62
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
FODOR GÁBOR
Kemál Atatürk reformjai BIRODALOMBÓL KÖZTÁRSASÁG Amikor az oszmán tárgyalódelegáció tagjai ellátták kézjegyükkel a sèvres-i békediktátumot, tisztában voltak azzal, hogy az Oszmán Birodalom félholdja végleg leáldozóban van. Azt azonban csak sejthették, hogy a birodalom koporsójába az utolsó szöget nem is annyira az antanthatalmak területi követelései, mint az 1919-től KeletAnatóliában egyre inkább megerősödő szultánellenes erők fogják beverni. A felkelők vezére, akit a szultán a lázadók megfékezésére küldött keletre, és aki már tanúbizonyságát adta rátermettségének a Dardanelláknál folyó véres harcokban, kérlelhetetlen ellenségévé vált az isztambuli elitnek és magának a szultánnak is. 1923. október 29-én a Török Nemzetgyűlés kihirdette a Török Köztársaság megalakulását, véget vetve ezzel a több mint 600 évig fennálló Oszmán Birodalomnak. Az ezt követő reformok alapjaiban változtatták meg a köztársaság lakosainak életét, s hatásaik nemcsak a kor emberének mindennapjait, de a modern Törökország elmúlt évtizedeinek politikai életét is nagyban befolyásolták.
M U S Z T A F A 1881-ben született Szaloniki Szalonikiben. Fiatalkorától felfigyeltek tehetségére és eszére, mate matematikatanárától kapta a „Kemál”, azaz tökéletes nevet.
K E M Á L
Katonai iskolát végzett, majd Nyugaton is járt, így jól tudott franciául. Viszonylag korán csatlakozott a szultánellenes szervezkedŒk szaloniki ágá-
A
z oszmánok a 18. század végére katonailag végleg lemaradtak európai riválisaiktól. Legfőbb ellenségük, Oroszország többfrontos háborút indított ellenük, hogy beteljesítse végre Nagy Péter álmát: Isztambul elfoglalásával az orosz flotta kijutását a meleg tengerekre. Emellett szinte megoldhatatlan problémának tűnt a francia forradalom eszmeiségétől fellelkesült balkáni keresztény közösségek nacionalista hevülete és a nagyhatalmak részéről egyre markánsabban megjelenő területi követelések.
VERESÉGEK KORA
A birodalom legfejlettebb részeinek elvesztése a görögök 1830-as függetlenné válásával kezdődött, és 1878-ra szinte a teljes Balkán-félsziget kicsúszott az oszmánok kezéből. A folyamat megállítására tett hevenyészett kísérletek, melyek ráadásul legtöbbször külső nyomásra bevezetett reformok képében öltöttek testet, nem hozták meg a várt eredményt. A katonai kudarcok miatt II. Mahmud szultán 1826ban feloszlatta az egykor rettegett janicsárságot, és helyette modern alapokra helyezett, új katonaságot (nizam-i cedid) állított fel, amely azonban egészen 1897-ig nem tudott sikert felmutatni. Ennél is fontosabb volt az ún. tanzimatreformok 1839-es és 1856-os kihirdetése, melyek keretében felszámolták a korábbi, közösségi autonómiára épülő milletrendszert, és fokozatosan megkezdték a birodalom keresztény lakosainak egyenjogúsítását. Emellett egy szűk értelmiségi kör kidolgozta az oszmanizmus ideológiáját, mely a korábbi nyugati minták másolása helyett egy konzisztensebb tudattal kívánta felvértezni és ezáltal összefogni a birodalom sokszínű lakosságát. Ahogy İlber Ortaylı neves török történész írja: „A tanzimatéra és a reformok igazi célja az volt, hogy gátat vessen a balkáni nacionalizmus miatti területi veszteségeknek. Azoknak a munkája volt, akik szentül hitték, a birodalom csak
A T A T Ü R K
hoz, az Egység és Haladás Párt el elŒdjéhez. ŒŒdjéhez. djéhez. A világháború alatt a Dardanellák védelmé védelmé-ben nyújtott katonai teljesítményével vívta ki katonatár-
elismerésai és az emberek elismerését. 1923-tól haláláig az ország köztársasági elnöke volt. 1938. november 10-én halt meg.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
63
74∞&£∞§™
VI. Mehmed, az utolsó oszmán szultán (1918–1922) portréja
74∞&£∞§™
egy újfajta patriotizmuson, az oszmanizmuson keresztül menthető meg.” Ezen lépések azonban nem arattak osztatlan sikert; a muszlimok előjogaik elvesztése miatt keseregtek, a keresztények pedig már jóval többet akartak „puszta” egyenjogúságnál. Jó példa erre az izmiti görög metropolita néhány szava, aki a tanzimatreformok 1856-os újításait hallva keserűen megjegyezte: „Insallah [ha Isten is úgy akarja], még egyszer nem veszik ki a zsákjából.” (A reformot tartalmazó szultáni irat ugyanis egy vörös szaténzsákban volt elhelyezve.) Az 1876-ban trónra lépő II. Abdulhamid szultán a Balkán-félsziget jelentős részének elvesztése után nem tehetett mást, minden erejét a birodalom arab részeinek megtartására összpontosította. Az iszlamizmus, majd pánisz-
lamizmus eszméje, mely a megmaradt területen élő muszlimok egységének kialakítását tűzte ki céljául, olyan látványberuházásokban öltött testet, mint a Hidzsáz vagy a Berlin–Bagdad vasútvonal megépítése. Emellett a szultán előszeretettel használta az ekkorra már szinte csak névleges kalifai címét, ezzel is nyomás alatt tartva a jelentős muszlim gyarmati lakossággal bíró Angliát. Bár a birodalmi központot a távoli arab részekkel összekötő projekteknek kétségtelenül voltak kézzelfogható eredményeik, mégsem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ahogy a szultán 1908-as megbuktatása, úgy az első világháború során az arab részek kormányzattal szembeni lázadásai is megmutatták: az oszmanizmushoz hasonlóan az iszlamizmus sem tudott kovász lenni a birodalom népei közt. A sorozatos kudarcok tehát egyazon irányba terelték az igencsak megkésett oszmán-török útkeresést: a török nacionalizmus felé. Az olyan, főleg orosz területekről származó tatár ideológusok, mint Iszmail Bej Gaszpirali, megkezdték a türkizmus, majd a turanizmus eszmerendszerének ki dolgozását, melyet végül Ziya Gökalp rendezett koherens egységbe. A török népek egyesülésének gondolata azonban szertefoszlott a kialakulóban lévő nagy háború nyomán, melyben bebizonyosodott, hogy a légvárak építése helyett a megmaradt oszmán törzsterületek megvédése lesz az elsődleges feladat. Be kellett látni, hogy a Balkán, az oszmán-törökök hagyományos politikai és kulturális központja elveszett, így a törökség megmaradásának záloga Anatólia megtartása. Bár a világháborús török politikát irányító Egység és Haladás Párt vezetése, különösen Enver pasa ezt az ideát nem teljesen tette magáévá – gondoljunk csak a katasztrofális vereséggel végződő kele-
74∞&£∞§™
Enver pasa hadügyminiszterként és fŒvezérhelyettesként. Az ifjútörök mozgalom egyik vezetŒjeként segítette elŒ a török állam belépését a nagy háborúba
74∞&£∞§™
ti hadjáratra –, az anatóliai örmények elpusztítása már részben ennek a felismerésnek az eredménye. Sőt a világháborús kudarc egyre nyilvánvalóbb jeleit látva az oszmán hadvezetés néhány tagja elkezdte a megmaradt hadianyagok kelet-anatóliai felhalmozását és elrejtését, ami nagyban hozzájárult az Atatürk vezette felkelés sikeréhez.
A HÁBORÚ UTÁN
A háborús összeomlás, valamint az országot irányító triumvirátus (Enver, Talat és Dzsemál) külföldre menekülése teljes politikai káoszba süllyesztette az Oszmán Birodalmat. A gazdaság romokban hevert, a keresztény kereskedőréteg jó része elpusztult, az
TITKOS PAKTUMOK AZ OSZMÁN BIRODALOM FELOSZTÁSÁRÓL 1917-ben az oroszok által nyilvánosságra hozott titkos paktumokban – isztambuli szerzŒdés, londoni szerzŒdés, Husszein– McMahon-szerzŒdés, Sykes–Picot-egyezmény, Saint-Jean-deMaurienne-szerzŒdés, Balfour-deklaráció – a nagyhatalmak jó elŒre felosztották egymás között az Oszmán Birodalmat, ám
64
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
sokszor ugyanazon részeket több félnek is odaígérték. Emellett olyan, akkor még nem létezŒ államok megalapítását is felvázolták, mint Izrael, Örményország vagy Kurdisztán. A függetlenségi erŒk gyŒzelme végül jórészt semmissé tette ezeket a megállapodástervezeteket.
elvesztett területekről beáramló több százezer menekült pedig megoldhatatlan feladat elé állította az oszmán közigazgatást. Sőt, 1919-re az antant hatalmak képviseletében Franchet d’Espèrey tábornok isztambuli bevonulásával megkezdődött a háború alatti titkos egyezményekben elosztott török területek fölötti marakodás. A fővárosban székelő kormány és maga a szultán is igyekezett mindenben megfelelni a nagyhatalmak követeléseinek, bízva abban, hogy a béketárgyalásokon ezt majd az ország hasznára tudják fordítani. Azonban a keleten állomásozó, viszonylag épségben megmaradt csapattestek és vezetőjük, Kazım Karabekir hallani sem akartak a teljes megadásról, és különösen a görög csapatok 1919. májusi partraszállása után készen álltak, hogy fegyverrel védjék meg a megmaradt területeket. Ezen erők lecsillapítására küldte VI. Mehmed szultán Musztafa Kemált keletre, aki Samsunba történő megérkezése után – patrióta és katonaember lévén – inkább a felkelők élére állt. A helyzet azonban reménytelennek látszott. A görögök és angolok mellett délnyugaton olasz csapatok jelentek meg, míg délkeleti irányból a franciák támogatta légion arménienne, az örmény túlélőkből felállított hadsereg közeledett. Az ellenállók azonban nem tétlenkedtek. Musztafa Kemál vezetésével az 1919-es év folyamán Erzurumban és Sivasban is kongresszust tartottak, ahol leginkább a keleti részek parlamenti képviselői jelentek meg. A két kongresszus eredményeképpen a felkelők egyértelműen kijelentették: nem hajlandóak fegyveres ellenállás nélkül feladni az „oszmán muszlimok által lakott területeket”. Emellett már ekkor érezhetővé vált, hogy az isztambuli szultáni vezetés ellenében új politikai, de legfőképpen katonai centrum alakul Kelet-KözépAnatóliában, melynek legnagyobb feladata a fegyveres ellenállás megszervezése lesz. A görög előrenyomulás miatt felbolydult országban a mobilizáció nem volt nehéz feladat, és a keleten elrejtett fegyvereket is használatba lehetett venni. Sőt, 1920-ra az utolsó isztambuli parlament is kihirdette a Nemzeti egyezményt (Misak-i Milli), melyben ismételten elutasították a birodalom feldarabolására tett nyugati kísérleteket. Ezt követően pedig megkezdte működését az ankarai nemzetgyűlés, amely a függetlenségi háború megnyerése után Törökország
parlamentjeként működött tovább. A szultán delegáltjai ugyan aláírták a sèvres-i békét, de az aláíróknak már sem politikai, sem katonai erejük nem volt annak betartatására. A függetlenségért harcolók szerencséjére azonban az első világháború borzalmai után békére vágyó nyugati közvélemény nyomására az angol, olasz és francia egységek sem voltak hajlandóak további véráldozatokra. Így a török ellenállásnak vagy tárgyalásos úton, vagy katonai sikerek által, de sikerült egyenként megállapodnia a területi követelésekkel fellépő ellenséggel. Az olasz, örmény és francia féllel történő békekötések után lassan a Közép-Anatóliáig jutó görögök visszaszorítása is megkezdődött, míg végül 1922-re az angol megszállókkal együtt végleg elhagyták az egykori birodalom nyugati partjait.
A KÖZTÁRSASÁG LÉTREJÖTTE
A harcmezőn aratott diadal után a függetlenségi erők egy hasonlóan nagy kihívással találták szembe magukat: a fegyverek segítségével elért sikereket a tárgyalóasztalnál is el kellett ismertetni. A Lausanne-ban megrendezésre
kerülő béketárgyalások megkezdése előtt azonban a hazai ellenzékkel számoltak le, így kerülhetett sor a szultanátus 1922. novemberi megszüntetésére s az utolsó oszmán szultán, VI. Mehmed száműzésére. Az ily módon egyedüli legitim erőként megmaradó atatürki tábor delegáltjai İsmet İnönü vezetésével hosszas tárgyalások után, 1923. július 24-én írták alá a lausanne-i békeszerződést, mely – néhány régió kivételével – szavatolta az ország határait. Ezt követően kerülhetett sor a politikai rendszer teljes reformjára. Az 1911-től folyamatosan háborúban álló ország 1923-ban kóstolhatott bele újra a békébe, és ekkor kezdődhetett meg az atatürki reformfolyamat is. Első lépésként 1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot, így az ország neve hivatalosan is Törökország (Türkiye) vagy Török Köztársaság (Türkiye Cumhuriyeti), fővárosa pedig Ankara lett. A nemzetépítés szempontjából fontos jelképek közül a zászló és a himnusz már a függetlenségi harcok során kialakult (a himnuszt pályázat útján választották ki), s ezek a mai napig a török nemzeti büszkeség fonRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
65
AZ ATATÜRKI REFORMOK Az atatürki reformokkal járó változások a mindennapi életet is érintették. 1925-ben az órát az európaihoz igazították, a férfiaknak pedig elŒírták a fez helyett a nyugati típusú kalapok viselését. 1931-ben átálltak a metrikus mértékegységekre, s mind a naptár, mind a heti munkarend és pihenŒnap tekintetében átvették a nyugati mintákat. A nŒk a harmincas évekre megkapták a választójogot, sŒt választhatók is lettek, emellett eltörölték a hagyományos címeket, úgy mint bej, efendi, pasa stb. Új alkotmányt készítettek, melyet 1928-ban úgy módosítottak, hogy abból kikerült az iszlámot államvallásnak elismerŒ paragrafus. Végül, de nem utolsósorban 1934-ben kötelezŒvé tették a családnév felvételét, ekkor lett Musztafa Kemál hivatalos neve Atatürk, azaz a törökök atyja. Ennek a törvénynek azonban volt egy másik oldala is. A homogén nemzetállam kiépítése érdekében megtiltották a török földön élŒ etnikai és vallási kisebbségeknek, hogy hagyományaik szerint adjanak családnevet gyermekeiknek, így csak török nevek közül választhattak. Az elsŒ világháborús örmény deportálások, valamint a függetlenségi háború alatti görög–török lakosságcsere után jelentŒsen megcsappant keresztény közösségek mellett így a legnagyobb lélekszámú kisebbség, a kurd vált a törökösítés elsŒ számú célpontjává. Nem véletlen, hogy a korszak két legjelentŒsebb felkelése, az araráti (1929–30) és a dersimi (1937) is a kurdok által sırın lakott területen tört ki az állam központosító törekvései ellen.
66
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
tos pillérei. A múlttal – s nem utolsósorban a politikai ellenfelekkel – történő leszámolás szándékával 1924-ben megszüntették a kalifátust, az oszmán uralkodóház tagjait pedig száműzték. Ezzel megindult a szekuláris, új politikai alapokon nyugvó nemzetállam lassú kiépítése. Az Atatürk vezette Köztársasági Néppárt fokozatosan vette át a korábbi Egység és Haladás Párt által összefogott ifjútörök szervezetek fölötti kontrollt, és azokat átnevezve, egyben újakat alapítva kiépítette a maga egyeduralmát. Az új ideológia legfontosabb
b 1913
műhelyei természetesen az iskolák, valamint az 1930-as évek első felében megalakított tudományos társaságok (Török Történeti Intézet, Török Nyelv Intézete stb.) lettek, melyek a török tudat kialakításában és terjesztésében is elévülhetetlen érdemeket szereztek. Az oszmán időkben a műveletlen paraszttal rokon értelmű török szót immár büszkén használták („Milyen boldog, aki töröknek mondhatja magát”), és a török népek történetét a legősibb anatóliai civilizációkig vezették vissza. A nyelv is reformra szorult, hiszen az arab és perzsa jövevénysza-
vaktól hemzsegő, arab betűkkel írt oszmánli helyett egy latin betűs, az isztambuli dialektust mintának vevő „újtörök” nyelv megalkotása is megindult, melynek leglátványosabb eleme az 1928-as nyelvtörvény lett. Ebben megtiltották az arab betűk használatát, és kötelezték az intézményeket az új nyelv és az új írásrendszer használatára. A nyelv ilyen mértékű reformja természetesen hatással volt a vallásra is, hiszen ahogy a Korán nyelve az arab volt, úgy a napi ötszöri imára hívó müezzin éneke is a próféta nyelvén hangzott el.
b 1920
A kalifátus megszüntetése, a dervisrendek bezáratása és a vallási vezetők pozícióinak meggyengítése mind egy hosszabb folyamat részei voltak, melyek a „klerikális reakció”, tehát az iszlám államalkotói és irányítói szerepében hívők megtörésére irányultak. Azzal azonban nem számoltak, hogy a vallás összekötő szerepének elvesztésével újabb gondok merülhetnek fel. Az 1925-ös, vallási színezetű kurd felkelés már ennek előfutára volt, amely azonban csak felgyorsította a szekularizációs folyamatot. Így a saría, az iszlám vallásjog helyébe svájci mintájú
polgári és olasz mintájú büntető törvénykönyvet vezettek be, péntekről vasárnapra került a heti egyszeri pihenőnap, a hidzsra szerinti időszámítás helyett bevezették a Gergely-naptárat, a müezzin pedig törökül hívta imára a népet (igaz, ezt az ötvenes években visszavonták). Ha a mai török belpolitikát érintő szekuláris–iszlamista ellentétre vagy a kurdkérdésre gondolunk, azt hiszem, kijelenthető, hogy az iszlámot érintő atatürki reformok gyors Musztafa Kemál lefolyása és társadalmi portréi, 1913–1923 „megágyazatlansága” mind
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™
b 1923
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
67
74∞&£∞§™
tebb és legstabilabb országa, így Musztafa Kemál Atatürk, a nemzetmentő hitharcos (halaskar gazi) víziója valósággá vált. Ma már Törökországban is egyre többen elismerik, hogy az atatürki rendszer közelebb állt a diktatúrához, mint a demokratikus többpártrendszerhez, de ahogy a Közel-Kelet jelenlegi állapota is mutatja: erős központi kormányzat nélkül nincs stabilitás. Kemál Atatürk 1938-ban halt meg, helyét korábbi miniszterelnöke, İsmet İnönü vette át, aki szintén remek politikus volt. Ennek is köszönhető, hogy Törökország az utolsó pillanatig ódzkodott belépni a második világháborúba, melyet végül a nyertes oldalon fejezett be, s azóta számít a nyugati világ szövetségesének. Atatürköt pedig a mai napig különös tisztelet övezi, képei minden közhivatalban, de sokszor még az emberek otthonaiban is megtalálhatók. Musztafa Kemál Atatürk kétségkívül a 20. század egyik legnagyobb alakja volt, aki mind katonai, mind politikai téren maradandót alkotott.
Musztafa Kemál ifjútörökök között
74∞&£∞§™
b 1920
a mai napig súlyos teherként nehezedik Törökország vállára.
x Bár szinte egyedülálló az, amit az Atatürk vezette kormányzat véghezvitt az 1920-as, ’30-as években, a reformfolyamat nem volt zökkenőmentes. 1924–1938 között 18 kisebb-nagyobb felkelés tört ki az ország területén. Ezen túl a lausanne-i szerződésben
68
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
garantált kisebbségi jogok semmibevétele, az anatóliai vallási és etnikai kisebbségek elnyomása, a muszlim alapokon nyugvó hagyományok teljes figyelmen kívül hagyása, a katonaság politikai szerepvállalása, valamint az állam túlburjánzása mind-mind olyan nyomokat hagyott a török társadalmon, amelyek következményeit ma is nyögik. Ezzel együtt azonban Törökország még mindig a térség legfejlet-
Fodor Pál adzsemi: janicsárújonc aga: 1. az udvari zsoldoscsapatok parancsnokai; 2. a tartományi várakba vezényelt udvari csapatok parancsnokai; 3. a várŒrségek csapatnemeinek parancsnokai aga bölük: a janicsársereg 15. század végén létrehozott, 61 ezredbŒl álló szervezeti egysége ahdname: szerzŒdéslevél, oltalomlevél, kétoldalú viszonyt szabályozó, jogbiztosító irat; más (független és vazallus) államokkal, továbbá a birodalomban élŒ (vallási) közösségekkel kötött megállapodás, szerzŒdés akcse: kisméretı ezüstpénz, a 16. század második felétŒl egyre inkább váltópénz, elszámolási egység alajbég: az alkormányzóság (szandzsák) javadalombirtokos szpáhijainak választott parancsnoka, a szandzsákbég helyettese aszkeri: katonai; az oszmán társadalom adómentességet élvezŒ igazgatási-katonai elitje és apparátusa azab: 1. hadjáratok idején a falusi és városi népességbŒl (kényszer)toborzott gyalogos, illetve tengeri és folyami hadihajókon szolgáló, puskás katona; 2. gyalogos várvédŒ katona beglerbég: a kormányzóságot (beglerbégség, vilájet, ejálet) irányító méltóság, aki a polgári és a katonai igazgatást egyaránt a kezében tartotta (a 16. század utolsó harmadától általában a pasa címet is viselte) beglerbégség: kormányzóság, tartomány
csaus: a szultáni tanács (diván) mıködését biztosító testület tagja, hírvivŒ, küldönc, alkalmanként diplomáciai küldetésekkel – hasonló feladatkört ellátó – csausok a tartományi fŒméltóságok kíséretében is voltak
T Ö R Ö K K I F E J E Z É S E K S Z Ó TÁ R A ban elvitt és a szultán szolgálatára nevelt fiúgyermekek összegyıjtési folyamata, illetve a kiképzés eredményeként megszületett dinasztikus szolga, állami káder
diván: szultáni/ birodalmi tanács, a birodalom legfelsŒbb kormányszerve és igazságszolgáltatási fóruma dizdár: várnagy, várparancsnok
dzsebedzsi: fegyverkovács, fegyvermıves; az udvari csapatok fegyvertárának és egyéb hadieszközeinek (páncélok stb.) gyártója, ŒrzŒje, gondozója dzsemaát: a janicsárhadsereg idŒben elsŒként létrehozott 101 egysége, l. még orta ejálet: a beglerbégség másik elnevezése a 17. századtól fárisz: lovas; a várŒrségek elit lovasalakulata (más nevei: ulufedzsiján-i szüvári vagy beslü) garib: idegen, külföldi; a hat udvari lovasalakulat közül a rangban utolsó kettŒ neve (gureba-i jemin, gureba-i jeszár) gönüllü: önkéntes; a legnagyobb várak elit (legnagyobb zsolddal fizetett) lovasalakulata harádzs: fejadó, a nem muszlim felnŒtt férfiak állami adója hiszár eri: a várak elit gyalogosalakulata (más nevei: müsztahfiz, merd-i kale) humbaradzsi: bombakészítŒ, bombavetŒ jaja: eleinte alkalmanként toborzott gyalogos katona, a 15. század második felétŒl kisegítŒ katonai alakulat
jajabasi: a janicsárok legkorábban létrehozott, dzsemaát vagy orta nevı egységeinek parancsnokai
dervis: muszlim szerzetes
janicsár: eleinte a szultán testŒrsége, gyalogos katona; késŒbb a birodalom haderejének legfontosabb oszlopa, a szultáni hatalom legfŒbb támasza
devsirme: gyermekadó; a keresztény alattvalóktól adó-
kádi : bíró; elvben a jog- és igazságszolgáltatás független
képviselŒje, a valóságban az oszmán államszervezet alkalmazottja, aki számtalan igazgatási, pénzügyi stb. feladatot látott el kadirga: latin vitorlával ellátott evezŒs hajó, a földközi-tengeri oszmán flotta legfŒbb hajótípusa
kapudán: 1. a birodalmi flotta fŒparancsnoka; 2. a folyami vagy tavi flották parancsnoka kethüda: helyettes, elöljáró lagimdzsi: aknász, aknaásó levend: kóbor elem, kalandor; alkalmanként, hadjáratok idején toborzott zsoldos katona nisándzsi: a diváni kancellária vezetŒje, a szultáni (világi) törvények legfŒbb ismerŒje, aki az uralkodó kalligrafikus kézjelét, a tugrát a szultáni rendeletekre rajzolta ordudzsu: mesteremberek és iparosok, akiket a legnagyobb városokból rendeltek ki tábori szolgálatra, a katonák ellátására orta: a janicsárok elsŒként létrehozott egységeinek egyik neve, l. dzsemaát rája: az állam/birodalom – muszlim és nem muszlim – adófizetŒ alattvalója szandzsák: alkormányzóság, a tartomány vagy kormányzóság (beglerbégség) része, a birodalmi igazgatás legfontosabb szervezeti egysége a 16. század végéig szarudza: hadjáratok idején felfogadott zsoldos katona szekbán: 1. a szultán ebgondozói, akiket 1451 táján a janicsársereghez csatoltak, és külön ezredeket hoztak létre belŒlük; 2. hadjáratok idején felfogadott zsoldos katona szerdár: fŒhadparancsnok; olyan hadjárat irányítására nevezték ki, amelyen a szultán vagy a nagyvezír nem vett részt szilahtár: fegyverhordozó; a hat udvari lovasalakulat közül rangban a második
szolak: a janicsárseregen belül kialakított, válogatott csapat,
a szultán közvetlen testŒrsége, amely az uralkodót mindenhová elkísérte
szpáhi: 1. lovas; a hat udvari lovasalakulat közül rangban az elsŒ; 2. tartományi javadalombirtokos (timáros) lovas, akinek szolgálati birtoka elvben legfeljebb évi 20 000 akcsét jövedelmezett szpáhi oglán: szpáhifiúk; a hat udvari zsoldos lovasalakulat közül a legrangosabb szubasi: 1. a kezdeti idŒkben az oszmán sereg fŒparancsnoka; 2. a 15. században a szandzsákon belüli, vilájetnek nevezett katonai-területi egység parancsnoka és/vagy a ziámetnek nevezett, többnyire egyegy város jövedelmeit magába foglaló igazgatási-pénzügyi egység irányítója; 3. egyes katonaparaszti szervezetek elöljárója; 4. a szandzsákbég alárendeltségében mıködŒ rendész tabur dzsengi: szekérvárharc. timár: javadalombirtok, szolgálati birtok, amelyet a jövedelemtŒl függŒ kötelezettségek terheltek
topcsi: tüzér, ágyús top arabadzsiszi: ágyúszekerész topháne: ágyúöntŒ mıhely ulufedzsi: zsoldos; a hat udvari zsoldosalakulat rangban harmadik két egysége (ulufedzsiján-i jemin, ulufedzsiján-i jeszár).
vilájet: eleinte a szandzsákon belüli katonai-területi egység, amely a szubasi irányítása alatt állt, a késŒbbiekben a tartomány vagy kormányzóság (beglerbégség) elnevezése záim: 1. a szubasi egyik neve a 15. század második felétŒl; 2. középnagy (elvben évi 20 000 és 100 000 akcse között jövedelmezŒ, a gyakorlatban sokszor a felsŒ határt átlépŒ) szolgálati vagy javadalombirtok (ziámet) élvezŒje, a tartományi lovasság felsŒ, tehetŒsebb rétegének tagja RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
69
