VARGA J. JÁNOS 110 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

VARGA J. JÁNOS

110

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

LABANC MAGYAROK

A 16–17. század a három részre szakítottság időszaka volt Magyarország történetében. Megmaradásunk a Habsburg és az Oszmán Birodalom között zajló másfél évszázados küzdelem kimenetelétől, a széthullott ország egyesítésének sikerétől és a „nemzeti” önállóságot jelentő rendi jogok, valamint a szabad vallásgyakorlat biztosításától függött. Az összetett történelmi feladat megoldásához más-más utat választottak a Habsburg-hű (labanc) és a „nemzeti” uralkodóra felesküdött (kuruc) magyarok. Milyen szerepet játszottak a 17–18. század fordulóján a saját koruktól napjainkig ellenségesen ke-

74∞ &£∞ § ™ KURUC ÉS LABANC 74∞&£∞§™

Madarász Viktor festménye, 1855 A kép a kuruc, illetve a labanc oldalon álló két testvér drámai harcának végkifejletét örökíti meg. A templomba éppen betörnek a Habsburg hatalmat képviselô császári katonák, középen áll az egyik testvér, elfogató parancsot tartva kezében. A mellette álló pap próbálja ôt megfékezni, rámutatva a földön haldokló lázadó fivérére és rémült családjára.

zelt, nemegyszer árulónak mondott, jó esetben meg nem értéssel vagy érdektelenséggel övezett labancok? Van-e jogosultsága az ilyen véleményalkotásnak, van-e tanulsága a történelmi megosztottságnak?

É

ppen 15 évvel a mohácsi vereség után, 1541. augusztus 29-én került fel a török félhold a budai Nagyboldogasszony-templom tornyára, és ezzel megkezdődött Magyarország új politikai határainak kialakulása. Az oszmánok ékként nyomultak az ország testébe, és a déli végektől Fülekig, nyugat–keleti irányban Kanizsától Gyuláig, később Váradig terjedő területet betagolták az Oszmán Birodalomba. A maradék Dunántúl és a Felföld „gallérként” kerítette félkörívben a Hódoltságot az Adriai-tengertől a Máramarosi-havasokig. Királyai a Habsburgházból kerültek ki, akik – mint németrómai császárok – birodalmi politikájuk megannyi szálával kap csolták érdekszférájukhoz ezt a területet. Erdély elszakadt a Magyar Királyságtól, „nemzeti” uralkodók irányításával élte az életét, de oszmán fennhatóság alatt. Fejedelmeit a szultán jóváhagyásával választották, évi adót fizetett a Portának, és függetlensége csak addig terjedt, ameddig a konstantinápolyi hatalmasok jónak látták.

AZ ORSZÁGEGYESÍTÉS ÚTJAI ÉS A RENDI JOGOK A három országrész között azonban sohasem szűnt meg az összetartozás tudata: a királyság és a fejedelemség politikusai és társadalmi elitje nem fo gadták el az erős és független középkori Magyarország széthullásának tényét, politikai tevékenységüket másfél évszázadon át az oszmán uralom felszámolásának és az egység helyreállításának gondolata határozta meg. A királyi országrész a Habsburg-ház tagjaitól várta a széttagoltság megszüntetését, és a 17. század közepéig lojális maradt irántuk. A Magyar Királyság vezető politikusai csak a csalódást okozó vasvári békekötés (1664) után fo gadták el a török szövetség gondolatát, de nem azért, mert azt nagyon kívánatosnak tartották, hanem mert az Oszmán Biro dalom volt az egyedüli nagyhatalom, amely támogatást nyújthatott a Habsburgok rendi érdekeket sértő centralizációs politikája ellen. Az erdélyi fejedelmek Mohács után fenntartották a magyar államiság folytonosságát, Bocskai István, Bethlen Gábor és a két Rákóczi György uralkodásának évtizedeiben pedig – a Porta támo gatásával – megvédték a ma gyar rendi jogokat és a protestáns vallásgyakorlat szabadságát a Habsburg uralko-

112


dókkal szemben, egyúttal megkísérelték az országegyesítést „nemzeti” oldalról. Történelmi szerepük II. Rákóczi György halálával és Erdély bukásával (1660) lezárult. Azután Thököly Imre felső-magyarországi fejedelem (1682– 1685) emelte fel még egyszer a „függetlenség” zászlaját oszmán segítséggel, és vitte reménytelen helyzetben is, amikor Bécs 1683. évi felmentése után a török ellen létrehozott nemzetközi szövetség, a Szent Liga elkezdte Közép- és Dél-Európa felszabadítását (1684–1699). Már a kortársak is eltérően látták az oszmán és a Habsburg nagyhatalom közötti megmaradás lehetőségét. Az országért versengő két erő a magyar politikát olyan mozgásra kényszerítette, amelyik a királyságtól Erdélyig és a

74∞&£∞§™

fejedelemségtőll a Koháry István. nyugati országré Johann Andreas szig futotta be páPfeffel mezzotintója, lyáját. Így – miköz18. század ben ellentétes tendenciákat egyesített – a török- és a Habsburg-ellenesség nem vált egymástól elkülönülő politikai magatartássá, sőt a török kiűzésének szükségessége meghatározta a Habsburg királyokkal kialakult viszonyt is. Az országért felelős politikusok jól látták, hogy terveik és lehetőségeik között hatalmas ellentmondás feszül, amely a két oldalon álló csoportokat akár testvérháborúba is so dorhatja. Forgách Ferenc váradi püspök és erdélyi kancellár írta az 1560-as évek végén a kettős királyválasztást (1526) és Bu-

74∞&£∞§™

da elvesztését követő évek politikai állapotáról Emlékiratában: „A ma gyar urak legnagyobb erényüknek az egyet nem értést tartották.” Ez a magatartás értéket is jelenthetett, mert az ellentétes politikai megoldások képviselői – jó diplomaták módjára – egyszerre „több vasat tartottak a tűzben”. De Forgách hozzátette: „Az volt magunkat és másokat űző szakadatlan végzetünk, hogy szeretet helyett […] gyűlölködésre, ellenség helyett elvakultan polgártársaink életére, tulajdon vérünkre pályázzunk a végpusztulásig.” Az ellentmondásos Habsburg–magyar viszonyt az is jellemezte, hogy alig találunk a 16–17. században olyan rövid periódust, amikor a magyar nemesség ne rendelkezett volna a hatalom bizonyos részével. Ugyanis a Habsburg uralkodók többnyire a nagybirtokosok és a köznemesség közreműködésével kormányozták az országot. Így a ma gyar uralkodó osztály egésze sohasem akart kiszakadni a Habsburg Birodalomból. Természetesen előfordultak törté-

nelmi helyzetek, amikor a nemesség radikális csoportjai felülkerekedtek és eltökélték az elszakadást. Ilyenkor alakult ki a labanc–kuruc szembenállás.

A KIRÁLYHŰ KOHÁRY ISTVÁN A korai kuruc mozgalom idején a török–kuruc–erdélyi csapatok ellen Fülek várát (Nógrád vármegye) védelmező Koháry Istvánt Thököly Imre az ország „nevezetes és mások felett való mételyé”-nek nevezte és bebörtönöztette. A bárói família sarja rendelkezett a korszak főúri, középnemesi labancait általában jellemző tulajdonságokkal: megfelelő családi indíttatás, gondos neveltetés, mély katolicizmus, Habsburg-hűség és törökellenesség. Az ifjú Koháry Nagyszombatban és Bécsben tanult a jezsuitáknál, filozófiai doktorátust szerzett. Tizennyolc éves volt, amikor 1667ben hazatért, és átvette a korábban ráruházott füleki kapitányságot. Részt vett a felkelőkkel vívott harcokban a bá-

nyavidéken. Katonai szolgálatának sorsfordító napja 1682. szeptember 10. volt. Már két hete ostromolták Füleket Ibrahim budai pasa, Thököly Imre és Apafi Mihály erdélyi fejedelem csapatai, amikor a magyar–német őrség – a várparancsnok akarata ellenére – feladta az erősséget. Koháry nem írta alá a kapitulációs megállapodást, mert mint mondta: ő „életre-halálra fogadott hűséget a királynak”. Thököly meg akarta őt nyerni a kurucok ügyének, miközben szóváltásba keveredtek. Koháry – állítólag – „törökkel béllett pártos pribék”-nek nevezte Thökölyt, mire ő Regéc várába záratta. Koháry a következő három évet Thököly börtöneiben töltötte: Regéc után Munkácson, Tokajban, Sárospatakon, végül Ungváron. A fogság évei költővé formálták Koháryt. Öt versfüzete jórészt kisebb terjedelmű költeményeket tartalmaz, közöttük imádságokat, valCsatajelenet. Georg lásos elmélkedéseket, Rugendas festménye amelyekkel állhatatos-

74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™


113

74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™

ságát er erősítette szenvedései közepette. Verseiből kitűnik, b hogy korábbi tetteit és a jelen megpróbáltatásainak elviselését tudatos politikai döntés motiválta. Elhatározásának keresztülviteléhez erős valláserkölcsi hát-

II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemként

tér adott erőt: a rendíthetetlen katolikus hithez társuló lelkiismeretesség és becsületesség, amely megőrizte hűségét a „felkent uralkodó”-hoz, a törvényes magyar királyhoz, akitől a török kiűzését várta. Teljesen azonosult a korszak Habsburg-párti, katolikus felfogásával, amely „bűnös elvetemültség”-

nek tartotta az oszmán szövetséget. Ezért fordult szembe Thökölyvel és híveivel. Koháry a Felső-magyarországi Fejedelemség összeomlása után, 1685 novemberében szabadult Ungvárból. Részt vett Buda 1686. évi ostromában és visszavételében, immár grófi cím birtokában és bányavidéki vicegenerálisként. A következő évben az Egerért (Heves vm.) vívott harcokban súlyosan megsebesült. A műtét sikertelensége miatt jobb karja egész életére megbénult, ezzel katonai pályájának vége szakadt. Rákóczi idejében mereven szembeszegült a szabadságmozgalommal, és nagy pénzkölcsönökkel segítette az uralkodót a kurucok elleni harcban. Érdemei jutalmául 1703-ban vezérőrnaggyá, 1707-ben altábornaggyá léptették elő, 1711-ben Hont vármegye örökös főispánja, 1714-ben országbíró és titkos tanácsos lett. Az ország új jáépítésének időszakában, 1715–1722 között részt vett az országgyűlés által létrehozott Rendszeres Bizottság (Systamatica Commissio) munkájában. A hivatalos iratokat ezüstlapra vésett névbélyegzővel hitelesítette. Kiemelkedő irodalom- és iskolapártoló tevékenységet folytatott. Számos prédikációs könyv kiadását támogatta, és a kor jeles költője, Gyöngyösi István két művét ajánlotta neki. Élete végéig hálával gondolt a jezsuitákra, de segítette a piaristákat, a ferenceseket és a pálosokat is. Megalapította a kecskeméti piarista rendházat és gimnáziumot (1715), utóbb felépíttette a váci ferences kolostort, és jelentős munkálatokat végeztetett a család szentantali (Hont vm.) kastélyán.

SZÓTÖRTÉNET ÉS HISTÓRIAI GYÖKEREK A labanc szó eredete bizonytalan. Valószínıleg a loboncos (bozontos, kócos, fésületlen) melléknévbŒl keletkezett. Az elnevezés jelentéstani alapja a 17–18. század fordulóján a bécsi udvarban és a császári-királyi hadseregben divatos dús, lobogó parókaviselet lehetett. A gúnyolódó névadásban közrejátszhatott a császáriak lompos plundrájának (bŒ, buggyos nadrág) képzete is. A kortársak etimológiai bizonytalanságát jelzi Cserei Mihály (1668–1756) történetíró Erdély

114


históriájának az 1710. év eseményeit elbeszélŒ részlete: „Amely magyarok […] a császár mellett hadakoznak, labancoknak hívatnak, bizonytalan eredetbŒl, némelyek úgy magyarázzák: lobanc, azaz lobbancs, mivel a németek puskával szoktanak inkább harcolni, mint karddal, a puskapor penig fel szokott lobbanni.” Viszont egyértelmıen megállapítható a szótörténeti emlékek alapján, hogy a labanc kifejezést a Thököly Imre nevéhez fızŒdŒ fegyveres mozgalom (1677–1685)

és II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának idŒszakában (1703–1711) a Habsburg-oldalon harcoló magyarok (olykor rácok, azaz délszlávok) megnevezésére használták. Jelentéstartalma idŒvel kibŒvült, mert nemcsak egyes katonákra vagy a Habsburg uralkodóhoz hıséges polgári személyekre, ha nem fegyveres alakulatok egészére, települések lakóira és földrajzi helyek megjelölésére, ritkán családnévként is alkalmazták. SŒt Thaly Kálmán (1839–1909) a Rákóczi Ferenc híveit proskribáló

1709. évi diétát „pozsonyi labanc országgyılés”-nek nevezte a Bottyán János tábornokról írt történeti munkájában. Dugonics András (1740–1818) költŒ és író pedig megemlítette népi ihletésı példabeszédei és szólásai között, hogy a gyáva, „mocsarasba bújó” katonát „Sári vári labanc”nak csúfolták. A labanc ellentétpárja az 1670es évek közepén felbukkanó kuruc volt, amellyel a Thököly Imre és Rá kó czi Fe renc zász la ja alá állt magyar – ritkán német zsol-

AZ AMBICIÓZUS BRIGADÉROS, OCSKAY LÁSZLÓ Ocskay László nevéhez hírhedt kuruc katonai megtorlások kap csolódtak, ezért „Rákóczi villáma”-ként és a „a tűz fejedelme”-ként emlegették. Jómódú középnemesi família sarja volt, amely a Nyitra vármegyei Ocskó helységről kapta családi és előnevét. A nagyszombati jezsuita kollégiumban eltöltött három esztendő után, szinte gyermekként – alig 15-16 évesen – 1698ban katonának állt, és Pálffy János huszárezredével részt vett a Franciaország és a Habsburg Birodalom között kirobbant spanyol örökösödési háborúban (1701–1713). Közvetlenül a Rákóczi-szabadságharc kezdete előtt hazajött toborzó körútra Észak-Itáliából, de nem tért vissza, mert 1703 júniusában az elsők között csatlakozott a felkelőkhöz. Gyorsan emelkedett a tiszti ranglétrán: 1703 szeptemberében ezereskapitányi (ezredesi), 1705 augusztusában brigadérosi (főtiszt az ezredes és a vezérőrnagy [tábornok] között) kinevezést kapott. Az 1704–1705. évi dunántúli katonai kudarcok idején a császári–királyi hadvezetés számos jó nevű kuruc hadfit igyekezett átállásra bírni s így Rákóczi tisztikarát gyengíteni. Ocskayt először 1707 júniusában környékezte meg a nagyszombati ferences kolostorfőnök Guido Starhemberg tábornok megbízásából az uralkodó kegyelemlevelével, de a brigadéros akkor még ellenállt. A következő év nyarán döntő fordulat következett be a szabadságharc menetében: a trencséni csatavesztés (1708. augusztus 3., Trencsén vm.) nem jelentett katasztrófát katonai szempontból,

dos – katonát, illetve a velük rokonszenvezŒ személyt jelölték. Eredeti jelentése kóborló, kószáló, buj do só sze mély le he tett, összefüggésben a Thököly Imre fellépését (1677) megelŒzŒ évek bujdosó – másként korai kuruc – mozgalmával. A labanc–kuruc szembenállás történelmi gyökereit a jóval a két kifejezés felbukkanása elŒtt kialakult Habsburg-hı és „nemzeti” politizálás létében keres hetjük. S ahogyan a kétféle elgondolás egymásba „simulhatott” a török korszak másfél évszázada alatt, hasonló politikai

de lelki és morális következményei helyrehozhatatlannak bizonyultak. Általános csüggedés és reményvesztettség vett erőt az embereken, a fegyelem felbomlott, az ezredek szétszéledtek, és megkezdődött az átpártolás. A fejedelem így írt erről az Emlékiratokban: „Ügyeink nem lettek volna menthetetlenek, ha bizonyos fajta kábulat nem kerítette volna hatalmába az egész nemzetet. Főurak, nemesek, tisztek, katonák nem gondoltak többé a háborúra, csak arra, hogy megmentsék vagyonukat, asszonyaikat, gyerekeiket.” Ocskay László nem vett részt alakulatával a trencséni harcban, a közeli Isztricán (Trencsén vm.) időzött, katonái pedig a környékbeli falvakban tartózkodtak. A hírek hallatán, hogy 3000 kuruc elesett, 400 fogságba került, a fejedelem lebukott a lováról és megsebesült, odaveszett 14 ágyú és számos zászló, Ocskay erősen megingott a kuruc ügy iránti hűségében. Így második megkísértése már eredménnyel járt: ezúttal egykori ezredtulajdonosa, Pálffy János tábornok hívta vissza Pyber László esztergomi kanonok közbenjárásával. Bercsényi Miklós főgenerális tudott az előkészületekről, mégsem Ocskay elfo gatásán, hanem visszatartásán munkálkodott, tekintettel a közhangulatra. Így történhetett meg, hogy miközben a brigadéros megtévesztő leveleket írt feljebbvalóinak, biztonságba helyezte családját, s Lengyelországba szállíttatta pénzét és értékeit. Az átállásra 1708. augusztus 27-én került sor: az ostromlott Nyitra felmentésére rendelt Ocskay-ezredet parancsnoka – kegyelem és császári-királyi ezredesi kinevezés ígéretével – Pereszlénynél az

és magatartásbeli „átjárhatóság” jellemezte a „labanc–kuruc világ” évtizedeit is. Valószínıleg ez a koronként másképpen megnevezett (némi leegyszerısítéssel: Habsburg-párti, azaz labanc, „nemzeti”, azaz kuruc), de lényegét tekintve hasonló problémákat görgetŒ történelmi folytonosság jelent meg a kortársak feljegyzéseiben és a 19–20. századi historikusok értékeléseiben is. „Miért van annyi labanc pribék, annyi kuruc pribék?” – kérdezte 1679-ben az egyik hódoltságbeli prédikátor. Válaszképpen mintha a 16. századi Forgách Ferenc

ellenség karjaiba vezette. A következő évben részt vett Bajmóc és Nagytapolcsány elfoglalásában, s példájának követésére bírt számos nemest Nyitra és Trencsén vármegyében. Végzete 1710. újesztendő napján érte utol. A verbói Révay-kastélyban rendezett szilveszteri mulatság után hazafelé tartott kíséretével Ocskóra, amikor a jó ideje nyomában járó Jávorka Ádám érsekújvári hadnagy rajtaütött legényeivel. Ocskay megsebesült a csetepatéban, és a kurucok Újvárba vitték. Másnap kihallgatták, harmadnap a Csajághy János várparancsnok elnökletével összeülő hadbíróság bűnösnek találta és karóba húzásra ítélte. A kegyetlen büntetést unokatestvére, Ocskay Sándor ezredes közbenjárására Csajághy – élve jogával – pallos általi halálra mérsékelte. Az ítéletet aznap végrehajtották. A hóhér a levágott fejet karóra tűzte és napszálltáig közszemlére tette. Napok múlva egy névtelen katonaköltő balladai hangvételű versben örökítette meg a tragikus véget és a vitézlő rend véleményét: Föltüzék az fejét a bástya fokára, A mely néz Nyitrára – egy nagy árbócfára. […] Nagy fekete hollók sűrűn szálldosának – S ott környűlkerengvén, ekkép károgának: Kár, kár, kár – kár vala Ocskay Lászlónak, Illyen nagy vitéznek lenni árulónak! De nem kár hazáját, vérét eladónak Szemeit kivájni fekete hollónak. (Részlet az Ocskay Lászlórúl való énekből, 1710)

püspök szavaira rímelnének 1716ban, immár a Rákóczi-felkelés után az erdélyi háromszékiek: „Az elmúlt esztendŒkben […] az labanc és kuruc nevezeti alatt az magyar nemzet egymás ellen rebellálván edgyik az másikot rontotta, pusztította.” A „pártváltást” is gyakran emlegették a kortársak. Andrássy Pé ter ud var hı fŒ úr ír ta 1709ben: „Az mikor eltalálnak kapni valamelyest közülök [ti. kurucokat]: min de nik la banc cá akar lenni, de ha szerit teheti, azomban csak visszaszökik közikben.” Bottyán ge ne rá lis a du nán tú li

ha di sze ren cse leál do zá sa kor, ugyancsak 1709-ben a következŒ szavakat intézte Rákóczi fejedelemhez: „Alázatosan kérem Felségedet […] úgy siessen szegényeket Felséged segíteni, hogy desperátióban [reménytelenségbe] esvén, mind labanccá ne legyenek.” Mégsem fogadták biza lom mal az átállt ku ru co kat Bécsben, „álcázott ellenségnek” tekintették Œket, mert tudták, hogy a császári udvarban épülŒ abszolutizmus és a magyar rendek érdeke nemcsak a Rákóczifelkelés idején, hanem békében is eltér.


115

EGY „ÁRTATLAN ÁRULÓ” BEZERÉDJ IMRE Ocskay Lászlóéhoz sok tekintetben hasonlít Bezerédj Imre brigadéros pályája. Híres–hírhedt lett Stájerországban és Alsó-Ausztriában tett portyáiról. Egyik különös vállalkozása alkalmával elhozatta Bécsújhelyről Gottfried Lehmann kapitány földi maradványait, akit a császári haditörvényszék kivégeztetett, mert 1701-ben elősegítette a hűtlenség vádjával fogva tartott Rákóczi Ferenc szökését. Bezerédj 1705 decemberében megadta a végtisztességet Lehmann-nak, és eltemettette Kőszegen. Bajvívóként is nevet szerzett magának: 1707-ben megküzdött Jean Louis Rabutin de Bussy generális seregének egyik nagyhírű kapitányával, akit csákányfokosával halálra sebesített. Régi dunántúli középnemesi családból származott. A Rákó czi-felkelés előtt császári százados volt Esterházy Gábor lovasezredében, és a franciák ellen harcolt a spanyol örökösödési háborúban. 1704 nyarán Sibrik Miklós ösztönzésére csatlakozott Rákóczi Ferenchez. Főtiszti pályafutása pártfogója, Károlyi Sándor főgenerális dunántúli működésének időszakában kezdődött: 1704 júniusában a Vas vármegyei mezei hadak ezredese, a következő évben lovasezred-parancsnok lett. Ambiciózus volt, folytonos bizonyítási kényszer hajtotta: 1706. november 6–7-én – már brigadérosként – béri Balogh Ádám ezereskapitánnyal együtt nagy győzelmet aratott Hannibál Heister alakulatai felett Győrvárnál, magát a császári tábornokot is elfogták. Az ellenség körében is terjedő hírneve lett későbbi tragédiájának forrása. Először Károlyi Sándor hallott olyan híreket 1706 elején, hogy Bezerédj átállni készül, azután Forgách Ferenc tájékoztatta – kevéssel a győrvári harc előtt – Rákó czit: „Azt hirdetik, hogy Bezerédj labanccá lett feles haddal.” Mindez valótlannak bizonyult, de jól látszott, hogy a bécsi katonai vezetés a kuruc főtiszt befeketítésén munkálkodik. Mégpedig módszeresen. Bécs a dunántúli kuruc hadvezetés arisztokrata és középnemes tagjai között feszülő ellentétekre építette tervét. Pálffy János ugyanis tudott Esterházy Antal tábornok, Bottyán János korábbi végvári hadnagy, Esterházy Dániel tábornok, Szentgyörgyi Horváth Zsigmond Vas vármegyei alispán és főhadbiztos, Nádasdy Ferenc vezér őrnagy – a kivégzett országbíró fia – és Bezerédj

116


Imre egyenetlenkedéseiről. Sőt azt is érzékelte, hogy Bezerédj nem tűrhette a fölébe helyezett Bottyán „commandóját”, mert – amint Bezerédj írta egy alkalommal – „én a kisebbséget nem szoktam, bennem lívén a nemes vír, s emberek között tanultam, s nem a Bakonban, mint valaki”. Pálffy János közreműködésével – Bezerédj tudta nélkül – 1707 végén megszülettek az úgynevezett Bezerédj-pontok, amelyek élet- és vagyonbiztonságot, a kuruc hadseregben viselt tiszti rang megtartását, az átállás után vélhetően kuruc kézre kerülő javak kárpótlását és a családtagok biztonságát ígérték az átpártolónak. A dokumentummal egy időben írta alá I. József azt a Pálffynak szóló levelet, amely ok nélkül – Bezerédjhez hasonlóan – terhelő utalást tett Szentgyörgyi Horváth Zsigmondra. A főhadbiztosnak ugyanolyan szerepet szántak, mint Bezerédjnek. Az iratok sosem kerültek nyilvánosságra vagy felhasználásra, csak szűk körnek, császári-királyi múlttal rendelkező, de kuruccá lett, azaz kikezdhető személyeknek szánták. Látszott, hogy a bécsi politikai-katonai vezetés célja a zavarkeltés és a bomlasztás. Siegbert Heister tábornok és Nádasdy Ferenc az emberrablástól sem riadt vissza Bezerédj átcsábítása érdekében: 1708. május 12-én katonáikkal túszul ejtették a brigadéros feleségét, Széplaki Bottka Máriát. A lélektani hadviselés megviselte a férjet, de átállásának közvetlen oka mégsem az asszonyrablás volt – Bottka Mária egyébként június közepén kiszabadult –, hanem az Ocskay árulását is előmozdító trencséni csatavesztés. Az ütközet után a Dunántúlra betörni készülő Heister csatlakozásra kívánta rábírni Bezerédjt. Kétezer embert ígért neki, hogy levágassa saját katonáit, ha azok nem akarnák követni ő t. Nyíltan beszélték augusztus végén: „Bezerédj felől olyan reménségben vannak, hogy regementestül áll Őfelsége hívségére.” Mégsem ez történt. A bri gadéros ugyan igenlő választ adott, ugyanakkor időt kért szeptember végéig, hogy tájékozódjék a Trencsén után kialakult helyzetről. Úgy tűnik, hogy a szándék létezett Bezerédjben, de azt nem követte tett. Ellenkezőleg, szeptember 2án béri Balogh Ádám és Kisfaludy László ezredesek csapataival együtt szétverte Dietrich Heinrich Nehem tábornok 4000 főnyi hadtestét a Tolna vármegyei Kölesdnél. A hír hallatán szeptember 5-én Rákóczi Ferenc gene-

rális a mai vezérőrnagyi rangnak megfelelő főstrázsamesterré léptette elő Bezerédjt. Ugyanaznap Esterházy Antal utasítására letartóztatták három tisztjével, Széplaki Bottka Ádám alezredessel, Szegedy Ignác őrnaggyal és Újkéry János kapitánnyal együtt. Bezerédj nem tagadta szándékát. Elfogása után, rabsá gából írta korábbi mentorának, Károlyi Sándornak: „Hogyne botlottam volna, igaz dolog, hogy bizonyára botlottam, de hiszen az szentek is megestek. Soha – Isten úgy segéljen! – ennek előtte elmémet ezen nem futtattam, gondolkozni sem kívántam, egyedül azutátul fogvást, hogy az trencséni harc lett, confudáltam [összezavarodtam].” Miután a sárospataki országgyűlés négy alkalommal megvitatta a vádlottak ügyét, a Kajali Pál főhadbíró vezette haditörvényszék elmarasztalta Bezerédjt és Bottkát. Fejüket 1708. december 18-án csapta le a hóhér a város piacán. Noha árulásuk ténylegesen nem történt meg, a szándékot sújtották a legszigorúbb ítélettel. Mert a kuruc hadvezetés meg akarta akadályozni a széthullást, példát kívánt statuálni, és büntetni a labanccá lett, akkor még szabad Ocskay brigadéros megtörtént átállását is.

AZ ÉRDEKEGYESÍTŐ PÁLFFY JÁNOS Pálffy János gyakorlatiasan gondolkodó, keménykezű katona, kelepcét állító diplomata és országos távlatokban gondolkodó politikus volt egy személyben. Ha a bécsi hadvezetés érdeke úgy kívánta, akkor a legjobb kuruc tiszteket csábította a király hűségére, ha kellett, fiktív Bezerédj-pontokat szerkesztett, ha kellett, kivégeztette a hadifogságba került utolsó dunántúli főparancsnokot, béri Balogh Ádám brigadérost (1711), és ha kellett, a magyar nemesség egészének – királypártinak és a király ellen lázadónak – az érdekeit képviselte a Rákóczi-szabadságharc lezárását célzó szatmári tárgyalásokon. Pálffy János nyugat-magyarországi, mindig Habsburg-hű nagybirtokos családból származott. Kora ifjúságától a császári-királyi hadseregben szolgált, és részt vett az oszmánok kiűzésével végződő hadjáratokban: 1693-ban vezér őrnagy, 1700-ban altábornagy, 1704-ben horvát bán és lovassági tábornok, 1709-ben tábornagy lett, és megkapta a Rákóczi családot illető Sá-

AZ ORSZÁGÉPÍTŐ KÁROLYI SÁNDOR

74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™

ros vármegyei ffőispánságot. I. Lipót halála (1705. május 5.) után fia, I. József személyi változtatásokat hajtott végre a politikai és a katonai vezetésben. Akkor került Pálffy (ismét) a magyarországi hadszíntérre. Negyvenhét évesen, 1710. szeptember 26-án az uralko dó kinevezte a kurucok ellen harcoló hadsereg főparancsnokának. A császári-királyi csapatok akkor már döntő hadászati és harcászati fölénybe kerültek, és Pálffy képes lett volna a felkelést rövid időn belül katonai eszközökkel felszámolni. Mégsem ez történt, mert a török kiűzésével és a spanyol örökségért vívott, kedvezőtlen kimenetelű háborúval politikai súlypont-áthe-

Pálffy János

lyeződés zajlott a Habsburg-monarchiában. Az új hatalmi struktúrában megnőtt Magyarország szerepe és benne a magyar nemesség jelentősége. Pálffy, a képzett katona és tapasztalt politikus látszott a legalkalmasabbnak a magyar nemesek közötti ellentétek, egyúttal a Béccsel szembeni ellenérzések kiegyenlítésére, másként szólva a magyar uralkodó osztály és a Habsburg-dinasztia érdekeinek egyidejű képviseletére. Pálffynak mindenekelőtt a labanc–kuruc ellentét kiéleződését kellett elkerülnie, vagyis le kellett mondania a katonai megoldásról a felkelés pacifikálása érdekében. A béketárgyalások lefolytatására 1710. december 22-én kapott felhatalmazást I. Józseftől.

Károlyi Sándor személyében Pálffy támogató partnerre talált a másik oldalon. Károlyi mint szatmári fő ispán 1703 júniusában a megyei nemesi csapatokkal szétverte a Rákóczi zászlai alá gyülekezett tiszaháti felkelőket Dolhánál. Károlyi személyesen sietett Bécsbe a győzelem hírével és a zsákmányolt zászlókkal. Négy hónappal később mégis csatlakozott Rákóczi Ferenchez, aki azonnal kinevezte generálissá. A következő évben a dunántúli kuruc hadak fő generálisa és altábornagy, 1705-ben tábornagy és tiszántúli generális, ugyanabban az évben erdélyi főparancsnok, 1707-ben a kassai főkapitányság főkapitánya lett. A külföldi segítségért Lengyelországba induló fejedelem 1711. február 15-én megbízta, hogy időnyerés céljából folytassa a Pálffy Jánossal korábban megkezdett béketárgyalásokat. Károlyi 1711 tavaszán tisztán látta, hogy a vesztett csaták, a kedvezőtlen nemzetközi viszonyok, valamint a kuruc állam pénzügyeinek és a még kuruc kézen lévő körzet teljesítőképességének határai miatt a felkelés a katonai összeomlás küszöbén áll. A harc folytatása esetén – amelyhez Rákóczi Ferenc még mindig remélte I. (Nagy) Péter orosz cár segítségét – a napok alatt bekövetkező vereség és az egyéni hűségesküvel megtérők nagy száma lett volna az „eredmény”, annak minden politikai hátrányával. Érthető, hogy a március–áprilisban folytatott megbeszélések után a végső tárgyalások célja – Rákóczi Ferenc jelenlétében vagy távollétében – már csak a Pálffy által kínált, lényegében az ország szabadságát biztosító feltételek finomítá sa és végleges formába öntése lehetett. A Nagykárolyban április 26-án zajló tárgyalások figyelemre méltó eredménye volt Pálffy ígérete, hogy megkímélik valamennyi felkelő – fő- és köznemes, főtiszt és katona – életét és birtokait („gratia vitae et bonorum”) akkor is, ha Rákóczi nem teszi le a hűségesküt az uralkodóra. A szatmári pacifikáció végső szövege április 29-én készült el. Nem kapitulációs okmány volt, nem a katonai győzelmet arató fél diktátuma, hanem a magyar nemesség minden rétege követelésének, a rendi érdekeknek a teljesülése. Pálffy és Károlyi elérte, hogy a felkelést lezáró dokumentum általános politikai jellegű elveket is tartalmazRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

117

zon. Az egyezség visszaállította a hagyományos rendi szervezetek működését (országgyű lés, nemesi vármegye), továbbá kegyelmet biztosított Rákóczi Ferenc személyére és vagyonára, garantálta a szabadságharc éveiben szabadosi állapotot elnyert jobbágy katonák új státusát, engedélyezte a protestáns vallásgyakorlatot, és amnesztiát biztosított a külföldre menekült felkelőknek. Viszont – természetszerűleg – nem tett említést a független kuruc államról és a szécsényi országgyűlésen (1705) létrejött rendi szövetségről (konföderáció). Végeredményben összesimította az összbirodalmi és a magyar rendi érdekeket.

A szatmári megállapodás lezárta a Habsburg központi hatalom és a magyar nemesség nyolc éve – történelmi távlatban egy évszázada, Bocskai István felkelése óta megszakításokkal – zajló fegyveres küzdelmét. A dokumentum eleget tett az általános óhajnak: díszsortűz, ünnepi mise és szónoklatok kísérték az egykorú források szerint nemesek, jobbágyok, katonák és polgárok által egyaránt várt napot. Az ország egy reménytelen és kilátástalan küzdelem megváltó végének, nem pedig a „nemzet” sorsát tragikusan befolyásoló napnak tekintette 1711. április 30-át. Aznap zajlott le ugyanis a látványos záróakkord: a kuruc zászlók föld-

be szúrása Majténynál a császári-királyi alakulatok előtt, valamint a tízezeregynéhányszáz lovas eskütétele I. Jó zsefnek – aki már két hete halott volt. Az eskü csak formálisan szólt neki, valójában a monarchia új struktúráját erősítette meg, a kuruc főtisztek és nemesek által másnap, május 1-jén aláírt dokumentummal együtt. A szatmári megegyezés után elenyészett annak lehetősége, hogy a magyar nemesség bármelyik csoportja felemelje a Majténynál letett zászlót. A török háborúk és a Rákóczi-szabadságharc évtizedeit követő általános békevágy, valamint a rendi alkotmány helyreállítása mellett a birtokjogi kérdések megnyugtató rendezése is hozzájárult ahhoz, hogy a nemesség közömbössé vált a kuruc mozgalom jelszavai iránt. A „pacifikációs” szándékot megerősítette a magyar trón várományosa, III. Károly – akkor még spanyol király – is, aki a következőket írta 1711. május 27én Johann Wenzel Wratislaw cseh kancellárnak: „Az az akaratom és különösképpen arra kell ügyelni, hogy ezzel a nemzettel na gyobb megértéssel kell bánni, s elejét kell venni azon panaszának, hogy a németek elnyomják; meg kell nekik mutatni, hogy bennök éppúgy megbízom, mint a többiekben, s becsületben tartom őket. […] meg kell mutatni a ma gyaroknak, hogy őket pártatlan igazsággal és szeretettel akarják kormányozni.” Végül is csak Rákóczi Ferenc és szűk köre ellenezte a fegyveres mozgalom célkitűzéseinek a Pálffy és Károlyi által meghatározott elvek szerinti felszámolását. Híveinek egy csoportjával ideiglenesen Lengyelországban maradt, és kitartott az elvi kuruc politika mellett, mert remélte, hogy a nemzetközi viszonyok változásai a szatmári megegyezésnél kedvezőbb megoldást is lehetségessé tesznek. Ezért figyelmeztette Rákóczi 1711 tavaszán Károlyit: „A közvélemény nem azt fogja mondani, hogy a fejedelem hagyta el tábornokát, hanem fordítva.” Itt bukkan fel – kimondatlanul ugyan – az árulás vádja, amely Károlyi tevékenységének vizsgálatakor napjainkig érzékelhető. A következő évek politikai és katonai eseményei Károlyit igazolták: elmaradt a francia és az orosz segítség, az újabb Habs burg–oszmán háborúban pedig ismét a Szent Liga diadalmaskodott (pozsareváci béke, 1718). De mert III. Károly nem ismerte el Rákóczi Ferenc Károlyi Sándor jogát és igényét az erdé-

74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™ 118


lyi trónra, a fejedelem elutasította a szatmári egyezséget. Ha Károlyi „árulása” egyáltalán szóba jöhet, akkor az az 1711 utáni birtokadományaival, 1712. április 5-én kelt grófi diplomájával és királyi tanácsosi kinevezésével hozható összefüggésbe, amelyek segítettek „meggyőzni” őt, hogy ne érveljen a hamarosan fran ciaorszá gi (később törökorszá gi) emigrációt választó Rákóczi Ferenc amnesztiájának törvénybe iktatása mellett. Így történt, hogy az ország gyűlés 1712 július végén olyan törvényt fogadott el, amely kizárta Rákó czit és a vele tartó kuruc vezetőket az uralkodói kegyelemből. Károlyi Sándor a konszolidációs időszaknak is egyik főszereplője volt. Tevékenységét magyarságtudat, királyhűség és egységre törekvés jellemezte. A szatmári megállapodás után, 1711. május 11-én írta feleségének, Barkóczi Krisztinának: „Én sem írok se egy, se másrészre semmi ártalmast, nem lévén közöm se kuruchoz, se labanchoz, hanem igaz ma gyar lévén […] törvény szerént való királynémat bö csülöm s hatalmas királyomrul, az ki törvényemet, nemzetemet manuteneálhassa (kézben tartja) más hatalmasok ellen is, gondolkozom.” III. Károly pozsonyi koronázása (1712. május 22.) előtt pedig így fohászkodott: „Oh, vajha Isten szentelné meg már valaha magunkat is egyességgel és szeretettel, kiben is noha elég idegenség muto gatta s még most is láttatik hánytatni magát, de én Istenben csak oly hiszemben va gyok, hogy bizony magunkat is egy sinórra húz az Isten, és az mint ő Felségét hozzánk édesítette, úgy magunkat összveköszörül s jóra vezérel, hogy az által mutassa meg s hitesse el velünk, hogy egyedül ő szent Felsége az szabadító, s nem az muszka, sem Sultán Suliman, legyen úgy, Ámen.” Az országépítés jegyében összehívott 1712–1715. évi országgyű lés Rendszeres Bizottságot küldött ki a reformjavaslatok kidol gozására. Akár szimbolikus értékű is lehet Rákóczi Ferenc egykori híveinek, Károlyi Sándornak, Okolicsányi Pálnak és Ráday Pálnak a tevékenysége a közigazgatási, a jogügyi, a gazdasági és a hadügyi albizottság munkájában (Károlyi az utób-

74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™ Esterházy Pál

bi kettőtt vezette). Mindannyian to vábbvittek valamit a kuruc államigazgatásban szerzett tapasztalatukból az új viszonyok közé. Fáradozásuknak is köszönhető az ország belügyeit 1867ig intéző Helytartótanács és a bírósági szervezet átfogó reformja, és ők is hozzájárultak a mégoly szerényre sikerült merkantilista szellemű ipar- és kereskedelempolitika elindításához.

ESTERHÁZY PÁL NÁDOR, A MEDIÁTOR

Az 1670-es évek közepétől 1711-ig terjedő három és fél évtizednek, a „la banc–kuruc világ”-nak egyik aktív résztvevője, formálója, nádorként a felkelők és a bécsi udvar között közvetítő politikusa volt Esterházy Pál. Családi neveltetésének, apja, Miklós nádor személyes hatásának, a grazi és a nagyszombati jezsuita kollégiumokban eltöltött éveknek köszönhetően alakult ki rendíthetetlen katolicizmusa, amelyre – mint politikai hovatartozását meghatározó tényezőre, Koháry Istvánhoz hasonlóan – mindenkor számíthatott a bécsi kormányzat. Ifjú éveiben Zrínyi Miklós oldalán katonáskodott:

ott volt a téli hadjáratban, Kanizsa ostrománál és a szentgotthárdi csatában. 1652-ben pápai kapitány és Sopron vármegye örökös főispánja, 1668-ban Dunán inneni kerületi és bányavidéki főkapitány, 1669-ben csobánci főkapitány, 1702-ben Moson vármegye főispánja lett. Részt vett a törökökkel vívott végvidéki harcokban és a Wesselényi-mozgalom bukása után, 1670 őszén a hűtlenséggel vádolt protestáns főurak várainak elfoglalásában. Az ország egyik leg gazdagabb főuraként magyaros szellemű, barokk udvart tartott Fraknóban és Kismartonban, bő kezűen támo gatta az egyházi és a vilá gi művészetet. Kitűnt kortársai közül zenei ismereteivel, jól játszott a virginálon, és Harmonia coelestis (Mennyei harmónia) címmel kora színvonalán álló egyházzenei művet állított össze, amelyet 1711-ben kiadott Bécsben. Mars Hungaricus (Magyar Mars) című prózai munkájában megírta az 1664. évi hadjárat történetét, és emléket állított Zrínyi Miklósnak. Pályafutásának csúcspontjára az 1681. évi soproni országgyűlésen jutott, ahol az udvar egyik jelöltjeként nádorrá választották. Tisztségéhez hozzátartozott a mediátor feladatköre: ő terjesztette a rendek sérelmeit az uralkodó elé, de a király is elvárta tőle, hogy rávegye az országlakosokat kí vánságainak teljesítésére. A közvetítői szerepkör ellátása éppen a 17–18. század fordulóján egymást követő Thököly felkelés, a török kiűzéséért folytatott háború és a Rákóczi-szabadságharc nehéz évtizedeire esett. Mediátorságának korlátai már 1682ben megmutatkoztak. Bécs a törökkel húsz évre megkötött vasvári béke megőrzése érdekében hajlandónak mutatkozott a Porta védnökségét élvező Thököly Imrének átengedni FelsőMagyarországot, hogy ott az Erdélyi Fejedelemséghez hasonló státusú ne gyedik országrészt hozzon létre. Ettől kezdve a nádor szembekerült a bécsi udvar úgynevezett békepártjával, amely ellenzett minden konfliktust az oszmánokkal, hogy elkerülje a császári haderő megosztását a Habsburg BiRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

119

TÖRTÉNETÍRÓI IRÁNYZATOK ÉS A LABANCOK

4∞&£∞ § ™

messég, a kiegyezés 1848 eredménye. Nem állította, hogy Szatmár felhŒtlen békességet hozott az országnak, de úgy látta, biztosította a „nemzet alapjogait, az Œsi alkotmányt”, és elejét vette az önkénynek. Egyúttal elismerte a békeszerzŒ Károlyi Sándor érdemeit, noha megjegyezte, hogy átlépte a fejedelem által reá ruházott jogkört, ezért cselekedete jogilag nem mentközéppontjába. Szakmai szem- hetŒ. Labancnak vagy árulónak pontból kevésbé jelentŒs, mégis azonban nem nevezte. A harmadik – talán drámainak nagy hatású képviselŒje Thaly Kálmán történetíró és politikus is mondható – fordulat néhány volt, aki a 19. század második fe- évvel a kiegyezés után követkelének politikai küzdelmeit vissza- zett be Thaly politikusi és törtévetítette a labanc–kuruc korba. netírói pályáján. Tisza Kálmán ElsŒ történetírói periódusában Balközép parlamenti pártja 1875– kortársaihoz hasonlóan – még ben feladta közjogi követeléseit, a szabadságharc eszméi szabtak és fúzióra lépett a Deák-párttal. irányt szemléletének. Horváth Ez megrendítette saját osztálya, Mihállyal megegyezŒen vallotta, a középnemesség elvhıségébe, hogy a magyarság régi dicsŒsé- politikai nagyra hivatottságába gének, fényes múltjának hordo- és életképességébe vetett hitét. zója – miként 1848–1849-ben is Meghasonlott vele és az általa – a középnemesség. A nemzeti képviselt politikával, amelyben érzületı Thaly mégis szemlélet- addig a kuruc szabadságharc haváltozáson esett át – igaz, ambi- gyományainak folytatását látta. valens módon –, amikor megtör- Szemléletében, történetírói eljátént a kiegyezés. Az uralkodó rásában átvette a Bécs szolgála1865. évi, nem túl lelkes fogadta- tába szegŒdött köznemesség hetása a „jó remény fejében történt lyét – legalábbis úgy gondolta – – írta –, hogy elviselhetetlenül nyo- az ország politikai vezetésére himasztó anyagi helyzetünkbŒl va- vatott arisztokrácia. A középnemesség hanyatlásálamikép hamarabb kibontakozhassunk az uralkodó megnyerése nak elméletébŒl 1876–1877 táján által”. Majd hozzátette: hiba vol- megszületett az Ocskay László na Ferenc József békülési szándé- életérŒl szóló könyve. A labanccá kát elutasítani, „viszont a szolgai lett, „erkölcsi szörnyeteg”-nek mihódolást is kerülni kell”. Thaly el- nŒsített egykori kuruc brigadérost lentétes megnyilatkozása a poli- – meggyŒzŒdése szerint – méltikai fordulatot illetŒen magya- tán ítélték halálra, mert a pártválrázhatja a következŒ évek politi- toztatás bınébe esett. Thaly az kai eseményeinek értékelését és áruló Ocskayban Tisza Kálmán történeti hŒseinek ábrázolását. történeti elŒképét vélte felfedezMásodik korszakára jellemzŒ, ni, aki feladta elveit, és Ausztria hogy az elfogadott 1867-et vissza- szolgálatába szegŒdött. Ugyanvetítette 1711-re. Thaly okfejtése ezt az erkölcsi mértéket alkalígy hangzott: 1867-et egyszer már mazta másik középnemesi „hŒlétrehozta a történelem 1711-ben, se”, az árulás vádjával kivégzett s míg a szatmári békét a kuruc Bezerédj Imre esetében is: „Aki a szabadságharcban vívta ki a ne- nemzet ügyét feladja, annak el

A labanc- (vagy kuruc-)lét értékelése jó ideig vitatott, már-már „politikai kérdés” volt történetírásunkban. A vélemények a régi korok viseletében jelennek meg: a 19. század díszmagyar kacagányában vagy a polgári kor öltönyének egy-egy darabjában, amelyre később ráhúzták a marxizmus–leninizmus egyenzöld lódenjét. Valamennyi megkopott már, olykor mégis itt kísért a historiográfiai múlt.

4∞&£∞ § ™ T

örténetíróink az 1848–1849. évi polgári forradalom és szabadságharc bukása után a kuruc kor feltárását és megírását tekintették egyik aktuális feladatuknak, amely erŒt adhatott a nemzet számára a válságos idŒszakban. Romantika és realizmus „harca” jellemezte az évszázad második felét. A kor egyik legnagyobb szakmai tekintélye, a trónfosztás utáni kormányzat vallásés közoktatásügyi minisztere, Horváth Mihály (1809–1878), a Magyarország 1707-ig terjedŒ történetét hat kötetben közreadó Szalay László (1813–1864) és a nagy munkásságú, kitınŒ tollú Szilágyi Sándor (1827–1899) a „tudni akarom az igazságot” jegyében dolgoztak. A pozitivistákat jellemzŒ hatalmas forrásanyag birtokában, elmélyülten vizsgálták egyebek mellett a feudális korszak egyik kulcskérdését, a nemesség történeti szerepét. A feladat nem volt egyszerı, mert nehéz minŒsíteni egy olyan élenjáró társadalmi osztályt, amely a szabad vallásgyakorlat és a rendi jogok (a „nemzeti” szabadság) védelmezŒjeként lépett fel, ugyanakkor saját adómentességéért küzdött és gátat emelt a városok gyarapodása elé. A függetlenségi szemléletı Horváth Mihály úgy látta, hogy évszázadokig a nemesség számított a politikai élet egyedüli aktív tényezŒjének, amire önálló politikaformáló képessége és kardforgató múltja tette alkalmassá.

120


A nemesi vezetésı Magyarország fŒ történelmi tendenciájának a szabadság kivívására és megŒrzésére irányuló törekvést tartotta. Ez szenvedett csorbát 1711ben, s ezért utasította el négykötetes magyar történetében a „Károlyi Sándor álnok közbenjárása folytán” létrejött szatmári békét. (Amikor viszont 1867-ben hazatért kényszerı szám ızetésébŒl, elfogadta a kiegyezést.) Szalay László határozottan bírálta a köznemességet, mert az kiszolgálta a fŒurakat, és a jobbágyok elnyomásának eszközeként használta a nemesi vármegyét. A polgári átalakulás vezetésére sem tartotta alkalmasnak; úgy látta, hogy Szatmár megegyezés volt a nemesi jogok átmentésére, amely hosszú távon károsnak bizonyult az ország polgári fejlŒdése szempontjából. Ugyanakkor – számos kortárs történetíróval együtt – felismerte a néphagyomány jelentŒségét, történeti forrásértékét. A Thököly ImrérŒl és Rákóczi FerencrŒl szóló egyszerı pórdalok nála romantikus túlzás és „nemzeti” elfogultság nélkül reális tartalmat kaptak. A realizmus nagy témaköreinek – társadalomtörténet, mesterségek, tudományok és életkörülmények – vizsgálata helyett a romantika irányzata az egyéni sorsokat, a történelem menetére befolyást gyakorló „párducbŒrös, kacagányos hŒsöket” és a véres csatákat állította a kutatás

74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™ Thaly Kálmán

kell buknia” – mondta. Nem váratott sokáig magára a politizálásra alkalmasabbnak tartott arisztokrácia történeti transz plantálása sem: 1885–1892 között megjelent a székesi gróf Bercsényi családról írt háromkötetes mıve, amely a fŒnemesség jelentŒségét, történelemformáló szerepét hangsúlyozta. A realizmus, a romantika és a pozitivizmus történetírói irányzatai mellett a két világháború között jelentŒs eredményeket mutatott fel a német gyökerekbŒl táplálkozó, Hóman Bálint (1885– 1951) és Szekfı Gyula (1883–1955) nevével fémjelzett szellemtörténet. Felfogásukban a történelem mozgatói nem anyagi, gazdasá-

gi jellegı tényezŒk, sem más külsŒ (természeti, társadalmi, jogi) összetevŒk, hanem lelki, szellemi megnyilvánulások. Vagyis a társadalmi, gazdasági és politikai változásokat az adott kor népességének mentalitásában, gondolkodásában, erkölcsében bekövetkezett változások okozzák. Egy korszak megértésének kulcsa tehát az uralkodó eszmék, a hitvilág, az értékrend és a gondolkodásmód megismerésében rejlik. A két történész szakmai hitvallása ekként hangzik hétkötetes közös mıvük, a Magyar történet (1929–1934) bevezetŒjében: „A megfoghatatlanok, a lelkiek azok, amelyek primer voltukban minden egyebet irányítanak,

mindennek megadják a mértékét. Az emberi történet nem egyéb, mint az emberi lélek története […] És a magyar történet nem egyéb, mint a magyar lélek története, azoknak a formáknak a leírása, melyekben a magyar lélek évezred óta jelentkezik.” A szellemtörténeti iskola tézisei alapján formálta meg Szekfı a két lelki alkatú magyar típusát a Három nemzedékben (1920). Kiindulópontja a Habsburg Birodalomhoz fızŒdŒ viszonyunk kettŒs, de jure és de facto jellege. A probléma gyökerét abban látta, hogy míg a két állam jogilag függetlennek számított, addig a gyakorlatban Ausztria számos vonatkozásban tartomány-

nak tekintette Magyarországot. Közös történelmünk során a magyarság nem tudta egységesen kezelni ezt a kettŒsséget, nem találta meg az ellentéteket kiegyenlítŒ középutat. Helyette egyesek csak a jog szerinti állapotra, mások csak a tényleges helyzetre figyeltek, és „merev egyoldalúsággal kívánták a dolgokat szabályozni”. A két típus: a keleti vagy tiszai (erdélyi), úgynevezett „kismagyar” és a nyugati vagy dunai (dunántúli), úgynevezett „nagymagyar”. A keleti típus protestáns, kuruc, heves természetı, Habsburg-ellenes. A nyugati típus katolikus, labanc, józan gondolkodású, lojális a bécsi udvarral. MindkettŒ a nemzet érdekeiért harcol, de – Szekfı értelmezésében – a nyugati típus eszközei a helyesek. Egyenesen következik a modellbŒl, hogy Szekfı álláspontja Károlyi Sándorról és a szatmári békérŒl homlokegyenest ellenkezik Horváth Mihályéval. Szekfı szerint a szatmári pacifikációt „Károlyi megbékélt józansága” segített létrehozni – és nem „álnok közbenjárása”. A második világháborút követŒ évtizedek marxista–leninista történetírása elutasította a szellemtörténeti megközelítést, Hóman Bálint és Szekfı Gyula munkái a tiltott mıvek jegyzékére kerültek. Ugyanakkor tisztelettel tekintett a 19. század második felének pozitivista és realista szerzŒire, valamint a néphagyományt felhasználó történészek munkásságára. Még a Thaly-féle „nemesi kuruc romantiká”-t is beemelte eszköztárába, igaz, átalakította, mert „népi kuruc romantika” lett belŒle. A marxista–leninista irányzat azzal érvelt, hogy a Rákóczi-szabadságharc bukásáért a nemesek a felelŒsek. Bár elismerték kezdeményezŒ és vezetŒ szerepüket a katonai és a politikai irányításban, felrótták nekik, hogy cserbenhagyták a népet, hamar átpártoltak a Habsburgok oldalára, labanccá lettek. Erényeiket elhallgatták és óvatosan kezelték Œket, mert a történelmet osztályharcként bemutató szemlélet nem tette lehetŒvé tevékenységük elmélyült vizsgálatát. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

121

rodalmat fenyegető francia támadás esetén. Ugyanakkor szembekerült a rendi jogokért és a protestáns vallásgyakorlat szabadságáért küzdő Thökölyvel is, mert nem ismerte el a törökre támaszkodó fejedelemségét. A közvetítői tevékenység messzeható következményekkel járt az 1687– 1688. évi pozsonyi országgyűlésen történtek miatt. Ugyanis Esterházy Pál irányításával készítették elő a diétát és a Habsburgok magyarországi pozícióját megerősítő törvényjavaslatok megszavazását: I. József magyar királlyá koronázását, a Habsburgok fiága örökletes magyar királyságának elfogadását, az örökletesség kiterjesztését a Habsburgok spanyol ágára és az Aranybulla ellenállási záradékának (1222. évi 31. törvénycikk) eltörlését (a későbbi 1687. évi 1–4. törvénycikkeket). Esterházy Pál Szenthe Bálint alnádorral és hivatalának néhány tisztviselőjével úgy irányította a tárgyalásokat, hogy ne érvényesüljön az ellenzék akarata. Pedig 1655-ben maga is elutasította III. Ferdinánd hasonló törekvését. Valószínűleg az 1683 óta sikeresen zajló török elleni háború változtatta meg korábbi álláspontját, mivel megvalósulni látszott apja és saját politikai törekvése: az oszmánok kiűzése, az ország egységének helyreállítása. Remélte, hogy azután a rendi intézmények visszanyerik egykori befolyásukat, és nem lesz szükség a hatalmas anyagi terhet jelentő idegen katonaság magyarországi állomásoztatására; hacsak újabb kül ső el len ség vagy bel ső megosztottság nem teszi azt szükségessé. Az utóbbi elhárítása érdekében indokoltnak vélte feladni a szabad királyválasztás jogát, amelynek fenntartása testvérháborús veszélyt rejt magában. A külső ellenség feltartóztatására pedig nyilvánvalóan képes lesz a magyar királyi címmel is rendelkező Habsburg uralkodó. I. Józsefet 1687. december 9-én már örökös királyként koronázta meg a nádor és az esztergomi érsek. Eszterházy Pál a koronázás előtt két nappal megkapta a császártól a német birodalmi hercegi címet. Az időpont nem volt szerencsés, a nádor sokat veszített népszerűségéből mind kortársai, mind az utó kor szemében. Az 1687–1688. évi országgyűlésen és azután kellett eldőlnie, hogyan alakuljon Magyarország új berendezése a török kiűzése után. Esterházy Pál ezúttal az országlakosok érdekképviselőjeként lépett fel. Tudatában volt az or-

122


szág függő helyzetének, mégis mind a nemesség érdekeit szem előtt tartó és az önálló állami lét elemeit igénylő személyes reformtervezete (1688), mind a rendek képviselőivel közösen elkészített javaslata, az úgynevezett Magyar Einrichtungswerk (1688) szöges ellentétben állt a Kollonich Lipót győri püspök, volt ma gyar kamarai elnök és munkatársai által kidolgozott központi irányelvekkel. Kollonichék projektje (Einrichtungswerk des Köni greichs Hungarn [A Magyar Királyság berendezésének műve], 1688–1689) számos modern és az ország fejlődése szempontjából hasznos gondolatot tartalmazott, de sértette a rendi önállóságot, és – ha enyhébb formában is – megjelentek benne a korábban sérelmezett lipóti centralizáció összbirodalmi igényei. A nádori mediátorság lehetőségei beszűkültek a Rákóczi-szabadságharc időszakában. Egyrészt a bécsi igazgatás kezében összpontosultak a felkelőkkel folytatott tárgyalások, ezért Esterházy csak a számára kijelölt feladatokat végezte el. Másrészt Rákóczi és kormányzótestülete angol és holland diplomaták közvetítését és garanciáját kívánta. Ugyanakkor mély ellentét húzódott Rákóczi Ferenc és Esterházy Pál politikai törekvései között. A szabadságharc vezetői az örökös királyságra és az ellenállási záradék érvénytelenítésére vonatkozó cikkelyek eltörlését kívánták, a nádor viszont ragaszkodott azok elismeréséhez, továbbá elutasította Rákóczi erdélyi fejedelmi címét (1707) és a Habsburg-ház trónfosztását kimondó ónodi országgyűlési határozatot (1707). A nádor – számos kortársához hasonlóan – hamarosan csaló dott az udvar politikájában: belátta, hogy illúziókba ringatta magát, amikor azt remélte, hogy a török kiűzése után nagyobb mértékben érvényesül a rendek törekvése, és az országnak lehet önállóbb állami léte. Átértékelve az 1687ben történteket, javaslatot készített az 1707 őszén Keresztély Ágost hercegprímás által Pozsonyba összehívott Habsburg-párti főurak tanácskozására, amely szerint kedvező hatást tenne, ha I. József megerősítené néhai apja 1687. évi diplomáját az örökletes királyságra és az ellenállási záradékra vonatkozó pontok nélkül. Ezáltal az uralkodó helyreállítaná az ország régi szabadságait, a felkelőknek pedig „nem lenne tovább módja ezeket a maguk igazolására megsérteni”.

TÖRTÉNELMI TANULSÁG Korábbi nemzeti szemléletű, de főként marxista–leninista történetírásunk egyoldalú képet rajzolt a labanc magyarokról. Többnyire katonai, diplomáciai vagy államférfiúi tehetségükről szólt, jellemnagyságukat elhallgatta. Olykor még ma is megmutatkozik velük szemben a hagyományos előítélet vagy érdektelenség. Pedig hazaszeretetük, rendíthetetlen hűségük a királyhoz, következetes politikai döntéseik, törvénytiszteletük és vallásossá guk, amely gyakran magas műveltséggel párosult, koruk és korunk tiszteletre méltó alakjaivá teszi őket. A csupán karrierre vágyóktól eltekintve a Koháry Istvánhoz, Károlyi Sándorhoz és Esterházy Pálhoz fogható magyarok példaértékűek. Ezért csiszolnunk kell a „labanc, az rossz magyar, a kuruc, az derék hazafi” toposz sarkosságán, és teret kell nyitni a differenciált szemléletmódnak, amely szerint nem csupán egyetlen módja létezik a nemzeti érdek érvényesítésének. Amíg a hagyományos labanc–kuruc képzet megjelenhet akár a történetírásban, akár a közvélemény tudatában, addig Wass Albert versének szomorú tanulsága figyelmeztet: […] Véreim! Véreim! Országutak népe! Sokszázéves Nagypénteknek soha sem lesz vége? […] Golgotáról Golgotára hurcoljuk a keresztfákat, mindég kettőt, soh’se hármat. Egyet felállítunk jobbról, egyet felállítunk balról, s amiként a világ halad: egyszer jobbról, egyszer balról fölhúzzuk rá a latrokat. Kurucokat, labancokat, közülünk a legjobbakat, mindég csak a legjobbakat. Majd, ahogy az idő telik: mint ki dolgát jól végezete: Nagypéntektől Nagypéntekig térdelünk a kereszt alatt húsvéti csodára lesve. Egyszer a jobbszélső alatt, másszor a balszélső alatt, éppen csak, hogy a középső, az igazi, üres marad. […] Wass Albert: Nagypénteki sirató (részlet), 1947

VARGA J. JÁNOS 110 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

Recommend Documents