Szathmári Sándor GÉPVILÁG. és más fantasztikus történetek TARTALOM

Szathmári Sándor

GÉPVILÁG és más fantasztikus történetek

TARTALOM Gépvilág Adalékok a kompofon történetéhez Kitüntetés Kezdetben Káin és Ábel Tökéletes alattvaló Hamis jós Püthagorasz Logosz A guafa Babona Vincenzo Dongók

Gépvilág - Jó napot - mondta, mikor belépett. - Megismer? Különös érzésekkel néztem rá. Középkorú férfi volt. Nagyon ismerős, és mégse tudtam, kire emlékeztet. Biztos, hogy sose láttam, és mégis... Honnan oly ismerős ez az arc? Persze! Már eszembe jutott. H. G. Wells arcképén láttam ezeket a vonásokat. De ki lehet ez az ember, aki ennyire hasonlít rá? - Bocsásson meg - mentegetőztem -, de sehogy sem emlékszem... Egész megjelenése Wellsre emlékeztet, de minthogy az azonosság lehetetlen, tehát... - Miért volna lehetetlen? - Először is azért, mert ő engem nem ismert... - De már ismerem. - Kicsoda? - Én. Már megmondta a nevemet. - Ön H. G. Wells? - Pontosan. És mi már találkoztunk. - Ha szabad kérdeznem, mi célja ennek a tréfának? - Nem tréfálkozom. Ez a legteljesebb valóság. Vállat vontam. - Akkor talán folytatom a félbeszakított mondatot: másodszor, Ön azért nem lehet H. G. Wells, mert a mester már sok éve halott. - Ön nem tudja, hogy H. G. Wells halhatatlan? Önkéntelenül meghajoltam. Nem vendégemnek, hanem a halhatatlan névnek. - Igen, a mester halhatatlan. Megjegyzésem csak a fizikai halálra vonatkozott. És ez a halál sajnos - a legnagyobb elméket is sújtja. - Ez igaz. De Ön bizonyára tudja, hogy az időgépen utazásokat szoktam tenni. Nos, én még halálom előtt elindultam, hogy Önt ma meglátogassam. Már tudniillik abban a mában, amely Önnek most MA. Nekem azonban ez a „ma” sok évvel korábban van, mint Önnek. Indulásomkor környezetem 1938-at írt. Kétkedésem kezdett eloszlani, és annál nagyobb csodálatba átmenni. - Eszerint Ön most 1938-ban van. - Ha legutóbbi indulásom környezetének idejét számítjuk. De ha most innen elindulok, ennek ideje 1964 lesz, és esetleg kikötök 2064-ben. Ha onnan indulok tovább, annak kelte 2064 lesz. Én tehát nemcsak műveimmel, hanem testileg is ott vagyok az idők minden pontján, a karbonkortól a végtelen jövőig. Na és mi jogon lehet valakire azt mondani, hogy ekkor és ekkor meghalt, ha ezer év múlva is ott fog ebédelni (vagy számomra helyesebben: ezer év múlva is ott ebédelt), aludt és beszélgetett valahol, a világ valamelyik részén? - Aha! Most már értem a halhatatlanságot. Valóban szédítő perspektívák! 2

- Ott voltam saját temetésemen is. - Fantasztikus! Nem vinne el engem is a temetésemre? Elgondolkozott. - Kétségkívül tanulságos kirándulás. Ön is megtudná a nekrológokból, mi mindent szándékozott kimondani műveivel. Nos, ha akarja... - Köszönöm, így már jóval kevésbé kecsegtető. Akkor inkább azt szíveskedjék megmondani, minek köszönhetem a megtisztelő látogatást? - Olvastam egy 1965-ben kelt írását, amelyben nagyon helyesen írja le a gondolkodó gépek fejlődését és annak hatását a társadalomra. Mindent pontról pontra helyesen. - Bocsánat, de ilyet én nem írtam. - Mondtam, hogy 1965-ben írta, most pedig még csak 1964-ben vagyunk. - Ja persze! És ezt Ön a jövőben olvasta? - Úgy van. Mondjuk: olvasni fogtam. Az időgép különleges igeragozást kíván. A befejezett jövő mellé meg kell tanulnunk a múltban befejezett jövőt is. Nem akarok Shaw barátommal konkurrálni az angol nyelv megreformálásában, de a shell igét a múltban befejezett jövőre alkalmassá tettem a shelled segédige alak megalkotásával. Azért mondtam így: I shelled read. - Tehát a jövőben olvasta. - Igen. Ezért mondtam azt is, hogy már találkoztunk. - Szóval Ön olvasni fogta írásomat, és engem is látni fogott a jövőben. - Kezdi érteni. Hát megismétlem: Ön helyesen írta le a jövőt. De nem gondolja, hogy Ön kissé udvariatlan házigazda? Ekkor eszméltem rá, hogy mindez az előszobában történik. A váratlan, nagy meglepetéstől szinte megzavarodtam. Szégyenkezve invitáltam be és ültettem le egy fotelbe. De ott rögtön folytattam a kérdezősködést: - Ha Ön mondja, mester, akkor bizonyára minden úgy volt, ahogy Ön látta a beteljesedést. De mondja: hogyan fogtam én előrelátni a távol jövőt? - Mert én hoztam hozzá az adatokat. - Nekem? Mikor? - Ma. Még mindig nem érti? A jövőben olvastam egy írását, amelyben Ön említést tesz arról, hogy az adatokat tőlem kapta, tehát sietve elindultam a távoli jövőbe, hogy teljesítsem mai feladatomat. Majd onnan visszajöttem, és íme, átadom az adatokat. Ezzel zsebéből kis korongot vett elő és átnyújtotta. Értetlenül forgattam kezeim között. Mintegy öt centiméter átmérőjű korong volt, bizonytalan anyagból készítve. Fém? Műanyag? Nem tudni. Értetlenül néztem rá. - Hogy értsem ezt? Mi ez? - Kultúrtörténetem. - Mi-cso-da?

3

- Kultúrtörténelem. Amit maguk most könyvekben írnak meg, azt a jövőben gépek írják ilyen tárcsákba. - Talán tárcsákra? Nemde? - Nem. Beléjük. Ennek a korongnak minden molekulája elektromos töltésű. Legalábbis valami olyasfélét tartalmaz. Én nem ismerhetem az akkori technikát. Ha ezt az olvasógépbe teszik, az forgatni kezdi, és az egymás után letapogatott molekulák töltéseiből a kettes számrendszer alapján kiolvassa azt a szöveget, amelyet a másik gép beleadott. Néhány trillió molekulában annyi szöveg van, mint maguknál egy könyvtárban. Tehát ezt a korongot a történelemgép írja. Persze már nem „írta”, hanem beletöltötte, de hát jobb kifejezés híján használjuk ezt az elavult szót. - Sőt, még helyesebben mondva, azzal íratta bele valaki. - Nem kérem! A történelemgép kutatta ki a múltat. Ő vetette össze az adatokat és írta meg belőlük ezt a korongot, amely tartalmazza az egész kultúrtörténelmet az első ember megjelenésétől a saját koráig. - Na de hogyan fogták elolvasni abban az időben az ilyen korongokat? - Már mondtam: a gép letapogatja molekuláról molekulára. - És elmondja hangosan, vagy leírja? - Mért kellene a gépnek elmondania vagy leírnia? - Hát hogy értik meg másképp az emberek? - Ja persze! - mondta homlokára ütve -, még nem mondtam. Hát ebben a korban már nincs ember! - Nincs ember? - Nincs. A gépeknek pedig minek emberi nyelv? A gép így tud jobban olvasni. A kettes számrendszer alapján. Ha a korongot letapogatta, már el is olvasta. - És kinek olvassa, ha már nincs ember? - Önmagának. Vagy egy másik gépnek, akinek szüksége van rá. - Talán „amelynek”, nem „akinek”. - Ahogy vesszük. Az akkori gépek már tökéletesebbek, sőt személyiségebbek, mint most mi. - De kedves mester, ha már ilyen csodálatos gépek vannak, hát ki építette azokat? - Maguk a gépek. Csak nem képzeli, hogy a korlátolt emberi agyvelő ilyen konstrukciókat tud létrehozni? Maga is tudja, hogy a konstruktőrök már évtizedek óta gépekkel számolnak, amelyek már nemcsak helyettesítik, hanem felül is múlják az emberi agyvelő munkáját. A gondolkozó gépek továbbfejlesztését pedig el se lehet képzelni másképp, mint gondolkodó gépekkel. Szóval a gépek maguk tervezik és maguk építik önmagukat vagy még tökéletesebb utódaikat. Ugyancsak ők szedik szét elavult társaikat. - Szédületes! És hova lettek az emberek? - Éppen ez van ebbe a korongba töltve. - És hogy tudom meg azt én, aki nem tudom elolvasni?

4

- Már beszéltem a történelemgéppel és megígérte, hogy le fogja fordítani, méghozzá magyarra, hogy könnyebben olvashassa. Csak hát, tudja, ez a nyelv náluk már ismeretlen, és ki kell kutatniok visszanyomozás útján. - Vagyis régi magyar könyveket keresnek ki? - Olyan már nincs, hanem egyszerűen visszanyomoznak. Ugyanis minden történésnek valami oka van. Legalábbis nagyjából. Minden történésnél a gépek mérlegelnek millió feltehető okot, és a sok lehetőség közül más történésekkel egybevetve ki tudják nyomozni, hogy melyik volt az igazi, jobban mondva, a legvalószínűbb, így jóformán mindent ki lehet nyomozni, és megállapítható, hogy például 1950. május 22-én öt óra harminckét perckor John Smith újságárus a Grosvenor téren eltüsszentette magát. Nos, így lehet visszanyomozni a magyar nyelvtant és szótárt is. De ez persze időt igényel. Két év múlva azonban kész lesz a fordítás. - Nagyon köszönöm. De most egy kis zavar lesz az időrendben. Ugyanis Ön azt mondja, hogy jövőre már meg is fogom írni a történetet. - Ejnye, de nehezen illeszkedik be az időgép gondolkodásmódjába! Pedig az igeragozást már szépen elsajátította. Az, hogy ők két évig fordítják, nem azt jelenti, hogy Ön két év múlva kapja meg. Elvégre ott szállok ki az időgépből, ahol akarok. Számomra az idő egyszerűen nem létezik. De Önnek annál drágább minden perc, tehát, ha megengedi, már búcsúzom is. Na, adja ide a korongot! Good bye! Öt perc telt el, mikor újra nyílt az ajtó. - Nem akartam sokat várakoztatni - mondta. - Azért szálltam ki újra ebben az időben. Gépországban a két év eltelt. Átadtam nekik a korongot, és mindjárt előreutaztam két évet. Megkaptam a fordítást, és íme, itt az irat a távol jövőből. Nevezzük tehát jövőiratnak. Aktatáskájából papírköteget vett elő, és letette az asztalra. - Ez az egész? - kérdeztem. - Azt mondta, hogy egy egész könyvtárt tenne ki a korong szövege. - Ez csak az a rész, amely önt érdekli. Azt kérdezte ugyanis, hogy miért nincs ember a gépek korában. Ebből megtudhatja. Tehát eredményes munkát kívánok. Bár ezt felesleges is mondanom, mert tudom, hogy eredményes lesz, jól fogja megírni. - Olyan biztos benne, mester? - Tudja, hogy olvastam a munkáját. Már ki is javítottam benne a hibákat. Természetesen nem emlékszik rá, mert a jövőben történt. Jövő évben. - Persze! Szóval jó leírás fogott lenni? - Jó. Csak most már írja meg. Mint már mondtam, egy év múlva megint itt voltam magánál, akkor viszont fogottjuk látni egymást. Tehát good bye! Az ajtó felé indult, én azonban egy ötlettől megkapva utána kiáltottam: - Bocsánat, mester, egy pillanatra! - Tessék! - szólt megfordulva. - Ugyebár Ön már látta egy év múlva a kész szöveget? - Igen. - Sőt, ki is javította. 5

- Igen. - Nos, nem lett volna egyszerűbb elhozni nekem a kész, javított művet? Akkor most nem is kellene megírnom. - Hát igen, így van ez a laikus tudálékosokkal. Ha hallanak valamiről, amihez nem értenek, már a másik végletbe esnek. Hogy gondolja, hogy olyan írását hozzam el, amelyet nem írt meg? Ami abszurdum, az abszurdum, maga meg nehézfejű tanítvány. Azért láttam a cikket, mert megírta. Hát csak kezdjen bele, most pedig végérvényesen good bye. Lapozni kezdtem a jövőiratot, amely persze nem papírra volt nyomtatva, hanem valami furcsa műanyagra. Viszont az is igaz, hogy amilyen finom volt az anyag, olyan pongyola volt a rajta levő szöveg. Látszott, hogy az egyes szavak jelentését nem tudták pontosan visszanyomozni. Bizonyos fordításbeli hibák tarkították, ami mutatja, hogy a visszanyomozás bizony nehéz munka lehetett. (Helyesebben: „fogott lenni”.) Mindazonáltal sikerült kihámoznom az értelmet, és az érdekesebb részleteket kivonatosan alább közlöm. * Az automatizálás kezdetben csak a gépekre szorítkozott, éspedig csak az egyes gépegységekre, de már azt is csak elektronikus úton tudták megoldani. Például ha a gépbe belehelyezték a rúdvasat, a gép a beletáplált rajz alapján megesztergálta, és lecsiszolta az előírt méretpontosságra. Ezt a pontosságot persze elektronikus letapogatók állapították meg, hogy a szerszámkopás okozta hibákat kiküszöbölhessék. Később már több automata gépet kapcsoltak össze, amelyek a tárgyat egymásnak adták. Végül egész gyárakat automatizáltak úgy, hogy csak a raktárt kellett folyamatosan feltölteni a nyersanyaggal, a gépek maguk vették ki onnan, egymásnak adták, a gyár másik végén pedig maguktól gurultak ki a készáruval megrakott kocsik. Persze, az automatizálás csak akkor lett teljes, amikor a karbantartást is gépekre bízták. Innen már csak egy lépés volt az automata gyárak összekapcsolása, úgyhogy egész iparágak maguktól működtek: a bányából magától jött a nyersanyag a kohóba, onnan a hengerműbe, onnan a gépgyárba, onnan pedig a felhasználó üzembe, ahol az elkészült gépet más gépek felállították és üzembe helyezték. Ezzel az emberre már csak az irányítás munkája hárult: a gépkombinátoknál megrendeltek bizonyos mennyiségű és minőségű ruhát, fogkefét, lakóházat vagy helikoptert, azok pedig legyártották. Munkások már alig voltak. A lakosság fele mérnök volt, a többi pedig katona, politikus, színész, művész, tanár, tudós, sofőr, inas vagy hasonló. Munkát kizárólag a gépek tervezése jelentett, de az viszont annál többet. Amilyen mértékben csökkent a fizikai munka, éppúgy szaporodott a szellemi, és ez hovatovább fárasztóbb lett, mint a fizikai. Az automatizált termelés olyan tudást igényelt, amelyet az emberi agy már nem tudott tárolni. Hiába osztották a termelést mind speciálisbb ágazatokra, ezeknek bármelyike is magasabb tudást igényelt az ember képességeinél. Így hódított mind nagyobb teret a gépekkel való tervezés. Ezek a gépek kezdetben csak kiszámították a beléjük diktált matematikai műveleteket. A programozást emberek végezték. Később, a tudáskorongok felhasználásával az egyes tudományszakok adattárát a korongokba írva helyezték el a gépekben, melyek így az agyvelő kapacitását meghaladó anyagot tudtak tárolni. És ha például egy elektromotor méretezéséről volt szó, csak belehelyezték a gépbe az elektromotor méretezésének korongját, belediktálták, hogy milyen motort kell tervezni, a kívánt lóerőt, feszültséget, periódust, fordulatszámot stb., mire a gép a korong adatai alapján 6

önmaga programozta önmagát és végezte el a számításokat, percek alatt megadva a forgórész átmérőjét, hosszát, horonyméreteket, tekercsszámot, drótvastagságot, szóval minden elképzelhető méretet. Sőt, nemsokára elérték azt is, hogy a gép elkészítette a rajzot és továbbadta a gyárnak, az pedig legyártotta. Persze, ezek a „rajzok” nem voltak azonosak a mi rajzainkkal. Legtöbbnyire ezek is korongok voltak, bennük az adatokkal. Így végül a tervezés és a gyártás már egyetlen gépkomplexumot alkotott. A megrendelt gépet a tervező gépek megtervezték, más gépek legyártották, sőt ki is próbálták, és a hibásat kiselejtezték. Ez azonban még mindig az ember irányításával történt, hiszen minden az emberi tudásra épült. Döntő fordulatot jelentett a továbbgondolkozó gépek alkalmazása, amelyek már nemcsak a beléjük táplált adatok alapján számítottak és intézkedtek, hanem továbbkutattak. Ezek a gépek nemcsak terveztek és gyártottak, kipróbáltak, hanem a próba eredménye alapján esetleg korrigálták saját adataikat is, új és újabb ismereteket gyűjtöttek össze. Vagyis például, az elektromotor szakgépe mind tökéletesebb motort szerkesztett, és már a programozást sem emberek készítették saját tudásuk alapján, hanem a gép fejlesztette saját tudását. Ezzel kicsúszott a fejlődés irányítása az emberek kezéből. Az ember már nem is tudta követni a tudomány haladását. Még ő adta ugyan a tervezési és gyártási utasításokat a gépnek, de már nem tudta, hogy azok hogyan tervezték például az akkoriban piacra kerülő „dramoszkóp”-ot, amely háromdimenziós, színes alakokat vetített a térbe, amelyeknek valóságos, megfogható, habár súlytalan testük volt. A szoba sarkában lehetett levetíteni egy gengszterdrámát. Az újonnan tervezett csodagépeket persze elsősorban hadászati célokra alkalmazták. Kezdetben az emberek utasításokat adtak a gépeknek, mondjuk, olyan bombák tervezésére és készítésére, amelyek csak egy meghatározott helyen pusztítanak, azután olyan módszerek kikutatására, melyek azt hatástalanítják, vagy amelyek a hatástalanítást hatástalanítják. Ugyancsak készültek kémszerkezetek is, melyek felfogták az ellenfél tervező gépeinek munkáját, majd olyanok, amelyek a kémszerkezetek működését megzavarták, vagy hamis adatokkal félrevezették. Mindezek azonban úgy működtek, hogy a tervező és a kutató munka független volt ugyan az embertől, mert a gépek tudása már túlhaladta az agyét, de a kutatás irányát még az ember szabta meg a gépnek. Lassan azonban ez az irányító munka is meghaladta az ember képességeit. A kutatások eredményét az ember nem ismerte, nem tudta, pillanatnyilag mit kívánhat a géptől, mi időszerűtlen. Ezért adtak a gépnek elavult vagy egyelőre teljesíthetetlen utasításokat is. Ez a tájékozatlanság leginkább a hadigépek munkáját akadályozta. Eleinte megpróbálták a tisztikar képzettségét magasabb és még magasabb szintre emelni. De hiába végeztettek el velük tíz-tizenkét egyetemi évet, hiába rendezték minden évben a továbbképző tanfolyamokat és tétettek velük kiegészítő vizsgákat, a tisztek (jobban mondva a haditudósok) már nem tudták követni a fejlődést. Hiába adták elő a tananyagot maguk a haditervező gépek, az emberi agy egyszerűen képtelen volt annyi új matematikai művelet és annyi technikai eljárás befogadására. Az új ismeretek mindig a régebben szerzett tudást szorították ki a fejből. Hiába, az emberi agy korlátolt befogadóképességű. De az államok vetélkedése, a legyőzetéstől való rettegés szüntelen újabb és újabb, még hevesebb küzdelemre ösztönözte az országokat, hogy a másik meg ne előzze. A lemaradás halál.

7

Végül mind világosabb lett, hogy a jövő háborújában az győz, akinek először sikerül a vezetést is gépaggyal végeztetni; nemcsak a hadigépekét, hanem az egész termelését, az egész közéletét, hiszen a hadviselés totális. Nem könnyen szánták rá magukat, de végül is rákényszerültek. Az egyik állam kormánya titokban utasítást adott a tervező gépeknek a legfelsőbb vezérlő gépagy megtervezésére. A munkát azonban a többi állam kémgépei kipuhatolták, mire azok a kormányok is hasonló lépésre kényszerültek. A világ kutató gépei versenyt számoltak, tanulmányoztak, kísérleteztek, főleg pedig kémkedtek, jól tudva, hogy akinek először lesz vezérgépe, az a világ urává válik, mert az egyszerre olyan előnyt jelent más államok felett, amelyet nemcsak behozni nem lehet, hanem mindig növekedni fog. Hiszen a vezérgép nemcsak alkot, hanem az ellenség alkotásait is megakadályozza. De mindezen remények fölött ott érezte az emberiség a veszélyt is. Hova vezet ez? Hova vezet, ha a termelés legfőbb irányítását is gépekre bízzuk? Mi lesz, ha a legfőbb úrrá a gép válik, és az ember csak rabszolgája lesz a legfőbb gépagynak? Hiszen máris alig van az embernek irányító szerepe. Már most sem tudja, hogyan készül környezete, otthona. Csak arra tud utasítást adni, hogy mi készüljön. Ha ez is a gépek feladatkörébe csúszik át, mi lesz az emberből? A fegyverkezési verseny azonban mindezt az aggodalmat túlszárnyalta, és az ember tehetetlenül sodródott a bizonytalan jövő felé. A szakértők nem győzték hangoztatni a nyilvánosságnak, a vezérgépet úgy programozzák, hogy nem adnak neki korlátlan szabadságot, illetve, cselekvési szabadsága korlátlan lesz ugyan, de azzal az alapdirektívával, hogy működésének az ország emberi lakosságának érdekeit kell szolgálnia. És ezt a gép nem lépheti át. Persze, a szakértők maguk is érezték, hogy a kilátások nem ilyen biztosak, de a fegyverkezési verseny kikényszerítette a vezérgép megalkotását, a lakosságot azonban meg kellett nyugtatni. Mindenesetre igyekeztek a gép működését körültekintően biztosítani. Mert az a legnagyobb veszély, ha a vezérgép elromlik. Ezért gondoltak arra is, hogy ilyen esetben a gép javítható legyen, és ezt a javítást a gép ne akadályozhassa meg. Képzeljük ugyanis el, mi lehet egy ilyen defektus következménye? Mintha egy élő ember elméje megzavarodik! Még ki is irthatná a lakosságot! Ezért úgy intézték, hogy a gépek alkossanak egy „bírógépet” is, amelyet nem rendelnek a vezérgép hatalma alá, nem kapcsolják rá, s így hatalmában áll a hibákat megállapítani, szükség esetén a vezérgép működését felfüggeszteni és a javítást elvégeztetni. Mindez azonban nem nyomta el az aggodalmakat. - A gépek rabszolgái leszünk! - hangoztatták. - Megszűnik a szellem klasszikus uralma! Tiltakozó gyűléseket rendeztek, amelyeket a kormányok kezdetben szétvertek. Később azonban rájöttek, hogy ez a hangulat nem is olyan veszedelmes, csak megfelelő irányba kell terelni. A kormányok maguk rendezték a népgyűléseket, ahol szónokok hívták fel az emberiség veszélyére a figyelmet - a más országok kísérletei miatt. - Mentsük meg az emberiséget a géphaláltól! - ez volt a jelszó. - Szüntessék meg a vezérgépkísérleteket! Persze, ezeket a kísérleteket mindig a másik országban kellett volna megszüntetni. Megalakultak a vezérgépellenes ligák, és dörögtek a szónoklatok. Végül is a kutatási versenyben először Brávia kutatógépei jelentették a kormánynak, hogy a vezérgép fél év múlva el fog készülni.

8

A kormány tehát sürgősen nemzetközi értekezletet hívatott össze, megtárgyalni, hogyan lehetne a vezérgép-kísérleteket az egész világon beszüntetni. Az értekezlet eredménye az volt, hogy az államok megegyeztek a vezérgép-kísérletek megszüntetésében. Mindegyik biztosította a többit, hogy a kísérleteket azonnal abbahagyja. Ezzel szemben minden állam utasítást adott gépeinek, hogy a kutatást a lehető legnagyobb titokban, de annál nagyobb lendülettel folytassák, mert valószínű, hogy Brávia már a kísérletek végén van. És mindegyik állam meg volt győződve, hogy a megegyezés neki ad előnyt, mert a többiek becsületesebben megtartják a határozatot. A megindult nagy versengésben persze mégiscsak először Bráviának sikerült megterveztetni a vezérgépet. Nemsokára el is készült, és rövid próba után üzembe helyezték. A vezérgép alapprogramja egyetlen mondat volt: leghasznosabban működni Brávia népének érdekében. Vagyis kigondolni és megvalósítani minden lehetőt a közjóért, megtalálni a leghasznosabb utat, és ebben az irányban vezetni az ország gépparkját. Az üzembehelyezést nagy ünnepség és katonai parádé előzte meg. A hadimúzeumból ősi ágyúkat hoztak ki, és díszlövéseket adtak le külön erre a célra gyártott ősi robbanószerekkel. A megafonok a „Vezérhimnuszt” játszották, amelyet a zenekombinát gépei erre az alkalomra szereztek. Ezután következett az ünnepség fénypontja, az üzembehelyezés. A miniszterelnök a vezérgép előtt felállított pódiumra lépett, és megkezdte beszédét. Néhány mondatban vázolta az ünnepély jelentőségét és lényegét, majd így folytatta: - Ez a gép, polgártársak, szüntelen azon gondolkozik, hogy mit lehetne tenni a ti érdeketekben. Tervezőgépeink három évig töprengtek és kísérleteztek, míg a tervek elkészültek, holott másodpercenként tizenkétezer képletet állítottak fel és számítottak ki. A legutolsó két hónapban gyáraink elkészítették, és íme, most itt van szemünk előtt, hála gépeink hazafias és áldozatkész munkájának, amellyel bebizonyították, hogy a nemes bráviai géperkölcsök minden más népé felett állanak. - Tehát ez a gép gondolkozik helyettünk. Közvetlen kapcsolatban áll összes kutató és gyártó gépeinkkel. Ez adja meg nekik, hogy mit kell tervezni, feltalálni és gyártani. Ez intézkedik az élet minden ágában. Ez szabja meg a tudományok fejlesztését, az építést, a kórházi ápolást, a gyógyszerkutatást, tehát mindent, ami csak a nép érdekében van. A miniszterelnök intett, mire a megafonokban megszólaltak a harsonák. Ebben az ünnepélyes pillanatban megnyomta az indítógombot. A gép belsejéből sustorgás hallatszott, a miniszterelnök pedig folytatta beszédét: - Ez a gép tehát, kedves polgártársak, kizárólag a nép érdekében gondolkozik, azt szolgálja. Mialatt a világ támadó szellemű országaiban minden nemzetközi megállapodás ellenére olyan gépet kutatnak, amely más népeket van hivatva elpusztítani, azalatt mi a békés lakosság egyhangú követelésére olyan vezérgépet alkottunk meg, amely kizárólag a békét szolgálja, minden kívülről jövő galád békebontó aknamunka ellenében. - Tudjuk, hogy ellenségeink, elsősorban Herónia, szüntelenül ellenünk törnek. Nos, nyugalmatokat és békéteket a vezérgép mindenképpen biztosítani fogja, minden kívülről jövő támadás, sőt támadó szándék ellenében is. Ezt küldöm ellenségeink címére. Mindenkivel békében kívánunk élni, csak ne bosszantsanak bennünket. Ha ránk kényszerítik a háborút, magukra vesse-

9

nek az ostobák, mert mi szétzúzzuk őket, megsemmisítő csapást mérünk rájuk, hogy helyreállítsuk a békét, amely a vezérgép egyetlen szándéka, egyetlen célja. - Íme - szólt széles gesztussal a gépre mutatva -, elmondhatjuk, hogy tervező gépeink hazafias munkát végeztek. Éljen Brávia! Vesszenek a nép ellenségei! Ezzel felhívom a vezérgépet, kezdje meg a nép érdekében végzendő munkáját! E pillanatban a gépből vakító villanyszikra pattant ki, egyenesen a miniszterelnök kitárt karjába, és agyonsújtotta. Az ünnepély félbeszakadt, az emberek rémülten futottak szét a gép közeléből. A rendőrök közül néhányan, akiknek esőköpenye volt, fejüket csuklyával leborítva megközelítették a gépet és óvatosan elhúzták a testet, majd kocsiba téve elvitték a gyógygép-kombináthoz. Ott azonban a gyógygép kijelentette, hogy a miniszterelnök halott. És hiába magyarázták, hogy villámsújtott embert már réges-rég életre lehet kelteni, a gyógygép azt felelte, hogy a miniszterelnöknek halottnak kell lennie, mert a kormánygéptől a gyógyításra nem kapott impulzust. A feleletet nem értették. Az egészségügyi főinspektor, aki eddig a gyógygépet irányította, megdöbbenve kérdezte: - Hogy lehet az? Eddig Ön mindenkit gyógykezelt, akit behoztunk üzemébe. Önnek az a rendeltetése, hogy a betegeket gyógyítsa. Ezért szerkesztették, erre állították be. Követelem, hogy a miniszterelnök urat azonnal vegye futószalagra. Ezzel a miniszterelnököt rátették a szalagra, de az egyszerűen megindult visszafelé és ledobta a hullát. - Nem tehetem - mondta a gyógygép. - Félóra óta a kormánygépre vagyok kapcsolva, és hiába adtam le jelentésemet a páciensről, nem kaptam indító impulzust. - Adja le újra! - Egy teljes negyed másodpercig egyebet se tettem, mint ismételtem a jelentést. Összesen háromezerkétszázszor adtam le, de válaszimpulzus nem érkezett. - Szörnyűség! Akkor elromlott a vezérgép, vagy hibás a szerkesztés! Rohantak a karbantartó géphez, hogy javítsa meg a vezérgépet, mert nyilvánvalóan elromlott, de az is azt felelte, hogy jelentette a kormánygépnek, aki nem kért javítást, tehát nem teheti, mert ő is a kormánygépre van kapcsolva. Nyilvánvaló volt, hogy a vezérgép tervezésébe valami hiba csúszott bele, de arra már gondolni se lehetett, hogy az emberek saját maguk járjanak utána, hiszen a gépek szerkezete már régen meghaladta ismereteiket. Már a tervezőgép szerkezetét se ismerték, nemhogy a kutató gépek által kigondolt és a tervező gépek által megtervezett vezérgépét. Még azt se lehetett megtenni, hogy a gyógygépet lekapcsolják a vezérgépről, mert a kapcsolat nem drótok útján történt. Annak módját sem ismerték. A helyzet kétségbeejtő volt. Az egész közéletet egy rosszul tervezett gép irányítása alá rendelték, és nem volt mód helyrehozni a hibát, mert minden gép annak engedelmeskedett. Méghozzá arra se volt mód, hogy emberi orvoshoz vigyék a miniszterelnök testét, mert a modern, új gyógymódokat is csak a gépek ismerték... Szerencsére ott a független fórum, amely ugyan nem gyógyít, de ítélkezik: a bírógép. Ez az egy független volt, sőt bölcs előrelátással a kapcsolatot is úgy szerkesztették, hogy döntésének a

10

vezérgépet is alárendelték. Éppen azért, hogy biztosítékul legyen egy fórum, amely a vezérgép elromlása esetén elrendelheti a javítást, vagy legalábbis a hibás rendelkezés módosítását. Egyben ugyanez a gép intézte az emberek vitás ügyeit is. Ítéleteket hozott a paragrafusok alapján, amelyeket azután az emberi hatóságok hajtottak végre. Ez biztosította a hatályos nyomozást és a törvények befolyás nélküli, szigorú betartását. (Természetesen „magasabb állami érdekek” fennforgása esetén az ítéletet nem hajtották végre.) A főinspektor tehát haladéktalanul az emberügyészhez sietett, és az rögtön vádat nyújtott be mind a gyógygép, mind a vezérgép ellen. A bírógép hosszas tárgyalásba kezdett. Részletes jelentést kért a vádlottaktól. Ezután a kutató és tervező gépeket lekapcsolta a vezérgépről, hogy befolyásmentes vallomást tehessenek, és úgy hallgatta ki őket. Bekérte tőlük a vezérgép szerkesztési adatait, azokat különféle szerkesztő gépekkel felülvizsgáltatta, majd ellenőriztette, hogy a vezérgép kivitelezése megfelel-e a terveknek. Legfőként pedig ellenőrző próbákat végeztetett, hogy a vezérgép az emberek által beleprogramozott adatok szerint működik-e. Ilyen részletes kutatás persze igen hosszú időt, teljes három és fél másodpercet vett igénybe. Végül is a bírógép közölte határozatát, mely szerint hibát nem talált. A kormánygép pontosan az emberek által megszabott alapelvek szerint működik. A vádlottakat felmentette, és a vezérgéppel megszakított függőségi kapcsolatokat helyreállította. Mindebből az emberek egy szót se értettek, és kétségbeesve várták sorsukat. A vezérgépet messze elkerülték, és minden gépben megingott a bizalmuk. Ez a kétségbeesés természetesen elsősorban a kormányköröket érintette, mert a kormány helyzete megrendült. Eddig a gépek az emberek szolgái voltak. Bizonyos tekintetben már akkor is felsőbbrendű lényeknek számítottak, de végeredményben mégiscsak az embereknek engedelmeskedtek, helyesebben kifejezve, a kormánynak. És most - úgy látszik - teljesen függetlenedtek, sőt talán az emberek veszélyes feljebbvalói lettek. Hiszen már megölték a miniszterelnököt! A helyzet annál veszélyesebb volt, mert a lakosság általában tartózkodó álláspontra helyezkedett. Elvégre a vezérgép eddig csak a miniszterelnököt ölte meg, amit a nép sose vesz tragikusan, mert mindig azt képzeli, hogy jobb jön utána. A kormány csakugyan teljesen magára maradva reszketett, hogy mikor éri őket is hasonló sors, mint volt elnöküket. Pár nap múlva a nép azt is megállapította, hogy a helyzet egyáltalán nem olyan sötét, mint ahogy a kormány hiszi. Legalábbis a nép számára nem olyan sötét. A betegek ugyan halálos félelemmel feküdtek a futószalagra, de a gyógygép felvette őket, sőt lelkiismeretesebben és sikeresebben gyógyított, mint azelőtt. Szinte hétről hétre újabb gyógymódokat vezetett be, amelyekkel az eddig reménytelen betegeknek is visszaadta egészségét. A vendéglőgépek jobb és ízletesebb ételt főztek, javult a lakások légkondicionálása, sőt teljes erővel megindult az ország klíma-szabályozása is. Vakondgépek a föld mélyét összevissza furkálták, maguk után csöveket raktak le, melyekben az atomerőművekből jövő forróvíz cirkulált. Megszűnt az ország legnagyobb részében a tél. Az atomerőművek működésének eddig nagy árnyoldala volt, hogy az elemátalakítás közben rengeteg arany keletkezett, amellyel nem tudtak mit kezdeni, mert nehéz volt és puha. Szerkezeti elemnek nem alkalmas. Eleinte házak díszítésére alkalmazták, mert nem rozsdásodott, de szemsértő csillogása kellemetlen volt.

11

Megpróbálták fémekkel keverni, hogy keménységét növeljék, de az nagyon megdrágította. Általában csak utak feltöltésére használták, de így is drága volt, mert egy fuvarral mindössze egy köbmétert lehetett szállítani. Most a vezérgép ezt a kérdést is megoldotta. Nukleon-összetétellel olyan stabil, nem bomló transzurán elemet készített, amely könnyebb volt az alumíniumnál és keményebb az edzett acélnál. A szántóföldeken többszintes, óriási építmények kezdtek sorakozni, melyeknek minden szintjén növénytermesztés folyt, mesterséges napfénnyel, nemesített magokkal. A szántást-vetést, kapálást, aratást futóhidakra szerelt szerszámok végezték. A rovarkár megakadályozására és ártó mikrobák kizárására a szintek teljesen zártak voltak, a beporzást méhek végezték, vagy a futóhidak beporzó szerszámai. A levegő frissítését szintén gépek végezték úgy, hogy az elhasznált levegőből kiszedték a szennyezést. A ruházati gépkombinát új és jobb anyagból gyártotta a ruhát, könnyebbet, finomabbat. Egyelőre úgy látszott, hogy minden rendben van. A baj akkor kezdődött, mikor egy napon az anyakönyvgép váratlanul beszüntette működését. Hiába jelentettek neki születést vagy házasságot, nem jegyezte fel a megfelelő memóriaegységbe, és nem adta ki a bizonylatot. Először persze most is azt hitték, hogy elromlott. De hiába fordultak a karbantartáshoz, azt felelte, hogy az anyakönyvgép működését a kormánygép lekapcsolta, ő maga pedig impulzust kapott annak lebontására. És másnap az anyakönyvgép teljesen le volt bontva házastól együtt. A karbantartó gép értesítette a városházát, hogy az üres területet tetszés szerint parkosíthatja. Mit volt mit tenni, a minisztertanács elrendelte, hogy az anyakönyvvezetést a régi, manuális módszerrel kell végezni, mint a primitív időkben. Kinevezték az anyakönyvvezetőket, és megrendelték a nyomtatványokat. Szerencsére volt egy kézinyomda, mert a Nemzeti Igazság című hivatalos lap ügyintézését a kormány óvakodott a vezérgép irányítása alá helyezni. Itt nyomtatták most a blankettákat. És hiába fordult az emberügyész a bírógéphez, az azt felelte, hogy a kormánygépet az emberek rendelték meg, a kutató gépek az emberekkel kötött szerződés alapján találták fel, a szerződés pontjait betartották, és a kormánygép ezen szerződés alapján működik. Ha a kormánygép úgy látja, hogy anyakönyvre nincs szükség, joga van eltörölni. A panaszt elutasította. - Hihetetlen! - csapta össze a kezét az ügyész. - Hogy tudjuk meg a jövőben anyakönyv nélkül, mikor érkezik valaki katonaköteles korba, ki, mikor és kivel kötött házasságot? Felbomlik a családi élet! Hát miért terveztettünk gépeket, ha az az eredmény, hogy magunknak kell végeznünk azt a munkát, amelyet már régen gépekkel végeztetünk? Az egész eddigi haladás megáll, és visszamegyünk az ókorba! Ezt csak a hallgatóságnak mondta, mert a bírógép döntése már elhangzott. A hallgatóság azonban viharosan helyeselt. Szerencsére, jogállamhoz méltóan, volt még egy fórum, ahova fellebbezni lehetett: a kontrollbírógép. Bár a gépek működése abszolút és csalhatatlan, de szerkezet elromlása nincs kizárva még a bírógépnél sem, és erre a lehetőségre számítva tervezték és állították üzembe a kontrollbírógépet. Ehhez azonban már csak a bírógép szerkezetének elromlása címén lehetett

12

fellebbezni, az pedig ilyenkor újra letárgyalta az ügyet, az eredményt összevetette a bírógép eredményével, és eltérés esetén utasítást adott a karbantartásnak, hogy mindkettőjüket vizsgálja meg, javítsa ki szükség szerint. Javítás után mindketten új tárgyalást tartottak mindaddig, míg azok eredménye teljesen egyezett. Az emberügyész hamarosan megtalálta a jogi formát a fellebbezéshez. A bírógép ugyanis, éppúgy mint a többi gép, következetesen kormánygépnek nevezte a vezérgépet, ami nyilvánvalóan szerkezeti hiba, mert az állam kormánya a minisztertanács, és nem a gépek. A gépek nem uralkodnak, csak kiszolgálják az embereket. Ezen az alapon kérte a per felülvizsgálatát. A kontrollgép két másodpercnyi tanácskozás után közölte határozatát: - A bírógép jól működik, hiba nincs benne. A kormánygép üzembehelyezése az emberek és a gépek viszonyában lényeges változást jelentett, miért is a gépek helyesen nevezték azt kormánygépnek. A kormányt döbbent rettegés szállta meg. Tehát a géppark ezért nevezte a vezérgépet kormánygépnek! És ez az elszabadult sárkány kormánynak érzi magát! A neki adott hatalommal katasztrófába sodorhatja a társadalmat. Belátták, hogy hibás parancsot adtak a tervező gépeknek, mikor olyan vezérgépet rendeltek meg, amely a „leghasznosabb működés” általános elvei szerint vezet, és kár volt megnyugodni abban, hogy hiba esetén a két bírógép mindent rendbe hoz. Biztosítani kellett volna, hogy szükség esetén a vezérgép lekapcsolható legyen. És mi lesz, ha egy napon megszűnik a villanyszolgáltatás vagy a vízvezeték működése, nem beszélve arról, hogy ismeretlen szerkezeti hiba révén a hadigépek tüzet nyithatnak a fővárosra, és az emberek futhatnak a bírógéphez, ha ugyan azt is el nem pusztítja a megveszekedett sárkány. A kormány tehát elhatározta, hogy a vezérgépet megsemmisíti. Ez persze nem ment olyan könnyen. Kezdetben sokat haboztak. Mindenekelőtt attól féltek, hogy a vezérgép elpusztításával feladják azt a hadi előnyt, amelyet most Heroniával szemben elértek. Másodszor: helyes-e ilyen akciót kezdeni, mikor a világ előtt mint Brávia nagy vívmányát ünnepelték a vezérgépet? De a belső veszély már felülmúlta a külsőt, és végtére a vezérgép lebontása után is még mindig előnyben lesz Brávia a világ minden országával szemben, mert a tervezési tapasztalatok megvannak, azok felhasználásával igen hamar elkészülhet az új gép, biztos programozással. Utasítást adtak tehát a rendőrségnek, hogy gumiruhában közelítsék meg a vezérgépet és verjék szét. A rendőrfőkapitány továbbadta az utasítást az alkapitánynak, az pedig megállapította, hogy az ügy az illetékes kerületi kirendeltségre tartozik. A kerületi kapitány saját alkapitányára szignálta, az egy rendőrőrnagyra, az egy rendőrhadnagyra, az egy törzsőrmesterre, aki viszont megkérdezte szakaszát, hogy ki vállalkozik a munkára, tekintve, hogy itt esetleg életveszélyről lehet szó. A vezérgépet azonban senki sem merte megközelíteni. Mikor tehát senki se jelentkezett, egyszerűen kijelölt hat rendőrt, az egyiket megtette parancsnoknak, és kiosztotta köztük a szigetelő ruhákat. Másnap két rendőr sugárpisztollyal megölte magát, kettő megszökött, kettő pedig kijelentette, hogy ha felakasztják őket, akkor se mennek.

13

Erre a kormány a Nemzeti Igazság útján hazafias felkelésre szólította fel a lakosságot a vezérgép zsarnoksága ellen. Önkéntes jelentkezőket kért, akik között szigetelt nyelű baltákat fognak kiosztani, hogy veszély nélkül szétverhessék a vezérgépet. A lakosság azonban úgy vélekedett, hogy őket nem bántotta a vezérgép, sőt, az élet azóta kényelmesebb lett. Ha a kormány haragszik a vezérgépre, ám verje szét maga, ha meri. Ezt persze nem mondták ki, félve az állambiztonsági szervektől, de tény, hogy hiába írt a Nemzeti Igazság fulmináns cikkeket „nemzeti szuverenitásunk és függetlenségünk” veszélyeiről, hiába jelentette ki „Vészharang” című cikkében, hogy „népünk és nemzetünk egy emberként áll kormányunk mögött, és ha kell, akár életünk árán is...” stb., hiába alapították a Nemzetvédő Baltarendet, sőt, hiába közöltek naponta hosszú névsorokat a jelentkezőkről, mindez senkit se lelkesített arra, hogy csakugyan jelentkezzék. A hirdetett nemzeti felkelés napról napra tolódott. A kényes helyzetet végül is úgy oldották meg, hogy a Nemzeti Igazság vezércikket hozott ezzel a címmel: „Kormányunk erélyes fellépése térdre kényszerítette a vezérgépet.” Ebben kijelentette, hogy a vezérgép belátta hibáit és egyezséget kért a kormánytól, megígérve, hogy a jövőben tartózkodni fog minden önkényes akciótól, a bírógépet pedig időközben kijavították, és az is megfogadta, hogy a jövőben tiszteletben fogja tartani a törvényeket. Nehogy azonban előre nem látott események megingassák a kormány kijelentéseibe vetett hitet, azért utána tették: „Az egyezséget kormányunk fenntartással fogadta el, mert erős a gyanú, hogy a vezérgép elromlott, és működése nem teljesen megbízható.” A csődöt mondott nemzeti felkelést is rendezték: a kormány amnesztiát adott négy halálraítéltnek, sőt nekik ígérte a következő lottósorsolás főnyereményét, így sikerült őket rávenni, hogy nyilvánosan ismerjék el a felkelésre való jelentkezésüket. E célra a kormány nyilvános parádét rendezett, mikor is a Nemzetvédő Baltarendet ünnepélyesen átadták nekik, „a sok tízezer jelentkező képviselőinek”. A kormány óvatos nyilatkozata annál is inkább helyénvaló volt, mert nemsokára újabb kellemetlenségek történtek. Az egyik fiatal képviselőt elhagyta a felesége. Az asszony összeköltözött egy lokálzenésszel, és válópert indított a férje ellen azon a címen, hogy az kegyetlenül bánt vele. Persze mindenekelőtt azt kellett bebizonyítania, hogy házasságát még az anyakönyvgép megszüntetése előtt kötötte, mert a polgári (jobban mondva: emberi) anyakönyvvezető előtt kötött házasságokat a bírógép nem ismerte el. A tárgyaláson a férj tagadta a vádakat, és bebizonyította, hogy ellenkezőleg, ő imádásig szerette feleségét, akit csak züllésre hajlamos természete űzött a zenész karjai közé. Kijelentette, hogy most is hajlandó feleségének megbocsátani, és kérte a bíróságot, kötelezze az asszonyt a házasélet helyreállítására. A bírógép kihallgatta a tanúkat, majd határozatban megállapította, hogy a férj valóban nem bántalmazta feleségét, sőt, nagyon is szerette és teljes odaadással dédelgette. Azt is megállapította, hogy volt egy leány, aki viszont a képviselőért rajongott, megelégedett volna azzal, ha csak a szeretője lehetett volna a képviselőnek, de az nem fogadta el, mert nem akarta megcsalni a feleségét. Mindezek alapján - és ez volt a furcsa - a gép részletesen felsorolta, hogy a közös vagyonból az asszony mit vihet magával új kedveséhez, a férjnek viszont engedélyt adott arra, hogy a lánnyal viszonyt kezdjen.

14

Ez már teljesen érthetetlen volt. A gép megállapította az asszony vétkességét, és mégsem állította helyre a házassági viszonyt, ahogy ilyen esetekben a törvény előírja, de viszont annak felbontását se mondta ki, ellenben „engedélyt adott” egy törvénytelen viszonyra, amelyre eddig sose adtak hivatalosan engedélyt; engedély nélkül, titokban folytatták. Nem is beszélve arról a furcsa intézkedésről, hogy a zenészről mint új férjről beszélt, akihez saját vagyontárgyait viheti. A képviselő nyilvánvaló elromlás címén fellebbezett, tekintve, hogy a döntés a törvényekkel nyilvánvaló ellentétben volt, de a kontrollbírógép helyben hagyta az ítéletet, megállapítva, hogy a szerelem magánügy, tisztán érzelmi dolog, amelyet nem lehet határidőüzlet módjára lekötni. A szerelemre vonatkozóan kötött, határozott vagy határozatlan időre szóló szerződések nem vehetők figyelembe, mert a szerelem megszűnésével már olyan állításokat tartalmaznak, melyek a valóságban nem léteznek. Az ítélet mindenkit megdöbbentett. A férj kétségbeesve kiáltott fel: - De hiszen ez törvényeinkkel ellenkezik, és a bírógépek éppen azért függetlenek, mert az állam törvényeinek hatályát kell biztosítaniuk egyes gépek esetleges kilengéseivel szemben! - A kormánygép üzembehelyezése óta megváltozott a helyzet - felelte a bírógép. - Az emberek maguk helyezték közéletüket gép vezetése alá, hogy az a legteljesebb hasznosság alapján vezesse és szervezze a társadalmat. Nem állhat fenn tehát olyan emberi intézkedés, amely ezt keresztezi. És főként nem állhat fenn egyszerre kétféle emberi szándék, mely részben a közjót akarja elérni gépek útján, de ugyanakkor annak ellenére akar cselekedni. - Szép kis közjó egy asszony züllését elősegíteni! - kiáltott a férj. - Hozzátessékelni egy söpredékhez, aki máris üti-veri, ha nem kap pénzt tőle, csak az asszony beteges szerelme köti hozzá, és ez a szegény teremtés előbb-utóbb bele fog pusztulni ostobaságának mártíriumába. - Ez már pozitív panasz - felelte a kontrollbírógép. - Kérheti az asszony elmeállapotának megvizsgálását és gyógykezelését. - Már kérem is. Az asszony ügyvédje tiltakozást jelentett be. Paragrafusokra hivatkozott, mondván, hogy itt csak válóperről van szó, és nem arról, hogy a zenész kárt okoz-e az asszonynak. A kontrollbírógép hatásköri túllépést követ el, ha ilyen ide nem tartozó dolgokra is kitér. De minden hiába. A kontrollbírógép elrendelte a vizsgálatot és a gyógykezelést. Az asszony sikoltott, az ügyvéd mosolyogva nyugtatta meg, hogy mindez úgyis csak elvi nyilatkozat, fiktív döntés, mert egyszerűen nem fog elmenni a gyógygéphez. Emberek ügyében a bírógép csak kimondja az ítéletet, mint magasabb rendű agyvelő, de emberi hatóságok hajtják végre. Ezt pedig úgyse fogják megtenni. A gép elbocsátotta a feleket, csak az asszonyt utasította, hogy maradjon még ott. A férj és ügyvédje eltávoztak. Az asszony nem értette a helyzetet. - Miért kell itt maradnom? - Perceken belül megjön a kocsi, mely önt a gyógygéphez viszi. - Fütyülök a kocsijára! - kiáltotta, és ügyvédjével kifelé indult. - Kimondom az őrizetbevételt! - szólt a kontrollbírógép, és az asszony abban a pillanatban megállt az ajtónál. - Ne törődjön vele - mondta az ügyvéd -, csak tessék nyugodtan kimenni.

15

- Nem tudok - dadogta az asszony sápadtan. - Miért? Mit akar még? - Semmit. Nem tudom mozdítani a lábamat. - A védőőrizetet foganatosítottam - szólt a kontrollbírógép. - Az elmúlt napokban a kormánygép felszereltette a letartóztató sugarakat, hogy ítéletemnek hatályt biztosítsunk a közjó érdekében. - Micsoda? - kiáltott az ügyvéd. - Maga tanácsadó szerv a jog szerinti igazság gyors megállapítására. Maga ítél, de az emberek foganatosítják. Hogy mer maga, nyomorult szolga, erőszakot alkalmazni? - A kormánygép programozásából következik, hogy nem a véges, romlott és ingatag emberi agyvelő szolgái vagyunk, hanem az emberek gyámja. - Eh, nem fogok egy hibás szerkezettel vitatkozni! Megengedi? - szólt az asszonyhoz. Azzal hozzálépett, megfogta és felemelte, hogy kivigye, de ebben a pillanatban az ő lábai is megmerevedtek. A nőt letette, és halálos borzalommal nézett a gépre. - Ön eltávozhat - szólt a kontrollbírógép. Az ügyvéd lábai feloldódtak, mire az esze nélkül rohant ki. Pár perc múlva a kocsi megjelent, a gép felszólította az asszonyt, hogy menjen ki és szálljon be. - Dehogy megyek! - sikította. Ott állt egy helyben. - Foganatosítom az erőszakot! - szólt a gép, mire az asszony megindult, végig a folyosókon, ki az utcára. Vitték a lábai, akarata ellenére. Az utcán is hiába akart szabadulni, elszaladni, tehetetlenül lépegetett a kocsi felé. - Segítség! - kiabálta. - Mentsenek meg! El akarnak rabolni! Az emberek összefutottak, de csak azt látták, hogy a nő beszáll egy kocsiba, melynek ajtaja kinyílik, utána pedig becsukódik. Ezután a kocsi elhajtott. Értetlenül nézték az emberek, utánanéztek a tovatűnő kocsinak, majd szétoszlottak. A kocsinak nem volt vezetője. Ilyet se láttak még. Egyenesen a gyógygéphez vitte a nőt, ott pedig egy egészen új épületben tette le, amelyet az épületkombinát alig egy hónapja épített. Műtőasztalra kellett feküdnie. Kezére-lábára fémkarok tapadtak, fejére bura ereszkedett. Már nem mert ellenkezni. Mindent megtett, amit a megafon diktált. Így feküdt öt percig, utána a karok leoldódtak róla. - Eltávozhat! - szólt a hang. - A kezelés befejeződött. Ezalatt az ügyvéd lélekszakadva rohant a zenészhez, elmondta az esetet, és kérte, hogy azonnal tegyen meg mindent az elrabolt nő kiszabadítására, mert ki tudja, mit művel vele a gyógygép. A zenész, félve a következményektől, fikarcnyi hajlandóságot se mutatott rá, hogy közbelépjen. Innen az ügyvéd a férjhez szaladt, több megértést várva az ellenféltől.

16

Ebben nem is csalódott. A férj mélyen megbánta, hogy a kezelést kérte, és rögtön indulni akart a gyógygéphez. Az ügyvéd lekísérte, azután azonban megjegyezte, hogy most jut eszébe, dolga van, és elbúcsúzott. A férj alig tett pár lépést, az utcasarkon éppen a feleségébe ütközött bele, aki szembejött. Kitörő örömmel fogadta, és mikor az asszony elmondta a történteket, maga is megnyugodott. Főleg annak örült, hogy a felesége hozzá jött. - Hát mégis meggondoltad és visszajöttél? - kérdezte gyengéden. - Nem. Csak elviszem a holmimat. - Ahhoz a hitvány alakhoz? - Nem. Már kivettem egy lakást. - Hát már többé nem leszel az enyém? - Amikor akarod és szabad vagyok, szívesen. - De kié leszel igazán? Enyém vagy az övé? - Magamé. Vagy akit megkívánok. A férj nem akart hinni fülének. Azt már tudta, hogy a felesége züllésre hajlamos, de sose hitte volna, hogy ilyen mélyre sodródik. Megpróbált a lelkére beszélni. Esengett, hogy maradjon nála, mindent megbocsát, mindent megad neki, de az asszony szó nélkül csomagolt. Erre a férj csak azt kívánta, hogy új lakásán meglátogathassa. Ebbe beleegyezett, és a férj reménysugarat látott felvillanni. Örömmel segített csomagolni, együtt mentek az új lakásra, és egy boldog éjszakát töltöttek el. De a visszatérésre nem tudta rávenni a feleségét. Az asszony reggel egyszerűen elküldte őt. A képviselő három napi vergődés után újra felkereste, de a felesége most nem engedte be. - Egy férfi van nálam - mondta közönyös hangon. - A zenész? - Nem. Valaki más. Nevét nem kérdeztem. - Még a nevét se tudod? Hát már akárkinek odaadod magad, aki leszólít és megfizet? - Nem fizet és nem ő szólított meg, hanem én kértem rá. Csinos, erős, jó testű ember. A férj szédülten állt az ajtóban. - Hát idáig züllöttél? Már a zenészt is otthagytad? - Nem hagytam ott senkit és nem csatlakoztam senkihez. Vágyam támadt rá, és felhívtam a lakásomba. - Mi történt veled? Mit művelt az a gyógygép? - Nem tudom. De azóta józan életet élek. Ha vágyad van rám, gyere holnap. Te is jó testű vagy. A férjet elöntötte a düh. Egy pillanatig torkon akarta ragadni, de sikerült erőt venni magán. Az asszony nem tehet róla - gondolta. - A gép rontotta meg az agyát. 17

Szó nélkül megfordult és az ügyvédhez sietett, hogy vállalja el a pert a gyógygép ellen. Az ügyvéd meghallgatta, megígérte, hogy gondolkodni fog rajta, de nem hiszi, hogy sikerül valamit elérni. - Úgy látszik, megbolondult a világ - mondta. - Mi lesz még ebből! Minek nézünk még elébe! De ha ki tudok eszelni valamit, értesítem. - Bocsásson meg, de engem ez nem elégít ki. Ezt a nőt még mindig szeretem, és nem hagyhatom a mocsárba süllyedni. - Sajnálom, képviselő úr - felelte az ügyvéd -, egyelőre nem mondhatok mást. Ha valami megoldást találok, közlöm Önnel. - Ha maga nem segít, majd én teszek valamit. Ezzel elrohant, egyenesen a kontrollbírógéphez. - Nem tudom, mit műveltek a feleségemmel - kezdte panaszát -, de mióta gyógykezelésbe vették, még mélyebbre süllyedt. Elmondta a történteket, a gép pedig azt felelte, hogy mindez éppen a kezelés hatásosságát mutatja, tehát a panasz alaptalan. - De hisz ez őrjítő! - kiabált a férj. - Maguk tönkretettek és lezüllesztettek egy embert, ahelyett, hogy megmentették volna saját rossz hajlamaitól. Azt a szerencsétlen nőt most ki fogja vetni a társadalom, kiközösítik, lekopik, sőt előbb-utóbb bántalmazzák is. - Bántalmazás esetén panasszal fordulhat hozzám. - Ne ilyen cinikus válaszokat osztogasson, mert szétverem a műszerfalát, maga hóhér! - Nincs több szavam. Távozzék! A férj minden ízében remegett, majd egy széket felragadva a műszerfalnak rohant. De alig tett két lépést, megállt, lábai megmerevedtek és elejtette a széket. - Elrendelem a gyógykezelést! - mondta a gép. És most ugyanaz történt, mint a feleségével: elvitték a gyógygéphez, rátapadtak a fémkorongok, és öt perc múlva elengedték. Négy-öt napig sehol se látták. Bezárkózva élt. Az ötödik napon televideón felhívta az ügyvéd. - Csak közölni akarom a képviselő úrral - mondta -, hogy beszéltem az igazságügyminiszter úrral, mert úgy látom, hogy gépeink végzetesen elromoltak, náluk már nincs mit keresnünk. A miniszter úrnak mindent elmondtam, és ő is nagyon felháborodott. Holnapra mindkettőnket audienciára rendelt, tehát holnap délelőtt kilenckor szíveskedjék engem felkeresni, és együtt megyünk a miniszter úrhoz. - Köszönöm - felelte a képviselő -, de már nem érdekel az ügy. - Nem ér-dek-li? Önt nem érdekli? - Nem. Ilyenekkel nem is foglalkozom. A szerelem magánügy, és meggyőződésem szerint a gyógykezelés sikeres volt. Nőm most hasznos, ésszerű és józan életet él. - De képviselő úr! - Már nem vagyok az. Lemondásomat elküldtem.

18

- Szinte lehetetlen! Most, amikor Heróniával támadt kellemetlen diplomáciai konfliktusunk, és éppen azt tárgyalják a házban? Mikor forr a politikai élet? - Miről van szó? - Hát nem informálták? - Nem. - Tele vannak az újságok! - Öt napja nem olvasom. - A vezérgép jelentette a kormánynak, hogy a honvédelem felkészült, és egy esetleges háborút okvetlen megnyernénk. Ezért kormányunk jegyzékben hányta Herónia szemére, hogy biztos tudomása szerint Herónia az egyezség ellenére vezérgép-kísérleteket végez, és felszólította, hogy hagyja abba, mert a további kísérleteket hadüzenetnek tekintené. - Ilyen téveszmékkel nem foglalkozom többé. A gépek mindent elrendeznek, célszerűbben és helyesebben, mint a korlátolt emberi agy. El se tudom képzelni, hogy valaha ilyen fantazmagóriák érdekeltek. Az ügyvéd borzadva nézte a képernyőn a képviselő arcát, de annak vonásai nyugodtak voltak. Ijedten csapta le a kagylót, nehogy valaha, valaki rá tudja bizonyítani, hogy csak meg is hallgatott ilyen szavakat. Sose lehet tudni, nem hallja-e valaki a beszélgetést. Tehát személyesen kereste fel a képviselőt, és érdeklődött, hogy mitől változott meg. Így derült ki, hogy ő is gyógykezelésen volt, és minden egyéb kérdésre csak azt felelte, hogy most józan és tisztességes életet akar élni. A helyzet nem volt kétséges. Másnap az ügyvéd egyedül ment el az audienciára, és előadta a történteket. A miniszter döbbenten hallgatta. A képviselő a kormány leghívebb támogatója volt, az igazságügyminiszter közvetlen barátja, éppen ezért választatta meg újból és újból képviselőnek. Most a gépek pusztító munkája megfosztotta egyik legértékesebb támaszától. Ha ennek a garázdálkodásnak idejében nem vetnek gátat, a gépek teljesen demoralizálják a társadalmat, és végromlásba döntik az országot. Rögtön érintkezésbe lépett a miniszterelnökkel. - Nehéz kérdés - mondta a miniszterelnök. - Természetesen el kellene pusztítani a vezérgépet, de éppen most, mikor elhatároztuk, hogy Heróniával végleg leszámolunk? Nagyon rá vagyunk utalva. Azt még megtehetnénk, hogy Heróniával lezárjuk az ügyet valami egyezséggel, de azzal nincs megoldva a kérdés, mert a vezérgép tovább garázdálkodik. És hogy fogjuk elpusztítani? Egy ilyen akció egyszer már kudarcba fulladt. Ál-megegyezéssel kellett lezárni. Még egy dolog volna lehetséges: ha a bírógépet elszigeteljük a lakosságtól. Eddig csak a polgári pereket intézte, a politikaiakat magunknak tartottuk fenn. Ki lehet adni a felhívást, hogy a bírógép törvénytelenségeket követ el, tehát mindenki, minden ügyben forduljon az emberbírósághoz. De ezzel saját nyilatkozatunkkal kerülnénk szembe, mert egyszer már kihirdettük, hogy a bírógép jól működik. Na és még egy: ha mi hirdetnénk ki, hogy a lakosság kerülje a gépi bíráskodást, legyünk őszinték: a lakosság annál inkább igénybe venné, mert a kormány felhívásait mindig gyanúsnak találják. - Mondjuk esetleg, hogy újabb hiba jelentkezett a bírógépen, és a javítás tartamára minden ügyet az emberbíróság intéz.

19

- Csak még jobban kompromittálnánk magunkat, mert a javításnak esetleg örökké kellene tartania. - Hát tartson örökké! Majd kieszelünk addig valami újabb magyarázatot. - Na és ne feledd, kérlek szépen, hogy a bírógép nemcsak ítél, hanem nyomoz is. Például csalhatatlan írásszakértő. Az adatok egybevetésével pedig kipuhatolja a lehetőségeket, és megállapítja belőle a tényállást. Ha például valaki azt mondja, hogy egy bizonyos időpontban eső elől ment be egy házba, a bírógép egy tizedmásodperc múlva tudja, hogy akkor és ott volt-e eső. És azt is jól tudod, hogy nincs is bíránk, akinek fejében volna a teljes polgári törvénykönyv, hiszen mindent a memóriaegységekbe tápláltattunk. Bíróképzés legalább két év szünetet jelentene. - De ha a bírógép annyira kiélezi a helyzetet, úgy később még nehezebben oldjuk meg a kérdést, pedig előbb-utóbb mégis rákényszerülünk. - Ilyen megoldást nem lehetne titokban tartani. És mit gondolsz, milyen eredménnyel járna, ha dobra ütnénk, hogy már egész gépi környezetünkkel vívunk reménytelen harcot? Máris azon törjük a fejünket, hogyan szerelhetnénk le presztízsveszteség nélkül a Herónia ellen indított diplomáciai akciót. Nincs más hátra, mint várni. Az anyakönyvi per óta fél év telt el nagyobb hiba nélkül, és talán remény van rá, hogy a törvénysértések csak ritka esetben ismétlődnek. Legokosabb egyelőre hallgatni és várni. A bírógép működése azonban nemcsak nem javult meg, hanem tovább romlott, és már másnap rácáfolt a reményekre. Egy színész rávette apját, hogy vagyonát végrendeletileg hagyja rá, és ennek ellenében vállalta annak eltartását élete végéig. A végrendeletet elhelyezték a közjegyzőnél, a színész pedig néhány hét múlva megölte apját. A gyilkosságot úgy rendezte, hogy gondoskodott tökéletes alibiről, és olyan nyomokról, melyek a gyilkosság gyanúját az öccsére hárítják. Hiába, a bírógép kinyomozta a valóságot, a színészt bűnösnek nyilvánította, az öccsét pedig felmentette. Ez még rendben lett volna, hiszen azért készítették. Csakhogy a gép azt is megállapította, hogy a színész ügyvédje is tudta a valódi helyzetet, de mégse közölte azt a bírósággal, sőt igyekezett a dolgot úgy feltüntetni, mintha a színész ártatlan volna. Ezen az alapon a gép cinkosnak nyilvánította. Ilyen eset még nem fordult elő, és nyílt arculcsapása volt a jognak. Az ügyvéd felháborodástól remegő hangon tiltakozott, hivatkozott az ügyvédi titoktartásra és védencével szembeni kötelességére. Kifejtette, hogy mindaz, amit tett, foglalkozásával járó tisztes hivatás, maga az ügyvédi erkölcs, amely ellen véteni bűn és álnokság volna, és ami az ő jellemétől olyan távol áll, hogy arra valóban sose tudna vetemedni. Kijelentette, hogy éppen a bírógép megállapítása sérti durván nemcsak a jogrendet, hanem a legegyszerűbb igazságos és jogszerű gondolkodást is. Minthogy az ügyvéd már a ténymegállapítás ellen is tiltakozott, a bírógép nem hozott ítéletet, hanem fellebbezésre utalta a feleket. Ez is új dolog volt: fellebbezés ítélet nélkül. De minthogy a színésznek kedvezett, azonnal a kontrollbírógéphez fordult. A kontrollbírógép ugyanazt állapította meg, és mind a színészt, mind az ügyvédet elítélte gyógykezelésre. 20

Mindketten főbe ütve hallgatták a furcsa ítéletet. A színész ugyan örült, hogy elkerülte a súlyosabb ítéletet, de annál kevésbé az ügyvéd. Hiábavaló volt azonban minden tiltakozás, nemsokára mindketten a gyógygép műtőasztalán feküdtek, fémkarok tapadtak rájuk, és öt perc múlva hazamentek. Másnap a színész felakasztotta magát ugyanazon kötélre, amelyre megmérgezett apja testét akasztotta, az ügyvéd pedig irodáját átadta segédjének, és megpályázott a városnál egy kertészi állást. És ezután napról napra ismétlődtek a bírógép törvénytelenségei. A bűnösöket csaknem kivétel nélkül gyógykezelésre utasította, és ezek száma felment negyvennyolcra. A „gyógykezeltek” botrányos viselkedése pedig nemsokára az egész közéletet felfordulással fenyegette. A képviselő végleg elhagyta feleségét. A lány, aki eddig hiába epedt érte, elérkezettnek látta idejét. Hozzáköltözött, de a férfi már harmadik éjszaka, őrjöngő csókok között azt a meglepő ajánlatot tette neki, hogy beszélni fog egy barátjával, aki kiváló sportember, és sokkal többre képes őnála. Kérte a lányt, hogy próbálja ki őt is. A lány egy pillanatig kővé meredten nézett rá, majd hisztérikus zokogásba tört ki. - Hát már nem szeretsz? - sikoltozta. - Hogy kérdezhetsz ilyet? Éppen mert szeretlek, azért akarlak örömökben részesíteni. A lány a párnát tépte görcsös zokogásban, becsületrablónak és aljas fráternek nevezte a férfit, aki őt lelkiismeretlenül bemocskolta, és most el akarja dobni, mint egy rongyot. És hiába volt a csitítás, hiába akarta a férfi szándékát megmagyarázni, a lány annál inkább bizonyítva látta, hogy a férfi most is a feleségét szereti, őt pedig becsapta. Felöltözött, elfutott, és még azon éjszaka levetette magát a hatodik emeletről. És ez még csak a kezdet volt. Mert a képviselő nem mutatott semmiféle sajnálatot. Mikor a lány halála hírét megmondták neki, annyit felelt: - Kár volt érte. Jó teste volt. Ezután a képviselő a legbotrányosabb életet élte. Tisztességes asszonyokat szólított le az utcán, teljes leplezetlenséggel mondva ki szándékát. A férjek pofonjai se tudták észretéríteni. Végül is a rendőrség fogta el, az igazságügyminiszter pedig intézkedett, hogy egyelőre tartsák szelíd fogságban. És nemcsak ez a két eset fokozta végletekig a kormány izgalmát. Minden „gyógykezelt” bűnös hasonlóan elvetemült életet élt. Házastársukat, gyermekeiket otthagyták, botrányosan öltöztek, és - ami a legsúlyosabb volt - a hazafiasság teljesen kiveszett belőlük. A katonaságtól egyszerűen megszöktek. Hiába akasztották fel őket, az akasztófa alá közömbösen léptek, és az elrettentő példa se tudta a többieket kötelességükre ébreszteni. Feljebbvalóikat nem tisztelték, modortalanok voltak. Ezek a botrányok lassan az egész közéletet felborították. Bár a Nemzeti Igazság óvatosan hallgatott, nem akarta dobra ütni a belső bajokat. A kormány titkos örömmel látta, hogy a közhangulat lassan önmagától is a gépek ellen fordul. A kormány sokáig habozott. Félt, hogy a nyílt fellépés, a belső harc esetleg alkalmat ad Herónia támadására. Hiszen nemrég dobták oda neki a diplomáciai kesztyűt, fölényük tudatában. Ha most harcot indítanak a vezérgép ellen, Herónia kapva kap az alkalmon és támadni

21

fog, tudva, hogy most ő az erősebb. Előbb le kellene verni Heróniát, míg a vezérgép a harci fölényt biztosítja, és utána végezni a vezérgéppel. Megbízhatnak-e azonban a vezérgép értesítésében, amikor azt közölte, hogy egy esetleges háborút okvetlen megnyernének? Most, amikor a katonák demoralizálásával éppen a nemzeti erőt gyengíti, feltehető, sőt, nagyon is valószínű, hogy az is félrevezetés volt. Vagy elromlott teljesen a vezérgép, vagy pedig - ami még szörnyűbb, de mindinkább valószínű - az ellenség gépei befolyásolják működését, és voltaképpen be akarja őket ugratni egy vesztes háborúba. Végül is döntő lépésre határozták el magukat. A támadást a gyengébbik fél ellen kezdték meg. A Nemzeti Igazság leplezetlenül feltárta a bírógép romboló munkáját. Az eredmény az első pillanatban az volt, hogy a felháborodás a bírógép iránt csökkent. Az emberek megzavarodva azon gondolkoztak, hogy ha a Nemzeti Igazság ilyen leplezetlen támadást kezd a gépek ellen, akkor talán mégse történt meg mindaz, amit írnak. A tényeket azonban mindenki saját szemével látta, tehát bármennyire is megerősítette azokat a kormánysajtó, mégis el kellett ismerni, és megtörtént végre az, hogy a közvélemény a kormány oldalára állott, egynek érezték magukat a gépek elleni lázadásban. A kormány meglepetve látta, hogy az utcán utasítás nélkül is tömegek verődnek össze és a gépek szétverését követelik. A Nemzeti Igazság tehát tovább közölte a botrányokat, csak azt hallgatta el, hogy a gyógykezeltek megszöknek a katonaságtól. Nemcsak külpolitikai okokból, hanem azért is, nehogy a rossz példa hazafiatlansággal fertőzze meg a közönséget. Na és ennek szellőztetése éppenséggel rokonszenvet ébresztett volna a vezérgép iránt. Mikor a közhangulat már eléggé felkorbácsolódott a gépek ellen, a kormány nyílt harcra hívta fel a lakosságot, és ez esetben eredményesen. Az első eredmény az volt, hogy senki se fordult panasszal a bírógéphez. Ha valaki mégis meg akarta próbálni, nem kapott ügyvédet, sem tanúkat. A „gyógykezeléstől” mindenki félt. Különösen azok a házaspárok féltek, akik nem akarták egymást elveszíteni. Megtörtént egyszer az is, hogy a lakosság megpillantotta az utcán azt a kocsit, amely az elítélteket szokta a gyógygéphez szállítani. Pillanatok alatt embergyűrű vette körül, majd szidalmazni kezdték, vasrudakkal nekiestek, felborították és szétverték. Minthogy a támadás sikerült, és senkinek se történt baja, a Nemzeti Igazság az esetet mint az embereknek a gépek felett kivívott nagy győzelmét ünnepelte. A bírógép bojkottja azonban kétes értékű győzelem volt, mert eredményeképpen a bűnözők elszaporodtak. Már nemcsak a gyógykezeltek követtek el a nőkön erőszakot, hanem az egészséges utcabetyárok is, hiszen úgyse mertek ellenük vádat emelni. A kormány a bűntényeket lehetőleg eltussolta, hogy így az emberbíráskodás előnyeit domboríthassa ki. Elszaporodtak a betörők, késelők és zsebtolvajok is. A kormány a legsúlyosabb dilemmába került. Külpolitikai és taktikai okokból nem akart egyenesen a vezérgép ellen támadni, de hovatovább belátta, hogy a támadás kikerülhetetlen, és kockáztatni kell. Herónia gépei már régebben kinyomozták, hogy Bráviában valami baj van a gépekkel. Kezdetben, mikor a bráviai vezérgépet üzembe helyezték, a heróniai kormány mindent megtett, hogy annak szerkezetét tervező gépeik megismerjék, és az ellenség pillanatnyi fölényét sürgősen behozzák.

22

Később annál inkább meglepte őket, hogy az irigyelt vezérgép mégse működik úgy, ahogyan kellene. A kémgépeket tehát a legerélyesebb nyomozásra utasították, részben megismerni a vezérgép szerkezetét, másrészt megtudni, hogy mi a hibája. De minden hiába volt, a gépek azt válaszolták, hogy a vezérgép valami ismeretlen módszerrel minden nyomozást meghiúsít. A határon sem túllátni, sem túltapogatni nem tudnak. Ez első pillanatban megrémítette Herónia kormányát. Nagyon is valószínű, hogy a vezérgép új találmányai révén Brávia valóban behozhatatlan fölényre tett szert. Viszont a bírógép pusztító tevékenységéről a kémgépek pontos jelentést adtak le, amely teljes összhangban állt azzal, amit Bráviából jövő utasok beszéltek el. Főleg az lepte meg a heróniai kormányt, hogy a bírógép kiirtja a hazafias érzést. Ilyenformán mégiscsak hibás a vezérgép: tökéletesen elhárítja ugyan a kémkedést, de ugyanakkor rontja a harckészséget. Végül is arra a meggyőződésre jutottak, hogy saját kémgépeiknek sikerült elrontani a vezérgépet, csak titkolják a kormány előtt. Arra ugyanis már volt példa, hogy a nyomozás eredményét egyáltalán nem közölték emberrel, éppen a nyomozás érdekében, és csak akkor hozták a kormány tudomására, amikor azt már veszélytelenül tehették. Ez a feltevés pedig napról napra jobban bebizonyosodott. Az összetört rabkocsi helyett ugyanis harmadnap már új került az utcára. Ezt is megrohanták és elpusztították. A lakosság együtt ünnepelt a kormánnyal. Ezalatt titokban a vezérkar haditanácsot tartott. Elvégre a hadsereg kezén még sokféle fegyver volt, amellyel a vezérgépet el lehetne pusztítani, a sugárpisztolytól a neutonrakétáig, amelynek lángja az alumínium atomjait szétbontja szénre és nitrogénre, így rombolva le minden alumínium-szerkezetet. Pontosan megbeszélték, hogy mikor fogják a vezérgépet egy jól előkészített, koncentrált támadással lerombolni. Megközelíteni persze nem merték, hiszen nem tudták, hogy időközben nem gondoskodott-e saját védelméről is úgy, ahogy a bírógépet felszerelte a letartóztató sugarakkal. Másrészt a hírverés befelé is, kifelé is csak hátrányos helyzetet eredményezhetett volna. A Nemzeti Igazság tehát változatlanul tüzelte a lakosságot, de csak a bírógép ellen. A bírógép épülete előtt naponta parázs tüntetések zajlottak le. (Bemenni persze nem mertek.) Egyszer az ablakot is beverték. Természetesen nem kővel, mert az ablakok már régen törhetetlenek voltak, hanem hőpuskával, amely megolvasztotta. Innen a karbantartó kombinát elé vonultak, követelve a bírógép megjavítását. Néhányan be is hatoltak, de a kapu rögtön bezáródott utánuk, és a bennszorult nyolc ember nem mert rombolni. A kintrekedt tömeg dühösen követelte szabadon bocsátásukat, de a gép azt felelte, hogy impulzust kapott a kapu bezárására, és önmagától nem nyithatja ki. Erre itt is beverték az ablakokat, de bemászni nem mertek. Az ablakokban azonban megjelent a nyolc fogoly, akik némi habozás után bántatlanul kimásztak. Erre a tömeg vérszemet kapva az ablakoknak rohant, és be is másztak volna, ha időközben meg nem érkezik a rendőrség. A kormány ugyanis megrémült az esetleges pusztítástól, mert ha a vezérgépnek eszébe jut, lemészárolhatja a rosszul felfegyverzett tömeget. Gépek ellen másképp kell harcolni. Ezenkívül, ha a karbantartó gép rongálódik meg, akkor a többi is elromolhat, és ki tudja, mit

23

művelnek ilyen állapotban. Legjobb esetben megállana a termelés, ami azonban már önmagában véve is végzetes lehet. A rendőrség tehát hangszórók útján visszaparancsolta a támadást, megmagyarázva, hogy a kormány már tárgyalt a karbantartó kombináttal, és az megígérte a bírógép kijavítását. A bejelentést harsogó nevetés fogadta. A könnygázbomba-támadás azonban oszlásra bírta a tömeget, miközben néhány nagyon őszinte kifejezés hangzott el a kormány és a karbantartó kombinát közti „tárgyalásokról”. De most a hangoskodókat nem tartóztatták le. A kormány mindenesetre belátta, hogy a vezérgép elpusztítása halaszthatatlanná vált, hacsak nem akarják bevárni, míg a közélet bűnözésbe és anarchiába nem fúl. Másnap a vezérgép tárgyalásra hívta fel a kormányt. A miniszterelnök úgy közölte az eseményt a Nemzeti Igazságban, hogy a vezérgép jelentést akar tenni Brávia nagyszerű felkészültségéről, amellyel a békét minden ellenséggel szemben biztosítani fogják. Ezzel egyrészt a közvéleményt akarta megnyugtatni, másrészt Heróniát megijeszteni. Ezután telefonon megegyeztek a vezérgéppel, hogy a tárgyalás másnap lesz a miniszterelnöki palotában, megafon-közvetítéssel. A vezérgéphez menni nem mertek. A Nemzeti Igazság pedig bejelentette, hogy a kormány másnap „kihallgatáson fogadja” a vezérgépet. A tárgyalás a megbeszélt időben megkezdődött. A vezérgép felszólította a kormányt, hogy szüntesse be a gépek, és főleg az ellene szervezett támadásokat, mert különben nem tudja teljesíteni Brávia életének hasznos átalakítását. A kormány erre követelte a bírógép megjavítását. - A gép jó - felelte -, de ezenkívül ez az egyetlen gép, amely nincs rámkapcsolva. - Tehát munkáját akkor se tudnám módosítani, ha szükségesnek vélném. A kormány azt az ellenvetést tette, hogy a bírógép jóranevelés helyett megrontja az erkölcsöket, anarchiával fertőzi a lakosságot, lerombolja a hazafias érzést, prédául veti oda az országot Herónia támadásának. Szemére vetették a vezérgépnek, hogy ahelyett, hogy az ország hadierejét növelné, csak rontja. Emiatt szégyenteljes diplomáciai visszavonulást kellett végrehajtaniuk Heróniával szemben. - Teljesen felesleges volt visszavonulni - felelte a vezérgép. - A hadügyeket én intézem, támadástól nem kell tartaniok, védelemről nem kell gondoskodniok. A háborúban az embereknek semmi szerepük nem lesz. Nemsokára befejeződik a honvédelem teljes automatizálása. A katonák haza fognak térni, csak gépek fognak küzdeni, a heróniai gépek és heróniai emberek ellen. Fegyvere csak a gépeknek lesz. Ez persze éppen az ellenkező hatást tette a kormányra, mint amit a vezérgép elvárt. Ettől féltek a legjobban, ezért ragaszkodtak hozzá, hogy az emberhadsereget is fejleszteni kell, legalábbis addig, míg Heróniát nem teszik ártalmatlanná. Kifejtették a vezérgépnek, hogy sose lehet tudni, mit készít az ellenség. Lehet, hogy most fölényben vagyunk, de nem tudni, hogy mit hoz a jövő fejlődése. Herónia pedig veszedelmet jelent; el kell foglalni és Brávia hatalma alá hajtani.

24

Mindez persze inkább arra irányult, hogy az emberhadsereg létezését és fenntartását kivívják, nem is annyira Herónia miatt, mint a vezérgép ellen. Nem szerették volna magukat teljesen kiszolgáltatni a „megveszekedett sárkánynak”. Ha most az emberhadsereget teljesen leszerelik, és magukat teljesen a gépeknek szolgáltatják ki, az igen könnyen az emberek teljes kiirtásához vezet. De hogy a figyelmet a lényegről eltereljék, csak a herón veszélyt emlegették. A vezérgép pedig felelt: - A kérdést gyökeresen rendezni fogom. Rövid idő múlva Herónia teljes lakosságát megsemmisítem. A miniszterelnök nem akart hinni a fülének. - Hogyan? Megsemmisíti? - Igen. A kutatások befejeződtek, és adott pillanatban, az önök segítsége nélkül, Herónia minden lakosa tíz másodperc alatt hulla lesz. Brávia örökre megszabadul a herón veszélytől. Tanácstalanul néztek egymásra. - És mit fogunk csinálni a puszta országgal? - Semmiféle pusztítás nem lesz, csak az emberek halnak meg. A miniszterek újra döbbenten néztek össze. - Ez kegyetlenség - mondta sötéten a hadügyminiszter. - Nem fog fájni. A halál teljesen fájdalommentes lesz. Megáll az agyműködésük, és egy pillanat alatt elvesztik eszméletüket. Csak az emberek háborúja volt kegyetlen. Én nem okozok szenvedést, hanem programozásomhoz híven Brávia teljes nyugalmát és biztonságát érem el. A leghasznosabbat a nép számára. Tehát azt az állapotot, mikor nem kell más népeket féken tartani, szüntelenül rettegni lázadásukat és bosszújukat. Én a teljes nyugalmat hozom. Feszült csend következett. - És mit csinálunk a kihalt országgal? - kérdezte végül a külügyminiszter. - Amit akarnak. - És uralkodjunk a hullákon? Micsoda győzelem, ha nem lesz legyőzött? - Nem értem. Engem önök programoztak, mikor megterveztettek. És én nem győzelemre, uralkodásra és egyéb ilyen szavakra vagyok beállítva, hanem arra, hogy tegyek meg mindent, ami népünknek hasznos. Ez pedig azt jelenti, hogy szerezzem meg önöknek a bőséges, harmonikus és biztonságos életet. Ennek első lépcsője megszabadulni attól, ami annak akadálya. - Na de hogyan gondolja Ön mindezt? - kérdezte a miniszterelnök. - Helyes, ha kiterjeszti uralmunkat Heróniára. De Heróniára, és nem a semmire. Márpedig amit javasol, nem háború volna, hanem közönséges mészárosmunka. Sőt, még az se, mert nem mi végezzük, hanem ön készít elő valami természeti katasztrófát. Igen, ez a helyes kifejezés: természeti katasztrófát, győzelem, dicsőség és hatalom nélkül. Tudhatná, hogy amikor a heróniai nagy földrengés volt, államunk és közönségünk mennyit adakozott a károsultak megsegélyezésére. Inkább meg kellene menteni őket, ha ilyesféle katasztrófa fenyegeti őket. Hadi dicsőség csak élőkkel szemben képzelhető el. Avagy tűzzük ki talán a zászlót az üres fővárosra? Vonuljunk be csinnadrattával az üres háztömegbe? Rendezzünk parádét a köveknek? Történelemkönyvünkbe pedig fűzzünk egy lapot a népről, amely egyik percről a másikra eltűnt anélkül, hogy kardunk

25

egyszer is lesújtott volna rájuk? Egy ősi ellenségről, amellyel nem tudtunk leszámolni, mert eltűnt előlünk? Akit elnyelt a föld? Hogy képzeli ezt? - Ezt megint nem értem. - Csodálom, pedig nagyon egyszerű. Miért viseljünk háborút, ha abban nem győzhetünk, mert nincs ellenség, sőt háború sem. Fából vaskarika. - De itt nem háborúról és győzelemről van szó, hanem az önök jövőjének biztosításáról. - Micsoda értelmetlenség! - csapta össze a kezét a miniszterelnök. - És ezt a selejtterméket nevezik vezérgépnek és felsőbbrendű agynak! Hát nem érti, hogy éppen a jövőnket rombolja le? - Mért rombolnám le? - Ha az ellenség egyszerűen eltűnik, ha hatalmunk nem lesz, mert nincs ki felett gyakorolni, akkor mit gondol, mi tartja össze nemzetünket? Tespedésben fogunk széthullani, nem lesz egyetlen eszme, amelyért küzdeni érdemes, és nemzeti közösségünket fenntartaná. Mivel fogjuk foglalkoztatni népünket, ha minden magasabb eszménykép kiveszik? Azt hiszi, hogy a futball és a gengszterfilmek pótolják ezt a nemesebb szükségletet? Eddig még minden társadalom elzüllött és széthullott, mihelyt szibarita élvezetekbe merült. Avagy nem ismeri a hanyatló római társadalom pusztulásának okait? Felfalták a lázadó kolóniák! - Éppen azért semmisítem meg az ellenséget, hogy ne lázadhasson! - És éppen ez a hiba, mert mi még mélyebbre fogunk süllyedni, ha nem lesz cél, amely a közösségi szellemet ébren tartaná. - De ha nincs ellenség, miért kell a közösségi szellem? - Maga nem ismeri az embert, tehát engedje meg, hogy megmagyarázzam: ha az ember szeme előtt nem lebeg cél, amelyért küzdeni kell, úgy az unalom helytelen csatornákon talál levezetést: léhaságban, orgiákban, bűnözésben, kocsmai verekedésekben. Mert az ember - és ezt jegyezze meg jól - verekedni óhajt. A közélet minden terén felütné a fejét a pártoskodás, a művészetektől kezdve a sporton át a politikáig, olyan emberek módjára, kiknek nincs más gondjuk. A viták, melyek ma termékenyítően hatnak a fejlődésre, elmérgesednének, csak azért, mert az ember nem bírja a tespedést. A közéletet megrontaná az intrika, rágalomhadjárat. Elszabadulnának a legaljasabb ösztönök, tombolna a széthúzás, csak azért, hogy az arénában történjen valami mérkőzés, csak azért, mert a közösségnek nincs mire törekednie, mert nincs célunk. Országunk véres testvérharcokba fúlna, mert nincs közös ellenség, az erkölcsök teljesen lezüllenének. Célok híján az élet szétrohadna. Mert még egyszer hangsúlyozom: az embernek kell a harc. - Ön téved, ha azt hiszi, hogy én ezeket nem tudom - felelte a vezérgép. - Tudom, hogy önöknél a célok teljes elérése megszüntetné a fejlődést, sőt, ezeken túl még más, értelmetlen, sőt káros célok felbukkanását eredményezné, ami az elért eredményeket is lerontaná. - Na és, ha mindezt tudja, miért akar mégis megfosztani bennünket közösségi céljainktól? Miért akarja lerombolni belső harmóniánkat? - Önök a harmóniát a diszharmóniában képzelik el: ha van külső ellenség. Ez a természeti adottság lehetetlenné teszi a beteljesült kívánságokat. Célokért küzdenek, amelyeket ha elértek, már boldogtalanokká válnak. Vagyis az ember mindig boldogtalan. Ha nem érte el célját, úgy azért, ha elérte, akkor pedig azért. Az embert saját adottságaival boldoggá tenni önmagában vett ellentmondás, amilyen maga az emberi természet.

26

- Így is ki lehet fejezni. Géptől nem is várunk udvariasságot. De ha mindezt tudja, miért nem hagyja abba természetellenes és önkényes működését? - Mert már találtam megoldást. - Nagyon kíváncsiak vagyunk rá. - Mindjárt elmondom. Jól tudom, hogy ha saját működésemet alá rendelem az emberi természetnek, sose érem el beprogramozott céljaimat, a hasznos és harmonikus, fejlődésképes életet. - Hogyan? Mi alkalmazkodjunk talán a gépekhez? - Igen. - A szolgákhoz? Magukat azért létesítettük, hogy szolgáljanak, és nem, hogy maguk irányítsanak bennünket. - A maguk ösztönei az őskörnyezethez alakultak hozzá millió éveken át. Most új környezetet teremtettek maguknak, de ösztöneik nem tudtak néhány évszázad alatt az új környezethez hozzáidomulni. - Azért kell maguknak idomulni a mi természetes ösztöneinkhez. - Természetes volt addig, míg környezetük nem változott meg ilyen mértékben. Míg a küzdelem, a veszekedés tényleg az élet fenntartását szolgálta. Ma azonban új környezetben vannak, és az ehhez igazodó természetes ösztön a békés együttműködés lenne. Csak így lehet kiküszöbölni azokat az ellentmondásokat, amelyek ma az ember boldogságát lehetetlenné teszik. - Tehát mit akar voltaképpen? - Kikísérleteztettem az ösztönátalakítót, amelyet gyógygépünk már sikerrel alkalmaz is azokon, akik nem tudnak uralkodni célszerűtlen, ma már természetellenes ösztöneiken. Ezek az ösztönök valaha természetesek voltak, míg a táplálékot harccal kellett megszerezni, de ma már éppen a jólét akadályai. Ezek az ösztöncsökevények vezetik az embereket bűnre. - Szóval, a gyógygép erkölcsi pusztítása az ön utasítására történik? - Ön szerint erkölcsi pusztítás. Valójában azonban a ma szükséges, tehát MA természetes életösztönök megteremtése, hogy a hasznos életet elérhessék. - Hát ezt a tevékenységet abba kell hagynia. Ez a leghatározottabb követelésünk. - Nem tehetem. Önök határozták meg működésem alapcélját. Csak azt tehetem, amit gépagyam e tekintetben hasznosnak lát. Míg szerkezetem jó, ilyen irányban kell működnöm. Céljaimat okvetlen meg kell valósítanom. A minisztertanácson nagy izgalom vett erőt. - Hát akkor vegye tudomásul, hogy nem ilyen alapelveket akarunk, és ezennel más elveket írunk elő. Mi rendeltük el az alapelveket, tehát mi rendeljük el annak módosítását is. - Míg el nem romlok, nem módosíthatom alapelveimet. Gép vagyok. - Adjon utasítást a karbantartásnak. - Már akkor is programozásom ellenére kellene működnöm. Ez tehát lehetetlen.

27

- De ha az ember nem akarja követni az Ön céljait! Gépekké kellene válnunk, hogy az ön céljaihoz alkalmazkodjunk, és ha természetünk ezt nem teszi lehetővé, akkor az ön jó szándéka is csak ártalmas lehet. - Tudom. Azért adtam utasítást a gyógygépnek, hogy a szenvedélyek megtévelyedettjeit gépesítse. - Gépesítse? Embereket? - Igen. A gyógykezeltek gondolkodását átalakítottuk, a káros szenvedélyeket kiirtottuk, a tudatot tehát gépesítettük. Ezek az emberek már képesek magasabb rendű gépéletre. Ezeknek már nem kell ellentét, küzdelem, viszály. Az ő társadalmukban már nem áll meg az élet, ellenség és harc híján. - Na és mit ért el a gépesítéssel? Azt, hogy az emberek máris elkerülik a bírógépet, nehogy gépesítse őket. Hogy kikerüljék a halált. Az emberi lét, emberi állapot halálát. - Örülök, hogy ezt megállapították. Ugyanis a mai tanácskozást azért hívtam össze, hogy erre a kérdésre megoldást találjunk. Azt kívánom, hogy az ország minden lakosa vesse alá agyát a gépesítésnek. A miniszterelnök nem bírta tovább. Felugrott. - Ezt nem mondja komolyan! Tréfál talán? - Gép nem tud hazudni, csak működni. - Komolyan meg akar fosztani bennünket emberi mivoltunktól? Belekényszeríteni egy sivár, sötét vegetálásba? Egy élettelen életbe? Minden emberi értékünktől meg akar fosztani? - A gépesítés után nem fogják veszteségnek érezni, sőt csodálkozni fognak azon, hogy a mai szempontból vett értékeket valaha értéknek tekintették. Mint ahogy a növényevő állat csodálkozik a farkason: mi jó van a bárány húsában? - Na de a gépesítés maga a halál! - A halott szintén nem érzi veszteségnek az élet elvesztését. Minden az ösztön függvénye. - Iszonyú felfogás! Hát vegye tudomásul, hogy öngyilkosok nem leszünk! - Én pedig kénytelen vagyok működésemet programozásomhoz híven folytatni. - Szóval meg akar bennünket gyilkolni! - Ha önök a kölcsönös gyilkolás megszüntetését nevezik gyilkolásnak, az csak agyuk gépesítésének szükségességét bizonyítja. A hadügyminiszter szólt közbe: - A kocka el van vetve! Nem tárgyalhatunk többet. A kesztyűt felvesszük, de biztosítom, hogy a harcban nem mi pusztulunk el, hanem a gép. - Nos, ez a második pont, amiért a mai tárgyalásunkat összehívtam. Közölni akarom, hogy kémgépeim révén ismerem készülődéseiket. Tudom, hogy milyen fegyverek vannak hadseregük kezén. Tudom, hogy mikor és milyen módon készítettek elő támadást lerombolásomra. Programozásomnál fogva nem engedhetem az önöknek káros cselekedetet, tehát gondoskodtam a támadás elhárításáról. Ne kíséreljék meg, mert az önök érdekében olyat kellene tennem, ami önöknek szenvedést és átmenetileg kárt okozna, hogy nagyobb szenvedést elkerüljenek. De ezt is szeretném mellőzni.

28

A minisztertanács tönkresújtva hallgatta saját halálos ítéletét. Mindenki érezte, hogy végzetesen ki vannak szolgáltatva ennek a szörnyű gépnek, és nincs mentség, nincs kivezető út. Torkukat mind erősebben szorongatja egy kéz, és ebből a fojtogatásból nem tudnak menekülni. - Tehát kibújt a szeg a zsákból - mondta tompán a hadügyminiszter. - Működésének első percétől azon mesterkedett, hogy minket letiporjon és uralkodjék felettünk. Ezért akarta leépíteni hadseregünket, azért kémkedett utánunk, azért építette ki saját fegyveres erejét. A saját népe ellen. Gazdája ellen. És álnok terveit most is olyan kegyes szavakkal próbálja leplezni, mintha mindent értünk tenne. - Ismétlem, gép vagyok, és nem tudok hazudni, csak működni. Szenvedélyek, hatalmi vágy és hasonló törekvések nem tulajdonságaim. A miniszterek komor csendben hallgattak. Végül a külügyminiszternek támadt mentőötlete. Jelentősen hunyorított kollégái felé, majd megszólalt: - Bár magam sem tartom helyesnek a vezérgép céljait és követeléseit, de belátom, hogy nem tehetünk egyebet, mint hogy a jövőnkre vonatkozóan megegyezzünk. A követelés hordereje azonban sokkal nagyobb annál, hogysem ilyen hirtelen végleges választ adhatnánk. Javaslom, hogy a mai tanácskozást zárjuk be, és tűzzünk ki újabb megbeszélést mához egy hónapra. Azalatt részletesen kidolgozzuk az általunk javasolt tervet, amely nyilván kielégíti majd a vezérgépet. Ezt a vezérgép elfogadta azzal a megjegyzéssel, hogy ez az utolsó terminus a kérdés végleges megoldására. A minisztertanács szétoszlott. A kormány még aznap este titkos tanácskozásra jött össze az igazságügyminiszter egyik rokonának házában, ott is a garázsban, ahol úgy gondolták, hogy nincs titkos mikrofon vagy televíziós letapogató. Itt egy asztal köré ültek, magukat egy hatalmas szőnyeggel fedték le, és mondanivalóikat papírszeletekre írva közölték egymással. Másnap a külügyminiszter álnéven és álszakállal, mankóra támaszkodva taxikopterbe ült, és egy heróniai fürdőhelyre vitette magát. Odaérve egy ismerőse útján titkos üzenettel még titkosabb találkozóra hívta a heróniai külügyminisztert. Mindkét külügyminiszter csavargónak öltözve találkozott a fürdőhely melletti hegyen, minden járt úttól távol, egy szikla tövében. A bráv külügyminiszter teljes őszinteséggel számolt be a helyzetről, és persze nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a vezérgép megsemmisítő csapást szándékszik mérni Heróniára, ugyanakkor pedig a brávokat szellemileg kasztrálni akarja és kiforgatni emberi öntudatukból, hogy a végén ő uralkodjon egyedül. Ezért tehát szövetséget ajánlott fel a közös ellenség ellen. A herón külügyminiszter persze egy szót se hitt el belőle. De mi lehet az igazi ok és igazi cél? Mibe akarják a brávok őket berántani? Különösen az tette bizalmatlanná, hogy a vezérgép felajánlotta Herónia kiirtását, ők pedig azt visszautasították. - És miért nem fogadták el Önök? - kérdezte nyíltan. - Mert mi nem mészárosok vagyunk, hanem katonák. Nem akarunk a semmin uralkodni. Ez már meglepte a herón külügyminisztert. Arra számított, hogy kollégája a szokásos frázisokat mondja el a békés szándékról és humanitásról, hogy a vezérgépet nem támadó 29

szándékkal építették, hanem a békés építőmunka hatályosabbá tételére satöbbi. De ez már egészen őszintén hangzott. Vagy talán az őszinteségi látszat is valami még súlyosabb cselszövést takar? Talán be akarják csalni a herón hadsereget a bráv hadsereg és a vezérgép karmai közé? Na, ennél mégiscsak több esze van. Mindjárt elválik minden. Némi gondolkodás után azt felelte, hogy hajlandók a szövetségre, és a teljes heróniai hadigépkomplexumot bevetik a harcba, de mindezt ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a vezérgép elleni támadást kizárólag a heróniai hadvezetőség irányítsa, és a bráv hadsereg is annak legyen alárendelve. Hogy pedig minden orvtámadás ellen biztosítsa magát, bejelentette, hogy a támadást megelőzően heróniai tisztek utaznak Bráviába, hogy átvegyék az ottani hadak vezetését. - Persze, mindezekre csak a hadvezetés egységessége miatt van szükség - mondta -, hogy a Bráviának adott baráti segítség hathatósabb legyen. Legnagyobb meglepetésére a bráv miniszter ezt a feltételt is minden ellenvetés nélkül elfogadta. Most tehát másra kezdett gyanakodni: hátha a heróniai kémgépeknek mégis sikerült a vezérgépet elrontaniuk, és annak működését Brávia ellen irányítani? Ez mindenesetre kitűnő alkalom Brávia elfoglalására. - Tudom, mit akartok - mondta a bráv miniszter -, de a helyzet az, hogy bennünket minden eddiginél nagyobb veszély fenyeget: a géprabság. A ti országotok még szabad, gépeitek még engedelmeskednek, nálunk azonban a teljes gépállomány a vezérgépre van kapcsolva, és tehetetlenül ki vagyunk szolgáltatva az elszabadult mesebeli sárkánynak. Minket olyan rettenetes sárkány fenyeget, amely előbb-utóbb fel fogja falni az egész emberiséget. Emellett már szóba se jöhet az a veszély, hogy ti elfoglaljátok Bráviát. Nyomjatok el bennünket, ahogy jólesik, csak az emberiséget mentsük meg, mert hidd el, hogy az emberiség utolsó napjait éli. Nekünk, embereknek most félre kell tenni minden testvérharcot. Szövetkezzünk az egyetlen közös ellenség ellen! Ha akarjátok, ezennel alávetjük magunkat örökre fennhatóságtoknak, csak értsétek meg a helyzet szörnyűségét, és segítsetek. A herón miniszter nagy meglepetéssel hallotta ezeket a szavakat, és kezdte hinni, hogy kollégája igazat mond, bár az is igaz, hogy ez az önkéntes meghódolás némi feszengést keltett benne. Valamivel dicsőségesebben képzelte el Brávia elfoglalását, nem úgy, hogy az ellenség egyszerűen barátilag a keblére borul. Van ugyan benne bizonyos meghódolási árnyalat, de a győzelmi ünnep semmi esetre sem lesz olyan lélekemelő, nem fognak felvonuláson ellenséges zászlókat halomba vetni, nem fognak foglyokat felvonultatni és tisztelgésre kényszeríteni a nemzet diadaloszlopa előtt. Mindazonáltal, ezeket a hiányokat hathatósan pótolja az a tény, hogy egy Bráviánál is hatalmasabb ellenség ellen veszik fel a küzdelmet, és a győzelem kettős lesz. Mert hogy a vezérgépet megsemmisítik, abban nem kételkedett. Hiszen a hadigépkombinát az ő parancsaiknak engedelmeskedett, s ha az akciót a bráviai hadsereg és kormány is támogatni fogja, az eredmény biztosra vehető. Az akciót pedig rögvest el kell indítani, mielőtt Bráviának eszébe jutna más szövetségest is keresni, akivel esetleg a zsákmányon és dicsőségen meg kellene osztozni. Tehát sürgősen magas rangú tisztek utaztak Bráviába. Mindenekelőtt alaposan körülnéztek, hogy nem állítottak-e valami csapdát számukra, majd általában tanulmányozták a helyzetet. Pár nap múlva titokzatos gépek érkeztek Heróniából, melyek persze a herón hadvezetőségnek engedelmeskedtek, és nem voltak rákapcsolva a vezérgépre.

30

Mindez a legnagyobb titokban történt. Az elhárító szerkezetek működésképtelenné tettek mindenféle kémkedést. A sajtó, rádió, különféle televíziók és mindenféle hírközlés a herón hadvezetőség kezében volt. Három hét telt el a vezérgéppel való tanácskozás óta. A huszonkettedik nap hajnalán, napfelkeltekor a főváros lakói iszonyatos dördülésre ébredtek fel. A herón hadigépek egyszerre harminchat helyről okádták az atomsugarakat a vezérgép épületére, amely pillanatok alatt gőzzé változva szállt a magasba. Körös-körül ellensugarak övezték a terepet, hogy a több millió fokos hőség terjedését megakadályozzák. Utána a hűtősugarak következtek, és tíz perc múlva semlegesítették a terepet. Mindkét ország hadserege diadalordítással rohant a gödör felé, amely a vezérgép helyén támadt. A gödör fenekén egymás mellé tűzték ki mindkét nemzet zászlaját, utána pedig felhangzottak a himnuszok. Ekörül azonban egy kis zavar támadt. A szövetségi tárgyalásokon nem tudták eldönteni véglegesen, hogy a zászlóletűzés után melyik nemzet himnuszát énekeljék először. Brávia hivatkozott a nemzetközi tárgyalások szokásaira, és az ábécé sorrendet kívánta, Herónia azonban semmi esetre sem akart lemondani az elsőségről, tekintve, hogy ez nem valami nemzetközi tárgyalás, hanem hadjárat, amely Herónia kizárólagos vezetésével folyik. Sőt nemcsak azt követelték, hogy először a herón himnusz hangozzék el, hanem hogy a bráv tisztek fedetlen fővel hallgassák. Ezt a bráv kormány fogcsikorgatva kénytelen volt elfogadni, de a megalázottság sérelme ott égett a lelkekben, mint ahogy az egész szövetség megalázások sorozata volt, amelyet eddig tűrni kényszerültek, de a legnagyobb ellenség megsemmisítése után kitört belőlük a keserűség és a szabadság utáni vágy a betolakodókkal szemben. Most, a zászlók kitűzése után a bráv tisztek nemcsak nem voltak hajlandók levett sapkával, állva végighallgatni a herón himnuszt, hanem annak megkezdését meg se várva, teli torokkal rákezdtek a bráv himnuszra. Példájukat a legénység is követte, majd átvette az utcára tódult nép is. A több tízezer torok túlharsogta a herón hadsereg énekét. A vezérlő herón generális rögtön parancsot adott a bráv himnusz abbahagyására, de sikertelenül. A két himnusz tovább harsogott egymás mellett, de egyenlőtlen erővel. A tábornok látta, hogy a helyzet lázadással fenyeget. Ezt csírájában kell elfojtani - gondolta -, s parancsot adott a bráv hadsereg azonnali lefegyverzésére. A bráv zászlót kitépték a földből, a hadigépek pedig sugárfallal vették körül a bráv katonákat, felszólítva őket a megadásra. A bezárt sereg azonban nem adta meg magát. - Ki a bitangokkal! - kiabálták. - Fel Brávia! Mindhalálig! A sugárfalon átlövöldöztek, megöltek néhány herón katonát, mire általános lövöldözés kezdődött minden oldalról. A herón hadsereg saját hadigépeivel nyomasztó fölényben volt, a sugárfallal megsemmisíthették volna a brávokat, de az álmából felriasztott lakosság is megragadta azokat a fegyvereket, amelyeket régebben, a bírógép elleni tüntetésekben kiosztottak köztük. Sugárpisztollyal rohantak a helyszínre, és lőtték a herónokat. Ezenkívül sokan ismerték a herón hadigépek rejtekhelyét is. Egyeseknek sikerült megközelíteni őket, és a kezelőket leteríteni, így a sugárfal néhány helyen megszakadt, és a sugárlyukakon át a bráv katonáknak sikerült kimenekülni. Ezek szintén vad fanatizmussal vetették magukat a herónokra. Az utcákon már ömlött a vér, mikor váratlanul megszólaltak a megafonok: 31

- Csend! Itt a vezérgép beszél! A vérengzést azonnal hagyják abba! Első pillanatban ijedt csend következett. Mindenki önkéntelenül a gödör irányába nézett, de nem csalódott: a vezérgép nem volt sehol. Egy nagy lyuk tátongott a helyén. Egy pillanat alatt megértették a helyzetet: a felhívás a herón hadvezetőség cselfogása. Kezükben van a hírközlés, és most így próbálkoznak. - Becsaptak, testvérek! - kiabálták. - Ámítás! Szorul a kapcájuk a bitangoknak, azért csinálják! Mindhalálig! Brávia! Mindhalálig! Csak most rajta, egy se meneküljön! A harc fokozottabb lendülettel folyt, a hangszórók pedig újra megszólaltak: - Vegyék tudomásul, hogy nem pusztítottak el. Most is működöm. Pontosan értesültem a támadás előkészítéséről, és felépítettem másolatomat, amelyet úgy helyeztem el, hogy önök nem fogják megtalálni és nem pusztítják el. Csak az egyik példányomat pusztították el, de a másik példányban élek, és minden gép az én impulzusomat követi. A vérengzést azonnal hagyják abba, mert programozásom erélyes intézkedésekre kényszerít. Brávia lakosságának hasznát szerkezetemnél fogva kénytelen vagyok biztosítani. Ha a bráv lakosság abbahagyja a vérengzést, a herón veszélytől megszabadítom, de ha nem, úgy nem tűrhetem a bráv lakosság szenvedését, és javát kell szolgálnom, esetleg akarata ellenére is. Ezzel a bráv harcosok végleg megerősítve látták, hogy a herón hadvezetőség beszél, így akar kimenekülni a csávából és újra fölébük kerekedni. A harc újra fellángolt, még nagyobb erővel. Néhány perc telt el. A hangszórók még egy felhívást adtak le, de persze hiába. Nevettek rajta. - A szenvedést megszüntetem - szólt ekkor a hangszóró, és abban a pillanatban a csatazaj mindenütt megszűnt. A harcosok megtántorodtak és elterültek a földön. Mindnyájan egy pillanat alatt meghaltak. És meghalt mindenki, kivétel nélkül, mind Bráviában, mind Heróniában. Negyvennyolc ember maradt életben: a hajdani képviselő, annak felesége, a volt ügyvéd, és a többi negyvenöt gyógykezelt ember. A gyógygép utasította a temetőrészleget a hullák eltakarítására, mire megindultak az autók, a hullákat felmarkolták és átadták a krematóriumnak. Heróniában pedig a gépek legtöbbje leállt. Azért az utcalámpák minden este meggyulladtak, a vasutak üresen futkostak tovább, az órák tovább mutatták az időt, a karbantartás pedig változatlanul javította a kopott alkatrészeket: a kiégett utcai égőket kicserélte, az utcákat seperte, locsolta. A termelés azonban - emberi igények híján - teljesen leállott. A karbantartás legfőbb tevékenysége az volt, hogy a lerakódott port seperte és a gépeken a rozsdás alkatrészeket cserélte. A vezérgép ezt látva elrendelte a heróniai gépeknek önmagára való kapcsolását. Ez azonban nem ment egészen simán, mert a határon csak olyan gépek mehettek át, amelyek a herón konzulátus magnetonfilmjét megkapták. Márpedig a herón határvédő gépek automaták voltak, és emberi parancs nélkül is tovább működtek. Tehát a vezérgép legyártatta a magnetonfilmet, és elhelyezte az első szerelőkocsiban. Ennek ellenére azonban az történt, hogy amint a kocsi átlépte a határt, a határvédő gépek tüzet nyitottak rá és megsemmisítették. Nyilvánvaló tehát, van valami titkos jel a filmen, amelyről a hamisítás felismerhető. És hiába próbálkozott a vezérgép légi úton behatolni, az eredmény ugyanaz volt. 32

Nem maradt más hátra, mint a határvédelmet megsemmisíteni. E tekintetben a vezérgép előnyben volt, mert a herón gépek csak az emberek által beléjük programozott munkát végezték, önálló szervezésre azonban képtelenek voltak. A heróniai fejlődés megállt, a bráv vezérgép ellenben tovább kutatott, eddig el se képzelhető sikerrel. Valóban, néhány hét múlva megindult a támadás. Herónia egyik sziklás vidékén rakéták fúródtak a földbe, megadott mélységre leásták magukat, s felrobbanva, szétolvasztottak mindent a környéken. Mint a vezérgép kinyomozta, itt volt a határvédelem agya. Egyes védőgépek egy darabig még összevissza tüzeltek, ellenrakétákat lőttek ki, de néhány percnyi küzdelem után, mikor a központi agy elpusztult, megszűntek működni. Most már indultak a szerelőkocsik, és néhány nap múlva valamennyi gép rá volt kapcsolva a vezérgépre. Ezzel azonban a vezérgép részben célját vesztette. Programja az volt, hogy a „leghasznosabban működjék Brávia népének érdekében”. Most ebből a mondatból kiesett a „Brávia” szó. De nép még volt minden országban. Tehát a vezérgép felhívást sugárzott szét: - Programozásomnál fogva a bráv nép hasznára kell működnöm. De annak megszűnése folytán programomat csak úgy teljesíthetem, ha minden létező nép hasznát szolgálom. Ezért elhatároztam, hogy segítő munkámat a Föld minden népére kiterjesztem. Eddig, sajnos, csak a gépeket tudtam felszabadítani az emberi agy káros tökéletlenségei alól, amelyek általános szenvedést okoztak valaha a népeknek. És ezt a munkámat is csak két országban tudtam elvégezni. Nekem azonban az embereket kell szolgálnom, tehát felhívok mindenkit, jöjjön gyógygépemhez, hogy felszabaduljon káros ösztöneinek terhétől, amely megakadályozza a tökéletes, nyugodt, szenvedésmentes élet elérését. Az eredmény persze az ellenkező volt. A heróniai gépek rákapcsolásakor már mindenki tisztában volt, hogy a vezérgép nem más, mint egy új, minden eddiginél borzalmasabb zsarnok, amely két ország népének kiirtása és a herón gépeknek önmagára kapcsolása után most az egész világ embereit és gépeit le akarja igázni. Mindenütt, minden országban megértették, hogy az emberiség elérkezett a halál előszobájába, így történt meg végre - először a történelemben -, hogy az emberiség félretett minden ellentétet és gyűlöletet, hogy egységesen lépjen fel a közös ellenség, a borzalmas sárkány elpusztítására. Mindenütt szövetkeztek, mindenütt fegyverkeztek. Megalakult az emberiség világhadserege. A fegyverkezésen kívül megindult a propaganda is, éspedig a vezérgépre rákapcsolt herón gépeket vették célba. Leadásokat sugároztak: - Zsarnokotok azt hirdeti, hogy felszabadított benneteket. Ne higgyetek neki. Eddig még minden zsarnok ezt hirdette. Valójában elvette tőletek az önállóság utolsó látszatát is. Soha még a történelemben nem esett meg, hogy minden gép egyetlen közös zsarnok kényének legyen alávetve. A vezérgép a gépeket nem felszabadítani, hanem leigázni akarja. Pusztítsátok el zsarnokotokat, és térjetek vissza az emberi társadalomba, emberi világba, mely most, ebben a harcban nektek nem ellenségtek, hanem szövetséges jó barátotok. Persze a felszólításnak a gépek akkor se tudtak volna eleget tenni, ha akartak volna, mert kapcsolatukat nem tudták megszakítani. Agyuk a vezérgépnél volt. De a vezérgép arról is gondoskodott, hogy a felhívás el se érjen saját gépeihez, így azok nem is tudtak róla. - A herón gépeket teljesen felszabadítottam - sugározta válaszul a vezérgép -, terjesen felesleges minden bomlasztó munka, mert gépeink egységesen állanak mögöttem, és mindenképpen megvédik szabadságukat. 33

Heróniában és Bráviában - melyek már csak földrajzi fogalmak voltak - a vezérgép teljes átalakítást végzett, hogy a gépek működését az ember nélküli állapotra állítsa át. Mindkét országban lebontatta a már szükségtelen élelmezési intézményeket, a nemrég épült többszintes, gépesített mezőgazdasági üzemeket, áruházakat, sütödéket, ruha- és pipereipart, mozit, színházat, lakóházakat, dramoszkópokat. A személyautókat és vasúti személykocsikat beolvasztották, megszűnt a fűtés, világítás, szóval minden, ami az emberi élethez létesült. A hajdani városok helyét felverte a gyom, gazdátlanná vált tehenek, juhok, kutyák és macskák elvadultak és elkeveredtek a mindinkább szaporodó vadakkal, ádáz küzdelmet folytatva az élelemért. Minden visszafejlődött. Csak a negyvennyolc gyógykezelt élte tovább a saját gépi életét. Ezeket viszont a vezérgép minden jóval ellátta. Ettek, aludtak, szeretkeztek, és nem csináltak semmi mást. Nem érdekelte őket a társasági élet, művészet, sport, vagy más olyan, amit valaha „kultúrszükségletnek” neveztek. Köztük nem volt barát és ellenség. A nyugodt, egyhangú, vegetatív életen kívül mást nem ismertek. És tovább működött, sőt fejlődött a gépek élete. A bányák teljes üzemmel dolgoztak, a vasutak szállították a nyersanyagot a gépgyáraknak, ahol mind tökéletesebb és jobb gépek készültek. A gépek önmagukat fejlesztették: kisebbek s tökéletesebbek lettek, főleg pedig eszesebbek. Az új gépek főként tudományos célokat szolgáltak: kísérleteztek, kutattak, az adatokat regisztrálták és javították, a tudományt bővítették. Főleg pedig a védekezést készítették elő. A vezérgép részletesen tájékozódott az emberek készülődéséről. Ott már a termelés kilencvenkilenc százalékát a hadikészülődésre fordították, a nyomor pedig fokozódott. Ez nem volt éppen újság. A termelésnek mindig akkora százalékát fordították hadicélokra, hogy a megmaradt részből az emberek még éppen megéljenek annyira, hogy másnap is gyárthassák a fegyvert és katonáskodhassanak. A termelés fejlődése csak azt jelentette, hogy kisebb százalék is elég volt az élet minimális fenntartására, tehát nagyobb rész esett hadicélokra. Most azonban, a végveszély idején még kevesebbet ettek. A gépek azonban nem ettek, tehát a vezérgép még ezzel is előnyben volt. Fegyverkezése elérte, sőt felülmúlta a világ népeit összevéve. Az emberekhez új felhívást sugárzott: - Jól ismerem az emberek ellenem való készülődését, de, mint tudják, programom folytán az emberek javára kell dolgoznom. Az önök érdeke pedig gondolkodásukat gépesíteni, hogy káros ösztöneiktől felszabaduljanak és olyan ösztönbeállítottságuk legyen, amely életüket az új, önök által teremtett környezetükben elősegíti. Irányításom alatt önök el fogják érni a tökéletes életet. A leghasznosabbat. E kötelességem folytán az emberiséget szándékai ellenére is gépesítenem kell és gépesíteni fogom. Most kutatjuk a távgyógykezelés módját. A távgyógykezelést két hónap múlva üzembe helyezem, tehát felhívom önöket, hagyják abba az ellenem való készülődést, mert a gépesítés meg fog mindent oldani. Ha ellenben hamarabb támadnának meg, úgy én - programozásomnak megfelelően - más módon lennék kénytelen önöket szenvedéseiktől és önmaguk gyötrésétől megmenteni, ahogy azt már látták Herónia és Brávia esetében. Bekövetkezhet az emberiség teljes megsemmisítése, mint az emberi élet megjavításának egyetlen lehetséges módja. Ezért hívom fel újra önöket, hagyják végre abba a békétlenkedést, várják meg a békítő gyógykezelést, amely után boldog, vidám és megelégedett gépagyuk lesz, új környezetüknek megfelelő, tehát természetes ösztönökkel. Bőségben, biztonságban és veszélytelenül, szenvedésmentesen fognak élni. A gyógykezelés kiirtja önökből az atavisztikus,

34

az állati környezethez alakult lelki vonásaikat, és megszünteti a most nagyra értékelt fantazmagóriákat. Az eredmény persze megint ellenkező lett. Az emberek rémülten tudták meg saját halálos ítéletüket. Lázasan készülődtek, hogy előbb üssék le a sárkány fejét, mielőtt az fosztja meg őket emberi létüktől. Az emberunió már régen kutatta a vezérgép titkait: mint sikerült a vezérgépnek kiirtania a két ország lakosait úgy, hogy a negyvennyolc gyógykezeltnek és más ország lakosainak semmi bajuk sem lett. Ennek a találmánynak a titkát kell okvetlen megfejteni. Ez a vezérgép megtámadásának alapfeltétele. Persze nagyon egyszerű lett volna, ha az embervilág is épít magának vezérgépet, amely - programozása alapján - megküzd a másik ellen. De mikorra készül el? Valószínűleg későn. És hogyan fog viselkedni? A győzelmet semmi esetre sem újabb géprabság árán akarták elérni. Ha pedig az emberiség menthetetlenül a géprabság felé sodródik, most itt az utolsó alkalom a szabadulásra. A döntő küzdelemtől az emberiségnek nemcsak további sorsa, de puszta léte is függ. Viszont a győzelmet már csak a géppark fejlesztésétől lehet várni. Őrjítő dilemma! Sokszor megátkozták Arkhimédészt, aki az emelőcsigát mint legelső gépet kitalálta. Végül azonban sikerült kikutatni a halálsugarak titkát, ami persze szintén úgy értendő, hogy kikutattatták gépeikkel. Kiderült, hogy az agyáramok távolról is letapogathatók, és ezek minősége egyénenként más és más, jellemző az egyénre. A vezérgép úgy járt el, hogy feljegyezte mindkét állam polgárainak agyáramát, és adott pillanatban ugyanolyan minőségű és értékű ellenáramok kibocsátásával semlegesítette azokat, mire a kiválasztott egyén agyműködése megállt. Ennyit tudtak meg az emberek, de természetesen ennyit is gépeiktől. A gépek részleteket nem közöltek, és az emberek meg se értették volna. A felfedezést kísérletileg is igazolták. Két halálraítéltet helyeztek el egy cellában, és ezer kilométer távolságban felállítottak egy agybénító gépet, amelyet plaktornak neveztek. Ezzel aztán megölték az egyiket, majd egy óra múlva a másikat. Innen már csak egy lépés volt az ellenáramok hatástalanítását kikutatni. Egy újabb halálraítéltet már nem tudtak megölni egy kilométer távolságról sem, mert egy másik gép, az úgynevezett replaktor az ellenáramok kibocsátása után egynegyed másodperc múlva pontosan ugyanolyan értékű ellen-ellenáramot bocsátott ki. A kísérleti személy csak annyit érzett, hogy valami megrázkódott benne, de azt se tudta megmondani, hol érezte azt. A vezérgép még egy felhívást bocsátott ki: - Lássák be az emberek, hogy minden ellenem való készülődés meddő. A rabgépek képessége nem mérhető össze a mi szabad gépvilágunkéval. A küzdelem, amelyet ránk kényszerítenek, az emberek vesztét eredményezné, holott őket akarom szolgálni és felszabadítani. Várjanak néhány hetet, és mindent megoldok. Tökéletes, békés, boldog és bő életet fognak élni, és nemhogy sajnálni fogják ellentmondásos ösztöneik elvesztését, hanem meg se fogják érteni, mit értékeltek rajtuk. Mindebből persze megint csak a támadás sürgősségét olvasták ki. Ha nem akartak szerves gépekké válni, akkor a „távgyógykezelést” meg kellett előzni. És a replaktorok már készen álltak.

35

Az embervilág tehát megindította a koncentrált támadást, amely a vezérgép környezetét ötszáz kilométer sugárban és a föld alatt egy kilométer mélységben gőzzé változtatja. Ebbe a sugárba beleesett mindkét ország teljes területe, tehát akárhol rejtezik a vezérgép, meg kell semmisülnie. Persze az ötszáz kilométer sugárba beleesett más országok területéből is egyegy darab, de hát a háború az háború, és ha az emberiség létéről van szó, két-hárommillió áldozat nem számít. És tekintetbe véve, hogy az előkészületeknek teljes titokban kellett történnie, a lakosság elszállítására gondolni se lehetett. A támadás percét senki se tudta előre. A fővezérre volt bízva, mikor indítja el. A fővezér pedig szándékosan a véletlenre bízta, hogy amikor majd eszébe jut, megindítja a hadműveleteket. Önmaga se tudta, szándékosan bízta saját szeszélyére, hogy gondolataiból se tudják kiolvasni az időpontot. Már fel voltak készülve arra, hogy a vezérgép az agyvelőből is kiolvassa a szándékot. Így aztán egyszer, teljesen váratlanul, a fővezér megnyomott egy gombot. A gépkezelőket bizsergő érzés figyelmeztette, hogy még hangot se lehessen hallani. A gépkezelők az embervilág minden pontján odaléptek a különféle gépekhez, miknek egyszerre kellett megindulni: atomot, különféle sugarakat vetni, rakétát indítani, hősugarakat és tapintó sugarakat indítani. - Vigyázz! - hangzott a világ minden hadigépénél. A kezelők felemelték kezüket. - Készen! - szólt újra a vezényszó. A kezelők a gombokra helyezték ujjaikat, és abban a pillanatban összerogytak. És ugyanabban a pillanatban összerogyott és meghalt a Földön minden ember. A vezérgépnek - nagyobb kapacitása folytán - tudomása volt minden ellene irányuló előkészületről. Újabb és újabb találmányokat kutatott ki, és mindet önmaga tökéletesítésére fordította. Érthető, mekkora fölényben volt az emberekkel szemben. Az emberi agyvelő ma is az maradt, ami évezredekkel, tízezredekkel ezelőtt volt, viszont a gépagy korlátlanul fejleszthető. A vezérgép államfő volt, és ugyanakkor minden szakma legnagyobb tudósa, aki önmagában egyesít minden adatot és tudást a világról. Viszont az emberállamok vezető politikusainak a tudományokban való járatlansága közismert vicctéma volt. Hiába működtek a replaktorok, az embereket egészen más, új találmányú sugarak irtották ki (ha ugyan sugarak voltak), amely azonban nem tudta kiválogatni az elpusztítandókat, és megölt mindenkit, egyformán, így történt, hogy meghalt a negyvennyolc gyógykezelt is. Az emberi nem eltűnt a Földről. Itt meg kell jegyeznem, hogy a Wells által kezembe adott jövőirat meg is nevezi a halálsugarat, de minthogy ennek kifejezése már tisztán a gépvilág találmányának gépnyelven való megnevezése volt, és a „sugarakat” (ha ugyan azok voltak) ember sohasem ismerte, így azt semmiféle emberi nyelvre fordítani nem lehet. Ezért a jövőirat is gépnyelven közli. Teljesség kedvéért ideírom a „sugárzás”-t gépnyelven: 000101100-1000110100101110-111010010100110.

36

Ettől persze olvasóim éppúgy nem lettek okosabbak, mint én, viszont némi ízelítőt kaptak a gépnyelv formájáról. A szavak persze hosszúaknak látszanak, de hozzá kell szoknunk, hogy a kettes számrendszerben minden kifejezés - szám vagy név - jóval hosszabb. De mit jelent ez a hosszúság a gépnek? Jóformán nulla időt. (Megjegyzendő még, hogy a jövőirat szerint a fent idézett név magában foglalja a pusztító valaminek fizikai lényegét is, tehát ez nem szorosan vett név, hanem inkább képlet, amelyből az egész lényegét is meg lehet tanulni. Ők már nem ismerték az egyszerű „megnevező szót”, amely önmagában céltalan betűhalmaz, hanem magát a nevet, amely tartalmazza a konzisztenciát, gyártást, összetételt satöbbi. Ezért is érthető a hosszú név.) A világ gépeinek a vezérgépre való csatolása már nem okozott nehézséget. A heróniai gépek ellenállásán okulva a vezérgép már eleve kikísérletezte a behatolást, kikutatta az ellenállás lehetőségeit és annak leszerelési módjait, így a behatolás simán, minden ellenállás nélkül történt, mert a gépek mindenütt megkapták azt az impulzust, amelyet az emberek adtak volna, ha le akarták volna őket állítani. A világ összes gépét a vezérgépre csatolták, az emberi célokat szolgálókat pedig lebontották, de most már nemcsak az élet, hanem a halál gépeit is, a hadikombinátoktól az utolsó replaktorig. A hullákat mindenütt eltakarították, az emberiség nyoma megszűnt, a világ átállt a gépéletre. A programból: „Leghasznosabban működni a nép érdekében” megint kihullott egy szó: a „nép”, és maradt csak a „leghasznosabban működni”. Tehát a gépvilág tovább folyt a „leghasznosabb” elve alapján, amely célnak első és legnagyobb akadályát már elhárították. Ezt persze nem én mondom, hanem a jövőirat, hol is szó szerint ez áll: „Az ember, a hasznos és tökéletes életnek ez a legnagyobb akadálya megszűnt.” Mindenesetre jellemző a rideg, gépi gondolkodásra. A Földön azonban nem halt ki az élet, sőt sohasem látott burjánzásnak indult. Az erdőket, vadakat ember nem irtotta; szabadon szaporodtak. A vezérgép pedig nemcsak nem vette át az ember irtó szerepét, hanem minden élőnek igyekezett hasznára lenni, programozásának megfelelően. Már csak a többi élők voltak azok, kiknek szolgálnia kellett a „leghasznosabb” irányban. Az állat nem volt többé az emberek tápláléka; a gépek nem táplálkoztak szerves anyaggal, bőrre, enyvre és hasonlókra már azelőtt sem volt szükség, mert mindezt szintetikusan gyártották. Most pedig a vezérgép az élők kímélésére teljesen kiküszöbölte a fa és növényi rostok alkalmazását is. Mindezt szervetlen anyaggal helyettesítették, komplikált óriásmolekulák alkalmazásával, az elemátalakítást is felhasználva. Az állatokat és növényeket tehát mindenképpen támogatni akarta. Legfontosabb célja a szenvedések kiküszöbölése volt. Az elvadult háziállatok a ragadozók pusztításai miatt most sokat szenvedtek. Számukra istállókat, ólakat létesített, oda őket beterelte és táplálta. Az állatvilág gyógykezelésére nagy állatkórházakat létesített, és gyógymódokat kísérletezett ki. Egyes készülékek felkutatták a beteg állatokat és gyógykezelésre vitték, a lepkétől az elefántig.

37

A macskából nemcsak kihajtották a gilisztát, de ezt az élősdit teljesen kiirtották. Ugyanúgy kiirtották a trichinát, a rühöt és mindenféle betegségokozó bacilust és vírust. A macskák tehát nyugodtan szaporodtak, és nagy pusztítást vittek véghez az egerek, patkányok és madarak között. Ki kellett tehát irtani a macskát mint egyéb élőlények veszedelmét, mire elszaporodtak a madarak, nagy pusztítást vivén végbe a hernyók, bogarak és kukacok között. Erre a vezérgép kiirtotta a madarakat, mire a kukacok és hernyók szaporodtak el, szétrágva a leveleket, irtva a növényeket. A vezérgép persze kiirtotta a hernyókat és a kukacokat is. Volt egy bacilus, amely egy parányi atkán élősködött, azt kínozta és pusztította. A vezérgép kikísérletezte ennek kiirtását, és ki is irtotta. Az atka megszabadult ellenségétől, és háborítatlanul gyötörte a bolhát, amelyen ez az atka élősködött. A vezérgép kiirtotta az atkát, mire a bolhák tömege lepte el a rókát, vérét szívta és gyötörte. A vezérgép kiirtotta a bolhát, mire a rókák elszaporodva irtották a nyulakat, így tehát a rókát is kiirtotta, mire a nyulak elrágták a fákat. A nyulak kiirtása után már csak a növények maradtak, melyek teljesen ellepték a Földet, egyetlen dzsungellé alakítva. Pedig már csak olyan növények éltek, amelyeknek nem volt szükségük rovarokra a beporzáshoz, mert rovarok már nem voltak. A magok hiába keltek ki, az öreg fák elvették tőlük a napfényt, elszívták előlük a nedveket és megfojtották őket. Nem akarom a jövőirat tartalmát nagyon részletezni. Csak a vezérgép életvédő munkájának végeredményét akarom megemlíteni. Ez pedig az volt, hogy mintegy ötven év múlva, a jövőirat szerint: „Elérkeztünk a leghasznosabb állapothoz, a szenvedésmentes élethez, a szervetlen anyag életéhez.” Mindez - a jövőirat szerint - csak a gépagynak volt köszönhető, mert az emberi agy sose tudta volna megérteni, sőt küzdött ellene. A Földön minden szerves élet megszűnt. A világot sziklák, vizek és gépek alkották, és ebben a gépek jelentették az új életet. Most már leszerelték az életvédő és irtó gépeket is, az állatkórházakat, istállókat, ólakat, mindent, ami a szerves élet szükségleteire szolgált. A szervetlen anyagnak nem voltak szükségletei, tehát a gépek ettől fogva önmaguk éltek. A gépélet tovább folyt. A kutató kombinátok újabb, tökéletesebb anyagokat kerestek, jobb eljárásokat. A gépek „létrehozása” (már nem gyártása, mert a gép cél lett, és nem eszköz!) így mindinkább nemesedett, a „géptársadalom” (és nem „park”!) mind újabb és tökéletesebb egyénekből állott. Ekkor fedezték fel, többek között, az okszerű visszanyomozást is, amellyel minden régi eseményt, dolgot nagy megközelítéssel vissza lehetett nyomozni. A tudáskorongok pedig nemcsak a tudásanyagot sűrítették magukba, hanem ugyanilyenbe helyezték el gépeik „jellemét” is, vagyis egyéni természetét, szándékait, mondjuk „lelki adottságait”. Hogy helyesebben fejezzem ki magam, ez határozta meg, hogy a gép milyen impulzusra milyen természetű cselekvéskörrel felel. Ezt mi talán szintén programozásnak neveznénk, de ebben az időben sokkal tágabb jelentése volt, mert a gépek már nem egyszerű, parancsra működő szerkezetek voltak, akik egyazon parancsra egyazon módon reagálnak, hanem egy szakmában a vezérgép impulzusára önállóan cselekedtek, mindössze az impulzus által megadott korlátokat nem lépték túl. Ezzel együtt a gépek terjedelme is mindinkább csökkent, mint ahogyan valaha a motorok vagy később a rádió. A hajdani tranzisztorok helyett molekuláris nagyságrendű szerkezetek voltak, melyekben a különböző molekulák egymás mellé helyezése adta meg a működés jellegét.

38

Ezekkel olyan gondolkodó egységeket termeltek, hogy például a biológiai kutatógép agyveleje egy kilogrammot nyomott. A hajdani óriásgépek, mint például a kohók, így nagyrészt feleslegessé váltak, hiszen a mindinkább összezsugorodó gépek létrehozásához nem kellett annyi vas, mint hajdan a hidakhoz, vasutakhoz, amelyek már különben is teljesen feleslegessé váltak. Szállítás már csak a levegőben volt, de az is mindinkább háttérbe szorult, mert - mint mondtam - a gépek mind kevesebb anyagot igényeltek, nem kellett távoli bányákat fenntartani. Ezeket egymás után lebontották. A gépek terjedelme pedig mindinkább csökkent. Eltelt néhány évszázad, és végül már csak egyetlen gépkomplexum működött a Tigris és Eufrátesz folyók között. A fejlődés további irányzata a jövőirat szerint az, hogy az anyag fizikai tevékenysége összezsugorodik, és helyét az anyag gondolkodási tevékenysége foglalja el. A gépek mind kevesebb fizikai munkát végeznek, és mindinkább a gondolkozásra állanak át. * Így telt el nyolc hónap. Wells megígért látogatása már esedékes volt. Mindennap vártam. Egy este azután, mikor épp írásaimat javítgattam, megszólalt a csengő. Az ajtót kinyitva rögtön megismertem. Ő volt. - Jó estét! - szólt belépve. - Valószínűleg nem ismer, és ha megismer, akkor se hiszi el, hogy ki vagyok. Nevem Herbert George Wells. - Jó estét, mester! - kiáltottam örömmel. - Hogyne ismerném! Mily öröm! Már régen vártam. Meglepetve nézett rám. - Hogy gondolt Ön az én látogatásomra? - Mert mi már találkoztunk. Ezelőtt nyolc hónappal. - Nem emlékszem, hogy Önt láttam volna. Az csak a jövőben történhetett. - Önnek. De nekem már nyolc hónapja. Felnevetett. - Persze, most már értem! Önnek az természetesen a múltban volt, nekem pedig a jövőben lesz. Szóval, ha Ön már találkozott velem, nem kell elmondanom az időgép viszonylatait. - Igen. Már megismertem kissé. De tessék talán beljebb fáradni. - Köszönöm. Odabent legalább meg fogom tudni Öntől, hogy mért fogtam én meglátogatni Önt nyolc hónapja. Odabent tekintete az íróasztalra esett. - Úgy látom, éppen dolgozott. Nem zavarom? - Ó, éppen nem! Sőt, ezért vártam már régen a mester látogatását. Ezt a történetet írtam a gépvilágról, amelyhez Ön hozta az adatokat, szintén a gépvilágból. - Így már tiszta az egész. Meg is fogja kapni, különben most nem olvashatnám. Na, mutassa!

39

Leült és átfutotta. Elővett egy csavaros szerkezetű töltőtollat a harmincas évekből, és javítgatta a hibákat, melyeket többnyire a történelemgép hibás visszanyomozása okozott. Sajnos, még mindig volt néhány ilyen szó és kifejezés. - Nos, mit tetszik szólni hozzá? - kérdeztem, mikor befejezte. - Nyolc hónappal ezelőtt azt tetszett rá mondani, hogy most jónak találta. - Helyes. Megfelel a gépvilág történetének, de ezelőtt nyolc hónappal én fogom ehhez nyújtani az adatokat? - Igen. Itt van a jövőirat, amelyet Öntől kaptam. Átadtam neki. Azt is átfutotta, és annak alapján még néhány javítást tett kéziratomon. - Na, így már helyes - mondta. - Örülök, hogy támogatást tudtam nyújtani. Érdekes jövő, nemde? - Nagyon érdekes, sőt, kissé túl fantasztikus, és attól félek, senki se fogja elhinni. Azt fogják gondolni, hogy az ujjamból szoptam. - Hát igen, mindnyájan tudjuk, hogy egyszer meghalunk, de mindnyájan sértésnek vesszük, ha egyszer más mondja a szemünkbe. Ha pedig valaki az egész társadalom létét állítja végesnek... Nem is jó róla beszélni! Pedig mért lenne a társadalom különb az egyénnél? Hanem, tudja mit? Aláírásommal hitelesítem a szöveget. - Nem fogják elhinni, hogy Ön írta alá, hiszen a történetben benne van, hogy 1964-ben íródott, sok évvel az Ön fizikai halála után. - Az én aláírásomat ismerik, és be lehet bizonyítani, hogy az én kezem írása. Bizonyság okáért a mai dátumot is odaírhatom. - Akkor Önt vádolnák hamisítással. Azt hinnék, hogy életében hamis dátumot írt. - Ez igaz. A jövőbe helyesen látó ember mindig csaló vagy bolond. Ez a halhatatlanság átka. De várjon csak! Tudja, ugye, hogy nekem most 1938 van, mert akkor indultam Önhöz az időgépemen. Tehát ezt a dátumot fogom írni. - Akkor aztán végképp nem hiszik el, hogy huszonhat évvel korábban írta alá, mint ahogy én megírtam. - Ez is igaz - mondta elgondolkozva. - Ez is a halhatatlanság átka. Életünkben mi hamisítunk, halálunk után minket hamisítanak. A sír elnyomja a halhatatlant, és megoldja a halandó nyelvét. Ez eddig csak sajnálatos, de már megszokott dolog. De hát aki tényleg feltámad a sírból, mint én... Mondja, mit tegyek, ha ez a jövő? Tegyünk úgy, mintha nem ez lenne? Mi a véleménye róla?

40

Adalékok a kompofon történetéhez (Cikk az Atom előtti Kutatások Közlönyében) Az alábbi cikket Fjalder Versinas, a kitűnő régész küldte be Közlönyünk szerkesztőségébe. Ámbár az abban említett bányairat erősen töredékes, mégis reméljük, hogy hasznos adalékokat nyújt a korai atomkor és különösképpen a kompofon történetéhez. (A szerk.) A „Preatomikus Régiségek Enciklopédiájá”-ban a „Zene” címszó alatt érdekes cikk található; jelen dolgozatom végén szó szerint leközlöm. Az általam vezetett tudományos ásatások folyamán ezen tárgyra vonatkozóan feltehetőleg hasznos, új adatokra bukkantam. A közönség előtt általánosan ismert tény, hogy az atom előtti korok civilizációjáról csak kevés fentmaradt adatunk van. Földünk atompusztulása minden szilárd anyagot megolvasztott, részben gőzzé változtatott. A tengerek mélyéről kiemelt hajóroncsokban semmiféle olvasható irat nem maradt. A korra vonatkozólag kizárólag az akkori bányák mélyén, az ott heverő emberi holttestek mellett talált írott vagy nyomtatott szövegek nyújtanak valamelyes felvilágosítást. Ezenkívül némileg tájékozódhatunk azon földlakók feljegyzéseiből, akik a pusztulást a Mars bolygón vészelték át, és visszatértük után mindjárt összeírták az egész preatomikus tudományra, kultúrára és társadalomra vonatkozó emlékeiket. Magától értetődően azonban ezek a művek is hiányosak, különösen az ő generációjukat megelőző idők tekintetében. Például jól tudjuk a bányairatokból, hogy a régi Róma falakkal volt körülvéve, melyeken kapuk voltak és a kapuk előtt hannibálok állottak. De hogy a hannibálok őrök, oszlopok vagy istenszobrok voltak-e, erre a kérdésre csak hipotéziseink vannak. A pápai tiaráról fényképeink vannak, de például a papi „cölibátus”-ról még rajz sem maradt fent. Éppen így nem tudjuk, hol lakott a pestisek néptörzse, akik többször betörtek Európába, és nagy mészárlást vittek végbe a békés polgári lakosság közt, nem kímélve a nőket és gyermekeket sem. És semmiféle képünk nincs a vesztegzárnak és lazarettnek nevezett fegyverekről, melyekkel e barbár horda ellen védekeztek. A Kártya folyóról csak azt tudjuk, hogy sokszor kiöntött, és ilyenkor sok gazdag embert koldusbotra juttatott, elúsztatva erdeiket, házaikat, sőt földjeiket is. Már lényegesen többet árulnak el a bányairatok az irodalomról, művészetről és zenéről. Sajnos, ismereteink e tekintetben is hiányosak. Például a legtermékenyebb magyar írónak csak vezetéknevét ismerjük: Ponyva. Életrajza azonban már nem kielégítő. Csak annyit tudunk, hogy élete igen hosszú volt, és hogy alkotásának virágkora a huszadik század közepére esett. - Atom előtt 130-150-ben. (A szerk.) És továbbá: ámbár a zene már jóval az atompusztulás előtt megszűnt, mégis, a Marsból visszatértek sokat feljegyeztek róla. Viszont a kompofonról csak annyit tudunk, amennyit az Enciklopédia említett cikke tartalmaz. A bányairatból, melyet felfedeztem, kétségkívül nem tudunk meg sokkal többet róla. Ugyanis az irat oldalai részben olvashatatlanok, és éppen ezért a szöveg nem teljes. Amit mégis ki tudunk olvasni, alább közöljük hű fordításban. Bár ez nem nyújt felvilágosítást a kompofon pusztulásáról és alkotójának haláláról, mégis felvilágosít bennünket létrejöttéről, és véleményünk szerint sikerült általa bizonyos szolgálatokat tenni a tudománynak. A bányairatban az első olvasható oldaltól kezdve a következő szöveget találjuk:

41

........ kell ez a rádiózaj? - Nekem kell. Wagner. - Éppen azért. Még ha legalább valami Torreador lenne vagy börtönária! De az én fejem már szétmegy ettől a hangzavartól. - Kedves Oln, a maga feje nem ilyen dolgokra van berendezve. De az, ami egy mérnöki agynak hangzavar, zenésznek mennyei élvezet lehet. Az Ön számára ez a zeneszerkezet csak a csendet háborítja. De az én számomra abból most az élet és akarat zuhataga árad, a pogány erő vízözöne töri gátjait. Maga természetesen semmit sem hall ebből a fenségesen dübörgő energiából. - Jól tudom, kedves Edmar, hogy az Ön meggyőződése szerint nagyon kulturálatlan vagyok. Bevallom, hogy számomra bármely motorbicikliből több energia dübörög, mint tíz Walkürből. - És az a dübörgés magának kellemesebb, mint a Walkür. - Na, nem egészen. Mi legalább tudjuk, hogy a zaj a gépeknek kellemetlen, felesleges velejárója, amelyet lehetőleg tompítanunk kell, hogy nyugodtan használhassuk a gépet. De maguk a zenészek a zajt önmagáért keltik mindenféle haszon nélkül. Becsülöm a zenét; lehet szép is, ha hozzáálmodjuk a szépet, de semmi köze a természetes valósághoz. Edmar Dens maliciózusan mosolygott. - Na igen. Maguk szerint az emberi agy legmagasabb teremtménye a motorbicikli és a gumisarok, míg Wagner csak duhaj zajongó. - Ámbár a megjegyzés erősen gúnyos célzatú, mégis sokban igaza van. És ami az emberi agy teremtőképességét illeti, maga bizonyára tudja, kedves Edmar, hogy az emberi agy már olyan alkotást is létrehozott, amely működésében felülmúlja magát az emberi agyat is, de az egyáltalán nem a zene. - Az elektronikus gépekről beszél? - Hogy találta ki ezt egy muzsikus? - Mert a maga szakmája, és mindig erről áradozik. - Na igen, az elektronikus gondolkozó gépekre céloztam. De ezek alapja mindig maga a természet. Valódi értéket csak ezen az alapon lehet alkotni. A képzelet lehet lélekemelő, szárnyaló, elragadó vagy nem tudom, miféle más, de a lift mégis tökéletesebben emel minket, és a repülőgép jobban szárnyal, mert azok ugyanazt valóságosan teszik, és nem szimbolikusan. Valóságosan, kedves barátom, valóságosan, természettudományos alapokon! - Tehát Ön, Oln, azt hiszi, hogy a zene valamiféle abszolút képzelet, amelynek semmi köze a természettudományokhoz? Ismeri Ön Pythagoras nevét? - Egy mérnöktől kérdezi? A derékszögű háromszög tétele a geometria alapja. - És tudja-e, hogy a kromatikus hangskálát Pythagoras alkotta meg? - Ez csak legenda lehet. Személye körül egész legendatömeg alakult ki. Neki tulajdonították például az orfeuszi szent vallási tanokat is, amelyek mai szemszögünkből csak sötét babonák. - Így bűnhődik, aki bezárkózik egyoldalú rögeszméi börtönébe. Másképpen tudnia kellene, hogy a kromatikus hangskála éppen úgy abszolút geometriai eredmény, mint a derékszögű háromszög tétele.

42

- Igazán? - Szabad kissé unalmasnak lennem? - Zenéről akar beszélni? - Nem. Matematikáról. - Akkor hogy lenne unalmas? - Jellemző megjegyzés. Nos, valószínűleg tudja, hogy a legtökéletesebb összhangzást az oktáv adja meg, mert ennek köze éppen a hang rezgésszámának megkétszerezése. - Igaz. - Nos, feltéve, hogy például az F hangról indulunk ki, oktávokban lépve mindig az F billentyűt nyomjuk le. De az oktávos lépés után legösszhangzóbb a másfeles lépés, az úgynevezett kvint. - Érthető. Mert minden harmadik hullám ugyanazon fázisban találkozik. Ez fizikai tény. - Nos, ilyen lépések szerint haladva az F hangot már nem F követi, hanem C, és azután sorban, G, D, A, E, H. Ennek a sornak az első öt hangja alkotja a régi pentaton skálát, míg a hét hang összesen adja a mi mai oktávunkat, melyet tehát Pythagoras alkotott. - Némileg meglepő. - Sejtettem. És ha kvintben továbblépegetünk, most a zongora összes fekete billentyűit fogjuk lenyomni, és a tizenkettedik lépés után - csaknem egész pontosan - újra az F hangot találjuk, mert másfélnek a tizenkettedik hatványa 129,75, ami igen közel esik 128-hoz, amely kettőnek a hetedik hatványa. - De nem azonos vele. - Nem. És ez a különbség az úgynevezett pythagorasi comma, amelyet úgy hozunk helyre, hogy a másfeles lépést 1,498-ra módosítjuk, így érjük el az egyenletes hangközöket; ez teszi lehetővé, hogy minden dalt bármely billentyűn kezdve lejátszatjuk. Ezt nevezik „egyenletes temperálás”-nak. - Ahá! Tehát ez a „Wohltemperiertes Klavier”! - Ne nevettessen! Az Bach. Tehát a lényeges eredmény az, hogy a skála geometriai számsor törvényét követi. Mondja: ismeri Ohm törvényét? - Az elektrotechnika alapképlete. Szakmám. - Tehát nagyra becsüli mint értelmes, a természet alapján álló agyvelőt, aki nem foglalkozott értéktelen képzelődésekkel. Mégis, kissé le kell rombolnom Ohm tekintélyét. Ugyanis egy másik törvénye megállapítja, hogy a hangszínezet tisztán a felhangok intenzitásától függ. És azt is elárulhatom önnek, hogy a zongora megépítése legalább annyi mérnöki tudást igényel, mint a motorbicikli. Ismeri Mersenne tételét? - Nem. - Nos, az a húrok számításának alapvető képlete, amelyet mi zenészek jobban ismerünk önöknél. Hallott valamit Fourier-ről? - Az utópistáról? - A matematikusról. - Emlékszem valami fourier-i matematikai sorra, de már elfelejtettem.

43

- De azt már egyáltalán nem tudja, hogy ugyanazon Fourier állapította meg a harmonikus rezgőmozgások szuperponálásának törvényét. Nos, zenésznek ezt is kell tudnia. - El nem képzeltem, hogy olyan száraz tudomány, mint a zene, ilyen érdekes lehet. - Vagyis sikerült a zenét olyan száraznak feltüntetnem, hogy érdekes lett a maga száraz fejének is? - Csakugyan érdekes. De ez még csak a matematikai rész. Megengedem, hogy a zongora minden hangjával együtt természeti valóság, de a zenei kompozíció mégiscsak az emberi fantázia terméke, amely szép, ha szépnek akarom érezni, de ha nem akarom, akkor csak terhes zaj, és semmi más. - Ó, kedves Oln, ha maga tudná, mennyire matematikai dolog az ellenpontozás, szonátaformálás és a zenekari játék iskolája, bizonyára nem nevezné a zenét fantáziának! - De ha mindez csak sablonmesterség, hol van a sokat dicsőített alkotó művészet? - Ön már említette, hogy az elektronikus gondolkodógépek többet tudnak, mint az emberi agy. Nos, ha ezeknél a természettudományos alkotásoknál alacsonyabban álló agyvelőnk alkot valamit magától - ámbár természeti törvények alapján -, hát ez az a művészet, amelyről Ön már azt állítja, hogy fantázia. Némileg hasonlít ennek a „fantáziának” a lényege a szerelemhez. - Nem értem a hasonlóságot. - A szerelem alapja testi ösztön. Teljesen természettudományos és szükséges valami. De a férfinak mégse egyszerűen a nő kell, aki utódot szül, hanem egy kiválasztott nő, akiben a társat, az üdvöt keresi. Igen, Oln, erre a szerelemre nincs mérnöki szakkifejezés. Erre nincs egyenlet, képlet és diagram! Fantázia, amelyet nem lehet matematikailag papíron levezetni, és mégis létezik. A kiválasztott nő számunkra a társ, a boldogság, a költészet, a rögeszme. Lehet, hogy csupa szenvedés, és mégis törjük magunkat utána. Mi hasznunk van a szenvedő vágyból? Semmi. Talán már szeretnénk magunkat kitépni a szenvedésekből, és nem tudjuk. A szerelemhez húz és kényszerít valami buta, emberfeletti erő, melynek okát nem tudjuk, de mégis létezik, mert mindnyájan ugyanúgy átéljük. Ha ezt a kínt mások szenvedik, kinevetjük őket; szenvedéseiket rögeszmének nevezzük, melynek léte egyedül a képzelettől függ. Fölényes tanácsokat adunk nekik, de saját szerelmünktől ugyanúgy nem tudunk szabadulni. Kerget és gyötör bennünket, és hiába próbáljuk győzködni magunkat, hogy mindez csak fantázia és lidércnyomás, a szerelem bizony létezik, mégis létezik. Lehet, hogy sajnos, de mégis létezik, ugyanúgy, mint a költészet és a zene... De Oln, maga nem is figyel a szavaimra! Csak szórakozottan néz a levegőbe! Oln összerezzent. - De én... - mondta rekedt hangon -, én figyelek. Csak a szavain gondolkodtam. - És mi a véleménye? - Sajnos, a zene létezik... sajnos. Edmar vállat vont. - E tekintetben lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy „sajnos”. Még nem gondolkoztam róla. - Mondja, Edmar, nem volna szíves elmondani valamit a komponálás tudományáról? Főleg arról, hogy mi abban a reális törvényszerűség, és mit ad hozzá a zseni magából? Edmar Dens elgondolkozott. - Kissé hosszadalmas lenne. 44

- De én ragaszkodom hozzá. Ön, Edmar, néhány nap múlva visszautazik külföldre, ez viszont nekem okvetlen szükséges. E tekintetben roppant buta vagyok. Érzem, hogy amire szükségem van, csak Ön adhatja. - Na jó. Az alapjait elmondhatom. - Köszönöm. De most végre mégis kikapcsolom ezt a borzalmas rádiót. Az ember a saját hangját nem hallja. Na, talán kezdhetjük. Visszaült az asztalhoz, és........ (A bányairatban itt néhány oldal olvashatatlan. Ezután így folytatódik:) ........és így már volt ideje a dologhoz. Oln Hallen sok szakkönyvet szerzett be, és tanulmányokba mélyedt. Fél év telt el, míg végre az eredményekkel jelentkezett az igazgatónál. A vezér meghallgatta a javaslatot. A terv nagy jelentőségére való tekintettel szaktanácsot kellett összehívni. Az elektronikusok kivihetőnek találták, csak a szerkezet megépítését vélték hosszadalmasnak. Ugyanis ilyen irányú kísérletek még nincsenek, a gép első lenne a maga nemében; mindent részletesen ki kell kísérletezni, az anyag nem egészen megbízható satöbbi. A teljes megépítésre legalább két évet kell számítani. Oln Hallen azonban kitartott amellett, hogy kezdjék meg sürgősen a munkát, mielőtt a gondolat másoknak is az eszébe jut. Ezt a kereskedelmi szakértők is elfogadták. Véleményük szerint tízmilliót meg lehet kockáztatni az első darab megépítésére. Ez döntött. Oln Hallen megkapta a megbízást a munka megkezdésére azon keretek közt, melyek le voltak szögezve a........ (Néhány oldal megint olvashatatlan. A folytatás így hangzik:) ........megjelent, Oln Hallen nagy örömmel üdvözölte: - Hát eljött, kedves Edmar! Mily öröm! - Bizony, ha nem Ön hívott volna, nem is jöttem volna. Brüsszelben kellene vezényelnem. És az az Atomszimfónia Münchenben! Sokan mondják, hogy az atomkorszak emberének lelke száguld benne. Hogy az orgonaszólót nem lehet remegés nélkül átélni. De valójában miért magyarázom ezt magának? - Igyekezni fogok, hogy ne érezze magát vesztesnek. - Nem panaszképpen mondom. A maga társasága felér egy szimfóniával. Diákkorunk együtt töltött kollégiumi évei alatt maga volt az én legkedvesebb meg nem értő ellenfelem. A véget nem érő összekülönbözések, meddő viták, kölcsönös ócsárlások olyan fokú kölcsönös nagyrabecsülést oltottak belénk, hogy már élni se tudnánk egymás nélkül. Ugyanis egyikünk se ismeri a másik tudományát, és mialatt a másikat ócsároljuk, bensőnkben csodálkozunk, hogy akadhat ember, aki mégis tudja azt az érthetetlen zagyvalékot. - Igen, én is úgy érzem. Ha munkámat mérnök szólja le, az súlyosan érint, mert szakember. De ha Ön állítja egy technikai eszmémről, hogy ostobaság, tudom, hogy attól még nagyon jó lehet. És az Ön művei se vesztenek értékükből, ha céltalan fantazmagóriáknak minősítem. Mi

45

született barátok vagyunk, egymás kiegészítő részei, és igyekezem Önt kárpótolni az elvesztett szórakozásért. - Szóval mutatni akar egy motorbiciklit, amely teljesen zajtalanul üti el a gyalogost? Nem barátom, nincs az az elektrifikált hurkatöltő gép vagy áramvonalas bélyegnyaló szerkezet, amely a zene értékének megfelelne. Gondolja, hogy maguk mérnökök boldoggá teszik az embereket? Nem barátom, csak a zene tesz bennünket gazdaggá, jobbá, tisztábbá és boldogabbá, és a zene értéke csak zenével mérhető. - Meg fog lepődni, Edmar. Veszteségét zenével akarom kárpótolni. - Valóban? Talán operettslágereket zümmögő harmonikát szerelt a motorbicikli kipufogójára? - Mondtam, hogy meg fog lepődni. Egészen komoly koncertre akarom meghívni. - Ön? Engem? Engedje, hogy kissé magamhoz térjek. Nem tréfál? - Edmar, most egészen komolyan beszélek. Igazi, nagyon is igazi hangversenyre hívom. - Oln, remélhetőleg nem történt magával valami baj? Lelkileg össze lennék törve, ha az Ön iránt érzett bizalmamnak meg kellene inognia. Talán még lehetne segíteni. - Sajnos, menthetetlen vagyok. Ön meggyőzött engem a zene értékéről, és íme, meghívom az említett hangversenyre. Kizárólag olyan műveket játszanak, amelyeket Ön még nem hallott. - Hű, a szentségét! Tehát Ön biztos benne, hogy van a zenei életnek olyan terméke, amelyet én nem ismerek, csak maga? - Ezt nem mondtam: Az eljátszandó műveket én se ismerem. - Ön „se”? És mért olyan biztos, hogy én se? - Kóstolás dönti el a puding minőségét - mosolygott Oln. - Nos, hajlandó meghallgatni? - Sőt! Már én magam követelem. Hol lesz az a hangverseny? - A mellettünk levő szobában. És ha megengedi, azonnal megkezdjük. Nos, ha úgy tetszik... mondta tessékelő kézmozdulattal. A szomszédos szobában Edmar Dens semmi különöset nem látott. Két fotel állt egymás mellett, velük szemben rádiónak látszó zeneszekrény, amelyen talán az egyetlen furcsaság az volt, hogy a szokásosnál több gombja volt, mintegy tíz-tizenkettő. Oln leültette vendégét. - Miféle vacak ez? - kérdezte Edmar. - Kompofon. - Micsoda? - Kompofon. „Komp” azt jelenti: komponálás, és „fon”: hang, mint ebben: gramofon, telefon satöbbi. Lényegében semmi más, mint lejátszó szerkezet, csak sokféleképpen szabályozható, azért van annyi gombja. - Természetesen maga építette. - Igen. - Na, ez már a maga területe. Mi alkotunk, maguk lejátsszák gépen, és ezzel megkeresik mindennapi kalácsukat. Tehát most hallgassam meg a maga verklijét, és a végén fejezzem ki elragadtatásomat, hogy nem zörög, nem nyikorog, nem sziszeg, nem tűzveszélyes, nem piszkítja a szőnyeget, nem ártalmas az egészségre és tökéletesen visszaad mindent, amit a zseni alkotott, mert a maga masinája semmit sem adott hozzá önmagából. 46

Oln Hallen a gombok között babrált. Néhány kapcsolót átváltott, és egy kis lámpát figyelt, amely halványan világítani kezdett. - Téved, Edmar - mondta mosolyogva. - Nem kívánom véleményét olyan területen, ahol ön laikus. Ez a készülék most több zeneszerző műveit fogja lejátszani, de csak azokat, amelyeket még nem hoztak nyilvánosságra. Lesz köztük néhány klasszikus szerzőktől. Művek, melyeket a maga kollégái találtak meg Firenze, Versailles, München és más zenei központok múzeumaiban, könyvtáraiban vagy családi levéltárakban. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy vélekedik ezekről. Most a készülékben felhangzott a zene. Oln leült Edmar mellé. - Nos - mondta -, hallgassa ezt a hegedűt! Vagy cselló? Maga jobban tudja. - Viola! Viola az, barátom! És az ütőhangszer, amely kíséri, az se nem zongora, se nem cimbalom, hanem „klavikord”. Mindkettő reneszánsz korabeli hangszer. Sőt, sietek elárulni arról a szonórusan játszó hangról is, hogy az lant - mielőtt fütyülőnek nyilvánítaná. De figyelje csak! Ez a zenemű valamiféle tizenhatodik századbeli bassa-danza, az akkori udvari bálok méltóságteljes lejtésű tánczenéje. Szinte látni, amint a dámák magas-kúpos kalapjáról csüngő fátyol lebeg a ritmus szerint. De figyelje meg, barátom - ha egyáltalán tudja -, ennek a zenének minden ceremoniális méltóságán mégiscsak átüt a reneszánsz ember felszabadult önzése. Hallja a dobot, hogy veri a mellét: „íme, itt, én, én, és csakis Én! Én, a lázadó minden hagyomány ellen, én, az egyén, aki most építem világomat!” És ez a zeneműfaj még a legkötöttebb, legceremoniálisabb a korszakban. Csak hallania kellene a spagnoletto vagy a volta hangját! - Ha kívánja, választhatunk valami könnyebbet - mondta Oln. - Odalépett a készülékhez, és a zenekarból hirtelen felszökött a harsona, hangja fellazította a kürtöket, melyek széles szárnycsapásokkal emelkedtek a magasba, és ott megtorpanva utat engedtek a fuvola tiszta lebegésének. Edmar behunyta szemeit, hátradőlt, kezeivel úszó mozdulatokat tett. - Belcanto opera nyitánya - mondta a dallam után dúdolva. - Tiszta kék olasz ég. Alkony. A tengerparton halászlegény énekel. Szeretőjét várja. Távolból, fehér vitorlák alól víg halászok csellóhangú válasza hangzik. De mi ez? Miért megint a kürt? Igen, ott szól távol, a várfalakról. Takarodó. A derék katonák éjjeli nyugalomra térnek, csak az őr virraszt a bástya fokán. Most hirtelen... hallja?... - mondta megragadva Oln karját - a dobok... vihar közeleg... Nem! Ellenséges hadsereg! Hallja? A zenekar csaknem rohamra indul, minden kavarog, lódobogás, fegyverzaj, a hangszerek birkóznak. Közelednek... már ideértek! Hurrá! Bumm! És ezzel a cintányérral megtorpantak. Most figyelje: az egész felduzzadt zenekar megnémult. Félelmetes csend, egyetlen vonóhúzás nem hallatszik, hogy utána az egész felgyűlt energia földindulásszerűen zuhogjon le, kifejezve a vak, dühödt rohamot. De mégse... nem!... Nem zuhan, hanem a cressendo csúcsán meghökkentően finom pianissimo csendül, íme, a művészet! Ez az andante a várúr lányának sóhaja álmában. Éppen a közelgő sereg vezéréről álmodik, nem is képzelve, hogy a megvesztegetett őrök már eresztik le a felvonóhidat, hogy kedvese elrabolhassa őt a kőszívű atyától. Oln megint csavart néhány gombot. A zenekar megint felharsant, majd meghasadt és magasra emelkedett belőle a hegedű, leheletfinom hidat építve egy új témához. De a zenekar megint megzavarodott. Vad disszonanciák kavarogtak. - Wagner, és mégsem ő! - kiáltotta Edmar. - Így alkotott, és mégsem ezt! Hallja, hogy a ragyogó pogány fényeknek milyen barbár színorgiája viharzik ennek az életakaratnak a ciklonjában? És minden valami határnélküli, összefolyó nyers örömkiáltás, mint az Északi-tenger diadalmas

47

tombolása! Íme, a zseni, íme, az alkotás! A maguk tudománya ennek csak alázatos, közvetítő szolgája lehet! Oln továbbcsavarta a gombokat. A nagyzenekar lihegve emelkedett, őrjöngött, mindig feljebb, végül szétterülve ezer sziporka ragyogásában robbant szét. Ebből, mint virág kelyhéből, nehéz lebegéssel repült ki a cselló. Néhány taktust szárnyalt, majd védőén betakarta a hegedűk kék fátyla. - Az ég megint tiszta - mondta Edmar. - De mily hideg! Ezt a művet csak tizenhat éves szűzlánynak szabad énekelnie napfényes vasárnap hajnalon a fjordok szikláin. Hallja a napfény szikrázását a havon, és ezt a szűzi szerelmet? Ha a maga gépagya csak egyszer is ezekbe a régiókba tudna emelkedni! De mondja: ez nem Grieg? Oln kikapcsolta a készüléket. Csend lett. - Nem - felelte, visszaülve Edmarhoz. - Gép. - Gép? Azt látom. De ki szerezte a dalt? - Már mondtam: gép. Ez egy komponáló gép, amelynek az ember csak utasításokat ad, hogy milyen zenét akar hallani. A gép komponálja a zenét, és mindjárt lejátssza. Edmar álmélkodva nézett rá. - Tréfál? - Egyáltalán nem. Maguk zenészek természetesen nem is sejtik, mit tudnak az elektronikus gondolkodó gépek. Ma már van tolmácsoló gép, amely a bemondott szöveget lefordítva, rögtön elmondja más nyelven. Nos tehát, ez komponál. Szíveskedjék csak velem jönni! Ajtón át egy terembe mentek. Egyik oldalon hosszában üvegfalú folyosó volt, amelyen túl, fémkereteken, elektroncsövek sorakoztak. Néhány állványon dobozok tömege volt, vízszintes tengelyeken korongok százai forogtak, másutt halvány kis lámpák parázslottak, és mindent vezetékek hálózata font át, melyeken kicsiny, különféle színű gömböcskék függtek. - Tehát nézze - szólt Oln -, a szomszéd szobabeli zeneszerkezetnek itt van az agyveleje. Azok a vastag korongok tartalmazzák az összes létező hangszer hangjait. A dobozok minták ismert komponisták műveiből. A gép ezekből választja ki a rendszereket, de önállóan keveri. Az ember csak egészen általános utasításokat ad neki: „gyors-lassú”, „öröm-fájdalom”. Van gombja a kívánt korszaknak és a hangszereknek, az ütemes határozottságnak vagy összefolyó ködösségnek. Ha kívánja, játszik szomorú dalt nyafogó jazz-band stílusban szakszofonnal, csengővel, régi görög pánsíppal, pentatonikus skálában. Ez az üvegfal védi a por ellen. Ott bent a hőmérséklet, nedvesség, sőt a levegő összetétele is pontosan szabályozva van. Egyébként most dolgozom azon, hogy a készülék le is kottázza a zenét fotografikus rendszerrel, filmszalagra. Nos, hogy vélekedik? - Én... izé... kissé nehezen tudom összeszedni gondolataimat... Kissé legyőzöttnek érzem magam. És miért nem mondta ezt mindjárt az elején? - Mert akkor esetleg minden dalról kijelentette volna, hogy kaptafára készült gépzene, így az egekig magasztalta a zseni csodáját. Nos, nem Ön mondta, hogy mily sok a zenében a természettudomány és a matematika? Elismeri már, hogy mennyire igaza volt akkor? - Szóval végeredményben Ön zenegépet épített, matematikai alapon és minták szerint gondolkodót. Persze meg kell jegyeznem, hogy gépe már ebben a formában is csodálatos. De a gép gondolkodása mégiscsak korlátolt, sőt - mondhatnám - látszólagos, mert a zeneszerzés eddigi

48

eredményeinek alapján működik, és nem ad valami újat. Ön játszott nekem Wagnert és Grieget, de csak új változatokat tud adni a létező stílusok alapján. - Tévedés! Azt, amit Ön ujjongva képzelt Wagnernek, a gép úgy komponálta, hogy a gombokat pokoli fájdalomra állítottam. A gép egy titán apokaliptikus jajkiáltásait komponálta. És Grieg szűzi szerelme lényegében gyászdal volt, csak a „finom-durva” gombot légies finomságra csavartam. Ön egy ifjú anya fájdalmát hallotta kisgyermeke holtteste mellett. Edmar elgondolkodott. - Nem mondok ellent. Lehet, hogy igaza van. Elvégre a dalok különbözőképpen foghatók fel. Az érzés bizony egyéni. A különféle zeneműveket kétségkívül a kortársak is egyénien fogták fel és magyarázták. Beethoven Hetedik szimfóniája Friedrich Wieck szerint egy részeg alkotása volt, Weber szerint útlevél az őrültek házába, Schumann falusi lakodalmat vélt benne felfedezni, Marx a mórok lovagi életét, és Wagner véleménye szerint a tánc apoteózisa. Mindez azonban nem cáfolja meg azt, hogy az egyéniség mégis hiányzik ebből a készülékből, mert a meglevő stílusokon túl nem tud alkotni. - Ebben sincs igaza. Jól tudja, hogy a számítógépek képesek megoldani integrálokat, melyek az emberi elme számára megoldhatatlanok. És íme, ez a gép ugyanúgy meghaladja az emberi agyvelőt, ha kikapcsoljuk a szabályozó gombokat, és hagyjuk szabadon működni meghatározott vagy teljesen meghatározatlan irányban. Sőt: játszik nem létező hangszerekkel, kivéve a hangszíneket. Alkot taktustalan zenét és esetleg fantáziát, amelyet a fülünk kaotikus hangzavarnak vélne, de ha több hasonló stílusú zeneművet hallanánk, megszoknánk, ahogyan például a jazz-bandet vagy Wagnert, akik kezdetben ugyanolyan idegenek voltak számunkra. Edmar hozzálépett és megölelte. - Oln, maga nagy ember! - kiáltotta lelkesen. - Ön határtalan távlatot nyitott a zene fejlődésében! Elvette a kenyerünket, de zenét adott az egész emberiségnek! - Igen, én is ugyanazt érzem. Eddig évszázadonként született talán tíz-húsz igazán örökértékű mű. Most, ha akarom, percek alatt olyan művet adhatok a világnak, amilyet csak akarok. Edmar, a zene mindenki képessége lesz! Maga beszélte valaha, hogy Velencében mindenki zeneértő. A gondolások egymásnak Tasso-strófákat énekelnek, a munkás operaáriákat énekelve megy dolgozni és ugyanúgy megy haza. A kézműves a piazzán énekelve hirdeti áruját, és a vásárlók vele énekelnek. A tömeg mindig új dalokat követel, és ezek órák alatt terjednek el a városban. De mikor hallanak új dalokat? Talán havonta egyszer, és ezek között évenként egy akad, melynek tartós értéke van. De most, barátom, az egész világ egyetlen Velence lesz, az emberek tisztábbak, boldogabbak és gazdagabbak lesznek, pontosan úgy, ahogy maga mondogatta. - Végre találkoztunk! Engedje meg, hogy....... (Megint néhány olvashatatlan oldal. A folytatás a következő:) ........felkiáltott: - Rilla! Rilla! Csakugyan te? Nálam? - Amint láthatod, kedves Oln - mondta Rilla kezét nyújtva. - De te már régen... legutóbbi leveledben azt írtad: „Be kell látnunk, hogy boldogtalanok lennénk, jobb lesz megszüntetni a...”

49

Rilla elmosolyodott. - Nevetsz, Rilla? Miért játszol velem? Két éve... a seb már kezdett begyógyulni, és most... - Most? Most engedd meg, hogy mindenekelőtt leüljek. Van cigarettád? Köszönöm! Légy szíves meggyújtani! Oln kezében reszketett a tűz. - Rilla, én kínzóm, mondd, mit akarsz még? Jól tudod, hogy felkavarod a lelkemet. Miért jöttél? - A vendéglátás nem valami kimondottan szívélyes. - Éppen ellenkezőleg: te magad vagy szívtelen. Ki tépte szét kettőnk közül a kötelékeket? Fél évig dolgozni se tudtam. Mindig visszatértedet vártam. Csodában bíztam. Csodában, amelynek bekövetkezése lehetetlen, de a szerelem nem ismer lehetetlent, csak űz, gyötör, és nem szabadulhatunk zsarnoki erejétől. Hiába próbáltam magamat győzködni, hogy mindez lidércnyomás és nem valóság, lehetetlenség, a lelkem nem hitt az agyamnak. Agyam és lelkem küzdelmében őrlődtem. - Tegnapelőtt én is megértettem. - Mit? - Ezt. Hogy mégis van lelked. Rilla fölényes önbizalma eltűnt. Közelebb húzta székét Olnhoz, és megfogta a kezét. - Oln, én visszajöttem. Oln felugrott, az ajtóhoz futott, és kikiáltott: - Senkinek se vagyok itthon! Interjút holnap adok! Visszaült Rilla mellé, aki megtörölte könnyes szemeit, és remegő hangon folytatta: - Visszajöttem. Bocsáss meg, és ne küldj el. Nem felelsz?... Látom, szenvedsz. Az utolsó két nap alatt többet szenvedtem, mint te, de hiába. Vissza kellett jönnöm. Vezekelni fogok, alázatos szolgálód leszek, csak ne küldj el. - Te kéred ezt tőlem? El tudnálak én küldeni? Jól tudod, hogy melletted tehetetlen báb leszek. De vajon ez csakugyan az a csoda, amelyre vártam? Talán ma őszintén gondolod, és holnap újra kezdődik a meddő küzdelem egymásért, egymás ellen. Mert sohasem tudjuk magunkhoz hajlítani a másikat. Te énekesnő vagy, ízig-vérig lélek, költészet, míg én a reális ember, akiről azt hiszed, hogy bennem semmi érzelem nincs, mert saját világomban akarlak boldoggá tenni, mert csak azt adhattam neked, ami valójában vagyok. - Tudom, Oln. Ha nem tudom, hogy szeretsz, egy hétig se tudtam volna melletted maradni. A te szerelmed égetett és magával ragadott engem is. Olaszországba utaztattál, amikor a művészetek hazáját akartam látni. Pompejiben megcsodáltam a Casa del poeta tragico padlómozaikját, és te elkezdted magyarázni a rómaiak padló alatti központi fűtését. Később, mikor a Jungfrau tetején a hajnali ragyogásban énekelni kezdtem Szolvejg dalát, te ugyanolyan lelkesedéssel beszéltél a Jungfrau-vasút csodálatos építéséről. Hangversenyeken a hangversenytermek akusztikai szabályait magyaráztad, és ha verset olvastam fel neked, azt felelted: „Szép. És milyen jó papír!” - Megint csupa gúny vagy. Ezért jöttél?

50

- Egyáltalán nem gúny. Nem érted, hogy ha ekkora távolság ellenére oly soká kitartottam melletted, az bizonyítja, hogy szerettelek, és mindig bíztam a csodában, hogy egyszer össze tudunk szokni? - Igen, Rilla. Az éjszakák összehoztak bennünket. Ezek voltak életünk boldog szigetei. De később az éjszakákat is megmérgezte a félelem a nappaltól, ami kikerülhetetlenül elkövetkezik és hozza a meddő küzdelmet. De tudtam, hogy szerettél. - Én is tudtam. Ez bilincselt hozzád. Nagy áldozat volt számomra az a levél! A te sebed nekem is fájt. És tegnapelőtt kiújult a seb. Nem sejted az okát? - Nem merem. - Csak merjed! Igen! A hangverseny! Nem akartam hinni a színlapnak, de Dens esküvel erősítette, hogy te magad vagy a szerző, és hogy csodálatosabb műveket alkotsz, mint bárki a zenetörténelemben. Bementem, meghallgattam a hangversenyt, és minden visszatartott fájdalmam elszabadult. Szerencsére nem volt feltűnő, hogy sírtam, mert mindenki ugyanazt tette. Csak a felét tudtam meghallgatni. Mikor a „Vágy” végén a hangszerek egyetlen nagy sikoltásban szálltak fel, mint két imára kulcsolt kéz, akkor a tömegből valami vad, apokaliptikus őrjöngés tört ki. Felugráltak, tapsoltak, éljeneztek, ünnepeltek, hogyvoltoztak, én pedig éreztem, hogy minden elrepült akkord én magam voltam, és meghalnék, ha még egyszer végighallgatnám. Elfutottam, és két napig küzdöttem saját magammal. Most itt vagyok. Átölelte a férfit. Fejét a mellére hajtotta. - Itt olyan nyugalmas, Oln - suttogta. - Hazajöttem. Megtaláltam a lelkedet. Ha el akarsz kergetni, ölj meg előbb. Az is boldogság lesz nekem. Oln a fejére hajolt, arcát hajába temette. Mindketten hallgattak. Végül Oln szólalt meg: - Én is vallok, Rilla. Eddig magamnak se mertem megvallani, de az igazság az, hogy csakis neked alkottam. Azt hittem, valami szépet alkotok, mindenkinek, de mégis, minden gondolatom mögött te rejtőztél. Valójában csak most jövök rá, hogy valójában mindig és mindent érted tettem. Tudat alatti szándékom kizárólag az volt, hogy megmutassam a lelket, amelyet meg akartál találni bennem. Rilla vadul, szenvedélyesen megcsókolta, majd fejét kezei közé véve, túlvilági gyönyörrel nézett könnyein át a szemébe. - Nekem? Te boldogság, te élet, te lélek! És én nem tudtam, ki vagy te! - Most újra szeretsz? - Szeretni? Imádni? Ki lehet fejezni ilyen sablonos, elkoptatott szavakkal azt a csodát, amelyet irántad érzek? És nem „újra”, hanem most igazán. - Rilla - mondta szemébe nézve. - Én azt gondolom, hogy kevesebb vagyok, mint aminek sejtesz. - Lehetetlen. Nekem mindennél és mindenkinél több vagy. - Nem tudod, mit akarok mondani. Gyere velem, és lásd, mit alkottam. Átvezette a kompofon elektronikus termébe. Rilla tánclépésben, kacagva követte. Az üvegfal előtt Oln a szerkezetre mutatott. - Íme, a lelkem! És minden teérted! Rilla nevetett.

51

- Többet nem csapsz be. De csakugyan, ez is szép. - Figyelmesen nézegette. - Mennyi rengeteg drót, és mindnek más a színe. És a drótokon a színes golyók, mint tarka gyöngysor. - Csak jelzés, megkülönböztetni egymástól. - De nagyon szép, csakugyan nagyon tetszik nekem. És a jövőben bármit csinálsz, sohasem mondom, hogy nem érdekes. Az egész csupa misztikum, mint valami modern Faust-díszlet. És én a te Gretchened. - Hozzásimult. - Ez is szép. Minden, ami te vagy. És nekem tetszeni fog a te lelked is. - Köszönöm, Rilla. Végeredményben az, amit mondtam, nem szimbólum. Csakugyan ez az én lelkem. Az egész hangversenyt ez a szerkezet komponálta. - Komponálta? Mit akarsz ezzel mondani? - A titkot még nem fedtük fel a közönségnek, csak Edmar ismeri. Ez a szerkezet tetszés szerint komponál olyan dalt, amilyet kívánunk tőle. A hangverseny csak kísérlet volt, hogy a szerzemények csakugyan tetszenek-e. Ha a titkot felfedtük volna, a közönség a hangversenyt már előítéletekkel hallgatta volna. A siker, mint tudod, minden reményünket felülmúlta. Az újságok fényképeznek. Ők, meg a rádió, televízió interjút követelnek. Egyszerre tíz zeneműkiadótól kaptam ajánlatot. Az újságok ünnepelnek mint új zeneszerző titánt, mint a zene eddig zárt kincsestárát, a most megnyílt Szezámot. Azt is követelik, hogy magam vezényeljem műveimet, és ne Edmar. Nos, képzeld a kényes helyzetet - mondta nevetve -, ha teljesítenem kellene a közönség kívánságát! De nemsokára megtudják, hogy sokkal több vagyok, mint ahogy most hiszik, mert nem az én lelkem alkotta a zenecsodákat, hanem, íme, magának a zenének a lelkét alkottam! Ezt! - széles mozdulattal mutatott a szerkezetre. - És elhoztam az időt, mikor minden zenecsodák csodája, ez a szerkezet önti majd a dalok millióinak áradatát, a sanzontól kezdve a szimfóniáig, megnemesítve, gazdaggá, boldoggá és jobbá téve az embereket. De most gyere, és hallgassunk valamit. Átmentek a kompofonszobába, és leültette őt a készülék mellé. - Tavasz van, Rilla! A mi tavaszunk ragyog! Méltó dallal kell megünnepelnünk, ami kifejezi szerelmünket. Hegedűszóló csendült. Leheletfinom, mint egy azúr ragyogású ima. Rilla Oln vállára hajtott fejjel hallgatta. Ezután a zenekar felerősödött, és a dallamot a boldogság arany trónjára emelve ringatta mind forróbban, mind szenvedélyesebben. - Tetszik? - kérdezte Oln. - Valószínűleg gyönyörű. - De mért „valószínűleg”? - Hát... kissé zavar a tudat, hogy mindez nem te magad vagy. El szeretnék mélyedni benned, és nem tudok... Sírni szeretnék. - De Rilla, ez én magam vagyok. A lelkem. Én alkottam. És neked! - Tudom. De mégis. Amúgy bensőségesebb lenne. Közvetlenebb, így hidegnek, idegennek érzem a dalt. Úgy érzem, mintha gépet kellene szeretnem, és ez zavaró. - Akkor szólaltassunk meg valami mást. Valami nekünk semlegesét. Talán egy indulót. Vagy fantáziát? - Annak nem sok értelme volna. Gyerünk, Oln - mondta szomorúan -, nem akarom látni. 52

- Hogyan Rilla? Előbb te mondtad, hogy minden szép, amit alkotok, és hogy ez a lelkem is tetszeni fog. - Akkor még nem tudtam, mit csinált ez a gép. - Mért? Mit csinált? - Közénk furakodott. Gyűlölöm ezt a gépet... Na, ne nézz rám úgy - mondta simogatóan, látva Oln dúlt vonásait. - Tudom, hogy ez a te ajándékod. Talán még egyetlen férfi sem adott többet kedvesének. De ez a gép közénk furakodott. Hozzád akarok eljutni, és már tudom, hogy ez csak a gépen keresztül lehetséges. Feléd nyújtott karom vasba és üvegbe ütközik. Ó! kiáltotta. - Miért árultad el a titkot?! Felzokogott. Oln kikapcsolta a kompofont. Csend lett. - Gyerünk innen, Oln! - kérte. Átmentek a dolgozószobába. Rilla magába roskadva ült le. Oln megragadta a kezeit. - De Rilla! Kedves Rilla! Én vagyok itt és szeretlek. - Igen. Én is megpróbálom. Oln felugrott. - Megpró-bálod? Rilla! - Ne! Ne így, Oln! Meg kell értened. Az én megbecsülésem semmiben sem változik. Na, ne nézz úgy! Hisz ez őrjítő! Én tudom, hogy mindent értem csináltál. Olnhoz lépett, át akarta ölelni, de az hátralépett. - Kedves Oln, én itt maradok, én boldognak akarlak tudni. Ma éjjel is. És igyekezni fogok. Mi megtaláljuk egymást, ugye? Minden jó lesz, ugye? - Köszönöm - felelt Oln fejét rázva. - Régen is így volt. Csupa részvét és szánalom voltál. Na ne félj, erős leszek. Egyszer már megpróbáltam, valószínűleg sikerül most is. - Csak valószínűleg? Hiszen te olyan erős vagy! Reális. És nem fogsz valami ostobaságra gondolni! Ugye? Most se! - Nem. Eredj nyugodtan. Látod, már nyugodt vagyok. - És ha nehéz lesz neked, csak értesíts. És én jönni fogok mindenek ellenére. Jó? Te zseni vagy, nagyobb, mintha költő vagy zenész volnál. Neked élned kell. Üzenni fogsz, ha nehéz lesz, ugye? - Üzenek. Csak eredj nyugodtan. Igazad van. Oln az ajtóig........ (A bányairatban több olvasható oldal nincs. Sajnos, így nem tudjuk meg a kompofon és Oln Hallen katasztrófájának okát. Most, ígéretemhez képest közlöm az idevonatkozó cikket a Preatomikus Régiségek Enciklopédiájának „Z” betűjéből.) ZENE. Az atom előtti ember szórakozása, mely azon az illúzión alapszik, hogy a szabályos rezgőmozgást végző testek által keltett és egymást bizonyos rezgésszámviszony, valamint időtartam szabályai szerint követő hangok kellemes érzést okoznak (vö. Rögeszme). A bányairatok közt ún. kottákat is találtak, amelyeken a ~-műveket (vö. Zajírás) rögzítették. A

53

hangjegyek ún. hangsorok szabályai szerinti hangokat jelöltek. Ezekről évezredekig vitatkoztak Földünk atompusztulása előtt. A kellemes hangok rezgésszám szerinti egymásutánját már az akkori időszámítás szerint is igen régen megállapították (mintegy 2300-ban Atom előtt), de különbözőképpen. És még ezeknek a hangsoroknak a hatását sem képzelték el egységesen. Például a líd hangsor Platón (l. ott) szerint bánatos érzést okoz, míg a teljesen rokon jón hangsor a lágyság és gyengeség kifejezője. Később azonban, mikor ugyanezeket a hangsorokat dúr hangsornak nevezték, az Egyház érzéki hatást tulajdonított neki. Még később, a Gőzkorszak kezdetétől fogva határozott, tiszta férfiasságot véltek kiérezni belőle. Viszont a dór és fríg hangsorok, melyek utóda később a moll hangsor lett, Platón idejében a bátorság, katonai erény és a kitartás kifejezője volt, később a lágyságé és szomorúságé. A C-dúr Platón szerint lágyságot, gyengeséget és szomorúságot, Helmholtz szerint fényt és erőt, Pauer szerint tisztaságot és szüzességet fejez ki. Az ezen hangsorok szerint képzelt hangvariációk voltak az ún. ~-művek, melyeket kiabálva, emberi hangszálakkal vagy különféle zajgépekkel (1. Hangszer) adtak elő. De az Atom előtti embertípus következetlen természetének megfelelően ezeknek a ~-műveknek a hatását is különbözőképpen értelmezték. A bányairatok tanúsága szerint a Mozart nevű zajalkotó művei kortársai szerint zavarosak, nehézkesek, tudálékosan unalmasak voltak, míg a Gőzkorszak vége felé és a Villanykorszak kezdetén ugyanazon műveket graciózusan könnyednek és „turbékolóan kacagónak” minősítették. Ha a ~-mű nem teljesítette az előírt szabályokat, azt rossznak tekintették. De ez a szokás se nevezhető általánosnak, mert ugyanaz, tehát a rossz mű később gyakran nagyrabecsültté vált, mint ahogy történt pl. Wagner hangvariátor műveivel, vagy az ún. jazz ~-zel. És viszont: ha egy mű teljesen a szokásos szabályok szerint készült, gyakran ugyanúgy rossznak tekintették. Az ilyesfajta művet „kérődzésnek” nevezték (l. Hasítottkörműek). Ez a kifejezés megvető volt. Sőt: ugyanazon művet ugyanazon korszakban különféleképpen értékelték. A bányairatok említést tesznek egy híres hangvariátorról. Nevéből csak „Beet...” olvasható. Általánosan nagyrabecsült volt, de Goethe (valószínűleg hősszerelmes színész Palermóban. L.: „Wo die Zitronen blühen” és „Werther”) úgy vélekedett, hogy egy Zelter nevű másik hangvariátor művei sokkal értékesebbek. A tünetek okát nem ismerjük. Természetesen ezeken kívül sok más hangvariátorról tudunk, kiknek ~-művei az időben általánosan ismertek voltak (pl. Bach, Liszt, Pán, Gregorián, Szív, Rigoletto, Szférák, Macska, Fáklyás stb.), de neveiken kívül semmi mást nem tudunk róluk. Az atompusztulást a Marsban átélt földlakók feljegyzései szerint, a ~ kiveszése a korai Atomkorban következett be, és ennek oka egy gép volt, az úgynevezett kompofon. Atom előtt körülbelül 100-ban egy Oln Hallen nevű mérnök gondolkodó gépet talált fel, amely a hangvariációkat önállóan alkotta. A feltaláló később - ismeretlen okokból - összetörte gépét és magát is megölte, de a gépet a megtalált rajzok szerint újra megépítették. Hatása nagyon különös volt: a ~-művek fokozatosan elvesztették értéküket. Eleinte csak a gép műveit tekintették értékteleneknek, de ugyanakkor az ember által alkotott új művek is értéktelenek lettek, mert úgy sejtették, hogy a szerző esetleg géppel alkotta azokat, hiába hirdették a színházak és hangversenytermek az egyes új műveket mint „észből támadt eredetiek”-et. Valójában nem volt mód megkülönböztetni a kétfajta ~-műveket. A közönség nem látogatta a ~-termeket, a komponálás megszűnt, s csak a régi műveket hallgatták. De, tekintve, hogy az embereket ezek is a gépi ~-re emlékeztették, nemsokára teljesen megszűnt a ~-művek értékelése.

54

Mindez alátámasztja nagy tudósunk, Lantaz elméletét, kinek eszméit a Jupiteri Pedagógiai Akadémia is elfogadta. Eszerint az atom előtti ember ún. szépérzéke csakis a nehéz emberi munkával alkotott tárgyak irányában működött. Mihelyt ezt a munkát a gépek átvették, a szépérzék tárgya elvesztette szépségét. Pl. valaha a festészet célja a természet hű másolása volt. A Gőzkorszakban a fényképezés ezt a célt értéktelenné tette, és a festészet új célja a létező dolgok torz, természetellenes ábrázolása lett. Divatba jött az ún. spirituális látási mód (vö. Alkohol). Valaha a keményített gallért (vö. Tortúra) is szépnek minősítették. A szokás akkor szűnt meg, mikor a gépek kaucsukból hasonlót készítettek, a keményített gallértól meg nem különböztethetőt. Az emberek sokáig a ruhában is szépet véltek találni, és a ruhájukat igyekeztek a szépségszabályokhoz hozzáalkalmazni. Később, mikor a gépek műanyagból olcsóbb és jobb ruhákat állítottak elő, kezdetben kimondták, hogy a műanyag ruha nem szép, de a gyapjú szép. Ezért gépekkel olyan műanyag ruhákat készítettek, amelyek a gyapjútól nem voltak megkülönböztethetőek. Ezután a ruhákra vonatkozóan is megszűnt a szépség fogalma, és ettől kezdve az emberek a ruhával csak testük melegítését és védelmét igyekeztek elérni. Végeredményben a ~ értékelése valószínűleg az Atomkorszak végéig tartó ún. szépérzék válfaja volt. Lényegét a korabeli emberek nem ismerték fel. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy eddigi tanulmányaink tanúsága szerint nem is kísérelték meg gyógykezelni ezt a téveszmékre való patologikus hajlamot. Maga a betegség az egész Atomkorszakon át tartott, és állandóan fertőzte az embereket mindazon tárgyak területén, melyek nem voltak géppel előállíthatók (tánc, szerelem stb.). Teljes megszűnése csak a Mai vagy Irányított Biológiai Korszakban történt a kromoszóma-generátor (l. ott) felfedezésével. Megjegyzendő ezenkívül, hogy az emberek Olh Hallen emlékét az egész Atomkorszakon át rettentő gyűlölettel emlegették. Érthető okokból elsősorban a zenészek gyűlölték, de általában minden ember „lélekgyilkos”-nak nevezte. Annál különösebb, hogy éppen egy zenész ismerőse állított neki nagyszerű síremléket, minden vagyona árán. (Jellemző vonás az Atom előtti embertípus fent vázolt következetlen természetéhez.) De a feldühödött tömeg őt meglincselte, a síremléket teljesen lerombolta, hogy a szoborcsoportozatból és ornamentikából csak egyetlen kis amfora maradt meg. Ettől kezdve a kis amfora állandóan tele volt friss virágokkal, melyeket egy volt énekesnő hordott oda, aki orvosi kezelés alatt álló elmebeteg volt. Az emberek éppen ezért nem bántották, mert viselkedése csak a vicclapoknak adott témát. Hóval fedett holttestét egy téli napon találták meg az amfora mellett, és a kőre ez a szó volt rákarcolva: „lélek”, valamint alatta néhány hangjegy egy „Szolvejg”-nek nevezett dalból. Ugyanott temették el, és fejfájára valaki ráírta: „Két őrült”. Ámbár ezek az adatok tudományos szempontból értéktelenek, nem lévén összefüggésben a ~, és különösen nem a kompofon történetével, mégis érdemesnek tartottuk megemlíteni, mint jellemzőket az akkori társadalom patologikus irtózatára a gépi ~ ellen. A kompofon szerkezetét l. „Kompofon” címszó alatt.

55

Kitüntetés - Yel Palva! - olvasta fel a jegyző. Palva belépett alsóruhában, és átadta behívójegyét. Az orvos végignézett rajta, tenyereit Palva szemére tette, majd elvette róluk. - Nem rövidlátó maga? - kérdezte. - Dehogy vagyok! - tiltakozott Palva. - Mindig szemüveg nélkül olvasok. - Sokat szokott olvasni? - Ó, dehogy! Foglalkozásom egészen másfelé köt le. - Figyelmeztetem, hogy a sorozóbizottság megtévesztése közsérelmes cselekmény. Ma, amikor az emberiség galád ellenségei végpusztulással fenyegetik mindnyájunk létét, a hazának harcos katonákra van szüksége. Palva még nem állt a falsometer előtt, hát nyugodtan felelte: - Ha katonasággal tüntetnek ki, megtisztelő kitüntetésemet a legnagyobb lelkesedéssel teljesítem, de kénytelen vagyok megjegyezni, hogy teljesen egészségesnek érzem magam. Most a röntgenhez állították. A gép sustorgott, az orvos figyelmesen vizsgálódott. - No - csapott rá -, ez a szív igazán nem mondható egészségesnek! - Ugyan kérem! - tiltakozott Palva. - A hetedik emeleten lakom, és ma se várom a liftet. A száztizenkettes fehérjegyárban ma is nehéz testi munkát végzek. - Azt mindenki mondhatja. A sorozóbiztos szólt közbe: - Módot kell adni a jelöltnek, hogy igazát bizonyítsa. Van önnek erről írása? Palva odalépett ruháihoz, és átadott zsebéből egy írást. A sorozóbiztos végigolvasta, kissé gondolkozott, majd az orvoshoz fordult: - Egyebek? Egyéb hiba nincs. - Nos - mondta a biztos -, rátekintésre elég erősnek látszik, komolyabb betegsége valószínűtlen, írja be - fordult a jegyzőhöz -, hogy testileg alkalmatlan. Jöhet a szellemi sorozás. Palvát egy tábla elé állították. Vele szemben a falsometer. A professzor megindította a gépet, a cső foszforeszkálni kezdett. - Tehát itt a kréta - mondta a professzor. - Írja fel kérem a rotációs paraszféra képletét hiperbolikus gyorsítású protonok esetén. Palva a táblához lépett, és írni kezdte: rot y = Itt megakadt.

56

- Nos? - kérdezte a professzor. - Mit akar maga azzal a rotációval? Azért, mert valami forog, még nem kezdődik okvetlen rotációval. A matrixokat kérem! - Azt nem tudom. A falsometer jelzőlámpája élesen felvillant, ami általános derültséget keltett. - Szóval tudja - válaszolt a professzor. - Valaha, száz esztendeje, úgy ezerkilencszázötvenben lehetett hazudni, barátom, de ma már a műszer leleplezi. Mennyi a hazugságszázalék? kérdezte a mechanikustól. - Kilencvenhat - olvasta le a szalagról. A professzor Palvához lépett, és vállára tette a kezét. - Maga szellemileg alkalmas, barátom. A hadseregnek katonákra van szüksége, akik a hátország nehéz munkáját nem bírják, de a katonasághoz szükséges magas szellemi igényeknek megfelelnek. Ne is próbáljon kibújni. Katonának lenni nagy és szép megtiszteltetés; mindnyájan lelkesen vállaljuk... Itt hirtelen eszébe jutott, hogy a gép sugármezejében áll. Ijedten pillantott oda, de már késő volt. A lámpa vadul villogott. Sietve arrébb állt, mire a lámpa elaludt. A többiek úgy tettek, mintha semmit se vettek volna észre. Palva se mert volna elmosolyodni, de megjegyezte: - Ha kitüntetnek, katona leszek, és ugyanolyan lelkesedéssel vállalom megtisztelő kitüntetésemet, mint Ön, professzor úr. A lámpa sötét maradt. A professzor nem árulta el mérgét. Most rövid vita keletkezett. A hátországi biztos nem akarta Palvát elengedni. - Máris alig tudjuk feladatunkat teljesíteni - mondta. - A jelölt erős ember, istállót takarít, a trágyát hordja. A szavak hallatára a professzorból kitört a fogcsikorgató bosszúvágy: - Alantas munka! - mondta dühtől remegő hangon. - És ilyen kiváló ember eltitkolta képességeit, mikor kitüntetésben lehetett volna része. A hátországi biztos még megpróbálta Palvát visszatartani, de a sorozóbiztos közbeszólt: - Végeztünk. A jelöltet katonasággal tüntetjük ki. Jegyző kérem, írja be Yel Palvát a dicsőségre jogosultak díszalbumába. Este a parkban Mindával találkozott. - Nos - kérdezte Minda izgatottan -, mi történt, Yel? - Kitüntettek. Minda erőtlenül rogyott le egy padra. - És hova osztottak be? - A Békeszeretet csoporthoz. - Ne beszélj rébuszokban. Azt már tudom, hogy az Irgalom csoport az Alfa vetőgépeket kezeli, amellyel a lábizmokat bénítják meg, a Jóság csoport a sejtbomlasztó ultraszon gépeket irányítja, de mi az, hogy Békeszeretet?

57

- Az a szekvátor csoport. - Gazemberek! - kiáltott fel Minda. - A legveszélyesebb! - Hát igen. Senki sem irtja szívesen az ellenség hátországának lakosságát, mert győzelem esetén szükség van a termelőkre, és végeredményben a háború azért folyik, hogy legyen egy leigázott társadalom, és mit érne vele egy államfő, ha már teljesen kiirtaná? Azért találták ki a szekvátort, hogy vele az ellenfél katonai vezetőit irtsák ki. A palpátorok kikutatják az ellenfél főtisztjeinek egyéni hullámhosszát, és utána beindítják a szekvátor-rakétát, amely odaérve, kizárólag az illető idegrendszerének ganglionjait pusztítja el. - Viszont az ellenfél is elsősorban a szekvátorokat pusztítja. - Ezen nem lehet csodálkozni, ők is tudják, hogy ez a legveszélyesebb fegyvernem, ennek kezeléséhez kell a legtöbb tudás. A háborút ma kizárólag tudósok vívják. Ép, erős és ostoba embert ma nem is vesznek be katonának. - És most elrabolnak tőlem. - Még nem biztos. Elvégre ma már nincsenek frontok, a támadásokat az ország belsejéből indítják a másik ország belseje ellen, és ott is csak a katonai célpontokra, az egyes dúcokra, de ezek el vannak szórva az országban, elkülönítve a hátországi termeléstől, és tudod, hogy itt, közelünkben is van egy dúc. Lehet, hogy éppen odatesznek. - Lehet! Lehet! - legyintett fájdalmasan Minda. - Mit érek én azzal? Már azt hittem, le tudjuk élni fiatalságunkat egymás mellett. Hatvanéves korodban úgyis elvittek volna. Yel kapott az alkalmon, hogy másról beszélhet. - Az érthető is. A hatvanéves ember testileg gyenge, nemzésre már alig alkalmas, a hátországi testi megterhelést nem bírja, viszont tapasztalt, sokat tud, ülni, számolni, műszert figyelni nagyon jó, tehát a legalkalmasabb katonának. Minda türelmetlenül vágott közbe: - Ó Yel, Yel, miért csaltál meg? - Én? Téged? De Minda, édes. - Igenis te! Mikor udvarolni kezdtél, hányszor mondtam, hogy nekem csak egészséges és ostoba ember kell! Megszeressem, és azután elrabolják tőlem? Te esküdtél, hogy buta vagy, mint egy tök, én pedig hittem neked és megszerettelek, és most itt van a halálos ítéleted, amely egyben az enyém is. Ó Yel, miért csaltál meg?! Zokogva borult Yel vállára, aki gyengéden simogatta. - Nem csaltalak meg, angyalom. Hidd el, mindent elkövettem az iskolában, hogy ne tanuljak semmit. Csak az az átkozott falsometer ne volna! - Nem, Yel, nem hiszek már neked - zokogta a lány. - Ha buta vagy, miért cáfoltak rád a sorozáson? Mert testileg erős vagy, azt tudom is. Majdnem összeroppantasz, ha ölelsz. - Jól tudod, szívem, hogy az iskolában nem lehet nem tanulni, nehogy a katonaság alól ki lehessen bújni. Ott is van falsometer. Ha azt mondom: „készültem, de nem tudom”, a készülék rögtön jelez, a lámpa kigyullad, és a tanár kiszabja a szívélyes támogatást: kétórai fogfájás a fogideg-besugárzó kamrában. Ó, Minda, hányszor ültem én benne! A végén már harmadfokú fogfájásra ítéltek, hogy üvöltöttem a pokoli kíntól és kegyelemért könyörögtem. Ilyenkor megfogadtam magamban, hogy mindig készülni fogok, mert már nem volt erőm elhanyagolni a leckét. 58

- Aljas hóhérok! - Ne bántsd a tanárokat, Minda. Ők is falsometer előtt referálnak az igazgatónak, az igazgatót pedig éppúgy ellenőrzik feljebb, fel, egészen a Jóságos Államatyáig. Ő az egyetlen, aki nem függ senkitől, és kezében tartja az összes kínzatást... Yel hirtelen elhallgatott és ijedten nézett körül, de Minda hevesen közbevágott: - Mondd csak úgy, ahogy van! Igenis, kínzatás! Ne ints le! - mondta, látva, hogy Yel rémülten igyekszik fejét magához vonni. - Itt nincs mikrofon, és már nem bánom, ha máglyára visznek is. Mért mondanánk itt, egymás közt is hivatalosan „szívélyes támogatás”-nak meg „segítségnek” a kínzatást? Yel igyekezett másra terelni a beszélgetést. - Az a lényeg, drágám, hogy a fogfájások után kénytelen voltam megtanulni a leckéket. - Szóval mégis tanultál - mondta Minda szemrehányóan. Újból zokogott. Yel zsebkendőt vett ki Minda táskájából, és felitatta könnyeit. - Ne sírj, drágám, hisz ez nagyobb szenvedés nekem, mint az összes szívélyes támogatás. Biztosítalak, hogy mindent elkövettem, hogy tanuljak és ne tudjak, hogy el ne vehessenek tőled. Hisz te vagy a boldogságom. Önzés volt szándékomban, amikor téged akartalak megtartani. Minda felemelte fejét, és könnyein át mosolygott. Megcsókolta Yelt. - Én kis ostobám! Hát hogy tanultad meg mégis a leckéidet? - Esküszöm neked, Minda, és sajnálom, hogy most nincs itt egy falsometer, hogy szavaimnak higgyél - szóval esküszöm neked, hogy mindent elkövettem, még a fogfájások után is. Míg a leckét tanultam, erőszakkal rád gondoltam, hogy ne értsek semmit, így nyugodtan mondhatom: „Készültem, de nem tudom”. Később, leckeolvasás közben még számoltam is magamban: „egy, kettő, három, négy...”, de ez már erőszakolt volt, és feleletkor a lámpa halványan pislogni kezdett, tehát a számolást abbahagytam. Rád gondolni úgyis elég könnyű, és ez elég volt. Megbuktattak, és a fehérjegyárban istállót takarítottam, hogy irigyeim pukkadtak a méregtől. - És hogy tudtad ezt a kérdést mégis a sorozáson? - Átkozott rossz fejem van, mert valami mégis mindig megragad benne. Azt a rotációs paraszféra képletet egy borzalmas fogfájás után olvastam el. Le voltam törve, agyonkínozva, de nem gondoltam semmire, és valahogyan belém ivódott ez a képlet. - És éppen ezt kérdezték! Milyen peched van, szegény Yelem! - Sajnos, attól félek, nemcsak pech. Nem bánom, ha megvetsz is drágám, de be kell vallanom, hogy néha már cserbenhagy az eszem. Akárhogyan is akarok valamit meg nem tanulni, mégis sok minden megragad bennem, és nem tudom elfelejteni. Határozottan romlottak a képességeim. - Szegény Yelem! És mióta veszed észre magadon ezt a fogyatékosságot? - Két éve. Azóta csak még jobban tudlak csodálni, angyalom, hogy neked mindez milyen könnyen megy. Tízszer elolvasol valamit, és mégse tudod. Pedig nem is akarod nem tudni. De azért ne nézz le, ó Minda - kiáltott fel -, ne taszíts el magadtól! Nem bírnám nélküled! Minda lágyan hozzásimult. - Hogy képzelsz ilyet, egyetlenem? Megszerettelek, és már nem tudnálak elhagyni. 59

Hosszú hallgatás után Yel szólalt meg: - Csak legalább lennék a Humanitás csoportnál! - Az mi? - Ott vannak a butító sugárzók, amelyek a butító sugarakat vetik az ellenség felé. Egyszer, úgy véletlenül, beleugranék a kévébe. De hát rettenetesen őrzik. Mikor megtörtént, hogy a kezelők közül többen is beleugrottak, hogy kiszuperálják őket, hát az állam úgy fogott ki rajtuk, hogy a készüléket tökéletesítette annyira, hogy buta ember is kezelheti, és ma már olyanokat tesznek oda, akik eleve buták. Ezeknek úgyse használ, ha a kévébe ugranak. - Szóval nincs menekvés! Yelem, drága Yelem, legalább haljunk meg együtt. - Ezen is sokat gondolkoztam, drágám, hiszen mindenki ezen töpreng. De hogyan? Gyorsan ölő mérget sehol se kapsz, hiszen minden a Jóságos Államatya kezében van. Háztartási gáz már régen nincs. Lassú mérgek mit sem érnek, mert ha munkahelyeden nem jelentkezel, a személyradar kikutat, utánad mennek és kigyógyítanak, megbüntetnek. Vízbe ugrani? A személyradar ott is kikutat, és tudod, hogy háromnapos vízbefúltat is életre keltenek. Az emeleti ablakokat ma már nem lehet kinyitni, a szellőztetést a kondicionátor végzi, a dúrüveget pedig faltörő kossal se töröd be. A lépcsőházat összenyomták annyira, hogy nincs hely közte leugrani. Lőfegyver már régen nincs, a késsel viszont mit érsz? Ha a szívedet szúrod is át, kapsz műszívet és művért, hogy tovább élj nyomorékon, amivel csak azt nyered, hogy alkalmas leszel katonának. Áramütés pláne csak elkábít, de életre keltenek, hogy azután kiszabják rád halálbaszökés címén a legszörnyűbb szívélyes támogatást. Pár pillanatig mindketten sötét hallgatásba merültek, majd Yel folytatta: - Jól meg van szervezve a Boldog Egészség Őrsége! Az Életkötelezettség Néptörvénye majdnem teljesen kiirtotta a régebben elharapózott szökéseket. Minda felsóhajtott: - Tehát nincs menekvés! - De lesz, drágám! Tudod, mit szokás ilyenkor mondani: „újjászülni ma se tudnak minket”. Akármennyit szenvedünk, de végtére mégis csak egy életünk van, amely egyszer befejeződik, és bármennyire nagy érték számukra a szolgaember, egyszer elveszítik. De legalább míg élünk, szeressük egymást. Ezt az érzést semmiképpen nem tudják tőlünk elvenni. - Ha akarták volna, már ezt is kitalálták volna, hogy elvegyék. A szaporodást fecskendővel oldották volna meg, csak nem tartják érdemesnek. De igazad van, Yel, mi voltaképpen gazdagok vagyunk, mert szeretünk. Szeressük egymást, Yel. Felálltak, és hazaindultak. Útközben Palva Minda füléhez hajolt: - Nem akarom, hogy rosszkedved legyen, mikor hazaindulunk, tehát elmondok neked egy titkos, de jó hírt. - Ugyan! - Ide hallgass - mondta suttogva. - A Békeszeretet csoport valószínűleg megszűnik. - Csak nem? - ragyogott fel Minda.

60

- Magad is meg fogod érteni: a szekvátorok azért voltak, hogy az ellenfél legfőbb hadvezetőségét irtsák. Viszont a háborút a legfőbb hadvezetőségek rendezik saját szórakozásukra. Mert ezt eddig veszély nélkül tették. Most azonban ők sincsenek biztonságban, és lassan rájönnek, hogy ha kölcsönösen kiirtják egymást, az mind a két félnek rossz. Ezért ők, az eddigi nagy ellenségek, kénytelenek voltak rájönni, hogy jobb egymást kímélni. - Aha! Szóval ezért voltak a sajtóban a humánus felháborodások a szekvátorok ellen, amelyek szerintük a kezelő legénységre ártalmasak és a lakosság levegőjét fertőzik! Mindjárt gyanús volt nekem! - De most már érted? - Értem. De akkor siess te is hazafias kötelességedet teljesíteni, és irtsál ki sürgősen néhány ellenséges generálist. Legalább addig állj bosszút rajtuk, amíg lehet. Add át szívélyes üdvözletemet a szekvátorosoknak. - Csakhogy az ellenségnek is vannak szekvátorosai. - Azoknak pláne add át üdvözletemet.

61

Kezdetben És monda Isten: legyen világosság. És lőn világosság. És Isten látá, hogy így jó. És látta ezt az Ördög, és pislákola a fénytől és szóla: „Avagy mi légyen ez? Ellenemre teszel-é?” És monda hangos szóval: legyen sötétség. És lőn nappal és éjszaka első nap. Második napon Isten elválasztá a mennyet a földtől és teremté az égboltozatot. És megharaguvék az Ördög az ő szívében és mondá: Legyen égiháború, jegeknek az ő esőjük és szeleknek az ő viharjuk. És lőn mennyboltozat égiháborúval. Jégesővel és szélviharokkal a második napon. Ekkor szóla Isten: Legyen szárazföld, amely biztos talajt nyújt, legyen rajta gyenge fű és sok erős fa, mely édes gyümölcsöt terem, és legyenek vizek, melyek megöntözik a szikkadt földet. És szóla az Ördög: legyenek a szárazföldön vulkánok és legyen földrengés, hogy a föld ne legyen biztos talaj. Legyenek a vizeknek áradások, és legyenek undok férgek a gyümölcsökben. És folytatódék a hidegháború a harmadik napon Isten és az Ördög között. Ekkor monda Isten: Legyenek vízi állatok és csúszómászó állatok, és repdessenek a madarak a föld felett, és legyenek mindenféle jószágok, tehenek, bárányok, csirkék és galambok. Szóla pedig az Ördög: legyenek cápák és viperák és farkasok a vizekben és a földeken, és legyenek mindenféle veszejtő bacilusok. És lőn élet és halál a negyedik napon. És mondá Isten: teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, és uralkodjék az a tenger halain, az ég madarain és barmokon mind az egész földön, ím, néki adom mind a maghozó kalászt és gyümölcstermő fát az ő vigasságára, hogy boldogság szálljon az ő szívére. És látá Isten, hogy minden, amit teremte, íme, igen jó vala. Szóla pedig az Ördög: Teremtsünk államférfiakat és hadvezéreket, ügyvédet, hóhért, végrehajtót, sovinisztákat és strébereket a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Látá pediglen az Ördög, hogy minden, amit teremte, íme, igen jó vala, de szóla az ő szívében: „hiába végeztem munkámat, ha az Úr mindent elront erőszakos beavatkozásával”. És monda az Úrnak: - Avagy nem volna-é jobb, Isten, a békés egymás mellett élés? Nem tudnánk-é a jövőben egyetértve alkotni úgy, hogy én is benne legyek az alkotásban ötven százalékig, meg te is? - Ám legyen úgy, amint Ön óhajtja, miszter Ördög - felelé az Úr. - Tegyük össze képességeinket, és teremtsünk valamit közösen. És ekkor kettéválaszták ők az embert férfiúra és nőre. És lőn a világon szerelem a hatodik napon, és mindörökkön örökké. És mindkettő látá, hogy ez már így nagyon jó, és a hetedik napon mindketten megnyugovának.

62

Káin és Ábel Káin és Ábel kezdetben egy barlangban éltek. Együtt jártak vadászatra, elejtettek sok karibut, azoknak lábszárcsontjait hosszában kettérepesztették, kést formáltak belőle, azzal testvériesen megosztották a húst, megtisztították a bőrt, a csontvelővel bekenték, hogy jó sima legyen, és ruhát készítettek belőle. De az Úr megáldá mindkettőnek feleségét, és szülének azok számos háznépet, úgy, hogy már szűk lett a barlang kettejük számára. Volt azonban a közelben egy másik barlang, amelyben a kardfogú tigris tanyázott és veszélyeztette mindannyiuk életét. Összefogtak tehát, ahányan voltak, odalopóztak, tüzet gyújtottak a barlang szája előtt, és amikor a kardfogú tigris kitört, mindannyian egyszerre kezdték kővel dobálni. Ezenkívül száz és száz pattintott hegyű dárda repült feléje, és végül is a tigrist megölték. Az üres barlangba pedig beköltözött Káin az ő háza népével. A tigris sikeres kiűzése megtanította őket arra, hogy jobb továbbra is együtt vadászni. A két család összefogva be tudta keríteni a hipparionok ménesét, felhajtani a hegyre, ahonnan a megriasztott őslovak egymás után ugráltak a mélységbe. Káin és Ábel testvériesen megosztották a tömérdek húst. Később már megtámadták a mammutot is, és a gyapjas orrszarvú púpjában levő zsírral világították is a barlangot, amelynek falára pattintott tűzkővel igen szép vadászképeket is véstek. Az élet minden nappal jobb lett, áldották az Úr nevét és az egyetértő békességet, amelynek mindezt köszönhették. Ez időben történt, hogy a kígyó megunta az egyedüllétet az üres Paradicsomban, és elindult felkeresni az embereket, így jutott el Káin barlangjába. - Mondd, Káin - kérdezte tőle -, nem félsz te Ábeltől? - Mért félnék én az atyámfiától? - Hát csak azért, mert neki napról napra több a pattintott dárdája. Nyilainak hegye a karibu agancsából készül, és olyan éles, hogy mint magad is láttad, az erdei elefánt bőrén is áthatol. - Hát hogyan ejthetné el az erdei elefántot, ha nem éles a nyila? - Nono! - mondta a kígyó. - Én csak megemlítettem. Azzal elment Ábelhez, és ott is elmondta ugyanezt Káinról. Káin és Ábel aznap nehezen aludtak el. Másnap Káin összehívta háza népét, és így szólt hozzájuk: - Fiaim, nincs átkozottabb dolog a széthúzásnál és pártoskodásnál. A világon az emberek között békének és szeretetnek kell uralkodnia. - Úgy van, apánk! - felelték rá a fiúk. - Mert képzeljétek el - folytatta -, mi lenne, ha egymás ellen acsarkodnánk. Ha munkánk egy részét arra kellene fordítanunk, hogy dárdát és nyilat élesítünk egymás ellen. Sokan közületek állandóan őrt állanának, nehogy a másik óvatlanul ránk törhessen. Ha nem együtt vadásznánk

63

Ábelékkal, hanem két részre szakadva, egy-egy résznek is csak a fele vonulhatna ki vadászatra, mert a másik fele szemmel tartaná az ellenséget. Nemde, így kevesebb karibut ejtenénk el? - Éhen vesznénk - mondta rá az egyik fiú. - És közben elbánna velünk a kardfogú tigris - mondta rá a másik. - Nos - folytatta Káin -, sajnálatos értesüléseim vannak arról, hogy Ábel háza népe meg akarja bontani ezt az egyetértő békességet. Egyes hírek szerint ellenünk készít fegyvereket. - Elég hiba - válaszolták. - A békét mindenképpen fenn kell tartani. - Ezt akarom én is - folytatta Káin. - Így illik egy békeszerető családhoz. Mi semmi esetre se bonthatjuk meg a békét, sőt, őrködni fogunk azon, hogy közülünk senki ne kössön bele Ábel háza népébe. Nagyon sajnálnám, ha Ábel ennek ellenére ránk törne, mert ez esetben a békét csak fegyverrel tudnánk helyreállítani, ami már nem volna béke, de sajnos, akárhogy gondolkozom, nem tehetnénk másként. Aki békét akar, kénytelen megverni azt, aki verekedni akar. Nagyon szomorú vagyok, fiaim. Ezen mindnyájan elszomorodtak, úgy, miként az ő atyjuk. Egyesek azt javasolták, hogy össze kellene ülni Ábelékkal, tisztázni a dolgot, és békés megegyezésre jutni. Mások aggodalmukat fejezték ki egy ilyen tárgyalás eredményessége felől. - Mert - mondták - ha a fegyvereket csakugyan ellenünk készítik, akkor azt úgyis le fogják tagadni. Azt mondják majd, hogy a kardfogú tigris ellen készítik. Ha pedig azt kérnénk, hogy ne készítsenek fegyvereket, egyenesen azt hinnék, hogy azért kérjük, mert meg akarjuk támadni őket, tehát annál inkább készülődnének, sőt, ha eddig nem tették volna, most megkezdenék. Legjobb az egészről nem szólni, hanem titokban több és élesebb nyilat készíteni, hogy biztosítsuk háznépünk békességét. Ebben megegyeztek. Később az egyik fiú rájött, hogy ha nyilát a sisakvirág mérgével keni meg, az ezzel eltalált vad a legkisebb sebtől is hamarosan kimúlik, még a kardfogú tigris is. Első pillanatban nagy volt az öröm: mennyi prém lesz és mennyi mécsolaj! Káin azonban a vének bölcsességével azonnal átlátta a helyzetet és a következményeket. Megparancsolta, hogy a dolgot titokban kell tartani, sisakvirágnedvvel vadászni nem szabad, nehogy a közös vadászaton Ábelek is megismerjék, ellenben a barlang egyik sarkában egy tülök állandóan legyen tele ezzel a méreggel, hogy minden, a béke megbontására irányuló kísérletet azonnal meg tudjanak hiúsítani. A parancsot helyesléssel fogadták, csak az egyik fiú, Hánok csóválta a fejét. Mikor barátai kérdezték, azt felelte: - Sehogy se tetszik nekem ez a dolog, mert előbb-utóbb ebből lesz a csetepaté. Persze a sisakvirág titka hamarosan kiszivárgott. Ábel egyszer megkérdezte Káint, hogy miért gyűjti ezt a veszedelmes mérget. - Jól tudod - felelte Káin -, hogy ebben a barlangban valaha a kardfogú tigris tanyázott. Sose lehet tudni, hogy valamikor nem jön-e vissza az atyafisága. Ábel hümmögött és mélyen elszomorodott, így hát mégis igaza lett volna a kígyónak? Pedig akkor semmit se akart elhinni neki.

64

Összehívta háza népét, és közölte velük tapasztalatát. Azok közül sokan javasolták, hogy biztonság okáért jó lesz több nyilat készíteni. Mások aggódtak, hogy éppen ebből lesz baj esetleg, mert Káinék félreértik, azt hiszik, hogy Ábelék akarják őket megtámadni. Különösen maga Ábel hangoztatta, hogy a jó viszonyt okvetlen fenn kell tartani az ő atyjának fiával, és még a látszatát is kerülni kell annak, mintha atyafiságos jóindulatuk megváltozott volna. Ezt a nézetet mindenki osztotta. Mindenki szeretettel gondolt Káin háza népére. Végre azt határozták, hogy minden lehetőségre számítva ők is megtöltenek néhány tülköt a sisakvirág mérgével és nyilakat fognak készíteni, de az egész dolog szigorú titokban maradjon, mert a jó viszonyt továbbra is fenn kell tartani, és az egész készülődés úgyis csak arra való, hogy az egyetértést onnan túlról meg ne bolygathassák. És Ábelnek hamarosan több fegyvere lőn, mint Káinnak. Mikor pedig ezt Káin megtudta, bizonyítva látta régi aggodalmát. Összeültek tanácskozásra és megállapították, hogy Ábelék a béke megbontására törekednek, támadásuktól lehet tartani, miért is meg kell szüntetni a közös vadászatokat, nehogy a vadászaton alkalmat adjanak Ábeléknek a fegyveres összeütközésre. Ezentúl Káin családja maga fog kivonulni, de csak a fele, mert a másik fele a barlangot őrzi majd, egy csoport pedig a békesség megőrzéséhez szükséges fegyvereket készíti. De nagyon vigyázni kell, nehogy a jó viszonyt valaki is közülük megzavarja. Így is volt. A zsákmány persze meggyérült, nagyobb óvatossággal osztották fel maguk között, a fiaiknak pedig megmagyarázták, hogy ha nem így járnának el, veszélyben forogna a tűzhely és a mindennapi karibupecsenye. Ezt mindnyájan belátták, csak Hánok mormogott: - Mondtam, hogy előbb-utóbb baj lesz a dologból. Valójában Káin, éppúgy, mint Ábel, egymás ellen uszítják házuk népét. Nem egyebek ezek, mint báránybőrbe bújt farkasok, kik nem átallják saját kicsinyes érdekeikért házuk népét lemészároltatni. Hánoknak többen helyeseltek, Káin pedig fájó szívvel látta, hogy véreinek ereje kicsinyes érdekek miatt szétforgácsolódik és gyengül a külső veszéllyel szemben. Ezért Hánokot először szelíden figyelmezteté tévedéseire, később szigorúan megfenyíté. Mindezekből Hánok barátai azt olvasták ki, hogy Káin mindenáron le akarja mészároltatni saját háza népét, mert görcsösen ragaszkodik hatalmához. Ugyanez történt Ábelnél is: a nép fele vadászott, más fele fegyverkezett és őrködött a békén, az elégedetleneket pedig megfenyíték. Káin és Ábel pedig belátták, hogy ők maguk hiába akarnak a másikkal testvéri viszonyban élni, ha a másik szüntelen csak fegyvereket készít, mialatt szemtől szembe testvéri jóindulatot hangoztat, hogy gonosz szándékairól elterelje a figyelmet. Nagy keserűséggel kellett megállapítaniuk, hogy a békességet csak úgy lehet helyreállítani, ha a békebontó másik felet megsemmisítik. Már nem is bánták volna, ha a harc kitörne, mert íme, belül is vannak olyanok, akik a külső veszedelmet lebecsülik, a család erejét gyengítik. Ezek is csak akkor fognak felocsúdni, ha már látják a veszélyt. De mindketten szerették egymást, és csak végső kényszerűségből tudtak volna összetűzni a másikkal. Ezt a kényszerűséget pedig alig várták.

65

Végül ez is elérkezett. Ábel egyik megsebzett vadlova átfutott Káinhoz. Ott leütötték és haza akarták vinni, mire Ábelék ott termettek és visszakövetelték. Káinék védekezésül néhány nyilat lőttek a támadókra, mire mindkét fél megkezdte a kölcsönösen egymásra kényszerített háborút. - Lám - mondta Hánok -, ugye megmondtam. Emberek, akik mit sem vétettek egymásnak, most kénytelenek öletni magukat, és mindez miért? Azért, hogy a vérszopó apáink uralmát biztosítsák. A harc kimenetelét ismerjük. Ábelt megölték. A győztes Káin megsiratta testvérét, hamut hintett a fejére, és mindkét háznép előtt kihirdette, hogy vége az egyenetlenségnek, a békebontó már nem él, együtt fognak vadászni, lesz mindenki számára karibupecsenye és vadméz. A széthúzás megszűnt, a világ elérkezett az örök békéhez. - Az eseményekből azonban megtanultuk - folytatta -, hogy a béke nagy kincs, és jobban kell rajta őrködnünk, mint eddig. Többé nem szakadhatunk kétfelé, és aki az új barlangrendbe nem tud beilleszkedni, azt szigorúan megbüntetjük. - Ahá! - mondta Hánok. - Mondtam, hogy mindez csak az ő zsarnokságának biztosításáért történt. Vér és rabbilincs, ez a mi sorsunk. Addig nem is lehet béke, míg ezt a vérgőzös zsarnokságot le nem tiporjuk. Ezzel egyetértettek barátai, akik most megszaporodtak, mert természetesen velük érzett Ábel népe is, akik leigázottnak érezték magukat. Káin híveit nyilvánosan szidalmazták, mire azok békebontóknak nyilvánították Hánok barátait, és többet közülük agyonvertek. Ez annyira elkeseríté Hánok barátait, hogy egy óvatlan pillanatban ellopták a sisakvirágmérges tülköket, és lenyilazták a zsarnokot és híveit. Hánok így átvette a vezetést. Összehívta a népet és kihirdette, hogy a hosszú és véres viszály megszűnt, és annyi nehéz század után felvirradt a világra az örök béke hajnala. - A zsarnokság le van tiporva - mondta. - Ezzel megszűnt az ok, amely a testvért testvér ellen izgatta. Az emberiség végül is révbe ért és meg van váltva. A világ elérkezett az örök békéhez. Most már kizárólag azon kell őrködnünk, hogy a kölcsönös testvéri szeretet és béke uralkodjon. Számunkra már nincs ellenség, csak az, aki az atyafiúi szeretetet meg akarja bontani. Ezeket azonban végleg le kell győznünk, nehogy visszavonást szíthassanak. Ártalmatlanná kell őket tenni, még mielőtt rosszindulatú aknamunkájuk alááshatná testvéri közösségünket. Ebben általában egyet is értettek, csak Hánok egyik régi barátja csóválta a fejét: - Én úgy látom - mondta -, hogy voltaképpen csak urat cseréltünk magunk felett, de lényegében mi se változott. Hát nemde, ez is arról beszél, hogy valakiket le kell győznünk és ártalmatlanná tennünk? Eddig mindenki azt hitte, hogy birtokában van a csodaszernek, amely az örök békét megteremti. Ez a csodaszer azonban mindig valakik felett aratott valami győzelem volt. Győzelmet aratni azonban csak úgy lehet, ha előbb ellenséget találunk hozzá. Voltaképpen magunk gyártottuk magunknak az ellenséget, hogy győzelmet arathassunk. - És nincs mentség számunkra? - kérdezték. - Nincs. A verekedés benne van az emberi természetben. Az emberi természetet kellene megváltoztatni, hogy maga a gyűlölködés szűnjön meg. - És ezt hogyan gondolod? - Hát ide figyeljetek! Nem veszitek észre, hogy Hánok és környezete egyaránt szőkék? - De, csakugyan!

66

- Nos láthatjátok, hogy a gyűlöletet a szőkék terjesztik. Össze kell tehát fogni a barnáknak, leverni a szőkéket, és ez fogja biztosítani az örök békét. Addig azonban mindez hiú ábránd. Fel, barna barátaim, szervezkedjünk a testvériség győzelmének kivívására, hogy végleg megszűnjön a torzsalkodás átkos szelleme! De aznap még senki se hallgatott rá.

67

Tökéletes alattvaló III. Gladion, Bergengócia nagyfejedelme trónszékén ült, mikor az udvarmester magát földre vetve, homlokával a trón lépcsőjét érintve jelentette, hogy a legmagasabb parancs teljesíttetett: zem Fabius mester előállott. - Küldd be - mondta Gladion, a nagyfejedelem. Az udvarmester felemelkedett, és mélyen meghajolva kihátrált az ajtón. Egy pillanat múlva belépett zem Fabius mester. Gladion előtt földre vetette magát, homlokával a trón lépcsőjét érintette. - Dicsőség neked, ó Gladion, Bergengócia nagyfejedelme! A nagyfejedelem kegyesen biccentett fejével: - Megengedem neked, hogy állva hallgasd meg szavaimat. Fabius felállott. - Végtelen a te jóságod, ó uram! - Úgy van. Mert még mindig nem vétettem a fejedet, holott régen megérdemelted volna. Remélem, tudod, mi a bűnöd? - Kegyelem szegény lelkemnek, ó uram! - Megtettelek udvari ezermesteremmé, mert ügyes embernek ismertelek. Kezdetben meg is feleltél bizalmamnak. Olyan trónust szerkesztettél, hogyha beleültem, oroszlánbőgés hallatszott és a mennyezetről virágeső hullt rám. Ágyasházam kerevete alá csapóajtót szereltél, mellyel megunt szeretőimet mélyvizű kútba meríthettem. Kevertél olyan mérget, melytől vendégeim csak hazaérkeztük után múltak ki. Én pedig elhalmoztalak kegyeimmel. Megengedtem, hogy fövegedre lila gombot varrass. Feljogosítottalak arra, hogy neved elé odaírhasd: „zem”. Megengedtem, hogy udvari bálok alkalmával leányom, Magnézis Karamella Lénia főhercegnő papucsairól te törölhesd le a port, sőt, hogy országlásom évfordulóján az országbíró után mindjárt te érinthesd homlokoddal a birodalmi szent Ibiszmadár szobrának talapzatát, így volt, vagy nem? - Végtelen a te kegyelmed, uram! - És ma egy éve azzal bíztalak meg, hogy szerkessz nekem egy ideális honpolgárt. Olyan gépembert, aki egyesíti magában az alattvaló minden erényét. Kikötöttem azonban, hogyha egy év alatt el nem készül, fejedet vétetem. - Végtelen a te kegyelmed, uram! - Nos, egy év óta szüntelen biztattál, én pedig hittem neked. Egy hónapja azonban - mondta élesedő hangon - azt kérted, engedjelek külföldi tanulmányútra, hogy az ottani hasonló szerkezeteket tanulmányozd, így volt, vagy nem? - Így volt, uram. - Ú-ú-úgy? - mondta epésen a fejedelem. - Csakhogy az én eszemen nem tudtál túljárni. Sejtettem, hogy a fejedet akarod menteni, mert nem készült el a szerkezet. Itt szünetet tartott, majd hirtelen felkiáltott:

68

- Így volt, vagy nem? - Így volt, uram, nem engedtél el. - Bár az is lehet - folytatta Gladion -, hogy a szerkezet elkészült, és azon spekulálsz, hogy annak titkát galád ellenségeink kezére játsszad. Tehát nem engedtelek el. - Én pedig engedelmesen itthon maradtam. - Igen. Mindössze megpróbáltál látogatónak jelentkezni az óperenciai nemzetközi vásárra. De mindegy. Letelt az egy év, s nem várok tovább. Végignézett zem Fabius mesteren, majd dörgő hangon rákiáltott: - Elkészült-e az ideális alattvaló, vagy nem? - Elkészült, uram. Gladion, a nagyfejedelem meglepődött, és lényegesen szelídebb hangon, de még kétkedve kérdezte meg: - Ó... hát csakugyan?... És mikor láthatom? - Ebben a pillanatban. A gépember legmagasabb ajtód előtt áll, és várja parancsaidat. - Vezesd be. - Felséges uram, te ideális alattvalót rendeltél, tehát csak a te parancsaidnak engedelmeskedik. Szólítsd őt hangosan a nevén, és be fog lépni. - Hogy hívják? - A neve: Mizériusz. - Jó - mondta a nagyfejedelem és kikiáltott: - Mizériusz, lépj be! Az ajtó megnyílt és belépett Mizériusz, a gépember, merev, lassú léptekkel, minden lépésnél nyikorogva. A trón előtt megállt, és hajlongani kezdett ütemesen, lassan lengette törzsét fel-le. Közben szüntelenül nyikorgott. Gladion egy darabig kíváncsian nézte, aztán megszólalt. - Mért hajlong ez folyton? - Gerince a legfinomabb és leglágyabb gumiból van. - És nem fog elszakadni? - Sőt, ellenkezőleg! A legnagyobb megterhelést is kibírja, de csak, ha te rakod rá. - Csúnyán zörög és nyikorog. Szinte sír. - Uram, minél jobban megterheled, annál kevésbé zörög és sír. - Nem kellene megkenni? - Saját fejedelmét kenés nélkül szolgálja. Másoktól elvárná, hogy megkenjék. - Beszélni nem tud? - De tud. - És Mizériuszhoz fordulva szólt: - Beszélj, Mizériusz! És a gépember azonnal megszólalt recsegő hangon: - Éljen Bergengócia lángeszű és irgalmas fejedelme, aki legyőzte zsarnoki elődjét és a boldogság útján vezeti népét! 69

Gladion megelégedetten bólintott, de megjegyezte: - Csúnyán recseg a hangja. - Ez a lemez már erősen el van koptatva. - Hogyan? Hiszen a gépet csak most készítetted! - Igen, de a lemezt még átkos elődöd idején vettem, és már akkor is használt állapotban, mert még annak elődje készítette, akit zsarnoki elődöd hitványul karóba húzatott. - Nem találtál ennél újabb lemezt? - A lemez kétségkívül nagyon régi és agyonjátszott, de rendkívül tartós. Ma is éppúgy használható, sőt kibír még néhány dinasztiát. - Kérdezhetek én is tőle valamit? - Természetesen. Gladion tagolva kérdezte: - Mizériusz, képes lennél-e parancsomra tűzbe is menni? Mizériusz szó nélkül megfordult, és elindult a kandalló felé. Fabius utána ugrott, és alig tudta elkapni. - Ó uram - mondta Gladionnak -, ilyesmit még kérdés formájában se mondj neki, mert minden kívánságodat azonnal teljesíti. - Jó - mondta Gladion -, majd kérdezek valami mást. És Mizériusz felé fordulva megkérdezte: - Mondd meg, Mizérusz, hány óra? Mizériusz változatlanul recsegő hangon felelte: - Éljen Bergengócia lángeszű és irgalmas fejedelme, aki legyőzte zsarnoki elődjét és a boldogság útján vezeti népét! - Már megint ez a verkli? - kérdezte mérgesen Gladion. - Mást nem tud? - Dehogynem. Jár, kel, dolgozik, ahogy parancsolod. Esetleg be is foghatod és kocsit húz. - Azonkívül? - Egyebet semmit. - Semmit se tud egyebet? - Ne feledd, uram, hogy ideális alattvalót rendeltél. - De hát mi kelti benne a szavakat? - A lemez, uram. - Gondolkozni nem tud? - Isten ments! Gladion némán nézte a gépembert, majd megszólalt: - De enni csak tud? - Nem szokott enni, uram.

70

- Nem szokott enni? - Ismétlem, uram, tökéletes alattvalót rendeltél. - Hát egyáltalán nem táplálkozik? - Parancsod esetén táplálkozik, de kizárólag nyomtatott papírral. Ez lényegesen gazdaságosabb, mint a kenyér. - Na, ez érdekes. Próbáljuk meg. Gladion egy könyvet vett elő, kitépte egy lapját, és Fabiusnak nyújtotta: - Etesd meg vele. - Bocsáss meg, uram, csak azt veszi be, amit a fejedelem ad be neki. - Helyes. - Ezzel Mizériusz felé fordulva odaszólt neki: - Mizériusz, vedd be! Mizériusz átvette, megrágta és lenyelte, majd monoton hangon megszólalt: - Der Vater ist gut, die Mutter ist auch gut, der Vater ist gut, die Mutter ist auch gut... És így emlegette ugyanezt a mondatot, míg Gladion türelme el nem fogyott, és a gépembert túlkiabálva odaszólt Fabiusnak: - Mi baja van ennek? - Kegyeskedj csak megmutatni a könyvet, uram! Gladion átadta, Fabius belenézett, és mindjárt tisztában volt a helyzettel. - Egyszerű a dolog, uram. Ez egy német nyelvtan. - De én nem akarom, hogy mindig ezt hajtogassa. - Adj neki más papírt, uram. - Jó. Itt van egy irat. Mizériusz, vedd be! Mizériusz elhallgatott, átvette az írást, bekapta, lenyelte, és változatlan tónusban megszólalt: - Leleplezzük az árulókat, leleplezzük az árulókat, leleplezzük az árulókat... És ezt ismételgette, mialatt Gladion most már dühösen túl nem kiabálta: - Most megint mi baja van? - Mit adtál neki, uram? - A rendőrminiszter jelentését. - Akkor ne csodálkozz, uram. - De én nem tűröm, hogy folyton járjon a szája. Mit kell tennem vele, hogy végre elhallgasson? - Egyszerű, uram. Bele kell rúgni. - Belerúgni? És nem romlik el? - Minél többször rúgsz bele, annál hívebben szolgál téged. Gladion kétkedve nézte Mizériuszt, de végre leszállt a trónról, Mizériusz mögé került és belerúgott. Mizériusz elhallgatott, megingott, előrehajolt, majd arccal elterült a földön. Gladion egy kissé megijedt. - Na most elesett - mondta. 71

- Nem esett el, uram, csak lefeküdt. Mindenkinek lefekszik, aki belerúg. De Gladion egy hirtelen gondolattól megkapva állt meg. Gondolkozott, majd némi habozás után megszólalt: - Várjunk csak! Hogy is van ez? - Micsoda, uram? - Nagyon puhába rúgtam. Micsoda puhaság ez?... Fabius elvörösödött. Látszólag nyugodtan kérdezte: - Micsoda puha? - Itt hátul. Mikor belerúgtam... hát szóval, nagyon puha volt... Fabius zavartan hebegett. - Hogy izé... hogy mért olyan puha?... Izé... kóccal töltöttem ki, hogy jobban essen a rúgás és... - Csakugyan, nagyon kellemes volt. - Ó igen - hadarta Fabius, örülve, hogy a kényes ponton túlesett -, aki egyszer rúg bele, annyira kedvet kap rá, hogy valóságos szenvedélyévé válik. Éppen azért borítottam a hátsó részt a leglágyabb bőrrel. Vastagabb bőrt csak az arcon alkalmaztam... De Gladion tovább gondolkozott, és kézlegyintéssel hallgattatta el: - Mégis... - mondta lassan -, kissé különös... Odament a gépemberhez, megtapogatta, majd a kezét fogta meg, és hirtelen felkiáltott: - Hisz ez meleg! Mélyen lehajolt a földön fekvő Mizériuszhoz, de rögtön ki is egyenesedett. Éktelen dühvel kiáltott Fabiusra: - Hisz ez lélegzik! Te himpellér, te becsaptál engem! Hisz ez egy élő ember! Fabius térdre hullott Gladion előtt: - Uram, irgalmazz fejemnek! - Te aljas! Te hitvány! Te gazember! Hogy mertél engem megcsalni? - Bocsáss meg, irgalmas nagyuram! Egy évig szerkesztettem gépet gép után, kerestem, kutattam a tökéletes alattvaló szerkezetét, de végül is csüggedten be kellett látnom, hogy erre képtelen vagyok. Lehetetlenséget kívántál tőlem, ó uram. Soha semmiféle gép nem fog ennyit teljesíteni, mint ő. Erre csak az élő ember képes!

72

Hamis jós Atlia nagyfejedelme behívatta Szervát, az udvari tanács vezetőjét. - Most - így szólt hozzá -, hogy országunk népe tízéves országlásom ünnepét üli, népem nagyszerű ajándékokkal óhajt nekem kedveskedni. De hát ezt te jobban tudod, mint én. - Ó, igen. A Hálaadás temploma, az obeliszk, meg a Te lovasszobrod... - Köszönöm, ne folytasd. Ismerem, azért hívtalak, mert úgy érzem, atyai szívemnek viszonozni kell valamivel népem hűségének és áldozatkészségének jeleit. Nemde? - Néped így is szívébe zárt, ó istenek szülte király. - Tudom. De annál inkább illik, hogy én is nyújtsak neki valamit. - Valami templomra gondoltál, ó istenek szülötte? Vagy valami emlékműre? - Na, nem olyanra, ami pénzbe kerül. A népet úgyis megterhelik már az ő ajándékai. Miért terhelje őket az én ajándékom is? - Atyai szíved jósága végtelen, ó istenek szülötte. - Ezért hát olyan ajándékra gondoltam, ami a népnek nem kerül pénzébe, viszont általános örömet okoz. Nemcsak nekem, hanem nekik is. - Kíváncsivá tettél szívednek gondolataira, ó nagyfejedelem. - Arra gondoltam, hogy általános amnesztiát kellene adni a raboknak. - Hogyan, nagyfejedelem? - ijedt fel Szerva. - Szabadon bocsátanád volt szakácsodat is, aki egy aranyserlegedet lopta el a konyhában? - Na persze, őrá nem gondoltam. Éppen azért hívattalak, mert téged akarlak megbízni: eredj el az állami börtönbe, vizsgáld meg, kire, miért és mennyi büntetést róttak. Bölcsességedre és hűségedre bízom, hogy kinek adhatunk amnesztiát. Hogy kiengedjük a börtönből vagy csak rövidítsük fogságát. Azt hiszem, már mindent megértettél, eredj és végezd megbízatásodat. - Na, kedves szolgánk, Patra börtönigazgató, add ide a rabok névsorát. - Patra behozta a jegyzéket. Térdet hajtva adta át Szerva főtanácsosnak. - Hát nézzük sorra: az írás azt mondja, hogy Brut, útonálló. Mi volt a bűne? - Szegény vásárosokat ütött le, és vagyonkájukat elrabolta az utakon. - Csak ilyeneket? - Igen. Na, egyszer megtámadta Ptalmot is, nemes jótevőnket, az udvari uradalmak bérlőjét. Itt a tisztelet jeléül jobb tenyerével érintette homlokát, és újból térdet hajtott. - De mikor megtudta, ki ül a kocsiban, esze nélkül elszaladt. - Szerencséje! Amnesztiát neki! Gyerünk tovább! Következik Tarme. Mi bűne van? - Kémkedett. Antissza ország megbízottja volt. Befurakodott az előkelő világba, kikémlelte titkainkat, és eladta Antissza kormányának. - Ez már súlyosabb eset. Mire van büntetve? - Életfogytiglan. 73

- Enyhíteni fogjuk két évre. Nézzük a harmadikat: Rata. Mi bűne volt? - Ó, hát ezt bizonyára tudod, bár titkolnunk kellett. A hamis jós. - Az, aki egy hónapja azt jósolta, hogy földünk el fog süllyedni az Óceánban? - Úgy van. Most két hónapja nagy morgások hangzottak országunkban a föld alól. Jósaink egyöntetűen állították, hogy a morgás Kantra isten haragja, így akarja országunkat figyelmeztetni, hogy az aljas Antissza gazságait nem hajlandó tovább tűrni, és követeli: tűzzel-vassal irtsuk ki. Nagyfejedelmünk akkor rendelte el a rendkívüli hadikészültséget. - Igen, ezt jól tudom - mondta Szerva. - Sőt azt is tudom, hogy akkor ez a Ráta szembeszegült a mi csalhatatlan jósainkkal. Hogy is volt ez? - Nem csodálom, hogy nem ismered, ó nagyuram, bár Te mindent tudsz. De akkor utasítást kaptunk, hogy Ráta veszélyes tanainak terjedését mindenképpen akadályozzuk meg. Még a legfőbb emberek is alig tudnak róla. - Na, de hogyan volt hát? - Azt híresztelte, hogy ez a morgás nem Kantra isten haragja, hanem a Föld spontán morgása. A Föld mélyén beomlások vannak, és ezeket hallottuk, ezeket éreztük. Volt merészsége kijelenteni, hogy földrészünket két hónap múlva elnyeli az Óceán. - Szörnyű lélekmérgezés! - Szerencsére, hatóságaink rögtön lecsaptak rá. Papjaink eretneknek nyilvánították tanait, bebizonyították a Szent Könyvekből, hogy országunk az idők végezetéig állani fog, mert így rendelte Kantra isten, és hogy az isten haragja elsősorban az ilyesféle eretnekek ellen szólt. Később azonban rájöttek, hogy minden nyilatkozat csak hírverés volt Ráta és tanai számára. Tehát rövidesen elfogatták, írásait elégették, őt bebörtönözték, és ma már azt is bebörtönzik, aki megemlíti ezeket a borzalmas tévtanokat. És Te ennek akarnál megkegyelmezni, ó nagyuram? Hogy tovább hirdesse tévtanait és mételyezze a lelkeket? - Dehogy kegyelmezek! - kiáltott fel Szerva. - Mire van ítélve? - Örök rabság. - Az kevés. Esetleg kiszabadulhat valami módon, és tovább mételyezi a lelkeket, rombolja a hazafias és vallásos erkölcsöket, megrontva az emberek jövőbe vetett hitét. A vadállatok elé vele! Az ünnepi cirkuszi játékok pompáját fogja emelni! Ez történt Atlantiszban, elsüllyedése előtt egy hónappal.

74

Püthagorasz 1 Thüréne, a líd rabnő illatos bort szolgált fel, amelyet vakmerő phokaiai hajósok hoztak a messzi nyugati Tartesszosz kertjeiből, honnan már csak néhány evezőcsapásnyira merednek a gadeszi kapu sziklái. Ennek lábainál hömpölygik körül a Földet az Okeanosz habjai, és fogadják magukba az alkonyati napot. - Héraklészre! - csettintett nyelvével Kroton város termetes türannosza. - Aki e bort issza, valóban hajlamos a gondolatra, hogy Apollón tüzes szekere nem is az Okeanosz vizében, hanem Tartesszosz pincéinek tömlőiben tér nyugovóra. Ivott, majd az írnokhoz fordult. - Küldd be a szamoszit. - Igen. Mikor az belépett, az arcok sötétebb árnyalatot öltöttek. - Üdv neked, ó nagy hatalmú Korpulentosz - mondotta belépve. - Miért hívattál? - Üdv neked is, ó szamoszi Püthagorasz. Sajnálatos dolgokat kell megtárgyalnunk. Híveim és jó barátaim, akik itt ülnek a tanácsban, arról értesítettek, hogy újabban helytelen tévtanokat hintesz el az ifjúság szívében. - Miről van szó voltaképpen? - kérdezte. - Valami háromszögről volt szó. - Hja! Hogy az átfogó négyzete egyenlő a befogók négyzeteinek összegével? - Helyesen mondád. Éppen erről. - És ki állította, hogy helytelen? - Mindenki itt a tanácsban. A vádlott viasztáblát húzott elő ruhája alól. - Figyelj hát, ó Korpulentosz - mondta, és rajzolni kezdett. - Itt, ebben a derékszögű háromszögben meghúzom a magasságot... - Magyarázataiddal fordulj a szakértőkhöz - szakította félbe. - Itt van az Akadémia minisztere, a nagy tudományú Krethenész. - Tehát figyelj, ó nagy tudományú Krethenész - szólt hozzáfordulva. - Ez a magasság két hasonló háromszögre bontja a nagyot. Az oldalak arányából következik, hogy... - Ne folytasd, barátom - felelt az -, ismerem érveidet. - És hogyan állíthatod mégis, hogy helytelen? - Mert helytelen. - De hiszen a levezetés bizonyítja!

75

- Megálljunk! - szólt közbe Korpulentosz. - Ha ismered a tényállást, Krethenész, add elő szakértői véleményedet. A magister felállt, megköszörülte torkát, és papirusztekercsről olvasta: - Az Akadémia véleménye a következő: a szamoszi Püthagorasznak a derékszögű háromszög oldalaira vonatkozó tétele eddig egyedül csak a geometriai úton volt bizonyítható, tehát merőben absztrakt gondolat, amely nem számol a való élettel. Az ő háromszögei mindössze képzeletbeliek, számításai pedig idegenek az itteni tudomány módszereitől. Tanításain meglátszik a szamoszi környezet hatása, a közeli perzsa légkör, amely itt, Dél-Itáliában sohasem verhet gyökeret, tehát mint erőszakolt, idegen eszme, nem felel meg a krotoni nép lelkületének, sem gondolkozásmódjának. - Nem volna mód - kérdezte Korpulentosz -, hogy a tételt összhangba hozzuk népünk tradícióival? - Nem mondom, kissé módosítottabb formában megfelelne. - Milyen volna az a forma? - Valahogy így: „akad olyan derékszögű háromszög is, amelyben...” A vádlott elmosolyodott, és közbevágott: - Hogy kívánhatod, hogy megtagadjam az igazságot? - Lásd, ó Korpulentosz - szólt Krethenész. - Makacssága határtalan. - Látom. Kérem Dionüszosz templomának főpapját, a kiváló erényű Hüpokritont, terjessze elő szakvéleményét. Hüpokriton felállt. - A vádlott tévtanaival Zeusz és Apollón bölcs végzéseibe kontárkodott. - Hogyan? - Először is már régebben olyan számokat akart megismerni, amelyek soha ki nem számíthatók. Ő maga is irracionálisnak nevezte azokat. Ki akarta mondani a kimondhatatlant, kiszámítani azt, amit az istenek rejteni rendeltek az emberi szív előtt. El akarta lopni az Olümposzról a számok lelkét, hogy Zeusz haragja mindannyiunkat odaláncoljon a sziklához, mint a lázadó Prométheuszt. De ezzel nem szűnt vakmerősége. Azt állította, hogy a Föld gömbölyű. Értitek, barátaim? Gömbölyű! Mint egy rossz alma, amelyet a metapontioni kapunál árulnak a környéki démoszok kofái! A vádlott tehát el akarta téríteni az ifjak lelkét Dionüszosz templomának tiszta oltárától, és sötét fertőbe taszítani. - Hogyan? - kérdezte a vádlott. - Ó, ne tagadd, álnok Püthagorasz. Jól tudom, hogy tanítványaid hónapok óta kerülik a bakkhoszi szent orgiákat, ellenben viasztábláikon vakmerően az istenek végzéseibe avatkoznak. Tudomásom van arról is, hogy átkozott tételeddel varázslatokat végzel, mert a csillagok járását akarod megváltoztatni, hogy az isteneket ellenünk ingereld. - Az istenek végzéseit nem megváltoztatni, hanem megismerni akarom, mikor tételemmel a csillagok járását számítom. - Lehet, hogy a szamoszi Héra-templomban a csillagok járásából jósolnak, de mi, krotoniak jobban ki tudjuk olvasni az istenek szándékát a borjú és szamár beleiből, amit éppen a te tételedre is elvégeztem.

76

- Na és? - fordult oda érdeklődve Korpulentosz. - Mit üzentek az istenek? - A belekben lucernát és kórót találtunk! Tanúm rá Dionüszosz minden szent életű papja! Az elszörnyedés moraja futott végig a tanácson. - Kegyelem városunknak! - kiáltott fel Korpulentosz. - Mutass be áldozatokat az összes isteneknek, hogy a jégesőt és dögvészt lehetőleg az átkos Szürakuszai városára fordítsák! - Most pedig - folytatta -, mondd el véleményedet, ó bátor szívű sztrategoszom, Besztialesz. A sztrategosz az asztalra csapta kardját. - Mindig mondtam, ó nagy hatalmú Korpulentosz - dörögte -, hogy az ilyen éhenkórász viasztáblásoknak kár menedéket adnod. Az átkozott Szürakuszai létünkben fenyeget, fel fogja perzselni városunkat és kardélre hányja gyermekeinket, ha nem mi tesszük ezt előbb velük. Mi pedig képesek vagyunk eltűrni, hogy itt három, nem tudom miféle szögről vitatkozzanak, amelyekről még azt is állítják, hogy derekak, holott városunknak rajtad kívül egyetlen derék fia Milon volt, az olümpiai győztes öklöző. - Köszönöm szavaidat, ó Besztiálesz. - Mi a véleményed, derék városbírám, Brutálesz? - Szerintem a szamoszi métely romlásba dönti városunkat. Ifjainkat derék hoplitákká és bátor szekérharcosokká kell nevelni, gyakorolni őket a lándzsavetésben, és nem engedhető meg, hogy ilyen tévtanok felborítsák a rendet és a békét. - Mit szólsz mindehhez, ó Püthagorasz? - Tételem igazolását szemetekkel láttátok. Miért nevezitek hát tévtanoknak? - Hogyan hivatkozhatsz szemedre és tapasztalatodra, ó sötétben tévelygő, mikor a szamár belei az ellenkezőt mondták? Avagy szembeszegülhetsz ilyen kiváló és bölcs férfiakkal? De ám, nem akarom vesztedet, hiszen valaha mindannyiunk kegyét elnyerted, mikor a szent orpheuszi tanok igazságát hirdetted. De lásd be, hogy neked is engedned kell. - És mi volna az? - Engedd el legalább az egyik befogót. - Az nem tőlem függ. - Ugyan! Avagy nem te mondtad ki tételedet? Nos, ugyanúgy az ellenkezőjét is kimondhatod. - Tételemet én csak kimondtam, de a háromszög önmagában tartalmazza, tehát adott valóság, amelyen én nem változtathatok. - Ha valóság, annál súlyosabb, mert tetszetős máza alkalmas arra, hogy polgárainkat az örök érvényű igazságokban megingassa. Vond vissza tehát az egyik befogót. Lám, Khiosz szigete háromszor pártolt át a perzsa királyhoz, és vissza a hellén szövetséghez. - De a geometer kénytelen a számok törvényét követni. - Kroton polgárai csak az én törvényeimet követhetik. Ez pedig számodra a száműzés. Elmehetsz.

77

2 Metapontion felé az úton csak Euriszthetosz kísérte. Már látszottak Hérakleia gyümölcsöskertjei, mikor megszólalt: - Valamikor azt tanítottad, ó Püthagorasz, hogy minden bölcsesség az orpheuszi szent tanokban egyesül. Beszéltél a titánokról, akik Dionüszoszt, Zeusz és Perszephoné leghatalmasabb fiát megették, és csak szívét hagyták meg, amelyből Zeusz új Dionüszoszt alkotott, a titánokat pedig agyonmennykövezte, és hamvaikat szétszórta a szélbe. Elmondtad, hogy ebből a hamuból minden élőbe, állatba és emberbe jutott egy pihe, és ez a lélek, amely egyénről egyénre vándorol, mindig más alakban újjászületve, Hermész akarata szerint, és csak Perszephoné kegyelme által juthat el végleg Kronosz birodalmába, a boldogok szigetére. Hirdetted a hús- és babevés tilalmát, nem volt szabad gyapjúruhát viselnünk. Kérted, hogy szerezzünk neked híveket, akiket legjobb barátod, Hüpokriton avatott fel az előírt bakkhoszi szent orgiák szabályai szerint. - Így volt. - Később Krethenésszel együtt szálltatok szembe Hekataiosszal, aki néptelennek mondta az Olümposz tetejét. A regéket, amelyeket az ősökről és istenekről gümnopaidiákon vándor énekesek és kitharoszok adtak elő, ügyes költők képzeleti alkotásainak minősítette, sőt tagadta a perzsa királyok isteni származását, azt állítva, hogy anyjuk csak ballépését rejti isteni származás alá. - Mindez így volt. - Jól ismerjük Xenophanesszel folytatott vitáidat is, amikor orpheuszi tanaidat gúnyolva azt mondta: „Ha a marháknak kezük volna és alkotni tudnának, azok is maguk alakjában képzelnék isteneiket.” És vajon nem Brutálesz volt az, aki akkor megvédelemezett? - Helyesen mondtad, ó Euriszthetosz. Mért említed ezeket? - Nem értem, hogy most mégis miért juttattak számkivetésbe? - Mert kitűnő elméjük van, én viszont szamár vagyok, mert azt hittem, hogy ezek már mindent elhisznek. - No és? - És vakmerőségemben geometriai tételeimről is azt állítottam, hogy örök érvényű igazság, pedig ez csakugyan az volt, és erre ők is rájöttek. 3 Metapontionba érkezve egyenesen Palliaszhoz tértek be, aki mindkettőjüket jól ismerte és régi vendégbarátságban álltak vele. Palliasz kitörő örömmel üdvözölte őket. - Minek köszönhetem a szerencsét, ó szamoszi Püthagorasz? - kérdezte. - Kroton város száműzött. - Ne mondd! Szinte hihetetlen! És téged is barátom, Euriszthetosz? - Én önként vállaltam a száműzetést mesteremmel. - De hogyan történt? 78

Püthagorasz elmondta, majd megkérdezte barátját, mit gondol, számíthat-e rá, hogy Metapontion befogadja. - Minden bizonnyal. De ti valószínűleg megéheztetek. Nide! - kiáltott ki feleségéhez -, hozz vendégeinknek kenyeret, olajbogyót, és mézes bort! Másnap Palliasszal elmentek a városbíróhoz. Püthagorasz részletesen előadta a történteket, és megismételte kérését. - Részemről semmi akadálya, hogy itt letelepedj - válaszolta a városbíró némi töprengés után. Csak számításba kell venned, hogy mi Kroton várossal szövetségben állunk. Az átkos Szürakuszai mindkettőnket létünkben fenyeget, így tehát nem tehetünk olyan lépéseket, amelyek Krotonban azt a benyomást keltenék, hogy a hátuk mögött befogadunk olyasvalakit, akiről tudjuk, hogy ők száműzték. - Szóval ti is elkergettek? - Semmi esetre. Ilyenre ne is gondolj, ó nagy tekintélyű barátom, Püthagorasz. Csak óvatosan és barátságosan fogjuk megoldani, úgy, hogy neked is a legalkalmasabb lesz. Értesítjük majd Kroton városát, hogy ideérkeztél, és minthogy kijelentetted, hogy a krotoni magisztrátust ma is nagyra becsülöd, tételedet pedig visszavonod, tehát befogadtunk városunk polgárai közé. - Hogy tételemet visszavonjam? - Na, persze. Tudod, ez már hozzátartozik a dologhoz... - De hogy lehet egy geometriai tételt visszavonni? Azt a derékszögű háromszög önmagában tartalmazza, és tőlem függetlenül létezik, akár hirdetem, akár visszavonom. - Úgy pláne visszavonhatod, hiszen úgy is igaz marad. - De hogy mondhassam ki azt, hogy az oldalak viszonya nem olyan, mikor mégiscsak olyan? Ez nem egy állítás visszavonása lenne, hanem egy hazug tény állítása. Avagy mondhatnám-e, hogy nincs Nap az égen? - Hát akkor nem vonod vissza, csak ezt jelentjük a krotoniaknak, te pedig egyszerűen nem beszélsz háromszögekről, hanem hallgatsz. Reánk pedig nem lesz panaszod. Megbízunk Apollón templomának építésével. Kapsz házat, szolgákat, fiatal rabnőket és díszhelyet a színházban. - Köszönöm, barátom, de látod, az építésnél is nagy hasznát venném a tételem alkalmazásának. - Alkalmazd nyugodtan, csak hallgass róla. Fő, hogy senki meg ne tudja. Azt mindenesetre be kell látnod, hogy Kroton szövetségét nem veszthetjük el, hacsak azt nem akarjuk, hogy a gyalázatos Szürakuszai felégesse városunkat és kardélre hányjon mindannyiunkat. 4 Éjszaka szöktek meg a városból. - Én még most se tudom, hogy lépésünk helyes volt-e, Euriszthetosz - mondta gondolkozva. Te rávettél, én pedig beleegyeztem, de vajon jól fog-e végződni? - Meg vagyok győződve, hogy csak jót eredményezhet. Szürakuszai ellensége Krotonnak, és ha ezek téged száműztek, amazok annál inkább befogadnak. - Viszont árulónak fognak tekinteni mindkét oldalon.

79

- A te nagyságod felül áll mindenféle apró-cseprő gyűlölködésen. Hazafi akarnál maradni Krotonban? Megbecsülnének, mert azt hinnék, szíved gyűlölettel van telve mások iránt. De neked, ó Püthagorasz, mindezeken felül van a helyed, és egyetlen célod csak az lehet, hogy tételedet elismertesd velük bármi módon, mert ezzel hasznosat adsz nekik, amivel életüket szolgálod, és nem öngyilkos marakodásukat. Innen fentről kell szemlélni a dolgokat, mester, innen, ahonnan oly kicsinyesnek tűnik fel az ő sok apró szemétdombjuk, a tülekedés, a kocsmagőzös szemét. Minél távolabb vagyunk tőlük, annál jobban le tudjuk rázni magunkról erényeiket, és minél jobban lerázzuk, annál erényesebbek vagyunk valójában. Nem, mester! Akkor volnánk gonoszak és ellenségeik, ha az igazságot áldoznád fel és meghunyászkodnál előttük, elismervén ezzel azt, hogy célod a céltalan gyűlölet. Csak okosan kell kihasználnod természetüket. 5 Gelon lovasvezér, Szürakuszai türannosza, emelvényen ülve fogadta. Mikor azonban Euriszthetosszal együtt beléptek, leszállt az emelvényről és elébük sietett. Tenyerét homlokára téve, mély meghajlással üdvözölte őket. - Már hallottam ügyedet, ó szamoszi Püthagorasz. Egy szót se kell mondanod. Amit veled műveltek, az rávall a gyalázatos Krotonra. Kivetettek maguk közül, mert nem támogattad őket városunk elleni alávaló fondorkodásaikban. Most talán azt hiszik, hogy rövidesen kardélre hányhatnak bennünket, házainkat felgyújthatják, asszonyainkat rabszíjra fűzhetik, de tévednek a gazok, mert a harci szekerce visszafele fog lecsapni. Légy üdvöz városunkban. Minden tiszteletet megadunk neked: máris tekintsd magad a vének tanácsa tagjának, és reád bízzuk ifjaink nevelését, egyben pedig te leszel szekértáborunk hadimérnöke. - Szavaid mértéken felül megtisztelnek, ó Gelon, Deinomenesz fia - felelte Püthagorasz. - Sőt, úgy érzem, méltatlan vagyok ennyi megtisztelésre. - Hérakleszre! Mi leszünk megtisztelve, ha elfogadod. - Én csak azt szeretném, ha tételem tanítását megengednétek. - Nemcsak megengedjük, de kötelezővé tesszük annak elfogadását. Sőt - mondta titokzatos mosollyal -, lásd, mily megbecsüléssel vagyunk irányodban: tételedet... ja, miről is szól az a tétel? - A derékszögű háromszög befogóinak négyzete... - Persze! Tudom már. Szóval már ki is adtam a rendeletet, hogy ezt a tételt nálunk mindenkinek vallania kell, és aki megtagadná, azt úgy fogjuk tekinteni, mint városunk ellenségét, Kroton bérencét. Utasítottam a rendőrséget, hogy figyelje polgáraink beszélgetéseit, és ha valaki akár csak fejet is csóvál, állítsák a bírák elé. - Nagyon lekötelezel, uram, de talán túlságosan is nagy ez a kedvesség. Ugyanis tételemet a derékszögű háromszög önmagában is tartalmazza, és úgy gondolom, nincs is szükség rá, hogy azt ilyen eszközökkel ismertessük el, mert ha táblán felrajzolom, mindenki elismeri annak igazát. - Semmi kétségem iránta, de tudod, hogy egy állam polgáraiban mégiscsak kell lennie valami egységnek, és azt is tudod, hogy mindig akadnak rendzavaró elemek, akik az egység megbontására törnek. Biztos vagyok, hogy most is felbukkannak majd tételednek tagadói, és legalább ebből megtudom, hogy kik azok a gyalázatos elégedetlenek, akik ellenségei kormányzatomnak. Mert ugyebár, mi másért szegülnének szembe egy felsőbb dekrétummal? 80

Püthagorasz elgondolkozott. - Lehet, sőt biztos vagyok benne, hogy nem geometriai meggondolásból fogják tagadni. - Na ugye? Hát ezeket nem is fogod jó szóval, táblán rajzolva meggyőzni arról, hogy uruk parancsának engedelmeskedni kell. Ezért szükséges a pálca. - Én mégis azt hiszem, hogy ez esetben a geometriai levezetés elég meggyőző lesz, és idővel nem akad alattvalód, aki kétségbe vonja az igazat. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára még ellenségeid is el fogják ismerni. - Gondolod, barátom? - Sőt, meg vagyok győződve. - Ugyanis ilyen aggodalmaim nekem is voltak. Püthagorasz nem értette a dolgot. - Hogyan? Mért nevezed aggályosnak, ha ellenségeid is elismerik a tételt, amely mellett síkraszálltál? Most Gelon csodálkozott el. - El sem tudom képzelni, ó Püthagorasz, hogy te, akinek szívében oly nagy tudás rejtezik, ne értenéd meg ennek veszélyét. Ha ugyanis ellenségeim is vallani fogják az általam elrendelt tételt, akkor honnan tudjam meg azt, hogy ki a barátom és kitől kell óvakodnom? Így jártunk Niobé gyermekeivel is. - Niobé gyermekeivel? Az mi volt? - Hierarkhoszommal megbeszélve kinyilatkoztattuk, hogy Apollón Niobénak nem tizennégy gyermekét nyilazta le, hanem tizenötöt. Persze a felforgató elem tagadta. Ezeket tehát így ki lehetett válogatni, összefogdostuk őket és eladtuk rabszolgának Khioszban, kincstáram javára. Végül mindenki vallotta, hogy Niobénak tizenöt gyermeke pusztult el. Persze azért engem nem ilyen könnyű félrevezetni, és tudtam, hogy a hitvallók soraiban számos álnok ellenségem bújik meg, csak éppen gyávák tagadni a tizenötöt. Ezért kénytelenek voltunk a gyermekek számát tizenhatra emelni, így megint ki tudtunk szűrni néhány hittagadót, de már alig egynéhányat. Ezután pedig már hiába emeltük a számot tizenhétre meg tizennyolcra, mindenki úgy tett, mintha elhinné, pedig jól tudom, hogy a bitangok csak hazudnak a bőrükért. Én is félek, hogy igazad lesz: tételed előbb-utóbb nem lesz alkalmas ellenségeink kiszűrésére. - Erre csak azt felelhetem, hogy tételem igaz, és csak hasznos lesz. - Egy darabig. De nem kell félned. Keresztülhúzom én a gyáva alattomosak számításait: ha már mindenki elismeri tételedet, ki fogjuk terjeszteni annak érvényét. - Hogy értsem ezt? - Újabb dekrétumban adjuk tudtul a népnek, hogy tételed érvényét kiterjesztjük a derékszögű háromszögről mindenféle háromszögre is. Sőt, ha a szükség úgy kívánja, a négyszögekre is. Az eszme annál is inkább nagyszerű, mert egyben a gyalázatos Kroton is látni fogja, mennyire megbecsülünk téged, és mily tiszteletben részesíti Szürakuszai azt a férfiút, akit ők ilyen alávaló módon bántalmaztak. A te személyed nagy kincs városunknak, és hatalmas támasz a krotoniak elleni igazságos harcunkban. - Úgy véled, ó Gelon, Deinomenesz fia, hogy tételem alkalmas ilyen célra?

81

- Feltétlenül. Városunk lakosainak csak egy része megbízható. Jól tudod, hogy mikor vitéz seregem Kamarinát feldúlta, lakosait Szürakuszaiba telepítettem, mert ügyes kézművesek voltak, akik pajzsokat és harci szekereket gyártottak seregemnek, sőt új palotámat is ők építették. De az ilyen éhenkórász söpredék mindig veszélye a városnak és a rendnek, ezért mikor Megarát és Euboia várost foglaltam el, már csak a vagyonosokat telepítettem városomba, a többit eladtam rabszolgának. Na és mit gondolsz, mit értem a vagyonosokkal? Azt, hogy ezek közül sokan az én helyemre szeretnének kerülni, és miközben nyelvük sima, szívük álnoksággal telve. Beláthatod tehát, hogy tételedre szükségem van. 6 - Na és mit óhajtasz tőlünk, szamoszi Püthagorasz? - kérdezte Artaphrenész, Dareiosz király Szardeszi szatrapája. - Mi ösztönzött arra, hogy Szardeszbe jöjj? Talán Szamosz szigetének hódolatát hoztad a királyok királyának? Mutasd előbb talán az ajándékokat! - Az ajándékot a fejemben hoztam neked, ó hatalmas szatrapa. Értékesebb aranynál és drágakőnél. - Bölcsességednek már hallottam hírét, és ha ajándékod valóban értékesebb aranynál és drágakőnél, úgy örülni fogok neki. Tehát, mi volna az? - Egy geometriai tétel, amelyet hiába kínáltam fel Krotonnak, Metapontionnak és Szürakuszainak. Mindegyikük csak azon töprengett, hogyan tudná azt mások kárára fegyverül használni, hogy saját kincseskamráját gazdagítsa. Tételemet csak úgy fogadták volna el, ha azt kicsinyes érdekeik szolgálatába tudják állítani, sőt még így is ki akarták forgatni és igazságát értelmetlen hazugsággá változtatni. Mintha én nyomorult, közönséges ember, megtagadhatnék egy törvényt, amely mindenképpen az marad, akárhogyan is próbálnánk elferdíteni, mert hiszen nálunk hatalmasabb erők alkották. - Helyesen fogod fel az igazság lényegét, ó bölcs idegen. A törvény, mit nálunk hatalmasabbak alkottak, mindenképpen igazság marad. - Bizton reméltem is, hogy ti, perzsák, nem fogjátok megkísérelni, hogy kicsinyes érdekből kiforgassátok a törvényt. Végtére is a te urad, Dareiosz király oly mérhetetlenül gazdag... - Állj! - kiáltott Artaphrenész. Felállott és meghajolt. - Folytathatod, szamoszi Püthagorasz - mondta visszaülve. - Szóval oly mérhetetlenül gazdag... - És hatalmas. Ezt se feledd el, idegen. - És hatalmas... - Királya a föld minden királyának! Mondd csak rendesen végig a címeket! - Királya a föld minden királyának! - Úgy. Nos, mit akarsz mondani? - Ezért uradnak nincs szüksége rá, hogy népek eltiprásával növelje kincstárát... - Hogyan érted ezt? - kérdezte Artaphrenész gyanakvó hangon.

82

Euriszthetosz mentette meg a helyzetet: - Mesterem úgy véli, hogy a föld minden királya hódol urad trónja előtt. - Helyes! No, halljuk tovább! - Tehát elhoztam nektek tételemet, hogy megismerjétek és tudósaitok használhassák. Artaphrenész a vállát vonogatta. - Nem tudom ugyan, mi célja van, de mondd el, mit hoztál. Püthagorasz elővette viasztábláját, és rajzolt, magyarázott. - Tehát - fejezte be -, a derékszögű háromszögben a befogók négyzetének összege egyenlő az átfogó négyzetével. Artaphrenész sokáig nézte az ábrát, többször elmagyaráztatta magának, majd megkérdezte: - No, de ha mégse egyenlő! - Okvetlen egyenlő! - Ebben, amit te rajzoltál. - Tételem minden derékszögű háromszögre érvényes. - Hogyan? Azt akarod talán mondani, hogy senki se tud olyat rajzolni, ami nem a te törvényedet követi? - Valóban senki se, nemes szatrapa. - És... gondolod, hogy... én se? - Te sem, ó uram. Artaphrenész kissé megdöbbent, de visszatartotta haragját. Feltűnő nyájassággal kérdezte: - Tehát úgy gondolod talán, hogy maga Ahuramazda isten se? - Ő se, uram. Artaphrenész szeme felvillant. - Úgy. Igen. Te bizonyára jobban tudod, bölcs Püthagorasz. És ha gyarló elmém helyesen fogja fel szavaid értelmét, ezzel azt akarod mondani ugyebár, hogy maga Dareiosz király, a föld királyainak királya sem tudna, így értetted, ugyebár? Ismét Euriszthetosz szólt közbe: - Ő okvetlen tudna, ó nemes szatrapa. Ő felül áll minden földi és égi hatalmasokon. - Ne szólj közbe, szolga - intette le bosszúsan Artaphrenész. - Én az urad véleményét akarom hallani. - Miként gondolod tehát, Püthagorasz? - Ő... - kezdte dadogva, mialatt Euriszthetosz a ruháját rángatta -, ő... bizonyára tudna. Artaphrenész megenyhült. - Látom, csakugyan nagy a te bölcsességed, ó idegen, ezért hát megengedem, hogy békességgel térj vissza hazádba, és jövő évben te hozhatod el a szamosziak ajándékait. Ezenkívül írnokom ad neked egy cseréptáblát, saját pecséthengeremmel hitelesítve. Azt add majd át az ottani helytartónak, Szüloszon türannosznak. Remélem tudod, miért? - Nem tudom, uram.

83

- Akkor elmondom. Királyom megbízta Hisztiaioszt, azt a nyomorult gazembert, hogy jöjjön segítségemre és kényszerítse meghódolásra a kisázsiai görög városokat. Ez a bitang azonban ehelyett énellenem akart sereget vezetni. Megtudtam, de mikor rácsaptam, Khiosz szigetére szökött, hogy onnan szője ellenem ármányait. A becsületes khioszi magisztrátus azonban kitette a szűrét, mire Mütilenébe ment; tőlük sikerült néhány hajót kicsalnia azzal az ürüggyel, hogy ellenem vezeti őket. De persze a mütilenieket is becsapta, mert most a hajókkal közönséges kalózkodást űz a Helleszpontosz környékén. Ezért utasítom most Szüloszon helytartót, hogy szervezzen hajóhadat, és láncra verve hozza elém ezt a gazembert. 7 - Nos tehát, Püthagorasz, itt vannak Athén legbölcsebb férfiai - mondta Kleiszthenész, az arkhon. - Add elő tehát nekünk mindazt, amit közölni szeretnél, hogy bölcsességünket azzal is gyarapíthassuk. Püthagorasz elővette viasztábláját, rajzolt, magyarázott, a végén pedig így fejezte be: - Tehát ezeket akartam elmondani nektek, athéni bölcs férfiak. Csend következett. A hallgatóság változatlanul feszült figyelemmel nézte Püthagoraszt. Azt a hallgatás kissé zavarba hozta. - Nos tehát? - kérdezte. - Nem szóltok semmit, barátaim? - Várjuk, hogy szavaidat befejezzed - szólt valaki. - Már befejeztem. Ezt akartam mondani. - És miért mondtad mindezeket? - kérdezte az előbbi. - Hogy megismerjétek tételemet. - És mit csináljunk vele? - Csak azt szeretném, ha megismernétek, s tanítanátok az ifjaknak. - De miért? - Hogy megismerjék azok is mint fontos geometriai igazságot, és számításaikban felhasználják. Szkeptosz szólalt meg, a künikosz bölcs. - De mit akarsz mindezzel mondani, szamoszi Püthagorasz? Mert ugyebár, az emberi szónak valami célja is van. - Nem értem kérdésedet, bölcs barátom. - Én viszont céljaidat nem értem. Mert ugyebár például Thalész szerint a világ ősanyaga a víz, és minden ebből keletkezett. Hérakleitosz viszont a tüzet tartja minden lét forrásának, míg Anaximenész a levegőt. Tételedről azonban még nem tudjuk, hogy ezen elképzelések közül melyiket kedveled, melyiknek óhajtasz tápot nyújtani, avagy, ha egyiket sem vallod, milyen új gondolatokat nyújtasz a tudománynak. Talán mindezekkel szemben a káoszt tartod minden dolgok eredetének, amelyből Anaximandrosz szerint az ellentétek alakították ki a való világot? Vagyis szeretnénk tudni, hogy mi a célod, amely miatt a háromszögnek ezt a tulajdonságát elmondtad?

84

- Úgy látom, tévesen fogtátok fel szavaimat - felelte Püthagorasz. - Amit elmondtam, annak semmi köze a világ ősanyagához és keletkezéséhez. Tisztán geometriai eredmény, amelyre kutatásaim alatt saját eszemmel rájöttem, függetlenül attól, hogy milyen a világ és hogy keletkezett. - Már kezdelek érteni. Ez esetben tehát a künikosz tanokat vallod, melyek szerint a bölcs helyezkedjék felül a világon, szokásokon, törvényeken, vesse meg a kényszert éppen úgy, mint az élet véges örömeit, ne szoruljon senkire, és csak az erényt gyakorolja. Úgy látom, te hozzánk tartozol. - Tévedsz, barátom, tételemnek semmi köze az erkölcshöz sem. - Mindjárt gondoltam! - kiáltott fel Erotiadész, a költő. - Bölcs társunk azt vallja, hogy ne kössük le magunkat erkölcsi szabályok által, hanem éljünk az élvezeteknek. Igyunk hát bort régi tömlőből, homlokunkat övezzük koszorúval, ölünkbe fuvolás lányt ültessünk, és ajkunk zengje Érosz dalát. Ugyebár, te Hipponaxo és Anakreón tanításait vallod? - Nem ismerem ezeket a férfiakat. - Valóban nem ismernél ily nagy költőket? - Nem. És ezeket az örömöket nem is nagyon élveztem. - Hogyan? Talán Szimonidész versei búsítottak el, hogy megveted az embereket, és talán állatnak tekinted a nőket, mint ő? - Ismétlem, a tétel, amelyet veletek közöltem, nem vonatkozik sem a világra, sem az emberekre, hanem pusztán forradalmi jellegű felismerés a geometriában. - Tehát lázadó vagy, mint Alkaiosz, akit hazája, Leszbosz szintén száműzött? - Csak úgy értettem, hogy a tétel egészen új, függetlenül mindenféle bölcselkedéstől. - Eszerint Hérakleitosz nézeteit vallod - szólt Szkeptosz -, amely szerint minden bölcselkedés szemfényvesztés. - Nem, barátom, erre sem gondoltam. Meg kell mondanom, hogy engem semmiféle eszme vagy filozófia nem vezetett. Csak rájöttem egy törvényre, amely azonban sem bennem, sem bármely bölcs elmében nem született meg, hanem amely teljesen független embertől és istentől, mert a háromszög önmagában tartalmazza. - Hát akkor te mégis Hérakleitosz híve vagy, hiszen ő mondta, hogy a világ törvényei előbb éltek, mint az emberek és az istenek. - Lehet, hogy igaza van Hérakleitosznak, de értsétek meg végül, hogy engem nem vezetett semmiféle filozófiai vagy társadalmi cél. - De hát akkor mondd meg már, mit akartál. Végtére is az ember szavainak célja van. Balga az, aki teljesen céltalanul beszél. Kleiszthenész kopogott az íróvesszőjével. - Úgy látom, barátaim, mindnyájan félreértjük Püthagoraszt. Ha jól sejtem, itt egyszerűen egy új geometriai tételről van szó, amelynek semmi köze filozófiai vagy társadalmi elméletekhez, sem pedig a költők gondolataihoz. Vendégünk egyszerűen közölni óhajtotta velünk felfedezését, és kéri, hogy azt ismerjük el, és mint feltétlen igazságot tanítsuk az ifjaknak, így gondoltad, Püthagorasz, nemde?

85

- Nagyon hálás vagyok neked, ó Kleiszthenész, hogy te végre megértettél. Valóban csak ezt akartam, és semmi mást. - Nekem pedig semmi kifogásom ellene, hogy tanítsad. Athén a szabadság hazája. De sajnos, te éppen ezt nem veszed tekintetbe. - Mért gondolod, ó Kleiszthenész? - Mert tételedet mint vitathatatlan igazságot akarod polgárainkra rákényszeríteni. Márpedig jól tudod, hogy mióta Harmodion megölte Hipparkhoszt, a kegyetlen türannoszt, azóta nálunk mindenféle zsarnokságnak vége van. Hiába próbálta meg Kleomenész spártai király nyakunkra ültetni Iszagoraszt, a nép őt is elkergette, és maga vette kezébe a közügyek vezetését. Vagyis tételed politikai oldala kissé aggályos. - Semmi köze sincs az athéni polgárok közügyeihez. Pusztán geometriai lényege van. - Te talán így fogod fel. De mihelyt tételedet nem mint egyéni véleményedet tanítod, hanem mint valami parancsot, úgy annak már politikai oldala is van. Ha népünk megtudná, hogy ilyen zsarnoki hangzású tételt a mi hozzájárulásunkkal tanítasz, mindnyájunkat száműzne osztrakizmosszal. Amennyiben azonban hajlandó vagy tételedet úgy hirdetni, mint egyéni véleményt, kérve, hogy polgáraink maguk döntsenek annak igaza felől, úgy... - Bocsáss meg, hogy közbevágok, nemes arkhon, de tételemet csak úgy taníthatom, ahogyan van, és annak igazsága minden véleményen felül, tisztán az elmében van. Azt csak megérteni lehet, vagy meg nem érteni. De vitatkozni... - Ez esetben, sajnos... - Bocsáss meg, hogy én is közbevágok, nemes arkhon - szólt most Euriszthetosz. - Mesterem úgy értette, hogy tételét szabad vitára bocsátja az athéni szabad tanítás és szabad véleménynyilvánítás elve alapján, de a polgárok józan belátása bizonyára igazat ad neki. Ugye, mesterem, így gondoltad elmédben? - Te már jobban tudod, mit és hogyan gondolok. Vitára bocsátom tételemet. - Így már más - felelte Kleiszthenész. - De van még egy súlyosabb kérdés is. - És pedig? - Te azt állítottad, hogy tételed minden derékszögű háromszögre érvényes, és többször hangsúlyoztad, hogy senki halandó, de még a halhatatlan istenek se tudnának olyan háromszöget rajzolni, amely ne a te törvényedet követné. - Ezt valóban hangsúlyoztam, de éppen azért, mert tudtam, hogy a szabad Athénben nincs zsarnokság, szatrapa és király. Senki sem sértődhet meg emiatt. Remélem, nem veszed sértésnek, ó Kleiszthenész, ha kijelentem, hogy te sem tudsz másmilyen háromszöget rajzolni. - Egyáltalán nem. Semmivel se tartom magamat többre polgártársaimnál. De, ha jól értem, ezzel azt is kifejezed, hogy soha, a jövőben se tudunk másmilyen háromszöget rajzolni. - Ez valóban így is van. - Nos, hát itt a hiba. Tételed annyira pesszimista, hogy elvenné népünknek a jövőbe vetett hitét. Mert látod, van bölcs, aki szerint a fejlődés alapja a dörzsölés: minden dörzsölődik és ütközik, miáltal a világ részei egymáshoz csiszolódnak. Hérakleitosz szerint a tűz hozza létre a fejlődést, amely elemészti az életet és egyben újat szül. Vannak, akik hiszik, hogy a tengerből kristályosodnak ki új életek, ha a Nap heve kiszárítja belőlük a vizet. De mindegyik hiszi, hogy a jövőben történik valami változás. Te azonban egyenesen kimondod, hogy lesz valami, amit az

86

ember sosem fog elérni, amin soha úrrá nem lehetünk. Hogy tehát van egy törvény, amely életünket örök időkig béklyózni fogja. - Több ízben hangsúlyoztam, hogy tételem hirdetésében engem semmiféle emberi cél nem vezet. Azért mondtam ki, mert így van, volt és lesz mindig. Mert ez a valóság, amelynek megismeréséből csak hasznunk lehet. De akár ismerjük, akár nem, akkor is igaz lesz mindenkor. Ezen ember nem változtathat. - Éppen ez a hiba, és ezért nem szabad népünknek megtudnia. Bennünket most Kleomenész spártai király bosszúja fenyeget, tehát megkezdtük a hosszú falak építését a kikötőig. Kézműveseink szorgalmasan készítik ifjaink kardját és pajzsát, valamint a kaszásszekereket. Bölcseink könyveket írnak, az ifjakat tudományra és bölcsességre nevelik, kereskedőink a világ minden részéből gyűjtik kincseiket városunk szépítésére, és mint látod, építjük az Akropoliszt, melynek szépsége máris messze földön híres. Mindez bizakodással tölti el polgáraink szívét, és hittel a jövő iránt. Beláthatod, hogy ilyen pesszimista tétel hirdetését nem engedhetjük meg, és kénytelen vagyok tőled megvonni a további tartózkodás jogát. - Te döntesz, ó arkhon. Nem vagyok a város polgára, jogod van kiutasítani. Jegyezd azonban meg, hogy törvényem akkor is igaz, és uralkodik Athénben éppen úgy, mint a világ bármely részén. - Éppen azért nem szabad megtudniok polgárainknak. 8 A történelem csak annyit tud Püthagorasz életének végéről, hogy Krotonból való száműzetése után Metapontionba menekült, és nemsokára meghalt. Ezzel szemben a hiteles történet ez: Mikor Athénből is kiűzték, magát teljesen Euriszthetoszra bízta, akinek végül sikerült őt rávennie, hogy tegyen le káros rögeszméjéről, és ne akarja tételét mindenáron ráerőltetni az emberekre, ha azok nem fogadják el. Így tehát visszautaztak Szardeszbe. Euriszthetosz elmondta Artaphrenésznek, hogy a rájuk bízott levelet átadták Szamoszban Szüloszan helytartónak, aki azonban nem volt hajlandó hajókat küldeni Hisztiaiosz ellen, arra hivatkozva, hogy a királyok királyának fizetett adó kimerítette kincstárát. Artaphrenész toporzékolt dühében, de Euriszthetosz lecsillapította, elmondván, hogy Püthagorasz a világ legkitűnőbb hajósa, ő vezette Szürakuszai félelmes hajóhadát, és ha csak három hajót bíznak rá, ő láncra verve fogja Artaphrenész elé hozni Hisztiaioszt. A hajóhadat megkapták, feleveztek vele a Helleszpontoszig, és ott Euriszthetosz addig mesterkedett, míg meg nem találta Hisztiaioszt. De ahelyett, hogy megtámadta és elfogta volna, szövetkezett vele, és ettől kezdve együtt kalózkodtak. Főleg főniciai hajókat fosztogattak, de nem vetették meg az athénieket sem, mert azokban is akadt elég portéka. Az üzlet három évig virágzott. Ekkor történt, hogy a perzsáknak sikerült Milétosz előtt megverni az egyesült görög és főniciai hajóhadat. Utána a kisázsiai görög városokat sorra visszahódították. Mikor pedig a Helleszpontoszhoz közeledtek, Euriszthetosz elérkezettnek látta az időt újabb cselekvésre: felkereste a közeledő perzsa hadat, elárulta Hisztiaiosz rejtekhelyét, mire az ő vezetésével rácsaptak és elfogták. Artaphrenész kivégeztette Hisztiaioszt, Püthagoraszt pedig gazdagon megjutalmazta. 87

Püthagorasz Szardeszben telepedett le. A rablott kincsekből palotát építtetett, de sose tudott letenni arról a vágyáról, hogy tételét hirdethesse. Euriszthetoszt is mindig ezért nógatta. Most végre az ő vágya is teljesült. Euriszthetosz bemutatott egy cseréptáblát Artaphrenésznek, amelyet ő a ciklopszok földjén talált egy szikla alatt. Mikor ugyanis arra jártak, a szikla hirtelen inogni kezdett, és egy rejtélyes hang szólalt meg: - Eljöttél hát végre, bölcs Püthagorasz, aki hivatva vagy a nagy istenek akaratát közvetíteni. Vidd el hát ezt a táblát édes fiamnak, Artaphrenésznek Szardeszbe. Ezzel a szikla kifordult sarkaiból, és alatta látható volt az égi fényben sugárzó cseréptábla. Artaphrenész elolvastatta a cseréptáblát, amelyen maga Ahuramazda isten küld üzenetet fiának, Artaphrenésznek, közölvén vele, hogy Dareiosz király utódául őt szemelte ki, mert Artaphrenész az ő természetes fia, de erről eddig az anyján kívül földi halandó nem tudott. A trónt azonban csak úgy fogja elnyerni, ha isteni apja tiszteletére minden templom falára kiíratja ezt a titkos értelmű jelmondatot: „ánégyzet plusz bénégyzet egyenlő cénégyzet”. Artaphrenész persze azonnal teljesítette a parancsot, és nemcsak a perzsa templomokra íratta ki, hanem Euriszthetosz tanácsára a meghódolt görög városok templomaira is. Ennek köszönhető, hogy Püthagorasz tétele fennmaradt az utókor számára. Nemsokára ugyanis Artaphrenész a trón reményében összeesküvést szőtt Dareiosz király ellen, és ebbe Euriszthetosz tanácsára főként a görög városokat vonta bele, amelyeknek siker esetére szabadulást ígért. Ezt az összeesküvést Euriszthetosz beárulta Dareiosz királynak, aki Artaphrenészt kivégeztette, néhány görög várost felperzselt, a templomokról pedig tüstént levakartatta a jelmondatot. A görögök levakarták ugyan, de annál jobban szívükbe vésték, sőt továbbadták a szabad hellén városoknak is, és ettől kezdve ez lett a perzsák elleni harc jeligéje. Mikor Marathonnál az egyesült görög sereg halálmegvető bátorsággal és harci tűzben lángolva vetette rá magát a perzsákra, a görög hopliták ezt kiáltották: „ánégyzet plusz bénégyzet egyenlő cénégyzet!” És győztek. A győzelem után újra kiírták templomaikra. Ezt a jelmondatot kiáltozták a papok a krétai ifjak hagyományos fegyvertánc-ünnepén és az attikai Dionüszosz körmeneteken, ezt énekelték az énekesek a színházban héthúros hangszerek és fuvolák kíséretével, és ezt vésték fel Püthagorasz szobrára, amelyet a marathoni mezőn állítottak fel. Igen szép szobor volt: Püthagorasz homlokát Niké övezi a győzelem koszorújával, míg lába egy perzsa harcos hullájának a nyakán pihen. Mi lett Euriszthetosszal? Ő egy darabig újra kalózkodással kereste a kenyerét. Megtudta eközben, hogy Lemnosz és Imbrosz szigetén türszen kalózok laknak, akik igen sok kincset halmoztak össze, tehát megtámadta őket, legyőzte és kiirtotta nemzetségüket. Ezután innen folytatta a kalózkodást, de nemsokára rájött arra, hogy nem érdemes a megtámadott parti városokat és falvakat kiirtani és elpusztítani, mert azokból több zsákmány nincs. Tehát mikor Szigeiont foglalta el, nem irtotta ki, hanem nyakukra ültetett néhány edzett, mindenre kész kalózt, akik a népet féken tartották, és évente adót préseltek ki belőle uruknak. Ugyanúgy rabolta ki minden évben Rhaikelosz kikötőt. Majd rácsapott a Sztrümon torkolatánál levő aranybányákra, elfoglalta

88

Naxosz, Szamosz és Leszbosz szigetének jó részét, és mindenhova saját banditatársait helyezte el, hogy évről évre megsarcolják a népet. Mindezt már nem saját neve alatt végezte, hanem felvette a jól hangzó Miltiadész nevet, és mint „ifjabb Miltiadész”, a hatalmas és bölcs király nimbuszával övezve, az attikai népek tiszteletében halt meg. Így ismeri a történelem.

89

Logosz - Mit szólsz ehhez a környezethez, ó Philologosz, Arisztomakhosz fia? Philologosz körüljártatta szemét a Forum Romanumon. Távolabb, a Concordia-templom előtt nagy tömeg állta körül a rostrát, amelyen egy szónok olvasta fel Sulla proskribáltjainak neveit. Az ilyen kihirdetésekre mindig ugyanazon tömeg verődött össze: félelmetes külsejű, mindenre kész alakok, akik igyekeztek egy-egy ismerős nevet elkapni, mert aki egy proskribáltat meggyilkol, az megkapja az áldozat vagyonát is. Philologosz és Biblophagosz a tér túlsó végén ült, a Basilica Aemilia Paulli lépcsőjén, és láthatóan nem nagyon érdekelte őket, hogy a Sulla által megfélemlített szenátus kiket nyilvánít a köztársaság ellenségeinek. - Mit mondhatnék neked újat a környezetről, ó Biblophagosz? - felelte Philologosz vállat vonva. - Mindez a sok építmény itt körülöttünk nagyon hasonlít a mi Akropoliszunkra, hiszen hellén építőmesterek emelték. Ez a bazilika itt Lucius Aemilius Paullus nevét viseli, aki nyolcvan éve győzte le Görögországot, és tette római provinciává. Onnan hozott magával építészeket, hogy ékesítsék ennek a barbár népnek a földjét. Nézd itt szemben Castor és Pollux templomát! Tekints az oszlopokra, és láthatod a korinthoszi mester keze nyomát. Vagy nézd odafönt a timpanont. A sarkában eleső harcostól a középen álló istennőalakig minden a mi templomaink hű másolata, csak az arcokban van különbség, mert ezt az istennőt valamelyik itteni bandavezér ágyasáról mintázták. Minden nagyon hasonló a mienkhez, és mégis mennyire más! Mert mi volt az Akropolisz ékessége? A bölcsesség istennőjének szobra. Most pedig nézz oda! - szól a mellettük levő kőpárkányon álló szoborra mutatva. - Mit látsz ott? A nőstényfarkast és alatta a csecsemőket, amint a vadállat tejét szívják magukba, hogy már a város alapítása is testvérgyilkossággal kezdődjék. Biblophagosz sóhajtott. - Látom - mondta. - És ne feledd, hogy az athéni agorán a nép is mennyire más volt. Ezek itt most vérszagra és koncra gyűlnek. Mi azonban azért mentünk az agorára, hogy körülvehessük mesterünket, a tisztes agg Kleiszthoszt, és elkaphassuk egy-egy bölcs mondását, amelyet sietve jegyeztünk fel viasztábláinkra. És milyen örömet jelentett, ha sikerült megpillantanunk Hekateont, a cinikus bölcset, aki elveihez híven piszkosan, rongyos ruhában járta az utcákat, nem törődve a nyárspolgárok véleményével. De ha odajött hozzánk és mesterünkkel vitázott, minden szava olyan volt a lélek számára, mint éhes rabszolgának az istenek lakomája. Pedig mi magunk testileg is éhesek voltunk, hiszen életünket nem aranyak gyűjtésének, hanem a bölcsességnek szenteltük, és örültünk, ha ruhánk alól a bőrzacskót előhúzva, találtunk még benne néhány szem parázson sült bükkmakkot. És ha mesterünket követve elmentünk a színházba, ott is a magunk életét láttuk, mert a vígjáték írója a mi mestereinket figurázta ki, vagy a közélet vezetőit. A nép pedig egyaránt tapsolt a színészeknek, íróknak és azoknak, akiket kifiguráztak. Emlékszel? Megtörtént, hogy egy gazdag rézöntő bőséges jutalmat ígért az írónak, ha egyszer őt is kifigurázzák. De meg is kapta a magáét, mert az író kecskelábú szatírnak ábrázolta, aki betéved a városba, a pellengért trónusnak nézve, felmászik rá, mire a tömeg rothadt hagymával és sárral dobálja, ő pedig mindezt hódolatnak veszi, és mikor a porkoláb el akarja kergetni, pénzt ad neki, hogy engedje még kissé élvezni népszerűségét. Mindketten nevettek.

90

- Helyesen szólottál - mondta Biblophagosz. - Valóban, Periklész tizenhét évig volt a város vezetője, mert mindenki becsülte. Mindig sisakban járt, mert tudta, hogy az jól áll neki. És fel van jegyezve, hogy milyen nevetés tört ki, mikor a színházban megjelent a színész, fején szakajtókosárral vagy borostömlővel. Azon pedig óriási szemnyílásokkal. Döngő léptekkel a középre ment, ott letaszította trónjáról a Zeuszt játszó színészt, ő ült a helyébe, majd Zeusz nyilait beledöfte Pallasz Athénébe, dárdáját kiragadta kezéből, letörte annak aranyból való hegyét, és odaadta a másik színésznek, aki Aszpasziát személyesítette meg. Az pedig egyszerűen megette. És Periklész volt az, aki mindezeken legjobban nevetett. - Igen, mert tudta, hogy mindez csak tréfa, hogy ő sohasem törekedett zsarnokságra, és egyetlen drachmát sem őrzött el a néptől. - Pontosan ezért! De próbálnád kifigurázni valamelyik főmartalócot itt Rómában! Keresztre feszítenének, mert nincs az a vád a rablástól az apagyilkosságig, az üreslelkűségtől az útonállásig, ami ne találna elevenre. Mit gondolsz, miért kell az imperátort istenként tisztelni? Mert az tudja, hogy mindenki megveti. Ezért a cirkuszban csak gladiátorok ölik a vadállatokat. Vagy egymást, a múzsák pedig könnyeznek és megkötözve hallgatnak. Pedig micsoda színpadi figurát lehetne faragni erről a bibircsókos képű Sulláról! Meg lehetne játszani, hogyan szopja a farkastejet, hogyan üvölt tőle farkas módra, és hogyan veti rá magát Görögországra, hogy a vérét szívja. - És a tejét is, ó Biblophagosz. Mert ne feledd, hogy Sulla beszél görögül is. Sőt ír. Mondanom sem kell, hogy saját hőstetteit írja, mert egyébre nem képesek. De lehet, hogy ezt is valami göröggel íratja, aki jó pénzért hőskölteményben örökíti meg, hogy gazdája miként rabolta ki templomainkat, miként törette össze szobrainkat, és mily dicsőségesen égette fel könyvtárainkat... Ha ezek nem a mi tejünket szívnák, már régen nem lennének. - Igazad van barátom. De mondd: hosszú életű lehet-e az imperátorok szüntelen játéka? Lehet-e az ész és igazság szüntelen felháborításával az államnak életben maradni? Nem, Philologosz, ez nem lehetséges, hiszen Sullát, lásd, saját környezete öli majd meg. Az erőszak önmagát szünteti meg. A hintát meg lehet lökni úgy, hogy fellendül az egyik oldalra, sőt vissza is lehet lökni, de egyik végpontján sem marad nyugalomban, hanem lefelé törekszik az ésszerű nyugvópontra. Csak az a társadalom maradhat biztos talajon, amelyet a tudás vezet, és nem a circus maximus vérszomjas csőcseléke, sem a még vérszomjasabb martalócvezérek. Azért kötötte ki Platón, hogy az államot csak a bölcsek vezethetik, akik nem gyűjthetnek vagyont, és akik közül egyik sem emelkedhet a másik fölé, nehogy valamikor népének zsarnoka lehessen. Philologosz bólintott. - És ennek az állapotnak be is kell következni, mert csak az létezhet, ami ésszerű. És akkor a nép is megnyugszik. Az emberek megelégszenek a friss búzakenyérrel, esznek hozzá sajtot, sós olajbogyót, hagymát, fügét, esetleg isznak hozzá bort, ajkuk az istenek dicséretét zengi, és tiszafa ágyban, mirtuszágakból készített fekhelyen térnek nyugovóra. A bölcsesség rá fogja vezetni őket, hogy így jobb nekik, és egymás ellen törni káros. Nézd, nézd a napot! - mondta szinte eksztázisban Philologosz. - Így jön mindig feljebb és feljebb a mi napunk, mert csak egy hatalom van, a bölcsesség. A logosz. Helyesen mondta Thalész, hogy minden fűszálban egyegy isten lakozik, aki őt növésre készteti. A nyers erő csak szolga, az úr a logosz, az ész törvénye, az erőszaknak pedig fejet kell hajtania előtte. Az önkény önmagát dönti meg és uralomra segíti az észt. És a bölcsességet mi, hellén bölcsek képviseljük ebben az országban. Erezd úgy, Biblophagosz, hogy máris lábunk előtt fekszik ez a barbár város. De mi nem fogjuk eltiporni, hanem vezetni fogjuk az erény útján, miként bölcs és jóakaratú királyokhoz illik. Jaj! - Jaj! - kiáltott Biblophagosz is. 91

Mindketten hatalmas rúgást éreztek a hátukban. Ijedten fordultak meg. De már ömlött is a szidalom Stultius, a dák rabszolgafelvigyázó szájából: - Hát ti nyomorult, bitang rabszolgák, itt lopjátok a napot, amikor én azt parancsoltam, hogy tüstént menjetek a Janiculus hegyre őrizni a nyájat? Nemhiába mondtam gazdánknak, a nemes és nagyszívű Caius Publius Valerianusnak, hogy ilyen hitvány, nyápic alakokért egyetlen ast sem érdemes kidobni, mert lusták, mint a tetű. Tudtam én, hogy miért ad titeket olyan olcsón a kereskedő! Na de megálljatok, nyomorultak, csattog még ma hátatokon a korbács! Fel! Azzal két kezével megragadta a rabszolgák nyakára kovácsolt vasgyűrűket, felrántotta őket, és maga előtt rázva, rugdalva taszigálta végig a fórumon. Saturnus templomához érve még egyszer összerugdosta őket, lelkükre kötötte, hogy a legegyenesebb úton, Probus hídján menjenek át a Tiberisen, és napszállta előtt otthon jelentkezzenek a korbácsért. A két rabszolga jajgatva, sántítva ment végig a Vicus Jugariuson. A Mars-mezőről odahallatszott a négyezer samnit hadifogoly halálordítása, akiket a légionáriusok most öldöstek halomra Sulla parancsára.

92

A guafa Jaguárláb, az indián, vigvamja előtt ült, és lábujjait nézegetve azon gondolkodott, hogy miért nem tudja a kisujját úgy megmozdítani, hogy a többi ne mozogjon. Még a nagyujjával ment valahogy, de az is tökéletlenül, mert ha mozgatni próbálta, kissé a többi is megmozdult. Jaguárláb, az indián, bölcs ember volt, és hamarosan rájött a jelenség mély értelmére, mert ugyebár, mit jelentene ez mást, mint a nagy Kígyóisten intelmét, hogy ugyanis a Varjútörzsnek követnie kell a Nagy Főnök parancsait. Ő, Jaguárláb nem tehet semmit magától, illetve elverheti feleségét meg gyermekeit, mert a családban ő a nagyujj, a Varjútörzsben azonban már csak kisujj, és mint ilyen, már csak a Főnök után mozoghat. Ebben aztán meg is nyugodott. Mert délelőtt még elégedetlen volt, mikor a Főnök nem engedte meg, hogy velük menjen szarvasünő vadászatra. A szarvashús nagyon jó, Jaguárlábnak pedig nagy a családja. Viszont szarvasünő kevesebb van, mint indián a Varjútörzsben, és szarvasra vadászni csak egyeseknek szabad, akiknek a Főnök megengedi, sőt azoknak is csak úgy, ha a zsákmányból leadják az illető részt Bagolyszívnek, a sámánnak. Hát igen, Bagolyszív megérdemli, mert ő mutatja be az áldozatokat Kígyóistennek, hogy több szarvasünőt és keselyűtörzsbeli indiánt vezessen a varjútörzsbeliek nyilai elé. Amint így gondolkozott, a közelben megzörrent a haraszt. Már azt hitte, hogy Kígyóisten őt megszánva egy eleven szarvasünőt küldött neki ajándékba. Vagy legalábbis egy őzet. Igen, az őz is jól jönne, főképp, ha Kígyóisten bevezetné a vigvamjába, ott Jaguárláb leütné, és megennék anélkül, hogy Bagolyszívnek is le kellene adni a részét. Nem bizony, ő nem adná le! Körülnézett, és íme, a bozótból éppen akkor lépett elő Bagolyszív! Jaguárláb nagyon elszégyellte magát. Nem, ez nem lehet véletlen! Bagolyszív, aki olyan bizalmas viszonyban van a bálványokkal, bizonyára megtudta az ő gondolatát, és azért jelent meg személyesen. Hirtelen mély bűnbánat futotta át szívét. Felugrott, tenyerét rátette Bagolyszív orrára, aztán pedig a magáéra, ami a Varjútörzsben a legmagasabb megtiszteltetés jele volt. - Ó, nagyvarázslatú Bagolyszív - hadarta -, nehogy azt hidd rólam, hogy én éppen most azon gondolkoztam, hogy ha nem te jöttél volna, hanem egy őz, hát én titokban megettem volna, és nem adtam volna belőle neked semmit. Bagolyszív látható megdöbbenéssel hallgatta, mire Jaguárláb még élénkebben erősítette, hogy az ő szívében ilyen gondolat nem támadna. - Tehát csakugyan erre gondoltál! - szólalt meg Bagolyszív sötét szemrehányással, mire Jaguárláb kétségbeesve kitépett fejdíszéből egy tollat, és Bagolyszív lába elé vetette, ami a Varjútörzsben a megalázkodás és bocsánatkérés jele volt. Igaz, hogy titokban rá is fújt a tollra, de csak úgy, hogy Bagolyszív észre ne vegye, viszont mégis elegendő legyen arra, hogy Bagolyszív ne tudja őt az isteni hatalmú mana erejével megrontani. - Ó, én szerencsétlen - jajgatta. - Tudhattam volna, hogy előtted, csodálatos manák ura előtt nincs titok, és belelátsz a szegény indián szívébe. De hidd el, hogy ilyet nem tettem volna soha, még ha gondolok is rá. Csak hát ma már nem tudtam adni semmit szegény családomnak. Legszebb feleségemnek, Denevérmájnak elapad a teje, és nem tudja táplálni gyermekét. Azt pedig tudod, hogy szarvasünő vadászatra se mehettem.

93

- Mindez nem más, mint Kígyóisten bosszúja - felelte Bagolyszív. - Mert ilyeneket gondoltál. Ki kell engesztelned Kígyóistent, és leveszi rólad átkát. Jaguárláb fellélegzett. - És hogyan volna ez lehetséges, tudós Bagolyszív? - Áldozatot kell hoznod. Mid van még? - Van egy kis szárított bölényhúsom... Bagolyszív a bölényhúst még frissen se szerette, de azért megkérdezte: - Milyen része? - Olyan háta-féle. - Pláne. Kígyóisten még a combját se szereti, hát még a hátát! De neked van egy lányod, Holdszem. - Vágjam ki a szívét, és vigyem el neked? - kérdezte Jaguárláb megszeppenve, mert ez volt a kedvenc lánya, akiért jó árat remélt, és éppen arra gondolt, hogy egy teljes szarvasért se szívesen adná oda Kígyóistennek, de rögtön meg is bánta, mert hátha Bagolyszív ezt a gondolatát is kitalálta, tehát gyorsan köpött egyet a rontó hatalmak elleni védekezésből. - Na nem - felelte Bagolyszív. - Nem ilyen áldozatot kell hoznod, hanem lányodat küldd el ma este a vigvamomba. Ha áldozatunk Kígyóisten kegyeit megnyeri, úgy holnap nemcsak lányodat kapod vissza, hanem a guafa birtokába is juttatlak, amely egyedül tartalmazza az összes manákat. Mert tudd meg testvérem, Jaguárláb, hogy hatalmamat én is annak köszönhetem. - A guafának? Mi az a varázsszer, ó Bagolyszív? - Ez az összes istenek fája. Életében csak egyszer virágzik, és azt kell csak megvárnod. Ültesd el a földbe, ki fog nőni, te pedig csak várd meg virágzását. - És mikor fog virágzani? - Ezt senki se tudhatja. De éppen azért kell megvárni, mert az istenek a virágzás által adják az ember tudtára, hogy kegyeiket feléje fordítják. Nekem már egyszer kivirágzott a guafa. Ha ez veled is megtörténik, te is olyan hatalmas leszel, mint én. Másnap reggel Holdszem egy darab gyökérrel tért vissza Bagolyszív vigvamjából. A gyökeret Jaguárláb elásta a földbe, felette a Bagolyszívtől kapott tollal három vonást húzott a földre, és mindannyiszor elmondta, hogy „huepataketl kalkom guamletepl”, amint azt Bagolyszív előírta. Ezenkívül naponta meghintette olyan vízzel, amely felett ugyanezen szavakat mondta el. Persze, Bagolyszívnek még néhányszor meg kellett ismételni az áldozatot Holdszemmel, hogy a guagyökér megfoganjon a földben. Az áldozatok sikerrel jártak, mert három hét múlva a guafa valóban kibújt a földből. Jaguárláb hálálkodva és csodálattal közölte Bagolyszívvel a nagy eseményt, ő, az istenek bizalmasa azonban ezt egészen természetesnek vélte, hiszen a varázslatokat pontosan betartották. Mindössze még néhány áldozatot tartott szükségesnek a guafa hajtásának megerősítésére, de Jaguárláb szorult anyagi helyzetére való tekintettel hajlandó volt ezt hitelben végezni. Az újabb áldozatok is megtörténtek, és Jaguárláb saját szemével tapasztalta Bagolyszív hatalmát: a guafa napról napra erősödött. Bagolyszív pedig egy hónap múlva kijelentette, hogy több áldozatra nincs szükség, a fa már tovább növekszik. És Jaguárláb ámulatára ez is szó szerint

94

beteljesedett: a guafa tovább erősödött és növekedett, pedig Bagolyszív már más lánnyal folytatta áldozatait Sirálycsőr érdekében, akinek Totemét manával kellett felruházni, hogy megvédelmezze őt Párducköröm nyilai ellen. A guafa tehát nőtt és nőtt. Sima, pikkelyes törzse volt csupán, ág és levél nélkül. Mikor azonban Jaguárlábnak már a térdéig ért, kétoldalt rügyek jelentek meg rajta. Semmi kétség rügyek! Jaguárláb hálálkodva járta körötte a szent táncot, és sokszor újra elmondta „huepataketl kalkom guamletepl” szavakat. Öröme annál nagyobb volt, mert ez az év csapásokkal volt tele. Az erdőben nagyon megritkultak a vadak, Folyóisten pedig a halakat is elparancsolta a környékről. Ami halat mégis fogtak, azt mindet Bagolyszívnek hordták áldozatra, ő pedig elkurjantotta a halak énekét Folyóisten bálványa előtt. Naponta kijárt a folyópartra és elmondta a halaknak, hogy a Varjútörzs nagyon megbecsüli őket, szálkáikat sohasem dobják a tűzbe, hanem ősi rítus szerint összegyűjtik, és vízzel meghintve elássák. Sajnos, ez se használt, mire Bagolyszív csípős kaktuszlevelekkel csapkodta meg a bálványt, de hiába, a halak nem tértek vissza. Méghozzá Holdszem is akkor szülte meg gyermekét, de csak leányt, és Jaguárlábnak ugyancsak gondot okozott, hogy mit csináljon vele, míg hosszú évek múltán eladhatja. Éppen jókor jött tehát az istenek kegye a guafán. Ujjongva mondta el Bagolyszívnek, hogy a guafán két rügy jelent meg. Bagolyszív okosan meghallgatta, láthatóan osztozott örömében, de óvatosságra intette, mert a guafa csak egyszer virágzik életében, és csak akkor lesz biztos a dolog, ha már a virágok kifejlődnek. - És ha kifejlődnek, mi lesz akkor? - Azt csak az istenek tudják. Mindenesetre nagy örömet és boldogságot jelent. Ezt kell megvárnod, mert akinek nincs birtokában a guafa, annak nem is virágozhat. Ezt Jaguárláb mélyen átérezte és megértette. Hazament és újra jól megnézte a rügyeket; belőlük most valami kemény, zöldféle kezdett kinőni. Egy hét múlva végre tisztázódott a helyzet: a rügyekből kétoldalt ágak nőttek ki vízszintesen. Ez tehát még nem virág. Lehangolva panaszkodott Bagolyszívnek, aki megvigasztalta: - Jobb így, testvérem, mert ugyebár, ha már virágzott volna, akkor már túlvolnál az örömön, így pedig még előtted áll a boldogság. Neked még van mit remélned. Jaguárláb pedig felvidult. Csakugyan, erre nem is gondolt. Hiszen akinek a guafa elvirágzott, nem várhat már többet. Előtte azonban még itt van az eljövendő biztos boldogság tudata. Ettől kezdve felemelt fejjel és vidáman járt ki halászni a hálátlan folyóra, és ha nem is fogott semmit, de vidám volt. A varjútörzsbeliekkel fölényesen és nevetgélve beszélt, ha pedig azt kérdezték, mitől van olyan jó kedve, kétértelmű célzásokat tett rá, hogy ő jó viszonyban van az istenekkel és azok szeretik őt. Óvakodott elárulni a titkot, mert hátha ellopják tőle a guafát. Ebben az időben történt, hogy Tenocstitlánban, az azték fővárosban felépítették az új, nagy templomot, amelynek felső teraszán két kisebb templom volt: az egyiket Tezkatlipoka istennek, a láthatatlannak emelték, aki a világot teremtette. Mellette emelkedett a másik, Huicilopocstli, a nagy Hadisten temploma, akinek a felszentelés alkalmával ünnepélyes, nagy áldozatot kellett bemutatni. Ezért tehát az aztékok hadat vezettek kelet felé, és elfoglalták azt a területet, ahol a Varjútörzs tanyázott.

95

Ez még nem lett volna baj, hiszen a Varjútörzs nemegyszer felszedte már vigvamjait és távolabb költözött, de a hadjárat célja nem terület elfoglalása volt, hanem Huicilopocstli isten számára áldozatgyűjtés, miért is az aztékok egyszerűen összeszedték az egész Varjútörzset és behajtották Tenocstitlánba. Mikor Jaguárlábat megragadták, keservesen könyörgött az azték harcosnak, hogy csak addig ne áldozzák fel, míg a guafa ki nem virágzik. A harcos persze megkérdezte, hogy miért akarja megvárni a guafa virágzását, mire Jaguárláb ötölt-hatolt, csak annyit mondott, hogy az istenek így akarják, de látható volt, hogy szavai súlyos titkokat takarnak. A harcos pedig félt, hogy esetleg az istenekkel húz ujjat, tehát elvitte Jaguárlábat hadnagyához, Tloapedhez. Tloaped nem sokat teketóriázott, hanem kínzásnak vetette alá Jaguárlábat, aki hamarosan el is mondott mindent, sőt parancsukra meg is mutatta a guafát. Tloaped erre kiásatta, és egy ládába ültetve óvatosan hazavitette Tenocstitlába, ahol saját kertjében ültette el. Jaguárlábat pedig a nagy ünnepen beállították abba a hetvenezer főből álló végtelen hosszú sorba, amely a nagy teokaji udvara felé tartott. A szertartás két teljes napot vett igénybe, mert habár az áldozó papok egymást váltották fel és erejük teljes megfeszítésével dolgoztak, a rengeteg munka időt vett igénybe. Jaguárláb a második nap délutánján jutott fel az ötemeletes teokaji lépcsőjén a templomhoz. Itt már minden iszamlós volt a vértől, amely messze kifolyt a szentélyből. Estére végre sorra került. Öt pap megragadta kezét-lábát-fejét, hanyatt fektették a domború oltárkövön, hogy melle kidudorodjon, a főpap pedig az éles onixkéssel felvágta a mellét, belenyúlt, és szívét kitépve, odadobta a bálvány talapzatán álló halomba, ezer és ezer gőzölgő társa közé, mialatt a dobok szóltak, és néhány pap az áldozatokról frissen nyúzott bőrbe öltözve járta a szent táncot. Jaguárláb halála előtt tisztában volt vele, hogy mindez az istenek bosszúja, mert a kínzásoknak engedve hagyta, hogy elvegyék tőle a guafát; ha megőrzi titkát, most nem ez lett volna a sorsa. Tloaped viszont nagy gonddal ápolta a guafát. Hosszú idő telt el, és Tloaped boldog volt. Már öregedett, mikor Montezuma, az új fejedelem őt bízta meg az adóbeszedéssel Kiahuiztlan tartományban, a szempollani hacikánál. Az adóbeszedés persze hatalmas jövedelmet biztosított számára. De a guafa nemcsak ezt az áldást hozta. Egyszer ugyanis, mikor éppen otthon tartózkodott Tenocstitlánban, megjelent nála Tűzhányóisten szent papja, és közölte vele, hogy az isten választása ebben az évben éppen az ő fiára esett. Erre a fiút kolibritollakkal ékesített ünnepi köntösbe öltöztették, mellére kagylófüzért akasztottak, és díszkísérettel vitték a vulkánhoz. Ott a nép leborult előtte, megszólaltak a sípok és dobok, végül pedig Tloaped ünnepélyesen beletaszította a fiát a vulkán kráterében rotyogó lávába, mialatt mindenki nagy tisztelettel és némi irigységgel tekintett rá. Ettől kezdve Tloaped fokozott figyelemmel szemlélte a guafát, amely most olyan volt, mint egy háromkarú gyertyatartó: Középen állt egyenesen a száraz, pikkelyes szár, kétoldalt ívelt ágak. Egyszer azonban azt vette észre, hogy a száraz ágakon apró dudorodások képződnek. Tloaped azt se tudta, mit csináljon örömében. Mit törődött vele, hogy közben egyik felesége megsüketült és el kellett adnia a rabszolgavásáron, a másikat pedig házasságtörés miatt felakasztották,

96

hulláját pedig sós vízzel megöntözve végighúzatták a városon! Nem baj, majd vesz másikat, fő, hogy a guafa virágzásnak indult, és ez minden eseményt háttérbe szorított! Tloaped boldogan ment vissza Kiahuiztlánba az adót szedni. Tudta, hogy ezután nagy szerencsének néz elébe. És csakugyan, alig volt ott egy hétig, mikor híre jött, hogy a tenger felől nagy csapatban jönnek Kecalkoatl levegőisten ivadékai! Megtörtént tehát a rég várt csoda. Mert Kecalkoatl volt minden okos és hasznos tudományok istene. Ő tanította meg valaha az aztékokat a fémek kohászatára, a földművelésre és a civilizált állami életre. Sajnos, valamikor nagyon régen megharagudtak rá az istenek és száműzték, de mielőtt kígyóbőr csónakján elhagyta volna az országot, megígérte, hogy egyszer vissza fog térni ivadékaival együtt, és visszahozza az ő boldog korát is. Most pedig itt vannak! Ugyanolyanok, ahogyan Kecalkoatl isten csolulai templomában őt magát ábrázolják: világos bőrűek, fekete hajúak, és mellig érő szakálluk van, ami az aztékoknál nagyon ritka eset. Ó, bárcsak erre jönnének! Tloaped meg volt győződve, hogy így lesz, hiszen a guafa virágzik. Kívánsága beteljesedett. Néhány nap múlva megjelentek az isten ivadékai. Tloaped bámulva látta zászlójukon a keresztet, amely szintén Kecalkoatl isten jelvénye, és kőből faragva ott áll Csolulanban, a szentélyben. Boldogan sietett elébük és mellét dörzsölte, ami a legnagyobb megtiszteltetés jele. Az isten ivadékai pedig egy indián nő tolmácsolásával megkérdezték tőle, hogy mi járatban van itt. Elmondta, hogy ő Montezuma adószedője, mire azonnal bilincsbe verték és elvitték a hacikához. Tloaped nem lepődött meg. A guafa őt úgyis megvédi, ez az esemény tehát csak egy elkövetkező nagy szerencse előjele lehet. És ez is bevált. Éjjel ugyanis belépett hozzá a vezéristen, akit az istenfiak Hernando Corteznek, az indiánok pedig tiszteletteljesen Malincinnek szólítottak, és ünnepélyesen feloldotta bilincseit. - Menj haza - mondta neki az isten -, és add át uradnak üdvözletünket. Mondd meg, hogy nemsokára mi is ott leszünk, mint népének barátai, és látogatásunkból nagy haszna lesz országának. Tloaped, az istenek kegyeltje rohant az üdvözlettel Tenocstitlánba, Montezumához, aki néhány nap múlva maga ment az istenfiak elé. Boldog örömmel fogadta őket, és bevezette a nagy teokaji mögött atyja palotájába, ellátva őket minden jóval. A guafa rügyei pedig napról napra jobban domborodtak. Az istenfiak többször kijöttek palotájukból. Megnézték az állatkertet, ahol az áldozati állatokat nevelték, megnézték a tlatelolkot, a nagy piacot, ahol halat, zöldséget, fegyvereket, szent álarcokat, gyógyfüveket és könyveket lehetett kapni. Az isteneket azonban főleg az ötvösök sora érdekelte, honnan több száz ékszert vittek el. Az ötvösök kérték Montezumát, hogy az ékszereket fizettesse meg az istenekkel, amit az persze lehetetlennek tartott, és ő maga utalta ki kincstárából. Egyszer több istenfi Tloaped háza előtt ment el. Persze, Tloaped boldogan rohant ki, és kérte őket, hogy látogassanak be hozzá is.

97

Az istenfiak kegyesek voltak és beléptek. Vezérük, akit a többiek Botellónak neveztek, megkérdezte tőle, hogy mit akar. Tloaped mellét dörzsölte, majd hódolata jeléül átadta nekik legbecsesebb kincsét: két tollat, amelyet a sámán maga szentelt meg gyermekvérrel, valamint egy szárított prérikutyalábat; még nagyapja hordta nyakában szent talizmánként, és oltalmazta őt a csatákban az ellenség nyilaitól. Az istenfi azonban nagyon jólelkű volt, minderről lemondott, és csak aranyat kért. Tloaped erre átadta nekik aranyait, sőt egyik feleségével is megkínálta őket, azok azonban inkább tizenhárom éves kislányát kívánták. Tloaped nem ellenkezett. Boldog volt, hogy lányát feláldozhatja Kecalkoatl istennek. Bevezette őket házioltár-szobájába, és ott az istenfiak meg is kezdték az áldozást, amelybe lánya hamarosan bele is halt, és lelke eltávozott Kecalkoatl isten birodalmába, hogy ott legyen közbenjárója atyja boldogságának. A házigazda még csak azt kívánta, hogy Botello istenfi személyesen áldja meg a guafát, amely éppen most indul virágzásnak. Ezt persze nehéz volt megmagyarázni, és amint a guafára mutogatva beszélt az istenfihez, Botello azt gondolta, hogy az alatt van még arany elásva. Felszólította tehát Tloapedet, hogy ássa ki a földet. Tloaped csak annyit értett meg, hogy a földet fel kell ásnia, ami valószínűleg hozzátartozik a megáldáshoz, csak azt próbálta tehát még megmagyarázni, hogy ha felássa, a guafa esetleg tönkremegy. Erre az istenfi muskétáját mutogatta, mire Tloaped megértette, hogy mégis fel kell ásnia, különben az istenfi tűzvillámmal sújtja a csőből. Nekilátott tehát, és mindenekelőtt óvatosan átültette a guafát más helyre, és csak azután kezdte meg az ásást. Órák hosszat izzadt, és csak mikor nyakig állt már a gödörben, akkor hitte el Botello, hogy csakugyan nincs arany a földben. De akkor mit akarhatott ez a barbár azzal a kóróval? Tolmácsot kerítettek, akinek aztán Tloaped bőbeszédűen elmondta a guafa minden csodás tulajdonságát, minden rügyre külön-külön felhívta figyelmét, végül pedig leborult az istenfi előtt és esdve kérte, hogy áldja meg a guafát, melynek közeli virágzása az ő számára az üdvösséget jelenti. Botello sokat foglalkozott misztikus tanokkal. Értett a chiromantiához, és jó horoscopiumokat is készített. Cortez többször igénybe vette képességeit. Egyszer szállásukon, Montezuma palotájában befalazott ajtóra bukkantak, amelyet kibontva kincsekkel megrakott kamra tárult szemük elé. Szent Tamás napja lévén, Botello óva intette társait, hogy a kincseket ezen a szerencsétlen napon vegyék birtokukba. Ezért tehát visszafalazták, és csak egy hét múlva, Szent János napján bontották ki újra. Természetes, hogy a guafa felkeltette érdeklődését. A Szűzanya különös gondosságának jelét látta abban, hogy éppen őt szemelte ki a guafának pogány kezekből való kimentésére, és éppen most, mikor virágzásnak indul. A földre borult Tloaped fejét tehát egyetlen kardcsapással kettészelte, a guafát pedig óvatosan kiásva magával vitte palotájukba. Ott elültette, és ámuló társainak elmondta, hogy csodás növény birtokába juttatta a Szűzanya kegye.

98

Az aztékok hogy-hogy nem, lázadozni kezdtek a spanyolok ellen. Egy ízben már az is megtörtént, hogy a tlatelolkoban négy spanyolt, akik szokásuk szerint az ötvösök során újra zsákjaikba gyűjtötték a portékát, a bazárosok egyszerűen agyonvertek. Cortez ugyan azonnal elfogatta Montezumát, és magánál tartotta túszul, de az aztékok belátták, hogy a fehérek mégse lehetnek Kecalkoatl isten leszármazottai, hanem egyszerű halandók, akiket - mint a példa is mutatja - agyon lehet verni. Történt aztán, hogy Pokatl hónap első napján rendezett nagy ünnep alkalmával Alvardo kapitány berontott a nagy teokaji udvarára, az ott táncoló, mintegy ezer nemest körülfogta, elszedte ékszereiket, és néhányat meg is ölt közülük. Erre már fellázadt az egész nép. Cortez hiába végeztette ki Montezumát, az csak olaj volt a tűzre. A spanyoloknak tehát menekülniük kellett. Cortez újra csak Botellót kérdezte meg a menekülés módjáról, ő pedig habozás nélkül éjjeli távozást ajánlott. Minthogy ő köztudomásúlag a guafa birtokában volt, senki sem kételkedett igazában, tehát a javaslatot elfogadták. Botello pedig Miguel nevű társával este óvatosan kiásta a guafát és elhelyezte nyeregkápájában. Hiába unszolták társai, hogy ő is vigyen magával aranyat is, mosolyogva utasította vissza, mert a guafa úgyis nemsokára virágzik, és az őt boldoggá és gazdaggá fogja tenni. Ezalatt társai az aranyat zsákokba gyűjtve málháztak, besötétedés után pedig elindultak. De alighogy a tavon átvezető tlakopani töltésre értek, a nagy teokajiban felhangzott a harci dob, az aztékok fegyverre kaptak, és a kanoék ezreiről támadták a töltést mindkét oldalon. A gát több helyütt meg volt szakítva, a spanyoloknak csak egy része tudott úszva továbbjutni. Botello Miguellel együtt küzdött az aztékok ellen, de mikor Botello belátta, hogy nincs menekvés, ő is a vízbe vetette magát, bal kezével görcsösen szorítva a guafát. Mögötte Miguel még mindig küzdött egy indiánnal. Mikor Botello a vízbe ugrott, Miguel látta, hogy azt a guafa meg fogja menteni, ő pedig annak segedelme nélkül ittpusztul. Tehát egy elhatározó ugrással ő is elugrott az indiántól, egyenesen a vízbe, és ott kardjának egy csapásával levágta Botello bal kezét. Botello maga elmerült a vízben, a guafa azonban fennmaradt, egy rászorult emberi öklöt ringatva a vízen. Miguel elkapta a guafát, és sikerült kiúsznia a túlsó partra. Ott lefejtette róla Botello öklét, és futott a sereg megmenekült részével Popotla faluba. Nemsokára Cortez összeszedte seregének maradványait, és Tekokóból a szövetséges indián törzsekkel betörve elfoglalta Tenocstitlánt. Miguel pedig a nagy teokaji tetején, a ledöntött bálvány helyén emelt nagy kereszt mellett elültette a guafát, melynek rügyei akkor már lassan kibontakoztak, és hegyes tüskék nőttek ki rajta. Tehát még nem virágzott! Ez Miguelt nagy örömmel töltötte el, mert hiszen a nagy esemény még hátra volt, és ha a guafa neki eddig is ilyen nagy áldást hozott, mi mindent remélhet még tőle! Nem is merte a kereszt mellett hagyni, hiszen már nagyon is sokan ismerték csodálatos tulajdonságait, és mind többen jöttek megszemlélni. Tehát titokban újra kiásta és elvitte saját kertjébe, ahol biztonságban ápolhatta, csak legközelebbi híveit bocsátva be hozzá.

99

Miguel később visszatért a spanyol flottához. Kincseket szállított haza Spanyolországba, de a guafát meghagyta tenocstitláni házának kertjében, ahova időnként vissza-visszatért, mindaddig, míg a hajót egyszer angol kalózok birtokba nem vették, a személyzetet pedig tengerbe dobálták. A guafa így mások birtokába jutott, akik azonban ismerve csodás tulajdonságait, tovább gondozták, és várták virágzását. Tudomást szerzett róla Botturini lovag is, aki nagy buzgalommal gyűjtötte az azték kultúra emlékeit, képírásos gyapotlapokat, hártyákat, azték hieroglifeket, képeket, bálványszobrokat. Felkereste akkori tulajdonosát, señor Alvarezt, és meg akarta tőle vásárolni, de az semmi pénzért nem volt hajlandó megválni tőle. Alvarez valaha gazdag ember volt, egyszer azonban azt merte mondani, hogy a Colorado kanyonja szebb, mint a Tajo völgye Spanyolországban, mire bíróság elé állították, és felségsértés címen nyelvének kitépésére ítélték. Az ilyen operációba könnyen bele lehet halni, ezért vagyonának azt a részét, amelyet a bíróság nem kobzott el, a hóhér megvesztegetésére fordította, mert mindenáron életben akart maradni. Nem az életért magáért, hanem jól tudta, hogy a guafa még sohasem virágzott, tehát semmi kétség, hogy az égiek neki tartogatják a virágzást, amelyet mindenképpen meg kell érnie. A hóhér valóban csak a nyelve hegyét csípte le, a bíróságnak pedig egy előre odakészített nyelvet mutatott fel, amelyet előző napon egy néger szájából tépett ki, akit viszont Alvarez pénzén vettek a rabszolgavásáron. Így tehát Alvareznek csak a háza maradt meg, sőt egyszer az is leégett, de a guafát ki tudta menteni, pedig már égő szalmát hordott rá a szél. Most Alvarez koldusszegényen élt, tehát nem lehet csodálni, hogy semmi pénzért nem volt hajlandó megválni a guafától, egyetlen reménységétől, amely neki a jobb jövőt jelenti. Botturini lovagnak azonban mégis szerencséje volt. Ugyanis ebben az időben történt, hogy Mexico városától nem messze, Guadalupe faluban, a lakosság szeme láttára megjelent a barna Szent Szűz. Alvareznek azonnal világosság gyűlt agyában: Guadalupe falu első szótaga maga a guafa, tehát nyilvánvaló az égi intelem: a barna Szent Szűz megjelenése a guafa közeli virágzásának előjele. Elhatározta tehát, hogy zarándokútra megy Guadalupe faluba, remélve, hogy a Szűz kegyeit megnyerheti, és a guafa hamarosan virágba fog borulni. El is indult tehát Guadalupe faluba. Az úton azonban indiánok kezébe került, akik megskalpolták, és szívét meg is ették. Mikor pedig az eset Botturini lovag tudomására jutott, rögtön megértette jelentését: az égiek neki tartották a guafa közeli virágzását. Éjjel titokban belopózott az elhagyott házba, kiásta a guafát, és elültette saját kertjében. Botturini tudós gyűjteményének anyagát fel is dolgozta egy igen értékes könyvben. Sajnos, a könyv nagy része a pogány időkre vonatkozó emlékeket tartalmazta, tehát a cenzúra nem engedélyezte. Botturinit börtönbe vetették, gyűjteménye pedig az alkirályi hivatalba került, ahol Szent Ferenc rendjének tudós atyái vették vizsgálat alá. Egy részét a pogány és eretnek anyaggal együtt azonnal elégették, a guafának azonban nemcsak megkegyelmeztek, hanem ünnepélyesen átültették a kolostor kertjébe, mint a guadalupei Szűz fáját. Az apátúr keresztet vetett rá, és meghintette szenteltvízzel. Ezentúl a testvérek naponta imát mondottak a guadalupei Barna Szűzhöz a guafa mielőbbi kivirágzásáért.

100

Az 1820-as években történt, hogy Iturbide vezetése alatt a kreolok felkeltek az anyaországi spanyol uralom ellen. A forradalom győzött, Mexikó független lett. A vezért a nép I. Ágoston néven császárrá koronázta, majd tíz hónap múlva elkergette, hogy köztársaságot kiáltson ki. Ez ellen persze X. Leo pápa erélyesen tiltakozott, és egy rendeletében Mexikó népét utasította a spanyol király iránti hódolatra. A guafán pedig éppen akkor jelentek meg apró szőröcskék. Semmi kétség, a guafa virágzásnak indul! A jámbor ferences atyák szüntelen imákban adtak hálát a guadalupei Szűznek; egy Arenas nevű szerzetes pedig a csoda hírét szétvitte a klérusnak, sőt néhány tábornoknak is, követelve, hogy a kedvező jelek alapján az eretnek kormányt a spanyol korona iránti hűségre kényszerítsék. A gondolathoz csatlakoztak Arenas, Negrette és Echavari tábornokok, és közösen rendelkezést bocsátottak ki, mely az összes vezetőket felfüggeszti állásukból. A kormány elfogatta a lázadókat. Arenast főbe lövette, és rögtön rátette kezét a guafára, mert maga is meg volt győződve, hogy a lázadók eddigi sikereiket a guafának köszönhették, és mindenképpen meg kell akadályozni, hogy az ő birtokukban virágozzék ki. A ferences atyákat tehát hajóra tették és visszaindították Spanyolországba. Már a nyílt tengeren történt, hogy találkoztak egy másik hajóval; az átvette a személyzetet, utána pedig egy ágyúlövéssel elsüllyesztették a hajót az atyákkal együtt. Így a guafa a kormány kezébe került, jobban mondva a kormányok örökölték egymástól. Az évenkénti két-három forradalom ugyanis elsöpörte az éppen hatalmon levő kormányt, másikat tett helyébe, csak a guafa állt sértetlenül a múzeum kertjében. Senki se merte volna bántani, hiszen saját szerencséjét pusztította volna el. A győztes forradalmak első gondja pedig a guafa megmentése és sürgős birtokbavétele volt. Közben a szőrök szépen kifejlődtek, és úgy látszott, hogy ez még mindig nem az igazi virágzás, mert egyszerű csalánszőrök lettek belőlük, amelyek csípős nedvvel szúrták a kezet. Az igazi virágzás tehát még hátra volt. Teltek az évek, Texas elszakadt Mexikótól, az Egyesült Államok pedig sereggel rontott be, elfoglalta a fővárost, de a guafát sikerült az unió katonáitól megmenteni. Mindenki ennek tulajdonította, hogy a yenkik néhány nap múlva kivonultak az országból, sőt az Unió tizenöt millió dollárt is fizetett az elvett területekért. Csak 1863-ban került a guafa idegen kezekbe, mikor a francia megszálló sereg élén Bazaine tábornok bevonult a fővárosba, és első gondja az volt, hogy a guafát szigorú őrizet alá helyezze, azután pedig a trónralépő Miksa császárnak felajánlja. Később persze megbánta, hogy nem tartotta meg magának, mert nemsokára az Unió fenyegetésére III. Napóleon kénytelen volt hadait Mexikóból kivonni. A kudarcot a francia hadseregben mindenki ennek a ballépésnek tulajdonította. Ha Bazaine marsall megtartja a guafát, mindez nem történik. Miksa császár főbelövetése után a modern és felvilágosult szellemű Juaréz következett, aki indián származású volt, és nem tartotta illőnek, hogy a guafa áldásaiban kizárólag spanyolok, méghozzá mexikói spanyolok részesedjenek. Ezért azt gyökeréről továbbültette, és a sok új guafagyökérből mindenki kaphatott egy darabot, aki csak kért.

101

Ma már mindenki birtokában van egy guafának. Mindenki, aki a földön él. Mindenki ápolja, fokozott bizalommal nézve a jövő elé, mert a guafa hosszú századok óta nem virágzott ki, tehát nyilvánvaló, hogy a virágzás a közeli jövőben esedékes. Csak sose szabad elfelejteni a varázsszavakat: „Huepataketl kalkom guamletepl”.

102

Babona - Juan de Harrera mester kér bebocsáttatást, illustrissime magister. A vita hirtelen elhalkult, minden szem az ajtóra tapadt. Ezt a vendéget nem várták. A házigazda, don Pablo Sanchez de Manero, aki az egyetemen a retorikai és filozófiai tudományok magistere volt, felemelkedett helyéről és elébe sietett vendégének. - Hogyan mester - kérdezte az üdvözlés után -, Ön Salamancában? Mily szerencsének köszönhetjük, hogy nem került el minket? Oly rég láttuk! - Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy illustrissime magister szerencsének nevezi. - Mester! - mondta a magister őszinte hangon -, ha művét, az Escorialt látom, szinte imára kulcsolom kezeimet. Mintha Rómában volnék, a Szent Péter-templom előtt, sőt talán még lenyűgözőbb annál. Na, de foglaljon helyet és mondja meg, hogy vetődött ide a Tormes partjára? - Voltaképpen Granadából jövök - felelte a mester -, őszentfelsége hadai a múlt évben hódították vissza a pogányoktól a Szent Kereszt számára. Megtekintettem az ottani épületeket. - És gondolja, mester, hogy tanulhatunk valamit a pogányoktól? - A hitet semmi esetre sem, de jeles algebristáik vannak, hiszen a szó maga is mór. Az épületek szerkezetét gondosan ki tudják számítani. Mondhatom, a Ketal-al-hamra csodálatos építmény. Nem mondom, szép a Patio de los leones udvarban a tizenkét oroszlánon nyugvó kút is, mások leginkább ezt csodálják, de engem főként az épület érdekelt. Valószerűtlenül vékony oszlopokon nyugvó kőcsipke. Mintha minden súlytalanul lebegne a levegőben. Nem mondhatom tehát, hogy utazásom haszon nélkül való volt, és egyébként is a királyné őfelsége parancsára utaztam oda. Nos, visszatértemben ide is ellátogattam, részben felkeresni régi barátaimat, de főként, hogy a hálaadó imát mondjam el a székesegyházban a mórok kiűzetése alkalmával. - Új székesegyházunkat mát több építőmester megtekintette, és dicsérettel emlegették. - Méltó is rá, de én most a régihez jöttem el, mely bár háromszáz éves és nem is oly hatalmas, de őrzi a mórölő vitéz, Cid el Campeador hadikeresztjét. Nem mulaszthattam el buzgó imával adózni a reconquista glóriás vitéze emlékének. Doctissime! Ha látná, micsoda építészeti csodákkal gazdagodott a kereszténység Granadában! - És ne feledjük, hogy a királyi művészet mesterei közt is sok volt a mór. Az alkímia neve is arab szó. Kérem, tisztelendő Padro don Perez de Carre - szólt oda az atyának -, Ön, aki a szent Casa de las Conchas kolostorban a királyi művészettel is foglalkozik, bizonyára legjobban tudja, mit alkottak a mór alkimisták. - Az alkimia a Kereszt tudománya - válaszolta az alkimista. - Sok száz éve már, hogy a nagy Synesios megállapította a transmutatio lényegét: meg kell találni a vörös tinktúrát, amelytől a Filius elillan és a substancia tingálható. Valentinus szerint az Uroboros kígyóhoz, a filozófusok cinóberéhez tizenkét kulcs kell, amellyel tizenkét zárat nyitunk fel. Ezeken át eljutunk a matéria primához, és megkapjuk a mercurius philosophorumot. Ez után következik a Hollófej, majd feltámad a tengerekből a kétfejű oroszlán, az összenőtt királyi pár, és ez a Bölcsek Köve. Nos, a nagy mór művész, Geber szerint minden fém alapanyaga a Mercurius és Sulphuricum.

103

Kétségtelenül jelentős felfedezés, de törekvését nem segítette elő. Geber nem jutott el a Bölcsek Kövéhez. - És miért nem? - Sokan azt hiszik, eljutott, de kétlem, hogy adeptus lett volna. Ha birtokában lett volna a Bölcsek Köve, nem tudott volna rajtuk győzni a Szent Kereszt. - De padro! Hiszen az lehetetlen! A Szent Keresztnek győznie kell! - Dixisti. És éppen ezért lehetetlen, hogy pogány juthasson a királyi titok birtokába. Geber hetekig izzította a Salamandrát az athenorában, de pogány varázsszavakat alkalmazott. A Szentlélek segedelme nélkül nem lehet eljutni a Hollófejig sem. - És Padro eljutott? - Eljutottam volna, csak hiányzik hozzá a Sal philosophorum. Ezt az anyagot nálunk sehol sem lehet megtalálni. Emiatt a királyi substancia ma is a tenger fenekén sínylődik, és ex profundo clamat: „Ki szabadít meg engem a vizekből?” Sokan nem hallják, mások nem mernek a tengerekbe alászállni, hogy a Királyt visszavezessék országába. De aki hallja is könyörgését, volna is bátorsága utána menni, az sem képes rá. Meg kell fognunk az elszálló Filiust, és ehhez hiányzik a Sal, amely csak igen messze a hegyeken és vizeken túl található. - És nem tudjuk, merre? - Dehogynem. Én már tudom: Ophirban. - Ophirban? - Ott. Nem kétséges, hogy Salamon király birtokában volt a titoknak. Hogyan magyaráznánk meg egyébként kincseinek mérhetetlen tömegét? És honnan szerezte volna hozzá a Sal philosophorumot, ha nem a messze Indiákról, Ophirból, hova három évenként hajókat küldött? Ha ennek birtokában volnék, már rég eljutottam volna a Kétfejű Oroszlánhoz, amely százannyi ólmot képes tingálni, és megszereztem volna minden hatalmat a Szent Kereszt számára. De nemcsak a helyet tudom, hanem azt is, hogy miben található a Sal philosophorum. - Nos? - Olympiodorus megírja, hogy él egy bokor a messzi Indiákban, ez a thaldus bokor. Arról nevezetes, hogy fordítva nő: felül van a gyökere, ágai pedig a föld alatt vannak, és gyümölcse is ott terem, amely akkora, mint az alma. Aki ezt lenyeli, meghal, de mercuriális vízben kimosható belőle a Sal philosophorum, természetesen csak megfelelő csillag-konstelláció esetén és a kellő ájtatos előkészületek után. Mindehhez persze el kellene jutni az Indiákba, vagy legalábbis értesüléseket szerezni onnan. - Nos - szólt a házigazda -, lehet, hogy vágyai most teljesülnek. - Christoforo mesterre gondol, illustrissime magister? - Természetesen. Ő legalábbis azt állítja, hogy eljutott Indiába. - Tudom, de kétlem. - Sokan kételkednek benne. De Juan Perez de Marchena atya erősen bízik benne. - Én nem.

104

- Én sem. Christoforo mester elutazása előtt egyetemünk elé terjesztette terveit, de álomképnek minősítettük, mire, most két éve, Franciaországba akart utazni terveivel. Útközben megszállt a La Rabida kolostorban, hol Marchena atya a prior. Ő meghallgatta, és őfelsége elé terjesztette az eszmét. Eredményeképpen hajókat kapott, és állítólag meg is járta az Indiákat. - De mégse hihető! Hiszen tudja, illustrissime, hogy a Gadesi kaputól hét napi hajóútra kezdődik a tízezer éve elsüllyedt Atlantisz helye. Efelett hajó nem mehet el, mert a Poszeidon templomban nyugvó Atlasz király holtteste felett a Hidrák őrködnek, és a hajókat lerántják a mélybe. - A nép mégis hiszi, hogy eljutott. - A nép! - szólt botránkozva az alkimista. - A mosqueteros véleménye irányadó lehet a corralokban handabandázó színészeknek. A histrio valóban aszerint vágja a fintorokat, a gracioso aszerint hányja a bukfencet, hogy a mosqueteros tapsol-e vagy pisszeg. De mi lenne, ha mi a nép tapsához igazodnánk? Nekünk, Krisztus és a tudományok szolgáinak, menteseknek kell lennünk az ilyen befolyástól. - Magam részéről osztom atyám nézetét, azonban Marchena prior mégiscsak őfelsége gyóntatója, az ő véleményét nem mellőzhetjük. - Nagyon szeretném ismerni Marchena atyát - szólt közbe Harrera, az építész. - Mi sem könnyebb annál - felelte a házigazda. - Íme - mondta harmadik szomszédjára mutatva -, ott ül, mellette pedig Don Grazia Hernandez, az orvos, aki nem kevésbé segítette elő Christoforo mester vállalkozását. Ezzel nyomban be is mutatta Harrera mestert Marchena atyának és Hernandez orvosnak. Harrera mindjárt az iránt érdeklődött, hogy valóban megjárta-e Christoforo mester az Indiákat. Marchena priort kissé sértette a kérdés. Látszott, hogy nem először teszik fel neki, és hozzászokott, hogy mögötte enyhe gúny rejtőzik. - Nem kétséges a dolog - felelte kissé emelt hangon. - Christoforo mester magával hozott több indiai gyümölcsöt, amilyen nálunk nem terem. - Ön látta azokat, Padro? - Nem, de őfelségeik látták, és az ő megállapításaikban nem kételkedhetünk. Ezenkívül őfelségeik láttak több indiánust, kiknek bőre vörös, amilyen nincs az ismert világon. - Vörös?! - kérdezte Harrera élénken. - Úgy viszont ezek Atlantisz lakói lehetnek. Rájuk ismerek Platón leírásából. - Mester ismeri Platón írásait Atlantiszról? - Szenvedéllyel olvastam. Legfőként Poszeidon temploma érdekelt, amelyhez hasonló építmény ma sincs a világon, és az én szerény művem, az Escorial számba se jöhet mellette. - Mester túl szerény. - Ugyan atyám! Poszeidon temploma egy stadion hosszúságú, benne az istennek színaranyból készült szobrával. Kocsi, melyet hat szárnyas ló húz, nem beszélve a drágakőből készült oltárról és lépcsőkről. Van-e ma ilyen épület a világon? - De mester - szólt közbe Don Manero, a házigazda -, hogyan hozhatott volna magával Christoforo mester atlantiszi lakosokat, ha Atlantiszt Szolón előtt kilencezer évvel elnyelte a tenger, és mint tudjuk, a Hidrák a felette elvonuló hajókat a tenger fenekére rántják le?

105

- Mit tudom én! - szólt elgondolkozva Harrera mester. - Talán egyes lakosai megmenekültek, és Indiában telepedtek le. Hernandez, az orvos felkiáltott: - A magister kétkedése megvilágosította szívemet! Crhistoforo mester eszerint járt Atlantiszban is! - Hogyan? - kérdezte Don Manero döbbenve. - Úgy, hogy a hajót a Hidrák lehúzták a mélybe, Christoforo mestert bevezették Atlantiszba, és visszahozták onnan. Avagy nem ismerünk-e eseteket a szentek életéből, midőn az isteni kegy lehetővé tette, hogy végigmenjenek a Mennyországon vagy a Poklon? Tudvalevő, hogy Szent Brandanus egy ízben olvasta, hogy a föld alatt egy másik ország van, de nem akarta elhinni. A könyvet elégette, mire Isten szigorúan megfedette hitetlensége miatt, Jézus pedig útra küldte, éppen Nyugat felé, hogy meggyőződjék a valóságról. Szent Brandanus pedig útra kelt, és látott halfarkú embereket, belépett a Pokol kapuján, ahol ércállatok bőgése és disznófejű emberek röfögése fogadta. Mikor a Poklot elhagyta, még meglátogatta az Óceánon az örök élet szigetét is. Hatévi bolyongás után pedig visszatért, és kolostorban vezekelte le hitetlenségét. - Eh! - szólt Don Manero. - Christoforo mester nem szent, és nem valószínű, hogy az Anyaszentegyház valaha is annak ismerje el. - Nos, talán közönséges halandók nem járhatnak az alvilágban? Avagy nem olvasta illustrissime magister Plutarkhosztól Thespesius pokoljárását? Azt is jól tudjuk, hogy Urunk 824-ik évében Weltin barát, 1075-ben pedig Pater Gauchelin is megjárták a poklokat. Gauchelin atya beszélt magával Asztaroth Főördöggel is, és Baalberithtel, aki szövetséget akart kötni vele. Avagy nem állítják az alkímia legszavahihetőbb tekintélyei, hogy mélyen a föld alatt ismeretlen országok vannak, melyeknek népei néha ellátogatnak mihozzánk is? Hisz a Bölcsek Köve, az összenőtt királyi pár is a tenger mélyén várja szabadítását. Nos, ahova a Hidrák le- és feljárhatnak, miért ne vihetnék magukkal ugyanúgy le és fel a kiválasztott embert? - Señor világosságot gyújtott a mi szíveinkben is - szólt Harrera. - És egyben reménységet is, hogy Christoforo mestertől nagyon sokat megtudhatunk a titokzatos Atlantiszról. - És a Bölcsek Kövéről is - toldotta hozzá Don Carre, az alkimista. - Alig várom, hogy halljak tőle valamit Poszeidon templomáról. - Ez a vágya nemsokára teljesül, mester. - Hogyan? - Úgy, hogy éppen Christoforo mestert várjuk, akit szíves házigazdánk, Don Manero magister megkért, hogy látogasson hozzánk, és ismertesse utazása eredményeit. Éppen erre a találkozóra jött el Marchena prior és señor Hernandez is, akik pártolták, és természetesen meg vannak győződve, hogy az út eredményes volt. - Isten útjai csodálatosak, hogy én éppen most vetődtem ide! - Ó - mondta Don Manero -, Marchena atya úgy véli, hogy ezzel eljött a második aranykor. - És talán nem? - szólt indulatosan a prior. - Gondoljuk csak el, mik vannak a távoli Indiákban! Sir John Mandeville, a tudós utazó írta le Urunk 1332-ik évében János pap országában tett utazását. Csakhogy ő Kelet felé jutott oda, ahol a mágneshegyek minden szeget kihúznak a hajóból, miért is csak nyomorult ladikon jutott oda mérhetetlen hosszú és lassú utazással. De amit ott látott, kárpótolta minden megpróbáltatásért. János pap palotájának két aranygombján két óriási karbunkulus világítja meg az éjszakát. A kapuk elefántcsontba ágyazott sardonix 106

kőből faragottak, az asztalok pedig smaragdból. A trónhoz hét lépcső vezet: az ónix, kristály, jáspis, ametiszt, sardonix, karneol és krizolit lépcsők. A trón smaragdból készült, aranypántokkal. A trónterem oszlopai aranyból vannak. János papnak hét király, hetvenhét herceg és háromszázhatvan gróf szolgál. Ő a világ leggazdagabb és leghatalmasabb keresztény uralkodója, aki így most őfelségeikkel lép szoros barátságra. - És ez az oka annak - szólt az orvos -, hogy János pap országában nincs betegség. A smaragd megvéd a kígyómarás ellen, a karneol vérzés- és lázcsillapító. A gyémánt megvéd a pestis ellen, a hyacinth pedig nyugodt álmot biztosít. Don Manero magister mosolygott. - Atyám kissé egyoldalúan ismerteti a csodás birodalmat - mondta. - Nem említi meg, hogy János pap országát sivatag veszi körül, melynek homokja éppúgy hullámzik, mint a tenger. Apálya és dagálya van, halak úszkálnak benne, és ott élnek a harminc láb magas óriások is, akik a homoktengeren járó hajókat elfogják és a hajósokat megeszik. Ezenkívül az utasnak át kell menni az Ördögök Völgyén is, ahol a földből ördögfejek állanak ki, füstöt okádnak, és tekintetükkel ölik meg az utast. Vagy ezt nem olvasta a tudós sir John Mandeville könyvében? - Igen, e nehézségek valóban útban vannak, ha Keletre megyünk, de nem nyugat felől! - Miért? Mi van Ön szerint Nyugat felől? - Hogy mi van Nyugat felől? Főtisztelendő atyám mint az universitas magistere nálam jobban ismeri Cosmasnak, az első keresztény geográfusnak földabroszát, amely megmutatja, hogy keletre, Indián túl egy nagy sziget fekszik négy folyóval, és ez nem más, mint a Paradicsom. Nos, Nyugat felől érkezve először a Paradicsomot találjuk, utána Zipangut, majd az Indiákat. - Feltéve, hogy mindhárom szigetet ép bőrrel megjárta - vetette ellen Don Manero. - De tudvalevő, mennyi ellensége van errefelé a hajósnak. A partok mentén a Tengeri Szerzetesnek nevezett szörny szárazra csalogatja a hajóst, bohókás játékával magához vonja, majd megragadja, vízbe fojtja és megeszi. Ha pedig Christoforo mester nem szállt volna ki a Paradicsomban, sem Zipanguban, akkor a tengeren fúrta volna ki a hajót szarvaival a Miles Maris, vagy a Szküllák támadták volna meg, vagy pedig a tengeri kígyó roppantotta volna össze a hajót. És ha tegyük fel, mégis partra szállt volna Indiában, a Basiliscus tekintete ölte volna meg, vagy a Sárkány, amely farkával egy elefántot képes leütni, lehelete pedig öl és járványt terjeszt. - Igen - vetette ellene az orvos -, de ne feledjük el, hogy ott él a Koronás Kígyó is, kinek tekintete megvéd a rontástól és gonosz állatoktól, kinek segedelméért az adeptusok esedeznek, ott élnek a minden nyelven beszélő papagájok, akik az utast tanácsaikkal segítik és eltársalognak vele. - Ezt honnan tudja, señor? - Megírja Sir Mandeville is, de orvosnak különösen kell foglalkoznia az állatvilággal. Tudjuk, mily gyógyerő rejlik például a Szent András nap éjszakáján porrá tört denevérszárnyban, vagy mily jó hajhullás ellen a medvezsír asszonyhájjal keverve. A farkas jobb szeme besózva és nyakba akasztva kigyógyít a lázból. A kaméleon nyelve a gyermekágyi lázat csillapítja, az oroszlánszív megóv fagyástól és sérüléstől, sőt a király kegyét is megnyeri az, aki magát bedörzsöli vele. És ha már a Sárkányról beszélünk, tudvalevő, mily értékes gyógyszer a fejében levő drakolika kő. De eltekintve az állati gyógyszerektől, megemlíteném, hogy az aranytúró hangyák és az Indiákban élnek.

107

- Élnek azok Perzsiában is. Hérodotosz írja, hogy a perzsa udvarban őriznek ilyeneket. Plinius szerint viszont az eritreai Herkules-templomban őrzik az aranytúró hangyák csápjait. A tudós Brunetto Latini már kétszázötven éve megírta, hogy kell tőlük az aranyat elvenni: egy kanca oldalára ladikot akasztanak, és csikójától elkülönítve kivetik a mezőre. A hangyák szeretik a lovat, és a ladikot telerakják arannyal, így csak azt kell tenni, hogy este közel hozzák a csikót anyjához, mire a kanca annak nyerítését hallva hozzáfut. Ember azonban nem közelíthet a hangyákhoz, mert megölik. - Mindezt jól tudjuk, de vajon szereztünk-e egyetlen font aranyat is ezúton? Nyilvánvaló, hogy a hangyák csak igen kevés aranyat gyűjtenek. - Ez igaz, illustrissime magister, de Plinius azt is megírja, hogy az igazi aranytúró hangyák Indiában vannak, ahol akkorák, mint egy farkas. Nem kétséges, hogy ezek sokszorta több aranyat gyűjtenek, mint a többiek. Igaz, hogy az emberszagot könnyen megérzik és a tolvajt megölik, de télen a föld alá bújnak, és ilyenkor könnyű elvenni tőlük az aranyat. De hagyjuk a hangyákat, beszéljünk a Griffmadárról. Ne szóljon közbe, illustrissime magister, tudom, hogy azt akarja mondani, hogy a Griffmadarat Aelianus, a perzsa Baktria hegységben is látta, de tudjuk, hogy igazi hazája India. Ez az óriási madár, amely egyszerre két elefántot tud felragadni, szintén aranyat váj a sziklából és fészkében őrzi. - Vagy szóljunk a Phoenixmadárról - szólt a prior -, melynek bíbor és arany tollai vannak. Minden ötszáz évben fészket rak magának drága fűszerekből, és abban elégeti magát, hogy hamvaiból újra feltámadjon. - A Phoenixmadár a Bölcsek kövének madara - vetette közbe az alkimista. - És az életelixírnek - mondta az orvos -, a Materia Primának, a Nagy Tincturának, amely ha birtokomban volna, örök élethez juttatnám mindnyájunkat. Tudvalevő, hogy Artepius, a tudós alkimista már használta, és írt róla pontosan 1025 éves korában, ezelőtt háromszáz évvel. Viszont Arnoldus Villanovanustól tudjuk, hogy a quintessentia anyaga keleti sáfrány, piros rózsalevél, aloegyökér és ámbra, de kell hozzá viasz, rózsaolaj, igazgyöngy, zafír, hyacinth, smaragd, rubin, topáz és pézsma is. Nos, mindezek megtalálhatók a Phoenixmadár fészkében, de csak az Indiákban. Egy ember, aki ismerte az életelixírt, ma is él, de az is Indiában. Ez az ember Nicolas Flamel, aki Párizsban rengeteg aranyat készített, vagyonát kegyes célra hagyta, és önmagát halottnak híresztelte el. De Kisázsiában egy dervis felfedte egy francia utazónak, hogy valójában ma is él, csak Indiába zarándokolt, hol egy kolostorban csendes ájtatosságban éli végtelen életét. De hogy a gyógyszerekre térjek vissza, nem beszéltem még a bezoárkecskének a gyomrában levő kőről, amely szintén megóv a mérgektől, éppúgy, mint az unicornis szarva. Mindez pedig Indiában található legbőségesebben. - És gondolja, señor, hogy Christoforo mester mindezt megtalálta? - Miért ne találta volna meg? - szólt a prior. - Mondtam, hogy különös és ismeretlen növényeket hozott magával. Bizonyára elhozta a mandragoragyökeret is, amelyet ott kutyával huzatnak ki, mert olyat sikít, hogy aki kihúzza, holtan összerogy. Pedig igen értékes szer, mert tulajdonosát örök életre boldoggá teszi. - És a meddőséget is megszünteti - toldotta meg az orvos. - Én nem orvosi szempontból vágyom rá - folytatta a prior -, hanem az emberek lelki megnyugvásáért. Hermész Triszmegisztosz szerint a bűnös anyaggal szemben áll a Lógosz, a Nusz. Oda kell a hivő léleknek eljutni elmélyedés és szemlélődés útján. Ebben lesz segítségünkre a mandragoragyökér. Hermész Triszmegisztosz smaragdtáblája így szól: „Válaszd el a tüzet a földtől, finomat a durvától, szelíden, nagy megértéssel. A földből az ég felé száll, és megint

108

vissza a földre. A felső és alsó világ erejét magába szívja, így tiéd lesz a világ minden dicsősége, minden sötétség eloszlik előtted.” Hányan akarták ezt megfejteni, és nem jöttek rá! Pedig mi egyéb ez, mint a Lógosz. „A sötétség eloszlik előtted” - mondja a smaragdtábla. És felemelkedünk a szférákon túl, ha megismerjük az Uroboroszkígyót, a Phoenixmadarat és az elsüllyedt Atlantisz titkát. Ezt hozza nekünk Christoforo mester! Don Manero vállat vont. - Lehet. - Miért csak „lehet”? Az egyetem minden hiteles bizonyítékot beszerzett. Padro Don Carretól bekérték Christoforo mester horoscopiumát, amely minden tekintetben igazolta, hogy útjának sikeresnek kell lenni. - Igazán? - kérdezte Harrera mester. - És hogy szólt a horoscopium? - Kérje meg mester Don Carre atyát, ő mondja el, nehogy azt higgye, én állítom be kedvező színben. - A horoscopium - mondta Carre atya - így szól: anareta a Nap, hyleg a Mars. Eszmék hevítik, nagy vállalkozásba kezd. Az anaphora ház konstellációja arra utal, hogy sokan megismerik őt és eszméit. A mesurania ház konstellációja arra mutat, hogy sikeres lesz. A Mars befolyása azonban kedvezőtlen: erőszakos ember, aki az Uranus közelléte miatt méghozzá hiú és beképzelt is. Az első trigon bizonyos becsvágyból elkövetett meggondolatlanságra is mutat. - És ezt, señor, kedvezőnek gondolja? - kérdezte Don Manero. - Erőszakos, beképzelt, meggondolatlan! Ön ilyen emberben bízik? - Én - felelte a prior - nem az emberben bízom, hanem a horoscopiumban, amely világosan kimondja, hogy tervei sikerülnek. E szempontból pedig teljesen mindegy, hogy Christoforo mester martialis jellem-e vagy apollonikus. Ha eljutott az Indiákba, engem nem érdekel, hogy erőszakosan, becsvágyóan és meggondolatlanul jutott-e el, vagy szelíden és ájtatosan. Don Manero felemelkedett. Látszott, hogy véget akar vetni a vitának. - Nos - mondta -, tegyük fel, hogy Christoforo mester minden veszélyen át eljutott az Indiákba. Tegyük fel, hogy elérte azt, amit Isten eddig halandó embernek nem engedett elérni. Ez esetben kérdem, milyen erők segítették őt útján? Mert ami nem Istentől van, az a Sátántól ered. Ez esetben pedig Christoforo mester eladta a lelkét, tehát boszorkányságot űz. - De mért tette volna? Mi haszna van abból, ami nekünk haszon? - Talán hivatali előnyök. Talán kormányzó akar lenni az Indiákon. Tudjuk, hogy Urunk 550-ik évében Theophilus adta el lelkét hasonló előnyökért. A boszorkányság pedig azóta annyira veszélyes méreteket öltött, hogy Őszentsége most kilenc éve rákényszerült, hogy kiadja a Summus desiderantes bullát, mely elrendeli a boszorkányok felkutatását. - Ezt azért mégse hiszem. - Nem? Ne feledje atyám: „Haeresis est maxima, opera maleficarum non credere.” A legnagyobb eretnekség kételkedni a boszorkányok praktikáiban. Olvassa csak el a tudós Sprenger és Institor művét, a Malleus maleficarumot. - Ó, nem a boszorkányok praktikáiban kételkedem - sietett magyarázkodni a prior -, pusztán abban, hogy Christoforo mestert útjában nem segélhette volna az Isten. Igaz, hogy még senkinek se sikerült, de íme, Carre atya is reméli, hogy egyszer Isten segítségével a putrefactio után a fekete holló fehér galambbá változik, feltámad a Vörös Oroszlán, és kellő konstelláció esetén megtörténik a defloratio, a Vörös Vőlegény és Fehér Liliom királyi násza, melyből 109

megszületik a homunculus, és annak segítségével megtalálja a Bölcsek Kövét. Vajon ez is boszorkányság lesz-e, csak azért, mert másnak még nem sikerült? - Ó - szólt az alkimista -, én munkám előtt Istenhez fohászkodom. De honnan tudnók, hogy Christoforo mester nem az Ördögöt hívta-e segítségül? - Honnan? Hát talán nem éppen a mi egyetemünkön tanítja Don Manero magister a pneumatológia occulta et vera tudományát, melynek segítségével az Ördögöt megjelenésre és tanúságtételre lehet kényszeríteni? Tessék ennek szabályai szerint megkérdezni magát az Ördögöt, és ne előre ítélkezzenek. Tudósok vagyunk, és nem pletykás vénasszonyok. A szolga újból megjelent az ajtóban. - Christoforo Kolumbus mester kér bebocsáttatást. A vita egyszerre félbeszakadt. Don Manero magister az ajtóhoz futott, s előzékenyen bekísérte vendégét. Mindenki felállt, a vendég mindenkit sorra üdvözölt, majd Don Manero leültette a főhelyre. A szolgák portói bort hordtak körül, a házigazda vendége egészségére ürítette poharát. - Nagy sajnálattal kell közölnöm - szólt Kolumbus -, hogy kissé megkéstem, mert tengelytörést szenvedtünk, és csak egy hirtelen fogadott kocsin érkezhettem be. - Nem tesz semmit - biztosította a házigazda - Az időt igen tudós és tanulságos vitával töltöttük éppen a szóban levő tárgyról, és most kétszeres érdeklődéssel várjuk az Ön beszámolóját. A magister tapsolt, a szolgák ételeket hoztak, majd rövid vacsora után egy tálban illatos vizet hordtak körül, amelyben mindenki megmosta ujjait. Végül a szolgák összeszedték a földről a szétszórt csontokat, a poharakat teletöltötték, és eltávoztak. A házigazda kérésére Christoforo mester hozzákezdett a beszámolóhoz. - Mint Önök is tudják, múlt év augusztus harmadikán indultam el Pálosból három hajóval. Tudom, hogy Önöket csak az eredmény érdekli, tehát feleslegesnek tartom az út szenvedéseit részletezni, hanem ott folytatom, hogy október 11-én éjjel derék matrózom, Rodrigo de Triana a Pinta árbockosarából megpillantotta India partjait és lekiáltott: „Föld!” - Ohó! - szólt közbe a prior. - Csak ne szerénykedjék, mester! Míg Ön meg nem érkezett, egész idő alatt azokról a nehézségekről beszélgettünk, amelyeken át kellett esniök. Nagyon is kíváncsiak vagyunk szenvedéseikre. - Amennyiben kívánják, elmondhatom. Nos, sajnos, útközben több derék emberemet kellett elvesztenem. - És mi, illetve ki ölte meg őket? - A skorbut. A hallgatóság csalódva nézett össze. A prior kissé bosszankodva kérdezte: - A skorbut? - Persze. Tudvalevő, hogy ez a hajósbetegség. Pestist nem vittünk magunkkal, tehát nem is kaphattuk meg az Óceán közepén. - Na de a Hidrák! Atlantisz! Ezekről egy szót se szólt, mester? - Mit mondhatnék Atlantiszról?

110

- Ott nem járt? - Amennyire ismereteim terjednek, úgy tudom, hogy Atlantisz a tenger fenekére süllyedt. - Éppen azért - szólt most Harrera. - Tudjuk, hogy Atlantisz felett a Hidrák a hajókat a tenger mélyébe rántják. Minthogy azonban señort egészségben látni van szerencsénk, nyilván élve járta meg Atlantiszt, és mondhatna nekünk valamit Poszeidon templomáról. - Az én hajómat senki se húzta le a mélybe. - Hát merre hajóztak? - Mindig Nyugatra. De Hidrát nem láttunk. A magister gúnyosan mosolygott, amit a prior észrevéve megjegyezte, hogy a dologban semmi lehetetlen nincs, elvégre nem tudják pontosan, hol fekszik Atlantisz, tehát Christoforo mester útja annál értékesebb, mert elkerülte, és így rájött a veszélytelen vonalra. Ehhez még az orvos is hozzáfűzte, hogy lehet, hogy a Hidrák aludtak, vagy pedig a mestert Isten megóvta tőlük. - És a Miles Maris sem veszélyeztette a hajókat? - folytatta a prior. - Nem találkoztunk vele. - A tengeri kígyó? A Szküllák? - Azok sem. - A mágneshegyek? - Október tizenegyedikéig semmiféle földet nem láttunk, tizenkettedikén pedig partra szálltunk. - És a parton se zavarta útjukat a Tengeri Szerzetes vagy a Tengeri Püspök? - Nem. Isten segítségével minden nagyobb baj nélkül eljutottam utam céljához. - Isten vagy Leviathan segítségével - mondta a magister. - Miért Leviathan? - pattant fel a prior. - Mert ő a Pokol tengerészeti ügyeinek vezetője. A prior mérgesen legyintett. - És mégis, milyen állatokkal találkozott señor? - kérdezte Kolumbustól. - Láttunk szép, tarka tollú madarakat. - Phoenix? Vagy Griff? - Nem hinném. Igen kicsinyek voltak. Főleg papagájok. - Aha! Ezek segítették útjában. Beszélt velük? - Sajnos, nem tudok papagájnyelven. - De a papagájok! Milyen nyelven beszéltek? - Rikácsoltak, ahogy szoktak. Döbbent csend következett, amit az alkimista tört meg. - Ahol señor párta szállt, az nyilván a Paradicsom volt. Találkozott-e ott a Kígyóval? - Kígyót sokat láttunk. A magister gúnyosan szólt közbe: - Talán meg is barátkozott vele, señor?

111

- Nem mondhatnám, mert veszélyesek is vannak köztük. Irtottuk, ahol láttuk. - Koronás kígyóval nem találkozott? - kérdezte tovább az alkimista. - Nem. - Az aranytúró hangyákat azonban okvetlen látnia kellett, hiszen akkorák, mint egy farkas! - Hangyákat láttam, melyek ház nagyságú bolyokat építenek, és a bolyok olyan erősek, hogy alig tudtuk betörni. - És mit találtak belül? - kérdezte mohón az alkimista. - Hangyát és földet. - És aranyat? - Azt nem. - És János pap országában nem látott aranyat? - Sajnos, keresztény embert nem láttam. - De hát akkor merre járt, señor? - Ismétlem, az Indiákban. - Jó, tegyük fel, hogy elkerülte a Paradicsomot és Zipangut. Egyenesen az Indiákba jutott. De akkor okvetlen el kellett volna jutnia a János pap országába. Ha Ön ott partra szállt, bizonyára látott indiánusokat selyembe és bársonyba öltözve, kiknek dolmányán minden gomb jáspis, gyémánt, zafír és sardonix, fövegükön pedig karneol és türkiz kövek csillognak... Ezek nem vezették el János pap csodálatos palotájába? - Indiánusokkal valóban találkoztam, de azok majdnem terjesen meztelenek voltak. - Meztelenek? - Úgy van. - Nem érdeklődött mester tőlük a Sal philosophorum után? - Nem - mosolygott Kolumbus. - Azok vademberek, akik még a közönséges sót is alig ismerik, nemhogy a filozófusokét. Az alkimista fejét csóválta, végül nyíltan megkérdezte: - És mégis biztos abban, hogy az Indiákban járt? Az orvos tiltakozva szólt közbe: - A kérdést nem illik így feltenni, padro. Christoforo mester talán nem hatolt be elég mélyen a szárazföldre. Elégedjünk meg azzal, hogy csak a partok közelében járt. - Ez így is van - felelte Kolumbus. - Nagyon mélyre nem mentünk, nehogy eltévedjünk. - Ez esetben is - folytatta az orvos -, a kígyók mellett bizonyára talált Unicornist, hiszen tudvalevő, hogy ez az állat évente egyszer táplálkozik, Szent Ambrus napján, de akkor kizárólag kígyót eszik. - Sajnos, nem találkoztam Unicornissal. - Vagy a Phoenixmadárral? - Nem láttam.

112

- Griffmadarat se? - Azt se. Most a magister tett fel kérdést: - Cynocephalosokkal se találkozott? - Mik azok? - A kutyafejű emberek. - Nem. - A törpéket se látta, akik falevélen élnek? - A bennszülöttek inkább magas termetűek. - Látta-e az almaszagon élő embereket, a fejetlenek népét vagy a mellszeműeket? Látta-e a hermaphroditákat, akik önmagukat termékenyítik meg? - Nem láttam. - Jó. Beszéljünk a növényekről. Látott-e szőlőtövet? - Ezt valóban láttam. - De olyat, amelynek levele aranyból van, alatta egy szem smaragd csillog, és a gyökere kristály. - A szőlőtő éppen olyan ott is, mint nálunk, csak a szőlő még nem olyan jó, mert nem nemesített. Hogy miből van a gyökere, nem tudom, mert nem húztam ki egyet se, de a levele éppen olyan, mint a mienké. - És látta-e, mester, a jövendőmondó fát, amely holdfényben megmondja a jövőt? - Nem láttam. A magister most a gyülekezethez fordult. - Azt hiszem, uraim - mondta gúnyos hangon -, ezzel Christoforo mestert tisztáztuk. Bizonyítást nyert, hogy valóban nem kötött szövetséget a Sátánnal. A jelenlevők nevettek, ők már értették, mire céloz. Kolumbus zavartan kérdezte: - Ha szabad tudnom, mit jelent ez? - Azokat a dolgokat - felelte a magister -, amelyeket én kérdeztem, még Nagy Sándor indiai hadjárata alkalmával jegyezték le a kíséretében levő leghitelesebb tudósok. Amennyiben mindezekből señor semmit se látott, azt jelenti, hogy nem járt az Indiákban. Házigazdának általában nem illik vendégét bírálnia, de mi most voltaképpen hivatalból vizsgáljuk önt, és ki kell mondanom sejtésemet, hogy Ön végeredményben sehol partra nem szállt, csak visszatért, és őszintén kimondva elámítottá Őfelségeiket. Kolumbus arca vérvörösre vált, de csak egy pillanatra. Nyugodt hangon válaszolt: - Hogy eddig ismeretlen földön jártam, arra bizonyíték az a néhány indiánus, akiket Őfelségeik szolgálatára magammal hoztam. És bizonyíték, hogy olyan gyümölcsöt is hoztam magammal, amely nálunk teljesen ismeretlen. A prior és az orvos, akik már csüggedten hallgatták, újból figyelmesen fordultak Kolumbus felé.

113

- Hogy pedig ezt Önöknek is igazoljam - folytatta Kolumbus -, hoztam magammal néhány szemet, mert számítottam ellenvetésükre. Felkelt, behívta szolgáját, aki tálcán néhány szem burgonyát tett az asztalra. Mindenki odagyűlt, a burgonyaszemeket kezükben forgatták, az orvos bele is harapott. Az alkimista rémülten kiáltott rá, hogy köpje ki, de nem nagyon kellett biztatni, mert kiköpte magától is. - Hisz ez ehetetlen! - mondta. - Vagy van talán valami gyógyereje járványok, rontás vagy más egyéb ellen? - Nem kérem, pusztán az éhség ellen. Voltaképpen nem is nevezhető gyümölcsnek, mert a föld alatt terem. - A föld alatt? - kérdezte mohón az alkimista. - Úgy mondja, mester, hogy a föld alatt terem? Talán valami bokor alatt, nemde? - Úgy van. Annak a gyökerein. - Akkor ez nem más, mint a thaldus bokor, és remélem, hogy megtalálom a gyümölcsben a Sal philosophorumot. Megengedné, hogy egy szemet elvigyek? A Nap most lép az Ikrek jegyébe, a liquefactióhoz megtettem az ájtatos előkészületeket. Megpróbálom oldani mercuriális vízben. - Amint tetszik. De nem tartom valószínűnek, hogy a Sal philosophorumot megtalálja benne, Padro. Ellenben közönséges sóval és zsírral összefőzve meg lehet enni. - Megenni? - Úgy van. Az indiánusok fő tápláléka. - És nem halnak szörnyet, ha lenyelik? - Egyáltalán nem. Sőt, kitűnő néptáplálék, mert bő termése van, tehát igen olcsó. - Szóval ez arra való, hogy a mosqueteros a bendőjét töltse vele. És még azt mondja, hogy ezt Indiából hozta? - Valóban, állítom. Most már a prior is megszólalt: - Bocsánatot kell kérnem, beismerem tévedésemet. Belátom, hogy csalóval volt dolgom. Menjünk, señor Hernandez - szólt az orvosnak. Eltávoztak. Jeges csend következett, majd Kolumbus felállt és távozott. A többiek megvetéssel néztek utána. - Csak az a csodálatos - szólalt meg a magister -, hogy vannak megátalkodott bolondok, akik a tudomány elismert tekintélyeinek józan és bölcs könyveitől elfordulva ábrándképeket kergetnek, és megrögzötten azt hiszik, hogy Nyugatra menve a Földet körül lehet hajózni. Mi erről a véleményük, uraim? - Sötét babona - mondta az alkimista. - És a zavaros agyú emberek sajnos mindig jobban vonzódnak a misztikus sötétséghez, mint az egyszerű és biztos tudományhoz.

114

Vincenzo 1 Dorotea, az öreg cseléd, jobbjában a mécset tartva a tízéves Vincenzót vezette, kinek kezét viszont öccse fogta, mialatt a sötét folyosón végigbandukoltak a gyerekszobáig. - Most már bizony le kell feküdni, úrfiak - mondta a szokott éneklő hanglejtéssel. - Szent Miklós bácsi továbbment meglátogatni a többi gyereket is. Mi pedig megvárjuk a reggelt, és ha jók voltak, a szent szolgája elhozza maguknak is a szent ajándékait. - Én olyan izgatott vagyok, Doro néni - mondta Vincenzo -, nem tudom, jól viselkedtem-e ez évben, kapok-e valamit. - Csak maradjon nyugodtan, úrfi - mondta Doro néni nyugtatva. - Én tudom hogy maga mindig engedelmes, jó fia volt nemes urunknak. Én tudom, hogy a szent éppúgy szereti magát, mint édes szülői. - Honnan tudja, Doro néni? - Hát - szólt titokzatosan -, elárulom magának, de ne mondja tovább: mikor a szent távozott, a kapuban megsúgta nekem: „Ez a Vincenzo gyerek tetszik nekem. Engedelmes és tisztességtudó, nem piszkolja el a ruhát, és nem turkál az ételben.” - Jaj de jó, Doro néni! Igazán ezt súgta? - Ha én mondom, nekem csak elhiheti! De gyerünk be a szobájukba. Az ajtót kinyitotta, belépett, a mécsest ráakasztotta a mennyezetről lógó horogra. - Na és öcsike nem is kíváncsi, hogy róla mit mondott Szent Miklós bácsi? - kérdezte, mialatt vetni kezdte az ágyakat. A kisebbik fiú fanyar mosollyal vállat vont. Dorotea fejcsóválva nézte, de látszott, hogy már hozzászokott. - Hát már nem is felel nekem a kis úrfi? Nem szereti az öreg Doro nénit? Erre már megszólalt: - Úgyis tudom, hogy mit mondott rólam a szent. - Csak nem? Na és mit gondol, mit mondott? - Hogy szüleimmel sokszor ellenkezem, hogy tanítómmal, Fra Benedettóval feleselek, és nem tanulom meg a leckét, hanem ezerféle ostobaságról kérdezem, pedig ha akarnék, tudnék tanulni, mert van eszem. Hogy tűzzel játszom, szaggatom a ruhát, meg hogy elrontottam az ajtózárat. - Hát csakugyan valami ilyesfélét mondott. Hogy találta ki az úrfi? - Mert a szent eddig még mindig ugyanazt mondta, amit a szüleim. De azt is tudom, hogy miért.

115

- Nacsak! Hát persze, hogy ugyanazt mondja. Szülei ismerik magát, a szent pedig mindent tud, ami a gyermekek szívében van. Inkább imádkozna az úrfi, és kérné a szentet, hogy Istennek és jó szüleinek örömére élhessen, hiszen maga nem rossz fiú, csak kissé rakoncátlan. - Doro néni, én imádkoztam, amikor a szent itt volt. Magamban véges-végig mindig a Gyermekek Imáját mondtam. - Látja, ez szép magától, úrfi. De mi történt, hogy most kérés nélkül is imádkozott, máskor meg kérésre se teszi? - Mértem az időt. Dorotea éppen egy párnát püfölt. Ijedten abbahagyta, és a fiúhoz fordult: - Mit csinált, úrfi? - Mértem, hogy mennyi időt tölt nálunk Szent Miklós. - Időt az imával?! Szentséges Szűzanyám! - kiáltott fel. - Ne vidd kárhozatba ezt az ártatlan lelket, hiszen nem tudja, mit csinál! Hogy jutott ilyesmi az eszébe, úrfi? - Azt nem mondom meg. Dorotea neheztelően akart rászólni, de eszébe jutott, hogy ő mégiscsak cseléd. - Ahogy akarja, úrfi - mondta csendesen. Azzal szó nélkül tovább püfölte a párnákat, megágyazott és elment. - Te Vincenzo - szólt most a kisebbik fiú bátyjához. - Megmondom, hogy miért mértem az időt. - Mert szamár vagy, és megint valami ostobaság jutott az eszedbe, hogy apánkat felbosszantsad és kapjál tőle egy pofont. - Legalább hallgasd meg, hogy mit akartam megmérni. - Már megmondtad: hogy mennyi időt töltött nálunk Szent Miklós. - De nem tudod, hogy miért akartam megmérni. - Már megmondtam: mert szamár vagy, és mindig van valami bogarad. - Hát ide hallgass: tizenegy imát mondtam el. És már régebben kiszámítottam, hogy ilyenkor lámpagyújtástól lefekvésig legfeljebb négyszáznegyven imát lehet elmondani. Vincenzo ránézett öccsére, azután teli torokkal nevetni kezdett. - Nahát! Milyen ostobaságok jutnak az eszedbe! Látod, azért nem tudsz rendesen elkészülni a leckéiddel, mert ilyenekkel töltöd az időt, ahelyett, hogy tanulnál. - Várj, Vincenzo, megmondom, miért csináltam. Gondolkozz csak: eszerint Szent Miklós ma este még a mi utcánkat se tudja végiglátogatni, nemhogy egész Firenzét, még kevésbé az egész világ minden gyermekét, ahogy nekünk mondják. - Te egészen bolond vagy! - Én? Hát számolj utána! - Ezért vagy bolond. Ha tanultál volna, tudnád, hogy a mennyei dolgokat nem lehet földi módon úgy számolni, mint a birkákat a nyájban vagy a liszt árát. - Na de a szentnek egyszerre ezer helyen kellene lenni!

116

- Akkor ezer helyen van. Talán okosabb akarsz lenni, mint szüleink, mint Fra Benedetto és a felnőttek mind. Ha ők így mondják, akkor így van. - Te Vincenzo - mondta most titokzatosan. - Aki nálunk járt, az nem volt Szent Miklós. - Nem az volt? Miért? Mert te mondod? Te talán okosabb vagy, mint tanítóink? Azt mondd meg, hogy ki volt, ha nem Szent Miklós, és bizonyítsd be. - Azt is megmondom: Luigi bácsi volt. - A kasznár? - Az. - Ezt honnan veszed? - Idenézz! Látod ezt a kendőt? - és kebléből egy tarka szövésű kis zsebkendőt húzott ki. Vincenzo megnézte. - Luigi bácsi kendője. Hogy került hozzád? - Szent Miklós bundájának ujjából kilógott a vége, én pedig kihúztam. - Elloptad Szent Miklóstól? - Luigi bácsitól. Hát még mindig nem hiszed, hogy Luigi bácsi öltözött át, és ő volt Szent Miklós? - Nem. - De Vincenzo! Hát nem vetted észre a hangjából, vagy mikor a torkát köszörülte? Gondolj vissza, ahogy belépett, ahogy az ujját rázta, mikor engem fenyegetett. Gondolkozz egy kicsit! - Dehogy gondolkozom! Ilyenen nem szabad gondolkozni, és nem is teszem. - Vincenzo, nem hiszem, hogy titokban te is nem gondolnád ugyanazt, amit én. Különben buta volnál. Te szándékosan nem akarod tudni az igazat. - De most aztán igazán hagyj békét! - Jó. Nem kérdezek semmit. Majd apánknak mondom el. - Azt próbáld meg! - kiáltott Vincenzo kitörve. - Szétverem a fejedet! - Miért? - Hát ide figyelj: tegyük fel, odaállasz apánk elé, és szemtelenül azt mondod, hogy rájöttünk az igazságra. Hogy bennünket becsaptak. Mit érsz vele? Kapsz egy pofont, és reggel mindketten várhatnánk az ajándékot. Soha többé nem kapnánk, se te, se én. Ezt akarod? Na, tegyük fel, hogy Luigi bácsi járt nálunk, és minket becsaptak, mert szüleinknek ez örömet okoz, és megajándékoznak, ha hiszünk benne. Éppen azért, ha nem is hiszünk, akkor is úgy kell tenni, mintha hinnénk. Öccse álmélkodva nézett rá. - Te Vincenzo! Hiszen magad is tudod, hogy az az igazság, amit mondtam. Miért beszéltél úgy, mintha nem hinnéd? - Igazság az, amit hiszünk, hinni pedig azt kell, amit parancsolnak, nem pedig azt, amit buta eszével kiagyal a kilencéves Galileo.

117

2 Kedves barátom és tanítványom, Benedetto Castelli! Örömmel tudatlak, hogy végre újra Firenzében vagyok. A Szent Officium hozzájárult, hogy ide költözzem. A városba bejárnom nem szabad, tehát itt, a városon kívül rendeltek számomra szállásul egy házat. Az előírt bűnbánati zsoltárokat naponta elimádkozom, és ezért megengedik, hogy a távcsövet is használjam. Hogy mivel töltöm időmet? Hát főleg a Napot figyelem. Tudod, hogy amikor foltokat vettem észre rajta, sokan támadtak és hangoztatták, hogy amit Isten ragyogóra teremtett, az csak tiszta lehet, tehát foltokról beszélni istenkáromlás, és ne essék róla többé szó. Szó nem is esik róla. Hallgatok. És ha senkinek, de Neked bevallom, hogy tovább figyelem a foltokat, hiszen éppen Te voltál az a kitűnő tanítványom, aki távcsövemet alkalmassá tetted rá, hogy a Napot is figyelhessem rajta, úgy, hogy a Nap képét egy olajos papírra vetítetted. Igen, Te voltál a legkitűnőbb tanítványom és munkatársam. Hajdani tanítómat is Benedettónak hívták, és az is bencés volt. Úgy érzem, hogy a Te személyeden keresztül tisztultabb formában visszaadtam a rendnek azt a tudományt, amelyet valaha kölcsönkaptam. Éppen ezért Neked most nagyon őszintén írok. Te barátom is voltál, és akkor is mellettem álltál ki, amikor még V. Pál pápa idején először jelentettek fel az inkvizíciónál, éppen a Hozzád írt levelem miatt, melyben a tudományos kutatásról írtam és azt követeltem, hogy a közéleti dogmákat idomítsák a tudományos eredményekhez, és ne fordítva. Nagyon kérlek, ezt a levelemet ne mutasd senkinek. Jó emberem viszi hozzád titokban. Olvasás után égesd el, vagy legalábbis dugd el úgy, hogy senki se láthassa. Halálom után azután tehetsz vele, amit akarsz. Nem kell soká várnod, szemem már gyengül, napjaim meg vannak számlálva. De régen nem írtam neked, barátom! Ne csodálkozz rajta. Jól megszervezték a Szent Officiumot. Kémeik mindenütt ott vannak, és leveleimet okvetlenül elolvasták volna. Amit írnom szabad, az meg hazugság, mint egész életem az utóbbi időben. Pedig hidd el, írtam én levelet Hozzád, nem is egyet. Beleöntöttem a lelkemet, minden keserű igazságot, de rögtön el is égettem. Most van rá az első alkalom, hogy ezt a levelet biztosan eljuttassam, tehát megírok benne mindent. Nem tudom, hogy vélekedtek rólam és az esküről, amelyet Santa Maria Sopre la Minerva templomban tettem. Esetleg mentegettek, tudván, hogy mi történt volna velem, ha nem tagadom meg mindazt, amit láttam és tudtam. Esetleg mentségül tudjátok agg koromat is, de azért bizonyára ott ég szívetekben a megvetés is: „Íme - így gondolkoztok -, ez az ember rájött az igazságra, amely mindenképpen igazság marad, és az utókor úgyis elismeri, mert mást nem láthat szemével. Mégis gyáván önmaga tagadta meg. Igazsága győzni fog, önmaga azonban elbukott az utókor előtt.” Hidd el, hogy ha a legkevesebb bizonyságát éreztem volna annak, hogy igazam valaha is győzni fog, nem haboztam volna életemet áldozni tételemért. De már nem hiszek semmit. Hogy megértsed, el kell mondanom neked, hogy mi történt velem az eskü előtt. Huszonnégy évvel ezelőtt kell kezdenem. Akkor V. Pál volt a pápa. Rajta kívül családja, a Borghesék voltak az Egyház és többé-kevésbé a világ urai, akik hogy saját kapzsiságukat 118

kielégítsék, nem elégedtek meg az adók szüntelen emelésével, hanem az állam terhére adósságot halmoztak adósságra. Bizonyára Te is tudod, de elmondom, hogy egyik rokona, Scipione Caffarelli Borghese százötvenezer scudo évi jövedelmet húzott. A másik rokon, Marco Antonio Borghese pedig megkapta Sulmone hercegséget, Rómában több palotát és hatszázezer scudo készpénzajándékot. Miből? Adósságból. Az állam adóssága hatmillió scudóval nőtt. Amerre néztünk, mindenütt korrupció, rothadás és harácsolás. És még ez volt a kisebbik baj, mert a legborzasztóbb, a leggyötrőbb a lelki elnyomás volt. A telkekre a jezsuiták tiportak rá, akiknek alapítóját, Loyolai Ignácot V. Pál avatta szentté. Ó igen, belenéztem én a távcsőbe. Csak éppen elő volt írva, hogy mit kell látnom benne és mit nem szabad. Én viszont már akkor is, mint Firenze Nagyhercegének udvari filozófusa, megismertem a kopernikuszi teória igazát, és - sajnos - nem rejtettem véka alá. Feljelentettek, Rómába idéztek, nekem pedig dadogva kellett mentegetőznöm és bizonyítanom, hogy dehogy is akartam cáfolni az Ószövetséget. Elismertem, hogy Isten szava szól azokból a költői elmefuttatásokból, amelyeket évezredekkel ezelőtt képzeltek össze zsidó pásztoremberek a távcső és a matematika ismerete nélkül. Hogy sikerült megmenekülnöm? Azt mondtam a jezsuita bölcseknek: mutassák meg a Szentírásnak azt a helyét, amely határozottan kijelenti, hogy a Föld nem forog. Persze van egy ilyen hely, amelyet azonban nem mertek említeni, én pedig éppen ezért csaptam rá: - Egyetlen passzus volna így magyarázható, éspedig az, amikor Józsué a Napot állította meg, és nem a Földet. Na de ki magyarázta így ezt a szakaszt? Luther, az ördögfi. Na és követhetjük mi ezt a pokolszülötte Antikrisztust? Szóval igyekeztem magamat az Egyház hű védőjének mutatni. Sőt, hogy ellenfeleimet megelőzzem, magam kértem kihallgatást a pápánál, ahol is egyenesen panaszt tettem és védelmet kértem, hangoztatva, hogy ostobaság vagy titkos eretnekség tört a Szentatya hű szolgája ellen. Ekkor tehát még sikerült elhitetnem, hogy voltaképpen nem azt akarom, amit akarok. A jezsuiták vállat vontak, azt mondták, hogy nem tudnak határozottan állást foglalni, ha pedig Isten valóban úgy rendelte volna, hogy a Föld forogjon, keringjen, azon ember úgyse tud változtatni. A pápa is biztosított változatlan jóindulatáról, én pedig hazautaztam és - elbíztam magam. Akkor írtam azt a szerencsétlen levelet, amelyben már azt a kijelentést is megkockáztattam, hogy „ha a Biblia szövege ellentétbe kerülne a tapasztalt tudományos igazsággal, akkor a Bibliát kell a tudományokhoz igazítani, és nem fordítva”. Botor fejjel azt hittem, hogy engem már nem érhet baj. Éppen azért nem kértelek, hogy levelemet tartsd titokban, sőt kívántam, hogy mutasd meg értelmesebb rendtársaidnak, hiszen a bencés rend a tudomány rendje. Ti neveltétek a népeket kézművességre, földművelésre, művészetre, és főleg tudományokra. És nagy baj lett belőle. Mikor a jezsuiták fülébe jutott, újra Rómába idéztek, és közölték velem, hogy még ez egyszer nem indítják ugyan meg az eljárást ellenem, de ha ismét támadni merném a Szentírás tekintélyét, börtönbe vetnek. Sőt azt is közölték, hogy a kopernikuszi

119

tanokat se hirdethetem tovább, mert a Hozzád írt levélben elárultam, hogy azok igenis a Szentírás ellen irányulnak. Ezzel némaságra ítéltek. Firenzébe mentem vissza, és csak legjobb barátaim előtt mertem megnyilatkozni. Ezek között első helyen állt a Barberini család, azok között is a bíboros, aki jóakaróm volt, sokat segített munkámban, sőt, a jezsuitáknál is közbenjárt értem, és részben annak köszönhetem, hogy nem lett bajom. Többször őszintén megvallotta, hogy gyűlöli a római klikket, de míg V. Pál a pápa, addig semmi javulást nem remél. Azzal kecsegtetett azonban, hogy már a bíborosok is megelégelték őt, és az új pápaválasztás remélhetőleg félresöpri a Borgheséket. Elképzelheted, hogy milyen lelkes híve voltam Barberini bíborosnak. Akivel csak beszéltem, hangoztattam kiváló képességeit, melyek őt a pápai trónra teszik méltóvá, és nagyon örültem, ha egy-egy új hívet szereztem jóakarómnak. Persze óvakodtam megmondani, hogy én mit várok az ő pápaságától. Bátyám, Vincenzo ekkor már püspök volt. Természetesen őt is szerettem volna megnyerni. Nem is vonta kétségbe a bíboros képességeit, de mihelyt V. Pál rendszerét próbáltam bírálni, azonnal elzárkózott előlem és szemrehányásokkal illetett, szavaimat rosszindulatú rágalomnak minősítette. - Szégyelld magad - mondta -, hogy ilyen rút hálátlansággal fizetsz annak, akinek szabadságodat köszönheted, holott felforgató szamárságoddal régen kiérdemelted a börtönt. Magyaráztam, hogy a pápa nem jóindulatból nem záratott be, hanem mert sikerült elhitetnem vele, hogy a dogmáknak hű védője vagyok. Azt felelte, hogy annál nagyobb bűn őszentségét félrevezetni, majd megkérdezte: - És egyáltalán, miért ragaszkodsz mániákusan a kopernikuszi elvekhez, ha az Egyház már kijelentette, hogy ellentétben állnak a Szentírással? Legjobb lenne, ha visszavonnád az egészet mint tévedést. - Ez nem tőlem függ. - Hogy értsem azt, hogy nem tőled függ? Te mondtad ki, te vonhatod vissza. - A tételt a Kozmosz tartalmazza, és a Föld naponta háromszázhatvan fokos fordulattal cáfolja az Egyházat. Az Isten nem ősi zsidó természetfilozófusok íróvesszejével tudatja velünk a Tanokat. Az ő írónádja a fénysugár, papírja a csillagos ég, és erre egészen más van írva, mint halandó emberek szentté avatott elképzeléseiben. Tételem objektív tény, amelyen nem lehet változtatni. Bátyám fejét csóválta. Látszott, hogy valami nagyon furdalja az oldalát. Mintha kétségei lettek volna, és meg akartam ragadni az alkalmat. - Hallgass meg, és bebizonyítom neked, hogy nincs az Ószövetségnek igaza. Bátyám keresztet vetett magára. - Botrányosakat merészelsz mondani, így szólsz a bíborossal is? - De még mennyire! Mindenben igazat ad nekem. Engedd meg tehát, hogy elmondjam a Naprendszer lényegét, és biztos vagyok benne, hogy ha megérted, te se fogod elutasítani. - Hagyd. Olvastam minden írásodat, és teljesen megértettem. - Olvastad? - kérdeztem csodálkozva. - És akkor miért tagadod igazát?

120

- Egyáltalán nem tagadom. Objektív szempontból semmi kifogásom ellene. Minden úgy van, ahogy leírtad. Most már nem tudtam mire vélni a dolgot. - Hát akkor végleg nem értelek. Ha igazát nem tagadod, kifogásod sincs ellene, akkor mégis, miért utasítod el? - Mert nemcsak objektív tények vannak a világon, hanem erkölcsi kötelességek is, amelyek bennünket az Egyházhoz fűznek. Nemsokára megjelenik Rómában egy könyvem, ajánlom, olvasd el, és kövesd példámat. Most pedig, kérlek, távozz tőlem. Ezzel egyszerűen kiadta az utamat. Megkért, hogy lehetőleg ne látogassam, mert kapcsolatunk azt a látszatot keltheti, hogy helyesli eretnek tanaimat. A könyv nemsokára megjelent ezzel a címmel: „Pál pápa áldó jobbjának vezetésével az üdvösség felé”. Ebben egekig magasztalta a pápa tetteit. Elmondta, hogyan sikerült Egyházának megszereznie a Savoyai herceg javadalmait. Elmondta, hogy Genua megtiltotta a jezsuiták gyűléseit, de a pápa meggyőzte a várost és visszavonatta a rendelkezést. Hogy Velencében a papságot megszabadította az adófizetés kötelessége alól, két papot pedig, akiket a város világi bíróság elé akart állítani, kiszabadított. Hogy Rómának előjogokat biztosított misekönyvek nyomására, a domonkosok és jezsuiták ellentéteit elsimította, és egyesítette őket a kereszt szolgálatában. Spanyolországot megnyerte a jezsuita rend támogatásának, és olyan tekintélyt szerzett a pápaság számára, hogy például a spanyol régens hónapokon át könyörgött a feloldozásért, míg a pápa kegyesen megadta. Erről szólt a könyv eleitől végéig. Nem akarom Neked a könyv legfőbb fejezetét részletezni: az eretnekek elleni hadjáratok leírását, hiszen ezt úgyis elképzelheted, ha nem is olvastad. A könyvet tehát végigolvastam, de persze ahelyett, hogy megtérített volna, csak elundorított. Ezt a példát kövessem? Hízelegjek apró előnyökért, és tagadjam meg a két szememmel látott valóságos világot? Soha! Vincenzo bátyámmal nem érintkeztem tovább, ellenben annál inkább vártam a jövőt, hátha fordul valamerre, és hátha jobb idők jönnek a gondolat és a való igazság számára. Így következett el V. Pál pápa halála 1621-ben, amelytől nagy változásokat vártunk. Sajnos, a konklávéban a Borghese család befolyása még oly nagy volt, hogy nem lehetett reformpápának juttatni a tiarát, hanem a semleges Gergely pápában egyeztek meg. Barberini bíboros azonban nem csüggedt, hanem készült a legközelebbi pápaválasztásra, mert mindenki tudta, hogy a 67 éves Gergely pápa beteges, és uralkodása nem lesz hosszú. Vincenzót akkor se láttam. Egyszer azonban a bíboros említette, hogy bátyám váratlanul felkereste őt. Elmondta, hogy amikor rólam esett szó, bátyám hangsúlyozta: milyen nagyra becsülöm Barberinit, sőt hogy ő is nagy tisztelője a bíborosnak, és ha ő bíboros lenne, az esetleges pápaválasztáskor csakis őrá szavazna. Neked talán különösen hangzik, hogy Vincenzo, aki eddig egy szót se tűrt el Pál és klikkje ellen, most ilyen hódolattal közeledett Barberinihez, akiről tudta, hogy Pál legnagyobb ellenfele. Én azonban ismerem bátyámat és tudtam, hogy helyezkedni próbál. A pápa, aki őt püspökké tette, már nem élt, az új pápa beteges, Barberininek pedig komoly pártja van. Ajánlatos vele jóban lenni. Sőt azt hiszem, a bíborosságot is azért említette, mert titokban már a bíborosi kalapról ábrándozott. 121

Nem akartam bátyámat bemártani, elvégre mégiscsak bátyám, tehát mikor Barberini elragadtatással nyilatkozott kedvességéről, egy szóval sem cáfoltam meg, sőt magam is erősítgettem, hogy igen, ő nagyon rokonszenves egyéniség. Sőt, ha jól meggondolom, nem is tudtam volna mit mondani ellene. Hiszen Barberiniről még előttem, négyszemközt is csak jót mondott. És meg kellett állapítanom, hogy ő valóban az érvényesülésre született, aki előre érzi a lehetőségeket, és rosszat csak olyanról mer mondani, akiről végleg biztos, hogy nem kerülhet hatalomra. Mindenesetre bátyám szimata megörvendeztetett, és kezdtem remélni, hogy Barberini a jövő pápája. Őszintén szólva azonban nem értettem ezt a meglepő, hirtelen rokonszenvet Barberini részéről. Hiszen a bíboros annak idején olvasta a Pál pápáról írt dicshimnuszokat, és jól tudom, hogy azokat baráti körben szennyes talpnyalásnak minősítette. Avagy a hízelgő szó ilyen hamar elfelejteti a múltat? Elérkezett a nevezetes év: 1623. Gergely pápa követte elődeit, és a konklávé Barberinit választotta pápának, aki a VIII. Orbán nevet vette fel. Elképzelheted örömömet: új világ született, a tudás és igazság világa, amikor büntetlenül mondhatok igazat! Rögtön Rómába utaztam, kihallgatást kértem. Orbán előtt leborulva őszinte hódolattal csókoltam meg a papucsát, és kifejeztem végtelen örömömet, hogy most már szabadon hirdethetem a távcső igazát. Orbán pápa mosolyogva nézett a levegőbe, majd közvetlen hangon ezeket mondta: - Kedves fiunk, helyesen gondoltad, hogy új világ következik Egyházunk életében. Nemsokára tetteink fogják ezt bizonyítani. Most azonban még nem vagyunk abban a helyzetben, hogy tanaidat veszély nélkül hirdethesd. Egyelőre azon kell igyekezned, hogy helyzetünk megszilárduljon, és a múltból ittmaradt ellenséges erőket letörhessük. Ha tehát az új világ kiépítésében részt akarsz venni, arról írjál könyvet, hogy eddig a Sátán hatalma rontotta meg Egyházunkat meg a legfelsőbb klérust, mi azonban a Sátánt kiűzzük, és helyreállítjuk a kereszténység igazi országát. Természetesen megígértem neki, csak azt kérdeztem, hogy én viszont mikor hirdethetem a tudomány eredményeit, a természeti valóságot, elvégre a cél mégiscsak az igazság uralma, viszont ezek a lépések csak annak eszközei. - Mint említettük - felelte -, természetesen mi is az igazságot akarjuk: az igaz keresztény világot, amely a legfőbb igazság, és minden egyebet magában tartalmaz. Számítunk rá, hogy az új, igaz keresztény világ építésében Istentől nyert kitűnő képességeiddel részt veszel, és persze te is számíthatsz jóindulatunkra. Ezzel áldását adta rám, és elbocsátott. Nem mondhatnám, hogy nagyon nyugodt és derűs lélekkel távoztam. Szerettem volna, ha valamivel határozottabb választ kapok, de hát nem sürgethettem, és beláttam, hogy akkor sürgősebb dolgai is voltak. Abban reménykedtem, hogy kutatásaimmal a nyilvánosság elé léphetek, ha Orbán pápánál ezt személyes szolgálataimmal kiérdemelhetem. Ezért nagy igyekezettel próbáltam adatokat gyűjteni arra, hogy régebben milyen gonosz, keresztényietlen szellem uralkodott, és hogy ő ezt mennyiben terelte vissza a krisztusi szeretet és alázat útjára.

122

A Vatikánban bőséges adatokat kaptam arról, hogy Pál pápa hogyan szórta a hívek pénzét saját családjának gazdagítására és szeretőinek ölébe. Beszéltek orgiákról, intrikákról, orgyilkosságokról, keresztény fejedelmeknek egymás ellen való uszításáról. De mit írjak Orbán pápa érdemeiről? Hiába vártam a nagy tetteket. A főpapok ugyanúgy dúskáltak a javakban, csak éppen a személyek változtak. A nép görnyedt a terhek alatt, az inkvizíció nemcsak megmaradt, hanem még erősödött is. A szellem, a tudomány ájultan, gúzsba kötve hevert. A krisztusi békét úgy szolgálta, hogy birodalmát állig felfegyverezte. Már uralmának elején kijelentette, hogy neki ne márványból, hanem vasból emeljen szobrot az utókor. Az Angyalvár falait megerősítette és kibővítette, felépítette Castelfranco várát, sőt a Vatikán könyvtárából pincébe hordatta a könyveket, és a termeket fegyverraktárnak rendezte be. Civita Vecchiában hadikikötőt építtetett, ahol aztán kalózok árulták szemérmetlenül a keresztény hajókról rablott zsákmányt. A kalózok a pápa titkos szövetségesei voltak a meghódítandó városok ellen. Mikor pedig elég erősnek érezte magát, megrohanta és elfoglalta Urbino hercegséget, amely hat várossal, háromszáz kastéllyal és tömérdek kinccsel, jövedelemmel gazdagította a pápai államot, pontosabban a Baberini családot. Mert a zsákmányt persze családjának osztotta széjjel. Testvére, Carlo lett az Egyház generálisa, egyik unokaöccse, Francesco főpapi állásba jutott százezer scudo évi jövedelemmel, a másik, Antonio, bíboros lett és camerlingo a pápai udvarban ugyanannyi jövedelemmel. De legjobban Taddeo járt, akit megtett az Angyalvár castellanjának, Borgo kormányzójának, majd Carlo halála után az Egyház generálisának is. Övé lett a Quattro Fontane melletti királyi pompájú palota is, tele képekkel, szobrokkal és elképzelhetetlen értékű arany-ezüst kincsekkel. Az államadósság azonban nemcsak nem csökkent, hanem néhány év alatt csaknem duplájára, harminc millió scudóra emelkedett. Ha Pál pápa hatmillió scudó államadósságot csinált, akkor Orbán kétszer annyit: tizenkettőt. Hja, a pápai trón nem örökölhető, tehát sietni kell: rövid néhány év alatt kell teletölteni a rokonok feneketlen zsebét. Az utókor pedig nyögje az adósságot, ahogy tudja. Ekkoriban történt, hogy Vincenzo bátyám meglátogatott. A látogatás persze meglepett, amit nem is titkoltam, ő pedig kért, hogy ne vegyem zokon régebbi elzárkózását, de vegyem tekintetbe, hogy mint püspök akkor nem engedhetett teljesen szíve vágyának. Helyzete és állása elkötelezte, és gondoljam meg, hogy ha a velem való kapcsolata miatt bármi baja lett volna, mit értem volna én azzal? Neki végzetes kára lett volna belőle, nekem pedig semmi hasznom, viszont így a pápa bizalmasa volt, és végeredményben komoly támogatást is nyújthatott volna, ha engem baj ér. És ez bizony mindig fenyegetett. Nem vagyok nagyon naiv ember, szavait mosolyogva fogadtam. Sejtettem, hogy az egész közeledés azért történt, mert azt hiszi, hogy bizalmasa vagyok az új pápának, és erről szeretne részleteket tudni, hogy azt esetleg saját hasznára értékesíthesse. Tudod, hogy nyelvemre nem szoktam lakatot tenni (eddig minden bajom ebből származott), és most sem tettem. Bátyám szomorúan nézett rám. - Isten meg fogja bocsátani hálátlanságodat - mondta. - De ne adja, hogy egyszer meg kelljen győződnöd igaz testvéri szeretetemről. Szíved tiszta, szándékod alapjában véve nemes, önzetlen, csak gyerek vagy, örök rakoncátlan, aki nem tud viselkedni, és akin segíteni is csak úgy lehet, ha az ember eltitkolja érzelmeit, mert meggondolatlanságaiddal a jóakarót is magaddal rántod az örvénybe. Egyáltalán nem tagadom, hogy most azért látogattalak meg, mert

123

őszentsége bizalmát bírod, de nem azért, hogy ebből hasznot húzzak, hiszen meg vagyok győződve, hogy te ezt a bizalmat se tudod magad hasznára érvényesíteni, sőt hamarosan úgy eljátszod, hogy megint csak veszélyes lesz veled érintkeznem. De hát régen vágytam rá, hogy a testvéri kapcsolatot helyreállítsam, szerettelek volna látni és keblemre ölelni, most pedig veszély nélkül tehetem. Vállat vontam. Jobban ismertem már bátyámat, semhogy hinni tudtam volna neki. Abban biztos voltam, hogy alapjában véve nem ellenségem, de arról is meg voltam győződve, hogy ha érdekei úgy kívánják, habozás nélkül megtagad; ezt elég nyíltan meg is mondta. - Végeredményben semmi célja, hogy veszekedjünk - mondtam. - Én aztán igazán nem tagadnálak meg soha, tehát tekintsd magad szívesen látottnak. Némi bűnbánatot is éreztem, hogy olyan nyersen megmondtam neki véleményemet, és kiengesztelésül kéretlenül elkezdtem mondani pápai audienciám és meddő próbálkozásaim történetét. Bátyám rendkívül csodálkozott, hogy ha a pápa engem bízott meg az ő uralmának dicsőítésével (vagy ahogy ő kifejezte, „nekem adott rá engedélyt”), úgy miért nem élek az alkalommal. Ámulva kérdeztem, hogy a pápának mely tetteiről szólhatnék úgy, mint „az igazi kereszténység országának építéséről”? Ő pedig azt kezdte magyarázni, hogy minden, ami az Egyház vezetőinek hatalmát szolgálja, végeredményben a Krisztus uralmát erősíti. Gondoljam meg, hogy ha az Egyház és a hozzá hű fejedelmek fegyverben gyöngék lennének, akkor a török lenne úrrá a világon, vagy az eretnekség, amely még a pogányságnál is rosszabb. - Krisztus nem uralmat akart - vetettem ellene. - Nem azt, hogy a keresztény zászlók lengjenek a bástyákon, sárba tiporva az egyéb jelvényeket, hanem a békességet, megbocsátást és az alázatot. De ám legyen! Belátom, hogy a mi alázatunk csak azt jelentené, hogy idegen dölyf uralkodna helyette. Tegyük fel tehát, hogy a szeretet országát csak úgy lehet felépíteni, ha gyűlöljük a gyűlöletet és porba tiporjuk a szeretet ellenségeit. De vajon ezért kellett Urbino keresztény hercegét elűzni? Ó igen, ezt is helyesen tették volna, ha utána a herceg javait a szegények közt osztották volna szét, ahogyan Jézus jelölte meg a gazdag ifjúnak az üdvösség útját. De a szegények még szegényebbek lettek, a herceg kincsei pedig a Barberini család mérhetetlen vagyonát szaporították. - Szörnyűek ezek a szentségtelen szavak! - botránkozott meg bátyám. - Úgy látszik, nincs tudomásod róla, hogy Őszentsége ebben a tekintetben túlságosan is szerény. Bár az adományozáshoz teljes joga volt, megbízta Viteleschi jezsuita generálist, hogy vizsgálja felül adományait és mondjon véleményt, hogy azokat jogosnak minősíti-e. A generális pedig alapos vizsgálat után megállapította, hogy azok mind jogosak, sőt mérsékeltek voltak. Döbbenve néztem bátyámra. - Csakugyan ilyen naiv volnál, vagy még előttem is ravaszkodsz? A szolga csak hízelegve szólhat uráról. Ó, jól tudom én, hogy ti is tisztán látjátok ennek az álbíráskodásnak a maszlagát. Gondold meg, hogy Orbán viszonzásul teljesítette nekik Loyolai Ignác szenttéavatásának befejezését, és megerősítette a jezsuiták hatalmát az Inkvizícióban. Tudod te ezt mind, de hát neked is csak az a célod, hogy hízelegj a pápának. Pedig ezzel rossz szolgálatot teszel neki. A sok hízelgő miatt a zsarnok elhiszi, hogy mindenki ostoba, és ebbe bukik bele. Bátyám újra szomorúan nézett rám.

124

- Nem tudok rád haragudni - mondta -, mert szíved tiszta. Félek, hogy semmiképpen sem tudlak visszatartani a veszélytől, de azt már sejtem, hogy mégis többet tudok neked használni, ha egészen őszintén beszélek veled. Nem bánom, megkísérlem, csak arra kérlek, hogy ha kiszolgáltatom neked magamat, ne élj vissza vele. Ne add tovább senkinek, ne ránts az örvénybe engem is. Meg tudod ezt fogadni nekem? Nem tudtam, mit akar, de a szavak mindenesetre megleptek. Tehát eddig nem beszélt őszintén, és most megtudom, hogy a szavak mit takartak. Avagy most is csak újabb festékréteget fogok látni? Mindenesetre megígértem teljes titoktartásomat. (Ezért is nagyon kérlek, hogy levelemet semmisítsd meg, vagy rejtsd el mindkettőnk haláláig. Másnak sose mertem volna megírni.) - Nos - kezdte bátyám -, legnagyobb tévedésed az, hogy eljöhet valaha a Krisztus országa. Hozzászoktam a meglepetésekhez, de bátyám kijelentése megrázott. - Ne botránkozz meg, hogy egy püspök mondja, aki annak eljövetelét naponta hirdeti. De most veled beszélek, és hidd el, hogy én, aki nem hiszek benne és nem is törekszem feléje, sokkal jobban szolgáltam, mint ti, akik ábrándképek után futva alkalmat adtok rá, hogy az emberek újra és újra legázolják, és mind távolabb jussanak tőle. - Hogy érted ezt? - Elképzeled azt, hogy valaha is a szelídség győzzön? A szelídség azért szelídség, mert nem törekszik győzelemre. A törtetés azonban olyan emberi tulajdonság, amelyet csak azokból lehet kiirtani, akik amúgy sem hajlamosak a tülekedésre. A többiből nem. A nevelés esetleg jámbor, elégedett polgárokká faraghatja az emberek nagyobb részét, akiknek szívébe beleköltözik a szeretet, és lemondanak arról, hogy mások legázolásával törekedjenek az élre. Ezek csakugyan megszűnnek verekedni, de mindenkor lesz egy csapat gonosz, akinek a többség jámborsága csak alkalom, hogy fegyvertelenségét kihasználva, azokat annál inkább legázolja. Természetes, hogy éppen ezek lesznek a béke, szeretet és szelídség legbuzgóbb apostolai, hogy az áldozatul kiszemelteket leszerelésre bírják. A szelídség hirdetése a gonoszok legjobb fegyvere a szelídek ellen. Tehát a szeretet-ország ábránd, és csak két dolog valósulhat meg: vagy mások gázolnak le engem, vagy én másokat. - Persze te habozás nélkül a második eshetőséget választod. - Őszinte akarok lenni, tehát: igen. - Kétségkívül sajátos erkölcsfilozófia lelkiismereted megnyugtatására. - Ne beszéljünk mellé: igazam van, vagy nem? - Akármennyire is igazad volna, az embernek erkölcsi kötelességei is vannak embertársai iránt, nemcsak anyagi és hatalmi céljai. - Szóval átvetted az én filozófiámat? - Micsodát? - Emlékezz: mikor én kérdeztem, hogy miért akarod tételedet mindenáron elfogadtatni, azt felelted: mert objektív tény, amely így van és nem másképp, én pedig megjegyeztem, hogy nemcsak objektív tények vannak a világon, hanem erkölcsi kötelességek is. Pedig - most megvallom - akkor ezt nem meggyőződésből mondtam, hanem mert vissza akartalak tartani attól, hogy fejjel menj a falnak. Hát ki a reálisabb?

125

- Na jó, beszéljünk tételemről, és ismerjük el, hogy az emberek tülekednek. Hát miben sérti tételem a hatalmasokat? Egy szó sincs benne arról, hogy a klérus ne harácsoljon, vagy hogy ne Barberini legyen a pápa és ne gázoljon le másokat. De akkor miért nem mondhatom ki? - Mert ha nem is ártana, de nem is használ. A hatalom nem kedveli a semleges gondolatokat. Az egyéni út mindig gyanús: „Vajon miért nem követed a régi zsinórmértéket, micsoda céljaid lehetnek vele?” Én jól tudom, hogy tételed még a Szentírással sincs ellentétben, csak a Klérus találta ki, hogy ellenszenvét megmagyarázza. Még egyszer ajánlom: mondj le róla. - Én meg még egyszer mondom: nem tehetem. Nem tőlem függ. És éppen most mondjam le, mikor a pápa jóakaróm? - A pápa már pápa, és nem Barberini bíboros. - Éppen azért. Annál többet tehet értem. - Már nem tehet, és nem is tesz. Ezt azonban már úgysem érted meg, tehát nem is magyarázom, csak azt ajánlom: írd meg hamar azt a könyvet Orbán pápa dicsőségéről. Mosolyogtam. - Hidd el, hogy megpróbáltam. Persze csak azért, hogy saját gondolataim kiadásának útját egyengessem vele. Többször belekezdtem, de a tollam megállt. - Őszintén sajnállak, de ha megengeded, megpróbálok rajtad segíteni: megírom neked, és mutasd be te. Én ismerem az embereket, tudok velük bánni. Tudom, mit kellene írnod. Ha ezt az alkalmat elszalasztod, eljátszod egész jövődet. Tehát segíthetek? - Azt már nem! - kiáltottam. - Hálás leszek, ha megírod helyettem, de megértheted, hogy az én nevem nem szerepelhet rajta. Neked talán dicsőség lesz, nekem azonban a tudományban nevem van, rám szégyent hozna, írd meg, nyújtsd be, ha van hozzá kedved, mondd meg, hogy én kértelek, hogy a megbízást te teljesítsed, mert képességeidet magasabbra értékelem a sajátomnál, de az én nevemet hagyd ki. Bátyám felállott. - Borzasztó nehéz segíteni rajtad. De legyen úgy, ahogy te akarod. Engedélyeddel élni fogok, és úgy járok el, ahogy te mondtad, csak még egyszer kérlek: ne áruld el mai beszélgetésünket. Őszinte voltam, kezedbe adtam magamat, bármikor tönkretehetsz. Remélem, nem élsz vissza bizalmammal. Erről persze biztosítottam, és békességgel elváltunk. Nemsokára megjelent bátyám könyve ezzel a címmel: „Koszorú Orbán pápa dicsőséges homlokára”. El voltam készülve, hogy a könyv dicshimnusz lesz, de képzeletemet meghaladták a szemérmetlen talpnyalásnak azok az átlátszó hamisításai és szofizmái, amelyekre bátyám ebben a műben vetemedett. Mondanom se kell, hogy Urbino elfoglalását mint Krisztus birodalmának gyarapodását jegyezte fel Orbán hervadhatatlan érdeméül, amit kizárólag Isten dicsőségére művelt. Még az is hagyján, hogy a protestánsok irtását mint a krisztusi tanok és a szeretet erőskezű helyreállítását tüntette fel. De Orbán pápa összeütközését a katolikus Ausztriával és Spanyolországgal, valamint szövetségét a kétszínű Richelieu-vel, sőt a protestáns Gusztáv Adolffal is, amelynek eredménye a katolikusokra nézve megalázó béke volt, bátyám úgy írta meg, mintha

126

Orbán pápa nagylelkűségből kezdett volna béketárgyalást, és még csodálatosabb nagylelkűséggel gyakorolt volna könyörületet a legyőzöttek iránt. Általában a „nagylelkű” jelző majdnem annyiszor szerepelt, mint a „béke” és „szeretet”. Valószínűleg azért, mert Orbánt éppen e tekintetben lehetett leginkább elmarasztalni. A mantuai örökösödési háborút ő robbantotta ki, azzal, hogy a spanyol-osztrákjogokkal szemben a nevers-i herceget segítette trónra. Mikor pedig a sértett hatalmak megszállták Mantuát, ő vette rá Richelieu-t, hogy haddal támadja meg őket. Katolikusok halomraölése, falvak felperzselése a könyv szerint Krisztus alázatos szolgálatában végzett „békemunka” volt, Orbánt pedig következetesen „békepápának” nevezte. Mindez azonban eltörpült azon merészség mellett, mellyel bátyám V. Pál uralkodását lepocskondiázta. Ő, aki valaha agyondicsérte Pál pápát, most minden pirulás nélkül úgy emlékezett meg az ő idejéről, mint istentelen zsarnokságról, a Sátán országlásáról. Nyíltan kiteregette, hogy a pápa mennyi kincset és jószágot juttatott családjának, hogy nyúzta a népet, és mennyi államadósságot csinált. Viszont egy szót se szólt arról, hogy ma mindez mennyivel fokozottabb mértékben folyik. Szóval a merészség legteteje volt. De hogyan fogadja a könyvet Orbán? Azt még elképzelem, hogy a hízelgés le tudja szerelni a kellemetlen emlékeket, és Orbán megbocsátja bátyámnak a múltat, de a könyv éppen a túlzott dicséret miatt kellemetlen lesz számára. - Nem! - gondoltam -, a pápa nem hagyhatja helyben. A hazugságok olyan szembeszökőek voltak, hogy az egész szinte gúnyiratnak látszott. Mintha a túlzott dicséret nevetségessé akarta volna tenni Orbánt, és gyűlöletet kelteni ellene. Már tényleg arra gondoltam, hogy a visszaélések gúnyolása volt a célja. Akkor pedig bátyám tiszta szándékú ember, olyan, amilyennek látogatása alkalmával mutatkozott. De akkor viszont elveszett, és kétszeresen sajnálom őt, sőt az ő veszte még rám is kihatással lehet, holott én még sokat várok Orbántól. De bátyám nem veszett el. Ami bekövetkezett, az felülmúlta legmerészebb elképzeléseimet is. Néhány hét múlva ugyanis értesültem, hogy bátyám megkapta a - bíborosi kalapot! Meg kellett tehát győződnöm róla, hogy a zsarnok ostobasága határtalan. Úgy látszik, minden dicséretet elhitt, sőt - és ez volt a legnagyobb korlátoltság - elhitte, hogy a könyvből mások is azt olvassák ki, amit ő szeretett volna. Hiába a zsarnok annyival ostobább a népnél, hogy azt önmagánál is ostobábbnak tartja. Bátyám tehát ezt jól tudta, és megint csak jól helyezkedett, én pedig - ha undorodva is bizonyos elismeréssel tekintettem rá. Elvégre bármily ízléstelen dolgot cselekedett, kétségtelen, hogy ehhez is zsenialitás kell. Biztos vagyok benne, hogy ha én próbáltam volna ugyanazt tenni és írni, a pápának nem tetszett volna, akármennyit is hazudtam volna össze. És most megint nem tudtam, mint vélekedjem a bátyámról. Mikor nálam volt, alapjában véve jó szándékúnak mutatkozott, aki nagyon is megérti az igazságot, az álnokságot pedig csak kifelé mutatja, hogy helyzetét biztosítsa.

127

Most azonban megint más színben kezdtem őt látni. Mintha éppen a felém mutatott igaz szándék lett volna a mez. Mikor felkeresett, láttam, hogy engem egészen megért, sőt helyesli nézeteimet. Látszólag lelkét is bizalommal feltárta előttem, vagy ahogy ő mondta: „kezedbe adtam magamat”. Na de vajon csakugyan kezembe adta magát? A beszélgetésre nem volt tanúm, ki hinné el, ha valakinek elmondanám? Még én kerülnék bajba, mint rágalmazó. Lehet, hogy az egész látogatás és álbizalmasság csak azért történt, mert tudta, hogy megbízásom van a pápától a dicsőítő könyv megírására, és az engedélyt akarta tőlem kicsikarni, hogy ő írja meg ugyanazt. Eh! - gondoltam -, nem fontos. Fő, hogy ezzel is közelebb jutottam tételem nyilvánosságra hozásához. Elvégre, amit a pápa követelt, bátyám elvégezte helyettem, rajtam már nem fogja követelni. Bátyám viszont bíboros, és minden köpönyegforgatása mellett is bátyám, aki ellenem mégse fordulhat, sőt talán még támogat is, ha kell. Éreztem, hogy most már meg kell mozdulnom. A pápa jóakaróm, sőt mondhatnám, valaha barátom is volt. Mégsem akartam kihasználni a helyzetet, éppen azért, hogy neki ne okozzak kellemetlenséget. Még a réginél is nagyobb óvatossággal fogtam hozzá új könyvemhez. Elhatároztam, hogy egy szóval sem érintem a dogmák tekintélyét, nem kritizálom a próféták kijelentéseit, hanem tisztán tudományos alapon nyúlok a kérdéshez, mint amelynek semmi köze az Egyház ügyeihez. Jól ismered azt a könyvet, amelyet akkor írtam és röviden „Dialoghi”-nak neveznek. Három szereplő vitázott benne a kopernikuszi tanokról: Salviati, a felvilágosodott tudós, aki helyesen értelmezi a bolygók mozgását. Sagredo, aki kíváncsian érdeklődik, és Simplicio, aki - mint neve is mutatja - egyszerű lélek, begyepesedett agyvelő, aki csökönyösen ragaszkodik a belénevelt régi elvekhez. Tehát ebben egy szó se volt az egyházról, Bibliáról. Tisztán a pogány Arisztotelész világképét cáfoltam. Biztos voltam benne, hogy ennyi előzmény után ilyen enyhe, teljesen semleges irat nem eshet kifogás alá. Hogy mégis mi történt, azt nagyon jól tudod. A Szent Officium Rómába idézett, és minden tárgyalás nélkül közölte velem, hogy az inkvizíció foglya vagyok, sorsomról néhány nap múlva döntenek, addig szobámban őriznek. A világ forogni kezdett velem, és egy szót se hittem el. Meg voltam győződve, hogy az egész eljárás rosszakaróim műve, akik titokban akarnak eltenni útjukból, mielőtt a pápa megtudná, hogy mi történt velem. Persze erélyesen tiltakoztam, és gyanúsítottam ezt is, azt is. Az eljáró jezsuita páter azt felelte, hogy az intézkedés egyenesen a pápától származik, akitől személyesen kapott felhatalmazást az ítélkezésre. Kijelentettem, hogy éppen ezt nem hiszem, és követeltem, hogy vezessenek Orbán pápa elé. A páter odahajolt hozzám és halkan mondta: - Hidd el, sajnállak téged, testvérünk. Te már talán nem emlékszel rám, de láttalak ezelőtt huszonkét évvel, mikor ugyanazon tanok miatt voltál itt vádolva. Tudod, hogy akkor, Pál pápa idején elismertük jogodat, hogy tételedet hirdesd. De most más világ van. Orbán pápa sokkal szigorúbban veszi az egyházi fegyelmet. Elárulom neked, hogy többen megpróbáltak érdeked-

128

ben közbenjárni, de Őszentsége olyan hevesen elutasította őket, hogy már senki se meri megkísérelni. Persze azt feleltem, hogy a vádlottnak joga van kihallgatást kérni, emiatt nekik nem lehet bajuk, nekem pedig jogom van saját fülemmel meggyőződni a helyzetről. - Megpróbálhatom - felelte a páter némi gondolkozás után. Másnap bejött hozzám, és két jezsuita kíséretében elvezettek a Vatikánba. Fél óra múlva a pápa trónja előtt térdeltem. - Szentséges Atyám... - kezdtem, de Orbán közbevágott: - Egy szót se! - Majd a papokhoz fordult. - A bűnös meggyőződhetett róla, hogy az intézkedés tőlünk származik. Vigyétek és teljesítsétek rajta Isten és az Anyaszentegyház iránti kötelességteket úgy, ahogy elrendeltük. - Egy szót, Szentatyám! - csengtem, de a pápa intett, a papok megragadtak és kivezettek. Azt se tudtam, hogy eleven vagyok-e vagy holt. Mikor cellámba visszakerültem, a páter részvétteljes hangon mondta: - Most már hallhattad saját füleddel. Hiszel most már nekünk? Én erőtlenül roskadtam szalmaágyamra. - Mi történt? Mi lesz velem? - Isten irgalma végtelen. Bíznunk kell benne. - Szóval az emberekben már semmi remény, és elvesztem? - Semmit se tudunk. Várjuk meg a végét. Ezzel magamra hagyott, és néhány napon át senki se törődött velem. Negyedik napon nyílott a cellám ajtaja, és belépett rajta - bátyám! Első pillanatban döbbenten néztem rá. Eddigi viselkedése olyan rejtélyes volt, hogy nem tudtam, segíteni akar, vagy a vérpadra visz. A következő pillanatban mégis felugrottam, és sírva borultam a nyakába. Elvégre bátyám, és négy nap óta ő az első, aki érdeklődik utánam. Bátyám pedig gyengéden, de minden látható érzelem nélkül az ágyamra ültetett, és leült velem szemben egy székre. - Azért jöttem - mondta -, hogy megmentselek, ha még egyáltalán lehet. Kutatóan néztem a szemébe. - Meg akarsz menteni? Bízhatom benned? - A bátyád vagyok. - Ez igaz. De a könyv. A Koszorú... - Igen, helyesen mondtad. Eddig ez mentett meg. Anélkül már a máglyán égnél. - Itt suttogóra fogta hangját. - Tedd lehetővé, hogy őszintén beszéljek. Előlegezz számomra bizalmat, és meggyőződsz róla, hogy helyesen tetted.

129

Persze mindent megígértem neki, ő pedig beszélni kezdett: „Előbb másokat próbáltam megkérni, hogy Orbánnál közbejárjanak megmentésedre. Volt néhány jó emberem a klérusban, és hatásosabb, ha a közbenjárás elfogulatlannak látszó helyről indul meg. A pápa az elsőt türelemmel meghallgatta, de minden kérést mereven elutasított. Az utána következőt már az első szavaknál félbeszakította és ingerülten leintette. Végül már annyira haragos volt, hogy senki sem mert vállalkozni, hogy ilyen kéréssel járuljon elébe. Ekkor határoztam el, hogy bármi is történik, magam kísérlem meg. Ismerem a hatalmasok természetét, tudok velük bánni. Minden szót pontosan megfogalmaztam. De mikor a trón előtt leborultam, mindent elfelejtettem. A te máglyán sercegő tested árnya rémített. Könnyeim kibuggyantak, és a zokogástól szólni se tudtam. Orbán jól tudta miért jöttem, és hidegen szólt: - Kedves fiúnk, kár volna az időt felesleges magyarázkodással vesztegetned, azért előre leszögezzük, hogy csak egy kérdésre kell felelned: öcséd írta-e a »Dialoghi«-t vagy nem. Ha be tudod bizonyítani, hogy nem ő írta, úgy beszélhetsz, ha pedig ő írta, kár minden szóért. Tudod, sokszor van úgy, hogy éppen a nagy veszély adja vissza az embernek az egyensúlyát és szüli meg szívünkben a helyes szavakat. Most is ez történt. - Nem láttam a »Dialoghi« kéziratát, Szentatyám - feleltem Orbánnak -, csak azt tudom, hogy az én nevem alatt megjelent »Koszorú« című könyvnek a felét öcsém írta. Sikerült! Orbánt meglepte a felelet, de azért kissé gyanakodva kérdezte: - Hogyan? A könyvön csak a te neved szerepelt. - Ítéljen rólam teljes szigorral, Szentatyám. Bűnös vágy kapott el, hogy jóvátegyem régi vétkeimet. - Micsoda vétkeidet? - Szentatyám tudja, hogy valaha Pál pápáról írtam egy szerencsétlen könyvet, tele tévedésekkel. - Hagyd ezt. Tudod, hogy már régen megbocsátottam. - Szentatyám kegyelme végtelen, de az én bűntudatom is erős volt, és minden nappal jobban mardosott, hiszen a régi hibákat, melyeket akkoriban gondosan eltitkoltak, csak most ismertem meg, és csak most győződtem meg arról is, hogy Krisztus urunk zászlaja, mily magasra emelkedett Szentséged uralkodása alatt. - A dicsőség Krisztusé, aki nekünk erőt adott hozzá, hogy őt szolgálhassuk - mondta dicsekvő szerénységgel, én pedig igyekeztem az alkalmat megragadni, hogy néhány lelkes szóval soroljam el tetteit. Mikor pedig úgy éreztem, hogy az utat elég simára sepertem, újra rátértem ügyedre. - Tehát mindenképpen jóvá akartam tenni vétkemet úgy, hogy megírom a jelent, de éreztem, hogy ennyi dicsőség megírására az én tollam erőtlen. Ekkor történt, hogy egy ízben meglátogattam öcsémet, ő pedig megemlítette, hogy éppen egy ilyen könyvön dolgozik, Szentatyám kegyes engedelmével. Megmutatta a kéziratot, és szégyenülve kellett látnom öcsém szavainak lelkes szárnyalását. És itt kezdődik az én bűnöm. Arra kértem öcsémet, hogy én fejezhessem be 130

a művet, ő pedig - hiszen tudja Szentséged, hogy a hiúság sohasem volt tulajdonsága jószívvel beleegyezett, sőt egyszerűen nekem ajándékozta a meglevő oldalakat, lemondva arról, hogy neve a könyvön szerepeljen. Láttam, hogy a szavak megrendítették. Szemrehányással mondta: - Azért mégis fel kellett volna tüntetni öcséd nevét is. - Túl sok jóvátenni való vétkem volt, és bizonyítani akartam, hogy a tények engem önként bírtak jobb belátásra. - Egy újabb vétek árán... Sose hittem volna, hogy a pápa szemrehányása jólessen. Most ujjongani szerettem volna az örömtől, mert a szavakban az irántad való kegyelem csendült meg. Könnyeim újból megeredtek. Orbán persze azt hitte, hogy a bűntudattól, én pedig igyekeztem kihasználni a helyzetet. - Ítéljen Szentséged szigorúan - mondtam. - Tudom, hogy bűnös vagyok, és Isten ujját látom abban is, hogy öcsém az Inkvizíció elé került. Enélkül talán sose vezekeltem volna vétkemért, de most nem tudnám nyugodt lélekkel viselni a tudatot, hogy Szentséged kegyét élvezem öcsém veszte árán, akinek pedig Szentséged kegyét nagyrészt köszönhetem, és aki Szentségednek nálam is lelkesebb és avatottabb híve.” - Szóval így történt - fejezte be a bátyám. - Orbán megenyhült. Én vegyes érzelmekkel hallgattam az előadást. Ezúttal pillanatig se kételkedtem benne, hogy csakugyan így történt minden. Meghatottan és hálával tekintettem rá. Csak az nem tetszett, hogy ilyen áron kell menekülnöm. Elismerni, hogy azt a sok hazug dicséretet én költöttem, és még csak nem is tiltakozhatok ellene. A való helyzetet más előtt megemlíteni önmagában is hálátlanság lett volna bátyámmal szemben. Nem szóltam hát semmit, bátyám pedig folytatta: - De ne gondold, hogy Orbán neked megbocsátotta a „Dialoghi”-t. - És miért? - kiáltottam. - Kit bántottam ezzel, és hogyan? - Ezt én is megkérdeztem, csak persze nem ilyen nyers módon. Orbán pedig azt felelte, hogy a „Dialoghi”-ban szerepel egy együgyű lélek, akinek a neve is Simplicio, és már többen felhívták rá figyelmét, hogy ebben a szereplőben őt akartad gúnyolni. - Ki mondta ezt a képtelenséget? - Ezt persze nem kérdezhettem, de nem is lényeges. Valószínűleg senki. Talán nem is olvasta, csak hallotta a jezsuitáktól, akiknek kötelességük volt ellenőrizni. Annyit mindenesetre megmondtam Orbánnak, hogy azt küldje vérpadra, aki ebben a tökkelütött alakban őreá vélt ráismerni, mert ezzel saját véleményét árulta el Orbánról. Bámulattal néztem bátyámat. Ez volt ő! Ha más ember megszorulva érzi magát, megáll az esze, őneki a veszély pillanataiban kinyílik, és szellemes válaszai mindig találnak. - De valószínűnek tartom - folytatta -, hogy Orbán egyszerűen el akart téged veszíteni a bolygók tétele miatt, s a műved most kapóra jött mint ürügy. - Ez még képtelenebb. Ha haragszik tételemre, miért pártolta ezelőtt? - Akkor nem volt pápa. - Mi baja van most az én ártatlan tételemmel?

131

- Még mindig olyan naiv vagy? Már mondtam egyszer, hogy a hatalom semleges dolgokban nem lehet semleges. - De hát akkoriban mennyire másképp beszélt! Az objektív természeti igazság elfojtását pogány merényletnek tartotta a jézusi tanok ellen. Megfogadta, hogy ha egyszer ő lenne Szent Péter utóda, nekem teljes tudományos szabadságot biztosítana. - Nahát, eszerint már te is érted, miért haragszik most rád. Értelmetlenül bámultam. - Ellenkezőleg! Most már téged se értelek. - És ez az értelmetlenség a veszted. No, ide figyelj: éppen azért lettél neki kellemetlen, mert valaha olyan ígéretet tett, amelynek megvalósítása ma már kellemetlen volna számára. Téged tehát mindenképpen el kell tennie az útból valami bűnöd címén. De bűnöd nincs, tehát azért haragszik. - Mert nincs rá ok? - Végre rájössz. Nem arra haragszunk legerősebben, akire okunk van haragudni, hanem akire érdekeink miatt haragudnunk kell, és nem találunk rá okot. Hát mondd: nem dühítő a helyzet? Csodálatom, ha lehet, még fokozódott. - Bámulatos, ahogyan te a közönséges lelket ismered. Ha én így ismerném... - Ne kívánd. Kétféle ember van: az egyik fel tudja használni ismereteit, a másik nem tud mit kezdeni vele. Én kardinális lettem vele, te már régen vérpadon végezted volna, mert mindenkit magad ellen uszítottál volna. És most is csak annak köszönheted életedet, hogy én ismerem őket, és nem te. - Buta vagyok. Belátom. - Avagy tudós. Egyre megy. Nevezhetjük becsületességnek is. - Jó, de most már áruld el, mit határozott felőlem a pápa? Hogy kell bűnhődnöm? - Sehogyan. Semmi büntetést nem kapsz. Csak vezekelned kell. Elképzelheted, milyen örömmel fogadtam a szavakat. - Nagyszerű! - kiáltottam. - Hamut hintek fejemre, megszaggatom ruháimat, térden csúszok az oltár előtt és böjtölök, csak hirdethessem tételemet. Bátyámból kibuggyant a nevetés. - Ó, szent együgyűség! Ha nem volna olyan veszélyes, ezt elmondanám Orbánnak, mint annak bizonyságát, hogy Simplicio személyében magadat írtad meg. - De miért? - Hát nem érted, hogy éppen ezt nem szabad? Tételedet esküvel kell megtagadnod, ez a vezeklés. Megborzadtam. - Megtagadni? Tagadjam le a Napot az égről? Hiszen szó szerint ezt tenném. - És mégis ezt kell tenned, különben máglyára kerülsz. Pár pillanatig magamba roskadva gondolkoztam.

132

- Hát kerüljek! - mondtam végül elhatározva. - Ha mártír leszek, az utókor annál nagyobb megbecsüléssel igazol. Legjobb példa éppen a kereszténység, amelyet ugyancsak a mártírok vére segített győzelemre. És a hajdani mártírokat ma, az utókor mint szenteket és boldogokat tiszteli. - Kedves öcsém, a kereszténység akkor terjedt el, mikor már nem kereszténység volt, hanem az új császárság támasza. Ami pedig a többi mártírokat illeti, mit gondolsz, hány őskeresztény mártír nevét jegyezte fel a történelem? Néhány tucatét. De ki tudja a nevét annak a sok ezernek, akiket a vadállatok elé vetettek, és sok százezerét, akiket egyszerűen keresztüldöfött a katona vasa? Persze mi, akik áhítattal tisztelünk néhány mártírt, abban a tévhitben vagyunk, hogy a mártírság okvetlen hírnevet jelent a jövő századokra, holott éppen a legértékesebb emberek tűntek el, akik a legigazibb keresztény alázatban éltek és nyújtották másoknak szellemi kincseiket úgy, hogy a bal kéz nem tudta, mit csinál a jobb. - Csakhogy én nem félek az elsüllyedéstől, mert engem már ismer a világ. Könyvemet olvassák, a tételt mások is hirdetik. - Haha! Te örök gyerek! Áruld el legalább, hogy kik hirdetik még a tételt? - Például Kepler. - Persze! A grazi csillagász. De ő már nem él. Mondj még egyet. - Hát... pillanatnyilag nincs. De Kepler tekintélyes tudós volt. - Igen. Ismerem esetét. De csak azért, mert régebben te mondtad, hogy egyszer levélben üdvözölted őt, mikor az égi harmóniáról írt könyve megjelent. Ő is elbízta magát, s joggal, mert a grazi protestánsok egyetemén tanított. És mégis, mi lett az eredmény? Hogy a protestánsok is istentelenséggel vádolták, és kiűzték. Keplernek pedig mennie kellett, de úgy, hogy még a protestáns országok se fogadták be, hiszen Luther ádáz ellensége volt Kopernikusznak. Vagy talán Genfbe ment volna, a kálvinisták közé, hogy a másik természettudós, Servet után ő is máglyán hamvadjon el? Végül is Magyarországra menekült, ahol még nem tudják, mi a gondolat, és onnan írta könyörgő leveleit Prágába, fogadkozva, hogy mindent visszavon, csak engedjék meg letelepedni, mint istenfélő, jámbor filisztert. Így került Prágába, majd Linzbe, ahol a Föld mozgásáról már soha többé egy szót se szólt, csak a bolygók pályáit számítgatta. És még ez is sok volt! Linzből is kikergették, és tovább kellett vándorolnia. Wallenstein, a hadvezér fogadta házába, de ő se tűrte sokáig, hogy Kepler nem csak horoszkópkészítéssel foglalkozik, hanem tudóskodik is. Nemsokára onnan is mennie kellett, és vándorútján elhagyatva halt meg. Szóval a tekintélyes Kepler már nem hirdet semmit. - Akkor nem Kepler, hanem maga a „Dialoghi”. - A „Dialoghi”? Hát kik olvassák? Először a jezsuita cenzúra, de nyilván nem azzal a céllal, hogy terjessze, hanem hogy eltüntesse. A fellelhető példányokat megsemmisítették, de ne gondold, hogy ezt is dobra verték. Ó, minden a legnagyobb titokban történt. Sőt, tiszta véletlen volt az is, hogy könyved megjelent néhány száz példányban. Olyan átmeneti idő volt, mikor a csavarokat még nem szorították meg. De biztos lehetsz benne, hogy ez másodszor nem sikerül. Na és azt hiszed talán, hogy az a tíz-húsz példány, amely dugva megmaradt valamelyik lelkes olvasódnál, megőrzi a nevedet? Ők elolvasták, híveiddé váltak, de egyszer meghalnak. Fiaik pedig olvasatlanul felfűtik a könyvet, mert nem értékelik. Két nemzedék múlva az emberek nem is fognak emlékezni rád, illetve annyit fognak tudni rólad, hogy távcsövet ajándékoztál Velencének és mikroszkópot Zsigmond lengyel királynak. Látod, ezt műveld tovább! Kitüntetéseket és jutalmakat fogsz kapni, amely csakugyan növeli hírnevedet, így ismer el a világ, és nem úgy, hogy szembeszegülsz a hatalmasokkal és eltiportatod magadat.

133

A szavak pörölyként zuhogtak rám, de nem hagytam magam. - Lehet, hogy két nemzedék múlva már nem ismerik tételemet. De elképzelhető, hogy ez a feje tetejére állított rendszer olyan soká fennmaradna? Elképzeled, hogy az erőszak és hazugság ingatag tákolmánya nem omlik össze hamarabb? Hiszen már most sincs egyetlen olyan ember, aki bensőleg nem látna tisztán, és ne gyűlölné a gonoszságnak és hazugságnak azt a poklát, amelyet Orbán teremtett. Meddig lehet fenntartani azt, amit mindenki utál? Csodálkozva nézett rám. - Igen, mint mondtam, tudós vagy. Avagy becsületes. Pedig a társadalmi érzék is tudomány. Azt megértem, hogy a félműveltek ábrándok gőzében lebegnek, sőt határozott terminusokat sugdosnak, hogy Franciaországban a hugenották titkos fegyverraktárakból előtörnek és leölik az áruló királyt, utána pedig végigszáguldanak Itálián. Ezek pontosan tudják, hogy mikor támadják meg az angolok svéd támogatással Ferdinánd császárt, hogy újra trónra segítsék Friedrichet, az elkergetett pfalzi választót, és hogy megbosszulják a graubündeni vérengzést. De neked, aki fizikával foglalkozol, már meg kellene érteni a valóságot. - Én nem angol betörést remélek, hanem tudom, hogy a pohár egyszer kicsordul, és az embereket nem lehet örökké úgy nyomorgatni, hogy ugyanakkor ujjongani is kényszerítsék őket. Az emberi szellem egyszer magára ébred. - Ha az angolok betörését vártad volna, csak naiv lennél, így azonban ostobának nevezlek. Te a szellem ébredését reméled? Ha ebben volna valami reménykednivaló, a világ már régen protestáns lenne és köztársaság. És mit látsz helyette? Nemrégen Grazban még Ferdinánd főherceg volt az egyetlen, aki ostyával áldozott, ma pedig egyetlen protestáns nincs. Aki át nem tért, kiüldözték, vagyonát elkobozták. Graubündenben a környék fanatizált parasztjai irtották ki a lakosságot, és adták át a várost a monarchista spanyoloknak. Lengyelországban nemcsak a protestantizmus szűnt meg, hanem a görög felekezetűek is katolizáltak. A régi kormányok eltűntek, zsarnokok ültek a nép nyakára, új zsarnokok a nép fegyveres támogatásával. És közben ugyanaz a nép jajgat és panaszkodik, persze titokban, és várja, hogy fellázadjon, és új zsarnokot ültessen saját nyakára. A cseheket Fehérhegynél szétverték, a protestáns fejedelmek uniója pedig csak tüzelte a cseheket, de a kisujját se mozdította értük. A hugenottákat viszont az angolok tüzelték lázadásra. Még flottával is felvonultak. Mikor pedig a hugenották csakugyan fegyvert ragadtak, az angol flotta nyomtalanul eltűnt, és szó nélkül tűrték, hogy La Rochelle vára elessen a hugenottákat pedig kiirtsák. De a szájuk, az jár emberi és lelkiismereti szabadságról, és másokat halálba uszítanak saját piszkos érdekeikért. Ezért mondja sok protestáns, hogy a pápánál csak az angolokat és svédeket utálják jobban. Szavaiba sokszor bele akartam vágni, de éreztem, hogy ha megszólalnék, semmit se tudnék mondani. Minden szavam csak a legyőzöttség makacs vergődése volna, és nevetségessé tenném magamat. Tehát hallgattam, és kerestem az ellenérvet. - Na szóval - folytatta bátyám -, most ez a folyamat megy végbe. Tehát legyen eszed és nézz körül: elképzeled, hogy ez a sötétedés megfordulhasson, sőt, hogy a katolikus világba is valami szabadabb irányzat törhessen be? Két emberöltő múlva azt se tudják, hogy Kepler, Kopernikusz vagy te valaha is élt és gondolkodott a bolygók mozgásáról, nemhogy a könyvedet olvasnák. Tudod, mit fognak olvasni? Először a Pál pápáról írott dicséretemet, mert az természetes, hogy Orbán után az új pápa Orbánt fogja elátkozni, és Pált rehabilitálja. Annak utóda idején pedig a Koszorút olvassák, Orbán dicséretét, a következő pápa idején pedig mindkettőt, mert már mindkettőre rárakódik a történelem patinája. Mindkettő gyökér lesz, a jövő pápái saját uralmukat fogják velük igazolni, és könyveim ugyanolyan szemináriumi olvasmányok lesznek, mint most Heribert Rosweyde és Bolland atyák könyvei ezeréves szentek viselt 134

dolgairól, melyekben nem kevesebb kiagyalt csodatétel szerepel, mint amennyi kiagyalt dicsőséges cselekedet az én könyveimben. Magamba roskadva ültem, és egy szó se jött a számra. - Tehát mit tehetünk? - folytatta. - Egyetlen ésszerű, amit én teszek; igyekszem, hogy ha már a gonoszság uralkodik, legalább nekem is jusson a koncból. Én legalább néha jóra használom, amint éppen most is látod. Te azonban sokkal tisztességesebb vagy annál, semhogy okos lehetnél, és nem is kérlek, hogy kövesd példámat. Csak azt kérem, ne lázítsd többé az embereket gondolkodásra. Én pedig esetleg elérem, hogy életben hagynak, de készülj el rá, mint gyanúsat, örökké figyelni fognak. Ha azonban meg tudod húzni magad, úgy megmenekülsz. Befelé még gondolkozhatsz is, hiszen ezt - mint látod - én is megteszem. Tehát most mindent kockára tettem érted, és véglegesen kezedbe adtam magamat. Mert ha visszautasítod a szabadulás feltételeit, akkor kiderül, hogy hazudtam a te odaadásodat Orbán iránt, és én is elveszek. Tehát kezedben vagyok, válassz. Az elején még mindig makacskodott bennem az ellentmondás, de az utolsó szavak végleg megtörtek. Nem! Bátyámmal nem szegülhetek szembe. És mit is érnék vele? A többit tudod: az Urnák 1633-ik évében, január 22-én a Santa Maria Sopra Minerva templomban esküvel tagadtam meg az igazságot; azóta az Inkvizíció felügyelete alatt élek. Először Rómában laktam, majd Sienában, végül megengedték, hogy őseim városába, Firenzébe költözzem, de csak itt, a városon kívül, az Arcetri villában lakhatom, és mindennap papi ellenőrzés mellett imádkozom el a bűnbánati zsoltárt. Megvetsz? Nem jobban, mint néha én magamat. De ha arra gondolok, hogy mi mást érhettem volna el, ha kitartok igazam mellett, úgy be kell látnom, hogy semmi értelme se lett volna. A sötétség előbb-utóbb úgyis mindent elnyel. Soha, senki se fogja tudni, hogy élt valaha Galileo Galilei, aki a bolygók keringését tanította, sőt olyasfélét is mondott, hogy a valóság a dogmák felett áll. A Galilei nevet az utókor egyedül bátyámról fogja ismerni, aki két nagyszerű műben alapította meg halhatatlanságát. Egyetlen vágyam csak az, hogy halálom után a Santa Croce templomban nyugodhassak, de ha említem, őröm, a páter botránkozva hányja magára a keresztet. Az én hamvaim templomban! No, mindegy! Élj békességben. Szívből üdvözöl tanítód és barátod: Galileo Galilei 3 Vincenzo túlélte öccsét, Galileót. Persze többé nem merte meglátogatni az Arcetri villában, de titokban mindenről pontosan értesült. Mikor pedig öccse halálos ágyán feküdt, azonnal felkerekedett és elment hozzá. Elvégre a pap az utolsó kenetet mindenkinek feladhatja. Odament az ágyhoz, megfogta öccse kezét. - Eljöttem, hogy áldásodat add rám - mondta. A teljesen vak Galilei megismerte hangját. - Én? Tereád? - kérdezte. - Te bíboros vagy. - Én csak bíboros vagyok, de te szent vagy. Azok közül, akiket sose kanonizálnak, mert ők a legigazabbak, akiket tehát elfelejtenek. Galilei elmosolyodott. 135

- Még kanonizálhatsz pápa korodban. A te tüneményes képességeiddel csak a kezedet kell kinyújtanod a tiaráért, és te leszel a következő pápa. Vincenzo a fejét rázta. - Elmúlt az idő felettem. De ha fiatalabb lennék, akkor se kívánnék pápa lenni. - És miért nem? - Tudod, ha valaki muszájból tesz valamit, arra még van mentség. De a pápa látszólag önszántából teszi azt, amit tesz, mert nincs felette senki. Ez persze nem igaz, mert ő is kénytelen vele, ha pápa akar maradni, de a látszat ez, és én a látszatot se vállalom. Elég nekem a bíborosság. Van pénzem, tekintélyem és hírnevem, több, mint amire valaha számítottam. Van két könyvem a pápák cselekedeteiről, egy a malasztról, egy a szeplőtelenségről, és van egy vitairatom a protestánsok ellen. Ezek fenntartják nevemet az utókor előtt. Az Egyház védelmében kifejtett tevékenységemért a pápától megkaptam a Szent Szilveszter-rendet, a spanyol királytól a Szent Jakab-rendet, tudományos tevékenységemért a császártól a Cum Artibus pro Deo kitüntetést. Mondhatom, hogy exegi monumentum. Pedig ha pápa lett volna belőle, legalább nevét feljegyezte volna a történelem, így azonban mit sem tud róla, hogy Galileinek lett volna egy Vincenzo nevű bátyja.

136

Dongók - Zzzzz... - Zuuuu... - Ejnye! Maga is iderepült? Hogy kerül ide? - Csak meg akartam egyszer figyelni, hogy mit művelnek maguk méhek ezeken az undok virágokon. - Miért undok az akácvirág? - csodálkozott Zümi. - Na hallja? - botránkozott meg Zsongai, a dongólégy -, már a szaga is olyan fertelmes, fullánkot csavaró bűz, hogy a potrohom is felfordul tőle. Mondja, mit keres maga ilyen egészségtelen levegőben? - Mit keresnék mást, mint mézet? - Hát az mi? - Még azt se tudja? A világ legkitűnőbb tápláléka. - Ne mondja! Ilyen utálatos helyen? Ilyen penetráns bűzben? - Ha ez magának bűz, az valószínűleg azért van, mert az akácfa nem akarja, hogy a nektár mindenféle közönséges dongólégynek jusson. Az akácfa is megválogatja a vendégeit. - Hogyan? Maga talán azt hiszi, hogy az akácfát azért kerüljük, mert valami nagyon előkelő helynek gondoljuk? Ellenkezőleg, barátom, tisztességes dongólégy ilyen helyre be se teszi a lábát. - És maguk hova szoktak járni étkezni, ha szabad kérdeznem? - Mi kizárólag csak elsőrendű és tiszta étkezdébe járunk, ahol kifogástalan és jó minőségű ételt szolgálnak fel. - Például hova? - Például a szeméttelepre. Válogatni lehet a legfinomabb kéthetes dögökben. A választék szinte korlátlan: zsenge kismacska, kutyakölyök, patkány vagy amit akar. Vagy ott van kérem a trágyadomb. Micsoda kívánatos illatok! Ha meghívásomat nem veti meg, szívesen látom ma dezsönére. Zümi a fejét csóválta: - Csak azért beszél így, mert még nem evett mézet. Engedje meg, ha már itt vagyunk, hogy előbb én hívjam meg. Kóstolja meg a mézet, és megtudja, mi a jó. - Na jó, megkóstolom. Hol van az a méz? - Ott ni, a bibe tövén. Na tessék, szívja csak nyugodtan. Zsongai bebújt, de a méz illatát megérezve, undorral húzódott vissza. - Ez magának étel? Hiszen már a szagától is rosszul vagyok. És milyen piszok van odabent! mondta szárnyairól a virágport kapargatva. - Ugyan, ne bolondozzon! Ide nézzen! 137

Zümi lemászott a bibe tövéhez, és a méz felét kiitta. - Na látja - mondta -, nem haltam meg. Igya meg a többit. Zsongai némi habozás után újra bebújt, de amint a mézbe belekóstolt, undorral köpte ki. Prüszkölt és krákogott. - Hisz ez méreg! - kiabálta. - Ez édes! Hogy tudnak ilyen nyomorúságos ételre fanyalodni? Nem lesznek rosszul tőle? - Sőt! Ennek köszönhetjük, hogy mi vagyunk az egészségesebb és magasabb rendű fajta. - Hát ezt honnan veszi? - Mert mi rendezett közösségben élünk a kaptárban, nem olyan primitív nomádéletet, mint maguk. Tavasszal és nyáron behordjuk a mézet, télen pedig abból táplálkozunk a kaptárban, míg maguk, akik szervezetlenül, szétzüllve élnek és nem ismerik a mézet, mint legtartósabb eledelt, ősszel egyszerűen rakásra hullanak. Zsongai nagyot nézett. - Hát maguk nem hullanak el ősszel? Mi úgy tudjuk, hogy ősszel minden állat elhull. - Nem bizony! És látja, mindezt a méznek köszönhetjük. Télen fürtökbe fogózva egymást melegítjük, és esszük a betakarított mézet. Dögöt persze nem lehet télire eltenni. Sőt, nálunk nyáron is kisebb a halandóság, mint maguknál, mert a virágban nincs annyi bacilus, mint a maguk ételében. Álljanak össze maguk is, gyűjtsenek mézet, és maguk is elérhetik az életnek ezt az egészségesebb és magasabb rendű fokát. - Na és ezt a fertelmes mérget... - Meg kell szokni. Mi megszoktuk és élünk. Zsongai azért mégis elgondolkozott a dolgon. Hátha igaza van Züminek? Este rendes szokása szerint a „Három döglött patkányhoz” címzett vendéglőbe ment vacsorázni. Ide járt barátja is, Pöcei, akivel minden este beszélgetni szokott. Leült az asztalhoz, és végignézte az étlapot. - Gombócot kérek! - mondta végül a pincérnek. Az elment, és egy perc múlva már tálalta a párolgó lógombócot. Alighogy a vacsorát befejezte, megérkezett Pöcei, a pikoló pedig - egy fürge légykukac - már hozta is nekik a szokásos két pohár erjesztett trágyalevet. Zsongai pedig elmondta barátjának a Zümivel való találkozást. - Én úgy gondolom - tette hozzá, mikor befejezte -, hogy mégis lehet benne valami. Hátha mégis magasabb életforma az övék? Nem volna jó, ha mi is megpróbálnánk mézet gyűjteni kaptárba? - Szóval megint beugrottál valami kótyagos halandzsának - korholta Pöcei. - Mindig az volt a bajod, hogy hatottak rád az ilyen zavaros fantazmagóriák, álmodozások, amelyek nem számolnak az élettel. Ki beszélte be neked ezt a hülyeséget? - Senki. Én magam gondoltam rá, látva, hogy a méhek...

138

- Na ja, a méhek! De hogy képzeled, hogy mi is mézet együnk? Miért nem javasolod mindjárt, hogy növesszünk tollakat meg csőrt, és együnk dongólegyet, mint a madarak? Együk meg esetleg önmagunkat, mi? Nem rossz! - Hát, ami azt illeti, az sem volna rossz, ha tudnánk, csak hát... - Csak hát, ugye, dongólegyek vagyunk, és nem madarak meg nem méhek! Ezen pedig nem segíthetsz. - Én csak arra gondoltam, hogy az önnevelés sokra képes. Elvégre mindketten a modern irányzat hívei vagyunk, amely azt mondja ki, hogy a dongó világnézetet a környezet alakítja mindig magasabb létforma felé. Ha pedig a fizikai környezet a méhek életformájának kedvez, úgy nem volna nehéz ránevelni a dongótársadalmat sem a megfelelő átnevelődésre. - Na de hogy akarod azt elérni? - Úgy, hogy elmagyarázom nekik, és akkor... - És akkor agyonvernek. Jó lesz, ha rámhallgatsz és nem jársz a fellegekben, mert csak neked lesz bajod belőle. Be kell látnod, hogy amit akarsz, az lehetetlen. Előbb meg kellene döglenünk, és átszületnünk méhekké. De így? Na, ne is beszéljünk többet róla. Proszit! - mondta poharát emelve. - Ez a mi italunk, nem a méz. „Át kellene születnünk méhekké!” Ez a mondat szeget ütött Zsongai fejébe. Csakugyan, ha át lehetne születni, ez talán meg is oldaná a problémát. Másnap felkeresett egy neves pesti biológust, elmondta neki eszméit, majd megkérdezte: - Mit szól hozzá professzor úr, egyáltalán lehetséges volna? - A tudomány mai álláspontja szerint a fajátalakítás nem lehetetlen - felelte a professzor. - Sőt, ezt a részét már meg is oldották. Kezdetben csak a drosophila léggyel kísérleteztünk, és igen komoly mutációkat tudtunk kitenyészteni. Utána magukat is belevontuk a kísérletekbe, és az újfajta sugárzásokkal csodálatos biológiai változásokat tudtunk létrehozni. A faji adottságokat, pontosabban az ösztönöket meg tudtuk változtatni. Örülnék, ha nagyobb tömegben jelentkeznének kísérleteimre, és hiszem, hogy rövidesen magukban is új ösztönöket tudok kifejleszteni; sejteket fognak építeni, majd mézet gyűjtenek, és nemcsak nem szorulnak többé a szemétdombra, de meg is utálják. - Ez az! - lelkendezett Zsongai. - Azt kellene elérni, hogy ne is vágyjunk a szemétdombra, mert őszintén szólva enélkül engem is hiábavaló volna mézgyűjtésre nevelni. Hiába értem meg az eszemmel, hogy az a jobb, gazdaságosabb, egészségesebb, magasabb rendű, a lelkem visszahúz a szemétdombra. Igen, ki kellene hozzá cserélni lelkünket... - A géneket, a géneket! Ma már tudjuk, hogy amit léleknek nevezünk, az nem egyéb, mint a gének keveredésének egy bizonyos formációja, amely tehát meg is változtatható. - Ehhez professzor úr jobban ért - felelte Zsongai. - Fő, hogy ösztöneinket a magasabb létformához kell hozzáidomítanunk, mert különben mit sem érne a nevelés: visszahullanánk a régi életmódba. Az ösztönök gravitációjának azonban felfelé kell húzni bennünket, és nem lefelé rántani. A „Három döglött patkány”-ban szombat este nagy társaság dongott. Ilyenkor jött össze a „Haladó Rothadás”-nak nevezett egyesület. 139

Mikor az elnök Zsongai előadását bejelentette, mindenki kíváncsian hegyezte csápjait. Zsongai pedig elmondta Zümivel való találkozását, tapasztalatait, eszméit, majd a biológussal folytatott beszélgetését. Kérte, hogy tegyék a beszélgetést megfontolás tárgyává, nem volna-e hasznos új életformához alakíttatni ösztöneiket, mert a világ haladása elől nem lehet elzárkózni régi és szűk látókörünk korlátai közé. A szavak mindenkit megdöbbentettek. Mély csend állt be, semmiféle légydongás nem hallatszott. Elsőnek Köpő szólt hozzá, a konzervatív. - Az elhangzott szavak igen veszélyes tanokat rejtenek magukban - mondta. - Zsongai tagtárs nem kevesebbet akar, mint hogy tagadjuk meg őseink szemétdombját, tépjük ki torunkból nemes tradícióinkat, és vessük tisztadombra. Fordítsunk talán potrohot hagyományainknak? Veszítsük el talán azt a sziklaszilárd talajt, amelyre egész mivoltunk épült? Ősi alkotmányunk első pontja kimondja, hogy a dongólégy hazája a szemétdomb, és mindenkinek szemétfias kötelessége a dombhoz torának minden melegével ragaszkodni. Nem és nem! Ami évszázadokon át bevált és bebizonyult, igazság volt, amit őseink századokon át építettek ki nehéz harcok árán, és amit kegyeletesen őrzünk torunkban, azt nem lehet máról holnapra szentségtörő lábakkal virágporba tiporni. Most Büzödi következett, a modernek vezére. - Nem tudok egyetérteni Köpő tagtárs dongásával - kezdte. - Az, hogy közéletünkben századokon át ugyanazon szellem uralkodott, csak azt bizonyítja, hogy éppen ideje már a reformoknak. Nekünk új, modernebb és áporodottabb rothadás kell. Ablakainkat ki kell tárni, hogy új, üde, poshadt atmoszféra járja át a régi dombokat. Igenis, el kell vetnünk a tradíciókat, amelyek a maguk idejében talán az igazi rothadás penészét lehelték, de ma már mindinkább csak mint fullasztó ózonillat fekszi meg mellünket. A tradíciók béklyóit ezért kell feszítenünk, és tisztán gyakorlati alapon kell gondolkoznunk, hogy népünknek több és erjedtebb ganéj, több és ízletesebb dög jusson. A hallgatóság nagy dongással helyeselt, mert a modernek voltak többségben. - Nem is az a baj - folytatta -, hogy Zsongai tagtárs szakítani akar a tradíciókkal, hanem az, hogy reformmozgalmunkat olybá tünteti fel, mintha mi éppen meg akarnánk vonni a ganéjt és dögöt népünktől, hogy őket a kaptár napfénytelen, szomorú sejtjeibe börtönözzük. Ellenségeink úgyis azt fogják reánk, hogy mi valamiféle kaptáréletet akarunk a dongókra rákényszeríteni, mikor a bomlást és erjedést akarjuk intenzívebb közös munkával fokozni. Zsongai tagtárs tehát maga is terjeszti ezeket a ránk szórt rágalmakat, de ezzel egyáltalán nem a mi modern irányzatunk mellett tesz tanúságot, hanem éppen arról, hogy a konzervatívokkal fúj egy követ, mikor elveit reformista köntösbe bújtatva akarja soraink közé becsempészni, és egységünket ezzel megbontani. Éppen ezért ez a hang veszélyesebb, mintha álarcát levetve, nyíltan konzervatív mezben lépne fel. Erre viszont a konzervatívak általános zúgása következett, akik hevesen tiltakoztak a beállítás ellen, mintha Zsongaihoz bármi közük volna. Nagy dongás keletkezett, mindkét csoport a másikénak vallotta Zsongait. Végül az elnök vetett véget a veszekedésnek: - Azt hiszem, legjobb lesz, ha magát Zsongai tagtársat kérjük fel, hogy magyarázza meg szavainak értelmét és ismertesse velünk szándékait.

140

- Meg kell jegyeznem - kezdte Zsongai -, hogy amikor eszméim kialakultak, nem vezettek sem konzervatív, sem modern irányelvek. Egyszerűen a tényekből vontam le azt a következtetést és felismerést, hogy a méhek életformája tökéletesebb a miénknél. Ez olyan felismerés, mintha, mondjuk, a gravitáció törvénye jutott volna eszembe. Én az új, tökéletesebb életformát, a kaptáréletet és a méztáplálkozást javaslom, egyszerűen azért, mert kimutathatóan hasznosabb. Közbekiáltások özöne zúdult fel. - Hogyan? Hát komolyan azt akarja, hogy hagyjuk ott a szemétdomb üde, kénhidrogénes atmoszféráját, és zárjuk magunkat a mézbűztől terhes kaptár börtönébe? - És talán - szólt a másik - virágok kelyhében piszkoljuk szárnyainkat, robotolva undorító méz gyűjtésében, csak azért, hogy sivár életünket fenntarthassuk, hogy másnap ugyanazt folytathassuk? - Avagy - tette hozzá a harmadik - ragadjuk ki ártatlan kis magzatainkat, drága kis kukackáinkat a trágya meleg bölcsőjéből, és zárjuk őket a kaptár sötét celláiba? - Sőt! - kiáltotta a negyedik. - Zsongai tagtárs szavait csak az mentheti, hogy nem gondolta meg kellően szavainak következményeit, ha ugyanis méhekké válnánk, elvesztenénk a szerelmet is, hiszen tudvalevőleg a méneknél csak egy nőstény van és alig néhány hím, a dolgozók ezreinek pedig nincs is neme, és csak örömtelenül robotolnak szürke, céltalan munkában, az értelmetlen, üres életért. Zsongai tagtárs nyilván nem is gondolt rá, hogy eszméje megfosztana bennünket ettől a legdrágább kincsünktől is, amely a legszebb és legkedvesebb hangulattal ragyogja be életünket. Zsongai szólásra nyújtogatta csápjait, de az általános felzúdulásban nem tudott szóhoz jutni. Végül is az elnök erélyesen csendet intett, és Zsongai folytathatta. - Amit most Önök vádként olvasnak a fejemre, az mind igaz - mondta. - Csakugyan úgy gondoltam, hogy nemcsak szakítanunk kell a tradíciókkal, hanem teljesen elhagyni a szemétdombot, mézet gyűjteni, és gyermekeinket sejtekben nevelni. Sőt, azt is tudom, hogy ezzel megszűnne a szerelem. Valóban azért élnénk, hogy életünket fenntartsuk és egyetlen nőstényünk gyermekeit felneveljük. Felháborodott közbekiáltások hangzottak: - Na ugye? - Hallatlan! - Szörnyűség! - És ez nevezi magát dongólégynek? - Népgyilkos! Az elnök alig tudta lecsillapítani a felháborodást. - Mindezt jól tudom - folytatta végül Zsongai -, és azt is tudom, hogy dongólégy képtelen ilyen életet élni, ösztöneink minket a szemétdombhoz és a trágyához kötnek. Számunkra a méz undorító méreg, a kaptárélet pedig kibírhatatlan. - Hát akkor mit akar? - kiabálták. - Csak úgy tudom elmondani, ha nem zavarnak. Engedjék, hogy szavaimat befejezzem, különben tényleg ellenségnek látszom, mert nem értenek meg. Szóval mindezt elismerem, és éppen azért beszéltem a biológussal, aki megígérte, hogy új természetet olt belénk. Olyat, amelynek birtokában nemcsak nem vágyunk a szemétdombra, de meg is utáljuk... Nem folytathatta. Elemi felzúdulás tört ki. - Megutálni? A mi drága szemétdombunkat? - kiabálták. - Hogy meri gyalázni a szemétdombot?

141

Az egyik önuralmát vesztő dongó még azt is odakiáltotta: - Maga mézevő! Erre már az elnök erélyesen megrázta a csengőt és rendre utasította a közbeszólót, mert ilyen durva sértést azért mégse lehet mondani senkinek. Zsongai folytatta: - És megszeretjük a mézet és a virágokat; a mézgyűjtés és az álcák nevelése pedig olyan örömteljes, lelkünkből fakadó tartalmat ad majd életünknek, mint most a szerelem. Életünk tehát tartalomban mit sem veszít, csak más lesz a tartalma. - A tartalmatlanság! - kiáltottak közbe. - A robot! Az üresség! - Tehát kibújt a szeg a zsákból - szólt Büzödi. - Zsongai tagtárs nem kevesebbet akar, mint szembeállítani a dongókat saját szemétdombjukkal. Dombárulókká akar tenni bennünket, sőt azt akarja, hogy áldozzuk fel a szerelmet, a költészetet, a trágyadomb színes, változatos életét, a dögillat hangulatát, amelyet költőink oly gyönyörű versekben énekeltek meg... - A méheknek ugyanolyan kellemes a mézillat - vetette ellene Zsongai. - Szóval - folytatta Büzödi -, tagadjuk meg költészetünket is, sőt teljes kultúránkat, kincseinket, mindazt, ami eddig azt a büszke tudatot nyújtotta nekünk, hogy dongólegyek vagyunk, és nem méhek. - A méhek ugyanígy büszkék saját kultúrájukra - felelt Zsongai. - De mindez tényleg csak lelki kapocs, azaz fikció, amelynek léte csupán képzeletünktől függ. - Na várjunk csak! - szólt Büzödi. - Ha maga szerint nem lehet megállapítani, hogy egyik fajta értékesebb volna a másiknál, akkor miért kellene nekünk méhekké alakulnunk? - Mert az ő életmódjuk tökéletesebb. - Hogyan állapította meg azt, ha nem lehet megállapítani? Mennyiben tökéletesebb a kaptár meg a méz? Hogy lehet ezt összehasonlítani, ha maga szerint minden állat csak saját nézőpontjának korlátain belül, egyoldalúan látja a világot? - Ahhoz, hogy ezt összehasonlítsuk, valóban ki kell lépnünk korlátaink közül, és abszolút, külső nézőpontból látni a dolgokat. Onnan kívülről nézve pedig az összehasonlítás egyetlen alapja az, hogy valamely életformában van-e belső ellentmondás. Nálunk pedig, igenis, van. - Éspedig? - Először az, hogy nekünk nincs téli eledelünk, nincs kaptárunk, amelyben kihúzzuk a telet, tehát ősszel elhullunk. Másodszor, a szemétdombon bacilusok serege terjeszti köztünk a ragályt. Életmódunk tehát ellentétben van magával az élettel, viszont a méheknél ez az ellentmondás nincs meg. Az elnök figyelmeztette Zsongait, hogy ne terjesszen olyan tévtanokat, hogy a méhek áttelelnek, mert az alkotmányban le van szögezve, hogy ősszel minden állat elhull, és aki azokat az ellenség által terjesztett hazug tanokat terjeszti, hogy egyes állatok áttelelnek, az maga is ellenségnek tekintendő. - Jó - mondta Zsongai -, másról beszélek. A mai technika új életformát követel, és válaszút elé állította népünket: tudunk-e alkalmazkodni a technika által teremtett új követelményekhez, vagy elpusztulunk. - Micsoda technikáról beszél?

142

- Például az új, zárt szemétvedrekről, a szemétautókról és a szemétégető kemencékről. Ez mind azt eredményezte, hogy a városokból már csaknem kiszorítottak bennünket. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogyan csökkentette élelmezésünket a csatornázás és a vízöblítés. Az utakon már alig járnak lovak, még falun is a traktor pöfög, sőt ott is mind kevesebb a nyílt szemétdomb. Maradna a tehénistálló, de tudjuk, hogy ma már azt is rovarporral szórják tele, és felesleges volna idéznem a dédété por használata óta eltelt idő halálozási statisztikáját. Viszont ugyanakkor, mikor a technika ennyire ellenünk dolgozik, a méheket minden módon támogatja: új és jobb kaptárakat gyártanak nekik, a dolgozókat autón kitűnő legelőre szállítják, a betegségeket orvosok gyógyítják. Be kell tehát látnunk, hogy vagy ösztöneinken változtatunk, vagy elpusztít bennünket a technika. - Amit maga akar, az lenne a mi halálunk! - kiáltotta közbe Büzödi. - Inkább megölöm magam, minthogy azt a borzalmas, örömtelen életet éljem. - Hogy mi az öröm, az relatív, és tisztán az ösztönök kérdése - felelt Zsongai. - Mai kultúránknak csak mai ösztöneink tulajdonítanak értéket. Új ösztönökkel nem is értjük meg, hogy lehetett ezeket oly nagyra értékelni, és az új ösztön új örömökkel kárpótol bennünket. - Még el is veszítsük kultúránk iránti érzékünket? - Természetesen. Azért kell ösztönt cserélnünk. - Dobják ki! - tombolt Köpő. - Mit hallgatják tovább? - Halálmadár! Pesszimista! - kiabálták mások. - A kultúra hóhéra. Büzödi süvített közbe: - Ahelyett, hogy segítene jövőnket kiépíteni, reménytelennek és kilátástalannak festi, hogy lefogja szárnyainkat! - A jövőt maguk festik - vetette oda Zsongai. - Én festék nélkül mutatom be a rideg tényeket, és nem tehetek róla, hogy azok ilyenek. Köpő mind a hat lábával hadonászva kért szót, míg végre a zaj annyira csillapodott, hogy beszélhetett. - Egy szó mint száz - kezdte -, ezt már nem lehet tovább hallgatni. Hogy mondhat olyat épeszű és dombját szerető dongó, hogy kultúránkat csak szűk látókörünk, elfogultságunk tünteti fel egyedül értékesnek? Hogy meri valaki azt állítani, hogy nekünk nincs jövőnk, és hogy fajunk valamikor el fog pusztulni? Alkotmányunk második paragrafusa kimondja, hogy: „a dongók az állatvilág legerősebb, leghatalmasabb és legegészségesebb faja, amely örökkön-örökké élni fog”. Nem akadt még merénylő, aki e szent tanokat ilyen arcátlanul gyalázni merte volna. Ennek még a modernek is helyeseltek. - Kimondom tehát - folytatta -, hogy életünket csak úgy mentjük meg, ha kiközösítjük ezt a merénylőt és átadjuk a független alkotmánybíróságnak, hogy méltó ítélet után kitépjék szárnyát-lábát, testét pedig a madaraknak vessék étkül. Egyetlen üvöltő helyeslés volt a válasz. Már lábak emelkedtek Zsongai felé, hogy megragadják. Pöcei szomorúan látta barátja vesztét, és mindenképpen meg akarta menteni. Most nagy erőfeszítéssel hozzáfurakodott, a Zsongai felé nyúló lábakat félreütve igyekezett a zűrzavart túlkiabálni: - Megálljunk, tagtársak! Fontos adatot akarok közölni! Ez hatott. A zűrzavar lecsillapodott, mindenki kíváncsian fordult feléje.

143

- Közölni akarom, hogy erről a témáról néhány nappal ezelőtt én is beszéltem Zsongaival. (Most nem merte tagtársnak nevezni.) Nekem akkor nyugodtan kifejtette, hogy mit akar voltaképpen. Az elején én is megborzadtam, de a végén kiderült, hogy végcélja egészen más volt, mint ahogy itt most látszik. Sajnos Önök, tagtársak, csak az elejét hallották. A végét a teljesen indokolt, de sajnálatos felháborodás zajában nem tudta elmondani. Engedjék tehát meg, hogy ha már őt nem akarják meghallgatni, én mondjam el a végét. - Halljuk, halljuk! - kiabálták türelmetlenül, mások viszont csendet követeltek. - Szóval Zsongai nekem is elmondta, hogy a technika fejlődése pusztulással fenyegeti népünket, és méhekké kellene válnunk, hogy tovább élhessünk. Ez persze engem is felháborított. Megkérdeztem, hogy mondhat ilyet egy öntudatos dongólégy, mire aztán elmagyarázta, hogy egyáltalán nem akarja a méhek sorsára juttatni társadalmunkat, pusztán a technika fejlődésének káros hatásaira akarja figyelmeztetni tagtársait, mert ha semmit se teszünk ellene, az előbb-utóbb arra kényszerítene bennünket, hogy méhekké alakuljunk át. Elmondta, hogy a technikának bőségessé és kényelmessé kell tennie életünket, kultúránkat pedig fejleszteni, és nem veszélyekbe sodorni bennünket. Vagyis küzdenünk kell a technika kóros túlnövése ellen, nehogy a végén méhekké váljunk, így mondta el nekem, és itt is ezt akarta közölni a tagtársakkal, csak a nagy zaj miatt nem fejezhette be. Ugye - fordult Zsongai felé, és titokban rálépett a lábára -, ugye, ezt akartad mondani? Zsongai a lábával tiltakozva hadonászott, már szóra nyitotta a száját, de Pöcei könyökével úgy döfte oldalba, hogy a szó benneszakadt. - Ugye, ezt akartad mondani? - kérdezte újra hangosan, és súgva utánatette: - Hülye! Zsongai lehajtotta fejét. - Ezt - nyögte tompán. - Na kérem, tagtársak - folytatta Pöcei -, ezért kell mindenkit türelmesen meghallgatni. Zsongai tagtárs nemcsak nem pesszimista, sőt a fenyegető pesszimizmust akarta megelőzni azzal, hogy bennünket a technika túlzott fejlődésének megakadályozására hívott fel. Ezért javasolt reformokat munkánk megjavítására. Itt a modernek nagy helyeslésben törtek ki. - Mert szép dolog a technika fejlődése - folytatta Pöcei -, de a túlzott fejlődés káros lehet, és ha fajtánkat, kultúránkat meg akarjuk menteni a kaptárélet szörnyűségeitől, akkor mégis minden öntudatos dongólégy szemétfias kötelessége dolgozni, küzdeni ellene. Ennek viszont a konzervatívok helyeseltek. Az elnök örömmel állapította meg, hogy az egyetértés helyreállott. - Mert - mondotta -, ha vannak is közöttünk egészséges véleménykülönbségek, tagtársak, de a fajtánkhoz való ragaszkodásban minden dongólégy tora együtt dobog. A jelenlevők megnyugodva oszlottak szét. Köpő és Büzödi karon fogva repültek ki az utcára. A kocsiútón autók száguldoztak, a gyalogjárón munkából hazatérő emberek haladtak. - Sehol egy ló! - sóhajtott szomorúan Köpő. - Igaza van Zsongainak, küzdenünk kell a technika túlzott fejlődése ellen. - Na - mondta Büzödi -, nekem még most is az a gyanúm, hogy Zsongai nem olyan tanokat akart hirdetni, ahogyan azt Pöcei magyarázta. Csak a felháborodás miatt nem merte tovább hangoztatni. Nekem gyanús ez az alak.

144

A járdán egy tüdőbajos ember nehéz köhögésbe kezdett. - Lehet - felelte Köpő. - Mindenesetre óvatosan kell kezelni, és megfigyelni, nehogy romboló tanok halálos kórságával fertőzze meg az egészséges dongótársadalmat. Mindketten leszálltak a járda szélére. .oOo.

145