnek
as kiállásáról – is Wesselényi érdekében szólalt fel, s kijelentette, hogy Wesselényi szatmári beszédét magáénak ismeri el: „Alkotmányos országban vak engedelmességet nem ismerhetek, de ismerem a törvények szentségét, amelynek a kormány is engedelmességgel tartozik. […] Mit tett báró Wesselényi? […] szabadon szólott, mit tenni joga volt. E miatt a kormány jószágát elvenni és fejét elüttetni akarja. Ezt a szent igazsággal megegyezőnek nem látom.” Balogh János felszólalása miatt a kormánynak választania kellett. Ha Wesselényit a Szatmár megye közgyűlésén elmondottak miatt hűtlenséggel vádolja meg, akkor Balogh ellen is hűtlenségi pert kell indítania, vagy mindkét embert fel kell mentenie. A kormányzat az előbbit választotta, s hűtlenségi pert indított Balogh ellen is. Ekkor vált döntő jelentőségűvé Deák érvelése, amelyet egyébként Wesselényi is vallott: az országgyűlés tagjait szólásszabadság illeti, ő ket sérelem nem érheti az országgyűlésen elmondott beszédeikért. Balogh János a Karok és RenRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
79
74∞ &£∞ § ™ Az Alsótábla ülése a pozsonyi országgyılésen, 1836
74∞&£∞§™
dek Táblájának országos ülésén fejtette ki álláspontját, s tett kísérletet Wesselényi védelmére. Balogh Jánost ebben a helyzetben sokkal inkább megillette a védelem, a salvus conductus, mint Wesselényit, hiszen ő „csak” egy vármegye közgyűlésén mondott beszédet. Balogh János – Deák Ferenc tanácsára – fia betegségére hivatkozva hazament birtokaira, miközben a Karok és Rendek Táblája azon vitatkozott, hogy a szólásszabadság érdekében közvetlenül forduljanak felirattal a királyhoz, vagy kérjék fel a nádort közvetítésre. A nádor ezt nem vállalta, így a vita tovább folyt. A Karok és Rendek Táblája már azzal fenyegetőzött, hogy addig nem folytatja tanácskozását, amíg a Balogh elleni pert meg nem szüntetik. Mivel a jobbágyságot érintő reformjavaslatokat az országgyűlés még nem fogadta el, a reformerek szempontjából ez az álláspont veszélyesnek minősült. Mi lesz, ha az uralkodó feloszlatja az országgyűlést? A kormány nem
80
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
tudta elérni, hogy Bars megye visszahívja az országgyűlésből Balogh Jánost, sőt a megyei közgyűlés újraválasztotta követnek, s ennek tudatában jelent meg ismét az országgyűlésen. A kormány végül belátta, hogy Balogh ellen nem áll meg a hűtlenség vádja, így az ellene megindított eljárást 1835 októberében törölték. Miközben a követválasztás folyt Bars megyében, Balogh János mellett valóságos korteshadjáratot alapítottak az országgyűlési ifjak, akik 1834-ben Társalkodó Egyesületet szerveztek, melynek többek között tagja volt Lovassy László, Szemere Bertalan, Pulszky Ferenc, Vukovics Sebő, Pázmándi Dénes, Tormássy János. Ott voltak az országgyűlés ülésein a karzaton, saját körükben megtárgyalták az országgyűlés eseményeit, s adott esetben nyíltan kiálltak az ellenzéki, liberális nézeteket valló követek mellett. Éltették Wesselényit, mint ahogy Balogh Jánost is. A kormány nem nézte jó szemmel tevékenységüket, s Balogh János melletti korteske-
désük, valamint a Kossuth által szerkesztett Törvényhatósági Tudósítások terjesztése megteremtette az alapot arra, hogy ellenük is hűtlenségi pert indítsanak 1836 májusában. Az ítélet – tízévi várfogság Lovassy esetében – igen gyorsan, már 1837. március 8-án megszületett. A Törvényhatósági Tudósítások terjesztése és Lovassy László védelme miatt Kossuth Lajos ellen 1837. június 23-án indították meg az eljárást, ügyelve arra, hogy Kossuth esetében a salus conductusra már ne lehessen hivatkozni. Ekkor már véget ért az országgyűlés, a mentelem nem vonatkozott rá, és a jogerős ítélet 1839. március 1-jén született meg. Érdemes megfigyelni, hogy a kormányzat a maga hatalmát féltve a reformgondolatokat, a kormány eljárását, politikáját bíráló szavakat a király ellen elkövetett cselekedetnek minősítette, egyre gyorsabban fogalmaztatta meg a hűtlenségi pereket elindító keresetleveleket, és – a Wesselényi Miklós elleni eljárást leszámítva –
az ítéletek is gyorsan elkészültek. Még a meglévő törvények rendelkezéseit is figyelmen kívül hagyták. A keresetet mind a négy esetben a Hármaskönyv és az 1723. évi 9. törvénycikk hűtlenséget kimondó szakaszaira alapozták. A védelem – különösen Wesselényi és Balogh esetében – azt hangsúlyozta, hogy szavakkal nem lehet felségsértést elkövetni, és a kormány bírálatát nem lehet azonosítani a Szent Korona és a király bírálatával. Deák Ferenc szavaival élve: a kormány és a király nem azonos. Deák Ferenc 1835. július 1-jén az országgyűlésben így fogalmazott: „mutasson nekem törvényt, hogy gyűlésben mondott beszédért hűtlenségi vád alá vétetni szabad. Ilyen törvényt senki sem képes mutatni, s míg ily törvény nem alkottatik, a kormánynak kérdéses tette valóságos sérelem.” Balogh János Wesselényi védelmében a következőket mondta: „az országgyűlés egyik tagja vétetett hűtlenségi per alá, aki a törvénynek oltalma alatt nem saját nevében, hanem
küldői személyében vett részt az országgyűlési köztanácskozásokban, felelettel csak küldőinek tartozik.” Önmagában ezek az érvek a hűtlenségi perek jogforrási alapját meghiúsították. A kormányzat a hűtlenségi perek eljárási szabályait tartalmazó törvényi rendelkezéseket is sorozatosan megsértette. Wesselényi és Balogh esetében az országgyűlés tagjait megillető védelmet, mentelmi jogot – az országgyűlésen való szabad tanácskozás jogát (salvus conductus), amely az országgyűlés tagjainak személyes biztonságát jelentette – figyelmen kívül hagyták, és személyes megjelenés kötelezettségével idézték őket a Királyi Táblára. Az országgyűlési ifjakat és Kossuthot – az 1805. évi 5. törvénycikkre hivatkozva még az idézés előtt – letartóztatták és ex vinculis idézték őket a Királyi Táblára. Ezzel figyelmen kívül hagyták a nemességet megillető sarkalatos jogok egyikét, mely szerint nemes embert törvényes ítélet nélkül elfogni, ellene eljárást indítani nem lehetett. (Ezt mondta ki először az 1222. évi Aranybulla, később az 1351. évi decretum, majd Werbőczy sarkalatos nemesi jogként rögzítette a Hármaskönyv I. 9. címében.) Ez azt jelentette, hogy a felségsértés vádját már az idézés előtt megalapozottnak vették, kifogásaikat elutasították. Védelem ugyan megillette az eljárás alá vont személyeket, de védő csak az lehetett, akinek becsülete megkérdőjelezhetetlen volt, miközben a védőktől titoktartási kötelezettséget követeltek. Mivel a titoktartási esküt a védők nem tették le, valójában Lovassyék védelem nélkül maradtak. A hűtlenségi per a korabeli eljárási szabályok szerint írásbeli perként zajlott, a védelem nem találkozott a vád képviselőivel személyesen, írásban értekeztek az ún. tanácskozóteremben vezetett pertár alapján. Az országgyűlési ifjak esetében a tanácskozóteremből még a hites jegyzőket is kitiltották. A bírák mentek a börtönbe kihallgatni a felségsértéssel vádoltakat. Lovassy László esetében bizonyítottnak vették a felségsértés tényét, mert viselkedése „ellenkezik a törvényes renddel, romlott erkölcsű, veszedelmes elveket és véleményeket vall”. Kossuth Lajost is az eljárás megindítása előtt, 1837. május 4. éjjelén tartóztatták le, s csak június 23-án történt meg az idézés. Az ellene folytatott eljárás is titkos volt, az ügyvédektől hallgatási eskü letételét követelték. A felségsértést végül nem lehetett bizonyítani, ettől függetlenül börtönbüntetésre ítélték. A megidézettek kifogásokkal élhettek az eljárás ellen. Wesselényi és Balogh esetében a legfőbb kifogás az volt, hogy amíg tart az országgyűlés – a törvénykezési szünetre tekintettel – első fokon táblai pert nem lehet indítani (1830: 6. tc.). Wesselényi a salvus conductus jogát is kifogásként fogalmazta meg: „nem én vagyok
[…], hanem minden közgyűlések szabad szólhatása inactionálva [peresítve].” Továbbá bizonyította, hogy Szatmár megye közgyűlésén elmondott beszédét az ott lévők közül senki sem tartotta felségsértőnek, ha annak találták volna, a közgyűlés elnökének vagy a tiszti ügyésznek kötelessége lett volna azt jelenteni. Ez nem történt meg. Mind Wesselényinek, mind a többi hűtlenségi per vádlottjának a kifogásait a Királyi Táblán elutasították. (Ha bármelyiket elfogadják, akkor az eljárást meg kellett volna szüntetni.) A kifogások elutasítását követően kerülhetett sor az „érdemi” tárgyalásra, ahol az eljárás alá vont személy és vádlói – írásban – érdemben reagálnak egymás állításaira. Miután az írásbeli perek az ún. pertárban zajlottak, Lovassy esetében még ez sem történt meg. Minden érvet lesöpört a Királyi Tábla, pedig Wesselényi Miklós esetében maga Wesselényi, továbbá Kölcsey Ferenc – amíg élt – és Deák Ferenc is igen meggyőző érvekkel támasztotta alá a védelem álláspontját. Cáfolták a Lovassyék egyletével és a Kossuthtal való kapcsolat vádját. Hűtlenségi perekben az ítélet meghozatalakor a Királyi Tábla bírái egyenként szavaztak, utoljára az elnök, a személynök. Az eredmény börtönbüntetés volt Wesselényi, Lovassy és Kossuth esetében is. Legtovább Wesselényi pere zajlott, mert a Hétszemélyes Tábla csak 1839. február 8-án mondta ki az ítéletet. A közvélemény felháborodása óriási volt, az 1840-ben összeült országgyűlés a sérelmi politikát elővéve tett kísérletet arra, hogy az elítéltek kegyelmet kapjanak. Hosszú küzdelem után József főherceg tette meg a döntő lépést, és 1840. április 29-én kegyelmet eszközölt ki a királytól. Az amnesztia azt jelentette, hogy Wesselényinek nem kellett visszamennie a börtönbe – ahonnan szembetegsége miatt másfél hónap után gyógykezelésre kiengedték –, sőt az erdélyi pert is törölték ellene, így hazamehetett zsibói birtokára. Lovassy László betegen hagyta el várbörtönét, Kossuth Lajos pedig elindult azon az úton, amely az 1848. évi eseményekhez vezetett.
x A hűtlenségi perek tanulságát legjobban Deák Ferenc fogalmazta meg 1835. augusztus 5-én elmondott beszédében: „A közbátorság feltartása a végrehajtó hatalomnak jussa, sőt kötelessége, méltán megkívánjuk, hogy e kötelességet a törvények szerint teljesítse. Az által pedig, ha valamely polgárt világos törvény rendeletén kívül illy sulyos bizonyítéki perrel megtámad, s eképen a polgárok nyugodalmát és bátorságát ő maga, kinek azt oltalmazni kellene, önkényesen háborgatja, nem a törvények értelmében teljesítette kötelességét; s ez valóságos sérelem, mert ily módon ugyanazon hatalom sérti a közbátorságot, mellytől annak hív megőrzését várja a nemzet.” RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
81
