TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT ___________________________________________________
Augusztus 26-27-én Brightonban ülésezett a WORLD SF nemzetközi sci-fi szervezet vezetősége. Magyar részről Kuczka Péterrel együtt képviseltük a hivatásos sci-fi írók, képzőművészek, kiadók, filmesek szövetségének itthoni tagozatát. A tengerparti Metropole-szálló legfelső konferenciaterméből, a Starlit roomból megkapó kilátás nyilt a szürke, háborgó tengerre. A sok ország sok küldötte között ott voltak a korábbi elnökök, Harry Harrison és Brian W. Aldiss is. Mi mégis legjobban a Sztrugackij testvéreknek örültünk, akik először jelentek meg a konferencián, nagy tapsvihart aratva, s végre megérkezett a testvéri finn nép küldötte is, Pekka Supinen, aki mindjárt megajándékozta angol nyelvű fanzinjával a jelenlevőket. Egy nemzetközi szervezet akkol él, ha terjeszkedik, s minden új ország csatlakozása ünnepnek számít, hát még akkor, ha éppen a finnekről van szó, akikkel mindjárt meg is állapodtunk egy finn Galaktika-szám öszszeállításáról! Gianfranco Viviani, a WORLD SF olasz elnöke bemutatta a régen megálmodott WORLD SF JOURNAL első, angol nyelvű számát, s a szervezeti, ügyrendi kérdéseken túljutva sok szó esett a jövőről s a jövő évi budapesti konferenciáról, melynek megrendezése nagy felelősséget ró ránk. Számos dijat osztottak ki, a gyönyörű névsorból most csupán a Sztrugackij testvéreket említem, és persze Kuczka Pétert, akinek nemzetközi tekintélye nagymértékben szerepet játszott abban, hogy szocialista ország kapta meg a WORLD SF soron következő kongresszusának rendezési jogát. Nem egészen egy év múlva tehát Budapesten találkozik és választ új vezetőséget az immár tízéves szervezet, s feltehetőleg ez lesz az első alkalom arra is, hogy a szocialista országokból népesebb íródelegációk vehessenek részt a konferencián. Tehát viszontlátásra 1988ban Budapesten, s 1989-ben, ha igaz a hír, Pekingben, hiszen Kínában a beszámolók szerint hatalmas érdeklődéssel fordulnak a science fiction felé.
Egyetlen fűszál sem… (Harmadik, befejező rész) 4 Fencsik Flóra ford. Anatolij Iljin A kisérlet 31 Földeák Iván ford. FILM, TV, VJIDEO Novemberi filmbemutató 35 A halott ember levelei Filmhírek Grog Bear Vérzene 38 F. Nagy Piroska ford. Phyllis Qotlleb Tsuf Alef 51 F. Nagy Piroska ford. 62 MŰHELY Weinbrertner Rudolf: Az a fránya jövőbe látás… Várkonyi Tibor: Alapítvány Georgij Zsavoronkov: Átlépünk elegánsan a huszonegyedik századba N. Sándor László ford. Várkonyi Tibor: Nézőpont kérdése Andor György A macska 68 Clark Darlton A hiba Weinbrenner Rudolf ford. Adalberto Cersosimo A szél-toroki ütközet 77 Kléner Gizella ford. KÖNYVEKRŐL Mátyás István: Az űrkori dalnok meséje 82 Szentmihályi Szabó Péter: A sci-fi misztikuma Trethon Judit: A világosság fiai és Mózes John Brunner A védöszent 84 Fencisik Flóra ford. KÉPREGÉNY Szabó László Róbert: Hörpölin és Hupcihér kalandjai 93 Rafael A. Ziemkiewloz A bázis 96 Nemere István ford. Jurij Glazkov A tükörbolygó 104 Bazsó Márton ford. John Christpher
A borító Jenkovszky Iván munkája
John Christopher
Egyetlen fűszál se… III. IX Reggel mindenkin érződött a rosszkedv. John elmondta nekik, hogy Pirrie lelőtte Millicentet, de a gyerekeket abban a hitben hagyta, hogy baleset történt. Rogernek mindent elmesélt, az a fejét rázta: – Ez aztán hidegvérű alak! Mi aztán jól bevásároltunk ezzel az emberrel, mi? – Be bizony – felelte John. – Gondolod, hogy bajod lesz még vele? – Addig nem, amíg hagyom, hogy a maga útját járja – mondja John. – Szerencsére eléggé szerények az igényei. Úgy érezte, joga van megölni a saját feleségét. Később, amikor a folyóban mosakodott, Ann jött le hozzá. Megállt John mellett, és nézte a rohanó vizet. A nap besütött a völgybe, közvetlenül fölöttük azonban nagy és sűrű felhők tornyosultak. – Hova tetted a holttestét? – kérdezte Ann. – Mondd meg, mielőtt leküldöm a gyerekeket mosakodni. – Messze innen. Nyugodtan leküldheted őket. Az asszony kifejezéstelen arccal nézett rá: – Elmondhatnád nekem, mi történt. Pirrie nem az a fajta, akinek a kezében véletlenül sül el a fegyver, vagy aki ok nélkül öl. John elmondta, nem titkolt el semmit. – És ha Pirrie nem jelenik meg abban a pillanatban? John vállat vont: – Azt hiszem, visszazavartam volna Millicentet. Mit mondhatok még? – Semmit. Most már egyre megy. – Hirtelen férjének szegezte a kérdést: – Miért nem mentetted meg? – Nem tudtam megmenteni. Pirrie már elhatározta magát. Csak azt értem volna el, hogy engem is megöl. – Te vagy a vezér – mondta keserűen Ann. – Továbbra is csak állsz majd, és nézed, hogyan gyilkolják meg egymást az emberek? John ránézett, és hűvös hangon válaszolt: – Azt hittem, neked és a gyerekeknek többet ér az én életem, mint Millicenté. Most is így hiszem, akár egyetértesz ezzel; akár – nem. Egy pillanatig némán néztek farkasszemet, azután Ann lépett egyet feléje. John elkapta. Ann ezt suttogta: – Kedves, ne haragudj. Tudod, hogy nem gondoltam komolyan. De ez az egész olyan szörnyű és egyre rosszabb. Így megölni egy feleséget… Miféle élet vár ránk? – Majd ha Vakvölgybe érünk… – Pirrie akkor is velünk lesz! Jaj, John, muszáj velünk lennie? Nem… nem veszíthetnénk el őt valahogyan? – Túl sokat szorongsz – nyugtatta John. – Pirrie meglehetősen törvénytisztelő. Azt hiszem, évek óta gyűlöli már Millicentet. Túl sok vérontás történt az utóbbi időben, talán ez ment az agyára. A Völgyben minden más lesz. Meglesz a magunk törvényes rendje. Pirrie alkalmazkodik majd. – Biztos? John megsimogatta az asszony karját: – Te. Hogy érzed magad? Már nem olyan rossz? Ann a fejét rázta: – Nem annyira. Az ember mindenhez hozzászokik, még az emlékedhez is. Hét órára indulásra készen együtt voltak valamennyien. Az eget elborító fellegek közt kék rések látszottak, de kelet felé húzódtak, és eltakarták a napot. – Nem valami ígéretes idő – jegyezte meg Roger. – Túl nagy meleg nem is lenne jó – mondta John. – Hegymászás vár ránk. Minden rendben? Pirrie így szólt: – Szeretném, ha Jane velem gyalogolna. Rábámultak. A kérés oly furcsa volt, oly értelmetlen. John nem tartotta szükségesnek, hogy a csapat valami meghatározott rendben gyalogoljon, mindenki úgy bandukolt, ahogy neki tetszett. Jane automatikusan ismét Olivia mellett helyezkedett el. – Miért? – kérdezte John.
Pirrie rezzenéstelen tekintettel nézett körül a kis körben: – Talán másként kellett volna fogalmaznom. Elhatároztam, hogy feleségül veszem Jane-t, már amennyit ez a fogalom jelent most. Olivia hangja éles volt, teljesen elütött szokott modorától: – Ne legyen nevetséges! Szó se lehet róla! Pirrie nyugodtan válaszolta: – Én nem látom akadályát. Jane hajadon lány, én meg özvegyember vagyok. John tágra nyílt, átható tekintettel nézte Pirrie-t, John képtelen volt kiolvasni bármit is a tekintetéből. Ann szólalt meg: – Mr. Pirrie, maga az éjjel megölte a feleségét. Ez nem elég nagy akadály? A fiúk megbűvölten figyelték a jelenetet; Mary elfordította a fejét. John elgyötörten gondolta: ostobaság volt azt hinni, hogy ebben a világban megőrizhető lenne az ártatlanság bármi fajtája. – Nem – felelte Pirrie –, én ezt nem tekintem akadálynak. Roger így szólt: – Azonkívül maga ölte meg Jane apját. – Szerencsétlen szükségszerűségből – bólintott Pirrie. – Biztos vagyok benne, hogy ezt Jane is belátta már. – Javaslom, egyelőre ne foglalkozzunk a dologgal – mondta John. – Jane tudja a maga szándékait, Pirrie. Gondolkodhat felőlük egy vagy két napot. – Nem – nyújtotta ki a kezét Pirrie. – Gyere ide, Jane. Jane csak állt, tovább bámulta. Olivia szólalt meg: – Hagyja őt békén. Hozzá ne érjen. Már épp elég rosszat tett éneikül is. Pirrie oda se figyelt rá. Elismételte: – Gyere ide, Jane. Nem vagyok fiatal ember, nem is különösebben jóképű. De gondodat tudom viselni, s ez több, mint amit fiatal férfiak tehetnének az adott körülmények között. Ann megkérdezte: – Gondját viselni… vagy megölni? – Millicent számtalanszor megcsalt – mondta Pirrie –, és most is meg akart csalni. Csak ez az oka annak, hogy most nem él. Ann ámulva válaszolt: – Úgy beszél, mintha a nők másféle lények lennének, alacsonyabb rendűek. – Sajnálnám, ha te is így vélekednél, Jane – mondta udvariasan Pirrie. – Gyere velem. Mind némán figyelték, amint Jane lassan oda lépkedett, ahol Pirrie várta. Pirrie a kezébe vette a lány kezét, és így szólt: – Jól ki fogunk jönni egymással. – Ne, Jane! – kiáltott a lányra Olivia – Ne tedd! – És most indulhatunk, azt hiszem – mondta Pirrie. – Roger, John! – kiáltotta Olivia. – Lépjetek közbe! Roger ránézett Johnra: – Nem hiszem, hogy beleszólhatnánk. – És ha Maryről lett volna szó? – kérdezte Olivia. – Janenek ugyanannyi joga van, mint bármelyikünknek. – Csak az időnket vesztegeted, Olivia – mondta John. – Más világban élünk. A lány a saját szabad akaratából ment oda Pirrie-hez. Ehhez nincs mit szólni. Most pedig indulás. Ann mellette gyalogolt a sínek mentén. A völgy élesen beszűkült előttük, az északra vezető út elébük kanyarodott. – Van valami iszonyatos Pirrie-ben – mondta Ann. – Hidegvér és kegyetlenség. Szörnyű gondolat, hogy azt a kislányt a kezére adtuk. – A lány önként ment hozzá. – Mert félt! Ez az ember gyilkos. – Mindnyájan azok vagyunk. – Nem ugyanúgy. Meg se kísérelted megakadályozni! Rogerrel megakadályozhattátok volna. Ez nem olyan volt, mint ami Millicenttel történt. Közvetlenül Pirrie mellett álltál. – És a fegyvere nem volt kibiztosítva. Mindketten lelőhettük volna Pirrie-t. – Hát akkor? – Ha tíz Jane-ünk lett volna, és Pirrie mindet megkívánta volna, megkaphatta volna mindet. Pirrie többet ér számunkra, mint amennyit azok érnének. – És ha Maryről lett volna szó, ahogyan Olivia mondta? – Pirrie rám lőtt volna, még mielőtt szóba hozza. Tegnap éjjel is megtehette volna, méghozzá könnyűszerrel. Igaz, én vagyok itt a vezér, de a kölcsönös megegyezés tart össze bennünket. Amíg tart ez a megegyezés, egyre megy, hogy a félelem táplálja, vagy nem. Pirrie meg én nem veszélyeztetjük egymást; mindketten tudjuk, hogy a másikra szükség van. Ha bármelyikünk kidől, az kétségessé teszi, eljutunk-e a Völgybe, vagy se. Ann feszülten tette fel a kérdést: – És ha odaérünk… vajon kész vagy-e ott elbánni Pirrie-vel? – Várj, amíg odaérünk. Ami azt illeti… John elmosolyodott, Ann észrevette: – Nos?
– Nem hiszem, hogy Jane az a fajta, aki túl sokáig fél. Majd lerázza ezt magáról. És ha lerázza… nem bíznék rá éji őrködést; Pirrie-nek az a szándéka, hogy vele háljon. Pirrie-ről nehéz elképzelni, hogy túlságosan megbízna valakiben; különben is: egy feleség esetében tévedett már. – És ha meg akarná is tenni ez a lány – mondta Ann –, mit tehetne? Pirrie-n ugyan nem látszik, de igen erős ember. – Ez rajtad és Olivián múlik. Nálatok vannak a konyhaszerszámok. Ann a férjére nézett, el szerette volna találni, mennyire komoly ez a megjegyzés. – De csak ha már a Völgybe értünk – mondta John. – Addig Jane-nek mindenképp ki kell bírnia őt. Egyre jobban borult az ég, miközben a Mossdale Headet mászták, záporok csapkodtak arcukba. Amire a gerincre értek, csak fokozódott, s ők szembeszálltak vele, ám a nyugati ég is feketén és viharosan borult a hullámzó láp fölé. Négy könnyű műanyag esőkabát volt a csomagjukban, John úgy határozott, hogy az aszszonyok vegyék fel őket. A fiúk szokjanak csak hozzá, hogy megáznak; meglehetős meleg volt, bár a hőmérséklet lejjebb szállt az előző napinál. Mindjobban zuhogott. Félóra alatt a férfiak és a fiúk is átáztak. John előzőleg átkelt már a Pennineken ebben az irányban, de csak kocsival. Még akkor is elszigeteltségérzet csapta meg itt a hágónál – mint egy táj, amelyből kiirtották az életet –, bár országút és vasútvonal karolta át. Most megkétszereződött ez az érzés. Aligha létezik elhagyatottabb látvány – gondolta John –, mint egy vasútvonal, amelyen nem halad vonat. Egy mozgó kocsiból is egyhangú látvány volt a láp, ám a szakadó esővel küzdő gyaloglók szemében még sokkal inkább az volt. Maga a láp csupaszabb volt természetesen. Hanga nőtt még, de a nád eltűnt; a sziklanyúlványok csupaszon meredeztek, mint fogak a koponyából. A délelőtt folyamán több szembejövő csapattal találkoztak össze. Ismét kölcsönös gyanakvás, egymás elkerülése. A három csapat közül az egyiknek a holmija egy szamárra volt rászíjazva. John és a többiek elképedten nézték. Valaki nyilván száraztakarmányon életben tartotta az állatot még azután is, hogy a többi teherhordó állat elpusztult a nyájjal együtt; ám istállójától távol ez is éhen fog halni. – A jó öreg szán-kutyatechnika – jegyezte meg Roger. – Addig tartja az ember, amíg az elviszi valameddig, utána megeszi. – Állandó kísértés minden szembejövő csapat számára – mondta John. – Aligha jutnak messzire vele, amint Dale-be érnek. – Megszabadíthatnánk őket tőle most mindjárt – mondta Pirrie. – Nem – mondta John. – Nem éri meg nekünk semmiképp. Van annyi hús nálunk, amennyi kitart az útra, holnap pedig megérkezünk Vakvölgybe. Csak fölös súly lenne. Nem sokai később Steve kezdett sántikálni, kiderült, hogy feltört a sarka. – Miért nem szóltál előbb, Steve, amikor megfájdult? – kérdezte Olivia. A gyerek körülnézett a felnőttarcokon, és tízéves önbizalma elhagyta. Elsírta magát. – Nincs ezen mit bőgni, öregfiú – mondta Roger. – Egy fölhólyagzott sarok kellemetlen, de nem a világ vége. Steve nem gyerek módra zokogott, hanem a gyermeki mértéket túlszárnyaló tapasztalat gátjai szakadtak fel. Mondott valamit, Roger lehajolt hozzá, hogy megértse. – Mi a baj, Steve? – Ha nem tudok menni… attól féltem, itt hagytok. Roger és Olivia egymásra pillantott. Roger így szólt: – Nem hagyunk magadra. Hogy a csudába hihettél ilyet? – Mr. Pirrie is otthagyta Millicentet – mondta Steve. John bekapcsolódott: – Inkább ne gyalogoljon ezzel a lábbal. Csak rosszabb lesz. – Majd viszem – mondta Roger. – Spooks, vinnéd a puskámat helyettem? Spooks bólintott: – Szívesen. – Te meg én felváltva visszük majd Steve-et, Rodge – mondta John. – Ki fogjuk bírni. Azt játsszuk, hogy kicsi fiú. Olivia fölajánlotta: – Majd Roger meg én visszük felváltva. A mi fiunk. Vihetjük. Olivia a Jane és Pirrie ügye óta nem szólt Johnhoz. John így válaszolt: – Én intézkedem itt, Olivia. Majd Rogerrel visszük Steveet. Te viheted a csomagot az helyett, aki épp cipeli őt. Szemük összekapaszkodott egy pillanatra, azután Olivia elfordult.
– No jó, öregfiú – szólt Roger. – Gyere föl. Ettől kezdve valamivel gyorsabban haladtak, mert eddig Steve visszafogta a tempót, ám Johnt ez nem vezette félre. Nehézségeiket csak növelte az, hogy vinni kellett az egyik utast, még ha az kicsi fiú volt is csupán. Addig gyalogoltatta őket, amíg majdnem Garsdale végére értek, csak akkor hirdette meg az ebédszünetet. Elállt már a szél, amely arcukba csapta az esőt, ám még mindig esett, kitartóan és egyenletesen. John körülnézett a reménytelen tájon. – Lát-e valaki barlangot és benne fölhalmozott tüzelőfát? Alig hiszem. Ma hideget eszünk, és vizet iszunk rá. És kissé pihentetjük a lábunkat. – Nem találhatnánk valami száraz helyet az evéshez? – kérdezte Ann. Nem messze az út mentén házikó állt. John követte az asszony pillantását. – Lehet, hogy üres – mondta. – De oda kellene menni, hogy meggyőződjünk erről. És lehet, hogy végül mégse üres. Szívesen vállalok kockázatot, ha valami fontos dologról van szó, például ennivalóról, de félórányi menedékért nem érdemes. – Davey átázott – mondta Ann. – Félóra alatt úgyse száradna meg. Márpedig több időt nem szánhatunk rá. – Odaszólt fiának: – Hogy vagy, Davey? Átáztál? – Igen, apa. – Eressz meg egy száraz kacajt. Ez régi tréfa volt. Davey megpróbált mosolyogni rajta. John beletúrt a gyerek csuromvizes hajába: – Nagyon szépen viselkedsz. Igazán. Garsdale-be nyugat felől valaha keskeny legelőcsíkon át lehetett bejutni; ez most az állandó esőtől sártengerré változott, itt-ott tanyaház állt benne. Letekintettek Sedburghre a Rawthey túloldalán, domb és völgy között elterülő városra. Füstréteg húzódott fölötte, s nyugat felé sodródott, a láp széle felé. A falu égett. – Fosztogatók – mondta Roger. John a kőből épült város felé fordította látcsövét. – Az északnyugati emberárba futottunk bele; volt egy plusz napjuk, hogy ideérjenek. Akkor is, ez váratlan. Azt hittem, ezen a részen még nyugalom lesz. – Talán nincs olyan nagy baj – mondta Roger –, ha egyenest átvágunk északnak, és a magaslaton haladunk el mellette. Fenn a Lune-völgyben talán nincs ekkora baj. Pirrire így szólt: – Ha egy ilyen város elpusztul, akkor a környező völgyekben is veszedelmes lehet a helyzet. John az elkínzott városon túlra, a völgy nyílása felé emelte látcsövét, arra, amerre haladni szándékoztak. Valami mozgást látott, de lehetetlen volt kivenni, mifélét. Különálló épületekből füst szállt fölfelé. Volt egy másik út is, a lápon át Kendale felé, de ez is is Lune-on át vezet. S ha Sedburgh elesett, ugyan miért állnának a dolgok jobban Kendale körül? Pirrie latolgatón pillantott rá: – Ha megenged egy megjegyzést: úgy hiszem, nem vagyunk eléggé fölfegyverkezve az alant kialakult körülményekhez. Talán el kellett volna vennünk néhány fegyvert attól a szamaras csoporttól, az állattól eltekintve is. Aligha közlekedtek fegyvertelenül, az nagy vakmerőség lett volna. – Talán nem is olyan nagy a baj, mint ahogy látszik – vetette közbe Roger. – Mindenképp meg kell kísérelnünk a dolgot. John kinézett arra, amerre a völgyek és folyók összefutnak. – Nem tudom. Hátha belefutunk valamibe, amivel nem tudunk megbirkózni. És akkor már késő. – De hát itt se maradhatunk! – vitázott Roger. – És vissza se fordulhatunk. Hát előre kell indulnunk. John Pirrie felé fordult. Közben döbbent rá: Roger a barátja, de Pirrie a hadsegéde. Mindinkább Pirrie hidegvérében és ítélőképességében bízott. – Szerintem többre van szükségünk, nem csak puskákra. Nem vagyunk elegen. Ha biztosan el akarunk jutni Vakvölgybe, meg kell szaporodnunk. Mi a véleménye? Pirrie bólintott, eltűnődött ezen az állásponton. – Készséggel egyetértek. Három férfi már nem elég a védekezéshez. – Akkor mit csináljunk? – kérdezte ingerülten Roger. – Akasszunk ki transzparenst ezzel a felirattal: „Jelentkezőket felveszünk”?
– Javaslom, tartsunk itt pihenőt – mondta John. – Még mindig a hágón vagyunk, jönnek majd csapatok mindkét irányból a Pennineken át. Nem hiszem, hogy kimondott fosztogatók lennének. A fosztogatók szívesebben járják a völgyeket. Ismét letekintettek az elébük táruló kilátásra. Az még az esőben is festői volt. S a lenti házak az esőben is égtek. Pirrie elgondolkodott: – Rajtaüthetnénk áthaladó csapatokon; van itt elég fedezék hátrább valamivel. – Nem vagyunk elegen az erőszakos toborzáshoz – mondta John. – Önkéntesekre van szükségünk. Elvégre ha van fegyverük, vissza kell majd adnunk nekik. – Hát akkor mit csinálunk? – kérdezte Roger. – Letáborozunk? Az út mellett? – Igen – felelte John. Végignézett csapzott követőin. – Reméljük, nem hosszú időre. Több mint egy órát kellett várakozniok az első találkozóra – s az is csalódást hozott. Kis csapat kapaszkodott föl a völgyből az úton, szám szerint nyolcan. Négy asszony, két gyerek – egy nyolcévesforma fiú s egy fiatalabb kislány – meg két férfi. Két gyerekkocsit toltak, dugig rakva háztartási holmival; amint közeledtek, az egyik kocsiról lepottyant egy serpenyő, és csörömpölve gurult lefelé. Az egyik nő elcsigázottan botladozott le érte. A két férfi éppoly kimerült és rémült benyomást keltett, mint az asszonynép. Egyikük jóval ötven fölött járt; a másik fiatal volt ugyan, de gyönge testű. Pirrie nézte őket: – Alig hiszem, hogy ezek a hasznunkra lehetnének. Rogerrel és Johnnal együtt az úton állt, fegyverrel a kézben. A nők és a gyerekek egy közeli lapos tetejű kőkerítésen pihentek. – Így igaz – állapította meg John. – Fegyverük sincs, azt hiszem. Az egyik srácnak van egy vízipisztolya. A közeledő társaság megtorpant a három férfi látványára; de miután suttogva megtárgyalták a dolgot, és visszapislogtak a hamvadó völgyre, mégiscsak elindultak újra. Most még jobban látszott rajtuk, mennyire félnek. Az idősebbik férfi ment elöl, igyekezett közömbös arcot vágni – kevés sikerrel. A kislány elsírta magát, az egyik asszony csitítgatta riadtan és óva, mintha attól tartana, hogy a lármával hívják föl magukra a figyelmet. Amint némán elhaladtak mellettük, John arra gondolt, pár napja még milyen természetes lett volna, hogy üdvözöljék egymást, s hogy most ugyanaz az üdvözlés milyen természetellenesen hatna. Roger halkan megkérdezte Johnt: – Mit gondolsz, meddig jutnak el? – Valószínűleg lejutnak Wensleydale-be. Nem tudom. Ha szerencséjük van, még egy hétig életben maradnak. – Ha szerencséjük van? Vagy ha pechük van? – Igen. Ha pechük van. – Úgy látszik, visszafordulnak – mondta Pirrie. John odanézett. A vándorok talán hetvenöt métert mehettek tovább az úton; most visszafordultak, és feléjük tartottak, még mindig tolták a gyerekkocsikat. Most arcukba kapták az esőt, nem a hátukba, mint eddig. A kislány esőkabátja elállt a nyakánál, matatott rajta, hogy összébb húzza, de nem sikerült neki. A közelükbe érve megálltak. Az idősebbik férfi így szólt: – Azt szeretnénk megkérdezni, várnak-e valamire idefenn; esetleg van-e valami, amit elmondhatnánk maguknak. John szemrevételezte a férfit. Kétkezi munkás lehet; az az emberfajta, aki hajlandó egy életen át hűségesen ellátni gyatra munkáját. Az új körülmények közt magában aligha maradhatna életben, egyetlen reménye az a lehetőség lehetne, ha a völgynek valamelyik kis Napóleon-forma gengszteréhez kötné a sorsát, aki elfogadná a férfi ügyetlenségét odaadásáért cserébe. Mostani vándorlásával azonban ezt a lehetőséget is föladta. – Nem – felelte John. – Nincs semmi, amit elmondhatna nekünk. – Át akarunk jutni a Pennineken – folytatta a férfi. – Úgy gondoltuk, azokon a részeken nyugodtabb a helyzet. Talán találunk ott egy farmot vagy ilyesmit, ami kiesik az útból, s ahol megengedik, hogy dolgozzunk, és enni adnak érte. Nem kérnénk sokat. Néhány hónappal ezelőtt a vágyálom alighanem egy 75 000 font összegű totófőnyeremény lett volna. E főnyereményre körülbelül ugyanannyi esélyük lett volna, mint most e sokkal szerényebb remények beteljesülésére. Megnézte a négy nőt is; csak egyikük volt elég fiatal ahhoz, hogy szexuális értékéért életben maradásra számíthasson, s egyetlen vagyona ez a fiatalság volt. Loncsosak voltak valamennyien. A két gyerek elindult a kőkerítés felé, ahol Ann ült a többiekkel. A kisfiún nem volt cipő, csak átázott fürdőpapucs.
– Akkor menjenek szépen tovább! – szólt rájuk John. A férfi makacskodott: – Gondolja, hogy találunk ilyen helyet? – Lehet, hogy találnak – felelte John. – Ugye, nem tart sokáig ez a rossz világ? – kérdezte az egyik asszony. Roger letekintett a völgybe: – Nem, vége lesz. Majd, ha fagy. – Maguk merre tartanak? – kérdezte az idősebbik férfi: – Maguk is Yorkshire-be akarnak menni? – Nem – felelte John –, mi onnan jövünk. – Ami azt illeti, nekünk mindegy, merre tartunk. Csak úgy gondoltuk, a Pennineken túl nyugodtabb lesz a helyzet. – Meglehet. A két gyerek anyja szólalt meg: – Apám azt akarja mondani… gondolja, hogy magukkal tarthatnánk, akármerre mennek is? Így többen lennénk, ha netán bajba kerülünk. Szóval… nyilván maguk is nyugodt helyet keresnek. Maguk tisztességes emberek, nem olyanok, mint azok ott lenn. Tisztességes embereknek össze kell tartaniok ilyen időkben. John így felelt: – Ötvenmillió ember él ebben az országban. Ebből körülbelül negyvenkilencmillió tisztességes és nyugodt helyet keres. Nem jut mindnek nyugodt hely. – Igen, épp ezért jobb összetartani. A tisztességeseknek. – Mióta vannak úton? – kérdezte John. – Ma reggel indultunk – felelte értetlenül az asszony. – Láttuk a tüzeket Sedburghben, fölgyújtották a FilIins-farmot, amely alig három mérföldnyire van a falutól. – Mi három héttel előbb vágtunk neki. Nem vagyunk már tisztességesek. Embereket öltünk meg útközben, és lehet, hogy másokat is meg kell még ölnünk. Azt hiszem, jobb lesz, ha egyedül mennek tovább, ahogy eddig. Csak nézték. Az idősebb férfi végül így szólt: – Igen, azt hiszem, így kellett tenniök. Azt hiszem, egy férfinak úgy kell mentenie magát és a családját, ahogy lehet. Velem is embert ölettek az első világháborúban, pedig a németek akkor nem is gyújtották föl Sedburghöt, se a Fillins-farmot. Ha meg kell tenni, hát meg kell tenni. John nem válaszolt. A két kisgyerek a kőkerítésnél együtt játszott a többiekkel, bonyolult akadályversenyt rendeztek, föl-le ugráltak a kőfalra, és körülötte szaladgáltak. Ann észrevette férje pillantását, fölkelt, és odajött hozzájuk. – Magukkal mehetnénk? – kérdezte a férfi. – Úgy teszünk, ahogy mondják. Én akár embert is ölök, ha szükséges, s a munkából is kivehetjük a részünket. Nekünk mindegy, merre mennek; nekünk teljesen egyre megy. A katonáskodást leszámítva, világéletemben Carbeckben éltem. Most, hogy el kellett jönnöm onnan, egészen mindegy, hová megyek. – Mennyi fegyverük van? – kérdezte John. A férfi a fejét rázta: – Nincs fegyverünk. – Nekünk három van, és ezzel kell megvédenünk hat felnőttet és négy gyereket. Még ez se elég. Ezért várakozunk itt: hogy találjunk olyanokat, akinek vagy fegyverük, és szívesen velünk tartanak. De utasokat nem vehetünk föl. – Nem utasok lennénk! Elvállalok én mindent. Tudok lőni, ha kezembe adhat egy fegyvert. Mesterlövész voltam a tüzéreknél. – Ha maga lenne egyedül, befogadnánk. De hát négy nővel és még két gyerekkel… nem vállalhatunk újabb terheket. Az eső elállt már, de szürke, összefüggő felhőréteg borította az eget, s elég hűvös volt. A fiatalabbik férfi, aki eddig nem szólalt meg, megborzongott és szorosabbra húzta magán a piszkos esőkabátot. A másik férfi elkeseredetten kitartott: – Van ennivalónk. Fél oldalszalonna van a gyerekkocsiban. – Van nekünk is. Öltünk érte, és ölhetünk újra. – Ne utasítson vissza! – kérte az anya. – Gondoljon a gyerekekre. Csak nem utasít vissza gyerekestül? – A saját gyerekeimre gondolok – mondta John. – Ha másokra is képes lennék gondolni, embermilliókra gondolhatnék. Ha a maguk helyében lennék, indulnék tovább. Ha rá akarnak találni arra a nyugodt helyre, akkor előbb kell odaérniök, mint a csőcseléknek. Nézték, értették a szavát, de nem akarták elhinni, hogy visszautasíthatja őket. Ann megállt a férje mellett, és így szólt: – Magunkkal vihetnénk őket, nem? A gyerekek… – John ránézett. – Igen… még nem feledtem el, amit… Spooksszal kapcsolatban mondtam. Nem volt igazam. – De – mondta John. – Igazad volt. Most nincs helye a szánalomnak.
– Ne mondj ilyet – felelte iszonyattal az asszony. John a völgyből fölszálló füst felé mutatott: – A szánalom mindig is fényűzés volt. Ha a tragédia tisztes távolban van, akkor rendjén való; ha egy mozi zsöllyéjéből nézed. És megint más, ha itt van a küszöbön, mindenki küszöbén. Olivia is odajött már a kőkerítéstől. Jane, aki nem nagyon reagált Oliviára, amióta reggel odament Pirriehez, most szintén eljött a kőfaltól, de egyre Pirrie közelében maradt. Az rápillantott, de nem szólt: Olivia így vélekedett: – Nem tudom, mi baj lenne abban, ha mögöttünk ballagnak. És még segítenek is. – Fürdőpapucsban hozták az útra ezt a kisfiút – mondta John – ebben az időben. Meg kellene már értened, Olivia, hogy akit a falhoz állítanak, az nemcsak a leggyengébb, hanem a legügyefogyottabb is. Ezek nem segíthetnének nekünk, csak hátráltatnának. A kisfiú anyja így szólt: – Mondtam a gyereknek, húzzon bakancsot. Csak amikor már jó pár mérföldre voltunk a falutól, akkor vettük észre, hogy nem húzta föl. És akkor már nem mertünk visszafordulni. – Tudom – mondta kimerülten John. – Egyszerűen csak azt mondom: már nem olyan időket élünk, hogy megfeledkezhessünk ilyesmiről, hogy ne vegyük észre. Ha maga nem vette észre ennek a gyereknek a lábát, akkor semmi más fontosat se fog észrevenni. És a figyelmetlensége miatt bármelyikünk elpusztulhatna. Semmi kedvem megkockáztatni. – Roger… – szólalt meg Olivia. Roger a fejét rázta: – A dolgok megváltoztak az elmúlt három nap során. Amikor Johnny meg én földobtuk azt a pénzt, hogy ki legyen a vezér, én nem vettem komolyan. De most ő a főnök. Ő hajlandó mindenért vállalni a felelősséget, így miránk, többiekre nem hárul belőle. Különben is: alighanem igaza van. Az újonnan jöttek ámultan hallgatták ezt a szóváltást. Az idősebbik férfi most, látva, hogy Roger is jóváhagyta reményeik elvesztét, elfordult, és a fejét rázta. A gyerekek anyját nem volt ilyen könnyű lerázni. – Követhetjük magukat – mondta. – Itt maradunk, amíg maguk elindulnak, azután megyünk maguk után. Ezt nem akadályozhatják meg. – Menjenek csak szépen – mondta John. – Semmi értelme a sok beszédnek. – Nem, maradunk! Nem kényszeríthet rá, hogy menjünk! Pirrie most avatkozott be először: – Nem kényszeríthetjük magukat, hogy menjenek; de arra igen, hogy itt maradjanak, miután elmentünk. – Megérintette a puskáját. – Azt hiszem, okosabb lenne, ha most elindulnának. Az asszony meggyőződés nélkül vitázott: – Úgyse teszi meg. – De bizony megteszi – mondta keserűen Ann. – Tőle függünk. Induljanak. Az asszony az arcukba nézett: azután elfordult, és a gyerekeiért kiáltott: – Bessie! Wilf! Azok csak kelletlenül váltak el a többiektől. Számukra ez csupán alkalom volt új gyerekek megismerésére, amiből most szüleik szeszélyére megint ki kell szakadniok, oda kell hagyni az új pajtásokat. Ann nézte, amint közelednek: – Kérlek… – szólt Johnhoz. Az a fejét rázta: – Azt kell tennem, ami számunkra a legjobb. Vannak még milliónyian; véletlenül épp ezekbe futottunk bele. – Az irgalom azoknak jár, akikbe épp belefutunk. – Mondtam már neked: irgalom, jótékonykodás csak ott lehet, ahol állandó jövedelem van, és elegendő költőpénz. Mi meg tönkrementünk. Pirrie odakiáltott: – Custance! Nézzen arra, az úton! Az út úgy háromnegyed mérföldnyire nyílegyenesen húzódott fölfelé. A távolból emberalakok közeledtek feléjük. Ez nagyobb társaság volt – hét-nyolc férfi asszonyokkal és gyerekekkel. Nyugodtan közeledtek az útdomborulat felől, s még messziről is látni lehetett a fegyvereik csillanását. – Ez kell nekünk – mondta elégedetten John. – Ha egyáltalában szóba állnak – mondta Roger. – Lehet, hogy olyan fajták, akik lőnek előbb. Talán gyerünk a kerítés mögé, mielőtt szóba elegyedünk velük. – Ezzel még inkább okot adunk rá, hogy lőjenek előbb. – Akkor legalább a nőket és a gyerekeket küldjük a fal mögé. – Ugyanaz. Az öveik nyíltan közelednek. Az előző társaságból az idősebbik férfi megkérdezte: – Magukkal maradhatunk, amíg azok elhaladnak mellettünk?
John már épp vissza akarta utasítani a kérést, amikor észrevette Pirrie jeladását. Pirrie alig láthatóan biccentett. John megértette: némi átmeneti megszaporodás, ha erőben nem is, de legalább számban: talán erősítheti az alkupozíciót. – Ha akarnak – felelte közönyösen. Nézték a csoport közeledését. Egy idő múlva a két gyerek, Bessie és Wilf visszaőgyelgett a többi gyerekhez, akik most is a kőkerítésen játszottak. A férfiak többsége föl volt fegyverezve. John szeme már kivette a fegyverek fajtáit. 300-as karabélyok, egy 200-as Winchester, meg persze vadászpuskák. Mind nagyobb biztonsággal gondolta: ez az. Épp elég, hogy átsegítse őket bármely káoszon a Vakvölgyig. Csak meg kell győzni őket, ez az egy a gond. Előzőleg azt remélte, hogy az ismeretlenek megtorpannak, mielőtt odaérnek, de azok gyanakvás nélkül és teljes magabiztossággal néztek bármi kihívás elé, s csak jöttek egyre. Tömzsi férfi volt a vezérük, arca vörös, vaskos. Bőrövébe revolver volt bedugva. Egy vonalba került Johnnal és csapatával, akik ott álltak az út szélén. Közönyösen pillantott rájuk. Ez is azt mutatta, hogy nem vetett szemet a fegyvereikre, vagy legalábbis nem annyira, hogy harcba akarna szállni értük. – Egy pillanat – szólt oda neki John. A férfi megállt, és tiszteletre méltó megfontoltsággal nézett Johnra. Erős yorkshire-i tájszólással szólalt meg: – Akar valamit? – John Custance vagyok. Egy általam jól ismert helység felé tartunk a hegyekbe. A bátyámnak földje van ott egy völgyben, amely az egyik végén el van barikádozva, a másik vége pedig egészen szűk. Ha egyszer odajut az ember, egy hadsereg se veszi be. Érdekli? A férfi gondolkodott, mielőtt megszólalt: – És miért mondja ezt el nekünk? John lefelé mutatott, a völgy felé: – Cudar dolgok történnek odalenn. Ilyen kis csapatnak, amilyen a miénk, túlságosan is cudarok. Társakat toboroznánk. A férfi elvigyorodott: – Csakhogy nekünk épp jó így, ahogy van. Egész szépen boldogulunk. – Most még boldogulnak – mondta John –, míg akad krumpli a földben, és húst lehet rabolni a parasztházakból. De a hús egykettőre kifogy, és nem lesz helyette újabb. És jövőre krumplit se talál a földben. – Ezen majd törjük a fejünket, ha elgyön az ideje. – Megmondom én magának, minek jön el az ideje. Az emberevésnek. Van kedve hozzá? A vezér maga még most is lenézőn ellenséges volt, de John érezte, hogy a mögötte állókra hatottak a szavai. Ez az ember nem tarthatja sokáig együtt a bandáját; lesznek itt különvélemények és ellenvélemények is. – Lehet, hogy addigra megjön rá a gusztusom – felelte a férfi. – Pillanatnyilag még nem nagyon fűlik hozzá a fogam. – Magán múlik – mondta John. Nézte a férfi mögött a nőket és a gyerekeket: öt nő volt és négy gyerek, öttől tizenöt évesig. – Akik nem találnak maguknak egy földdarabkát, azok fenevaddá lesznek, ha ugyan egyáltalában megélik. Lehet, hogy magának megfelel ez. Nekünk nem. – Megmondom én, mi nem felel meg nekünk, jó uram. A sok szöveg. Locsogásra sose értem rá. – Még pár év, és beszédre se lesz szükségük – mondta John. – Vissza fognak térni a makogáshoz meg a jelbeszédhez. Én azért beszélek, mert mondanivalóm van a maguk számára. És ha van eszük, belátják: saját érdekükben jobb lesz – rám hallgatniok. – A saját érdekünkben? Szóval nem is a maguké jár az eszében? – Bolond lennék, ha nem az járna. De magukkal együtt többre jutnánk. Átmeneti segítséget szeretnénk, hogy eljuthassunk a bátyámhoz. Helyet kínálunk maguknak, ahol szinte békességben élhetnének, és ahol a gyerekeiket úgy nevelhetnék föl, hogy ne vadállatokká legyenek. A férfi tekintete körülfutott társain, mintha erezné, hogyan hatottak rájuk John szavai. – Üres beszéd – mondta aztán. – Gondolja, hogy bevesszük magát, és nekivágunk a hegyeknek ábrándokat kergetni? – Tud talán jobb helyet? Tud egyáltalán bármilyen helyet, ahova mehetnének? Ugyan mi baja lehet abból, ha velünk tart, és meglátja? A férfi még mindig ellenségesen bámult Johnra, de zavarban volt. Aztán a társaihoz fordult: – No, mit gondoltok? Arcukról nyilvánvalóan előbb leolvasta a választ, még mielőtt megszólaltak. – Semmi rossz nem lenne benne, ha a végére járnánk – mondta egy sötét, zömök férfi. Egyetértő mormogás hallatszott. A vörösképű visszafordult John felé.
– Jó – mondta. – Elvezethet bennünket a bátyja völgyébe. Majd, ha odaérünk, meglátjuk, mit határozunk. Egyébként: merre van? John nem készült fel rá, hogy elárulja, merre van a Vakvölgy, sőt a nevét se akarta kimondani, s már épp készítgette elő a kitérő választ, amikor Pirrie közbelépett. – Az Mr. Custance dolga, nem a magáé – mondta határozottan. – Itt ő parancsol. Tegye, amit ő mond magának, és nem lesz semmi baja. Ann méltatlankodva hördült föl, John meghallotta; ő maga se találta igazolhatónak Pirrie arcátlanságát, se amit mondott, se a módját; ez a modor újra csak megerősítheti a másik csapat vezérének ellenérzését. Már épp mondani akart valamit, amivel elveszi a megjegyzés élét, de visszafogta magát, egyrészt mert úgy vélte, nem tudja helyrehozni a dolgot, másrészt mert mindinkább megbízott Pirrie ítéletében. Elvégre Pirrie tudja, mit csinál, ez nem vitás. – Na, ne mondja – szólt a férfi. – Azt tesszük, amit Custance mond? Nagyon téved. Az enyémeknek én parancsolok, és ha velünk tartanak, ugyanez áll magukra is. – Maga nagydarab ember – állapította meg latolgatón Pirrie –, de ebben a helyzetben jó fejre van szükség. Márpedig nem hiszem, hogy maga az lenne. A vörös képű férfi a foga között szűrte a választ: – Nem tűrök el akármit kicsi gazemberektől, csak mert kicsik. Most nem áll rendőr az utcasarkon. Magam állapítom meg a szabályokat; és az is a szabályaimhoz tartozik, hogy a körülöttem lévők tartsák a pofájukat. Nyomatékul megpaskolta az övébe dugott revolvert. Pirrie ebben a pillanatban emelte föl a fegyverét. A férfi most már komolyan kapott a revolveréhez. A csöve még az öv alatt volt, és Pirrie már tüzelt. A közelről leadott golyó megemelte a férfit, és hanyatt az útra lökte. Pirrie némán állt, készenlétben tartott fegyverrel. Az egyik nő felsikoltott. John a vele szemközt álló férfiakon tartotta a szemét. Ellenállt a kísértésnek, hogy fölemelje puskáját, és örömmel látta, hogy Roger se moccant. Egyik-másik szemközt álló férfi tétován a fegyvere után nyúlt – ám túl gyorsan történt, ami történt. Túlságosan meglepte őket. Egyikük félig fölemelt egy puskát, Pirrie szenvtelenül felé fordult, és ráfogta a magáét, amire az újra leengedte. – Sajnálatos eset – mondta John. Pirrie-re pillantott. – De a főnöküknek is lehetett volna annyi esze, hogy ne fenyegetőzzék fegyverrel, ha nem biztos benne, hogy elsőként lőhet. Nos, az ajánlatunk továbbra is fennáll. Aki kész velünk tartani a Völgy felé; azt szívesen fogadjuk. Az egyik asszony letérdelt az összeesett férfi mellé. Fölpillantott: – Meghalt. John biccentett. A többiekre nézett: – Döntöttek? A zömök férfi, aki az előbb beszélt, így szólt: – Szerintem ez az ő különvéleménye volt. Én magukkal tartok. Parson a nevem. Alf Parson. Pirrie lassan, szinte szertartásosan engedte le fegyverét. A holttesthez lépett, és kihúzta öve alól a revolvert. A csövénél fogva átnyújtotta Johnnak. Azután a többiekhez fordult: – Pirrie a nevem, ez itt a jobbomon Buckley. Mint mondtam, Mr. Custance a parancsnok. Akik be akarnak lépni kis csapatunkba, nyújtsanak kezet Mr. Custance-nek, és mutatkozzanak be. Alf Parson engedelmeskedett elsőként, a többiek fölsorakoztak mögé. Szertartás alakult ki itt. Lehet, eljön majd az ideje a térdek meghajtásának, ám ez az ünnepélyes kézfogás épp ilyen világosan mutatta: letétetett a hűségeskü. John észrevette, hogy az ő számára ez új szerepet jelent, megnövekedett hatalmat. Saját kis csapatának a vezetése, amelybe kezdetben oly véletlenül csöppent, s amelyhez azóta felnőtt: egészen más nagyságrendű volt, mint hogy most egy másik ember követőinek lojalitását fogadta el. Hűbér körvonalai voltak kialakulóban, s őt magát is meglepte, mennyire kedvére van, mennyire élvezi. Azok a kezüket nyújtották, és sorban bemutatkoztak. Joe Harris… Jess Awkright… Bili Riggs… Andy Anderson… Will Secombe… Martin Foster. Az asszonyok nem ráztak kezet vele. A férfiak mutatták meg neki őket. Awkright így szólt: – Alice, a feleségem. – Ríggs így szólt: – Ez meg az én asszonyom, Sylvie. – Foster, egy vékony arcú, őszülő férfi megmutatta: – Ez itt a feleségem, Holda és a lányom, Holdegard. – Ez a másik asszony meg Joe Ashton felesége, Emily – mutatta be a síró nőt Alf Parson. – Szerintem ha túlesik a sokkon, rendbe jön. A férje sose bánt valami jól vele. Joe Ashton csapatának minden férfi tagja kezet rázott már vele. Az előző csapatból az idősebb férfi ott állt John mellett. Megkérdezte: – Nem gondolta meg magát, Mr. Custance? Nem maradhatnék magukkal?
John most értette meg, miként segítette a hűbérúr a maga erőfölényével a gyengét; egyszerű hiúságból. A megkoronázás után az esdeklő koldus hangja még nyájasabb. Furcsa. – Maradhatsz – mondta. – Nesze. – Odalökte neki a kezében tartott vadászpuskát. – Elvégre gazdagabbak lettünk egy fegyverrel. Amikor Pirrie lelőtte Joe Ashtont, a gyerekek a kerítésnél mozdulatlanná dermedve figyeltek. De hamarosan folytatták a játékot. Az új gyerekek visszarohantak hozzájuk, és kurta bemutatkozások után beszálltak a játékba. – Noah Bennit a nevem, Mr. Gustance – közölte az idős ember –, ez meg a fiam, Arthur. Aztán itt a feleségem, Iris, meg a testvére, Nelly, a kisebbik lányom, Barbara és az asszony lányom, Katie. A férje a vasútnál volt, odalenn járt délen, amikor a vonatok megálltak. Nagyon hálásak vagyunk önnek, Mr. Custance. Jól szolgáljuk majd önt mindnyájan. Katie, a fiatalasszony aggodalmasan és békülékenyen nézett Johnra: – Talán jó lenne, ha megteáznánk, nem? Van egy nagy kannánk, sok teánk és tejporunk, s itt van mellettünk a patak teli friss vízzel. – Jó lenne – felelte John –, főleg ha akadna húsz mérföldnyi körzetben egyetlen száraz ág is. – Semmi baj, Mr. Custance. Gyorsforraló is van a gyerekkocsiban. – Akkor fogj hozzá. Megisszuk a délutáni teánkat, mielőtt útnak indulunk. – Odapillantott Joe Ashton holttestére. – De valaki előbb takarítsa ezt el. Joe Ashton eddigi követői közül ketten sietve engedelmeskedtek.
X Amikor újra elindultak, John egy darabig Pirrie-vel gyalogolt; Jane Pirrie intésére tíz lépéssel mögöttük bandukolt. John, akárcsak előzőleg Joe Ashton, a menet élén haladt: a csapat létszáma most már tekintélyes lett; tizenkét férfi, tizenkét nő, tíz gyerek. John négy férfit jelölt ki, hogy kísérjék őt a menet élén, és ötöt, hogy Rogerrel tartsanak hátul. Pirrie-vel kivételt tett, ő ott vándorolhatott, ahol akart. A völgybe baktattak, kissé távolabb a többi férfitól, amikor John így szólt hozzá: – Végül is jól alakult a dolog. De eléggé nagy volt a kockázat. Pirrie a fejét rázta: – Szerintem nem. Életben hagyni nagyobb kockázat lett volna. Még ha rávehettük volna is, hogy engedje át magának a vezetést, akkor se bízhattunk volna meg ebben az emberben sosem. John rápillantott: – És olyan nagyon fontos, hogy én vezessek? Elvégre az egyetlen fontos dolog az, hogy eljussunk a Vakvölgybe. – Ez a legfontosabb csakugyan, de szerintem nem szabad szem elől tévesztenünk a kérdést: mi lesz azután, ha odaértünk? – Miután odaértünk? Pirrie elmosolyodott: – Lehet, hogy a maga völgyecskéje békés és elzárt, de védelmi rendszert kell majd kiépítenünk, ha nem is nagyot. Más szavakkal: ostrom alatt fog állni. Úgyhogy valamiféle rendkívüli állapotra lesz szükség és valakire, aki kézben tartja. – Ugyan miért? Szerintem valamiféle bizottság is megteszi… választott tagokkal, akik döntéseket hoznak. – Szerintem a bizottságok kora lejárt. Szavai azokat a gondolatokat visszhangozták, amelyek Johnt is foglalkoztatták; ezért erélyesen s némi haraggal válaszolta: – És visszatér a feudalizmus kora? Mert visszatér, ha nem bízunk már benne, hogy demokratikusan is megbirkózhatunk a dolgokkal. – Gondolja, Mr. Custance? – Pirrie kissé megnyomta a „mister”-t, jelezve: észrevette, hogy Joe Ashton megölése után ez a szó valamiféle címmé vált. Ann, Roger és Olivia kivételével John mindenki számára Mr. Custance lett; a többieket vagy a keresztnevükön, vagy puszta vezetéknevükön szólították. Apróság volt, de fontos apróság. John eltűnődött: vajon Daveyből is Mr. lesz majd őt követően az öröklés jogán? Zavarta ez a kósza gondolat. Röviden válaszolt: – Ha lesz valaki, aki irányítja a dolgokat a Völgyben, akkor az a bátyám lesz. Az az ő földje, és ő a legalkalmasabb rá, hogy megművelje. – A bizottság halála, nem kár érte – legyintett gúnyosan Pirrie. – Még egy ok rá, hogy maga legyen a Vakvölgybe: érkező csapat vezetője. Mert valaki más talán nem venné figyelembe ezt a szempontot.
Leérkeztek a völgybe, elhaladtak a pusztítás romjai mellett; e pusztítás nyomait már föntről is jól lehetett látni, de közelről sokkal kegyetlenebb volt a kép. Aki túlélő akadt, az elkerülte őket; nem keresték fegyveresek segítségét. Nem messze Sedburgh romjaitól egy embercsapat tartott kifelé a városból, körülbelül ugyanannyian voltak, mint ők. Az asszonyokon drága ékszerek, az egyik férfi egy aranykészlét darabjait vitte. John szeme láttára többet is elhajított a darabokból, mintha túl nehéznek találná. Egy másik férfi fölemelte, megtaksálta a súlyát, és nevetve ledobta maga is. Mentek tovább, John csapatától kelet felé, s az arany ott maradt, tompán csillogott a barna, kopasz földön. A Lune völgye felé tartva, sikítozást hallottak egy magányos parasztházból; a gyerekek megijedtek, s a nők egy része is. A ház előtt néhány fegyveres férfi várakozott. John elvezette mellettük csapatát, a jajgatás elhalt, amint távolodtak. Blennitték gyerekkocsiját kiürítették és otthagyták, amikor letértek az országúiról Sedburgh határában; holmijukat batyukban szétosztották a hat felnőtt között. Látni való volt: nehezebben esik nekik a gyaloglás, mint a többieknek, és nem is titkolták megkönnyebbülésüket, amikor John elrendelte az aznapi pihenőt magasan a Lune völgye felett, a mocsarak szélén. Az eső nem tért vissza; a felhők bárányfelhőkké oszolva meglehetősen magasan vonultak. Nyugatra tőlük, a messze kanyargó mocsarakon túl hátulról világította át a felhőket a lehanyatló nap. – Reggel nekivágunk a mocsaraknak – közölte John. – Becslésem szerint már nem vagyunk huszonöt mérföldnél messzebb a Völgytől, de nem lesz könnyű az út. Mégis azt remélem, holnap estére sikerül. – Aztán egy kisebb magaslaton álló, leredőnyözött ablakú ház felé mutatott. – Ma éjszakára ez jó szállásnak ígérkezik. Pirrie, legyen szíves, vegyen maga mellé néhány férfit, és derítse föl. Pirrie habozás nélkül Alf Parsont és Bili Riggst választotta ki, s e választására csak pillantásnyi jóváhagyást várt Johntól. A három férfi a ház felé indult. A közelébe érve, Pirrie jelezte nekik: bújjanak fedezékbe egy kis árokban. Aztán könnyed célzással belelőtt az egyik emeleti ablakba. A lövés csattanása, majd üvegcsörömpölés hallatszott. Utána csend. Egy perc múlva fölemelkedett Pirrie zömök alakja, s a ház felé tartott. A vadászpuskától eltekintve olyan volt, mint egy hivatalos látogatásra induló állami közeg. Elérte az ajtót, láthatólag nyitva találta, jobb lábával berúgta. Azután eltűnt odabenn. Johnt megint egyszer ledöbbentette a fölismerés: micsoda félelmetes ellenfél lett volna Pirrie, ha neki a tényleges erőszak alkalmazása lett volna a célja, s nem a hatalmának érvényesítése mások segítségével. Lám, Pirrie épp belép egyedül egy házba, amelyről nem is tudja biztosan, üres-e. Hogy vannak-e egyáltalán idegei, azt nehéz megállapítani olyan helyzetben, amelyben elvileg végsőkig kellene feszülniök. Az emeleti ablakban megjelent egy arc – Pirrie arca –, majd újra behúzódott. Vártak; végre kijött Pirrie a kapun. Nyugodtan ballagott vissza az ösvényhez, a két másik fölemelkedett, vele tartott. Visszajött Johnhoz. – Nos? Oké? – kérdezte John. – Minden kielégítő. Még eltisztogatni való holttestek sincsenek. A lakók nyilván elmenekültek még a fosztogatók érkezése előtt. – Ki van fosztva? – Úgy-ahogy. Nem túl szakszerűen. – Ma éjszakára megvan hát a szállásunk – mondta John. – Ami ágy van benn, a gyerekeknek jut. Mi, többiek megleszünk a padlón. Pirrie latolgatón nézett körül: – Harmincnégy. Nem valami nagy ház. Azt hiszem, Jane-nel kibírjuk idekinn az idő viszontagságait. – Intett a fejével, a lány odajött hozzá, butácska parasztarcán nem látszott más; csak engedelmesség az elkerülhetetlen iránt. Pirrie megfogta a karját, és elmosolyodott: – Igen, azt hiszem, kibírjuk. – Ahogy akarja – mondta John. – Mára felmentést kaphat az éjszakai őrszolgálat alól. – Köszönöm – mondta Pirrie. – Köszönöm, Mr. Custance. John az emeleten talált egy szobát, benne két kis ággyal, odahívta Daveyt és Maryt, próbálják ki. Fürdőszoba is nyílt az előtérből, benne folyó víz; beküldte a gyerekeket, mosakodjanak meg. Amint elmentek, leült az ágy szélére, és kibámult az ablakon, amely Edburgh felé nyílt lenn a völgyben. Csodálatos kilátás. Aki itt lakott, nyilván nagyon kötődött ehhez a látványossághoz; íme, újabb bizonyság – ha ugyan kell még –, hogy nem anyagi javakat éppoly nehéz megtartani, mint az anyagiakat. Rövid szemlélődését Ann törte meg. Fáradtan lépett be a szobába. John a másik ágyra mutatott: – Pihend ki magad. A gyerekeket kiküldtem tisztálkodni.
Az asszony azonban inkább az ablaknál állt meg, és kinézett rajta. – Az asszonyok mind engem kérdezgetnek – mondta. – Melyik húst együk meg estére?… Elhasználhatjuk-e az összes burgonyánkat, szerzünk-e helyette újat holnap?… Héjastul főzzük meg, vagy hámozzuk meg előbb?… Miért engem? – Miért ne téged? – nézett rá John. – Mert attól, hogy te vagy az uruk és parancsolójuk, én még nem szeretnék az úrnőjük lenni. – Szóval otthagytad őket? – Mondtam nekik, tegyék fel Oliviának a kérdéseiket. – Szóval továbbpasszoltad a felelősséget igazi úrnő módjára – mosolygott John. Az asszony hallgatott, aztán így szólt: – Feltételénél szükség volt rá, hogy összeadjunk ezekkel az emberekkel, hogy hadsereggé alakuljunk át? John a fejét rázta: – Nem, egyáltalán nem volt szükséges. Főleg Blennittékkel nem. De hát azokat te akartad, nem? – Akarásról nem volt szó. Csak iszonyú lett volna otthagyni a gyerekeket. És most nem őrájuk értettem a kérdést, hanem a másik csapatra. – Blennittékkel, csak velük, még kevesebb esélyünk lett volna rá, hogy eljussunk a Völgybe. Ezekkel a többiekkel könnyen megy majd. – Custance tábornok vezetése alatt. És olcsó kis bérgyilkosának, Pirrie-nek közreműködősével. – Lebecsülöd Pirrie-t, ha csak gyilkosnak hiszed. – Nem. Engem nem érdekel, milyen csodálatos ember. Gyilkos, és utálom. – Én is gyilkos vagyok. – Feleségére pillantott: – És még sokan mások, akik sose hitték volna magukról. – Felesleges emlékeztetned rá. Pirrie mégis más. John vállat vont: – Szükségünk van rá, míg eljutunk Vakvölgybe. – Ne mondd folyton ezt! – De így igaz. – John. – A tekintetük találkozott. – Az tölt el iszonyattal, ahogyan téged megváltoztatott. Holmi bandafőnököt csinált belőled. A gyerekek már-már félnek tőled. John komoran válaszolt: – Ha valami megváltoztatott engem, hát sokkal személytelenebb dolog, mint Pirrie, az az életmód változtatott meg, amelyet folytatnunk kell. Azt akarom, hogy biztonságba kerüljünk valamennyien, és ebben senki se akadályozhat meg. Tisztában vagy-e vele, mekkora siker, hogy idáig jutottunk? A mai délután ezzel a csatatérré lett völggyel csak kismiska ahhoz képest, ami délen zajlik. Eljutottunk idáig, és tisztán látjuk már az út hátralévő részét. De míg oda nem érünk, nem lazíthatunk. – És ha odaérünk? John türelmesen felelte: – Mondtam már neked: újra megtanulhatunk normálisan élni. Csak nem képzeled, hogy nekem tetszik ez az egész? – Nem tudom. – Elfordította a tekintetét, kibámult az ablakon. – Hol van Roger? – Roger? Nem tudom. – Oliviával vinniök kellett Steve-et, mert téged annyira lekötött a vezetés. Lemaradtak. Mire ideérnek a házhoz, nem marad más hely számukra, ahol elalhatnának, csak a mosókonyha. – Miért nem jött Roger oda hozzám? – Nem akart zavarni. Amikor odahívtad magadhoz Daveyt, Spooks hátul maradt. Eszébe se jutott vele tartani, Daveynek pedig eszébe se jutott hívni. Ezt értem azon, hogy a gyerekek félnek tőled. John nem válaszolt. Kiment a szobából, és leszólt az előtérből: – Rodge! Gyere föl, öregfiú. És Olivia meg a gyerekek is természetesen. – Most leereszkedő vagy – mondta a háta mögül Ann. – Azt se mondom, hogy tehetsz róla. John odalépett hozzá, és hevesen megszorította a karját: – Holnap estére túl leszünk az egészen. Átadom a dolgokat Dave-nek, és nekifogok, hogy megtanuljam tőle a krumplitermesztést, meg a marhatenyésztést. Majd meglátod, hogyan alakulok át ostoba, ásítozó, kérges kezű öregemberré, jó lesz így? – Hiszen ha elhihetném, hogy így lesz… Megcsókolta az asszonyt: – így lesz. Roger jött be, nyomában Steve és Spooks. – Olivia mindjárt jön, Johnny – mondta Roger.
– Mi az ördögöt csináltok a mosókonyhában? – kérdezte John. – Van itt hely bőven. Összetolhatjuk ezeket az ágyakat, elfér rajtuk az összes gyerek. Nekünk, többieknek itt ez a szép, puha padló. A hálószobákban szinte újak a szőnyegek; a házigazdáinknak jól ment dolguk. Ebben a szekrényben akadnak takarók is. Már beszéd közben észrevette magát: hangja túlságosan is nyájas, annak az embernek az otrombasága szól belőle, aki alattvalóit akarja bátorítani. De nem tudott változtatni rajta. Rogerrel való viszonya megváltozott mindkettejük részéről, és már képtelenek voltak visszatérni a régi közös alapokhoz. – Nagyon kedves tőled, Johnny – mondta Roger. – A mosókonyha megfelelt, csak csótányszagú. Gyerekek, menjetek, sorakozzatok fel a fürdőszoba előtt. Ann szólalt meg az ablakból: – Ott mennek. – Kik? – kérdezte John. – Pirrie és Jane. Sétálnak egyet vacsora előtt, úgy látszik. Ann szavai közben Olivia lépett be a szobába. Épp mondani akart valamit, aztán Johnra pillantva, elhallgatott. – Pirrie, az udvarló – mondta Roger. – Nagyon fickós a korához képest. Ann így szólt Oliviához: – Te kezeled a késeket. Legyen gondod rá, hogy Jane éleset kapjon majd a vacsoránál, és mondd meg neki, hogy nem sürgős visszaadnia. – Ne! – kiáltása akaratlanul lett ilyen éles; John visszafogta a hangját: – Szükségünk van Pirrie-re. A lánynak szerencséje van, hogy neki jutott. Szerencséje van, hogy egyáltalán él. – Azt hittem, most már a magunk módján szemlélhetjük a dolgokat – mondta Ann. – Azt hittem, holnap estére már normálisan látjuk az egészet. Azért kell neked Pirrie, mert biztonságot kapunk tőle, vagy magad is megkedvelted őt? – Mondtam már neked – felelte kimerültén John. – Semmi kedvem kockáztatni. Talán holnap már nincs szükségünk Pirrie-re, de mégse vagyok elragadtatva tőle, hogy fel akarod hergelni azt a lányt: vágja el a torkát az éjjel. – Lehet, hogy a lány ettől függetlenül, saját kezdeményezésből megpróbálkozik vele – jegyezte meg Roger. Ann megkérdezte: – És ha megteszi, mit csinálsz, John: kivégzed őt felségárulásért? – Nem. Itt hagyom. – Gondoltam! – bámult a férjére Ann. Olivia most szólalt meg-először: – Pirrie ölte meg Millicentet. – De Pirrie-t mégse hagytuk ott, mi? – John elkeseredetten folytatta: – Hát nem értitek, hogy az egyenlőség és igazság nem érvényesülhet, amíg nem jutunk el a fal mögé, amely távol tartja a barbárokat? Pirrie többet ér számunkra, mint bármelyikünk. Jane olyan, mint Blennitték: utas, kolonc. Addig maradhat, amíg jól viselkedik, tovább nem. Ann így szólt: – Ő aztán igazi vezér. Figyeld meg az elhivatottságérzetét, a meggyőződését, hogy a véleménye helyes, csak mert az ő véleménye. John hevesen válaszolt: – De hiszen tényleg helyes. Talán tudsz érvet ellene? – Nem – nézett rá.Ann. – Olyat semmiképp se, amit te elfogadnál. – Rodge! – fordult barátjához John. – Ugye, te látod az értelmét? – Igen, látom az értelmét. – Szinte mentegetődzőn hozzátette: – És annak is látom az értelmét, amit Anni mond. Nem vádollak érte, Johnny. Fölvállaltad, hogy átjuttatsz bennünket, s ezt a célt tetted az első helyre. És kiderülj hogy leginkább Pirrie-re támaszkodhatsz. Már épp mondta volna az ellenérveit, amikor végignézett hármójuk arcán, s fölébredt benne az emlék: miként formálódtak csoporttá. Voltak már együtt a múltban is ebben a felállásban: a tengerparti üdülésekkor, a bridzspartikon. Ez az emlékfölidézés eszméltette rá: ki is ő, és kik ők: Ann, a felesége, meg Roger és Olivia, a legjobb barátai. Habozva szólalt meg: – Igen. Igen, azt hiszem, értem. Ide figyeljetek: fütyülök Pirrie-re. – Szerintem nem fütyülsz rá – mondta Roger. – Nem fütyülsz arra, hogy átjussunk, tehát Pirrie-re se. Nemcsak azért, mert használható. Ismétlem, Johnny: nem kritizállak. Én nem tudtam volna megbirkózni a helyzettel, nem lett volna gyomrom hozzá. De ha képes lettem volna rá, hogy megbirkózzam vele, ugyanígy vélekednék Pirrie-ről. John várt egy pillanatig, aztán így válaszolt: – Minél előbb jutunk oda, annál jobb – mondta. – Jó lesz újra normálissá válni. Olivia nagy, békés arcából kérdőn nézett Johnnyra a szemérmes szem:
– Biztos vagy benne, hogy újra azzá akarsz válni, Johnny? – Igen. Egészen biztos. De ha ez még egy hónapig tartana, s nem csak még egyetlen napig, akkor nem lennék benne ilyen biztos. – Szörnyűségeket követtünk el – mondta Ann. – Néhányunk talán nagyobb szörnyűségeket, mint a másikunk, de bizonyos mértékig valamennyien: ha mással nem, hát azzal, hogy elfogadtuk, amihez Pirrie révén jutottunk. Nem tudom, behunyhatjuk-e ez elől a szemünket valaha is. – A legrosszabbon már túl vagyunk – mondta John. Mary és Davey futottak be a fürdőszobából. Nevettek, kiabáltak, hangoskodtak. – Csillapodjatok, halljátok-e! – szólt rájuk John. Azt hitte, nem beszélt más hangon, mint ahogy szokott. A múltban a gyerekek alig hallgattak a feddésre; most azonban elcsöndesedtek, megálltak és figyelték apjukat. Ann, Roger és Olivia is őt figyelte. Lehajolt Daveyhez: – Holnap estére megérkezünk David bácsihoz. Jó lesz? – Igen, apa – felelte Davey. Hangja meglehetősen lelkes volt, de lelkesedését visszafogta a fölös engedelmesség. Johnt reggel puskalövés zaja ébresztette föl, felült, a lövésre kintről válasz érkezett. Revolveréért nyúlt, Rogerért kiáltott, az motyogott valamit feleletképp. – Mi ez? – kérdezte Ann. – Valószínűleg nem nagy dolog. Könnyű zsákmányt remélő vándor. Maradjatok itt Oliviával, vigyázzatok a gyerekekre. Megnézzük. Az őr feladata az volt, hogy odakínn őrködjék a ház előtt, ám az ügyeletes őr, Joe Harris a földszinti szoba ablakán át bámult kifelé. Sovány, sötét ember volt, sűrű szakáll fogta körül arcát. Szeme fénylett a beszűrődő holdvilágnak – Mi történik? – kérdezte tőle Johnny. – Láttam őket, amikor odaki vótam – mondta Harris. – Gyöttek a völgyből, Sedburgh felől. Gondótam, jobb lesz nem megzavarni őket, ha egyenest mennek fölfele a völgybül, oszt visszagyöttem a házba, és innét őrködök. – És? – A háznak fordultak. Mikor már biztos voltam benne, hogy erre gyónnék, beledurrantottam az elülső hapsiba. – Eltaláltad? – Nem, asszem, nem. Egy másikuk visszalőtt, oszt lehasaltak a bozót mögé. Most is ott vannak. Mr. Custance. – Mennyien? – Nem tom megmondani ebbe a sötétbe. Tizenketten, talán még többen vannak. – Ilyen sokan? – Épp ezért szerettem vóna, ha egyenest továbbmennek. – Rodge! – kiáltotta John. – Itt vagyok. – Roger a szobaajtóban állt. Mások is voltak már a szobában, de némán álltak. – A többiek fönn vannak? – Hárman vagy négyen vannak itt a hallban. Noah Blennitt szólalt meg John közeléből: – Én is itt vagyok, meg Arthur is, Mr. Custance. John így szólt Rogerhez: – Küldd föl egyiküket a hátsó hálószobaablakhoz: tartsák nyitva a szemüket arra az esetre, ha azok megpróbálnának arról közelíteni. Aztán az elülső hálószobákba menjenek ketten-ketten. Noah, te a másik földszinti ablaknál helyezkedj el. Adok nektek időt, hogy elfoglaljátok a helyeteket. Aztán amikor kiáltok, sortüzet nekik. Ettől észbe kaphatnak, hogy kotródjanak el. De ha nem, célozzatok rájuk. Helyzeti előnyünk van. A gyerekeket és a nőket tartsátok távol az ablakoktól. Roger továbbadta az utasításokat, sorra indultak. A szobában gyereksírás hangzott föl: Bessie Blennit. John odanézett, a gyerek ült a rögtönzött ágyban, anyja csitítgatta. – Hátravinném a gyerekeket – szólt Johnny. – Nem lenne itt ekkora zaj. Meglepte önnön szelídsége. Katie Blennitt így szólt:
– Igenis, kiviszem, Mr. Custance. Gyere te is, Wilf. Nem lesz semmi bajod. Mr. Custance megvéd benneteket. A többi asszonyhoz így szólt: – Menjetek ti is a ház hátsó felébe. John letérdelt Joe Harris mellé: – Látni valami mozgást odakinn? – Mintha láttam vóna valamit. Becsapnak ezek az árnyékok. John kinézett a holdvilágos kertbe. A csillagos égen sehol semmi felhő: a sors mindkét oldalon csalfa játékot űzött. A védőket jelentős előnyhöz juttatta, viszont ha felhős maradt volna az ég, a fosztogatók aligha vették volna észre a félreeső házat. Előbb csak vélte, hogy árnyék moccanását látja, aztán már tudta, hogy mozdult valaki a háztól alig tizenöt méternyire. John nagyon hangosan elkiáltotta magát: – Most! Nem sok esélyt adott rá, hogy revolverével bármit is eltalál, célzott a mozduló árnyékra a nyitott ablakon át. A lövésével együtt megeresztett sortűz szaggatott volt ugyan, de hatásos. Jajkiáltást hallott, egy alak megpördült és elesett. John behúzódott az ablak széléhez a válasz elől. Egyetlen lövés hallatszott, a téglafalba talált bele. Azután csak halk morgásokat hallott és az eltalált ember hörgését. Nyilván kellemetlen meglepetésként érte a kintieket a nagy tűzerő. Aligha számítottak rá, hogy egy efféle félreeső házban ekkora erők rejtőzködnek. John a vezérük helyébe képzelte magát, és megállapította, ha ő ilyen ellenfélbe botlana, haladéktalanul elvonná az embereit innen. Látta azonban a bökkenőket is, még mindig ugyanabból a nézőpontból. A holdfény határozottan segítette a védőket; és épp elég világos volt ahhoz, hogy a támadók jó célpontot szolgáltassanak, ha hirtelen támadásba lendülnének. John föllesett az éjszakai égre; felhőt keresett. Kézenfekvő lenne, ha a támadók kivárnák, míg a Hold elsötétül. De mindenütt csak csillagok ragyogtak. További okoskodásuk talán oda lyukad ki, hogy ha legyőznék a védőket, jó sok fegyvert és nyilván lőszert zsákmányolhatnának. Márpedig fegyverekért érdemes kockáztatni. És igen valószínű, hogy emberbenfegyverben azoknak van előnyük. Johnnak az is eszébe jutott, talán taktikai hiba volt az erőfitogtatásuk. Két vagy három lövés talán inkább készteti visszavonulásra őket, mint hét. Pirrie esetleg… Pirrie – jutott eszébe –, de hiszen Pirrie odakinn van, és nászi örömeit élvezi. A gyerekek nyilván már mind fölébredtek, de csöndben voltak. Valaki jött lefelé. Roger szólalt meg halkan: – Johnny! John továbbra se vette le szemét a kertről: – Tessék! – Most mi legyen? Az egyik emberük ott áll, akár egy mutatóujj, látni föntről. Kezdjük-e el kinyírogatni őket, vagy inkább hagyod, lépjenek le? Nem nagyon akaródzott újra tüzet nyitnia. Azok tudják már az erejét. A további lövöldözéssel csak pazarolnák az értékes muníciót minden várható előny nélkül. – Várj – mondta. – Húzzátok kicsit az időt. – Gondolod, hogy?… – kezdte Roger. A holdfényből kiáltás hallatszott: – Aggyatok nekijek! – John automatikusan lebújt, sortűz dörrent a házra, üvegcsörömpölés követte a zajt. John meghallotta, amint emberei az emeletről válaszolnak a sortűzre. Odaszólt Rogernek: – Jó. Menj föl, és mondd meg nekik, cselekedjenek a saját belátásuk szerint. Ha a banda meggondolja magát, és visszavonulásra szánja magát, engedjék el őket. Az egyik gyerek rémült sivalkodással elbőgte magát. John nem fűzött túlzott reményeket ahhoz, hogy a támadók visszavonulnak. Feltehetőleg azok is mérlegeltek, akárcsak ők, és a támadás erősítésében látták a nagyobb esélyt. A beállt csöndben kiszólt a kertbe: – Nem akarunk zűrt. Tüzet szüntetünk, ha eltakarodtok. Előzőleg óvatosságból a falhoz tapadt az ablak mellett. A szemközti falba két-három golyó vágódott be válaszképp. Egy férfi felröhögött, s ő a röhögés felé irányította revolverét. Elszórt lövések hallatszottak mindkét irányból. John tekintete feszülten pásztázta a terepet: a homályból egy kar emelkedett föl, erre újra tüzelt. Valami szállt a levegőben, a ház oldalának ütődött, s annak az ablaknak a közelében zuhant le, amelyben Joe Harrisszel együtt álltak. – Feküdj, Joe! – ordította.
A robbanás szétvetette az ablakon eddig még épen maradt üveget, de más kárt nem tett. A házból ismét lövések zaja hallatszott. Kézigránátok – gondolta dühöngve; ugyan miért nem számítottam erre a lehetőségre? Hiszen a vidéken most fölbukkant fegyverek jó része katonai laktanyákból származik, s a gránátok nyilvánvalóan hasznosak. Ami azt illeti: lehet, hogy ezek a férfiak maguk is katonák voltak eddig; nagyon is hivatásosokra vallott ez a könnyedség. Semmi kétség: a gránátok a védelmezők rovására billentik el a mérleget. Lehet, hogy egy-kettő eltéveszti még a célt, akárcsak az első, de végül be fogja juttatni őket a házba, s egyik szobát a másik után hallgattathatják el. A kilátások egyszeriben megváltoztak. Ily közel a völgyhöz – s most szinte biztos, hogy valamennyiükre vereség és halál vár. Rászólt Joe Harrisre: – Menj föl, mondd meg nekik, tüzeljenek folyamatosan. De célozva, ne csak találomra lődözzenek. Mihelyt azt látják, hogy odakinn fölemelkedik egy kar, arra összpontosítsanak. Ha nem tudjuk visszatartani a gránátokat, végünk van. – Igenis, Mr. Custance – felelte Joe. A fiú nem nagyon aggodalmaskodott; egyrészt mert nem volt elég képzelőereje annak belátásához, mit jelentenek a kézigránátok, másrészt mert John vezérségébe vetette minden hitét. John nem bánta volna, ha inkább Pirrie van most mellette itt a házban. Ha ezek a többiek eltalálnának valamit, az csak véletlen szerencse lenne; Pirrie azonban könnyedén kiszúrná a homályos holdvilágnál is a moccanó árnyékot. John ismét tüzelt egy mozgó valamire, lövését az emeletről. leadott lövések is támogatták. Ekkor odakinn gyors, koncentrált támadást intéztek az egyik hálószobaablak irányába. Ezzel egyidőben a kert másik pontján kar emelkedett a levegőbe, és második gránát szállt feléjük. Újra a ház oldalát találta el, és ártalmatlanul robbant föl. John arra a pontra tüzelt, ahonnan elhajították. Lövések pattogtak más irányokba is. Nyomukban kiáltás hallatszott a kertből, majd elakadt. Valaki eltalálta az egyik ostromlót. Ez biztató fejlemény volt, de nem több. A kimenetel esélyein alig változtatott. John kilőtt egy újabb sorozatot, majd félrehúzódott, mert viszonzásként lövés zúgott el mellette. A kintieket aligha ijeszti el, hogy a házból rájuk irányzott egy-két lövés célba talált. Amikor néhány golyóváltás után újra kézigránátot emelő kéz emelkedett a levegőbe, majd visszahúzódott anélkül, hogy elhajította volna – Johnt ez is csak komor elégedettséggel töltötte el, de nem reménnyel. Két másodperc múlva a kézigránát felrobbant, éspedig hatalmas robbanással annak jeleként, hogy az illetőnél még több gránát is lehetett. Ordítás, jajveszékelés hallatszott a kertnek e része felől. John beletüzelt a lármába, a többiek ugyancsak. Ezúttal nem jött válasz. John döbbenten és megkönnyebbülten vette észre, hogy emberalakok válnak ki fedezékeik mögül, és öszszegörnyedve futnak lefele a lejtőn. Utánuk lőtt, akárcsak a többiek, s közben megpróbálta számba venni őket. Tíz és húsz között lehettek – s egyet, talán kettőt vagy hármat hagytak hátra. Mindenki benyomult a szobába, az asszonyok, a gyerekek, a férfiak. John a félhomályban is jól látta megkönnyebbült, örvendező arcukat. Mindenki beszélt. Johnnak föl kellett emelnie a hangját, hogy meghallják: – Joe! Még félórányi őrszolgálatod van hátra. Az éjszaka hátralevő részére megkétszerezzük az őrséget. Noah, most te leszel vele. Utána Jess őrködik Rogerrel és Andy Alffal. Azután énrajtam a sor, meg Willen. És mostantól fogva előbb riasszatok, s csak azután kezdjetek tanakodni a továbbiakon. Joe Harris magyarázkodni kezdett: – Csak abban reménykedtem, talán elhaladnak mellettünk, Mr. Custance. – Igen, tudom – mondta John. – A többiek visszafekhetnek. Alf Parson megkérdezte: – Pirrie-ről meg a nőjéről semmi hír? Olivia hangja hallatszott: – Szegény Jane… odakinn… – Majd előkerülnek – mondta John. – Most feküdjetek vissza. – Ha ez a banda beléjük fut, nem kerülnek elő – mondta Parsons. John az ablakhoz lépett: – Pirrie! Jane! – kiabált. Némán hallgatóztak. Kintről semmi nesz nem hallatszott. A holdvilág amolyan nyári jégpáncélként borította be a kertet. – Ne nézzünk utánuk? – kérdezte Parsons. – Ne – felelte határozottan John. – Ma éjjel senki se mehet ki innen. Egyrészt mert nem tudjuk, milyen messzire mentek innen ezek a kézigránátos alakok, és hogy végleg mentek-e el. Gyerünk aludni. Először is kifelé ebből a szobából, hadd lássanak az őrködéshez Blennitték. Gyerünk. Ki kell magunkat pihennünk holnapra.
Halkan oszladoztak szét, de kelletlenül. John Rogerrel ment föl az emeletre, nyomában Ann, Olivia és a gyerekek. Bement az emeleti fürdőszobába, Roger megvárta az előtérben. Roger így szólt: – Azt hiszem, egy időre nyugtunk lesz. – A gránátoktól? Igen. – Tulajdonképpen szerencsénk volt szerintem. – Nem is egészen értem. Abban biztosan szerencsénk volt, hogy elkaptuk azt a pasit, amíg nála voltak a kézigránátok. Ez nyilván alaposan megrendítette őket. De annyira, hogy eltakarodtak… ez meglep. Nem hittem volna. Roger ásított: – De mégis elmentek. Mit gondolsz Pirrie és Jane felől? – Vagy annyira messzire mentek, hogy hallótávolon kívül vannak, vagy pedig rájuk találtak. Ezek az emberek nem lőttek rosszul. Ha Pirrie-ék nem voltak a házban, nem volt, ami megvédje őket. – Lehet, hogy kisétáltak hallótávolon túlra a nagy szerelemben – nevetett Roger. – Olyan messzire, hogy a csatát se hallották? Pirrie visszajött volna. – Van még egy lehetőség – mondta Roger. – Lehet, hogy Jane a saját elhatározásából rejtett kést az inge alá. Nőknek néha maguktól is eszükbe jut ilyesmi. – Akkor viszont hol van Jane? – Ettől még belefuthatott a kedves támadóinkba. Vagy rádöbbent, hogy nem leszünk elragadtatva, ha azzal a történettel tér vissza, hogy eltette láb alól új férjét a nászéjszakájukon. – Annyi esze csak van, hogy tudja: egy nő önmagában kiszolgáltatott. – Fura teremtések a nők – mondta Roger. – Száz esetből kilencvenkilencszer habozás nélkül azt teszik, ami a helyes. A századik alkalommal ugyanakkora lelkesedéssel butaságot követnek el. – Milyen kedélyes vagy ma, Rodge – szólt kíváncsian John. – Hogyne lennék, ilyen megkönnyebbülés után! Az a második kézigránát alig valamivel tévesztette el az ablakomat. – És nem is bánnád, ha Pirrie megkapta volna a magáét akár Jane-től, akár a kézigránátosoktól? – Nem különösebben. Egyáltalán nem. Azt hiszem, inkább örülnék. Mondtam már neked: nekem nem kell Pirrie-be kapaszkodnom, nem én vagyok a vezető. – Kapaszkodásnak nevezed ezt? – Pirrie-ket nem találni minden bokorban. A gyöngy a kagylóban; kemény, fényes, de a kagyló szempontjából betegség. – És milyen a kagyló? – ironizált John. – Mint az általunk ismert világ. – Túl bonyolult a hasonlat. És fáradt is vagyok. De tudod, mi a véleményem Pirrie-ről. Rendkívüli körülmények között felbecsülhetetlen, de bízom az istenben, hogy nem kell már sokáig ilyen körülmények közt élnünk. – Pirrie azelőtt békés polgár volt. Ugyan miért ne lehetne elhinni, hogy újra azzá válna? – Aligha. A gyöngyöt nem lehet újra visszadugni a kagylóba. Nem fogok nagyon örülni majd, ha a völgybéli életünkben Pirrie ott áll a hátad mögött, készen rá, hogy elgáncsoljon. – A Völgyben David lesz a főnök, ha egyáltalán valakinek annak kell lennie. Nem én és nem Pirrie. Tudod jól. – Nem ismerem a bátyádat – felelte Roger. – Nagyon keveset tudok felőle. De neki nem kellett a családját és a sleppjét keresztülhurcolnia egy olyan világon, amely, ha hozzáérsz, összetörik. – Ez nem számít. – Nem? – Roger újra ásított. – Fáradt vagyok. Feküdj le. Ez nem ér meg nekem még egy félórát. Megyek, megnézem, ágyba kerültek-e már a gyerekek. Megálltak a szobaajtóban. Ann és Olivia pokrócokon feküdt az ablak alatt; Ann fölpillantott férjére, de nem szólt. A holdfény egy pászmája rávetült a két ágyból összetolt kettős ágyra. Mary a falhoz kuporodva feküdt. Davey és Steve összegömbölyödték, Davey fél karja átölelte Steve vállát. A másik oldalon Spooks feküdt, vonásai furcsán felnőttesek lettek a szemüveg nélkül. Ő is ébren volt, a mennyezetet bámulta. – Ne hidd, hogy nem vagyok hálás Pirrie-nek – mondta Roger. – Csupán örülök, hogy boldogultunk nélküle is. Az új életrendben este kilenctől reggel négyig tartottak az alvás órái; a gyerekeket, ha lehetett, már egy órával előbb lefektették, és reggel tovább is alhattak, amíg a reggeli el nem készült. Az utolsó váltásban, amikor John és Will Secombe őrködött, már világosodott. Kiment a kertbe, és szemügyre vette a csatateret. Egy hu-
szonöt év körüli férfi hevert körülbelül tizenöt méterre a háztól, feje szétlőve. Katonai egyenruhában volt, mellén ékköves bross. Ha az ékkövek gyémántok voltak, mint ahogy annak látszottak, akkor valaha jó pár száz fontot érhettek. A kertben heverő másik holttesten is katonai egyenruha foszlányai voltak. Ez jóval szörnyűbb látványt nyújtott; nyilván gránátok lógtak a dereka körül, s az első fölrobbantotta a többit. Szinte semmi nem maradt belőle, ami valaha élet volt. John odahívta Secombe-ot, elvonszolták a két holttestet jó messzire a háztól, és belökték őket egy alacsony növésű magyalbokor alá. Secombe világos hajú, világos bőrű, harmincöt körüli férfi volt, de kevesebbnek látszott. Egy kinyúló lábat beljebb rúgott a bokor alá, és undorral nézett a kezére. – Ha akarod, menj be és moss kezet – mondta neki John. – Megyek, utánanézek a dolgoknak. Hamarosan úgyis ébresztő. – Köszönöm, Mr. Custance. Mocskos munka ez. A háborúban se láttam ilyen pocsékságot. Elment, és John még egyszer körülnézett a ház körül. A kézigránátos embernek volt egy puskája is; ott hevert, ahol ő az előbb, meggörbülten, hasznavehetetlenül. Más fegyver nem látszott; a másik hulla holmiját nyilván fölkapták a visszavonuláskor. Semmi mást nem talált, csupán két töltényhüvelyt. Pirrie és Jane nyomait keresgélte, de semmit se talált. A völgyhajlat messzire nyúlt a hajnalfényben, életnek semmi jele. Az égbolt még mindig felhőtlenül borult föléjük. Szép idő ígérkezett. Talán kiabálhatna újra, gondolta, de aztán úgy vélte, értelmetlen. Secombe jött elő a házból, és John az órájára nézett: – Jó. Keltheted őket. A reggeli már majdnem elkészült, és a gyerekek mozgolódása is hallatszott, amikor John meghallotta Roger kiáltását: – Jóságos ég! Az elülső szobában voltak, abban, ahonnan John az éjjel irányította a hadműveletet. John követte Roger pillantását a megtépázott ablakon túlra. Pirrie közelgett a kerti ösvényen, karja alatt puskájával, Jane közvetlenül a háta mögött lépkedett. – Pirrie! – szólt ki John. – Mi a csudát csináltak? – Ez nem valami tapintatos kérdés – mosolygott Pirrie. A kertre mutatott. – Látom, eltakarította a nyomokat. – Szóval hallotta? – Nehéz lett volna nem hallani. Betaláltak-e azok a gránátjaikkal? – John a fejét rázta. – Gondoltam. – Amikor melegedett a helyzet, leléptek – mondta John. – Még mindig meg vagyok lepődve ezen. – Alighanem az oldaltűztől rémültek meg. – Oldaltűztől? Pirrie arra mutatott, ahol, a háztól jobbra, a talaj elég meredeken emelkedett. – Maga rájuk támadt… arról? – kérdezte John. – Hát persze – bólintott Pirrie. – Hát persze – visszhangozta John. – Ez megmagyaráz egyet s mást. Törtem a fejem, ki lehetett az a házban, aki egy ilyen célpontot ilyen fénynél úgy talál el, hogy öl és nem csupán sebesít. – Pirrie-t nézte. – Ezek szerint hallotta, amikor szólongattam magukat, miután a banda eltakarodott? Miért nem kiáltott vissza? – Nem értem rá – mosolyodott el ismét Pirrie. Aznap, ha lassan is, de könnyen és akadálytalanul haladtak. Útjuk nagy része most a pusztán át vezetett, volt, ahol le kellett térni az útról és átvágni a csupasz vagy hangás réten, vagy a mocsarak felől a mélyebb részek felé tartó folyók és patakok valamelyike mentén gyalogoltak. Hátuk mögött fölkelt a Nap, tiszta volt az ég, s már délelőtt túlságosan is fölmelegedett a levegő. John korai ebédszünetet rendelt el, utána fölszólította az asszonyokat, pihentessék le a gyerekeket a szikamorfák árnyékába. Roger megkérdezte tőle: – Ne erőltessük inkább a tempót? A fejét rázta: – Most már karnyújtásnyira vagyunk. Sötétedés előtt odaérünk, más nem fontos. A srácok kimerültek. – Én is – mondta Roger. – Hanyatt feküdt a száraz, köves talajon, kezét összefonta a feje alatt. – Pirrie annál kevésbé.
Pirrie épp Jane-nek magyarázott valamit, lefelé mutatott, a délre elterülő síkság felé. – Jane most már nem fogja megkéselni – tette hozzá Roger. – Újabb szabin nő került a házhoz. Vajon milyenek lesznek a kis Pirrie-k? – Millicentnek nem voltak gyerekei. – Elképzelhető, hogy Pirrie hibájából, de sokkal valószínűbb, hogy Millicent tehetett róla. Az a fajta nő volt, akinek gondja van rá, hogy ne kelljen gyerekekkel bajlódnia. Rontotta volna az esélyeit. – Millicent… mintha nagyon régen lett volna – mondta John. – Az idő relativitása. Mikor volt az, amikor rád találtam a daru tetején? Mintha hat hónapja lett volna. A puszta meglehetősen kihalt volt, de ahogy lejjebb ereszkedtek, hogy átkeljenek a Kendale-től északra elterülő lapályon, ismét a vadállattá lett ember ismerős nyomaival találkoztak, égő házak, távoli kiáltások. Akár a fájdalom kiáltásai, akár a kegyetlenség diadalüvöltései: gyilkolásról tanúskodnak. És nemcsak szemüket-fülüket csapták meg e nyomok, időnként orrukat is facsarta az oszló hús keseredés bűze. Ők azonban egyre csak mentek, s hamarosan újra fölfelé, a puszta csupasz, kietlen kövein kaptattak menedékük felé; Mezei pacsirták és pipiskék énekeltek a felhőtlen magasságban, egy darabig vihar rohant előttük. Egyszer egy szarvast pillantottak meg alig háromszáz méternyire. Pirrie lehasalt, és gondosan célba vette, de még mielőtt tüzelhetett volna, a szarvas elnyargalt egy kis emelkedő mögé. Girhes állat volt; ezt még ebből a távolságból is jól lehetett látni. Ugyan vajon milyen táplálékon húzta ki idáig, töprengett John. Alighanem mohán és efféléken.: Ötre jártak, amikor elérték a Lepe vizét. A folyó ugyanoly élénken rohant, mint valaha; itt mindig is köves partok közt robajlott, úgyhogy még a fű hiánya se zavarta meg az ismerős képet. Ann megállt John mellett. London óta nem járta át annyi öröm és nyugalom az arcát. – Végre itthon – mondta. – Még vagy két mérföld – mondta John. – De egy mérföldön belül elérkezünk a kerítéshez. Onnan még néhány mérföldön át jól ismerem a folyót. A bátyámmal horgászgattunk benne. – Voltak halak a Lepe-ben? Nem is tudtam. John megrázta a fejét: – A Völgyön belül sose fogtunk. Nem hiszem, hogy ilyen messzire följutnak. De ott lenn akadnak pisztrángok. – Mosolygott. – Expedíciót küldünk majd oda, és hálóval befogjuk őket. Kell valami változatosság is az étrendünkbe. Az asszony visszamosolygott rá: – Igen, drágám, azt hiszem, most már el tudom hinni, hogy minden jóra fordul. Hogy újra boldogok leszünk, újra emberek leszünk. – Bennem soha nem volt semmi kétség ez iránt. – David cölöpkerítése – mondta John. – Megbízható, tömör fal. Már látták Vakvölgy bejáratát. Az út belényomult a folyóval, a magas szálfa kerítés a folyó szélétől húzódott az országúton át a meredeken emelkedő domboldalra. Az országutat befedő része kaput formázott. Pirrie előrejött, Johnnal lépkedett; elismeréssel szemlélgette a védőfalat. – Pompás munka. Mihelyt átjutunk a túloldalá… Szavát géppuskatűz kegyetlen dühe szakította félbe. John egy pillanatig döbbenten állt ott. Rémület volt a hangjában, amint fölkiáltott. – Dave! A géppuskatűz másodszor is megszólalt, s ő Daveyért és Maryért rohant. Odaüvöltött a többieknek: – Az árokba! – Észrevette, hogy Mary már kúszik az út menti árokba, és húzza magával Daveyt és Spooksot. Ő is az árokhoz rohant, és melléjük hasalt. – Mi történik, apa? – kérdezte Mary. – Merről lőnek? – kérdezte Ann. A kerítés felé mutatott: – Onnan. Mindenki megértette? Ki az ott az úton? Pirrie! Pirrie apró teste ott feküdt az úthajlaton. Alatta vér. Ann észrevette, hogy John már kel is föl: – Ne! Nem teheted! Maradj, ahol vagy. Gondolj a gyerekekre. Rám. – Idehozom – mondta John. – Nem fognak tüzelni, amíg idehozom. Ann belekapaszkodott. Sírt, Maryért kiáltott, Mary is belecsimpaszkodott apja kabátjába. Kitépte magát a kezükből, s közben észrevette, hogy még valaki rohan oda, ahol Pirrie hever. Egy nő. John abbahagyta a viaskodást, és elképedten kiáltotta: Jane!
Jane Pirrie válla alá nyúlt, és könnyedén fölemelte a férfit. Oda se nézett a kerítésre, a géppuska fészkére. A férfi fél karját saját vállára rángatta, és húzta-vonta őt az árok felé. Lesegítette John mellé, maga is leült a földre, Pirrie fejét az ölébe fektette. – Meghalt? – kérdezte Ann. Pirrie feje vérzett. John letörölte a vért. A seb nem volt mély, ezt nyomban látta. Golyó súrolta Pirrie koponyáját, akkora erővel, hogy ledöntötte a lábáról. Feje másik oldalán horzsolás látszott, nyilván ahol a földre csapódott. Nagy valószínűséggel az eséstől veszítette el az eszméletét. – Túléli – mondta John. Jane fölnézett: sírt. – Add tovább Oliviának, hogy kötszerre van szükségünk – tette hozzá John. – És gézre. Ann tekintete Pirrie-ről az utat elzáró kerítésre tért vissza. – De hát miért tüzelnek ránk? Mi történt? – Tévedésből. – John is a kerítésre bámult. – Tévedésből. Hamarosan tisztázzuk
XI John nagy fehér zsebkendőt kötött egy ág végére; Ann észrevette, meg akarta állítani férjét: – Ezt nem teheted! Rád lőnek! – Nem, nem lőnek – rázta a fejét John. – Mindannyiunkra lőttek anélkül, hogy provokáltuk volna. Rád is lőni fognak. – Anélkül, hogy provokáltuk volna? Egy egész banda menetel feléjük az úton, méghozzá fegyveres? Legalább annyira az én tévedésem volt ez, mint az övéké. Tisztában kellett volna lennem, mire jár az agyuk. – Az agyuk? Davidé! – Nem! Valószínűleg nem az övé. Aligha vezetheti ő éjjel-nappal a kerítés védelmét. Isten tudja, ki az. Akárhogy is: egyetlen ember fegyvertelenül, tűzszünetet kérő zászlóval, az mégiscsak más. Semmi okuk rá, hogy lőjenek. – Akkor is lőhetnek! – Nem teszik. Mégis különös érzés töltötte el, amíg elindult az út közepén a kerítés felé, fehér zászlaját a feje fölé tartva. Nem, nem félelem. Inkább a vidámsághoz volt közel; az a fáradtsággal kevert izgalom, amelyet lázas állapotban élt át régebben. Mérni kezdte lépteit, némán számolgatta: egy, kettő, három, négy, öt… Ott látta maga előtt a kerítés egy réséből kinyúló puska csövét jó három méter magasságban, nem messze a felső szélétől. David nyilván padozatot épített a túloldalára. Két-három méterrel a kerítés előtt megállt, fölnézett. Valahonnan a puska torkolata mellől leszólt egy hang: – Mit keres itt? – David Custance-szel szeretnék szót váltani. – Ne mondja, David Custance nem ér rá. És különben is „nem” a válasz. – A fivére vagyok. Pillanatnyi csend. Aztán a hang így szólt: – A fivére Londonban él. Mit mond, ki maga? – John Custance vagyok. Kijutottunk Londonból. Beletelt egy kis időnkbe, amíg idejutottunk. Beszélhetek vele? – Várjon egy percet. – Hangok halk moraja hallatszott: John nem értette, mit mond. – Rendben. Itt várhat. Idehívatjuk őt a farmról. John járkált, lebámult a Lepe-be. A kerítés mögül motorzaj indult, majd elhalkult, amint távolodott az úton odabenn a Völgyben. Hangja alapján a David járműve. Vajon mennyi üzemanyagot tartalékolnak még a Vakvölgyben? Sokat aligha. Sebaj. Minél előbb szoknak hozzá az emberek a belső égésű motoroktól mentes világhoz, annál jobb. Fölkiáltott a kerítés mögötti férfinak: – Kijöhetnek az árokból, akik velem vannak? Nem lőnek rájuk? – Maradjanak,, ahol vannak. – De hát semmi értelme. Mi akadálya, hogy az úton tartózkodjanak? – Jó nekik ott az árokban is. John vitatkozni akart, aztán letett róla. Bárki is az, aki ott van a kerítés túlfelén, együtt kell majd éljenek vele, ha ez a fickó éreztetni akarja a hatalmát, ám tegye. Nyugtalanságát lecsillapította már, hogy gyorsan
hívatta Davidét. Ez legalább eloszlatta azt az aggodalmát, hogy bátyja netán elvesztette hatalmát a Völgy fölött. – Odamegyek hozzájuk – szólt föl –, megmondom az enyémeknek, mi történik. A hang közönyösen válaszolta: – Ahogy akarja. De ne engedje őket az útra. Pirrie, már ült, eszméleténél volt. Meghallgatta, amit John mond, de nem fűzött megjegyzést hozzá. Roger megkérdezte: – Szóval úgy gondolod, rendben lesz minden? – Ugyan miért ne lenne? Az az alak ott a géppuskánál; nyilván élvezi kissé a lövöldözést, de ez nem fog zavarni, hat egyszer odabenn leszünk. – Nem úgy fest az az alak, hogy nagyon be szeretne engedni bennünket – mondta Alf Parsons. – Csak parancsot hajt végre. Halló! Közeledő motorzaj hallatszott. A barikád mögött állt meg. – Ez David lesz! – kelt föl John újra. – Ann, gyere, szólj hozzá te is. – Nem kockázatos? – kérdezte Roger. – Aligha. Most már David van itt. Ann így szólt: – Azt hiszem, Davey is szeretne jönni… és Mary is. – Hát persze. – Nem – szólalt meg Pirrie. Hangja halk volt, de határozott. John ránézett: – Miért? Mi a rossz benne? – Szerintem itt nagyobb biztonságban lennének – mondta Pirrie. Majd csöppnyi csend után: – Ne menjenek oda együtt. Johnnak beletelt néhány másodpercébe, hogy felfogja a célzást, s akkor is csak azért, mert Pirrie megjegyzése volt, s így nyilván teljesen cinikus valóságérzékre épül. John végül így szólt: – Nos, ebből legalább sejtem, hogyan cselekedne maga a helyemben! Pirrie mosolygott. Ann pedig megkérdezte: – Mi a baj? John meghallotta David kiáltását a távolból: – John! – Semmi, Ann – felelte. – Ne törődj vele, Ann. Maradj itt. Egykettőre tisztázom a dolgot Daviddel. Kissé arra számított, hogy közeledtére kinyílik a kapu, de azután belátta, hogy a bentiek óvatosságból – talán túlzó, de lényegében helyénvaló óvatosságból nem nyitják ki, amíg John státusa s az őt kísérő csapaté nem tisztázódik. Megállt a kerítés alatt – továbbra se látta, mi történhet annak túlfelén –, és fölkiáltott: – Te vagy az, Dave? Meghallotta David hangját a túloldalon: – Igen, persze. Nyisd ki. Hogy a csudába jöjjön be, ha nem nyitod ki? A puskacső billegett, a kapu résnyire kinyílt. Nem kockáztattak. Átpréselődött a résen, s mögötte ott várta David. Kezet fogtak. A kapu bezárult mögöttük. – Hogyan sikerült ideérned? – kérdezte David. – Hol van Davey? És Ann és Mary? – Odakinn. Az árokban kuporognak. A géppuskásaid kis híján kinyírtak bennünket. David az öccsére bámult: – El se hiszem! Mondtam az embereimnek a kapunál, figyeljék, nem jössz-e, de nem hittem, hogy ideérsz. A hírek az utazási korlátozásokról… és aztán a felkelésekről meg a bombákról szóló híresztelések… Föladtam a reményt. – Hosszú történet ez, – mondta John. – Ráér még. Behozhatom élőbb az embereimet? – Az embereidet? Csak nem… Mondták nekem, hogy banda közeleg az úton. – Banda – bólintott John. – Harmincnégyen vannak, köztük tíz gyerek. Egy ideje együtt jövünk. Én hoztam ide őket. Nézte David arcát. Emlékezete szerint eddig csak egyszer látta rajta ezt az arckifejezést: akkor, amikor nagyapjuk halálakor megtudta, hogy az egész birtok őrá marad. Bűntudat látszott rajta, és zavar. – Kicsit nehéz lesz, Johnny – mondta David. – Mennyiben? – Máris nagy itt a tömeg. Amikor a dolgok rosszra fordultak, a helybéliek jöttek. Riverék Stonebeckből, meg mások. Az ő fiuk szerezte ezt a géppuskát egy Windermere közelében lévő katonai alakulattól. Háromnégy férfi jött vele. Nem állunk túl jól élelemmel. Boldogulunk ugyan, de semmi tartalékunk baj esetére. Egy krumplivészre, effélére. – Mi harmincnégyen még jobban apasztjuk majd a tartalékot – ismerte be John. – De az embereim megtermelik majd a táplálékukat. Felelek érte. – Nem ez a baj – mondta David. – A föld csak ennyit tud eltartani. Máris többen vagyunk a kelleténél.
Csönd állt be. A Lepe robogott jobbjukon. Egy férfi a tüzet táplálta, amelyen lábos rotyogott, de ő is meg az emelvényen álló két férfi is hallótávolon kívül volt, John mégis azon kapta magát, hogy lehalkítja a hangját: – Akkor mit javasolsz? Hogy menjünk vissza Londonba? David megmarkolta a karját: – Jóságos ég, dehogyis! Ne bolondozz! Csak azt szeretném megértetni veled: számodra és a gyerekek számára van hely Itt; de a többieknek nincs. – Be kell fogadnod őket, Dave. Nem teheted, mégis meg kell tenned. David a fejét rázta: – Ha tehetném, megtenném. Hát nem érted: nem ők az elsők, akiket vissza kellett utasítanunk? Vártak itt már mások is. Néhányan az itt lévők rokonai. Nem engedhettünk. Mindig azt mondtam nekik, hogy téged és a családodat be kell engedniök, ha ideértek. De harmincnégyen!… Ez lehetetlen. Még ha beleegyeznék is, ezek a többiek sosem. – A tiéd ez a föld. – A föld csak közmegegyezéssel valakié, ők vannak többségben. Johnny: tudom, semmi kedved magukra hagyni azokat, akikkel együtt jöttél. De ezt kell tenned. Nincs más választásod. – Az embernek mindig van választása. – Nincs. Hozd be a gyerekeket; ezt megértetheted a többiekkel. Fegyverük van! Boldogulni fognak. – Nem jártál te odakinn. Újra farkasszemet néztek. David így szólt: – Tudom, nem akarod megtenni, de meg kell tenned. Nem helyezheted azoknak a biztonságát Ann és a gyerekek biztonsága elé. John fölnevetett. Az emelvényen állók odanéztek. – Pirrie! – mondta John. – Úgy látszik, jóstehetség. – Pirrie? – Az egyik társam. Nélküle aligha jutottunk volna idáig. Amikor idejöttem most, hogy találkozzam veled, Annt és a gyerekeket is hozni akartam, ó leállította ezt. Ott kellett maradniok. Láttam, hogy védi magát, meg a többieket: ki ne játsszák őket; joggal méltatlankodtam. És most… ha itt lennének velem a kerítésen belül, ugyan mit tennék? – Ez komoly dolog – mondta David. – Nem tudnád félrevezetni valahogy? – Félrevezetni? Pirrie-t? Azt ugyan nem. – John elfordult, Vakvölgy elhúzódó táját nézte, a dombok védelmében megbúvó rejteket. Lassan szólalt meg: – Ha kiutasítod a többieket, bennünket is kiutasítasz. Daveyt is. – Ez a Pirrie… talán rávehetnem ezeket, hogy egyet beengedjek veled. Meg lehet ezzel vesztegetni? – Biztosan. De a gondolat másoknak is eszébe fog jutni, főleg mivel meg kell mondanom nekik: nem sétálhatnak be ide egykönnyen, ahogy remélték. Semmi remény rá, hogy elengedik a gyerekeimet, ha nem jöhetnek valamennyien. – Kell lennie megoldásnak. – Hiszen épp ezt mondom neked! Nem vagyunk már függetlenek. – Bátyjára nézett. – Bizonyos értelemben ellenségek vagyunk. – Nem. Találunk valami megoldást. Talán… ha visszamész hozzájuk, aztán én kiadom a parancsot az embereimnek, lőjenek belétek egy sorozatot… te meg megsúghatnád Ann-nek és a gyerekeknek, maradjanak mozdulatlanul fekve, amíg el nem kergettük a többieket. John keserűn elmosolyodott: – Még ha hajlandó volnék is erre, nem sikerülne. Az embereim harcedzettek. Ez az árok egészen jó fedezék. A géppuska nem tenne kárt bennük. – Akkor… nem tudom. De lennie kell valami megoldásnak. John újra végigpillantott a Völgyön. A földek szépen be voltak vetve, főleg burgonyával. – Ann nyilván nem érti, mi van – mondta –, a többiekről nem is beszélve. Vissza kell mennem. Mi legyen, Dave? Ó már meghozta a maga döntését, és bátyja keserves bizonytalankodása se változtatott elszántságán. David végre megszólalt, úgy kényszerítette ki magából: – Beszélek az enyémekkel. Gyere vissza egy óra múlva, Meglátom, mit mondanak a kintiek beengedéséről. Vagy kigondolunk valamit addig. Próbálj kitalálni valamit, Johnny! – Megpróbálom – bólintott rá John. – Szervusz, Dave. David keservesen nézett rá: – Csókoltatom őket… Daveyt. – Átadom természetesen. A két férfi lejött az emelvényről, és újra kinyitotta a kaput. John átnyomakodott rajta. Nem nézett Davidre.
Beugrott az árokba, már várták. Arcukról látta, hogy rossz hírre számítanak; minden hír rossz hír, ami nem a Völgyre nyíló kapu kitárása s az ő betessékelésük. – Hogy ment a dolog, Mr. Custance? – kérdezte Noah Blennitt. – Nem jól. – Elmondta nekik, de elsiklott a saját családjának szóló meghívás fölött. Amikor a végére ért, Roger szólalt meg: – Értem a szempontjaikat. Csak neked, Ann-nek meg a gyerekeiteknek tudnak helyet adni, ugye? – Ő maga nem tehet semmit. A többieknek is bele kell egyezniük, s azok látszólag makacsok. – Fogadd el, Johnny – mondta Roger. – Elhoztál bennünket idáig; nem vesztettünk vele semmit; annak pedig nincs értelme, hogy elveszítsétek az esélyt csak azért, mert valamennyien nem kaphatjuk meg. A többiek sokkal bizonytalanabbul motyogtak, semhogy komolyan vegye. Fölajánlották, gondolta, nem akadályoznak meg, ha gyorsan elfogadom, amíg még önnön nagyvonalúságuk lebénítja őket. Hagyják, vigyem Annt és Maryt és Daveyt a kapuhoz, nézik, mint nyílik ki a kapu, és tárul föl mögötte a Völgy… Pirrie-re nézett. Pirrie nyugodtan viszonozta pillantását; apró jobb keze, még mindig gondosan manikűrözött ujjaival a puskáját fogta. Elfogta a kísértés, s azon tanakodott, hogyan reagálna Pirrie, ha nem csupán látszólagos, hanem tényleges cselekvési szabadsága lenne. A hűbérúr, amint kedélyesen elárulja követőit; Alighanem ilyenek, a legtöbbjük biztosan. Pirrie-t nézte, és így szólt: – Átgondoltam, őszintén szólva, nem hiszem, hogy a bátyám rá tudná venni az embereit, fogadjanak be valamennyiünket. Elmondta: néhányuknak már el kellett tűrniük, hogy elküldjék innen a saját rokonaikat. Csak két választásunk marad: sarkon fordulunk és új hazát keresünk magunknak valahol másutt, vagy harccal foglaljuk el a Völgyet. – Ne! – kiáltott fel döbbenten Ann. Davey pedig megkérdezte: – Harccal Davey bácsi ellen, apa? – A többiek elhallgattak. – Nem kell most nyomban döntenünk – mondta John. – Amíg újra nem beszélek a bátyámmal, addig talán mondhatjuk: van objektív esély a békés megoldásra. De átgondolhatjátok. Roger biztatta: – Még mindig azt mondom, fogadd el, amit fölkínáltak neked, Johnny' Ezúttal nem volt semmi reagálás; a csapat határozatlanságának ideje elmúlt, gondolta keserűn John. Az alattvalók ráébredtek újra, hogy földesuruknak kötelességei vannak irántuk. Alf Parsons megkérdezte: – Mire gondol, Mr. Custance? – Addig nem mondom el, amíg másodszor is vissza nem jövök – mondta John. – Ti gondoljátok át. Pirrie még mindig nem szólt, de lassan elmosolyodott. Bekötözött fejével törékeny, ártatlan idős embernek látszott. Jane védelmező tartásban ült mellette. Pirrie addig nem is szólalt meg, amíg John nem indult el vissza a kapuhoz. Csak ekkor kérdezte meg: – Természetesen maga is átgondolja a dolgokat, ugye? Belülről? – Természetesen – felelte John. Ha netán abban reménykedett volna, hogy Davidnek sikerült rábeszélnie a völgybelieket az engedékenységre – fivére arca láttán nyomban elröppent volna belőle a remény. Négy-öt másik férfi is volt vele a kerítésnél, feltehetőleg azért, hogy segítsen a már ott őrködő másik háromnak; hátha John csapata nem hajlandó elfogadni visszautasításukat. John észrevette, hogy a kerítés belső oldalán van egy telefon, s így gyors segítséget is hívhatnak, ha a helyzet veszedelmessé válik. Körülpillantott, hogy a Völgy védelmének még néhány részletét megfigyelje. – Nem hajlandók belemenni, Johnny – közölte David. – Nem is várhattuk igazán el tőlük. A vele jött férfiak szorosan körülfogták Davidét, nem úgy viselkedtek, mint akik négyszemközt engedik szót váltani a két testvért. John számára sok más közt ez is világossá tette: bátyjának nincs hatalom a kezében. Bólintott: – Szóval útnak kell indulnunk újra. Átadtam Daveynek az üdvözletedet. Sajnálom, hogy nem láthattad. – Ide figyelj – mondta David –, gondolkodtam… volna egy lehetőség. – Lázas-komolyan beszélt. – Megteheted. John kérdőn nézett rá. Megfigyelte már, milyen szöget zár be a kerítés a folyóval. – Mondd nekik, hogy itt nem megy – mondta David –, hogy valahol másutt keresel helyet. De ne menjetek túl messzire ma éjjel. Intézd úgy a dolgokat, hogy te meg Ann és a gyerekek elsurranhassatok, aztán gyertek vissza ide. Beengednek. Itt maradok éjszakára, hogy biztosítsam.
John értelmesnek találta a tervet – mások számára, más körülmények között. De nem kísértette meg. David alábecsüli Pirrie-t, ő keresztülhúzná ezt a számítást. Érthető tévedés ez olyasvalaki részéről, aki nem ismeri Pirrie-t. Lassan válaszolta: – Igen, azt hiszem, ez menne. Mindenesetre érdemes megpróbálni. De nem szeretném, ha a gyerekeket lekaszálnák ezek a fegyverek éjjel. – Ettől ne félj – csapott le rá mohón David. – Add le a régi füttyjelünket, amint közelítesz az országúton. És telihold van. – Igen, telihold van – felelte John.
XII John beugrott az árokba, ahol valamennyien kuporogtak. Nyomban közölte: – Békésen nem jutunk be. Ezek nem mennek bele. A bátyám mindent megpróbált, de hiába, így hát az a két választásunk van, amelyekről beszéltem: vagy elmegyünk máshová, vagy harccal vesszük be Vakvölgyet. Gondolkodtatok felőle? A csendet Alf Parsons törte meg: – Magán múlik, Mr. Custance, tudja jól. Azt tesszük, amit maga helyesnek tart. – Rendben – mondta John. – Először is. A bátyám úgy néz ki, mint én, kék overall van rajta szürke-fehér kockás inggel. Azért mondom ezt el, hogy vigyázzatok rá. Nem akarnám, hogy baja essék. Joe Harris megkérdezte: – Szóval rájuk startolunk, Mr. Custance? – Igen. Nem most; éjszaka. Most szabályszerű visszavonulást végzünk odáig, ahol már nem látnak a kerítés mögöttiek. Úgy kell festenie a dolognak, mintha beletörődtünk volna, hogy nem jutunk be. Egyetlen reményünk a meglepetés adta előny. Azon nyomban engedelmeskedtek, kikászálódtak az árokból, és elindultak vissza az úton, elfelé a Völgytől. John leghátul menetelt, Roger és Pirrie ment mellette. Roger így szólt: – Még mindig az a véleményem, hogy helytelenül cselekszel, Johnny. Itt hagyhatsz bennünket, és beviheted a családodat. Befogadnának benneteket. Pirrie tanakodva jegyezte meg: – Nem hiszem, hogy könnyű lesz, még egy meglepetésszerű támadás se. – Johnra nézett: – Hacsak nem ismer egy utat a dombokon át. – Nem. Ha lenne is, nem sikerülne. Belül meredekek a domboldalak. Elkerülhetetlen lenne, hogy ne rúgjunk meg kisebb köveket, s ha egyszer rájönnek, hol vagyunk, eltéveszthetetlen célpontokká válnánk. – Feltételezem – mondta Pirrie –, hogy nem akarja megrohamozni a kerítést mögötte azzal a Wickersgéppuskával? – Nem. – John szemügyre vette Pirrie-t: – Hogy érzi most magát? – Mint rendesen. – Elég jó kondícióban van ahhoz, hogy fél mérföldön át gázoljon egy olyan folyóban, amely ebben az évszakban is jéghideg? – Igen. Mindketten kérdőn figyelték. – A bátyám – kezdte John. – kerítést húzott a domb és a folyó közti résbe, de biztosra vette, hogy a folyó maga is kerítésül szolgál. A töltésnél mély és sebes a folyó, sok birka belefulladt már, és néhány ember is. De én a másik oldalról estem bele gyerekkoromban a vízbe, és nem fulladtam bele. A folyó közepénél van egy zátony; tizenegy éves gyerekként is meg tudtam állni rajta úgy, hogy a fejem kiállt a vízből. – Azt javaslód, hogy mind gázoljunk bele a folyóba? – kérdezte Roger. – Biztosan meglátnak. És hogyan jutunk ki belőle, ha mély a partjánál, ahogy mondod? Ahogy John eleve számított rá, Pirrie megértette az ötletét, nem volt szüksége részletezésre. – Én nyírjam ki a géppuskást? – kérdezte. – És maguk többiek? – Magával tartok – mondta John. – Viszem a másik puskát. Nem biztos, hogy eltalálom, ha maga elvéti, de mégis: még egy esély. Roger, te foglalod el a kerítést, mihelyt elhallgattattuk a fegyvert. A férfiakkal egészen közel juthatsz az árokban. A kerítés megmászható. Azok megfordítják majd a géppuskát, mihelyt hátulról kereszttűz alá kerülnek, Ekkor viszed be a mieinket. – Menni fog? – kérdezte kételkedve Roger. A kérdésre Pirrie válaszolt: – Igen, azt hiszem, menni fog.
Ann mellett állt, nézte a földön alvó gyerekeket; az összekapaszkodott Davey-t, Spookst és Steve-et meg a kissé távolabb fekvő Maryt, aki kinyújtott fél karját tette párnául a feje alá. Ekkor mesélte el feleségének halkan David tervét. – És miért nem fogadtad el? – kérdezte Ann. – Megtehettük volna. Valahogy meglógtunk volna Pirrie elől – megborzongott –, ha muszáj lett volna, megöljük. Épp elég ártatlan embernek kellett máris elpusztulnia, s most majd ismét újabbak esnek el. Jaj, miért nem fogadtad el? Most már nem lehet? A Nap már lement, a Hold még nem kelt föl. Teljes sötétség uralkodott. Nem nagyon látta az asszony arcát, az se az övét. – Én örülök Pirrie-nek. – Örülsz! – Igen. Szükségem volt rá, hogy a rám fogott puska ravaszán tartott ujjara gondoljak, s ez megszilárdítson; de ez épp a jó irányba szilárdított meg! Nézd, Ann: sok mocskos dolgot követtem el azért, hogy ide jussunk. Nem igazolhattam volna ezeket még önmagámnak se, csak abban a reményben, hogy mihelyt bejutunk a Völgybe, minden másképp lesz. – Másképpen lesz? – Remélem. Ezért nem akarom árulással megfizetni a bejutásunkat. – Árulással? – A többiek elárulásával. – Fejével a csapat tagjai felé mutatott. – Árulás lenne most, ha magukra hagynám őket. – Nem értem – rázta a fejét Ann. – Egyáltalán nem értem. És Daviddel szemben nem követsz el árulást, ha erőszakkal hatolsz be? – David nem rendelkezik szabadon az akaratával. Ha rendelkezne vele, mindnyájunkat beengedne. Tudod jól. Gondold meg, Ann! Itt hagyni Rogert és Oliviát… meg Steve-et és Spookst! Hogy magyaráznád meg Daveynek? És ezek a szegény ördögök… Jane… és, igen: Pirrie? Bármennyire utálod őt: őnélküle sose jutottunk volna még a Völgy közelébe se. Ann letekintett az alvó gyerekekre: – Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ma éjjel már biztonságban lehettünk volna benn a Völgyben minden harc nélkül. – De mocskos emlékekkel. – Már úgyis van elég mocskos emlékünk. – Nem ugyanaz. Ann hallgatott egy darabig: – Te vagy a vezér. A középkori törzsfőnök; magad mondtad. – Fontos ez? – Neked igen. Most értem meg. Fontosabb, mint a biztonságunk, a gyerekeink biztonsága. – Miről beszélsz, Ann, kedvesem? – kérdezte gyöngéden. – Tisztességről. Mert erről van szó. Nem Rogerről, Oliviáról, Steve-ről, Spooksról, nem rájuk gondolsz, nem rájuk személyesen. A saját tisztességedről, a törzsfőnöki tisztességről. Már magad se vagy csupán magánszemély. Legalább annyira zászló is vagy. – Holnapra túl leszünk mindenen. Akkor elfeledhetjük az egészet. – Nem. Az előbb félig már meggyőztél, de most rájöttem. Megváltoztál, és nem tudsz visszaváltozni. – Nem változtam meg. – Majd, ha Vakvölgy királya leszel, mikor koronáztatod meg magad? Az a szakasz lesz a rizikós – töprengett John –, amely a folyókanyar és ama pont között terül el, ahol a kerítés előtt úgy harminc méterrel a domb árnyéka kirekeszti a holdfényt. Ha akkorra hagyják, amikor a Hold már teljesen fölkelt, a vállalkozás megbukik, mert a Hold fénye erős, és nekik a védők közvetlen közelében kell elhaladniok. Ami azt illeti, úgy hét-nyolc méteren át nyíltan ki voltak téve az őrök figyelmének, ha az a folyóra is irányul. Abban reménykedtek, hogy a bentiek figyelme inkább az út felé fordul, onnan számítanak közelítőkre, nem pedig a sebes és mély Lepe felől, amely oly alkalmatlan terep a behatolásra. John előtt Pirrie úgy összehúzta magát, hogy a vízből csak feje, válla meg a vállára tett puskát tartó jobb keze állt ki; John pedig közvetlenül utána gázolt. A víz még annál is hidegebb volt, mint ahogy John emlékeiben, élt, s kimerítette őket, hogy előreküzdjék magukat az árral szemben. Pirrie néhányszor meg is csúszott, el kellett kapnia. Csak az vigasztalta, hogy a víz zaja kioltja az ő neszüket.
Nyomakodtak előre, és végre nagy megkönnyebbülésükre kinn voltak a holdvilágból. A domb árnyéka hosszú volt, de nem nagyon széles; egészen tisztán látták a holdfényben fürdő utat és a kerítést. John ebben előzőleg nem, volt egészen biztos, s reményei most tovább dagadoztak. Ha a kerítés is holdárnyékban lenne, még Pirrie mesterlövészete se használna. Alig tíz méterre voltak csupán a kerítéstől, amikor Pirrie megállt. – Mi van? – suttogta türelmetlenül John. Pirrie zihálva kapkodta a levegőt: – El… elfáradtam… Döbbenten eszmélt rá: hiszen Pirrie idős és törékeny alkatú, elképesztő gyalogút áll mögötte, és csak néhány órája ütötte ki egy puskagolyó. John nekigyürkőzött, és szabad kezével átkarolta Pirrie derekát. – Pihenjen egy percet – mondta halkan. – Ha túl sok magának, forduljon vissza. Majd én folytatom. Így álltak pár pillanatig. Pirrie didergett, Johnnak dőlt. Azután föltápászkodott. – Most már jobb – zihálta. – Biztos? Pirrie nem válaszolt, gázolt tovább. Egy vonalba kerültek a kerítéssel, azután mögé. John hátranézett. A Völgy védelmi berendezése élesen rajzolódott ki a puhán csillogó holdfényben. Három férfi állt a padozaton, és másik három-négy hevert mögöttük lenn a földön, nyilván aludtak. Odasuttogta Pirrie-nek: – Itt? – Növeljük meg az esélyeinket – mondta Pirrie. – Hosszabbítsuk meg a lőtávolságot. Húsz méternél messzebbről is eltalálom… Hangja ismét erőt sejtetett. Elpusztíthatatlan, gondolta róla John. Utánacaplatott az örvénylő vízben, most már ő is érezte végtagjaiban a fáradtságot, a víz kettőzött erővel csapkodta. Pirrie megállt végre, megfordult, összeszedte erejét a vízáram ellenében. Vagy huszonöt méternyire belül kerültek már a Völgybe. John a jobbján állt. – Próbálja meg a jobb szélsőt – mondta Pirrie. – Én elbánok a másik kettővel. – Előbb a géppuskát – mondta John. Pirrie nem is válaszolt. Vállára húzta a puskát, John is lassan a magáét. Pirrie puskája egetverőt csattant, a géppuska mögötti férfi alakja megfeszült a holdfényben, fölordított, majd összecsuklott, megkapaszkodott a padozat szélében, de elvétette. John is megcélozta a maga célját, de nem találta el. Ami még meglepőbb: Pirrie is elvétette a második lövést. A padozaton maradt két férfi rárontott a géppuskára, s megpróbálták átlendíteni. Pirrie eközben tüzelt újra, s egyikük átbucskázott a géppuskán. A másik félretolta társát, sikerült elfordítania a fegyvert. John és Pirrie ismét mellé lőtt. A padozat alatt fekvő alakok is fölpattantak már, s a fegyverükért nyúltak. A géppuska staccatóban köpködte a zajt s a lángot. Tíz-tizenöt kört sikerült csak leadnia, amikor Pirrie kilőtte a harmadik áldozatát, s a halálos kattogás elhallgatott. Most a lentiek kezdtek rájuk lődözni, ám a kósza golyók sivítása nem hozott veszélyt. – A létra… – szólt Pirrie – ne engedje föl őket az emelvényre… Hangja újra elgyöngült, de azért újra töltött, és a tőle megszokott hirtelen, de rebbenéstelen célzással leterített egy újabb alakot, amely épp mászott volna föl a létrán az emelvényre. John hallgatózni próbált, jön-e Roger a többiekkel a kerítés mögül, de nem hallott semmit. Már el kellett érniök a kerítést. Föltekintett a kerítés fölső szélének fekete vonalára, lát-e rajta átmászó alakokat. Pirrie hirtelen teljesen természetes és erőltetés nélküli hangon megszólalt: – Fogja meg. Odatartotta a puskáját Johnnak. – Miért?… – Marha – mondta Pirrie. – Eltaláltak. Golyó fütyült feléjük a vízen át. John szemügyre vette Pirrie-t: annak inge kilyukadt és véres volt a vállánál. Elvette a puskát, a magáét a vízbe hajította. – Támaszkodjék rám – mondta Pirrie-nek. – Ne ezzel törődjék. A létra! Újabb alak mászott a létrára. John tüzelt, töltött, újra tüzelt. Harmadik lövése talált. Odafordult Pirrie-hez: – No most… – kezdte. De Pirrie eltűnt. John mintha látta volna a testét pár méternyivel lejjebb az árban, de nem volt biztos benne. Visszatekintett a nagyobbik gondra: a kerítésre. Tetején emberalakok kúsztak át, egyikük már megszerezte a géppuskát, s lefelé irányozta. A többi védő elhajította puskáját; ő pedig átfagyottan és a végsőkig kimerültén körülnézett, hol a legalkalmasabb hely, ahol a partra mászhatna.
XIII Ebbe a szobába hajdan együtt léptek be, kéz a kézben Daviddel, ujjaik egymáséba kapaszkodtak, kölcsönös bátorítással; féltek a halál misztériumától. Beverley nagyapa holttestéhez jöttek akkor. Az évek során alig változott ez a szoba. David sosem vágyott rá, hogy modernizálja környezetét. Ann így szólt: – Kedvesem, sajnálom, amit az éjjel mondtam. – Férje nem válaszolt. – Most már minden másként lesz. Igazad volt. És annak a réges-régi napnak a délutánján Lepetonból eljött a közjegyző, felolvasták a végrendeletet. Davidet zavar és bűntudat öntötte el, amikor megtudta, hogy minden őrá marad, pénz is, föld is, mert a jó gazda, ha lehet, sosem választja szét ezt a kettőt. Nos, most végül mégiscsak megkaptam, gondolta. – Nem a te hibád – mondta Ann. – Nem szabad ezt hinned. Anyja azt mondotta akkor: – Ugye, nem bántódtál meg, drágám? Ez nem azt jelenti, hogy nagyapa nem szeretett téged, tudod jól. Nagyon is szeretett. Elmondta nekem. Tudta, hogy David gazda szeretne lenni, és te nem. Ez azt jelenti, hogy az én pénzem mind rád száll, az, ami apádról maradt. Ezen megszerezheted a lehető legjobb mérnöki képesítést. Ugye, megérted? Igent mondott akkor, legfeljebb anyja komolysága ijesztette meg. Eddig is arra számított, hogy Vakvölgy Davidé lesz; se birtok, se pénz nem számított most annyit, mint önnön mindent beborító iszonyata, ellenérzése nagyapjának halála, ottléte miatt. S a temetés végeztével, amikor a spalettákat újra kinyitották, semmi mást nem akart, csak elfeledni azt a komorságot és homályt. – Épp elég marad neked, drágám – mondta akkor az édesanyja. Ő türelmetlenül bólogatott, mindenáron véget szeretett volna vetni ennek a beszélgetésnek, amely még mindig a halál irtózatához kapcsolódott. Nem vette észre a türelmetlenséget anyja hangjában, mint ahogy nem vette észre az asszony sápadását, fogyását se az utóbbi évben. Nem tudta, amit anyja tudott: hogy nincs sok hátra neki sem. – Johnny – szólt most Ann. Odajött, megfogta a férje vállát: – Verd ki a fejedből. És utána a szünidők a nagynéniknél s a közös elszigeteltségtől csak egyre mélyülő bajtársias viszonya Daviddel. Vajon rejtőzött-e alatta megbántottság a bátyja vagyona miatt? Netán rejtett gyűlölet, amelyről még ő maga se tudott? Nem hitt ebben, de a gondolat gyötörte, nem lehetett lecsillapítani. – Minden jóra fordul – nyugtatgatta Ann. – A gyerekek békességben nőhetnek föl itt, még ha a világ romokban hever is. Davey műveli majd a Völgy földjeit. Rápillantott az ágyon fekvő halottra. – David ezt akarta mindennél jobban. John ekkor megszólalt: – Nemcsak műveli majd. Hanem birtokolja is. Jókora föld ez. Bár nem akkora, mint amekkora Káinról maradt Énokra. – Nem szabad így beszélned. És különben se te ölted meg. Pirrie volt az. – Igazán? Nem tudom. Pirrie-t vádoljuk majd érte, ugye? És Pirrie-nek vége, elsodorta az ár; így aztán ez a föld nemcsak tejjel-mézzel folyik újra, hanem ártatlansággal is. Igaz? – John! Csakugyan Pirrie volt az. Az asszonyra nézett: – Pirrie ideadta nekem a puskáját, nyilván tudta már, hogy vége. És amikor megláttam, hogy alámerül, azt gondoltam, utánahajítom: ez a puska hozott el bennünket idáig a Völgyig, ez vágott utat, gyilkolva, Anglián át. A fegyver nélkül könnyebben úsztam volna partra, márpedig halálosan fáradt voltam. De nem engedtem el. – Még mindig elhajíthatod – mondta az asszony. – Nem kell megtartanod. – De Pirrie-nek igaza volt. Jó fegyvert nem szabad elhajítani. Nézte az asztalon heverő puskát. – Majd Daveyé lesz, ha eléggé megnő hozzá. Ann megrebbent: – Nem! Neki nem fog kelleni. Addigra béke lesz. – Énok a béke embere volt – mondta John. – Abban a városban élt, amelyet az apja épített neki. De az öve alatt megőrizte az apja tőrét. Az ágyhoz lépett, és megcsókolta fivére arcát. Csak nemrég csókolt meg egy másik halott arcot, de évszázadok teltek el a két tiszteletadás között. Majd az ajtó felé indult. – Hová mész? – kérdezte Ann. – Sok a dolog – felelte. – Várost kell építeni. Fencsik Flóra fordítása Rőczei György rajzai (VÉGE)
ANATOLIJ ILJIN
A KÍSÉRLET – Nos, mire várunk még? – kérdezte ingerülten a Szenátor. – Az Elnökre – felelte a Miniszter. – Az Elnökre! Szép dolog; az Elnökre várunk – a Szenátor füle kivörösödött haragjában. Nagy, kopasz feje nedvesen csillogott. – Még virradat előtt felébresztenek, sürgetnek, az ördög tudja, hová elcibálnak, most pedig csupán azért fövünk ebben az ostoba bunkerben, mert az Elnök úr késni méltóztatik. Végül majd kiderül, hogy nem tud eljönni, s nemzetbiztonsági tanácsadója révén küldi jókívánságait. – Szó sincs tanácsadókról. Az Elnök személyesen lesz jelen – erősítette meg a Miniszter, s hogy elkerülje a további magyarázkodást a Szenátorral, a mellette ülő Professzorhoz fordult. – Már régen meg akartam kérdezni, Professzor, itt van a hidrogén-, a neutron- vagy tegyük fel, a vákuumbomba… ezeket többé-kevésbé értem. Mindenféle sugárzás, lökőhullám, másodlagos radioaktivitás. De mi ez a maga. „kicsikéje”? Miféle elvekből indult ki? A Professzor összeráncolta a homlokát. Szemmel láthatóan semmi kedve nem volt ekkora hőségben magyarázni. Fejét oldalt fordította, s a szavait tanítóbácsisan elnyújtva beszélt. – Ide figyeljen, Miniszter, minek ez magának? Hiszen nem az elv a fontos, hanem a végeredmény. Engem ugyanis nem az elv érdekel, melyből kiindulva alkalmazni akarja Európában ezeket a „kicsikéket”, hanem a pénz, amit értük kapok. – Na rendben, ne merüljünk bele a részletekbe. Ha jól értettem, sem robbanást, sem valamiféle külső hatást nem figyelhetünk meg. Mikor alkothatunk ítéletet a kísérlet eredményeiről? Hiszen a maga berendezése tizenöt mérföldre van innét. – A zóna erőtere tőlünk öt mérföldre húzódik majd. Úgyhogy egy közönséges tábori látcsővel láthatja a végbemenő változásokat. A nyugalmát már-már visszanyert Szenátor, hogy valamiképp lekösse magát, felvette az asztalról a távcsövet, és a tekintetét végighordozta a lőtérnek azon a részén, ahol szerinte az öt mérföldes határvonal húzódhatott. Semmi érdekes nem volt ott – kiégett, köves síkság, lustán himbálódzó ördögszekér. Itt-ott a széltől és a naptól furcsán kimart sziklamaradványok magaslottak. S csak távolban, a sivatag zord harmóniáját megtörve emelkedtek építmények szürkés kockái. – Mi az ördögnek kellett ide, ebbe a kemencébe bemásznunk? – fortyant fel ismét a Szenátor. – Azt hihetnénk, hogy a Pentagonnak csupán Nevadában van kísérleti terepe. Ha pedig ez annyira „tiszta fegyver”, miért ne próbálhatnánk ki megfelelőbb helyen? Mondjuk, Alaszkán. – Teljesüljön a kívánsága – nevette el magát a Miniszter –, maga a legszívesebben New Yorkban hajtaná végre a kísérletet… – New Yorkban – kiáltott fel a Szenátor –, hát persze, még hogy New Yorkban! Nem Moszkvában, nem Pekingben, nem is Tokióban, hanem New Yorkban! Szép kis hazafi maga, Miniszter! – Ne feledkezzen meg magáról, Szenátor! Az, hogy magának felforr az agya, még nem jelenti, hogy mindenféle ostobaságot végig kell magától hallgatnunk. Többet nem szólok magához. Csupán a sarokban meghúzódó Ezredes és a Vezérkarok Egyesített Bizottságának Elnöke őrizte meg hallgatását. A Bizottság Elnöke a légkondicionáló berendezés gombjait csattogtatta, s komoran követte a beszélgetést. Már jó ideje foglalkoztatta a kérdés, mikor neveznek ki végre a hadügyminiszter posztjára nem nagyszájú civileket, hanem arra méltó hivatásos katonákat. Az Ezredest zavarta az államférfiak kötekedése. Különben is, ugyan miről beszélgethetett volna velük? A házigazda kényes szerepében volt jelen, aki még az elemi kényelmet is képtelen volt biztosítani a magas rangú vendégeknek. Ezt persze nem hagyja egykönnyen szó nélkül, valaki még megkapja a magáét az elromlott légkondicionáló berendezésért… De ezt majd később, egyelőre az Ezredes roppant kínosan érezte magát. A kényelmetlenség és a bűntudat azonban csak egy bizonyos határig növekszik, utána ugyanis működésbe lép a védekező mechanizmus – az önigazolás.
„Borzasztóan fontos dolog – futott végig az Ezredesen –, elromlott a légkondicionáló berendezés. Nos, meleg van, füllesztő forróság, de érdemes ezért hisztériázni? Vagy talán halasszuk el a kísérletet?” Megjeleni végül az Elnök helikoptere. A dülledt, plexiborítású, kétszemélyes gép puhán földet ért a Vezérkarok Egyesített Bizottsága Elnökének repülőgépe mellett. Annak ellenére, hogy a bunker volt az egyetlen helyiség, amely a közelükben volt, s alig száz méterre helyezkedett el, az Elnök nem hagyta el a helikoptert, amíg a várakozástól elcsigázott öt férfi elébe nem ment. Az Elnök fürgén leugrott a földre, utasítást adott a navigátor karosszékében elterpeszkedő testőrének, menet közben megigazította a haját, s az őt fogadó csoport felé indult. Szívesen büszkélkedett azzal, hogy vezetni tudja ezt a bonyolult gépet. Hízelgett neki a „szárnyas elnök” becenév. „Nem, hiúsága egyszer még elpusztítja azt az embert – gondolta a Szenátor, s érezte, ahogy a Nap sugaraitól felizzott betonból árad a hőség. – Talán nem szállhatott volna le közelebb? De még mennyire. Akkor viszont nem lett volna elég ünnepélyes a fogadási szertartás.” Az Elnök, arcán széles mosollyal, megszorította a rá váró férfiak kezét, és vidáman beszélni kezdett. – Mondja, Professzor, mi a neve a maga… a maga micsodájának? – Há-a-át – nyújtotta el szavait a Professzor –, ha feltétlenül nevet akar adni neki, akkor hívja Tbombának, Időbombának. – Észrevehetően sántított, de nagyon igyekezett, hogy ne maradjon el a mellette lépegető Elnöktől. – Időbomba? Időbomba… ez remek! Időbomba… ez az, ami kell nekünk! Nagyon egyszerűen és ugyanakkor fölöttébb szimbolikusan hangzik. Most már folytathatjuk a tárgyalásokat Moszkvával. Az oroszoknak engedniük kell. Bravó, Professzor! „Érdekes – gondolta a Miniszter –, miféle ajándékkal rukkolnak majd ki az oroszok a tárgyalásokon?” Amikor az Ezredes bejelentette a félórás készültséget, az Elnök meglepődött. Már éppen kérdezni akart valamit, a Vezérkarok Egyesített Bizottságának az Elnöke azonban megelőzte. – Igen, Elnök úr, mást már nem várunk. Mindenki, aki ismeri a T-tervet, itt van. Csak hatan. A haditechnika terén korábban folytatott kísérletek tapasztalata arra késztetett, hogy ezúttal a legszigorúbban tartsuk be a biztonsági előírásokat. Még akik közvetlenül részt vettek a szerkezet megalkotásában, azoknak sem volt fogalmuk a rendeltetéséről. Ma azért jöttünk ide, ebbe a könnyű tábori fedezékbe, messze a sivatag mélyére, hogy kizárjuk még a legjelentéktelenebb lehetőségét is annak, hogy az ellenség műholdjai elcsípjék rádió- és tévéjeleinket. Mindez azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a T-bombát nem éri utol az elődjének szomorú sorsa, amely indokolatlanul sokáig volt kénytelen igazolni létjogosultságát. A magyarázat kielégítette az Elnököt, s ismét a Professzorhoz fordult. – Nagy vonalaiban ismertem a tervét. Az volt a benyomásom, hogy ez valami szuperkorszerű dolog. Van egy kis időnk… Ezredes, hány perc áll a rendelkezésünkre? – Huszonegy perc, uram. – Nagyszerű. Tehát, Professzor – folytatta az Elnök, s a kezébe vette a távcsövet –, mesélje el nekünk… Tehát, először is, hová nézzünk? Így, világos. Ezredes, mit helyeztek ott el? Épületeket, haditechnikát? – Épületeket, haditechnikát és élőlényeket. – Élőlényeket? – Igen, Elnök úr, élőlényeket – erősítette meg sokatmondón az Ezredes. – S mi fog majd ott történni? Mi lesz ezzel az egésszel? – Mindez eltűnik – jegyezte meg szenvtelenül a Professzor –, egy tíz mérföldes átmérőjű körzet hozzávetőlegesen kétszázötvenmillió évvel hátrább kerül az idő folyamatában. Azt, amit az Ezredes ott elhelyezett, az idő árama elsodorja. Különben erről személyesen meggyőződhet. Alighogy a zónában megszűnik az idő visszaáramlása, s megszűnik a berendezés bekapcsolásának pillanatában kialakult védőmező, olyan föld tárul maga elé, melyet ember lába még sohasem taposott. Se hullák, se pusztítás. Az ellenségből csak emlékek maradnak. Hatásosságát tekintve abszolút fegyver. „Milyen kár – gondolta az Elnök –, hogy erről a csodás gépezetről nem mesélhetek az unokámnak: a legényke úgy vonzódik a technika iránt…” – Minden olyan jó és egyszerű, hogy el sem mered hinni… – A Miniszter szívélyesen rámosolygott a Professzorra. Nem szeretett senkinek az adósa maradni, de nem szégyellte az adósságát apróban viszonozni. – Sajnos nem minden ilyen jó és egyszerű, ahogy a Miniszter úr elképzeli. Ebben az egész históriában van egy lényeges részlet, ami megnehezítheti a T-bomba alkalmazását Európában, de legalábbis ellenkezést válthat ki a NATO-partnerek részéről. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte az Elnök.
– Azt akarom mondani, hogy komoly összecsapás esetén nehéz ellenőrizni saját fellépésünket. S a Tbomba ellenőrzés nélküli alkalmazása kiválthat olyan helyzetet, amikor a zónák védőmezői kölcsönkapcsolatba lépnek egymással. S akkor egész államok területei sterilizálódnak az időben. Nem merném megjósolni a szövetségeseink sorsát. A Szenátor úgy látta, hogy az Elnök megkönnyebbült. – Megijesztett – mosolyodott el az Elnök. – Azt hittem, hogy valamiféle műszaki fogyatékosságokról van szó. Minden rendben, Professzor. Szívesebben hallok ma arról, hogy Amerika szövetségesei elpusztulnak, mintsem hogy holnap tudomást szerezzek arról, hogy a szövetségeseink ellenfeleinkké lettek. Mellesleg maga kétszázötven millió évet mondott! Minek ilyen messzire visszamenni? – Bármennyire különös – a Professzor türelmetlenül az órájára pillantott –, az időkontinuumnak ezt a pontját lényegesen könnyebb elérni, mint, mondjuk, a kétszázötven évvel korábbi állapotot. Már ilyen az idő szerkezete. – Ne nyugtalankodjon, Elnök úr – kapcsolódott bele a beszélgetésbe a Szenátor –, minél messzebb jutunk a múltba, annál kevésbé érezzük a kommunizmus szagát. Kacagásukat az egyperces készültség kihirdetése szakította félbe. A „Start” vezényszó kiadása után nem történt semmi rendkívüli. A Miniszter csalódottan vállat vont, de hallgatott. Egy kis idő múlva azonban a látóhatár fölött a perzselő ködfátyol egyre sűrűbb lett, és a magasba emelkedett. Hamarosan a látóhatár nagyobb részét s valamivel közelebb, mint ahogy eredetileg a Szenátor feltételezte, tompa fényű, alapjaiban sötét s felfelé fokozatosan világosodó fal foglalta el. S volt benne valami, ami arra késztette a Minisztert, hogy idegesen megvonja a vállát. Az Egyesített Bizottság Elnöke próbálta elképzelni a fal magasságát. Fél mérföldnyi lehetett. – Íme, ilyen az „Évszázadok sötétje” – gondolkodott hangosan a Szenátor. Az Ezredes felvette a kagylót, s kiadta a parancsot: – Az elfogócsoport készüljön rá, hogy bevetésre kerül a zónában… A többiek hallgattak. A Professzor izgult. Szaporán lélegzett. Könnyű borzongás futott végig a testén. „Lám, bekövetkezett… – gondolta, miközben a fal felső részén árnyékokat vett észre. – Álmatlan éjszakák, megfeszített munkában töltött évek emelték ezt a falat. A feldühödött Idő nyaldossa mögötte a gyakorlótér köveit. Amint megnyugszik, a fal összeomlik, s vele együtt semmivé lesznek a jövő gondjai is. Most már biztosította magának – ez a jövő…” A fal azonban nem omlott össze. Süllyedni kezdett, s közben végtelen lejtőt nyitott maga előtt, amely a szemük láttára egyre lankásabb lett, a fal hirtelen elveszítette határozott körvonalait, és a bázis felé mozdult. Néhány perc alatt oly közel került a bunkerhez, hogy távcső nélkül is látszott, ahogy halotti csendben vízár közeledik feléjük. A hihetetlen méretű hullámban egyaránt könnyödén tűntek el a különálló sziklák és egész sziklás hegyláncok. A csend a biztonság érzetét keltette. Mégis mindnyájan egyre nyugtalanabbul tekintgettek a Professzorra, aki távcsövét le nem véve követte a közelgő hullámhegyet. – Mi ez, Professzor? – A Miniszter végül is képtelen volt türtőztetni magát. – Meg tudná mondani… A Miniszter hangja elveszett a vízár dübörgésében. Az Elnök nyomban felmérte a helyzetet, s szó nélkül a kijárathoz ugrott. A példáját követték a többiek. Az Ezredes a telefonba harsogta: – Általános harci készültség! Árvíz! Csak a Professzor nem moccant. A bunker bejáratánál álló tengerészgyalogos őr volt ennek a szokatlan versenyfutásnak egyetlen szemtanúja. Rohant a Vezérkarok Egyesített Bizottságának Elnöke, s átkozta az Elnököt, mert az úgy tette a földre helikopterét, hogy amíg az nem emelkedik a magasba, a Bizottság Elnökének repülőgépe képtelen kigurulni a kifutópályára. Rohant a Miniszter, akinek szilárd elhatározása volt, hogy az Elnökkel repül. Rohant maga az Elnök is, s átkozta magát, hogy belekeveredett ebbe a kalandor akcióba… A csoportot a Szenátor zárta az Ezredessel. Futottak, s közben mit sem törődtek a feléjük rohanó, katonákkal megrakott autókkal, akik azt az utasítást kapták, hogy mentsék meg a kormány magas rangú tagjait.
Nem hallották sem a lábak dübörgését, sem az autók dudálását, sem a motorok zaját. Mindent elnyomott a már tomboló vízár üvöltése. Rohant a vízár, rohantak az emberek, a tét az ÉLET volt. A beérkező hullám elmosta a sziklatömböket, elöntötte a szakadékokat, s szörnyeteg őslények felismerhetetlenségig eltorzított hulláit hajigálta a sziklákra… A Professzor a tekintetével követte a kirohanó Ezredest, félretolta a távcsövet, s megigazította a szemüvegét. – Hová rohanjak? A műlábammal? Különben is, a víz sebessége elég nagy ahhoz, hogy megakadályozza a repülő felszállását. De mi ez a víz? Honnét került ide?… – ismét a tomboló vízárra pillantott. – Jó, hogy nem futottam el, itt legalább nincs akkora zaj. – S ekkor észbe kapott. Észbe kapott és elvörösödött. – Én marha – suttogta –, vén marha… Úgy rohantam a jövőbe, hogy elfeledkeztem a múltról. Visszájára fordult a szigorú titoktartás: senki nem tudott figyelmeztetni… Kétszázötvenmillió esztendő. Nevada. A nevadai tenger. A Professzor a karosszékébe ült, bekapcsolta a működésbe lépő légkondicionáló berendezést. Az ajka remegett, de még talált magában annyi erőt, hogy elnevesse magát. – Észak-Amerika földrajza, mikor is volt ez?… Az egyetem első évfolyamán… Hogyan is mondta Elnökünk, „Bravó, Professzor”? Bravó? „Szörnyű és egyelőre megmagyarázhatatlan katasztrófa következtében az USA nyugati részének több százezer négyzetkilométeres területét vízár öntötte el. Nevada nagy részét, Arizona északi területeit és Kalifornia keleti vidékét. Az anyagi kárt és az áldozatok számát még hozzávetőlegesen is nehéz megállapítani…” Reuter „Dinosaurusok foglalják el Amerikát: Nevada az idő szorításában? France-Press „Az Egyesült Államok elnöke vezeti az amerikai tragédia okait vizsgáló bizottságot…” UPI Földeák Iván fordítása Gábor József rajza
FILM, TV, VIDEO Novemberi filmbemutató: A halott ember levelei A halott ember levelei (Piszma mjortvovo cseloveka) egy első filmes szovjet rendező, Konsztantyin Lopusanszkij filmje a science fiction egyik leggyakoribb témájáról, a nukleáris világháború pusztításának következményeiről szól. Főhőse egy meg nem nevezett ország atomtudósa, Larsen, aki – annak ellenére, hogy a katasztrófát egy komputer meghibásodása váltotta ki – lelkiismeretfurdalást érez, mivel kutatásai is hozzájárultak a történtekhez, sőt a háborúban a katonai parancsnokság is neki volt alárendelve. Az óvóhelyként szolgáló volt múzeumi pincében – lábbal működtetett dinamóval világítva – a robbanáskor eltűnt fiának írja soha el nem küldendő leveleit, amelyekből fény derül az előzményekre. Larsen kiszámítja, hogy szinte mindenki elpusztult, a Földön véget ért az emberiség története. Közben azonban a maga torz módján mégis tovább folytatódik az élet: a katonai hatalom képviselői a viszonylag egészségeseket kiválogatják a központi bunker számára, ám az elárvult gyerekek és a magányos öregek nem tartoznak a kiválasztottak közé, így nincs esélyük az életben maradásra. Az emberiség sorsáért érzett keserű fájdalmon túl a tudós végigjárja saját kálváriáját is: elveszett fiát keresi, haldokló feleségének szerez gyógyszert, és amikor az meghal, létének már csak egy értelme marad: a rábízott gyerekek életét megmenteni. Az operatőr, Nyikolaj Prokopcev döbbenetesen komor hangulatú, barnás tónusú képekben jeleníti meg a katasztrófa utáni alapotokat: lenn a nyomasztóan sivár óvóhelyi világ (legutóbb a hasonló témájú lengyel O-bi, o-bá-ban láthattunk ehhez foghatót), fenn a mindent megsemmisítő atomháború iszonyú nyomai: sár- és törmelékhegyek, kiégett járművek, hullák, amelyek fölött dermesztő szél fúj, meg egy hatalmas teremféle, ahol vízben álló székek és asztalok elárvult tömege, valamint szemét és széthullott papírtömegek jelzik az értelmetlen pusztulást. Félelmetes flashback-képsorokban idéződnek fel az atombombák robbanásai, a szörnyű lángtengerek fellobbanásai, majd a házakat pusztító tűzvész, a mentés és a félholt sebesültekkel zsúfolt kórház képei. A rettenetes világégést túlélő emberek léte szinte valószínűtlennek tűnik a gyilkos, életellenes környezetben. A bunkerbeliek különbözőképpen reagálnak az eseményekre: a főhős önmagával vívódva értékeli át életét, egyesek öngyilkosok lesznek vagy mániákussá válnak, másoknak még választásuk sem marad, meghalnak a sugárbetegségben. Alakítóik közül egyaránt kiválót nyújt a főszereplő színész-rendező, Rolan Bikov, továbbá a sorstársait megszemélyesítő művészek. A halott ember levelei – amely stílusában, hangulatában sokszor Tarkovszkij Sztalker-ére emlékeztet – elgondolkoztató, helyenként sokkoló hatású film, egyszersmind fárasztóan nehéz, a nézőt teljesen igénybe vevő alkotás: cselekménye alig van, annál több viszont – főleg a fiúnak írt hangos levelekben meg a közös étkezéseknél tartott beszédekbe – a filozofálás az emberiség öngyilkosságáról, a pusztulás okairól. „Ha egy világelme látna bennünket, helyettünk is szégyenkezne. Nem vagyunk mások, mint elszabadult majmok” – sommázza kiábrándult véleményét az egyik túlélő. Ám bármilyen komor is a film, mégsem hagyja a nézőt teljesen vigasztalanul: „Remény nélkül hagyni valakit szörnyűbb, mintha nem adunk kenyeret” – nyilatkozta a rendező, és a fináléban, amikor az elvadult bolygón a gázálarcos gyerekek útnak indulnak, elhangzik az utolsó mondat: „Míg úton van az ember, addig megmarad a remény.” A rendező, az 1947-ben született Konsztantyin Lopusanszkij eredetileg konzervatóriumot végzett, azután doktorátust szerzett a művészettudományokban, majd dokumentum- és rövidfilmek készítésével kezdte rendezői pályafutását, később pedig Tarkovszkij asszisztenseként is dolgozott: Filmje keletkezéséről a következőket mondta: „A filmművészek repinói alkotóházában megrendezték a fantasztikus filmek soros szemináriumát, s ott teljesen véletlenül találkoztam a velem hasonló nézeteket valló Vjacseszlav Ribnyikovval, aki szintén leningrádi. Három hónap alatt hat vagy hét forgatókönyv-változatot írtunk meg, de éreztük, hogy hiányzik a tapasztalt és tehetséges kéz, s ekkor fordultunk Borisz Sztrugackijhoz. A téma megragadta az írót is, s most méltán olvasható neve a főcímen… Elutasítottunk bizonyos, a műfajra addig jellemző kalandos sztereotípiákat, s előtérbe helyeztük a filozófiai mondanivalót. Elhúzódott a munka, sokat vitatkoztunk a vezetőséggel, s voltak pillanatok, amikor a film sorsa egy hajszálon függött. Ekkor felbecsülhetetlen segítséget kaptunk Alekszej German rendezőtől: az anyag rendkívüli, mondta, s az ő szavára hallgattak. És természetesen Rolan Bikov támogatását is feltétlenül meg kell említeni.” A halott ember levelei az 1986. évi Mannheimi Nemzetközi Filmfesztiválon nagy feltűnést keltett, megérdemelten nyerte el a zsűri nagydíját, valamint a filmkritikusok nemzetközi szövetségének díját, és eddig több mint húsz országban vásárolták meg vagy mutatták be sikerrel.
Filmhírek Amikor a szülök távol vannak, megjelennek a démonok – ezt a szokásos formulát követi a The Gate (A kapu) című kanadai horrorfantázia, melynek rendezője Takács Tibor, operatőre pedig Vámos Tamás. Glen és nővére, Al a szülők távollétében ketten maradnak családi házukban. Hogy ne érezzék magukat egyedül, Al természetesen szervez egy bulit, amelyre meghívja a jó barátokat. Hívatlanul is jönnek viszont a földöntúli szörnyek, amelyek egy kivágott fa után maradt üreget használnak bejáratként a fenti világ meghódítására. Maga a fődémon a ház padlóját áttörve jelenik meg, míg a többiek – kis kopasz lények – hordákban lepik el a házat, és terrorizálják a fiatalokat. Kellő mennyiségű izgalom és bonyodalom után Glennek végül eszébe jut, hogy a sötétség erőit csak a szeretetből és fényből nyert energiával lehet legyőzni, és így játékrakétájával elpusztítja a démonokat.
Superman, alias Clark Kent (Christopher Reeve) – aki a polgári életben ezúttal egy Superman IV. című angol filmben, amelyet Sidney J. Furie rendezett. Superman, alias Clark Kent (Christopher Reeve), – aki a polgári életben ezúttal egy tévéállomás nyomozó riportereként dolgozik – választás elé kerül a nukleáris fegyverkezéssel kapcsolatban, és bár megfogadta, hogy nem avatkozik bele az emberiség történetébe, végül mégis úgy dönt: meg kell semmisíteni az összes atomfegyvert. Ősellensége, Lex Luthor (Gene Hackman), mivel továbbra is igényt tart a fegyverkezési versenyből származó profitra, ellenzi tervét, és céljai érdekében megalkotja az atomembert. Ez az androidkreatúra összecsap Supermannel, amelynek következtében az utóbbi komoly kihatású sérüléseket szenved: fokozatosan gyengülni, öregedni kezd. Visszavonul arra a farmra, ahol mostohaszülei laknak, de még Lois Lane (Margot Kidder) látogatása sem segít rajta. Végül azonban a szülőbolygóról való energiamodul segítségével visszanyeri erejét, és ismét felveszi a harcot az atomember meg Lex Luthor ellen, hogy megállítsa a fegyverkezési versenyt. Egész estes felnőtt animációs alkotás a belga Picha rendezte, francia-belga koprodukcióban készült Le Big Bang (A Big Bang) című filmszatíra. 1995-ben, egy nukleáris világháború után a Földön két lakható terület alakult ki: U.S.S.S.R., ahol csak férfiak laknak, és Vagínia, ahol viszont csak nők. Mivel a szemben álló felek újabb háborúra készülnek, a főhős, egy űrszemetes, Fred Hero azt a megbízatást kapja, hogy kobozza el mindkét fél titkos fegyvereit. Miután rászerelnek egy villanykörtét, hogy biztosítsák elpusztíthatatlanságát, elküldik az U.S.S.S.R. birodalomba, ahol a Kremlagonba viszik, hogy találkozzon a Főelvtárssal. Fredet azonban teljesen elbűvöli a gyönyörű Liberty, az egyetlen, aki nem lett mutáns, és akit mint egyetlen nőt – imádattal rajonganak körül. A szerelmeseket robotokkal üldöztetik, ezért Washingrad föld alatti utcáira menekülnek, és ott összeházasodnak. Sok bonyodalom után azonban a nagyhatalmak leghatalmasabb fegyverei – a fallikus „Nagy” és az emlő alakú „Nagy mama” – működésbe lépnek, és az univerzum felrobban. Robert Louis Stevenson jól ismert és többször megfilmesített regényének sci-fi adaptációja az olasz Treasure Island (Kincses sziget). A történetből hatórás tévésorozat és kétórás videováltozat készült Antonio Margheriti rendezésében. A színhely Szicília, az időpont 2300. Egy nukleáris szerencsétlenségben felrobbant űrkikötő meg a 3000 éves görög templomromok közelében él a 12 éves Jimmy (Itaco Nardulli). Egy napon megjelenik Billy Bones (Ernest Borgnine), egy lezüllött volt űrhajópilóta, Flint kapitány egykori társa, akinek birtokában van az a térkép, amely a kalóz – egy távoli galaxis egyik bolygóján elásott – kincséhez elvezethet. Ám a nagy vagyon iránt más kalózok is érdeklődnek, és amikor Bones szívrohamban meghal, Jimmy magához veszi a térképet. Ismerőse, Ravano gróf (Philippe Leroy) expedíciót szervez, és a Hispaniola űrhajó Smollett kapitány (Klaus Löwitsch) parancsnoklásával elindul a távoli bolygóra. A legénység tagjai azonban többnyire Flint kapitány volt kalóztársai, köztük van a hírhedt Long John Silver (Anthony Quinn) is… Szörnyek népesítik be a The Kindred (A rokon) című filmet, amelyet Jeffrey Obrow és Stephen Carpenter rendezett. Dr. Lloyd (Rod Steiger), a Geneticell Társaság kutatóorvosa titkos kísérleteket folytat, melyeknek során állatokból és balesetek áldozatainak maradványaiból szörnyű mutánsokat állít elő. Egykori kolléganője, Amanda Hollins (Kim Hunter), aki infarktussal fekszik a kórházban, megkéri fiát, dr. John Hollinst (David Allen Brooks) – aki különben dr. Lloyd beosztottja –, hogy menjen el vidéki házába, és semmisítsen meg mindent, ami az úgynevezett Anthony-kísérletre vonatkozik. John, aki nem tudja, hogy a kísérletet ténylegesen Lloyd végzi, barátnőjével és négy fiatal laborasszisztenssel a házba megy. Velük tart még a tudósjelölt Melissa, aki valójában Amanda hibridizációs kísérleteinek az áldozata, és csak a dr. Lloydtól kapott szer tartja életben. Kiderül, hogy Anthony – John „testvére” – nem más, mint a ház alatt tartott szörnyű hibrid, amely – miután dr. Lloyd is a helyszínre érkezik – hasonló társaival együtt elszabadul, és ez számos halálesetet eredményez… Az ismert holland rendező, Paul Verhoeverr Robocop (Robotzsaru) című amerikai filmjének színhelye Detroit a nem túl távoli jövőben. A városban három olyan csoportosulás létezik, amely annak anarchikus társadalmába teljesen beivódott: a rendőrség, a szadista útonállók bandája és egy multinacionális szervezet, amely a rendőrséget is irányítja. Ez utóbbinál elhatározzák, hogy kifejlesztenek egy kiborgprototípust, egy részben ember, részben gép szerkezetet, amelyet elpusztíthatatlan rendőrré programoznak be. Egy akcióban megölt rendőr holttestéből megalkotják a címszereplő robotzsarut, hogy pusztítsa az alvilági egyedeket, köztük saját gyilkosait is… Változó világokban játszódik Ethan Wiley House II.: The Second Slory (Ház II.: a második történet) című parodisztikus jellegű horrorfilmje, amely csak címében folytatása a hasonló című előző darabnak. (Galaktika. 86/12.) A főhős, Jesse McLaughlin megtér ősei – azték templomhoz hasonló – házába, ahol felfedezi, hogy ük-ükapja, egy hírhedett törvényenkívüli annak idején ellopott egy mágikus erővel bíró kristálykoponyát. Barátjával, Charlie-val kiássák az ős koporsóját, és épségben meg is találják a százhetvenöt, éves Grumps papát, akit életben tartott a bűvös koponya. Az utóbbit azonban ellopja egy kőkorszakbeli barbár, ezért Jesse és Charlie az őskori dzsungelbe kerül, hogy visszaszerezze. A barbárt felfalja egy dinosaurus, a koponyát viszont egy pterodaktilus viszi el. Hőseinknek sikerül a kincset érő tárgyat visszaszerezni és egyúttal viszszajutni saját világukba. Ekkor azonban két azték férfi viszi el a koponyát, így a fiúk az aztékok világába kerülnek, majd azután – Grumps papa ősi ellenségének megjelenése következtében – vissza a régi Vadnyugatra… Az előzőekhez hasonlóan a legújabb James Bond-film, a The Living Daylights (Az eleven szem) is a politikai fantasztikum műfajába tartozik. Cselekménye szerint a kényes kelet-nyugati egyensúlyt és a világbékét ezúttal az a titkos szovjet terv fenyegeti, amely a keleti és a nyugati titkosszolgálatok között közvetlen öldöklést akar kirobbantani. A pazar látványosságokban bővelkedő, szupertechnikát felvonultató film nyitó színhelye Gibraltár, ahol az első incidens történik, majd Pozsony, Bécs és Tanger következik, végül pedig Afganisztán, ahol James Bond – társai segítségévet – hatalmas légicsatában diadalmaskodva, teljesíti küldetését.
A nagy sikerrel bemutatott film főszerepét – Sean Connery és Roger Moore után most Timothy Dalton játssza, a további szerepekben Maryam d'Abo és Jeroen Krabbe látható, a rendező ismét John Glen, akihez úgy látszik, még nem jutott el a glasznoszty és a peresztrojka híre. Glen úr és alkotótársai kicsit lemaradtak… Elkészült a legújabb Stephen King-film, a Creepshow 2 (Borzongató show 2), amelyet Michael Gornick rendezett. A három King-novella alapján forgatott film első epizódja, az Old Chief Wood'nhead (Fafej nagyfőnök) egy halott indiánról szól, aki életre kel, hogy megbosszulja a rajta esett sérelmeket, a The Raft (A tutaj)-ban egy szörny elpusztít négy tinédzsert, akik egy faalkotmányon a tó közepén ragadtak, végül a harmadik epizódban, a The Hitchhiker (Az autóstoppos)-ban egy gazdag nő éjszaka az autópályán elüt egy autóstoppost, aki aztán üldözni kezdi, majd véresen, de korántsem holtan kisérti…
GREG BEAR
VÉRZENE A természetben van egy alapelv, amelyet szerintem még senki sem fogalmazott meg. Óránként miriádszor ezerbillió apró élőlény – baktérium, mikroba, „parány” – születik és hal meg szinte észrevétlenül… feltéve, hogy nem szaporodnak el túlságosan; mert akkor egyedenként lényegtelen hatásuk természetesen összeadódik. Érzékeikkel nem tudnak a mélységekig hatolni, és a szenvedést sem ismerik. Százmilliárd parány haldoklásának sincs akkora jelentősége, mint egyetlen ember halálának. Tekintsük végig az élőlényeket – legyenek akár kicsinyek, mint a mikrobák, vagy nagyok, mint az emberek –, s meglátjuk, hogy a „hév”, amely bennük ég, egy és ugyanaz, ahogy egy nagy fa ágainak tömege egy halomba rakva, akár a kicsiny gallyakat nézzük, akár a nagy főágakat, ugyanazt az életet keringeti magában, mint a fa törzse. Az elv mindenesetre ez. Azt hiszem, Vergil Ulam volt az első, aki ezt az elvet megszegte. Már két esztendeje színét sem láttam. Emlékeimben egyáltalán nem az a napbarnított, mosolygó, jól öltözött úr élt, aki akkor megállt mellettem. Előző nap állapodtunk meg telefonon, hogy együtt ebédelünk, s most csak álltunk egymással szemben a Mount Freedom rendelőintézet büféjének széles, kétszárnyú ajtajában. – Vergil? – kérdeztem. – Uramisten, Vergil! – De jó, hogy látlak, Edward. – Keményen megrázta a kezem. Legalább tíz-tizenkét kilót leadott, s így sokkal csinosabb, arányosabb volt. Az egyetemen amolyan kövérkés, borzas üstökű, egyenetlen fogsorú hülye gyerek volt, aki áramot vezetett a kilincsbe, akkorákat húzott be nekünk, hogy majdnem összecsináltuk magunkat, és sohasem randevúzott, hacsak nem Eileen Termagenttel, aki többé-kevésbé hozzá hasonló küllemű volt. – Fantasztikusan nézel ki – mondtam. – Cabo San Lucasban nyaraltál? A pultnál álltunk az ételért várakozók sorában. – Akkor szereztem ezt a színt – felelte, és elvett egy doboz csokoládés tejet –, amikor három hónapot töltöttem szoláriumban. A fogaimat rögtön azután egyenesítették ki, hogy utoljára találkoztunk. A többit majd elmesélem, de előbb keressünk egy nyugalmas helyet, ahol senki sincs a közelünkben. A dohányzósarokba vezettem, ahol három régimódi puff és hat asztalka hevert szanaszét. – Te aztán alaposan megváltoztál – mondtam, miközben leraktuk a tálcáinkat. – Jól nézel ki. – Jobban megváltoztam, mint gondolnád. – A hangjában volt valami nyugtalanító, s abban is, ahogy a szemöldökét színpadiasán fölvonta. – Hogy van Gail? Gail jól van, feleltem, jelenleg is az óvodában dolgozik. Az előző évben házasodtunk össze. Pillantása lesiklott az előtte lévő ételre – egy szelet ananász, friss tehéntúró s egy banánkrémes pite –, s kissé rekedtesen azt kérdezte: – Észrevettél rajtam még valamit? Összehúzott szemmel töprengtem. – Ööö… – Nézz meg közelebbről. – Nem is tudom. Ja igen… nem hordasz szemüveget. Kontaktlencse? – Nem. Már nincs szükségem rá. – És divatosan öltözködsz. Ki öltöztet mostanában? Remélem, nemcsak jó ízlésű, de legalább olyan szexi is. – Candíce-nek nincs, nem volt szerepe az öltözködésem megváltozásában. Csak jobb munkát kaptam, s több elszórni való pénzem volt. Történetesen a divathoz több érzékem van, mint az ételekhez. – Ezúttal a régi Vergil-féle önbecsmérlő vigyor jelent meg arcán, de a szemében valami különös fény bujkált. – Egyébként itt hagyott, kirúgtak az állásomból, s most a félretett pénzemből élek. – Várj csak – szóltam közbe. – Ez kicsit sok egyszerre. Nem tartanál valami sorrendet? Munkát kaptál. Hol? – A Genetron Társaságnál. Tizenhat hónappal ezelőtt. – Nem hallottam róluk.
– Majd fogsz. A jövő hónapban bocsátanak ki általános részvényeket. Ebbe fog belebukni az igazgatóság. Az OAB-oknak köszönhetik az áttörést. Az orvosilag… – Tudom, mik azok az OAB-ok – szakítottam félbe. – Orvosilag alkalmazható biochipek. – Némelyiket már alkalmazzák is. – Micsoda? – Most én húztam föl a szemöldökömet. – Mikroszkopikus méretű logikai áramkörök. Az emberi testbe kerülve a kívánt helyeken rendezik be a műhelyeiket, s elvégzik a szükséges javításokat. Dr. Michael Bemard jóváhagyásával. Lenyűgözően hangzott. Bemard makulátlan hírű orvos. Nem elég, hogy kapcsolatban állt a nagy genetikai laboratóriumokkal, de mielőtt idegsebészként nyugalomba vonult, évente legalább egy szenzációt szállított a lapoknak. A fényképe állandóan ott volt a Time, a Mega vagy a Rolling Stone címlapján. – A dolog persze titokban zajlik: a törzs, a felfedezés, Bemard, minden. – Körülpillantott, és lehalkította a hangját. – Te csinálhatsz, ahogy úri kedved tartja, de én végeztem a disznókkal. Füttyentettem. – Gazdaggá akarsz tenni, mi? – Ha éppen erre vágysz. De maradj még velem egy kicsit, mielőtt elrohannál az ügynöködhöz. – Magától értetődik. – Hozzá sem nyúlt a túróhoz, a süteményhez, csak az ananászszeletet ette meg, és megitta rá a csokoládés tejet. – Hát, akkor mesélj. – Nos, medikusként laborban dolgoztam. Biokémiai kutatásokat végeztem. A számítógépek is érdekeltek mindig, így aztán az utolsó két évben… – Software-csomagokat adtál el Westinghouse-nak – mondtam. – Jó érzés, hogy a barátaim emlékeznek rá. így kerültem kapcsolatba a Genetronnal, éppen akkor, amikor beindultak. Pénzes támogatóik voltak, mindenki megkapott minden felszerelést, amire csak szüksége volt. Alkalmaztak, és én gyors iramban haladtam előre. Négy hónap múlva már a saját munkámon dolgoztam. Volt néhány felfedezésem – könnyedén legyintett – , de akkor valami más kezdett érdekelni, amit ők elhamarkodottságnak tartottak. Én nem tágítottam, mire elvették a laboratóriumot, és odaadták egy kötözni való bolondnak. Mielőtt kirúgtak, még sikerült a kísérlet egy részét megmentenem. De nem voltam eléggé körültekintő… vagy megfontolt. Most aztán labor nélkül kell folytatnom. Vergilt én mindig törekvő, kicsit hóbortos és nem kimondottan érzékeny fiúnak tartottam. Kapcsolata a feljebbvalóival sohasem volt zavartalan. Számára a tudomány olyan volt, mint az elérhetetlen nő, aki váratlanul tárja ki feléd a karját, még mielőtt képes lennél az érett szerelemre – s ettől aztán megrémülsz, hogy örökre elszalasztod a lehetőséget, hogy megfosztod magad a jutalomtól, s ez elég is, hogy végképp becsavarodj. Nyilván ez történt vele. Labor nélkül? Nem értem. – Edward, arra kérlek, vizsgálj meg. Tetőtől talpig. Beleértve esetleg a rákszűrést is. Aztán majd elmagyarázok mindent. – Egy ötezer dolláros vizsgálatot kérsz? – Mindent, ami csak módodban áll. Ultrahang, ideg- és elmeállapot, termogram, minden. – Nem tudom, hozzáférek-e minden műszerhez. Az agy letapogatását végző berendezésünk alig egy-két hónapja van. Az ördögbe is, ennél drágább módszert keresve sem választhattál volna… – Akkor maradjunk az ultrahangnál. Ebből is megtudsz mindent. – Vergil, én szülész vagyok, nem afféle helyes kis labortechnikus. Szülész-nőgyógyász, a hülye viccek állandó céltáblája. Ha nővé változnál, talán segíthetnék rajtad. Előrehajolt, csaknem belekönyökölt a pitébe, de az utolsó pillanatban néhány milliméterrel szélesebbre nyitotta a könyökét. A régi Vergil biztosan belemászott volna. – Vizsgálj meg alaposan, és majd… – A szeme összeszűkült, és megrázta a fejét. – Csak annyit kérek, hogy vizsgálj meg. – Akkor megbeszélek egy időpontot az ultrahangra. Ki fizeti a számlát? – Benne vagyok a kék könyvben. – Elmosolyodott, és felmutatott egy orvosi hitelkártyát. – A Genetronnal fölvettek a listára. Százezer dolláros orvosi számláig nem ellenőriznek, még csak nem is gyanakodnak. Titoktartást kért, s én ehhez tartottam magam, még az űrlapokat is magam töltöttem ki. Amíg a számlák rendben voltak, nemigen került sor hivatalos ellenőrzésre. Nem is vezettem rá a kartonomra. Épp eléggé megijesztett, s végtére is barátok voltunk.
Késő este jött. Nem lettem volna szolgálatban, de a kedvéért bent maradtam. A második emeleten vártam rá, amelyet a nővérek Frankenstein-szárnynak neveztek. Egy narancssárga műanyag széken ültem, amikor megérkezett: a fluoreszkáló fényben olajzöld volt az arca. Amikor levetkőzött, lefektettem a vizsgálóasztalra. Rögtön feltűnt, milyen duzzadt a bokája. Nem mintha felpüffedt volna. Többször is megnyomkodtam: egészségesnek látszott, csak furcsa volt. – Hm – mondtam. Előbb a „lapáttal” tapogattam végig mindenütt, ahol a nagyobb egység nem észlelte volna a tüneteket, majd az adatokat betápláltam a vetítőbe. Aztán megfordítottam az asztalt, és beillesztettem az ultrahangdiagnosztizáló zománcozott nyílásába, amilyet a nővérek búgólyuknak becéztek. A búgólyuk adatait is betápláltam, s végül bekapcsoltam a videót. Egy másodperc múlva megjelent a kép, amely Vergil csontvázát ábrázolta. , Három másodperc után – ami elég volt ahhoz, hogy leessen az állam – átkapcsolt a mellkasi szervekre, majd az izomzatra, végül a véredényrendszerre és a bőrre. – Mikor volt a baleseted? – érdeklődtem, s megpróbáltam úrrá lenni hangom remegésén. – Nem volt balesetem – felelte. – Szándékosan történt. – Jézusom! Megvertek, hogy el ne áruld a titkot? – Félreértesz, Edward. Nézd meg alaposabban á képeket. Nem szenvedtem károsodást. – Figyeld csak ezt a megvastagodást… – mutattam a bokájára – és a bordáid… az illesztéseknek ez a furcsa cikcakkos vonala. A törés nyilvánvaló, és… – Nézd meg a gerincemet – mondta. Kikerestem a megfelelő képet. Szentséges ég, mondtam magamban. Fantasztikus volt. A háromszögletű nyúlványok alkotta csigolyák összekapcsolódásának mintáját követni sem tudtam, nemhogy értettem volna. A hátához nyúltam, hogy kitapogassam a gerincoszlopot. Fölemelte mindkét karját, és a mennyezetre nézett. – Nem találom – fakadtam ki. – Teljesen sima a hátad. – Megnéztem a mellkasát, megtapogattam a bordáit. Valami egyenetlen, rugalmas anyagba voltak ágyazódva. Minél erősebben nyomtam, ez az anyag annál ellenállóbbá vált. Akkor egy újabb rendellenességet vettem észre. – Hé! – kiáltottam. – Nincsenek mellbimbóid! – Láttam ugyan – apró pigmentfoltokat, de mellbimbóképződménynek nyoma sem volt. – Érted már? – kérdezte Vergil, miközben magára cibálta a fehér inget. – Belülről kifelé haladva építenek újjá. Ahogy visszaidézem azokat az órákat, valami ilyesmit mondhattam: – Akkor mesélj róla. – Talán jobb is, hogy nem emlékszem pontosan, mit mondtam valójában. Jellegzetes köntörfalazó módján fogott hozzá. Ha az ember őt hallgatta, valami olyasmit érzett, mintha egy újságcikk lényegéhez holmi grafikai cicomák és minták erdején át kellene utat vágnia. Én az egyszerűbb, tömörített változatot mesélem el. A Genetron megbízta, hogy állítsa elő a biochip prototípusát, azaz a protein-molekulákból átló apró áramköröket. Egyeseket a mikrométernél alig nagyobb szilikonchipekhez kapcsoltak, majd patkányok vérkörébe juttatva érték el, hogy kémiailag rögzüljenek, lépjenek kapcsolatba a patkány szöveteivel, s ily módon kimutassák, sőt ellenőrzésük alá vegyék a laboratóriumi körülmények között előidézett betegségeket. – Ezt már nevezhettük valaminek – mondta. – A patkány feláldozásával visszanyertük a még bonyolultabbá vált mikrochipet, majd a szilikon alkotóelemet egy vetítőrendszerhez kapcsoltuk. A számítógéptől megkaptuk a grafikus ábrázolást és a mintegy tizenegy centiméternyi véredényrendszer kémiai jellegzetességeinek diagramját… s végül az egészet képernyőre vetítettük, majd ki is nagyítottuk a tizenegy centiméter patkányartériát! Életedben nem láttál még ennyi ugrándozó, ölelkező, poloskaszörpöt vödörszám nyakaló tudóst! – A poloskaszörp borssal vadított laboratóriumi etilalkohol volt. Végül a szilikont teljesen kiszorították a nukleoproteinek. Ennek részleteit csak ímmel-ámmal magyarázta el, de sejtettem, hogy sikerült megtalálniuk a módját, hogy elektrokémiai számítógépekbe tápláljanak be óriás molekulákat – a DNS-hez hasonló méretűeket, de annál még bonyolultabbakat –, a riboszómaszerű struktúrákat használva „kódolóként” és „dekódolóként”, az RNS-t pedig „jelként”. Vergil a reproduktív szétválasztást és újraösszeállítást utánozta le saját nukleoproteinjeiben, úgy olvasztva be a program módosulásait, hogy a kulcsfontosságú helyeken párba állította a nukleotidákat. – A Genetron azt akarta, hogy térjek át a szupergéntechnikára, mivel mindenütt ezt tekintették a jövő útjának. Hogy aztán mindenféle lényt teremtsünk, akár a képzeletünkre hagyatkozva is. De nekem más terveim voltak. – Ujjával a homlokára bökött, és fölnevetett. – Az őrült tudósok korát éljük, nem igaz? – Elkomolyodva folytatta: – Baktériumtelepbe ol-
tottam a legjobb nukleoproteinjeimet, hogy könnyebben szaporítsam és vegyítsem őket. Majd kísérletképpen úgy hagytam az egészet, hogy az áramkörök kölcsönhatásba kerüljenek a sejtekkel. Heurisztikus programozást alkalmaztam, azaz többet tanultak önmaguktól, mint amire én beprogramoztam őket. A sejtek kémiailag kódolt információt juttattak el a számítógépekhez, azok ennek alapján meghozták a döntést, s a sejtek egy fokkal megint okosabbak lettek. Úgy értem, kezdetben az édesvízi örvényférgek értelmi színvonalán. Képzelj el egy colibacilust az örvényféreg intelligenciaszintjén! – Képzelem – bólintottam. – Ezután már végképp a magám feje után mentem. Megvolt a felszerelésünk, a technológiánk, s én értettem a molekulák nyelvén. Valóban sűrű, valóban bonyolult biochipeket tudtam csinálni a nukleoproteinek vegyítésével, szabályos apró agyakat állítva össze belőlük. Bizonyos kutatást is végeztem, hogy elméletben meddig juthatok el. A baktériumok segítségével olyan biochipet tudtam csinálni, amely felért a verébagy képességeivel! Képzeld csak el, mennyire fölvillanyozódtam! Aztán megleltem a módját, hogyan emeljem ezerszeresére a komplexitást egy általában kellemetlenségként elkönyvelt dologból… az áramkörök rögzült elemei közti átdumálásra gondolok. A mélyben egy apró, szinte lényegtelen változás is kibombázhat egy biochipet. De én olyan programot dolgoztam ki, amely tulajdonképpen megjósolta, hogy hol készítetlek járatokat az elektronok, és ezt a tudását fel is használta. Érvényre juttattam a számítógép heurisztikus vonásait, és a bonyolultság növelésének módszeréül választottam ezt az átdumálást. – Már nem tudlak követni – szóltam közbe. – Kihasználtam a rendszertelenség előnyeit. Ha kellett, az áramkörök kijavították önmagukat, összevetették memóriájukat, és rendbe hozták a hibás elemeket. Nekem mindössze annyi dolgom volt, hogy kiadjam az utasítást: terjeszkedjetek és sokasodjatok. Tökéletesedjetek. Istenemre mondom, látnod kellett volna, hogy némelyik kultúra mivé fejlődött egy hét leforgása alatt! Elképesztő volt. Önnön erejükből virágoztak fel, mint apró városok. Elpusztítottam valamennyit. Az egyik Petri-csésze már-már lábakat növesztett, s ha tovább táplálom, egyszerűen kisétált volna az inkubátorból. – Tréfálsz – néztem rá. – Nem tréfálsz. – Ember, ezek tudták, mit jelent az, hogy tökéletesedni! Tudták, merre vezet az útjuk, de be voltak zárva baktériumtestükbe, s az energiaforrásuk is ennek megfelelően elenyésző volt. – Mennyire voltak értelmesek? – Nem tudom biztosan. Száz-kétszáz sejtenként álltak össze halmazokba, s minden egyes halmaz önálló egységként viselkedett. Külön-külön olyan okosak lehettek, mint egy-egy rhesusmajom. A szőreiken át cserélték az információkat, továbbították a memóriaegységeket és vetették össze észrevételeiket. Nyilván nem úgy szerveződtek csapatba, mint a majmok, hiszen világuk ehhez túl egyszerű volt: De törekvéseiket tekintve, ők voltak a Petri-csészék császárai. Bakteriofáguszokat is telepítettem közéjük: ezek jottányit sem változtak. Amazok viszont minden lehetőséget megragadtak, hogy változzanak és növekedjenek. – Hogy lehetséges ez? – Micsoda? – Mintha meglepte volna, hogy nem fogadok el mindent azonnal és szó szerint. – Hogy ilyen kicsi helyen zsúfolódjon össze ennyi minden. Egy rhesusmajom nem ugyanaz, mint egy kis számítógép, Vergil. – Akkor nem fejeztem ki magam világosan – felelte, és nem is titkolta bosszúságát. – Én nukleoproteinszámítógépekkel dolgoztam. Ezek a DNS-re hasonlítanak, csakhogy a bennünk lévő információk kölcsönösen hatnak egymásra. Tudod-e, hány nukleotidapár van egy egyszerű baktérium DNS-ében? Régen volt, amikor én utoljára biokémiát hallgattam. Megráztam a fejem. – Körülbelül kétmillió. Add ezt hozzá a módosított riboszómastruktúrákhoz; tizenötezer van belőlük, egyenként mintegy hárommillió molekulasúlyú; és számítsd hozzá a kombinációkat és permutációkat. Az RNS-t úgy képzeld el, mint egy hosszú, hurkokkal ellátott papírszalagot; ezt veszik körül a riboszómák, melyek az utasításokat hordozzák, és kialakítják a proteinláncokat… – A szeme párásán csillogott. – Azt egyébként nem állítottam, hogy minden egyes sejt entitás volt. Együttműködtek. Hány baktérium volt a csészékben, amelyeket elpusztítottál? – Sok milliárd. Nem tudom. – önelégülten elvigyorodott. – Végre kapiskálod, Edward. Egy egész bolygóra való colibacillus. – De akkor még nem rúgtak ki? – Nem. Egyrészt, mert nem tudták, mi történik. Továbbra is vegyítettem a molekulákat, növeltem méretüket és bonyolultságukat. Amikor a baktérium elérte a növekedési határát, vért vettem magamból, elkülönítettem a fehérvérsejteket, és beoltottam őket az új biochipekkel. Labirintusteszteknek vetettem alá őket, apróbb kémiai feladatokat oldattam meg velük, és megfigyeltem a viselkedésüket. Boszorkányosok voltak. Ezen a
szinten sokkal gyorsabban telik az idő; az üzeneteknek oly kicsiny távolságokat kell megtenniük, s a környezet is sokkal egyszerűbb. Aztán egyszer egy sor adatot véletlenül nem a titkos kódom alatt tároltam a labor számítógépében. Néhány főnök megtalálta, és rájöttek, min dolgozóim. Pánikba estek. Azt hitték, a nyakukra hozom az ország összes társadalmi ellenőrét. Hozzá is fogtak, hogy tönkretegyék a munkámat, és letöröljék a programjaimat. Utasítottak, hogy sterilizáljam a fehérvérsejtjeimet. Krisztusom! – Lehúzta magáról a fehér inget, és öltözni kezdett. – Mindössze egy-két napom maradt. Elkülönítettem a legbonyolultabb sejteket… – Milyen bonyolultak voltak? – Százsejtű halmazokba tömörültek, mint a baktériumok. Egy-egy halmaz egy tízéves gyerek értelmi színvonalán állhatott. – Fürkésző pillantást vetett rám. – Még mindig kételkedsz? Akarod, hogy felsoroljam, hány nukleotidapár van egy emlősejtben? Átalakítottam a számítógépeimet, hogy kihasználjam a fehérvérsejt-kapacitást. Tízmilliárd nukleotidapár, Edward. Tízmilliárd! És nem kell törődniük holmi lomha testtel, hogy másra jóformán ne is jusson idejük. – Oké, meggyőztél – mondtam. – Mit tettél ezután? – Visszatettem a sejteket egy vérrel teli tartályba, majd ezzel a keverékkel beoltottam magam. – Begombolta az inge nyakát, és halványan rám mosolygott. – Amire csak tudtam, beprogramoztam őket, amilyen magas színvonalon csak enzimekkel és effélékkel dolgozhat az ember. A többi már az ő dolguk volt. – Arra programoztad be őket, hogy terjedjenek szét, sokasodjanak és tökéletesedjenek? – ismételtem korábbi szavait. – Azt hiszem, a biochipek révén már kifejlesztettek néhány jellegzetességet colibacillus korukban is. A fehérvérsejtek préselt memóriák segítségével tudtak beszélni egymással. Szinte bizonyos, hogy valami módon más típusú sejteket is bejuttattak, s átalakították, de nem ölték meg őket. – Te megbolondultál. – Megnézheted a képernyőn! Edward, én azóta nem voltam beteg! Azelőtt örökösen megfázással bajlódtam, s most úgy érzem magam, mint még soha. – A testedben vannak, mindent felkutatnak s át is alakítanak! – És mára már mindegyik halmaz olyan okos, mint te vagy én. – Teljesen becsavarodtál. Vállat vont. – Kirúgtak. Azt hitték, bosszút fogok állni azért, amit a munkámmal tettek. Kizártak laboratóriumokból, és mostanáig tulajdonképpen alkalmam sem nyílt rá, hogy megnézzem, mi folyik bennem. És ennek már három hónapja. – Ezek szerint… – Az agyam hirtelen meglódult. – Lefogytál, miután megjavították az anyagcserédet. A csontjaid megerősödtek, a gerincedet teljesen átépítik… – Nincs többé hátfájás, elalhatok akár a régi matracomon is. – A szíveden is változást észleltem. – A szívemről nem tudtam – hajolt egészen közel a képernyőhöz. – Ami a zsírszöveteket illeti… erre már magam is gondoltam. A barna sejtjeim számának megnövelésével hozhatták egyensúlyba az anyagcserémet. Mostanában nem is érzek éhséget. Nem mintha különösebben változtattam volna az étkezési szokásaimon, ma is ugyanazokat az ételeket eszem, de valahogy csupa olyasmit eszem, amire szükségem van. Nem hinném, hogy már fölismerték volna, mi az agyam voltaképpen. A mirigyek anyagát már nyilván birtokba vették, de az egészről még nincs képük… ha érted, mire gondolok. Nem tudják, hogy ebben az egészben én vagyok. De öregem, azt már biztosan kitalálták, mi a szaporítószerveim szerepe. A képernyőre pillantottam, aztán elfordítottam a tekintetem. – Ó, nagyon is normálisnak látszanak – mondta, miközben szemérmetlen mozdulattal megemelgette a herezacskóját. Vihogott. – De mit gondolsz, különben hogyan csíphettem volna fel egy olyan bomba nőt, mint Candice? Az előző éjszakát egy technikussal töltötte… Én már elég jól néztem ki, nem ilyen napbarnítottan, de azért remek kondiban, és jó ruhákat hordtam. Technikussal akkor dugott először. Elmarháskodtak, tudod? De az én kis géniuszaim fél éjszaka ébren tartottak bennünket. Azt hiszen, minden egyes alkalmat kihasználtak, hogy tökéletesedjenek. Úgy éreztem magam, mintha pokolian lázas lennék. A mosoly eltűnt az arcáról. – De aztán egyik éjszaka bizseregni kezdett a bőröm. Akkor tényleg megijedtem. Mi lesz, ha a dolgok kicsúsznak a kezemből? Töprengtem, mit tesznek, ha sikerül áttörniük a vér és az agy közötti korlátot, és tudomást szereznek rólam, az agy valódi szerepéről. Minden erőmet összeszedtem, hogy ki ne csússzanak az ellenőrzésem alól. Azért akarnak bejutni a bőrbe, gondoltam, mert sokkal egyszerűbb, ha a felszínen építenek körpályákat. Annál sokkal könnyebb, mint kommunikációs láncokat kiépíteni az izmokban, a szervekben, a véredényekben és ezek körül. A bőr összehasonlíthatatlanul közvetlenebb utat kínál. Tehát vettem egy kvarclámpát. – Elkapta zavart pillantásomat. – A laboratóriumban a biochipsejtek
fehérjeállományát ibolyántúli besugárzással pusztítottuk el. Felváltva alkalmaztam a szoláriumot és a kvarclámpát. Eltávolítottam őket a bőrömből, s közben szépen lebarnultam. – És beszerezhettél egy szép kis bőrrákot – jegyeztem meg. – Azt hiszem, erre vigyáznak. Mint a rendőrség. – Oké, megvizsgáltalak, elmondtál nekem egy mesét, amit még most is nehezen hiszek el… mit kívánsz még tőlem? – Csak tettetem, hogy ilyen könnyedén veszem a dolgokat, Edward. Aggaszt a helyzetem. Szeretném megtalálni a módját, hogyan tartsam féken őket, még mielőtt rájönnek, mi az agyam szerepe. Gondold el, ma már többmilliárdnyian vannak, és egytől egyig értelmesek. Bizonyos fokig együtt is működnek. Lehet, hogy én vagyok bolygónk legértelmesebb tagja, holott mindeddig még nem is léptek föl együttes erővel. Nagyon nem szeretném, ha átvennék a hatalmat. – Felnevetett, de úgy, hogy beleborsódzott a hátam. – Ellopnák a lelkem, érted? Találj ki valami kezelést, amelytől le kellene állniuk. Talán ki kellene éheztetnünk a kis csibészeket. Gondolkozz rajta. – Begombolta az ingét. – Hívj föl. – Átnyújtott egy kis kártyát, rajta a címével és a telefonszámával. Aztán a számítógéphez lépett, letörölte a képet és a vizsgálat eredményének adatait. – Csak neked árultam elmondta –, egyelőre senki másnak. És kérlek… siess. Hajnali három órakor hagyta el Vergil a vizsgálószobát. Még megengedte, hogy vérmintákat vegyek, aztán kezet ráztunk – az idegességtől nyirkos volt a tenyere. Mielőtt hazamentem volna, megcsináltam néhány tesztet. Az eredményekre másnapig várni kellett. Másnap az ebédidőmben mentem értük, aztán megsemmisítettem valamennyi mintát. Úgy dolgoztam, akár egy gép. Öt napomba és álmatlan éjszakámba telt, mire elhittem, amit láttam. A vére elég normális volt, noha a műszerek szerint a páciens fertőző betegségben szenvedett. Nagy mennyiségű leucocyta – fehérvérsejt – és hisztamin. Az ötödik napon végre elhittem. Gail előbb ért haza, de aznap én voltam soros a vacsorakészítésben. Ő addig behelyezte a videóba az egyik, óvodából hazahozott kazettát, és meg kellett néznem, milyen remekül értenek az óvodások a videoművészethez. Mindvégig nyugodt maradtam, aztán némán megvacsoráztunk. Két álmom volt; ezek után már végképp elfogadtam a helyzetet. Az elsőben – ettől veszettül hánykolódtam – tanúja voltam, hogyan pusztul el a Szuperember bolygója, a Krypton. Emberfölötti démonok milliárdjai zuhantak sikoltozva a lángokba. Vergil vérmintáinak sterilizálásából származhatott a pusztulásnak ez a látomása. A másik álom rosszabb volt. Azt álmodtam, hogy New York City megerőszakol egy nőt. Az álom azzal ért véget, hogy a nő apró városmagzatokat szült, áttetsző zsákba volt csomagolva mindegyik, s a nehéz szüléstől lucskosak voltak és vérrel szennyezettek. A hatodik nap reggelén fölhívtam. A negyedik csengetésre vette fel a kagylót. – Vannak bizonyos eredmények – mondtam. – Semmi perdöntő. De beszélni akarok veled. Személyesen. – Rendben – felelte. – Mostanában mindig itthon vagyok. – A hangja feszült volt és fáradtnak tűnt. Vergil a tóparttól nem messze, egy elegáns felhőkarcolóban lakott. Lifttel mentem föl, közben hallgattam a csengőbongó rímekbe szedett hirdetéseket, néztem a táncoló hologramkavalkádot, mélyek mind a kiadó lakásoknak próbáltak kedvet csinálni. Vergil nyitott ajtót, és intett, hogy lépjek beljebb. Hosszú ujjú, kockás ruhát viselt, s hozzá posztópapucsot. Egyik kezében meggyújtatlan pipát szorongatott, s ahogy ellépdelt mellettem, és szó nélkül letelepedett, ujjait ütemesen széttárta, majd újra összecsukta. – Fertőző betegséged van – mondtam. – Ó! – A vérvizsgálatok csak ennyit árultak el. Az elektronmikroszkópokhoz nem fértem hozzá. – Nem hiszem, hogy fertőzés lenne – közölte. – Hiszen ezek az én saját sejtjeim. Talán valami más… ami jelzi, hogy itt vannak, hogy valami változás van folyamatban. Nem várhatjuk el, hogy megértsünk mindent, ami odabent történik. Levettem a kabátomat. – Figyelj – mondtam. – Most már igazán aggódom érted. – Arckifejezése láttán elhallgattam; valami fantasztikus megdicsőülést láttam rajta. Szemét a mennyezetre függesztette, ajkát bigygyesztette. – Megbolondultál? – kérdeztem. Megrázta a fejét, aztán bólintott, de nagyon lassan. – Hallgatom – mondta. – Mit?
– Nem tudom… Nem hangok, illetve nem egészen… A szívem, a véredényeim, ahogy a vér átfolyik az artériákon és a vénákon… A működést hallgatom. Zenél a vérem. – . Panaszos tekintettel nézett rám. – Miért nem dolgozol ilyenkor? – Szabadnapom van. Ma Gail dolgozik. – Maradhatsz? Vállat vontam. – Azt hiszem. – Elfogott a gyanakvás. Körülnéztem a lakásban hamutartó, újságok után. – Nem bolondultam meg, Edward – mondta. – Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, valami nagy dolog történik. Valószínűleg rájöttek, hogy ki vagyok. Leültem Vergillel szembe, és merőn néztem rá. Mintha észre sem vett volna. Ami benne végbement, teljesen lekötötte a figyelmét. Amikor egy csésze kávét kértem, csak intett a konyha felé. Vizet forraltam, és a szekrényből elővettem a nescafét. Kezemben a csészével visszamentem, és leültem. Tágra nyílt szemmel ingatta a fejét. – Te, ugye, mindig tudtad, mi akarsz lenni? – kérdezte hirtelen. – Többé-kevésbé. – Nőgyógyász. Célszerűség. Sehol egy elhibázott mozdulat. Én más voltam. Voltak céljaim, de nem tudtam az irányt. Olyan voltam, mint egy térkép, amelyen nincsenek utak, csak helységek, ahová el kell jutnom. Semmivel sem törődtem, csak magammal. Még a tudománnyal sem. Csak éppen hogy. Csodálom, hogy ilyen messzire eljutottam. Még a családomat is megutáltam. Megragadta széke karfáját. – Valami baj van? – kérdeztem. – Beszélnek hozzám – felelte. Lehunyta a szemét. Egy teljes óráig aludni látszott. Megnéztem a pulzusát, erős volt és egyenletes, megtapintottam a homlokát – kicsit hűvös –, aztán csináltam magamnak még egy kávét. Átlapoztam egy újabb magazint, s már éppen azon tűnődtem, mihez kezdjek, amikor kinyitotta a szemét. – Nehéz rájönni, mit jelent pontosan számukra az idő – mondta. – Három-négy napjukba telt, hogy kitalálják a nyelvet, az emberi alapfogalmakat. De már birtokba vették. És engem is. Épp az imént. – Hogyan történt? Elmesélte, hogy kutatók ezrei kapcsolódtak össze az idegsejtjeivel. Részleteket nem tudott. – Átkozottul hatékonyak – magyarázta. – De még nem kerekedtek fölibém. – Most rögtön kórházba kellene vigyelek. – Mi az ördögöt kezdenének velem? Kitaláltál bármit is, hogy ellenőrzésünk alatt tartsuk őket? Mondom, hogy ezek az én saját sejtjeim. – Gondolkoztam. Kiéheztetjük őket. Kikutatjuk, miféle anyagcserezavarok… – Nem tudom, igazán meg akarok-e szabadulni tőlük – vágott a szavamba Vergil. – Semmiféle kárt nem tesznek bennem. – Honnan tudod? Megrázta a fejét, és fölemelte az ujját. – Várj! Éppen azt próbálják megérteni, hogy mi az a tér. Ez kemény dió lesz. A távolságokat a vegyi anyagok koncentrációi szerint osztályozzák. Ők úgy érzékelik a különböző távolságokat, ahogyan mi az egyes ízek erősségét. – Vergil… – Várj még! Gondold el, Edward! – A hangja izgatott volt, de egyenletes. – Valami óriási dolog történik bennem. A folyadék közvetítésével, a sejthártyákon át beszélnek egymással. Valamit – vírusokat? – alkalmassá tettek rá, hogy hordozzák a nukleinsav-láncokban tárolt adatokat. Úgy hallom, azt mondják: RNS. Ennek értelme van! Ez az egyik lehetőség, amelyre beprogramoztam őket. Ugyanakkor plazmikus felépítésűek is. Lehet, hogy ezt vélik a gépeid a fertőzés jelének; mindaz, amit a véremben fecsegnek, adatok sokaságát rejti. Ahogy az egyik ízlelgeti a másikat. Sokfélék. Akad köztük arisztokrata, vezér, szolga. – Hallgatlak, Vergil, de változatlanul az a véleményem, hogy kórházban lenne a helyed. – Ez az én műsorom, Edward. A világegyetemük vagyok. Ez az újonnan fölfedezett távlat nagyon meglepte őket. – Egy ideig ismét csendben volt. Lekuporodtam a széke mellé, és fölhúztam a ruhája ujját. A karját keresztül-kasul szabdalták a fehér vonalak. Már azon voltam, hogy odamegyek a telefonhoz, és mentőt hívok, amikor fölállt és nyújtózkodott. – Tudod-e – kérdezte –, hány sejtünket öljük meg, valahányszor mozdulunk egyet? – Hívom a mentőket – feleltem.
– Nem, nem hívod. – A hangjára megtorpantam. – Mondtam, hogy nem vagyok beteg; itt az én műsorom folyik. Tudod, mit csinálnának velem a kórházban? Úgy viselkednének, mint a barlanglakók, akik úgy próbálnának összetákolni egy számítógépet, ahogy a kőbaltát tákolták össze. Mesébe illő lenne. – Akkor meg mi az ördögöt keresek én itt? – csattantam fel dühösen. – Én is csak egy barlanglakó vagyok. – Te a barátom vagy – felelte Vergil, és egyenesen a szemembe nézett. Az volt a benyomásom, mintha az ő szemén keresztül mások is figyelnének. – Azt akarom, hogy maradj velem. – Felnevetett. – Nem mintha teljesen egyedül lennék. Két óra hosszat járkált a lakásban, időnként kézbe vett egy tárgyat, kinézett valamelyik ablakon, lassan, módszeresen ebédet készített magának. – Tudod, ők tulajdonképpen érzik is mindazt, amire gondolnak – mondta úgy dél körül. – Arra gondolok, hogy a citoplazmának szemmel láthatóan megvan a saját akarata, valamiféle tudat alatti élettel ellensúlyozza az éppen csak az imént elért racionalitást. Hallják a vegyületek „zaját”, vagy tudom is én, miféle szóval fejezzem ki, ami a molekulák belsejében történik. Két órakor felhívtam Gailt, hogy később megyek haza. A feszültségtől szinte rosszul voltam, de igyekeztem uralkodni a hangomon. – Emlékszel Vergil Ulamre? Éppen vele beszélgetek. – Minden rendben van? – kérdezte. Rendben volt-e valóban? Hát nem éppen. – A legnagyobb mértékben – feleltem. – Kultúra! – szólalt meg Vergil, a konyhaajtó mögül lesve ki rám. Elbúcsúztam, és letettem a kagylót. – Csak úgy lubickolnak az információtengerben. És mindig újabbakkal és újabbakkal gazdagítják. Akármi legyek, ha nincsenek tisztában a formákkal. A hierarchia tökéletes. Célirányosan szerkesztett baktériofáguszokat szabadítanak rá a tökéletlenül működő sejtekre. Vannak egyénekre és csoportokra szabott vírusok. Nincs menekvés. Ha valamelyiket ledöfi a vírus, a sejt kipattan, felrobban és szertefoszlik. Mégsem egyszerű diktatúra ez. Azt hiszem, valójában több szabadságuk van, mintha demokráciában élnének. Úgy értem, egyénenként borzasztóan különböznek egymástól. Van ennek értelme? Másképpen különböznek egymástól, mint mi. – Hallgass! – kiáltottam, és megragadtam a vállát. – Vergil, a kétségbeesés szélére sodorsz engem. Már nem bírom sokáig. Nem értem, és nem tudom, elhiszem-e egyáltalán… – Még most sem? – Oké, tegyük fel, hogy helyesen értelmezed a dolgokat. Hogy egy az egyben az igazat mondod nekem. Hogy szóról szóra igaz minden. Végiggondoltad már, hogy ebből mi minden származhat? Hogy mit jelent, és hova vezethet mindez? Kisétált a konyhába, megtöltött egy poharat a csapnál, aztán visszajött, és megállt mellettem. Arcának gyerekes lelkesültségét komor, aggodalom váltotta föl. – Az ilyesmiben sohasem voltam valami jó. – Nem félsz? – Féltem. De már magam sem tudom. – A ruhája övét babrálta. – Nézd, nem szeretném, ha azt hinnéd, megkerültelek, és a fejed fölött csináltam valamit. De tegnap találkoztam Michael Bernarddal. Megvizsgált a magánklinikáján, és vérmintákat is vett. Azt mondta, hagyjam abba a lámpakezelést. Ma reggel fölhívott, éppen mielőtt veled beszéltem. Azt mondja, majd elmúlik ez az egész. És kért, ne szóljak senkinek. – Elhallgatott, arca megint álmodozóvá vált. – Sejtvárosok – folytatta. – Szőrszerű alagutakat vájtak a szöveteimbe, Edward, így terjesztik az információt… – Hagyd abba! – kiáltottam. – Elmúlik? Mi múlik el? – Bemard szerint rendkívüli méretű falósejtek vannak mindenütt a szervezetemben. Az anatómiai változásokat ő is megerősítette. Tehát nem tévedtünk. – Mit akar csinálni? – Nem tudom. Azt hiszem, talán ráveszi a Genetront, hogy újra beengedjen a laboratóriumba. – Te ezt szeretnéd? – Nemcsak arról van szó, hogy legyen megint laboratóriumom. Hadd mutassam meg. Azóta is változom, hogy abbahagytam a lámpakezelést. – Kinyitotta s a földre csúsztatta a ruháját. Testén a bőr keresztül-kasul volt szabdalva fehér vonalakkal. A hátán a vonalak barázdákká álltak ősze. – Úristen! – kiáltottam. – Hamarosan sehol másutt nem lesz számomra hely, mint a laboratóriumban. Nem mutatkozhatom majd a nyilvánosság előtt. Ahogy már mondtam, a kórházak úgysem tudnak mit kezdeni velem. – Te… te tudsz velük beszélni, szólj nekik, hogy lassítsanak le – mondtam, de éreztem, milyen nevetségesen hangzanak a szavaim. – Hogyne tudnék, csak kérdés, hogy meghallgatnának-e.
– Azt hittem, te vagy az istenük, vagy valami ilyesmi. – Azok, akik összekapcsolódtak az idegsejtjeimmel, korántsem tartoznak a főnökök közé. Inkább kutatók vagy ilyesmik. Tudják ugyan, hogy itt vagyok, hogy mi vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy erről meg is tudják győzni a hierarchia csúcsán lévőket. – Vitatkoznak? – Úgy valahogy. De nem olyan veszélyes a helyzet. Ha újra megnyílna előttem a laboratórium, lenne egy otthonom, ahol dolgozni is tudnék. – Kinézett az ablakon, mintha keresne valakit. – Nekem már senkim sincs, csak ők. Ők nem félnek, Edward. Olyan közel érzem magam hozzájuk, mint még senkihez. – Arcán újra megjelent az üdvözült mosoly. – Felelős vagyok értük. Én vagyok az anyjuk. – Fogalmad sem lehet róla, hogy mire készülnek. Megrázta a fejét. – Komolyan mondom – folytattam. – Azt mondod, olyanok, mint egy civilizáció… – Mint ezernyi civilizáció. – Igen, és tudjuk, hogy a civilizációk végül elpusztulnak. Háborúk, környezeti ártalmak… Kétségbeesve próbáltam legyűrni növekvő iszonyatomat. Nem láthattam át, micsoda óriási horderejű dolog történik itt. Vergil sem. Őt aztán végképp nem tartottam sem éleslátásúnak, sem bölcsnek, már ami a nagy kérdéseket illeti. – De egyedül én viselem a kockázatot. – Ezt nem tudhatod. Jézusom, Vergil, nézd meg, mit művelnek veled! – Velem, kizárólag velem! – kiáltotta. – Senki mással. Megráztam a fejem, s mindkét kezemet védekezőn emeltem a magasba. – Oké, tehát Bemard rábírja őket, hogy nyissák ki újra a labort, te pedig bemész, és kísérleti nyúl leszel. És aztán? – Tisztességesen fognak kezelni. Ma már több vagyok, egy szuperanya! – Szupervírusgazda, ezt akarod mondani. – Válaszul csak megrándította a vállát. Nem bírtam tovább. Néhány gyatra kifogással kimentettem magam, aztán csak ültem a bérház előcsarnokában, s megpróbáltam lecsillapodni. Valakinek jobb belátásra kellene bírnia. Kire hallgatna? Elment Bernardhoz… És mintha nemcsak hogy meggyőzte volna, de fel is keltette az érdeklődését. A Bemard formátumú emberek nem szokták holmi Vergil Ulamek kegyét keresni, hacsak úgy nem érzik, hogy valami hasznuk is származik belőle. Feltámadt bennem a gyanú, és utána akartam járni. Kerestem egy telefonfülkét, becsúsztattam a hitelkártyámat, és fölhívtam a Genetront. – Dr. Michael Bernardot szeretném idehívatni – mondtam az asszisztensnőnek. – Ki keresi, kérem? – Az üzenetrögzítő szolgálat. Sürgős hívást kaptunk, és, úgy látszik, a csipogója nem működik. Néhány feszült perc múlva Bemard jött a telefonhoz. – Ki a fene az? – kérdezte higgadtan. – Én nem vettem igénybe az üzenetrögzítő szolgálatot. – A nevem Edward Milligan. Vergil Ulam barátja vagyok. Azt hiszem, van néhány dolog, amit meg kellene beszélnünk. Megállapodtunk, hogy másnap reggel találkozunk. Hazamentem, és különböző kifogásokon gondolkodtam, amiért nem tudom elvállalni a holnapi kórházi ügyeletet. Hiába próbáltam összpontosítani a gyógyításra, egyáltalán nem tudtam úgy törődni a betegeimmel, ahogy megérdemelték volna. Bűntudatos voltam, ideges, fáradt, dühös. Ilyen állapotban talált rám Gail. Nyugalmat erőltettem magamra, és együtt készítettük el a vacsorát. Később a partra néző ablakból egymást átölelve néztük, hogyan gyulladnak ki a város fényei a késő alkonyaiban. A szürkület utolsó pillanatait kihasználva magányos téli seregélyek szedegettek a megsárgult gyepen, aztán a feltámadó, az ablakokat megzörgető szél hátára kapva elrepültek. – Valami baj van – szólalt meg Gail lágyan. – Elmondod, vagy továbbra is úgy teszel, mintha minden a legnagyobb rendben volna? – Semmi az egész – feleltem. – Ideges vagyok. Kórházi ügyek. – Ó, istenem – mondta és felült. – A végén a miatt a Bakerné miatt fogsz elválni tőlem. – Mrs. Baker 140 kilót nyomott, és csak az ötödik hónapban vette észre, hogy teherben van.
– Dehogy – válaszoltam fásultan. – Mámoros megkönnyebbülés – jegyezte meg Gail, és könnyedén megérintette a homlokomat. – Tudod jól, hogy az ilyen önmarcangolás megőrjít. – De hát még nincs semmi, amiről beszélhetnénk, hidd el – mondtam, és megpaskoltam a kezét. – Ez az undorító atyáskodás… – Fölállt. – Főzök teát. Kérsz? – Most duzzogott, engem meg majd szétvetett a feszültség, hogy hallgatnom kell. „Miért nem mondok el neki mindent?” – tűnődtem. „Tudod, egy régi barátom galaxissá változott…” Inkább leszedtem az asztalt. Azon az éjszakán, hiszen aludni úgysem tudtam, félig ülő helyzetben, a falnak támasztott párnára dőlve néztem az alvó Gailt, és megpróbáltam eldönteni, hogy mi az, amit tudok, és mi az igaz, amit nem, az egészből. Orvos vagyok, mondtam magamban. Gyakorlati s egyben tudományos pályán dolgozom. A jövő állítólagos megrázkódtatásaival szemben immúnisnak kellene lennem. Vergil Ulam galaxissá változott. Milyen érzés lenne, ha az embert megtámadná ezerbillió kínai? Vigyorogtam a sötétben, de kis híján elbőgtem magam. Elképzelhetetlenül idegenebb az a valami, amelyet Vergil hordoz a testében, mint holmi kínaiak. Idegenebb, mint bármi, amit én – vagy Vergil – könnyűszerrel megérthetek. Vagy megérthetjük egyáltalán? De tudtam, mi igaz: a hálószoba, a fátyolszövet függönyökön halványan átszűrődő fények. Az alvó Gail. Ez nagyon fontos. Gail, aki itt alszik az ágyban. És megint jött az álom. A város bejött az ablakon, és Gailre rontott. Nagy darab, félig részeg, harapós kedvű csavargó volt, nem értettem a nyelvet, amelyen morgott, de felismertem benne az autók tülkölését, a tömeg moraját, az építkezések lármáját. El akartam kergetni, de már célhoz ért – s abban a pillanatban csillagzáporrá változva spriccelt szerteszét az ágy fölött, s belepett mindent. Rémülten riadtam föl álmomból. Ébren vártam meg a hajnalt, aztán Gaillel együtt felöltöztem. Amikor megcsókoltam, örömmel töltött el ártatlan emberi ajkának valósága. És elindultam, hogy találkozzam Bernarddal. Lakosztálya volt az egyik nagy belvárosi kórházban. Lifttel mentem föl az ötödik emeletre, s ott megláttam, mit jelent a hírnév és a gazdagság. ízléssel volt berendezve, a faburkolatú falakon kellemes kinézetű szitanyomatok, króm és üveg a bútorokon, vajszínű szőnyegek, kárpitok, kínai porcelán s festett fából készült üveges szekrények és asztalok. Egy csésze kávéval kínált, és én elfogadtam. A reggelizősarokban ült le, én vele szemben, nyirkos tenyeremben szorongatva a csészét. Elegáns, szürke öltönyében, őszülő hajával, markáns profiljával a hatvanas évei közepén járó Leonard Bernsteinre hasonlított. – Közös ismerősünkről van szó tehát – mondta –, Mr. Ulamről. Kiváló elme. És, nem félek kimondani, bátor ember. – A barátom. Aggódom érte. Bemard fölemelte a mutatóujját. – Bátor… és átkozottul bolond. Sohasem lett volna szabad megengedni azt, ami most vele történik. Lehet, hogy kényszer hatására cselekedte, de ez sem menti föl. De hát, ami történt, megtörtént. Gondolom, ő mesélte el magának. Bólintottam. – Vissza akar menni a Genetronhoz. – Hát persze. Ott van az összes felszerelése. És ott lesz talán az otthona is, míg rendbe nem hozzuk a dolgát. – Rendbe hozzák… hogyan? Mi értelme lenne? – A gondolataim nem voltak teljesen tiszták. Kicsit fájt a fejem. – El tudnék képzelni sok-sok biológiai alapon álló, apró, szupersűrűségű számítógépelemet. Maga nem? A Genetron egyszer már megtett egy korszakalkotó lépést, de ez megint valami más lenne. – Mi az elképzelése? Bemard elmosolyodott. – Ami azt illeti, nincs felhatalmazásom rá, hogy beszéljek. Forradalmi lépés lesz, az biztos. Vissza kell juttatnunk őt laboratóriumi körülmények közé. Állatkísérletekkel kell kezdenünk. Elölről kell végigcsinálnunk mindent, ez természetes. Vergil… ööö… telepeit nem lehet átültetni. Ráépültek a fehérvérsejtjeire. Tehát olyan telepeket kell kifejlesztenünk, amelyek nem váltanak ki immunreakciókat más állatokban. – Mint a fertőzések esetében? – kérdeztem. – Azt hiszem, vannak bizonyos párhuzamok. De Vergil nincs megfertőzve. – Pedig az én vizsgálataim ezt mutatják. – Talán a vérkeringésében jelenlévő adatbitek okozzák ezt, nem gondolja?
– Nem tudom. – Figyeljen rám. Ha Vergilt visszavittük a laborba, jöjjön el maga is. Nagy hasznát vennénk a tapasztalatainak. Vennénk. Egy húron pendül a Genetronnal. Lehet ő egyáltalán tárgyilagos? – És magának mi haszna van mindebből? – Edward, én mindig a hivatásom élvonalában voltam. Nem látom be, miért ne segítenék most. Az agy és az idegek működéséről szerzett tudásommal és a neurofiziológia terén végzett kutatásommal… – Segített a Genetronnak, hogy megússza a kormányszintű vizsgálatot – fejeztem be. – Kissé nyers megfogalmazás. Túl nyers és igazságtalan. – Talán. Egyébként igent mondok: szeretnék benézni a laboratóriumba, ha Vergil már ott lesz. Ha a nyers modorom és egyebek ellenére még akkor is szívesen látnak. – Éles pillantást vetett rám. Az ő csapatában én ugyan nem rúgnék labdába; egy villanás erejéig szinte olvasni lehetett a gondolataiban. – Magától értetődik – felelte Bemard, s velem együtt ő is fölállt. Nyújtotta a kezét. A tenyere nyirkos volt. Ő is ideges volt, csak rajta nem látszott. Hazamentem, s délig otthon voltam: olvastam, s megpróbáltam rendet teremteni a dolgokban. Döntésre kell jutnom, mi a valóság, mit kell védelmeznem. Oly sok változáshoz kell az embernek alkalmazkodnia. Kellenek az újdonságok persze, de csínján kell bánni az alkalmazásukkal. Erőltetni semmit sem szabad. Mindenkinek joga van hozzá, hogy ne változzék, míg másképp nem dönt. A legnagyobb dolog a tudományban, amióta csak… És Bemard erőltetni fogja. A Genetron erőltetni fogja. Nem tudtam elviselni a gondolatot. Az új gépromboló, mondtam magamban. Becstelen vádaskodás. Amikor megnyomtam a gombot a ház biztonsági kaputelefonján, Vergil szinte abban a pillanatban válaszolt. – Igen – mondta felvillanyozva. – Gyere föl. A fürdőszobában leszek. Az ajtó nincs bezárva. Beléptem a lakásba, s az előszobán át egyenesen a fürdőszobához mentem. Vergil a kádban ült, nyakig valami rózsaszín folyadékban. Bizonytalanul rám mosolygott, és összeütögette a kezét. – Olyan, mintha felvágtam volna az ereimet, igaz? Ne félj – mondta halkan. – Most már minden rendben van. A Genetron viszsza fog venni. Épp most hívott Bemard. – A fürdőszobai telefonkészülékre mutatott. Leültem a vécére, és láttam, hogy a beépített naplámpa leszerelve hever a fehérneműs szekrény mellett, az égők pedig ott fekszenek a mosdó asztalkáján. – Te tudod, mit akarsz – mondtam magamba roskadva. – Igen, azt hiszem – felelte. – Jobban gondot tudnak viselni rám. Alaposan megtisztálkodom, s még az este át is megyek. Bemard értem jön a kocsijával. Elegáns kocsi. Mostantól kezdve minden csuda elegáns lesz. A víz rózsaszínes árnyalata semmiféle szappanra nem hasonlított. – Ez valami habfürdő? – érdeklődtem. Valamennyi rám fröccsent belőle, és ettől egy kicsit elgyengültem; ami velem történt, csak még nyilvánvalóbb és szükségszerűbb őrület volt. – Nem – felelte Vergil, de akkor már én is tudtam. – Nem – ismételte –, ez a bőrömből jön. Nem mondanak el nekem mindent, de azt hiszem, kiküldték a felderítőiket. Asztronautákat. – Olyan arccal nézett rám, amelyet nem lehet egyértelműen aggodalmasnak nevezni; leginkább kíváncsi volt, hogy vajon mit szólok hozzá. A bizonyosságtól görcsbe rándult a gyomrom, mintha valaki gyomorszájon vágott volna. Ez a lehetőség mindmostanáig fel sem merült bennem, talán mert egészen másra összpontosítottam. – Most történt először? – kérdeztem. – Igen – válaszolta és fölnevetett. – Eljátszottam a gondolattal, hogy a lefolyóba engedem a kis gazfickókat. Hadd fedezzék fel, milyen is a világ valójában. – Mindenfelé elmászkálnának – mondtam. – Nagyon valószínű. – Hogy… hogy érzed magad? – Most már remekül. Már sok-sok milliárdnyian lehetnek. – Megint pancsolt a kezével. – Mit gondolsz? Kiengedjem a kis csibészeket? Jóformán át sem gondolva, mit cselekszem, letérdeltem a kád mellé; ujjaimmal kitapogattam a lámpa zsinórját, és bedugtam a konnektorba. Ő, aki áramot vezetett a kilincsekbe, aki halálra rémisztgetett ostoba tréfáival, nem is válhatott felnőtté; és ma sem elég érett ahhoz, hogy megértse: minden okossága csak arra ele-
gendő, hogy valódi fenyegetést jelentsen a világ számára. Nem, ő sohasem fogja megtanulni a kellő óvatosságot. A vízcsap felé nyúlt: – Tudod, Edward, én… Nem tudta befejezni. Felkaptam a lámpát, belehajítottam a kádba, s nyomban hátraugrottam a felcsapó víz és a szikrák elől. Vergil felsikoltott, csapkodott, vonaglott, majd elcsendesedett minden, csak a sistergés hallatszott, s a hajából szállt fel valami kis füstfoszlány. Fölhajtottam a vécétetőt és hánytam. Aztán befogtam az orrom, és átmentem a nappaliba. A lábam kiszaladt alólam; lerogytam a heverőre. Egy óra múlva átkutattam Vergil konyháját, találtam hypót, ammóniát és egy üveg Jack Daniel'st. Viszszamentem a fürdőszobába, de a világért sem pillantottam volna Vergilre. Először a szeszt öntöttem a vízbe, aztán a hypót s végül az ammóniát. Amikor a klór bugyborékolni kezdett, kimentem, s becsuktam magam mögött az ajtót. Amikor hazaértem, éppen csöngött a telefon. Nem vettem föl. Nyilván a kórházból hívtak. Vagy Bemard keresett. Vagy a rendőrség. Elképzeltem, milyen lenne, ha mindent meg kellene magyaráznom a rendőrségnek. A Genetron rendíthetetlen, Bemard pedig elérhetetlen lenne. Kimerültem, izmaim görcsbe merevedtek a feszültségtől, az érzéstől, amit akárhogyan nevezünk is, mindenképpen elfogja az embert egy ilyesmi után… Tömeggyilkosságot követtem el? Ezt sehogyan sem tudtam felfogni. Hihetetlen volt, hogy megöltem százbilliárd értelmes életet. Hogy elpusztítottam egy galaxist. Nevetséges volt. Mégsem nevettem. Az azonban nagyon is hihető volt, hogy megöltem egy embert… a barátomat. Hihető volt a füst, az olvadt villanyhuzalok, a kókadt vezeték, a füstölgő zsinór. Vergil. Beledobtam a lámpát a kádba, amelyben Vergil fürdött. Rosszul voltam. Álmokat láttam, amelyekben városok erőszakolták meg Gailt (és mi van Vergil barátnőjével, Candice-szel?). A víz lassan elborította, majd kisodorta őket. Galaxisok permeteztek ránk mindenfelől. Micsoda iszonyat. És mégis, a szépségnek micsoda lehetősége – egy újfajta élet, szimbiózis és átváltozás. Vajon megtettem-e mindent, hogy elpusztítsam valamennyit? Egy pillanatra erőt vett rajtam a pánik. Holnap, gondoltam, fertőtlenítem az egész lakást, csak még nem tudom, hogyan. Bemard eszembe sem jutott. Amikor Gail belépett az ajtón, én a heverőn aludtam. Zúgó fejjel ébredtem, amikor fölém hajolt. – Jól érzed magad? – kérdezte, és letelepedett a heverő szélére. Bólintottam. – Mit kívánsz vacsorára? – Alig forgott a nyelvem, a szavak elmosódva buktak ki a számon. Kezét a homlokomra tette. – Edward, te lázas vagy! – mondta. – Nagyon magas lázad van. A fürdőszobába támolyogtam, és benéztem a tükörbe. Gail közvetlenül a hátam mögött állt. – Mi az? – kérdezte. A gallérom alatt, körben a nyakamon fehér vonalak húzódtak. Hosszú ideje, napok óta bennem lehettek már. – Az a nyirkos tenyér – mondtam. A napnál világosabb. Azt hiszem, majdnem meghaltunk. Eleinte küzdöttem, de percek alatt úgy elgyengültem, hogy mozdulni sem volt erőm. Egy óra múlva Gail is olyan rosszul volt, mint én. A nappali szőnyegén feküdtem, verítékben fürödve. Gail a heverőn, krétafehér arccal, lehunyt szemmel, akár egy felravatalozott, balzsamozásra váró tetem. Már-már azt hittem, meghalt. Akármilyen rosszul voltam, elfogott a düh; gyűlöltem a gyengeségemet, éktelen bűntudatot éreztem miatta s azért, hogy ilyen átkozottul lassan fogtam föl, mi minden történt meg. De ahogy az idő múlt, egyre kevésbé törődtem az egésszel. Még pislogni sem volt erőm, így aztán becsuktam a szemem, és vártam. Valami ritmus dobolását hallottam a karomban, a lábamban. A vér lüktetésének ritmusára kelt életre bennem a hangzás, mint ezernyi húros hangszerből álló zenekaré, amely valahogy mégsem egy ütemre szól: egyszerre több szimfóniát is hallottam. Zene szólt a véremben. A hangerő fokozódott, az együtthangzás is tökéletesebbé vált, míg végül a dallam hullámai elcsitultak, s az egész valami harmonikus dobolásban folytatódott. Az egyes dobbanások szétáradtak bennem, összeolvadtak a szívverésemmel.
Először leigázták az immunrendszerünket. Ez a háború – mert háború volt, a Földön addig soha nem ismert méretű, sok ezer billiónyi harcost mozgósító háború – talán két napig is eltartott. Mire összeszedtem magam annyira, hogy eljussak a konyhai vízcsaphoz, éreztem, hogy már az agyamban dolgoznak: meg akarják fejteni a kódot, hogy megtalálják a protoplazmában rejtőző istent. A rosszullétig ittam, aztán már kevésbé mohón, és vittem egy pohárral Gailnek is. Felszürcsölte. Az ajka cserepes volt, a szeme véreres, a szemkörnyékén sárgás foltok ütöttek ki. De az arcára visszatért valami halvány szín. Percekkel később, elgyengülve ugyan, de már ettünk a konyhában. – Az istenért, mi volt ez? – így szólt Gail első kérdése. Nem volt erőm, hogy elmagyarázzam, így aztán csak megráztam a fejem. Lehámoztam egy narancsot, és megosztottam vele. — Orvost kellene hívnunk – mondta. De én tudtam, hogy nem hívunk. Már üzeneteket kaptam; lassan nyilvánvaló vált, hogy a szabadság leghalványabb érzése is csak illúzió. Az üzenetek eleinte egyszerűek voltak. Gondolataimban inkább parancsok emlékei merültek fel, semmint valóságos parancsok. Nem hagyhatjuk el a lakást, és nem érintkezhetünk senkivel. Bizonyos ételeket engedélyeztek számunkra, s ez idő szerint csapvizet is ihattunk. A láz csillapodásával az átváltozások gyorsan és drasztikusan mentek végbe. Gail és én szinte egyazon pillanatban bénultunk meg. Ő az asztalnál ült, én a padlón térdeltem. Éppen csak a szemem sarkából tudtam rápillantani. A karján megjelentek a jellegzetes barázdák. Sokat tanultak Vergil testében; nálunk egészen más taktikát alkalmaztak. Körülbelül két órán keresztül mindenütt viszkettem – két órát töltöttem el így a pokolban –, csak ezután sikerült áttörniük, és megtalálniuk engem. Ezzel az ő időskálájuk szerint korokon tartó erőfeszítéseik megtérültek, és immár könnyedén, közvetlenül teremtettek kapcsolatot ezzel a nagy, lomha értelemmel, amely valaha az egész világegyetemüket irányította. Nem voltak kegyetlenek. Amikor megismerték a kényelmetlenség fogalmát és azt, hogy ez valami nemkívánatos dolog, azon voltak, hogy könnyítsenek a helyzetemen. Működésük túlzottan is hatékonynak bizonyult: egy újabb órára gyönyörtengerben úsztam, minden kapcsolatom megszűnvén velük. Másnap hajnalban újra megengedték, hogy mozogjunk; leginkább a fürdőszobába mehettünk ki. Bizonyos hulladékanyagokkal nem tudtak mit kezdeni. Ezeket kiürítettem – a vizeletem bíborszínű volt –, aztán Gail következett. Üres tekintettel néztünk egymásra a fürdőszobában, aztán megkockáztatott egy halvány mosolyt. – Beszélnek hozzád? – kérdezte. Bólintottam. – Akkor nem bolondultam meg. A következő tizenkét órában némileg meglazult az ellenőrzés. Ezalatt sikerült papírra vetnem ennek a kéziratnak a nagy részét. Gyanítom, hogy ekkor másfajta háború dúlt bennem. Gail a korábbi, korlátozott mozgásunkra volt képes, többre nem. Aztán újra mindenre kiterjedő ellenőrzésük alá vettek utasítottak, hogy öleljük át egymást. Nem tétováztunk. – Eddie… – suttogta Gail. A nevem volt az utolsó hang, amely eljutott hozzám a külvilágból. Álltunkban nőttünk össze. Órák alatt megnyúlt és szétterült a lábunk. Végtagjaink később elérték az ablakokat, hogy a napsugár elérje őket, valamint a konyhát, hogy a mosogatóból vizet szívhassanak föl. A rostok hamarosan behálózták a szoba minden szögletét, lekaparták a festéket és a gipszet a falakról, bekebelezték a szövetet és a tömőanyagot a bútorokból. Másnap hajnalra tökéletes volt az átalakulásunk. Máma nem látom tisztán, milyenek lehetünk. Gyanítom, hogy a sejtekre hasonlítunk – a hatalmas, kövér, rostos sejtekre, melyek céltudatosan borítják be a lakás nagy részét. A nagy utánozza a kicsit. Arra kértek, folytassam a feljegyzéseket, de hamarosan ezzel is fel kell hagynom. Értelmünk nap mint nap hullámzik, ahogy felszívódunk a bennünk lévő elmékbe. Egyéniségünk napról napra sorvad. Valójában nagy, otromba dinosaurusok vagyunk. Memóriánkat milliárdszámra szállták meg, személyiségünk az átalakult véren át terjedt szét. Nemsokára céltalan lesz mindenféle központosított tevékenység. Elárulták, hogy már a vízvezeték-hálózatot is megszállták. Az épület összes lakói az átalakulás szakaszában vannak. A régi időszámítás szerint heteken belül elérjük a folyókat, a tavakat és a tengereket. Már sejtem, mi lesz a végeredmény. A bolygó minden négyzetcentimétere gondolatoktól hemzseg majd. Évek múlva, vagy talán még hamarabb, a saját egyéniségüket is leigázzák – már ami van nekik. Akkor jön majd el az új lények ideje. A gondolkodásra való képességük elképzelhetetlen méreteket ölt. Már nincs bennem se gyűlölet, se félelem.
Csak egy kérdésem maradt számukra – számunkra. Hányszor játszódon le mindez valahol másutt? Idegenek sohasem jöttek az űrön át a Földre. Nem volt rá szükségük. A homokszem is egy világegyetemet rejt magában. F. Nagy Piroska fordítása Jenkovszky Iván rajzai
PHYLLIS GOTLIEB
Tauf Alef Sámuel Zohar ben Reuven Begelman magas kort ért meg a Tau Ceti IV. Pardes kolóniáján, és utolsó éveiben, amikor elküldte a Galaktikus Szövetségi Központnak az az évi ellátmánykérelmét, mindannyiszor hozzáfűzte az alábbi üzenetét: Szíveskedjenek gyászhuszárt (sírásót) küldeni, hogy békében halhassak meg. Tisztelettel. Amire a Sol III. – a Galszöv Központon keresztül – mindig ugyanazt üzente vissza: Sajnálattal, nem találunk zsidót. Őszinte hívei. Mert a világegyetem ismert tartományaiban rajta kívül nem volt egyetlen azonosítható zsidó sem: amikor az emberek előtt megnyílt az űr, ők szétszéledtek, és nem törődnek vele, ki kivel házasodik, és noha utódaik – beteljesítvén Isten ígéretét – számosak voltak, mint a fövény homokszemcséi és az égbolt csillagai, nem akadt köztük egy sem, akit zsidónak neveztek volna, vagy aki ismerte volna a héber nyelvet, hogy imát mondhatna a halott felett. Az ősök háza üresen kongott: múzeum lett belőle, ahol tökéletes másolatok adták elő több száz nyelven 7500 év történetét a Galaxis széltéből-hosszából odasereglő turistáknak. A Központban Hrsipliy, a Xiploid, így szólt Castro-Ibanezhez, a Solthreehez: – Kár, hogy nem tartalékoltunk legalább egyvalakit, aki segíthetne ezen a szegény zsidón. – Ezzel az egy szóval utalt a testre, a leiekre, a szellemre és arra, hogy vinné el az ördög, lévén olyan nő, akinek három gyengéd szíve volt. Castro-Ibanez – akinek ezzel szemben égy lágy szíve, de kemény feje volt – így felelt: – Hogy tehetnénk ilyet? Ő az utolsó gyarmatos azon a világon, és nem hajlandó eljönni onnan; az életben tartására már most is rengeteget áldoztunk. – Kicsit elgondolkodott, aztán újra megszólalt: – Talán küldhetnénk neki egy robotot. Olyat, amelyik tud ásni, és a felvételek nyomán el tudja mondani az imádságokat. Nem valami új, drága gépre gondolok. Biztosan találunk a régiek között is olyat, amelyik megfelel a végső szertartáshoz. O/G5/842 éppen 324 esztendeje pihent a raktár egyik legsötétebb zugában, négy összetekercselt karját behúzva, a másik négy csuklósat pedig négy, kerekeken guruló lábán nyugtatva. A karjai közül kettő hatalmas markolólapátban végződött, mivel valaha ércbányászként dolgozott, de futófelülettel és tapadókorongokkal is el volt látva. Méreteit tekintve óriási volt; akkoriban irdatlan nagy gépeket készítettek. Az új technológiai eljárások beköszöntével hasznavehetetlenné vált; még alkatrészei sem érték meg, hogy szétszedjék. Így esett, hogy kigurították a fényre, megtisztogatták a rozsdától, aztán beolajozták. Ércmarkolói helyébe kisebb lapátokat szereltek föl a raktár készletéből, melyek alkalmasak voltak sírásásra, de a Sam Begelman iránti tiszteletből nem látták el felvevőkészülékkel; ehelyett újrahuzalozták, kapott egy majdnem vadonatúj agyat, valamint utasítást és engedélyt, hogy fogjon hozzá a tanuláshoz. Mihelyt úgy dönt, hogy a tőle elvárható maximális tudást megszerezte, útnak indítják Begelman ellátmányával együtt. Drága mulatság lesz, de még mindig olcsóbb, mint egy pótolhatatlan ember vagy egy új gép elkészítése; megfelel a Galaktikus Gyarmati Szerződésnek. O/G nem tér vissza, Begelman békében nyugodhat, és senki sem fogja újra gyarmatosítani a Tau Ceti IV-et.
O/G5/842 kijött a zugából, melyet eddig elfoglalt. Valamivel több kényelmetlenséget okozott a könyvtárban, mint a Khagodi nagykövetség hét tagja (egyenként 650 kilójukkal), akik a belső galaktikus törvény értelmezését kutatták. Olyan nagy volt, hogy nem fért be egyetlen fülkébe sem, ezért az egyik alagsori kiállítóteremben helyezték el, ahol a technikusok. rákapcsolták a szenzorokra, foglalatokra, be- és kimenetekre, képernyőkre és szalagokra. Amikor átfolyt rajta az áram, kigyulladt egy fény, s ő megszólalt: SZERETNÉM MEGISMERNI SAMUAL ZOHAR BEN REUVEN BEGELMAN ORVOSDOKTORT, VALAMINT HOGY MIT JELENT AZ, HOGY Ő ZSIDÓ. Betáplálta magában Sam Begelman életét; felszippantotta a héber, az arám és a görög nyelvet; megismerte a Tórát, vagyis a Törvényt: ez volt az első nap. Megismerte az írásokat, a Prófétákat és a Misnát, azaz a Törvény első szövegmagyarázatát: ez volt a második nap. Megtanulta a Talmudot (a palesztint és a babilonit), vagyis a Törvény kiegészítését, és a Toseftát, amely nem más, mint a Törvénynek alárendelt és eltérő véleményeket tükröző írások gyűjteménye: ez volt a harmadik nap. Végigolvasta 3500 esztendő fejtegetéseit és reszponzóriumait: ez volt a negyedik nap. Megtanult szírül, arabul, latinul, jiddisül, franciául, angolul, olaszul, spanyolul, németül. Éppen a kínait tanulta, amikor először érzékelte azt a pontot, ahol az idegsejtjei összekapcsolódnak. Azért, hogy elolvassa néhány kínai-japán zsidó költőnek kevéssé a tárgyhoz tartozó írásait, nem volt érdemes megtanulnia szerfölött bonyolult nyelvüket; ez adott neki egy kis pihenőt – két ezredmilliomod másodpercre: ez volt az ötödik nap. Aztán a hatodik napon elmerült azoknak a nyelveknek az írott irodalmában, amelyeket eddig magába szívott. Az összes többi géphez hasonlóan nem aludt ő sem, de a hatodik napon kihúzta csatlakozóit a könyvtár berendezéseiből, otthagyta a számára kijelölt helyet, és visszatért a korábbi zugába. Itt aztán leállította a hajtóműveit és az afferens áramköreit, tárgymutatót, szómutatót és katalógust készített. Idegsejt-csatlakozási pontjait exponenciálisan kifejlesztette, hogy logikai készségét alkalmasabbá tegye a feladatra. Aztán abbahagyta az egészet, és nem tudott semmit. Ám a Galaktikus Szövetség így szólt: O/G5/842 INDULJ ÉS SZÁLLJ FÖL A TAU CETI IV FELÉ TARTÓ Alekszandr Nyevszkij HAJÓRA A 377-ES RAKODÓMÓLÓN ÁT. A rakodómólónál a beszállási ellenőrök közölték: AZ ÖN HELYÉRE ELŐVÉTELI JOGOT SZEREZTEK 20 TONNA Nutrivol NEVŰ PORÍTOTT ITAL (39-FÉLE ÍZBEN) BEHAJÓZÁSÁHOZ A TAU CETI II ÉS III ELHAGYOTT VILÁGAI SZÁMÁRA. O/G járatlan volt az efféle ügyekben, tehát csak ennyit mondott: ILYEN ESETRE NEM KAPTAM UTASÍTÁST. Felhívta a Galaktikus Szövetséget, és közölte: MOD 0885, A SZÁMOMRA KIJELÖLT HELYRE NINCS ENGEDÉLY. ELŐVÉTELI JOGOT SZERZETT RÁ EGY Nutrivol NEVŰ LÉNY, AKI PORÍTOTT ITALT KÜLD A TAU GETI BELSŐ VILÁGAIRA. VETTEM. ÚGY VAN – válaszolta Mod 0885. – AZ A TÁRSASÁG EGY, STANDARD ÉVVEL EZELŐTT ORGAZDASÁGGAL FOGLALKOZOTT. CSEMPÉSZÉSRE ÉS VESZTEGETÉSRE GYANAKSZOM. KÜLDÖK FIGYELMEZTETÉST. A HAJÓ ADDIGRA ELMEGY, MÓD 08, ÉS ÉN MIT TEGYEK? TANULMÁNYOZD A KÉRDÉST, MÓD 842. HOGY KELL EZT CSINÁLNOM? HASZNÁLD A LOGIKÁDAT – mondta Mód 0885, és kikapcsolt. O/G kiment a rakodómólóra, és elállta az utat. A rakodógépeket irányító lények rászóltak: – Akadályozod a berakodást! Kotródj az útból, te vén ócskavastorony! O/G átváltott a beszélőhangjára: – Nem állom el az utat. Nekem kell ezzel a hajóval elutaznom Pardesra, és ez a rakomány törvényellenesen foglalja el a helyemet. – Egyik végtagjával a teli dobozok felé mutatott, de mert elfelejtette, hogy milyen erős (hiszen valaha ércbányász volt), új lapátja egyetlen mozdulatával öt dobozt zúzott össze; a szétlapított habszivacs mögül fehér kristálytörmelék zúdult elő. A másodperc egy töredékéig O/G nagyon sajnálta a dolgot, aztán eszébe jutott, hogy ezek a bányafelügyelő lények hogyan viselkedtek a magányos bolygók és holdak fagyos éjszakáiban. Vegyi érzékelőjét a kristálytörmelékbe merítette, s így szólt: – Az elhagyott világoknak szánt gyümölcsitalok jelenleg fruktóz nélkül készülnek, ezzel szemben van bennük dextro-benz-propamin-szulfát, diacetil-morfin, 2-acetiltetrahidro-kannabinol… A rakodónyílásnál tevékenykedő lények szitkozódni kezdtek, s gépek indultak ellene, hogy alaposan ellássák a baját. De O/G behúzta a végtagjait, rögzítette tapadókorongjait, és nem mozdult. Olyannak építették meg, hogy az abszolút zéró gravitációtól a lavinaomlásig mindenféle körülmények között elvégezhesse a feladatait. Lehetetlen volt kimozdítani.
Hirtelen egyenruhás tisztviselők jelentek meg, elvitték a lényeket rakományukkal együtt, és így szóltak O/G-hez: – Neked is jönnöd kell, hogy válaszolj bizonyos kérdésekre. Ám ő azt felelte: – Engem a Galaktikus Szövetség utasított, hogy elmenjek ezzel a hajóval a Tau Ceti IVre, és ti tanácskozhattok ugyan a Gyarmatügyi Hivatal jogi osztályával, de engem nem visztek el innen. És mert annyi erejük nem volt, hogy meg tudták volna mozdítani, maguk között és a jogi osztállyal meghányták-vetették a dolgot, s végül azt mondták: – Mehetsz. Akkor O/G elfoglalta kijelölt helyét az Alekszandr Nyevszkij rakodóterében, és miután a hajó elindult a Pardes felé, kikapcsolta logikai egységét; azt az utasítást kapta ugyanis, hogy először önállóan gondolja át a dolgokat – és ettől nagyon zavarban volt. A „pardes” szó gyümölcsöskertet jelent, és a Pardes világa tele volt iszapos ingoványokkal, dögletes gázokkal széjjelcsúszó szárazföldekkel, ahol a gyarmatosítók hasztalan próbálták újra meg újra rendezni a terepet, míg végül megundorodtak az egésztől, és otthagyták. Ebből sok-sok per származott a GalSzövben a Világközi Gyarmatok bíróságainak nagy bosszúságára. Itt szállt le O/G egy dísztelen kompon, ami siklóként szolgált. Nem úgy építették, hogy még egyszer föl tudjon szállni: szétvált orral süppedt bele a mocsárba. De O/G kiásta magát a sárból, működésbe hozta a futóművét, s 120 kilométeren át húzta maga után egy szánon az ellátmányt, mire megpillantotta a távolban a telep körvonalait. Nála sokszorta nagyobb, kígyózó nyakú, éles fogú, vad lények próbálták zsákmányul ejteni. Szerette volna lecsillapítani őket, ezért üdvözlő szavakat mondott számos nyelven, ám azok mindegyre csak a fogukat csattogatták feléje. Erre fejbe csapta az egyiket, hogy belekábult, a másiknak kettéroppantotta a nyakát, s így a többiek békén hagyták. A telep központjában egy betonkupola emelkedett, melyet szikrázó, sistergő és recsegő-ropogó hangokat hallató erőtér vett körül. E mező szélén sok jóval kisebb lény tocsogott a pocsolyákban, s mászkált le-föl az egyik óriás kényének-kedvének kiszolgáltatva, mely épp egy ilyen vonagló, apró lényt tartott hatalmas szájában. O/G fennhangon elkiáltotta magát: – Menj innen, te bősz vadállat! – mire a kígyónyakú szörny elejtette a zsákmányát; ám látva, hogy nem fenyegeti komoly veszély, lehajtotta a nyakát, hogy újra megragadja a kicsit. De erre már O/G a maximális távolságra kinyújtotta négy, csuklós végtagját, s a szörny háta mögé kerülve, megragadta annak hátsó lábait, s olyan magasra hajította fel azokat, hogy a szörny gerince kettéroppant, maga elterült a sárban, s addig hányta-vetette hosszú nyaka végén ülő fejét, míg az belesüllyedt az ingoványba, s ő megfulladt. Az apró lények mindjárt körülvették O/G-t, s noha sokkalta nagyobb volt náluk, minden félelem nélkül kiáltozták vékonyka hangjukon: – Salom-salom, Megváltó! O/G-t meglepte, hogy ezek az idegenek héberül beszélnek. Mindeddig ugyan nem volt alkalma sokféle emberrel találkozni, de a könyvtár alagsori folyosóin kiállított képek közül ezek a lények még leginkább a rozmárra hasonlítottak. – Nem vagyok megváltó, Pardes népe – szólt hozzájuk ugyanazon a nyelven. – Az anyanyelveteken beszéltek? – Nem, Megváltó. Mi cnidorok vagyunk, és cnidri nyelven beszéltünk, mielőtt vándorlásunk során erre a helyre érkeztünk. Ezt a nyelvet Rav Zohartól tanultuk, mert ő viselte gondunkat, amikor tévelyegtünk, és nem volt mit ennünk. – Zohar most korlátot emelt, és kirekesztett benneteket… mondtam már, hogy nem vagyok megváltó… de hát mi történt ezzel az emberrel? – Súlyosan megbetegedett, és azért zárkózott el, mert szerinte kellemetlen látványt nyújtana másoknak. Az ő segítségével felhalmozott élelmiszerünk elfogyott, és az Undok pusztítanak bennünket. – Van itt egy-kettő, amely többé nem pusztíthat benneteket. Megeszitek ezeknek a húsát? – Nem, mester. Csak olyasmit eszünk, ami a földiből nő. Lelógó bajszuk alatt láthatta a növényevőkre jellemző metsző- és őrlőfogakat. – Nem vagyok mester. Nézzetek utána az összegyűjthető élelemnek, én addig megpróbálom elérni Zohart. – Előbb megnyúzzuk ezt, hogy a bőréből sátrat készíthessünk. Itt óránként esik az eső. – Hátsó felükre kuporodtak a sárban, és O/G akkor vette észre, hogy a hátsó lábuk ugyan uszony volt, mint a víziállatoké, a mellsőn azonban három úszóhártyás ujj különült el, és minden egyéb cnidor vállán egy apró kagylókés volt átvetve. Mit több, mindegyik hasán egy csecsszerű képződmény és egy nemzőszervféle nyúlt el függőlegesen, és mindent összevéve, egyre kevésbé emlékeztették O/G-t holmi rozmárokra. A cnidorok szószólója újra megszólalt: – Ha nem tetszik neked az, ahogyan mi szólítunk, mondd meg hát, minek nevezzünk. – Nekem nincs nevem, csak elnevezésem \an: O/G5/842. Én csak egy gép vagyok. – Te a szabadulásunkat hozó gép vagy, ezért Gólemnek fogunk hívni.
O/G udvariasságból elfogadta a nevet. – Nyilván elromlott az erőtér, azért ilyen zajos. Nem ajánlom, hogy hozzányúljatok. – Nem, félünk tőle. Gólem kilapátolt egy csomó sarat, s az erőtérre dobálta; ahol földet ért, nyomában hatalmas kisülések és sistergések támadtak. – Nem hinném, hogy akár a rádióhullámok is áthatolhatnának rajta. – Akkor hogy léphetünk kapcsolatba Zoharral, Gólem, feltéve, hogy még életben van? – Majd kiáltok neki, cnidorok. Menjetek távolabb, és fogjátok be a fületeket, mert az én hangon egy ólomhegyen is át tud hatolni. Bár nem tudták, mi legyen, messzebb húzódtak, és Gólem, miután a legnagyobb hangerőre állította be magát, hatalmas hangon így kiáltott: – Samuel Zohar ben Reuven Begelman, kapcsold ki az erőteredet, mert megérkeztem a Galaktikus Szövetségből, hogy segítsek rajtad!!! A hangja erejétől még az erőtér is meggörbült egy pillanatra. Hosszú-hosszú csend után Gólem mintha nagy messzeségből suttogást hallott volna. – Azt hiszem, él, de nem éri el a kapcsolót. Reszketve szólalt meg az egyik cnidor: – Meghallhatták a hangodat az Undok, mert újra közelítenek. És valóban jöttek, bőgve-bömbölve, hosszú nyakukat himbálva. Gólem csomót kötött az egyik kígyózó nyakra, s megint elkiáltotta magát: – Eressz be minket, Zohar, különben egész népedet elpusztítják az Undok!!! Az erőtér eltűnt, s a cnidorok hanyatt-homlok rohantak át a korláton Gólem védelmező karjai alatt, akinek a lapátjai alatt úgy roppantak szét a vicsorgó koponyák, akár a dióhéj. – És most tedd vissza a pajzsot! – És a nép meg volt mentve. Amikor Gólem megszámolta őket, és kiderült, hogy a negyvenből csak kettő hiányzik, azt mondta: – Várjatok itt, és egyetek. A munkagépek számára állított külső nagykapu nyitva volt, de a hangárban és a raktárakban egyetlen gépet sem látott; az eltávozott telepesek mind magukkal vitték őket. Egy sem volt olyan óriási, mint Gólem; itt leszerelte magáról az ásólapátokat, levette a külső páncélburkát, a fegyvereit és a tárolórekeszeit, mert nem szeretett volna több ajtót bezúzni, mint amennyire feltétlenül szükség volt. Maga után húzta a készletekkel megrakott szánt. Amikor a hőérzékelője rátalált arra a bezárt ajtóra, amely mögött Zohar rejtőzött, amilyen finoman csak tudta, benyomta az ajtót. – Békében szeretnék meghalni, de te megölsz ezzel a lármával – szólt ki a sötétből egy elhaló hang. Gólem az infravörös fényben meglátta az ágy mellett, a földön kuporgó öregembert: teste mocskos volt és félig meztelen, keze a pajzs kapcsolója mellett nyugodott. Gólem fölgyújtotta a villanyt. Az öreg, csontsovány férfi csaknem teljesen kopasz volt, a bőre sárga és ráncos, fésületlen, gubancos szakállát vérfoltok tarkázták. – Zohar? Sam Begelman kinyitotta a szemét, és egy sokkarú, iszonyatos méretű gépet látott, tele kerekekkel és futóművekkel, számtalan cső- és huzalgombolyaggal, valamint kerek számtárcsákkal. Legfölül egy kupolában végződött, amelyen körben érzékelőlencsék sorakoztak, s a kupola ide-oda mozogva pásztázta körbe a szobát. – Mi vagy te? – suttogta Zohar elszörnyedve. – Hol az én kaddisom? A lingua nyelvét beszélte, de O/G héberül válaszolt: – Tudod, Rav Zohar, te vagy az utolsó zsidó a világegyetem feltárt tartományaiban. Nincs más, aki rajtam kívül imát mondhatna érted. – Akkor hadd haljak meg békétlenül – felelte Begelman, és behunyta a szemét.. De Gólem ismerte a telep térképét, öt percen belül tiszta ágyneműt húzott, ráfektette az öregembert, lemosdatta, s egy fecskendővel beadta a neki készített orvosságot. Az öreg hiába tolta el újra meg újra magától. – Te csak egy gép vagy – zsörtölődött. – Hát nem érted, hogy egy gép nem imádkozhat? – Értem, mester. Meg kellett volna mondanom a Galaktikus Szövetségnek, de nem hittek volna nekem, hiszen ők nem zsidók. – Nem vagyok mester. Mondd meg nekem őszintén: miért jöttél? – Teljesen felújítottak, és elláttak utasításokkal. A kibővített logikai egységeim révén most már meg tudom érteni, hogy nem lehetek a hasznodra úgy, ahogy azt a Galaktikus Szövetség elképzelte, ám az életedet mindenesetre kényelmesebbé tehetem. – Törődöm is én vele! – horkant fel Begelman. – Kinek kell itt egy gép?
– A cnidoroknak kellettem, hogy megmentsem őket az Undoktól, amikor kizártad őket. Ők Megváltónak, Mesternek szólítottak, de nem engedtem, mert valóban gép vagyok. De azt megengedtem, hogy Gólemnek nevezzenek, mert a szabadulást hozó gép vagyok. Begelman szippantott egyet-kettőt. A bőréről elmúlt a beteges sárgaság, arca rózsás árnyalatot öltött, s máris évekkel fiatalabbnak látszott. – Smuel Zohar ben Reuven Begelman, miért engeded, hogy ezek a nyomorultak Rav Zoharnak szólítsanak, és a te nyelvedet beszéljék? – Te ostoba gép, az én nevem nem Samual, s a legkevésbé sem Smuel! Az én nevem Zohar, és azért engedem,' hogy Samnek hívjanak, mert a zohar „tündöklő nagyság”-ot jelent, és az ember mégsem élhet le egy életet úgy, hogy Tündöklően Nagy Begelmannak hívják! Azért tanítottam meg ezeknek a cnidoroknak a Törvényt és a Prófétákat a magam nyelvén, mert a gyermekeim elmentek, a feleségem pedig meghalt. Ezért hívnak Tanítónak. És igenis kizártam őket, hogy kénytelenek legyenek kialakítani a saját életüket, még mielőtt engem kezdenének Megváltónak hívni! Te hogy hívod magad, Gólem? – – A hivatalos nevem O/G5/842._ – Aha. Og, Básán óriás királya. Illik hozzád. – Igen, Zohar. Ő az, akit a te Mózes rabbid ölt meg a népével együtt Kánaán földjén valami csekély bujtogatásért. Csakhogy az O az oxigéntűrésem mértékét jelenti Solthree nyelven; öt newtonnál kisebb gravitációban nem működöm, a 842 pedig a típusszámom. És most, Zohar, ha úgy parancsolod, kikapcsolom magam, és megszűnök létezni. De a nép a kapudon belül van; néhányat magöltek közülük, s továbbra is védelemre van szükségük. Zohar felsóhajtott, de az arcán már feltűnt egy halvány mosoly. Még mindig lassan beszólt, hiszen nagybeteg volt. – Og ha-Gólem, mielőtt megtanulnád, hogyan hangolj túl finomra egy érvet, ne felejtsd el, hogy az Ige Ura nem más, mint a Sátán egyik neve, Rabbenu Mózes összeférhetetlen ember volt, de nagy dolgokat csinált, én pedig nem vagyok az a harcos alkat. Vedd oltalmadba a népet és engem is… ha ezt parancsolják a logikai egységeid, én meg majd fontolóra veszem, hogyan hagyjam el tisztességesen ezt a világot. – Biztos vagyok benne, hogy a lelked békében szabadul meg, Zohar. Ami engem illet, a siklóm tönkrement, egyébként sem várnak sehol, itt, a Pardesen fog megenni a rozsda. Og ha-Gólem ezzel magára hagyta az öregembert, de úgy érezte, mintha áramköreiben valami enyhe rendellenesség keletkezett volna, hiszen figyelembe vette – ha ez a helyes kifejezés – Begelman elképzelését a Sátánról, Baál Davárról, és nem tudta bizonyosan, helyesen cselekedne-e, ha logikai egységei unszolását figyelembe venné. Honnan tudhatnám? – kérdezte magától. Abból, hogy mit ártok és mit mentek meg, felelte. Abból, ami ártalomnak, és abból, ami oltalomnak látszik, mondja az Ige Ura. De továbbra is híven követte a Galaktikus Szövetség utasítását, mely szerint vigaszt kell nyújtania az öregembernek, Segített a cnidoroknak sátrakat építeni, mivel a hasuk alatt szerették ugyan a vizet, de azt már nem, ha a fejükre zuhogott. Saját szerszámaival nyúzta mag a halott Undokat, a bőrüket megtisztogatta, a húsukat megsütötte; Begelman számára nem volt kóser, és odavonzotta a kellemetlenkedő dögevőket. Mindezt azalatt végezte el, míg Rav Zohar aludt, aztán az ő nyelvén szólt a néphez, akik nagyon hiányolták az időt, amíg Zohar beteg volt. – Zohar úgy véli, meg kell tanulnotok gondot viselni magatokra a saját világotokon az Undok ellenében, mert többé nem támaszkodhattok rá. – Készek vagyunk rá, Gólem, de vigaszt is szeretnénk nyújtani a mi Tanítónknak. Og ha-Gólemet megint zavarba ejtették a logikai egységeiben összeálló gondolatok, és így szólt Begelmanhoz: – Zohar, te olyan jól megtanítottad a cnidorokat, hogy most már azokat az imádságokat is el tudnák mondani, amelyekre oly régóta sóvárogsz. Van rá mód, hogy erre engedélyt kapjanak? Az öregember összekulcsolta a kézét, végignézett a szoba kopár és repedezett falain, mint Gólem tette megérkezésekor, majd odafordult hozzá: – Ezen a helyen? – suttogta. – Tudod te, mit beszélsz? – Igen, Zohar. – Hogyan lehetne zsidóvá tenni őket? – Érző lények. Mi gátolhatná meg, hogy azok legyenek? Begelman arca vörösre változott, és Og ellenőrizte a vérnyomásmérő monitorját. – Meggátolni? Mitől válhatnának itt zsidókká? Csak semleges dolgokat esznek, semmi kósert, semmi trefet, mi értelme hát Kásrut törvényének? Lent élnek a pocsolyában; hol van hát a fürdés és a tisztaság törvénye? Amennyit nekem elmondtak, abból ítélve soha semmiféle istent nem ismertek, még csak nem is gondoltak rá: mit jelenthet számukra az, hogy ima? Tudod te, hogyan nemzenek utódokat? El tudod képzelni? Olyan tökéletesen hermafroditák, hogy velük kapcsolatban még a szó is értelmetlen. Addig maradnak párban, amíg felnevelik a gyermekeket, ami csak addig tart, míg a gyereknek kinő a foga, és el tudja látni magát. Amit te pénisznek gon-
dolsz, az valójában egy peterakó cső: minden cnidor, amikor elérkezettnek látja az időt, belehelyezi a tojásait egy másik erszényébe, és a tojásokban levő egyik enzim serkentőleg hat odabent az ondómirigyekre, így aztán, amikor egy-két tojás megtermékenyül, az erszény bezáródik. Amikor a magzat már olyan nagy, hogy a körülötte lévő folyadék nyomásától az erszény kinyílik, az ivadék kimászik a szülő hasára, és rátapad a csecsre. Még ha húsz közül egyik vagy másik tökéletlennek születik is, egy sem akad köztük, amit hímnek vagy nősténynek nevezhetnél. Mondd meg hát nekem: mit kezdesz a házassággal és válással kapcsolatos megannyi törvénnyel, a szexuális magatartással, az imát mondó férfi és a gyermeket gondozó nő kötelességeivel? Egyre nehezebben kapkodta a levegőt, és Og ellenőrizte az oxigént és a szívmonitorokat. – Én nem vagyok se férfi, se nő, és noha ismerem a Törvényt, nincsenek tapasztalataim. Csupán olyan imádságokra gondoltam, amelyeket Isién könyörületességből vagy méltányosságból meghallgathat. Nem akartalak felzaklatni, így nem teljesíteném a kötelességemet. – Hagyj magamra. Og fél látócelláját az infúziós tartályra fordította, majd kivette a katétert és a vizeletzacskót. – Nemsokára fölkelhetsz az ágyból, Zohar, és magad végezheted a táplálásodat. Talán ha megint embernek érzed magad egy kicsit, ismét fontolóra veszed a dolgot. – Menj már. – Aztán még hozzátette acsarkodva: – Istennek nincs szüksége több zsidóra! – Igen, elég nevetségesek lennének abban a kerek kis sapkában, meg az imasálban, amelynek a rojtjai belelógnának a sárba… Zohar, hát ezért űzted ki őket a pusztaságba? Og rozsét gyűjtött, és nagy tüzet rakott. Fás indákat vágott, és faszenet égetett belőlük. Agyagot ásott, majd tömböket égetett belőle, s égetőkemencét épített. Aztán 120 kilométert vonszolta maga után a szánját, ahol addig ásott, amíg össze nem szedte a siklónak annyi darabját, amennyire szüksége volt. Jól felfűtötte az égetőkemencét, megolvasztotta a darabokat, s újból elkészítette az elvesztett hatalmas lapátjait. Nem voltak ugyan olyan jók és erősek, mint az eredetiek, de pontosságban megközelítették azokat. Tanulmányozta a tengerparton fekvő Pardes térképeit. Hozzáfogott, hogy csatornákat ásson és hullámtörő gátakat emeljen, hogy levezesse a patakok vizét, lecsapolja Pardes néhány mocsarát, megakadályozza, hogy az olykor viharzó tenger a mocsarakra zúduljon; s ezáltal kis medencékben gyűljön össze a friss víz a cnidorok számára. Néha kisütött a Nap. Egy ilyen, a szokásosnál naposabb, szárazabb időben Begelman is kijött, s két botra támaszkodva figyelte az óriás Gólem tevékenykedését. Most látta először a lapátjaival felszerelkezett Ogot. Felújításakor fakószürke, rozsdaálló burkolattal vonták be, amitől ugyan meglehetősen rútnak tetszett egy Solthree szemében, de olyan takarékosan bánt a mozdulataival, hogy az már-már könnyedségnek látszott. Kis lapátokkal fölszerelkezett cnidorok nyüzsögtek körülötte: Begelman sárban tapicskoló gyerekeknek látta őket a némán dolgozó gép mellett, amely a világért sem bántotta volna őket, de azt sem tűrte, hogy az útjában legyének. Og elfordítva szemlencséje sugarát, egy fehér szakállas, méltóságteljes, de barátságos arcú öreg Solthreet látott: gyengének tűnt ugyan, de betegnek nem. A haja rendesen meg volt nyírva, a feje búbján ezüsttel kivarrt, kék bársonysapka, öltözéke fekete pantalló és cipzáras zubbony, amely alól kilátszottak a tallit katan rojtjai. Nagyjából hasonlított arra a sok ezer rajzra; festményre és fényképre, amelyek Og emlékezetében a tiszteletre méltó agg zsidókról éltek; Og öltöztette fel, hogy megfeleljen ennek a képnek. – Mit csinálsz? – kérdezte Begelman. – Megerősítem a szárazföldet, hogy olajos magvakat, lúgfüvet és mindenféle zöld növényt termeszthessünk, amikből te és a cnidorok táplálkozhattok. Kétlem, hogy a Galaktikus Szövetség bármit is küldene a jövőben, és készleteket is szeretnék felhalmozni. Ha majd vándorló cnidor törzsek tévednek a területünkre, jobb, ha megosztjuk velük a javainkat, mint ha a nyomor harcra kényszerítene bennünket ellenük. – Túl jó vagy, semhogy igaz lehess – dünnyögte Begelman. Og valamelyest eltanulta már Begelmantól a szellemességet és a csípős gúnyt, de úgy vélte, nincs joga alkalmazni ezeket az öregemberrel szemben. Logikai egységei azt súgták, hogy neki, a gépnek nincs félnivalója holmi Sátántól, aki a zsidó hit szerint még csak nem is egy fogalom, ezzel szemben sejtette, hogy Zohar a saját lelkének közönséges emberi gonoszságával folytat állandó küzdelmet. – Zohar – mondta –, ezek a cnidorok elhatározták, hogy héber neveket vesznek föl, és most a betűk nevével jelölik magukat: Alef, Bet, Gimmel… és ha elérnek az utolsóig, a Taufig, akkor a számok következnek: Ehod, Staim, Solos. Én ezt nem tartom helyesnek, csakhogy ők rám nem fognak hallgatni. Segítenél nekik?
Begelman szája némán mozgott egy darabig, mintha azt mondaná: mi közük ezeknek az efféle nevekhez? De addigra a cnidorok már körülvették, a szemük alig-alig tükrözte vissza a halvány napsütést; testüket nem szőr, nem is toll borította, inkább valami, mindkettőre hasonlító pikkelyféleség: a hüvelykujj nagyságú, levél alakú lemezeken körkörös és sugár alakban széttartó vonalak látszottak, s ezek a finom vonalak napfényes időben a szivárvány színeire bontották a Nap sugarát. Az öregember felsóhajtott, és beszélni kezdett: – Kedveseim, ha héber neveket akartok használni, válaszszátok a Törvényben és a Próféták Könyveiben szereplő emberi lények neveit. Az Atyák: Ábrahám, Izsák, Jákob nevét, vagy a Törzsekét: Jehuda, Simon, Benjámin, vagy ha jobban tetszenek a női nevek, íme, az ősanyák: Sára, Réka, Rákhel, Lea. Válasszátok azt, amelyik a legjobban tetszik. – A cnidorok boldogan megköszönték a tanácsot, s elégedetten távoztak. – Legközelebb templomot akarnak majd – fordult Begelman Oghoz. Og gyanította, mi lesz a következő kívánságuk, de azt felelte: – Azt hiszem, új terv szerint kell felépítenünk az erőteret, hogy távol tarthassuk az Undokat a megművelt földektől. Talán van is elég alkatrész a raktárban, vagy ha nincs, rá fogok jönni, hogyan készítsem el őket. Minden negyedik-ötödik napon becserkészte az Undokat, s megismerte a mozgásukat. Ogtól és a hibásan működő erőtértől való félelmükben elkerülték a telepet, de ő tudta, hogy ha a hely elcsendesedik, újra támadni fognak ez azon az éjszakán következett be, amely a cnidorok névválasztásának napját követte. Az erőteret már kijavították, s úgy verték vissza az Undok támadását, hogy azokat nem érte áramütés; rettenetes volt hallani a kiáltásaikat, a csontjaik recsegését-ropogását. Hosszú órák múlva vonultak csak vissza, némi földmunkát és két, megsemmisíteni való tetemet hagyva hátra Ognak. Reggel, miután elvégezte ezeket a munkákat, a közös terem egyik fekhelyén talált rá Begelmanra, aki egy imakönyvet tartott az ölében, s tíz cnidor ült vele szemben. Mind a tizenegyen egyszerre beszéltek, Begelman sistergő dühvel, a cnidorok halkan, de eltökélten. Amikor Ogot megpillantotta, Begelman felkiáltott: – Most meg azt bizonygatják nekem, hogy vezetéknév is kell nekik! – Már vártam, Zohar. Tudják, hogy téged ben Reuvennek hívnak, márpedig ők elfogadták a te nyelvedet, és a te népedtől való neveket választottak maguknak. Nem tartod ezt ésszerűnek? – Nincs hatalmamban, hogy zsidót csináljak belőlük! – Már csak neked van rá hatalmad. Te tanítottad őket. – Az ördög vigyen el! Ezt jól kibuliztad! – Én nem buliztam ki semmit, csak azt, hogy jól erezd magad. Én nem tanítottam semmit. – Ekkor megszólalt benne az Ige Ura: – Ez igaz, de vajon helyes-e? Begelman dühösen összecsapta a könyvet, de mert az nagyon öreg volt, a gerince mentén kissé behasadt; fölemelte, és bűnbánóan megcsókolta. Aztán halkan megszólalt: – Mit számít ez már? Nincs már vezetéknév, amit adhatnék nekik, hacsak nem keresztelem őket ben Ábrahámra vagy bat Ábrahámra, azaz. vissza kell nyúlnom az első névhez. De hogyan nevezhetném őket megtérteknek, ha egyszer nem tarthatják meg a Törvényt, de még Istent sem ismernek? És mi értelme az egésznek? – A magasba emelte a karját. – Legyen ezentúl b'nei Ábrahám a nevük! De a cnidorok vezetője, aki a Benjámin – azaz a Jobb Kéz Fia – nevet vette föl, így szólt: – Mi nem akarunk b'nei Ábrahám lenni, hanem inkább b'nei Zohar, mert azt mondjuk neked, Og ha-Gólem és neked, Rav Zohar, hogy mivel Zohar olyan volt nekünk, mintha apánk lenne, mi a fiainak érezzük magunkat.. Og attól félt, hogy az öregembert a harag most valóban ledönti a lábáról, mint ahogy erősen remegett is a könyvön pihenő keze, mégis, amikor megszólalt, Zohar szavai csendesek voltak: – Fiaim, a zsidók nem így viselkednek. A megtérteknek úgy kell zsidókká válniuk, ahogy a körülménye megengedik. Ha ezt nem értitek, nem tanítottalak elég jól benneteket, s a tanításhoz most már túl öreg vagyok. Már így is túl sokat engedtem egy olyan népnek, amely nem imádja Istent, és még rabbi sem vagyok, hogy akár csak akkorka felhatalmazásom legyen, amely embernek egyáltalán adható. – Rav Zohar, azért jöttünk hozzád, hogy elmondjuk: esküvel fogadjuk, hogy a te Istenedet fogjuk imádni. – De nem szabad engem imádnotok. – De imádhatjuk azt az Istent, aki olyan embert teremtett, mint amilyen te vagy, aki olyasmiket tanít, amiket te tanítottál nekünk, és imádhatjuk azokat az embereket, akik a hatalmas Gólemet csinálták. – Egy szót sem szóltak többet, csak némán, sietve elvonultak. – Vissza fognak jönni – mondta Begelman. – Aztán még egyszer és még egyszer. Miért is engedtem be őket a legelején? Mondd meg nekem, Úristen, Te, a Világegyetem Királya, mitévő legyek?
– Ez a helyes – mondta Og az Ige Urának. – Most olyan eleven és egészséges vagy, Zohar, amilyen régóta nem voltál már – fordult az öreghez. – És van néped, amely szeret téged. Nem hagyhatnád; hogy szeressenek? Felkereste Benjámint. – Ne háborgassátok Rav Zohart olyan kérésekkel, amelyeket nem tud teljesíteni, bármilyen megtisztelő szándék vezessen is benneteket. Majd később megkérem, fontolja meg, nincs-e rá mód, hogy a Törvény keretein belül teljesíthesse a kívánságotokat. – Mindig a tanácsaid szerint fogunk cselekedni, Gólem. Og folytatta a munkáját, de ásás közben egy furcsa tárgyat fordított ki a földből, amitől balsejtelme támadt. Máskor is talált már agyagcserepeket, a cnidorok által készített edények maradványait, melyeket olyan növények főzésére használtak, amelyeket nyersen nem tudtak megrágni; ez lelet egy ugyanolyan anyagú, színű és mintájú, majdnem teljesen épen maradt henger volt: az egyik pereme égett foltoktól feketéllett, s az oldalát sötét színű sávok tarkázták. Nem tudta eldönteni, mi lehet az, de rosszat sejtett: ha még akarta nyugtatni a lelkiismeretét, nem tehetett mást, meg kellett mutatnia Zoharnak. – Nem úgy fest, mintha főzőedény lett volna – mondta. – Nem – felelte Begelman, s egy pontra mutatott az edény belsejében, egy elfeketedett levél formájú cnidorpikkelyre s két másik, hasonló alakú, égett jegyre. Og nem értette, miért telik meg a szeme könnyel. – Lehet, hogy a halottjukat teszik ilyen edénybe – mondta Og. Zohar megtörölte a szemét. – Nem – felelte. – Ez egy olyan edény, amelybe azért teszik, hogy meghaljon. Sokukat az Undok ölik meg, néhányan éhen halnak, a többi az öregségtől pusztul el. Valamennyiükre súlyt akasztanak, s a mocsárba süllyesztik. Itt afféle áldozatról van szó. Van istenük, a neve Baál. Megrázta a fejét. – Gyermekeim… Sírt még egy sort, aztán azt mondta: – Vidd el innen, és törd olyan apróra, hogy ne lehessen fölismerni. Og megtette, amit parancsolt, Zohar azonban bezárkózott a szobájába, és senki szavára nem válaszolt. Og nem tudta, mitévő legyen. Megint elfogta a tanácstalanság, mint akkor, a rakodómólón, amikor először volt kénytelen használni a logikai egységeit. A cnidorok eljöttek hozzá a kérdéseikkel, és ő elmondta nekik, hogy mi történt. – Igaz – mondták –, hogy őseink imádtak egy Lényt, és áldoztak is neki, de ilyesmi egyszer sem történt azóta, hogy Zohar megsegített bennünket. Féltünk, hogy ő és az ő Istene megvetne érte bennünket. – Mind Zohar, mind pedig az Istene hibákat követett el. Most azonban békén hagyom, mert nagyon fel van dúlva. – Csakhogy az ő szemében ez nagyon nagy bűn – mondta Benjámin szomorúan. – Nem hiszem, hogy ezentúl is törődni fog velünk. Og folytatta a munkáját, de úgy érezte, Zoharnak igaza volt, amikor kigúnyolta: logikája ezúttal cserbenhagyta. Egyik este egy Éliás nevű cnidort pillantott meg, aki nagy kínok közepette vánszorgott feléje a földön. – Gyere gyorsan! – kiáltotta. – Benjámin nidsetet csinál! – Mi az? – Csak gyere, siess! – fordult vissza sietve Éliás. Og lekapcsolta a lapátjait, s egykettőre beérve az apró lényt, a karjába vette. Benjámint egy páfrányligetben találták több cnidor társaságában. A tűz, amit raktak, nagy füsttel égett, s éppen akkor helyeztek rá egy újonnan elkészült hengert: az aljára fűzfavesszőkből font hálót erősítettek. – Ne, ne! – kiáltotta Og, de rá se néztek; a tűz tetejére helyezett henger nyílásából sűrű füst tört elő. Aztán Benjámin több cnidor segítségével átmászott a peremén, s eltűnt a henger füstös belsejében. – Ne! – kiáltotta Og újra, s lesöpörte a hengert a tűzről, de óvatosan, hogy Benjáminnak ne essék baja. – Semmiféle áldozatot nem fogtok bemutatni! – Enyhe ütése nyomán a henger széttört, s láthatóvá vált a belsejében reszketve lapuló cnidor. – Ez nidset, Gólem – mondta Éliás. De Gólem felkapta a nyüszítő cnidort. – Miért csináltál ilyen szörnyűséget, Benjámin? – Azt gondoltuk – felelte Benjámin elcsukló hangon –, azt gondoltuk, hogy mindegyik isten haragszik ránk… a régi istenünk azért, mert elhagytuk őt, az új pedig azért, mert a régit imádtuk, és ezzel az áldozattal elhárítjuk a haragjukat. – Az ilyesmitől összezavarodnak a logikai egységeim – mondta Og, miközben letette Benjámint, széttaposta a tüzet, s az edény cserepeit jó messzire elhajította. – Minden isten az Egyetlen, és az Egyetlen megbocsát mindenkinek, aki könyörög hozzá. Most gyertek. Azt hiszem, megint hallom az Undokat, s amíg nem készítünk egy tágasabb menedékhelyet, szükségünk van az otthonhoz közelebb lévőre.
Akkor óriási hangzavar támadt a cnidorok között. – Nem! Mi hasznunk van egy ilyen Istenből, ha még Zohar sem hallgat rá, s nem bocsát meg nekünk? Og egy pillanatig úgy érezte, mintha megfosztotta volna a cnidorokat az áldozat örömétől; de elhessegette a gondolatot. – Az az ember beteg és öreg, a gondolatai már nem egészen világosak, ti pedig túl sokat követeltek tőle. – Akkor nem követelünk semmi többet, Gólem, mint hogy az Undok között halhassunk meg! – Az éjszakai szél mind közelebbről hozta magával a fenevadak rikoltásait, de a cnidorok elővették apró késeiket, és nem mozdultak. – Ti aztán tényleg erőszakos nép vagytok – mondta Gólem. – Én azonban csak egy gép vagyok. – Azzal kinyújtotta négy csuklós és négy összetekercselt karját, és hol futóművét, hol kerekeit használva, tízesével elszállította őket az erőtér nyújtotta biztonságba. Ám amikor letette őket, a cnidorok egy csapatba verődtek az erőtér szélén, és egy szót sem szóltak. Og elnézte a makacs Zohart az egyik oldalon és Ábrahám makacs fiait a másik oldalon, és arra gondolt, hogy talán ideje lenne véget vetni az életének. Ekkor hatalmas villámokkal és mennydörgéssel kitört a vihar; az Undok nem mertek közeledni, és az erőtéren belül nyugalom honolt. Leszerelt magáról mindent, és megállt Zohar ajtaja előtt. Eltűnődött Izsák áldozatán, az Aranyborjún, a Kőtáblákat széttörő Rabbenu Mózesen és néhány más, nagyszerű példázaton, aztán csendesen beszélni kezdett: – Zohar, nem kell válaszolnod, de hallgass meg engem. A néped azt állítja, amióta téged ismernek, nem mutattak be áldozatot. De Benjámin, aki nagyon szeretne a te fiadnak nevezni magát, megpróbálta feláldozni magát azért, hogy kiengeszteljen bármiféle isteneket, akik megbocsáthatnak a népének. Meghalt volna, ha nem lépek közbe. Ezek után késznek mutatkoztak arra is, hogy az Undok zsákmányává váljanak. Én ezt is megakadályoztam, de azóta nem szólnak hozzám, és hozzád sem, ha nem bocsátasz meg nekik. Én itt már nem tehetek többet, és nincs is több mondanivalóm a számodra. Isten veled. Késedelem, nélkül megfordult, de hallotta, hogy nyílik az ajtó, s Zohar kiált ki rajta: – Hová mész, Og? – A raktárba, hogy kikapcsoljam magam. Mindig mondtam, hogy csak egy gép vagyok, s most elérkeztem logikai teljesítőképességem határára, s már nem tudok hasznára lenni senkinek. – – Ne, Gólem, várj! Ne végy el tőlem mindent! – Az öregember összekulcsolt kézzel, borzas hajjal állt az ajtóban. – Valahára véget kell vetni ennek az ostoba helyzetnek. Hol vannak? – Odakint az erőtér szélén, nem messze a bejárattól – felelte Og. – A villámok fényénél láthatod őket. A Magasságos, áldassék az ö neve,. még egy esztendőt adott Zoharnak; ezalatt Og ha-Gólem épített és ültetett, és mindebben segítette őt b'nei Ábrahám. Növényi olajból lámpákat készítettek, szombatonként és az ünnepnapokon – melyeket Zohar számításai szerint ültek meg – meggyújtották őket. Amikor eljött az ideje, párosodtak, majd hasasodtak. Zohar vigyázott rájuk, amikor engedte az ereje, akár a régi időkben, és amikor Éliás meghalt agyvérzésben, Izsák pedig egy daganat következtében, aminek gyors növekedését semmivel sem tudták megállítani, álló nap vezette az imádkozó gyászolók sokaságát. Egy csecsemő halva született, de tíz egészségesen jött a világra; a szürkés rózsaszínű, fogatlan apróságok ijesztően visítottak, de Zohar dédelgette és magasztalta őket. – Tizenketten voltak, amikor rájuk találtam – mondta Ognak. – Most negyvenhatan vannak, és öt nemzedékük nőtt fel a szemem láttára. – Aztán a cnidorokhoz szőtt: – Előfordult Ábrahám gyermekeivel, a zsidókkal, hogy áttértek, vagy hogy befogadtak, de sohasem idegen fajok gyermekeit, tehát nincs semmiféle példa, aminek alapjárt bármelyikőtök is Zohar gyermekének válthatná magát, de nem látom akadályát, hogy mint közösség ti mindnyájan b'nei Zoharnak nevezzétek magatokat. A népben ekkor már volt annyi bölcsesség, hogy ezt döntést vita nélkül elfogadja. Látták, hogy az öregember megújult erejének ideje is lejárt, s ő napról napra törékenyebb lesz; már megtanulták, hogy az ügyeikben maguk döntsenek. Og is már csak akkor segített Zoharnak, ha ő kérte rá. Zohar elégedettnek látszott, bár olykor mintha beszélni akart volna, és mégis hallgatott. A nép látta rajta ezeket a kedélyváltozásokat, beszéltek is róla olykor Ognak, de Og azt felelte: – Ő maga felelős a lelkiállapotáért, b'nei Ábrahám. Én megtettem, ami az én dolgom volt. Sok területet rendbe hozott a telep körül, ellátta őket erőterekkel, melyek antennáit a maga építette kovácstűzhelyeken készítette. Az Undokat visszaűzték barlangokkal teli vadonjaikba és a völgybe; bár nagyok voltak és rettenetesek, lévén a maguk módján bámulatra méltó létformák, egyet sem akart többé megölni közülük. Nem volt más dolga, mint várni a napot, amikor Zohar békés halála bekövetkezik.
Naponta egyszer Og meglátogatta őt a közös teremben, ahol legtöbb idejét töltötte: vagy olvasott, vagy a kezét a könyvön nyugtatva, a szemét a messzeségre függesztve üldögélt. Egy ilyen békés napon, amikor kettesben voltak, így szólt Oghoz: – El kell mondanom neked, míg még tiszta az agyam. És csak neked mondhatom el. – Elhallgatott, míg összeszedte a gondolatait. – Hosszú időbe telt, míg rájöttem, hogy én vagyok az utolsó zsidó, noha a Galaktikus Szövetség régóta mondogatta már. Sokáig éltem egyedül, de ez a felfedezés elviselhetetlen, szörnyűséges magányba taszított. Talán meg sem érted ezt. De én hiszem, hogy igen. És akkor a belső magányosságom kivetült a világba, és valami megátalkodott büszkeséggé változott. Az utolsó! Az utolsó! Végképp becsukhatom a Könyvet, amelyet évezredekkel ezelőtt kinyitottak, s ez éppoly nagyszerű tett lenne, mint amaz első… de akkor rátaláltam a cnidorokra, akikkel lehetett beszélgetni, és akik megmentettek attól, hogy beleőrüljek a magányba… Zsidók! Csúfak voltak, mocskosak, ellentétei mindannak, amit valaha emberinek ismertem. Lenéztem… majdhogynem gyűlöltem őket, de hát éppen ez kell ahhoz, hogy zsidókká válhassanak! És ekkor elkezdtem tanítani őket, mert olyan rettenetesen egyedül voltam, és nem volt mód, hogy ezt megállítsam, hacsak el nem pusztítom őket, amit kis híján meg is tettem! És te… – a szavait elfojtotta az öregek bágyadt, gyötrelmes sírása. – Zohar, ne sírj. Beteggé teszed magad. – A lelkem beteg! Ügy sajog, mint egy kelevény, ami megérett már a felvágásra. Ki fog nekem megbocsátani? Kinyúlt, és megragadta Og egyik karját. – Ki? – Ők bármit megbocsátanak neked, de ha kérdezel, csak még inkább elmélyíted a sebeidet. Én nem tudok ítélkezni. – Márpedig ítélkezni kell fölöttem – sírta Zohar. – Hadd legyen valamicske békém, hogy meghallhassak! – Ha mindenképpen kell, én az emberiség egy olyan tagjának ítéllek téged, Zohar, aki több ember életét mentette meg, mint ahányan nélküle élhettek volna. Azt hiszem, ennél szebbet nem kívánhatsz magadnak… Ugye te mindvégig tudtad? – kérdezte Zohar elhaló hangon. – Igen – felelte Og. – Azt hiszem, tudtam. De Zohar ezt már nem hallotta, mert elvesztette az eszméletét. Az ágyában ébredt, és amikor kinyitotta a szemét, Ogot látta maga mellett. – Mi vagy te? – kérdezte, de Og csak nézett rá rezzenéstelen szemmel; azt gondolta, Zohar agya elborult. Akkor Zohar elnevette magát. – Még nem ment el az eszem. Mondd hát, Og, mi vagy te valójában? Nem tudsz válaszolni. Ó, igen… megkérnéd a népemet, hogy jöjjenek ide most, hadd búcsúzzam el tőlük? Nem hiszem, hogy sokáig fog tartani; óriási zenebonát csapnak majd, de szerencsére sírni nem tudnak. Og elhozta a népet, Zohar pedig egyenként és együttesen megáldotta őket; áhítatos csendben lesték minden szavát. Mialatt beszélt, egyre halványabbnak tűnt, mintha ködbe burkolózna. – Nem tudok tanácsot adni nektek – suttogta nagy sokára. – Amit tudtam, mindent megtanítottam, és ez nem valami sok, mert nem vagyok elég bölcs, de majd megtaláljátok a bölcset magatok között. És most, akinek eszébe jut, mondjon nekem egy zsoltárt. Ne a huszonharmadikat. A száznegyediket akarom, és hagyjátok ki azt a hülyeséget a végéről, amikor a bűnösöket elpusztítják a föld színéről. De csak Og emlékezett érre a zsoltárra elejétől a végéig, és mondani kezdte a szavakat, melyek arról a világról, mesélték, ahonnan Zohar jött egykor, valaha, réges-régen. Uram én Istenem, nagy vagy te igen, ékességet és fenséget öltöztél magadra! A ki körülvette magát világossággal, mint egy öltözettel, és kiterjesztette az egeket, mint egy kárpitot; A ki vizeken építi fel az ő palotáját, a felhőket rendeli az ő szekerévé, jár a szeleknek szárnyain; A ki a szeleket teszi követeivé, a lángoló tüzet szolgáivá… Amikor befejezte, Zohar elmondta a Semát, ami annyit tesz, hogy Egy az Isten, és meghalt. És Og arra gondolt, hogy elégedettnek kell lennie a halálával.
Og elment. Hagyta, hogy Ábrahám fiai előkészítsék, majd imasálba csavarják és eltemessék a holttestet. Várt napokig, míg az emberek gyászba merülten ültek, s csak amikor fölálltak, jelentette be: – Most már az én időm is közeledik. – Még egyszer bejárta azokat a területeket, melyeket ő hozott létre a cnidorok számára, aztán visszatért, hogy még Zoharnál is szűkszavúbban búcsút vegyen tőlük. De a nép azt kiáltozta: – Ne, Gólem, ne! Hogyan hagyhatnál el bennünket, amikor olyan nagy szükségünk van rád? – Nem vagytok gyermekek. Zohar megmondta, hogy ezentúl magatoknak kell boldogulnotok. – De még annyi tanulnivalónk van! Azt sem tudjuk, hogyan használjuk a rádiót, pedig el akarjuk mondani a Galaktikus Szövetségnek, hogy Zohar meghalt, és azt is, hogy ti ketten mi mindent tettetek értünk. – Kétlem, hogy a Galaktikus Szövetséget érdekelné a dolog – mondta Og. – Mi akkor is tanulni akarunk! Makacs nép volt. – Ezért az egyért itt maradok, de tovább nem – mondta Og. Aztán rájött, hogy nagyjából meg kell tanítani őket a linguára is, ha meg akarják értetni magukat a Galaktikus Szövetséggel. Mindannyian eltökélték magukat a tanulásra, de akadt köztük néhány valódi nyelvtehetség is. Amikor a saját megelégedésére megállapította, hogy milyen tehetségesek, azt mondta: – Most. – Og ha-Gólem – kérlelték –, miért kell elpusztítanod magad? Annyi mindent szeretnénk még megtudni az Istenről, akit imádunk, és az emberekről, akik mind Őt imádták! – Zohar mindent megtanított nektek, amit csak tudott, és az nem volt kevés. – Valóban megtanította nekünk a Törvényt és a Prófétákat, de nem tanította meg az arám vagy a görög nyelvet, sem az írásokat, sem a Misnát, sem a Talmudot (akár a palesztint, akár a babilonit), sem a Toseftát, sem a kommentárokat, sem a… – De miért kell azt nektek mind megtanulnotok? – Hogy megőrizzük a többieknek, akik talán szintén tudni akarják, ha mi már halottak leszünk. Így aztán Og maga köré gyűjtötte Ábrahám fiait és leányait, és azok gyermekeit, akik immár vér szerinti szüleik vezetéknevét viselték – b'nei Zohar volt valamennyi – ; és beszélni kezdett hozzájuk: – Íme, a Misna, melyet évezredeken át adtak szájról szájra az írástudók. Ötödik Fejezet, Nezikim, amely a károkról szól; Baba Metzia: a Középső Kapu: „Ha ketten ragadnak meg egy ruhadarabot, és az egyik mondja: «Én találtam», és a másik mondja: «Én találtam», vagy az egyik mondja «Én vettem», és a másik kettő mondja: «Én vettem», mindkettő tegyen esküt, hogy csak a felére tart igényt, és osztozzanak meg…” Ekképpen élt Og ha-Gólem végtelén türelemmel ezer és húsz esztendőt. A Galaxis rádión keresztül értesült holmi különös lények különös tevékenykedéséről, és évszázadokon át szivárogtak be gyarmatosítók, akik b'nei Ábrahámnak szerették volna nevezni magukat, hogy újjáépítsék Pardes világát. Szám szerint nem voltak sokan, de világot teremtettek. A pardes szóból származott a Paradicsom, de az egyszerű és igénytelen Pardesen az emberek mind több mocsarat csapoltak le, hogy helyükre gyümölcsösöket és szépséges virágoskerteket telepítsenek: Egyet kivéve valamennyit a telepítőjéről nevezték el. Amikor Og észrevette, hogy működőképessége romlik, megtiltotta, hogy alkatrészeit kicseréljék, és meghagyta, hogy amidőn végképp leáll, valamennyi szerkezeti egységét szereljék le és szórják szét a világ négy sarkán, nehogy bálványimádásra csábítsa őket. Az egyik kertet mégis róla nevezték el, ahol a lelke megtalálhatja az igazságot, teste pedig a rozsda békéjét… így őrizték meg szeretetükben az élők az egyetlent, aki nem tartozott a szerves lények közé. Azóta él itt ez a nép, hol jót, hol gonoszát cselekedve, vitázva Istennel és civódva egymással, ahogy az már lenni szokott, miközben – amennyire csak tőlük telik – megtartják a Törvényt. Az őslakók, az egykor cnidoroknak nevezettek leszármazottai, féltékenyen őrzik a b'nei Zohar név előjogát, akiket ezért a többiek sznoboknak tartanak, vastagnyakú klánpártinak. F. Nagy Piroska fordítása Merczel Péter rajzai
MŰHELY WEINBRENNER RUDOLF Az a fránya jövőbe látás… A. C. Clarke A jövő körvonalai című könyvecskéjében világosan megfogalmazza, milyen nehézségekkel kell számolnia annak, aki meg akar jósolni egy várható technikai fejlődést. Sokszor megesik, hogy minden fontos tényező együtt van már, és a szakember mégsem látja át, hogy e tényezők egyetlen, elkerülhetetlen végeredményhez vezetnek. Clarke szerint nem elég a képzettség, sőt talán ez szükséges legkevésbé. Nagyobb szerep jut a képzelőerőnek, így az ilyen jóslásoknál bizonyos előnyt élveznek a termékeny fantáziájúak. Szóval például a SF írók… Clarke tévedett ebben. Igaz, élnek SF legendák, mint amilyen a Cleve Cartmill Sürgős küldetés című elbeszélésével kapcsolatos, hogy tudniillik, még a katonai elhárítást is bevetették, amikor 1944-ben a novella megjelent, mert azt hitték, valaki elfecsegte a Manhattan-tervet. Ez természetesen csak legenda. Ilyen alapon akár Barsi Ödönt is felelősségre vonhatták volna, ha egyáltalán elérhetik. Mintha ő is tudott volna a Manhattan-tervről… Hagyjuk a legendákat! A SF nem jósolja meg a jövőt, mint azt Sam J. Lundwall Holnap történt című művében nagyon helyesen megállapítja. Nem bizony! Sok SF író még olyasmit sem lát tisztán, amit igazán meg kellene látnia. Találhatnánk erre számos érdekes példát, de elégedjünk meg most eggyel. Véletlenül kezembe került a Gartenlaube című, a század elején kedvelt német folyóirat 1910. évi kalendáriuma. Sok minden érdekesség mellett rábukkantam – a húszas-harmincas évek egyik legkedveltebb német SF szerzőjének, Mans Dominiknak egy érdekesnek ígérkező ismeretterjesztő cikkére, A légtenger leigázása és hasznosítása címmel. Szóval a repülés… Ne felejtsük el, 1910-ben jelent meg a cikk! A Wright testvérek már évekkel ezelőtt felszálltak. Sőt 1909-ben Blériot törékeny kis masinájával átrepülte a La Manche-csatornát. Már megrendezték Budapesten, a rákosi homokon az első repülőnapot, már ismert magyar repülők is vannak. A levegőnél nehezebb tárgyak repülésének sokat vitatott kérdése eldőlt. Világosnak látszik, merre vezet a várható fejlődés útja a „légtenger leigázásában”. És miről ír Dominik? A repülőgépről egy szót sem, csak a zeppelinről, a merev törzsű, kormányozható léghajóról. Zeppelin gróf és Eckener kapitány további munkásságától várja a repülés még függő kérdéseinek megoldását. A teljesség kedvéért röviden: a levegőnél könnyebb testek, léggömbök, léghajók kormányzásának megoldásával először Santos Dumont foglalkozott, meggyőző eredmények nélkül. Légcsavarral és motorral felszerelt ballonja csak szélcsendben bizonyult kormányozhatónak. Schwarz Dávid keszthelyi nyomdász honfitársunk volt az első, aki azt a megoldást választotta, hogy a ballont fémburokba tette, tehát kimerevítette, és ez alá szerelte a légcsavaros gondolát. Találmánya nem keltett igazi érdeklődést, pedig még Moszkvában a cárnak is bemutatta. Nem érdekelte a Monarchiát sem, nagy nehezen harcolt ki egy bécsi bemutatót. Ezen a léghajó lezuhant, és Schwarz Dávid meghalt. A roncsokat Zeppelin gróf és Eckener megvette az özvegytől, és szépen továbbfejlesztették a gondolatot. Így születtek meg a kormányozható léghajók. 1910-re már egészen jól repültek, bár közben az első Echterdingennél szétroncsolódott. Írásában Dominik mégis úgy döntött, hogy a repülőgép és a léghajó közül csak az utóbbinak van jövője. Persze azt ő is belátta, még rengeteg a fejlesztenivaló, amíg a kormányozható léghajót üzembiztos, közhasznú járműnek lehet tekinteni. Nézzük, mik is a fő nehézségek! „Leggyorsabb kormányozható léghajóink jelenleg másodpercenként 16 méter sebességre képesek. (Kb. 59 km/óra.) Ekkora szélsebesség ellen tehát a legjobb' esetben a Föld egy pontja fölött maradhatnak, de nem juthatnak előre. Már 10 méteres szélsebességnél saját sebességük a földfelszínhez viszonyítva csak 6 m/sec, azaz kb. 22 km/óra, és ez a sebesség legalábbis nem lenyűgöző…” A továbbiakban elmondja, hogy mivel a 30 m/sec szélsebesség elég gyakori, a léghajóknak legalább 150 km/óra sebességet kellene elérniük, hogy az akkori évi kétszáz napra becsült használhatóság legalább háromszáz napra nőjön. Hogy ez tíz vagy száz év alatt érhető-e el, ez szerinte kérdéses. Tehát erősebb motor, nagyobb hajtóerő az első, legfontosabb követelmény. De a fejlődésnek ezen a fokán baj van a magassággal is. A szabad léggömbök ekkor már komoly magassági eredményekkel dicsekedhetnek, míg a léghajók csak bravúros vezetési körülmények között voltak képesek az 1500 méter maximális magasságot elérni. Szerinte itt a legfontosabb a sürgős fejlesztés. Ugyanis ha a léghajó függőlegesen nincs korlátok közé szorítva, kikeresheti a megfelelő irányú széljárás magassági zónáját, és ott békésen repülhet, sőt még üzemanyagot is megtakarít. De ez csak az egyik ok. A másik haditechnikai. Itt aztán kitör Dominikból korának német fiatalja. Ugyanis szerinte a léghajó pompás hadiszerszám volna, de most még nehezen volna alkalmazható, mert a korszerű ágyúk találati lehetőségei igen jók. Mivel azonban – boncolja tovább a kérdést – a találati valószínűség emelkedő magasságnál négyzetesen csökken, egy javított típusnál, – amely képes nagyobb magasságot elérni, a valószínűség akár 1:10000-re csökkenthető, s ez esetben a léghajó hadieszközként is használható. De hát mi akadályozza a nagyobb magasság elérését? A cikkíró itt beavatja olvasóit a léggömbbel való repülésbe. Ott a magasság ballaszt kidobásával emelhető, mert a ballonban lévő gáz a levegővel való egyensúlyra törekszik. Persze a léggömbnél a gáz hőmérséklete is változásokat okoz. Például, ha rásüt a Nap, magasabbra emelkedik, miközben a gáz a ballont kifeszíti. Ha árnyékba került, a gáz lehűl, a léggömb lejjebb ereszkedik, s közben petyhüdt is marad, hacsak a gáz egyébként igen veszélyes utántöltése nem oldható meg. És a kormányozható léghajónál? Ott a szilárd héjat úgy töltik fel és egyensúlyozzák ki – némi megengedett túlnyomás figyelem. bevételével –, hogy teljes személyzettel, üzemanyagkészlettel, leállított motorral néhány méterrel a földfelszín fölött lebeg-
jen. Ha elindítják a motort, a kormány csűrőlapjainak megfelelő szögbe állításával a légcsavar húzóerejének egy része emelőerővé alakítható. De a léghajók első példányainál csak körülbelül 300 méter emelkedést engedélyeztek a gáz túlnyomásával együtt járó esetleges burkolóhüvely-repedések miatt. Ennél magasabbra a léghajó veszély nélkül csak akkor juthat, ha üzemanyagának nagyobb részét már elhasználta. Ilyenkor motor nélkül már száz-százötven méter magasan lebegne. Ám éppen ezért az üzemanyagot nem lehet teljesen elhasználni. A léghajó csak működő légcsavarral és megfelelően beállított csűrőlapokkal juthat újra a földfelszín közelébe. Ugyanakkor az alig 400 lóerős motorok sok benzint fogyasztanak, s ez alaposan csökkenti az akciórádiuszt. Van tehát mit fejleszteni, akár harci eszközként, akár közlekedési eszközként akarják felhasználni a zeppelint, mondja Dominik. Hadi alkalmazásnál persze a gazdaságosság nem annyira döntő. De közlekedési eszközként csak akkor lehet jövője, ha a két legnagyobb üzemköltséget jelentő anyagot, a hidrogént és a benzint racionálisabban lehet felhasználni. A hidrogén ugyanis részben elszökik, meg kell tehát oldani, hogy egyszeri féltöltéssel hosszú ideig használhassuk a léghajót. Itt – Dominik szerint — kedvezőek a kilátások. Hiszen a gumigyárak alig néhány év alatt képesek voltak a gépkocsikerekek kérdését megnyugtató módon megoldani. Tudomása szerint a léghajók köpenyének ügyét is kézbe vették már, s hamarosan eredmény várható. De csak ezzel a gond egy része hárul el. Gazdaságossá kell tenni a hidrogéngáz nagyüzemi előállítását, mert 1910-ben nagyon drága. Ezt úgy képzeli el, hogy ne zárt tartályokba szállítsák a töltés helyszínére a sűrített gázt, hanem a helyszínen állítsák elő, éspedig úgy, hogy vízgőzt vezetnének át izzó kokszréteg felett, mire úgynevezett „vízgáz” keletkezne, hidrogén, szén-dioxid és nitrogén keveréke. E gázt aztán izzó kalcium-karbid felett vezetnék tovább, amely elnyelné és megkötné a szén-dioxidot és a nitrogént. Íme, máris kész a tiszta hidrogéngáz! (Elvileg igaz, de a látszólag egyszerű módszer megrekedt a laboratóriumi kísérleteknél. A robbanékony hidrogéngázt nem lehet izzó rétegek felett sétáltatni!) Aztán Dominik szerint drága a benzin is mint motorhajtó anyag. Szerinte könnyen helyettesíteni lehetne generátorgázzal, amelyet a léghajón zárt kazánokban, koksztüzeléssel és víz-levegő befúvással fejlesztenének. (Képzeljük el: nem elég, hogy vagy százezer köbméter robbanó hidrogén lebegtet bennünket a levegőben, ezt a tartályt alulról még kokszfűtésű kályhákkal is piszkáljuk.) Ez még az amerikai űrrepülőgép jelenlegi szerencsétlen konstrukciós megoldásánál is veszélyesebb játék. Sohasem próbáltak ilyesmit, a zeppelinek legtöbbje mégis szomorú sorsra jutott. A fentiekhez járul természetesen – és evvel már egyetérthetünk – az a költségcsökkentés, amit a kialakult gyártmány tömegtermelésénél lehet elérni. Dominik szerint akár tíz év is elég lehet, hogy a léghajó az Atlanti-óceánt is átrepülje. Nem is tévedett sokat. Eddig a cikk. És a repülőgép? – kérdezi a csalódott olvasó. Dominik mintha nem is tudna a repülőgépről… Pedig biztosan tudott róla. Csak éppen azt hitte, hogy a „német” léghajó legyőzi a külföldi találmányt. Feltételezhető, hogy Schwarz Dávid előmunkálatait nem is ismerte, ezt nem nagyon hirdették Zeppelin grófék. A léghajó azonban nem győzött. Méretei valóban néhány év alatt megnövekedtek. Valamennyire javult a motorok teljesítménye, növekedett a magasság, a sebesség, az akciórádiusz. A léghajókat be is vetették az első világháborúban. De még akkor túl kezdetlegesek voltak, nem tudták, komolyan bombázni Angliát. Rengeteg volt a veszteségük, és bár folyamatosan gyártották az újakat, a háborút alig néhány példányuk élte túl. Ezeket is át kellett adni a győztes hatalmaknak, ahol aztán minden fejlesztési próbálkozás ellenére néhány év alatt mind elpusztultak, felrobbantak, széttörtek a viharban. Eckenerék később még építettek egy különösen nagy hatósugarú léghajót, amely gazdag turistákkal a fedélzetén jóformán az egész Földet bejárta. Budapesten is megfordult 1930-ban, magam is láttam. A harmincas években aztán a repülőgép végleg győzött, és az utolsó léghajó is elpusztult valamennyi utasával együtt egy viharos időben megkísérelt leszállásnál. Ezt az eseményt már hangos filmhíradó is rögzítette, és bizony szörnyű a látvány! Hát így látta egy SF író a repülés várható fejlődését háromnegyed évszázaddal ezelőtt. De ne mosolyogjunk! Nem tudhatjuk, hogy egy mai ismeretterjesztő írást előkaparva, dédunokáink ugyanennyi idő után nem csóválnák-e éppen így a fejüket…
VÁRKONYI TIBOR Alapítvány Jól cseng ez a szó minden sci-fi kedvelő fülében. Most azonban mégsem Asimov trilógiájáról, van szó. Nem galaktikus, csak földi alapítványról szeretnék beszélni. Indoklásképpen egy kis bevezetésre van szükség. Azok a rémlátomások, melyek pár évtizede csak a tudományos fantasztikumban tetéztek (és jó előre figyelmeztetni próbáltak), napjainkban realitássá váltak, kézzelfogható közelségbe kerültek. Ma már közhely, hogy az emberiség. „többszörösen is” képes elpusztítani önmagát, kultúráját és bolygójának teljes élővilágát. Bár a veszéllyel mindannyian tisztában vagyunk, megszoktuk, hogy együtt éljünk vele. Gondolom, Damoklész is elfásult egy idő után, pedig a kard továbbra is ott függött, s a selyemfonál lassanként foszlásnak indult…. Atombombák, hordozórakéták, robotrepülők, sugár-, vegyi és biológiai fegyverek: ember alkotta, emberek által kezelt rendszerek. Nincs rá teljes biztosíték, hogy akár technikai hiba, akár tévedés, hanyagság révén (lásd: Csernobil, Challenger), a szándékosságról nem is beszélve, ne következhetne be katasztrófa, mely a dolog természeténél fogva percek alatt világméretűvé növekedhet. Másrészt: az emberiség és a bioszféra a Földön egyébként sem örökéletű. Született, fejlődik, hanyatlik és kipusztul az évmilliárdok során a természet rendje szerint. Az emberek általában úgy gondolkodnak: egy világkatasztrófa esetén úgyis minden mindegy. Avagy hogy mi lesz évmilliók múlva, minket már nem érdekel. Sokan vagyunk azonban olyanok, akiknek látókörét a tudományos fantasztikum bővítgette. Talán nagyképűnek hangzik, de a mi táborunk (a fogékony kamasztól az élénk szellemű aggastyánig, az egyetemistáktól a Nobeldíjasokig) képes rá, hogy távolabb is tekintsen: túl a Naprendszer határain, túl geológiai korszakokon. Hozzájuk szól mondanivalónk. Ha az értelmes élet vagy az élővilág kipusztul is egyszer a Földön, s a katasztrófa vagy az idő eltünteti is lényeges ismertetőjegyeit, azért a bolygó még évmilliárdokig tovább fog keringeni. S egyszer talán látogatók érkeznek valahonnan a végtelen Világegyetemből. Az is lehet, hogy új élet, új értelem sarjad itt az elpusztult helyén, önerejéből. Lesz rá ideje, talán több is, mint ameny-
nyi máig eltelt a kezdetek óta. Vagy ahogyan Hoyle és Crick állítja: életspórák érkeznek az űrből, véletlenül vagy éppen nekünk címezve, melyekből egyszer eszes lények fejlődnek. MIT FOGNAK ÓK TUDNI RÓLUNK? Megtalálják-e nyomainkat, s megértik-e, amit megtalálnak? Pedig jó lenne, ha megtalálnák, megértenék. TALÁN HASZNUKRA IS LEHETNÉNK! A homo sapiensnek százezer évébe került, míg a kőbaltától eljutott az elektromosságig, a repülésig, az antibiotikumokig. És sok-sok keserű kudarcába. Miért legyen a Föld a rejtélyek, az elkallódott tudás bolygója az ő számukra? VALAHOGYAN ÁT KELL MENTENI MINDAZT AZ ISMERETET, AMI ARRA ÉRDEMES! Ezért javasoljuk, hogy mi, a magyar sci-fi tábor, a Galaktika című folyóirat égisze alatt kezdeményezzünk egy nemzetközi ALAPÍTVÁNYT. Az Alapítvány célja, hogy felállítsa a Fekete Oszlopot, mely az ismert fantasztikus novellához hasonlóan őrzi és terjeszti a Tudást. Átmenti időn és téren az Ember minél teljesebb ismeretanyagát, a lehető legérthetőbb módon, a lehető legtömörebben. Ennek a célnak az elérése többféleképpen lehetséges. Mindegyik szervezést, munkát, pénzt igényel. De talán sikerülhet megnyerni az ügynek más országok folyóiratain keresztül befolyásos embereket, intézményeket, szélesebb tömegeket. A részletes munkatervet szakértőbizottságnak kell majd kidolgoznia tudományos, gyakorlati és gazdasági szempontból egyaránt. Néhány alapelvet, elképzelést az alábbiakban vázolunk. A „Fekete Oszlop” jelképes elnevezés. A tárolandó ismeretanyag mennyisége nagy, jelentős méretű építményre lesz szükség, mely nem feltétlenül oszlop alakú. Mindenesetre lehetőleg látszania kell, hogy mesterséges építmény. A nagy méret az észrevehetőség szempontjából kedvező. A Kínai Fal vagy a nagy piramisok az űrből is észlelhetők és időtállók. Évezredeket átvészeltek, kérdés, hogy évmilliókat is kibírnak-e az effajta építmények. Mint építőanyag a vasbeton vagy rozsdamentes acél jöhet számításba. Egy hegyet is „át lehet alakítani” úgy, hogy felhívja magára a figyelmet, és sziklájába helyiségeket lehetne vájni. Földrajzi-geológiai szempontból a földkéreg inaktív, ősi tömbjei kedvezőek. A Fekete Oszlopot lehetőleg a civilizált területektől távol kellene telepíteni, hogy minél kevésbé legyen kitéve a háborúk okozta rombolásnak, kifosztásnak. A Déli-sarkvidék masszívuma, Ausztráliában az Ayers Rock feltűnő tömbje vagy éppenséggel a Himalája is szóba jöhet. Mindezek persze csak a mai geológiai helyzetben kedvezők, évmilliók során alapvető változások állnak majd be. Ebből a szempontból „legstabilabbnak” a tenger látszik: egy korrózióálló anyagból készült, légmentesen zárt „hajó” az óceánban nincs kitéve földmozgásoknak. Kérdés, mennyi idő alatt „kopik el” egy ilyen tartály. A Fekete Oszlop megvalósítása fokozatosan és folyamatosan történne. Első fokozata viszonylag kicsi lehetne. Feltöltése az információkkal éveket is igénybe vehet. Ha megtelt, bővíteni kellene. A konstrukciónak eleve figyelembe kell majd venni a rendszeres bővítés lehetőségét. Legjobb lenne a biztonság okából legalábbis három helyen, különböző elvek alapján kialakított Fekete Oszlopot létesíteni. A Fekete Oszlop tartalma jelentős értéket képvisel, ezért illetéktelenektől meg kell óvni, legalábbis egyelőre, míg emberek élnek a Földön, őrség, riasztórendszer vagy idegenek által megbonthatatlan szerkezet szükséges. Ez utóbbinak ellentmond az, hogy az egykor majd odaérkező „illetékeseknek” mégiscsak ki kell tudniuk nyitni… Célszerű lenne a jövendő lények számára megkönnyíteni a megtalálást valamiféle irányjelző táblákkal, melyek a Föld különböző helyein lennének elhelyezve. A legnagyobb kérdés a kódolás, a „nyelv”. Merő ostobaság lenne azzal foglalkozni, hogy melyik mai nyelven rögzítsük információinkat a jövő számára. Egyiket se fogják érteni. Mivel ismeretanyagunk jelenleg mégis valamely beszélt nyelv formájában áll rendelkezésünkre, kezdetben ezt a „hagyományos” módszert kell alkalmaznunk azzal, hogy párhuzamosan kidolgozzuk a „kódszótárt”, azt a „nyelvtant”, amelyet mellékelve, a jövevények nagy valószínűséggel megfejthetik mai nyelveinket. Sok dolog közvetlenül megérthető, ha ábrázoljuk, modellezzük, esetleg magát a tárgyat mellékeljük. Itt azonnal kapcsolódik az információtárolás módjának problémája. Papíron semmi esetre sem. Mágneslemezen, szalagon? Évmilliók alatt, mágneses térben mi lesz belőle? Pedig lehetőleg igen tömören, kis helyen minél több információt kell raktároznunk. Számítani kell rá, hogy a megfejtők technikája alapvetően másfajta lesz, mint a miénk ma. Mit kezdett volna Newton, akármilyen okos volt is, egy magnószalaggal? Semmi esetre sem gondolt volna információhordozóra. De lehet, hogy ezeknek a lényeknek még az érzékszervei sem hasonlítanak majd a miénkhez. Lehet, hogy nem hangrezgések útján kommunikálnak, lehet, hogy nem a „látható” fényt látják, hanem más sugárzások segítségével tájékozódnak, például radarelven. Jó lenne, ha egy viszonylag primitív civilizáció is segítséget nyerhetne a Fekete Oszloptól. Ezek számára egy külön „tananyagot” kellene összeállítani s különös figyelemmel gondoskodni megérthetőségéről, fellelhetőségéről. Mindez pénzbe kerül. Valószínűleg lesznek, akik ha hírét veszik, adományokkal segítik a megvalósítást. Mások munkájukat ajánlják fel majd. Jelentősebb anyagi támogatást azonban manapság csak üzlettel lehet szerezni. Megfelelő szervezéssel elérhető, hogy a vállalkozás reklámmal párosuljon: a cél szentesíti az eszközt. Nagyvállalatok reklámköltségvetésének morzsái is bőven elegendők e célra. Lenne egy „külön rekesz”, melybe a cégek vagy akár magánemberek jó pénzért tetszés szerinti információs anyagot, üzenetet helyezhetnének el a távoli jövő számára. Nemzetközi szervezetek, tudományos társaságok, kutatóintézetek a hatáskörükbe eső területeken minden bizonnyal segíteni fognak. Bizonyosra veszem például, hogy akár egy amerikai, akár egy szovjet kutatóhajó szívesen és ingyen vinné magával az első szállítmányt, mondjuk, Grönlandra, ha arra jár. Az ausztrál kormány sem kérne bérleti díjat az Ayers Rockért, sőt. Mindez, ha meggondoljuk, egy-egy ország hadi kiadásainak milliomodrészét sem teszi ki: talán segítenek valamit a katonák is lelkiismeretük megnyugtatására… Pár szó a szervezésről, szervezetről. Ezen nagyon sok múlik. Sok, nagy példányszámú tudományos-fantasztikus kiadvány van a világon. Megküldjük nekik felhívásunkat, kérjük, hogy kapcsolódjanak be. Jól ismerünk sok befolyásos, tekintélyes személyiséget szerte a világban, akiknél megértésre számíthat az Alapítvány gondolata. Megkérjük őket, vegyenek részt a szervezésben. Azokból, akik pozitív választ adnak, megalakul a nemzetközi szervezőbizottság. Ennek a feladata lesz a felvázolt problémák megvitatása, a részletes megvalósítási terv kidolgozása. A részfeladatok megoldásához szükség szerint további szakértőket lehet fel-
kérni. Ha a nemzetközi visszhang kedvező, hivatalosan is létrejöhet az Alapítvány mint szervezet. Talán nem közömbös, hogy a kezdeményezők mi magyarok, a Galaktika olvasói lennénk. Politikailag a konstelláció számunkra ma nem rossz. A Fekete Oszlop létrehozása nem egyszerű, de nem is reménytelenül nehéz. Szervezés kérdése. Azt gondolom, nem szabad halogatni a dolgot. Indulásnak elég egy egyszerű, jelképes létesítmény: egy acélkonténer a Déli-sarkon, benne rozsdamentes lemezekbe maratott ábrák az emberről, állatokról, az atom szerkezetéről, Naprendszerről, a most látható csillagos égről, a mai kontinensekről stb. Aztán fejleszthetjük lépésről lépésre. Reméljük, lesz még időnk rá.
GEORGIJ ZSAVORONKOV Átlépünk elegánsan a huszonegyedik századba A két Sztrugackij fivér: Arkagyij és Borisz regényeket ír. Borisz Leningrádban él, Arkagyij Moszkvában. Noha könyveik nem számítanak könnyű olvasmánynak, valamennyi Sztrugackij-regény hiánycikk a szovjet kölcsönkönyvtárakban, és meglehetősen bajos megszerezni őket. Sztrugackijék a távoli jövőt ábrázolják írásaikban, mégis úgy érzi az ember, mintha napjainkról, rólunk szólnának, érthetőek még az olyan különös címeik is, hogy Vasárnap kezdődik a hétfő. A Moscow News-nak írt exkluzív életrajzukból: „Azzal kezdtük, hogy különböző szerepeket játszottunk gyerekkorunkban. Apánktól származott az ötlet. Régi illegális kommunista volt apánk, aki 1916-ban lépett be a pártba, és részt vett a polgárháborúban. Meggyőződéses realista, de a fantasztikus irodalom megfertőzte. Tőle tanultuk, kicsoda Herbert Wells és Jules Verne, akiknek művei akkor ritkaságnak számítottak… Nem számolunk általában eléggé egy fontos körülménnyel: az emberek nélkülözik a fontos információkat. Azt pedig teljesen figyelmen kívül szoktuk hagyni, hogy mennyire fantáziaszegények. Hajlamosak vagyunk rá, hogy bizakodjunk a könyvek nevelő hatásában. Ez naivitás, a könyvek tudniillik csak arra jók, hogy a fantáziánkat táplálják. A szellemi táplálék hiányát szenvedve, mi magunk ragadtunk tollat… Azért írtunk a jövőről, hogy könnyebben boldoguljunk a jelen problémáival…” A jelen problémái… Egy esztendővel ezelőtt, kezemben egy doziméterrel futottam épp a csernobili atomerőmű 4-es blokkjának szivattyúháza felé. Közönséges termőföldet tapostam, olyan talajt, amelybe gyerekkorában különféle ábrákat karcol az ember… Most olyan idők jártak, amikor a talajt alaposan meg kellett vizsgálni. S miközben szedtem a lábam, az járt az eszemben, hogy egy kísérletnek vagyok részese: egy kijelölt ösvényen kell haladnom, és csak igen óvatosan nyúlhatok a legközönségesebb tárgyakhoz… Aztán az is eszembe jutott, hogy átéltem én már ugyanezt, amikor Sztrugackijék Piknik a senki földjén című regényét olvastam, s a Sztalker cimű filmet néztem. A Sztrugackij testvérek talán előbb érzékelik a dolgot, mint mások. Ezt ők ugyan cáfolják. Elvetik azt a véleményt, hogy próféták lennének. Így igaz: Sztrugackijék csakugyan nem próféták. Egyszerűen csak tisztességes emberek, akik alaposabban utánanéznek a dolgoknak, mint más halandók. Sosem fognak kórusban kárörvendezni, hogy „mi persze jó előre megmondtuk”. Pedig akadnak, akik így tesznek, Sztrugackijék azonban nem tartoznak közéjük. Az ilyesmi ugyanis sérti az embereket. Most is így van, s így lesz mindig… Nem az ő feladatuk a jóslás, annak dacára, hogy figyelmeztetéseik és előrejelzéseik gyakran fájdalmas pontokra tapintanak… Az ő hőseik nem kárörvendeznek és nem érzékenykednek. Az írók tanítói a társadalomnak, s mindig is tanult a társadalom azoktól, akik utat törtek, mert ez szolgál kulcsául a kulturális növekedésnek és fejlődésnek. A tanítási folyamat során azonban nincs joga arra a pedagógusnak, hogy megsértődjék, ha nem tud vagy nehezen fog fel valamit a növendéke… A Moscow News-nak írt exkluzív életrajzukból: „A Bíborszínű felhők bolygója volt az első regényünk. Ezért a könyvért alaposan megmosták a fejünket. Egyetlen későbbi könyvünket se hordták le ennyire a sárga földig. Mindenki azt hiszi, hogy szakértő az irodalmi és a sportügyekben. Ez rendben is lenne… De miért ragaszkodnak némelyek ahhoz, hogy egy egész nemzet nevében szónokoljanak. Ilyesmiket jelentenek ki: «Az emberek nem szeretik az efféle könyveket.» Vagy: «Mire tanítják önök a mi gyerekeinket?!» Vagy: «Micsoda szkepticizmust tanúsítanak önök ragyogó jövőnk iránt?» Ami az ilyeneket illeti, ők talán valóban szenvedélyesen hisznek a jövő ragyogásában, de isten legyen irgalmas az ilyen naiv hívőknek. Azt viszont még ők sem hihetik, hogy hamarosan ingyen, kék szegélyű ezüstedényen tálalják fel bárkinek is ezt a jövőt.” A Quest című amerikai magazinban cikk jelent meg A reménykedő Oroszországból címmel, itt bemutatják a Sztrugackij fivéreket is. „Miért kellene nem hivatalos és hivatalos irodalmat megkülönböztetni, kérdezi a magazin. Ki diktálhatna Sztrugackijéknak? Világos, hogy. senki sem képes erre. Ha Sztrugackijék bármit is bírálnak, ezt azért teszik, mert osztoznak Oroszország gondjaiban, igazi kommunisták. Könyveiket kiadják csaknem minden országban…” S ezután csaknem kétszáz cím következik. – Úgy gondolják, hogy más országokban is ugyanúgy értik önöket, mint-a Szovjetunióban? – Épp ellenkezőleg: biztosra vesszük, hogy nem értenek annyira. Elképzelhető, hogy csupán a kalandok érdeklik a külföldi olvasót. Kaland minden sci-fiben van. Sajnos a társadalmi vonatkozásokat viszont aligha érzékeli a külföldi olvasó, és valószínűleg
nincs is nagy kedve ahhoz, hogy elmélyedjen benne. A szovjet olvasó általában alaposabban felkészült a világirodalom befogadására. Először is azért, mert kiváló fordítások állnak a rendelkezésére, másodszor pedig, mert széleskörűen tájékozott. Az igazi jó olvasók nálunk ugyanannyira szeretik Faulknert vagy Hemingwayt, mintha a sajátjaink lennének. Keressünk csak Nyugaton olyan olvasót, aki annyira felkészült, hogy úgy értse Tolsztojt vagy Dosztojevszkijt, mint mi. Az orosz klasszikusok lavinája, amely elárasztotta valamikor a Nyugatot, megteremtette az orosz lélek, majd a szovjet lélek mítoszát. Ez lenne az a bizonyos kettős mítosz. E sötét varázslat árnyékában úgy érzi a nyugati közönség, hogy képtelen megfejteni az orosz személyiség titkát. Ha mégis elmélyedt nagyjaink: Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov, Bulgakov és Solohov műveiben, a nyugati olvasó tudatosan keresi a választ arra a kérdésre, hogy mi különbözteti meg az ő világát a miénktől. A mi olvasónk egészen más… Régóta elutasítja az effajta olcsó sztereotípiákat: „a németek káposztával szeretik a virslit”, vagy: „a franciák szerelmes természetűek, és kedvelik a bort”, vagy: „az angolok gőgösek és sörivók”. A Thomas Mann, Galsworthy vagy Hemingway szereplőivel, helyzeteivel ismerkedő szovjet olvasót inkább érdeklik a hasonlóságok, mint a különbségek. Tehát a szovjet olvasó fogyasztója a világkultúrának, és alaposabban ismeri a Nyugatot, mint amennyire a nyugati olvasó Oroszországot. – Az iránt viszont mind a szovjet, mind a külföldi olvasó érdeklődik, hogyan tud két ember együtt alkotni. Hiszen írógépen nem lehet négykezest játszani, akár egy zongorán. Arkagyi] Sztrugackij: „Az írógépre már csak a munka finise marad, nem azzal kezdődnek a dolgok. A munka legbonyolultabb része az ötletek felvezetése, midőn bemérjük, hová is sodornak bennünket az ötleteink. Közösen gondolkozni természetesen képtelenség. Borisz elképzelései Leningrádban születnek a Győzelem útján egy kanapén. Az én ötleteim pedig itt, Moszkvában egy Vernadszkij sugárúti heverőn teremnek. S akkor jövünk össze, amikor odahaza ki-ki már alaposan meghányta-vetette a dolgokat. – Hogyan öltenek természetfölötti alakot regényhőseik? Hogyan született meg például a Kölyök című új könyvük címszereplője? – Mindketten kialakítottuk saját elképzelésünket erről a kis terroristáról. Munka, közben aztán megformálódott egy olyan személyiség portréja, amely alaposan különbözött mindkettőnk eredeti elképzelésétől. Az első ötletünk az volt, hogy óriáspókok közé helyezzük hősünket, mégpedig egy olyan bolygóra, ahol az élőlények súlya háromszor akkora, mint a földieké. Úgy terveztük, hogy ezek az óriás lények pókhálót fonnak majd, és a mennyezeten alszanak. Végül is félredobtuk ezt az egész agyrémet, mert azt a következtetést vontuk le, hogy az a civilizáció, amely hőseinket megmenti, tökéletesen megfoghatatlan az emberiség számára. Ez messze a miénk előtt járó különleges rend, amely egy különleges, nálunk jóval magasabb rendű egyedet, egy magasabb rendű szervezetet hoz létre, amely természetesen a miénknél fejlettebb képességeknek lesz birtokában. Rájöttünk, hogy olyan valaki lesz a mi hősünk, aki megfelel valamiféle Űr-Maugli elképzelésének. Általában nem jellemző a Sztrugackij testvérekre, hogy kiagyalnák hőseiket. A Kölyök ritka kivételnek tekinthető. Az összes többi szereplőjük ugyanis hétköznapi ember, akikhez hasonlókkal bárhol és bármikor találkozhatunk az utcán. Ez adja létezésük hitelét, és ez a feltétele, hogy az olvasók huszonegyedik századi hősök helyébe képzelhessék magukat. Milyen lesz az az ember, aki belép a jövő évszázadba? S milyenek leszünk mi magunk? – Bizonyára még könyörtelenebb lesz az a század a miénknél, akár tudatosan számba veszi tévedéseinket, ördögi gaztetteinket, akár nem. A hibareakciók másodperceken belül érezhetők lesznek, nem úgy, mint régebben, amikor a következményeket csak évek, évtizedek múltán tapasztalta az ember… Kevés film készült Sztrugackij-könyvek alapján. Az egyik közülük mindenesetre világhírre tett szert. Ennek a filmnek a keletkezése is fantasztikus volt. Sztrugackijék, miután elkészítették forgatókönyvüket a Piknik a senki földjén című regényük alapján, megfogadták, hogy nem avatkoznak bele Tarkovszkij rendezői munkájába. Leforgatták a filmet. Elkészült az utolsó kocka, és a film a technikai munka során úgy, ahogy volt, tönkrement. Valamennyi érdekelt a haját tépte. Most mihez kezdjenek? Az ember képtelen kétszer egymás után nekifogni ugyanannak a munkának, senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Arkagyij Sztrugackij különös érvekkel vigasztalgatta a rendezőt: – Nem kellett volna társulnod velünk, hiszen mi bárkinek fejére idézhetjük a Végzetét. Lám csak, képes vagyok arra is, hogy egy kazettát elvarázsoljak. Legjobb lesz, ha felhagyunk a filmezéssel… Tarkovszkij hangja vésztjósló volt a telefonkagylóban. „Eleget jártattátok a szátokat, idegen égitestek rejtélyes jövevényei!…” Tarkovszkij, aki általában borongós kedélyű ember volt, egy napon mégis sugárzó arccal állított be Arkagyij Sztrugackijhoz. – Nem betegednétek bele, ha mégis újraírnátok…? – kérdezte. – Vegyél egy vonatjegyet, és irány Leningrád. Készítsetek el egy új forgatókönyvet! – Milyen könyvet? – Nem tudom. – Hallgass ide, a fenébe mindenfajta fantasztikus filmmel… – Ezt te mondtad ki elsőként, nem én. Én mindig is számoltam egy ilyen lehetőséggel, de nem mertem volna kimondani – replikázott Tarkovszkij. Voltaképpen a rendező mégiscsak így tett ajánlatot egy új film elkészítésére. Miután Arkagyij elutazott Leningrádba, ott egy lázongó Boriszt talált. – Új forgatókönyvet írni? Ugyan miről? Arkagyij rezignáltan sóhajtozott: – Micsoda élet, a rendező tajtékzik, a fivérem zsörtölődik… Borisz dühkitörései azonban végül is abbamaradtak, és kiötlötte, hogy Red Shuhart a Zóná-nak, egy új vallásnak az apostola lehetne, nem pedig hidegvérű, sikeres bandita, így kezdtek hozzá a Sztalker című film sztorijának kialakításához. Tarkovszkij fenntartás nélkül fogadta az új változatot. „Először adtam áldásomat évek óta egy filmforgatókönyv első változatára” – mondta. A Moscow News számára írt exkluzív életrajzukból:
Ma elengednénk a fantáziánkat, és azt képzelnénk, hogy van isten, csak egyszerűen kilépett a kozmoszon túlra, majd visszatért, vajon hogyan fogadná a modern ember makacsságát? Bizonyára úgy vélné, nehéz istennek lenni, és felfogná, hogy elveszítette az ellenőrzését a világ felett, s egyszerűen nem akad már dolga. Rájöhetne, hogy helyzete nem egyszerűen nehéz, hanem egyenesen kilátástalan. Nincs más hátra, mint feladni az ügyet és végleg eltűnni a végtelenben. A felelősség így már nem rajta nyugszik a földi dolgokért, hanem csak az embereken.
N. Sándor László fordítása
VÁRKONYI TIBOR Nézőpont kérdése Fantasztikusnak nevezhető leletre akadtak kollégáim a minap egy levéltár rejtekében. Nem kis munkájukba került, hogy megfejtsék. Íme a szövege: „Azt akarom, hogy írott nyoma maradjon a történteknek. Bárhogy ítéljen is meg a társadalom, hiszem, hogy helyesen cselekedtem. Amit tettem, az emberiség megmentését szolgálja. Két éve, hogy megismertem egy különös embert. Filozófusnak mondhatnám, csakhogy a bölcselkedők nyugalma éppenséggel nem jellemezte. Energikus, gyakran túlfűtött egyéniség, aki a világról és a társadalomról alapvetően új elméletet dolgozott ki, és belefogott, hogy széles körben elterjessze. Jó fellépése, személyes varázsa engem is magával ragadott, akárcsak azt a maroknyi embert, akik lassanként állandó munkatársaivá váltunk. Minden bizonnyal volt valamilyen mecénása is, mert ismereteim szerint semmiféle pénzkereső foglalkozást nem űzött. Magam sem hittem volna, de tanaink (mondhatom így nyugodtan, hiszen magaménak vallottam őket) rohamosan terjedtek. Egy-egy meghirdetett előadásra, vitaülésre több százan, később akár több ezren is összejöttek. Meg kell adni, a Főnök (magunk között így neveztük őt) értett a tömegek nyelvén. Ha formában volt, valódi showműsort kerekített igazán lenyűgöző jelenetekkel. A közvélemény megoszlott: a legtöbben lánglelkű reformátornak, a jövő emberének tartották, szellemi vezérüknek tekintették, mások közönséges szélhámosnak vagy anarchistának. Egy idő után az államhatalmi szerveket is nyugtalanítani kezdte működése: tömegmegmozdulásoktól lehetett tartani. Egy magas beosztású biztonsági ember engem is megkörnyékezett, s tekintélyes pénzjutalmat helyezett kilátásba pár egyszerű információért, melyek a Főnök személyére vonatkoztak volna. Ekkor még feltétlen híve voltam, az ajánlat felháborított. Egy idő után azonban kételyeim támadtak. A Mestert egyre inkább elragadta valamiféle fanatizmus. Azt követelte, hogy feltétel és kritika nélkül higgyünk mindenben, amit mond. Tanait kivonta a józan értelem hatásköréből, a TUDÁST a HITNEK rendelte alá. Munkatársaim jórészt elfogadták ezt, magam azonban mindig is földhözragadt, józan materialista voltam: a dolgokat ÉRTENI akartam. Márpedig a Mester tanait egyre kevésbé lehetett az értelemre alapozni. Persze lehet, hogy megértésük egyszerűen meghaladta szerény képességeimet. Egyébként az utóbbi időben úgy tűnt, hogy siet, kapkod: mintha valami határidő szorította volna. Ha vitatkozni akartam vele, leintett, kitért előle. A leleplezéshez a véletlen segített hozzá. Egy csendes, fülledt este puritán egyszerűséggel berendezett városszéli szállására mentem. Az időpont szokatlan volt, de úgy éreztem, beszélnem kell vele mindenképp és mielőbb. Amikor az ajtajához értem, két férfi beszélgetésének hangjai szűrődtek ki. Benyitottam. A Főnök a helyiség közepén térdelt, a sarkaira ülve. Kezét az ölében nyugtatta, apró golyók sorba kapcsolt rendszeréből álló eszközt tartott benne, és felfelé tekintett. Jöttömre zavar és harag látszott az arcán. – Mit csinálsz, Főnök? – kérdeztem. – Megzavartál. Imádkoztam. – «Imádkoztál?» – kérdeztem gúnyosan. – Imádkozni mi is szoktunk, de az csak egyirányú kommunikáció! Válasz sohasem érkezik! Te pedig az imént beszélgettél valakivel. És itt rajtunk kívül nincs egy teremtett lélek sem! A Főnök felállt, lassan hozzám lépett, és a szemembe nézett. Bár megszoktam, hogy tekintetéből erő sugárzik, most félelmetes delejességet éreztem. Mintha nem is ember szeme lett volna: rubinfény izzott benne. – Jól figyelj a szavamra – szólt. – Te vagy a legértelmesebb emberem. Felfedem előtted titkomat. Ha elárulsz, végünk. Fogadd meg, hogy megőrződ mindhalálig! – Fogadom! – vágtam rá habozás nélkül. Hangja fojtotta vált. – Nem ennek a világnak a fia vagyok. Egy más, messzi csillag népe küldött. Parancsolónk, a Bölcs rendelte így: sok más bolygó után a Földre is hozzam el a mi Rendünket. Ez a küldetésem, ezt kell véghezvinnem az életem árán is! A Bölccsel beszéltem. Türelmetlen. Másutt gyorsabban ment… Az utolsó szavakat összeszorított fogai közt préselte ki, szemében a rubinfény smaragdra változott: – Itt a mi Rendünknek kell uralkodnia! Érted, Júdás? Ekkor határoztam el, hogy elfogadom a harminc ezüstpénzt. Elindultam Kajafáshoz. Félek…” Eddig az írás. Tudjuk, hogy Iskarióti Júdást másnap felakasztva találták egy olajfa ágán. Hős volt? Vagy áruló? A Főnököt elfogták, keresztre feszítették, meghalt és eltemették. Megváltó volt? Szupersztár? Ügynök? Barlangsírja elé hatalmas sziklát görgettek. Harmadnapra halottaiból föltámadt, a szikla pehelyként gördült tova, ő pedig felment a csillagokba. Győzött? Menekült?
ANDOR GYÖRGY
A MACSKA Szinte minden estémet Klárinál töltöm. Ötkor befejezem a melót, sétálok egy nagyot, még télen is, leülök a Duna-parton, ha jó az idő, egy padra, nyáron a lépcsőkre, nézem a vizet, nézem az eget, a felhőket, Klári testét próbálom felfedezni bennük, és ha sikerül, akkor kicsit mérges vagyok, mert más is látja azt a testet, amihez csak nekem van közöm. Esőben, hóban nem ülök le, csak sétálok, benézek az üzletekbe, egy-egy kiállítóterembe, nézem a festményeket, a vázákat, a szoknyákat és a bugyikat, és Klárit képzelem beléjük. És dühös vagyok, hogy más is beleképzelhetné. Aznap alkonyatkor értem Klárihoz. Több év alatt kialakult a szokásunk. Nem megyek túl korán, ezt nem szereti, pedig szívesen nézném, ahogy hazaér, átöltözik, tesz-vesz, főz vagy éppen takarít, rendet csinál. Segítenék is, de szerinte ez nem férfimunka. Szöszmötölnék valamivel, de nem szereti, ha ilyenkor zavarom. Ezért 'sétálok, álmodozom, gondolkozók vagy élvezem a napsütést, bámulom a felhőket. Aznap is alkonyatkor értem Klárihoz. Csöngettem, de nem nyitott ajtót. Biztosan a szomszédban van a barátnőjénél. Elővettem a kulcsomat, amelyet nem nagyon szoktam használni, mert nem szereti, ha meglepem. Bementem, letettem a holmimat, leültem a karosszékembe – mindkettőnknek megvan a megszokott helye –, rágyújtottam, vártam. A kaparászást ekkor hallottam meg. Azt hittem, Dzsoni, a kutya. A katedrálüvegen árny emelkedett a kilincsig, kinyílt az ajtó, és ott volt a macska. Hatalmas volt, legalább akkora, mint Klári farkaskutyája. Kéjesen dörgölődzött az ajtófélfához, aztán leült az ajtó elé. Perzsa macska volt gyönyörű, hosszú szőrrel, gondozott, ápolt, és akkora, mint egy gepárd. De szőkésvörös gepárdok nincsenek. Ekkora macska sincs. És mégis volt. Ült, nézett mereven, néha megnyalta a szája szélét, egyszer a lábát is, és mintha kacsintott volna néhányszor. Mozdulni sem bírtam, kiáltani sem, semmit sem tudtam tenni. Merev és tehetetlen voltam akkor is, amikor macskalépteivel hozzám somfordált, a lábamhoz dörgölőzött. Automatikusan simogattam meg a fejét, a hátát. Becézgetni kezdtem, ezt is ösztönösen. – Jól van, kicsi cicám, jól van. – Rám nézett, az ölembe ugrott – meg se rándultam –, fejét mellemre, majdnem a nyakamba hajtotta, dorombolt. Mint egy gép simogattam és becéztem. Hálásan nézett rám, majd egyszerre idegesen szaglászott körűl, leugrott az ölemből, és kiment a szobából. Még magamhoz sem tértem, még fel sem tudtam állni, amikor újra nyílt az ajtó. Klári lépett be. – Te már itt vagy? Átugrottam a… – Honnan vetted ezt a dögöt? – Milyen dögöt? Dzsonit együtt néztük ki, nem emlékszel? Mit csinált már megint? Ekkor jutott eszembe Dzsoni. Hol van, hol volt? – Nem Dzsonit, a macskát! Klári nem értette. Látta, hogy kivagyok. Hozott két konyakot, meghallgatta a mesémet, és nevetett rám kacsintva. – Ittál te valamit ma? Hogy lenne itt macska? És ekkora? – nevetett, megnyalta a szája szélét, és az ölembe tette a fejét. – Fáradt vagy, szegénykém. Hozom a vacsorát. – Máskor előbb szeretkeztünk, csak utána ettünk. Aztán feküdtünk az ágyban vagy ültünk a fotelban, beszélgettünk. Egyszerűen szerettük egymást, még csak nagy ritkán vetült előre az unalom, a megszokás. Elfogadtam a vacsorát, de enni alig tudtam. És aznap mást sem tudtam. Klári vigasztalt. – Fáradt vagy. Előfordul ez mindenkivel. Feküdj le, aludj ma itt. Átszólok anyámnak, hogy reggel csöndben jöjjön be. – Órákig simogatta a fejem, a hátam, amíg el tudtam aludni.
Harmadnap Klári nem volt otthon, amikor felmentem. Leültem a karosszékbe. És jött a macska. Az ajtóhoz dörgölőzött. Aztán a lábamhoz. Az ölembe. Simogattam. Egyszer csak fülelni kezdett, felugrott, kirohant. Vonyítás. Mintha Dzsoni hangja lett volna. Fel akartam állni, amikor Klári belépett. Kezében a farkaskutya halott, összerágott tetemével. – Mi történt? – nézett rám sírva. – A macska! Csak ő lehetett! A macska! Öljük meg! – Te voltál? – Dehogy, a macska volt! Nem igazán hitte el. Másnap eltemettük Dzsonit. Már vártam a macskát, amikor néhány nap múlva Klári nem volt otthon. És a macska jött. Dörgölőzött, az ölembe telepedett, én simogattam, becéztem, dédelgettem. Aztán elrohant. Pár perc múlva megérkezett Klári. Megint nem hitt nekem. Azért vigasztalt, ölembe hajtotta fejét, simogatott. Néhány napig nem mentem fel Klárihoz. Csak morogtam valamit rosszkedvűen és félszegen, hogy fáradt vagyok, nem vagyok egészen jól. Nem értette. Máskor ilyenkor inkább hozzá menekülök. Esténként többször is hívott telefonon. Örültem a telefonjainak, mert ha elaludtam, a macska a mellemre ült, szeretettel nyalogatta a szakállamat. Még tíz napig nem jött a macska. Klári várt, szeretett, és én is szerettem. A macska nem volt sehol. Aznap alkonyatkor értem Klárihoz. Nem volt otthon, nem nyitott ajtót. Elővettem a kulcsom, beléptem. Mégis otthon volt. Ott ült a karosszékben. Lassú, puha mozdulatokkal helyeztem lábaimat egymás elé. Ott ült előttem a drága, aki mindent nekem adott. Rám nézett és felsikoltott. Ölébe tettem mellső lábaim. Tovább sikoltozott. Megcsókoltam a nyakát. Haraptam, martam, fröccsent vér. Aztán a mellét, szakítva indiai ruháját, haraptam, szívtam a vérét. Hörgött boldogságában. A karját kezdtem enni. Úgy láttam: fél. Nyávogtam hozzá, vigasztaltam. Hiába. Még megpróbált eltolni magától, aztán becsukta a szemét. Furcsa volt így látni. Ülök a fotelban, a megszokott helyen, Klári nincs sehol. Biztosan a szomszédba ment. És jön a macska, ölembe ugrik, harap, harap, a nyakamat, a mellemet, rágja a karomat. Fröccsen a vér. Elfáradok, már nem fáj semmi. Becsukom a szemem, nekiadom, a másik karomat is. Semmi nem fáj, fáradt vagyok. A macska elmegy; érzem, hogy megszabadultam a súlyától. Még ki tudom nyitni a szemem. Csak nagyon fáradt vagyok. Szeretnék a végére járni mindennek. Még egy pohár bor, még egy simogatás Kláritól. Nehézkesen kinyitom a szemem. A macska, megy a fürdőszoba felé. Két lábon. Még magasabb lesz. Az indiai ruhát látom rajta. Belép a fürdőszobába. Mindennek vége Szerettelek. – Megfésülködöm, nagyon kócos vagyok. Lenyalom a szám sarkáról a vért, ezt ne lássák. Rúzst veszek elő, ne lássa senki a vért. Bekenem a szám, kifestem a szemöldököm. A ruhám csupa vér. A szép indiai ruhám. Leveszem, hideg vízbe teszem. A hideg víz a legjobb a vérre. Az kiveszi. Felveszem a farmert meg egy pólót. Benn van a szobában. – Miért ilyen furcsa, miért ül úgy a karosszékben, félre fordult fejjel? És a szakálla is csupa vér. Ezt nem szabadba hagyni. Tulajdonképpen rettenetes. És rendetlen dolog. Ráadásul darabok hiányoznak belőle. Legközelebb megmondom, hogy ezt ne tegye. Igazán megmondom, össze fogom szidni. Kaparászást hallok az ajtó felől. Itt a macska. Ajtót kell nyitni. Felkapaszkodom a kilincsig. Két manccsal kinyitom. Jön. Bejön. – Szervusz. – Szervusz. Pedagógus, sci-fi novellák szerzője, a Laczkó Géza nevét viselő tudományos-fantasztikus kör vezetője, a VÉGA MSFE vezetőségi tagja, kedves barátunk, Andor György életének negyvenötödik évében elhunyt. Emlékét megőrizzük.
CLARK DARLTON
A HIBA Sztorisorozatomat egy szokatlan időutazással szeretném befejezni. Tegyük fel, valaki épít egy tényleg működő időgépet, és azzal a múltba megy. Logikusan mi fog történni, miközben az utazó ugyan az időn át, de nem a térben mozog? Pontosan! Paradox módon mégis mozog a térben is…. – Miért ne ismerném el, hogy minden kísérlet veszélyeket is rejteget? – Angstrom professzor hatásvadász módon végignézett hallgatóságán, de csak komoly ábrázatokat látott, amelyekről leolvashatta a kétkedést. – Uraim, nem értem az önök szkepszisét. Ha nem hajtjuk végre a kísérletet, ötven évig dolgoztunk egy hiábavalóságon. – Még azt sem tudjuk – szólt közbe az egyik jelen levő tudós –, működik-e egyáltalán az ön gépe. – De én tudom! – mennydörögte Angstrom dühösen. – Eddigi kísérleteim egyértelműen bizonyították. Minden tárgy eltűnt, amit a transzportkamrába helyeztünk. – És ez vajon mit bizonyít? – kíváncsiskodtak többen is. Angstrom csaknem a haját tépte. – Vajon mit bizonyít? – utánozta a kérdezőket. – Az érintett tárgyak nyomtalan eltűnése csak. úgy és csak azért lehetséges, mert elhagyták a mi időkontinuumunkat. Ezek most a múltban tartózkodnak. – És ott is maradnak? – Természetesen ott maradnak. Szerkezetem csak egy irányba, vissza a múlt felé dolgozik. Sajnos nem sikerült megvalósítani az előretörést a jövőbe, sem a visszatérést a múltból a jelenbe. Tellers professzor, az „időutazás”-téma hivatalos vezetője, energikus kézmozdulattal lecsendesítette a jelenlévők morgolódását. – Az önök izgalma igazolja, legalább azt a tényt elfogadni látszanak, hogy az utazás a múltba egyáltalán lehetséges. Megkérdezhetik persze, mi a gyakorlati értéke egy ilyen utazásnak, mikor a visszatérés a jelenbe lehetetlen. Elárulom önöknek! Bár az utazó a múlt foglya lesz, ott megvan a lehetősége, hogy számunkra üzenetet hagyjon hátra, egy valódi szemtanú beszámolóját. Csak úgy kell a feljegyzéseit elhelyeznie, hogy az túlélhesse a kérdéses időtávolságot. Döbbent csend uralkodott, majd valaki megkérdezte: – Ki lesz olyan őrült, hogy önként a múltba küldeti magát, ha mindörökre ott kell maradnia? Tellers bátorító pillantást vetett Angstromra. – Én magam leszek az az őrült! – hirdette ki az diadalmasan. – Dr. Parenter, az asszisztensem és Hilvers professzor fognak kísérni. Ami ezután a teremben következett, azt csak azzal a kifejezéssel lehet kifejezni: „lecsillapíthatatlan fecsegés”. Mindenki összevissza beszélt, anélkül, hogy bárki megértette volna a másikat. Végre, néhány sikertelen kísérlet után a témavezető nagy nehezen helyreállította a rendet. – Kérem, kérem, uraim! Felindulásuk érthető, ám teljesen fölösleges. Alig hiszem, hogy elsősorban a három megnevezett személy elutazása miatt vannak gondjaik. Inkább a kísérlet költségeire gondolnak. Igen. Az időgépet elveszítjük, az is ott marad a múltban. Viszont az itt maradó tervrajzai lehetőséget kínálnak, hogy bármikor, jelentősen olcsóbban újat építsünk. És mindezt miért? – kiáltott közbe egy, idősebb valaki. Hilvers professzor, az ismert történész és régész vette át a szót. – Ezelőtt éppen 2070 évvel ment végbe egy esemény, amely megváltoztatta a világot. De a körülmények, amelyek között ez i. sz. 30-ban történt, mind a mai napig tisztázatlanok. Az időgép most azt a lehetőséget kínálja, hogy a keresztre feszítés napját, előbb vagy később volt, szemtanúként éljük át. Tudósításunk erről egy acélkazettában képes átélni a kétezer évet, és elméletileg ugyanabban a másodpercben, amikor mi a géppel eltűnünk a múltban, az előre meghatározott rejtekhelyen megtalálható.
A beszédét közbekiáltások szakították meg. – Ez blaszfémia! – Lehetetlen, lehetetlen! – Ugyan, kérem, ez kész őrület!… Angstrom professzor nagy nehezen nyugalmat erőltetett magára. – Gépünket még ma Jeruzsálembe szállítjuk, és a Golgota lábánál állítjuk fel egy olyan ponton, amely az utolsó kétezer évben észrevehetően nem változott. A múltba való utazás közben a gép nem változtatja meg térbeli helyzetét. Számításaim szerint tíz nappal a keresztre feszítés előtt fogunk felbukkanni. A téma egy fiatal kutatója csörtetett előre. – Mi történt azokkal a tárgyakkal, amelyeket a géppel visszaküldték már a múltba? Megtalálták őket? – Sajnos nem, de nem is csodálkozhatunk rajta. – Angstrom türelmetlen mozdulatot tett. – Először is, apró tárgyakról van szó, ezek biztosan elkallódnak. Mielőtt azonban ön feltenne egy fontos kérdést, máris megadhatom rá a választ. Anorganikus anyagoknak a múltba küldésénél nem kellett a gépet is velük küldenünk. Az a jelenben maradt. Az állatkísérletek mást bizonyítottak. Tudniillik az energia kikapcsolása után az állatok nem voltak a transzportkamrában, de néhány kilométeres körzetben holtan leltük fel őket. Látszólag ez a tünemény megmagyarázhatatlan, de nekem sikerült megoldani. Élő és ezzel együtt szerves anyag csak akkor transzportálható baj nélkül a múltba, ha a gép is vele megy. Ennek tisztázása további tíz évet igényelt. – És a bizonyíték? – Megvan. De a kísérlet titkos marad, így önök előtt sem ismertethető. Mindössze ennyit közölhetek: építettünk egy igen kicsiny gépet, amelynek transzportkamrájába éppen belefért egy nyúl. Várakozásunknak megfelelően a gép el is tűnt. Időmérő szerkezetét ötszáz évre állítottuk be. Sajnos a fél évezredes maradványokat nem találtuk meg, pedig a szó szoros értelmében ástunk utánuk. – És ez lenne a bizonyíték? – gúnyolódott egy meghívott újságíró. – Az. Legalábbis nekem! – vágott vissza neki Angstrom. Valaki a kezét felemelve kért szót. Tellers beszédre intette. – Szép. Tegyük fel, a kísérlet sikerül, és önök i. sz. 30-ban landolnak a Golgotán. Ha ez annak idején valóban megtörtént volna, maradtak volna róla legalább utalások. De olvastak-e valaha effélét, mit tudom én, például a Bibliában? Hilvers professzor válaszolt. – Nem. De erre azért van magyarázat. A helyet úgy választottuk meg, hogy az azonnali felfedeztetés valószínűtlen legyen. Az a hely még ma is lakatlan, annak idején biztosan az volt. Egy meglehetősen hozzáférhetetlen szakadék, amelynek a falai beomlottak. Ezt kell kiásniuk, hogy megtalálják a gép maradványait, persze csak a múltba való távozása után. – Mi van az időparadoxonnal? – Nem lesz semmiféle időparadoxon, mi nem folyunk bele az eseményekbe. Hilvers ismeri az akkori idők nyelvét, a megfelelő ruházatot pedig magunkkal visszük. A transzportkamrában minden kéznél lesz, ami a túlélésünkhöz szükséges, még esetleges geológiai változásokra számítva is. Mert feltételezhető, hogy talán néhány méterrel a földfelszín alatt landolunk. Szóval mindenre gondoltunk. – Valóban mindenre? – gúnyolódott az egyik kérdező. – Legalábbis reméljük – engedett Angstrom professzor. Tellers az órájára pislantott. – Lejárt az idő, uraim! Amennyire lehetett, megpróbáltuk a kérdéseket megválaszolni. Holnap kezdődik a kísérlet. Gondoskodtunk a videoközvetítésről, még ha nem is lesz túl sok látnivaló. Reméljük, az azonnal elkezdődő kutatómunkák hamarosan eredménnyel járnak. Uraim, köszönjük érdeklődésüket! Az időutazás ötlete még a huszadik század végén is tiszta utópia volt. Nem sokkal utána Angstrom profeszszornak sikerült az energia- és dimenzióparabolák közötti összefüggéseket felismernie és megfelelően kiértékelnie. Ez valamikor 2040 táján történt. Aztán még tíz évig eltartott, amíg életre kelt az „időutazás-téma”. Végre eljutottunk idáig. Azzal tisztában volt Hilvers professzor, hogy soha életében meg nem tudhatja, a tudósítását a golgotai eseményekről 2100-ban valóban megtalálták-e. Ha megtalálják is, az csak elutazása után lehetséges. Egyéni sorsa nem érdekelte. Amilyen messze visszaemlékezni képes, egész életében a keresztény vallás kezdeteivel, eredetével foglalkozott anélkül, hogy a sok felbukkanó kérdésre akár egyetlen megnyugtató választ kapott volna. Barátja, Angstrom professzor most felajánlotta neki ezt a lehetőséget a kíváncsiságának
csillapítására. Nem is túl nagy ár, hogy a természetes élettartamának hátralevő részét egy idegen világban kell leélnie. Dr. Parenternél egészen más volt az alapvető indíték. A múlt és annak tényleges lefolyása a legkevésbé sem érdekelte. Főnökéhez, Angstromhoz hasonlóan neki is az volt az egyetlen célja, hogy bizonyítékot kaphasson: az elmélet helyes és megvalósítható. A három tudós még a szállítás alatt sem vesztette szem elől a súlyos szerkezetet, amely messziről mélytengeri merülőgömbhöz hasonlított. A lökhajtásos tehergép nem egészen három óra alatt célba juttatta őket. Tellers professzor – és néhány technikus alkották a kíséretet. – Miért nem mennek tizenkétezer évvel vissza, miért nem kísérlik meg Atlantisz rejtélyét megoldani? – kérdezte Tellers, kimutatva az Atlanti-óceán dermedt ólomhoz hasonló hullámaira. Angstrom a fejét rázta. – Ez már műszaki okokból sem lehetséges. Tudniillik nem ismerjük az annak idején végbement katasztrófa pontos dátumát. Ha meg például túl későn érkezünk, esetleg elmerülnénk az óceánban. – Ez igaz… Akkor már inkább szilárd talaj a láb alatt a Golgotán… – értett egyet a válasszal Tellers. ; A repülő megérkezett, az időgépet kirakták, és arra a gondosan kiszámított helyre vitték, amelyről a régi, felületes értesülések is szóltak. Angstrom tizedszer is ellenőrizte a dimenzióparabolákkal kapcsolatos számításait. Igen. A koordináták néhány napra stabilan állnak, mielőtt továbbvándorolnának. Dr. Parenter a gép energiatartalékairól gondoskodott. Még a célidő elérése után is tesznek bőséges tartalékaik, hogy a transzportkamrát akár sok napra is levegővel, világítással, meleggel elláthassák, ha erre netán szükség volna. Például az elmúlt két évezredben lehetett ezen a vidéken akár nagyobb földrengés is, amelyről nem szereztünk tudomást. Maga a transzportkamra elég nagy volt három személy részére, akik relatív időben csak néhány percet akarnak benne tartózkodni, ha minden tervszerűen történik. Mivel Angstrom túlzottan óvatos volt, még mérsékelt magasságból való lezuhanásra is számított, ezért a kis kabint teljesen kipárnáztatta. A négy falfelület egyikébe kerek kémlelőablakot építettek, amelyet acéllapokkal szándékoztak megvédeni sérülés ellen. – Még mindig nem vagyok képes felfogni, hogy tűnhet el ez a masszív képződmény egyszerűen a helyéről – jegyezte meg Tellers professzor, miután az utolsó előkészületek befejeződtek. – Mégiscsak itt kellene találnunk a maradványait. – Még nem! – ellenkezett Angstrom. – Mert eddig nem volt itt. Vajon ez a helyes magyarázat? Távolabb már zúgtak a videokamerák, amelyek a világ minden részére közvetítették a startot. Angstrom szállt be elsőnek a szűk nyíláson, és eltűnt az időgép belsejében. Öt követte először Hilvers, majd dr. Parenter. Még egyszer megjelent a három bátor férfiú arca a kerek beszállónyílásban, amely azután tompa döndüléssel becsukódott. Már csak rádión volt lehetőség az utolsó kapcsolat megteremtésére. – Sok szerencsét! – kívánta Tellers professzor őszintén ugyan, de a mondatot inkább a jelen lévő újságíróknak és a világ nézőinek szánta. – Kezdjenek azonnal hozzá a feltáráshoz! – tanácsolta Angstrom, majd hozzátette: – Köszönjük a jókívánságokat. Remélem, hogy munkánk nem fogja megváltoztatni a mai világot. Mindhárman elköteleztük magunkat a valóság elmondására, és nem is fogunk mást közölni, csakis a puszta valóságot. És most mindörökre elbúcsúzunk a jelentől. A kapcsolatot megszakítom. A rádió elhallgatott. Tellers megadta a jelet a készenlétben várakozó technikusoknak. Bekapcsolták a többletenergiát. A déli hőség eddig is gondoskodott arról, hogy a melegen felszálló levegő rezegjen, s ez most hirtelen láthatóan felerősödött. A gép acélburkolata reszketni kezdett, valósággal határozatlanná vált. A körvonal elmosódott, mintha ingatag lenne, egyre változtatta az alakját. Aztán, egyik másodpercről a másikra az időgép eltűnt. Tellers professzor pontosan tartotta magát a megbeszélésekhez. Ha minden tervszerűen történt, az acélszerkezet néhány méterrel a föld felszíne alatt nyugszik, ki kell tehát ásni. Hilvers feljegyzései pedig ott hevernek a beépített széfben, biztonságban minden idegen beavatkozástól. A bagger munkába kezdett. Mire a Nap lement, öt méter mély nyílást kapartak ki. Nem értek él sziklákat, a viszonylag laza földrétegben dolgoztak, amely az elmúlt kétezer év folyamán lassan betöltötte a szakadékokat. – Mélyebben kell feküdniük – állapította meg Tellers, nyugalmat és megbízhatóságot sugározva magából. – Fel a fényszórókkal! Kár minden percért…
Kilenc méter mélyen a kotrók beleütköztek az alapkőzetbe. Tellers tudományos részlege azonnal elemzésekbe kezdett, s ez a legpesszimistább elképzeléseket igazolta. A sziklaréteg több száz méter vastag volt, és legkevesebb harmincmillió éves. Az időgépnek kétezer évvel ezelőtt a tetején kellett volna kikötnie. Csakhogy nem volt ott. Elektronikus keresőkkel tapogatták le nemcsak az egész szakadékot, de a közvetlen környékét is. Ezzel a vizsgálati módszerrel egy ekkora fémkoncentrátumot azonnal fel kellett volna fedezni. Néhány tucat lépésnyire a helytől, ahol az időgépet meg kellett volna találniuk, kikotortak egy teljesen elrozsdásodott, rövid római kardot. A kard három méter mélyen feküdt, így megközelítően tisztázni lehetett, mekkora földtömeg halmozódott itt fel i. sz. 30 óta. Egy álló hétig keresték az eltűnt időgépet. Aztán Tellers végleg leállította a munkálatokat. Persze maga a téma ezzel a ténnyel még nem halt el. Birtokukban maradt Angstrom professzor minden terve. Pár év múlva jöhet a következő próbálkozás. Tellers kibámult az ablakon a zárt felhőóceánra, amely a konkáv módon boltisodó horizonton, a mélykék ég alatt terült el. – Mit hibáztak el? Angstrom és kísérői a géppel együtt menetrendszerűen eltűntek. Tehát kétségen kívül a múltba kellett utazniuk. De akkor miért nem találták meg a gépet? Talán valamilyen hiba csúszott a számításokba? És ha igen, akkor mi? Talán hamis volt valamelyik alapelképzelés? De melyik? A professzor hátradőlt, és lehunyta a szemét. Sajnos csak Angstrom tudna a kérdésekre válaszolni. Ó és a másik kettő… Mi történhetett velük? A digitális kijelző gyorsan vándorolt visszafelé, jelezve az éveket, amelyek mentén a múltba zuhantak. Hilvers le nem vette róla a tekintetét.. Minden másodperc közelebb vitte őt a célhoz. Dr. Parenter gondoskodott a többi szerkentyűről. Állandóan ellenőrizte őket, de szemmel láthatóan elégedett volt. Angstrom professzor a legszívesebben máris kinyitotta volna a kémlelőablakot, de tudta, milyen veszélyek keletkezhetnek emiatt, amíg a gép az időben mozog. Például, egy éppen abban a pillanatban bekövetkező sziklaomlás szét is morzsolhatná őket. De semmiféle zaj sem hallatszott. Kint elképzelhetetlenül csendes volt minden. Vagy talán a külső köpenybe épített mikrofon mondta fel a szolgálatot? – Ezer – kiáltott fel Hilvers. – Vagyis most 1100-ban vagyunk. A számlálószerkezet a nullától kezdte a működését. A 2070-es számnál érik el tehát a kijelölt célt, az i. sz. 30. évet. Kezdetben kissé meleg volt a szűk kabinban, de egy idő óta fokozatosan hűvösödött. 1350-nél automatikusan bekapcsolódott a fűtés. – Ezt nem értem! – csodálkozott Angstrom. – Nem tudok ezen a vidéken klimatikus változásokról, legalábbis nem abban a pár ezer évben, amit történelmileg ismerünk. – Pedig a fűtés túl sok energiát fogyaszt! – szólt közbe dr. Parenter nyugtalanul. Angstrom nekiállt kioldani a biztonsági övét. – Lehet, hogy csalódok, de az az érzésem, mintha súlytalanná váltam volna. Mindjárt meglátjuk… Hevesen visszarántotta magát az ülésbe, amikor elkezdett felfelé lebegni. Arca krétafehérré sápadt. Nagy nehezen visszakapcsolta az övet. – Kétezer! – jelentette közben Hilvers. – Még hetven év… – Ez nem lehet igaz! – sóhajtott fel Angstrom, de ez a megjegyzés persze nem az időjelzőnek szólt. – Ez egyszerűen nem lehet igaz! – Mi nem lehet igaz? – kérdezte Parenter szórakozottan, közben néhány gombot benyomva. – Egyébként – éppen megérkeztünk. Az időszámláló reszketve megállt. – Maradjanak becsatolva! – intette társait Angstrom. – Parenter, nyissa ki a kémlelőablakot! A megfelelő kapcsoló segítségével lassan oldalt mozdult a két súlyos fémlap a vajatokban.
Kint koromsötét volt. Csak miután Parenter, eloltotta a kabinvilágítást, lettek láthatóvá a csillagok. Szokatlan erővel ragyogtak, egy cseppet sem pislákoltak. Angstrom óvatosan előrehajolt, amíg az orra szinte megérintette a körülbelül tíz centiméter vastag üveget a kémlelőablakon. Tágra nyitott szemmel bámult kifelé. Végre megértette az elképzelhetetlent. Az időgép a világűrben lebegett. – Hát ez hogyan eshetett meg? – Hilvers a rémülettől sápadtan, székéhez szegezve, csak állával intett az időszámláló felé. – Az időszámításunk szerinti harmincadik évben. vagyunk. De miért itt és nem a Földön? Angstrom professzor már kezdte legyűrni kezdeti zavarodottságát. Megpróbált újra logikusan gondolkodni. – Attól félek – kezdte csendesen –, hogy bár a számításaim pontosak voltak, nem tudtuk megfelelően értelmezni őket. Alapjában véve nem is időgépet szerkesztettünk, hanem az elképzelhető legtökéletesebb űrhajót. Nem egészen fél óra alatt két fényévet hagytunk magunk mögött. – Professzor úr, ön… – vágott közbe Parenter, majd döbbenten elhallgatott. – Nem, nem őrültem meg, Parenter. E pillanatban igazán nem… A két másik némán figyelte. Az áramfejlesztők csendesen zúgtak, más nem hallatszott. Angstrom egy kis szünet után folytatta. – Most pontosan azon a helyen vagyunk, ahol 2070 évvel ezelőtt a Golgota volt, jobban mondva a Föld. Az időgép rendben visszahelyezett bennünket ilyen távolságra a múltba, egyidejűleg azonban figyelembe vette a térkoordináták időközbeni eltolódását, és azt is korrigálta. Ez volt a mi hibánk. Nem gondoltunk arra, hogy a Föld mozog a térben. – A Nap körüli pályára gondol? – kérdezte Hilvers. – Mondjuk, arra is, de elsősorban a Galaxis körforgására és, ennek kapcsán a Naprendszer mozgására a galaktikus központ körül. E mozgás közben a Föld másodpercenként közel 300 kilométert hagy maga mögött. Számolják ki, mennyit jelent ez kétezer év alatt. Valamivel többet, mint két fényév. Parenter kikukucskált a kémlelőnyíláson. – És hol lehet most a mi Földünk? Nekem ezek a csillagok mind egyformák, miképp tudom köztük megtalálni a Napot? – Miért nem használjuk a rádióadót? – vágóit közbe Hilvers izgatottan. – Hiszen mindig vannak járőrhajók odakinn. Angstrom sajnálkozva csóválta a fejét. – Ön elfelejti, öreg barátom, hogy abban az időben, amikor Krisztust megfeszítették, nem volt sem űrhajó, sem rádió. Parenter közben szabaddá tette a karját, és egy tenyérnyi gombot balra forgatott. – Takarékoskodnunk kell a fűtési energiával, még ha valamivel hidegebb lesz is itt benn. Angstrom hangosan, bár meglehetősen reménytelenül felnevetett. – Takarékoskodni az energiával!… Egyelőre jogunk van kiválasztani a megfelelő halálnemet. Mire határozzuk el magunkat? Megfagyásra? Megfulladásra, éhen- vagy szomjanhalásra? Ha csökkentjük a fűtést, a levegő hosszabb ideig fog tartani. Ha nem csökkentjük, két-három napon belül megfulladunk. Az élelmiszerünk is csak egy hétre elég. Némán bámultak kifelé az űrbe, valamilyen kiutat keresve. Tisztán látták, hogy nincs esélyük, de nem adták fel. Egyszerre Angstromnak őrülettel határos ötlete támadt. Hamar belátta, ez lehet az egyedüli megoldás. Az időgépük újonnan felfedezett tulajdonságával ugyanis elég volna pontosan 2070 évvel a jövőbe utazni, hogy a Földet örökös vándorútján újra elérjék. De ez az időgép csak a múltba tud utazni, csak a múlttal kapcsolatos relatív helyzetváltoztatásra képes. – Sok energiát igényel a komputer? – kérdezte Parentertől. – Az nem. Alig mérhetőt. – Jó| van, doktor. Jobbra öntől, a polcon van egy lexikon. Vegye elő, és keresse ki a következő adatokat. A Föld és a Nap távolsága a galaktikus centrumtól. A körbefutás sebessége. A Tejútrendszer egy körbefordulásának időtartama, de persze napra pontosan. Mindezt táplálja be a komputerbe, és kérdezze meg, hány évet kell a múltba visszamennünk, hogy a Földdel újra találkozzunk! Parenter, aki a vaskos kötetet már a kezében tartotta, most az ölébe eresztette a könyvet. – De professzor úr! – Tegye, amit mondtam! Azt is tudom, hogy a Tejútrendszer is mozog az Univerzumban, de ezt az eltolódást figyelmen kívül hagyhatjuk, a számítógép úgyis bekalkulálja. Előre, lássunk munkához!
Hilvers ivott egy korty vizet. – Olyan száraz itt a levegő! – magyarázta bocsánatkérően. – Csak fesztelenül, barátom! Vagy biztonságban leszünk néhány óra múlva, vagy soha többé. Elméletileg úgy látszott, hogy Angstrom kétségbeesett ötlete eredményes lehet. Hogy behozzák a két fényév távolságot, amely most a Naprendszert az időgéptől elválasztotta/kénytelenek voltak „hátrafelé” sokmilliónyi évet és egyidejűleg körülbelül 160 000 fényév távolságot megtenni. Mindez olyan egyszerű volt, hogy szinte tényleg az őrülettel határos… Feltéve, ha elég lesz az energia. Dr. Parenter megkapta az eredményt, és felolvasta. – A Naprendszer saját sebessége 270 kilométer másodpercenként, annál a galaktikus központtól mért távolságnál, amelyet 26 000 fényévben határoztunk meg. Egy körbefutás megközelítően 229 millió évet jelent. Ezalatt a Naprendszer 163 280 fényévet hagy maga mögött – rábámult főnökére. – És most?… – Most? Aktiválja az időhajtóművet. Állítsa be visszafutását 228 997 930 évre. Ez sem igényel több energiát, mint ha egyetlen évvel mennénk vissza. Parenter szótlanul rábámult. De mikor látta Angstrom arcán a kemény elhatározást, ujjai szinte automatikusan megmozdultak. Hilvers nem helyeselt és nem is tiltakozott. Nem volt műszaki ember, csak régész. Tisztában volt vele, hogy az élete a másik kettő kezében van. – Kész! – jelentette Parenter a főnökének. – Induljunk! – utasította az rezzenéstelen arccal. A levegő bizony jócskán elhasználódott, és még mindig hátrált az időszámláló kijelzője. A kabin a három bennülővel együtt feltartóztathatatlanul zuhant a múlt szakadékába. Többszörös fénysebességgel rohant a Földdel szemben, körben a Tejút központja körül. – Még egymillió év! – suttogta Angstrom. – Már majdnem megtettük az utat! – Ha helyes volt az elgondolás – semmisítette meg az optimizmust. – Mert a legkisebb hibánál is… – Nem, nem! Nem lesz hiba! A számok futása lassult, aztán a számlálómű megállt. Angstrom óvatosan kioldotta magát. Úgy érezte, súlya a megszokott. Heves mozdulattal nyitotta ki a kémlelőablakot. Az erős napfénytől elvakítva, be kellett hunynia a szemét. Parenter és Hilvers máris ott szorongtak mellette. Az időgép ferdén feküdt, sekély vízben. Nem messze fehér homok csillogott, mögötte ott burjánzón az ősvilág érintetlen növényzete. Parenter kinyitotta a kijáratot. Meleg, jó ízű levegő ömlött a már csaknem mérgezett levegőjű kabinba. – Mi leszünk az első emberek – magyarázta Angstrom Hilversnek, aki meg sem kísérelte felfogni az egész csodát. – Választhattunk a biztos halál és a paradicsom között. Nem volt nehéz választás! – ÉS Tellers professzor? És a terv? Azzal mi lesz? Angstrom már térdig a langyos vízben állt. Kilábalt a közeli partra, és megfordult. – Jöjjenek uraim! Felejtsék el azt a távoli jövőt, amit eddig jelennek neveztünk. Vagy talán azt hiszik, 230 millió év múlva találhatnak akármilyen tőlünk vagy az időgéptől származó nyomot? Azt már nem. Az egész száz év múlva nyomtalanul eltűnik az őstenger iszapjában. És tovább ballagott anélkül, hogy választ várt volna. Hallgatagon, de teli várakozással követték őt dr. Parenter és Hilvers professzor. Egyelőre éltek, más pedig nem fontos… Weinbrenner Rudolf fordítása Fujkin István rajzai
ADALBERTO CERSOSIMO
A szél-toroki ütközet „Öreg, te vagy az uralkodó?” „És én tudod, ki vagyok? Lívián, a Hadak Ura. A birodalom legnagyobb harcosa. Dicsőségének soha ne legyen vége, és nevét örökre megőrizzék!” „Gyere, öreg, nincs már olyan messze. Tudom, fárasztó az út, a zsák is nyomja a válladat. A ritka hegyi levegő sose tölti ki a tüdődet.” „Rajta, már csak néhány lépés. Látod azt a sziklát? Azt, amelyik olyan, mini egy égre mutató tömzsi ujj. Az alatt van a fogadó.” „Persze, jól van, te vagy az uralkodó. Ha megígéred, hogy nem mondod el a fogadósnak, meghívlak egy kupa sörre. Ma este elmesélek neked egy régi történetet. Igaz történet lesz. Tudod-e, hogy én is részt vettem az Ütközetben? Nagyon fiatal voltam még. Egy szempillantás alatt elmúltak az évek. Én valóban ismertem Liviant, beszéltem is vele. De ezt majd később mesélem el.” „Amikor a hadsereg a Szél-torok felé haladva, amit ma az ördög Szájának hívnánk, megmászta a Nagy Völgyet, mi, felderítők kísértük Liviant. Bízott bennünk. Mi voltunk a szeme és a füle. Egy lépést sem tett, amíg nem jeleztünk neki. Az ellenség agyafúrt volt és vad, veszedelmes és fenyegető. Egy hónappal azelőtt bizonyságát is adta, amikor előőrsei leereszkedtek a Nagy Völgyön át a síkságra. Bartfort egy egész napig állta az ostromot. A végén az egyik katona, sose tudjuk meg a nevét, fölrobbantotta az erődöt a Farkasokkal együtt. Maradékuk fosztogatva vonult végig a síkságon. Útjukat felkoncolt emberi tetemek jelezték. A Hadak Urának nem volt olyan fenséges a megjelenése, mint ahogyan azt a neve után ítélve gondolná az ember. Legalábbis a parancsnoksága alá tartozó tábornokok nagy része így vélekedett. De hát ez őt egyáltalán nem érdekelte. Figyelmét két szekér kötötte le, amelyet Guntar őrei szigorúan őriztek. Minden egyes zökkenésnél rettegett, hogy tönkremegy a drága szállítmány.” Livian gondterhelten lovagolt a tisztjei között, akik hercegek, bárók, grófok voltak, a birodalom leghűségesebb fiai. A harci zászlók úgy lobogtak a Nagy Völgyön keresztülsüvítő északi szélben, mintha útját akarnák állni rohanásának. Livian tekintete a magaslatokat fürkészte, melyeket esőterhes felhők borítottak. Kemény arcéle megfáradt, de még harcra kész sólyomra emlékeztetett. „Igyál, öreg. Engedd el magad. Elmesélem neked az egész történetet.” „Már annál a pontnál voltunk, ahol a Nagy Völgy T alakban elágazódik. Északnyugat felé egy óriási gleccser húzódik, északkeleten pedig a Szél-torok. Onnan ereszkedtek le a Farkasok, a vad északi harcosok. Ereikben azoknak a vadállatoknak a vére lüktet, amelyektől a nevüket kapták. Loki, a vezérük, az átjáró fölötti táborban várt ránk a seregével. Sose tudjuk meg, hogy miért csak az előőrseit küldte előre, és miért nem jött le a Völgybe. Talán a birodalom határán akarta legyőzni Liviant, hogy aztán semmi se állhassa útját dél felé.” „Egy kövön ültem, és a Vörös Fogakat néztem. A két, vasérctől vöröslő sziklatorony láttán, amelyek a szoros bal oldalán lévő gleccser fölé emelkednek, mindig összerándul a gyomrom.” „Akkor fordult hozzám Livian.” „Otthagyta a Völgyben kígyózó szekerekből, gyalogos és lovas katonákból álló sereget. Kis létszámú kísérettel érkezett, nem voltak vele se hercegek, se bárók. Mellette a fekete Guntar lovagolt. Azt mondták, hogy Livian csak őt tekintette barátjának.” „Felderítő – szólított meg. – Gyere ide hozzám.” „Uram – válaszoltam. Alig jött ki hang a torkomon a nagy megtiszteltetéstől. – Állok szolgálatodra.” „Sokáig nézegetett, mielőtt megszólalt volna. A közelgő esővel fenyegető szél úgy lebegtette a köpenyét, mint a sólyom a szárnyait. Közelebb léptem hozzá, hosszú puskámat magamhoz szorítottam, megigazítottam a vállamon lógó puskaportartómat.” „Szép puskád van, hegyiember, és biztos vagyok benne, hogy sokat is ér a te kezedben. De most nem ezzel kell szolgálnod engem.”
„Látod azokat a csúcsokat? – kinyújtott karjával a Vörös Fogakra mutatott. – Arra kérlek, hogy mássz föl rájuk a csapatoddal.” „Ez még soha senkinek nem sikerült, Hadak Ura. Csak teérted próbáljuk meg.” „Sikerülnie kell.” „Holnap tábort ütök a két völgy találkozásánál. Te és az embereid éjszaka fölmásztok az egyikre. Onnan látni fogod a tábor és a Szél-torok közötti völgyet. Az lesz az ütközet helye. Föntről jelzed majd nekem az ellenség mozdulatait. Ettől függhet a győzelem.” „Szóról szóra így mondta. Aztán az alattunk lévő völgy egy pontjára mutatott, és sokáig beszélgetett Guntarral. Mielőtt elment, kezét búcsúra emelte. Alig bírtam viszonozni. A szívem úgy kalapált a mellemben, mint amikor először voltam szerelmes.” Löki még csak arra se érdemesítette a két völgy találkozásánál táborozó hatalmas sereget, hogy zavart keltsen a soraiban. Talán egészben és egy csapásra akarta zsákmányát. Livian megérezte ezt abból, hogy Loki előőrsei anélkül tértek vissza táborhelyükre, hogy harcba bocsátkoztak volna. Benne volt a játékban, bízott az ellenség telhetetlenségében. A hideg tél elkergette a felhőket a parancsnoki sátor fölül. A tábortüzek szikrái összekeveredtek a csillagok jeges kristályaival. Livian ugyanis elrendelte, hogy rakjanak nagy tüzeket, mert a Farkasok, ugyanúgy, mint azok a vadállatok, amelyektől származtak, nem kedvelték a tüzet. „Mutáció! – mondta egyszer Guntar. – Túlhaladott, mocskos mutáció. De ha azt akarjuk, hogy a birodalom békében éljen, akkor el kell tudnunk felejteni a múlt szavát.” Egyedül maradtak a sátorban. Véget ért az utolsó eligazítás. Livian, a fáradt sólyom, vállán egy birodalom sorsának terhével, és Guntar, aki nem a szakálla vagy a haja miatt kapta a nevét, mint ahogy azt parancsnoktársai suttogták (nem minden irigység nélkül). „Felejteni! Ez a parancs. Felejteni, hogy az ember egyszer a csillagokért indult, felejteni, hogy létezik észszerű magyarázat a Loki-féle szörnyetegekre. A faj alkalmazkodik a környezeti változásokhoz, ha fönn akar maradni. Új jellegzetességek születnek, amelyeket a pillanatnyi szükség igazol, például hegyes fogazat és éles karmok az éhség csillapítására, vagy sűrű szőrzet, ami a hidegtől véd. Ez nem valami bűnös egyesülés következménye.” „Guntar, a Hitetlen! Váló igaz, hogy a birodalom igazhitűi nem tévednek, amikor így vélekednek. Livian teletöltött két kupát a kancsóból, és megkínálta barátját.” „Hadak Ura! Már te is úgy beszélsz, mint egy megszállott birodalmi?” – tréfálkozott Guntar. Koccintásra emelték kupáikat: „Holnap megfelelünk ezeknek a megszállottaknak. Adja az ég, hogy igaz legyen, amit a tükör mond” – válaszolta Livian. Nevettek. Hosszú, örömtelen nevetés volt ez, amely lassan zokogásba fordult. „Megmásztuk az egyik Vörös Fogat, ahogyan a Hadak Ura parancsolta. Zsákjainkat és fegyvereinket lent hagytuk, csak a rakétákat vittük magunkkal, amelyekkel az ellenség mozgását jeleztük. Tizenketten voltunk, de csak kilencen jutottunk fel a csúcsra. Láttam mind a hármat, amikor a szél lesodorta őket a szikláról, belezuhantak az éjszakába, és elnyelte őket a gleccser. Amire fölértünk, kezünket sebek borították, izmaink fájtak az erőfeszítéstől. Kötelekkel erősítettük hozzá magunkat a hegycsúcs szikláihoz, és biztonságba helyeztük az értékes rakétaszállítmányt. A csatamező felett lágy hajnal derengett.” A Hadak Ura hagyta, hogy fegyverhordozói belemerüljenek az öltöztetés szertartásába. Ráadták a páncélzatot, megigazították a köntösét, egyik szolgája kezébe adta a hosszú parancsnoki kardot. Ekkorra Guntarnak, a Hitetlennek, aki szerette a múlt titkait, már teljes fegyverzetben kellett várnia őt. A Tükör, vagyis az Elektronágyú, ahogy régen nevezték, ismét bevetésre készen állt. Liviant nem nagyon érdekelte, hogy megszegi a birodalom szent és örök érvényű törvényeit, hogy megfertőzik a múlt emlékei, ha ez a menekülést hozhatja. Amikor kilépett a sátorból, nem fogadta üdvrivalgás. Vezérei arcán homályos félelem tükröződött. „Hadúr! – szólalt meg az első. – Hűséget esküdtünk az uralkodónak, és engedelmeskednünk kell legfőbb védelmezőjének még akkor is, ha az ütközet kétes kimenetelű. A Farkasok a hágó felől jönnek. Annyian vannak, mint a sáskák, ők háttal vannak a Napnak, amely a mi szemünket vakítja. Ez is nekik kedvez. Ma még a hajnal is ellenünk fordul.” Egyetértő morajlás fogadta a Vezér szavait. Livian fölemelte a kezét, hogy csendet kérjen. Tekintetükben nem a személyének szóló hűséget kereste, hiszen nem szerették őt, hanem a Hadak Ura iránt érzett hűséget. „A rám ruházott hatalomnál fogva parancsolom, hogy. hajtsák végre a haditervet.”
A szél-toroki (vagy ahogy később nevezték, Ördögszáj) ütközet megmentette a birodalmat a barbár Farkas törzsek hordáinak pusztításától. A Hadak Urának, Liviannak alakja a későbbi századokban elvesztette történelmi jelentőségét, egyre inkább mitikus tulajdonságokkal ruházták fel. Az mindenesetre bizonyos, hogy Livian és Guntar, aki mindig is mellékszereplőként jelenik meg, vették maguknak a bátorságot, hogy szembeszálljanak a birodalmi rendszer tilalmaival, és ezzel a sors iróniájaként vitathatatlanul forradalmi tettükkel lehetőséget adtak a rendszernek a túlélésre. „Igyál még, öreg. Melegítsd fel gémberedett tagjaidat a tűznél. Elmondom neked, amit a saját szememmel láttam.” „A Farkasok tömött sorokban ereszkedtek lefelé. Elöl jöttek a lándzsások kétágú lándzsáikkal, mögöttük a vicsorgó fogú harcosok görbe kardokkal és kis kerek pajzsokkal. Ezeket az íjászok rendezetlen csoportjai követték. Meztelen testüket könnyű páncél fedte, hosszú hajcsimbókjaik a menetelés ütemére himbálództak. Lovasaik a havak oroszlánjainak nyergében odafönn várakoztak a szoros csúcsán, kegyetlen kantárcsapkodással tartva féken vad hátasaikat.” „A mi seregünket is láttuk odaföntről, rendezett sorokban várakozott. A katonák felkészültek a harcra, pajzsaikat a földnek támasztották, lándzsáik előreszegeződtek, az íjászok csoportjait, a baltával és bunkóval felfegyverkezett hegylakókból álló rohamcsapatokat, a lovagokat, akiket a gazda családi zászlaját magasba emelő apródok vettek körül. Livian az oldalszárnyakra a társaimat sorakoztatta fel, a hegyi felderítőket, hosszú puskáikkal és késeikkel.” „Az ellenség harsány csatakiáltása elnyomta az összecsapás zaját, amikor az előőrsök egymásnak rohantak. Első sorunk mintha megingott volna, de aztán erőre kapott, előretört, összekeveredett a hordával, majd hirtelen két helyen összeomlott. A lovasság rohamra indult, hogy betömje a réseket. És akkor a Farkasok lovassága is belevetette magát a küzdelembe, sebes vágtával indultak el középre és a jobbszárny felé, ahol az én hegyivadász testvéreim voltak. Újabb rakétát lőttünk fel, hogy figyelmeztessük a Hadak Urát a veszélyre. Könnyek szöktek a szemembe, amikor láttam, hogyan marcangolják szét a társaimat a havak oroszlánjai, hogyan döfik át őket a harcosok kardjai. Az sem vigasztalt, hogy a Farkasok is hullottak a késeinktől és a puskáinktól. Ott akartam lenni én is, de a szikla tehetetlen rabja voltam.” „Megszólaltak a harsonák, seregünk megtorpant, egyik sor a másik után, miközben rohamcsapataink elvéreztek, hogy fedezzék a visszavonulást. A balták sebet ütöttek a havak hatalmas oroszlánjainak testén, az íjászok is megsorozták őket. Az oroszlánok odarántották fejüket, hogy kitépjék húsukból a nyilakat, levetve magukról lovasaikat.” „A Farkasok egész serege a völgy felé özönlött. Visszavonulásunk rendezett volt. Nem futás, hanem jól szervezett és fedezett visszavonulás, lényegét tekintve azonban végérvényes és visszavonhatatlan. Az ellenség bevetette elit csapatait, a félelmetes karmosokat, akik szigonnyal és acélmanccsal voltak fölfegyverezve. A vad horda már az egész csatamezőt elfoglalta, és úgy látszott, hogy semmi reményünk sincs.” „Figyelmeztető rakétánk a csúcs fölé kúszott. Egyszer csak a völggyel átellenben fellobbant egy vérvörös fénysugár. Az izzó penge végigsuhintott az ellenség sorain.” „Guntar volt az, az Ördög Tükrével.” „Guntar, a Hitetlen, hűséges embereinek halálra vált arcát figyelte, akik segítettek neki az elektronágyú összeszerelésében. Megforgatta a Tükröt, hogy újabb energianyalábot bocsásson az ellenségre. A fénykorbács minden egyes csapása véres csíkot húzott a Farkasok között. Guntar elsöpörte a harcosok sorait, szénné égette a havak oroszlánjait. Ahová a sugár elért, égtek a fák, gőzölgött a csatamezőt átszelő patak.” „A völgyben a csatakiáltások rémült üvöltéssé változtak. A megzavarodott horda menekült, hogy mentse a puszta életét. A sugár hatalmas erővel tört rájuk. Szétzúzta a hegyet és a hágó fölötti gleccsert. A szikla darabokra hasadozott, és az irdatlan görgeteg elzárta a menekülés útját.” „Guntar rezzenéstelen arccal nézte a fölszálló gőzfelhőket. Nem érzett sem gyűlöletet, sem dicsőséget. Nem érezte, hogy osztozik Liviannal a birodalom megmentésének dicsőségében.” „Szegény barátom – gondolta. – Rád hagyom a hálájukat és a haragjukat. Megmenekültek, de ettől még semmi nem változik. Túl sok parázs izzik még a múlt katlanjában, éppen elég ahhoz, hogy hamuvá égesse a birodalom alapjait.” „Guntar a közkatonákra tekintett, akik a kezük közé szorított fejüket a földnek szegezték, hogy ne lássák az Ördög tüzet.” „Elérkezett a döntő pillanat. Az elektronágyú teljesítményét maximumra állította.” „És én, ezzel a két szememmel, amelyekkel most a kandalló simogató lángjait nézem, láttam, amint a Démon ereje rázúdul a földre. Loki a havak oroszlánja nyergében feje fölött forgatta görbe kardját. Ordítozott, hogy újra rendezze sorait, de a következő pillanatban ő is hamuvá égett. Amikor a lángsugár belehasí-
tott a sziklába és a jégbe, olyan sűrű lett a gőzfelhő, hogy nem láttuk a völgy mélyét. Tompa remegés rázta meg a hegyek gyomrát. Kettéválva zuhantak a szorosba. A megolvadt szikla formálta azt a szürke falat, amelyet ma az Ördög Szájának hívunk.” „A kőomlás moraja elnyomta az ellenség utolsó kiáltásait is.” „Hirtelen minden elcsendesedett. Vakító tűzgömb emelkedett fel a magaslatról, ahol Guntar Tükre állt. „Az égbolton kinyílt a pokol virága, a szél lassan szétoszlatta a hegyek fölött.” „Livian egyedül maradt. Guntar úgy hagyta ott, hogy el sem búcsúzott tőle. Úgy ment el, mint ahogyan élt. Nem legyőzötten, hanem vörösen izzó máglyaként. „A Hadak Ura a Győzelem útján halad, szürke gránitszobrok tekintete kíséri. Az ő szobra is a társaságukban lesz nemsokára.” „Kevés halandónak adatik meg ilyen tisztesség. Csak a legtisztábbaknak és legerősebbeknek. Azoknak, akiknek a birodalom szent léte mindig előbbre való volt az életnél. Most már te is közéjük tartozol – mondta a Legfőbb Tanácsos, miközben vállára tette a kezét, és megcsókolta az arcát az egész birodalmi tanács előtt. Most meglátod az uralkodót.” „A leáldozó Nap bíborszínűre festi a Főváros egét. A palota tornyai szinte fogságba ejtik a fényt. A férfi fölmegy a márványlépcsőkön, és utoljára végigjártatja tekintetét az úton.” „Most meglátod az uralkodót.” „Az őrök némán köszöntik a közelgő férfit. Mellén súlyos lánc csillog. Termek során halad keresztül. Egyedül van, mint ahogy mindenki egyedül van, aki a maga útját járja.” „Lívián belép az utolsó kapun. A bronzszárnyak döngve csapódnak be mögötte. A Nap már lement, a magas ablakokon csak a csillagok fénye szűrődik be. Hatalmas oszlopok között halad előre. Nem érti, miért ilyen nagy a csönd. Miért nincs fény? Vaksin tekint a trón irányába.” „Hirtelen fény gyullad a teremben, úgy hullik rá, mint egy függöny mögül kibúvó napsugár.” „A trón üres.” „A falakon mozaik csillog. Az ezernyi, sokszínű drágakő a galaxis csodálatos örvényét mintázza.” „Lívián a szimbólumot nézi, melyet Guntar egykor így magyarázott neki: «Azok a csillagok, érted? Milliárd csillag, mint a mi kiégett Napunk. Bolygók, számtalan bolygó. Űrhajóink valamikor az összeset bejárták, hogy összegyűjtsék az ősök tudományának csodáit.»” „Lívián most értette meg, miért nem akart maradni Guntar. Mert a birodalom csak egy homokszem, egy uralkodó nélküli birodalom, hiszen az uralkodócsalád századok óta nem uralkodik. Az a legfontosabb, hogy ezt soha senki ne tudja meg, mert a rendszer továbbéléséhez szükség van az eszmére. A rendszer nem változhat. Átkozott legyen, aki bemocskolja magát a múlt tudományával, mely olyan hatalmas, hogy ezer világot dönthet romba. Livian üvölteni szeretne: – Majd leszek én az uralkodó! Senki nem akadályozhatja meg, hogy fölhasználjam a múlt erőit.” „Egy láthatatlan sugár hatol az agyába, és letapogatja a gondolatait. A sugár a mozaik középső drágakövéből jön. Keze közé szorítja a fejét, a szája hangtalan kiáltásra nyílik, az üres trón előtti lépcsőre rogyik.” „A Legfőbb Tanácsos mozdulatlanul figyeli a jelenetet. Tehát nem minden haszontalan, ami a múltból származik. Főleg, ha a birodalom fennmaradását szolgálja.” „A dicsőséges fogadtatás után Liviant senki sem látta többé a birodalom területén. A hivatalos jelentések szerint az uralkodó személyes kíséretébe került, tehát láthatatlanná vált a közönséges halandók számára. Egy másik, romantikusabb feltételezés szerint valami távoli vidékre küldték, ahol még szükség van a tevékenységére. Guntart hivatalosan eretnekké nyilvánították, az eseményekben játszott szerepét minden módon kisebbíteni igyekeztek.” „Egészen abszurd feltételezések is vannak, amelyeket a nép képzelete szült. Ezek a legelragadóbb történetek. Az egyik Lívián és a kor egy másik híres személyiségének külső hasonlatosságára hívja fel a figyelmet. Ez a másik személyiség egy névtelen, bolond vándorénekes, aki azokban az években a birodalmat járta, és azt állította, hogy ő az uralkodó.” „Egyik balladájának szövege valahogy így hangzott: A fekete Guntar minden bűnét megszenvedte a pokol tüze testét elégette Lokit, a Farkast is elemésztette a láng senki nem látta többé egyiket se. Livian belépett a dicsőség kapuján,
történetét nem tudta meg ember fia de a bolondos dalnok ráncos arca emlékének lett hűséges tükre.” „Mi van veled, öreg? Te sírsz! A bor és a sör néha megtréfálja az embert. Vagy a durva hegyiember története hatott meg ennyire?” „Gyere, lefektetlek. Holnap nehéz út vár ránk. Megmutatom neked a csatamezőt. Még mindig ott vannak rajta a Tükör hasította fekete csíkok. Egy felszántott mező, melybe halált vetettek. Az Ördögszáj sziklái között úgy sír a szél, mintha még mindig csatakiáltásokat hozna.” „A fennsíkon látsz majd egy kiégett földdarabot. Olyan, mintha egy óriások rakta tábortűz nyoma volna. Onnan tüzelt a fekete Guntar.” „Nem, öreg, te nem vagy az uralkodó. Látod, én sem vagyok Livian.” „Gyere, csak az álom ad enyhet fájdalmadra.” Kléner Gizella fordítása Szecskó Tamás rajza
KÖNYVEKRŐL AZ ŰRKORI DALNOK MESÉJE Nemere István: Terra, Gondolat, 1987 Minden újabb sci-fi, legyen a műfaja regény, elbeszélés vagy novella, újra meg újra megerősíti bennem, hogy az ember nem léphet ki önmagából. Tudom, régi igazság ez, oly gyakran emlegetjük, hogy szinte már közhely; de egy közhely is lehet igaz, sőt adott esetben még eredeti is – ellentétben a kifejezés jelentésével. Nemere István új regényét olvasva gondoltam erre megint. Ő sem tudott, nem tudhatott kilépni mai ismereteinkből, világunkból, gondolatköreinkből, érzésformáinkból. Regénye ugyan nyolc-tízezer évvel később játszódik napjainknál, s a leírt technikai fejlődés, a galaxisok birtokbavétele, a közöttük való akadálytalan közlekedés, a műszaki csodák (nekünk, maiaknak) valóban fantasztikusak, mégsem lép, mégsem léphet ki innen, a mából, mai gondjainkból. És így van ez jól. Hiszen a mai könyvek, ez a regény is, nekünk íródnak, ránk akarnak hatni. Hiszen az sem biztos, mert hogyan lehetne az, hogy azok a technikai csodák, amelyeket bármelyik író leír, valóban olyanok lesznek, úgy működnek majd. De miért is mai – s a kérdésben az is benne foglaltatik, hogy miért érdekes – ez a nagyon távoli jövőben játszódó történetet leíró könyv? Azért, mert nem valamiféle utópisztikus, ábrándos nosztalgiázás csupán, hanem a mai tényeket és az ebből következhető veszélyeket figyelembe vevő féltés. Igen, a féltés. A mai ember, a holnapi ember, a tízezer év múlva megszülető ember féltése. S mindazé, amit az ember elért és elérhet; ami az emberség, az emberségesség fogalmával jelölhető nyelvünk mai értelmezése szerint. Itt a lét, az emberi lét fontosságának, folyamatosságának értelmét, szükségességét hirdető, utópisztikus regénybe foglalt kinyilatkoztatásáról van szó. Hogy nem az író szándéka ellenére magyarázom így, hadd igazoljam egy rövid idézettel a könyvből: „… És állandóan újabb és újabb találmányokon töritek a fejeteket, rohantok előre, tulajdonképpen gondolattalanul. Nálatok a technika mindig előtte jár az etikának, százezer feltaláló előbb jut szóhoz, mint egy óvatosságra intő gondolkodó. Meddig tart a mohóságotok? Míg felélitek és elpusztítjátok az egész kozmoszt?” Nehéz, vádoló szavak. A könyv is ilyen. Íróilag-irodalmilag nem hibátlan műalkotás, de érdekes, helyenként izgalmas, olvasmányos regény. Hibája az, mint a legtöbb Nemere- (és a legtöbb magyar) sci-finek: több a leírás, mint amennyit megjelenít. Az ilyent, jobb szó híján mondjuk úgy, hogy „kalandos” műfajokban, nem túlzottan kívánatos, ha hosszas leírás helyettesíti a plasztikus ábrázolást, fordulatos történést, gazdag cselekményességet. Pedig Nemere Istvánnak van érzéke ez utóbbira is. Ebben a regényében is a kezdeti, elhúzott, fölöslegesen nyújtott – mert inkább untató, mintsem érdeklődést keltőleírás később, a kötett második felében, egyre inkább átvált egy izgalmas, pergő eseményábrázolásba. Ismétlem: a Terra így is érdekes, olvasmányos; helyenként izgalmas is. Teljesen az lenne, ha az első oldaltól a fordulatosság, a cselekményesség uralkodna. Ha ezt majd sikerül elérnie az írónak, az lesz az ő igazi sci-fi regénye. De gondolatgazdagságáért és sikerült részleteiért ezt is jó szívvel ajánlom olvasásra.
Mátyás István
A SCI-FI MISZTIKUMA (Szepes Mária: A Tibeti Orgona, Kozmosz, Fantasztikus Könyvek, 1987) Szepes Mária, a mai magyar sci-fi meghatározó alkotója olyan új regénnyel jelentkezett, mely summázata eddigi törekvéseinek, s előjele lehet egy új irányzatnak, mely „összebékíti” a jobbára széttartó sci-fit és a tiszta fantasztikumot. Hadd idézzem a könyv rövid összefoglalóját: „A XXI. században vagyunk. A Föld ökológiai egyensúlya teljesen felborult. A népesség száma tizenkétmiliiárd. A levegőszennyezés melegházhatása megolvasztja a sarkok jégsapkáit. Új özönvíz fenyeget. E vészhelyzetben ülnek össze a Terra legkiválóbb tudósai a stockholmi konferencián, hogy az önérdekű ellenőrökkel szemben kikényszerítsék az emberiség létfeltételeinek megmentését. Az egyik felszólaló ellen merényletet követnek el. Megölik. A zűrzavarban, rejtélyes körülmények között eltűnik a Föld színéről nyolc Nobel-díjas tudós. A kozmoszban ismeretlen hovatartozású, megközelíthetetlen űrerőd kering. Esmond Hámán professzor főhadiszállása. A professzor univerzális géniusz, valójában gátlástalan őrült. Az a rögeszméje, hogy a «Föld űrhajón» nincs ennyi rákdaganatként burjánzó, «fölösleges» munkanélküli számára levegő, víz és élelem. A kevesek, kiváltságosok édenét meg kell menteni tőlük. A Tibeti Orgona az űrerődben lejátszódó izgalmas, drámai küzdelemről szól.” Elnézést kérek az olvasótól, hogy ily hosszan idéztem ezt a szöveget, de ennél jobban és rövidebben aligha foglalhattam volna össze a tartalmat. A regény lényegében Jók és Rosszak harca, ahol a Jók elnyerik méltó jutalmukat és győzelmüket, a Gonosz pedig, akit Hámán professzor testesít meg, természetesen elpusztul. Ettől és eddig akár csapnivaló is lehetne a regény, hiszen az ilyen romantikus világmagyarázatot a mai olvasó aligha fogadja el önként. Szepes Mária regénye azonban, mely sikerrel ötvözi az utópiák naivitását és az antiutópiák elrettentő szörnyűségeit, túllép ezen az alapsémán. A lelki történésekre, a metafizikai együtthatókra összpontosít, s végeredményben azt a misztikus világmagyarázatot folytatja, amit korábbi regényeiben már elkezdett, s amely a keleti filozófiák tanításából kiindulva a szellemi energiát tekinti a világegyetem teremtő energiájának. A két „jó” főhős, Ericson és leánya, Felicia telepatikus képességeivel rombolja le a gonosz Hámán űrerődjének mentsvárát, s teszi lehetővé az emberiség számára az újrakezdést. Szepes Mária pszichológusi-pszichiáteri türelemmel építi fel a szereplők sorsát és elemzi reakcióikat, éppen így teremtve meg legsajátosabb írói közegét. Hiszen a sci-fi lételeme a történés, a cselekvés, míg az írónőnél a jellem s a jellemből
kiinduló meditáció. Ez már önmagában is örömteli ritkaság: itt egyének, igazi emberek jelennek meg a színen, még az emberrobotok is több egyéniségről tesznek tanúságot, mint a kommersz sci-fi hatlövetű szupersztárjai. Szepes Mária nagy és szuggesztív álma a gondolatátvitel: ezt gyakorolja és viszi sikerre két hőse. A tibeti orgona egy ultrahangorgona, melynek/működési elvét Hámán professzor jobb sorsra érdemes fia, Victor dolgozta ki buddhista szerzetesként. A Teremtő Hang elmélete abból indul ki, hogy az anyag energia, s az energia: rezgés. Minden kozmikus hatás rezgések formájában jelentkezik, s ez a rezgés gyógyíthat vagy ölhet. A kérdés az, egy zsarnok tébolya pusztítja-e el a Földet, vagy egy új harmónia áldott hangjai élesztik újjá a halódó növény- és állatvilágot s az őrült emberi civilizációt. Szepes Mária regényének pozitív a válasza: győz a jó, a Szellem, s meglehetősen könnyen elbukik a gonosz. A regény gyöngesége, hogy ez a Hámán professzor nem igazán méltó ellenfél a Jó számára: nem érzékeli, mennyire ki van szolgáltatva foglyainak. Szepes Mária annyira áhítja a világharmóniát, hogy túl könnyen hagyja győzedelmeskedni kedvenceit, akik bírják a Titkot (majdnem azt mondtam: az Erőt) – lám, a sok földi szenvedést megoldotta két ember szellemi koncentrációja. Erkölcsös, olvasmányos, fajsúlyos regény ez, mely a misztikus gomolygást is az értelem szolgálatába állítja, nem lehet ellene kifogásunk. Sikerrel egyensúlyoz sci-fi és fantasy határán. Ha hiányérzetünk támad, az csak a regény minőségét dicséri: világunk összetettségét akarnánk rajta számon kérni. Azt a komplexitást, melyet valójában nem jók és rosszak harca idéz elő, hanem bonyolult érdekellentétek és téveszmék. S ezek a téveszmék is bonyolultabbak, mint Hámán professzor megalomániája. S talán még valamit a hiányokból: ez a megközelítés igényelte és feltételezte volna az iróniát. Egy csepp humor, távolságtartás új dimenziókat adhatott volna a munkának, melyről így a heroikus naivitás rögződhetett csak belénk jellemzőként. De ez sem kevés: könnyen fogyasztható és felejthető történetek helyett Szepes Mária megajándékozott gondolataival a jóról és rosszról, a fejlődésről és pusztulásról, az élet értelméről. Hogy ez egy fantasztikus regény keretein belül történt, már szinte nem is fontos. Ha a „gyökérhang Logosznak” egyszer valóban felszabadul az energiája, ha a Tibeti Orgona egyszer tényleg megszólal, Szepes Mária lesz az ő prófétája, s mi, kritikusok csak reszketünk és hallgatunk.
Szentmihályi Szabó Péter
A VILÁGOSSÁG FIAI ÉS MÓZES Hosszú Ferenc: A másik írás. Szépirodalmi Könyvkiadó, Kentaur Könyvek, 1987 A Bibliát mindenki ismeri. A Bibliát mindenki ismeri? Sokan és sokszor vitatkoztak már azon, hogy mi is tartozik a sci-fi irodalomhoz. A vita máig eldöntetlen… Akadnak olyan szakértők és olvasók, akik szerint az első igazi tudományos-fantasztikus mű a Biblia volt, hiszen főképpen az Ószövetségben számos fantasztikus esemény leírása található, különös tekintettel például Ezékiel próféta látomásaira. A híres-hírhedt Erich von Däniken számos rejtélyes bibliai ellentmondást földönkívüli űrhajósok megjelenésével magyaráz. Steven Spielberg Az elveszett Frigyláda elrablói (Raiders of the Lost Ark) című filmjében a Mózes korából származó Frigyláda egészen biztosan földönkívüli eredetű! Hiszen a gaz németek által felnyitott ereklyéből távozó „isteni erő” egy repülő csészealjra emlékeztető felhőképződményben tűnik el, azaz az ufonauták visszaveszik a félelmetes hatalmat az arra érdemtelennek bizonyult földi emberektől. Itt állunk lehajt isteni erő nélkül… De valóban az Úr Hagyományozta ránk a tízparancsolatot, a törvényeket, válóban felhőoszlopba rejtőzve vezette el választott népét Egyiptomból az ígéret földjére? Hosszú Ferenc könyvében elolvashatjuk, hogy is történt a dolog. A szerző nagyon ügyesen kezdi regényét. Az első fejezetek elolvasása után a jámbor olvasó meg van győződve arról, hogy regényes, olvasható Ószövetséget tart a kezében. Csak lassan derül fény arra, hogy egy bizonyos Testület, annak képviselői, a Fiúk, különösen pedig a Hosszú Fiú irányítják a történéseket. Mózes és társai gyarló emberek, akik gyakran nem értik meg, nem fogják fel az isteni kívánságokat. Ez emberközelbe hozza a múlt távoli ködébe vesző elődeinket, és talán jobban megértjük őket, mint amikor a biblikus szövegeket tanulmányozzuk. Az isteni csodák, az égő csipkebokor, a népnek utat mutató felhőoszlop hétköznapi magyarázatot nyernek, ám a Világosság Fiainál is előfordulnák néha műszaki hibák… A regény végén a Hosszú Fiú megpróbál kilépni isteni szerepéből, meg akarja értetni Mózessel az ember útját a végtelen időben. Megtudhatjuk azt is, hogy létezett már egy kultúra – a Hosszú Fiú elbeszélése a tízezer-kétszáznegyvenhatodik esztendőben kezdődik –, amely tulajdonképpen önmagát semmisítette meg. A né-, hány megmaradt ember úgy határozott, hogy a népek maradékait a helyes újra tereli, megóvja a veszélyektől, amelyek a haladás útján fenyegetik. Hogy mennyire sikerült nekik, azt az emberiség eddigi története bizonyítja… Hosszú Ferenc könyve, a Hosszú Fiú (H. F….) elbeszélése, nemcsak a bibliai történeteket teszi olvasmányossá, hanem kérdésfeltevéseivel el,is gondolkoztatja az olvasót. A felvetett problémák megoldásában a Világosság Fiai nem segíthetnek, ezeket nekünk kell megoldanunk.
Trethon Judit
John Brunner
VÉDŐSZENT A szülészeti klinika főnővére megállt a szülőszoba zajkiszűrő, baciluskiszűrő kettős üvegablaka előtt, és így szólt a Világegészségügyi Szervezet magas, fiatal amerikai küldöttjéhez: – Ez pedig itt a mi védőszentünk. Barry Chance pislogva nézett az asszonyra. Az fürge, negyvenes kasmíri nő volt, érződött rajta, hogy érti a dolgát, s végképp nem az az emberfajta, aki élethivatásából viccet csinál. És hangjában bolondozásnak semmi nyoma. De itt, Indiában, e nyüzsgő szubkontinensen sosem lehet egészen bizonyos az idegen: ki mit mennyire vesz komolyan? Elvégre a klasszikus tanítás szerint a világegyetem maya, azaz illuzórikus. Megalkudott. – Elnézést, nem értettem, amit mondott… – hazudta. Szeme sarkából figyelte a férfit, akire az asszony mutatott. Az idős volt és kopaszodó, ami kevés haja marad, az glóriaszerűen vette körül csupa ránc arcát. Az amerikai eddig úgy figyelte meg, hogy a legtöbb indiai hajlamos a hízásra a korral; ez a férfi cingár volt, mint Gandhi. De hat akkor is: aszketikus külső és glóriaszerű haj tán csak mégse elég ahhoz, hogy szentté tegyen valakit? – A védőszentünk – ismételte a főnővér, finoman tudomást se vett látogatója elképedéséről. – Dr. Ananda Kotivala. Ön igen szerencsés, hogy még munkában látja. Ez az utolsó munkanapja, mielőtt nyugalomba vonul. Chance leplezetlenül bámulta az öregembert, és közben megpróbálta értelmezni az asszony szavait. Úgy érezte, menti a modortalanságát, hogy ez a folyosó itt a szülőszoba mentén egyfajta nyilvános nézőtérnek számított. Mindenütt a várandós anyák rokonai, barátai, köztük egészen kicsi gyerekek is, akiknek lábujjhegyre kellett állniok, hogy belessenek az ablakon. Indiában nem ismerték a szemérem és egyedüllét jogát, legfeljebb csak a gazdagok. A túlnépesedett, fejletlen országban a lakosságnak csak egy parányi töredéke számíthatott gyerekkorától kezdve erre a fényűzésre. Itt a felnövekedéshez tartozott az, hogy totyogó apróságok bámulták megbűvölten kisöccsük vagy kishúguk érkezését. Chance emlékeztette önmagát, hogy ő idegen, sőt maga is orvos, ama kevés orvosképző egyikében tanult valaha, ahol még mindig megesketik a jelölteket a hippokratészi eskü teljes szövegére. Agya hátsó fertályába erőltette személyes előítéleteit, és arra koncentrált, hogy megfejtse a főnővér különös közlését. A színhely nem árult el semmit. Csupán egy jellegzetes indiai szülőszobát látott, harminchat anya vajúdott benne, közülük ketten kínlódtak és jajveszékeltek – legalábbis erre utalt nyitott szájuk és vonagló testük; a hangszigetelés elsőrendű volt. Vajon hogyan vélekednek az indiaiak a valóságban ezekről a körülményekről, amelyek közepette gyermekeik a világra jönnek, tűnődött el egy pillanatra. Őt futószalagra emlékeztette, az anyák gépekké redukálódtak benne, amelyek megtermelik a maguk csecsemőmennyiségüket az előre kialakított tervek alapján. És mindezt ilyen förtelmes nyilvánossággal! Tessék, már megint beleesett abba a csapdába, hogy kisszerűén, a maga modern amerikai módján gondolkodik! Hiszen az emberiség tömérdek nemzedéke született nyilvánosan. A becslések szerint a világ jelenlegi lakosságának száma körülbelül annyi, mint mindazon embereké, akik mostanáig, a huszonegyedik századig éltek; a Föld lakosságának nagyobbik része ma is folytatja ezt az ősi hagyományt, s a szülést társadalmi eseménnyé teszi: falvakban alkalom a nagyszámú ünneplésekre, itt, a városban pedig a kórházba tették családi kirándulásokra. Az esemény modern kellékeit könnyű sorra venni. Az anyák magatartása például: egyetlen pillantással meg lehetett állapítani, melyikük kapott szülés előtti oktatást, mórt ezek szeme csukva volt, arcukon elszántság tükröződött. Tudták, miféle csoda történik a testükben, és segíteni akarták, nem ellenállni néki. Helyes. Chance elismerően bólintott. De mégis maradtak jajgató asszonyok, kétségkívül legalább annyira félelmükben kiabáltak, mint amennyire a tényleges. fájdalomtól. Nehezére esett elvonnia róluk a figyelmét. Elvégre azért jött, hogy tanulmányt készítsen az itt használatos módszerekről.
A szakemberek legújabb ajánlásait láthatólag helyesen alkalmazták – ez várható is egy olyan nagyvárosban, ahol az orvosi kar nagy részének módja volt külföldön tanulni. Nemsokára el kell majd látogatnia a falvakba, s ott másmilyenek lesznek a dolgok, de arra ráér majd akkor gondolni, amikor muszáj lesz. Az idős orvos, akit „védőszentünknek” neveztek, épp most fejezte be egy kisfiú világra segítését. Gumikesztyűs keze a magasba emelte az emberiség hadseregértek legújabb, fénylő kiskatonáját. Egy pofon – helyesbítsünk: szépen kimért paskolás nyitott tenyérrel elég volt rá, hogy kikényszerítsen egy nyikkanást és az első mély lélegzetvételt, nem túl nagyot, nehogy fölfokozza a születés traumáját. És átadta a várakozó nővérnek, hogy tegye le a szülőágy melletti kis padra, amely alacsonyabban állt a szülőágynál, hogy az utolsó pár csepp értékes anyai vér még leszállhasson a placentából, mielőtt a köldökzsinórt elvágják. Kiváló. Minden a legjobb modern orvosi gyakorlattal összhangban. Épp csak – miért kell az orvosnak oly sokat s oly türelmesen magyaráznia a neki asszisztáló, nyugtalan lánynak? Chance nem sokáig tanakodott, már rá is jött. Hát persze. Nincs elég képzett nővér ebben az országban, hogy minden anyára jusson. Így hát ezek a lányok, akik takarosan és ijedten állnak itt eldobható plasztikköpenykéjükben, egyenes szálú, fekete hajukon plasztikhálóval, nyilván az anyák húgai vagy legnagyobb lányai, ők iparkodnak megtenni, ami tőlük telik. Ekkor az idős orvos még egy utolsó biztató mosollyal otthagyta a szorongó kislányt, és egy jajgató aszszonyhoz lépett, hogy megfogja a kezét. Chance elismerőn nézte, mint nyugtatja az anyát, az mint lazít ki pillanatok alatt; mint magyarázza az orvos, hogyan siettetheti legjobban a szülést – már amennyire ezt a hangszigetelő üveg és az érthetetlen nyelv kettős sorompója mögött megsejteni lehet. Mégis, itt is nagyjából ugyanaz zajlott, amit a világegészségügyi megbízott már száz más kórházban is láthatott. A főnővérhez fordult, és rákérdezett: – Miért nevezi „védőszentnek” a doktort? – Dr. Kotivala nagyon.: . hogy is mondják az önök nyelvén… mondják, hogy „empatikus”? – Az „empátia” szóból? – gondolkodott el Chance. Nem is tudom. De mindenesetre értem, mire gondol. – Igen – mondta a főnővér. – Látta, hogyan nyugtatta meg azt a jajgató asszonyt? Chance lassan bólintott. Igen, ha meggondoljuk, ilyen országban csakugyan különleges adottságnak tekinthető az a képesség, hogy valaki áttöri egy majdnem paraszti asszony babonás félelmét, megérteti vele azt, aminek megértésére a többi asszonynak kilenc hónapnyi terhesség és jóval szakszerűbb irányítás szolgált. Most már csak egyetlen asszony maradt, akinek szája ordításra nyílt, s az orvos nyugtatgatta. A másik, akihez az imént beszélt, átengedte magát a görcsöknek, s nem hadakozott ellenük. – Dr. Kotivala csodálatos ember – folytatta a főnővér. – Mindenki szereti. Ismertem olyan szülőket is, akik csillagászokkal konzultáltak, nem azért, hogy gyermekük születésére a legszerencsésebb napot válaszszák ki, hanem hogy bebiztosítsák: dr. Kotivala műszakja alatt kerülnek a szülőszobára. Műszak? No igen: három műszakban üzemeltek. Ismét a futószalag hasonlat jutott eszébe. De ez a túlságosan fejtett felfogás sehogy se illett össze a csillagászok bevonásának gondolatával. Micsoda bolondos ország! Chance leküzdött egy borzongást, és beismerte: örül majd, ha hazatérhet. Azután elcsöndesedett egy időre, mert felfigyelt valamire, amit eddig nem vett észre: miként nyitják ki szemüket az anyák, mihelyt a szülési fájdalmak fölengednek, miként követik reménykedőn dr. Kotivala járkálását a helyiségben, mintha hívni akarnák: töltsön egy-két percet ágyuk mellett. Ezúttal nem teljesültek be a reményeik. A szülőszoba túlsó végében volt egy farfekvéses eset, s ez óvatos manipulációt kívánt, a magzat megfordítását. Tizenötéves-forma, plasztikba burkolt, szép fiatal lány nézte figyelmesen, mit művel az orvos, közben jobb kezét odanyújtotta az izgatott, szorongó anyának, hadd merítsen biztatást belőle. Chance úgy találta, hogy az ő mértékével mérve nincs semmi rendkívüli Kotivalában. Nyilvánvalóan rátermett ember, betegei szemmel láthatólag szeretik, de idős, és elég lassan és látnivalóan óvatosan mozog, műszakja végéhez közeledvén mindjobban elfáradt. Másfelől kétségtelenül ámulatra méltó, hogy egy ilyen szülőüzemben emberségre lelni. Még az előbb, amikor megjött, érdeklődött a főnővérnél, mennyi időt töltenek itt átlagban a páciensek, az asszony pedig ferde mosollyal így válaszolt: – A könnyebb esetek huszonnégy órát, s ha komplikációk vannak, talán harminchatot. Ha az ember dr. Kotivalát nézte, azt hihette, tenger sok a ideje. Amerikai szemmel nézve, még ez se tesz szentté valakit, de indiai szemmel kétségkívül másként fest a dolog. A főnővér figyelmeztette már, hogy zsúfolt időpontban érkezett, kilenc hónappal egy nagy tavaszi vallási ünnepség után, amelyet a nép kedvező előjelnek tart a család megnövelésére. Ám a figyelmeztetés se készítette elő a realitásra: a kórház zsúfolásig tele volt.
De még rosszabb is lehetett volna. Kissé megborzongott. A probléma egyik vége megoldódik, de még mindig mintegy 180000 új szájat kell etetni mindennap. A demográfiai robbanás csúcsán majdnem negyedmillió volt ez a szám; azután már érvényesült a modern nevelés hatása, az emberek még Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában is kezdték már fölismerni annak szükségességét, hogy csak annyi gyermeket tervezzenek be, amennyit táplálni, öltöztetni és iskoláskorukon át eltartani tudnak; a válság enyhült. Mindazonáltal sok évbe kerül még, amíg annak a szülési hullámnak a gyermekeiből tanárok, munkások, orvosok lesznek, és megbirkóznak az őrületes nyomással. Ez a gondolatmenet elvezette egy mostanság nagy figyelmet keltő tárgyhoz, s akaratlanul is fennhangon mondta ki: – Ilyen embereket kellene kiválasztani éppenséggel ebből a szakmából! – Hogyan? – kérdezte vissza a főnővér határozottan brit jellegű udvariassággal. A hajdani gyarmati rendszer eltörölhetetlen nyomokat hagyott ennek az országnak az értelmiségében. – Semmi, semmi – motyogta Chance. – De nem azt mondta, hogy valakinek ki keltene választania dr. Kotivalát valamire? Chance haragudott magára, amiért nem tudja tartani a száját, mihelyt valami eszébe juttatja a világra nemrég rászakadt dilemmát. – Ugye, azt mondta, dr. Kotivalának ez itt az utolsó napja? – Igen, igen. Holnap nyugalomba vonul. – Van-e már valaki, aki a helyére áll? A főnővér hevesen rázta a fejét: – Ó, nincs! Persze a szó fizikai értelmében van, mert másik orvos veszi át a műszakjait, de az ilyen emberek, mint dr. Kotivala, ritkák minden nemzedékben, s a modern időkben különösen. Szörnyen sajnáljuk, hogy elveszítjük. – Már túl van a… a nyugdíjkorhatáron? A főnővér gyöngén elmosolyodott: – Indiában nem engedhetjük meg azokat a fényűzéseket, amelyek maguknál, amerikaiaknál szokásosak, mint példái azt, hogy használható anyagokat, legyen az ember, vagy más, a szemétdombra vetnek, mielőtt tönkremennek. Chance szeme az idős orvoson volt, aki már sikeresen megfordította a farfekvéses gyereket, s továbbindult a következő ágyon fekvő asszonyhoz: – Más szóval saját kérésére vonul vissza. – Igen. – Miért? Elveszítette érdeklődését a munkája iránt? A főnővér visszahőkölt: – Természetesen nem! Bár abban nem vagyok bizonyos, hogy meg tudom önnek magyarázni a doktor okait… – Ajkába harapott. – Nos, már meglehetősen öreg, és fél, hogy egy napon meghal egy kisgyerek, mert az ő figyelme elkalandozott. Ha ez megtörténne, az sok lépéssel hátravetné őt a megvilágosodás felé vezető úton. Chance maga is szeretett volna kissé megvilágosodni. Abban a hiszemben, hogy teljesen megértette az asszony szavait, félhangosan így szólt: – Ez esetben még inkább megérdemelné… És elhallgatott, mert szigorúan véve, nem szabadna erre gondolnia, még, kevésbe beszélnie róla. – Hogyan? – kérdezte a főnővér, majd amikor Chance a fejét rázta, így folytatta: – Tudja, dr. Kotivalára fiatalkorában igen erős befolyással volt a dzsainok tanítása, akik számára visszataszító mindenféle élet elvétele. Amikor az életek megóvása iránti vágya arra vezette, hogy orvosi tanulmányokat folytasson, el kellett fogadnia az öles bizonyos formáit, például a baktériumokét, mint ami elkerülhetetlen az ember életben maradásához. De jósága továbbra is vallási alapokon áll, s képtelen lenne elviselni a gondolatot: egy ártatlan kisgyermek miatta veszítse el esélyét a jó és becsületes életre, mert ő önhittségében akkor is tovább folytatta munkáját, amikor az mar-nem biztonságos. – Akkor aligha lehet dzsain – felelte Chance, mert hirtelenében más reagálás nem jutott eszébe. Magában pedig azt gondolta, hogy ha igaz, amit a főnővér mond, akkor akadhat itt még néhány őskori maradvány az egészségügyben és egyebütt, akikre ráférne némi átömlesztés Kotivala felelősségérzetéből, ahelyett, hogy kitartanak, ameddig veszedelmesen szenilisek nem lesznek. – Hivatalosan ő is hindu vallású, mint a legtöbben nálunk – magyarázta a főnővér. – Bár azt mesélte nekem, hogy mélyen beleásta magát a buddhizmusba is; elvégre a buddhizmus maga is hindu eretnekségként indult. – Nem úgy beszélt, mint aki mélyebben érdekelve lenne a dologban. – De attól tartok, még mindig nem értem, mire utalt ön az előbb. Chance a gigantikus gyárakra gondolt, Dupont, Bayer, Glaxo és a jó ég tudja, ki mindenki üzemeire, ahol éjjel-nappal vajúdnak, nagyobb költséggel és energiával, mint amennyivel egymillió anya közönséges gyerekeket hoz létre: oda lyukadtak ki, hogy a tények hamarosan köztudottak lesznek amúgy is, megkockáztathatja hát, hogy föllebbenti a titkolódzás függönyét. Nyomasztotta, hogy egyre tartania kell a száját, így szólt:
– Nos, arra értettem, ha nekem szavam lehetne az ügyben, akkor az ilyenfajta embereknek, amilyen ő is, előjogok járnának a… hm, az orvosi kezelés leghaladottabb formáival kapcsolatban. Jobb olyan embert megtartani, akit szeretnek és tisztelnek, mint azt óvni, akitől inkább félnek. Csend állt be. – Azt hiszem, értem, miről beszél – mondta végül a főnővér. – Hallom, a halál elleni tabletta sikerrel járt. Chance elcsodálkozott. Az asszony arcán görbe mosoly játszott: – Elég nehéz lépést tartani a szakirodalommal, ha ilyen feszítetten dolgozunk, de hát híresztelések ide is eljutottak, ugye. Maguk a gazdag országokban, amilyen Amerika és a Szovjetunió, évek óta dolgoznak egy széles spektrumú antibiotikum-fajtán. Az öregedés ellen. S én azt hiszem, merthogy hallomásból ismerem az önök országait, hogy nyilván hosszú és dühödt vita zajlik arról, ki részesüljön belőle elsőül. Chance teljesen megadta magát, és keserűen bólintott: – Igen, van egy szer az öregedés ellen. Nem tökéletes, de a gyógyszergyárakra nagy nyomás nehezedik, hogy termeljék már kereskedelmi forgalomra. Annyira, hogy épp mielőtt eljöttem a Világegészségügyi Szervezet központjából ide, akkor hallottam, hogy megkötötték már a szerződéseket. Egy kezelés öt-hatezer dollárba fog kerülni, és nyolc-tíz évig tart. Ugye, nem kell kifejtenem önnek, mi erről a véleményem. De ha módom lenne rá, olyan embert választanék ki, mint a maguk dr. Kotivalája, hogy ő élvezze ennek előnyeit a sok nagy hatalmú és vagyonos, ostoba vénember előtt, akik ennek a vívmánynak a révén átviszik majd a jövőbe a maguk ásatag előítéleteiket! Elhallgatott, maga is megijedt saját hevességétől, és remélte, hogy a körülötte nyüzsgő kíváncsi nézők közül senki se ért angolul. – Ön igen rokonszenvesen áll a dologhoz – mondta a főnővér. – De némiképp pontatlan azt mondani, hogy dr. Kotivala nyugalomba vonul, ő szívesebben fejezi ki magát úgy, hogy pályát változtat. És ha ön felajánlaná neki az öregedés elleni kezelést, azt hiszem, visszautasítaná. – De hát miért? – Nehéz ezt megmagyaráznom a maguk nyelvén – ráncolta homlokát a főnővér. – Tudja talán, mi az a sunnyasi? Chance rémülten felélte: – Afféle szent ember, amilyeneket vidéken látni, akiken semmi más sincs, csak egy ágyékkötő, és kezükben koldulótálka? – És egy bot többnyire. – Valami fakírféle? – Egyáltalán nem. A sunnyasi olyan ember, aki emberi tevékenységének végéhez érkezett. Lehetett akármi régebben, üzletember, vagy közalkalmazott, vagy ügyvéd, vagy akár orvos. – Csak nem azt akarja mondani, hogy dr. Kotivala elhajítja minden orvosi tudását, tapasztalatát, mindazt a szolgálatot, amit még akkor is elláthatna ebben az agyonzsúfolt városban, ha néhanap kockára tenné is egykét csecsemő életét manapság, és kimegy koldulni egy ágyékkötőben az önnön lelki üdvéért? – Épp ezért nevezzük őt a védőszentünknek – mondta a főnővér, és rajongó pillantást vetett dr. Kotivala felé. – Amikor majd eltávozik innen, és elegendő erényt szerzett, akkor is a barátunk marad. Chance elhűlt. Hiszen épp az imént mondta a főnővér, hogy India nem engedheti meg magának olyan emberek elhajítását, akik még hasznos munkát végezhetnek; most meg tessék, ez az asszony is egyetért egy tervvel, amely Chance szemében legalább annyira babonásnak tűnik, mint amennyire önzőnek. – Tehát ön szerint a doktor elhiszi azt a szamárságot arról, hogy az erényt el lehet raktározni a későbbi létre? A főnővér fagyos pillantást vetett rá: – Ez udvariatlanság magától. A hinduizmus azt tanítja, hogy a lélek egy örökös cikluson át újraszületik, míg el nem éri, hogy eggyé lesz a Mindenséggel. Hát nem érti, hogy ha az ember egész életén át újszülöttek körül dolgozik, annak szemében mindez valóságossá válik? – Maga is hisz benne? – Nem ez a fontos. De… csodákat étek át, valahányszor új. kismamát veszek föl ebbe a kórházba. Tanúja vagyok, amint egy csuszamlós, mocskos, véres asszociációkkal teli állati aktus értelmes lényt segít a világra. Én is, maga is, bőgő, tehetetlen csecsemőnek születtünk, s most itt állunk, és elvont elméletekről vitázunk. Talán csupán a kémiai összetétel működése ez, nem tudom. Mondtam már: nehezen tartok lépést a szakirodalommal. Chance benézett az ablakon át a szülőszobába, s közben értetlenül ráncolta a homlokát. Valahogy csalódott, becsapottnak érezte magát azok után, hogy maga is elismeréssel adózott dr. Kotivalának a főnővér rajongó jelzőinek hatására. Végül így szólt: – Azt hiszem, indulhatnánk tovább.
Dr. Kotivalát elsősorban kimerültség töltötte el. Szétáradt egész testében, a csontja velejéig. Külső magatartásán semmi se látszott belőle, semmi se mutatta, hogy csak gépiesen végzi a dolgát. Az anyák, akik őrá bízták magukat és utódaikat, megérezték volna minden kis hibát, hiszen érzékelésük most élesebb, mint máskor; maga is tudná az igazságot, és úgy érezné, visszaél a bizalmukkal. De elmondhatatlanul, hihetetlenül fáradt volt. Több mint hatván év telt el azóta, hogy megszerezte orvosi diplomáját. Az embereket azóta is ugyanúgy teremtik. Igaz, hogy a körülmények változtak aszerint, ahogy az orvostudomány fokozatosan megtette hatását; visszaemlékezett a vitathatatlan szerencsétlenségekre, amelyeket gyógyszerek okoztak, mint a thalidomidok, vagy mint az antibiotikumok visszájára fordult áldása. Olyan országokat, amilyen az övé is – több éhes szájjal árasztottak el, mint amennyit jól tud lakatni –, s most már olyan technikákkal dolgozhat, amelyek lehetővé teszik, hogy a keze alól kikerülő tíz gyerekből kilenc most már olyan, akit akartak, szeretnek szüleik, és nem teher számukra, s nincs a törvénytelen gyerekek alig életére ítélve. Néha jól alakultak a dolgok, néha rosszabbul. Dr. Kotivala a hosszú és értékes pályája során a bizalmat tartotta a legtöbbre… Holnap… Gondolatai már-már elkóboroltak attól, amit csinált: független életre hozza a legutolsó gyermeket azok közül, akiket a világra segített. Hány ezer anya nyögött a szülőágyon előtte? Nem mert számolni. És hány ezer új életet indított el? Ezeket még úgy se merte összeszámolni. Lehet, hogy életre segített tolvajt, hálátlant, testvérgyilkost… Nem számít. Holnap – azaz ma, merthogy műszakja letelt, és ez a kisbaba, akit most a lábánál fogva fölemelt, az utolsó, akit kórházban világra segít; bár ha valami nyomorult faluba vetődne, biztosan segítene… Holnap véget érnek a világi kötelességek. S ő a lelki életnek szenteli majd magát, és… Észbe kapott. Az anya mellett álló asszony, a sógornője – akit igencsak megzavart már mindaz, amit csinálnia kellett: sterilizálni a kezét fertőtlenítővel és levenni legjobb száriját és merev plasztikköpenyre cserélni – most ijedten kérdezett valamit. A doktor habozott a válasz előtt. Első ránézésre a kisgyereknek semmije se hiányzott. Fiú volt, testileg egészséges, színe a szokásos születés utáni vörös, s kellő ordítással üdvözölte a világot. Minden olyan, amilyennek lennie kell. És mégis… Bal karjára fektette az újszülöttet, gyakorlottan fölemelte előbb az egyik, aztán a másik szemhéját. Gyöngéddé tette hatvanévnyi gyakorlata. Mélyen beletekintett az üres, világos szempárba, amely ijesztően elütött bőre színétől. A szempár mögött… mögött pedig… De mit mondhat az ember egy ilyen újszülött kisgyerekről? Felsóhajtott, átadta a sógornőnek, a falióra pedig elütötte utolsó műszakjának utolsó másodperceit. Gondolatai mégis ott maradtak, egy meghatározhatatlan impulzus arra késztette, hogy nézze meg még egyszer a kisfiút. Amikor megérkezett az őt leváltó orvos, dr. Kotivala így fejezte be rövid beszámolóját: – És valami nincs rendjén a harminckettes számú ágyon született kisfiúval. Nem tudok semmi kézzelfoghatót mondani. De ha lesz időd, vizsgáld meg, jó? – Meglesz – válaszolta az orvos, egy fénylőbarna arcú és fénylő, puha kezű kövér benareszi fiatalember. A dolog nem hagyta nyugton dr. Kotivalát még ezután se. Már átöltözött, már lezuhanyozott, indulásra kész volt, s még mindig ott őgyelgett a folyosón, nézte, mint vizsgálja meg kollégája a gyermeket, úgy, ahogyan kérte, alaposan, tetőtől talpig. Nem talált semmit, és amikor elfordult, és meglátta dr. Kotivalát, széttárta karját, és vállat vont, mozdulata azt fejezte ki: „Szerintem semmi ok az aggodalomra!” Mégis, amikor belenéztem abba szempárba; ott mögötte… Nem, ez abszurdum. Ugyan mit is olvashatna ki egy felnőtt egy újszülött gyermek tekintetéből? Nem beképzeltségében hiszi-e, hogy kollégája szem elől téveszt valami létfontosságú dolgot? Dilemmájában azt latolgatta, ne menjen-e vissza a szülőszobába, ne nézze-e meg alaposabban. – Nem a védőszentjük az, aki ott álldogált? – kérdezte évődőn Chance a főnővértől. – De bizony ő az. Ez ám a szerencse! Akkor hát megismerkedhet vele személyesen is, ha akar. – Maga olyan csillogó színekkel festette le – mondta kissé epésen Chance –, hogy úgy érzem, sokat vesztenék, ha nem ismerkednék meg vele, mielőtt búcsút mond a világnak.
A gúny nem talált célba. A főnővér kiáltozva tört utat, de nyomban elhallgatott, mihelyt észrevette Kotivala gondterhelt arckifejezését. – Doktor úr! Csak nincs valami baj? – Nem tudom – sóhajtott Kotivala. Jól beszélt angolul, de erős akcentussal, azzal az éneklős hanghordozással, amelyet az eltávozott britek valaha „Bombay Welsh”-nek gúnyoltak. – Egy most született gyerekről van szó, egy kisfiúról, a harminckettes ágyon. Biztos vagyok benne, hogy valami nincs rendjén, de hogy mi, arról fogalmam sincs. – Akkor hát meg kell vizsgálnunk – vágta rá a főnővér. Nyilvánvalóan vakon hitt Kotivala ítéletében. – Dr. Banerdzsí már megvizsgálta, és nem ért egyet velem. A főnővér szemében Kotivala az Kotivala, Banerdzsí pedig senki; arckifejezése hangosabban mondta ki ezt, mint a szavai. Chance-nek hirtelen az eszébe jutott: itt az alkalom, hogy megtudja, van-e igazi alapja a főnővér rajongásának. – Tudja, mit, ne tartsuk fél dr. Banerdzsít, hiszen van elég dolga odabenn, hozzuk inkább ki a gyereket, és nézzük meg! – Ez itt dr. Chance a Világegészségügyi Szervezettől – mutatta be a főnővér. De Kotivala szórakozottan fogott kezet vele. – Igen, ez jó ötlet. Több szem többet lát. Szívesen. Chance agya mélyén az a gondolat is megfordult, hogy viszonylag frissebb diplomája révén talán olyan vizsgálatokat is elvégezhet, amelyeket Kotivala nem is ismer. Valójában azonban épp fordítva volt; a gyerek testének és végtagjainak lassú, alapos tapogatása, a hét csakra kitapintása, a képzeletbeli logikus „életerő” hagyományos fókuszai – ezek mind nem szerepeltek Chance technikáinak szótárában. Persze a modern műszerek bevezetése előtt… Akárhogy is, ezek a kétséges módszerek se tártak föl semmit. Szív normális, vérnyomás átlagos, a külső megjelenés egészséges, a reflexek épek, a gyermek feje lágya nagyobb a normálisnál, de még a normán belül… Majdnem háromnegyed óra telt el már, és Chance bizonyos volt benne, hogy az öregúr csak azért csinálja azt, hogy őrá hatást gyakoroljon; így hát egyre türelmetlenebb lett. Észrevette, hogy Kotivala újra meg újra fölemeli a kisfiú szemhéját, mintha olvasni tudna a mögötte rejlő agyban. Amikor ez megint megismétlődött, lecsapott rá: – Ugyan mondja már meg, doktor úr: mit lát a gyerek szemében? – Maga mit lát? – kérdezte vissza Kotivala, és odatartotta neki a gyereket. – Semmit – dünnyögte Chance egy pillanat múlva. Hiszen már megvizsgálták a szemét a többi szervvel együtt, nem? Az írisz a szabályos csecsemőkori reflexeket mutatta, a retinával kapcsolatban se látszott semmiféle rendellenesség. – Ezt látom én is – mondta Kotivala. – A semmit. Ó, az ég szerelmére! Chance sarkon fordult, és behajította steril vizsgálókesztyűjét az ajtó melletti tartóba. Hátraszólt: – őszintén szólva, nem találok hibát a kölykön. Ön szerint mi baja lenne? Netán egy földigiliszta lelke került a testébe? Kotivala aligha tévesztette el a gúnyos hangot, amelyen a szavak elhangzottak, de válasza tökéletesen nyugodt volt és udvarias. – Nem, dr. Chance, ezt nem tartom valószínűnek. Hosszú latolgatás után arra a következtetésre jutottam, hogy a hagyományos eszmék pontatlanok. Az emberi lét csupán az ember sajátja. Magába foglalja a gyöngeelméjűt és a zsenit, de nem keveredik össze más fajokkal. Ki tagadhatná, hogy egy majom vagy egy kutya lelke alacsonyabb rendű, mint amely egy idióta szemének piszkos ablakán kitekint? – Én biztosan nem mondanám – felelte gúnyosan Chance, és lehúzta köpenyét. Kotivala felsóhajtott, megvonta vállát, és hallgatott. Később… Ananda Bhagat, a sunnyasi nem hordott mást, csak egy ágyékkötőt, semmi más tulajdona nem volt, mint a kéregetőtálkája és a botja. Körülötte a falusiak dideregtek olcsó, esetlen ruháikban – merthogy hideg volt e dombos vidéken a fagyos decemberben –, s igyekeztek minél több időt a parányi füzeik fölé görnyedve tölteni. Fahasábokat gyújtottak, ritkán szenet és még most is jó sok tehénlepényt. A külföldi szakemberek mondogatták ugyan nekik, hogy használják trágyázásra a tehénlepényt, de a tűz melege közelibb volt a jelenhez, mint a jövő évi gabonatermés és a lekötött nitrogén.
Ananda Bhagat mit sem törődött a tűz erős füstjével, amely fölfelé szállt, és betöltötte a homályos kunyhót. Nyugtatgatta az ijedt tizenhétéves-forma lányt, akinek keblén egy gyermek csüngött. Belenézett a gyermek szemébe – s a Semmit látta benne. Nem az első ilyen eset volt ez ebben a faluban, és nem az első falu, ahol ugyanezt látta. Elfogadta, mint a létezés jogát. A Kotivala név elvetésével együtt lett óda az orvostudományok doktorának, a dublini Trinity College-nak minden előítélete, azé az emberé, aki engedelmeskedett a nagyvárosi kórház steril kórtermeiben az intellektualizmus parancsainak. Nyolcvanöt éve során mindig egy nagyobb igazságot érzett maga fölött, s végső döntése az volt, hogy átadja magát ennek az igazságnak. És most, míg kíváncsian belebámult a gyermek üres arcába, zajt hallott. A fiatal anya is meghallotta, és összehúzta magát, mert erős volt a zaj, és egyre erősödött. Ananda Bhagat oly nagy utat tett meg előző világa óta, hogy tudatos erőfeszítéssel sikerült csak megállapítania, mi is ez a zaj. Szitakötő az égben. Helikopter, ritkaság errefelé; miért jönne egy helikopter India hetvenezer faluja közül épp ebbe? A fiatal anya szűkölt. – Nyugodj meg, leányom – mondta a sunnyasi. – Megyek, megnézem, mi az. Nyugtatólag még egyszer megsimogatta, és kiment a roskatag ajtón, megállt a hideg, szeles utcán. A falunak csupán egyetlen utcája volt. Vékony kezével beárnyékolta kezét, és fölfelé hunyorgott. Igen: csakugyan helikopter köröz és csillog a gyönge téli napsütésben. Épp lefelé ereszkedik, de nem attól, hogy ő kilépett a házból A gép már nyilván jó ideje szállt lefelé, mielőtt még meghallotta a zaját. Várt. Kisvártatva kijöttek házukból az emberek, vajon miért fordult feléjük a külvilág figyelme ennek a fura, zümmögő masinának a képében. Látva, hogy csodálatos vendégük a szent ember, a sunnyasi – ritkaság mostanában, meg kell becsülni – ott álldogál, bátorságot merítettek példájából, és nagy merészen kiálltak házuk elé. A helikopter kavargó porfelhőben ért földet, nem messze az utcának nevezett viharvert ösvénytől, s egy férfi ugrott ki belőle: magas, világos bőrű külföldi. Lassan körülnézett, észrevette a sunnyasit, és fölkiáltott. Odaszólt valamit társainak, s elindult felé az utcán. Két másik is kiszállt, megállt a gép mellett, és halkan beszélt: karcsú fiatalasszony kék-zöld száriban s egy repülőoverallos férfi, a pilóta. A fiatal anya is kijött, magához szorította kisbabáját, s nézte, mi történik. Első gyereke, egy totyogókorú kisfiú bizonytalan lábacskáin döcögött utána, kezét kinyújtotta, hogy anyja szoknyájába kapaszkodjék, ha egyensúlya fölborulna. – Dr. Kotivala! – kiáltotta a helikopteres férfi. – Az voltam – felelte rekedten a sunnyasi. Egész angoltudománya kihullt a fejéből, mint egy kígyó levedlett bőre. – Az isten szerelmére! – kiáltotta éles hangon a férfi. – Épp elég nehezen sikerült megtalálnunk magát, fölösleges, hogy most, amikor végre itt vagyunk, szójátékokat játsszon velünk. Útközben tizenhárom faluban szálltunk le, a maga nyomát kerestük, és azt mondták nekünk, tegnap itt járt, de már továbbment… Keze fejével megtörölte az arcát. – Barry Chance a nevem, ha netán már elfelejtett volna. A kórházban találkoztunk… A sunnyasi közbevágott: – Igen, jól emlékszem, köszönöm. De ki vagyok én, hogy ennyi időt és energiát szenteljenek a megkeresésemre? – Tudomásunk szerint maga az első személy, aki fölismert egy Vitanult. Csend. Chance eközben szinte látta, mint halványul el a sunnyasi személye, s mint kerül a helyébe dr. Kotivala. A változás a hangjában is tükröződött, következő szavaiban ismét fölvette a régi „Bombay-Welsh” ritmusát. – Latin nyelvtudásom elég gyönge, mert csak annyi latint tanultam, amennyi az orvostudományokhoz nélkülözhetetlen, de föltételezem, hogy ennek a szóösszetételnek a két tagja vita, azaz élet, és nullus… Úgy érti: mint ez itt? – Intett a tizenéves anyának, lépjen egyet előre, s kezét könnyedén a gyermek hátára helyezte: Chance odanézett a csecsemőre, azután megvonta a vállát. – Ha maga mondja – motyogta. – Két hónapos lehet, ugye? Így, vizsgálatok nélkül… Hangja nyomban elhalt. – Igen, vizsgálatok nélkül! – tört ki váratlanul. – Ez a lényeg! Tudja, mi lett azzal a kisfiúval, akiről maga azt mondta, hogy valami nincs rendjén vele? Az utolsóval, akit világra segített, mielőtt… mielőtt nyugalomba vonult? – Hallatlanul heves volt a hangja, de indulata nem az öreg ember ellen irányult. Egyszerűen csak annak a jele volt, hogy eljutott ereje végéhez, nincsenek már tartalékai.
– Azóta sok hasonlót láttam – válaszolta – Kotivala. Most már határozottan nem a sunnyasi beszélt belőle, hanem a képzett orvos, háta mögött egy élet tapasztalatával. – Így hát el tudom képzelni. De azért mondja csak el. Chance rátekintett, szemében iszonyatféle tükröződött. Az álldogáló kíváncsi falusiak fölismerték ezt az arckifejezést, és – bár még a legiskolázottabbak se tudták követni a gyors angol szavakat – arra következtettek, hogy az égből jött idegenre is hatással van a szent emberből áradó aura. Észrevehetően megnyugodtak. – Nos… nos, a maga nagy tisztelője, a főnővér ragaszkodott hozzá: ha maga azt mondta, hogy valami nincs rendjén a gyerekkel, akkor biztosan nincs rendjén vele valami, pedig én is és dr. Banerdzsí is azt mondtuk, hogy a gyerek oké. Egyre mondogatta, mondogatta, olyannyira, hogy végül is kihatott a munkámra, és nem tudtam elutazni miatta. Úgyhogy aztán azt mondtam, gyerünk, a szentségit, és elvittem a gyereket a delhi Világegészségügyi Szervezethez a legalaposabb kivizsgálásra, ami csak alkalmazható. Tudja, mit találtunk? Kotivala fáradtan törölte meg a homlokát. – Az alpha- és teta-ritmusok teljes hiányát? – kérdezte. – Maga csakugyan tudta! – A Chance hangjából kihallatszó vád már olyan feltűnő volt, hogy ledöntötte a nyelvi korlátokat, és a figyelő falusiak is felfogták, néhányuk fenyegetőleg előbbre lépett, közelebb a sunnyasihoz, mintha szükség esetén meg akarnák védeni. Kotivala megnyugtató mosolyt vetett feléjük, így szólt Chance-hez: – Nem, nem tudtam. Csak most jöttem rá, mit fognak találni. – Akkor honnan a csudából?… – Honnan sejtettem meg, hogy a gyerekkel baj van? Elmagyarázhatom magának, dr. Chance. Hatvanévnyi munka szülészeti klinikákon, seregnyi születő gyerek nap mint nap: ennyitől maga is látná, amit én láttam. Chance visszanyelt egy heves választ, leejtette a vállát: – Ezt el kell fogadnom. De a tény megmarad: maga percekkel a gyermek születése után fölismerte annak ellenére, hogy a gyermek egészségesnek látszott, és egyetlen vizsgálat se mutatott ki szervi elváltozást, hogy az agya… az agya üres, és nincs benne semmi! Úristen, hogy mennyit kellett győzködnöm őket a Világegészségügyi Szervezet központjában arról, hogy maga csakugyan fölismerte, hetekig vitáztam, amíg rávettem őket, engedjenek vissza ide Indiába, hadd próbáljam meg föllelni magát! – A vizsgálataik… – mondta Kotivala, mintha az utóbbi mondat el se hangzott volna. – Sok ilyen gyerek van? Chance az égnek tárta a karját: – Doktor úr, hol a pokolban járt maga az elmúlt két évben? – Mezítláb jártam az egyik kis faluból a másik kis faluba – mondta Kotivala, szándékosan szó szerint értelmezve a kérdést. – Nem kísértem figyelemmel a külvilág híreit. Ezeknek az embereknek ez a világuk. – A görbe utcára mutatott, a nyomorult viskókra, a fölszántott-bevetett földekre, az egészet körülölelő, kék hegyekre. Chance mélyet lélegzett: – Tehát nem tudja és nem is érdekli igazán. Hadd avatom be. Csak néhány héttel azután, hogy először találkoztam magával, hír érkezett, amely eszembe juttatta Indiát: jelentés arról, hogy a gyerekekkel velük született imbecillitás hirtelen ijesztően megemelkedett. Rendes körülmények között egy gyerek már egészen kicsi korában reagálni kezd, ha vázlatosan is, de ember módra. Korán érő gyerekek hamar mosolyognak, és minden gyerek észreveszi a mozgást, a színeket, kapaszkodik, és… de hát nem kell mondanom magának! – Kivéve azokat, akiket Vitanuloknak nevezett? – Pontosan! – Chance összeszorította a kezét, mint aki meg akar ragadni valamit. a levegőben. – Semmi élet bennük! Hiányzik minden normális reagálás! Ha az EEG-vel megvizsgálják, semmi agyi hullám, mintha mindaz kimaradt volna belőlük, ami egy embert emberré tesz! Számon kérő mozdulattal Kotivalára mutatott: – És maga egyedül fölismerte a legelsőt! Mondja meg, hogyan! – Türelem. – Kotivala, akit meggörbített a magas kora, még mindig hallatlan méltósággal tartotta magát. – Az imbecillisek számának ez a növekedése… közvetlenül azután tört ki, miután visszavonultam a kórházból? – Nem, természetesen nem! ' – Miért „természetesen”? – Túlságosan lekötött bennünket a… Ó, hiszen maga kimaradt az egészből, mi? – kérdezte Chance keserű gúnnyal. – Az orvostudomány egy kisebb diadalával voltak teli az újságok, s a Világegészségügyi Szerve-
zetnek épp elég gondja volt, hogy azt elindítsa. Az öregség elleni kezelés néhány nappal azután lett köztudott, hogy megismertem magát. Boldog-boldogtalan sorba állt és veszkődött érte. – Értem – mondta Kotivala, és öreg válla kétségbeesett mozdulatba roskadt. – Érti? Hát ez meg mit jelent? – Bocsásson meg, hogy félbeszakítottam. Folytassa, kérem. Chance megborzongott, láthatólag legalább annyira az emlékeitől, mint a maró hidegtől. – Megtettük, ami tőlünk tellett, elhalasztottuk a kezelés bejelentését, amíg elegendő gyógyszer halmozódott fel pár millió jelentkező számára, de persze így se volt jobb, mintha már a laboratóriumi eredményekkor hírül adtuk volna, mert úgy látszott, mindenkinek a legjobb barátja épp múlt pénteken halt meg, az emberiek óbégattak, hogy gondatlanságból megöltük őket, és… az ördögbe is, nyilván el tudja képzelni. Akárhogyan intéztük, mindenképp rosszul jött ki a dolog. És azután, mindennek a tetejébe, jött az új gond. A veleszületett imbecillitás a szülések tíz százalékára tehető, aztán húszra, harmincra! Mi zajlik itt? Mindenki magánkívül, mert épp, amikor már gratuláltunk magunknak, hogy rendet teremtettünk az öregedés elleni gyógyszer dolgában, máris itt a történelem legfantasztikusabb válsága, és nem akar vége szakadni, egyre rosszabb és rosszabb… Az elmúlt két héten nyolcvan százalékot ért el. Érti ezt, vagy annyira belesüppedt a hiedelmeibe, hogy már nem is zavarja magát? Az elmúlt héten születettek közül minden tíz gyerekből nyolc, valamennyi országban és világrészen gondolattalan állat! – És azt gondolja, hogy az, akit együtt vizsgáltunk, az volt a legelső? – Kotivala eleresztette a füle mellett a fiatal férfi szavait, tekintete gyújtópont nélkül bámult a hegyek fölötti kék messzeségbe. – Amennyire megállapíthattuk. – Chance széttárta a kezét. – Mindenesetre, amikor utánanéztünk, az derült ki, hogy az első gyerek, akiről ezt jelentették, azon a bizonyos napon született, és én történetesen emlékszem, hogy az első születés időpontja, amelyről tudunk, körülbelül egy órával az előtt volt, hogy megismerkedtünk. – Mi történt aznap? – Semmi számottevő. Az ENSZ minden forrását bevetettük; átszűrtük színültig a világ minden kórházi följegyzését, és nemcsak arra a napra vonatkozólag, hanem a kilenc hónappal korábbira is, amikor a gyerekek fogantak; csak hát ez sem stimmel, mert némelyikük koraszülött, mások túlhordottak, és mind ugyanolyan, üres, kong… ha nem fogytunk volna ki már ennyire minden ötletből, soha nem csináltam volna ilyen őrültséget, hogy idejövök magáért. Merthogy úgy sejtem, maga semmit se tud segíteni, ugye? A harag tüze, amely úgy égette érkezésekor Chance-t, most már elhamvadt; a fiatal férfi kifogyott a szóból. Kotivala ott állt, gondolkodott néhány percig, a falusiak pedig mind nyugtalanabbul beszélgettek. Az exorvos végül így szólt: – Az az öregedés elleni gyógyszer… sikeres? – Ó, igen. Hála istennek. Ha nem lenne valami vigaszunk ebben az egész szörnyűségben, már belebolondultunk volna, azt hiszem. Fantasztikusan lecsökkentettük a halálozási arányt, mondtam már, hogy emberek millióinak elegendő mennyiséget halmoztunk fel, mielőtt nyilvánosságra hoztuk a hírt. És mert jól terveztünk, remélhetjük, hogy enni is tudunk majd adni a többletszájnak, és… – elhallgatott, mert Kotivala furcsán nézett rá. – Akkor azt hiszem, meg tudom mondani magának, mi történt a találkozásunk napján – jelentette ki az öregember. Chance kábultan lépett egyet előre: – Akkor ki vele! Maga az utolsó reményem… maga az utolsó reményünk. – Nem nyújthatok reményt, barátom. – Szavai úgy visszhangzottak, mintha önnön lélekharangja szólna. – De van egy úgynevezett művelt sejtésem. Mintha olvastam volna valaha egy számítást, amely szerint annyi ember él ebben a mi huszonegyedik századunkban, mint amennyi eddig összesen élt az ember kialakulása óta. – Igen, magam is olvastam ilyet egyszer régen. – Akkor szerintem a kettőnk találkozásának napján a következő történt: akkor emelkedett a Föld lakossága első ízben az összes addig élt ember száma fölé. Chance elképedten rázta a fejét: – Nem értem! Vagy… hogy is? – És így kiderül – folytatta Kotivala –, hogy ugyanakkor vagy nem sokkal később maguk föltalálták, és a világ rendelkezésére bocsátottak egy gyógyszert, amely megszünteti az öregedést. Ön nem fogja elfogadni ezt a magyarázatot, Mr. Chance, mert emlékszem arra a viccelődésére egy földigilisztával kapcsolatban. De én elfogadom. Szerintem maga értette most meg velem, mit láttam, amikor annak az újszülött gyereknek a szemébe néztem, és hogy mit látok újra, amikor erre a kicsi lányra nézek itt. – Megérintette a mellette álló
fiatal anya karját, s az szemérmesen rámosolygott. – Nem az elme hiányát, ahogy maga mondja. Hanem a lélek hiányát. Chance néhány pillanatig azt képzelte, hogy a démonok kongó nevetését hallja a téli szél suttogásából. Heves erőfeszítéssel kiszabadította magát ebből a képzelgésből. – Nem, ez képtelenség. Csak nem akarja azt mondani, hogy kifogytunk az emberi lelkekből, mint hogyha azok valami kozmikus raktárban lennének fölhalmozva, s onnan osztanának ki egyet-egyet, valahányszor gyerek születik! Ugyan már, doktor úr: maga tanult ember, ez pedig a legócskább babonás halandzsa! – Ahogy mondja – értett egyet vele udvariasan Kotivala. – Olyasmi ez, amit nem szándékozom megvitatni magával. De azért köszönettel tartozom magának. Megmutatta nekem, mit kell tennem. – Óriási – mondta Chance. – Ez egyszerűen óriási Megkerülöm a fél földgolyót abban a reményben, hogy maga megmondja, mit kell tenni, maga pedig… Mit kell tehát tennie? – A remény utolsót villant. – Meg kell halnom – mondta a sunnyasi, azzal fogta a botját meg a tálkáját, nem szólt senkihez, még a fiatal anyához se, akit Chance érkeztekor vigasztalt, lassú, öregemberes léptekkel elindult az úton, amely a magas, kék hegyek és az örökös jég felé vezetett, amelynek révén szabadon bocsáthatja lelkét. Fencsik Flóra fordítása Viszt György rajzai
RAFAŁ A. ZIEMKIEWICZ
A BÁZIS Ronda egy hely a Rigel First bázis. Reggel felébredve, Rattennek csak egy vágya volt: tovább aludni. A támaszpont – pár négyzetkilométer terület szürke kupolákkal, egy leszállóhellyel tíz-egynéhány kilométer mélyen az ingoványos alapzatba vert betonoszlopokon. Mindezt elektromos kerítés veszi körül. Mi van még? A légkörből hiányoznak a mérgező vegyületek. Nincsenek az emberekre veszélyes vadállatok. Nincsenek ártalmas baktériumok. Nincsenek itt tájfunok, vulkánok és szeizmikus talajmozgások. Az összes lehetséges veszélyek közül a támaszpont lakóira csak egy leselkedett, a legszörnyűbb: az unalom. Ratten ismételten minden reggel erre gondolt, felülve az ágyán, amikor már néhány hónapot töltött el a bolygón. Az ébresztő hangjel még a fülében csengett, a szeme majd leragadt. A szomszédos szinten általában késő éjszakáig mulattak a szerelők, így aztán soha nem alhatta ki magát. Most mégis feltápászkodott, és a fürdőszobába vánszorgott. Az étkezde még üres volt. Az automatából kivette az ételt, és asztalhoz ült. – Üdv, Szerzetes. Szokás szerint te vagy az első – ez Marty volt, az adagjával Ratten mellé rogyott. – Ahogy a szabályzat előírja – mondta Ratten, és beleharapott a sültbe. – Te tényleg úgy szereted a szabályzatot? – Nem. De utálom a rendetlenséget. És nem tudom elviselni a másnapos szerelőket. Marty savanyún mosolygott. Idősebb fickó volt, megkeseredett, lemondó. – Grey körülbelül ugyanígy beszélt. – Grey? – Téged küldtek a helyébe. A szerelők főnökének születésnapja volt, másnap aztán Grey a száztizenhetes mellett a talajba fúródott. Tíz-egynéhány méterre belecsapódott, hát nem is próbáltuk meg kiásni. Ratten lenyelte az utolsó falatot, megtörölte száját, felállt: – Megyek, ellenőrzöm a Sztratoszt. Ma muszáj repdesnem egy kicsit. Folyosó, lift, folyosó, léptei zaja a fejében visszhangzott. A bázison csak hajnalban van olyan csönd, hogy az ember még saját szíve verését is hallja. Napról napra gyorsabban és idegesebben ver. A hangár helyett Ratten inkább a központba ment. Az ügyeleteseket nem ébresztette fel, halkan lépdelt. A számítógép billentyűzetére tíz-egynéhány szót ütött, majd gondosan feljegyezte a képernyőn megjelenő számot: 17,99872765. FELJEGYZÉS 08.12. A talaj itt ingoványos. Első pillantásra ezt nem látni, de ha egy szállítógépet otthagyunk, pár nap múlva a fedélzet pereméig belesüllyed. Minden épületet igen mélyre vert, hatalmas oszlopokra kell emelni; valahol a mélyben kemény sziklaréteg lehet. Tulajdonképpen nincs is itt más, csak a mi bázisunk. A bennszülöttek a törzsközösség szintjét érték el, fából és ágakból épített kunyhókban vagy egyszerűen az erdőkben, a fák alatt laknak. Megtehetik, enyhe az éghajlat. Szóval csak a bázisunk van itt, meg néhány tartalék leszállóhely, tizenöt állomás és egy felszámolt bánya. És nincs mit csinálni. Azon töprengtem, egyáltalán minek építették ezt a bányát. Csak tegnap kaptam rá magyarázatot egy pilótától, aki már két éve van itt. A Rigelt valaha az Őrszolgálat hódította meg nagy csinnadrattával és pompával. Akkor gondolkodás nélkül felépítették ezt a sok mindent – de később változott a helyzet, az érckitermelés többé már nem fizetődött ki. De persze már nem vonulhattak vissza, a büszkeségük nem engedte, hogy beismerjék a kudarcot. A bázist hát átadták a civileknek, ők meg elrepülitek a fenébe, hogy újabb élettereket hódítsanak meg. Drágám, itt újabb gúnynevet akasztottak rám. Most Szerzetesnek szólítanak, mert nem kérek a szórakozásaikból Azt állítják, unalmas vagyok, nem tudok mulatni. Azt is mondják, hogy ha majd megunom az egyedüllétet, magamtól térek meg hozzájuk. Lehet, igazuk lesz. – Az istenit, hagyjatok már békén – mondja Ratten, és leteszi poharát. Egy pillanatra csend lesz. – A Szerzetes elfáradt – mondja Vist, nem tudni, csak úgy magának, vagy a többieknek is, és mélyre szívja a füstöt. Aztán félig behunyt szemmel, finoman tartva ujjai között, továbbítja a cigarettát Nortiusnak.
– Ahányszor csak idejövök, mindig kikérdeztek az égés életrajzomból. Akár egy iskolában. – Mi egymást már ezerszer meggyóntattuk – morogja Mressen, és Ratten felé nyújtja a csikket. Ratten a fejét rázza – ez is naponta hússzor ismétlődik. Mressen néni erősködik. – Ha nem, hát nem, legalább több marad nekünk. – A cigaretta Ortishoz vándorol. – Te Szerzetes, érdekelne, miért jöttél te ide – mormolja Mressen, és sűrű szőke hajába túr. – Magyarázd meg: egy fickó, aki éppen hogy elvégezte az iskoláit, jó diplomával és jó véleményekkel kiköt egy ilyen ócska, isten háta mögötti bázison, ahol nem fog előbbre jutni a szamárlétrán, nem is szabadul innen hamarabb, mint egy év múlva… Miért? – No lám, miért is? – kérdi Nortius is. – Először is: rossz véleménnyel voltak rólam. Másodszor: így persze nem is kerülhetek feljebb a szamárlétrán. Harmadszor: a Földtől messzire akartam kerülni. A lehető legmesszebbre. Különben is… Ne haragudjatok, de ez magánügy. Ratten tudja: nem fognak kérdezősködni a részletek felől. Pedig szeretné elmondani őket. Iszik, fejig lehunyt szemmel figyeli az asztal körűi keringő cigarettát. – A Földön mostanában sok minden történt – mondja e|k gondolkozva. – Az új komputer- és védőrendszer-törvény miatt zavargások voltak… – Tudjuk, tudjuk! – De most aztán, hogy népszavazással több mint egy egyharmados többséggel elfogadták a törvényt, hát ellenünk fordultak. Főleg a diákok ellen. Választhattam ezt a bolygót vagy a Betelgeuzét, ahol évente húsz halálos baleset történik, és még egy harmadik ócska helyet. – Hát te is részt vettél a zavargásokban? – kérdi Vist. – Igen. – Tüntettél az elnöki palota előtt? – Igen, ott voltam – mondja Ratten büszkén. Vist gúnyosan vigyorog: – Láttam azt a tüntetést a holovízióban, és. tudod, mi jutott eszembe? Hogy hülye kölykök vagytok. Kicsi, hülye kölykök, akik nem akarják megenni a tejbepapit, és még azt sem tudják, mit akarnak. – Kölykökre nem szoktak lőni, Vist – feleli Ratten kis gondolkodás után. Mressen új cigarettát sodor, meggyújtja, beszívja a füstöt. Továbbadja, és kényelmesen elterpeszkedik. – Már vibrálok – mondja arcán kéjes gyönyörrel. FELJEGYZÉS 08.14. Ha a vibrálást emlegetik, az a jelzés, hogy odébbállhatok – most már úgy sem lehet velük szót érteni. Általában pár percig még próbálnak rábeszélni a lányokra és a „fűre”, de maguk sem hiszik, hogy sikerül. Fogalmam sincs, hogyan csinálják. Alighanem valamiféle cserekereskedelmet folytatnak a vadakkal, de nem akarják elmondani, mit adnak cserébe az „élvezetekért”. Különben sem erősködtem – mi közöm az egészhez? Máson jár az eszem. Nemrégen csupa unalomból ellenőriztem a támaszpont alapjainak állapotát. Jelentős feszültséget fedeztem fel, amely ráadásul napról napra növekszik is kicsivel. Ma 17,99872767 volt, az utolsó két számjegy két hét alatt 54-ről nőtt. Kiszámítottam: ha a feszültség ugyanolyan ütemben fog nőni, mint az elmúlt hónapban, hát két év múlva a bázis összedől. Elpattannak az alapok, és az összes épület süllyedni kezd. Elmondtam a fiúknak is, de nem izgatja őket, ezeket csak a „fű” meg a bennszülött lányok érdeklik. Azt hiszem, már nagyon is függenek a kábítószertől. Nem ártana szerezni a fűből és analizáltatni. Amikor szívják, előbb álmosak, kábultak lesznek, lassított filmként mozognak és beszélnek. Aztán elkapja őket a vágy, mennek a lányokhoz, ordítoznak, és úgy viselkednek, hogy, mindenhol hallani őket. Nem tudok aludni, csak fekszem, és az együtt töltött percekre gondolok. Te most mit csinálsz? Ostoba kérdés, hiszen ismerlek. Próbálok aludni, de vagy téged, vagy a bennszülött lányokat látom magam előtt. Csinosak, karcsúk, csak éppen más, furcsa nyelven beszélnek. Ez persze nem akadály. Állítólag jobbak, mint a földi nők. Lehetséges. Éjjelente próbálom felidézni összes találkozásunkat, sorban, minden szót, mozdulatot, örömsikolyt… Aztán sokáig fekszem, és utálom magamat, és arra gondolok, hogy holnap elmegyek a többiekkel. Végül elalszom, reggel alig tudok felkelni, a központban ellenőrzöm a feszültséget, számolgatom, hány hónap múlva dől össze minden. De nem, nem fog összedőlni. Egyszerűen és szép lassan a mélybe süllyed majd. Ratten megnyomta a vörös gombot a bázis parancsnokának ajtaja mellett. A minikamera feléje fordult, és egy pillanattal később az ajtó kinyílott. Belépett az elegáns, fehér műanyaggal borított szobába. Kits a heve-
rőn, pihenő pózban feküdt: térde a padlón, gerince felfelé meredt, feje egy kényelmes támaszon. Becsukta a könyvet, álmos mozdulattal felállt. A heverő eltűnt a padlóban. – Sejtettem, hogy eljössz – kezet nyújtott. – Tényleg? – Állítólag valami nagyon fontosat fedeztél fel, és ezt meséled mindenkinek. – Kits, szeretném, ha ezt az ügyet komolyan vennéd. – Mindent komolyan veszek, ami a bázison történik. No persze, a józan ész határain belül. Beszélj – leült, és az asztal túloldalán helyet mutatott Rattennek is. Az elővette noteszét, Kits elé tette. – Két hete állandóan ellenőrzöm a bázis alapjainak állapotát. A bolygó mélyrétegeiben folyton nő a nyomás, nő a szerkezet feszültsége…! – Nem olyan magas érték ez, hogy veszélyeztesse az épületek épségét. – Még nem, de ha tovább növekszik… – És ki mondta neked, hogy növekedni fog? Furcsa egy bolygó ez, Ratten, és furcsa dolgok történnek itt. Szerintem ezek a mélyrétegekben lezajló változások évszak jellegűek. Hol megnő az érték, hol csökken. Ne törődj vele. – Szóval tudsz erről? – Igen, annak idején mi is észrevettük, és úgy véljük, hogy nincs ok aggodalomra. Ratten átpergetett néhány lapot a noteszben. – Ezek meg a bázis szerkezetének félévenként ismételt ellenőrzései. Nézd, ezek a feszültségek évek óta folyamatosan növekednek. Kits olyan arcot vágott, mint aki legszívesebben bedeszkázná a világ összes számítógépét. – Ki engedte meg, hogy a főkomputer emlékezetében turkálj? – Senki sem tiltotta meg. – Ehhez a bázis parancsnokának engedélye kell, Ratten. Ratten vállat vont: – Jól van, még egy bűntényt követtem el. De né beszéljünk másról. Kits felállt, ide-oda járkált: – Tulajdonképpen mit akarsz? – Három hónap múlva jön a következő szállítmány. Vedd fel velük a kapcsolatot, hogy küldjenek szeizmikus vizsgálóeszközöket és építőipari felszerelést. És addig is vizsgáljuk meg a dolgot a raktárunkban lévő eszközökkel. Kits egykedvű tekintetét a mennyezet sarkába vetette: – Ratten, tiéd ez a bázis? – Nem értem. – Azt kérdem: a tiéd ez a bázis? – Hát… állítólag a miénk. – Hogyhogy a miénk? Kié? – A Földé. – Az egész Földé? – Állítólag. Rigel First főnöke erőteljes fintort vágott: – Légy komoly, Ratten, mert úgy érzem magamat mintha Visttel beszélgetnék. – Ez a földi birodalom polgári osztálya kozmoszkiaknázó részlegének bázisa. – Akkor hát te miért foglalkozol, minek zavarsz bennünket ezzel a marhasággal? Ne játszd meg magadat, Ratten, téged büntetésül száműztek ide. Mit törődsz te a Föld kormányának tulajdonával? – Unalmamban. Hogy agyonüssem az időt. Várhatok hát a bázis parancsnokától hivatalos választ? – A parancsnok válasza: megtanácskozóm a dolgot a többiekkel, és ha szükségesnek találjuk, megfelelő intézkedéseket hozunk. Ratten mereven bólintott és felállt. Az ajtóban úgy tűnt, hallja még Kits csöndes morgását: „Ez a következő Grey, a fenébe is.” FELJEGYZÉS 08.18. Ma 17,99877274 volt. Két nap alatt a tizedesvessző utáni utolsó számjegy kettővel nőtt. Azt hiszem, ennek van valami köze ahhoz a két nap előtti eseményhez. Kissé letértem a repülési útvonalról, néztem alattam a réteket és erdőket. Egy helyütt a bolygó felülete hirtelen kidomborodott. Több tíz
méter átmérőjű, nagy hólyagnak látszott. A hólyag kipukkadt, belsejéből valóságos földáradat. tódult ki. Fél perccel később a helyszínen csak egy magas domb maradt. Tegnap másutt hasonló dombot találtam; az már besüppedt, szétfolyt. Lehet, pár hónappal ezelőtt itt is ilyesmi történt? Ratten félig hunyt szemmel figyelte Ortist, amint mellre szívja a füstöt, és visszatartja lélegzetét. A csikket Ratten felé nyújtja. Ratten tiltakozva ingatja a fejét. A cigaretta Grenxhez vándorol. – Na jó, szóval lányokat és füvet kaptok tőlük. És ti mit adtok cserébe? – Különböző apróságokat – fintorog Mressen, – De milyenedet? Nem mondhatod el? – Tranzisztorokat, mikroprocesszorokat, leolvasókat… – A vadaknak? – csodálkozik Ratten. – Mi a fenének kell nekik? – A nyakukba akasztják, meg a kunyhóikban lógnak. Nem láttad? – mondja Nortius. Tényleg, Ratten párszor észrevette, hogy a bennszülött lányok keskeny bőrszíjakon integrált áramkörök lemezkéit vagy diódákat hordanak a nyakukban, de azt hitte, a bázisbéli férfiaktól kapták ajándékba. – … Emlékeztek, amikor Lissen és Kraplen eladtak nekik egy présgépet? A vadak körbeépítették deszkákkal, és odajárnak imádkozni. – Vagy a kis kemencék… állítólag azokat meg oszlopokra tették, és reggelente az egész falu ott hajlong előttük. – Ha így megy tovább, hamarosan eladjátok a fél támaszpontot. – A cuccok a raktárakban hevernek és rozsdásodnak… Csak írunk egy selejtezési jegyzőkönyvet, aztán küldenek helyette egy újat. – És azt is eladjátok… Nevetnek. – No, ne morogj már – Mressen megveregeti Ratten vállát. Jót mulat a férfi felháborodott arcán. – Azt mondtad, ők kezdték ezt az egész kereskedést. Annyira szeretnek benneteket, vagy olyan nagy szükségük van ezekre az alkatrészekre? – kérdi Ratten, de már csak azért, hogy valamit mondjon. – Az ördög tudja. Régebben állítólag harcoltak ellenünk, de tudod, mire mentek a lándzsáikkal?… Megkapták a magukét amúgy rendesen. Lehet, isteneknek tartanak bennünket, vagy valami ilyesmi? – töpreng Mressen hangosan. – Egy frászt. Az istenekkel nem alkudoznának – Vist Rattenhez fordul. – Képzeld, a vadember válogat a cuccokban, az egyik nem tetszik neki, a másikat nem fogadja el. – Gyere velünk egyszer, ha megint kereskedni megyünk. Ratten egy percig töpreng: – Tudod, mit? Szívesen elmegyek. – Hohó! Hallottátok? Nortius eloltja a csikket, és rögtön nekifog újat csavarni. Műanyag dobozt és hártyapapírt húz elő, egy lapocskára hint az apró, sárgászöld levelekből és ügyesen összecsavarja az egészet. – És ha megsértődnek, és többé nem akarnának kereskedni veletek? – kérdi Ratten váratlanul. Egy pillanatra csönd lesz. – A fenébe, miért sértődnének meg? – Ez is probléma? – Vist vállat von. – Megkapnák a magukét. – Mivel? – kérdi Mressen. – Hiszen pisztolyokat is adtál el nekik. Ratten döbbenten néz Vistre. – És te talán nem? – védekezik amaz. – Ki hordott nekik gyújtógránátokat? – No jó, adott esetben lebombáznánk őket – szakítja őket félbe Grenx. – Ne félj, Szerzetes. Annyi esélyük lenne csak, mint… mint, mondjuk, egy cserebogárnak, amelyik szeretne kinyírni egy Sztratoszt. – Azt hiszed, lehetetlen? – érdeklődik Mressen. – No, a Sztratoszok még a könnyű légvédelmi tüzérségnek is ellenállnak – Ratten akarata ellenére és tulajdonképpen ók nélkül elmosolyodik. Minden repülése után látja, hogy a Sztratosz külső páncélzatán döglött cserebogarak nehezen lemosható vastag rétege marad. – A cserebogarak eddig még semmi bajt sem okozták. – Mert ostobák – mondja Mressen. – Az ostoba cserebogár nekirepül a Sztratosznak, és szétkenődik rajta. – Hát az okos cserebogár. Ratten felemeli mutatóujját.
– Nézd. Ha a cserebogár okos lenne, akkor a repülőtéren bemászna az elülső stabilizátor alatti résbe, és a hűtőcsatorna járatain feljutna egészen a vezérlő műszerfala mögé. Aztán, már a start után beférkőzne a vezetékek közé, az egyik irányítóblokk résébe. Rámászna a processzorra, mellső lábaival az egyik, hátsókkal a másik drótra állna, és kész a rövidzárlat. – Elégetné az áram. – Igen, de így is rövidzárlatot okozna. Négytized másodpercre elhülyül az irányítóberendezés, aztán önműködően bekapcsol a tartalékblokk. Ezalatt a Sztratosz néhány fokkal oldalra tér, és a tartalék azonnal helyesbít a másik oldalról. Közben a cserebogár már elégett és kihullott, a tesztek azt bizonyítják, hogy a blokk rendben van, hát a komputer visszatér a tartalékról erre a blokkra. Ám az áttérés alatt a Sztratosz megint eltér pár fokkal, most a másik irányba. A főblokk ismét az ellenoldalról helyesbít. A hajtómű 70%-os húzásánál, akkora sebességnél – márpedig aki okos, 80% alatt nem is repked, igaz? – már ennyi is elég. Elveszted a stabilitást, és belecsapódsz a talajba, így van? – Ez mind igaz – mondja Nortius. – Csak éppenséggel a cserebogár nem ismeri a hajónk szerkezetét. Mindenesetre nem olyan jól, mint te. – Ez a szerencsénk – mondja Mressen halálkomolyan, és a pohár után nyúl. FELJEGYZÉS 08.19. Amit láttam, mélyen a felszín alatti hatalmas robbanás következménye lehetett. Körülbelül a kemény sziklaréteg szintjén. Ilyen mélységi erupciók el-elmozdíthatják a sziklákat, és ennek következtében okozhatják a bázis alapjainak feszültségét. Nem tudom pontosan, drágám, de sok minden nem tetszik itt nekem. Először is, Kits hozzáférhetetlenné tette a bázis számítógépeit. Igaz, jogában áll, de erre rögtön a beszélgetésünk után került sor. Mától kezdve az alapok állapota titok. Egyáltalán, furcsán veszik az ügyet. Vállat vonnak, vagy afféle frázisokkal felelnek, hogy „Túlzól, Öregem”, meg: „Így normális ez, hol csökken, hot növekszik.” Persze nem kell osztozniok aggodalmaimban, de szerintem egy ilyen társaságban, ahol mindenki jól ismeri egymást, az ehhez hasonló ügyről legalább három-négy estén át kellene beszélni. Ha a támaszponton előhozakodom a lábunk alatt érezhető feszültséggel, egy pillanatra úgy érzem, hogy félnek. Nyugtalanít Kits Greyről ejtett félmondata is. Persze ha rákérdeznék, ő is mellébeszélne, így hát nem is kísérletezem. A többi pilótától szerettem volna valamit megtudni Greyről. Képzeld, az egyetlen, amit tudnak róla – hogy jól bírta az italt. És festőién leírják, hogyan fúródott a talajba a gépével együtt. Valami nincs itt rendben, és nem csak ezzel az üggyel. Olykor már úgy érzem, nevetséges vagyok. A fiúknak talán a kábítószer készítette ki az agyát. Pihennem kellene, nem gondolni az egészre. Jól értem már, miért nyúlnak a többiek a „fűért”, és félek, a végén én is ezt teszem majd. Istenem, itthagyni ezt az egészet és visszatérni. Az sem baj, hogy nincs hová menni – mert hiszen hozzád már nem térek vissza. Jó lenne valahol élni, nem élve elrothadni, mint itt. A Földön. Túl korán lemondtunk róla, hagytuk, hogy kiábránduljunk, hogy szétdobáljanak bennünket az űrben. Most már jól látom a dolgot. No de hagyjuk, így vagy úgy, még legalább egy évig itt kell maradnom. Aha, van itt még egy apróság. Ellenőriztem az archívum adataiban, képzeld, a Rigelen nincs semmiféle szeizmikus tevékenység. Akkor hát azok a robbanások mesterséges eredetűek? Ehhez legalább olyan szintű technikára lenne szükség, mint a miénk, azt pedig aligha lehetne előlünk elrejteni. Persze a fene tudja igazán; csak állomásról állomásra repülgetünk, évek óta ugyanazon egyenes vonalak mentén. Lehet, hogy rengeteg más robbanásról nem tudunk és sok egyéb dologról sem? Az erdő felé száguldó szállítógép könnyedén himbálózott. A sötétlila égbolt előtt az egymásba fonódott fák egyetlen nagy fekete foltnak – látszottak. – Nem magyarázhatom el, öregem. Ezt nem lehet elmondani, magadnak kell kipróbálnod – mondta Grenx, mikor Ratten afelől kérdezte, milyen érzés „füvet” szívni. – Ez maga a szabadság, érted? Életöröm! Amikor füvet szívsz, képzeletedben az egész világ a helyes arányokra csökken. Látod, hogy körös-körül minden, ez az átkozott bázis és a munkád is, jelentéktelen… Csak te és a boldogságod a fontos. Ilyenkor önmagad vagy, érzed léted teljességét. Ha elkap a „vibrálás”, mindent tudsz magadról és a világról… De minek is tépem a számat, gyújts rá egyszer, próbáld ki. Ne félj, ettől még nem fogsz rászokni… Tíz-tizenöt évvel ezelőtt a bázison megvizsgálták a dolgot, és arra jutottak, hogy a „fű” nem ártalmasabb, mint a normális cigaretta. A szállítógép elérte az erdő szélét, himbálózva megállt. Mressen átlépte az oldalfalat, és egy percre eltűnt a fák között. Aztán visszaszólt: „Rendben, gyertek!” Ratten felkapta a zsákot, Grenx Nortius társaságában
elindult a fűben. Ő volt a sorban az utolsó. A fák alatt Mressen és három férfi állt. Alacsonyak, tömzsik voltak, testükön itt-ott világos, ritkás szőrzet nőtt. Hosszúkás arcuk ellentétet képzett zömök testükkel. – Akijane wetena, wudi – mormolta az egyik bennszülött, előhúzta kezét fonott öve mögül. – Harimate, okanii retija – az előtte fekvő széles deszkára mutatott. A bennszülött nyakán egész tranzisztorlánc csillogott. Ratten csendben figyelte viselkedésüket. A fák mögül néhány lány emelkedett fel, mindegyik bőrzsákot tett a deszkára, majd visszamentek az árnyékba. Mressen bólintott. A jövevények a másik oldalról léptek a deszkához, és kiszórták zsákjuk tartalmát. A tranzisztorláncot viselő bennszülött letérdelt, pár percig turkált a hozott elektronikus alkatrészek között, majd felállt. Intésére a lányok visszavittek egy füves zsákot, a férfi könnyedén intett Mressennek. Mressen is intett; az üzletet megkötötték. – Legalább alkudoznál – morogta Nortius, és a szállítógéphez ballagott. Hamarosan visszajött a támaszpontról hozott bennszülött lányokkal. Ezek helyet cserélek a fa alatt üldögélőkkel. Mindent elintéztek hát. Már majdnem elindultak visszafelé, de a tranzisztoros intett Mressennek, menjen vele. Eltűntek a fák között. – Mi van? – nyugtalankodott Ratten tíz-egynéhány perc múlva. Grenx csak apatikusan vállat vont. Mressen félóra múlva látható izgalommal tért vissza. De nem szólt, Ratten pedig nem akart kérdezősködni. – Gyerünk. – Mentek a szállítógéphez, a lányok a füves zsákokkal követték őket. FELJEGYZÉS 08. 23. Tudat alatt félni kezdek. Az idegeim… Ez baj! Most is a megadott útvonalon repülök, de nagy íveket írok le, és igyekszem minél több területet megfigyelni. Megint láttam több robbanást és a bennszülöttek néhány faépítményét. Valamiféle logikus, célszerű cselekvést kezdek látni mindabban, ami a Rigelen történik. Még a bázis ostoba, unalmas, színtelen élete is olyan benyomást kelt, mintha valaki azt még unalmasabbá, még színtelenebbé akarná tenni. Még semmit sem tudok, csak gondolatban próbálom összehozni a dolgokat. Kinek a hangja ez? Nortiusé? Nem, ő másképpen ejti a szavakat. – Lehet, te igen, de én nem! – Ezt a másik hangot jól ismertem. Igen, ez Kits… – Ratten majdnem elment, de akkor a saját nevét hallotta: – Ő kibírja. De rajta kívül senki. Az átkozott Szerzetes! Hol lehetnek? Ratten a szellőzőakna mellett áll, nagyon késő van már, a bázis csöndbe burkolózik. Az a beszélgetés éppen úgy folyhat két, mint öt szinttel lejjebb. – Nem lehetne megnyugtatni őket? Megmagyarázni nekik, hogy minden rendben lesz? — ezt a hangot is ismeri, de Ratten nem egészen biztos benne, kié. – Kétlem. Szóltam Mressennek, próbálja meg, de amazok hajthatatlanok. – Az ördögbe, pedig a Szerzetes tulajdonképpen rendes fickó. Kicsit lökött, de már-már azt hittük, kigyógyul belőle… Talán a lányok nélkül valahogy kibírnánk. – Ők csak a fűről beszéltek. Márpedig fű nélkül a második napon. mindenki őrjöngeni kezd, kivéve a Szerzetest. – Akkor hát? – Nincs kiút. Bele kell egyeznünk. Csönd. Elmentek. Ratten még áll egy percig, fülét a szellőzőrácshoz tartja. Aztán lassan visszatér a kabinjába. FELJEGYZÉS 08. 28. Nem volt időm beszélgetni önmagammal. Elment a kedvem, hogy hangfelvételeket csináljak – minek, ha úgysem küldöm el őket? Mégis jobb, ha valahol fennmaradnak a szavaim. Sohasem lehet tudni… Meg vagyok győződve róla, hogy valamilyen ellenséges erő tevékenykedik itt; amelyet magasan fejlett technika is támogat. A bázis legénységével nincs értelme erről beszélgetni. Már nem mesélek nekik a talajfeszültségről, most csak a lányokról és különféle fiatalkori kalandjaikról beszélgetünk. Kölcsönvettem tőlük egy lányt – a fenébe, végül is egészséges felnőtt férfi vagyok! De miért mentegetőzöm? „Füvet” úgysem fogok szívni. Így hát a fiúk úgy vélik, megjött az eszem, és most mind gyakrabban szólítanak „Rat”-nek „Szerzetes” helyett. Várjuk a következő szállítmányt; két és fél hónap múlva kell megérkeznie. Egy kazettára felvettem mindent a Rigel bolygó állapotáról és a saját feltételezéseimről; ezt hazaküldöm majd a vezetőknek. Még álcáznom kell magamat, úgy teszek, mintha az egész dolog már nem érdekelne. Talán a hátralévő két hónap alatt fény derül még valamire.
Magasság 25. Sebesség 570. Süllyedés. Magasság 22. Sebesség 520. Süllyedés. Kapcsolat. Rávezetés automatikusan. A Sztratosz lassít, aztán megtorpan a leszállópályán. A kabintető sziszegve felpattan, kidobja a létrát. Ratten a talajra ugrik, nyújtózkodik egyet, és elindul az épületek felé. Átöltözött, lifttel lement a saját szintjére. Megnyomta az ajtó melletti gombot. A szobájában, arccal az ajtó felé, Vist állt. – Még ma magyarázatot kapunk rá – mondta. Ratten csak akkor vette észre a díványon ülő Mressent. – Mi van? – kérdezte gépiesen. Vist jelentőségteljes mozdulattal mutatott az asztalra. Egy lejátszó és számos kazetta hevert rajta. – Lehallgattátok a szalagjaimat? – Kiáltotta Ratten. – Hallottuk, mit akartál jelenteni a főnökségnek – mondta Mressen. – Te Ratten, egy kicsit ütődöttnek tartottunk téged, de azt nem hittük volna, hogy spicli vagy. Amit a földi ügyeidről meséltél, azt is csak kitaláltad, igaz? – Nem. – Annál jobban megleptél bennünket. Most Vist vette át a szót: – Elhatároztad, mi, hogy bajba hozol minket? Mert neked nem tetszett valami? Hogy mindig előkerül valahonnan egy ilyen rohadt dög, aki meg akarja váltani a világot! – Nem akarok bajt hozni rátok! Arról van szó, hogy valaki el akarja pusztítani a bázist. Ha végighallgattátok az összes szalagokat, hát megértitek, miért csináltam azt a jelentést. Vist káromkodott, Mressen leintette: – Hallgass. Mindent végighallgattunk. Fogalmam sincs, miért izgat téged annyira ez az átkozott hely, amelyre senkinek sincs szüksége, és ahonnan te is ellógsz, amint alkalmad nyílik rá. És ha elpusztul is, mit izgat? Megölték a barátaidat, ide száműztek téged, erre te a spiclijük leszel! – Nem, nem erről van szó! – tiltakozott Ratten. – Nem számít; miről van szó – mondta Mressen szomorúan. – El kell téged távolítanunk. – Mi az, hogy „eltávolítani”? – Hát csak úgy. Ratten a falhoz támaszkodott. Fejében összeállt a kép: – Világos. Már értem. Vagy elintéztek engem, vagy nem kaptok több füvet? – Így valahogy. – Hát ez aztán… – Egyedül vagy. Mi meg harmincan – vetette közbe Vist. – Így hát mi döntünk, nem? Ratten íróasztala fiókjába söpörte a kazettákat. – Akkor meg mire vártok? Kapjatok elő egy pisztolyt, és kész! De ha nektek így jobb, el is fordulhatok. – Nem kell megölnünk téged, Ratten. Azt mondták, vigyünk el hozzájuk. Épen, egészségesen. Hogy aztán ők mit csinálnak veled, nem tudjuk. Különben sem a mi dolgunk. – Világos – morogta Ratten. – Majd az lesz a szöveg, hogy a gépemnek műszaki hibája volt, lezuhantam. Olyan mélyen fúródtam a talajba, hogy ki sem ástátok a hullámat. – Pontosan – felelte Vist nyugodtan. – Gyerünk. – Egy kérésem van – Ratten Mressenhez fordult, és a kazettahalomra mutatott: – Töröljétek, le őket. – No, Szerzetes, vigyázz magadra – mondta mögötte Mressen. – És ne haragudj ránk. Tényleg nem tehettünk mást. Ratten nem fordult meg. Két bennszülöttel a háta mögött ment be az erdőbe. Teljes sötétségben és csendben mentek talán fél óráig, aztán tábortüzek csillantak előttük. Amikor közelebb értek, Ratten jól felépített kunyhókat pillantott meg. Az egyik előtt kísérői megálltak, és szó nélkül belökték Rattent az ajtónyíláson. – Szóval te vagy Ratten? Üdv. Örülök, hogy látlak. Ülj le. Iszol valamit? A kunyhóban egy faasztal mellett ősz halántékú férfi ült. Kétségtelenül földi ember volt. – Nő, mit állsz ott? Ülj le. Antin Serde vagyok, geológus, szökevény a bázisról és az araidák egyik vezére. Merthogy ezek araidák, ha még nem tudnád – az ablakokra mutatott. – Ügyes és dolgos nép, az itteni nehéz életkörülmények pedig szép esélyt adnák nekik a jövőben. Sajnos a sors úgy hozta, hogy mielőtt a
fejlődés megfelelő szintjét elérték volna, idevetődtek azok a jöttmentek az Őrszolgálattól. Leromboltak mindent, és felépítették a bázist. No de sebaj. – Antin előbbre hajolt. – Tudod-e, milyen célt szolgálnak az állomások, amelyeket szabályos időközökben ellenőriztél? Ratten tagadóan intett fejével. – Mindegyikben van egy kisugárzó adó. A hullámok nevét már elfelejtettem, a lényeg az, hogy a hatókörükbe kerülő élőlényeknél rendszeresen csökkentik az intelligenciaszintet, ha azok nem rendelkeznek megfelelő védőöltözettel. Ezt csak úgy minden eshetőségre csinálták annak idején, hogy az emberek hátha egyszer majd gyarmatosítani fogják a bolygót, hát senki se álljon az útjukba… Szerencsére már majdnem az összes sugárzót kikapcsoltuk. Hagl olyan ügyesen csinálta, hogy a ti vezérlő számítógépetek észre sem vette a dolgot. Ratten mozdulatlanul ült, Antint nézte, erősen töprengett. – Hát több ember is van itt? – Nyolc. Egyre többen vagyunk, bár erre a bázisra általában az alja népet küldik. – És… az a feszültség az alapokban… Ti csináljátok? – Igen. Egyszerű… A sok robbantás szeizmikus mozgásokat kelt, azokat az alapokat pedig nem túl erősnek képezték ki. A fűért cserébe kapott meg az általunk gyártott anyagokból mindig csinálunk egy-egy nagy méretű bombát a hozzávaló robbantószerkezettel, letesszük a kijelölt helyen, és hagyjuk, hogy az ingoványba süllyedjen. A végén majd csak feldaraboljuk a felső talajréteget. – Ügyes – mormolta Ratten. – De minek ilyen körülményesen, nem tudnátok a levegőbe röpíteni a bázist? – És egy hónap múlva itt landolna az Őrszolgálat büntetőexpedíciója, atombombákat dobálnának ránk, aztán felépítenének egy új, páncélfalú, lézerekkel védett támaszpontot… Mit gondolsz, mi történik, ha Rigel Firstöt a szeizmikus talajmozgások teszik tönkre? – Valahol fenn majd úgy döntenek, hogy nem érdemes újjáépíteni. És az emberek elhagyják a bolygót. – Pontosan ez a célunk. – Antin felállt. – Megértetted? – Igen, most már értem. – Remek. Kár, hogy pilóta vagy és nem kibernetikus. – Nem értem. – Nekünk kibernetikusra volna szükségünk. – Egy pillanat. Azt mondtam, értem, de nem azt, hogy dolgozni fogok nektek. Antin csodálkozott: – Hát akkor? – Lenét, hogy igazatok van, de én vissza akarok menni a Földre. Van ott egynéhány elintéznivalóm. – Nézd, Ratten, ez lehetetlen. Én talán hinnék neked, a többiek is, de az araidák nem engedhetnek meg maguknak ilyen kockázatot. Már nagyon is jól tudják, mire megy ki a játék, még ha nem is nagyon ismerik a szabályait. Ha nem vállalod, megölnek, akárcsak azt a… Greyt. Az volt csak egy igazi hülye, címeres ökör. Üvöltözött velünk, árulóknak nevezett bennünket, mert a bennszülöttek oldalán állunk a földiek ellen. No, mindegy. Legalább becsülettel döglött meg. Ratten az ablaknál állt, keze a párkányt szorította: – Gondolkoznom kell – szólt végre. – Amit a Földön akarsz tenni, nagyon különbözik attól, amit mi akarunk itt csinálni? – Aligha. De hát, tudod… – Nos? – Az ördögbe is, semmi. Persze hogy segítek nektek – mondta akkor Ratten, és öklével tenyerébe csapott. Megfordult, és csodálkozva látta, hogy Antin apró, sárgászöld leveleket töm egy pipába. Aztán az araidák. vezére Ratten kezébe nyomta a pipát: – Nesze, öregem. Szívjuk el ügyünk sikerére! Nemere István fordítása Eszik Alajos rajzai
JURIJ GLAZKOV
A tükörbolygó Nagyon szép és nagyon gazdag bolygó volt. A természet kitűnő alkotása. A smaragdszín dombok alatt ércek garmadája rejtezett, a mély hatalmas energiákat őrzött, az, erdők sudármagasak és dúsak voltak, a mezőkön és a sztyeppeken hosszú szarvú állatok vágtattak, az égen madárseregek húztak, és a vizekben hemzsegtek a halak. E gyönyörű világon értelmes lények uralkodtak, akik eljutottak már a tökély fokára, ismereteik mindenre kiterjedtek, és tudásukat a maguk és a környező világ javára fordították. Egy baj volt csak – a bolygót mások is szerették volna megkaparintani. A Galaxisnak ezt a szegletét olyan civilizációk lakták, melyek a bolygó leigázására törtek. Okuk éppenséggel számos akadt – a bolygólakók gazdagsága éppúgy, mint békés természetük. A bolygón nem voltak fegyverek, nem voltak hadseregek, itt csupán vetettek és arattak, városokat építettek, járták a kozmoszt, s tudásukat újabb és újabb ismeretekkel gyarapították… Ám a Világmindenség óceánjában valahol mindig lázas igyekezettel építették az űrhadi-armadákat. Ezeket a súlyos, páncélozott monstrumokat, űrcirkálókat lézerágyukkal, elektrongyorsítókkal, atomtöltetekkel, rakétákkal szerelték föl; mélyüket deszantalakulatok, tankok és repülőgépek, kétéltűek és sok egyéb hadi bölcsességek töltötték meg. Ezek az armadák aztán hangtalanul megjelentek a bolygó körül, és rohamozni kezdték. A néma űrben robbanások hasították föl az örök sötétséget, majd kialudtak a lángok, és a végtelen messziségekbe apró részecskék áradata sodródott szét, melyek még nem is oly rég űrhajók, fegyverek, emberek és emberi sorsok voltak… A részecskék egyre messzebb és messzebb sodródtak, hogy aztán valahol, valamikor, valamelyikük újra életre keljen. Lángba borultak a Vega csillagtól jött hajók is, és a teret betöltötték hódító küldötteik utolsó sikolyával a rádióhullámok. Lángba borultak és megsemmisültek az Altair csillagtól érkezett hajók is, és csak a lézersugarak vitték haza a végső igazságot fiaikról, haláltusájukról, s vitték átkaikat mindazokra, akik az idegen, nem az ő világukhoz tartozó bolygó meghódítására parancsolták őket… Egyetlen hajó sem érhette el a célját – a bolygó őrizte függetlenségének titkát. A Gamma fekete csillagának tíz hajója pusztult el e leigázhatatlan bolygó körül. A Hódítók Házának ülése viharos volt. A stratégák szakadatlanul gyártották az új és újabb változatokat, csak hogy korábbi tévedéseiket leplezzék. A hadibolygó kényura választ követelt a kudarcokra. Az éppen soros armada pusztulása után leváltotta a tábornokokat, de ez sem segített. Szót adtak hát Kruknak, ennek a fiatal, energikus ezredesnek – azon kevesek egyikének, aki nemcsak a stratégiában igazodott el ragyogóan, hanem annak gyakorlati megvalósításában is. Öt bolygóra vezetett már deszantokat, közkatonából lett az űrerők flottájának parancsnoka, verekedett mocsarakban, dzsungelekben, pusztaságokban, kisbolygókon, teste sebesülések és zúzódások nyomait őrizte. Ravaszsága is segítette a túlélésben, és egyre feljebb araszolt a karrier és az elismerés lépcsőin. A hirtelenszőke óriás nem sokat fecsegett. – Szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy legjobb hadihajóink tragikus pusztulásának valamennyi esetéből általánosan érvényes tanulságokat vonhatunk le – kezdte óvatosan, mint akinek akaratlanul is valami kellemetlen, sőt sértő dolgot kellene elmondania. – Ezek a minden másnál fontosabb tanulságok arra kényszerítenek bennünket, hogy megváltoztassuk a bolygóval kapcsolatos stratégiánkat és harci cselekményeink taktikáját. Az első tanulság, hogy nem hódító szándékú bolygóról és civilizációról van szó: csak és csupán védekeznek veszély esetén. A második: a bolygó mindegyik flottánk ellen egyenlő erejű flottát állított ki – nem nagyobbat, de nem is kisebbet, a mi hajóink mégis mind egy szálig megsemmisültek. Én tehát azt javaslom, hogy a bolygót ne az űrből támadjuk meg, hanem közelítsük meg csendben, egyetlen hajóval: közelítsük meg úgy, mintha sérült hajó közeledne hozzájuk, segítséget kérve. Bizonyos vagyok abban, hogy megadják a leszállási engedélyt. Ők még soha, egyetlenegyszer sem küldték flottájukat a mi űrpályáinkra, a mi csillagunkhoz, noha aligha kétséges, hogy ismerik világunk koordinátáit. S ha már ott vagyunk a bolygó felszínén, a cirkálóból kiözönlenek a katonák, a tankok, a repülők, indítjuk a rakétákat. A bolygó végül a kezünkre kerül. A terv egyszerű, már-már naiv, de éppen ez az ereje. Félnek tőlünk, különben nem ülnének ölbe tett kézzel, arra várva, hogy újra mi támadjunk. Kruk elhallgatott.
– Ez egyszerű és zseniális, tábornok, mondhatnám, egyszerűen zseniális. Haladéktalanul ki kell próbálni. – A kényúr hangja elfúlt az izgalomtól és a Világmindenség fölötti uralom lehetőségének szédületétől. – S aztán a második bolygó, a harmadik, a negyedik… Ez nagyszerű, tábornok. – Ezredes – kockáztatta meg a helyesbítést Kruk. – Nem hibáztam el a szót – ismételte határozott hangon a kényúr. Kruk alázatosan hajtotta le a fejét. A tirannus testőrségének két tisztje tüstént a vállára terítette a csillogó tábornoki egyenruhát, váll-lapjain hatalmas csillagokkal. A cirkálót igen gondosan készítették elő, a deszantalakulatokat maga Kruk képezte ki. Valamennyien profik voltak a maguk szakmájában, olyan gyilkosok, akik mesterfokon pusztítottak élőt és élettelent, erősek és kegyetlenek, a legyőzhetetlen legyőzésére is képesek. Végre minden készen állt a távoli békés bolygó megtámadására. Az indulásnál maga a kényúr is megjelent, ő búcsúztatta Krukot, a lelkész pedig jó előre feloldozta a hódítók e gyülevész hadát eljövendő bűneik alól. Megkezdhették hát az utat a meghódíthatatlan bolygóhoz, ahová jelzéseket küldtek a hajót ért sérülésről, és ahová a páncéllemezek mögé rejtve a halált, egyre közelebb került a felfegyverkezett cirkáló. A hajó átszelte a teret, a bolygó egyre növekedett a kereső képernyőjén és az illuminátorokban. Minél közelebb került a bolygó, annál idegesebb lett Kruk. A bolygó hallgatott, és ez az egész személyzetet fölbolygatta: a tisztek és a katonák dühösen méregették ezt a büszkén lebegő, nyugodt és szép világot. Rémületbe ejtő érzés volt, hogy útjukat semmi sem akadályozta. – Adjunk le egy lézerlövést! – indítványozta a lövegkezelő. – Gyanúsan csendes minden ott lent. – Nem. Várunk. Nem követjük el a régi hibákat – vágta el Kruk. – Ne helyezzük mégis harckészültségbe a fegyverzetet? Minden eshetőségre? – Nem: csendben ülni és várni! – Kruk hajlíthatatlan volt. A cirkáló bolygó körüli pályára állt – senki és semmi nem fenyegette őket továbbra sem, igaz viszont, hogy nem is hívta őket senki. Halálos csend volt. – Leszállás! – adta ki a parancsot Kruk. A cirkáló puhán ért talajt – a legkisebb jel sem utalt rá, hogy veszély fenyegetné őket. Az idegek azonban már nem tudták tovább elviselni a bizonytalanságot. – Támadás! – parancsolta eltökélten Kruk. – Tovább várni értelmetlen. – Elhagyta a hajót, és figyelni kezdte az eseményeket. Kinyíltak az acélfedelek, és a cirkáló mélyéből előcsörtettek a tankok, kiröpültek a repülőgépek, előrajzottak a katonák. Az armada minden irányban előrenyomult. Kruk látta, mint rázkódik meg és robban fel az egyik tank, aztán a második, a harmadik… Fent egy repülő szárnya alatt lángoltak fel a halált hozó lövedékek, és azon nyomban zuhantak alá a szárnyas acélhéja darabjai, aztán a második, a harmadik… A tiszt parancsára a lövészszakasz célzásra emeli a puskákat, s lövéseik akár az ágyúk torkolattüze… és az osztag holtan terül el… Egyedül a tiszt fut még elöl, fölemelt lézerfegyverét, lő – és a semmibe vész, mintha ott sem lett volna sohasem. Az égbolton nem maradt egyetlen repülőgép sem, a harcmezőn egyetlen katona sem. Az utolsó tank céltalan manőverekbe kezdett, még haladt előre, és egyre forgatta fegyvercsövét. Kruk átkapcsolt a tank érzékelőjére, így mintha ő is ott ült volna benne együtt a személyzettel. Szembe velük jött az ellenfél tankja ugyanolyan bonyolult manőverekkel. Kruk tankjának ragadozó csöve befogta, fellángolt és tüzelt. A lövés pontos volt, ám ugyanabban a pillanatban a hódítók utolsó tankjának tornya vagy tíz méterre röpült, a tank pedig fölrobbant, darabjaira esett szét, s égig csapott belőle a láng. Kruk úgy érezte, beleőrül: látta a vereséget, de nem látta az ellent, látta hadseregének katasztrófáját, de nem értette az okát. – Tűz! – ordította tébolyult dühében. A cirkálót elborították az induló rakéták lángcsóvái, és a láthatatlan célt keresve, legyező alakban száguldottak szét. Ám amit Kruk aztán látott, sehogy sem fért a fejébe: egy pillanatra felvillant előtte a cirkálójára minden oldalról támadó rakétaraj… az ő rakétáinak, az ő bolygóján gyártott rakétáknak a raja; nem, nem tévedhetett: a rakétákat cápák, héják, sasok és más ragadozók képe díszítette. Köd borította el a cirkálót, és amikor eloszlott, nem volt már ott sem cirkáló, sem katona. Ez már maga volt a vég. Kruk fegyverét kétségbeesetten szorongatva kúszott előre. Az ellenség arcát akarta meglátni: látnia kellett azt az arcot, parancsoló vágy űzte, hogy halálos szorításban kapaszkodjon össze vele, hogy erős ujjaival torkon ragadhassa végre. Még előbbre kúszott, és rádöbbent, hogy valaki vele szemben kúszik, okosan rejtőzködve a mocsár zsombékjai, a ritkás bokrok és a fák között. „Öreg katona – gondolta. – Jól képzett, és ravaszul álcázza magát.”
Egyre fogyott közöttük a távolság. Kruk jobbra vetette magát egy fa mögé. Ellenfele mesterien ugyanezt tette. Kruk óvatosan kinézett, és sikerült megpillantania ellenfelének világosszín haját és váll-lapján a hatalmas csillagot… „Ez megöl” – villant át az agyán, és hirtelen balra és előre vetette magát, hogy e váratlan mozdulattal elbizonytalanítsa ellenfelét. Vele szemben, akár egy árnyék, súlyos, erős test magasodott fel. Már fegyvere ravaszán volt az ujja, hogy ellenfelébe lőjön, amikor Kruk végre világosan meglátta az arcot, ellenfele arcát: önmagát látta, saját sáros-csapzott, hirtelenszőke haját, szakadt, rongyos tábornoki egyenruháját a hatalmas csillagokkal, rémülettől-gyűlölettől tágra nyílt szemét és a pisztoly fekete csövét, mely egyenesen a mellére célzott. Láng villant, és a golyó átütötte a szívét. „Legyőzhetetlen bolygó!” – ez volt az utolsó gondolata. Bazsó Márton fordítása Zsigovics Iván rajza
GALAKTIKA TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT Megjelenik havonta Főszerkesztő: Sziládi János Főszerkesztő-helyettes: Szentmihályi Szabó Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Telefon: 212-390. Levélcím: Budapest, Pf. 277. 1392 (87-1604), Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató Munkatársak: Kuczka Péter főmunkatárs, Zigány Edit tervező Halmos Ferenc olvasószerkesztő, Trethon Judit szerkesztő Beszédes Natasa tördelőszerkesztő, Bittó Éva szerkesztőségi titkár Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest V.. József nádor tér 1. 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj fél évre 168 Ft, egy évre 336 Ft. Egyes szám ára 38 Ft. HU ISSN 0133-2430 Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, H-1389 Budapest, Postafiók 149. A folyóirat a Szovjetunióban, az NDK-ban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban a helyi postahivatalokban rendelhető meg.
