74∞&£ 74&£ 74 &£∞ § ™ 74∞&£∞§™ IX. Pius pápa
C S O R B A
L Á S Z L Ó
A pápai állam végnapjai
Egyházfô államfô? és /vagy
Rómától a Vatikánig
Miu tán a csá szá rok vég leg el köl töz tek Nagy Kons tan tin új városába, a római püspök lett a legfőbb hűbérúr az Örök Város ha tá rá ban. A ko ra kö zép kor év szá za dai ban erő sö dött meg a hatalma, amelyet névlegesen a távoli bizánci uralkodó nevében gyakorolt, de a kezdetben baráti, majd ellenséges longobárd királyokkal szemben már magának kellett megvédelmeznie.
x
II. István pápa még nem ismerhette az anekdotát a mór vitézről, aki állítólag a kardja hosszát becsmérlő spanyol lovagnak így felelt: „Majd megtoldom egy lépéssel!” De így cselekedett, amikor átkelt az Alpokon, és segítséget kért Kis Pipin frank királytól. A jól megválasztott szövetséges segített is, és a visszafoglalt területekből Róma tágabb környékét (ducatus), Ravenna vidékét (exarchátus), valamint néhány fontos Adria-parti várost (Pentapolisz: Ancona, Rimini, Fano, Pesaro, Sinigaglia) 756-ban ünnepélyesen az egyházfőnek adományozott.
x
Hagyományosan innen számítjuk a szuverén és független egyházi állam megszületését.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
145
T
öbb mint ezer éven át létezett az Appennini-félsziget középső részén a pápák saját orszá ga, vagyis a katolikus kereszténység legfőbb vezetője egyben politikai és közjogi vezetőként irányította ezt a változó méretű – de még fénykorában is a mai Magyarország területénél kisebb – államot. Néhány évtizeddel fennállásának millenniuma után egy időre elsodorta a nagy francia forradalom és az azt követő európai háborúk zűrzavara, de a nagyhatalmak 1814-ben jelentős részben helyreállították. A 19. század első felében azután új probléma jelentkezett: az olasz nemzeti egyesítési mozgalom, amely gyakran egybekapcsolódott a társadalmi erjedés és a sok helyütt éhséglázadásokkal kísért gazdasági válság folyamataival.
146
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
x
AZ EGYSÉGMOZGALOM REMÉNYE
x
A pápai trónra lépő Giovanni Mastai-Feretti gróf, aki IX. Pius (1846–1878) néven több mint három évtizedig kormányozta Szent Péter örökségét, szerény reformok szelepén próbálta kiereszteni a társadalmi forrongások robbanással fenyegető gőzeit. Az egyházi államban korlátozott amnesztiát hirdetett, világiak bevonásával szenátust és államtanácsot nevezett ki Rómában, sőt hozzájárult a polgári nemzetőrség megalakításához is. Az itáliai politikai légkör leheletnyi liberalizálódására is felfokozott érzékenységgel reagáló Klemens Metternich osztrák kancellár utasításá-
74∞&£∞§™
ra azonban – az akkori bécsi angol követ sze- Az olasz függetlenség rint egyébként a pápa bárkája. Miközben titkos jóváhagyásával – villám sújt a kétfejı 1847 nyarán figyelmez- sasra, IX. Pius és tetésként osztrák csa- Károly Albert patok szállták meg Fer- kimentik Itáliát rarát. Az ennek követ- a háborgó tengerbŒl keztében az egész félszigeten végigviharzó rokonszenvtüntetések hatására Giuseppe Mazzini, az olasz egységmozgalom nagy hatású prófétája nyílt levelet intézett a „liberális” pápához, amelyben felajánlotta életét és kardját a kereszténység és a haza szolgálatára. Ám jellemző az anekdota, amely szerint amikor a pápa hintójába bedobták a „próféta” levelét, a szentatya csüggedten így kiáltott fel: „Istenem! Napóleont
74∞&£∞§™
akarnak belőlem csinálni, holott nem vagyok több, mint egy szegény vidéki plébános!” Ám mégis, az egész Risorgimento (újjáébredési mozgalom) számára felvillant a remény: Itália egysége pápai vezetéssel valósulhatna meg! Giuseppe Garibaldi hasonló gesztussal jelent-
kezett Dél-Amerikából, a riói internuncius útján biztosítva a szentatyát hűségéről, ha a nemzeti ügy élére állna. Ekkor valóban úgy látszott – és korántsem csak Garibaldiék számára –, hogy a pápaság szakít hagyományos „középkori” (polgárosodásellenes) politikájával, és csatlakozik a Risorgimento mozgalmához. Ennek esélyét jelentősen növelte, hogy az olasz egységmozgalomban az 1840-es évekre megerősö dött a „mérsékeltek” térnyerése, akik azokra a felsőbb társadalmi rétegekre – a vagyonosabb polgárságra és a polgárosuló nemességre – támaszkodtak, amelyek érdekeltek voltak ugyan a nemzeti egység megteremtésében és a tőkés viszonyok kibontakoztatásában, de ezt összekötötték adott helyzetük megőrzésének igényével. Vincenzo Gioberti 1843-ban publikálta híres könyvét az olasz nép morális felsőbbrendűségéről, követői (Terenzio Mamiani, Cesare Cantu stb.) segítségével pedig a Risorgimento olyan programját vázolta fel, amelyet a katolikus liberalizmus elvei alapján megreformált pápaság irányításával lehetne megvalósítani.
Ezzel a – középkori párhuzamra utalva – neoguelf irányzattal részben szemben állva léptek fel Cesare Balbo gondolatait követve a „piemontizmus” hívei, akik a Savoia-dinasztiában ismerték fel azt a hatalmi és szellemi központot, amely az egyesítés nagy művét irányíthatja. Alternatív koncepciót javasolt Giacomo Durando az olasz nemzetről értekezve: szerinte északon a Savoia-dinasztia vezette Piemont, délen Nápoly erős és nagy szövetségi államai alkothatják az olasz mérleg serpenyőit, amelyek között az egyensúlyozó nyelv szerepét az általuk közrefogott kis pápai állam töltheti be. Meglepő tehát, de igaz: az olasz nemzeti mozgalom kibontakozásakor is adódott még esély az összeütközés elkerülésére. Egy dinamikus, a lehetőségeket és a veszélyeket egyaránt időben felismerő, „politikus” pápa számára komoly tér nyílhatott volna a diplomáciai manőverezésre. Az események azonban Giuseppe Mazzini, 1848-ban hihetetlen mér1846 (balra) tékben felgyorsultak. Az IX. Pius és osztrák nyomással szemszolgálattevô ben Károly Albert szárd– kamarásai, 1849 (lent) piemonti király felajánlotta segítségét a lombardok-
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
147
74∞&£∞§™
nak és a velenceieknek, Giuseppe és – az említett pápai Garibaldi, 1849 intézkedések hatására R. E. Hauser – maga is reformokat festménye kezdeményezett. A Rómával és Toscanával elindított piemonti vámszövetség-tárgyalások pedig már a legelső s ő igazi, konkrét lépések voltak az egyesülés útján. Rengett a föld Itáliában, és a néptömegek forradalmasodását emlékezetes szavakkal üdvözölte Petőfi Sándor:
74∞&£∞§™
„Megunták végre a földön csúszást, Egymás után mind talpon termenek, A sóhajokból égiháború Lett, s lánc helyett most kardok csörgenek, S halvány narancs helyett a déli fák Piros vérrózsákkal lesznek tele – A te dicső, szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene!”
x „OLASZ TAVASZ” x Európa számára Itália mindig is a „narancsok hona” volt, különösképpen Goethe Wilhelm Meistere óta, de „országnak” – amiként Kossuth Lajos jogos büszkeséggel megjegyezte – a magyar nyelvben hívták először. „Jóselnevezés” volt – amely 1848 „bíborszínű” tavaszán kezdett végre valóra válni. Ez a vergiliusi jelző is összecseng Petőfi szavaival, ahogy lelőhelye, a IX. ecloga másik sora is – „már önti az újult Föld a virágot” – a magyar költő „virágnyelvén” a forradalmi véráldozat örökszép szimbólumává változott. Mert 1848 januárjában már vér folyt Milánóban, majd Palermo utcáin is – ám amire ekkor még képes volt az osztrák szoldateszka, azt már nem tudta utánacsinálni a Bourbonok rend őrsége: a szicíliaiak tíznapos harc eredményeként kiűzték a nápolyi király csapatait, és függetlenségüket proklamálva újra életbe léptették a napóleoni idők óta felfüggesztett liberális alkotmányt. A népmozgalmak elemi erejű hulláma előtt az addig abszolutista eszközökkel uralkodó fejedelmek mind jobbnak látták gyorsan fejet hajtani: alkotmányt adott II. Ferdinánd Nápolyban, Károly Albert Piemontban, II. Lipót Toscanában és a pápa is Rómában. A híres Cinque Giornate, az „öt nap” alatt pedig Milánó népe kiverte az osztrák helyőrséget a lombard fővárosból. Ez az „olasz tavasz” csúcspontja, az évti-
148
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
zedek óta gyűlő népi-nemzeti energiák korszakfordító jelentőségű, forradalmi robbanása. Ami pedig Rómában történt, olyat nemigen láttak az ősi falak tán Cola di Rienzo óta. Az erejének tudatára ébredő tömegek mozgalmát IX. Pius képtelen volt kordában tartani: Goethe bűvészinasának rémületével tekintett a démonra, amelyet hite szerint ő eresztett ki a palackból. Ekkora energiák felidézésére persze önmagában a legnagyobb formátumú történelmi egyéniség sem képes, és talán nem tiszteletlenség, ha az egykori imolai püspököt egyébként sem számítjuk közéjük. Erőtlen kezéből szanaszét futottak az események szálai, s igazából csak a konszolidációra talán még képes kor mányai paralizálására telt kapko dó igyekezetéből. De a legfontosabb döntések egyébként is egyre kevésbé a Capitoliumon, hanem mindinkább lenn, az utcán születtek. A népi megmozdulások a gazdasági és politikai jellegű tüntetéseken
kívül a fegyveres konfliktusokban öltöttek mind szervezettebb jelleget a „népvezérré” emelkedő Angelo Brunetti irányításával. A Ciceruacchio néven ismert egykori karbonári – polgári foglalkozására nézve borkereskedő és szekeres gazda – kiváló szervezőkészségét és megérdemelt népszerűségét később Garibaldi tábornok oldalán kamatoztatta, plebejus demokrata meggyőződését pedig azokkal a fejszecsapásokkal bizonyította a legékesebben, amelyekkel megkezdte a hírhedt római gettó deszkafalának lebontását. Bár IX. Pius már 1848 februárjában világi minisztériumot állított az államügyek élére, az igazi politikai fordulatot március 14-én az alkotmány és a parlamenti választások engedélyezése hozta el. A bécsi forradalom hírére kirobbanó osztrákellenes tüntetések során leverték a kétfejű sast a Palazzo Venezia homlokzatáról. (Ebben a velencei köztársaságtól „örökölt” palotában székelt ugyanis a Habsburg Birodalom római követsége.) Március utolsó heté-
ben a római alakulatok is elindultak az osztrákellenes háború frontvonalai felé, ám alig egy hónapra rá, április 29én már sor is került a haderő „lelkiismereti okokból” történő visszarendelésére. Ez Itália-szerte és főként persze ma gában a városban a tiltakozások olyan viharát idézte fel, amelyet csupán az egyik legjelentősebb liberális politikus, Terenzio Mamiani gróf miniszterelnöki kinevezése csillapított valamelyest.
x A KÖZÉPUTASOK KUDARCA x
Külön história lenne mindazoknak az erőfeszítéseknek a bemutatása, amelyeket a jobb sorsra érdemes neoguelf vezetők végigpróbáltak annak érdekében, hogy a pápai állam parlamentárissá átalakított kormányzatát belső reformokkal állandósítsák, s ugyanakkor tevékeny részesévé tegyék az egységes Itáliáért vívott nemzeti küzdelemnek. Manapság Mamianinak a Corso Vitto-
rio Emanuelén üldögélő bronzszobra bölcs, szemlélődő nyugalommal tekint alá az Urbs nyüzsgő forgatagára, talán reménytelenné tett kísérletén merengve. Neki sem sikerült ugyanis legyőznie a Kúriában működő belső „árnyékkormányt”, amely a pápa egyetértésével az alkotmányos világi kormánnyal szemben monopolizálni tudta az egyházi állam legfőbb irányítását, és egyedüli feladatát abban látta, hogy kivárja a forradalmi lendület apályát. Ennek érdekében hiúsította meg rendre a határozottabb külpolitikai lépéseket is. Végső soron hasonló szélmalomharcot vívtak Mamiani utódai, Eduardo Fabri és Pellegrino Rossi is. Ez utóbbit Jókai Mór Egy az isten című regénye lapjain a római események legszimpatikusabb figurájává magasztosítja, olyan józan reformerré, aki a „fekete reakcióval” éppúgy szembeszáll, mint a néptömegek „őrjöngésével”. Számunkra talán kevéssé érdekes, hogy Jókai a regény írásakor, 1877-ben e figura kapcsán hogyan ideologizálta meg negyvennyolcas emlékeit, és miféle ideált sugallt a beköszöntő Tisza-éra vezetőinek. Fontosabb,
hogy rámutat: Rossi kétségkívül valamiféle „középúttal” kísérletezett, s bár az egykori szabadkőműves politikus talán túlságosan is a maga kezében szerette volna koncentrálni a hatalmat, végső soron az ő – és vele együtt az egész neoguelf mozgalom – igazi tragédiája az volt, hogy a pápa és tanácsadói köre talentumban és tetterőben gyengének bizonyult ahhoz a nagy történelmi feladathoz, amelyet majd jórészt a piemontiak oldanak meg a következő évtizedben. Nem ismerték fel „az idők szavát”, hogy az egyházi állam irányítását még időben, működőképes államhatalom birtokában kell hozzáigazítani a polgári fejlődés parancsoló követelményeihez. Ez persze csak részben tekinthető az ő „szubjektív” hibájuknak, hiszen „Péter Örökségének” (Patrimonium Petri: ez volt az egyházi állam tradicionális neve) egész akkori struktúrája, középkori elmaradottsága tette igenigen bonyodalmassá ezt Ütközet a Porta a folyamatot. De érdemCavalleggerinél, leges kísérlet hiányában Róma, 1860 még inkább érthető,, hogy
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
149
a néptömegek nemzeti és szociális feszültségei szükségképpen forradalmi irányban kerestek jogos levezetést. A római dráma november 15-én, a parlament újabb ülésszakának kezdőnapján ért a csúcspontjára: Rossit a város szívében, a Cancelleria palotájának lép csőjén egy máig ismeretlen férfi egyetlen tőrszúrással meggyilkolta. Az eseményről emlékirataiban Giuseppe Garibaldi is megemlékezett, elsősorban Rossi hatalomkoncentrációs lépéseit bírálva élesen. Bár elvi alapon utasította el a halálbüntetést és a terrormódszereket, visszatekintve valamiképp mégiscsak népi igazságtevésként értékelte, hogy „a világ vén fővárosa ezen a napon ősi dicsőségéhez méltóan megszabadította magát a zsarnokság legfélelmetesebb csatlósától”. Ám sietve hozzáfűzte: „Rossi egyik fia együtt harcolt velem LombardiáPius megáldja a segítségére érkezô ban, derék és többször kitünspanyol csapatokat tetett tiszt volt. Lehet, hogy Gaeta erôdjénél apja nagy géniusz volt, mint többen állítják, de a lángel-
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
150
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
méknek is, a becsületes embereknek is a haza ügyét kell szolgálniuk, amit pedig a pápaság abban az időben elárult.” Az utókor persze ma már sokkal bonyolultabbnak tekinti azokat a jelenségeket, amelyeket a 19. század legna gyobbjai egy-egy konkrét pillanatban habozás nélkül árulásnak bélyegeztek – a magyar történelmi tudat közismerten aktuális témája ez mind a mai napig. Az viszont kétségkívül igaz, hogy IX. Pius ettől kezdve végérvényesen szakított a Risorgimentóval, és az események hatására immár legyőzhetetlen vágy támadt benne egy kis levegőváltozásra.
x A PÁPA SZÖKÉSE x A pápa szökése Jókai tollára való, pompásan meg is írta a már említett Egy az isten lapjain. Maga az akció a hírhedt „papi cselszövés” – ha van ilyen egyál-
talán – mintapéldája lehetne. A kettős játékban a „balek” d’Harcourt francia követ volt, akivel elhitették, hogy ő a szökés igazi elő készítője, sőt azt is hagyták, hogy Louis Eugéne Cavaignac tábornoktól, az ideiglenes francia kormányfőtől az egérút fedezésére katonai erőt kérjen a civitavecchiai kikötőbe. Miközben a francia diplomata a pápák nyári palotájában, a Quirinaléban „falazott”, hogy a római nép azt higgye, a késő éjszakáig gyertyafénnyel kivilágított termekben maga a szentatya tanácskozik, addig a pápa Spaur gróf, bajor követ kocsiján és társaságában már a terracinai úton robogott Gaeta felé, hogy hamarosan ott fogadja igazi vendéglátóját, az üdvözlésére siető nápolyi királyt. A római alkotmányozó nemzetgyűlést pedig – amelyet a magára maradt város a bonyolult helyzet tisztázására hívott össze az általános választójog alapján – hamarosan kiátkozta. Csakhogy ez az ekkoriban már anakronisztikussá váló eszköz nem hasz nált, s 1849. február 9-én a száznegy-
venkét képviselőből csupán öt szavazott arra, hogy maradjon meg Péter utódának világi kormányzata, és további huszonkettő is csupán az időpontot találta alkalmatlannak a köztársaság kikiáltására. A többiek deklarálták az új demokratikus köztársasá got, a szentatya hatalmának temporális (világi, tehát mulandó) részét leválasztották, neki csupán a spirituális joghatóságot hagyva meg (ehhez azonban minden szükséges feltételt ga rantálva), és bejelentették Róma csatlakozását az Itália egyesítésére törekvő nemzeti mozgalomhoz. IX. Pius válaszként 1849. február 7-én – tehát még a római köztársaság kikiáltása előtt! – Ausztriát, Franciaországot, Spanyolországot és Nápolyt hivatalosan is felszólította a katonai közbelépésre. Az első akciót az osztrákok indították: a hamarosan hírhedt karriert befutó Julius Haynau táborszernagy csapatai, a Piemonttal kötött fegyverszünetet megsértve, a pápai kormányzat restaurálásának jelszavával megszállták és kirabolták a forradalmak előtt egyszer már okkupált Ferrarát. Egy hónapra rá, március 23-án pedig a szárd–piemonti királyság katasztrofális katonai vereséget szenvedett az osztrákoktól Novaránál. Ez olyan itáliai osztrák túlsúly kialakulását vetítette előre, amelyet a pápa megsegítésében addig nemigen jeleskedő Franciaország új vezetői már nem nézhettek tétlenül. Persze fölöttébb nehéz volt megfelelő beavatkozási ürügyet találni, hiszen – ahogy a kortárs Pulszky Ferenc szellemesen megfogalmazta – „köztársaság nem izenhet háborút köztársaságnak csak azért, mert fejedelme megszökött”. Amikor április 6-án a francia kabinet – Camille Hyacinthe Odilon Barrot miniszterelnök mellett főként Frédéric Falloux közoktatási miniszter vehe mens szónoklatával – pénzt kért a római expedícióra, az éles vita során elsősorban arra törekedett, hogy ne kelljen bevallania, mi is ennek az igazi célja: a pápai hatalom restaurációja vagy az új köztársaság védelme. A 395:293 arányú jóváhagyást örömmel fogadta a köztársaság elnöke is. Louis Bonaparte, az egykori karbonári, az 1831-es roma gnai felkelés résztvevő je (amelyért bátyja az életét is feláldozta!) személyes szimpátiáit tekintve nyilván nem rajongott a pápai kormányzatért, de
74∞&£∞§™
Camillo Benso di Cavour piemonti miniszterelnök, aki kereste a megegyezést a pápával
74∞&£∞§™
ekkorra – hol van már az a forradalmi ifjúság? – nemes eszményei rég szertefoszlottak a rideg hatalmi törtetésben. Fontosabb volt számára az osztrákok katonai ellensúlyozása és legalább ennyire a francia katolikus választók tartós támo gatása, így hát Nicolas Oudinot tábornok – a nagy Napóleon által a wagrami győzelem után Reggio hercegévé emelt néhai Oudinot marsall fia – restaurációs parancsot kapott. A megfelelő előkészületek után Civitavecchiában partra szálló francia seregnek – minden túlereje ellenére – hónapokba telt, míg meg tudta törni a Róma falait védő Garibaldi tábornok és vörösingesei ellenállását. A Gianicolo dombján ma hófehér mauzóleum hirdeti a honvédő hősök dicsőségét. A Via Aurelia falában, a Vascello villa kapujánál külön tábla jelöli a he lyet, ahol Goff re do Ma me li, a köl tő kap hat ta végzetes lábsebét. Alakja és sorsa némiképp Petőfiére emlékeztető jelképévé vált a római küzdelemnek – néhány év múlva verseinek posztumusz kiadásához maga Mazzini írt megrendítő előszót. A sok száz névtelen vértanú holttestének pedig, nemzeti és
politikai hovatartozásra való tekintet nélkül, az egykor Valerianus császár idején lefejezett keresztény mártír, San Pancrazio adott örök otthont katakombájában. A kisebb méretű – és ezért a híres San Sebastianóhoz és más „nagyokhoz” képest bensőségesebb hangulatú – föld alatti folyosórendszerben az idegeneket vezető kispapok ma is szívesen mutogatják azokat az elfalazott járatokat, amelyek mögött a sebtében odahordott, összekeveredett csontok nyugszanak. Ha pedig valaki – talán a zseniális Caravaggio leghíresebb képei miatt – a városban megláto gatja a franciák nemzeti templomát, a San Luigi dei Francesit, a jobb oldali hajó első oszlopának támaszkodva hatalmas, a Becsületrend keresztjével és jelmondatával díszített márvány síremléket talál. IX. Pius pápa állíttatta a trónját visszaszerző francia mediterrán expedíciós hadtest elesett katonáinak, és a felirat tanúsága szerint napi misét rendelt a lelki üdvükért.
x PÁPAI HATALOMFÉLTÉS
x
Róma elesett, a vörösingesek maradékai elvonultak, hogy a még ellenálló Velencéhez csatlakozzanak (sikertelenül), a pápa pedig hosszú hónapokig várakoztatta a „bűnös város” lakóit, míg végül visszatért körükbe. Ettől kezdve állandó francia hadsereg vi gyázta a szentatya világi uralmát, és a „fegyverbarátság” azután sem változott, hogy Párizs mérsékelt liberalizálási javaslatait IX. Pius mereven elutasította, sőt egyre határozottabban fordult az egész félszi geten újra parancsolni kívánó Ausztriához. Jó két évtizedre megállt az idő Péter Örökségének világában, mert az egyházfő úgy vélte, csupán a legmerevebb hatalom- és pozícióőrzéssel fékezheti meg a felforgató eszmék terjedését. A katolikus keresztény világ szolidaritásának erősödését újabb dogmák kihirdetésétől várta (1854: Mária szeplőtelen fogantatása, 1870: pápai csalatkozhatatlanság), és még inkább attól, hogy 1864-ben kibocsátott, nevezetes Syllabusában a kor szerinte téves eszméit vette tiltó lajstromba. Miközben Európa-szerte soha nem látott diRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
151
74∞&£∞§™
namizmussal tört el elő re a piacgazdaság, a gyáripar, a tu do má nyos-tech no ló giai fejllődés, a pápai államban a gazdasági-társadalmi elmaradottság és a közéletnek még a nyilvános kivégzéseket (!) is életben tartó, feudális vonásai uralkodtak. Pedig az Italia Unita és az egyházi állam fenntartásának politikai harmonizálása még az egyesítés megindulásának előestéjén is – mondhatni – politikai „korszükség” volt, hiszen a szárd– piemonti monarchia politikáját irányító Camillo Benso di Cavour miniszterelnöknek ugyanazzal a III. Napóleon császárral kellett egyezkednie a nagyhatalmi támogatás feltételeiről, aki hadaival a pápa világi államfői hatalmát garantálta. Így az 1858-as plombières-i megegyezésben is az szerepelt, hogy ugyan az északi „legációk” a szárd királysághoz kerülnek, de a Patrimonium Petri a pápáé marad, és az ő védnöksége tartja majd össze a kisebb olasz államok laza konföderációját. Ám e koncepciót legelsőként maga IX. Pius utasította el, még akkor is, amikor 1859-ben a francia–piemonti erők hadjárata Bécs katasztrofális vereségét hozta, és a forradalmasodó Romagna, élén Bolognával, csatlako-
A Rómát védŒ köztársaságiak összecsapása a franciákkal a Fórumon
74∞&£∞§™
152
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
zott az északolasz királysággá gyarapodó Piemonthoz. De még megvoltak az adriai tartományok! Ezért is okozott kínos meglepetést 1859 december közepén La Guerroniere őrgróf híres röpirata, amelyben kizárólag Róma városára javasolta korlátozni a pápa világi hatalmát, és a belső liberalizálás mellett az egyházi állam északi tartományainak a Savoia-dinasztia javára történő átengedését tanácsolta. Amikor kiderült, hogy a szöveget maga a francia császár sugalmazta, IX. Pius felháborodása nem ismert határokat. Szemtanúk szerint a trónját fegyvereikkel oltalmazó francia tisztek előtt urukat, III. Napóleont egyenesen hazugnak nevezte. A szentatya tiltakozását azonban kemény francia elutasítás fogadta: ők időben javasolták a reformokat és a területi engedményeket, magára vessen őszentsége, ha nem fogadja meg a jó tanácsot. A kérdést végül Észak- és Közép-Itália tömegei döntötték el 1859 őszén, amikor a csatlakozásról szóló népszavazásokon kinyilvánították: a jövendő Olaszország ne egyesülés (unio) legyen, ahogyan a kelletlenül belenyugvó nagyhatalmak gondolták, hanem egység (unitas), miként a Risorgimento legjobbjai akarták.
A pápai állam tehát 1859-ben már komoly területeket veszített északon, és a folyamat tovább haladt a következő esztendőben. Garibaldi tábornok mitikus ma gassá gokba emelkedő – ugyanakkor kőkemény nagypolitikai realitásokat teremtő – déli hadjárata alaposan feladta a leckét Torinónak. Cavour miniszterelnök már augusztusban meggyőzte a királyt arról, hogy „elérkezett az óra tenni valamit Umbriában és a Márkákban”, mert csak ezzel ellensúlyozható a délről közeledő „felfordulás”. A parlament egyetértett, Anglia szabad kezet adott (csak Velencére volt érzékeny), és még a közben megkapott új savoyai területeit látogató III. Napóleon is belátta, hogy a mielőbbi pacifikáció érdekében hagynia kell Torino részleges térnyerését Róma rovására. „Sok szerencsét, de végezzenek gyorsan!” – üzente, ám a fölöttébb valószínűnek látszó osztrák támadás esetére már nem ígért segítséget. Cavour ekkor – küszöbönálló akciója érdekében – kijátszotta a ma gyar kártyát: amíg a szárd–piemonti hadsereg a pápai állam keleti területein áthatolva Garibaldi elé siet, és védtelenül hagyja a frissen megnyert Lombardiát, a fenyegető osztrák támadást egy po-
tenciális magyar felkelés ellensúlyozza majd. Ennek érdekében a minisztertanács 1860. szeptember 11-én jóváhagyta a Ma gyar Nemzeti Igazgatósággal kötött kölcsönös segítségnyújtási egyezményt. (E jeles dokumentum ugyanakkor az olasz–magyar együttműködés átfogó kérdéseivel, nagyobb távlataival kapcsolatban is tartalmazott igen ígéretes megállapodásokat.)
x POLITIKAI VAKSÁG x
Mivel a francia csapatok csupán az ún. Patrimonium Petrit, vagyis Róma közvetlen környékét védték, az Appenninek láncain túli, Adria menti tartományokat zsoldoscsapatokkal felügyeltette a pápai kormány. A zömmel francia, belga és ír önkéntes legénység főként a parasztság, a tisztikar pedig Európaszerte a katolikus arisztokrácia köreiből verbuválódott, és Efisio Cugia piemonti tábornok, amikor később belepillantott a castelfidardói ütközet pápai halottainak, sebesültjeinek jegyzékébe, joggal mondta: „Olyan ez a lista, mintha a XIV. Lajos udvari báljára meghívottak névsorát olvasnám!” Mellettük ugyanakkor legalább annyi kalandor sodródott erre az oldalra is, mint a másikra. A ’48-as magyar emigráns Éber Nándor, a Times haditudósítója (és egy ideig Garibaldi brigádtábornoka) írta egyik levelében, hogy 5000 osztrák katona is volt közöttük – s ha a szám túlzás is, több magyarról tudunk, akik bizony a tiarás-kulcsos fehér-sárga lobogóra esküdtek fel. Ez a meglehetősen vegyes harcértékű zsoldos sereg nem tudott sokáig ellenállni, amikor Enrico Cialdini tábornok csapatai 1860. szeptember 18-án Castelfidardónál megrohanták állásait. A gyors vereséget betetőzte, hogy tíz nappal később a déli vizekről megérkező Carlo Pellion de Persano admirális bevette Anconát. Hogy mi történt valójában? II. Viktor Emánuel északolasz király így kommentálta az eseményt: „Helyreállítottam az erkölcsi rend alapjait Itáliában, és megóvtam Európát a háború és a forradalom folytonos veszélyétől.” A nápolyi francia követ, Gramont herceg azonban így fogalmazott: „Rendetlenséget csináltak, hogy legyen jo guk a rend helyreállítására…” IX. Pius pápa, miután elveszítette Umbriát és Marche tartományt is, egyetlen megmaradt fegyverét alkal-
mazva kiátkozta Viktor Emánuel királyt, s kérte „a nemzeteket és fejedelmeket, hogy nyújtsanak segítséget Krisztus vikáriusának egy elkorcsosult fiú apagyilkos fegyverei ellen”. De Ferenc József osztrák császár nem tudta összekovácsolni a konzervatív nagyhatalmak szövetségét, amelyet az észak-itáliai hadjárat feltételének tekintett, noha maga is forrón vágyott a revánsra. Maradt tehát a diplomáciai „haragszomrád”: Oroszország – bár a pápát nyilván nemigen tarthatta Krisztus vikáriusának – visszarendelte követét Viktor Emánuel udvarából; a látszat érdekében hazatért Charles Talleyrand-Périgord báró, torinói francia követ is (a bizalmas viszony a császárral Ottaviano Vimercati gróf révén persze megmaradt); Ausztria pedig újult erővel kezdte meg a konzervatív nagyhatalmak tervegyeztető találkozójának előkészítését. Cialdini tábornok eközben gyors és határozott intézkedésekkel megnyugtatta a megszállt területek lakosságát, megbékéltette még a papságot is, majd október elején átlépte a nápolyi határt. Vele volt a király, II. Viktor Emánuel is, de bármennyire sietett, már csupán a kegyelemdöfésnek lehetett tanúja. A nápolyi Bourbon-hadsereg gerincét ugyanis Garibaldi roppantotta el, aki a volturnói ütközetben élete legnagyobb győzelmét aratta. Cavour 1861 tavaszán hatalmas erőfeszítéseket tett azért, hogy dr. Panteleonival, a neves római orvossal, Pelleg-
rino Rossi egykori párthívével és Passaglia atyával, a törekvéseit megértő és támogató pappal együttműködve Vincenzo Santucci bíboros révén eljuttassa méltányos javaslatait IX. Piushoz. A római Kúriában azonban kétségkívül következetes, de végzetes politikai vaksággal hagyták elmúlni az utolsó pillanatot, amikor talán még elejét lehetett volna venni a Risorgimento és a pápaság tragikus összeütközésének. IX. Pius nem akarta, Cavour pedig már nem tudta korrigálni ezt a hibát.
x BEVÉGEZTETETT… x 1866 decemberében a franciák – Torino és Párizs két évvel korábbi megállapodásának megfelelően – kimasíroztak Rómából. Az olaszok azonban hoppon maradtak, mert a Riviéra egyik leg szebb pontján, Nizzához közel, Antibes
74∞&£∞§™
Éljen az általános köztársaság! Garibaldi a republikánus plakát szerint kiseprızi a monarchákat Európából
74∞&£∞§™
városában ugyanakkor megalakult a „katolikus önkéntesek” légiója, amely legott levonult délre, és átvette a szentatya melletti szolgálatot. És csodák csodája, a Kanczler tábornok vezetése alatt összeverbuvált zsoldos hadsereg a franciákéval egyenértékű tűzerővel őrizte az apróra zsugorodott pápai állam határait! III. Napóleon kijátszotta volna torinói partnereit? Természetesen igen, hiszen a pápa „védelmével” szimbolizált „katolikus érdekek” szolgálata 1849 óta politikájának egyik sarokköve volt. Ám az olasz egyesítés hívei abban bíztak, hogy Garibaldi tábornok – netán a király titkos támogatásával? – nem hagyA piemonti ja ennyiben a dol got. És hadsereg elit 1867. október 20-án a firenlövészalakulata, zei Santa Maria Novella tér a kakastollas egyik erkélyéről a népvezér bersaglierik Róma tüzes beszédben hirdette határában meg a támadást Róma ellen!
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™
Ám talán kissé korán: a város „belülről” nem volt elég érett arra, hogy újra a saját kezébe vegye sorsának irányítását. Azok az akciók, amelyek a forradalmi energiák puskaporát felrobbantó szikraként érkeztek, belefulladtak a bizonytalanság és a közöny homokjába. Október 27-én az esőben ázó, hiányos ruházatú, korgó gyomrú vörösinges önkéntesek megpillantották Róma fényeit, de a Monterotondónál aratott győzelemről hírt adó jelzőtüzekre a város nem válaszolt. A Mentana felé vonuló sereg azután beleütközött a de Failly tábornok vezetésével Civitavecchiában partra szálló francia segélycsapatokba, amelyek ráadásul – az előző évben bevezetett új ismétlőfegyver (Chassepot-puska) révén – elsöprő tűzfölénnyel támadtak a garibaldistákra. Amikor a halál aratása láttán a visszavonulás zűrzavarában Garibaldi felfogta, hogy egész vállalkozása lehetetlen-
né és reménytelenné vált, másodpercek alatt vetett számot egész életével, és úgy döntött, már csak egyetlen feladata maradt hátra. Isteneket is kényszerítő szent áldozat lebeghetett a szeme előtt – és egymagában szembefordulva a közeledő zuávok sorfalával, remegő hangon kiáltotta hátráló bajtársainak: „Gyertek meghalni velem! Jöjjetek meghalni velem! Féltek idejönni és meghalni velem?” Hívei azonban megragadták a vezér lovának zabláját, és kirángatták a csökönyösen ellenkező öregembert a golyózáporból. A Mentana és Monterotondo közötti dombokon a Revue Contemporaine szerint mintegy 600 önkéntes halt hősi halált – a korabeli fényképeken drámai kíméletlenséggel tárul elénk a szerteszét heverő tetemek szomorú látványa. A Firenzébe átköltöző olasz királyi udvar persze ellentmondásos érzel mekkel figyelte a garibaldista akciót.
Párizs jóindulatának megőrzése érdekében teljes volt a hivatalos elhatárolódás – miközben ugrásra készen vártak arra, akad-e valamilyen lehetőség a beavatkozásra. 1870-ben azután hirtelen és váratlanul eldőltek a függő kérdések. Néhány héttel a porosz–francia háborúban Sedannál aratott elsöprő német győzelem után, szeptember 20-án a Rafaele Cadorna tábornok vezette olasz királyi hadsereg ágyúi betörték az Örök Város falát, s a legnépszerűbb alakulat katonái, a bersaglierik behatoltak a leendő főváros területére. A Dumont tábornok vezette franciák már egy hónappal korábban végleg kiürítették a pápa székhelyét, a szentatya zsoldos csapatai tehát jobbára már csak jelképesen védelmezték az egyházi állam utolsó darabjának határait. Az első áttörés közelében az állítólag Michelangelo tervezte Porta Pia kapuépülete ma a bersaglierik igen érdekes múzeumát rejti: sok-sok portré és csatakép, fegyver, kitüntetés között győztes csatáik nevei villognak a sasokkal díszített hadilándzsákra szögezett réztáblákon. A kapu előtt monumentális szoboremlékmű áll, a helyreállított falszakaszt beborítja egy hatalmas emléktábla, mellette égbe fúródó emlékoszlop magasodik – kissé túlméretezett szimbólumai egy fegyverténynek, amely csupán a falak áttöréséig tartott, és alig voltak áldozatai. Az első halottak hírére ugyanis a pápa elrendelte az
ellenállás beszüntetését. Az összecsapás sokkal inkább IX. Pius pápa lelkében zajlott le: makacs elzárkózásával jelentős részben ő maga indította el azt a drámát, amelynek csúcspontján Viktor Emánuel hiába ostromolta kompromisszumot ajánló leveleivel és küldötteivel, s amelynek a változtathatatlant tudomásul vevő zárószavát bibliai nyelven küldte a félbeszakadt I. vatikáni zsinatból hazainduló püspökök után: „Consummatum est” (bevégeztetett).
x A VATIKÁN FOGLYA x
1870-ben tehát megszűnt az egyházi állam, amit szimbolikusan is kifejezett az a tény, hogy az olasz király a pápák egykori nyári rezidenciájában, a Quirinale-dombon álló palotában rendezte be udvartartását. IX. Pius azonban nem volt hajlandó tudomásul venni ezt a tényt, és a vatikáni épületegyüttes önkéntes foglyának nyilvánította magát. Ettől kezdve egészen 1929-ig a pápák úgy tettek, mintha még mindig létezne saját államuk – csak éppen soha nem lépnek ki a palota kapuján. Az olasz állam ugyan az ún. garanciatörvényben kidolgozta annak minden feltételét és biztosítékát, hogy az új helyzetben a szentatya miképp tudná gyakorolni a világegyház irányításának összes funk-
74∞&£∞§™
cióját – de Péter utódai egyeA bersaglierik lőre nem kértek belőle. Ám 1878-ban – Gioacchi- áttörése a Porta Pia mellett no Pec ci pe ru gi ai püs pök személyében – új egyházfő fő lépett a pápai trónra XIII. Leó néven, akivel megkezdődött a korszerű rűsödés (aggiornamento) kezdetben lassú, de végül megállíthatatlan folyamata. A múló évtizedek során azután lassan kikristályosodtak egy új megegyezés körvonalai, amelynek azonban mégiscsak az lett az egyik fundamentuma, hogy egyházfő nem enged az államfő presztízséből: az 1929-ben megkötött, ún. lateráni egyezményben végül „helyreállították” az egyházi államot, csak nem egykori teljes kiterjedésében, hanem csupán a vatikáni palotacsoport és néhány külső ingatlan (Cancelleria, Castelgandolfo) képezte annak területét. A Vatikánvárosi Állam élén álló pápa tehát a nemzetközi jogban kvázi szuverénnek tekintett államfővé vált, akinek e minőségét az olasz állam szavatolta, és a vele kapcsolatba lépő partnerek ezt természetesen mind elismerték. A pápa Rómából megérkezett a Vatikánba, ahol tényleges államfői hatalma immár jelképesre zsugorodott. De ha nagy formátumú személyiség ül Szent Péter trónján, akinek karizmája hatni tud a tömegérzelmekre, akkor máig alakító tényezője a világpolitikának – hétmilliárd ember sorsának a kék bolygón.
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
155
