B
udapest a második világháborúban nem tartozott azon szerencsés városok közé, mint például Párizs vagy Róma, amelyek elkerülték a nagyobb pusztításokat. Budapestet Hitler 1944. november 23-án erőddé nevezte ki (Festung Budapest), amelyet házról házra, végső kitartással kellett védeni. A magyar fővárosnak ezért súlyos árat kellett fizetnie, nemcsak épületekben, anyagi javakban, hanem emberi áldozatokban is. A Budapest-hadművelet 108 napig, a bekerítés utáni katlancsata 52 napig tartott. Budapest lakosai közül mintegy 38 ezren vesztették életüket a harcok folyamán. Az emberek alig várták a harcok befejeztét, melytől sorsuk jobbra fordulását remélték. 1945. február 13-ával azonban mintegy 100 ezer polgári lakos számára nem a szabadság és a szenvedések enyhülése, hanem a fogság és a szenvedések meghosszabbodása és elmélyülése jött el.
68 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
A HADIFOGOLYHIÁNY PÓTLÁSA 1945. február 13-án a szovjet csapatok – 1945. január 15-ig együtt harcolva a 7. román hadtesttel – elfoglalták a magyar fővárost. A lakosság számára azonban a háború tovább folytatódott, hiszen még több mint két hónapig a szovjet szervek folyamatosan szedték össze az embereket, és az elhurcolás veszélye Damoklész kardjaként lebegett az itt élők feje felett. Ahogy megszűntek a harcok az egyes városrészekben, máris megkezdődött a polgári lakosság különböző módokon való összeszedése és fogságba hurcolása. Nemcsak az akkor még 14 kerületből álló és 1944 márciusában 1,38 milliós, de az 1945. márciusi népszámláláskor már csak 832 800 fős főváros jutott erre a sorsra, hanem az azt körülvevő agglomeráció települései is, mint például Budafok, Érd, Kispest, Mátyásföld, Pesthidegkút vagy Rákospalota.
A polgári lakosság tömeges elhurcolása Magyarországról a szovjet fegyveres szervek (Vörös Hadsereg, NKVD) által ekkor már nem volt új keletű dolog, hiszen Csík vármegyéből, Kolozsvárról, majd Kárpátaljáról, a Tiszántúlról, lényegében az elfoglalt területekről mindenhonnan vittek el fegyvertelen, civil lakosokat szovjetunióbeli munkára. Azonban ilyen nagy tömegű elhurcolások az egész országban sehol sem voltak. Úgy tűnik, hogy a mintegy százezer budapesti és környékbeli polgár fogságba ejtése mögött legfőbb indítékként Malinovszkij marsall önigazoló mesterkedése rejlik. Sztálin ugyanis siettette Budapest elfoglalását. 1944. október 28-án parancsba adta Malinovszkijnak, hogy a 2. Ukrán Front azonnali támadással, menetből – tehát nem módszeres ostrommal – foglalja el a fővárost, ami a pesti oldalon kialakított Attila-vonallal megerősített „Buda-
Bognár Zalán
Málenkij robot 100 000 civil elhurcolása Budapestről és környékéről 20. századi történelmünk egyik sokáig elhallgatott, máig nem kellŒen ismert és kutatott tragédiája, traumája a „málenkij robot”, vagyis a polgári lakosok tömeges, százezreket érintŒ elhurcolása szovjetunióbeli kényszermunkára. A közfelfogással ellentétben Œket nem a GULAG lágereibe, hanem a GUPVI, vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi FŒparancsnokság lágereibe vitték, tekintet nélkül személyükre. Így az útközben megszököttek vagy meghaltak miatti létszámhiányt az Œrparancsnokok bármelyik arra járó emberrel pótolhatták, és meg is tették. Míg a gulágra, vagyis a GULAG (a Lágerek FŒparancsnokságának) börtöneibe, lágereibe személyenként, többnyire koholt, politikai vádak alapján hozott bírói ítéletek alapján hurcolták el az embereket, addig a GUPVI rabtelepeinek feltöltésekor társadalmi csoportok, korosztályok, nemzetiségek voltak a szovjet megszállók célkeresztjében. Tehát a „málenkij robotosok” egy szovjet fŒparancsnokság alá, de kétféle fogolystátuszba kerültek, nagyobb részben katonák közé hadifogolytáborokba, kisebb részben internálótáborokba, de utób biakba már nŒket és leányokat is vittek német származás indokával. Az elhurcoltak a „vörös paradicsomban” tapasztalták meg, hogy a helyi lakosság is ugyanolyan kiszolgáltatott rabja az embertelen birodalomnak, mint Œk, csak éppen a szögesdrót kerítés túlsó oldalán.
pest erőd"-del szemben nem sikerült, s a hadművelet igencsak elhúzódva 1945. február 13-ig tartott. (Pedig a szovjet csapatok november 3-án már elfoglalták Vecsést, Gyált és Pestszentimrét.) A késlekedés ugyancsak kellemetlen volt a marsall számára, mivel a Zsukov vezette I. Belorusz Front egyes előretörő egységei 1945. február 3-án már 60 km-re megközelítették Berlint. Moszkvában nem értették, hogy mi az oka az ostrom elhúzódásának, és egyre türelmetlenebbek lettek. Rákosi visszaemlékezésében így ír erről: „Budapest be volt kerítve, s szovjet ismerőseim egyre türelmetlenebbül kérdezték tőlem, hogy tulajdonképpen hány blokk van Budapesten? (A szovjet hadsereg jelentéseiben naponta megemlítették, hogy hány háztömböt – blokkot – foglaltak el a németektől.) Kénytelen voltam megvallani, hogy erről nekem sincs fogalmam, de türelmetlenségükben én is osztozom.”
Malinovszkij a megtorlástól való félelmében a főváros bevételének elhúzódását a német–magyar erők vártnál nagyobb létszámával magyarázta, s jelentéseiben 180200 ezer fős ellenséges haderőről számolt be. Ezzel szemben a körülzárt német–magyar helyőrség létszáma mindöszsze 75-80 ezer fő volt, tehát a marsall által megadott adatnak még a felét sem érte el! A marsall a főváros bevételéről tett végső jelentésében azt írta, hogy a 2. Ukrán Front csapatai „mintegy 50 ezer ellenséges katonát és tisztet semmisítettek meg és több mint 138 ezer foglyot ejtettek” Budapest ostroma során. Azonban a 75-80 ezer főnyi védőseregből mindössze 35-40 ezer német és magyar fegyveres kerülhetett a szovjet szervek fogságába, hiszen az 52 napos ostrom alatt a harcok mérete és súlyossága miatt – melyet a korabeli haditudósítók a sztálingrádi harcokhoz hasonlítottak mind a
harcok hevessége, mind a pusztítások mértéke alapján – a védőknek hatalmas veszteségeik voltak. Ezenkívül a német katonák azt tartották s közülük sokan alkalmazták is, hogy a halál jobb, mint a szovjet fogság. A magas halálozási arányt támasztja alá a német hadifogolykérdést az 1960-as években 12 kötetben feldolgozó Erick Maschke-bizottság felmérése is, amely szerint a budapesti csatában fogságba esettek nagy része magyar volt, mivel a Szovjetunióból hazatért német hadifoglyok között alig akadt valaki, aki Budapesten harcolt volna. Így viszont a jelentett 138 ezres hadifogolylétszámból hiányzott még mintegy 100 ezer fő. (Hasonló nagyságrenddel számolhatunk, ha a fiktív, 188 000 fős létszámból kivonjuk a valóságos, mintegy 80 ezer fős létszámot. Ennek alapján 108 ezer hadifogoly hiányzott!) Malinovszkijnak az ostrom utáni elszámolásnál gondot okoRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
69
Mintegy 100 000 budapesti és környékbeli civil gyalogmenetének útvonalai a (hadi)fogoly-gyıjtŒtáborokig, 1944. december–1945. április
Hajmáskér Baja
Tiszti táborként is mıködŒ tábor JelentŒs tranzitlágeri funkciókat is ellátó tábor
zott a valóságos és a fiktív létszámadatok közti hatalmas különbség. A hadifoglyokat ugyanis át kellett adnia az NKVD GUPVI-nak, vagyis a Belügyi Népbiztosság Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóságának, illetve eljuttatnia ennek hadseregbeli fogadópontjaihoz. A marsall ezt a már szokásos módszerrel úgy oldotta meg, hogy a hiányzó fogolymennyiséget a főváros és az azt körülvevő települések lakosaival pótolta. A marsall, hogy tovább kozmetikázza csalását, egyéb „fogásokat" is alkalmazott. Például többször előfordult, hogy a civil foglyokra a hadifogságban meghalt német és magyar katonák ruháit adták. A Honvédelmi Minisztériumba érkezett egyik jelentés is egy ilyen esetről tudósít: a budapesti Ferenc József lovassági laktanyából kialakított gyűjtőtáborban lévő magyar hadifoglyokat – „miután tőlük a magyar honvédség egyenruháját elszedik – német egyenruhába öltöztetik és így szállítják őket tovább, a sötétség beállta után ismeretlen helyre”. Egy másik felháborodott hangú levélben pedig a következők olvashatók: „Újabban az oroszok a magyar hadifoglyokat beöltöztetik német egyenruhába, ezzel akarják a világot félrevezetni, hogy német foglyot visznek, persze senkinek nem szabad megközelíteni a fogolyszállítmányt.” Jellemző volt az a módszer is, hogy a vasúti szállításoknál a (hadi)foglyok (vagyis katona és civil foglyok) közé vagononként 10-20 németet is beraktak, s a lezárt vagonokból csak ők járhattak ki
70
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
vízért. Így az egész szerelvény német hadifogoly-szállítmányként futott. Ezt Kiss István civil fogoly egy ceglédi vasutastól tudta meg, illetve maga is tapasztalta sok más társával együtt.
GYŰJTŐTÁBOROK A mintegy százezres polgári fogolyszámot támasztják alá azon gyűjtőtáborok létszámadatai, amelyekbe a budapesti és környékbeli polgárokat gyűjtötték. Az elfogottak mintegy 40%-át először a gödöllői gyűjtőtáborba hajtották. A premontrei gimnáziumból kialakított (hadi)fogolygyűjtőtábor január közepétől március közepéig állt fenn, s mintegy 50-60 ezer fogoly töltött itt rövidebb-hosszabb időt. Ezen időszak alatt a lágerlakók folyamatosan cserélődtek, naponta több ezret hoztak, illetve vittek tovább. A lágerben lévők létszáma február közepétől már 3540 ezer volt. A budapesti svájci követség jelentése szerint a gödöllői „koncentrációs táborban […] mintegy 40 ezer internáltat őriznek és onnan ismeretlen céllal kelet felé deportálják őket”. A visszaemlékezésekben is szinte egybehangzóan 30-40 ezer fős létszámot említenek, melyhez egyesek hozzáteszik, hogy „zömében civilek". Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt egykori főtitkára kívülről látva ekképpen írta le a gödöllői tábort: „Azt lehetett hinni, hogy egész Budapest ott szorong előttünk. Bundás, előkelő mozgású és tartású, már lestrapált és lezüllött urak mellett villamoskalauzok,
utcaseprők, postások és rendőrök topogtak az udvaron. Csendőrök és katonák tarkították a polgári lakosságot.” Kosáry Domokos történész szerint – aki szintén ebbe a táborba került – a táborlakók 7080%-a (miként ő is) civil volt. A Budapestről és annak agglomerációjából elfogottak másik legfontosabb lágere a ceglédi volt, amelyik sokuknak a gödöllői után már a második volt, míg a foglyok másik részét egyenesen ide hajtották. Cegléden volt a Kárpát-medence legnagyobb, mintegy 80 ezer fős hadifogolytábora. A Honvédelmi Minisztérium Adatok a hadifoglyok körülbelüli létszámáról címmel 1946-ban készített összefoglalója szerint „1945 május hóban a ceglédi fogolytáborban 130 000 fő tartózkodott”. Hihetetlenül magas számnak tűnik a 130 ezer fő. De mindjárt érthetőbbé válik, ha az ehhez kapcsolódó két tényezőt is figyelembe vesszük. Először is a ceglédi fogolytábor tulajdonképpen két, 35-40 ezer fős tábort, illetve táborrészleget fed, melyeket a páncélos- és a huszárlaktanyában alakítottak ki. Másodszor, mivel a Kárpátmedencében Cegléd a kelet felé tartó vasútvonalak legfontosabb csomópontja – hiszen innen válik ketté az útvonal, az északi, a Máramarossziget felé menő és a déli, a Foksány felé vezető útvonalra –, az itteni fogolytábornak volt az egyik, ha nem a legnagyobb az átmenő forgalma. Ha az itt keresztülhaladó fogolyszerelvények valamelyikéről kiderült, hogy azon tífusz- vagy vérhasjárvány ütötte fel a fejét,
akkor a rajta lévőket Cegléden kirakták, és helyettük a fogolytábor egészségesebb tagjait vitték tovább a Szovjetunió felé. Ezért ez a tábor a gyűjtőtábori funkciói után igen jelentős tranzittábori feladatokat is ellátott. Ebből két dolog is adódott. Egyrészt hogy ebben a táborban a legkülönbözőbb nemzetek tagjai is megfordultak, így a németeken kívül osztrák, szlovák, szerb, horvát, román, sőt lengyel, olasz, moldáv és észt hadifoglyok is. Másrészt ez a hadifogolytábor működött a legtovább Magyarországon, egészen 1946 nyaráig. Innen bocsátották el – mai ismereteink szerint – az első, 18 év alatti és 50 év feletti „hadifoglyokat” 1945. február 7-én. A fővárosból és környékéről elhurcoltak harmadik legnagyobb gyűjtőtábora a bajai utászlaktanyából kialakított láger volt, ahol az átlagos létszám 20 ezer körül mozgott. Ezeken kívül a budapesti csata okán elhurcoltakat még a jászberényi páncélos- és méneskari laktanyából, a váci fegyházból, a tetétlenpusztai Teleki-majorból, a kiskunfélegyházi zárdából és a tanítóképzőből, valamint az 1945. február végén a Kerepesi út és a Hungária körút sarkán lévő Ferenc József lovassági laktanyá-
ból kialakított hadifogoly-gyűjtőtáborba vitték. Ezek átlagos létszáma 15–25 ezer fő között mozgott.
FOGOLYSZEDÉS A FŐVÁROSBAN A Budapestről és környékéről történt elhurcolások időintervallumára, módjára, területi arányaira, a fogságba vetettek életkorára, társadalmi összetételére, valamint az elhurcolások útvonalaira vonatkozóan a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályára érkezett sok tízezer kérelem alapján pontos képet nyerhetünk. A tömeges begyűjtés decembertől április végéig tartott. Az első budapesti civil „hadifoglyokat” december 24-én hurcolták el Budáról, majd január elejétől a pesti oldalon is kezdték összeszedni a polgári lakosokat, az elsőket Zuglóban és Kőbányán. Az ekkor még Debrecenben székelő Ideiglenes Nemzeti Kormányhoz az első hivatalos értesítések a tömeges elhurcolásokról februárban érkeztek. Csorba Jánosnak, Budapest 1945. január 21-én kinevezett polgármesterének február 11-i, a miniszterelnökhöz írt levele a következőképpen tudósít: „Budán még folynak a harcok […] súlyosan nehezedik a városra az a
NKVD Belügyi Népbiztosság
(G)UPVI
GULAG
Lágerek FŒparancsnoksága
Hadifogoly- és Internáltügyi (FŒ)parancsnokság
személyenkénti elhurcolás, bírósági eljárás és ítélet
tömeges elhurcolás, nincs bírói ítélet
hadifoglyok politikai
internáltak
köztörvényes katonák
civilek 0036-os parancs
hadifogolylétszámkiegészítés
civilek (nŒk is) 0060-as parancs
etnikai tisztogatás
németként jóvátételi közmunkára
„málenkij robot” civilek tömeges elhurcolása kényszermunkára a Szovjetunióba
A CEGLÉDI FOGOLYTÁBORBA HURCOLT CIVILEK HOZZÁTARTOZÓINAK PANASZA Budapest, 1945. április 11. Polgármester Úr! Tisztelettel hozzuk az alábbiakat a szíves tudomására: Férfihozzátartozóink jelenleg foglyokként a ceglédi táborban vannak. Ezt a tábort a legnagyobb titoktartás veszi körül, nem lehet megtudni azoknak a névsorát, akiket ott Œriznek, sŒt még a halottak nevét – akiket ott a tábor udvarán földelnek el – sem mondják meg. A tábort megközelíteni csak abban az esetben lehet, ha az orosz Œröket dohánnyal, pénzzel, pálinkával vagy egyébbel megvesztegetik. Ebben az esetben elnézik, hogy a hozzátartozók nagy távolságból a neveket kiabálják és a szólítottak kézfeltartással jelentkeznek, vagy apró kavicsokra kötött leveleket dobálnak ki és ezt a járó-kelŒk felszedik. Különben az Œrök az ott ácsorgó asszonyokra lŒnek, ütik-verik Œket, s már három esetrŒl tudunk, amikor kórházba kerültek. Amint messzirŒl láthatjuk, a foglyok közül csak igen kevesen dolgoznak, hajnali 3 órától egyfolytában állnak, illetve körbeszaladnak az udvaron. Az élelmezésükrŒl nem történik semmi gondoskodás, tudomásunk szerint répalevet esznek. Újabban ugyan megengedték, hogy csomagot küldhetünk hetenként egyszer, vasárnap. Ezt a csomagot azonban az orosz parancsnokságon kell elŒzetesen bemutatnunk és a jobb fehérnemık és ízesebb falatok eltınnek belŒlük, nem szólva arról, hogy minden alkalommal 2-300 csomag nem is jut el soha a címzetthez. Ezenkívül tudomásunkra jutott, hogy nem utcán elfogott civileknek, hanem partizánoknak tekintik Œket. Az összes irataikat elszedték, összetépték és így magukat igazolni nem tudják. Legutóbb pedig arról értesültünk, hogy április 10–15. között a tábort feloszlatják és Œket Ukrajnába viszik. Fentiek alapján tisztelettel kérjük Polgármester Urat, hogy lépjen közbe hozzátartozóink érdekében és tegye lehetŒvé, hogy helyettük igazoljuk politikai magatartásukat és Œket emberi körülmények közé juttathassuk, annál is inkább, mert teljesen ártatlanul utcán elfogva vagy önkéntes jelentkezés alapján kerültek ebbe a kétségbeejtŒ helyzetbe. Ãszinte tisztelettel: PORDÁNY FERENCNÉ (és további hét név)
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
71
NEMZETI BIZOTTSÁGI TAGOK KÉRELME Szabolcs vármegye Nemzeti Bizottságának Nyíregyháza A Szociáldemokrata Párt javaslata: Nyíregyházán, 1944. november 2-án a bevonuló Vöröshadsereg ismeretlen katonái összeszedtek és elhurcoltak 1660 embert ismeretlen helyre. Az elhurcoltak nagy része tisztviselŒ, postás és vasutas. Ezek az emberek nem menekültek el, valamennyien itthonmaradtak és az elsŒ felszólításra jelentkeztek, hogy elfoglalják munkahelyüket. Így estek abba a helyzetbe, hogy összefogták Œket és elvitték Debrecenbe, majd Romániába. Ezeknek a városi, megyei és állami alkalmazottaknak hozzátartozói semmiféle fizetést nem kapnak és a város sincsen abban a helyzetben, hogy ezeknek a fizetését folyósítani tudná. A rendelet is úgy szól, hogy csak
azok részesülhetnek fizetésben, akik szolgálatot teljesítenek. Tekintettel arra, hogy ezeket az embereket nem lehet az elmenekültekkel egy elbánás alá venni, mert ezek éppen szolgálattételre jelentkeztek, amikor összeszedték Œket. Tisztelettel kérjük a Miniszterelnök Urat, szíveskedjék odahatni, hogy az elhurcoltak hozzátartozói is megkaphassák fizetésüket, vagy lehetŒvé tenni, hogy az orosz konzulátuson keresztül valamennyi ügyben az illetékesek eljárjanak, hogy ezek hazakerülhessenek,mivel ezek még katonák sem voltak. Kérjük a Miniszterelnök Úr sürgŒs támogatását. Nyíregyháza, 1945. március 1. Tisztelettel A NEMZETI BIZOTTSÁG TAGJAI (Olvashatatlan aláírások)
körülmény, hogy az orosz csapatok az embereket munkára fogják össze. Ezeket néha csak néhány óráig veszik igénybe, máskor azonban napokig dolgoztatják, sőt vidékre szállítják őket. Az összefogdosás az utcákon, minden rendszer nélkül történik. Vannak, akiket éhesen, kiskabátban visznek el. Nemcsak munkanélkülieket, hanem igen sok esetben fontos üzemek alkalmazottait, vezetőit, sőt néhány lelkészt is összeszedtek. Közülük több ezer embert gyűjtőtáborokba visznek, részben Gödöllőre, részben más városokba. […] A táborokban semmit sem csinálnak velük, még csak ki sem hallgatják őket. Emiatt a férfiak nem mernek az utcákon járni. Az összefogás veszedelme éppen azokat fenyegeti, akiknek fontos munkájuk miatt lakásukat el kell hagyni.” Hátszeghi Ottó ezredes – akit Budapest szovjet katonai parancsnoka mellé rendeltek ki összekötő tisztként – 1945. febru-
ár 17-i jelentésében a következőket írta: „Az emberek rendszertelen összefogdosása és elhurcolása rendületlenül tovább folyik.” Majd a továbbiakban így folytatja: „Megható a budapesti lakosság élni akarása. Ingyen és élelem nélkül minden munkás a helyére sietne, hogy a termelést folytassa, üzemét rendbehozza. Az elhurcolás veszélye azonban megfélemlít mindenkit. Senki sem meri elhagyni otthonát.” Hátszeghi ezredes 1945. március 29-én újfent arról jelent, hogy „4-5 nap óta Budapesten ismét tömegesen hurcolják el a férfi lakosságot. Egyes épülettömböket körülzárnak és a férfiakat 18–50 évig állítólag igazoltatás céljából – először a GPU [valójában az NKVD, amibe a GPU 1934-ben beolvadt] parancsnokságokra, majd ismeretlen helyre viszik. Az elhurcoltak közül csak kevesen térnek vissza otthonukba. Kérek sürgős intézkedést a Szövetséges
A MAGYAR KORMÁNY SZÓBELI JEGYZÉKE PUSKIN KÖVETHEZ A Magyar Kormány tisztelettel a következŒket közli a Szövetséges EllenŒrzŒ Bizottsággal: Folyó évi április hó 7-én az Ivánci (Vas megye) körjegyzŒséghez tartozó 3 községbŒl, ugymint Ivánc, FelsŒmaróc és Viszék községekbŒl elszállították az összes 16–45 éves korban levŒ férfiakat, akiket aztán a Jánosháza melletti Martonfa-pusztai táborban (Vas megye) helyeztek el. A mondott három községben a fenti korosztályokból az összes munkabíró férfi lakosságot elszállították, s így a tavaszi munkák és az egyéb helyreállító munkálatok nem indulhatnak meg, ami pedig az ország talpraállításához elengedhetetlenül szükséges.
72
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
A magyar kormány tisztelettel arra kéri a Szövetséges EllenŒrzŒ Bizottságot, hogy a fentemlített három község férfilakosságának kiszabadítása iránt a szükséges intézkedéseket megtenni szíveskedjék, ami annál kevésbbé fog nehézségeket okozhatni, minthogy a három község elszállított férfilakossága még most is a Martonfa-pusztai táborban (Vas megye) együtt van. Az elszállított férfiak névsorát, akik mind igazoltan politikai szempontból kifogás alá nem esnek, a magyar kormány tisztelettel csatolja. Budapest, 1945. május 8-án A Szövetséges EllenŒrzŒ Bizottságnak Puskin követ úr kezéhez, Budapest
Ellenőrző Bizottságnál.” Hét nappal később Hátszeghit az NKVD a gulágra hurcolta. Az elhurcolások olyan mértéket öltöttek, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány külügyminisztere, Gyöngyösi János személyesen kérte Vorosilov marsalltól, a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökétől a fogolyszedés leállítását. A lakosság összeszedésének többféle módját is alkalmazták a szovjet katonák. A legalapvetőbb módszerük volt, hogy a már elfoglalt háztömbök, lakónegyedek vagy gyárak óvóhelyeiről, légoltalmi pincéiből – a hivatalos verzió szerint – a 18–50 év közötti férfi lakosokat – a valóságban 13 évestől 65 évesig – közvetlenül a front mögött kialakított gyűjtőhelyekre terelték, azzal az indokkal, hogy ott majd igazolják őket és erről hivatalos dokumentumot is kapnak, mellyel szabadon közlekedhetnek. A Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályának iratanyagában ezrével találhatók olyan kérdőívek, melyek „Mikor és honnan vitték el a Vörös Hadsereg katonái?" rubrikájában az 1945. januári, február eleji dátum mellett legtöbbször valamelyik budapesti ház óvóhelye szerepel. A másik leggyakoribb módszer, amelyet nem közvetlenül a harcok befejezte után, hanem több nappal később alkalmaztak, hogy az épülettömböket végigjárva a lakásokból vitték el a polgári lakosokat. Erre így emlékeznek vissza a túlélők: „1945. január 15-én az orosz katonák lakásról lakásra jártak, és az embereket málenkij robot gyanánt elhajtották, köztük engem is. Egy Vas utcai pincébe gyűjtöttek bennünket, majd másnap az Erdősor utcába, ahol szintén egy pincében töltöttük az éjszakát.” Egy másik érintett így emlékezett: „1945. január 20-án […] az ajtón zörgettek. Kinyitottam az ajtót. Előttem négy szovjet katona és egy magyar szakaszvezető állt. Felszólítottak, hogy szedjem össze magam, és menjek velük. Azonnal felmutattam a felmentésemet, mely még az általános mozgósításkor figyelembe vételre került. Azonban most nem sokat törődtek vele. Azt mondták, induljunk, majd a Katonai Parancsnokságon igazoltatnak. A feleségemtől szinte el sem búcsúztam. Elhittem a hazugságot, hogy nemsokára visszajövök. Magamhoz vettem egy kiskabátot, és elindultunk.” A következő módszer az volt, hogy az utcáról szedték össze az embereket. Egykét szovjet katona a forgalmasabb utcák és terek (a körutak, az Andrássy út, Rákóczi út, Oktogon stb.) házainak kapualjaiban, esetleg egy-egy épen maradt üzlethelyiségben elbújva az arra járókat összeszedte és betuszkolta a belső udvarokba, pincékbe vagy magukba az üzlethelyiségekbe, majd a sötétség beálltával továbbvitték őket a gyűjtőtáborok felé. Az egyik volt „hadifogoly” fanyar humorral így emlékezik erre: „1945. január 21-én estünk fogságba Béla bátyámmal. […] Édesapánk részére akar-
tunk orvost vagy valamilyen orvosságot szerezni. […] Bátyám javasolta, hogy a Damjanich utca és a Rottenbiller utca sarkán van egy patika, menjünk arra. Messziről láttuk, hogy mások is bemennek a patikába, tehát nyitva van. A patika közelében váratlanul ott termett két géppisztolyos ruszki, és betessékelt bennünket a patikába. Már jó néhányan voltunk bent, de már senki nem akart orvosságot vásárolni.” Ahogy befejeződtek a harcok – Pesten január 18-án, majd Budán február 13-án –, az emberek, legalábbis azok, akik nem a romeltakarításon dolgoztak, saját lelkiismeretüktől vezérelve, valamint a Budapesti Nemzeti Tanács január 21-i és a szovjet városparancsnok január 22-i felhívásának eleget téve munkahelyeikre siettek, hogy mielőbb megindulhasson a termelés. Azonban ez sem mentette meg őket az elhurcolástól, még akkor sem, ha a Vörös Hadsereg részére dolgoztak. Így hurcoltak el munkásokat például a Kelenföldi Erőmű Budafoki úti, a Standard Villamossági RT. Fehérvári úti telephelyéről, az Egyesült Izzólámpagyárból, a csepeli Weiss Manfréd-gyárból, a MÁV Istvántelki és Kőbányai Főműhelyéről, a Dreher Kőbányai Serfőzde és Csokoládégyár RT. Halom utcai üzeméből, a Hoffher-Schrantz Gépgyárból – és a sort még hosszan folytathatnánk. Rákosi Mátyás a következőket írta Dimitrovnak, a bolgár kommunista párt főtitkárának: „Nagy nehézséget okoz nekünk, hogy a razziák Budapest utcáin újra nagyobb méreteket öltenek. Némely napokon a gyárba menő vagy onnan jövő munkások ezreit fogják össze az utcákon és, mint hadifoglyokat, különböző táborokba viszik őket. A Központi Bizottság házát naponta valósággal megszállják az izgatott hozzátartozók.” Nem kímélték a különböző egészségügyi intézetek járóképes betegeit sem, és sokszor a gondozó személyzettel együtt hajtották őket a kijelölt hadifogoly-gyűjtőtáborba. Ilyen sors jutott osztályrészül például a Vas utcai Pajor Szanatórium, az óbudai Szent Margit Kórház, a Budakeszi Tüdőszanatórium betegeinek és a Gömbös Gyula (ma Alkotás) úti 11. számú helyőrségi kórház betegeinek és személyzetének. A budapesti elhurcolásoknak igen sokan olyanok is áldozatai lettek, akik az ország legkülönbözőbb pontjairól karácsonyra, látogatóba vagy az általános menekülthullámmal érkeztek a fővárosba, vagy éppen vidékről jártak be dolgozni. Akinek sikerült ezen akciókból kicsúsznia és hadköteles korú volt, annak kerülete illetékes NKVD-parancsnokságán kellett jelentkeznie igazoltatás végett. Innen néhány kivételtől eltekintve mindenkit fegyveres kísérettel, konvojban hadifogolygyűjtőtáborok felé indítottak útba. Voltak olyan módszerek, amelyeket a fővárosban nem alkalmaztak, csak vidéken. Az egyik esetben a város vagy község szovjet katonai parancsnoksága kihirdet-
BUDAPESTI ÍRÓK, TUDÓSOK PETÍCIÓJA
Elnök Úr! Alulírott budapesti lakosok, antifasiszta írók, tudósok, mıvészek, politikusok, politikai szervezŒk, mint a gödöllŒi fogolytábor tagjai, tisztelettel kérjük Elnök Urunkat, hogy minél elŒbb kiszabadításunk érdekében a szükséges lépéseket megtenni szíveskedjék. Helyzetünkre vonatkozólag közöljük, hogy már több mint egy hónapja sínylŒdünk ebben a táborban, ahova az utcáról és a lakásokból hurcoltak el bennünket – helytálló antifasiszta múltunk ellenére – minden válogatás nélkül. Naponta kétszer kapunk borsólevest és 30-40 dkg kenyeret. Elhelyezésünk, tisztálkodási lehetŒségünk annyira primitív, hogy se váltó fehérnemı, se szappan, se fogkefe stb. nincs nálunk, a téli kabátunkkal takarózunk, a padlón és kövezeten hálunk, a premontrei gimnáziumban. Mi, akik hosszú éveket töltöttünk el a szabad, független, demokratikus Magyarország megteremtéséért vívott küzdelmekben, tudjuk azt, hogy ott a helyünk azok mellett, akik ezt a harcot diadalmasan folytathatják. Kötelességünknek érezzük, hogy részt kérjük a munkából, de ezt csak akkor tehetjük meg, ha innen minél elŒbb kiszabadulunk. Megjegyezzük, hogy a Magyar Kommunista Párt eddig 45 munkás tagját szabadí-
totta ki, akik azonnal haza is mentek. E példa szerint megvan a lehetŒsége a mi kiszabadításunknak is. Szerintünk a magyar társadalom nem bŒvelkedik emberséges értékekben annyira, hogy a táborban levŒ antifasiszta értelmiségieket, írókat és szakembereket éppen a legnehezebb idŒben, a náci-nyilas pusztítás utáni ország újjáépítésének munkájából ilyen fonák módon egyszerıen ki lehessen radírozni. Viszont ugyanis bŒven vannak olyanok, akiknek ilyen koncentrációs táborban kellene lenniök. Bízunk abban, hogy hivatott és felelŒs vezetŒink mindent elkövetnek, hogy alábbi híveik méltatlan megpróbáltatása sürgŒsen és azonnal végetérjen. Hiszen a gödöllŒi 15.000 fŒnyi fogolylétszám mellett az orosz hadvezetŒség szempontjából nem sokat számít ennek a 10-15 antifasiszta értelmiséginek kiszabadítása; az új Magyarország számára azonban számbaveendŒ tényezŒt képviselhet. Elnök Úr közbenjárását hálásan megköszönve, maradunk mély tisztelettel: GödöllŒ, 1945. évi február 25-én KOSÁRY DOMOKOS, BARTA ISTVÁN, ELEKES LAJOS (és további 8 aláírás)
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
73
MAGYAROK DEPORTÁLÁSA ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGRÓL
A 0036-OS PARANCS A 0036-os parancs célja az 1939 márciusában Szlovákia függetlenségének kikiáltásával felbomlott Csehszlovákiától Magyarországhoz visszakerült Kárpátalja Szovjetunióhoz csatolásának elŒkészítése volt, a helyi – elsŒsorban magyar és német – lakosság megfélemlítése az esetleges ellenakciók elkerülése érdekében. Ennek levezénylésére érkezett 1944 októberében Kárpátaljára a 4. Ukrán Front alárendeltségében harcoló csehszlovák hadtest politikai biztosaként, egyben a szovjet titkosszolgálat ügynökeként Iván Turjanica, aki kiválva a hadtest kötelékébŒl, elkezdte megszervezni a Kárpátontúli Ukrajna (azaz Zakarpatszka Ukrajna és nem Podkarpatszka [Kárpátaljai] Rusz, ahogy Csehszlovákiában nevezték) Kommunista Pártját. Majd november 11-én javasolta a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsának „a kárpátaljai nép bizalmát nem élvezŒ személyek ideiglenes izolálásá"-t. Ennek hatására született meg a Kárpátalját megszálló 4. Ukrán Front Katonai Tanácsának 1944. november 12-i, hírhedt, 0036. számú, szigorúan titkos parancsa, amely a következŒket tartalmazta: „Egész sor településen német és magyar nemzetiségı hadköteles személyek laknak, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni és hadifogolytáborba kell irányítani. […] A felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élŒ német és magyar nemzetiségı hadköteles személyeket külön osztagokban, listák szerint, konvoj alatt hadifogoly-gyıjtŒhelyekre kell irányítani.” A feladat végrehajtásával az „NKVD-osztagok” voltak megbízva. A szigorúan titkos parancs publikus változataként a városokban másnap jelentek meg a Városparancsnokság 2. számú parancsa felzetı falragaszok. Ebben, félrevezetve a lakosságot, azt írták, hogy csak igazoltatás céljából kell megjelennie a 18–50 éves kor közötti férfiaknak a megadott parancsnokságokon. Így a parancsnak eleget tevŒk felkészületlenül, csak kiskabátban, megfelelŒ ruházat, élelem, evŒeszközök és evŒedények nélkül kerültek a többéves, „hadifogság”-nak nevezett kényszermunka embertpróbáló, sanyarú körülményei közé. A kisebb falvakban a kisbíró dobolta ki a parancsot, s többnyire úgy hirdették ki, hogy háromnapi élelemmel jelentkezzenek a község kijelölt épületében – rendszerint iskolájában –, mert helyreállítási munkára viszik el Œket. Így náluk nagyobb volt a túlélési arány. A parancsot kiterjesztették a Kárpátaljával határos Kelet-Szlovákiára, a trianoni Magyarországhoz tartozó Csonka-Bereg vármegyére és Máramaros vármegye romániai részére is. Az eddigi kutatások szerint közel 30 ezer magyar és kisebbrészt német nemzetiségı férfit hurcoltak el Kárpátaljáról szovjet hadifogságba. Közülük több ezren még a Kárpátokon túli szambori elosztótáborig sem jutottak el. Meghaltak a gyalogmenetek közben vagy valamelyik gyıjtŒtáborban, a perecsényiben, a szinnaiban, de a legtöbben a szolyvai – korabeli kifejezéssel élve – „haláltábor”-ban. A magyar és német férfiak fogságba vetése után egy nappal, azaz november 19-én alakult meg Iván Turjanica vezetésével Zakarpatszka Ukrajna Kommunista Pártja, melynek legfŒbb célja Kárpátaljának, vagy ahogy Œk nevezték, Kárpátontúli Ukrajnának Szovjet-Ukrajnához csatolása volt. November 26-án – amikor a kárpátaljai magyar férfi lakosság nagy része már többszörös szögesdróttal körülvett hadifogoly-gyıjtŒtáborokban volt fogva tartva – Iván Turjanica elnökletével megtartották Munkácson Zakarpatszka Ukrajna Néptanácsának, azaz a legfŒbb helyi hatalmi szervnek az alakuló ülését, amely egyhangúlag kimondta a Csehszlovákiától való elszakadást és a Szovjet-Ukrajnához történŒ csatlakozást. Ekkor már nem kellett tartani sem az itt élŒ magyar, sem más nemzetiségı lakosság másféle véleményének kinyilvánításától.
te vagy kihirdettette falragaszok, illetve dobszó útján, hogy minden 18–50 év közötti férfi köteles igazoltatás vagy közmunka végett a megjelölt időben és kijelölt helyen jelentkezni, ez többnyire a város- vagy községháza, esetleg valamilyen iskola volt. Ilyen módszerrel vittek el például a rákospalotai városháza elől is 1945. január 27-én mintegy 600 férfit. Január 8án Érdről, a vásártérről mintegy 4000 érdi és környékbeli – diósdi, tárnoki, sóskúti stb. – lakost, Pesthidegkútról január 14-én mintegy 700 főt. Még gyakoribb volt a főváros környékén és az ország középső és keleti részében a lakosságnak a német származás indokával történő deportálása. Például Csepelről, Pestszenterzsébetről, Pestszent-
74
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
lőrincről, Rákoscsabáról, Sashalomról, Soroksárról, Újpestről is az ezt megalapozó 0060-as parancs szerint vitték el tömegesen az embereket. Rákosi Mátyás írja: „Sok jó elvtársat mint németet elvittek, akiket csak ritkán tudunk kiszabadítani.” Ezen elhurcolások azonban két lényeges momentumban különböztek az előbbiektől. 1. Ilyen esetekben nemcsak férfiakat, hanem nőket és leányokat is elvittek. 2. A korábban említetteket hadifogolystátuszba helyezték a katona foglyokkal együtt, velük azonos ellátásban részesítették, hadifogolytáborokba vitték. Az utóbbiakat már internáltstátuszban hurcolták el, többnyire nem keverve össze őket a katona foglyokkal. Az elszállítási útjuk is más volt, és a Szovjetunióban is külön táborok-
ban, internálótáborokban helyezték el őket. Ebből adódóan – mivel őket nem hadifogolyként hurcolták el – a következőkben róluk már nem lesz szó.
VITTÉK VÁLOGATÁS NÉLKÜL Az elhurcolások a társadalom teljes spektrumát érintették. Így látta ezt gróf Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszter, Teleki Pál fia is, aki Miklós Béla miniszterelnökhöz 1945 nyarán címzett egyik levelében a következőket írta: „Mai magyar társadalmunk egyik legégetőbb és legfájóbb kérdése a fogoly-ügy. Érdekelve van ebben annak minden rendű rétege és minden rangú tagja.” Bár Teleki Géza országos kitekintésben írta le ezt, mégis mindez érvényes a budapesti és környékbeli elhurcolásokra is. A szovjetek különös előszeretettel vitték el az egyenruhás közalkalmazottakat, például postásokat, vasutasokat vagy éppen rendőröket. Valószínű oka ennek, hogy a hadifogolyhiánnyal küszködő szovjet katonai vezetésnek jól jöttek ezek az emberek, mivel egyenruhájukban „jól mutattak” a civil foglyok közt, s könnyen rájuk süthették, hogy valamilyen ellenük harcoló fegyveres testületnek a tagjai. A Magyar Posta-vezérigazgatóság 859, míg a MÁV Általános Igazgatási Főosztálya 1195, a szovjetek által elvitt budapesti alkalmazottjának a kiszabadítását kérte a Külügyminisztériumhoz címzett levelében. A gödöllői és a ceglédi gyűjtőtáborokban külön postás- és vasutasszázadokat alakítottak ki. Ugyancsak „előszeretettel” vitték el a BSZKRT, vagyis a Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaság egyenruhás alkalmazottait, a villamosvezetőket, kalauzokat stb. Egy részükből a ceglédi Huszár-laktanyabeli hadifogolytáborban alakult külön BSZKRT-század. A rendőrökkel sem kivételeztek, legtöbbjüket a szolgálati helyeikről, a rendőrőrszobákról vitték el. Ugyanígy begyűjtötték az új, demokratikus Magyar Honvédség Budapestre szolgálattételre vagy szabadságra került tagjait is. A különböző forrásokból és visszaemlékezésekből egyértelműen kiderül, hogy a szovjet katonáknak, illetve feletteseiknek teljesen mindegy volt a foglyok kiléte. Így kerültek fogságba többen az ellenállási mozgalomban részt vettek közül, mint például a Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kis János altábornagy vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának tagjai: Mikó Zoltán, Bondor Vilmos és még mintegy 250 társuk. Sőt partizánok, mint például Csohány Endre, a Görgey-partizánzászlóalj parancsnoka és társai vagy a Budai Önkéntes Ezred tagjai, akik egy ideig együtt harcoltak a szovjet csapatokkal. Említhetjük még a zsidókat mentő Rózsa Pált is, akit január 3-án hurcoltak el a lakásáról, és akiért az általa megmentett kommunista párti zsidók fordultak kiszabadítási kérelemmel a szovjet hatóságokhoz.
Szovjet hadifogság jutott osztályrészül igen sok zsidó származású magyarnak is, akik egyszer már átélték a megalázottság, a kiszolgáltatottság, az embertelenség és a mindennapos életveszély borzalmas stációit. Volt, akit a bori lágerből a szerb partizánok szabadítottak ki, s miután hazajött Budapestre, a felesége keresése közben a Rózsák terén vetették fogságba. A budapesti gettóba zárt zsidóság egy része sem sokáig örülhetett a január 18-i felszabadulásnak, mert sokukat még aznap, miután hazatértek a lakásukba, a lakótársaikkal együtt hurcolták el. Olyanok is akadtak, akik valamelyik náci lágert túlélve hazatértek, zsebükben az angol–orosz nyelvű igazolással, ám ezt semmibe véve az utcáról hurcolták el őket egy másik típusú embertelen birodalom lágereibe. Sőt volt olyan zsidó származású ellenálló, akit a nyilasok többedmagával a Duna-partra vittek kivégezni, de nem sebezték halálra, felgyógyult, s ellenállási igazolványa ellenére április 3-án a szovjetek elhurcolták. Az elhurcolások előli egyedüli esélyt az NKVD-s igazolás vagy Vas Zoltánnak, Budapest kommunista párti közellátási kormánybiztosának az igazolása adhatott. Utóbbi erejére Hegedűs András kommunista párti politikus, későbbi miniszterelnök így emlékszik: „Engem is sokszor igazoltattak, néha csak kisebb munkavégzésre fogtak be, máskor viszont láthatólag hadifogolyként kezeltek. Kétszer megszöktem, egyszer pedig sikerült üzenni a kommunista pártnak, és ők kimentettek. Vas Zoltán kézzel írt igazolása esetenként többet ért, mint az orosz városparancsnok pecsétes papírja, mivel azt a harcoló alakulatokhoz tartozó katonák nem fogadták el.” A szovjet katonák számára csak egy dolog volt fontos: a létszám. Még nők is belekerültek a (hadi)fogolyoszlopokba. Ők többnyire önként vállalták a sorsközösséget férjükkel, de a romániai lágerekből már hazaküldték, illetve hazaengedték őket. Voltak olyanok, nem is kevesen, akik az első világháborúban már megízlelték az orosz hadifogságot, a szibériai csontfagyasztó telet, és a második világháború végén immár civilként és megöregedve kellett elszenvedniük a szovjet fogság embertörlő malmának poklát. Így történt ez Solc Jánossal is, aki 53 évéből hat esztendőt már orosz hadifogságban töltött, és még sok más emberrel, akik a korábbi orosz fogságban elsajátított orosznyelv-tudásukkal sokat segítettek sorstársaikon.
SANYARÚ KÖRÜLMÉNYEK A fogságba vetett civileket egy arra alkalmas helyiségbe, többnyire pincébe vagy nagyobb terembe vitték, majd amikor összegyűlt néhány száz fő, útnak indították őket a kijelölt hadifogoly-gyűjtőtáborok felé. Az összegyűjtés néha két-három napig is eltartott, és addig legtöbbször semmiféle ellátást sem kaptak a foglyok, legfeljebb vizet.
Az újdonsült „hadifoglyokat” – akik között csak elvétve akadtak városvédő katonákból átvedlett civilek – általában nem a legközelebbi hadifogoly-gyűjtőtáborba hajtották. Ennek legfőbb oka ezen táborok túltelítetté válása volt, hiszen naponta több ezer foglyot ejtettek, a vasúti továbbszállítással viszont ezt az ütemet nem tudták tartani. Lehetett ennek természeti akadálya is, mint például a Duna. Ugyanis a budai foglyokat még a főváros bevétele után is sokáig nem vitték át a pesti oldalra. A Budapesten és környékén hadifogságba ejtett személyeket alapvetően – a már említett – nyolc magyarországi települé-
sen felállított gyűjtőtáborban gyűjtötték össze. Közülük öt város – Baja, Budapest, Cegléd, Jászberény, Kiskunfélegyháza – volt a gyalogmenetek végcélja, ahonnan már vasúton szállították tovább a foglyokat a Szovjetunió felé. A budai oldalon fogságba vetettek tették meg a leghosszabb utat, amely esetenként 230 km-nél is több volt. A Kesztölcről elhurcolt 254 bányászt például nyolc napon át hajtottak Bajáig. Ezekben a lágerekben általában több hónapot töltöttek el a foglyok, mire bevagonírozták őket. Voltak, akik ez alatt az idő alatt három lágert is megjártak. A foglyokat Budapestről gyalogmenetben, ötös sorokban, általában 4-500 fős, de
„EZ UGYANAZ, MINT AMIT HITLER CSINÁLT A ZSIDÓKKAL”
A 0060-AS PARANCS 1944. december 22-én adta ki a Magyarországon harcoló 2. és 3. Ukrán Front Katonai Tanácsa a hírhedt 0060-as, szigorúan titkos parancsát, amelyben – a szovjet Állami Védelmi Bizottság (ÁVB) 1944. december 16-i, Sztálin által aláírt 7161-es határozatának végrehajtási utasításaként – elrendelte a német származásúak deportálását szovjetunióbeli kényszermunkára. Az ÁVB-határozat szerint: „A Szovjetunióba történŒ munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes németet – a 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 30 év közötti nŒket. […] A mozgósítás irányítását a Szovjetunió Belügyi Népbiztossága (Berija elvtárs) végezze. […] Engedélyezni kell az elszállítandó németek számára, hogy magukkal vihessenek meleg ruházatot, tartalék fehérnemıt, ágynemıt, edényeket személyes használatra és élelmiszert, összesen 200 kg súlyig fejenként.” Az ennek alapján kiadott 0060-as parancs alapján készült hirdetményeken már „német származású munkaképes személyek” szerepeltek, akik kötelesek voltak jelentkezni „a közvetlen mögöttes területen végzendŒ közmunkára” a kijelölt helyen és idŒpontban. A parancsban nem háborús bınösökrŒl, nem német nemzetiségıekrŒl és nem is német anyanyelvıekrŒl volt szó, hanem „német származásúakról”. Tehát nem az elkövetett bınök és nem is a választott saját identitás vagy anyanyelv volt az alapja a kényszermunkára hurcolásnak, hanem a demokratikus világ, sŒt a Szovjetunió által is – legalábbis szavakban – elítélt, a náci Németország által is alkalmazott „faji” alapú megkülönböztetés. Ennek kritériumait nem határozták meg központilag, így az összegyıjtést végrehajtó parancsnokok tág teret kaptak a német származás meghatározására, vagyis arra, hogy kiket vegyenek fel az elhurcolandók listájára. A parancs hatásáról és a végrehajtás mikéntjérŒl érzékletes képet ad Révai József, a kommunista párt egyik vezetŒje az akkor még Moszkvában lévŒ Rákosinak írt levelében: „A munkabíró német lakosság elszállítására vonatkozó akció, sajnos, nem járt azzal a hatással, amivel kellett volna járnia. Ugyanis a végrehajtásban megint olyan szerencsétlen peregibek [túlhajtások] voltak, hogy az eredmény: pánik a magyarok közt is, még a tisztességes, hozzánk közel álló elemek is (mint pl. Sántha alelnök, sŒt maga Erdei is) [Sánta Kálmán az Ideiglenes Nemzetgyılés alelnöke, Erdei Ferenc az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztere] megvadultak, arról beszélnek, hogy ez ugyanaz, mint amit Hitler csinált a zsidókkal stb. Az történt ugyanis, hogy a parancsnokságok a legtöbb helyen úgy hajtották végre a dolgot, hogy a családnevekbŒl indultak ki és fix kontingensekbŒl. Ha nem volt elég német, vettek magyarokat. Vettek olyanokat, akik egy szót sem tudnak németül, bebizonyítottan antifasiszták, ültek, internálva voltak, mindegy: vitték Œket. ElŒfordult, hogy kommunista párttitkárokat, vezetŒségi tagokat, sŒt nemzetgyılési képviselŒket vittek, azért, mert német nevıek, sŒt vittek tiszta magyar nevıeket is. Szóval, kissé sok volt az ilyen akcióknál természetesen elkerülhetetlen helyi túlkapás. Azonkívül mindenki sérelmezi, vagy kimondva, vagy titokban, hogy az oroszok ezt a kormány tudta nélkül, elŒzetes megállapodás nélkül csinálták. (Mezsdu námi [Magunk között mondva]: még mi se tudtunk róla elŒre.) Szóval, a dolog visszafelé sült el.” A parancs végrehajtói nem törŒdtek a korhatárokkal sem, hiszen 16-65 éves korig vitték a lányokat, fiúkat, nŒket és férfiakat. A német származásúak elhurcolása az addig megszállt országrészen történt 1944. december 22-tŒl 1945. február 2-ig. Magyarországról a szık másfél hónap alatt mintegy 60 ezer fŒt hurcoltak el e parancs alapján szovjetunióbeli kényszermunkára, akiknek mintegy egyharmada nem élte túl a borzalmas körülményeket és a túlfeszített munkát.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
75
KÃPOSTA – SZÉLPOSTA Mivel a többsoros szögesdrót kerítéssel körülvett fogolytáborokat tilos volt megközelíteni, az információváltást a rabok és a hozzátartozók között többnyire az ún. „kŒposta" biztosította. Ez úgy mıködött, hogy a levélküldŒ a „levelet", vagyis az információhordozó papírdarabot egy kŒhöz erŒsítve (a követ a papírba csomagolva) áthajította a szögesdrót kerítésen. Alább Dr. PetŒváry Pál Budapesten civilként fogságba vetett tartalékos fŒhadnagy, vámügyi fŒtanácsos kŒpostaüzenete olvasható.
DRÁGA SZERETTEIM! IV./2. Itt vagyok Cegléden, a páncélos laktanyafogolytáborban. Jól vagyok, csak váltó fehérnemı, szappan, törülközŒ és tisztító eszköz, meg dohány, amit nagyon nélkülözök. Sokan jönnek a környékünkrŒl le ide látogatóba, lépjetek érintkezésbe ilyen nŒkkel és küldjétek ezeket a dolgokat le nekem. A csomagot […] a városházán kell leadni. Az oroszok onnan esetleg részben behozzák nekünk. Jelenleg [április – B. Z.] 10-ig tífuszzár alatt vagyunk, utána nem tudni, hova visznek.
Sokat imádkozok értetek, vigyázzatok Magatokra, csak ti maradjatok egészségesek. Ide ne utazz le, mert durván bánnak az oroszok és nem engedik érintkezni a foglyokkal a hozzátartozót, sŒt csomagot is elveszik. Öcsit Jászberénybe vitték katonai kiképzésre. Ã haza megy szabadságra majd. Lehet, hogy én is. Szeretettel csókollak mindnyájatokat, ölellek számtalanszor a szomorú … melyek után jobb napokat élünk. PITYI
A vasúti szállítások során – akárcsak a gyalogmeneteknél – a foglyok „szélpostával" értesítették hozzátartozóikat elhurcolásuk útvonaláról: kis papírfecnikre írták nevüket és címüket, hogy merre viszik Œket, illetve hogy milyen településeken mikor mentek keresztül. Ezeket az arra járók juttatták el a megadott címekre. Ennek volt köszönhetŒ, hogy a (hadi)fogoly-gyıjtŒtáborok közelében százával–ezrével vertek tábort hozzátartozók – leginkább nŒk, de idŒs férfiak és serdülŒ fiúk is –, hogy szeretteikkel találkozhassanak és valamiféle élelmet vagy ruházatot bejuttathassanak. Dr. PetŒváry Pál Brassóban 1945. május 22-én a vagonból kidobott névjegykártyáján üzent szeretteinek:
1945/V–22. KEDVES H. NÉNÉM ÉS KÁROLY BÁTYÁM! Ma hurcoltak át Brassón engem és K. Baba férjét Foksányba, mint hadifoglyokat, holott 4 éve már nem voltunk katonák. Az öregek és az én családom jól vannak, csak mindnyájan elvesztettük ott-
honainkat; a bombázás és ostrom következtében elpusztult. Nagyon kérem értesíteni anyámat, amennyiben lehetséges. Legjobbakat kívánom és Isten oltalmát mindnyájatokra. Hálás köszönettel és kézcsókját küldi! PITYI
esetenként az 1000 főt is meghaladó csoportokban egy vagy több napon át hajtották a gyűjtőtáborokig. Az út a –10-15 Celsius-fokos hidegben nagy megpróbáltatás elé állította főként a civileket, akiket sokszor kiskabátban hurcoltak el a lakásukból, a munkahelyükről vagy az óvóhelyről. A hideg főleg éjszakánként volt olyannyira elviselhetetlen, hogy a legtöbben nem vagy csak alig tudtak aludni. Szálláshelyük sokszor a hómezőn, a szabad ég alatt, esetleg istállókban vagy valamilyen kőépületben volt. A –20-25 Celsius-fokos éjszakák után a fogolycsoportokból egy-két ember már nem ébredt fel. Az úton a foglyok élelmezése egyáltalán nem volt megoldott, teljesen az őket kísérő őrszemélyzet jó szándékától függött. Sok esetben napokig nem gondos-
76
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
kodtak az ellátásukról. Ez részben az ellenségnek szóló megtorlásból, részben kényelemből, illetve a szökésektől való félelemből fakadt, ugyanis a kiéhezett, legyengült fogoly sikeres szökésének esélye sokkal kisebb volt. Ételhez ezért a legtöbbször csak úgy jutottak, hogy útközben az érintett települések lakói kerítéseik mögül dobálták a menetelő foglyok közé az élelmet, mivel tilos volt őket megközelíteni. Akik mégis megtették, azokat riasztólövésekkel vagy puskatussal bírták távozásra. Szökés esetén az őrök felszólítás nélkül lőttek. Akik rosszul lettek vagy nem bírták a menetelést, azokkal a fogolycsoport elvonulása után egy hátramaradt őr végzett, és a holttestüket belökte az út menti árokba. A hiányzó foglyokat az őrök az éppen arra haladókkal vagy a közelben élőkkel pótolták.
A hadifogoly-gyűjtőtáborokban siralmasak voltak a körülmények. Általános volt a túlzsúfoltság, de leginkább Gödöllőn, ahol – az egyik foglyot idézve: „Egy talpalatnyi hálóhelyért a foglyok között állandó, gyakran tettleges harcok folytak." Ugyancsak erről a táborról egy másik hadifogoly a következőképpen ír: „A gimnázium épülete túlzsúfolt volt, időnként tudtunk csak besurranni a folyosóra kissé átmelegedni." A gyűjtőtáborokban aki fedél alá jutott, az általában a puszta padlón vagy istállóban, esetleg fapriccseken hajthatta álomra a fejét. Már amennyire ezt a vérszívó élősködők, a tetvek és a poloskák megengedték, amelyekkel a foglyok hamar megismerkedtek. Az élelmezés a táborokban olyan silány volt, hogy a Külügyminisztérium a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült pártok képviselőinek kérésére 1945. május 16-án ismételt szóbeli jegyzékben kérte a Szövetséges (szovjet) Ellenőrző Bizottságot, „hogy a táborokban a táplálkozás, mely miatt a foglyok nagyrésze igen erősen szenved, a lehetőség szerint feljavíttassék”. Általában naponta kétszer kaptak meleg levest és 30-40 dkg kenyeret. A foglyok részére olajos-, illetve benzineshordókban főzték a levest, amely többnyire vízben főtt kukorica, búza (toklásszal), borsó vagy marharépa volt. A civileknek az edények, illetve az evőalkalmatosságok hiánya okozta a legnagyobb gondot. Így lehetőségeikre és leleményességükre voltak utalva. Előkerültek a lámpaburák, virágcserepek, konzervdobozok és egyebek. Volt, hogy 10-20 ember evett egy edényből. A tisztálkodásra alig volt mód. Nemhogy szappan, de még víz is szűkösen volt. Csak némelyik táborban volt fertőtlenítőkazán, amellyel a ruhákból – ha csak egy időre is – az élősködőket ki tudták irtani. A táborok túlzsúfoltsága, a gyenge és egyoldalú táplálkozás, az evőalkalmatosságok hiánya, illetve közös használata és a mostoha higiénés körülmények következtében a legyengült szervezetű emberek között aratott a halál. Gyorsan terjedt a vérhas és a kiütéses tífusz. Orvosság nem volt. A gödöllői táborban eleinte naponta 50-60, később 100-nál is több halottat földeltek el a foglyok a tábor melletti erdőben, illetve a közeli kukoricásban jeltelen tömegsírokban. Az egyik hadifogoly, aki ilyen munkára jelentkezett a dupla adag étel és a szökés lehetőségében bízva, így írta le a halottak temetését: „A munkánk a halottak levetkőztetése volt, valamint gödröket ásni, melyekbe tömegével kellett behordani őket és eltemetni. Nem lehetett már nem elvégezni ezt a nagyon szomorú munkát, mely reggeltől egész estig tartott. Utána annyira rosszul voltunk ennek a szörnyű munkának a hatására, hogy két napig se a kenyeret, se a pocsék levest nem tudtuk megenni." A többi táborban sem volt sokkal jobb a helyzet.
ÚT A SZOVJET CÉLTÁBOROKBA A táborokba naponta több fogolycsoport is érkezett, ugyanakkor naponta küldték tovább őket vagy egy másik gyűjtőtáborba, vagy pedig bevagonírozva valamelyik romániai átmeneti táborba. A foglyok napokat, heteket, esetleg hónapokat töltöttek el a gyűjtőtáborokban, s ezt az időszakot sokan nem élték túl. Sokan több magyarországi lágert is megjártak, mire valamelyik romániai átmeneti táborba útnak indították őket. A vagonokba, azok méretétől függően, 40–60 főt zsúfoltak. A romániai átmenetielosztó lágerekig tartó utazás 7–10 napja alatt az élelmezés a táborbelinél is roszszabb volt. Vizet is alig kaptak, hogy a teljesen legyengült foglyok ne tudjanak megszökni. Ennek ellenére szinte mindegyik szállítmányból akadt, aki megpróbálkozott a szökéssel. A romániai átmenetielosztó táborokig az eredeti 1500-2000 fős szállítmányokból átlagosan 30-40 fő halt meg betegségben, végelgyengülésben, vagy az őrök lőtték le szökés közben.
A foglyok mintegy 75%-a a hírhedt foksányi elosztótáboron keresztül jutott el a Szovjetunióba. Budapest elhagyása óta itt volt a legjobb elhelyezés, mivel ez már eredetileg is fogolytábornak készült. Ennek ellenére ezt olvashatjuk Vásárhelyi József visszaemlékezésében: „A szemünk láttára százak és százak haltak meg. […] A lágeren kívül hatalmas, hosszú, mély árkokat ásattak a foglyokkal, ahová naponta több száz halottat vermeltek el.” A (hadi)foglyok általában egy-két hetet töltöttek itt. Utána az egészségesebbeket bevagonírozták és útnak indították a szovjet céltáborok felé. Az út hetekig, akár egy hónapig is eltartott, amely alatt az előzőekben már említett sanyarú körülmények között utaztak a hadifoglyok. A halottak száma az út időtartalmának növekedésével exponenciálisan emelkedett. Az úton, mely a fogságba eséstől a gyűjtő-, az átmeneti és elosztótáborokon keresztül a szovjetunióbeli céltáborokba vezetett, rengetegen meghaltak. Ebben jelentős szerepe volt annak, hogy a katonák-
KÖZBENJÁRÁS ZSIDÓ FOGOLY ÉRDEKÉBEN 1. vasút- és hídépítŒ dandár NevelŒ- és propagandatiszt 23. hadg. nev. 1945. szám A Szövetséges EllenŒrzŒ Bizottságnak Budapest, 1945. évi augusztus hó 16-án Budapest Tisztelettel kérem unokaöcsém, Drexler Róbert máramarosszigeti fogolytáborból való szabadonbocsájtását a következŒk alapján: Unokaöcsém részt vett az ellenállási mozgalomban, ezért szabadságvesztést, üldöztetést szenvedett. A Vörös Hadsereg Pestre való bevonulásának elŒkészítésében a nyilasok elfogták, az Andrássi út 60.ba szállították, ott megkínozták, majd a Dunapartra vitték kivégezni, több társával együtt. A rájuk adott sorozat nem sebezte halálosan. Felgyógyult, de 1945. ápr. 3án ismeretlen okból nála lévŒ ellenállási mozgalmi igazolványa ellenére elvitték, ahonnan a máramarosszigeti fogolytáborba került. Nevezett édesapját a németek hurcolták el deportációs táborba, róla semmit nem tudunk. Drexler Róbert édesanyja itt áll egyedül, támasz nélkül. Fentiek alapján tisztelettel kérem Drexler Róbertet, aki a Vörös Hadsereg régi híve, kiért a Magyarországi Kommunista Párt is jót áll a máramarosszigeti fogolytáborból szabadonbocsájtani szíveskedjék. OLVASHATATLAN ALÁÍRÁS nevelŒ- és propagandatiszt
Téglába vésett mementók. Lux István. Civil. Ceglédi Fogoly Táborban. 1945. VII Bp XIII Váczi út 97 (fent) Több színész is a (hadi)foglyok közé került, mint például Bánffy György, Somogyvári Rudolf, Raksányi Gellért és Mádi Szabó Gábor is. Utóbbi kézjegye megmaradt a ceglédi huszárlaktanyabeli fogolytábor egyik tégláján: „MÁDI SZABÓ GÁBOR 1945. február” (lent)
kal ellentétben a civileknél hiányzott a testi-lelki edzettség, a megfelelő ruházat (meleg, illetve váltóruha, pokróc stb.) és élelmezési felszerelés (kulacs, csajka, evőeszköz), hiszen sokan csak egy kiskabátban indultak el, mivel az ígéret sokszor csak egy fél órán belüli igazolás vagy egynapi munka volt. Azt se feledjük el, hogy a be nem vonultatott civilek nem kis része egészségügyi problémákkal küszködött, túl fiatal vagy túl öreg volt a katonaélet megpróbáltatásaihoz. Ezekhez járult a hidegben való éjszakázás a havon vagy egy fűtetlen helyiségben, a gyenge ellátás és a mostoha higiénés körülmények, amelyek következtében a legyengült szervezetet könnyen kikezdték a betegségek. A legtöbben alultápláltságban (dystrophiában) és különböző fertőző betegségekben, főként a legtöbb esetben járvánnyá fokozódó tífuszban és vérhasban haltak meg. A hadifogságba esett polgári személyek mintegy 25%-a el sem jutott a szovjetunióbeli céltáborokig. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
77
