74∞&£∞§™
62
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Szálasi akasztásán a bíróság elnöke és a soros ügyész. Az elnök Jarkó tanácselnök
74∞&£∞§™
ZINNER TIBOR
Népbíráskodás Magyarországon 1945–1950 A később győztessé váló szövetségesek már az 1942. január 13-án Londonban kibocsátott Szövetségi nyilatkozatban kinyilvánították, hogy nem fognak napirendre térni a háborús bűnök felett. Az 1943. október 19–30. között Moszkvában megtartott külügyminiszteri értekezleten azt is kijelentették, hogy „a fasiszta vezetőket és más, háborús bűnösként ismert vagy gyanúsított személyeket le kell tartóztatni és az igazságszolgáltatásnak átadni”.
z
Molotov szovjet külügyi népbiztos Kerr moszkvai brit nagykövethez 1943. június 7-én írt levelében kifejtette, hogy „azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, valamint azokért a gyilkosságokért és erőszakos cselekményekért, fosztogatásokért és gyalázatosságokért, amelyeket a megszállt területen követtek el, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is”. Ennek az álláspontnak a módosulása 1944 őszén alapvetően a Vörös Hadsereg harci eredményeitől függött.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
63
PÁRTOK A SZÁMONKÉRÉSRŐL A hazai illegális kommunisták 1944. szeptember 1-jei kiáltványukban követelték a magyar Gestapo azonnali megszüntetését, tagjainak és vezetőinek letartóztatását és bíróság elé állítását. A Kállai Gyula és Rajk László által megfogalmazott, 1944. október 2-i akcióprogram szerint az egyik legfőbb feladat „a háborús felelősök letartóztatása, vagyonuk elkobzása és népítélet elé állítása”. Ugyanebben az időben Moszkvában is készült egy akcióprogram. 1944. szeptember 28-i tanácskozásukon a magyar emigráns kommunisták azt tervezték, hogy „a hazaárulók és háborús bűnösök feletti ítélkezésre külön bíróságokat kell szervezni”, továbbá „a háborús bűnösöket és hazaárulókat le kell tartóztatni és a különbíróságnak átadni, köztük a kormányzót, az 1941. április 6-a óta hivatalban volt kormányok összes minisztereit és politikai államtitkárait”. A vita során egyfelől javasolták a háborús bűnösök vagyonának elkobzását, másfelől felmerült, hogy ne kössék a felelősségre vonás időpontját 1941 áprilisához. A magyar kommunisták A háborús elképzeléseit azonban a fôbûnösöket szállító moszkvai birodalom vezetői jármı a Mátyásföldi számos helyen módosítotRepülŒtéren, ták. A jövőbeli Quislingek 1945. október 3. elképzelései nem térhettek el Sztálin világbirodalom-
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
64
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
teremtő vágyaitól. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front szegedi programjából már kimaradt Horthy Miklós felelősségre vonása, új elem volt viszont a háborús bűnösök vagyonának elkobzása. A Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága 1944. október 27-én határozott a magyarországi hadműveletek alatti s utáni „katonai” és „politikai” feladatokról. Ez a „háborús és népellenes bűnözők felelősségre vonását államhatalmi feladatnak” minősítette. A Vörös Hadsereggel együtt „érkező” szovjet Állambiztonsági Népbiztosság munkatársai azonnal megkezdték a szervezőmunkát, hogy megteremtsék az új magyar tisztogató, megtorló, megfélemlítő, elnyomó szervezet felállításának feltételeit. Az MKP így szerezhette meg a rendőrségi és politikai rendőrségi pozíciók zömét, tagjai ezért játszhattak a kezdetektől meghatározó szerepet az erőszak-apparátusban. Gyakorta előfordult, hogy a koalíciós pártok képviselőiként váltak ismertté a közvélemény előtt, miközben titokban a kommunista párt tagjai voltak. Közéjük tartozott például a „nemzeti parasztpárti” belügyminiszter, Erdei Ferenc és a „kisgazdapárti” budapesti rendőrfőkapitány, Sólyom László. 1945 nyarán a belügyi testületek 95%-a kommunistákból állt. Zömmel „szervezett munkások” alkották az új gárdát, ők mint „ellenállók”, illetve „megbízhatónak tűnő” egyének lettek az állomány tagjai. Mindemellett Rákosi Mátyás – miként
erről 1945. február 19-én Dimitrovot tájékoztatta – új veszélyt látott azokban a zsidókban, „akik korábban munkásszázadokban voltak és most hazatérnek. […] sejtelmük sincs a kommunizmusról, viszont intelligensek, ügyesek és a falvakban és kisvárosokban, valamint a rendőrségnél hamarosan vezető befolyásra tesznek szert. Északnyugat-Magyarországon – valamint Budapesten – a pártot erősen elzsidósodottnak tekintik. E volt munkaszolgálatosok jelentős része korrupt karrieristának bizonyul, és nagy károkat okoz pártunk tekintélyének. Harcolunk e veszély ellen, s ezért néhány városban szinte máris antiszemitának tekintenek bennünket.” A térfoglalást nem sikerült megakadályozni, mert azok is bekerültek a titkosrendőrség soraiba, akiket kizárólag a „bosszúvágy”, a „kapzsi kereseti lehetőség, szadisztikus ösztönöknek és hajlamoknak a kielégítése indított arra”, hogy itt helyezkedjenek el. Mi több, „sokan a múlt rendszer bűnösei közül is” itt kerestek „menedéket”. Minderről a főállamügyész-helyettes népügyész tájékoztatta a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) Pest megyei kirendeltségét 1945 szeptemberében.
A NÉPBÍRÓSÁGOK FELÁLLÍTÁSA A tételes jog rendszerében két tendencia érvényesült a második világégés után. Egyrészt a hagyományos, formalizált jog
alkalmazása a szokott magánjogi, peres és közbűntényes esetekben. Másrészt a politikai ítélkezés új körülményeknek megfelelő felhasználása. Kezdetben még ez utóbbi esetben is nagymértékben támaszkodtak az előző évtizedekben és a világháború idején keletkezett „tételes” jogszabályokra. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés elvi felhatalmazására ugyanakkor külön rendelkezéseket, törvényerejű miniszterelnöki rendeleteket léptettek életbe olyan tettek szankcionálására, amelyekről korábban jogszabály nem rendelkezett. A nemzetiszocializmus felett diadalt aratott nemzetközi nagykoalíció politikai büntetőkoncepciójával azonos elvek érvényesültek a második világháború utáni magyarországi jogpolitikában, de azt megelőzve! Így nem csupán a kivételes, hanem a tömeges politikai büntetőügyek is e büntetőpolitikai koncepció napi jogszabályainak hatálya alá estek. Ez a kettősség követhető nyomon a joggyakorlat személyi, szervezeti és intézményi feltételeiben. A korábbi bírói kart lépésről lépésre eltávolították, s ezzel párhuzamosan laikus, „megbízható” – eufemisztikusan népinek nevezett – elemeket vontak be az ítélkezésbe. A régi törvényszéki szervezet mellett új, különbírósági, népbírósági rendszert vezettek be. A szovjet–angolszász felelősségre vonási elképzelések gyakorlati megvalósítása a Vörös Hadsereg által megszállt országokban a korabeli sztálini eljárási módokkal
egyezett meg: mérlegelés nélkül, megfellebbezhetetlen „ukázoknak” megfelelően születtek az ítéletek. A különleges helyzetben kiadott jogszabályok keretrendeletek voltak, és ezek széles lehetőséget biztosítottak a különbíróságok számára, beleértve a megtorló jellegű, kivételesen súlyos ítéleteket is. A pártpolitikai küzdelmektől befolyásolt bíráskodás számos klasszikus jogelvet sértett meg. Szegeden a helyi nemzeti bizottság már 1944. december 13-án határozott a népbíróság felállításáról, de a rendelet kidolgozása és közzététele elhúzódott 1945. január 9-ig. Az utolsó népbíróság a Tiszaparti nagyvárosban 1950. április 1-jével fejezte be működését. Ez volt a népbíráskodás első, 1944–1950 közötti időszaka Magyarországon. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 26-án fogadta el a népbíróságok felállítására vonatkozó első jogszabályt, a 81/1945 M.E. sz. rendeletet, amelyet a Magyar Közlönyben február 5-én tettek közzé. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945. szeptember 11-én emelte törvényerőre a népbíráskodásról addig született négy miniszterelnöki rendeletet (1945. évi VII. törvénycikk). A fővárosban a Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. január 27-én döntött – a kommunista párti Vas Zoltán előterjesztése alapján – a helyi népbíróság felállításáról. Az elfogadott határozat tartalmazta a sürgősséget is. Ennek alapján az első, végre is hajtott ítéletet a Budapesti Nép-
törvényszék 1945. február 3-án hirdette ki, de még nem a miniszterelnöki rendeletet, hanem a hadra kelt seregbeli eljárást alkalmazva. Másnap a három halálraítéltből kettőt – Rotyis Péter főtörzsőrmestert és Szívós Sándor szakaszvezetőt – az Oktogonon felakasztották, a távol lévő Haynal Alajos vezérőrnagy soha nem állt bírái elé. 1945. július 22-én Révai József azt írta a Szabad Népben, hogy „reakciós az, aki antikommunista”. A régi Magyarországon meghatározó erővel bíró politikai tényezőket egyre kevésbé differenciáltan értékelték, s a korábbi időszakot „fasiszta” minősítéssel illették. Révai írásából kitetszett, hogy aki pártja vezetésének vagy a hatályos moszkvai vonalnak politikai céljait keresztezi – avagy feltehető, hogy keresztezni meri, netán egyáltalán akarja –, az mind reakciós, a „demokrácia” és a „nép ellensége”, ezért úgy is kell bánni vele. Ennek alapján mosták össze a ténylegesen háborús vagy népellenes bűnöket elkövetőket azokkal, akiket a kommunisták ellenfélnek tekintettek. Az MKP mindennapi politizálásában a demok rácia–reakció fogalompárra szűkült az érdekek tagoltPéter Gábor sága. Révai Szabad Népben amerikai katonákkal megjelent írása érzékeltette, egy börtöncella hogy a megfélemlítő apparáelôtt, Andrássy út tus számára potenciálisan 60., 1945. október 3. milliókra tágul az üldözendő „ellenség” köre. Ekképp vált
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
65
parttalanná a múltban történteket nemes egyszerűséggel „fasizmusnak” tituláló, haraggal és részrehajlással megtorló közigazgatási és bírósági gyakorlat.
POLITIKAI FEGYVER Hol helyezkednek el a népbíróságok a honi igazságszolgáltatás történetében, miként értékelhetjük a magyar népbíróságok szerepét és tevékenységét? A népbírósági tanácsok megfélemlítését s a közvélemény esetleges kritikájának megakadályozását célozták a korábbi periódus igazságügyi vezetőivel, bíráival szemben indított büntetőeljárások. Ezek kiegészítették a létszámcsökkenést eredményező igazolási és „B” listás eljárásokat, az internálásokat. A politikai rendőrség népügyészeket, államügyészeket, bírákat is letartóztatott, majdnem megbénítva a népbíráskodást. 1946. november 7-én az igazságügyi tárca államtitkára már arra hívta fel a jogszolgáltatók figyelmét, hogy „kilencmillió ma gyarnak ítélkeznek”. A bírói és ügyészi testület azonban nem maradt távol a politikai élet hullámveréseitől. A munkáspárti politikusok az új ellenségkép kialakítása során nem csupán az ún. horthysta és Szálasi-féle periódus állami berendezkedésének politikai és erőszak-szervezeti vezető rétegeire koncentráltak, törekvésük messze túlmutatott a különböző ún. antifasiszta rendeletekben célba vett csoportosulások tagjainak felelősségre vonásán. Ennek távolabbi hátterében az állt, hogy 1946-tól mind nyilvánvalóbb lett a konfrontáció a győztes hatalmak viszonyában. Magyarországon a különbíróságok különböző pártérdekeket kifejezésre juttató tanácsainak létrejöttével az igazságszolgáltatás olyan politikai fegyverré vált, amely nem csupán az elkövetett cselekmények számonkérését szolgálta, hanem alapvetően a politikai érdekeknek rendelődött alá. A belügyi és katonai nyomozó szerveket az MKP kisajátította, ami eleve ellentétes volt az állam védelmével. Ennek függvényében torzult el és vált pártérdekké a bírói eljárás. Ebben a kontextusban bontakozott ki – a kor publicisztikai megfogalmazása szerint – a „fasisztamentes Magyarország” megteremtését célzó komplex „számonkérési” rendszer részeként egy problémákkal teli, már annak idején is súlyos kritikákat kiváltó ítélkezési gyakorlat. A „fasiszta maradványok felszámolásának” folyamatában nem csupán azokat vonták (vonatták) különböző közigazgatási és bírósági eljárások hatálya alá, akik az 1944–1945-ös változásokat megelőző politikai szisztémákban bizonyíthatóan torz, emberiességellenes politikát valósítottak meg és bűntetteket követtek el, hanem azokat is, akik a következetes forradalmi átalakulás megvalósításának
esetleges vagy vélt ellenzői lehettek, így háborús és népellenes bűnössé minősítésük törvénytelen, elítélésük, meghurcolásuk jogtalan volt. A titkosrendőrség, valamint a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya 1945 februárjától-márciusától tartóztatta le azokat a személyeket, akiket – ha büntetőügyükben vádemelésre okot adó cselekményeket találtak – átadtak a népügyészségeknek. A „fasiszta maradványok felszámolásának” népügyészségi és népbírósági szakaszában népügyészek és népbírák vettek részt. A népbíráskodás – az igazságügyi tárca első embere, dr. Ries
István szerint – „a nemzet pere megrontóival szemben, voltaképpen egy per, mely technikai szempontokból bomlik különböző perekre”.
74∞&£∞§™
Péter Gábor és Szalai Sándor politikai ügyész a rabszállító ajtajánál
74∞&£∞§™
BOSSZÚVÁGY ÉS BŰNÖSMENTÉS A népbírósági tanácsok a rájuk rótt feladatokat hajtották végre a „fasiszta maradványok felszámolásának” folyamatában. Ám nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy e büntetőperek elítéltjeivel szemben a büntetőeljárás különböző szaRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
67
74∞&£∞§™
kaszaiban számos törvénytelenséget is elkövettek. Fizikai és lelki erőszakkal csikartak ki beismerő vallomásokat – például „beismerem, hogy fasiszta beállítottságú voltam” – és hamis tanúvallomásokat. Ismertek az alaptalan vádaskodásokat tartalmazó feljelentések, a meg nem történt – vagy másképp, esetleg mások által elkövetett – eseményeket tartalmazó vádiratok, a büntetőperek vádlottjait a „katonás” tárgyalásvezetéssel megfélemlítő tanácselnökök, a történelmi tények szabados kezelése, majd a sajátos interpretáció okozta problémák a tényállásokban, a valótlanságoknak helyt adó első és másodfokon kihirdetett határozatok stb. A budapesti politikai rendőrség feladata – vezetőjének 1945. február 20-i feljegyzése szerint – „a nyilasok, fasiszták lefogása, néptörvényszék elé állítása, a demokratikus Magyarországgal szemben álló mindennemű szervezkedés és mozgalom likvidálása” volt. Eseteinek 60%-a a társadalom közreműködése (feljelentések, besúgások), 40%-a saját kezdeményezés (nyomozás) útján keletkezett. Péter
Bárdossy László a népbíróság elôtt, 1945
74∞&£∞§™
68
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Gábor szerint a „feljelentések nagy része alaptalan és bosszú műve volt”. Mindez azonban érdektelen volt, mert az ártatlanokat utóbb megvádolták és bíróság elé állították. Ha pedig valakit felmentettek, akkor vissza kellett kísérni a politikai rendőrséghez – ahol folytatva a korábban kialakított, törvényellenes gyakorlatot – internálhatták, erőteljes kommunista kritikáját adva a népbíráskodásnak. Már 1945 őszétől, egyfajta „harmadfokként”… A politikai rendőrségen az elfogult tanúk, hamis felismerők és fel nem ismerők, gyanús mentővallomásokat tevők, gyanúsítottak ártatlanságát hangoztatók és akasztását követelők között gyakorta voltak zsidók is, akik – miként Bibó István is utal rá – magatartásukkal gerjesztették az antiszemitizmust. Mindez jelentősen befolyásolta az ún. tömegperekben ítélkező népbírósági tanácsokról a társadalomban kialakult képet. Mivel az erőszakszervekbe bekerült egykori deportáltak és munkaszolgálatosok gyakorta fizikai erőszakkal megszerzett nyomozati eredménye a büntetőeljárásban számos esetben zsidó származású népügyész vagy népbíró elé került, sokan vélték úgy,
hogy 1945-ig a zsidók felett a magyarok, most a magyarok felett a zsidók ítélkeznek. A vagyonjogi vitákkal csak tovább éleződött a helyzet. A megaláztatásokból, meghurcolásokból visszatértek közel sem következetes antifasizmusának érvényesülésekor nem mindig a korábbi jogi képzettségből fakadó tudás volt a meghatározó. Az egykori diszkrimináltak közül sokan a hatályos jogszabály szellemével, tartalmával ellentétesen vádoltak, ítélkeztek. S a feljelentők, valamint a vád és a védelem tanúi körében sokszor a valóságot is torzító bosszúvágy volt érzékelhető. A problémákat fokozták az első- és másodfokú népbíráskodás fórumai közötti konfliktusok. A Népbíróságok Országos Tanácsának (NOT) bírái kizárólag szakképzett jogászok voltak, és tudásuk alapján joggal minősíthetők az objektivitás mércéjének a „pártbíróságként” aposztrofált elsőfokú népbíróságokkal szemben. Ries István mégis úgy jellemezte a másodfokú bíráskodást, hogy ott „nem ítélkezés, nem megtorlás, hanem nagyon szép formában való háborús és népellenes bűnös-mentés folyik”. Elfogadhatatlan elmarasztaló álláspontja a korabeli ellentmondásos jogsza-
bályokból következett. Amíg a laikus népbírák és tanácselnökük ítélete a „fasizmus felett aratott győzelemnek” számított, addig a NOT enyhítő határozatai miatt a „hivatásos fasisztamentők gyülekezőhelye” címkét kapta. A másodfokú ítélkező fórum bírálata azért is megalapozatlan, mert bírái csak minden második népbírósági büntetőügyben jártak el. A büntetőperek alapján rögzíthető, hogy a pártpolitikai döntések által behatárolt elsőfokú népbírósági radikalizmussal szemben a NOT – sokszor még a SZEB kényszerítő jellegű beavatkozási kísérletei ellenére is – a körülményekhez képest a törvénykezés tisztaságát igyekezett védeni.
A HÁBORÚS FŐBŰNÖSÖK 1945 októberétől kezdve szállították Magyarországra Nyugatról az ún. háborús főbűnösöket. Miként dr. Sulyok Dezső ügyvéd, korának jeles polgári politikusa is megállapította, közülük kettő, dr. Bárdossy László és dr. Imrédy Béla, a két miniszterelnök volt jelentős személyiség. Halálra ítélték és 1946. január 10-én, illet-
ve február 28-án végezték ki őket. A deportáltató „trió” – a két belügyi államtitkár, Baky László és dr. Endre László, valamint miniszterük, Jaross Andor – büntetőügyében szintén halálbüntetést szabott ki a népbíróság. Az államtitkárok sorsa 1946. március 29-én, miniszterüké április 11-én teljesedett be. Az 1946. március 1-jén halálra ítélt Szálasi Ferenc és társai büntetőügyében elhangzott ítéletet követően, március 12én és 19-én voltak az akasztások: a nemzetvezetőt, Beregfy Károlyt, Gera Józsefet és Vajna Gábort, illetve Csia Sándort, br. Kemény Gábort és Szőllősi Jenőt ekkor kísérték bitó alá. A Sztójay Döme vezette ún. Quisling-kabinet tagjai közül 1946. augusztus 24-én végezték ki a volt kormányfőt, Reményi-Schneller Lajost és Szász Lajost. A 2. magyar hadsereg tragédiája miatt bűnössé kikiáltott Jány Gusztáv ítéletét 1947. november 28-án Budapesten hajtották végre (felmentette a vádak alól a Legfelsőbb Bíróság 1993. október 4-én). A szövetséges hatalmak 1946. augusztus elejéig a kikért 546, háborús bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személy közül 312 főt adtak át a magyar
74∞&£∞§™
hatóságoknak. 1948. április A népbíróság Major28-án a kikért, de ki nem tanácsa a Bárdossyadott személyek száma már tárgyaláson, 1945 518 volt. A magyar kommunisták ugyan tervbe vették a kormányzó büntetőjogi felelősségre vonását, de Sztálin 1946. április 16-án Moszkvában tudatta a Nagy Ferenc miniszterelnök vezette delegációval, hogy „Horthyt nem kell bíróság elé állítani”. Molotov ehhez még hozzáfűzte: a kormányzó „azzal, hogy fegyverszünetet kért, részben jóvátette bűneit”. A taktikus moszkvai diktátorral és vezetőtársával szemben van olyan magyar történész, aki úgy vélekedik napjainkban, hogy a kormányzó „bűnrészes volt 437 ezer magyar vidéki zsidó totális jogfosztásában, kirablásában és deportálásában”, és kormányzóságának utolsó hónapjaiban kb. 350 ezer zsidó vesztette életét. A jugoszláv és a román kiadatási kéréseknek ugyanakkor a magyar szervek eleget tettek. Sőt néha szóban előadott kérelmeket is teljesítettek. A szovjet megszálló hatóságok nem terjesztettek elő kiadatási kérelmeket, maguk intézkedtek, rövid úton… Ezekben az országokban –
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
69
NÉPBÍRÁSKODÁS SZÁMOKBAN Magyarországon huszonöt népbíróság szervezŒdött, számos helyen ítélkezett ezeknek kihelyezett tanácsa. Létrejött, de nem mıködött a Berettyóújfalui Népbíróság, míg számos kezdeményezést elutasítottak. A népbíróságok feladatuk elvégzését követŒen sorra szıntek meg. Tevékenységük három nagy szakaszra osztható: 1945 eleje és 1948 tavasza között végezték el a munka dandárját, amit 1948 januárjában tizenöt népbíróság megszüntetése is bizonyít. 1949 tavaszáig tart a következŒ periódus, ekkor azok hagyták abba ítélkezésüket, amelyek a korábban felszámoltaktól a legkevesebb folyó büntetŒügyet vették át, végül 1950 tavaszára a már centralizált népbírósági rendszer utolsó tanácsai is befejezték munkájukat. A népbíróságok mıködésének értékelése csak a népügyészségek munkájának áttekintése után végezhetŒ el. A népbíráskodás megszınésekor az idŒ tájt ren-
delkezésre álló adatok szerint 90 551 személyt állítottak a népügyészek elé. 87 417 személy büntetŒügye 1950 áprilisáig lezárult. Vádat emeltek 42 066 személlyel szemben, a többi esetben a büntetŒeljárásokat megszüntették. A radikális, szélsŒséges nyomozati tevékenységnek nem csupán ez a bírálata, hanem annak megalapozatlanságára utal a 23 939 személy esetében elrendelt pótnyomozás is. 1945. február 3.–1950. április 1. között az 1945. évi VII. tc. alapján 59 429 személyt állítottak népbírák elé. A népügyészségeknek átadottak harmadát, 26 997 személyt marasztaltak el. Ebben az idŒszakban a 477 halálraítélt közül kivégeztek 189 személyt. A pótnyomozási adatok, a gyanúsítottak és az elmarasztaló ítéletek számai jelzik, hogy a koalíciós pártok által delegált népbírák ítélkezése, a népbíráskodás a pártpolitikai csatározások színterévé vált.
SZABADSÁGVESZTÉS-BÜNTETÉSEK 1 évig terjedŒ 1–5 év közötti 5–10 év közötti 10–15 év közötti életfogytiglan tartó internálásra ítélt
12 629 személy 9 366 személy 1 355 személy 481 személy 167 személy 16 személy
46,77% 34,69% 5,01% 1,78% 0,61%
KÉNYSZERMUNKA- BÜNTETÉSEK 3 évig terjedŒ 3–5 év közötti 5–10 év közötti 10–15 év közötti életfogytiglan tartó
249 személy 548 személy 603 személy 576 személy 315 személy
Jugoszláviában, Romániában és a Szovjetunióban – sokszor még a magyar népbíróságok korábban hozott ítéleteinél is súlyosabb megtorlásban részesültek a kiadottak, és halálbüntetést szenvedtek. Az újvidéki vérengzésért is felelős Grassy Józsefet és Zöldy Mártont 1946. január 11-én ítélték halálra Budapesten, kiadatásuk után, 1946 őszén Jugoszláviában végezték ki őket, miként FeketehalmyCzeydner Ferenc tábornokot is. A Magyar Királyi Honvéd Vezérkar főnökét, az előbbieket évekkel korábban felelősségre vonni kívánó Szombathelyi Ferencet is az idő tájt végezték ki, hasonlóképp Ju goszláviában. Őt azonban a Legfelsőbb Bíróság utólag, 1994. március 16-án felmentette a vádak alól. Ennek hatálya azonban nem vonatkozik a jugoszláviai ítéletre.
70
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
0,92% 2,02% 2,23% 2,15% 1,16%
MIKÉPP ÉRTÉKELHETŐ? A honi népbíróságok ítélkezőtevékenysége jogerős ítéleteik ismeretében nem ítélhető „véreskezűnek”. Nyilvánvaló, hogy főként a törvénytelen kivégzésekkel zárult büntetőügyeket már akkor és utóbb is okkal bírálták, és nem meglepő számos jogerős ítéletük későbbi hatályon kívül helyezése. Mások, a viszontagságokat túlélők és a honi holokauszt vérzivatarának összefüggéseit feltárók viszont keveslik a felelősségre vonás nagyságát és mértékét, főképp a népellenes cselekedetek kitervelőinél, hatályba léptetőinél és a végrehajtóknál. Azért, mert egyrészt a korabeli közigazgatásban tevékenykedőkkel szemben főképp adminisztratív eljárásokat foganatosítottak annak idején, és nem vették igénybe a népi igazságszolgáltatást,
másrészt a világháborúk közötti magyarországi, utóbb szélsőjobboldali és fasiszta szerveződéseknek minősített politikai erők – korabeli és később ismertté vált – létszámadataihoz viszonyítva a népbíróságok kb. minden 15-17. személyt büntették meg. A valóság valahol e két álláspont között húzódik. A népbíróságok a második világégés utolsó hónapjaitól rájuk rótt feladatot nem szabotálták el, az állandóan változó, fokozatosan radikalizálódó politikai mozgástérben végrehajtották, mi több, gyakorta inkább túlteljesítették. Nem kis mértékben azért, mert a politikai erőtényezők a csenevész magyar náciellenes erők helyett rájuk oktrojálták olyan feladatok elvégzését is, amelyeket a világháború során másutt másképp „oldottak meg”. A népbírósági tanácsokba delegáltak pártjuk álláspontját képviselték. Ezért vált politikai csatározások színterévé a népbíráskodás, hol a koalíción belüli baloldali radikalizmus, hol az ezzel ellentétes „mentőakciók” érhetők tetten. A megszálló erők siettette baloldali fordulat fokozatosan rányomta bélyegét a népbíráskodásra. A ’45-ös voksolások után a munkáspártok – elsősorban a kommunisták és hasonlóképp az igazságügyi területet felügyelő szociáldemokraták, főként az igazságügyi tárcát vezető dr. Ries István és köre közreműködésével – a „fasiszta maradványok” elleni harc mellé az ún. népi demokratikus forradalom győzelméért folytatott küzdelmet is betelepítették a népbírósági tárgyalótermekbe, ahová így a múlt bűneinek felszámolása mellé egyre gyakrabban a mindennapos politikai harc is beszüremkedett. Az antifasizmust cégérül felhasználva igyekeztek lehetőséget keresni – s találtak is – egyfelől a „gyűjtőpártnak” tekintett kisgazdapárt és a mögötte meghúzódó politikai erők „leszalámizására”, másfelől a baloldali térnyerésre. Így következhetett be, hogy a törvénysértő büntetőeljárások szinte a kezdetektől jelen voltak. A koalíciós alapon hozott ítéletek lehetőséget teremtettek a pártatlan, „pártharcokon felüli” népbíróság csalfa nimbuszának kialakulásához, és elterelték a figyelmet azokról a folyamatos törvényszegésekről, amelyek jelei mind a nyomozati, mind a népügyészségi fázisban mindvégig tetten érhetők voltak. Mindez egyúttal gátja lett annak, hogy a népbíróságok azt a tevékenységet folytassák, amiért létrehozták őket. A hibáik, torzulásaik, törvénysértéseik nem választhatók el a működésüket meghatározó korszak belső és külső összetevőitől. A népbíróságok kihirdetett ítéleteikben teret engedtek az igazságszolgáltatást befolyásoló politikai akaratnak, és figyelmen kívül hagyták azokat a milliókat, akiknek nevében ítélkeztek.
