18 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

18

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

ÁGOSTON GÁBOR

NAGY SZULEJMÁN és a mohácsi csata

A mohácsi csata a magyar történelem egyik legismertebb és legtöbbet kutatott eseménye. Tanulmányok tucatjai, kismonográfiák és forráskiadások jelentek meg róla az elmúlt évtizedekben is, és a magyar történettudomány egyik legpezsgőbb és a nyilvánosság által is figyelemmel kísért vitája, az 1970-es és 1980-as évek Mohács-vitája is a csatához köthető. Az interneten is számos, hol jobb, hol kevésbé alapos cikk vagy animációs csatarekonstrukció található. A téma népszerűségével talán csak a magyar őstörténet vetekszik. Nem is csoda, hisz a csatától többek sze rint egyenes út vezetett a középkori magyar királyság bukásához, a

Am

ohác si

150 éves osz mán uralom hoz, és a csata juttatta hatalomra a Habsburgokat is, akik 1526-tól az Osztrák– Magyar Monarchiának az első világhábo rúban tör tént összeom lásáig voltak Magyarország uralkodói. Az olvasó azt gondolhatja, hogy már mindent tudunk a mo hácsi csatáról, a szemben álló erőkről vagy az indítékokról. Amint az az alábbi tanulmányból is látható, az isztambuli török levéltárak még sok új információval szolgálhatnak, elsősorban az oszmán hadak erejéről, összetételéről, de a kutatók még a sokkal jobban ismert magyar félre vonatkozóan is találnak olyan új forrást, amely segíti a kialakult kép árnyalását.

én rm é ú r csata egyko RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

19

A SZULEJMÁNI FORDULAT A

z 1520. szeptember 30-án trónra került I. Szulejmán szultán felismerte, hogy az apja, I. Szelim szultán (1512– 1520) által a keleti rivális Szafavidák ellen több mint tíz esztendeje indított háború gazdasági, katonai és vallási-politikai okokból nem folytatható. Az 1511 óta zajló hadvonulások a birodalom keleti területeit teljesen kimerítették. Iszmail sah és hívei az 1514. évi hadjárat előtt és alatt Kelet-Anatóliában hatalmas területeket pusztítottak el, hogy ezzel is akadályozzák a felvonuló oszmán sereg ellátását. Taktikájuk bevált, hisz a csaldiráni hadjárat idején az oszmán hadsereg élelemellátásában valóban gondok mutatkoztak, amelyek nagyban hozzájárultak a janicsárok elégedetlenkedéséhez. A keleti hadjáratok alatt a birodalom serege eljutott a stratégiai túlterjeszkedés határáig, másként fogalmazva akciórádiuszának végpontján mozgott. A csaldiráni csata színhelyéig például majd 2500 kilométert meneteltek az oszmán katonák, s Szíria és Egyiptom elfoglalását is csak átteleltetéssel lehetett megoldani 1516– 17-ben.

POLITIKAI IRÁNYVÁLTÁS

Az ismétlődő hadjáratok kimerítették a kincstárat, amelyet a rendes hadjárati költségeken kívül a hadjáratok ide jén ekkoriban már rendszeresen fizetett pénzjutalmak (bahsis), illetve az ugyancsak rendszeressé váló és a katonák által megkövetelt zsoldemelések is megterheltek. A csaldiráni hadjáratban többször is sor került ilyen pénzosztásra. Tovább növelte a birodalom pénzügyi terheit, hogy az elhúzódó hadjáratok miatt a szpáhik nem tudták beszedni az adót javadalombirtokaikról, ezért Szelim szultánnak a javadalmak szokásos emelése mellett a szpáhiknak „előleget” is kellett adnia a hadjáratra magával vitt központi kincstárból. A keleti háborúskodás negatív gazdasági hatásait Szelim szultán kereskedelmi blokádja tovább erősítette. 1514ben lezáratta az iráni határt, egyrészt hogy megakadályozza a kelet-anatóliai síita nomád türkmenek áttelepülését

20


Iránba, és ezzel megfossza a sahot hadseregének egyik jelentős utánpótlási bázisától, másrészt hogy kereskedelmi blokáddal tegye tönkre ellensége gazdaságát. Szelim a kereskedelmi zárlatot 1515-ben a Mameluk Szultanátus egyiptomi és szíriai területeire is kiterjesztette. A szultán gazdasági blokádja azonban nemcsak ellenfeleinek, de saját birodalmának is sok kárt okozott, és az intézkedések hamarosan kiváltották a kereskedők ellenállását.

Vallási-politikai szempontból is igen kényes helyzetbe kerültek az oszmá nok. Szelim a síita perzsák elleni hadjárat előtt is kikérte vallástudósainak véleményét, mert szükségesnek tartotta a muszlim szomszéd ellen vezetendő hadjárat vallási igazolását. A Szafavida szomszéd elleni hadjáratot még csak meg lehetett magyarázni azzal, hogy a síiták rosszabbak, mint a hitetlen gyaurok, a szintén szunnita mamelukok elleni hadjáratokat azonban ezzel már

ÚJABB HÓDÍTÁS

Az ifjú uralkodó szakított apja keleti politikájával, és felújította a keresztény országok elleni expanziós politikát. Az oszmán vezetés 1520 legvégén valószínűleg már döntött a Magyarország elleni hadjáratról. Ahhoz ugyanis, hogy az 1520. szeptember 30-án trónra került szultán a következő év tavaszán idejében elindulhasson a Nándorfehérvár 1521. augusztus 29-i elestével záruló Magyarország elleni hadjáratára, a hadsereg mozgósítását már a trónra lépte utáni hetekben, de legkésőbb novemberben el kellett rendelnie. Az új szultánnak már ekkor ki kellett adnia azokat a parancsokat, amelyek az élelem-, fegyver- és hadianyag-ellátásról, a szállításhoz szükséges szekerek, igásállatok,

sajkák és más folyami hajók előteremtéséről és építéséről, illetve a felvonulási utak, hágók, folyami átkelők és hidak előkészítéséről rendelkeztek. 1521-től egyenes út vezetett Mohácsig: Nándorfehérvár elestével a déli határvédelmi rendszer kulcsa került az ellenség kezére. Zimony (1521), Orsova (1522) és Szörény (1524) elfoglalásával az oszmánok ellenőrzésük alá vonták Nándorfehérvárig az egész Duna-szakaszt, a magyarok viszont elveszítették a déli várláncolat legfontosabb várait. 1526 januárjában az oszmán területről átszökött katonáktól Magyarországon már tudták, hogy a szultán ismét hazánk ellen készül. Erre buzdította Szulejmánt I. Ferenc francia király is, aki az előző évben Paviánál súlyos vereséget szenvedett V. (Habsburg) Károly németrómai császártól, s abban reménykedett, hogy a Magyarország elleni török támadás lekötheti Károly öccsének, Ferdinánd osztrák hercegnek a figyelmét. Szulejmán azonban nem a francia ké-

rés miatt döntött a Magyarország elleni háború mellett. Bár döntésének valódi okait nem ismerjük, a társadalom belső feszültségei, a politikai hagyományok és a birodalmi ideológia kényszerítőereje szinte beletaszították Szulejmánt az újabb hadjáratba. A társadalom és főképpen a hadsereg belső feszültségeinek kényszerítőerejére jó példa az 1525. évi konstantinápolyi janicsárlázadás. 1525 márciusában a janicsárok azért lázadtak fel, mert az 1522. évi rodoszi hadjárat óta már a harmadik esztendő telt el hadjárat és az azzal járó zsákmány, lehetséges zsoldemelés vagy épp a tímáros szpáhik közé kerülés lehetősége nélkül. A tímárosszpáhi-katonaságnak ugyanis egyre na gyobb hányada került ki olyan janicsárokból, akik a hadjáratban magukat kitüntetve tímárbirtokot kaptak, s így megszűntek a padisah szolgái (kapukulu, azaz „a kapu szolgái”) lenni. Tímárbirtokos szpáhiként vidéken önálló családi életet kezdhettek, amelynek alapját a szolgálati birtok adta. A janicsárokon kívül a szultán más szolgái (kuljai), valamint a tímáros szpáidőlegesen hik fiai vagy a javadalmaiktól id „megfosztott” és „várakozási állományba” került volt tímárbirtokosok is szolgálati birtokra vágytak. Mindezek a rétegek újabb hadjáratokat szorgalmaztak annak reményében, hogy a meghódítandó területeken kialakítandó tímárbirtokokból ők is részesedhetnek majd. A belső stabilitás biztosítása érdekében az egyre duzzadó hadsereget foglalkoztatni kellett. A hódítások újabb kiosztható szolgálati birtokokat jelentettek, de védelmükre, illetve az újabb hódításokhoz egyre több katonára volt szükség. Az oszmán hadi gépezetet egy sajátos társadalmi-gazdasági szerkezet lendítette újra és újra előre, megtámogatva az egyre erősödő, a vezető politikai-katonai elit által mesterségesen terjesztett és a társadalom különböző rétegeiben egyre nagyobb visszhangra találó hódító ideológiával. •

I I

I I

nem lehetett elintézni, kivált, mivel a mamelukok fővárosában, Kairóban tartózkodott a szunnita iszlám vallási vezetője, Mutavakkil kalifa is. Szelim ismét a konstantinápolyi főmuftihoz fordult és a hadjáratot igazoló fetvát kért. A fetvák azonban, úgy tűnik, nem mindenki kételyét oszlatták el, és a muszlim hittestvérek elleni hadjáratok az oszmán társadalom szélesebb köreiben is visszatetszést szültek. Gazdasági, politikai és ideológiai okok miatt tehát egyre jobban érett a politikai irányváltás, amelyet egyébként a gyakorlati tapasztalatokon nyugvó oszmán hódítási gyakorlat is indokolt: eszerint az oszmán stratégiát az „egy lépés keleten, egy lépés nyugaton” elve jellemezte. Már I. Szelim idején is egyre többen akadtak a hadsereg és a politikai elit soraiban, akik a keleti hadjáratok befejezésére és nyugati hadjáratok indítására ösztökélték a szultánt. Szelim 1518-ra tervezett hadjárata Irán ellen megbukott a hadsereg ellenállásán. 1519 márciusában pedig a velencei követ azt jelentette, hogy a katonáknak elegük volt a keleti hadjáratokból, és inkább a gyengébbnek tartott magyarok ellen akarnak háborúzni. Az irányváltásra azonban csak Szulejmán trónra lépése után került sor.

Nagy Szulejmán

A diván ülésterme a Topkapi Szerájban


21

MOHÁCS S

zulejmán szultán 1526 áprilisában indult el a Magyarország elleni hadjáratra a kor egyik legnagyobb és legjobb hadseregének élén.

SZULEJMÁN LOVAS HADEREJE

fő, Kis-Ázsia nyugati feléből pedig 19 000 fő, azaz összesen mintegy 45 000 fő, tímárral javadalmazott lovas katona érkezhetett. Ez a szám megegyezik Káldy-Nagy Gyulának a fenti forrás ismerete nélkül, más megfontolások alapján 1976-ban publikált becslésével.

II

A sereg derékhadát 1526-ban is a tímárjövedelmekkel javadalmazott, rövid karddal és íjjal felszerelt, sisakot és JANICSÁROK ÉS EGYÉB UDVARI páncélinget viselő tartományi szpáhik ZSOLDOSOK és az általuk kiállított lovas dzsebelük, A tímáros tartományi lovasságot egészíazaz vértesek adták. A ruméliai szpá- tették ki az udvari zsoldosok, akik köhik 3000 akcse jövedelemszintig saját zül a gyalogos janicsárok voltak a legmaguk vonultak hadba, és minden to- fontosabbak. Ők számítottak a szultán vábbi 3000 akcse jövedelem után egy- elit katonáinak, akik ekkoriban már egy dzsebelüt voltak kötelesek maguk- mesterien bántak a kézi lőfegyverekkel kal vinni a hadjáratba. Az anatóliai szpáhiknak mindezeket a kötelezettségeket már 2000 akcse jövedelem után teljesíteniük kellett. Mohács idején a szpáhik és az általuk kiállított könnyűlovas had 70-90 ezer fő körül lehetett. Amint arra már Káldy-Nagy Gyula is rámutatott, e haderőnek csak egy része volt mozgósítható. A tímáros szpáhik közül minden tizedik otthon maradt, hogy társai birtokait és jövedelmeit igazgassa, és valószínű, hogy további tíz százalék egyéb okok miatt szintén távol maradt a hadjáratoktól. Egy, a mohácsi csata idején készült listából tudható, hogy 1526-ban az európai birodalomrészről szinte minden szandzsák katonaságát mozgósították. Ez mintegy 10 377 szpáhit és 15 530 vértest jelenthetett, beleszámolva az Ibrahim pasa, nagyvezír vezetésével a pasa szandzsákjából érkező szpáhikat és dzsebelüket. Ugyanekkor a kis-ázsiai és az arab tartományokból mindössze Anadolu tartomány tíz szandzsákjának szpáhijai, valamint Karahiszár és Kütahja szandzsákok katonái vettek részt a hadjáratban. Anadolu beglerbégségből is hiányzott néhány szandzsákbég, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy elmaradtak a Karamán, Rum, Dijarbekir és Damaszkusz tartományok mintegy 44 szandzsákjából kiállítandó lovas szpáhik. Azaz Szulejmánnal a mohácsi hadjáTörök lovasok ratra az európai birodalomrészről mintegy 26 000

22


is, fegyelmezettségük és harcértékük pedig kimagasló volt európai viszonylatban is. A későbbi janicsárok ekkor még a devsirme vagy gyermekadó keretében kerültek a birodalomba a szultán keresztények lakta területeiről, általában mint 10-12 esztendős gyermekek. Iszlám hitre való áttérésük után éveket töltöttek el anatóliai falvakban, ahol paraszti gazdaságokban dolgozva megerősödtek és megtanulták a török nyelvet és szokásokat. Ezután kerültek a janicsárújoncok, azaz az adzsemi oglánok isztambuli vagy edirnei kaszárnyáiba, ahol több éves katonai kiképzés mellett mesterséget is tanultak, és olcsó munkaerőként gyakorta dolgoztak hajóépítő műhelyekben vagy nagyobb középítkezéseken. Többéves kiképzés és szolgálat után kerülhettek csak be a janicsárok elit egységeibe. Erre elsősorban nagyobb hadjáratok után volt lehetőségük, amikor a csatákban elesett janicsárokat és egyéb udvari zsoldosokat kellett pótolnia az oszmán hadvezetésnek.

II

akkor összesen 17 449 főnyi udvari zsoldos közül 16 332 katona ott volt a szultánnal a csaldiráni csatában. Egy 1521. június–augusztusi elszámolás szerint Szulejmánnal 15 824 zsoldos vett részt az 1521. évi magyarországi hadjáraton, köztük 8349 janicsár. Ez utóbbiak közül a szultán 485 főt a hadjáratban elfoglalt Nándorfehérvár őrzésére hagyott hátra. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy 1521 őszén (szeptember–november hónapra) a kincstár már csak 7422 janicsárnak fizetett zsoldot. A több mint 900 fős különbség talán az ostrom során elszenvedett veszteségeket tükrözi. Bár Szulejmán szultán az 1541. évi ma gyarorszá gi hadjáratára már csak 11 699 udvari zsoldost, köztük 6362 janicsárt mozgósított, a fenti adatok alapján mégis feltehető, hogy elit zsoldosainak zömét elhozta a mohácsi hadjáratra, így számukat bizton becsülhetjük 16-17 ezer főre.

Janicsártiszt

AZ OSZMÁN HADERÃ 1526-BAN

Egy, az isztambuli levéltárban őrzött és máig kiadatlan elszámolás szerint 1525-ben 9390 janicsár kapott zsoldot. Ez a szám magasabb a korábbi és későbbi kimutatásokban szereplő létszámoknál: 1523-ban 7010, 1524-ben 8641, 1527-ben pedig 7886 janicsárt fizetett a kincstár. Ez arra enged következtetni, hogy a mohácsi hadjárat előtt ezen elit alakulatok létszámát megemelték. Az 1527. évi adat pedig vagy a csatában elszenvedett veszteségeket tükrözi, vagy arra utal, hogy a létszámot a csata után csökkentették. Az udvari zsoldosok másik részét a lovasok alkották. Ezek a Mohács előtti esztendőben 5997 főt számláltak az alábbi megosztásban: 2278 udvari szpáhi, 1779 szilahdár, 1205 ulufedzsi és 735 gureba. Az udvari csapatokhoz

tartozott még 632 ágyútüzér (topcsi) és 516 ágyúszekerész (top arabadzsi), valamint 528 fegyverkovács (dzsebedzsi), akik a janicsárok puskáit és más fegyvereit szállították és tartották rendben. Az udvari zsoldosok létszáma tehát Mohács előtt összesen 17 063 fő. Az elesettek helyét pedig a 4961 janicsárújoncból lehetett feltölteni, akiket azonban nem szokás a hadjáratra mozgósított katonák közé sorolni. Arra vonatkozóan, hogy Szulejmánt pontosan hány katona kísérte el a mohácsi hadjáratba, csak becsléseink vannak. Valószínű, hogy a szultán magával hozta zsoldosainak zömét. Így tett apja, I. Szelim szultán (1512–1520) is, aki egy kiadatlan elszámolás szerint az 1514. évi perzsiai hadjáratra mind a 10 065 janicsárját magával vitte, és az

A mohácsi hadjáratra mozgósított tartományi lovasság és az udvari zsoldosok létszámát tehát az újabban ismertté vált adatok alapján minden korábbinál biztosabban tehetjük 60 ezer főre. Ezekhez járultak még a hadjáratokon a seregek előtt száguldozó, amolyan előőrsként használt akindzsik, a türk nomád harcosok utódai. Közülük 1521ben 20 ezer fő érkezett a magyarországi hadjáratra, de 1526-ban is bizonyára több ezren lehettek. Ugyancsak Szulejmán seregét da gasztották az íjjal felszerelt, gyalogos azabok, akiket a birodalom adófizetői állítottak ki és fizettek a hadjáratok idején. Egy Szulejmán nagyapja, II. Bajezid szultán (1481–1512) idejéből származó törvény szerint húsz családnak kellett egy ilyen katonaparasztot kiállítania. Az azabok pontos számát 1526-ban nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy az 1521. évi magyarországi hadjáratra tízezer főt rendeltek. Mindezen katonákkal is számolva azt láthatjuk, hogy Brodarics István kancellár igencsak közel járt az igazsághoz, amikor az oszmán hadak erejét 80 ezer főre, „harcra alkalmasabb és válogatottabb részét” pedig 60 ezer főre becsülte.

FEGYVERZET

Amíg a tímáros szpáhik maguk gondoskodtak fegyvereikről és felszerelésükről, az udvari zsoldosokat a birodalmi fegyvertárból látták el. A mohácsi RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

23

I I

hadjáratra az oszmán sereg egyebek mellett négyezer puskát és hatvan nehézpuskát, hárommillió puskagolyót, több mint száz tonna lőport, valamint 5200 összetett reflexíjat és 1 400 000 nyílvesszőt vitt magával. Ez azt jelenti, hogy a janicsároknak kevesebb mint fele használt ekkor még puskát. Azt azonban nem lehet eldönteni, hogy az íjakat a puska nélküli janicsároknak vagy az udvari lovasoknak adták-e ki a csata előtt. Sajnos az ágyúkról nem maradt fenn hasonló kimutatás, de az elbeszélő források alapján számukat mintegy 150-200 darabra tehetjük. Ne gondoljunk azonban nagy, ostromra használatos lövegekre, amelyeket Heltai Gáspár „nagy barom álgyúk”-nak nevezett. A Mohácsra hozott oszmán ágyúk zöme kis kaliberű, darbzen Török (zarbzen vagy zarbuzán) síposok ágyú volt, amelyet az oszmán krónikások a 16–17.

században következetesen megkülönböztettek a na gyobb ágyúktól (top). A mohácsi csata egyik török krónikása is különbséget tett a „várzúzó” ágyúk és a „csatasort szétziláló”, „nyaktörő” (helyesebben „emberpusztító”) darbzenek között. Török levéltári források szerint a legkisebb darbzenek hossza 88 cm, súlya 54 kg volt, és mindössze 150 grammos golyókat lőttek ki. Ezt alátámasztja egy mameluk krónikás is, aki azt írta e kisebb lövegekről, hogy golyóik belefértek az emberi tenyérbe. Még a közepes darbzenek golyóinak súlya is csak 300 és 900 gramm (azaz 0,7 és 2 font) között volt, így azokat az európai egy- és kétfontos falkonetekhez lehet hasonlítani. A janicsárok által Mohácsnál használt puskák hasonlatosak lehettek azokhoz a fegyverekhez, amelyeket Szulejmán az 1553. évi keleti hadjáratára vitt magával. Ezek hossza 88 és 110 cm volt, és 12 grammos ólomgolyóval

működtek. 16. századi levéltári források is 12 és 15 grammos golyókat lövő puskákat említenek, a fennmaradt múzeumi példányok hossza 115–140 cm, súlya 3–4,5 kg, a puskacsövek átmérője pedig 11, 13, 14 és 16 mm.

A MAGYAR SEREG

A szultán csapatai már tíz napja Péterváradot ostromolták, amikor II. Lajos király július 20-án elindult Budáról. Az oszmán csapatok július 27-én elfoglalták Péterváradot, amely 1521, azaz Nándorfehérvár elvesztése óta az ország kulcsának számított. Szulejmán katonái akadálytalanul jutottak el Eszékig, ahol hajóhidat építettek, s augusztus 21. és 23. között átkeltek a Dráván. Szapolyai János erdélyi vajda, akinek csapatai csak augusztus derekára gyűltek össze, csupán néhány napja indult el Erdélyből. Később I. (Habsburg) Ferdinánd király és hívei – igaztalanul – meggyanúsították Szapolyait, hogy az oszmánokkal összejátszva szándékosan késett el a mohácsi csatából, hogy elveszejtse urát, s helyette a saját fejére tegye a koronát. Szulejmán tehát úgy érkezett meg augusztus 28-án a csata színhelyére, hogy útközben senki sem zavarta meg a vonulását. A mintegy 26 ezer főre tehető magyar sereg a korábbi véleményekkel ellentétben nem volt elavult. Ezt egy Antonín Kalous által nemrégiben újra felfedezett és a Hadtörténelmi Közleményekben közölt forrás, Antonio Burgio pápai nuncius jelentése tanúsítja. A forrást František Palacký cseh történész már 1838-ban közölte, de az elkerülte a mohácsi csata kutatóinak figyelmét. A nuncius jelentése abban a pillanatban örökítette meg írásban és rajzban (!) a királyi hadakat, amikor azok jú lius 20-án el hagy ták Bu dát. Esze rint a se reg meg le he tősen mo dern nek szá mí tó ve gyes had volt, amely mintegy 16 ezer lovasból és 10 ezer gyalogosból állt. Ez utóbbiak puskákkal, cseh típusú hosszú pajzsokkal (pavézékkel), lándzsákkal, pikákkal és különböző méretű lövegekkel voltak felszerelve. A rajz II. Lajos királyt középen ábrázolja. Előtte 2500 fős könnyű- és 600 fős nehézlovasság haladt. A király előtt Sárkány Ambrus és Bro darics István kancellár és további hat báró, valamint a királyi testőrség ötven gyalogosa látható fehér és vörös csíkos ruhában. Az uralkodó mögött Thurzó Elek, talán Báthori István nádor és Szalkai László esztergomi érsek haladt. A szárnyakon me-

neteltek a gyalogosok, az előbb említett fegyverzetben. A magyar sereg 85 ágyút vitt magával, amelyek különféle fajtáit a rajz eltérően ábrázolja. Ezek nagy része az ekkoriban ismét üzembe helyezett budai ágyúöntő műhelyben készülhetett. Volt még a seregben 600 prágai szakállas puska és 5000 szekér, amelyeket szekérvárként is lehetett használni. Bár az oszmán krónikák alapján a kutatás sokáig kitartott amel lett, hogy a magyar lovasságban a nehézlovasok domináltak, a forrásból látható, hogy egy részük könnyűlovas volt. Ezek sikeresen vehették fel a harcot a hasonló fegyverzetű szpáhikkal. A ma gyar sereg gyengesége tehát nem az összetételében, állítóla gos elavultságában, hanem a létszámában rejlett. A hazánknál jóval nagyobb területű és lakosságú Oszmán Birodalom hadereje létszámában többszörösen felülmúlta a magyar hadakat, és agyúparkja is erősebb volt.

A CSATATÉR

A mohácsi csatában az oszmánok mind létszámban, mind pedig fegyverzetben erőfölényben voltak. Amint Perjés Géza kutatásaiból tudjuk, a magyar hadvezetés a hírszerzésnek köszönhetően tisztában volt az oszmánok erőfölényével, s ennek megfelelően választotta ki a terepet és a taktikát. A közvélekedéssel ellentétben tehát a terepadottságok nem az oszmánokat, hanem a magyarokat segí-

hogy a terep jelentős része szántóföld volt, amely a csata előtti napok esőzései miatt teljesen felázott. Miután az oszmán sereg ezeken az akadályokon is túljutott, két meglepetés is várta a mohácsi csatamezőn. Egyrészt a csatatér zártsága és szűkössége csak mélységében sokkal ta goltabb alakzatot engedett, mint amit az oszmánok a felvonulás során követhettek. Ez azonban csak akkor vált láthatóvá, amikor az oszmán sereg kiért a teraszra. Másrészt a 25-30 méteres, felázott és igen csúszós, helyenként kifejezet ten meredek teraszról rohamot vezetni nem lehetett, még leereszkedni is csak nehezen. Helybeliek közlése szerint esőzés után a lejtő még az 1970-es években is szinte járhatatlan volt, és a meredekebb szakaArab lovasok szokon a szekerek száraz idő-

II

II II. Lajos király

tették. A csatateret keletről a Duna ingoványos árterülete, nyugatról és délről egy 25-30 méter magas földterasz, északról pedig a Borza patak szegélyezte. A Dráván augusztus 21-én átkelt oszmán sereg vonulását nemcsak a folyó mentén elterülő mocsarak és a magyar elővéd támadásai nehezítették, de meg kellett még küzdenie a Krassó folyóval és mocsaraival is. Miután ezen is átkeltek, augusztus 28-án itt verték fel a csata előtti utolsó tábort. Innen a korabeli gyakorlatnak megfelelően a másnapi csatarendhez hasonló alakzatban kellett továbbvonulniuk, tehát nem használhatták az utakat, hanem árkon-bokron keresztül kellett a seregnek menetelnie, úgy, hogy az egyes seregrészek megtartsák pozícióikat és az egymás közti távolságot. Tovább nehezítette a felvonulást,

ben is csak bekötött kerékkel tudtak leereszkedni. A területet jól ismerő magyar hadvezetés tehát a lehető legalkalmasabb helyszínt választotta a csatához, s ennek megfelelő taktikát dolgozott ki. A túlerővel szemben ugyanis csak úgy lehetett esélye, ha a teraszról lassan leereszkedő oszmán egységeket részenként támadja meg és próbálja legyőzni.

A CSATA

Az, hogy ez nem sikerült – az általánosan elfogadott véleménnyel ellentét ben –, nem az oszmán tüzérségen múlott. Az oszmán ágyúk ugyanis a magyar sereg fölé lőttek, és a csata első fázisában a ma gyarokban kevés kárt tettek. Az oszmán győzelemben a magyar jobbszárny kezdeti sikereit követő meggondolatlan zsákmányolásának, illetve a puskás janicsárok áttörhetetlen falának és tűzerejének volt döntő jelentősége. A csata első szakaszában a magyar jobbszárny lovassága átütőerejű rohammal megtörte az oszmán balszárnyon álló ruméliai szpáhi lovasság ellenállását, de ahelyett, hogy a menekülő oszmán lovasokat üldözőbe vette volna, azaz – katonai szakkifejezéssel élve – a „sikert kimélyítette volna”, fosztogatni, zsákmányolni kezdett. Ekkorra azonban az oszmán középhad – amelynek meghatározó erejét a puskás janicsárok alkották – leért a teraszról, és sortüzével nagy pusztítást végzett a magyarokban. Ezzel meghiúsult a magyar fővezérnek, Tomori Pálnak az a terve, hogy az oszmán sereget részenként győzze le. A csata második szakaszában a puskás janicsárok és az oszmán tüzérség megsemmisítették a középen négyzet alakzatban támadó ma gyar gyalogsá got. A magyar balszárnnyal pedig a Buziglicánál feltűnő s roppant túlerőben lévő anatóliai lovasság végzett. A muhi csatavesztés óta nem érte ilyen súlyos vereség a magyar haderőt. Megsemmisült a királlyal felvonuló magyar sereg, elestek a kormányzati apparátus legfőbb vezetői, a csatatéren maradt a püspöki kar fele, megtizedelődött a közigazgatásban fontos szerepet játszó főispáni kar, és az elmúlt esztendők mulasztásaiért II. Lajos király is az életével fizetett. Mohácsnál azonban nemcsak II. Lajos király és serege veszett oda. Magyarország elveszítette azt a másfélszáz éves küzdelmet is, amelyet a Hunyadiak alatt még az oszmán expanzió feltartóztatásának reményében, a Jagellók alatt pedig déli országhatárai védelmében vívott. •

26


SZULEJMÁN TERVEI M

ár a kortársak is találgatták, miért nem szállta meg az országot Szulejmán 1526-ban, amikor ebben semmilyen erő sem tudta volna megakadályozni. A magyar történettudományban a 19. század óta két ellentétes álláspont alakult ki. Az egyik tábor, amely olyan kiválóságokat tudhatott soraiban, mint Thú-

ry József, az oszmán krónikák 19. századi fordítója és a törökség egyik legjobb ismerője vagy Salamon Ferenc, a magyarországi török hódoltság történetének legélesebb szemű historikusa, azon a véleményen volt, hogy Szulejmán nem akarta Magyarországot meghódítani. Salamon szerint ehhez nem állt rendelkezésére elegendő telepes,

I I

től fogva az ország leigázására törekedtek. Már Acsády Ignác úgy gondolta, hogy Szulejmán Magyarország bekebelezésének „tervét lépésről lépésre, fokozatosan és kockázat nélkül igyekezett megvalósítani”. Lényegében ehhez csatlakozott Szakály Ferenc, amikor – felhasználva Halil İnalcik megállapításait az oszmánok lépcsőzetes balkáni hódításairól – a magyar történettudományba bevezette a „szakaszos hódítás” elméletét, amely szerint Szulejmán több lépcsőben akarta az országot meghódítani. Úgy vélte, a magyar sereg megsemmisítése után Szulejmán azért nem foglalta el hazánkat, mert egy oszmánbarát bábkormányt akart hatalomra segíteni. E bábkormány feladata lett volna, hogy a harmadik, „szoktatási fázisban” elfogadtassa az alattvalókkal a török uralmat, a közvetlen oszmán megszállást, azaz a negyedik és végső fázist. Úgy véli azonban, hogy a szultán „1526 után a másik, a Habsburg-erőközpont kiiktatásával egyszerre igyekezett megoldani a magyar kérdést”. Ugyanígy értékeli a Porta magyarországi politikáját Fodor Pál is, aki korábban ismeretlen török iratok közzétételével, valamint az oszmán hódító politika és ideológia elemzésével hozott újabb érveket a szakaszos hódítás mellett. Mindezek ellenére úgy véli, hogy Szulejmán uralkodása végéig „orientációs válsággal” küszködött, és politikája nélkülözte „a világos stratégiát”. Elismeri azonban e politika Perjés Géza által is hangsúlyozott racionalitását. Szakályhoz csatlakozva úgy gondolja, hogy 1527 őszétől az oszmán politika sarkpontja a Bécs elleni hadjárat lett, mert ennek elfoglalásával akarta megoldani a magyar kérdést is. Az 1529. és 1532. évi, sikertelen Bécs elleni hadjáratok után azonban változtatott tervén, és úgy döntött, hogy előbb Budát és Magyarországot foglalja el, s ezután tér majd vissza eredeti tervéhez. A fent ismertetett mindkét vélemény mellett és ellen is szólnak érvek, és az 1526 utáni események szempontjából az ellentmondás nem is oly nagy, amint azt első látásra gondolnánk. A hadtörténész Perjés Géza érdeme, hogy olyan szempontokra (a hadseregek és a politikai döntéshozók korlátai, a hadseregellátás és felvonulás nehézségei, az oszmán hadvezetés racionalitása stb.) irányította a figyelmet, amelyeket a történészek általában fi gyelmen kívül

A mohácsi csata ábrázolása (török miniatúra)

mások pedig úgy gondolták, hogy a szultán a Duna–Száva vonalát tartotta természetes határnak. Hozzájuk csatlakozott a 20. században Bárdossy László, aki a Mohács utáni magyar külpolitikáról írt máig maradandó értékű összefoglalást, és legutóbb Perjés Géza, aki szerint Magyarország kívül esett az oszmán hadsereg akciórádiuszán, azaz hatósugarán, így megtartása roppant költséges és nehézkes lett volna. Ezért ajánlotta fel szerinte Szulejmán több ízben is a magyar királynak a vazallusi státust, hisz fő ellenségének a Habsburgokat tekintette: a Porta 1520-ban és 1524-ben is szabad átvonulást kért a magyar királytól a török csapatoknak Ausztriába. Káldy-Nagy Gyula – jóllehet az akciórádiusz-elmé-

letet és az erre épülő „szulejmáni ajánlat” gondolatát elvetette – a budai beglerbégség általa feltárt 1558/59. és 1559/60. évi pénztári naplóira alapozva, amelyek tetemes deficitet mutatnak, úgy vélte, hogy a várható deficit tartotta vissza Szulejmánt attól, hogy az országot már 1526-ban birodalmához csatolja. Halil İnalcik török történész és Gilles Veinstein francia oszmanista hasonlóképp úgy gondolta, hogy Szulejmán Magyarországot eredetileg vazalus állammá akarta tenni.

A SZAKASZOS HÓDÍTÁS ELMÉLETE

Ezzel szemben az elmúlt években a korszakkal foglalkozó magyar történészek közül többen is azon a véleményen voltak, hogy az oszmánok kezdet-


27

jóval messzebb, 2150 km-re fekvő Bagdadot vagy a Konstantinápoly–Buda távolságnál majd kétszer olyan távol, 2600 km-re lévő Bászrát (még ha ez utóbbi megtartása, illetve visszaszerzése gyakori hadjáratokat követelt is).

ELTÚLZOTT DEFICIT

28


I

re álló időt és a menetsebességet figyelembe venni, mert a terepadottságok, a logisztikai bázisok és útvonalak kiépítettsége, valamint a seregek átteleltetése a hadszíntérhez közel, illetve ennek következtében a kiindulási bázis közelebb kerülése a meghódítandó területhez nagymértékben módosíthatja az eredetileg Konstantinápolytól számított hatósugár kiterjedését. Talán ennél is fontosabb, hogy az ellenfél katonai-gazdasági erejétől, védelmi rendszerének minőségétől szintén függ a hatósugár, miként az oszmán haderő változó minőségétől is. Mindezek pedig a birodalom végvidékein a különböző időszakokban eltérő akciórádiuszt eredményeztek. Csak ezzel magyarázható ugyanis, hogy amíg az európai fronton az oszmán hadsereg a 16. század derekán alig jutott tovább a Konstantinápolytól légvonalban mintegy 1350 km-re lévő Budánál, addig a keleti végeken sikerrel hódította meg a

I

II

hagytak. Akciórádiusz-elmélete (és az erre épülő „szulejmáni ajánlat”) azonban nem győzte meg a szakmát, amely azt – főként az elmélet spekulatív volta és módszertani hiányosságai miatt – általában elutasította. Bár a hatósugár létét nem tagadták, vitatták, hogy az oszmán hadvezetés felismerte az akciórádiuszt, illetve hogy ez korlátozta volna politikai döntéseit. Azzal érveltek, hogy az oszmánok az akciórádiusz ellenére másfélszáz évig bírták az ország középső részét. Barta Gábor a vonulási sebesség és a hatósugár számításával kapcsolatos hibákra mutatott rá, és másokkal együtt úgy vélte, Magyarország még belül volt azon a határon, ahol az oszmán hadsereg eredményesen tudott működni, jóllehet „a felvonulási terület még nem volt előkészítve”. Mások az elmélet merevségére hívták fel a figyelmet, arra, hogy nem elég csak a hadjáratra rendelkezés-

Szulejmán szultán dzsámija

Hasonlóan gondok vannak a deficitre alapozott véleménnyel. Eltekintve most attól, hogy az oszmán megszállás második évtizedéből származó két adat kivetítése a hódoltság egész időszakára módszertani szempontból is problé más, nem igazolható az a vélemény, miszerint a ma gyarorszá gi tartomány esetleges ráfizetéses jellege vagy a deficittel kapcsolatos előzetes várakozások korlátozták volna az oszmán kormányzat hazánkkal kapcsolatos politikai lépéseit, és hogy egy előre feltételezett deficit tántorította volna el Szulejmán szultánt hazánk közvetlenül Mohács utáni elfoglalásától. Véleményem sze rint az akkori döntésben nem ilyen (mellesleg előre nehezen megjósolható) pénzügyi okok vagy egyéb financiális meggondolások, hanem az oszmán politika korábbi reflexei és pragmatizmusa játszottak szerepet. Világhódítókat egyébként sem szoktak visszatartani valós vagy feltételezett pénzügyi nehézségek. Ezzel persze nem azt állítom, hogy az oszmán kormányzatot a gazdaság és a pénzügyi helyzet nem érdekelte. Épp ellenkezőleg, az oszmán „gazdaságpolitika” alapvető céljai közé tartozott a bevételek folyamatos növelése, a pénzügyi egyensúly fenntartása és „a bőség gazdaságának” megteremtése, amiben a legfontosabb tömegfogyasztási cikkek elérhető (hatóságilag szabott) áron történő biztosítását értették. Az alattvalók, mindenekelőtt a több százezres főváros, a tartományi központok és nagyobb kereskedővárosok lakói, valamint a hadsereg, nem nélkülözhettek, mert ez „a világ rendjének” meg boly du lá sá val Szokollu járt volna. A korabeMehmed pasa li oszmán felfo gás dzsámija, amelyet szerint a jogrend Mehmed pasa fenntartása, az adófelesége, zó rája védelme és a Eszmahan „bőség gazdasá gá Hátun, II. Szelim nak” biztosítása a szultán lánya hatalom legfőbb köépíttetett a telessége, mert a rá- leghíresebb török ja adóiból tartották építésszel, fenn a hadsereget, a Mimár Szinánnal szultáni hatalom tá1571-ben maszát.

I I

Miként a balkáni ezüstbányák nak a birodalmi gazdaA diván bejárata és ság ba történt szisztematikus az írnok terme a tanácsterem bekebelezése és integrálása mellett. vagy az 1660-as években a Topkapi Szeráj, magyarországi bányavárosok Isztambul elfoglalásával kapcsolatos tervek is bizonyítják, hódításaik alkalmával az oszmánok nagyon is mérlegelték az elfoglalandó terület gazdasági helyzetét. Amikor azonban a feltételezhető vagy valóságos deficit és a politikai célok kerültek egymással szembe, rendre a politikai akarat győzedelmeskedett, ha kellett, a deficit

30


vállalása árán is. Ezt jól szemlélteti Szulejmán szultán kijelentése, amelyet állítólag Rodosz elfoglalásakor tett a sziget akkori legyőzött urának, a johannita lovagok nagymesterének: „Én nem az aranyért, a meggazdagodásért, hanem a győzelemért, a hírnévért, az örök dicsőségért és a birodalom kiterjesztéséért harcolok.” Mindezzel jól összecseng a szultán nagyvezírének, Ibrahim pasának az az indoklása, hogy hiába ráfizetéses számukra a szerémségi tartomány fenntartása, azt stratégiai megfontolások miatt még szövetségesüknek, I. (Szapolyai)

János királynak sem adhatják vissza. „Sokféle indokot hoztál föl nekem, miért lenne jó, ha az említett Szeremséget visszaadnánk nektek. Egyebek között még azt is mondottad, mindig több kiadásunkba kerül nekünk annak a helynek a megőrzése, mint amennyi hasznot szereznénk belőle. Tény, hogy most minden negyedévben 2 800 000 ezüstpénzt számítunk rá, s ez a ti számításotok szerint 56 000 dukátot tesz ki, ez az összeg évente 224 000 dukát. És látod, bár még nincs elegendő asperünk [török ezüstpénz, akcse], mégis mit számít ez az én uramnak? Ha a tízszeresét számítanánk is fel [azaz ha a ráfizetés a tízszerese lenne], emiatt nem vonulnánk ki onnan.” Az pedig, hogy a szerémségi várak éves deficitje (224 ezer arany) több volt, mint amennyit a század második felében az egész budai tartományra Konstantinápolynak évente általában költenie kellett, azt bizonyítja, hogy a deficit nem növekedett egyenes arányban a távolsággal. Ráadásul a tartomány pénzügyi helyzete a későbbiekben jelentősen javult, és az 1570-es években, ha csak egy évtizedre is, majdnem teljesen önellátó lett. Ennél is fontosabb talán, hogy az oszmán vezetők, akik a határ menti török hírszerzésnek köszönhetően nagyon is tisztában voltak a meghódítandó magyar területek gazdasági lehetőségeivel, nem a deficittől tartottak (amint azt egyes kutatók gondolják), hanem épp ellenkezőleg, arra számítottak, hogy Magyarország megszállása gazdaságosabb, mint János király állandó támogatása Habsburg Ferdinánddal szemben részint költséges és gyakori hadjáratokkal, részint a mintegy hatezer főt számláló szerémségi haderővel. Ezért javasolták a pasák a Mohács utáni években többször is Magyarország meghódítását, vagy – a szultáni udvar korabeli „magyarszakértőjét”, Lodovico Grittit idézve – hogy „vigyék a szandzsákot Budára”, azaz tűzzék ki az oszmán zászlót (szandzsákot) Buda várára. Aligha lenne azonban szerencsés, ha a valóban nehezen védhető akciórádiusz-elméletet egy másik mechanikus modellel, a szakaszos hódítás elméletével váltanánk fel. Szulejmán túlgyőzte magát Mohácsnál, és eleinte maga sem tudott mit kezdeni az ölébe hullott országgal, amelyet ekkoriban, úgy tűnik, valóban nem akart még meghódítani. Erre utal Musztafa pasa azon kijelentése, hogy a szultán nem akarta az egész Ma gyarorszá got meghó dítani, csak a kulcsokat (Nándorfehérvárat és

Péterváradot), miként Perzsiából is csak Dijarbekirt tartotta meg, jóllehet Tebrizt is elfoglalta. Szulejmán ekkor még nem érezte biztonságban magát ezen az ismeretlen terepen, amely – Konstantinápolyból nézve a térképet – a Dráva–Duna vonalától északra védhetetlennek látszott az oszmán seregek számára. Ezért vonult vissza a jól ismert és már jó ideje biztos, védhető

határnak számító Duna-vonalhoz, amelynek túlsó oldalán egy seregétől megfosztott, a birodalom számára veszélytelen ország terült el. Az Al-Duna már a 14. század végi nagy oszmán expanzió idején, majd később, II. Mehmed és II. Bajezid uralkodása alatt is a birodalom természetes északi határának számított, miként keleten a Tigris és az Eufrátesz vonala, amelynek biz-

tosítása szintén a szulejmáni politika egyik alappillére volt. A szultán egyelőre a Duna vonaláról figyelte, mi történik a határ túloldalán.

KÉNYSZER ÉS MOZGÁSTÉR

Szulejmán szultán, miután seregei végigpusztították a Dunántúlt és a Duna–Tisza közét, 1526. október 11-én Nándorfehérvárnál elhagyta az orszá-

SZULEJMÁN ZSOLDOSSEREGE 1541-BEN Az isztambuli levéltárban Œrzik azt a kiadatlan zsoldelszámolást, amely pontos képed ad a Szulejmán 1541. évi magyarországi hadjárata során felvonuló oszmán haderŒ központi zsoldosegységeirŒl. A forrás az 1541. április 27. és július 27. közötti három hónapos idŒszakra vonatkozó zsoldelszámolás. Eszerint összesen 15 612 zsoldos katona és egyéb udvari szolgálattevŒ kísérte el Szulejmánt a hadjáratra. A harcra fogható alakulatok létszáma azon ban mindössze 11 699 fŒ: 6362 gyalogos janicsár, 3670 udvari zsoldos lovas (1047 udvari szpáhi, 1684 szilahdár, 594 ulufedzsi, és 345 gureba), 697 ágyútüzér, 411 fegyverkovács és 559 ágyúszekerész volt. Természetesen a szultáni sereg derékhadát 1541-ben is a tímáros tartományi lovasság alkotta, azonban ennek létszámáról pontos ismeretekkel nem rendelkezünk. A kisegítŒ alakulatok között a legnépesebb a szultáni istálló személyzete volt 2630 fŒvel, akiknek feladata a szultáni istállóban lévŒ lovak, lószerszámok és egyéb felszerelések Œrzése és gondozása volt. Fontos volt még a szultáni sátorverŒk 237 fŒs egysége, amely hadjáratok idején a szultáni sátor felállításáért, bontásáért, Œrzéséért és gondozásáért felelt. A szultáni

zászlósok 135 fŒs alakulata a birodalmi zászlókat és jelvényeket Œrizte és szállította, a hadjárat pompáját emelve ezzel. Elkísérte még Szulejmánt 62, speciális ismeretekkel rendelkezŒ, a szultáni palotának dolgozó kézmıves is. Számuk nem túl jelentŒs, kivált, ha figyelembe vesszük, hogy ezen kézmıvesek összlétszáma 1526-ban 582, 1545-ben pedig 776 fŒ volt. Sajnos az elszámolás nem részletezi, hogy a palotában és a palotának dolgozó számos varga, szabó, csizmadia, szıcs, arany-, ezüst-, réz-, és puskamıves vagy épp nyereg-, szŒnyeg-, kard-, és íjkészítŒ, valamint egyéb kézmıvesek közül kiket hozott magával Szulejmán. FeltételezhetŒ azonban, hogy nagy részük a fegyverkovácsok, puskamıvesek, ágyúöntŒk és más hadi jellegı iparosok közül került ki. Figyelemre méltó, hogy amíg 1526ban mindössze öt magyar kézmıves dolgozott a palotának, addig 1545-ben, azaz négy évvel az 1541. évi hadjárat után számuk már 34 fŒre emelkedett. A hadjárat alatt a szultán személyes szolgálatát látta el a szultáni konyha személyzete (230 fŒ), a szultáni vízhordók (15 fŒ), és ide sorolandók az udvari solymászok is (101 fŒ).

CSENGÃ ARANYPÉNZEK Egy máig kiadatlan elszámolás szerint Szulejmán 38 260 000 akcse értékben hozott különféle aranypénzeket, köztük magyar forintot az 1541. évi hadjáratra. Útközben még sikerült begyıjteni további 1 955 200 akcse értékı bevételt, így a

hadjárat alatt felhasználható pénzösszeg 40 215 200 akcse volt. A hadjárat során esedékes zsoldkifizetésekre 12 millió akcsét, egyéb kiadásokra pedig hárommillió akcsét számoltak. Mindezek mellett az 1541-ben elfoglalt Buda Œrzésére itt ha-

gyott katonaság zsoldjára tízmillió akcsét, a szükséges javítások és építkezések költségeire további kétmillió akcsét tartottak szükségesnek Magyarországon hagyni. A Szulejmán ren del ke zésé re ál ló pénz for rás

879 604 ma gyar fo rin tot tett ki. Ez az összeg mintegy kétszerese volt I. Ferdinánd király Magyarországról származó bevételeinek és mintegy fele a Ferdinánd összes országából és tartományaiból származó jövedelmének.


31

got. A Szerémségben elfoglalt várakban (Pétervárad, Szerémújlak, Atya, Bánmonostor, Cserőd, Szávaszentdemeter, Barica, Racsa, Rednek és Titel) hagyott katonái azonban figyelemmel kísérhették a magyarországi fejleményeket, s a szultán számára kedvezőtlen fordulat esetén beavatkozhattak. A magyarországi kivonulást sürgették az újabb anatóliai felkelésekről érkező hírek is, amelyek október 8-án Péterváradon jutottak el a szultánhoz. Az adóterhek növelése miatt Bozokban kitört, helyi mozgalomnak indult elégedetlenség a bektasi dervisek csatlakozásával hamarosan továbbterjedt. Szulejmán kezét tehát az egyre terebélyesedő birodalom többirányú érdekei gyakran megkötötték, a szultánt tervei elhalasztására, módosításra, gyakran improvizációra késztették. Ezért van az, hogy Szulejmán politikáját a későbbi elemzők hol koncepciózusnak és világhódítóhoz méltónak, hol pedig orientációs válsággal küzdőnek és elhibázottnak minősítik. Az oszmán kormányzat a változó bel-, illetve külpolitikai helyzet függvényében a lehetőségeket mérlegelve, de nemegyszer a politikai-katonai-társadalmi kényszer nyomása alatt, lehetőségeit túlfeszítve igyekezett erőit megosztani a főbb hadszínterek, így a magyarországi, a földközi-tengeri és a perzsa front között. Épp a kényszer és a többirányú lekötöttség engedett némi mozgásteret a magyar politika számára a Mohács utáni években. Mohács után Szulejmánnak legott rá kellett jönnie, hogy a hadjárattal – akarata ellenére – legádázabb ellenségeit, a Habsburgokat juttatta Magyarország koronájához. A kettős királyválasztás, illetve Szapolyai János szorult helyzete és szövetségkeresése azonban ismét a szultán malmára hajtotta a vizet, és az ország közvetlen meghó dítását egyelőre nem tette szükségessé. Szulejmán elfogadta a helyzetet, és bár Bécset sem 1529-ben, sem pedig 1532ben nem tudta elfoglalni, hadjárataival biztosította a magyarországi török orientáció megerősödését, pontosabban a Porta számára na gyon is kedvező megosztott állapot fenntartását. 1541ben Szapolyai János halála és Habsburg Ferdinánd támadása miatt azonban változtatnia kellett politikáján. Mivel nem engedhette, hogy Szapolyai országrészének Habsburg-kézre kerülésével a két birodalom közötti közép-európai status quo számára előnytelenül változzon meg, végleg meghódította védence országrészét. •

32


IBRAHIM PASA

I

brahim a velencei kézen lévő, epiroszi Parga városában keresztény görög szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1493 táján. Török kalózok fogták el és adták el Konstantinápolyban. Gazdája az ifjú Szulejmán hercegnek ajándékozta Ibrahimot. Szulejmán, aki közel egyidős volt Ibrahimmal, hamar bizalmasává és barátjává fogadta szolgáját. Hatalomra jutását követően, 1523-ban Szulejmán a korabeli jogszokás és protokoll megsértésével és a politikai elit rosszallása mellett úgy emelte a nagyvezíri székbe Ibrahimot, hogy

ifjú bizalmasa nem rendelkezett a hivatal betöltéséhez szükséges tapasztalatokkal, és nem járta be a szokásos hivatali ranglétrát.

A BIRODALOM FÃIDEOLÓGUSA ÉS MAGYARORSZÁG Ibrahimnak komoly szerepe volt az oszmán birodalmi ideológia és stratégia, így a hazánkkal kapcsolatos politika alakításában. Szulejmán tanácsadói már a csata után keresték a kapcsolatot II. Lajossal, akiről még nem tudták, hogy elesett az ütközetben. A szemtanú Bro-

I I

darics István kancellár, a csata későbbi krónikása 1526. október 3-án hosszú levélben tájékoztatta lengyel kollégáját, Krysztof Szydlowiecki főkancellárt a mohácsi csatáról és következményeiről. Ebben arról is beszámolt, hogy Ibrahim pasa, nagyvezír még szeptemberben elengedte Lajos király fogságba ejtett három kamarását, akiket szövetségi ajánlattal küldött a legyőzött – és az oszmánok által életben lévőnek hitt – ma gyar uralko dóhoz. Brodarics úgy tudta, hogy a szultán csak a Dráva és a Száva közét akarta megtartani magának, és cserébe támogatást és békét ígért a magyar uralkodónak. Sokatmondó, hogy 1528 januárjában lényegében hasonló feltételekkel egyeztek meg I. (Szapolyai) János királlyal, akit I. Ferdinánd kiszorított az országból. Ekkor már Isztambulban is tisztában voltak Mohács következményeivel és I. János király helyzetével. Ibrahim pasa, nagyvezír már az első audiencián értésére adta I. János követének, Hyeronimus Łaskinak, hogy az oszmánok nagyon is jól tudják, János csak azért kér most békét és szövetséget Szulejmántól, mert Ferdinánd legyőzte őt. Hasonlóan vélekedett a többi pasa is, akikkel a követ találkozott, valamint Lodovico Gritti, Ibrahim nagyvezír barátja és bizalmasa is, aki épp ekkortájt lépett elő a Portán amolyan félhivatalos „magyarszakértővé”. Valamennyien értésére adták Łaskinak, hogy Magyarországot a szultán karddal hódította meg, ezért azt sajátjának tekinti. Ibrahim azt is közölte a

Pargai Ibrahim pasa a lován. Egykorú rajz, 1530

követtel, tudják, hogy Ferdinándnak több jogcíme van a magyar koronához, mint Jánosnak, hiszen „Lajos király leánytestvére az övé, ez nagyobb jogalap Isten előtt, mint a te uradé.” Ráadásul Ferdinánd az erősebb: „Tudunk a bárók nagyarányú átpártolásáról Ferdinándhoz, tudjuk, hogy urad kénytelen volt viszavonulni, mikor meglátta annak erősebb hadseregét. Ezért [tehát] ragadja meg a te urad szultánunk ruhaujját. Meg fogja kapni tőlünk az országot, s olyan segítséget nyer, hogy nemcsak Ferdinándot, hanem Ferdinánd barátait is porrá változtatjuk, ha urad úgy akarja.”

AZ 1529. ÉVI HADJÁRAT

Szapolyai szorult helyzete és segítségkérése kapóra jött Szulejmánnnak. Az oszmán vezetés – annak érdekében, hogy a mohácsi csatában legyőzött ország nehogy Habsburg-kézre kerüljön – Szapolyai katonai megsegítése mellett döntött. Ferdinánd hiába próbálta gyors követküldéssel a hadjáratot megelőzni és jogát a magyar trónra a Portán elismertetni, követeinek 1528 júniusában hadüzenettel felérő választ adtak. Mire a Habsburg-követek ha zaindultak, Szulejmán már rég elrendelte a következő évi magyarországi hadjárat előkészületeit. A szultánt az sem tántorította el tervétől, hogy Dél-Anatóliában 1529 februárjában ismét felkelés tört ki. A lázadást hamar vérbe fojtották, így Szulejmán május 10-én elindulhatott a hadjáratra. A szultán augusztus 19-én a mohácsi síkon fogadta Szapolyait, majd szeptember elején a Budát védő német zsoldosoktól minden nehézség nélkül visszafoglalta számára az ország főváro-

sát. Ezt követően a szultán átadta Jánosnak a Szent Koronát, és a török hadjárati napló szűkszavú tudósítása szerint „trónra ültette”, azaz megerősítette a királyságban János királyt, majd továbbvonult Bécs felé. Bár Bécs több mint kéthetes ostroma a védelem ellenállása, valamint a hideg és az esőzések miatt október 15én kudarccal végződött, a hadjárattal az oszmánok stabilizálták magyarországi befolyásukat. Szulejmán vissza foglalta Magyarországot védence számára, akit gondosan koreografált külsőségek közepette helyezett vissza Magyarország birtokába. A szerémségi oszmán várak katonái pedig továbbra is figyelemmel kísérhették a magyarországi fejleményeket, s a szultán számára kedvezőtlen fordulat esetén gyorsan reagálhattak. Az újabb magyarországi beavatkozásra azonban nem a Habsburgok magyarországi térnyerése, hanem V. Károly koronázása és a Habsburgok ezzel együtt járó európai presztízsnövekedése késztette az isztambuli vezetést. Isztambul ekkorra már megfogalmazta Szulejmán világuralmi igényeit, és ezt V. Károly univerzalista hatalmi törekvéseivel állította szembe.

A HÓDÍTÁS STABILIZÁLÁSA

Szulejmán világuralmi törekvéseinek megfogalmazására, úgy tűnt, már 1532ben alkalom nyílik, ám ekkor sem a két császár csatájára, sem pedig Bécs ostromára nem került sor. A oszmánok azonban a hadjárattal tovább stabilizálták magyarországi védencük helyzetét. A Kaszim bég vezetésével Alsó-Ausztriába betörő könnyűlovas török és tatár csapatok – akiket portyázó-pusztító

A NAGYVEZÍR A birodalom legmagasabb rangú tisztviselŒje, a szultán helyettese. A szultán távollétében Œ vezette a birodalmi tanács üléseit és a birodalmi hadakat is. A poszt várományosa hagyományosan a második vezír, aki korábban harmadik vezír, elŒtte pedig a birodalom európai és kis-ázsiai tartományainak kormányzója (beglerbégje) volt, és az ottani hadak fŒparancsnokaként komoly jártasságot szerzett a kormányzásban és a hadak vezetésében. 1523-ban a nagyvezíri poszt Ahmed pasa, második vezírt illette volna meg, aki maga is szorgalmazta a korábbi nagyvezír menesztését. Ahmedet azonban hatalmas csalódás érte, amikor Szulejmán 1523-ban nem Œt, hanem a rangban jóval alatta

lévŒ Ibrahimot, a szultáni fŒkamarást nevezte ki, jóllehet a látszat kedvéért Ibrahim nagyvezíri kinevezése elŒtt beglerbégi rangot is kapott. A sértett Ahmed legott lemondott második vezíri rangjáról, és helyette Egyiptom kormányzóságát kérte a szultántól. Új állomáshelyére érkezve azonban hamarosan lázadást szított és magát uralkodónak kiáltotta ki. Ez nem lehetett túl nehéz, hisz a tartományt csak néhány évvel azelŒtt, 1517-ben hódította meg Szulejmán apja, Szelim szultán az ott és Szíriában 250 éven át uralkodó mameluk szultánoktól, akiknek még sok hívük ma radt e távoli oszmán tartományban. Ahmed lázadását azonban gyorsan leverték és a lázadót kivégezték.


33

harcmódjuk miatt Renner und Brenner névvel illettek a helybeliek – Linzig jutva ízelítőt adtak az oszmán fegyverek erejéből, figyelmeztetvén a Habsburgpárti magyar urakat, mi vár arra, aki az oszmánokkal vagy védencükkel ujjat húz. Szulejmán tovább növelte magyarországi befolyását. Az országban hagyta hű emberét, a János által előbb kincstartónak, majd kormányzónak, végül országos főkapitánynak kinevezett velencei kalandort, Lodovico (Alvise) Grittit. A hadjárat eredményeként Ferdinánd király is belátta, hogy nem áll rendelkezésére olyan fegyveres erő, amellyel az oszmánokat vagy védencüket, János királyt kiverhetné az országból. Azt is fel kellett ismernie, hogy bátyja politikájában a magyarországi eseményeket rendre háttérbe szorítja a francia–spanyol ellentét, így tőle sem számíthat hathatós segítségre. Ezért Ferdinánd az 1533. évi Habsburg–oszmán szerződés-

ben gyakorlatilag lemondott magyarországi trónigényéről, s elfogadta, hogy a szultán az általa elfoglalt területeket János királynak adta. Ennek fejében a szultán először ismerte el Ferdinánd jogát az általa ténylegesen birtokolt északi országrészre. A szultán csak pillanatnyi taktikai lépésnek tekintette a szerződést, melynek megtételére a Perzsia elleni hadjárat késztette. Újabb magyarországi beavatkozásra azonban csak 1541-ben, Szapolyai János halála és Habsburg Ferdinánd támadása miatt szánta el magát. Mivel nem engedhette, hogy Szapolyai országrészének Habsburg-kézre kerülésével a két birodalom közötti közép-európai status quo számára előnytelenül változzon meg, végleg meghódította elhunyt védence országrészét. A Habsburg és az Oszmán Birodalom ezzel immár tényleges szomszédságba került. Magyarország közepén a következő két-három év-

tized alatt kiépült a két birodalmat és a két civilizációt elválasztó Habsburg és oszmán védelmi rendszer, amely közel másfél évszázadig őrködött a törékeny erőegyensúly felett. Ekkorra már mind a szulejmáni, mind pedig a károlyi vezetés belátta, hogy a világbirodalom sem Habsburg-, sem pedig oszmán főség alatt nem valósítható meg. A birodalom főideológusa és a Habsburgok elleni politika legfőbb mozgatója, Ibrahim nagyvezír ekkor már halott volt. Szulejmán maga adott parancsot a kivégzésére 1536ban. Ürügyül azt hozták fel, hogy Ibrahim szultánnak nevezte magát. Valójában azonban hatalmi harc és rivalizálás állt a kivégzés hátterében, mivel a nagyvezír hatalma és a szultán feletti befolyása ekkorra már megengedhetetlenül nagyra nőtt Ibrahim ellenlábasai és riválisai, mindenekelőtt a szultán asszonya, Hurrem szemében. •

NAGY SÁNDOR ÖRÖKÉBEN Ibrahim kedvenc történelmi hŒsének, Nagy Sándornak méltó utódát látta az ifjú szultánban, aki képes feltámasztani a nagy hódító hajdani világbirodalmát. A nagyvezír hitt a jövendölésekben: az egyik velencei követnek említette, hogy egy Szulejmánnal ifjúkorukban közösen olvasott jóskönyv megjövendölte mind az Œ fényes karrierjét, mind pedig azt, hogy Szulejmán beteljesíti Isten akaratát, és elfoglalja a Római Birodalmat. Ebbéli meggyŒzŒdését a nagyvezír hamarosan politikai programmá formálta, és mindent elkövetett annak megvalósítása érdekében. Nagy Sándor az iszlám hŒsköltemények kedvelt alakja volt, és II. Mehmednek (1444–46, 1451– 81) vagy I. Szelimnek (1512–20) éppoly kedves hŒse, mint I. Szulejmánnak. Ibrahim tehát nagyon is ismerŒs terepen mozgott, amikor Nagy Sándort állította az ifjú szultán elé példaképül. Az, hogy I. Szelim és I. Szulejmán szultán Nagy Sándort tekintette példaképének, Európában is eléggé is-

34


mert volt, ahol a középkori lovagregényeknek köszönhetŒen jól értették, mit jelent az, ha egy uralkodó Nagy Sándor nyomdokaiba óhajt lépni.

VILÁGURALMI TÖREKVÉSEK V. Károly fŒkancellárja, Gattinara 1527 telén Valladolidban, a kasztíliai Cortez elŒtt elmondott beszédében – felsorolván az oszmánok által elfoglalt balkáni és ázsiai területeket – figyelmeztette hallgatóságát, hogy Szulejmán nagyobb birodalom felett uralkodik, mint Nagy Sándor vagy a római császárok, és a szultán univerzális hatalomra törekszik, azt ígérvén híveinek, hogy világbirodalmat hoz létre. Aligha véletlen, hogy I. Ferdi nánd Szulejmánhoz küldött követei 1528 tavaszán épp Nagy Sán dor pél dá já ra hi vat koz va em lé kez tet ték Ib ra him pa sa, nagyvezírt arra, hogy még a történelem leghatalmasabb birodalmainak uralkodói sem voltak képesek megvalósítani minden szándékukat.

Ibrahim nagyvezírt azonban módfelett felbŒszítette V. Károly német–római császárrá koronázása 1530-ban. Már 1529ben, amikor a koronázás elŒkészületeirŒl értesült, kifakadt: „Hogyan lehet más császár, mint az én nagyuram?” Dzselálzáde Musztafa történetíró, aki korábbi kancellári hivatala folytán meglehetŒsen nagy figyelmet szentelt a címeknek, szintén felháborodással jegyezte fel, hogy koronázását követŒen V. Károly jogot formált „a császári titulusra”. 1530-ban és 1531-ben pedig Európában elterjedt a hír, hogy az oszmán hadak szárazföldön az ausztriai Habsburg-tartományok, vízen pedig a pápai állam ellen indulnak, megbüntetendŒ a bolognai császárkoronázás két fŒszereplŒjét. I. Ferenc is ezt híresztelte a velencei követnek, mondván, hogy Szulejmán nem hajlandó elismerni V. Károly császári címét, hisz csak magát tartja és nevezi császárnak. Szulejmán világuralmi törekvéseinek propagálására Ibrahim pa-

sa az 1532. évi hadjáratot használta fel. A korabeli oszmán propaganda szerint a hadjárat célja az volt, hogy Szulejmán és Károly megmérkŒzzön egymással, s eldöntsék, ki a világ ura: „Hispánia királya már régóta mondogatja, hogy Törökország ellen akar vonulni. Én azonban Isten kegyelmébŒl hadseregemmel ellene fordulok” – hangzott Szulejmán szultánnak az eszéki táborból 1532. július 17-én küldött hadüzenete.

A DIADALMENET ÜZENETE Úgy tınik azonban, hogy egyik fél sem akart nyílt ütközetet, és hogy Ibrahim pasa, nagyvezír a hadjáratot Szulejmán univerzális hatalmi törekvéseit a nyugati ha tal mi szim bo li ka nyel vén megfogalmazó, gondosan megkomponált szultáni diadalmenetnek szánta. Szulejmán bevonulása Ni⌃be vagy Belgrádba nem véletlenül emlékeztette a nyugati megfigyelŒket az ókori Római Birodalomból ismert császári diadalmenetekre, hisz Ibrahim a pompás bevonulásukat

HÍRSZERZÉS ÉS STRATÉGIAI GONDOLKODÁS M

agyarország meghódítása és az ország katonai megszállása, valamint a magyarországi oszmán igazgatás kiépítése sok hasonlóságot mutat a korábbi európai és közel-keleti oszmán foglalásokkal, és ezek mindegyikében felismerhető a földrajzi, geostratégiai szempontok figyelembevétele. Az oszmán hadvezetés megfelelő információkkal rendelkezett az ellenséges területekről, és képes volt stratégiai gondolkodásra. Ezt bizonyítja a Fekete-tenger és a Duna-delta, valamint a fontosabb folyók és folyó-

válasznak szánta V. Károly bolognai császárkoronázására, amelyet szintén ókori példák alapján rendeztek meg. Belgrád és Ni⌃ utcáin Szulejmán ókori diadalívek mintájára kialakított diadalkapuk alatt haladt el – csakúgy, mint két évvel korábban Bolognában Károly. A szultán tizenkét legkedvesebb apródja díszes hadi sisakokat vitt, amelyek közül a legutolsó sisak „megdöbbentŒ hasonlóságot mutatott a pápai tiarával”. Ez volt az a díszes felvonulási aranysisak, amelyet Ibrahim pasa rendelt meg Szulejmán számára velencei aranymıvesektŒl, és amely négy egymásra épített, tizenkét karátos gyémántokkal díszített koronát foglalt magába. Amíg a három alsó korona a pápai hármas koronát szimbolizálta, addig a sisak leg te te jén lé vŒ ne gye dik korona V. Károly császár koronájára utalt, jelezvén, hogy Szulejmán kétségbe vonja mind a pápa, mind pedig a császár hatalmát. A felsŒ korona azokra az uralkodói fejékekre is emlékeztetett, amelyekkel az oszmán miniatúrák Nagy Sándort ábrázolták.

völgyek szisztematikus megszállása. Kilia, Szilisztra, Ruszcsuk, Nikápoly, Vidin, Galambóc, Szendrő, Nándorfehérvár, Orsova, Szörény és Buda elfoglalása biztosította a dunai vízi utat, amely nélkülözhetetlen feltétele volt minden nagyobb, több száz tonnányi élelmet és hadianyagot megmozgató, Ma gyarország és Bécs elleni hadjáratnak. Hasonló stratégiai megfontolásokból foglalták el az oszmánok Moszult és Bagdadot a Tigris mentén, valamint Bászrát a Tigris és az Eufrátesz össze-

folyásánál, ahonnan a két folyó Satt alArab néven mintegy 120 km hosszú út után ömlik a Perzsa-(Arab)-öbölbe, kijutást biztosítva a Bászrában épített – és ott állomásozó – oszmán flottának a Perzsa-öblön és a Hormuzi-szoroson keresztül az Arab-tengerre és az Indiaióceánra a portugálok és az európai kalózok ellen. Ez volt az az út, amelyen az oszmánok összeköttetést teremtettek az ugyancsak szunnita indiai Nagymogul Birodalommal, amellyel Perzsia elleni szövetséget és közös támadást terveztek. E tervek aligha születhettek volna meg, ha a birodalmi vezetés valóban olyan tájékozatlan lett volna, amint az még ma is olvasható a nyugati szakmunkákban. Az oszmán hírszerzés szervezetének vizsgálata, Magyarországgal és Közép-Európával kapcsolatos politikai döntéseik elemzése azt mutatja, hogy a politikai döntéshozatal szem-

A szultáni diadalmenet során bemutatott zászlók, fegyverek és regáliák között szerepelt egy drágakövekkel kirakott velencei tükör is. Ez utalhatott Nagy Sándor legendás tükrére, amelyrŒl azt tartották, hogy benne az egész világ visszatükrözŒdik, s ekként a világuralmat szimbolizálja. A diadalmenetek és a felvonultatott szimbólumok Szulejmán univerzális hatalmi igényeit közölték a keresztény Nyugattal, a Nyugat által jól ismert hatalmi reprezentáció nyelvén. Az üzenet elsŒsorban a Habsburgoknak szólt, akiknek békét kérŒ követeit az oszmánok kötelezték, hogy Szulejmán bevonulását Ni⌃ városába egy helyi minaretbŒl nézzék végig. A követek a szultáni fogadás alkalmával közelrŒl is láthatták a díszes fejéket, amelyet tévesen a szultán koronájának hittek. A Szulejmán belgrádi és ni⌃i pompás bevonulásairól beszámoló korabeli európai híradásoknak és nyomtatványoknak köszönhetŒen az üzenet el is jutott Európa udvaraiba, és a szultáni pompáról szóló beszámolók nagyban hozzájárultak az „il Magnifico” Szulejmán-kép kialakulásához.


35

I I

pontjából kulcsfontossá gú információk a döntéshozók rendelkezésére álltak. Bár az állandó követségeket a 18. század végéig nélkülöző oszmán információszerzés bizonyára nem hasonlítható a velencei, az angol, de még a spanyol vagy az osztrák Habsburg hírszerző szervezethez sem, az oszmánok is rendelkeztek többszin-

Szigetvár látképe és az ostromló oszmánok tábora. Középen Szulejmán sátra, 1566

tű, a különböző szinteken eltérő eredményességgel működő hírszerző hálózattal. Ezt a legalább négyszintű szervezetet az a központi hírszerzés fogta össze a birodalom fővárosában, amely az európai állandó követségekre és azok tolmácsaira; a Porta renegát és görög tolmácsaira, azaz a dragománokra; a birodalmi adminisztráció különféle szintjein tevékenykedő, keresztény származású,

„törökké lett” hivatalnokokra; a fővárosban és a birodalom nagyobb városaiban élő, kiterjedt európai ágenshálózattal és családi kapcsolatokkal rendelkező (jobbára szefárd) zsidókra; valamint a Konstantinápolyba érkező európai kereskedőkre támaszkodott. Ide, a birodalmi fővárosba és egyben a hírszerzés központjába futottak be a többi szint információi is: a tartományi kormányzók és a szandzsákbégek; a vazallus ál-

INFORMÁTOROK HÁLÓZATA A magyarországi oszmán hírszerzés jól mıködött, és a bégek – csakúgy, mint a magyar várkapitányok vagy a bécsi katonai vezetés – meglelték a módját, hogy fontos és pontos információkat szerezzenek az ellenfélrŒl. Embereik megtalálhatók voltak Bécsben éppúgy, mint a végvidéki fŒkapitányságok központjaiban. Amikor 1561-ben Hamza fehérvári béget azzal riogatták a Habsburgok, hogy sereget küldenek rá, Œ mosolyogva

36


válaszolta, hogy bizony a királynak nincs elegendŒ katonája, mert ha lenne, arról Œ bizonyosan értesült volna kémei által: „Mert énnékem hat esztendeje, hogy Bécsben lakik kémem, kinek felesége, gyermeke vagyon ott, ki ha akarja, misét mond, ha akarja, deák, ha akarja, német, ha akarja, magyar, ha akarja, jó kapás, ha akarja, katona, ha akarja, sántál, ha akarja, ilyen ép lábon jár, mint te, és minden nyelven jól tud.”

NYELVEK FOGÁSA

lamok (Raguza, Erdély, a két román fejedelemség – Havasalföld és Moldva –, valamint a Krími Tatár Kánság) hírei; és nem utolsósorban egyes speciális ügyekben a központból Európába vagy épp Perzsiába küldött kémek és hírszerzők jelentései. Magyarország meghódítása előtt a szomszédos oszmán területek szan dzsákbégjeinek megbízásából is folyt felderítő kémtevékenység hazánk ellen. 1539-ben a boszniai szandzsákbég, Gázi Hüszrev bég egy Haszán Agilovics nevű, iszlamizált délszláv kémet küldött „Szlavónia felderítésére, elsőbben is kikémlelni azt, hol tartózkodik a bánok serege, majd azt, miféle helyen van a királyi felség spanyol serege és a többi országlakos uraké, és mi a szándékuk”. Az oszmánok szokatlanul alapos előkészítésre és felderítésre készültek, hisz a kém fél évig, „egész nyáron, ősszel, sőt télen át Szlavóniában maradna kémkedni”. Azt kellett megtudnia, hogy Ferdinánd milyen sereget tart Szlavóniában, és mekkorát szándékozik tartani a jövő esztendőben, „hogy Szlavónia mit szándékozik tenni, azaz meghódolni vagy ellenállni akar-e a szultánnak; hogy miképpen vannak ellátva Szlavónia várai, kastélyai, városai és más erősségei emberrel, eleséggel, puskásokkal vagy védelmi eszközökkel, kiváltképpen a nagyobb és a végbeli várak”. A kémet azonban elfogták, majd „Velikán ka róba húzatván és tűzben megforgat ván a legkönyörtelenebbül megkínozták”.

Szanda, Gyarmat, Szécsény és Ság váraiba 200-300 lovast, Komáromba pedig, ahol már eddig is 500 lovas állomásozott, további 500 lovast küldött Ferdinánd király. Megemlítette, hogy Ferdinánd Eger átadása fejében szabadon engedte az 1542-ben letartóztatott Perényi Péter országos fŒkapitányt. Úgy tudta, hogy Ferdinánd „mellett jelenleg csak 3000 katona áll készen, a többit épp most sürgette meg”. A pribék felfedte a Porta elŒtt Fráter György kétkulacsosságát, így a nyírbátori szerzŒdéshez vezetŒ tárgyalásokról Szulejmán már 1548-ban tudhatott.

Ám az oszmán vezetés az Agilovicshoz hasonló kémektől pontos információkkal rendelkezett Magyarországról. Mohács után Konstantinápoly „belső forrásokra” is támaszkodhatott. A magyar koronáért egymással versengő Habsburg I. Ferdinánd és Szapolyai I. János király, illetve a Portán megforduló követeik és embereik nemegyszer értékes információval szolgáltak a szultáni vezetés számára. A Szerémségben állomásozó török csapatok vagy a Porta magyarszakértője, Lo dovico Gritti szintén sok, első kézből származó információhoz juttatta Szulejmánt

és Ibrahim pasát. Mindezeknek kö szönhetően a Porta a magyarországi erőviszonyok ismeretében döntött Buda megszállásáról 1541-ben. A hódoltság százöt ven esz ten de je alatt a ma gyarorszá gi beg ler- és szandzsákbégekre hárult a magyar védelmi rendszer feltér ké pe zé se és a Habsburg mezei hadak erejének kikémlelése, valamint a Habsburgokkal kapcsolatos minden jelentősebb információ begyűjtése és továbbítása Konstantinápolyba. Megfelelő hírszerzőhálózat nélkül a bégek aligha tudták volna ellátni legfontosabb feladatukat, a katonai megszállás biztosítását, a hó doltság védelmét és kiterjesztését, valamint a Bécs elleni hadjáratok katonai-logisztikai támogatását.

I I

A magyarországi begler- és szandzsákbégek a legtöbb információt pribékek alkalmazásával vagy „nyelvek fogásával” szerezték. A budai beglerbég is egyik pribékjétŒl, egy bizonyos Mihálytól szerzett értesüléseket továbbított 1548 elején a fŒvárosba. Ebben egyebek mellett beszámolt arról, hogy Ferdinánd 1547 végén Linzbe ment, ahol találkozni kívánt bátyjával, V. Károllyal, hogy egyeztessen vele a török kérdésben, és „megbeszélje, fizessen-e harádzsot a boldogságos padisah Œfelségének”. Beszámolt a magyar várakba küldött erŒsítésekrŒl: Egerbe 400 lovast,

Szulejmán kézjegye


37

18 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

Recommend Documents