74∞&£∞§™
A Béke allegóriája. Antoine Denis Chaudet, 1806
74∞&£∞§™
48
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
SAHIN TÓTH PÉTER 7∞&£∞ § ™
A NAGY TERV Sully terve Európa újjárendezésére 7∞&£∞ § ™
A 17–18. század folyamán számtalan szörnyű háború rázta meg Európát, s ezeket több nyi re a kon ti nens kisebb-nagyobb része fölötti hegemónia megszerzése, illetve az egyensúly helyreállítása érdekében vívták.
4
Nem véletlen, hogy ugyaneb ben az idő szak ban egy sor tervezet látott napvilágot, melyek mind-mind azt ku tat ták, mi ként le het ne biztosítani az egyetemes és örök békét, hogyan lehetne lét re hoz ni egy új eu ró pai rendet, egy egységes európai államot, amely garantálhatná a világbékét.
4
A kor utópikus elképzelései közül az egyik legelsőről sokáig úgy hitték, hogy a híres francia király, IV. Henrik nevéhez fűződik.
ukott vagy visszavonult miniszterek és politikusok előszeretettel vetik papírra pályafutásuk történetét, többnyire annak hangsúlyozásával, milyen jelentős szerepet játszottak koruk eseményeinek alakításában. IV. Henrik francia király nagy hatalmú minisztere, az 1611-ben kegyvesztetté vált Maximilien de Béthune (1559–1641), ismertebb nevén Sully herceg sem tett másként. Emlékirataiban azonban a francia vallásháborúk korának és IV. Henrik uralkodásának érdekes részletein túl gazdag fantáziáról tanúskodó eszmefuttatásokat is találunk a korabeli Európa politikai és hatalmi viszonyainak gyökeres átalakításáról. A herceg nem kevesebbet állít, mint hogy az 1610 májusában meggyilkolt és a halála előtti hónapokban németorszá gi hadjáratra készülő francia uralko dó maga lett volna e „nagy tervnek” nevezett elgondolás értelmi szerzője, s csak erőszakos halála akadályozta meg annak végrehajtásában.
B
ÚJ ÁLLAMRENDSZER A tervezet szerint Európát tizenöt, nagyjából egyenlő kiterjedésű államra kellett volna felosztani. Ez a korabeli határok alapos, de a méltányosság szellemében közös megegyezéssel történő átrajzolásával lett volna megvalósítható. Sully az így létrejövő régi-új államokat három csoportba sorolta. A választókirályságok kategóriájába Franciaország, Anglia, Spanyolország, Dánia,
Svédország és Lombardia tartozott volna. Saját országa számára semmilyen területi előnyt nem követelt volna a király, hangsúlyozza az exminiszter. Angliának is le kellett volna mondania területek szerzéséről a kontinensen. A hódításoktól való önkéntes tartózkodást választó Dánia és Svédország területi kiterjedésének megváltoztatása nem szerepelt a tervek között. A spanyol monarchiát Szardínia és a Baleárok kivételével megfosztották volna az Ibériai-félszi geten kívüli valamennyi európai birtokától, viszont megtarthatta volna összes tengerentúli gyarmatát. A Lombard Királyság, amely nem szerepelt a 17. századi Európa politikai térképén, Savoyából és a spanyol uralom alól felszabadítandó Milánói Hercegségből állt volna össze, s a királyi címet a savoyai herceg, IV. Henrik egyik szövetségese kapta volna. A Német-római Birodalom, a pápai állam, a Magyar, Cseh és Lengyel Királyságok alkották volna a választómonarchiák csoportját. Az első megmaradhatott volna történeti határai között, de tudomásul kellett volna vennie Németalföld és Svájc végleges elszakadását. A tervezet egy tekintélyes, ám nem központosítható, császárát szabadon választó német állammal számolt Európa közepén. A Szentszék viszont Dél-Itália bekebelezésével a Lombard Királyság mellett a félsziget másik meghatározó hatalmává lépett volna elő. Magyarország és Csehország visszakapta volna függetlenségét, ami elsősorban a szabad királyválasztásban nyert kifejezést. A Cseh Királyság valamennyi történelRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
49
Grófsággal gyarapo dó Svájc szintén köztársaságként szerepel a tervezet ben. Egy Itáliai Köztársaság nevű konföderációba kellett volna egyesülniük mindazoknak a továbbra is helyi di nasztiák uralta államocskáknak, amelyek kívül maradtak volna a Lombard Királyság, a pápai állam és a negyedik köztársaságként említett, Szicíliával megnövelt Velence érdekkörén.
AZ ÖRÖK BÉKE ŐREI
74∞&£∞§™
IV. Henrik hatalmi szimbóluma a királyság attribútumaival: a francia liliomos glóbusz, a királyi jogar, az igazságosztó kéz és a lovagság jelképeként a kard. Az egészet beragyogja a gyŒzelmet jelképezŒ nap
74∞&£∞§™
mi tartományát meg megőrizhette volna, míg a magyarok az európai keresztény hatalmak segítségével felszabadíthatták volna országuk oszmán megszállás alá került részeit. Magyarországot Sully a keresztény Európa védőbástyájának tekintette, s úgy vélte, hogy minél jobban meg kell erősíteni az új európai rend biztosítása érdekében. Ezért, legalábbis a „nagy terv” egyik variánsa szerint, a Habsbur-
50
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
goktól megszabadítandónak deklarált osztrák tartományokat is a Magyar Királysághoz kellett volna csatolni. Végül Lengyelország, amelyet a miniszter a kereszténység másik keleti védelmezőjeként emlegetett, korlátlan terjeszkedési lehetőséget kapott volna Oroszország és az Oszmán Birodalom rovására. E két utóbbi hatalmat – eltérő vallási és társadalmi-politikai berendezkedésük miatt – a tervezet nem tekintette Európa részének. A köztársaságok közé tartozott volna a Németalföldi Köztársaság, amelynek az északi protestáns Egyesült Tartományok (Hollandia) és a déli katolikus Spanyol-Németalföld egyesülése nyomán kellett volna létrejönnie. A Tirollal, Elzásszal, Trentóval és a Burgund
Az így kialakítandó, méltányosnak és igazságosnak nevezett egyensúlyi állapot az örök európai béke korszakának eljövetelét ígérte, mivel a továbbiakban felmerülő vitás kérdéseket csakis békés úton, valamennyi érintett fél megegyezésével kellett volna megoldani. Erre egy közösen felállított tanács felügyelt volna, amelynek összetételéről és működéséről kétféle változat is szerepel a francia miniszter emlékirataiban. Az első szerint a tanács hatvanhat tagból áll, és háromévente kerül sor a megújítására. Háromfelé osztva működik. A Krakkóban székelő rész az északi területek ügyeivel foglalkozik, a Trentóban tanácskozók a Közép-Európával és a mediterrán térséggel kapcsolatos kérdésekben illetékesek, végül a tanács harmadik tagozata Párizs vagy Bourges székhellyel Nyugat-Európa ügyeit intézi. Az egyes tagállamok azonban nem egyenlő arányban képviseltethetnék ma gukat a tanácsban. Míg a pápa, a császár, a francia, a spanyol, az angol, a dán, a svéd és a lengyel királyok, valamint Velence négy követet küldhetne, addig a magyar és cseh királyok, a svájci kantonok vagy Hollandia csak kétkét megbízottat. A másik változat szerint a testület mindig együtt ülésezne, csak a székhelye cserélődne évente. Ez a variáns az összeurópai tanács mellett hat „regionális tanács” szervezését is tervbe vette. A Gdanskban felállítandó a skandináv államok és Lengyelország ügyeiben lenne illetékes. Nürnbergben működne a Német-római Birodalom tanácskozó testülete. A Bécsben székelő tanácshoz tartoznának a cseh és morva területeket, valamint Magyarországot érintő kérdések. Közép- és Dél-Itália államait egy Bolognában ülésező tanács felügyelné, míg a félsziget északi területei, valamint Svájc és Tirol egy konstanzi székhelyű testület alá tartoznának. A hatodik „regionális tanács” Franciaország, Spanyolország, Nagy-Britannia és
Németalföld ügyeit intézné. Székhelyét ezek az államok jelölnék ki közös elhatározással. A tanácsok minden, közösnek számító ügyben – vallási kérdésekben, a korábban megállapított határok esetleges megváltoztatásáról, egy közös hadsereg önkéntes hozzájárulásokból történő fenntartásáról, illetve az együttesen meghódított területek méltányos és az általános hatalmi egyensúlyt szem előtt tartó felosztásáról – dönthettek volna. Az európai keresztény egység fő célja ugyanis kifelé a „hitetlenek” (értsd: az Oszmán Birodalom) elleni szakadatlan harc lett volna. Az exminiszternek a tervhez fűzött kommentárja szerint az elfoglalt területeket elsősorban a választókirályságok és a köztársaságok között kell felosztani, nehogy egy örökletes monarchia, azaz egy dinasztia túlsúlyra juthasson a kontinensen. Az intézményes garanciák mellett az egyes tagállamok szilárd, igazságos belső kormányzata is nélkülözhetetlennek tűnt a „nagy terv” megvalósításához. Az utóbbi feltétel azonban nem teljesülhetett a reformáció kezdete óta egymással rivalizáló hitvallások kibékítése nélkül. A tervezet készítője – gyakorlati megfontolásból – reménytelennek tartott bármilyen kísérletet a hitelvek egységének helyreállítására Európában. Ehelyett három keresztény egyház, a római katolikus, a protestáns (lutheránus) és a reformált (kálvini) egyenjogúságának elismerését szorgalmazta. A szövetségben részt vevő valamennyi államnak ki kellett volna nyilvánítania szándékát, melyik hitvallás(oka)t kívánja engedélyezni területén, s e választást senki sem kérdőjelezhette volna meg. Ezután a vallási kérdés nem képezhette volna többé vita tárgyát. Az egyszer megállapított felekezeti status quo már nem módosulhatott volna. A tervezet minden további hitújítást is szigorúan tiltott. Mindenkinek csatlakoznia kellett volna egy, a hazájában elfogadott irányzathoz, s aki erre nem hajlandó, szabadon elhagyhatta volna az országot. Ha mindezek a külső és belső feltételek maradéktalanul megvalósulnak, már semmi sem akadályozhatta volna meg az európai keresztény egység örök időkig való fennállását. Már csak azért sem, mert a szövetség megszilárdulása után egyetlen tag sem léphetett volna ki büntetlenül. Erőszakos felforgatását sem lett volna tanácsos megkísérelni, mert a békebontó tüstént a tizennégy másik tagállam egyesült erejével találta volna magát szemben.
AKÁR ERŐSZAK ÁRÁN IS Az új európai rend megteremtésében természetesen az „ötletgazda”, a saját orszá gában mintaszerűen kormányzó IV. Henrik járt volna az élen. Sully fontosnak érezte hosszasan bizonygatni, hogy a francia király ko rántsem azért ábrándozott ilyen fantasztikusnak tűnő tervekről, mert ellenfeleit ezzel megtévesztve akart európai hegemóniára törni. Éppen ellenkezőleg. Henrik arról kívánta meggyőzni az európai államok vezetőit, hogy az irigységet és gyűlöletet keltő hódító politika minden formája értelmetlen. A francia király ugyanis – minisztere szerint – megértette, hogy az igazi dicsőség egy már amúgy is nagy és gazdag ország uralkodója számára nem újabb területek meghódításában rejlik, hanem a kereszténység erőinek egyesítésében és az örök béke megteremtésében. Az „önzetlen” király éleslátását és a közérdekért történő fáradozását pedig úgy hálálhatták volna meg a szövetségesek, ha egyfajta döntőbírói szerepet biztosítanak IV. Henriknek. Sully arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy a királyt csak az ellene elkövetett gyilkos merénylet akadályozhatta meg szándékai megvalósításá ban. Az alkalmat a terv kivitelezésére a Német-római Birodalomban 1609-ben kirobbant jülich–klevei örökösö dési konfliktus szolgáltatta. IV. Henrik ebben, úgymond, a császári önkénnyel szemben a birodalom szabadságainak védelmezőjeként lépett fel szövetségesei, a német protestáns fejedelmek oldalán. Azon fáradozott, hogy terve megvalósításához a legtöbb érdekelt hatalom támogatását megszerezze, és így legyőzhesse az igazságos európai béke örök ellenfelének tartott „Ausztriai-ház” bizonyosra vett ellenállását. A király először Klevébe vonult volna be, és garantálta volna a „jogos örökösök” igényeinek teljesítését, majd támogatásáról biztosította volna a savoyai hercegnek a spanyol királlyal szemben támasztott követeléseit. Ezzel párhuzamosan a német fejedelmek, a magyar és cseh rendek követelték volna a császártól szabadságjogaik helyreállítását, s a francia király ehhez is segítséget nyújtott volna. Ha a Habsburgok erre há-
4∞&£∞§™
IV. Henrik. Gaultier rézkarca, 1602
4∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
51
74∞&£∞§™
borúval válaszoltak volna, akkor a „nagy ter vet” a fegyverek erejével kellett volna megvalósítani. A francia uralkodó röviddel hadjárata kezdete után nyilvánosságra hozta volna elképzeléseinek minden európai államot érintő t részleteit. Valamennyien egy hónapnyi gondolkodási időt kaptak volna a szövetség feltételeinek elfogadására. Ha azonban ennek leteltével sem lettek volna hajlandóak csatlakozni a királyhoz, IV. Henrik és szövetségesei ellenségként bántak volna velük. Az „örök béke” erő szakos megte remtéséről szóló elmélkedést olvasva Sully emlékirataiban, joggal merülhet fel a kérdés: valóban ilyen terveket szőtt az egyik korabeli vezető európai hatalom feje? Eszerint egy saját korán messze túltekintő politikai zsenit és pacifistát tisztelhetünk az első Bourbon uralkodóban, akinek inkább reálpolitikai számításból fakadó vallásváltását („Párizs megér egy misét”), népboldo gító szándékait („azt akarom,
Aláírások és pecsétek a harmincéves háborút lezáró osnabrücki békeokmányon, 1648. október 24.
74∞&£∞§™
52
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
hogy orszá gomban még a legszegé nyebb parasztnak is tyúk főjön vasárnap a fazekában”) és nem utolsósorban a szebbik nem iránti odaadását szokás emlegetni? A Sully által lejegyzett „nagy terv” korabeli fogadtatásának és utóéletének rövid áttekintése választ ad kérdésünkre.
LELKES FOGADTATÁS A herceg emlékiratai Oeconomies royales (Bölcs királyi kormányzat) címmel több részletben kerültek nyilvánosságra 1638 és 1662 között. A IV. Henriknek tulajdonított tervezet már az első kiadás után nagy figyelmet keltett. Egyes francia történetírók lelkesen üdvözölték és dicsőítették az el gondolást, elfogadva értelmi szerzőjéül a királyt. Mások viszont lehetetlennek tartották, hogy a francia uralkodó ilyen terveket dédelgetett volna. Volt, aki az egész eszmefuttatást Sully öregkori csökkent szellemi képességeinek tulajdonította, gyermekes képzel gésnek, nevetséges fantáziálásnak nevezte, amelyre kár is sok szót vesztegetni.
A „nagy terv” népszerűségének és a róla folytatott vitáknak újabb lökést adott Saint-Pierre abbé (1658–1743) híres örökbéke-tervezetének megjelenése. Az abbé a Sully-emlékiratokban olvashatóhoz hasonló nagyszabású és nem kevésbé utópisztikus tervezettel állt elő az utrechti békekonferencián szerzett tapasztalatainak hatására (1713). Nem titkolta, hogy inspirálója a IV. Henriknek tulajdonított „nagy terv” volt, amelyre több utalást is találunk munkájában. Ezt kívánta továbbfejleszteni és megvalósításra ajánlani kora európai uralkodóinak. A Saint-Pierre által felvetett javaslatokra a század több gondolkodója is reagált. E béketervezet kapcsán fejtette ki például álláspontját a „nagy tervről” Rousseau is. Ő nagyszabású, csodálatra méltó elgondolásnak tartotta az utóbbit, de az abbé elképzeléseit, aki békés eszközökkel javasolta elérni az örök béke állapotát a kontinensen, közelebb érezte saját ideáljaihoz. A Sullyemlékiratokban taglalt elképzelések így a felvilágosodás jogi és filozófiai problémái közé emelkedtek, mint azt Kant híres írása, az Örök béke is tanúsítja. Ebben nem kis része volt annak, hogy a 18. század „felfedezte” a maga számára IV. Henrik miniszterét. Az első jelentős lépést ebben az irányban emlékiratainak új, a század irodalmi ízlésének megfelelően átigazított (valójában átírt) kiadása jelentette. A legjelentősebb változtatást a „nagy terv” szenvedte el. Az eredetileg különálló részeket egyetlen fejezetté gyúrva – mintegy az emlékiratok megkoronázásaképpen – a mű végére helyezte a kiadó. Ezzel a tervezet összefüggő szövegként, valódi rendszerként jelent meg, amilyen pedig eredeti változatában sosem volt. Az olvasóközönséget ez persze nem érdekelte, és a „megfésült” emlékiratok óriási sikert arattak. Sőt, a század közepétől valóságos kultusz fejlődött ki Sully emléke körül. Számos írást szenteltek tevékenységének, „filozófiai rendszerének”. Utóbbit egyébként a fiziokraták és a közvélemény alakítói maguk konstruálták, kiragadva néhány gondolatot az emlékiratokból saját eszméik népszerűsítésére. A Francia Akadémia sem maradt érzéketlen e divathullámmal szemben. Pályázatot hirdetett a miniszter életművének dicsőítésére. A beérkező pályamunkák egyöntetű lelkesedéssel üdvözölték a „nagy tervet” is, kivétel nélkül elutasítva a Sullyt fantasztának minősítő bírálatokat. Úgy vélték, hogy az elképzelés megvalósulása az
emberiséget a civilizáció magasabb fokára emelte volna. Egészen más összefüggésben használta fel propagandacéljaira a IV. Henriknek tulajdonított tervet az 1859-es osztrák–piemonti konfliktusba beavatkozni készülő III. Napóleon. Az „átigazított” Sully-emlékiratok szerinti „nagy terv” német fordítását terjesztették röpirat formájában a császár neve alatt. A brosúrához írt bevezető szerzője azt igyekezett bizonygatni, hogy az Ausztria elleni háború nem más, mint a henriki külpolitika alapeszméihez való visszatérés, az első Bourbon által megálmodott igazságos európai rend megvalósításának kezdete. A kereszténység egyesítéséről, törökellenes hadjáratról természetesen szó sem volt. A röpirat a tervezet Habsburg-ellenes élét domborította ki a 17. század első évtizedeinek és az 1850-es évek végének nemzetközi viszonyait párhuzamba állítva.
A LEGENDA LELEPLEZŐDÖTT A „nagy terv” királyi szerzősége körüli legenda azonban a 19. században szertefoszlott. Sully emlékiratait több francia és német történész vetette alapos forráskritikai vizsgálat alá. Ennek nyomán egyértelműen bebizonyosodott, hogy a „nagy terv” kiötlője kizárólag a kegyvesztett miniszter volt. Kiderült, hogy a több fejezetben felbukkanó, zavaros és csapongó eszmefuttatások hemzsegnek a pontatlan, sőt hamis adatoktól, az egymásnak is ellentmondó részletektől. Ezekből kerekedett ki azután az utókor olvasatában a „nagy terv”. Az egész fantazmagória az öregedő, visszavonulásra kényszerített, de még tettvágytól égő miniszter agyában fogant. A „nagy terv” kieszelésekor Sullyt talán az a cél vezette, hogy a hatalomból kiszorulva ily módon gyakoroljon befolyást a francia külpolitika alakítására. Az 1610-es években követett, számára elfogadhatatlan spanyolbarát politizálással szembehelyezkedve hangsúlyozni akarta, hogy csakis IV. Henrik Habsburg-ellenes irányvonala felel meg a francia érdekeknek. Múlt és jelen ellentétének látványos érzékeltetésére pedig a meggyilkolt uralkodó utolsó, pontosan senki által sem ismert külpolitikai terveinek mértéktelen felnagyítása tűnhetett a leghatásosabb eszköznek. Ez, mellesleg, saját hajdani kulcsszerepének hangsúlyozását is lehetővé tette, hiszen arra hivatkozhatott, hogy a király kizárólag neki, leg-
bizalmasabb tanácsadójának fedte fel valódi szándékait. Egy másik vélemény szerint Richelieu bíboros sikeres Habsburg-ellenes külpolitikája sugallta a tétlenségre kárhoztatott exminiszternek, hogy az 1630-as években nem történik más, mint IV. Henrik (és az ő) elgondolásainak megvalósítása, s erről igyekezett meggyőzni olvasóit, nem riadva vissza semmilyen eszköztől. Természetesen elképzelhető, hogy a francia király valóban megvitatta külpolitikai terveit az inkább pénzügyekben illetékes miniszterével. Arról azonban szó sincs, hogy Henrik egész életében egy nagy külpolitikai célt követett volna, ahogyan azt Sully sugallja. A király mindig több vasat tartott a tűzben. A következetes Habsburg-ellenesség sokkal inkább volt hugenotta tanácsadói (köztük Sully) vesszőparipája, mint a jóval pragmatikusabb felfogású uralkodóé.
SZÁZADUNK IDEÁINAK ELŐFUTÁRA E megállapítások azonban korántsem fosztották meg hitelüktől a most már egyértelműen Sullynek tulajdonított ábrándokat. Ellenkezőleg. A múlt század második felében felerősödő, az államok közötti konfliktusok döntőbíróság útján történő rendezését, valamint nemzetközi bíróság és tanácskozó testület felállítását szorgalmazó mozgalom egyik kedvenc hivatkozási alapjává váltak Saint-Pierre abbé, Kant és mások hasonló elképzeléseivel egyetemben. A mozgalom lendületét ugyan megtörte az első világháború, ám ezt követően a Népszövetség megalakulása beteljesíteni látszott a jogászok és politikusok legszebb reményeit. Nem is mulasztották el hangsúlyozni, hogy a népszövetségi eszme szerves fejlődés eredménye, s ennek bizonyítására a Sullyéhez hasonló, sokáig puszta fantáziálásnak tekintett tervezetek szolgáltattak megfelelő példatárat. Természetesen e javaslatok azon pontjait ragadták ki szövegösszefüggésükből, amelyek tézisük, valamint a háború előtti nemzetközi viszonyok romjain felépülő új európai rend igazolásául szolgálhattak. Tehették ezt annál is inkább, mivel több modern IV. Henrik- vagy Sully-életrajz írója is elismeréssel emlékezett meg a miniszter termékeny fantáziájának tulajdonított és a 20. században megvalósulni látszó ötletekről. A 19–20. száza-
di francia történeti és politikai irodalomban megjelent tehát a születőben lévő nemzetek feletti európai intézményeket és értékeket megsejtő, 17. századi politikus képe. Sully újabb kori hívei rokon szellemnek, saját ideáljaik előfutárának tekintették a herceget, kiemelve, hogy az európai civilizáció az övéhez hasonló gondolatoknak köszönheti fejlődését. Voltak, akik az államok közötti vitás kérdések tárgyalásos rendezését, a békebontók ellen alkalmazandó nemzetközi szankciók eszméjét, az egyetemes lelkiismereti szabadság követelését olvasták ki belőle. Mások az egyes nemzetek és kisállamok függetlenségi törekvéseinek támogatását, valamint az európai egyensúly biztosításának igényét a nagy birodalmak vagy „szuperhatalmak” imperializmusával és hegemón törekvéseivel szemben. Az önérdek és a kereszténység, később Európa érdekeinek együttes képviselete egyébként specifikusan francia vonásnak tűnt Sully egyik 1950-es évekbeli francia biográfusa számára, aki úgy vélte, hogy a középkori hagyományokat az újkor követelményeivel ötvözni próbáló tervezet fő erénye az útmutatás a Nyugat nemzeti megosztottságán való felülemelkedéshez.
MEGKÉRDŐJELEZETT EREDETISÉG A Sullyt saját korából „kiemelő” méltatások azonban figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a miniszter elmélkedéseiben szinte egyetlen eredeti elem sem szerepel. Ha röviden összevetjük azokat kortársai hasonló elképzeléseivel, akkor kiderül, hogy a nemzetközi bíróság, a vallásbéke megteremtése, az európai hatalmak egyensúlya, a kereszténység örök békéje, a török elleni keresztény összefogás ismert és a 17. század első évtizedeiben is gyakran tárgyalt témák voltak. Sőt, A béke panasza című írásában Rotterdami Erasmus már száz évvel korábban az államok közti vitás kérdések békés megoldását javasolta, s a döntőbíróság intézményét említette ennek legmegfelelőbb eszközeként. Felvetette a keresztény uralkodóházak közötti, egyszer s mindenkorra történő területi rendezés ötletét is, amely – véleménye szerint – a legjobb módszer lenne a dinasztikus viszályok végleges kiküszöbölésére. A holland jogtudós, Grotius is a döntőbíráskodás bevezetését ajánlotta A RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
53
74∞&£∞§™
háború és béke jo gáról című, klasszikus munkájában a háborúk megelőzésére, számos antik példát idézve az intézmény áldásos hatásáról. Az államok közötti konfliktusok nemzetközi bíróság útján történő rendezését tanácsolta Éméric Lacroix (másként Crucé) is, aki a maga korában nem keltett különösebb feltű t nést Új Kineas című (1623) művével. Terve szerint a Velencében felállítandó testületben minden hatalom követ útján képviseltetné magát, s a vitákban az érintett felek meghallgatása után a követek tanácsa döntene. Ha valaki a közös döntésnek ellenszegülne, az a világ összes jelentős hatalmát tömörítő szövetség többi tagjával kerülne szembe. A „világtanács” vezetőjéül vagy a mindenkori legidősebb uralkodót javasolta, vagy pedig a tagok rendszeres váltakozását e szerepkörben. Az egyetemes béke megőrzése érdekében azt tanácsolta, hogy minden uralkodó tartsa tiszteletben a szövetségi közgyűlés által számára kijelölt határokat.
A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke ratifikálóinak békelakomája a nürnbergi városházán, 1649. szeptember 25. Joachim von Standrart, 1651
74∞&£∞§™
54
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Ezek a szerzők saját korukban közhelyeknek számító antik példák nyomán álltak elő döntőbíráskodásra vonatkozó javaslataikkal. Sully maga is említi, hogy a keresztény államok közös gyűléseinek, illetve a konfliktusok tárgyalásos úton történő rendezésének ötletét az ókori görög amphiktüóniák példájából merítette. A vallási béke megteremtésére javasolt megoldása sem lépte túl kora felfogását. A „vallási tolerancia” kifejezés egyáltalán nem illik elgondolására, hiszen a vallásválasztást az állam hatáskörébe utalná, megtiltva az egyéni döntést és minden hitújítást. Sokkal inkább a hugenotta politikus számára mintát jelentő augsburgi vallásbéke (1555) és a nantes-i ediktum (1598) nemzetközi elismertetésének sugalmazásáról van itt szó, ami kora felekezeti erőviszonyainak konzerválásával lett volna egyenértékű. Azt is figyelembe kell azonban vennünk, hogy az állami és dinasztikus különérdekek, illetve vallási törésvonalak kikristályosodása ellenére a háborúról, a békéről és a keresztény világról való korabeli gondolkodásban alapvető szerepe volt az egységesnek óhajtott kereszténység, a Respublica Christiana eszméjének. Így Sully fejtegetései a ke-
reszténység belső békéjének szükségességéről csupán a korabeli közvélekedést visszhangozzák. Az egyetemes, azaz a keresztények közötti béke a kor diplomáciai és nyilvánosság előtti nyelvezetének egyik kulcsfogalma volt. Nem létezett uralkodó vagy diplomata, aki tervei vagy cselekedetei mozgatórugójaként, illetve végső céljaként ne a „kereszténység egyetemes békéjét” vagy a „kereszténység egyetemes javát” emlegette volna. IV. Henrik például tudatosan ápolta és terjesztette „békeszerző” imázsát, amelyet több, sikeresen lebonyolított békeközvetítés alapozott meg. A hivatalosan támogatott propaganda már a király életében a pusztító bel- és külháborúk után „aranykort” hozó, békeszerető uralkodó képét sulykolta a francia köztudatba.
A TÖRÖKELLENESSÉG KORPARANCS A kereszténység egyetemes békéjének megteremtése a kor uralkodói és politikusai számára azonban – legalábbis hivatalos megnyilatkozásaik szerint – nem öncél, hanem egy nagy vállalkozás, a „hitetlenek” elleni összefo gás elengedhetetlen alapja. Az Oszmán
Birodalom fenyegető előrenyomulása ismét, immár védekező funkcióval, aktualizálta a keresztes hadjárat hagyományos, államok feletti ideáját, és sürgető szükségszerűséggé tette a felekezeti különbségeken túllépő keresztény összefogást. A „nagy tervben” szorgalmazott török elleni háború ötlete is ebből a forrásból ered. Az oszmán hatalom visszaszorítására a 16. század folyamán született számos, köztük francia elképzelés közül a híres hugenotta kapitány, François de La Noue tervezete mutat több ponton rokonságot hitsorsosa, a miniszter néhány évtizeddel későbbi elmélkedéseivel. La Noue maga is azt tanácsolta a francia uralkodóknak, hogy mondjanak le „értelmetlen” terjeszkedő ambícióikról. A törökellenes keresztény szövetség szervezésének módját taglalva pedig azt javasolta, hogy a vállalkozás összehangolása végett az érdekeltek hozzanak létre közgyűlést Augsburg székhellyel a császár elnöklete alatt. E konföderációból legalább három-négy évig senki sem léphetne ki, mert az hátrányára válna a közös háborús erőfeszítéseknek. Befolyásos francia politikai és egyházi körök a 17. század első évtizedeiben is nagy érdeklődéssel követték az Oszmán Birodalom elleni küzdelmeket. Ugyanígy a francia társadalom valamennyi rétegében mélyen gyökerező szolidaritás élt a muzulmánok ellen harcoló keresztények iránt. Ezért nem meglepő, hogy a franciák a szultánnal hivatalosan fennálló jó viszony ellenére a század szinte valamennyi nagy törökellenes vállalkozásában részt vettek. Vagyis Sully tervezete e tekintetben is pusztán visszhangozta kora és társadalma egyik alapvető ideáját. Egyben kapcsolódott a IV. Henrik halála utáni francia monarchikus propaganda egyik – igaz, minden alapot nélkülöző – közhelyéhez, amely szerint a meggyilkolt uralko dó legfontosabb terve az osz mán hatalom kiszorítása Európából és a Szentföld felszabadítása lett volna.
nekelőtt a francia politikai gondolkodást. A Habsburgok ellenfelei „egyetemes monarchiára”, azaz európai hegemóniára törekvéssel vádolták a dinasztiát, s a császárral, illetve a spanyol királlyal szemben tett minden lépésüket mint e „zsarnokság” ellen irányuló jogos és közérdekű önvédelmet állították be. Így nincs miért cso dálkozni, hogy Sully egy bevallottan agresszív és egész Európa felforgatására irányuló tervről mint az egyetemes béke megteremtésének legkézenfekvőbb módjáról értekezhetett. Felesleges tehát egy korát megelőző politikai lángelme teljesítményét tisztelni a miniszter öregkori elmélkedé sei ben. Ugyanilyen té ve dés len ne azonban azt gondolni, hogy ábrándja csak mint a modern, nemzetek feletti politikai és jo gi intézmények kuriózumszámba menő előképe tarthat számot érdeklődésünkre. A „nagy terv” azért izgalmas, mert egy olyan, válságokkal terhelt korszak lenyomata, amikor a politika rendelkezésére álló eszköztár (hadsereg, anyagi források) hir-
telen megnövekedése és a hatalmi érdekütközések horizontjának kitágulása új, addig ismeretlen kihívásokkal szembesítette az európai politikusokat. Ennek következtében meginogtak az európai politikum hagyományos keretei, erkölcsi és gyakorlati szabályozó elvei, fokozatosan kiüresedtek az ezekről alkotott és egyelőre mással még fel nem cserélhető fogalmak. Ez kényszerítette a politikáról gondolkodó kortársakat az új jelenségek rendszerbe foglalására alkalmas mo dell keresésére. E tapogatózás még szükségképpen né A vesztfáliai hány hagyományos alaptébéke allegorikus tel, például a közös vallás ábrázolása. mint legalapvetőbb összeA szemben álló tartó tényező megkérdőjehatalmak képviselŒi lezhetetlenségének jegyéa nemzetközi jog ben folyt. Ehhez társultak alapeveit az újítónak szánt ötletek, megfogalmazó Hugo Grotius amelyek legkézenfekvőbb síremlékénél. forrásai Sully korában (is) Gerard Terborch, 17. csak az antikvitás által kíszázad közepe nált po li ti kai min ták le hettek.
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™
AZ EURÓPAI EGYENSÚLY JEGYÉBEN Végül néhány szó az európai hatalmi egyensúly elvéről, amely szintén fontos helyet foglal el Sully koncepciójában. Az egyensúly szükségességének eszméje és főként az egyensúlyvesztés érzete V. Károly császárrá választása, azaz a Habsburg–Valois-konfliktus kezdete óta uralta az európai, minde RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
55
