74 & 74 & Dózsa népe. Madarász Viktor festménye RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

74∞&£∞§™

Dózsa népe. Madarász Viktor festménye

74∞&£∞§™

4

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

ROMSICS IGNÁC

SZÉKELY DÓZSA GYÖRGY HARAMIA ÉS/VAGY NÉPVEZÉR?

B

ár a múlt megváltoztathatatlan,

a múltról alkotott felfogásunk képlékeny. A szaktörténészek munkája ugyan elősegíti, hogy történelmi tudásunk megbízhatóvá váljon, a múlt totalitásának rekonstruálhatatlansága és a mindenkori társadalmak szociokulturális csoportjainak eltérő értékszempontjai elkerülhetetlenné teszik az értelmezések pluralizmusát. Ez különösen az egyes közösségek sorsának alakulását alapvetően befolyásoló események és személyek esetében van így.

A

z 1514-es parasztháború és annak

vezetője, Székely Dózsa György történelmünk ilyen eseménye, illetve alakja. Az elmúlt ötszáz év magyar történészei, politikusai, írói és művészei Dózsát hol haramiaként, hol vitéz, ám öntelt és nagyravágyó katonaként, hol plebejus népforradalmárként és a zsarnokság elleni lázadás időtlenített jelképeként láttatták. A parasztháború történetének és Dózsa életének rövid összefoglalása után Romsics Ignác tanulmánya ezeket az egymással vitázó kortársi benyomásokat, történészi értelmezéseket, művészi víziókat és identitáspolitikai leegyszerűsítéseket mutatja be a 16. századtól napjainkig.

A

z 1514-es parasztfelkelés vezérének, Székely Dózsa Györgynek a nevét egy 1507-es forrás említi először. Héderfáji Barlabási Lénárt erdélyi alvajda Szeben város magisztrátusához intézett levelében olvasható, hogy a medgyesi vásárról hazatérő szebeni polgárok közül néhányat kiraboltak, sőt egyet meg is öltek. A tettesek közül az okmány egyetlen személyt, makfalvi Székely Dosa Györgyöt (Georgius Dosa Siculus de Makfalva) nevezi néven. Annak érdekében, hogy ne kelljen megtűrniük maguk között Erdélyországnak e „nyilvános rablóját”, aki méltó büntetést érdemel, az alvajda azt javasolta a szebeni városvezetőknek, hogy forduljanak a székely rendűekhez, mindenekelőtt Lázár Andráshoz, az egyik legtekintélyesebb primorhoz.1

DÓZSA ELŐÉLETE 1514-IG Dózsa korábbi életéről semmi bizonyosat nem tudunk. Valószínűleg a háromszéki Dálnokról származott, s lófő, vagyis székely köznemes volt. A makfalvi (marosszéki) Dózsák ugyanakkor szintén saját ősüket tisztelik benne. Hogy hol és hogyan nevelkedett, homályba vész. Írni és olvasni mindenesetre nem tanult meg, s legalább egy testvére – Gergely – bizonyosan volt. Valószínűsíthető az is, hogy az 1507es okiratban említett útonálló azonos a későbbi keresztes vezérrel. Erre utal a brassói Fekete-templom északi falán rög zí tett ún. fa li kró ni ka, amely az 1143 és 1571 között Erdélyben történt fon to sabb ese mé nye ket tar talmazza, s amely a 16. század vége felé készült másolat formájában maradt ránk. Az 1514-es pa raszt há bo rú val kapcsolatban ebben olvasható: „Cruciatorum factio in Hungaria subito exorta, Georgio Doscha Ciculo duce, per Johannem Zapoliensem, waywodam Transsilvaniae, penitus ex tincta est.” Vagyis: „A keresztesek felkelését, amely Magyarországon hirtele nül tá madt Szé kely Dó zsa György ve ze té sé vel, Zá po lya Já nos erdé lyi vajda teljesen elfojtotta.”2 Életének 1507 és 1514 közötti időszakát ugyancsak homály fedi. Nem tudjuk, hogy kapott-e büntetést, s ha igen, milyet. Az útonállás és a kereskedők kifosztása a korban megszokottnak számított. Dózsa első monográfusa, Márki Sándor – 1892-től a kolozsvári egyetem professzora és az MTA levelező tagja – feltételezte, hogy nem

6


érte utol a törvény szigora. A szebeniek szerinte csak annyit értek el, hogy távozásra kényszerítették Erdélyből. Továbbra is a fantáziájára hagyatkozván Márki feltételezte, hogy szűkebb pátriáját elhagyva Dózsa végvári katonának állt, hogy „fényes haditettekkel felejtesse bűnét”.3 A későbbiekben ehhez hozzátette, hogy mint „lovas kapitány” vélhetően részt vett Szapolyai János 1513-as török elleni hadjáratában.4 A makfalvi Dózsák fél évszázaddal ezelőtt, az 1950-es években szintén úgy tudták, hogy ősük, aki a Dósa nevet elhagyva Székely György néven lett végvári vitéz Temesváron, elmenekült a büntetés elől.5 A Dózsa életére vonatkozó következő biztos támpontunk 1514. február 28-i párviadala egy portyázó török lovascsapat parancsnokával Nándorfehérvár közelében. Ezt a haditettet minden korabeli forrás említi, különbség legfel jebb abban van közöttük, hogy pontosan melyik török katonát vágta le a magyar vitéz. Egyeznek a beszámolók abban is, hogy Székely – más forrásokban Szittya – György jutalmat várt vitézségéért, s hogy ezt megkaphassa, Budára ment. A források egy része szerint

nem fáradt hiába: a király kétszeres zsoldot, aranyláncot, kardot és sarkantyút adott neki, továbbá egy címert, amely a nemes lovagoknak járt. A kútfők másik része szerint II. Ulászló ugyan utasította embereit a jutalom kifizetésére, ám ezt Csáky Miklós csanádi püspök, illetve Telegdi István kincstartó megtagadta. A felháborodott Dózsa ezután Bakócz Tamás esztergomi érsekhez ment volna panaszra, aki nem sokkal azelőtt érkezett haza Rómából, ahol az 1513-as pápaválasztáson vett részt, s a pápától kapott felhatalmazás alapján éppen a Magyarországot is fenyegető török elleni keresztes hadjárat meghirdetésére készült.6

A PARASZTHÁBORÚ 1514 áprilisától 1514. július végi kivégzéséig nagyon sok korabeli oklevél, kortársi beszámoló és utóla gos krónika szól Dózsa tetteiről. Számos kérdés azonban továbbra is megválaszolásra vár. Bizonyos, hogy a török elleni keresztes hadjárat kihirdetésére, amelyet a királyi tanács csak heves vita után hagyott jóvá, április 9-én, Dózsa vezéri kinevezésére pedig április 23-án került sor. Azt azonban, hogy

74∞&£∞§™

Dózsa. Kisfaludi Strobl Zsigmond szobra, 1948

74∞&£∞§™

74∞&£∞§™

egyike, akinek a hatásköre valószínű n leg csak a pesti táborra terjedt ki.8 A keresztesek, akik között kisnemesek, jobbágyok, hajdúk, mezzővárosi polgárok, papok, diákok és más közrendűek egyaránt akadtak, nagy számban özönlöttek a gyülekezési pontokra. A feudális kötöttségektől való szabadulás vágya éppúgy motiválhatta őket, mint a pogányok elleni szent háború ügye s a pápai bullában ennek fejében beígért teljes bűnbocsánat és az elesettek számára kilátásba helyezett örök boldogság. Minderről azok a ferences szerzetesek és a hozzájuk csapódó világi papok tájékoztatták őket, akikre Bakócz a toborzás és a szervezés feladatát bízta. A pesti tábor létszáma már május elejére elérte a 15 ezer főt, az egész országban pedig 40 ezer főre lehetett becsülni a keresztet felvevők számát. Többségük nemcsak elfogadta, hanem tisztelte is Dózsát, akit vezérüknek, ám mégis maguk közé tartozónak éreztek. Mint fél évszázaddal az események után készült krónikájában Brutus János Mihály, Báthory István történetírója megjegyezte: „A sokaságnak […] kezdettől fogva tetszett a maga rendjéből való ember, aki észjárásával, életmódjával és szokásaival elütött a nemesektől. Amikor jött, nagy csődülettel fogadták, tisztelték, dicsérték, vezérül ismerték el; mikor ő látta a lelkek hajlandósá gát, ezt még erősítette is mindenféle szívességgel: az útjába kerülőket bajtársiasan köszöntötte, jóakaratúan megszólította, erején felül kegygyel, kinccsel ajándékozta; amazok pedig a nyájasságtól megnyerve, sarkába szegődtek és mindenféleképpen tisztelettel követték.”9 A táborba szállás már a kezdet kezdetétől zavarokkal járt. A földesurak kö-

Dózsa. Kondor Lajos grafikája, 1972

74∞&£∞§™

miért Dózsára s nem valamelyik, hadvezetésben is járatos főrangúra esett a választás, csak találgatni tudjuk. Azon túl, hogy éppen kéznél volt, s vitézségéről széltében-hosszában beszéltek, Márki szerint ebben az is közrejátszhatott, hogy Mátyás király uralkodása alatt Bakócz ma ga is jobbágysorból emelkedett fel a legmagasabb magyar egyházi méltóságig, s mint homo novus rokonszenvezett a hozzá hasonlóan alacsony származású, ám feltörekvő törökverő hőssel.7 Mások szerint viszont jobb híján esett rá a választás, mert a katonai tapasztalatokkal rendelkező főrangúak

nem óhajtottak egy szedett-vedett sereg élére állni. Az újabb kutatás ehhez hozzáteszi, hogy Dózsa korántsem kapott teljhatalmat. A toborzást legfelsőbb szinten Bakócz irányította, s nemcsak a királyi csapatok és a nemesi bandériumok nem tartoztak Dózsa pa rancsnoksá ga alá, hanem kezdetben valószínűleg az ország különböző pontjain gyülekező pórnép összessége sem. Székely Dózsa György május végéig tehát nem a keresztesek vezére és főkapitánya (princeps et supremus capitaneus) volt, ahogy később nevezte magát, és ahogy alvezérei is hívták, hanem a szerveződő hadjárat vezetőinek

1 Szabó Károly: Egy adat Dózsa György életére. Századok, 1876. 18–21. 2 Pataki József: Dózsa György életútjáról. Korunk, 1971/8. 1149. 3 Márki Sándor: Dósa György és forradalma. Budapest, 1883, Ráth Mór, 11. 4 Márki Sándor: Dósa György. Budapest, 1913, Magyar Történelmi Társulat, 56. 5 Sándor István: Dózsa György a néphagyományban. Ethnographia, 1972/4. 448. 6 Barta Gábor – Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben. Budapest, 1973, Gondolat, 66–68. 7 Márki Sándor: i.m. (1913) 82–83. 8

Barta Gábor – Fekete Nagy Antal: i.m. 69.

A magyar parasztháborúk irodalma 1437–1514. Összeállította Geréb László. Budapest, 1950, Hungária Könyvkiadó, 163–164.

9

zül többen akadályozni próbálták jobbágyaik távozását, amely a tavaszi munkák lefékeződését vonta maga után. A táborba igyekvők viszont a vállalkozást akadályozó uraikat kezdték ferde szemmel nézni és „szentségtörőknek” tartani. Így több helyütt került sor összetűzésekre; sőt a tokaji várnagy néhány jelentkezőt ki is végeztetett. A pesti keresztesek túlnyomó többsége Dózsa vezérletével május 9–10-én ennek ellenére a haditervnek megfelelően elindult délkelet felé, s Cegléd, Tiszavarsány, Mezőtúr, Békés és Gyula érintésével május végére eljutott Nagylakig. A feszültségek közben egyre nőttek. A sereg élelemszerző osztagai többször kényszerültek erőszakra. Több feljegyzés említi, hogy Nagytúr, vagyis Mezőtúr közelében maga Dózsa is megölt egy adószedőt, s a nála talált pénzt elkobozta. Ugyanitt történt korábban, hogy a helyi nemesek és tisztségviselők lő ők egy szamár farkára keTemesvár felé. resztet kötve gúnyolódtak Gácsi Mihály hadba szálló parasztjaikon, linómetszete, akik erre rabolni kezdtek, és „mindenféle latorságokat kö1972 vettek el”. A „főkolomposo-

74∞&£∞§™

74∞&£∞§™

8


kat” a nemesek végül elfogták és bilincsbe verve Budára küldték, ahol „a király és a nagyurak parancsára kegyetlenül karóban húzták” őket.10 A forrongásról értesülve Bakócz Tamás május 15-én leállította a toborzást. Parancsának Dózsa nem engedelmeskedett, hanem – hadába fogadva a környékbeli táborok népét is – tovább vonult déli irányban. Eredeti céljától, vagyis a török elleni támadástól valószínűleg az térítette el végérvényesen, hogy Báthori István temesi ispán nemesi hadai május 23-án rajtaütöttek a Maroson átkelő előőrsein, és megsemmisítő vereséget mértek rájuk. A véres öldöklésre válaszul 24-én éjjel Dózsa rágyújtatta a nagylaki várat a győzelmüket ünneplő urakra, s az elfogottakkal szemben maga sem mutatott kíméletet. Csáky Miklós csanádi püspököt és több nemesurat karóba húzatott, másokat keresztre feszíttetett. A karó és a kereszt egyaránt megszokott kivégzési eszköz volt a középkorban, ám csak a közrendűekkel szemben. Urakat ilyen módon a másvilágra küldeni óriási bűnnek és addig elképzelhetetlen szörnyűségnek számított.

Ugyanezen a napon kelt Bakócz újabb rendelete – ezúttal már az egész hadjárat leállításáról és a sereg feloszlatásáról. Az érseki parancs, amelyet a király is megerősített, május 27–28-án érhette utol Dózsát, s ugyanekkor értesülhettek Budán a keresztesekből felkelőkké váló parasztok nagylaki győzelméről és vérengzéséről. Dózsa számára ez volt az utolsó pillanat, amikor még visszafordulhatott volna arról az útról, amelyre az előző napokban lépett. Ha cserbenhagyja embereit, netán kiszolgáltatja őket az uraknak, talán még megmenthette volna a saját életét. Ő azonban másként döntött. Mint kortársa, Szerémi György tudni vélte, a levél tartalmáról értesülvén így hördült fel: „Nem vagyok gyerek, nem vagyok én őrült, hogy engem kijátsszatok. Istenre és a szent keresztre, megfenyítlek benneteket!”11 Dózsa ettől kezdve nem a török, hanem a földesurak ellen vezényelte csapatait, amelyek az ország számos pontján fosztották ki és gyújtották fel uraik kastélyait, égették el a földtulajdonosi viszonyokat igazoló okmányokat, becstelenítettek meg nemesasszonyokat, és

húzták karóba azokat, akik ellenállással próbálkoztak vagy egyszerűen csak az útjukba kerültek. „Valamely felé mentenek – írja a 16. és a 17. század fordulóján összeállított krónikájában Istvánffy Miklós –, az nemeseknek majorjok, telekek s házok megégettetének, és a házoknak égő tetejek s lángok szintén Budáig ellátszanának.”12 Dózsa ezzel átlépte a Rubicont. A felkelő sereg törekvéseiről a Dózsának tulajdonított, ám valószínűleg Mészáros Lő rinc vagy paptársai által valamikor június folyamán fogalmazott – eredeti formájában nem, hanem csak kiszínezett átiratokban fennmaradt – ún. ceglédi kiáltvány mondja a legtöbbet. Ennek lényege a nemesi kiváltságok eltörlése – Ludovicus Tubero ra guzai bencés szerzetes megfogalmazásában a nemesség teljes kiirtása – s a szabad székelyek jogainak általánossá tétele volt. Az eseményektől távoli humanisták Dózsa állítólagos királlyá választásáról vagy annak tervéről is tudnak, míg a magyar valóságot jobban ismerő hazai szerzők (Istvánffy, Szerémi, Verancsics) ezt nem említik.13

A BUKÁS ÉS A MEGTORLÁS Miközben a kisebb keresztes csapatok szerte az országban pusztítottak, Dózsa a fősereggel Temesvárt ostromolta, amelyet Báthori István védett. Feltehetően itt akarta kialakítani a felkelés vezéri központját. A vár kiéheztetett védői már a megadásra gondoltak, amikor július közepén megérkezett a Szapolyai János erdélyi vajda vezette felmentő sereg. Ez új fordulatot adott az eseményeknek, amelyeknek a lefolyása azonban ismét bizonytalan. A krónikások egy része szerint az erdélyi sereg meglepte a paraszttábort, Dózsa pedig részeg volt a rajtaütés pillanatában, s csak a véres ütközet első óráiban józanodott ki. Miután a parasztvezér megsebesült és fogságba esett, a felkelők – Brutus János Mihály szerint – „megrémültek, könyörögni kezdtek, de ez már nem használt, mivel ma guk a nemesekkel fösvényen és kegyetlenül bánván, a bocsánat minden reményét elvesztették. Az amúgy is megtört ellenség megrémítésére a vezér megtiltotta katonáinak, hogy bárkit is elevenen elfogjanak, megparancsolta, hogy egytől egyig öljék le

74∞&£∞§™ Bakócz Tamás 74∞&£∞§™ őket. ő ket. […] Az öldöklésnek csak az vetett gátat, hogy a nap nem volt elegend dő őa munka bevégzésére s a győztesek dühös ereje is meglankadt.”14 Mások viszont nem is tudnak komolyabb csatáról. Szerémi szerint Szapolyai ravasz módon megtévesztette Dózsát, aki ezért nem ellenséget, hanem lehetséges szövetségest sejtett a vajdában, s kémszemle során esett csapdába.15 II. Ulászló levelében pedig, amelyet közvetlenül az események után a német császárnak küldött, az olvasható, hogy a felkelők maguk ejtették foglyul vezérüket, akit átadtak Szapolyainak. Ezután a „parasztoknak a Temesvár alatti tömege vérontás nélkül szétszóratott”.16 Bárhogy is történt, a temesvári vereséggel és Dózsa elfogásával a felkelés sorsa, amely minden más középkori parasztlázadáshoz hasonlóan eleve bukásra volt ítélve, megpecsételődött. A háború véget ért, kezdődhetett a megtorlással egybekapcsolt rendcsinálás. A felbőszült nemesség Dózsának és elfogott vezértársainak a kivégzésével kezdte a bosszúhadjáratot július 20. körül. A források egybehangzóan mesélik el, hogy miután végignézte alvezéreinek – köztük öccsének, Gergelynek – a kivégzését, Dózsa Györgyöt mezítelenre vetkőztették, egy trónus formájú karosszékbe ültették, melyhez odakötözték, majd egy koronára emlékeztető izzó vasabroncsot tettek a fejére. A tüzes vastrónus utólag keletkezett legenda, melyet egyetlen korabeli forrás sem említ. Azt viszont minden beszámoló közli, hogy a fogságba esett és kiéhez-

tetett hajdúkat arra kényszerítették, hogy tüzes fo gókkal darabokat tépjenek ki még élő vezérük testéből, s egyenek a megperzselődött, de nyers emberhúsból. Aki erre nem volt hajlandó, azt kivégezték, azokat viszont, akik engedelmeskedtek a parancsnak, szabadon engedték. Utóbbiak egyike, Lőrinc kovács, aki a felkelés alatt Dózsa lovait szokta volt patkolni, „vénember korában” maga mesélte el a fiatal Istvánffynak a parasztvezér megkínzását, akinek a testét végül felnégyelték, s darabjait szétküldték az ország négy városába: Budára, Pestre, Székesfehérvárra és Nagyváradra. Fejének maradványai pedig Szegedre kerültek.17 Dózsa kivégzésének ez a kegyetlen módja nemcsak a kései utókor halálbüntetéstől elszokott emberét tölti el borzadállyal. A kicsit később élt Ist vánffy is „igen mód nélkül valónak, s eddig sohasem látottnak” nevezte a halálnak ezt a „kegyes keresztény emberekhez” méltatlan formáját. A maga korában mindazonáltal egyáltalán nem volt szokatlan. Tudjuk, hogy azokat az árulókat, akik 1494-ben Nándorfehérvárt fel akarták adni, Kinizsi Pál nyársra húzatta és megsüttette. Az egyébként kegyesnek mondott II. Ulászló pedig azokat a cseheket, akik fia, II. Lajos 1509-es prágai koronázásakor gyilkolni kezdték a magyarokat, megnyúzatta, és vasfogókkal tépette szét. Érthető hát, hogy annak a lázadónak, aki egy felszentelt püspök és más nemesurak karóba húzatására és keresztre feszítésére adott parancsot, a halálnak valami egészen különlegesen szörnyű válfajával kellett bűnhődnie.18 A temesvári kivégzésekkel párhuzamosan az egész országban folyt a ke10

Márki Sándor: i.m. (1913) 203. Szerémi György: Magyarország romlásáról. Bev. és jegyz. Székely György. Budapest, 1979, Szépirodalmi Könyvkiadó, 74. 12 Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája. I/1. könyv. Sajtó alá rend. Benits Péter. Budapest, 2001, Balassi Kiadó, 133. 13 A Dózsa beszédeként ismert ceglédi kiáltvány mindhárom változatát közli: A magyar parasztháborúk iro dalma, i.m. 113–115. (Tubero), 121–124. (Taurinus), 170–175. (Brutus) 14 A magyar parasztháborúk irodalma, i.m. 179–180. 15 Szerémi György: i.m. 78. 16 Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000–1526. Szerk. Bertényi Iván. Budapest, 2000, Osiris Kiadó, 461. Vö. Barta Gábor – Fekete Nagy Antal: i.m. 196–205. 17 Istvánffy Miklós: i.m. 141–142. 18 Barta Gábor – Fekete Nagy Antal: i.m. 214–217. 11


9

74∞&£∞§™

gyetlen megtorló hadjárat. Az elfogott vezéreket felakasztották, karóba húzták, felnégyelték, elégették vagy lefejezték. Az életben hagyott felkellőket megkínozták és sokukat megcsonkították. Kinek a fülét, kinek az orrát vágták le. A nemesekkel általában enyhébben bántak, ők csak birtokaikat vagy azok egy részét veszítették el. A bosszúszomj néhány hét, hónap elmúltával mindazonáltal lecsillapodott, és átadta helyét a racionális megfontolásoknak. Például annak, hogy az elszenvedett károk helyrehozatala és az élet továbbvitele érdekében a munkaerőt kímélni kell. Ezzel magyarázhatók azok az esetek, amikor maguk a földesurak mentették meg a vérpadtól keresztesnek állt és felkelővé vált jobbágyaikat. Egy újabb lázadás kitörésének ugyanakkor minden lehetséges eszközzel ele-

Dózsa György kivégzése. Ismeretlen mester rézmetszete

74∞&£∞§™

19 Történelmünk a jogalkotás tükrében. Közreadja Beér János és Csizmadia Andor. Budapest, 1966, Gondolat Kiadó, 150–158. 20 Uo. 165.

10


jét kívánták venni. Ezt célozták azok a törvények, melyeket az október 18-ra összehívott országgyűlés fogadott el. Ezek közül a legfontosabb a jobbágyok szabad költözési jogának megszüntetése volt. A 14. cikkely sokat idézett passzusa szerint annak érdekében, hogy „az ő árulásuknak emléke és időleges büntetése maradékaikra is átszálljon és átmenjen, és hogy minden emberkor megtudja, hogy mekkora bűntény az urak ellen felkelni, azért ezután az országban bárhol lakó összes parasztok […] elveszítvén e hűtlenségi vétkük miatt szabadságukat, amely szerint egyik helyről a másikra költözhettek, az ő földesuraiknak föltétlen és örökös szolgasága alá legyenek vetve”. A 16. cikkely előírása szerint a továbbiakban minden jobbágy hetente egy nap ingyenmunkával (robot) tartozott urának. Ezen túlmenően megtiltották a törvényhozók azt is, hogy a közrendűek fegyvert viseljenek. Ha mégis ilyesmire vetemedtek, akkor vagy kiherélték őket, vagy levágták a jobb karjukat. A visszaeső bűnösökre halál várt. A társadalmi mobilitás addig szokásos

formáját ugyancsak fékezni akarták. Ennek érdekében és „a parasztárulás örök emlékére” törvénybe foglalták, hogy parasztból a továbbiakban sem érsek, sem püspök nem lehet.19 A törvények megszövegezésében és elfogadtatásában nagy szerepet játszott Werbőczy István, a neves jogász és királyi ítélőmester, aki a ma gyar nemesség bibliájává vált híres törvénykönyvébe (Tripartitum) is belefoglalta, hogy az ország parasztjai „bizonyos Székely György nevű leggonoszabb haramia vezérlete alatt” „örök hűtlenség vétkébe estek”, és ezért „szabadsá gukat végképp elvesztvén, földesuraiknak föltétlen és örökös szolgaságába kerültek”. 20 A rend, amelyet a győztesek örök életűnek szántak, s amelynek megváltoztathatatlanságába a vesztesek is hosszú időre beletörődtek, 1514 végére helyreállt. Bár a megtorló intézkedések jelentős részben papíron maradtak, illetve csak részlegesen hajtották végre őket, az anyagi és emberi veszteség rendkívül súlyos volt: felért egy nagyobb szabású – a későbbiekben többször megtapasztalt – török hadjárat pusztításával. u

AZ ÚRI ÉS A NÉPI

VÁLTOZÓ DÓZSA-KÉP A PARASZTHÁBORÚ EMLÉKEZETE A parasztháború megítélésének alaphangját hosszú időn át azok a kortársi és néhány évvel vagy évtizeddel az események után formálódott vélemények adták meg, amelyeknek a faktológiai rétegéből már az eddigiekben is idéztünk. A külföldi humanisták, mint például Tubero vagy Brutus és a morvaországi polgárcsaládból származó gyulafehérvári püspöki helynök, a Bakócz pártfogoltjaként ismert Taurinus értékeléseit sajátos kettősség jellemezte. Miközben valamennyien részvéttel szóltak a parasztság nyomoráról, amelyet a felkelés legfontosabb kiváltó okának tartottak,

magáról a parasztvezérről elítélően nyilatkoztak. Tubero például olyan „nyughatatlan”, sőt „gonosz” embernek láttatta, aki saját nagyravágyásától vezérelve szónoklataival „maga is tódította a nekivadultak dühét”. Brutus még lesújtóbb jellemképet rajzolt a „sötét barbárságban született”, „a nép szennyéből felemelkedett”, „vakmerő” és „önbizalmában felfuvalkodott” székelyről. Ez az „emberfajta” – írta a székelység egészére gondolva – „nagyon vad és kegyetlen természetű, mert minden dolguk büntetlen marad és semmiféle nemességet sem ismernek, amit nem fegyver ad”.21 Taurinus 1519-ben született hőskölteményének Dózsa-portréját ugyancsak ellenszenves vonások dominálták.22

EMLÉKEZET

74∞&£∞§™

Dózsa György kivégzése. Matthäus Merian rézmetszete

A ma gyar szerzők tolla alól kikerült krónikák anynyiban különböznek a külföldi humanisták beszámolóitól, hogy hallgatnak a parasztság nyomoráról. A felkelés kirobbanását előszeretettel magyarázzák emberi tényezőkkel, elsősorban Dózsa sértettségével és nagyravágyásával, valamint a hozzá csapódó pórnép alantas ösztöneivel. A sokáig Verancsics Antalnak tulajdonított, valójában azonban ismeretlen szerzőtől származó, ún. Memoria rerum például tudni véli, hogy mindennek oka a Dózsának megígért négyszáz aranyforintos jutalom kifizetésének elmulasztása volt. Dózsa „ezen való búsulásában” vette fel a keresztet, és „kezde nagy sok kereszteseket, hajdúkat,

74∞&£∞§™

A ma gyar parasztháborúk iro dalma, i.m. 112–114., 163–176. Taurinus István: Paraszti háború. Ford. Geréb László. Budapest, 1972, Magyar Helikon, 21–22. 21 22


11

latrokat hozája gyűjteni, és a szegedieket melli felvenni, minden urat, vitézlő nípet kezde nyársra vonatni, öletni”.23 Ugyanez a motívum Szerémi Györgynél is felbukkan, aki Csáky püspök és társai nagylaki kivégzését is Dózsa sértettségével és bosszúállásával magyarázza: „Emlékezz rá, püspök úr – adja Dózsa szájába –, miképpen utasított téged a múltkor a király Budán, hogy nekem kétszáz márkát adj az én vitézi asztalomra, s te megtagadtad; azonfelül gyalázatos szavakkal szidalmaztál mint latrot. Bár én éretted, az árvákért, az özvegyekért és az ártatlanokért a pogányok ellen véremet ontottam, engem mégis hálátlannak mondtatok.” Szerémi Dózsája – talán nem függetlenül a szerző jobbágyi származásától – ennek ellenére az összes közül a legkevésbé ellenszenves. Bár könnyen öl, s az ivásban mértéket nem ismer, a nemesurak még rajta is túltesznek. A nagylaki rajtaütés azért sikerülhetett, mert Báthori és társai egyaránt kábák voltak a „szerémi bor bőséges ivásától”. S ami a legfontosabb: a keresztes hadjárat felkeléssé változásának ódiumát nem Dózsára, hanem a nemesekre hárította, akik vonakodtak

hadba szállni, „mert már elszoktak a háborúskodástól”.24 A legnegatívabb Dózsa-képet – ugyancsak érthető módon – a báróságig jutott nádorhelyettes, Istvánffy Miklós rajzolta a felkelővezérről. Az ő Dózsája a „latrok híres tolvaj vezére”, aki „igen háborodott elmével láttatott lenni”, s „iszonyú méltatlan fegyverét az nemesség ellen fordítván, az parasztoknak az ellen, amint kinek-kinek tetszett, minden kegyetlenségnek és szörnyűségnek cselekedésére és dühösködésére szabadságot engede”. Ezért – még ha sajnálkozik is a kivégzések brutalitásán – végső ítélete szerint „cselekedetihez illendő kimenetele lőn Székely Györgynek”.25 A felkelés túlélői nyilván nem így emlékeztek a történtekre, s másféle, a fentieknél rokonszenvesebb Dózsa-képet örökítettek utódaikra. Ennek markáns nyomait azonban sem a történetírás, sem a néprajz nem tudta feltárni. Kálmány Lajos 1880-as évekbeli gyűjtése mindössze annyit dokumentált, hogy a délvidéki népi emlékezet Dózsa felkelőit éppúgy kurucnak tartotta, mint Rákóczi katonáit, s a Temesköz egyik falu-

TAURINUS ISTVÁN DÓZSA

JELLEMÉRŐL (1519)

Látván Székely György, eljött az idŒ, amit eddig Oly nehezen várt már, jámbor képpel fedezé el Lelke kuszáltságát: sebesen nyargalt Budavárba. Mint a madár oly gyors. Mindennek kezdete ez volt. Szinte gonosz sárkány; nincs rossz, ami visszariassza. Vétekkel rakodott tárház, ártó esze, karja, Hitre, kötésre nem ád, a kedélye mogorva, veszélyes, ejti a cselszövényt hamisan színlelt mosolyába. Bosszús természet, rettentŒ, hogyha haragszik. Lelke merész: fŒ-fŒ méltóságokra igyekszik, egyre csak erre tör Œ, kész bármire menni e célért – bınre is. És sohasem tisztelte az isteneket sem. Sem szerelem, se szülŒ nem kelt, nem gyúlt kebelében gyöngédséget, e szív meg nem lágyul soha napján. Telve gonoszsággal, folyvást epedŒn lesi hasznát. Kedvének nem elég, ha a Pactolus árja arannyá változnék, sem a rŒt Tájó, mely zúgva a poklok szirtjeibŒl ered, és sem a kincse a KrŒzus, a Crassus ládafiának – sŒt az aranykeresés nyomorítja: mindig ínséges: rablás, orzás kenyerén él; gyilkos, örök hajszás Erynis, búsabb a pokolnál. Megfeketíthetné bınével az égen a napfényt; Hív társak közt is megbomlana tŒle a béke. (Taurinus István: Paraszti háború. Ford. Geréb László. Budapest, 1972, 21–22.)

12


jában úgy tudták, Rákóczi volt az, akit – mivel hogy a „szögény embörnek jót akart” – „az urak elfogtak, eleventen megsütöttek, és hogy jobban égjen: olajba mártottak”.26 Hasonlóan csekély a forrásértéke annak a makfalvi Dózsák körében 1910 táján lejegyzett történetnek, amely a medgyesi vásárosok kifosztásának vádja alól mentesítette Dózsát. Eszerint rablásról, kivált rablógyilkosságról szó sem volt; a Toldihoz és Kinizsihez hasonlóan roppant erejű, fiatal székely a kőhalmi szász királybíró fejét hasította szét a szekeréről leakasztott lőccsel, miután az ostorával terelte el útjából a járókelőket, őt magát pedig parasztnak nevezte.27 Kétségkívül a Dózsa iránti népi tiszteletre utal viszont az a legenda, amelyet egy temesvári helytörténész jegyzett le a 19. század végén egy ferences szerzetes soha elő nem került könyvére hivatkozva. Eszerint a Dózsa fejére szánt vaskorona izzítása céljából rakott tűz nehezen gyulladt meg, a nedves fa füstölve égett, s a füstből egyszer csak előtűnt Mária képe. A pribékek erre abbahagyták munkájukat, a nép és a halálra ítéltek mellé kirendelt hét feren-

ces szerzetes térdre borult, és együtt imádkoztak a már kivégzettek és Dózsa lelki üdvéért. Bár a valóságban, ha valamit, akkor csak a lovasság zászlaját díszítő Mária-képet láthatták, a környékbeliek hittek a csodában, és seregestül tódultak a kivégzés helyére. A Dózsa bűnének kiengeszteléseként felfogott eseményre 1837-ig egy Mária-kép, majd a magyarok nagyasszonyának fából faragott szobra, 1865-től kőszobra emlékeztetett a városnak azon a részén, ahol a kivégzések történtek.28 Szegeden és környékén szintén voltak nyomai a nép körében élő misztikus Dózsa-kultusznak. 1775-ben sírkereszttel jelölték meg a városban azt a helyet, ahol Dózsa fejét állítólag eltemették. A 19. század végén élő öregek emlékezni véltek olyan, Dózsáról szóló dalra, melyet őseik énekeltek, és úgy tudták, hogy a temesvári vesztőhelyen mindig bokrosan nyílnak a különös színű rózsák.29 A nép körében folklorizálódott pozitív, de legalábbis részvéttel teli emléktöredékek nem ellensúlyozhatták a különböző történelmi összefoglalók és iskolai tankönyvek konzervatív nemesi szemlélethez illeszkedő, negatív Dózsa-képét. Pethő Gergely először 1660ban, majd a későbbiekben még többször kiadott Rövid Magyar Kronikájának néhány mondatos értékelését ugyanúgy ez jellemezte, mint Pray György egy évszázaddal később, 1767ben kiadott munkájának (Annales regum Hungariae) részletesebb leírását. A szakszerű történetírás első magyar mesterének tekinthető Pray megközelítésében Dózsa vérszomjas szörnyeteg volt, akinek a jellemhibái legalább olyan mértékben járultak hozzá az isten által megszenteltnek tartott feudális rend elleni felkeléshez, mint Lőrinc pap lázító prédikációi és „néhány nemes szennyes kapzsisága és mértéktelen uralomvágya”. Szerencse, hogy a lázadást gyorsan leverték, s az áldozatok 1504-1566. Memoria rerum. Sajtó alá rend, a jegyzeteket és az utószót írta Bessenyei József. Budapest, 1981, Magyar Helikon, 10. 24 Szerémi György: i.m. 72–76. 25 Istvánffy Miklós: i.m. 132–142. 26 Sándor István: i.m. 444–445. 27 Márki Sándor: i.m. (1913) 28. 28 Szmida Lajos: A Temesvár-Erzsébetvárosi „Mária-szobor” története. Temesvár, 1899, Csendes Jakab, 15–18. 29 Czine Mihály: Dózsa. In uő: Nép és irodalom. I. köt. Budapest, 1981, Szépirodalmi Könyvkiadó, 392. 30 Bellér Béla: A Dózsa-parasztháború és az egyházi történetírás. Vigília, 1972/9. 599–603. 31 Losontzi Hányoki István: Hármas Kis Tükör. Vác, 1781, Ambro Ferentz, 147–148. 23

ISTVÁNFFY MIKLÓS DÓZSA KIVÉGZÉSÉRŐL (1622) Iszonyodik az elmém elŒszámlálni a szörnyı és igen mód nélkül való, s eddig sohasem láttatott, s nem hallatott büntetéseket nyavalyásoknak. Mert akármint a végezett iszonyú kénzásokat és halált érdemlettenék volna is, mindazonáltal a kegyes keresztény emberekhez illett volna, hogy oly kegyetlen mészárlást kegyelemmel és szánakozással enyhétették volna. Mert elŒragadván közel negyvent a foglyok közül, sötét tömlöcökben elrejtik, bizonyára olyanokban, akik Györgynek magán való kénzással ítéltettek, és tizenötöd napi éhséggel fonnyasztván, kénoznak, hogyha kik végtére történet szerént addig élnének, a GyörgybŒl, kibıl míg a lélek ki nem szakadott vala, félig megégett tagjait megrágatnának és elnyeletnének vélek. De a negyven nyavalyás szerencsétlen foglyok száma közül a többi éhség miatt megepedvén s meghalván, csak kilencen maradának. Kik között egy néminemı LŒrinc kovácsot, ki annak lovait patkolni szokta vala, s kit mi immár vénember korában, gyermekek lévén, régen láttunk. Azonközben ugyanazon hohéroktúl koholtatnak az új vasbúl királyi szék, pálca és korona, a királyok címere, melyben György mezítelen viteti ki, s a tüzes korona tündökölvén fejébe tétetik, elŒhozatnak ama megmaradott kilenc boldogtalanok, már haloványok és holtelevenek, s az emberi árnyékhoz hasonlók, kénszeríttetvén, hogy a György tagjait, melyek tüzes vassal fogdostatván, pecsenyeszaggal ugyan hasagottak, fogókkal szagattassák, rágják és el is nyeljék, mert ha meg nem cselekednék, a fenyegetŒ kegyetlen hohárok fejek felett mezítelen karddal állván mindjárt megölnék Œket. Melyet midŒn haláltúl való féltekben megcselekedtenek volna, úgy vagyon elbocsáttatának, kik között ama kovács is volt, de hárman, aki az iszonyú utálatos falatot el nem nyelték vala, azonnal megöletének. György a rettenetes sírokban sem sírnya, sem jajgatni, sem iszonyodni nem láttatott, csak hallgatott, tŒle feltartatott ebkölyköknek szidalmazván Œket, és tüzes fogókkal minduntalan szaggattatván, végtére mikoron az elszenvedhetetlen fájdalmokat tovább nem tırhetné, meghala. De még holta után is nagyobb kegyetlenséggel bántak vele, mert a testét tolvajok s árulók módjára darabokra elvagdalák, melyek Budára, Pestre, Fejérvárra és Váradra küldettettvén s felakasztatván, a mellette járóknak csudálásokra és csúfságokra lŒnek. A többi is hasonló kemény büntetéssel megöletének, mivel sokkal nagyobb része akasztófákra, avagy azok nem találtatván, közelebb ért fákra, tŒrt vetvén nyakokban, felakasztatának, némely része karóban vonyatván, keserves halállal kivégeztetének e világbúl. Ilyen, cselekedetihez illendŒ kimenetele lŒn Székely Györgynek, ki a szerencsétlen hadakozásnak veszedelmes indítója és fellázítója vala, s kinek félelme az egész Magyarországot elrettentette vala, mely hadakozásokban különbféle harcokon, amint mondják, 60 ezer emberig elestenek. (Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája. Tállyai Pál XVII. századi fordításában. Sajtó alá rend. Benits Péter. Bp., 2001, Balassi Kiadó, 141–142.)

így is 40-60 ezerre becsülhető száma nem nőtt tovább. Merthogy „a népnél kedvező szerencse esetén semmi mérsékletre nem lehet számítani”.30

A FELVILÁGOSODÁS ÉS A REFORMKOR DÓZSA-KÉPEI A felvilágosodás antifeudális és antiklerikális eszméinek, valamint az ezzel párhuzamosan kibontakozó romantikus múltszemlélet szenvedők és elnyomottak iránti rokonszenvének hatása alatt a 18. század végétől jól észrevehetően módosulni kezdett a parasztháborúról és annak vezetőjéről kiala-

kított sötét tónusú kép. Losontzi Hányoki István 1771 és 1849 között több mint hetven kiadásban megjelent tankönyvének 1781-es kiadásában Dózsáról már egyetlen negatív jelzőt sem találunk. A nagykőrösi református gimnázium professzora szerint a felkelésre azért került sor, mert a nemesurak akadályozták parasztjaik hadba szállását. Kiemelte továbbá, hogy Dózsa és társai „kegyetlen halállal ölettetek meg”, s még inkább azt, hogy „az Ország gyűlésében igen nagy járom alá vetették a’ Nemesek a’ parasztokat, melly alatt ma – is nyögnek”.31 Ugyanebben a szellemben készült a 19. század első évtizedében a debreRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

13

ceni református kollégium tanárának, Budai Ézsaiásnak részletesebb és az idősebb korosztályoknak szánt, ugyancsak többször kiadott tankönyve. Dózsa szerinte is azért fordította seregét az urak ellen, mert azok „nem szenvedhet ték”, hogy pa raszt jaik el hagy ják őket. „Azért a’kiket még otthon kap-

14


hattak, erővel letartóztatták, nem különben azokat is, kik valami okra nézve a’ táborból haza fordúltak.” Elítéli Zápolya Dózsával szembeni kegyetlenségét is, melyet „írtódzás nélkül nem olvashatni”. „Ettől az iszonyú cselekedettől, mely gyalázatjára van az emberi nemzetnek, maga is Zápolya János

úgy megírtódzott, hogy a’ mint mondják, két esztendeig is a’ Szentségre, midőn azt a’ pap az óltáron felmutatta, nem nézhetett.” Leírását azzal zárja, hogy a felkelés elfojtása során „70 ezer ember ölettetett meg”, és „ekkor lett az, hogy a’ parasztság terhesebb iga alá vettetett”.32

74∞&£∞§™

vajlásra, gyilkolásra és tunyaságra hajló job bá gyok kulturális felemelésének programjával összekötő t Berzsenyi Dánielnél Dózsa és „pórhada” továbbra is megkapta a „gyilkos” jelzőt (Vandal bölcseség, 1813–1815).34 A pályáját papként, illetve bencés szerzetesként kezdő Podharaczky József, aki az elsők között, 1834-ben lett az MTA tagja, 1832ben külön tanulmányt szánt annak a Szerémi munkájában és a Memoria rerumban is szereplő feltevésnek az alátámasztására, hogy Dózsát kizárólag a bosszúvágy vezette, melyből az a tanulság adódik, hogy „sohasem tanátsos megbosszantott embernek kezébe hatalmat adni”.35 A nemesi reformmozgalom kibontakozásával párhuzamosan, amelynek egyik központi kérdése a jobbá gyok helyzete volt, 1514 egyre inkább aktuálpolitikai töltetet kapott. A történelmi események megfelelő szelektálásával, azok csoportosításával és értékelésével hatásosan lehetett érvelni a feudális földbirtokviszonyok reformja és a jobbágyfelszabadítás mellett. A paraszt há bo rú ra mint tör té nel mi mementóra való hivatkozás először Wesse lé nyi Mik lós 1833-ben meg je lent, Balítéletek című liberális programadó mun ká já ban buk kant fel. A zsi bói nagyúr nem tagadta, hogy „éktelenségek történtek a lázadás vérmocskolta zászlói alatt”. Az 1514 őszén hozott törvényeket azonban még súlyosabb szavakkal ítélte el. Azok – mint írta – „nem ze tünk nek örök mocs kai”, me lyekkel „megfosztattak a parasztok addigi törvényes szabadságuktól és emberi jussaiktól. […] Vétkeseket tulajdon bű nei kért bűn te len ma ra dé kaik ban örök re la kol tat ni, vad ke gyet len ség: meggyőzött lakosokat szolgákká alacsonyítván le, emberi létöktől s jussaiktól fosztani meg, erőszak szülte borzasztó helytelenség.”36

Dózsa. Madarász Viktor festménye

74∞&£∞§™

Ezekben az években – egy harmadik felvilágosult szellemű tankönyvírónál – bukkant fel először Dózsa kivégzésének az a folklorizált és azóta széles körben rögzült változata, mely szerint nem egyszerűen vasszékbe – mint Istvánffynál szerepel –, hanem „megtüzesített vasszékbe” ültették mezíte-

lenül, s pártütő társai azután ették meg, hogy teste teljesen megsült.33 A református szerzők megértő és részvéttel teli értékelései mellett tovább élt Dózsa és társai negatív sztereotípiákon alapuló megítélése is. A hagyományos nemesi értékszemléletet az erkölcsileg romlottnak tartott, tol-

32 Buday É’saiás: Magyar Ország Históriája. I. köt. Pesten, 1833, Trattner és Károlyi. 33 Szekér J. Aloysius: Magyarok eredete… Második könyv. Pesten, 1808, Hartleben Konrád Adolf, 214. 34 Kulin Ferenc: Hó díthatatlan szellem. Dózsa György és a parasztháború reformkori értékeléséről. Budapest, 1982, Akadémiai Kiadó, 101–104. 35 Podharadczky József: A’ bosszú mire nem veheti az alatson lelkű embert. Tudományos Gyűjtemény, 1832. I. köt. 81–92.7 36 Wesselényi Miklós: Balítéletekről. Szerk. Veress Dániel. Bukarest, 1974, Kriterion Könyvkiadó, 20. és 227.


15

Wesselényi gondolatmenetét a fiatal katolikus pap, Horváth Mihály fejtette ki részletesen 1841-es tanulmányában. Bírálta a nemességet széthúzása, önzése és fényűzése miatt, s részvéttel írt a „pórság állapotáról”, mely „igen nyomasztó vala”. Szót ejtett a mindkét fél által elkövetett kegyetlenségekről, s mindkettőre talált mentséget. Semmiféle mentő körülményre nem hivatkozott azonban akkor, amikor a jobbágyság tartós alávetéséről, vagyis arról írt, hogy „néhányak bűne miatt az egész osztály sanyarú szolgaságba vettetett, melyben azután századokig nyögött, védtelenül kitéve egy másik osztály korlátlan önkényének”. Ez az – hangsúlyozta –, ami évszázadokon át útjában állt a nemzeti élet kifejlődésének, „a szellemi s erkölcsi műveltség, az anyagi jólét gyarapodásának”. Azt hihetnénk, hogy a parasztság és ezen belül a felkelők iránti rokonszenv valamilyen mértékben Dózsára és vezértársaira is rávetült. Ennek azonban nyomát sem találjuk a tanulmányban. Dózsa Horváth Mihály ábrázolásában is olyan „alacsony származású”, ám „annál nagyravágyóbb ember”, akinek becsvágya – Lőrinc pap lázító beszédei mellett – legfőbb előidézője volt a „pórság” fellázításának, vagyis a „gonosz szellem” felkeltésének. Ezek a megállapításai olyanok, mintha Pray latin mondatainak szabad fordításai lennének.37 Eötvös József 1846-ban megjelent, Magyarország 1514-ben című regényének víziója annyiban tért el Horváth Mihályétól, hogy a megidézett történelmi alakok közül a legpozitívabb színben az Eötvös által jogosnak tekintett forradalom ügyével teljes mértékben azonosuló és azt eszmei tartalommal megtöltő, ám annak hatékonyságából idővel kiábránduló Mészáros Lőrinc, az addigi „izgató pap” tűnik fel. Ő az, akivel a regény végén Eötvös elmondatja saját reformista politikai krédóját: „Az igazság diadalát nem vad erőszak fogja kivívni.” A megoldás a reformok útján történő lassú fejlődés, beleértve a nép fokozatos kulturális felemelését, mivel „a nép szabaddá nem válhatik, míg azt lelki sötétség fogja körül”. Dózsa viszont Eötvösnél is „közönséges és csak helyzete által kitűnővé vált férfi”. Olyan, aki „reménytelen nagyravágyás kínjait hordva kebelében; évekig nyögve a hadi fegyelem vaspálcája alatt; élvezetek után vágyódva, melyeket szegénysége miatt ki nem elégíthetett, érezve s

16


emlékében tartva minden sértést, melyet megbosszulnia oly soká nem lehetett”. A sok negatív tulajdonság mellé Eötvös egyetlen pozitívat állított: Dózsa „megtörhetetlen lelkét”, mit „halála bizonyít”.38 A reformkor liberálisaitól eltérően 1848–49 plebejus demokratáinak fejében sokkal rokonszenvesebb Dózsakép élt. Erre utal Petőfi 1847-es híres verse, A nép nevében, amelyben az „izzó vastrónon” elégetett ember szellemét idézve figyelmeztette az akkori urakat: Még kér a nép, most adjatok neki! S még inkább Arany Jánoshoz írott egyik levele, melyben nemcsak a „magyar történet egyik legdicsőbb” emberének nevezte a parasztvezért, hanem teljes mértékben azonosult is vele. „Szentül hiszem, hogy lesz idő – írta –, midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni, és talán mellette lesz […] az enyém is..”39 A Petőfihez hasonlóan mártírhalált halt Vasvári Pál hasonlóképpen gondolkodott. Elszórt megjegyzései arra utalnak, hogy a Hunyadiak, Zrínyi Miklós és Rákóczi Ferenc mellett „Székely Dózsa Györgyöt” tartotta a magyar történelem egyik legnagyobb alakjának. Úgy vélte, hogy Dózsa ugyanazokért az eszmékért küzdött, mint amelyek Robespierre-t és társait hevítették, és sajnálta, hogy „az arisztokrácia hidrafejeit nem volt képes levagdalni”.40

JÓKAI, MÁRKI SÁNDOR ÉS FRAKNÓI VILMOS ÉRTELMEZÉSEI

Gondolatok Dózsáról. Csikszentmihályi Róbert, Janzer Frigyes, Péterfy László és Szôllôsi Enikô bronzérmei, 1972

Petőfi és Vasvári radikálisan új történelemszemléletét Jókai Mór éltette tovább. Közel tíz évvel Világos után született drámájának büszke és hatalmi ambícióktól is fűtött, de alapvetően nemes célok által vezérelt Dózsája a nyomorgó és kisemmizett nép felszabadítója. „Én ember nem vagyok. / Egy eszme csak; ki élt és élni fog, / Egy százados kesergő bántalom / Az én nevem, mely milliókban él. / Oly milliókban, kikre még soha / Nem gondolátok: élnek, halnak ők. /Nyomorban élnek, elfeledve halnak, / És mégis azt mondják, hogy nemzet az. / Nem nemzet az; egy nagy fájó tetem, / Melynek minden íze megszenvedett /Fejének roszaságáért” – mondatja hősével a nemzet mesemondója. Szapolyai János – Dózsa ellenpólusa – a romlott nemesség és a pusztulásra ítélt úri rend inkarnációja. Jókai semmi kétséget sem hagy

EÖTVÖS JÓZSEF DÓZSA-KÉPE (1847) Legtöbb emberre nem annyira maga a hatalom gyakorol hatást, mint az azt környezŒ külsŒ fény; s midŒn a hatalomnak ellenei támadnak, kik azt sarkaiból kiforgatják, bukásának oka többnyire nem abban kereshetŒ, mivel sokaknak érdekeit, hanem abban, mert sokaknak hiúságát sérté. Innen van, hogy a forradalmak vezetŒi, miután a hatalomnak birtokába jutottak, mindenekelŒtt annak külsŒ jeleit ragadják meg. Nemcsak lenni, hanem látszani is akarnak erŒseknek; s a világ nagy színjátékában a rövid zaj után többnyire csak azon változást vesszük észre, hogy a régi szerepek új színészek által vállaltatnak fel; s a közönség, szokása szerint, nagyobb tapssal

fo gad ja az elŒször föllépŒket. Dózsa nem tartozott azon egyének közé, kik e részben kivételt képezhetné nek. Háttérbe szorítva egész életén át olyanok által, kiknél magát jobbnak gondolá; reménytelen nagyravágyás kín jait hordva keblében; évekig nyögve a hadi fegyelem vaspálcája alatt; élvezetek után vágyódva, melyeket szegénysége miatt ki nem elégíthetett, érezve s emlékében tartva minden sértést, melyet megbosszulnia oly soká nem lehetett: Dózsának nem eszmék, nem azon lelkesítŒ gondolat adá kezébe a fegyvert, hogy a népnek szabadítója legyen: személyes sértéseknek emléke, saját szenve-

afelől, hogy kinek az oldalán áll. Dózsa kedvese, a főrangúak közé tartozó Csáky Lóra a dráma végszavában azon szebb nap felvirradása után eseng, amikor teljesülni fog mindaz, amiért a szökés lehetőségét elutasító és a mártírhalált tudatosan vállaló szerelme küzdött. Szapolyai felkínált jobbját és az ezzel járó királynéi rangot elutasítva vizionált egy olyan kort, „Midőn a legnagyobb és legkisebb / Egy lelkesült eszmében egyesül; / Midőn nemes szív jelzi a nemest, / Midőn a honfitárs nem gyűlöli / A vériből való igaz rokont; / S úr és paraszt csak abban versenyez, / Melyik szeresse jobban nemzetét? / Melyik legyen ő érte áldozóbb? / S forró szerelme által egy leend / Minden magyar, ki egy hazát imád: / Akár selyem, akár darócz fedi…”41 1848–49 plebejus demokratáinak történelemszemléletével rokonszenvezett a felkelés első monográfusa, Márki Sándor is, akinek a munkája elő ször 1883-ban, majd lényegesen kibővítve 1913-ban jelent meg. Márki szerint „Dósa nem volt olyan közönséges néplázító, mint amilyennek többnyire festik; hanem egy társadalmi és politikai forradalomnak ösztönszerű vezére, a ki a nemesség túlkapásaival szembe a nép kívánságait állította”. Pontosan kidolgo-

déseinek megbosszulása, személyes gyılölség kielégítése volt az, ami Œt harcra ingerlé. Nem szabadságért – emelkedésért s azért küzdött Œ, hogy a szolga ne Œ legyen. […] Rábírva hiúság által, hogy a keresztes hadak vezérletét magára vállalja; részint gyengeségbŒl, részint a nemesség iránti gyılölségbŒl, eltırve seregeinek elsŒ kicsapongásait, engedve LŒrinc befolyásának, ki a korlátlan nagyravágyást, mely keblében lappangott, arra használta, hogy a férfiút, ki csak hatalom után sóvárgott, a szabadság bajnokává emelje: Dózsa lépésrŒl lépésre haladott a nem maga választotta pályán, míg azon ponthoz ért, hol minden visszalépés lehetetlenné vált, s a szerencsétlennek nem maradt más hátra, mint hogy helyzete

zott jövőképpel ugyan nem rendelkezett, ám kétségkívül egyfajta demokráciát és egyenlőséget akart, s ennyiben Kossuthnak és a 19. század végén jelentkező agrárszocializmusnak egyaránt előfutára volt. „Dósa neve borong a korszak kezdetén, – Kossuth neve ragyog a korszak végén. […] A magyar nép sohasem követett tömegesebben egy forradalmi vezért sem, mint Dósát, midőn jogok nyeréséről – s mint Kossuthot, midőn nyert jogok meghálálásáról volt szó.”42 Az idealizált és mélyen ahistorikus Dózsa-kép ellenpontját a „forradalom vérbefojtói” alkották, akik „közönséges elnyomók”, „egy megcsontosodott eszme képviselői voltak”, akik „a beteg testben is tartják az életet, míg lehet”.43 Dózsa pozitív hősként, forradalmi népvezérként és a 19. századi demokratikus törekvések előfutáraként való bemutatása a konzervatív körök ellenállását váltotta ki. Jókai drámáját Gyulai Pál részesítette bírálatban, Márki Sándort pedig többek között a Századok recenzense, Torma Miklós és egy akadémiai bizottság. Gyulai szerint Jókai súlyos anakronizmusba esett, amikor munkájával azt sugallta, hogy „a XVI-ik század hajnalán az aristocratiai alapon nyugvó társadalom egészen elhasználta magát s az 1789-ki franczia elveket csak alkal-

iránt önmagát is ámítani iparkodjék. Mit nagy népmozgalmaknál sokszor látunk, azt látjuk itt is: a vezér nem osztja seregeinek lelkesedését; míg mások eszmékért, Œ csak saját emelkedéséért küzd; míg hadait minden szenvedések között dicsŒ jövŒnek reménye tartja fel, Œt csak nyomorult bosszúvágy, törpe emberi indulatok lelkesítik, nem annyira vezére, mint zászlója pártjának, mely öntudatlanul egy bizonyos irányban ragadtatik, s széttépve csatákban, a gyŒzelem dicsŒségét élvezi, de nem örömét, mert amiért gyŒzött, lelkét érzéketlenül hagyja. (Eötvös József: Magyarország 1514-ben. Budapest, 1972, Magyar Helikon, 591. és 642–643.)

mazni kellett”. Tévedett abban is, hogy a források tanúsága szerint „vitéz, durva, dölyfös és kegyetlen” Dózsából olyan „ártatlan és kegyes” férfit faragott, aki a „tiszta democratiát képviseli, holott nem képviselt egyebet az elnyomott nép rossz szenvedélyeinél”. Szapolyainak ugyanakkor csak az árnyoldalait mutatta be, és arról, hogy jó hadvezér, igazságos bíró s a közügyekben felettébb jártas államférfi volt, hallgatott. Jókai hűtlen lett a történelmi valósághoz, mert „csak így hathatott a politikai éretlenekre, mert csak így támaszkodhatott az aristocratia iránti ellenszenvre. Jól van; vette tapsaikat, elégedjék meg vele, de tőlünk és azoktól – s ilyenek nagyon sokan vannak a ha-

37 Horváth Mihály: Az 1514.-i pórlázadás, annak okai s következményei. Budapest, 1986, Magvető Kiadó. 38 Eötvös József: Magyarország 1514-ben. Budapest, 1972, Ma gyar Helikon, 206–207., 591., 642.–643., 727. 39 Petőfi Sándor prózai művei. Szerk. Kiss József. Budapest, 1976, Szépirodalmi Könyvkiadó, 686. 40 Vasvári Pál válogatott írásai. Szerk. Fekete Sándor. Budapest, 1956, Művelt Nép, 250–251. 41 Jókai Mór: Dózsa György. Eredeti történeti szomorújáték négy felvonásban. In Színművek Jókai Mórtól. Első köt. Pest, 1860, Heckenast Gusztáv, 72. és 107–108. 42 Márki Sándor: i.m. (1913) 88., 191. 43 Uő: i.m. (1883) 193.


17

zában, – a kik tiszteljük nemzeti hagyományainkat, ne várjon egyebet a legélénkebb hibáztatásnál.”44 Márki Sándornak – mint történésznek kétségkívül több joggal – ugyancsak tendenciózusságot, mindenekelőtt a parasztvezér idealizálását vetették a szemére. Nem igaz – hangsúlyozta Torma –, hogy Dózsa „egyénileg jellemes, eszes vitéz, a nép javát kereső hazafi” lett volna.45 A konzervatív Magyarország sem ekkor, a dualizmus korában, sem a későbbiekben nem tudta elfogadni, hogy Dózsa a magyar történelem nagyjainak tartott uralkodók és hadvezérek – Szent István, Szent László, IV. Béla, Nagy Lajos, Hunyadi János, Mátyás király és Kinizsi Pál – mellé kerüljön a nemzet virtuális panteonjában. Ezért általában a megvetés, illetve a lebecsülés hangján szóltak róla, és/vagy kisebbíteni próbálták történelmi szerepét. A konzervatív és forradalomellenességét fennen hangoztató pap-történész, Fraknói Vilmos – 1873-tól az MTA tagja és 1879-től annak főtitkára – magyar történeti összefoglalása szerint például Dózsa „erős karral, de gyenge jellemmel bírt”, „féktelen és nagyravágyó” volt, „királynak kezdé magát címezni” és a nemesség teljes

kiirtására tört.46 Ugyanő a tízkötetes, Szilágyi-féle millenáris magyar történetben alig egy oldal terjedelemben foglalkozott a felkeléssel, miközben a mohácsi csatára 25 oldalt szánt.47

A DÓZSA-KULTUSZ KEZDETEI A 19. század végére kibontakozó agrárszocialista és szociáldemokrata mozgalmak, valamint a velük szövetséges polgári radikálisok szemében ugyanakkor a legteljesebb mértékben vállalható, sőt vállalandó eszményképpé vált a parasztháború vezére. Különböző kongresszusaikon és gyűléseiken a szociáldemokraták az 1880-as évektől többször úgy hivatkoztak rá mint szellemi elődjükre, aki hozzájuk hasonlóan az „elnyomottak” harcát vezette „a nemesség, az elnyomók ellen”.48 A Társadalomtudományi Társaság 1906-os kongresszusán Kunfi Zsigmond kijelentette: „Ha hagyományainkat keressük, úgy elsősorban Dózsa Györgyöt idézzük.”49 1901-ben felmerült, hogy Marx és Lassalle mellett Dózsa Györgynek, „a proletárság magyar élharcosának” is szobrot kellene állítani.

Áchim L. András parasztpártjának 1908-as békéscsabai kongresszusán ugyancsak szóba került, hogy szoborállítással tisztelegjenek a „legelső magyar parasztvezér” emléke előtt.50 A szoborállítás ötletét az egész magyar történelem szocialista szempontú újraírását tervező Szabó Ervin is támogatta. Dózsa – írta Szabó az ismert történelmi tényeket meglehetősen szabadon értelmezve – nemcsak a király „legvitézebb katonája volt”, hanem „okos, becsületes és önzetlen is. Semmi nyoma nincs, sem tetteiben, sem szavaiban, hogy önző, személyi hatalmi érdekeket követett volna a forradalomban; mindvégig őszintén a népszabadság ügyét szolgálta, amellyel – bár nemes volt – teljesen azonosította magát. Eszes, önérzetes, büszke és bátor ember volt, akinek halálában tanúsított magatartása a kereszténység vértanúinak legnagyobbszerű példáit elhomályosítja. Dózsa a magyar parasztforradalom Florian Geyerje.” Programja: „Egyenlőség és vagyonközösség! – méltó arra, hogy a mai szocialisták szobrot emeljenek számára.”51 Csizmadia Sándor, a szociáldemokrata földmunkásmozgalom egyik megszervezője 1914-ben a felkelés 400 éves

ADY ENDRE: SZOBROT DÓZSA GYÖRGYNEK (1903)

Magyarország ma olyan harcba kezdett, amilyet még sohse látott a világ. Krisztus után a huszadik században, tíz századdal Árpád után. Mi, a milliók, a rongyosak, azt akarjuk, hogy jogunk legyen a levegŒhöz. Egyetlen egy ország vagyunk, ahol a rongyos milliók soha fel se lélekezhettek s dús ezrek miatt. És még ma is csak a szégyen, a nyomorúság, a megalázás a miénk. Minden népek nyomorult millióinak van valami dicsŒséges emlékük. Magyarországon ezer év óta mákony vagy korbács volt a miénk. Még a hŒseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját, Œk, úgy körülállották, hogy mi nem fér-

18


kŒzhetünk hozzá. Kossuthot gyılölték s Kossuth nevében ráültek a népre, az országra. Kell, hogy válasszunk hŒsünknek valakit, akit a nagyurak nem sajátíthatnak ki. Ha már nekik van pofájuk, hogy a történelmet szegezzék nekünk, jó. Válasszunk mi is valakit a történelembŒl, aki szimbóluma leszen a mi végtelen szenvedésünknek, majdnem undok tragédiánknak. S aki helyettünk kiáltsa a világnak, hogy Magyarország néhány ezer kiváltságosé s hogy itt gyötrelmes élni minden munkásembernek. Ãk már a múltból is elraboltak, meghamisítottak mindent. Elvették tŒlünk Rákóczit és Kossuthot. Nyomják a PetŒfi-kultuszt s miattuk nem vezekelhetett még ez az ország Martinovicsék miatt. Ãk önkényesen válogatják ki a múlt nagyjait is s ellenünk vonultatják fel Œket. So-

ha eszükbe nem jutott például Bethlen Gábornak hódolni, ennek az igazi magyarnak. Károli Gáspár a maga bibliafordításával olyan nagyot mívelt, hogy megmérni sem lehet. De Magyarország kénytelen Pázmánynak hódolni. Apáczai Cserére, Mikesre nincs szükségünk, tehát azok aludjanak békével. Akik a mi nagyjaink lehetnének méltán, a mívelteké, a munkásoké, a rongyosoké, azok nem kellenek nekik. És most akarnak országos Szent Imre-ünnepet csinálni. Csinálnak ezek még Caraffa-ünnepet is, ha a rongyosok olyan gyávák maradnak, mint amilyen rongyosak. Álhazafiságukkal agyonterrorizálnak ezek minket. Hát nem vonultatnók mi is ellenük Dózsa Györgyöt? Ez magyar volt, fajmagyar, sŒt nemesember. A Dózsa-tragédia Magyarország millióinak a legigazibb tragédiája. Megsütnek és

egymással falatnak ma is föl bennünket Magyarország tulajdonosai. Magyarország népe, mely a feudalizmus ellen küzd, állítson szobrot Dózsa Györgynek. Hogy mi sem felejtünk, hogy komoly a mi harcunk. Bár akadna valaki, akinek elég erŒs hangja volna, hogy egy Dózsaszoborért szóljon az országhoz. Ha már olyan alantas még mindig az emberi kultúra, hogy szobrokkal kell beszélnünk, beszéljünk szobrokkal. Dózsa György beszélne a nyomorgó, Amerikába szökŒ magyar nép, a tanítók, a vasutasok, intellektuelek, tisztviselŒk, iparosok, kereskedŒk helyett. Az egész munkás Magyarország helyett, melyet nagy urak és nagy papok jobban nyomnak, mint valaha. (Dózsa György útján. Budapest, 1945, Nemzeti Parasztpárt kiadása, 44–46.)

évfordulója alkalmából külön könyvet szentelt a parasztforradalom és Dózsa emlékének. Ebben a felkelést a magyar történelem „legna gyobb forradalmi eseményeként”, Dózsát pedig az egész magyar történelem „legbecsületesebb, leghősebb, legnagyobb lelkű, a népet legszeretőbb alakjaként” láttatta. Bár elbukott, 1514 – írta Csizmadia – 1848nál is fénylőbb csillaga a magyar történelemnek, mert 1848 csak szavakban valósította meg céljait, ténylegesen nem: „a nép ma is elnyomott, ma sincs joga, sem szabadsága.”52 A földmunkások általa szerkesztett lapja (Világszabadság) ugyancsak eszményítette a felkelést és Dózsát. A mai magyar társadalom – olvasható a lap egyik 1906-os cikkében – két részből áll: Dózsa György szellemi örököseiből és „Zápolya utódaiból”. „Megmaradt a két fél és a harc folyik.” A mai urak „folytatják a tüzelést”, és „csattogtatják fogaikat, hogy fölfalják azokat, akik egyebet is akarnak”. Az elnyomottak azonban készek a harcra, és nem fognak engedni. „Inkább százszor a halál, mintsem a véres kezek uralma.” 53 Dózsa György történelmi emlékének politikai eszményképpé formálásában a

századvég és a századelő minden munkás- és parasztpolitikusánál többet tett Ady Endre, aki 1908 és 1914 között közel tucatnyi versében foglalkozott Dózsával. A parasztlázadás az ő szemében a magyar történelem egyetlen „hites, igaz forradalmává” magasztosult, Dózsa György pedig az igazságért harcoló népvezér időtlenített szimbólumává stilizálódott.54 Versei mellett Ady publicisztikájában is kiállt a Dózsa-hagyomány vállalása s Dózsának a demokratikus erők történeti előfutáraként való felmutatása mellett. Egyik 1903-as cikkében a szociáldemokrata és agrárszocialista vezetőkhöz hasonlóan maga is javasolta, hogy a „feudalizmus ellen küzdő” Magyarország állítson szobrot Dózsának.55 Ady Endre és mások javaslataitól ösztönözve Madarász Viktor festményei után, 1913-ban elkészült az első Dózsa-szobor. Sámuel Kornél páncélt viselő és kardra támaszkodó, robusztus alakját a temesvári múzeumban őrzik. Rubletzky Géza ugyancsak fontolgatta egy Dózsa-szobor elkészítését, de csak vázlatok készítéséig jutott. Nem készült el Ady barátjának, Csorba Gézának a Dózsája sem, amelyet 40 alakos Magyar Pantheonjába tervezett.56

74∞&£∞§™

Dózsa György tiszavárkonyi áttörése. Kádár György–Konecsni György Konecsni György festménye

74∞&£∞§™

Gyulai Pál: Nemzeti színház. Budapesti Szemle, 466–474. 1857/1. 466 474. 45 Torma Miklós: Dósa György és forradalma. Írta Márki Sándor. Századok, 1886. 883–887. 46 Frankl Vilmos: A magyar nemzet története. 2. köt. Budapest, 1873, Szent István Társulat, 214–221. 47 Fraknói Vilmos: A Hunyadiak és a Jagellók kora. 1440–1526. Budapest, 1896, Athenaeum, 403. 48 Hanák Péter: Társadalmi és politikai küzdelmek az 1890-es évek első felében. In Magyarország története 1890–1918. I. köt. Főszerk. Hanák Péter. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó. 131–132. 49 Horváth Zoltán: Ma gyar századforduló. II. kiadás. Budapest, 1974, Gondolat, 307. 50 Márki Sándor: i.m. (1913) 495. 51 Szabó Ervin történeti írásai. Szerk. és bev. Litván György. Budapest, 1979, Gondolat Kiadó, 82. és 203. 52 Csizmadia Sándor: A magyar parasztforradalom. Dósa György. Budapest, 1914, Népszava, 5–6. és 158. 53 Magyar Munkásmozgalom Válogatott Doku mentumai. III. köt. 1900–1907. Összeáll. Erényi Tibor, Mucsi Ferenc, S. Vincze Edit. Budapest, 1955, Szikra, 454. 54 Dózsa. Magyar költők versei. Összeáll. Tóth Gyula. Budapest, 1972, Szépirodalmi Könyvkiadó, 48–60. 55 Ady Endre: Szobrot Dózsa Györgynek. In Dózsa György útján. Budapest, 1945, Nemzeti Parasztpárt kiadása, 44–46. 56 Márki Sándor: i.m. (1913) 352., és A Dózsa Györgyről és az 1514-es parasztháborúról szóló irodalom és képzőművészeti alkotások jegyzéke. Összeáll. Boros Pál. Budapest, 44


19

TÖRTÉNELMI ELŐD ÉS PÉLDAKÉP Az 1918–19-es forradalmak és különösen a Tanácsköztársaság magától értetődően vallotta egyik legfontosabb történelmi elődjének Dózsát. A május elsejei ünnepélyen az Országház főkapuját – mintegy valóra váltva Petőfi álmát – két történelmi alak domborműve díszítette: Dózsa Györgyé és Petőfi Sándoré. Júniusban a Tanácsok Országos Gyűlése alkalmából kibocsátott bélyegek egyikére – Marx, Engels, Petőfi és Martinovics mellett – ugyancsak Dózsa portréja került. A fővárosi Ferenc József lovassági laktanyát átnevezték Dózsa György lovassági laktanyává.57 A Közoktatásügyi Népbiztosság külön füzetben figyelmeztette a szegényparasztokat: véletlenül se legyenek ellenforradalmárok, vagyis az „urak kutyái”, hanem álljanak a „forradalom mellé, a vörös zászló alá”, amely „zászló Dózsa György zászlaja”.58 A költők közül is többen – Benjámin Ferenc, Várnai Zseni stb. – felidézték szellemét. A legmegrendítőbben Juhász Gyula, aki Adyhoz hasonlóan már a századforduló utáni években többször hivatkozott Dózsára, s 1919 júliusában az előre látható bukás miatt érzett keserűségében vetette papírra balladai hangulatú, megrendítően szép versét a vezér Szegeden elhantolt fejéről (Dózsa feje). A sírok, mint akkor, 1514-ben „egyre nőnek”, ám a költő új Dózsában reménykedik. A Kecskeméti Munkás-, Katona és Földművestanács 1919. augusztus 2-án ugyancsak Dózsára hivatkozva vett búcsút a város lakosságától. „A magyar munkásság – vont párhuzamot a plakát szövegezője – most sem csinált egyebet, csak követte Dózsa György parasztjainak a példáját, akik kaszával, kapával mentek uruk ellen, hogy biztosítsák verejtékkel szerzett munkájuk gyümölcsét. Dózsa Györgynek a lelke, elszántsága és forradalmi tüze viharzott át a magyar munkásság lelkében, amikor arról volt szó, hogy ha kell, fegyverrel kezében is biztosítsa a dolgozók uralmát a herékkel, a naplopókkal szemben. […] Ezt a harcot a munkásság semmiféle hatalomért, semmiféle külső beavatkozásokra sem fogja feladni, ezt a harcot folytatni fogja mindaddig műhelyekben, gyárakban, irodákban, földeken, amíg meg nem szüntette az egyenlőtlenséget, amíg nem biztosította a dolgozók számára mindazt, amit a munkában elhullatott verejtékük után megérdemelnek.”59

20


JUHÁSZ GYULA:

DÓZSA FEJE (1919)

Fehér gyolcsban, setét éjben – Ezerötszáz tizennégyben – A kakas épp harmadszor szólt, Dózsa feje Szegeden volt. Pálfi bíró fölemelte, Hajnal elŒtt sírba tette, Lenn a sírban, némán, mélyen, Alszik a fej vaksötétben. Pálfi bíró Piros lánya Hófehér lŒn nemsokára, Mint viola rózsa mellett, Hervad Œ is Dózsa mellett. Zsarátnok lesz, ami tız volt, Síri virág, aki szız volt, Koponyák és szívek porán Új dalba fog új csalogány. Hej, a sírok egyre nŒnek SzŒnyegén a temetŒnek, Elhervadnak mind a rózsák Œskertedben, Magyarország. Óh, de néha éjten-éjjel, Mikor csak a kakas éber, Kigyúl egy láng, egy Œrszem, A szegedi temetŒben. Nézi más láng lobogását, Földi tüzek égi mását, Vár egy napot fölkelŒben, Régi magyar temetŒben!

A szociáldemokrata és különösen a kommunista mozgalom múltképében Dózsa a Horthy-korszakban is megőrizte kitüntetett helyét. Amikor 1925ben államellenes szervezkedés miatt letartóztatták, majd bíróság elé állították, Rákosi Mátyás az utolsó szó jogán elmondott beszédében hat „sorsdöntő, életbevágó, nagy per” köré csoportosította a magyar nép „külső és belső elnyomók” ellen vívott több évszázados küzdelmét. Az első a Dózsa elleni eljárás volt, amely az „elnyomorodó, a magyarságért ezerszer és ezerszer vérzett szegényparasztságnak a pere [volt] a dologtalan, magát minden teher alól kivonó, félévezred óta a Habsburgokkal cimboráló nagybirtokosok ellen”. A ha-

todik pedig a sajátja.60 1939-ben Révai József egy vitairatában emelte piedesztálra Dózsát, az „elnyomott osztályok felszabadulásra törő osztályharcának” első nagy magyar hősét. „Dózsa György parasztháborúja – írta – nem bosszúhadjárat volt, hanem a ma gyar jobbágyság nagy erőfeszítése, hogy a nemzeti fejlődésnek új utakat vágjon.” Zrínyi, Rákóczi és Kossuth azzal lettek a magyar történelem nagyjai, hogy a külső ellenség ellen mozgósították a nemzetet. A külső veszedelemmel szemben meghirdetett nemzeti egység programja azonban nem jelentheti azt, hogy „az alsó osztályok mindörökre mondjanak le önnön törekvéseik megvalósításáról és a felső osztályoknak való alárendelődést mindörökre fogadják el programnak és eszménynek. Rákóczit és Kossuthot tiszteli és szereti a magyar nép, de Dózsa a saját vére. A nemzeti egységfront a külső ellenség ellen múló. Rendkívüli helyzetek terméke – a harc a belső megújulásért az állandó, az igazán alakító, a haladást biztosító tényezője a nemzeti fejlődésnek.”61 A Révaihoz hasonlóan Moszkvában élő Gergely Sándor terjedelmes regénytrilógiában állított emléket Dózsának. Az 1935 és 1948 között készült munka első része (Úriszék) egy dunántúli jobbágyfalu életén keresztül mutatja be a nyomort és a jobbágyság elkeseredését. A második rész (A nagy tábor) azt a folyamatot ábrázolja, amelyben a törökellenes harcra készülő keresztesek tömege átalakul felkelő hadsereggé. Az utolsó rész (Tüzes trón) tárgya a Szapolyai és Dózsa seregei közötti összecsapás és a felkelők veresége. Magától értetődik, hogy Gergely Dózsával és társaival azonosult, akik azt akarták, hogy „minden dolgos embernek jó élete legyen […] Hogy csak a dolgos embernek legyen jó élete”.62 Az ugyancsak emigráns kommunista költő, Gábor Andor a második világháborús magyar politika elleni mozgósításhoz használta Dózsa nevét és emlékét. „Meredjen újra millió kasza, / S hogy Dózsa él, mutasd már meg magyar” – szólította fel az otthoniakat Tudod-e még című versében.63 A Szovjetunióban élő magyar kommunista emigránsok 1942-es közös felhívásában, melyet az otthoniakhoz intéztek, négy történelmi személy szerepelt, akikkel a magyarság „beírta nevét az emberi haladás történetébe”: Dózsa, Rákóczi, Kossuth és Petőfi.64 A kommunista párt megbízásából 1928-ban készített, tizenkét fametszetből álló expresszív sorozatával Derko-

vits Gyula a kommunista ideológusokhoz és szépírókhoz hasonlóan direkt módon aktualizálta a parasztfelkelés témáját, s a forradalmi nép mindent elsöprő erejének felmutatására használta fel. Dózsát, aki egy a lázadó jobbágyok közül, izmos, erős parasztként ábrázolta, aki az egyik képen karddal a kezében védi a forradalom ügyét (Dózsa a várfokon), a másikon pedig – „büdös parasztnak” bélyegezve – a tüzes trónon, izzó koronával a fején várja a halált (Dózsa a tüzes trónon). A munkásmozgalom mellett nagyon sokat tett Dózsa baloldalon kialakuló kultuszának meggyökereztetéséért az 1930-as évek elejére megszerveződött népi mozgalom is. Jelesebb képviselői közül szinte mindenki szükségét érezte, hogy foglalkozzon alakjával, s többé vagy kevésbé mindenki pozitív, bukásában is heroikus történelmi személyiségként mutatta be. Rímekbe szedve ezt tette Erdélyi József, Sinka István, Veres Péter és több művében Illyés Gyula, versben és drámában Sárközi György, a novella műfaját választva Tamási Áron és az ugyancsak erdélyi Kacsó Sándor, a Magyar Népi Szövetség későbbi vezetője, regényalakká formálva pedig Szabó Pál (A nagy temető). Móricz félig elkészült drámát hagyott az utókorra Dózsáról. Foglalkoztatta a téma Kodályt, aki operát készült írni belőle, s a fiatal Németh Lászlót is, akinek érdeklődéséről nem publikált Dózsa-drámája tanúskodik.65 A legnagyobb hatása a maga korában mindezek közül Féja Géza történelmi esszéjének volt, amely 1939ben, néhány hónappal a világháború ki-

törése előtt látott napvilágot. Féja nem hallgatta el a felkelők kegyetlenkedéseit, és magától értetődőnek vette, hogy Dózsa erkölcsi felfogása és viselkedése lényegében ugyanolyan volt, mint késő középkori kortársaié. Nagyságát abban látta, hogy adottságait és szerencséjét nem egyéni érvényesülésre használta fel, hanem „az elnyomott tömegek élére állt”, „midőn pedig ügye elbukott, hősiesen fogadta a halált”. Cáfolni igyekezett, hogy aljas ösztönök és indulatok késztették volna a vezéri szerep vállalására. A végsőkig elkeseredett tömegek vezetőt kerestek, s Dózsa meghajolt akaratuk előtt. „A nagy erőktől, a nagy álmoktól duzzadó egyén vállalta a népközösség könyörgő parancsát”, s ezzel „néphős” lett.66 A hivatalos Magyarország természetesen nem osztotta a rendszer baloldali ellenzékének történelemfelfogását s azon belül Dózsa idealizálását. A korszak konzervatív történészfejedelme,

Szekfű Gyula elfogadhatatlannak tartotta Dózsa modern népvezérek ősévé avatását, s magánlevélben arra figyelmeztette Féját, hogy semmiféle, még a legnemesebb politikai cél érdekében sem szabad „történelmünkből és hagyományunkból bármit is megváltoztatni vagy hozzátenni”.67 A korszak többször kiadott reprezentatív magyar történeti szintézisében, a Magyar Történetben úgy fogalmazott, hogy Dózsa „egyszerű székely vitéz” volt csupán, aki nem rendelkezett egy egész hadsereg irányításához szükséges képességekkel. A felkelők és a nemesek pedig egyformán kegyetlenek voltak.68 A Szekfűtől kissé balra álló, liberális Balla Antal hasonlóképpen vélekedett. Ítélete szerint „Dózsa nem volt silány, elvetemült kalandor, de nem volt valami Isten kegyelmébőll való népvezér Fekete Oszkár sem, mint aminőnek tisztebélyegterve, 1919 lői feltüntetik. Tragikus, elbukott hőse egy szerencsét-

74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™

Szabó Viktor: A Magyar Tanácsköztársaság propagandája. Kézirat. 58 Dózsa katonája vagy urak kutyája? A magyar földmívelő nép okulására írott könyvecske. Budapest, 1919, Közoktatásügyi Népbiztosság, 16. 59 Dokumentumok az 1918–19-es forradalmak Duna–Tisza közi történetéhez. Szerk. Romsics Ignác. Kecskemét, 1976, Bács-Kiskun megyei Levéltár, 644. 60 A Rákosi-per. Budapest, 1951, Szikra, 133. 61 Révai József: Marxizmus és magyarság. Budapest, 1946, Szikra, 143–149. 62 Gergely Sándor: Dózsa György. II. köt. Budapest, év nélk. Athenaeum, 398. 63 Dózsa. Magyar költők versei, i.m. 95. 64 A magyar népfront története. Dokumentumok 1935–1976. Első kötet. Főszerk. Szabó Bálint. Budapest, 1977, Kossuth Kiadó, 316. 65 Czine Mihály: i.m. 396–399. – A verseket közli Dózsa. Magyar költők versei, i.m. 72–105. 66 Féja Géza: Dózsa György. Budapest, 939, MEFHOSZ Könyvkiadó, 8. 67 Uo. 254–255. 68 Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar Történet. Hetedik kiadás. II. köt., Budapest, 1942, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 586–587. 57


21

len, gyászos mozgalomnak, amelyben elfogulatlanul, mindkét részen inkább vétkeseket, bosszúállókat és áldozatokat látunk, nem pedig eszményi hősöket.”69 Dózsa örökségét a rendszer ellenzékéhez tartozó, mérsékelten demokrata független kisgazdapárt sem vállalta. Az újonnan megalakult Nemzeti Parasztpártra célozva a kisgazdapárt 1939-es kongresszusán Eckhardt Tibor kifejtette: „Mi nem foghatunk össze azzal a parasztmozgalommal, amely eltérve Kossuth Lajos, Nagyatádi Szabó István és Gaál Gaszton tanításaitól, a magyar parasztság eszményeinek Dózsa Györgyöt és Achim Andrást tartja.” Féja könyvéről írott bírálatában elutasította Dózsa heroizálását Katona Jenő, a németellenes Magyar Nemzet publicistája is. A magyar nemzet igazi hőseinek – írta – nem az osztályharcok vezetőit, hanem a nagy nemzeti küzdelmek irányítóit – Zrínyit, Rákóczit, Széchenyit és Kossuthot – kell tekinteni. Dózsa pedig ép pen eb ből a szem pont ból nem emelhető piedesztálra, hiszen az ország meggyengüléséért és ennek következtében Mohácsért nemcsak Szapolyainak, hanem Dózsának is visel nie kell a felelősséget. 70 A rendszer 1514-hez való viszonyát mindennél jobban mutatta, hogy Werbőczy halálának 400. évfordulója alkalmából 1941-et Werbőczy-évnek nyilvánították.

A DÓZSA-KULTUSZ ÁLLAMOSÍTÁSA 1945 UTÁN A radikális baloldal köreiben ápolt Dózsa-kultusz a második világháború után hivatalos szintre emelődött. Az 1945ben hatalomra került koalíciós pártok közül a két munkáspárt és a népi mozgalomra támaszkodó Nemzeti Parasztpárt addigi ideológiájuknak megfelelően a magyar történelem egyik legnagyobb alakjaként népszerűsítették és egyik legfontosabb történelmi elődjükként hivatkoztak rá. Alig hallgattak el a fegyverek, 1945 májusában a Nemzeti Parasztpárt máris Dózsa-ünnepséget szervezett Cegléden. Az egyik kezében kiegyenesített kaszát, a másikban kardot tartó parasztot ábrázoló és az 1514-es évszámot is tartalmazó, hatalmas plakát előtt a párt vezetői, Veres Péter, Kovács Imre és Darvas József mondtak beszédeket.71 A párt egyik első kiadványa, amely ugyancsak 1945ben jelent meg, a Dózsával foglalkozó versekből és rövidebb szövegekből közölt tendenciózus válogatást.72

22


Kommunista részről Rákosi Mátyás, Révai József és különösen Andics Erzsébet foglalkozott 1514 és Dózsa elhelyezésével az új történetpolitikai kánonban. A Magyar Történelmi Társulat elnökévé választása alkalmából elmondott 1949-es beszédében Andics az 1945 előtti magyar történetírás „feudális és klerikális jellegével” magyarázta, hogy lebecsülték „a Dózsa György által vezetett nagy parasztforradalom” jelentőségét, és tagadták az összefüggést „a magyar jobbágyságnak 1514ben bekövetkezett röghöz kötése és az ország függetlenségének elvesztése között”.73 Lederer Emma társadalomtörténete, amely a szociáldemokrata Népszava kiadásában jelent meg, kifejezetten Dózsa alakjával sem pozitív, sem negatív értelemben nem foglalkozott. Azt azonban hangsúlyozta, hogy „a jobbágyok kegyetlenkedéséről és az álta-

luk meggyilkolt nemes-urak és asszonyok számáról, a felperzselt kastélyokról később szándékosan terjesztett híreknek a fele sem volt igaz”.74 1945 és 1949 között nyolc magyar költő – köztük Rónay György, Zelk Zoltán, Csanádi Imre, Benjámin László és Simon István – érezte úgy, hogy verset kell írnia Dózsáról. 1947-ben jelent meg először Szabó Pál A nagy temető című regénye, melyet még a háború alatt írt. Az addigi irodalmi ábrázolásoktól eltérően Szabó Dózsája rokonszenves, ám naiv és esendő személyiség, már-már népmesei figura, aki bátorságával és igazságszeretetével tűnik ki társai közül. Az „urak” ábrázolása egysíkúan negatív. A szerző metaforájában a temesvári csata után az ország „egy nagy, rettenetes nagy temetővé” vált, amelynek Szapolyai a „sírásója”, Werbőczy a „harangozója”, Bakócz „pedig segít hol en-

nek, hol annak”.75 Szabó műve mellett megjelent egy azóta feledésbe merült másik regény (Szacsvay Rácz Imre: Eb ura fakó) és egy ma már ugyancsak a könyvtárak mélyén porosodó, ismeretterjesztő jellegű áttekintés (Seress László: Dózsa György és a parasztforradalmak) is a felkelésről. Dózsa kitüntetett helyét az új emlékezetpolitikában mindennél jobban mutatta, hogy az 1946-os új pénz 1947-ben kibocsátott négy bankjegyének egyikére, a húszforintosra Dózsa György portréja került. erőtől duzzaDerkovits er FelkelŒŒ paraszt Felkel dó parasztjától eltérrő (balra) és en ez a Dózsa-ábrázolás Máglyák (lent). inkább egy meditatív, Derkovits Gyula gondolkodó kisnemest fametszetei, 1928 vagy honoráciort mutat. Valamint az is, hogy az

74∞&£∞§™

74∞&£∞§™

1945 után középiskolába és egyetemre sereglő népi fiatalok kedvvel nevezték el róla kollégiumaikat, s hogy az 1940-es évek végétől szervezni kezdett termelőszövetkezetek – Kossuth, Rákó czi, Pető fi és Hunyadi mellett – ugyancsak előszeretettel választották maguknak a Dózsa nevet. A különböző állami ünnepek és iskolai ünnepségek résztvevői éveken, évtizedeken át harsogták egy régi katonainduló dallamára, hogy Dózsa népe, bontsd ki zászlód, itt a helyed… Magyarországon kívül hasonló kultusz övezte Dózsa emlékét Erdélyben is. A Bánsági Magyar Írók 1946-os antológiájában közölt írásában Schiff Béla temesvári újságíró és helytörténész a magyarországi baloldal felfogásával összhangban foglalkozott a „halálban megdicsőülő”, „nagy harcos forradal-

már” emlékével, akit mindenekelőtt „eszmei hűsége avatott példaképpé és a történelem igazi nagyjává”.76 A Magyar Népi Szövetség 1947-ben megrendezett temesvári kongresszusa alkal-

69 Balla Antal: Magyarország története. Budapest, 1942, Singer és Wolfner, 82–83. 70 Révai József: i.m. 143–145. 71 Ma gyarország története képekben. III. köt. Szerk. Gyurgyák János. Bp., 2008, Osiris Kiadó, 57. 72 Dózsa útján, i.m. 73 Andics előadását közli Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Budapest, 2011, Osiris Kiadó, 544–551. 74 Lederer Emma: A magyar társadalom kialakulása. Budapest, év nélk. Népszava Könyvkiadó, 75–76. 75 Szabó Pál: A nagy temető. 2. kiadás. Budapest, 1954, Szépirodalmi Könyvkiadó. 298–300. 76 Schiff Béla: A temesvári tüzes trón. In Bánsági Magyar Írók Antológiája. Temesvár, 1946. 53–58.


23

74∞&£∞§™

mából Szemlér Ferenc új Dózsa-verssel ((Dózsa Teelőtt) jelentkezett, mesvár el Dálnok község küldöttsége pedig faragott emlékoszlopot állított a kivégzés he műkedvelyén. A temesvári m llők ők bemutatták Sárközi György Dózsa-drámáját, amelyet ekkor állítottak először színpadra. A Magyar Népi Szövetség mellett a Román Kommunista Párt is előszeretettel hivatkozott Dózsára, aki a Romániai népek szabadságharcosai című sorozat szerint – „A kapitalista korszak hajnalán […] a feudalizmus elleni harc zászlója alá gyűjtötte úgy a magyar, mint a román jobbágyokat. A XVI. század elején számot adott arról, hogy a két nép érdekei nem ellentétesek és hogy a közös ellenséget a földet bitorló és népet

Az 1948-ban kibocsátott húszhúsz forintos bankjegy Dózsa György portréjával

74∞&£∞§™

el nyo mó ne me sek kép vi se lik. […] Azóta 432 év telt el. A Dózsa vezetése alatt fellázadt jobbágyok utódai győztek a földért és a szabadságért vívott harc ban. A ne me sek ve re sé get szen vedtek s a föld minden időkre azok tulajdonába ment át, akik megdol gozzák azt.”77 Az 1950-es években töretlenül folytatódott a kultuszépítés. A magyar történelem első marxista szintézise, amely 1951-ben jelent meg, 1514-gyel nyolc, 1526-tal két oldalon foglakozott – éppen fordítva, mint az 1945 előtti összegzések. Nem hiányzott a múltat a jelennel összekötő mitológia sem. A vonatkozó fejezetet jegyző Karácsonyi Béla szerint „Parasztsá gunk híven megőrizte Dózsa emlékét. Az egyik forrás feljegyzi, hogy levágott fejét Szegedre vitték, ahol titokban ereklyeként őriz-

ték. Dózsa György neve azóta sem merült feledésbe, de népének pere csak akkor dőlt el, amikor a Szovjetunió dicsőséges hadserege felszabadította a magyar népet és a Kommunista Párt felosztotta a földet a dolgozó parasztok között. A proletárforradalom győzelme meghozta a parasztság számára is a végleges felszabadulást.”78 A magyar történetírás ezekben az években arra törekedett, hogy Dózsát és felkelőit ne csak antifeudális forradalmárokként, hanem – a Révai és Andics nevéhez kötődő nemzeti kommunista múltértelmezés sémájához idomulva – hazájukat védő patriótaként mutassa be. Karácsonyi Béla pártfőiskolai, ismeretterjesztő jellegű előadását79 ugyanúgy ez jellemezte, mint Székely György jóval szakszerűbb tanulmányát a „török hódítók elleni védelem ügyéről”. Székely értelmezése szerint „az uralkodó osztály nem akart még egyszer olyan honvédő harcokat folytatni, mint Hunyadi János”. A parasztság szemében viszont elválaszthatatlan volt a két cél: a „harc az idegen hódítók ellen” és a „harc a belső osztályellenség ellen”. A „paraszti patriotizmus” bizonyítéka, hogy a nép csak akkor fordult urai ellen, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy akadályozzák a török elleni harcot.80 Egy másik írásában Székely expressis verbis is leírta, hogy „a felkelés egyik hajtóereje a paraszti-plebejus patriotizmus volt”.81

SZÉKELY JÁNOS (1929-1992) ERDÉLYI MAGYAR ÍRÓ DÓZSA VÍVÓDÁSÁRÓL (1964) Ne vessetek meg érte, társaim, Bevallom nektek, bevallom magamnak, Mindenkinek bevallom: nem tudom, Lehetne úgy, hogy jobbágysorba döntjük Hóhéraink, s magunk leszünk urak. Azt mondom én, hogy végünk van, mivelhogy Máig se tudjuk, mért viaskodunk. Illetve hát – hogy pontosabb legyek – Csak azt tudjuk, mi ellen és kik ellen. De sejtelmünk sincs róla, hogy MIÉRT.

De hát ez éppoly tırhetetlen volna, Éppoly pokollá tenné a világot, Mint eddig volt – csak persze Œnekik.

Igyál, papom, aztán beszéld el nékünk: Ha hatalmunkban állana, ha már Levágtuk volna összes latrainkat, S Budára ülnénk, s csak tŒlünk függene: Hogy rendeznŒk be ezt a rongy világot? Tudod, papocskám? Mert én nem tudom.

Próbáljuk másként. Osszuk szét a földet: Legyen mindenki gazdag és szabad.

24


[…]

Pár év után az sül ki majd belŒle, Hogy tönkremegy az élhetetlenebbje, A föld pedig csalókhoz vándorol.

[…] Mondom, fiúk, akármit kezdenénk is, Hogy jobb legyen e tébolyult világ, Egyszerre csak azon kapnók magunkat, Hogy ismét vannak gazdagok s szegények, És minden úgy van, mint elŒbb. Vagyis? Vagyis aludjunk és igyunk. Keserves, Mégis be kell végtére vallani, Hogy nem tırhetvén tovább a poklot, Hozzákezdtünk a romboláshoz, és Nem érdekelt, mit építünk helyette, Ami – ha tán nem is merŒ mennyország – De legalább enyhébb pokol legyen. […] (Székely János: Dózsa. Bukarest, 1964, Irodalmi Könyvkiadó, 86–89.)

74∞&£∞§™ Tüzes trónon. Szervátiusz Tibor szobra, 1970

74∞&£∞§™

Az 1950-es években számos szépirodalmi és képzőművészeti alkotás gazda gította a Dózsa-ha gyományt. Az 1951 és 1954 között megrendezett II., III. és IV. Magyar Képzőművészeti Kiállításra többek között Somogyi József, Szabó Vladimir, Szabó Iván, Kolozsvári Pál és Konecsni György készített Dózsa-témájú kisplasztikát vagy fest ményt. 1953-ban emellett egy külön pályázatot is kiírtak, amelyre 156 pályamű érkezett be. A nyertes Kis István lett, akinek mészkőből készült szoborkompozícióját 1961-ben avatták fel a Várpalota déli lábánál, az ugyancsak Dózsáról elnevezett téren. A 19. századi klasszicizáló stílusban készült, közel öt méter magas főalak Dózsát, a három és fél méteres mellékalakok névtelen harcostársait ábrázolják. Az ország más városaiban és Erdélyben ugyancsak elhelyeztek Dózsát ábrázoló műtárgyakat. 1957-ben a szegedi Dózsa György Általános Iskola falán Tápai Antal réz domborművét, 1958ban Cegléd fő terén Somo gyi József bronzszobrát és a sepsiszentgyörgyi Dózsa György Munkásklub épülete előtt Kulcsár Béla mellszobrát, 1959ben Veszprémben, a Dózsa György Általános Iskola előtt Kis István egész alakos kompozícióját avatták fel. 82 Az 1950-es évek végén készült el az akkor még Erdélyben élő Szervátiusz Tibor első, Dózsát ábrázoló faszobra (Dózsa népe), amelyet a későbbiekben még több hasonló követett. A Dózsát idéző irodalmi alkotások közül kettő váltott ki nagy visszhangot: Illyés Gyula drámája (Dózsa) és a fiatal Juhász Ferenc eposza (Tékozló ország). Mindkettő 1954-ben jelent meg először. Illyés a nemzeti kommunista kánonnak megfelelően a nagy nemzeti mozgalmak sorába állította a felkelést. Ebből következően Dózsát sem csak plebejus forradalmárként, hanem a hazáját védő nemzeti hősként is láttatta. Illyés Dózsája, „kinél hősebbet

77 Pavel Chirtooca: Dózsa György. Hely nélk., 1946, Román Kommunista Párt kiadása. 17–18. 78 A magyar nép története. Rövid áttekintés. Budapest, 1951, Művelt Nép Könyvkiadó, 107. 79 Karácsonyi Béla: Az 1514. évi magyarországi parasztháború. Mohács. Budapest, 1952, Szikra. 80 Székely György: A török hódítók elleni védelem ügye a Dózsa-parasztháborútól Mohácsig. Budapest, 1952, Akadémiai Kiadó, 3. és 10–11. 81 Székely György: A Dózsa-parasztháború ideológiájához. Századok, 1961/4–5. 473–504. – Idézet a 474. oldalon. 82 A Dózsa Györgyről és az 1514-es parasztháborúról szóló irodalom és képzőművészeti alkotások jegyzéke, i.m. 27–29.


25

nem szült még képzelet”, két ellenséggel küzd: a törökkel és az urakkal, s így lesz a hazafiság és a forradalmiság megtestesítője, amelyeknek a szerző szerint mindig együtt, kéz a kézben kell járniuk. Illyés hőse emberként is példakép. Nincs benne sem bosszú vágy, sem nagyravágyás; a kemény katona szíve-lelke gyermeki tisztaságú, és arra vágyik, hogy a harcok után szerelmével, Annával együtt visszatérhessen szülőföldjére, a Hargitán túlra, ahol

74∞&£∞§™

Dózsa-fej. Kiss István szobra, 1972

74∞&£∞§™

26


– Az elsodort falu főhőséhez, Böjthe Jánoshoz hasonlóan – juhait szeretné terelgetni és gyermekeit nevelni.

DÓZSA MINT ÜRÜGY: A MODERN MŰVÉSZEK VÍVÓDÁSAI A fiatal Juhász Ferenc eposza egészen más karakterű: egyszerre elvont, mitologikus, ugyanakkor jelenre vonatkoztatott. Számára Dózsa és felkelésének

felidézése csupán ürügy a történelmet végigkísérő osztályharcok kíméletlen logikájának, egyszersmind annak bemutatására, hogy mint annyiszor történelmünk során, vezetőink ismét eltékozolják lehetőségeinket. Dózsa, a „Tiszta Bátor Okos Népforradalom-Vezér-Fi” annak idején ez ellen a „tékozlás” ellen lázadt, s példája kései utódait is tettekre kell, hogy sarkallja: „Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét! Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést. Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, Mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!” Juhász Ferenc eposza a Dózsa-ábrázolások új szakaszát nyitotta meg. A megelőző 100-150 évben a székely kisnemes a magyar történelem negatív epizódszereplőjéből több fokozaton keresztül annak pozitív főszereplőjévé, a zsarnokság elleni küzdelem, illetve a haladás és a hazafiság jelképévé, az új nemzedékek elé állított eszményés példaképpé vált. Az 1960-as évektől viszont egyre inkább csak ürügyül szolgált a művészek számára ahhoz, hogy a történelem menetével s benne az emberi helytállással és a forradalmár felelősségével kapcsolatos – gyakran önmarcangoló – gondolataiknak hangot adjanak. Az 1960-as évek ilyen típusú terméséből ugyancsak két munka emelkedik ki: az erdélyi Székely János 1964-es „poémája” (Dózsa), valamint a Csoóri Sándor és Kósa Ferenc forgatókönyvéből ma gyar–román– szlovák koprodukcióban 1967-ben készült, Ítélet című film. A ceglédi beszéd ürügyén Székely János általános érvénnyel fo galmazta meg, hogy „egy ország rendjei között akkora szakadéknak lenni, / hogy kinek jobban szolgált a szerencse, /dúskálva éljen, míg a többiek / éhezzenek, s még le is nézzék őket”, igazságtalan és elfogadhatatlan. És tűrhetetlen az is, hogy „ezerszám jutnak vezetői polcra/ olyanok, akik a természet valódi törvénye szerint / csak arra jók, hogy a legaljasabb / szolgai sorban dolgozzanak és másoknak engedelmeskedjenek.” Morális felháborodásához azonban nem a dol gok megváltoztathatósá gában hívő forradalmi optimizmus, hanem az azok megváltoztathatatlanságát sugalló madáchi pesszimizmus társult. Székely ezt ismét Dózsával mondatja el, a temesvári csata előtti órákban.83 Csoóri és Kósa Dózsáját hasonló kétsé-

gek gyötrik. Társaival és Werbőczyvel folytatott vitájában Dózsa, akit a filmben Bessenyei Ferenc alakít, az őskereszténységig visszanyúló egyenlőségeszménnyel azonosítja magát. Isten azt rendelte, hogy „egyformán süssön a nap emberre, baromra, mindenkire. Aki a rosszat öli, a jót szolgálja. Ha legyőzzük az urakat, megfosztjuk őket krisztustalan gőgjüktől, és majd megtanulnak ők is földet művelni, szőlőt nyesni, ásni, aratni, erdőt vágni, nyájat őrizni.” Ám mi lesz akkor, ha „az urak győznek le minket? A fele népet kiirtják.” Elviselhető-e emberileg ennek a felelőssége? És mi lesz, ha támad a török, miközben mi, magyarok, testvérharcban pusztítjuk egymást? „Fölvállalhatok-e ennyi sorsot büntetlenül? Szétoszthatom-e ma gam annyifelé, ahány igazság kér most jóváha gyást vagy jóvátételt tőlem?” „Én már nem változok meg attól, hogy elégetnek. De itt […] a többiekről van szó […] Az én igazi vereségem az […] nem tudom, mivel teszek jót nekik…”84 A szépirodalomhoz hasonlóan a képzőművészet is az általánosabb érvényű mondanivaló irányába mozdult el. Szervátiusz Tibor 1968–70-ben készült, Tüzes trónon című szobra az emberi szenvedés és megaláztatás apokaliptikus látomásává tágítja a konkrét eseményt: Dózsa megkínzását és halálát.

AZ 1972-ES ÉVFORDULÓ Miközben a mű vészek távolodtak a történelmi valóságtól, a történészek közeledni próbáltak hozzá. A Molnár Erik által 1960-ban kezdeményezett ún. nemzetvita egyik hozadéka a 15–16. századi törökellenes harcok ideológiájának újragondolása s ennek révén az ún. népi patriotizmus létének megkérdőjelezése volt. A középkori parasztmozgalmak jellegzetesen kilialisztikus atmoszférájából – hangsúlyozta a kiváló középkorkutató, Szűcs Jenő – a népi patriotizmus eszmeköre, amely 83 Székely János: Dózsa. Bukarest, 1964, Irodalmi Könyvkiadó, 67–69. és 86–89. 84 Kósa Ferenc – Csoóri Sándor: Ítélet. Forgatókönyv. Budapest, 1967, Mafilm. Stúdió 3. 69., 87., 139. 85 Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történelemszemlélet nemzeti látószöge (hozzászólás egy vitához). Budapest, 1970, Akadémiai Kiadó, 89–92. és uő: Dózsa parasztháborújának ideológiája. In uő: Nemzet és történelem. Bp., 1974, Gondolat, 601–667. 86 Dózsa György születésének 500. évfordulójára. Az Emlékbizottság irányelvei. Századok 1972/2. 531–535.

Magyarországon csak a 17. század végére jelent meg, teljességgel hiányzott. Dózsa felkelőit osztályérdekeik és a keresztény érzés motiválták.85 Ez a hosszan elnyúló vita magának Dózsának a nimbuszát nem rendítette meg. Ha modern értelemben vett hazafiként nem is, plebejus népvezérkért, forradalmárként továbbra is a magyar nemzet marxista elvek szerint felépült virtuális történelmi panteonjában maradhatott. Jól mutatta ezt a Dózsa feltételezett születésének ötszázadik évfordulója alkalmából 1972-ben rendezett megemlékezéssorozat. A jó előre megalakult emlékbizottság irányelvei Dózsát a magyar történelem olyan „kimagasló

74∞&£∞§™

alakjaként” mutatták be, aki „katonai tetteivel, a nép előtt tt Trónon. PetŒŒ János kifejtett célkitűzéseivel méltó Pet megtestesítője a paraszthábo- litográfiája, 1972 rú és az évszázados jobbágytörekvések eszméinek és hagyományainak. Személyében a társadalmi haladás egyik nagyszerű hősét tiszteljük, akire emlékezve a küzdő és szenvedő néptömegekre is emlékezünk. A Dózsa nevével összeforrott parasztháború az 1848–49. évi polgári forradalmat és nemzeti szabadságharcot megelőző időszak legnagyobb jelentőségű magyarországi antifeudális küzdelme, szerves része volt a kor európai osztályküzdelmeinek és eszmeáramlatainak.”86

74∞&£∞§™


27

Az irányelvek új, „osztályharcos” szemléletét több alkalmi kiadvány illusztrálta. A nem szakember, de érdeklődő értelmiségiek számára készült Nemeskürty István „krónikája”, aki már 1966-os munkájában (Ez történt Mohács után) is tollhegyre tűzte a magyar nemesség önzését és széthúzását. Ebben a munkájában ugyanezt hangsúlyozta. Az egyszerű magyar nép 1514ben és máskor is – írta – „olyan erkölcsi nagyságról tanúskodott, melyet a magyar nemesség mint osztály soha fel nem tudott mutatni”. Dózsa György neve ezért kerül újra és újra a lobogókra „minden fontos forradalmi változás előtt természetes jelképként”. „Vala hányszor azóta Magyarországon forradalmi helyzet érlelődött […] Dózsa volt a hadba vonuló néptömegek példa képe.”87 Az ifjúság számára Hegedűs Géza közvetítette a tudnivalókat: Mohács, a szétszakítottság és a „Habsburgelnyomás évszázaDózsa. Gacs Gábor dai” mind-mind viszlitográfiája (balra) szavezethetők arra, és Bognár Árpád hogy „Magyarország rézkarca (lent) (lent),, 1972 urai szembefordul tak Ma gyarország

74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™

népével, kiirtották a honvédelemre alkalmas hadsereget, kínhalállal végezték ki azt a férfit, aki folytathatta volna, amit Hunyadi János megkezdett. És gyalázattal illették még az emlékét is.”88 A szaktörténész Barta Gábornak Fekete Nagy Antal levéltárossal közösen jegyzett könyvében, melyet szintén az évforduló alkalmából adtak ki, viszont sikerült olyan tárgyilagos, távolságtartó s a vitatott kérdésekben a pró és kontra érveket egyaránt felsorakoztató munkát írnia, amely Márki Sándor monográfiája mellett a Dózsa-historiográfiának mindmáig legbecsesebb darabja. Barta ismeretterjesztő jellegű kis könyvecskéjét ugyanez a visszafogottság és a propagandisztikus szólamoktól való tartózkodás jellemezte.89 Új dráma, regény vagy film az évforduló alkalmából nem készült. A Ma gyar Nemzeti Galéria évfordulós tárlatán viszont több mint félszáz művész – köztük Barcsay Jenő, Kass János, Kondor Béla, Martyn Ferenc, Somogyi József, Vilt Tibor – több mint kétszáz, Dózsát ábrázoló grafikáját, kisplasztikáját és plakettjét mutatták be. A lehető legváltozatosabb stílustörekvések jegyében fogant munkák egyetlen közös vonása az ugródeszkaként felfogott téma azonossága volt. Mint Pogány Ö. Gábor a kiállítás katalógusához írott bevezetőjében megállapította: „A most összegyűjtött anyag arra enged következtetni, hogy művészkortársaink kerülik az egyoldalúságot, de nem csupán stiláris tekintetben, ám a forradalomtörténeti intelmek értékelésé ben is. […] Mű vé szeink leg több je most se képes csendes tárgyilagossággal tudálékos illusztrációkat, szakszerű ábrákat készíteni történelmünk e komor lapjaihoz. Zaklatottság, intelem, együttérzés árad a legújabb művekből, a középkori misztériumjátékok lecsillapíthatatlanul megrázó élménye, a mártírok helytállásának áhítata, a kisebbnagyobb világmegváltás makacs buzgalma.”90

Nemeskürty István: Krónika Dózsa György tetteiről. Budapest, 1972, Kossuth Könyvkiadó, 212–217. 88 Hegedűs Géza: Így élt Dózsa György. Budapest, 1972, Móra Könyvkiadó. 136–137. 89 Barta Gábor: 1514. Budapest, 1972, Ifjúsági Lapkiadó. 90 Pogány Ö. Gábor: Művészeink Dózsáról. In Mai magyar grafika és kisplasztika Dózsa György emlékezetére. Budapest, 1972, Magyar Nemzeti Galéria. 91 http://internetfi gyelo.wordpress.com/2014/ 01/03/dozsa-ev-kubinyi-tamas-jegyzeteDózsa-év 92 http://tranzit.blog.hu/2013/11/26/nemzeti_ energiaital 87

A FELEDÉS HOMÁLYÁBAN? Az 1972-es évforduló óta eltelt közel fél évszázadban Dózsa emlékét csend és érdektelenség övezte. Bár itt-ott avattak újabb Dózsa-szobrokat, a nagy változásoktól irtózó késői Kádár-kor emlékezetpolitikusai sokkal szívesebben nyúltak a reformerként bemutatható Szent Istvánhoz, Széchenyihez és Deákhoz, mint a forradalmakat szimbolizáló Dózsához, Petőfihez és Kossuthhoz. Dózsára az ugyancsak konfliktuskerülő („tárgyalásos”) rendszerváltás időszakában sem hivatkozott senki. Igaz, antihőssé sem vált. Köztéri szobrait így sehol sem távolították el, a róla elnevezett intézményeket és utcákat nem nevezték át, a nevét viselő úttörőcsapatok és téeszek pedig maguktól feloszlottak. Dózsa György a feledés homályába merült. Vagy talán mégsem? A közelgő 500. évforduló alkalmából az egyik, anarchizmus felé hajló újbaloldali csoport és a szélsőjobb oldal egyik amatőr történésze is felidézte emlékét. Az utóbbi szerint Dózsa az „ország leghíresebb bajvívója”, a török elleni harc legrátermettebb vezére, a „magyarok legjobbika” volt. Vele „érzett az egész ország”, sokan követelték királlyá választását, s ha sikerül a terve, „másképp alakul a történelem”. Ezért 2014-ben nézete szerint „Dózsával, nem pedig a holocausttal vagy bármi egyébbel” kellene foglalkoznia az országnak. Ám „Magyarországnak ma olyan kormánya van, amely a Dózsa-év elrendelése helyett idegenek előtt hajbókol, beáldozza a magyar érdeket saját gyarapodása érdekében. Kaparó kurták idejét éljük, miközben kaszák egyenesednek, karók hegyesednek.” 91 A ma gát „baloldali patrióta” mozgalomként definiáló Negyedik Köztársaság Párt (4K!) 2013-as plakátja kevésbé bőbeszédű. Ezen mindössze egy Derkovits és Szervátiusz expresszív ábrázolásait idéző stilizált Dózsa-fej látható, s mellette ez a felirat: Dózsa népe 1514–2014 Új lázadás.92

74∞&£∞§™

Dózsa. Marosán László szobra, 1972

74∞&£∞§™


29

74 & 74 & Dózsa népe. Madarász Viktor festménye RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

Recommend Documents