Tudományos-fantasztikus antológia

Tudományos-fantasztikus antológia

New York káprázatos és szédítő a szó eredeti és átvitt értelmében is. Valaki azt mondta, itt mindenki és minden megtalálható. A magasba ívelő csupa üveg felhőkarcolók szinte ráhajolnak az utcákon hömpölygő tömegre. Szédelegtem a kőrengetegben, az ötödik utca egyik könyvesboltjának kirakatára tévedt tekintetem. Rikító címlapok csalogattak. Odabent zavarba hozott a bőség. A szobafalnyi science fiction polc Asimovtól Wyndhamig elképzelhetetlen mennyiségű ismert és számomra eddig ismeretlen szerző kötetét kínálta. „Ha bővebb választékot akar – mondta udvariasan az eladó –, látogasson el, uram, az 59. és 2. utca sarkán található sci-fi központba. Nem volt nehéz rátalálni az üzletre. Először a képzőművészeti albumok között kutakodtam. Frazetta, Woodroffe, Vallejo, Dean és a többiek könyveit lapozgatva kedvem kerekedett a vásárlásra, de elegendő volt a hátoldalon feltüntetett árakra vetnem egy pillantást, hogy vágyaim lecsillapodjanak. Maradtam hát a gyönyörködésnél. Külön sarokban polcokon, asztalokon, dobogókon a sci-fi játékok. Embernagyságú robotok, űrbéli lények, működő és működtethető gépek, űrhajók, videojátékok. Ismét külön az apró ajándékok, jelvények, képeslapok, matricák és körben mindenhol a könyvek. Órákat töltöttem el, és még mindig csak a választék töredékét tudtam áttekinteni. A különteremre, ahol az antikvár kiadványokat árulták – többnyire a régen kiadott paperback köteteket –, már időm se jutott. Miként a bolt vezetője elmondta, az egyik legnagyobb science fiction klubhálózatot is ők irányítják. Tagjaik számtalan kedvezményben részesülnek. Külön mozi áll rendelkezésükre, ahol olykor még bemutató előtt megtekinthetik a legújabb sci-fi filmeket. Irigykedtem, de tüstént vigaszt is találtam magam számára, hiszen idehaza is megalakult a Galaktika Baráti Kör, és rövidesen megnyílik a Móra Kiadó Galaktika könyvesboltja, ahol remélhetőleg mi is ki tudunk alakítani hasonló tájékozódást és szórakozást nyújtó sci-fi központot.

Összeállította és szerkesztette: Kucka Péter

John Christopher: Egyetlen fűszál se… (Második rész) Fencsik Flóra ford. Kir Bulicsov: Űrdeszant Földeák Iván ford. FILM, TV, VIDEÓ Filmhírek Gáspár András: A Győzelem koszorúi Anthony Boucher: Szent Aquinus kutatása Gálvölgyi Judit ford. MŰHELY Hargitai Károly: Környezeti összeomlás felé? Takács Ferenc: Sci-fi és magasirodalom Pejin Attila: Science fiction Jugoszláviában Berthold Karl Schlüter: Öt ajtó Révai Gábor ford. Randall Garret: Időbomba M. Nagy Péter ford. KÉPREGÉNY Szabó László Róbert: Hörpölin és Hupcihér kalandjai R. A. Lafferty Mit tanulnak a camiroyi iskolások Fencsik Flóra ford. KÖNYVEKRŐL Trethon Judit: Ég óvja a tektiteket! Mátyás István: Egy új könyvről Szentmihályi Szabó Péter: Van még esélyünk? V. Nagy Zsuzsanna: Majd mesélek neked Georgij Gurevics: Nálunk a Földön Földeák Iván ford. John Brunner: Tékozló ifjúság Fencsik Flóra ford.

A borító Zsigovies Iván munkája

4 33 37 39 49 59 61 63 65 67 70 72 80 81 81 84 91 108

John Christopher

Egyetlen fűszál se… II. Ahogy tervezték, elkerülték a főútvonalakat. Távoli ösvényen kötöttek ki egy erdő mellett, Stapleford közelében. Itt a tölgyfalombok alatt kakaót ittak termoszokból csupán a kocsi belső világításánál. Roger Citroenjének belsejét ággyá lehetett alakítani, a három nőt ebbe fektették le, a gyerekek elég kényelmesen elfértek a másik két kocsi hátsó ülésén. A két férfi pokrócot terített le, és a fa alatt aludt. Pirrie vetette fel: álljanak őrséget. Rogernek kétségei voltak. – Nem hinném, hogy itt bajba kerülnénk. És aludnunk kell, amennyit csak lehet. Holnap hosszú út vár ránk. – Johnra nézett: – Mi a véleményed, főnök? – Aludjuk át az éjszakát, ami még maradt belőle. Letelepedtek. John hasmánt feküdt, abban a testhelyzetben, amely – ezt katonáéknál tanulta meg – a legkényelmesebb a földön alváskor. Kevésbé zavarta a testi kényelmetlenség, mint ahogyan emlékeiben élt. Ám az elalvás nem ment könnyen, s amikor sikerült, zavaros álmok keveredtek bele.

VI Saxon Court egy kis emelkedőn állt; ezen a tájon ez emlékeztetett leginkább dombra. Mint sok más élőkészítő iskolát, ezt is vidéki kastélyból alakították át, s messziről még mindig előkelőséget árasztott. A jól karbantartott kocsifelhajtó – mint Davey mesélte, a tanárok és felügyelők tartják karban – barna sivatagon haladt át, amely valaha a két György-kori oldalszárny sportpályája volt; e két szárny korábbi és csúnyább volt, mint a középépület. Minthogy egy három kocsiból álló konvoj feltűnést keltett volna, úgy döntöttek, hogy csak John kocsija menjen el az intézetig, a többiek parkoljanak le tartózkodón az úton, amelyről a kocsifelhajtó leágazott. Steve azonban mindenáron jelen akart lenni, amikor Daveyt elhozzák, s Olivia úgy döntött, vele tart. John mellett ott volt még Ann és Mary. Az igazgató nem volt az irodájában. Irodaajtaja nyitva állt, úgy festett, mint egy palota trónterme. Kisfiúk nyüzsögtek az előcsarnokban meg a lépcsőn; zajosan és izgatottan tereferéltek, John úgy találta, bizonytalanul. Az előcsarnokból nyíló egyik teremből latin igék fölsorolása hallatszott ki, máshonnan csak érthetetlen ricsaj. John már épp meg akarta kérdezni az egyik fiút, merre van az igazgató, amikor az épp leszaladt a lépcsőn. Amint észrevette a rá várakozó kis csoportot, már méltóságteljesebben ereszkedett alá. Dr. Cassop fiatal igazgató volt, jóval negyven alatt, mindig elegáns. Ma kevésbé volt az, de a mutatós köpeny és a szépen föltett négyszögletes kollégiumi sapka csak aláhúzta, hogy szorong és boldogtalan. Fölismerte Johnt. – Üdvözlöm, Mr. Custance, önt is, Mrs. Custance. De hiszen önök Londonban laknak! Hogyan jutottak ki? – Néhány napot vidéken töltöttünk barátainknál – mondta John. – Ez itt Mrs. Buckley és a fia. Davidért jöttünk. Kis időre magammal szeretném vinni, amíg a dolgok rendbe jönnek. Dr. Cassop nem ellenkezett úgy diákjának elvesztése miatt, mint ahogyan előző nap Miss Errington. Készségesen felelte: – Hogyne, természetesen. Szerintem igen jó ötlet. – Más szülő is vitt már el gyereket? – kérdezte John. – Egypáran. Legtöbben londoniak. – Megrázta a fejét. – Nagyon megkönnyebbülnék, ha minden fiút hazaküldhetnék, és egyelőre becsukhatnám az iskolát. A hírek…

John bólintott. Ők is hallottak a rádióban a híreket, amelyek London központjában és néhány meg nem nevezett vidéki városban zajló zavargásokról szóltak. Ezt a tájékoztatást azzal a figyelmeztetéssel együtt nyújtották, hogy a közrend mindennemű megsértésére szigorúan le fognak sújtani. – Itt legalább nyugalom van – mondta John. Körülöttük fokozódott a zsivaj, kinyílt egy osztályterem, és fiúk özönlöttek ki belőle, nyilván óra vége volt –, mármint jó lármás nyugalom – tette hozzá. Dr. Cassop nem vette tréfaként ezt a megjegyzést, se az iskolai fegyelemre tett megjegyzésként. Olyan szétszórt, szórakozott módon nézett körül a fiúkra, hogy John rádöbbent: különös viselkedése nem csupán aggodalomra vagy boldogtalanságra vall. Hanem félelemre. – Egyéb hírt nem hallott? – kérdezte dr. Cassop. – A rádión kívül? Az a benyomásom… ma nem jött posta. – Nem is hiszem, hogy jönni fog – mondta John –, amíg a dolgok nem rendeződnek. – Rendeződnek? – nézett Johnra csodálkozva az igazgató. – Mikor? Hogyan? John még valami másban is biztos volt: ez az ember nemsokára elmenekül. Megérzése haraggal töltötte el, ám ez a harag elpárolgott, mihelyt eszébe jutott az a néma, véres fiatal arc ott az árokban. El akart már menni innen. – Ha vihetnénk Davidet… – Hogyne, persze. Rögtön… Á, itt is van. Davey ugyanebben a pillanatban vette észre őket. Odarobogott a folyosón, és örömteli kiáltással vetette rá magát Johnra. – Davidet a barátokhoz viszi, akiknél lakik? – kérdezte dr. Cassop. – Netán Mrs. Buckleyhez? John megsimította fia barna haját. Nagyon valószínű, hogy újabb emberölések következnek; amiért ölnie kell, megéri, hogy öljenek érte. Az igazgatóra nézett: – Még nem biztosak a terveink. Nem tartjuk föl tovább, dr. Cassop. Gondolom, tömérdek a dolga, gondoskodik erről a sok gyerekről. Az igazgató kiérezte John hangjából a nyerseséget. Bólintott, félelme, keserűsége oly nyilvánvaló lett, hogy Annnek is feltűnt. – Igen, hogyne – mondta dr. Cassop. – Remélem… jobb időkben… akkor hát, Isten velük. Mereven odabiccentett kissé a hölgyeknek, elfordult tőlük, és bement irodájába, becsukta az ajtót maga után. Davey érdeklődéssel figyelte. – A fiúk szerint szegény Cassop megbuggyant. Szerinted is, apa? A gyerekek nyilván tudják, s ő tudja, hogy tudják. Ez csak még inkább ront a helyzeten. Cassop nemsokára kitör és megszökik, gondolta John. Így szólt Daveyhez: – Meglehet. Én is megbuggyannék, ha ilyen banditákkal kellene bánnom, mint ti. Készen állsz, hogy elgyere velünk így, ahogy vagy? – De hová megyünk? – kérdezte a gyerek. – Hogyan jutottatok ki Londonból? Hallottuk, hogy az utak le vannak zárva. Átverekedtétek magatokat? – Lemegyünk a völgybe üdülni – mondta John. – Egyelőre arról van szó: készen vagy-e? Mary összecsomagolt neked egyet s mást. Ha nincs valami nagyon fontos holmid, gyere így, ahogy vagy. – De van! Spooks – mondta Davey. – Hé, Spooks! Spooks egy Daveynél jóval magasabb fiú volt; nyakigláb alkatú és eléggé gyámoltalan arckifejezésű. Odajött csoportjukhoz, és motyogva végighallgatta Davey sietős, izgatott bemutatásait. John emlékezett rá, hogy Spooks – igazi nevén Andrew Skelton – gyakran szerepelt Davey leveleiben néhány hónapja. Nehéz volt megérteni, mi kapcsolja össze ezt a két fiút, merthogy fiúk ritkán választják barátjukul önnön ellentéteiket. Davey megkérdezte: – Velünk jöhet Spooks, apa? Őrült jó lenne! – A szülei nyilván nem lennének elragadtatva – mondta John. – Ó, azzal semmi gond, ugye, Spooks? Az apja Franciaországban van, édesanyja pedig nincs. Elvált, vagy valami ilyesmi. Nem lesz semmi gond. – Hát… – kezdte John. Ann vágott közbe élesen: – Szó se lehet róla, Davey! Nagyon jól tudod, hogy ilyesmit nem lehet csinálni, főleg nem ilyen időkben. Spooks némán bámult rájuk; olyan gyerekként, aki már nem is ismerte a reményt.

– Cassop nem bánná – bizonygatta Davey. – Hozd, amire szükséged van, Davey – mondta John Spooks talán segít. Szaladjatok. A két fiú együtt robogott el. Olivia, Mary és Steve odább mentek, hallótávolon kívülre. John, amikor ketten maradtak Ann-nel, így szólt: – Szerintem el kellene vinnünk magunkkal. Ann arckifejezése kissé hasonlított az igazgatóéhoz: nem félelem volt benne, hanem bűntudat. – Nem – mondta az asszony –, ez képtelenség. – Cassop le fog lépni innen – mondta John. – Ez biztos. Nem tudom, hogy a tanárok közül marad-e valaki itt a fiúkkal, ám ha marad is, csak elhúzódik az égszakadás. Bármi történik Londonban, ez a hely pár héten belül alighanem pusztasággá változik. Nem szívesen hagynám itt Spookst, ha elmegyünk. – Akkor miért nem visszük az egész iskolát? – kérdezte fölpaprikázódva Ann. – Nem az egész iskolát – mondta gyöngéden John. – Csak egyetlen gyereket. Davey legjobb barátját. Ann hangjában most rémületre vált a harag: – Én csak most kezdem megérteni igazán, mibe vágtunk bélé. Lehet, hogy nem lesz olyan könnyű eljutni a völgyig. Kéj gyerekről kell gondoskodnunk. – Ha minden összeomlik – mondta John –, az itteni fiúk közül biztosan lesz, aki túléli, fiatalok még. De a Spooks-félék nem. Ha itt hagyjuk, nagyon valószínű, hogy halál vár rá. – Hány fiút hagytunk hátra a halálnak Londonban? – kérdezte Ann. – Egymilliót? John nem válaszolt azonnal. Szeme az előcsarnokot pásztázta, most újabb osztályteremből tolongott ki egy gyerekcsapat. Aztán újra Ann felé fordult, és így szólt: – Te tudod, mit teszel, kedvesem. Azt hiszem, mind változunk, de más-más módon. Az asszony védekezett: – Nekem kell a gyerekekkel megbirkóznom, amíg te a hős harcost játszod Rogerrel és Mr. Pirrie-vel. – Nem kényszeríthetlek. Ann ránézett: – Amikor elmondtad a beszélgetésed Miss Erringtonnal, szörnyűnek találtam. De akkor még mindig nem voltam tisztában vele, mi is történik. Most már tudom. El kell jutnunk a völgybe, és el kell vinnünk oda a gyerekeinket. Különutasokra nem futja, még erre a gyerekre se. John megvonta a vállát: David jött vissza kis diplomatatáskájával: kipirultan és boldogan, olyan volt, mint egy fejlődésben visszamaradt kormánytisztviselő. Spooks a nyomában. Davey közölte: – Elhoztam a fontos holmimat, mint például a bélyegalbumom. Tartalékzoknit is raktam be. – Anyjára nézett jóváhagyásért. – Spooks megígérte, hogy gondozza az egeremet, amíg visszajövök. Az egyik nőstény nyulam várandós, megmondtam neki, eladhatja a szaporulatot, ha megszületnek. – Akkor gyerünk a kocsihoz – mondta John. Elkerülte a nyakigláb Spooks tekintetét. Olivia törte meg a hallgatásukat, ő nem hallotta Custance-ék iménti vitáját Így szólt: – Szerintem Spooks is jöhetne. Szeretnél velünk tartani, Spooks? – Olivia! – szólt rá Ann. – Jól tudod… – Úgy értettem, a mi kocsinkban – mentegetőzött Olivia. – Elvégre nekünk csak egy gyerekünk van. Csak a hálóholmiját kellene összeszednie. A két asszony egymásra nézett. Annt ismét bűntudat töltötte el s a bűntudat keltette harag. Olivián csak zavar látszott. John arra gondolt, ha Olivián akár a legkisebb nyoma látszana erkölcsi megvetésnek, olyan ellentét alakulhatna ki, amelyet csapatuk biztonsági okból nem kockáztathat. Ann haragja csillapodott, így szólt: – Ahogy akarod, Olivia. De nem gondolod, hogy meg kellene beszélned Rogerrel? Davey, aki érdeklődéssel, de értetlenül figyelte a beszélgetést, lecsapott: – Roger bácsi is itt van? Biztos vagyok benne, hogy kedvelné Spookst. Spooks irtó jó pofa. Mondj valami vicceset, Spooks! Spooks elkínzottan és gyámoltalanul bámult rájuk. Olivia rámosolygott: – Sebaj, Spooks. Van kedved velünk tartani? A fiú lassan bólogatott, Davey karon ragadta: – Dologra! – kiáltotta. – Gyere, Spooks, most én segítek csomagolni neked. – Aztán eltűnődött: – És mi lesz az egérrel? – Az egér itt marad – rendelkezett John. – Add el valakinek. Davey Spookshoz fordult: – Gondolod, hogy kapunk egy hatost a nyulak darabjáért? John a fia feje felett odapillantott Annre; egy pillanat múlva az asszony is elmosolyodott. John közölte: – Öt perc múlva. indulunk. Ennyi időtök van Spooks holmijára meg a közös ügyletek lebonyolítására.

A két fiú már indult is. Davey töprengve így szólt: – A viselős egérért legalább egy tízest kapunk. Arra számítottak, hogy a hadsereg megállítja őket az utakon, s erre a lehetőségre számolva, három különböző mesét dolgoztak ki arra, hogy miért tart északra a három kocsi. John úgy érezte, az a legfontosabb, hogy ne keltsék konvoj benyomását. Ám a valóságban senki se faggatta őket. Az utakon a tekintélyes számú katonai jármű kölcsönösen türelmes forgalomban közlekedett együtt a magánkocsikkal. Amint eljöttek Saxon Courttól, ismét a Nagy Északi Országút felé tartottak, s eseménytelenül hajtottak északnak reggelig. Késő délután megálltak enni egy ösvényen, Newarktól északra. Előzőleg felhős volt az idő, de most csillogóan kék ég és napsütés borult föléjük, a felhők nyugatnak hömpölyögtek, fehér habosan-szálkásan. Mindkétfelől burgonyaföldek húzódtak, a reménybeli második termés várományosai, a csupasz sövényektől eltekintve, semmi se különböztette meg a helyszínt egy termő, gyümölcsöző világ bármely tájától. A három fiú talált egy lankát, és lecsúszkáltak rajta, régi deszkát használtak szánkóul, alighanem egy cigánykaraván hagyta itt még tavaly. Mary félig irigykedve, félig dohogva nézte őket. Sokat alakult a tizennégy hónappal ezelőtti völgybéli hegymászás óta. A férfiak Pirrie Fordjában ültek, és megbeszélést tartottak. John így szólt: – Ha ma átjutunk a Ripon északi oldalára, akkor holnapra eljuthatunk a völgyig. – Messzebb is eljutunk – vélte Roger. – Én is úgy hiszem. De nem tudom, érdemes-e. A legfontosabb, hogy elkerüljük a sűrűbben lakott centrumokat. Ha eltávolodunk Nyugat-Ridingtől, akkor már biztonságban vagyunk, bármi történik. – Nem ellenzem – mondta Pirrie –, és nem is bántam meg, hogy csatlakoztam magukhoz erre a kis utazásra, de nem lehetséges, hogy túlbecsülték az erőszakos cselekmények veszélyeit? Nagyon szép simán jöttünk. Se Grantham, se Newark nem mutatta közeli összeomlás jeleit. – Peterborough le volt zárva – vetette közbe Roger. Szerintem azok a városok, amelyeken még szabadon át lehet haladni, nagyban gratulálnak maguknak, hogy kihagyták őket, és nem azon aggódnak, mi más történhet még. Látta azt a hosszú sort a pékségek előtt? – Közönséges sorállás – mondta Pirrie. – A baj az, hogy nem tudjuk, mikor szándékszik Welling a drasztikus akcióját keresztülvinni. Csaknem huszonnégy óra múlt el a nagyvárosok lezárása óta. Ha az atombombák lepottyannak, az egész országban kitör a pánik. Welling azt reméli, képes lesz a dolgok kézben tartására, de azt nem várhatja, hogy ez első néhány napon is kezében tartja majd őket. Még mindig azt hiszem, ha a sűrűbben lakott területeket kihagyjuk, akkor megúsztuk. – Atombombák, hidrogénbombák – tűnődött Pirrie. – Nem vagyok biztos benne. – Én igen – felelte kurtán Roger. – Ismerem Haggertyt. Nem hazudott. – Én nem az erkölcsiségük miatt kételkedem – így Pirrie –, hanem a temperamentumuk miatt. Az angolok, minthogy gyatra a képzelőerejük, különösebb nehézség nélkül hajtanának végre utasításokat, amelyek a józan eszük megítélése szerint milliók éhhalálához vezetnek. De a közvetlen akció, a gyilkolás önvédelemből, az már más dolog. Nehezen hiszem el, hogy valaha is rászánnák magukat. – Nekünk egész szépen sikerült – vigyorgott Roger. – Magának különösen. – Az én anyám francia volt – mondta egyszerűen Pirrie. – De maga nem érti, amit mondok. Nem úgy értettem, hogy az angolok mentesek az erőszaktól. Megfelelő körülmények között bizony hajlandók szándékosan gyilkolni, nyájasabban másoknál. De nemcsak a képzeletük gyatra, hanem a logikájuk is. A végsőkig megőrzik az illúzióikat. S csak ezután szállnak harcba vad tigrisként. – És maga mikor ért el a végsőkig? – kérdezte Roger. Pirrie elmosolyodott: – Réges-régen. Ráébredtem, hogy mindenki érdekből barát, és saját akaratából ellenség. Roger kíváncsian nézett rá: – Csak részben értek egyet magával. Vannak azért igazi kötelékek is. – Bizonyos szövetségek tovább tartanak más szövetségeknél – így Pirrie –, de azért szövetségek maradnak. A mienk különösen értékes. Az asszonyok Buckleyék kocsijában ültek. Millicent most kidugta fejét az ablakon, és odakiáltott nekik: – Hírek!

A két autórádió közül egy mindig szólt. A férfiak hátramentek meghallgatni. Ahogy közeledtek, Ann így szólt: – Úgy látszik, baj van. A bemondó hangja még mindig higgadt volt, de ünnepélyes is: –… ha szükségesnek látszik, további rendkívüli közleményekre is sor kerül a szokásos hírszolgálaton kívül. Újabb zavargások törtek ki London központjában, csapatokat vezényeltek ki ezek leverésére és a rend helyreállítására. Dél-Londonban az összeverődött tömeg tegnap az ideiglenes közlekedési tilalmat követően megkísérelte a katonai útakadályok áttörését. Itt zavaros a helyzet; új katonai erőket vetettek be megfékezésére. – Most, hogy már kívül vagyunk – mondta Roger –, örülök, hogy volt merszünk kitörni. Jól tették. A bemondó folytatta: – Anglia északi részéről még komolyabb zendülésekről érkeztek jelentések. Néhány nagyobb városból megmozdulásokat jelentettek, éspedig Liverpoolból, Manchesterből, Leedsből; Leedsszel a hivatalos összeköttetés is megszakadt. – Leeds! Ez már kevésbé jó hír – jegyezte meg John. – A kormány a következő nyilatkozatot adta ki – folytatta a bemondó. – „A némely területeken kitört zavargásokkal kapcsolatban közlik a lakossággal, hogy szigorú ellenintézkedéseket kénytelenek foganatosítani. Ha a csőcselék erőszakos cselekedetei folytatódnának, az azzal a veszéllyel járna, hogy az ország anarchikus állapotba kerül; s ezt a kormány mindenáron meg akarja akadályozni. Az egyes állampolgár feladata, hogy csendben tegye a dolgát, és működjék együtt a rend helyreállításán munkálkodó katonai hatóságokkal.” Eddig tart a jelenlegi közlemény. Egy moziorgona belefogott a Kirándul a mackó című számba; Ann pedig lecsavarta a hangerőt, míg épp csak hallhatóvá lett. – Ha egész éjjel vezetünk – számítgatta Roger –, reggelre elérhetjük a völgyet. Nem nagyon tetszik nekem ez az egész. Úgy fest, mintha Leeds elszabadult volna. Addig kellene úton lennünk, amíg jók az utazási körülmények. – Az elmúlt éjjel nem aludtuk ki magunkat – mondta John. – Éjszaka áthajtani Mossdale-en még jó körülmények között se fáklyásmenet. – Ann és Millicent is fölválthat bennünket a volánnál – jegyezte meg Roger. – De Olivia nem tud vezetni – vetette közbe Ár n. – Énmiattam ne aggódj – mondta Roger. – Magammal hoztam a Benzedrinemet. Ha kell, két három napig is kibírom ébren. – Szabad-e javasolnom – szólalt meg Pirrie –, hogy sürgősen koncentráljunk Nyugat-Riding elhagyására? Majd ha ezen túl vagyunk, eldönthetjük, egyből továbbhaladunk-e, vagy sem. – Helyes – mondta John –, ezt tesszük. A fiúk lekiáltoztak a töltés széléről, s az égre mutogattak. Hallgatóztak: közelgő repülőgépek motorzaja hallatszott. Tekintetük a tiszta égboltot pásztázta. A gépek a töltés mögötti sövény fölön tűntek elő. Nehézbombázók voltak, s északra tartottak, ezer méternél nem magasabban. Néma csendben figyelték az áthaladó gépeket. A motorok búgtak, a fiúk izgatottan fecsegtek, ám a felnőttek gondolataik nyugalmát mégse törte meg semmi. – Leeds? – suttogta Ann, amikor a gépek elhúztak. Senki se szólt. Végül Pirrie szólalt meg, hangja éppoly nyugodt és pontosan tagolt, mint mindig: – Meglehet. Persze akad más magyarázat is. De akkor is indulnunk kellene, nem gondolják? Fölkerekedtek, Davey beült Steve-hez és Spookshoz a Citroenbe, amely most elöl haladt. A Ford ment másodiknak, a John Vauxhallja zárta a sort, benne rajta kívül csak Ann és Mary. Doncaster le volt zárva, de az elterelő útvonalakat jól jelezték. A növekedő katonai járműforgalommal együtt kerülték meg északkeletről egy sor békés kis falun át. Most a yorki lapályon jártak; a táj egészen lapos volt, a falvak terjedelmesek és jómódúak. Csak akkor ütköztek katonai ellenőrzésbe, amikor visszajutottak az Északi Országúira. Egy őrmester volt a parancsnok. Yorkshire-i származék, alighanem erről a vidékről való. Jó szándékúan nézett le Rogerre. – Az A-1-es út zárva, csak katonai járművek haladhatnak át, uram. – És miért? – kérdezte Roger. – Zűrzavar Leedsben. Hova szeretett volna eljutni?

– Westmorlandbe. A katona a fejét rázta, de inkább az utasok problémáit méltányolva, mintsem ellenkezőn: – Ha az ön helyébe lennék, visszamennék a yorki útra. Ha közvetlenül Selby előtt levág, áthaladhat Thorpe Willoughbyn Tadcasterbe. Jól elkerülnék Leedst. – Különös híreszteléseket hallani – mondta Roger. – Meghiszem azt – mondta az őrmester. – Pár órája repülőgépeket láttunk, abba az irányba szálltak – tette hozzá Roger. – Bombázókat. – Igen, itt haladtak át – mondta az őrmester. – Mindig jobban érzem magam vidéken, ha ilyesmik röpködnek a levegőben. Fura dolog: nyugtalan az ember, pedig a saját gépeink azok. Ezek ugyan továbbmentek, de én akkor is távol tartanám magam Leedstől. – Köszönjük, mi is ezt tesszük – mondta Roger. A konvoj megfordult, és elindult visszafelé. Az út, amelyen idáig jöttek, délnek vitte volna őket, inkább elfordultak északkeletre, s most, hogy a katonai járműveket maguk mögött hagyták, egyszeriben üres mellékutakra kerültek. Ann megszólalt: – Ezt képtelenség fölérni ésszel. A közlemények, a katonai ellenőrzőpontok: még elmegy. De ez a bombázó; ez más. Bombázó egy nyáresti táj fölött, amelyik táj ugyanolyan, mint volt. – Kicsit csupaszabb – mondta John. Kimutatott a csupasz, fű nélküli sövényekre. – Annyira azért nem más, hogy okot adjon éhínségre, menekülésre, gyilkolásra, atombombára… – Ann elhallgatott, tétovázott; férje rápillantott – vagy arra, hogy az ember ne akarjon magával vinni és megmenteni egy kisfiút. – Az indítékok leplezetlenebbek lettek – mondta John. – Meg kell tanulnunk elviselni őket. – Bárcsak már ott lennénk! – kiáltott fel szenvedélyesen Ann. – Bárcsak beérnénk a völgybe, és becsukhatnánk magunk mögött David kapuját! – Remélem, holnap becsukjuk. A mellékútjuk magas sövényű tájon kanyargott. Lemaradtak a többi kocsitól: Pirrie Fordja meglepő kormányozhatóságával közvetlenül a Citroën sarkában haladt. A Vauxhall épp egy bakterházhoz közeledett, amikor a sorompó lassan elindult lefelé. John fékezett: – A szentségeit! Ahogy a vidéki vasúti keresztezéseket ismerem, most tízpercnyi várakozás következik, amíg a vonat egyáltalában föltűnik. Megnézem, hátha átengednek egy ötösért. Kibújt a kocsiból, megkerülte. Jobb felől, a sövény egy résén át ki lehetett látni egy közeli szénbánya meddőhányóinak dombjaira. Átdugta a fejét a sorompó fölött, végignézett a sínpályán. Füst nem látszott, márpedig a sín nyílegyenesen nyúlt el, és sok mérföldnyi távra lehetett ellátni rajta mindkét irányban. Odament a bakterházhoz, és bekiáltott: – Hello, van itt valaki? Nem jött rögtön válasz. Újra kiáltott, és ezúttal már hallott valamit, de meghatározhatatlan neszt. Zihálás, hüppögés hallatszott valahonnan a házból. Az útra nyíló ablakon át semmi se látszott. Odament a sínpályára nyíló ablakhoz. Innen már látni lehetett, honnan jön a zaj. Egy asszony feküdt a padló közepén. Ruhája széttépve, arca véres; fél lába behajtva a törzse alatt. Körülötte földúlva a szoba; kihúzott fiókok, összetört falióra. Angliában először látott ilyet. Olaszországban a háború alatt volt része efféle látványokban. A fosztogatás nyomai… de itt, a falusias Angliában? Az iszonyatnak ez a járulékos realitása jobban megmutatta a felbomlás kezdetének visszavonhatatlan jeleit, mint a katonai ellenőrzőpontok vagy a szálló bombázók. Nézett befelé az ablakon, és sejtelem tört rá, szinte odaszögezte. A sorompó… Ha ez az asszony itt hever, alighanem halálán van, ki engedte le a sorompót? És miért? Az út és a kocsi nem látszott innen. Gyorsan megfordult, meghallotta Ann kiáltását. John futva megkerülte a bakterházat. A kocsiajtók nyitva álltak, a kocsiban dulakodás. Elöl Ann viaskodott egy férfival; hátul egy másik férfi, Maryt nem látta. Hátha meglepheti őket, reménykedett. A fegyverek a kocsiban. Gyorsan körülpillantott, valamiféle fegyvert keresett, s a bakterház tornáca mellett nyers deszkadarabot vett észre. Lehajolt, hogy fölkapja. Eközben hallotta meg maga mellől egy férfi röhejét. Fölegyenesedett, s egy férfi szemébe pillantott, aki a tornác árnyékában állt. John fejére egy bányafa sújtott le. Föl akart kiáltani, de a szó a torkán akadt. Megroggyant, és földre zuhant.

Valaki kotorászott a fején. Előbb egy zsebkendőt látott meg, sötét volt a beleivódott vértől. Azután fölnézett Olivia arcába. – Jobban vagy, Johnny? – kérdezte Olivia. – Ann? – kérdezte John. – És Mary? – Feküdj nyugodtan – mondta az asszony, és hátraszólt: – Roger, gyere, fölébredt. A sorompó nyitva állt. A Citroën és a Ford ott állt az úton. A három fiú a Citroën hátsó üléséről nézett kifelé, de most nem fecsegtek, a döbbenettől némák voltak. Roger és Pirrie-ék kijöttek a bakterházból. Rogernek komor volt az arca, Pirrie-én most is a mindenkori egykedvűség ült. – Mit történ, Johnny? – kérdezte Roger. Elmondta. Sajgóit a feje; elemi erővel tört rá a vágy; lefeküdni, aludni. – Körülbelül félórát lehettél önkívületben – mesélte Roger. – A leedsi út túloldalán jártunk, amikor elveszítettünk szem elől. Pirrie folytatta: – Félóra alatt becslésem szerint húsz kilométert tehetnek meg az útonállók ezen a vidéken. Ez elég nagy kört jelent. És természetesen táguló kört. Átszövik az utak ezt a környéket. Olivia azalatt John fejét kötözte; a mégoly gyöngéd érintéstől is fokozódott a fájdalom. Roger letekintett rá: – No, Johnny mi legyen? Gyorsan kell döntenünk. John azon volt, hogy összeszedje kavargó gondolatait: – Elvinnéd Daveyt? Ez fontos. Ugye, tudod az utat? – És te? – kérdezte vissza Roger. John nem felelt. Most kezdte fölfogni, mire célzott Pirrie. Rettenetesen kicsi az esély, hogy rájuk találhat. És ha rájuk talál is… – Ha ideadnál egy puskát – mondta –, ezek a fegyverekkel lógtak meg. Roger gyöngéden válaszolt: – Ide figyelj, Johnny, te vezeted az egész expedíciót. Nemcsak magadnak készítesz tervet, hanem mindnyájunknak. John a fejét rázta: – Ha nem jutsz át legkésőbb ma estig az Észak-Ridingbe, lehet, hogy egyáltalán nem menekültök meg. Ezt majd én elintézem. Pirrie az imént arrább ment, az eget kémlelte. – Igen – mondta Roger –, elintézed. Mit gondolsz, mi vagy te? Napóleon? Szuperember? És ki fog fedezni? John így felelt: – Nem tudom, beleférnétek-e mind a Citroënbe… Ha át tudnátok engedni nekem a Fordot… – Együtt utazunk – mondta Roger. – Ha visszamész, minket is viszel. Ez az asszony itt a házban meghalt. Nyilván tudod. – Vidd magaddal Daveyt – kérte John. – Ez minden. – Istentelenül nagy marha vagy! – kiáltotta Roger. – Gondolod, Olivia hagyná, hogy továbbmenjek, még ha akarnám is? Meg kell találnunk őket. Francba az esélyekkel. Pirrie körülnézett, pislogott: – Döntöttek? – érdeklődött. – Én igen, azt hiszem – felelte John. – Gondolom, a szövetség ezen a ponton elveszti jelentőségét, ugye, Mr. Pirrie? A térképen bejelölve megtalálja a völgyet. Ha akarja, adok magának egy levelet a bátyámhoz. Megmondhatja neki, hogy föltartóztattak bennünket. – Megvizsgáltam a helyzetet – mondta Pirrie. – Ha megbocsát, amiért nyersen fejezem ki magam, eléggé meglep, hogy azok az emberek olyan gyorsan távoztak a helyszínről. – Miért? – kérdezte éles hangon Roger. Pirrie a bakterház felé mutatott fejével: – Odabenn félóránál is többet töltöttek. John tompán kérdezte: – Erőszak?… – Igen. Az a valószínű magyarázat, hogy megsejtették: a három kocsi összetartozik, és szándékosan vágták el a lemaradt kocsit a többitől. Tehát igyekeznének mielőbb elpucolni a közelből arra az esetre, ha a másik két kocsi netán a harmadik keresésére indulna. – Segít ez valamit? – kérdezte Roger.

– Azt hiszem – felelte Pirrie. – Eltűnnének a közelből. Azt tudjuk, hogy az Északi Út irányába fordultak a kocsival, mert a sorompót elzárták a forgalom elől. De alig hiszem, hogy eljutnak az Északi Országúthoz újabb megállás nélkül. – Újabb megállás? – kérdezte John. Meglátta Roger szenvtelen arcát és rajta azt, hogy barátja megértette, mit mond Pirrie. Aztán ő maga is fölfogta. Föltápászkodott. – Még ki kell dolgoznunk néhány dolgot – mondta Roger. – Legalább hat-hét mellékút van, és még az A-1-es. És ne feledjétek, figyelni fogják a motorzajt. Külön-külön kell rájuk találnunk… és gyalog. Johnt ismét megborzongatta a kétségbeesés: – Mire odaérnénk így… – Ha az első mellékúton lerohanjuk őket – mondta Roger –, ezzel épp arra adunk nekik esélyt, hogy meglógjanak. Míg némán ballagtak vissza oda, ahol a két autó állt, Spooks dugta ki fejét a Citroën hátsó ablakán.: – Valaki elrabolta Davey mamáját és Maryt? – Igen – felelte Roger. – Visszaszerezzük őket. – És elvitték a Vauxhallt? – Igen – felelte Roger. – Maradj csöndben, Spooks. Meg kell szerveznünk a dolgot. – Könnyen megtalálhatjuk őket! – kiáltotta Spooks. – Igen, megtaláljuk – így Roger. Beszállt a vezetőülésre, és nekikészülődött, hogy megfordítsa a kocsit. John még mindig kábult volt. Pirrie kérdezte meg Spookst: – Könnyen? Hogyan? Spooks kimutatott az útra, amelyen jöttek: – Az olajnyom segítségével. A három férfi lebámult az aszfaltúira. Olajnyomnak nevezni túlzás volt, de olajfoltok pettyezték az utat. | – Vakok vagyunk! – mondta Roger. – Miért nem vettük észre? De az is lehet, hogy ez nem a Vauxhallé. Inkább a Fordé. – Nem – erősködött Spooks –, csak a Vauxhallé lehet. Ahol állt, jóval nagyobb foltot hagyott. – Jó ég! – kiáltott fel Roger. – Mi voltál te az iskolában? Főcserkész? Spooks a fejét rázta: – Nem voltam cserkész. Nem szerettem táborozni. – Elkapjuk őket! – lelkendezett Roger. – Elkapjuk a rohadt gazembereket! Ne figyelj ide, Spooks. – Jó – felelte Spooks. – De már hallottam ezt a kifejezést. Minden kereszteződésnél leállították a kocsikat, és szemügyre vették az olajfoltokat. Oly észrevehetlenek voltak a nyomok, hogy kiszállás nélkül nem lehetett megszemlélni őket. A harmadik mellékút egy falu külterületén haladt; a nyom jobb felé fordult. Egy útjelzőtáblán ez állt: Norton 1 1/2 mérföld. – Szerintem ez a mi útszakaszunk – mondta Roger. – Megpróbálhatunk az egyik kocsival nekirepeszteni. Ha az egyik kocsival megelőzzük, szépen beszoríthatjuk őket, szendvics módra. Szerintem a két falu között vannak. Elég élesen fordultak el innen. – Menni fog – töprengett Pirrie. – Viszont alighanem fölveszik a harcot. Van egy automatájuk meg egy kézifegyverük meg egy revolverük abban a kocsiban. Meglehet, nehéz lesz úgy elkapni őket, hogy ne ártsunk a nőknek. – Egyéb ötlet? John gondolkodni próbált, de agyát túlságosan is elárasztotta az émelygő gyűlölet, amely a remény és a kétségbeesés között háborgott. – Ez igen lapos táj – mondta Pirrie. – Ha egyikünk föl tudna mászni erre a tölgyre, távcsővel talán megláthatná őket. A tölgy az útkönyökben állt. Roger figyelmesen szemügyre vette: – Valaki segítsen föllendülni az első ágig, úgy nézem, onnan már menni fog. Könnyedén mászta meg a fát, följebb kellett kúsznia, hogy rést találjon a lombban, ahol kiláthat. Lentről alig látták a többiek. Hirtelen elkiáltotta magát: – Megvannak! – Hol? – kiáltotta föl John. – Körülbelül háromnegyed mérföldnyire, behúzódtak a földekre az út bal oldalán. Lemegyek.

– És Ann?… És Mary? – kérdezte John. Roger lemászott, és leugrott a legalsó ágról. Elkerülte John tekintetét. – Igen, ott vannak. Pirrie gondolkodott: – Az út bal oldalán. Messze behúzódtak? – A nyíláson túl, a sövény mögött. Ha szemből megyünk nekik, vaktában megyünk. Pirrie odament a Fordhoz. A nehéz sportpuskával jött vissza, a magaválasztotta fegyverrel. Így szólt: – Háromnegyed mérföld… adjanak nekem tíz percet. Aztán robogjanak oda a Citroënnel, és pár száz méterrel előttük álljanak meg. Adjanak le néhány lövést, ne rájuk, hanem visszafelé, az útra. Úgy képzelem, ez abba a pozícióba készteti majd őket, amit szeretnék. – Tíz perc! – mondta John. – Nyilván élve akarja őket – mondta Pirrie. – Lehet, hogy addigra már… készek lesznek és indulnak. – Ha így lesz, hallani fogják, amint hátrálnak ki a mezőről. Ha hallják, vegyék őket üldözőbe a Citroënnel, és habozás nélkül sózzanak beléjük. Ez esetben a felesége és a lánya már aligha lesz velük. És Pirrie egy apró, meghatározhatatlan biccentéssel már el is indult az úton. Nem messze rést talált a sövényben, és átbújt rajta. Roger az órájára nézett. – Jó lesz fölkészülni – mondta. – Olivia, Millicent, vigyétek a fiúkat a Fordba. Gyere, Johnny. John beült mellé a Citroenbe. Fájdalmasan elvigyorodott: – Én aztán jó vezető vagyok, mi? Roger rápillantott: – Nyugodj meg, jó, hogy egyáltalán eszméletednél vagy. John körme nekifeszült a kocsiülésnek. – Minden perccel… – kezdte. – A rohadt disznók! Ann-nek is iszonyatos lehet, de Marynek!… Roger elismételte: – Nyugodj meg. – Újra az órájára nézett. – A tisztelt uraknak némi szerencsével még kilenc percük van az életükből. John gondolatai más gondolatokat kereszteztek, annyira össze nem függőn, annyira meglepően, hogy kimondta őket: – Épp most haladtunk el egy telefonfülke mellett. Egyikünk se gondolt rá, hogy hívja a rendőrséget. – Miért hívnánk? – kérdezte Roger. – Közbiztonság: ilyen nem létezik már. Minden magánüggyé vált. – Ujja dobolt a kormánykeréken. – A bosszú is. A várakozási idő hátralevő részében egyikük se szólt. Roger, még mindig szó nélkül, elindította a kocsit, és hamar gyorsított. A Citroën végsebességét használták ki, s nagy zajjal robogtak a keskeny úton. Alig egy perc telt le, s már elhaladtak a mezőre nyíló bejárat előtt, és megpillantották a sövény mögött álló Vauxhallt. Az út nyílegyenesen húzódott még ötven méteren át. Roger hirtelen fékezett a kanyarban, és elfordította a kocsit, hogy teljes szélességében elállja az utat. John föllépte a kocsiajtót. Az automata fegyver volt nála Roger kocsijából; rádőlt a Citroën hűtőjére, és kilőtt egy rövid sorozatot. A lövések dárdaként ropogtak az ernyedt nyári délutánban. A távolból három másik lövés hallatszott. Utána csend. Roger még a kocsiban volt. John beszólt neki: – Átmegyek a sövényen. Maradj itt. Roger bólintott. Sűrű volt a sövény, de John átcsörtetett rajta, a kökénybokor tövisei föltépték a bőrét. A mezőn a kocsi felé pillantott. Testek hevertek a földön. A mező túlvége felől Pirrie közeledett nyugodtan, puskája a hóna alatt. John nyögéseket hallott. Futásnak eredt, csúszkált, bicsaklott a fölszántott talajon. Ann az ölében dajkálta Maryt a földön a kocsi mellett. Éltek, mindketten éltek. A nyögéseket a közelben heverő három férfi hallatta. Amint John közeledett, egyikük – kicsi. és izmos ember, keskeny arcán vöröses borosta – tápászkodni kezdett fölfelé. Fél karja élettelenül csüngött, de a másikban revolvert látott. John látta, amint Pirrie fürgén, de sietség nélkül fölemeli a puskáját. Meghallotta a hangtompítós lövés halk neszét; a férfi följajdult és elzuhant. Egy madár, amely az előző zajnál telepedett a sövényre, újra a levegőbe emelkedett, és elröpült a kék ég felé.

John pokrócokat hozott ki a kocsiból, betakarta veje Annt és Maryt ott, ahol hevertek. Suttogva szólalt meg, mintha még a beszéd zaja is további fájdalmat okozhatna neki: – Ann drágám… Mary… most már jól van minden. Nem válaszoltak. Mary halkan sírdogált. Ann föltekintette rá, aztán elfordította szemét. Pirrie odaért. Szenvtelenül, de pontosan belerúgott a hozzá legközelebb héverő férfiba. Az fölsikoltott, azután ismét nyögésbe váltott. Ebben a pillanatban Roger átjött az útról a nyíláson át, kezében revolverrel. Megszemlélte a helyszínt, pillantása az összegörnyedt asszonyról és a kislányról gyorsan a három sebesült férfira siklott. Aztán Pirrie-re nézett: – Nem olyan tiszta munka, minta múltkori – állapította meg. – Az jutott eszembe – Pirrie hangja nem illett ide a nyugodt vidéki tájhoz, mint ahogy nem illett ide ez a szenvedéssel és vérrel teli dráma se, amelyben szerepét játszotta –, hogy bűnösöknek nincs joguk olyan gyors halálhoz, mint az ártatlanoknak. Furcsa gondolat, nem? – Johnra nézett: – Szerintem magáé a kivégzés joga. A három férfi egyike a combján sebesült meg. Különös, kicsavarodott testhelyzetben feküdt, kezét a sebre nyomta. Arcát a fájdalom és szenvedés fintorította el, akár egy kisgyermekét. De figyelte, mit mond Pirrie. Most Johnra nézett, állatként esedezve. John elfordult: – Végezzetek velük ti. Keserűn merült föl benne a gondolat: a múltban a törvény dolga volt ez. A törvény üres fogalommá vált ezen a fegyver tépte szántóföldön. Annt és Maryt nézte, míg Roger revolvere csattant és újra csattant: haláltusa utolsó hörgése hallatszott. Ann fölkiáltott: – Roger! – Igen, Ann – felelt halkan Roger. Ann gyöngéden elengedte Maryt, és fölállt. Fogát csikorgatta fájdalmában. John a segítségére sietett. Vállán még mindig ott volt az automata fegyver szíja. Az asszony érte nyúlt, John meg akarta akadályozni, de Ann lerántotta férje válláról. Két férfi már halott volt. A harmadik volt az, aki a combján sebesült meg. Ann odabicegett, megállt mellette. A férfi fölnézett rá, s John az elgyötört arcban megpillantotta a reményt. A férfi megszólalt: – Bocsánat, naccsád. Bocsánat. Vaskos yorkshire-l tájszólással beszélt. John visszaemlékezett: hajdani életében Észak-Afrikában volt egy gépkocsivezető, annak volt ilyenféle hangja, vidám, dagadt fickó, elesett Bizertánál. Ann ráfogta a puskát. A férfi fölkiáltott: – Ne, naccsád, ne! Kölkeim vannak… Ann hangja színtelenül kopogott: – Nem énmiattam teszem. A kislányomért. Az előbb, amikor maga… akkor megesküdtem magamnak, hogy megölöm magát, Ha egyszer lehetőségem lesz rá. – Nem! Nem teheti! Ez gyilkosság! Ann csak nehezen találta meg a biztonsítózárat. A férfi hitetlenkedve bámult föl rá, és még akkor is bámult, amikor a golyók a testébe hatoltak. Fölsikoltott – aztán elnémult. Ann tovább tüzelt, amíg a tár ki nem ürült. Utána viszonylagos csend borult rájuk, csak Mary sírása törte meg. Pirrie szelíden így szólt hozzá: – Jól csinálta, Mrs. Custance. Most pihenjen le kicsit, amíg kihozzuk innen a kocsit. – Majd én – mondta Roger. Beszállt a Vauxhallba, és élesen hátrált vele. A hátsó kerék átment az egyik férfi holttestén. Átvezette a kocsit a nyíláson, ki az útra. – Hozzátok őket, jó? – kiáltott vissza. John fölemelte a lányát, és odavitte a kocsihoz. Pirrie Annt támogatta oda. Amikor már mindketten benn voltak a kocsiban, Roger megszólaltatta néhányszor a kürtöt. Aztán kiszállt, így szólt Johnhoz: – Vedd át. Mindenekelőtt elpucolunk innen; hátha valaki meghallotta a lövöldözés zaját, és idejön. Aztán Olivia majd gondjába veszi őket. John a mezőre mutatott: – És azok?

A nyíláson át még mindig látszott a barna földön elterült három holttest. Legyek gyülekeztek rajtuk. Rogeren őszinte meglepetés látszott: – Miről beszélsz? – Nem temetjük el őket? Pirrie szárazon fölnevetett: – Sajnos nincs időnk efféle irgalmas cselekedetre, attól tartok. A Ford odaért, Olivia kiszállt és odaszaladt, beült Ann és Mary mellé. Pirrie visszament, hogy elfoglalja helyét a Ford volánjánál. Roger így szólt: – Nincs értelme eltemetni őket. Időt veszítettünk, Johnny. Közvetlenül Tadcaster után állj le, jó? John bólintott. Pirrie odakiáltott: – Most én leszek a sereghajtó. – Helyes – mondta Roger. – Induljunk.

VII Tadcaster városa tűkön ült, akár egy rettegő-izgatott határváros invázió előtt. Föltöltötték benzintankjaikat, a benzinkutas egyre nézte a kapott pénzt, mint aki azon töpreng, mit ér vele. Újságot is vásároltak itt. A Yorkshire Evening Press-ért minden mentegetődzés nélkül kétszer annyit kértek, mint a rányomtatott ár. Ugyanazok a hírek álltak benne, mint amit a rádióból hallottak már; a hivatalos közlemény szürke komorsága alig palástolta az alatta megbúvó félelmet. Maguk mögött hagyták Tadcastert, a főútról egy mellékútra hajtottak le. Előzőleg a városban megtöltötték a termoszaikat, de továbbra is a magukkal hozott élelemre szorultak. Mary láthatólag összeszedte már magát; teát ivott, és belekóstolt a magukkal hozott konzervhúsba. De Ann semmit sem volt hajlandó enni-inni. Kifürkészhetetlen hallgatásba burkolódzott – John nem tudta megállapítani, fájdalmában, szégyenében vagy keserű diadalában-e. Megpróbálta szóra bírni, de Olivia, aki velük maradt, csöndben leintette. A Citroën és a Vauxhall egymás mellé húzódott, elállta a keskeny utat, s a két kocsi utasai közösen ebédeltek meg. A rádió halkan dünnyögött, a mór építészetről tartottak előadást hangfelvételről. Az adás mintha a hírhedt brit flegma paródiája lett volna. Talán épp ezért tűzték műsorra; ám ezt a helyzetet nehéz így bagatellizálni, vélte John. Amikor a hang hirtelen elhallgatott, azt hitte, elromlott a készülék. Roger intett Johnnak, s az bekapcsolta saját kocsijában, de semmi se történt. – Az ő bajuk – mondta Roger. – Még mindig éhes vagyok. Gondolod, hogy megkockáztathatunk még egy dobozzal, Johnny? – Valószínűleg igen – felelte John –, de amíg magunk mögött nem hagytuk a Nyugat-Ridinget, talán inkább ne. – Így is jó – mondta Roger. – Egy lyukkal beljebb csatolom a nadrágszíjat. A hang hirtelen szólalt meg, s mindkét rádió nyitva lévén, elég hangosan. A kiejtés egészen más volt, mint amilyet a BBC-től várni lehet, alig leplezett kelet-londoni utcai beszéd. A hang egyszerre volt dühös és riadt: – Itt London Lakosságának Rendkívüli Bizottsága. Magunkhoz ragadtuk a BBC-t. Hallgatóink maradjanak a készüléknél. Közleményünk elkészültéig szünetjelet játszunk be. Kérjük, maradjanak a készüléknél. – Aha! Szóval Rendkívüli Bizottság? – kommentálta Roger. – Ki az isten pazarolja ilyen helyzetben forradalomra az időt? Olivia szemrehányón nézett férjére a másik kocsiból. Roger elég hangosan így szólt: – A gyerekek felől ne legyen gondotok. Mostantól már nem arról lesz szó, Etonban nevelődnek-e, vagy Borstalben. Krumplikapálók lesznek belőlük, akármilyen szépen esznek késsel-villával. Bejátszották az ígért szünetjelet, egy régi harangjátékot. Ann fölnézett, John elkapta a pillantását; ez a csilingelés gyerekkorukat idézte, egy pillanatra fölrémlett a gyerekkor, az ártatlanság kora. John megszólalt oly halkan, hogy csak Ann hallja: – Nem lesz ez mindig így. Felesége közönyösen nézett rá: – Nem?

A megszólaló hang már inkább volt bemondói hang. De még mindig kihallatszott belőle a nem hivatásos ember feszültsége: – „Itt London. A Lakosság Rendkívüli Bizottságának első közleményét olvassuk fel. A Lakosság Rendkívüli Bizottsága átvette London és a megyék vezetését, tekintettel a volt miniszterelnök, Raymond Welling példátlan árulására. Megdönthetetlen bizonyítékunk van rá, hogy az az ember, akinek a kötelessége honfitársainak megmentése lett volna, messzemenő terveket kovácsolt azok elpusztítására.” – „A tények a következők:” – „Az ország élelmiszerhelyzete kétségbe ejtő. Nincs gabona, hús, semmiféle élelmiszer, amit eddig a tengerentúlról kaptunk. Nincs ennivalónk, csak amit saját földünkből termelünk, saját partjainknál halászunk. Ennek az az oka, hogy az az ellenvírus, amelyet a Csung-li fűvírus elpusztítására tenyésztettek ki, nem bizonyult megfelelőnek. – „Welling, amikor erről értesült, tervet terjesztett elő, amelyet végül elfogadott a kormány, minden tagja felelős ezért. A miniszterelnök maga Welling lett abból a célból, hogy tervét kivitelezze. A terv úgy szólt, hogy brit repülőgépek dobjanak atom- és hidrogénbombát az ország legfontosabb nagyvárosaira. Úgy számolták, hogy ha az ország lakosságának felét ily módon kiirtják, akkor a fennmaradók számára biztosíthatják a létminimumot.” – Istenemre, ezek aztán alaposan bemártják őket! – kommentálta Roger. – „London népe nem hajlandó elhinni, hogy lehetnek olyan angolok, akik végrehajtanák Welling tömeggyilkossági tervét. A légierőhöz fordulunk, amely a múltban megvédte ezt a várost ellenségeivel szemben: ne szennyezze most be kezét ártatlan vérrel. Ilyen bűntény nemcsak azokra hozna gyalázatot, akik elkövetik, hanem a gyermekeik gyermekeire is évezredeken át.” – „Úgy tudjuk, Welling és a bestiális kabinet néhány más tagja egy légierő-támaszpontra ment. Kérjük a légierőt: adják át őket a nép igazságszolgáltatásának.” – „Fölkérünk minden állampolgárt, őrizze meg nyugalmát, és maradjon helyén. A Welling által életbe léptetett, városhatárokon kívüli utazási korlátozásoknak most már semmilyen jogi vagy egyéb alapjuk sincs, de kérjük a polgárokat, ne akarjanak pánikszerűen elmenekülni Londonból. A Rendkívüli Bizottság rendelkezéseket fog hozni burgonya, hal és más rendelkezésre álló élelem begyűjtésére és Londonba szállítására, ahol megfelelően kiadagolják őket. Ha az ország a világháborús szellemét eleveníti föl, akkor átvészeljük a tájt. Nehézségekre számítani lehet, de átvészeljük.” Szünet következett. Majd így folytatta a bemondó hangja: – „Maradjanak a készüléknél, további rendkívüli közlemények lesznek. Közben zenét sugározunk.” Roger lekapcsolta készülékét. – Közben zenét sugározunk. Mostanáig sose hittem el azt a történetet Néróról és a hegedűjéről. Millicent Pirrie szólalt meg: – Tehát igaz volt, amit maga mondott. – Legalábbis most szélesebb körben cirkulál a sztori – mondta Pirrie. Ami végül is majdnem ugyanaz, nem? – Őrültek! – mondta Roger. – Tomboló, gyógyíthatatlan, dühöngő őrültek. Hogy gyötrődhet Welling! – Meghiszem azt – méltatlankodott Millicent. – Mármint ezeknek a mostaniaknak a hozzá nem értésén – magyarázta Roger. – Micsoda módszerek! Szerintem a Rendkívüli Bizottság háromtagú, s egy hivatásos anarchistából, egy lelkészből meg egy baloldali tanárnőből áll. Csak ilyen főállás magyarázhatja, hogy ennyire nincs fogalmuk az emberi viselkedésformáról. – Őszinték akarnak lenni – vitázott John. – Éppen ez az – mondta Roger. – Tudom, hogy egy volt tájékoztatási főnök túlfűtött bölcsessége beszél belőlem, de hát nem kell túl sokat értenie a tömeglélektanhoz az embernek, hogy tudja: az őszinteség sosem ajánlatos, gyakran katasztrófához vezet. – Ebben az esetben katasztrofális lesz – mondta Pirrie. – Bizony ám. „Az ország éhínség előtt áll… a dolgok oda jutottak, hogy a miniszterelnök ki akarta irtani a nagyvárosokat… a légierő sose tenne ilyet, de mindenesetre kérjük, ne tegye… itt hagyhatják Londont, de kérjük, ne hagyják itt!” Efféle hírközlésnek egyetlen hatása lehet: kilencmillió ember vág neki, mindegy hova, hogyan, csak el innen.

– De hát a légierő csakugyan nem tesz ilyet – mondta Olivia. – Jól tudod. – Nem én – mondta Roger. – Nem tudom. És nem is akartam kockáztatni. Pedig hajlok rá, hogy elhiggyem: nem teszi meg. De ez most már mindegy. Nem akartam az esetleges emberi jó érzésükre hagyatkozni, amikor hidrogénbombákról és éhínségről van szó; és azt hiszitek, a többiek nem így vannak ezzel? Pirrie elgondolkodott: – Az a kilencmillió, akiről beszélt, Londonra vonatkozik. A Nyugat-Ridingben is akad pár millió városlakó, az északkeleti partvidékről nem is szólva. – Úgy ám! – helyeselt Roger. – Ettől most ők is útnak erednek. Nem annyira gyorsan, mint a londoniak, de elég gyorsan. No, kapitány, vezetünk egész éjjel? John lassan válaszolt: – Így a legbiztosabb. Ha túljutunk Harrogate-en, nincs már baj. – Beszéljük meg az útirányt – javasolta Pirrie. Kiteregette autótérképét, és tanulmányozta aranykeretes szemüvegén át, amelyet közelnézéshez használt: – Nyugat felől kerüljük meg Harrogate-et, és fölmegyünk a Nidd völgyén, vágy a főútvonalon megyünk, Riponon át? És átmegyünk még Wensleydale-en? John Rogerhez fordult: – Mi a véleményed? – A bekötőutak elméletileg biztosabbak. De akkor se tetszik nekem a Masham-lápon túli út. – Fölnézett a gyorsari sötétedő égboltra. – Főleg éjjel. Ha a főútvonalon tudnánk odajutni, sokkal könnyebb lenne. – Pirrie? – szólt John. Pirrie vállat vont: – Ahogy maguknak jobban tetszik. – Akkor megpróbálkozunk a főútvonallal. Megkerüljük Harrogate-et. Van egy út, amely átvezet Starbecken és Biltonon. Kerüljük el Ripont is a biztonság kedvéért. Most én megyek elöl, és te lehetsz a sereghajtó, Roger. Ha bármely okból lemaradnál, nyomd meg a dudád. Roger vigyorgott: – Beeresztek egy golyót Pirrie és Lizzy fenekébe is. Pirrie szelíden elmosolyodott: – Azon leszek, hogy ne diktáljak túl nagy iramot önnek, Mr. Buckley. Elindultak északnak; már a csillagok is megjelentek, de az ég még mindig felhőtlen maradt. A hold csak éjfél után tűnt fel; a tájat, amelyen áthaladtak, csak kis távon világították meg a kocsik fényszórói. Az utak üresebbek voltak, mint minden eddig látott út. A dübörgő katonai konvojok nem bukkantak föl újra; elnyelte őket a föld vagy a forrongó Leeds. A távolból néha zajok hallatszottak, lehetett ez puskaropogás, de igen messziről jött, fölismerhetetlenül. John bal felé lesett a szeme sarkából, mikor borítja el atomfelhő az eget. De semmi se történt. Arra terült el Leeds meg Bradford, Halifax, Huddersfield, Dewsbury, Wakefield s Közép-Anglia északi részének többi iparvárosa. Valószínűtlen volt, hogy békesség lenne bennük, ám kínjaik, bármifélék is, érintetlenül hagyták a menedék felé robogó kis csapatot. Irtózatosan elfáradt, akaraterővel tartotta magát. A nők azt a feladatot kapták, hogy tartsák ébren a volánnál ülő férjüket. Ann azonban merev-mozdulatlan ült, kibámult az éjszakába, nem szólt, és semmire se figyelt. John fél kézzel előkotorta a Rogertől kapott Benzedrin tablettákat, és sikerült rá vizet is kortyolnia a palackból. Amikor hegymenetben haladt, hátra-hátrapillantott, követi-e a másik két kocsi. Mary a hátsó ülésen aludt pokróc alatt. A brutalitás, ha fiatalt éri, nagyobb indulatot és nagyobb sajnálatot vált ki, mert az áldozat védtelen; mégis ők a rugalmasabbak. Irgalmasabb-e a szél a nyírt kisbáránnyal? John fintort vágott. Most minden báránykát megnyírtak, a szél pedig északkelet felől fúj jegesen, fagyosan. Elég könnyedén megkerülték Harrogate-et és Ripont; a városok fényei arra vallottak, hogy van még energia-tartalékuk; messziről kényelmes, civilizált benyomást keltettek. Talán mégse állnak olyan rosszul a dolgok. Lehet, hogy vad álom az egész? S ők arra ébrednek majd, hogy újraszületett a régi világ, feltámadnak az elveszett mindennapi csodák? Legendák születnek majd a mennyei fényben úszó sugárutakról, ahol siető embermilliók éltek, és nem törtek egymás életére; legendák vasutakról, repülőgépekről, gépkocsikról, bőséges ennivalóról. S talán mindenekelőtt rendőrökről, világra kiterjedő jog védelmezőiről, kikben nincs harag, se rosszindulat. Mashamet kis vásározó városként ismerte az Ure partján. Az út élesen kanyarodott a folyón túl, John lassított. Az útakadályt ügyesen helyezték el – elég messzire a kanyartól, hogy a túloldalról ne lehessen látni, de ahhoz elég közel, hogy a kocsi még ne gyorsulhasson fel előtte. Az út keskeny volt ahhoz, hogy vissza

lehessen fordulni rajta. Fékeznie kellett, és még mielőtt hátratolatott volna, fegyver csöve nyúlt be a hátsó ablakán. Tweedruhás tagbaszakadt férfi tartotta, s úgy szólt Johnhoz: – No jó. Kifelé! – Miről van szó? – kérdezte John. Pirrie Fordja robogott be a kanyarba, a férfi hátralépett, de a puskát továbbra is a Vauxhallra szegezte. Mások is voltak mögötte, vette észre John. Azok tartóztatták föl a Fordot, majd a Citroënt, amikor az is megtorpant az akadály előtt. A tweedöltönyös beszélt: – Hát ez mi? Konvoj? Van még magukból? Kedélyes yorkshire-i hangja volt, hanglejtéséből nem hallatszott fenyegetés. John kinyitotta az ajtaját: – Nyugat felé tartunk a mocsárvidéken át. A bátyám farmer Westmorlandben. Őhozzá megyünk. – És merről jönnek, mister? – kérdezte egy másik hang. – Londonból. – Gyorsan megléptek, mi? – nevetett a férfi. – Úgy hallom, mostanság nem valami egészséges hely az a London. Roger és Pirrie is kiszállt már, John megkönnyebbülten látta, hogy mindketten bennhagyták a fegyvereiket a kocsiban. Roger az útakadályra mutatott: – Hát ez a tankcsapda meg minek? – kérdezte. – Invázió ellen? A tweedöltönyös válaszolt:– Okos – mondta elismerően. – Egyből megértette, látom. Ha jönnek majd hanyatt-homlok a Nyugat-Ridingből, ahogy maguk is, nem lesz könnyű nekik kirabolni ezt a kicsi várost. – Értem, miről van szó – mondta Roger. Volt valami mesterkélt a helyzetben. John most már jobban látott; tíz-egynéhány ember állt az úton, és figyelte őket. – Lássunk tisztán – mondta. – Azt akarják, hogy forduljunk meg, és kerüljük meg a várost? Kényelmetlen, de megértem magukat. – Dehogy ért, mister – nevetett föl egyikük. John nem válaszolt. Egy pillanatig mérlegelte, mi lenne, ha visszaszállnának a kocsiba, és harcba szállnának. De még ha sikerülne is – a nők és a gyerekek tűzvonalba kerülnének. Várt. Világos volt, hogy a tweedruhás a vezér. A kis Napóleonok egyike, akiket az új káosz földobott; az ő balszerencséjük, hogy Masham ilyen hamar földobta. Remélhető lett volna, hogy még tizenkét órányi egérutat nyernek. – Nézze a dolgot a mi szempontunkból – mondta a tweedruhás. – Ha nem védelmeznénk magunkat, egy ilyen várost az első roham maga alá temetné. Azért mondom, hogy megértsék: csak azt tesszük, ami értelmes és szükséges. Mi afféle mézesköcsög vagyunk. A sok rovar, amint menekül az éhség és az atombomba elől, mind a főutakon halad el. Mi elkapjuk őket, és megélünk belőlük; szóval erről van szó. – Kicsit korán kezdik a kannibalizmust – jegyezte meg Roger. – Vagy az a szokás ezen a tájon, hogy emberhúst esznek? A tweedruhás fölnevetett: – Örömmel látom, hogy van humorérzéke. Addig nincs elveszve semmi, amíg nevetni tudunk, mi? Nem, még nem a húsukat akarjuk, legalábbis egyelőre még nem. De mindenkinek akad valamije, ha csak egy fél tábla csokoládéja is. Nevezhetjük útvámnak, vámkezelésnek. Átnézzük a csomagokat és elvesszük, amire szükségünk van. – És azután átenged bennünket? – kérdezte John élesen. – Hát át nem engedjük. De megkerülhet. – A szögletes, húsos arcból kicsi és élénk szem nézett farkasszemet Johnnal. – Ugye, megérti, hogyan fest a dolog a mi szemszögünkből? – Tolvajlásnak fest minden szemszögből – felelte John. – Bezony, meglehet – mondta a férfi. – Ha maguk Londontól idáig utaztak, és tolvajlásnál rosszabb nem esett magukkal, akkor szerencsésebbek, mint a maguk után jövők. Na jó, mister. Kérje meg a nőket, hozzák ki a srácokat. Átkutatjuk a kocsikat. Gyerünk. Minél hamarabb kinn vannak, annál hamarabb végzünk. John rápillantott a másik kettőre; leolvasta a dühöt Roger arcáról, de a beletörődést is. Pirrie a szokásos udvarias és közönyös arcát mutatta. – Oké – felelte John. – Ann, fel kell költened Maryt. Hozd őt ki egy pillanatra.

Egymáshoz húzódtak, míg a férfiak nekiálltak átkutatni a kocsik belsejét és a csomagtartókat. Hamarosan rátaláltak a fegyverekre. Egy kurta szakállas emberke örömkiáltással rántotta elő John automata fegyverét. A tweedruhás így szólt: – Micsoda, fegyverek? Jobb zsákmány, mint ahogy az első ügyféltől vártam. John így szólt: – Revolverek is vannak. Remélem, azokat meghagyják nekünk. – Legyen eszénél – felelte a férfi. – Nekünk kell megvédelmeznünk a várost. – Odakiáltott az embereinek: – Rakjatok ide minden fegyvert. – És mit szándékszik még elvenni tőlünk? – kérdezte John. – Könnyű kérdés. Először is a fegyvert. Azon túl élelmet, ahogy mondtam. És persze üzemanyagot. – Azt miért? – Mert szükségünk lesz rá, ha csak a városon belüli közlekedéshez is. – Elvigyorodott. – Elég katonásan hangzik, mi? Mint a régi szép időkben. De ez most a mi kapunk előtt zajlik. – Még kilencven mérföldet kell megtennünk – mondta John. – A Ford negyvenet tud megtenni egy gallonnal, a másik kettő körülbelül harmincat. Minden tartály nagyjából teli van. Meghagy nekünk kilenc gallont? A tweedruhás nem válaszolt. Vigyorgott. John ránézett: – Itt hagyjuk az egyik nagy kocsit. Meghagy nekünk hat gallont? – Hat gallonon, egy revolveren is múlhat, megvédjük-e a várost, vagy porig ég-e. Semmit sem hagyunk maguknak, mister, aminek hasznát vehetjük. – Egy kocsi – mondta John – és három gallon. Hogy ne terhelje három asszony és négy gyerek a maguk lelkiismeretét. – A lelkiismeret nagyon szép dolog, de nekünk a saját asszonyainkra és gyerekeinkre kell gondolnunk. Roger és Pirrie ott állt mellette. Roger így szólt: – El fogják foglalni a maguk városát, és föl fogják gyújtani. Remélem, azt még megérik. A férfi rábámult: – Maga el akar rontani mindent, mister. Elég szépen bántunk magukkal, de tudunk mi másmilyenek is lenni, ha akarunk. Roger már épp mondott volna valamit, de John megszólalt: – Jó. Elég ebből, Roger. – A tweedruhás pedig így szólt: – Maguknak ajándékozzuk a kocsikat. Átvihetjük-e a családunkat a városon Wensley felé? És gondolja, hogy kaphatnánk egypár kimustrált talicskát? – Örömmel látom, hogy maga udvariasabb, mint a barátja, de a válasz mindkettőre: nem. Ebbe a városba senki se teszi be a lábát. Nekünk az utat kell őriznünk, azok a férfiak, akik nem őrködnek, munkába kell menjenek, vagy aludniok. Nincs fölös emberünk, aki kísérné magukat, márpedig szó se lehet róla, hogy őrizetlen menjenek át a városon. John újra Rogerre nézett. Pirrie szólalt meg: – Talán lenne szíves megmondani, mit tehetünk. És mit vihetünk el; a takarókat? – Takarókkal el vagyunk látva. – És a térképeinket? Az egyik kutakodó odajött, és jelentette: – Azt hiszem, mindent összeszedtünk, amit érdemes volt, Mr. Spruce. Élelmet, miegymást. És a fegyvert. Willie leszívatja a benzint. – Akkor hát menjenek és szedjék össze, amit akarnak – mondta Mr. Spruce. – Ha a maguk helyébe lennék, nem cipelnék túl sokat. Majd meglátják, nem lesz valami könnyű a menetelés. Ha követik a folyó vonalát – mutatott jobb felé –, akkor kikerülhetik a várost. – Köszönöm – mondta Roger. – Igazán sokat segített. Mr. Spruce jó szándékúan méregette: – Szerencséje van, hogy előbb ért ide, mint a nagy roham. Mihelyt sokan jönnek, nem lesz időnk fecsegni velük. – Maga nagyon magabiztos – mondta John. – De nem lesz olyan könnyű, mint képzeli. – Olvastam valahol, hogyan nevetgéltek és cseverésztek a szászok a hastingsi csata előtt. Túljutottak az egyik csatán, és készülődtek a másikra. – El is vesztették – mondta John. – A normannok győztek.

– Meglehet. De annak már jó pár száz éve, amikor gyalogosan utaztak az emberek ezen a tájon. Sok szerencsét. John a kirámolt kocsikra nézett, amelyekből már kiszedték a fegyvert és az élelmet, meg Willyre, a sovány, élénk, nyakigláb fiatalemberre, aki épp végzett a benzin leszívatásával. – Hasonló szerencsét magának is – mondta John. – Az a legfontosabb, hogy mielőbb elszabaduljunk innen – mondta John. – Utána majd eldönthetjük, mi legyen az útiterv. Ami a holmikat illeti, javaslom, vigyünk egyelőre három bőröndöt. Hátizsákok jobban megfelelnének, de nincsenek. Takarókkal nem bajlódnék. Szerencsénkre nyár van. Ha hűvösödik, majd összebújunk és melegítjük egymást. – Viszem az összecsavart pokrócom – mondta Pirrie. – Nem javaslom – mondta neki John. Pirrie mosolygott, de nem válaszolt. A mashamiek zsákmányukkal behúzódtak az út menti sötétségbe, és onnan figyelték őket közönyösen. Az álmos szemű és tántorgó gyerekek nézték, amint szüleik összerakják, amire a maradék holmiból szükségük lehet. John ráébredt, hogy Maryt már nem sorolja a gyerekek közé; a kislány segédkezett anyjának. Végre elindultak. John hátranézett; a mashamiek odahúzták az otthagyott kocsikat az útakadály megerősítésére. Vajon mi lesz, ha a kocsik csakugyan fölhalmozódnak? Alighanem belökik őket a folyóba. Emelkedőn kínlódtak föl magukat, míg csak le nem láthattak a csupasz mezőről az alant elterülő város csillagfényes háztetőire meg a lápra. Nyugodt volt az éjszaka. – Megpihenünk itt – mondta John –, és megbeszéljük a terveket. Pirrie ledobta az összecsavart pokrócot; mégiscsak hozta, kezdetben zavartan a hóna alatt, aztán ügyesebben a vállán egyensúlyozva. – Ez esetben megszabadulhatok ettől a pokróctól – mondta. – Kíváncsi voltam már, mikor látja be, hogy holt súlyt cipel – mondta Roger. Pirrie nagyban kötözgette kifelé az összetekert pokróc madzagját; egy sor bonyolult csomó tartotta össze, így szólt: – Ezek a lenti alakok… a felszínen kiválóan szervezettek, de úgy sejtem, a kisebb részletekbe bele fognak bukni. Annál a férfinál, aki az én kocsimat kutatta át, még kés se volt. Ha volt, akkor megbocsáthatatlanul felületesen kutatott. – Mit tartogat ebben? – kérdezte kíváncsian Roger. Pirrie fölnézett. A homályos csillagfényben úgy látszott, mintha kacsintott volna. – Amikor jóval fiatalabb voltam – mondta –, utazgattam a Közel-Keleten. Transz-Jordánia, Irak, Szaúd-Arábia. Ásványkincseket kerestem, hadd tegyem hozzá, sikertelenül. Ott tanultam meg a trükköt: pokróctekercsbe rejteni a fegyvert. Az arabok mindent elloptak, leginkább a fegyvert. Tovább bogozta a csomókat. A pokrócok belsejéből előhúzta sportpuskáját, a távcső még rá volt erősítve. Roger hirtelen hangosan fölnevetett: – A mindenségit! Akkor hát mégse állnak olyan rosszul a dolgok. Derék jó Pirrie! Pirrie egy kis dobozt is előhúzott: – Sajnos csak pár tucat sorozatra elegendő, de jobb, mint semmi. – Meghiszem azt – mondta Roger. – Meg se érdemeljük, ha nem találunk egy tanyaházat kocsival és benzinnel. Fegyverrel mindjárt más. – Nem. Nem kell több kocsi – mondta John. Pillanatnyi csend állt be. Azután Roger megkérdezte: – Csak nem kezdesz el kényeskedni, Johnny? Mert ha igen, akkor a legokosabb, ha Pirrie fegyverével főbe lövöd magad. Nem vagyok elragadtatva attól, ahogy azok a gazemberek bántak velünk odalenn, de elismerem, hogy helyes volt az elgondolásuk. Most az erő számít. Aki nem érti ezt, annak annyi az esélye, mint nyúlnak egy vadászgörényekkel teli ketrecben. John arra gondolt, hogy az ő indoklása ma reggel még gátlásokon és bizonytalanságokon alapult volna; nem szívesen erőltette rá a döntést a többiekre. Most azonban határozottan így szólt: – Azért nem szerzünk újabb kocsit, mert az most túlságosan veszedelmes. Szerencsénk volt odalenn. Azt is könnyedén megtehették volna, hogy előbb telelyuggatnak golyókkal, és csak azután fosztják ki a

kocsikat. Ha kocsival akarunk eljutni a völgyig, akkor ilyesminek tesszük ki magunkat. Egy kocsiban az emberen mindig rajta lehet ütni. – Logikus – mondta Pirrie. – Nagyon logikus. – Nyolcvan-valahány mérföld gyalog? – kérdezte Roger. – Gondolod, hogy lovakat találunk? John letekintett a gazos földre, amelyen álltak; legelő lehetett valaha. – Nem. Gyalog kell megtennünk, így valószínűleg három napba telik néhány óra helyett. De ha lassan tesszük meg, nagyobb a valószínűsége, hogy sikerül. Ha gyorsan, akkor kisebb. – Én inkább a kocsiszerzés mellett vagyok – mondta –, és a gyors iram mellett. Lehet, hogy nem kerülünk újabb bajba; nem minden város szervezi meg magát olyan gyorsan, mint Masham; legtöbbjüknek nincs is eszükben szervezkedni. Ha vándorcsapatként vonulunk át a gyerekekkel a vidéken, könnyebben kerülhetünk bajba. – És mégis ezt fogjuk csinálni – mondta John. Roger Pirrie-hez fordult: – Mi a véleménye? – Egyre megy, mi a véleménye – mondta John. – Megmondtam, mit csinálunk. Roger a némán figyelő Pirrie felé intett a fejével: – Nála van a fegyver. John: – Ez azt jelenti, hogy ha Pirrie-nek kedve van rá, átveheti a parádé vezénylését. De addig én hozom a döntéseket. – Pirrie-re pillantott: – Nos? – Gyönyörűen mondta – állapította meg Pirrie. – Engedélyezik, hogy magamnál tartsam a fegyvert? Alig hiszem, hogy különösebb hiúság lenne rámutatnom: a használatában történetesen nekem van a legnagyobb gyakorlatom. És nem táplálok különösebb ambíciókat a vezérkedésre. Ezt természetesen csak bizalom alapján kell elfogadniuk. John így szólt; – Természetesen magánál marad a fegyver. – Szóval a demokrácia véget ért – állapította meg Roger. – Észre kellett volna vennem. Merre megyünk innen? – Reggelig sehová – felelte John. – Mindenekelőtt ki kell aludnunk magunkat, azonkívül semmi értelme, hogy ismeretlen vidéken botorkáljunk a sötétben. Mindenki egy-egy órát áll őrségen. Én elsőül, azután te, Roger, utána Pirrie, Millicent, Olivia – tétovázott – és Ann. Hatórányi alvást engedhetünk meg magunknak. Ha fölkeltünk, reggeli után nézünk. Meleg volt, alig rezzent a levegő. – Hála istennek, hogy nem tél van – mondta Roger. Odaszólt a három fiúnak: – Gyertek ide, srácok, bújjatok körém, és melegítsetek. A mező közvetlenül egy dombtető alatt terült el. John leült a heverő testek kis csoportja mellett, és letekintett fölöttük a nyugat felé elnyúló lápvidékre. A Hold hamarosan fölkel; fénye máris fölfokozta a csillagfény erejét. Sok múlik majd azon, továbbra is ilyen jó marad-e az idő, Milyen könnyű volna imádkozni a láp isteneihez, akár még áldozatot is hozni nekik abban a reményben, hogy elfordítják haragjukat a fejük felől! Oda nézett, ahol a három fiú kuporgott Roger és Olivia között. Talán ők megérik, vagy az ő gyermekeik. És míg erre gondolt, a lélek kimerültsége öntötte el, mint ha régi, civilizált önmaga hívná elszámolásra. Vajon ér-e még valamit az élet, ha egy bizonyos szint alá süllyed? Eddig erkölcsös világban éltek, amelynek eredete évezredekre nyúlik vissza. S ez a világ egy napon kicsúszott alóluk. De vajon azok, akik kitartanak mellette, még mindig a szeretet nyelvét beszélik a körülöttük épülő Bábel tövében is? Ha igen, meg kell halniok gyerekeikkel együtt, ahogy elődeik valaha a római arénákban. John egy pillanatig azt gondolta, jó lenne, ha hinne az ilyen halálban, ám ismét odapillantott az alvók kis csoportjára, akiknek most vezetőjük lett, és tudta: életük többet ér neki, mint amennyit a haláluk valaha is érhetne. Fölállt és halkan oda lépkedett, ahol Ann hevert, karjában Maryvel. Mary aludt, de az erősödő holdfényben látszott, hogy Ann szeme nyitva van. Halkan szólította az asszonyt: – Ann! Az nem válaszolt. Még csak föl sem nézett. John egy idő után újra odább ment, és őrhelyére állt. Biztos vannak, akik inkább a halált választják az élet helyett. Bizonyos volt ebben, s ez a biztonság megvigasztalta.

VIII Millicent őrségben két-három fényvillanást látott dél felől s utána hosszú dörgést. Atomrobbanás lehetett? A kérdés értelmetlennek látszott. Valószínűtlen, hogy valaha is megtudják, mi történt a sűrűn lakott településeken; és már nem is érdekelte őket. Reggel kezdték meg a menetelést; hűvös volt az idő, de meleg ígérkezett. John azt a célt tűzte eléjük, hogy keljenek át a mashami mocsárvidék északi részén Coverdale-be. Utána rátérnek majd egy alsóbb fokú útra, a carltoni mocsárvidéken át, majd északnak, Wensleydale-nek és a Westmorlandbe vezető hágónak. Alvóhelyüktől nem messze tanyaházat találtak. Roger rá akart rontani életemért. John megvétózta az ötletet, mondván, túl közel van Mashamhez. Bizonytalan, mekkora körzetben akarják védeni távolabbi településeiket a mashamiek. Lövések zajára alighanem idegyűlne a városból a védőcsapat. Ezért hát a csupasz tájon haladtukban, a telekhatárokat jelző sövények vagy kőkerítések között haladva, távol tartották magukat a lakott településektől. Fél hétre járt, amikor Mashamtől északra keresztezték a főutat, a Nap már melegített. A fiúk élvezték a menetelést, úgy kellett visszatartani őket a fölös futkosástól. A társaságot kirándulós hangulat járta át – csak Ann maradt továbbra is hallgatag, visszahúzódó és boldogtalan. Millicent erről beszélgetett Johnnal, amikor menet közben mellé került a kődarabokkal kirakott gyalogösvényen: – Ann-nek nem szabadna ennyire szívére venni a dolgot, Johnny. Ki kellett volna hevernie már. John rápillantott. Millicent mindig jól ápolt maradt, úgy festett most is, mint aki egyszerű gyalogtúrára indult. Pirrie, hóna alatt a puskájával, előttük mendegélt. – Azt hiszem, nem amiatt kesereg, amit vele tettek – mondta John –, hanem amit ő tett utána. – Erre értettem, hogy ki kellett volna már hevernie – mondta Millicent. Nyílt csodálattal nézett Johnra: – Tetszett nekem, ahogy maga intézkedett tegnap este. Tudja; nyugodtan, de határozottan. Szeretem, ha egy férfi tudja, mit akar, és azt el is éri. John nézte az asszony arcát, és arra gondolt: jóval fiatalabbnak látszik Pirrie-nél; karcsú és formás. Millicent elkapta a pillantását, és rámosolygott. Johnt megdöbbentette, amit e mosolyban látott. Kurtán csak ennyit felelt: – Valakinek meg kell hoznia a döntéseket. – Kezdetben nem hittem magáról, hogy az a fajta, aki alkalmas erre. Aztán tegnap este rájöttem, hogy tévedtem magát illetően. Johnt nem is annyira Millicent kéjsóvársága döbbentette meg, hanem az, hogy e körülmények között bukkan föl. Nyilvánvaló, hogy Pirrie-t felszarvazta már néhanap, ám az Londonban, a nyüzsgő embertömeg zsúfoltságában esett meg, ahol nem lehetett igazi fontossága, ha kicsit kirúgott a hámból. Ám itt, ahol egymásra utaltságuk oly nyilvánvaló, akár a hajdani mocsár helyén húzódó meddő földcsíkok – itt bizony igencsak számít. Itt kialakulhat olyan erkölcsi rend, amelyben a vezér kedve szerint teszi magáévá a csoportbéli asszonyokat. De a kacsingatásoknak és dörgölődzéseknek és kacérkodásoknak e régi módjait halottnak érezte már; halottnak és föltámaszthatatlannak, akár az üzleti tárgyalások, a színházi estek világát. Ez a meggyőződés már olyan mélyen beleette magát John agyába, hogy megdöbbent, amiért Millicent ezt a változást még nem ismerte föl. Éles hangon szólt rá Millicentre: – Menjen, vegye át azt a táskát Oliviától. Már elég régen cipeli. Milficent szemöldöke fölszaladt kissé: – Ahogy óhajtja, Nagy Főnök. Úgy lesz, ahogy mondja. A Witton-mocsár peremén rátaláltak arra, amit John keresett: egy elszigetelt tanyaházra. Kis emelkedőn állt, krumpliföldektől körülvéve. Füst szállt a kéményből. Egy darabig értetlenül nézte a füstöt, azután rájött, hogy ilyen távol eső helyen nyilván széntüzeléssel főznek még nyáron is. Kiadta utasításait Pirrienek. Pirrie bólintott, és jobb keze három ujjával megdörgölte orrát: Johnnak eszébe jutott, hogy Pirrie ugyanígy csinált akkor, amikor elindult a banda nyomában, amely elrabolta Annt és Maryt. John Rogerrel fölment a tanyaházhoz. Nem is próbáltak elrejtőzni; lazán lépkedtek, mint akiket pusztán kíváncsiság hajt. Az egyik ablakban megrezzent a függöny, de John más jelét nem látta annak, hogy figyelnék őket. Vén kutya napozott a ház mellett. Kavicsok csikorogtak léptük alatt barátságos és ismerős neszként.

Kosfej formájú kopogtató volt az ajtón. John fölemelte és keményen nekivágta az ajtónak, tompán koppant a fémen. Lépés zaja hallatszott a túloldalról, s a két férfi kissé odébb lépett. Kinyílt az ajtó. A férfi egészen a küszöbre lépett elébük, hogy jól lássa őket. Nagydarab ember volt; cserzett, vörös arcában apró, hideg szempár. John elégedetten látta, hogy lőfegyver van nála. – Mit óhajtanak? – kérdezte. – Nincs eladnivalónk, ha élelmet keresnének. – Köszönjük – felelte John. – De van mit ennünk. Van valamink, ami érdekelni fogja. – Tartsák meg – mondta a férfi. – Tartsák meg, és tűnjenek innen. – Ez esetben… – szólt John. Félreugrott, úgy, hogy a falhoz tapadt, a gazda látószögén kívül. A férfi azon nyomban reagált: – Ha golyót akar… – szólt, és kilépett az ajtón, ujja a ravaszon. Távoli kattanás hallatszott, s a nagydarab test lehanyatlott, akár egy meglazult zsinórú báb, és feléjük rogyott. Esés közben megrándult az ujja. A fegyver fülrepesztő zajjal elsült, tölténye a tanyaház falán robbant. Visszhangja szinte hasogatta a kék eget. A vén kutya fölemelkedett, és erőtlenül ugatta a Napot. Bentről valaki kiáltott valamit, azután minden elcsendesült. John kihúzta a fegyvert a test alól. Egy tölténytár még épségben volt. Biccentett Rogernek, azután átlépte a halott vagy haldokló testet, és bement a házba. Az ajtó közvetlenül a nagy nappaliba nyílt. Itt homályosabb volt, és John pillantása először a szobából kivezető ajtóra vetődött, azután a sarokból fölfelé induló lépcsőre. Csak pár pillanat múlva vette észre a lépcső mellett, az árnyékban álló asszonyt. Meglehetősen magas nő volt, s széles férjével ellentétben igen sovány. Szemükbe nézett, puska volt nála is. Roger is ugyanabban a pillanatban látta meg a nőt. Fölkiáltott: – Vigyázz, Johnny! Az asszony keze elindult a puskán, de közben John keze is mozdult. A csattanás itt, az elzárt szobában még fülsiketítőbben szólt. Az asszony egy pillanatig még állt, azután a lépcsőkorláthoz kapott, és összecsuklott. Elordította magát, amint földet ért, s magas, fojtott hangon jajveszékelt tovább. – Jóságos isten! – kiáltott föl Roger. John rászólt: – Ne állj itt. Indulj. Fogd ezt a másik fegyvert, és kutassuk át a házat. Kétszer szerencsénk volt, de nem biztos, hogy harmadszor is így lesz. Nézte, mint húzza el kelletlenül az asszony fegyverét Roger; az már észre sem vette, csak jajgatott tovább. – Az arca… – mondta Roger. – Nézd át a földszintet – mondta neki John. – Én fölmegyek az emeletre. Gyorsan átkutatta a fönti emeletet, sorra rúgta be az ajtókat. Már majdnem végzett, amikor észrevette, hogy elfelejtett valamit; ez a második tölténytár, s így, amíg újra nem tölti a puskát, elvileg fegyvertelen. Maradt még egy ajtó, Habozott, azután berúgta. Kis hálószoba volt. Tizenéves lány ült föl az ágban. Rémült arccal nézett rá. John így szólt hozzá: – Maradj itt. Megértetted? Nem lesz bántódásod, ha idebenn maradsz. – A puskák… – mondta a kislány. – Anyu és apu… mi volt ez a lövöldözés? Csak nem… John hidegen rászólt: – Ne lépj ki ebből a szobából! Kulcs volt a zárban. Kiment, és bezárta a szobát. Az asszony odalenn még mindig jajgatott, de már nem olyan élesen. Roger ott állt fölötte, és letekintett rá. – Nos? – kérdezte John. Roger lassan föltekintett: – Minden rendben. Idelenn nincs senki más. – Újra az asszonyt nézte. – Reggeli főzés a láthatáron. Pirrie jött be halkan a nyitott ajtón. Mikor meglátta a színhelyt, leengedte fegyverét. – Küldetés teljesítve – jegyezte meg. – Az asszonynak is volt fegyvere? Vannak még a házban? – Fegyverek vagy emberek? – kérdezte John. – Más fegyvert nem láttam, hát te, Roger? Roger még mindig az asszonyt nézte: – Nem. – Odafönn van egy kislány – mondta John. – A lányuk. Rázártam az ajtót. – És ez? – mutatott Pirrie cipője orrával a most már hörgő asszonyra. – Őt érte a saját lövése… főleg az arcát – mondta Roger. – Egészen közelről. – Ez esetben… – szólt Pirrie. Megütögette puskája oldalát: – Egyetért?

Roger ránézett a másik kettőre. John bólintott. Pirrie a maga szokott biztos lépteivel odament, ahol az asszony hevert. Míg ráfogta a fegyvert, így szólt: – Az efféléhez egy revolver sokkal alkalmasabb. – A puska kattant, s az asszony nem hörgött tovább. – Ráadásul nem szívesen használom szükségtelenül a töltényt ilyesmire. Aligha tudjuk pótolni. Ilyen vidéken a puska gyakoribb. John megjegyezte: – Nem rossz golyóváltás: két menetben két puska és feltehetőleg muníció is. Pirrie elmosolyodott: – Bocsássa meg, de én két menetet ebből fél tucat puskával érzek egyenértékűnek. De azért nem rossz. Akkor hát hívhatjuk a többieket? – Igen – felelte John –, szerintem hívhatjuk okét. Roger idegesen megkérdezte: – Nem lenne jobb előbb eltávolítani ezeket a holttesteket, mielőtt a gyerekek ideérnek? John rábólintott: – De, azt hiszem. – Átlépte a hullát. – A lépcső alatt rekesz szokott lenni. Igen, így gondoltam. Pillanat… itt vannak a töltények a puskákhoz. Hozzuk ki ezeket előbb. – Bekukucskált az üreg sötétebb zugaiba. – Szerintem nincs már itt semmi más. Most beemelhetitek az asszonyt. Hárman kellettek hozzá, hogy a halott gazdát behozzák az ajtóból, és beszuszakolják őt is a lépcső alatti rekeszbe. Azután John kiment a ház elé, és integetett. Napos idő volt, s a puskapor átható szaga után rendkívül frissnek érezte a levegőt. A vén kutya ismét lehevert szokott helyére, most látszott csak, milyen öreg, és alighanem vak is. Egy házőrző kutya, amely már képtelen az őrzésre, haszontalan; de semmivel sem haszontalanabb, mint azok a vak milliók, akiknek ők az előharcosai, gondolta John. Leengedte fegyverét. Akárhogy is, nem ér meg egy golyót. Az asszonyok a gyerekekkel fölértek a dombra. A vidám kirándulási hangulat elmúlt már; a fiúk halkan, szó nélkül ballagtak. Davey odament Johnhoz. Halkan megkérdezte: – Mi volt ez a lövöldözés, apa? John a fia szemébe nézett: – Mostantól mindenért harcolnunk kell – mondta. – Harcolnunk kell, ha élni akarunk. Jobb, ha megtanulod. – Megölted őket. – Igen. – És hová tetted a holttesteket? – Eltakarítottuk őket az útból. Gyere be. Megreggelizünk. Vérfolt látszott az ajtón, s egy másik ott, ahol az asszony feküdt az előbb. Davey nézte a foltokat, de nem szólt semmit. Amikor már mindenki benn volt a nappaliban, John így szólt: – Nem maradunk itt sokáig. Az asszonyok csinálhatnak valami ennivalót. A konyhában akad tojás meg egy oldal szalonna. Készítsétek el gyorsan. Roger, Pirrie meg én kiválogatjuk majd, mit viszünk magunkkal. Spooks megkérdezte: – Segíthetünk? – Nem. Maradjatok itt és pihenjetek, fiúk. Fárasztó nap áll előttünk. Olivia is megbámulta a vérfoltot a padlón, akárcsak Davey az imént. Megkérdezte: – Csak ketten voltak? – Van még egy kislány odafenn – felelte John. – A lányuk. Bezártam. Olivia a lépcső felé indult: – Szegény, nyilván megrémült! John tekintete megállította: – Mondtam már: nincs időnk semmire, ami nem alapvető. Nézz utána, mire van szükségünk. Mással ne törődj. Az asszony tétovázott egy pillanatig, azután átment a konyhába. Millicent vele. Ann az ajtóban állt Maryvel. Így szólt: – Elegen vannak ketten. Kinn maradunk. Nem bírom ezt a szagot idebenn. John beleegyezett: – Ahogy akarjátok. Kint is ehettek, ha úgy tetszik. Ann nem felelt, kiment Maryvel a napfényre. Spooks rövid habozás után utánuk ment. A másik két fiú leült az ablak alá a régimódi pamlagra. A szembenső falon ingaóra járt ritmikusan. Üvegfalán át jól látszott a szerkezete. Csak ültek, bámulták, és suttogva beszélgettek.

Mire a reggeli elkészült, a férfiak összehordtak mindent, amire szükségük volt. Találtak két nagy meg egy kisebb hátizsákot, telirakták őket sonkával, füstölt hússal, sózott marhahússal meg házi kenyérrel. A töltényekkel teli tárakat a tetejére dugták. Találtak egy régi katonai vizeskulacsot is. Roger javasolta, töltsenek meg több üveget vízzel, de John ellenezte. Vízben gazdag földeken fognak áthaladni, és épp elég máris a cipelnivalójuk. Reggeli után Olivia nekifogott, hogy összeszedje a tányérokat. John csak akkor vette észre, mit művel, amikor Millicent fölnevetett. Zavartan rakta vissza a tányérokat. – Csak semmi mosogatás – mondta John. – Már indulunk is. Ez ugyan magányos ház, de nem minden ház lehetséges csapda. A férfiak fölvették a fegyvereket és hátizsákokat. – És a kislány? – kérdezte Olivia. – Mit akarsz vele? – pillantott rá John. – Nem hagyhatjuk itt így. – Ha zavar, menj fel, nyisd ki az ajtaját. Mondd meg neki, kijöhet, ha akar. Most már nem zavar. – De hát nem hagyhatjuk a házban! – mutatott a lépcső alatti rekesz felé Olivia: – Ezekkel! – Hát akkor mit javasolsz? – Magunkkal vihetnénk. – Ne csacsiskodj, Olivia – mondta – John. – Tudod, hogy nem vihetjük. Olivia rábámult. John észrevette az asszony kövérkés bátortalansága alatt az elszántságot. Válságok mindig furcsa dolgokat váltanak ki az emberi magatartásokból, állapította meg, s Oliviára meg Rogerre gondolt. – Ha nem, akkor itt maradok vele – mondta Olivia. – És Roger? – kérdezte John. – És Steve? Roger lassan szólalt meg: – Ha Olivia itt marad, mi is vele maradunk. Úgysincs szükséged ránk! – És ha jön a következő látogató, ki nyit ajtót neki? – kérdezte John. – Te, vagy Olivia, vagy… Steve? Csend lett. Az óra tiktakolt, jelezte egy nyári reggel múló pillanatait. Aztán megszólalt Roger: – Miért nem vihetjük magunkkal a kislányt, ha Olivia szeretné? Elhoztuk Spookst. Egy kislány nem olyan veszedelmes dolog! – John türelmetlenül és haragosan kérdezte: – Miből gondolod, hogy velünk jönne? Épp most öltük meg a szüleit. – Szerintem eljönne – mondta Olivia. – És mennyi ideig szeretnéd győzködni? – kérdezte John. – Két hétig? Olivia és Roger tekintete összevillant. Roger így szólt: – Ti csak induljatok. Majd utolérünk benneteket… a kislánnyal, ha hajlandó velünk jönni. John Rogerhez beszélt: – Nem értelek, Rodge. Neked magyarázzam, milyen ostobaság megosztani az erőinket? Nem válaszoltak. Pirrie, Millicent és a fiúk némán figyeltek. John az órájára pillantott: – Ide figyeljetek. Olivia, három percet kapsz, hogy beszélj a kislánnyal. Ha jönni akar, jöhet. De nem vesztegethetünk időt rá, hogy rábeszéljük, egyikünk se. Rendben? – Olivia rábólintott. – Fölmegyek veled. Elindult a lépcsőn, kinyitotta az ajtózárat, belökte az ajtót. A kislány kinn volt az ágyból; térden állva nézett föl, nyilván imádkozott. John félrehúzódott, hogy Olivia beléphessen. A kislány kifejezéstelenül nézett rájuk. Olivia így szólt: – Szeretnénk, ha vélünk tartanál, kedves. Elmegyünk egy biztonságos helyre a hegyekbe. Nem volna biztonságos itt maradnod. – A mamám… – szólt a kislány. – Hallottam, hogy jajgat, azután elhallgatott. – Meghalt – mondta Olivia. – Édesapád is. Nincs már miért itt maradnod. – Maguk ölték meg őket – mondta a kislány. Johnra nézett: – Ő ölte meg. – Igen – mondta Olivia. – Volt élelmük, nekünk meg nem volt. Manapság élelemért harcolnak az emberek. Mi győztünk, ők vesztettek. Nincs mit tenni. Akkor is: szeretném, ha velünk jönnél. A kislány elfordult, arcát az ágyneműhöz nyomta. Fojtott hangon válaszolt:

– Hagyjanak békén! Menjenek, hagyjanak békén! John ránézett Oliviára, és megrázta a fejét. Az asszony odalépett a kislányhoz, és mellé térdelt, átkarolta a vállát. Gyöngéden szólt hozzá: – Nem vagyunk rossz emberek. Csak menteni akarjuk magunkat meg a gyermekeinket, így hát a férfiak embert ölnek, ha kell. Jönnek majd mások, rosszabbak, akik csak az öles öröméért ölnek, talán kínoznak is. A kislány megismételte: – Hagyjon békén! – Nemsokára jön a csőcselék – mondta Olivia. – A városokból jönnek majd élelemért. Egy ilyen ház vonzza őket, mint a legyet. Apád és anyád mindenképpen meghalt volna pár napon belül, s te is velük. Elhiszed? – Menjen el! – mondta a kislány. Nem nézett rá. John megszólalt: – Mondtam neked, Olivia. Nem vihetjük el akarata ellenére. És hogy itt maradj vele… magad mondtad épp, hogy ez a ház halálcsapda. Olivia fölkelt a térdelésből, mint aki beletörődik. De nem: vállánál fogva maga felé fordította a kislányt. Meglehetős erő rejlett a karjában, s most kihasználta ezt az erőt, nem durván, de elszántan. – Figyelj rám! Félsz, ugye? Ugye? Szinte bűvölten nézett a kislány szemébe. Az bólintott. – Elhiszed, hogy segíteni akarok neked? A lány ismét bólintott. – Velünk jössz – mondta Olivia. – Átkelünk a Pennineken egy westmorlandi helységbe, ahol valamennyien biztonságban lehetünk, és ahol nem lesz több öles és kegyetlenség. – Olivia alapvető tartózkodása eltűnt; keserű haraggal beszélt, meggyőződés áradt belőle. – Te pedig velünk jössz. Megöltük az apádat és az anyádat, de ha megmentünk téged, kissé pótoltuk őket. Ők se akarnák, hogy meghalj. A kislány némán nézte. Olivia így szólt Johnhoz: – Várj odakinn. Segítek neki az öltözködésben. Csak pár perc. John megvonta a vállát: – Lemegyek, megnézem, rendben van-e minden. Ne feledd: csak pár perc. – Lenn leszünk – mondta Olivia. A nappaliban Roger a polcon álló rádióval babrált. Fölpillantott, amint John jött lefelé a lépcsőn. – Semmi – mondta. – Próbálkoztam Északkal, Skóciával, Közép-Angliával, Londonnal, sehol semmi. – Írország? – kérdezte John. – Nem hallani. Amúgy se hiszem, hogy innen fogni tudnám őket. – Talán rossz a készülék. – Egy állomást találtam. Nem tudom, milyen nyelvűt, valami közép-európai lehetett. Eléggé elkeseredett hang. – És a rövidhullám? – Még nem próbáltam ki. – Majd én megpróbálom. – Roger félrehúzódott, John pedig átkapcsolt rövidhullámra, és lassan, figyelmesen forgatta a gombot. Már végighaladt a sáv kétharmadán anélkül, hogy talált volna valamit; ekkor elkapott egy recsegéstől-halkulástól torzult hangot, amely azonban angolul beszélt. Élesre állította és maximális hangerőre: –… még foszlányokban, de minden jel arra vall, hogy Nyugat-Európa megszűnt a civilizált világ része lenni. Amerikaias volt a kiejtése. John halkan így szólt: – Tehát a szép csillagos-sávos lobogó még lobog. – Tegnap este – folytatta a hang – számos repülőgép érkezett az Egyesült Államok és Kanada néhány repterére. Elnöki rendeletre a gép utasai menedéket kaptak. Az országba érkezettek közt van Franciaország elnöke, a francia kormány tagjai, a holland és belga királyi családok. Az új-skóciai Halifaxből jelentik, hogy a brit királyi család és a kormány épségben odaérkezett. Ugyanez a jelentés közli, hogy NagyBritannia volt miniszterelnöke, Raymond Welling elmondta: a gyorsuló iramú összeomlás annak tulajdonítható, hogy híresztelések terjedtek el, melyek szerint az ország többi részének megmentése céljából atombombákat dobnak sűrűn lakott területekre. Welling szerint e hírek teljesen alaptalanok voltak, mégis pánikot keltettek. Amikor közölték vele, hogy az Atomenergia Ügynökség szerint atombombarobbanásokat észleltek Európában az elmúlt pár órában, Welling azt állította, ezekre nem tud magyaráza-

tot adni, de lehetségesnek tartja, hogy a légierő elszigetelt egységei ehhez a kétségbeesett eszközhöz nyúltak a rendteremtés reményében. – Szóval kicsúszott a kezükből, ő meg otthagyott csapot-papot, és meglépett – mondta Roger. – Ez is rejtély marad – mondta John. – A rádió folytatta: – Este kilenc órakor a következő állásfoglalást adták ki Washingtonban az elnök aláírásával: „Számítanunk kell rá, hogy Európa, a nyugati civilizáció bölcsője barbarizmusba zuhan. Szomorún és döbbenten figyeljük az Atlanti-óceán túlpartján zajló eseményeket. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy itt nálunk ilyenféle katasztrófa veszélye állhatna fönn. Élelmiszerkészleteink jelentősek, és bár a következő hónapokban valószínűleg csökkenteni kell az élelmiszer-fejadagokat, lesz elegendő élelem mindenkinek. És amikor eljön az ideje, legyőzzük a Csung-li vírust, és termővé tesszük az általunk ismert világot. Addig pedig az a feladatunk, hogy nemzetünk keretein belül megőrizzük az emberi nagyság örökségét.” – Ez azért bátorító – állapította meg John. Olivia jött lefelé a lépcsőn a lánnyal. Most, hogy a lány felöltözött, John észrevette, hogy két-három évvel idősebb, mint Mary, falusi lány, inkább egészséges külsejű, mint szép. Előbb John arcába nézett, majd a vérfoltokra a padlón, majd újra vissza rá; de arcán nem látszott semmi. Olivia bemutatta: – Ezt itt Jane. Velünk jön. Készen vagyunk, Johnny. – Jó – felelte John. – Akkor hát húzzuk el a csíkot innen. A lány Oliviához fordult: – Láthatom-e őket egyszer, mielőtt elmegyünk? Olivia elbizonytalanodott. John a két bezsúfolt hullára gondolt, akiket lelkifurdalás és ceremónia nélkül lökték be a lépcső alatti rekeszbe; Jane épp e fölött állt. Határozottan felelte: – Nem. Se neked, se nekik nem tenne jót, és időnk sincs. Azt hitte, Jane tiltakozni fog, de amikor Olivia gyöngéden előreterelte, lejött. Még egyszer körülpillantott a nappaliban, azután kilépett a szabadba. – Oké – mondta John. – Akkor hát elmentünk. – Még egy pillanat – szólt ekkor Pirrie. A rádióban még mindig beszélt a hang, a hullám periodikus lüktetésével erősödött-halkult. Új intézkedéseket ismertetett az élelmiszerzsákmányolás ellen. Pirrie a polchoz lépett, és egyetlen mozdulattal lerántotta a készüléket a deszkapadlóra. Az nagy csörömpöléssel zuhant le. Pirrie elszántan rugdosni kezdte, amíg kávája széthasadt, és előtűntek széttört alkatrészei. Sarkával teljesen széttaposta az üveg-fém törmelékeket. Azután óvatosan kiszabadította a lábfejét, és kiment a többiek után. Könnyű szakaszokra kellett osztaniuk a menetelést a gyerekek miatt. John három napra tervezte az utat; az első menetben Wensleydale végéig, a másodikban a mocsarakon túl egy Sedberghtől északra lévő pontig s a harmadikban a Vakvölgyig kellett eljutniok. Közel kellett maradni a főútvonalhoz, és azt remélte, hogy hosszú időkön át haladhatnak is rajta. Valószínűtlen, hogy lesznek kocsik az országúton. A mashami példát nyilván sok helyütt követik mostanra az Észak-Riding nagy részén. A kocsik elakadnak, mielőtt ők a Dale-ig érnek. Egy erdő mentén haladtak Coverham irányába, amikor Roger így szólt hozzá: – Szerezhetnénk kerékpárokat. Mi a véleményed? John a fejét rázta: – Azzal is sebezhetőkké válnánk. Azonkívül tíz kerékpárt kellene szereznünk egyszerre, máskülönben valakit cipelnünk kellene, vagy szétesne a csapat. – És ezt nem akarod, ugye? – kérdezte Roger. John rápillantott: – Nem. Nem akarom. – Örülök, hogy Olivia rá tudta venni a lányt, hogy jöjjön velünk – mondta Roger. – Pocsék dolog lett volna a gondolat, hogy hátrahagytuk. – Érzelgős lettél, Rodge. – Nem – rántotta meg hátán feszesebbre a zsákot Roger. – Te lettél keményebb. Ez jó dolog, azt hiszem. – Csak hiszed? – Nem. Igazad van, Johnny. Meg kell lennie. Sikerülni fog nekünk? – Sikerülni fog.

Zárt és bespalettázott házak mellett haladtak el; ha laktak is még bennük emberek, semmi külső jelét nem adták. Még az ilyen tájon elvárhatónál is kevesebb embert láttak; s amikor találkoztak másokkal, nem köszöntötték egymást. Akikkel találkoztak, legnagyobbrészt kitértek a kis csapat elől, és megkerülték őket. De kétszer is láttak a magukéhoz hasonló bandákat. Az elsőben öt felnőtt volt két karonülő kisgyerekkel. A két társaság röviden szemrevételezte egymást tisztes távolból, és más-más irányba mentek tovább. A második csapat nagyobb volt az övékénél. Vagy tizenketten lehettek, fegyverük is látszott. Délután találkoztak velük, Agsgarthtől keletre pár mérfölddel. A csapat láthatólag délnek tartott, Bishopdale-nek, és épp keresztezték az utat. Megálltak az úton, és szemügyre vették a közeledő Johnt és társait. John vagy húsz méterre tőlük megállította csapatát. Figyelték egymást. Kis szünet után a szemben lévők átkiáltottak: – Honnan jöttök? – Londonból – felelte John. Ellenséges érdeklődés rebbentette meg a szembejövőket. Vezérük így szólt: – Épp elég nagy az ínség az itt élők számára anélkül is, hogy londoniak jönnének ide púpnak a hátunkra. John nem válaszolt. Megemelte hóna alatt a puskáját, Roger és Pirrie követte példáját. Némán bámulták a szemközti csoportot. – Merre mentek? – kérdezte a férfi. – A mocsarakon túlra, Westmorlandbe – felelte John. – Ott se lesz több, mint itt. – Vágyakozón nézte a puskákat. – Ha tudtok ezekkel a puskákkal bánni, szívesen látunk benneteket magunk között. – Tudunk bánni velük. – mondta John –, de szívesebben maradunk magunkban. – Manapság az emberek számában rejlik az erő. — John most se válaszolt. – A srácoknak is biztonságosabb. – Gondjukat tudjuk viselni – felelte John. A férfi vállat vont. Intett csapatának, és elindultak eredeti irányukba az úton. Ő is indulni akart a nyomukba. Az út peremén megállt, visszafordult: – Hé, mister! – kiáltotta. – Valami újságot nem tud? Roger válaszolt: – Semmit, csak azt, hogy a világ egyre becsületesebb. A férfi elröhögte magát: – Ez jó! Akkor közel a világ vége! Jönnék addig figyelték őket, amíg csak látszottak, azután továbbindultak. Aysgarth déli oldala mentén haladtak; a várost csapatok védték, ez a látvány most már jól ismert lett. Lepihentek a délutáni hőségben, ráláttak a városra. A valaha oly zöld völgy most inkább feketének látszott a barnás dombok elő terében. A kőkerítések fölfelé kanyarogtak a domboldalakon, értelmetlenül jelezték a telekhatárokat. John egyszer mintha juhokat látott volna a domboldalon, és talpra ugrott, hogy meggyőződjék róla. De csak fehér sziklakövek voltak. Hogyan is lehettek volna juhok! A Csung-li vírus mindenre kiterjedő alapossággal végezte el a dolgát. Mary Oliviával és Jane-nel üldögélt. A fiúk ezúttal fáradtak voltak a játszadozáshoz, együtt hevertek és – amennyire John a beszélgetéseik foszlányai alapján megítélhette motorcsónakokról tárgyaltak. Ann magában ült egy fa alatt. John odament és mellé ült: – Jobban érzed már magad? – Semmi bajom. Fáradtnak látszott; vajon aludt-e az éjjel? Így szólt Annhez: – Még egy-két nap, és azután… Az asszony folytatta a mondatot: – És azután minden újra jóra fordul, elfeledünk mindent, ami történt, és újrakezdjük az életünket; ugye? – Nem. Alig hiszem, hogy újrakezdhetjük. De fontos ez? Illő módon élhetünk, és a gyerekeink emberré válnak, nem vadállatokká. Ez sokat megér. – És sikerülni fog neked, mi? A világgal a válladon. John halkan így szólt: – Eddig nagyon szerencsések voltunk. Lehet, hogy ez nem látszik így, de igaz. Szerencsénk volt, hogy kijutottunk Londonból, és szerencsének hogy eljutottunk ilyen messze északra

komolyabb baj nélkül. Ez a táj azért látszik ilyen üresnek, mert a helybeliek visszahúzódtak védőállásaikba, a csőcselék pedig még nem ért ide. De nem hiszem, hogy egynapi járóföldnél messzebbre jutottunk a csőcseléknél, inkább közelebb. És ha azok megjönnek… Nézte az Ure hömpölygő vizét. Napsütötte nyári kép volt, csak az ismerős zöld szín hiánya láttatta furcsának. Maga se hitt igazán szavai jelentésében, mégis tudta, hogy igazak. – Vakvölgyben békességben leszünk – mondta nyúzottan Ann. – Nem bánnám, ha már ott lennénk – tette hozzá John. – Fáradt vagyok. Nem akarok beszélgetni se erről, se másról. Hagyjál, John. John nézte egy pillanatig asszonyát, azután elment. Észrevette, hogy a szomszédos fa alól Millicent lesi őket. Elkapta John pillantását, és elmosolyodott. A völgy elkeskenyedett Hawes felé, két oldalán meredekebben emelkedtek a hegyek; a kőkerítések már nem értek fel a hegytetőkig. Hawesen nem látszott, hogy védenék, de a csapat mégis elkerülte, a déli magaslaton haladt el a város mellett, és átgázolt az Ure-ön, amely szerencsére sekély volt ebben az évszakban. A Widdale hegyi patak forrásánál táboroztak le éjszakára; a vasút és a folyó közti szögben. Közelükben találtak egy krumpliföldet, és jókora mennyiséget ástak ki maguknak. Olivia pörköltet főzött belőle és a magukkal hozón sózott húsból; Jane segített neki, Millicent is segédkezett fél szívvel. A nap alászállt már a Penninek mögött, de még mindig egészen világos volt; John az órájára nézett; még nyolc óra se volt. Persze ez nyári időszámítás szerinti idő volt, nem greenwichi. Eltűnődött ezen a finom és nevetséges különbségtételen. Jó állapotban voltak, a fiúk se fáradtak ki különösebben. Máskor messzebb vezette volna őket pihenés előtt, de most este a Mossdale megmászása ostobaság lett volna. Inkább másnap reggel jókor nekivághatnak. Elégedetten figyelte a vacsorafőzést. Pirrie őrködött a vasúti sín mellett. A fiúk odajöttek hozzá. Davey vitte a szót; tiszteletadás volt a hangjában, csöppet se hasonlított régebbi férfi-a-férfihoz stílusához. – Apu, állhatunk-e őrséget mi is az éjjel? John szemügyre vette őket; fia mozgékony alakját, Spooks esetlen hórihorgasságát, Steve szögletes zömökségét. Még mindig iskolás fiúk voltak, akik egy a szokottnál érdekesebb és izgalmasabb heccben vesznek részt. Megrázta a fejét: – Nagyon köszönöm az ajánlatot, de megoldjuk magunk. – De már kiterveltük – protestált Davey. – Az nem számít, hogy nem tudunk lőni: ébren maradunk, és zajt csapunk, ha látunk valakit. Meg tudjuk oldani. – A legjobb, amit tehettek, az az, hogy vacsora után nem maradtok fönn beszélgetni. A lehető leghamarabb aludjatok el. Reggel korán kelünk, nagy hegymászás és hosszú menetelés vár ránk. Elég könnyedén beszélt, s Davey a régi időkben már lázasan vitázott volna vele. Most csak rápillantott lemondólag a másik kettőre, azután elmentek együtt a folyóhoz. Együtt vacsoráztak, miután Pirrie azzal tért vissza a sín mellől, hogy ameddig a szem ellát, sehol senki. Utána John kijelölte, ki mikor őrködik az éjjel. – Jane-t nem osztod be? – kérdezte Roger. John azt hitte, Roger tréfál, nevetett rajta. Azután elképedten értette meg, hogy komoly volt a kérdés. – Nem – felelte. – Ma nem. A lány Olivia mellett ült; egész nap nem tágított a közeléből. John délután hallotta beszélgetésüket, egyszer még Jane nevetését is. A kislány most fölpillantott a két férfira, friss, kövérkés arca nyílt volt és kérdő. – Ugye, nem ölsz meg bennünket álmunkban, Jane? – kérdezte tőle Roger. A lány komolyan rázta a fejét. John így szólt hozzá: – De azért jobb, ha nem kapsz rá lehetőséget. Jane elfordult, de inkább zavarában, mint gyűlölködöm.

– Ann őrködik elsőnek – közölte John. – A többiek lefekszenek aludni. Fiúk, oltsátok el a tüzet, tapossátok szét a parazsat. Roger ébresztette és adta át neki az őrnek járó puskát. Zsibbadtan kelt föl, lábszárát masszírozta. Följött már a Hold; fénye csillogott a folyón, és az összekuporodott testek kis csoportja árnyékot vetett a földre. – Jó meleg van, hál' istennek – mondta Roger. – Van valami jelentenivaló? – Mi jelentenivaló lenne? Hacsak kísértetek nem. – Akkor hát kísértetek? – Rövidke jelenés, a lehető legfurább. A szellemvasút. Mintha a füttyét hallottam volna a távolból, és úgy tíz percre rá megesküdtem volna, hogy hallom a távoli dübörgését. – Lehet, hogy vonat volt – mondta John. – Ha akad, ami elindítható, és akad, aki el tudja vezetni, lehet, hogy éji utazással próbálkoznak. De azért elég valószínűtlen. – Én inkább azt gondolom, szellemvonat. Dugig tele piacra tartó dale-iek kísértetelvei, vagy szénnel és fémöntvényekkel teli szellemvagonok, amelyek a Pennineken túlra tartanak. Elgondolkodtam: mennyi ideig ismerik még föl a vasúti síneket vasúti sínekként? Húsz évig? Harmincig? És meddig emlékeznek még rá az emberek, hogy valaha volt ilyesmi? Vajon mesélünk-e majd gyermekmeséket a dédunokáinknak a szénzabáló, füstokádó fémszörnyekről? – Eridj aludni – mondta John. – Még ráérsz a dédunokáidról gondolkodni. – Kísértetek – mélázott Roger. – Egész éjjel kísérteteket látok magam körül. Tetovált testű távoli leszármazottaim kísértetét. John nem válaszolt, csak fölkapaszkodott a töltésre, a sín melletti őrhelyére. Mire visszapillantott a magaslatról, Roger már lekuporodott, aludni készült. Az őr feladata az volt, hogy a sínt mindkét irányban megfigyelés alatt tartsa; de a túloldali, az északi irány fontosabb volt, mivelhogy arra haladt a főút. Itt volt az őrhely, az alvók csoportja felől nem látható helyen. John megkezdte az őrködést. Rágyújtott, eltakarta a cigaretta parázsló végét esetleges figyelő szemek elől. Maga se hitte igazán, hogy ez szükséges. De természetesnek tűnt, hogy éljen a régi katonai trükkökkel ilyen ismerős helyzetben. Nézte a fehér rudacskát a markában. Erről is le kell majd mondani – de addig értelmetlen lenne, amíg a szükség rá nem kényszeríti. Vajon mennyi időbe telik, amíg a vállalkozó kedvű amerikaiak kikötnek majd az elfeledett kikötőkben, konzervhúst és szivart osztogatnak, és amerre járnak, Csung-linek ellenálló fűmagot szórnak el? Kicsiny őrhelyeken, amilyen a Vakvölgy, effélékről álmodoznak majd, ilyesmiről szólnak a mesék a hosszú téli estéken. Talán ilyen legendák sarkallják majd az új barbárokat, hogy keljenek át az óceánon nyugat felé, hogy olyan nyers és kegyetlen földet leljenek, akár a maguké. Mert abban nem hitt már, hogy az utolsó pillanatban még megmenekedhetne az emberiség. Előbb Kína veszett el, azután Ázsia, most Európa. A többiekre is rákerül a sor, bármily hihetetlen is. A természet letörli a palatáblát, amelyre az emberiség történelmét írták, majd irkálhatják az üres táblára szánalmas ákombákomjaikat az itt-ott életben maradó kevesek. Neszt hallott a sín túloldaláról, óvatosan lépkedett arra, hogy megvizsgálja, mi az. A töltés pereméről karcsú alakot vett észre, épp fölért hozzá. Millicent volt az. Fölnyújtotta karját, John elkapta. – Hát te mi az ördögöt keresel itt? – kérdezte John. – Pszt, mindenkit fölébresztesz. Millicent lepillantott az alvókra, majd az őrhely felé indult, John a nyomában. Tudta jól, mit ígér ez a látogatás. A higgadt arcátlanság földühítette. – Csak két óra múlva kerülsz sorra – mondta. – Eridj vissza, aludj még addig. Hosszú napunk lesz holnap. – Van cigarettád? – kérdezte az asszony. John elővette cigarettatárcáját, és megkínálta: – Adnál tüzet? – Nem tartom jó ötletnek, hogy fényt gyújts. Tartsd lefelé, és amikor megszívod, takard el a kezeddel. – Te aztán sok mindenhez értesz! Millicent lehajolt a férfi behajlított kezéhez, és rágyújtott az öngyújtó lángjánál. Fekete haján megcsillant a Hold. John bosszús volt magára, nem jól csinálja. Hiba volt cigarettát adni neki, vissza kellett volna küldeni, aludjék. Az asszony újra kiegyenesedett, a cigaretta behajtott ujjai mögött rejtőzött.

– Kibírom alvás nélkül – mondta Millicent. – Emlékszem egy hétvégére. Péntektől hétfőig három órám se volt aludni. És utána is friss voltam és üde. – Ne dicsekedj. Rád van írva. – Igazán? – hallgatott egy pillanatig. – Mi a baja Ann-nek? John hűvös hangon felelt: – Te is tudod, amit én. Azt hiszem, terád nem hatott volna ennyire; se az, ami történt vele, se az, amit utána tett. Millicent önelégülten válaszolta: – Megvan az előnye annak, ha színvonalas nő az ember: nem borul ki könnyen, ha valami mocskos dologba botlik akár másokban, akár magában. John megszívta a cigarettáját: – Nem óhajtok Annről tárgyalni. És nem akarok viszonyt veled, megértetted? Szeretném, ha belátnád, hogy minden egyébtől eltekintve is: ez az idő nem effélékre való. – Amit az ember megkíván, annak mindig itt az ideje. – Tévedésben vagy. Én nem kívánom. Az asszony fölkacagott; hangja mélyebb lett, szinte rekedt. – Ugyan, felnőttek vagyunk. Van, amiben tévedek, de nem az effélében. – Talán jobban belém látsz, mint én magamba?! – Ezen se lepődnék meg. Mondok neked valamit, Nagy Főnök. Ha Olivia látogatott volna meg itt, azon nyomban visszazavartad volna, visszabeszélésnek se lett volna helye. És különben is, miért suttogsz? Hogy föl ne ébresszünk valakit? John észre se vette eddig, hogy lehalkította a hangját. Hangosabban szólt: – Most pedig menj szépen vissza, Millicent. Az asszony újra fölnevetett: – És miért lenne butaság, ha nem akarnánk fölébreszteni őket? Nem hiszem, hogy mind olyan könnyen bírják ki alvás nélkül, mint én. – – Jó, nem vitázom veled. Menj szépen aludni, és feledd el az egészet. – Oké – felelte engedelmesen Millicent, elhajította félig szívott cigarettáját, és beletaposta a földbe. – Csak kipróbálom a szikrapróbát, s ha nem lobbansz lángra tőle, máris megyek, jó kislány leszek. Elindult John felé. Az így szólt: – Ne bolondozz, Millicent. – Az asszony közvetlenül előtte állt meg: – Mi rossz van egy búcsúcsókban? – kérdezte, és John karjába vetette magát. Az kénytelen volt megtartani, el ne essen. Millicent teste meleg volt, ölelése lágyabb, mint várta. Az asszony fészkelődött John karjában. – A szikrapróba kielégítő eredménnyel járt, úgy hiszem – mondta Millicent. Apró, leguruló kövek nesze hallatszott. Valaki fölkapaszkodott a töltés szélére, és megállt velük szemközt. Pirrie megtapintotta a hóna alatt tartott puskát. – Még ezzel a kezemben is majdnem megleptem – mondta rosszallóan. – Maga nem valami éber őr, Custance. Millicent kibontakozott: – Hát te mit művelsz itt? Mászkálsz itt éjnek évadján? – Vajon nem lenne a helyzethez illő, ha én is ugyanezt kérdezném tetőled? Felesége duzzogva válaszolt: – Azt hittem, hogy a múltkori leselkedésed kedved szegte. Vagy mostanában ettől zsongasz be? – Az utóbbi néhány alkalommal eltűrtem a dolgot, mint kisebbik rosszat. Elismerem: diszkrét voltál. Ha bármi módon közbelépek, az csak a felszarvaztatásomat teszi nyilvánvalóvá, márpedig ezt mindig is el akartam kerülni. – Ne aggódj – mondta Millicent –, továbbra is diszkrét leszek. John megszólalt: – Semmi se történt köztem és a felesége közt, Pirrie! Nem is fog. Csak egy dolog érdekel, hogy biztonságban eljussunk a Vakvölgybe. Pirrie kedélyesen válaszolt: – Természetes hajlandóságom szerint mindig is szívesen megöltem volna ezt az asszonyt. Ám normális társadalomban a gyilkosság túlságosan kockázatos. Eljutottam odáig, hogy terveket kovácsoltam, nem is rosszakat, de sose valósítottam meg őket. – Ne hülyéskedj, Henry! – szólt rá Millicent. John a sötétben is látta, hogy Pirrie a jobb keze ujjaival megdörgöli az orrát. Éles hangon förmedt rá: – No, ebből elég! Pirrie megfontoltan kibiztosította fegyverét. John fölemelte puskáját.

– Ne – mondta nyugodtan Pirrie. – Tegye le azt a fegyvert. Tudja azt maga nagyon jól, hogy jóval gyorsabban lövök magánál. Tegye le. Nem hagyom magam semmi elsietett akcióba belerángatni. John leengedte a vadászpuskát. Nevetséges lenne Pirrie-t valami Erzsébet-kori tragédia hősének látni, gondolta. Így szólt: – Úgy látszik, a körülmények lehúznak magukkal. Ostobaság volt, hogy elhittem. Ha maga csakugyan ki akarta nyírni Millicentet, semmi se akadályozhatta volna meg magát, hogy otthagyja őt Londonban. – Jó észrevétel – mondta Pirrie –, de tökéletlen. Nyilván emlékszik, hogy noha csatlakoztam a maguk társaságához, fenntartásaim voltak a Buckley által előadott történet valóságos voltával kapcsolatban. Hajlandó voltam együttműködni magával a rendőrkordonból való kitörésben, mert rendkívül szeretem, ha szabadon döntök a tetteim felől. Ez minden. – Csak cseverésszetek tovább – szólt Millicent,-, én megyek vissza aludni. – Nem – mondta halkan Pirrie –, maradj csak ahol vagy. Szépen maradj ott, ahol vagy. – Megérintette fegyvere tölténytárát, és Millicent félbehagyta megkezded mozdulatát. – Meg kell mondjam, hogy röviden bár, de komolyan foglalkoztam a gondolattal, hogy otthagyom Millicentet Londonban. S hogy elvetettem, annak főleg az az oka, hogy bizonyos voltam: ha nagyobb baj nem történik, mint hogy felkel a lakosság, Millicent nagyon szépen boldogul majd, mert felajánlja erotikus szolgálatait a bandavezérnek. És semmi kedvem nem volt úgy otthagyni őt, hogy ilyen különlegesen sikeres pályát futhasson be. – Nem lett volna mindegy magának? – kérdezte John. – Én nem az az ember vagyok, aki könnyedén viseli ezt a megalázást. A lelki alkatomnak van egy vonása, amelyet primitívnek nevezhetünk. Mondja csak, Custance: ugye, egyetértünk abban, hogy a jog nem érvényesül már ebben az országban? – Ha érvényesülne, mind lógnánk már. – így igaz. Mármost: ha az állami jog kiiktatódik, mi marad? John óvatosan így szólt: – A csoportunk törvénye; az önmagunk védelméé. – És a családé? – A csoporton belül. Az első a csoport szükséglete. – És a családfőé? – Millicent fölkacagott, szinte hisztérikusan. – Csak mulass, drágám – folytatta Pirrie. – Örülök, ha vidám vagy. Nos, Custance. A férfi a saját családi csoportjának a feje; eddig egyetértünk? Ez az őrült, irgalmatlan logika csak egyetlen irányba vezethetett. John így felelt: – Igen. A csoporton belül. – Habozott. – Én vagyok a vezető. Enyém a végső szó. Pirrie mintha mosolygott volna, de a félhomályban nem lehetett jól látni. Pirrie így szólt: – A végső szó itt van – érintette meg fegyverét. – Ha akarom, elpusztíthatom a csoportot. Megsértett férj vagyok, Custance; talán féltékeny, talán büszke, de el vagyok szánva rá, hogy igazságot teszek. Remélem, nem mond ellent nekem, mert nem szeretnék szembeszállni magával. – Most már tudja az utat Vakvölgyig – mondta John. – De nem fog könnyen bebocsátást nyerni nélkülem. – Van jó fegyverem, és használni is tudom. Úgy hiszem, könnyen befogadnak. Szünet állt be. A csöndben hirtelen madárdal szállt fel; John elképedt: pacsirta dalolt. – Nos, elismeri a jogaimat? – kérdezte Pirrie. Millicent fölkiálltott: – Ne! John, ne engedd! Nem tehet ilyet, ez nem emberhez méltó. Henry, megígérem… – Éjfélre elcsöndesül, a fájdalom elül – mondta Pirrie. – Még én is ráérzek néha, milyen helyénvaló lehet a költészet. Custance! Megvan-e rá a jogom? Holdfény ezüstözte be a fegyver csövét, ismét John felé lendült. Hirtelen félelem tört rá, nemcsak önmagáért, hanem Annért és a gyerekekért is. Pirrie engesztelhetetlen, semmi kétség: csak az kétséges még, hogy engesztelhetetlensége hova viszi, ha provokálják. – Éljen a jogaival! – mondta John. Millicent egészen döbbent és idegen hangon kiáltott lel: – Ne! Ne itt…

Pirrie-hez rohant, idegesen botladozott a síneken. A férfi megvárta, amíg közvetlenül, eléje ért, csak akkor tüzelt. Az asszony teste hátrapördült a lövés erejétől, és elterült az egyik sínen. A dombok felől visszhangzóit a csattanás. John átlépett a sínen a holttest mellett. Pirrie már leengedte fegyverét. John megállt mellette, és letekintett a töltésről. Mind fölébredtek a lövés zajára. Lekiáltott: – Nincs semmi baj. Aludjatok tovább. Semmi ok az ijedségre. Roger fölszólt: – Ez nem a vadászpuska volt. Pirrie ott van? – Igen – felelte John. – Alhatsz nyugodtan. Minden rendben. Pirrie odafordult, ránézett: – Azt hiszem, én is megyek aludni. John rászólt: – Előbb segíthetne nekem. Nem hagyhatjuk itt ezt, hogy majd amikor a nőkön lesz az őrködés sora, itt riadozzanak rajta. – A folyóba? – kérdezte Pirrie. – Túlságosan sekély. Valószínűleg elakadna. Különben se tartom helyesnek, hogy elszennyezzük a vízkészleteinket. A töltés aljára, a folyó túloldalára. Ott jó helyen lesz. A sín mentén odább vitték a holttestet vagy kétszáz méternyire nyugatra. Könnyű volt, de a síneken menni annál nehezebb. John megkönnyebbült, amikor végre lehajíthatták a töltésről. Bokrok húzódtak alatta, a holttest a bokrok közt ért földet. A holdfényben látni lehetett Millicent fehér blúzát, más semmit. John és Pirrie némán ment vissza. Az őrhelyre visszaérve John így szólt: – Most már lemehet. De megmondom majd Oliviának, keltse fel magát akkor, amikor a felesége kerülne sorra az őrködésben. Remélem, nincs kifogása! – Természetesen nincs – mondta Pirrie. – Ahogy óhajtja. – Hóna alá dugta fegyverét. – Jó éjt, Custance. – Jó éjt – felelte John. Nézte, mint csúszkál a tejtőn Pirrie a többiek felé. Talán hibáztam, gondolta. Meg lehetett volna talán menteni Millicent életét. Meglepte, hogy ez a gondolat csöppet se zavarja. Fencsik Flóra fordítása Rőczey György rajzai

Folytatása következik

KIR BULICSOV

ŰRDESZANT Augusztusban történt, egy forró, szeles napon. Nyikolaj Lozskin nyugdíjas rábeszélte szomszédját, Lev Hrisztoforovics Mintz professzort és Kornyelij Udalovot, hogy töltsék ezt a napot a Koppenhágai-tó partján, pihenjék ki magukat a város nyüzsgésétől, a családtól és a munkától. A Koppenhágai-tó húsz kilométerre van a várostól, autóbusszal lehet eljutni oda, majd egy ösvényen, egy vegyes levelű erdőn át kell bandukolni. A tó nevét roppant könnyű megmagyarázni. Egykor Gul (Gulkin) földesúr kúriája állt ott, aki megveszekedett anglomán volt, s azt hitte, hogy Koppenhága egy angol admirális. S az elnevezés a környező lakók számára furcsa hangzása miatt gyökeret eresztett. Kornyelij Udalov pecabotokat is hozott magával, hogy horgásszanak, Mintz professzornál egy kis bőrönd volt hordozható laboratóriumi berendezéssel, próbát akart venni a vízből, planktonokat akart népgazdasági célból meghonosítani a tóban. Nyikolaj Lozskin jógamódszerrel akart napozni. Először egy árnyékos helyet választottak maguknak egy terebélyes fenyő alatt, tábort vertek – plédet terítettek a földre, szétrakták rajta az elemózsiát, haraptak egy keveset, s beszélgetni kezdtek a legkülönbözőbb dolgokról. A tónál még jó néhányan voltak, a hőség miatt azonban senki nem horgászott, az emberek pihentek. – Régóta nem történt semmi érdekes – jegyezte meg Udalov. Levetkőzött, kék fürdőnadrág volt rajta, oldalát kis virág díszítette, fején újságpapírból hajtogatott csákó díszelgett, nehogy leégjen kopasz feje. – Feltétlenül történni fog valami – jósolta az öreg Lozskin. – Remek az idő. 1878 óta nem figyeltek meg ilyet mifelénk. – A nagyobb érthetőség kedvéért az évszámot belerajzolta a homokba, majd egy nyilat húzott mellé, s odaírta: „1978. – Száz éve.” Ebben a pillanatban megjelent felettük egy űrhajó. Nesztelenül lebegni kezdett a tó felett. Mintha az egész Galaktikát bebarangolta volna, hogy rátaláljon egy ilyen csodaszép tóra, s most nem tud betelni a gyönyörűségtől. – Nézzétek – szólt Udalov. – Jövevények az űrből. – Hisz megmondtam – mondta Lozskin. – Ilyenek még nem jártak felénk – mondta Udalov, felkelt, s tarkójára tolta újságpapír sisakját. Arca komoly volt. Mintz professzor, aki még nem vetkőzött le, csupán nyakkendőjét lazította meg, szintén felállt, ujjait kellő távolságra tartotta szemétől, hogy megállapítsa az űrhajó méreteit. – Ilyet még nem láttam – erősített meg Lozskin. – Ez valami új dolog. – Messziről repült ide – jegyezte meg Mintz professzor, miután befejezte a méricskélést. – Pi-mezón gyorsítója egészen elhasználódott. Udalov és Lozskin jobban szemügyre vették az űrhajót, s egyetértettek Mintzcel. Az űrhajó pi-mezón gyorsítója javításra szorult. A jármű lassan ereszkedett lefelé, majd közvetlenül a part felett lebegni kezdett, árnyéka a homokra vetítődött. – Nemsokára megkezdődik a kiszállás – tételezte fel Udalov. „Igen – gondolta Lozskin. – Mindjárt felpattan a bejárati nyílás, s egy ismeretlen civilizáció képviselői lépnek a homokra. A legvalószínűbb, hogy barátokként, de az sincs kizárva, hogy a Föld meghódítása céljából tette tiszteletét nálunk egy haragos, számunkra idegen kozmikus erő. Te pedig teljesen tehetetlen vagy. A város húsz kilométerre van innen, ráadásul a busz is ritkán jár.” Az űrhajóból megszámlálhatatlanul sok csáp és szonda nyúlt ki. – Felderítik a feltételeket – állapította meg Udalov. Mintz csak bólintott. Ez minden szó nélkül is világos volt.

A szondák eltűntek… S ekkor váratlan dolog történt. Újabb rés nyílt ki alul az űrhajón. S űrhajósok helyett, akár egy silótoronyból, zöldes massza ömlött a partra, leginkább arra a konzervspenótra hasonlított, amelyet nemrég hoztak a csemegeboltba, és remek levest lehetett belőle főzni. A nyílás nyomban becsapódott. A zöldes massza sűrű lekvárként szétfolyt a homokon, és közeledett a víz felé. Az űrhajó a magasba kapott, és eltűnt. – Talán vízi civilizáció – állapította meg Mintz. Lozskin, aki kellő életbéli és közéleti tapasztalattal rendelkezett, már elpróbálta magában az üdvözlő szavakat, most azonban hallgatott. A zöldes masszának nem volt olyan szerve, amelyhez beszédet intézhetett volna. Ezért Lozskin suttogva jegyezte meg, nehogy a kocsonyás jövevény meghallja: – Micsoda garázdaság. Az egész tavat bepiszkítják, pedig itt fürdenek. – A fürdéssel egyelőre várhatunk – mondta Kornyelij Udalov. – Lehet, hogy a jövevénynek vannak kényes részei, s megsebezhetjük. – Penész ez, s nem jövevény – jutott a végső meggyőződésre Lozskin. – Lehet, hogy radioaktív? – kérdezte Udalov. – Mindjárt ellenőrizzük. – Mintz kinyitotta kis bőröndjét, melyben összecsukható mikroszkóp, szpektrográf, egy Geiger-Müller számolókészülék, kémcsövek, vegyszerek és mindenféle műszerek rejteztek. Az öreg Lozskin, aki bizalmatlanul viseltetett a zöld színű jövevény iránt, amely félig-meddig már belekúszott a vízbe, s zöldes hártyaként szétterjedt a tetején, elővette filctollat, s egy furnérlemezre ezt írta nyomtatott betűkkel: Fürödni, horgászni, mosni TILOS. VESZÉLYES! Majd egy fenyő törzséhez erősítette a furnérlemezt. A part többi részéről az eseményre odasereglett emberek megálltak a tábla előtt, és olvasni kezdték. Mintz lement a vízhez, és a zöldes pempő fölé hajolt. A radioaktivitást mérő műszer hallgatott, ami némi vigasszal szolgált. – Még sincs kizárva – mondta Udalovnak, aki mögötte állt, s biztosította –, hogy űrdeszanttal van dolgunk. – Kár – mondta Udalov. – Én mindig amellett vagyok, hogy legyünk barátságban más civilizációkkal. – Ha ez a zöldes penész gyorsan szaporodni kezd, befedi egész bolygónkat, s az idegen bolygókról érkezett jövevényeknek semmibe se kerül, akár puszta kézzel a hatalmukba keríthetnek bennünket. – Kitalálhattak volna egyszerűbb módszert is – jegyezte meg Udalov. – Ugyan mit tudunk a lélektanukról? – kérdezte Mintz. – Lehet, hogy mindig így hódítják meg az idegen bolygókat! Egy újonnan érkezett érdeklődő ezt mondta: – Hazamegyek. Begyűjtőm a veteményeskertben a paradicsomot. Különben még megfertőzik ezek a jövevények. Példáját még néhány fürdőző és horgász követte. Az emberek többsége azonban maradt, mert egy átlagos városlakó számára nincs nagyobb élvezet, mint amikor találkozhat az ismeretlennel, amikor kapcsolatba kerülhet a világűr titkaival. – Most – jelentette ki Mintz professzor – fel kell deríteni, hogyan viselkedik a penész a vízben. Próbát vett, és mikroszkópja alatt vizsgálgatni kezdte a jövevényeket. Udalov sem fecsérelte hiába az idejét. Először egy kört, majd egy háromszöget rajzolt a levegőbe, minden értelmes lény számára legáltalánosabb geometriai ismeretekre hí van fel a figyelmet, majd a fenyő alól elővette nadrágját, hogy szemléletesen magyarázza el a jövevénynek a Püthagorasz-tételt. A penész azonban rá se hederített Udalov erőlködésére, de ekkor Mintz kihirdette következtetéseit.

– Abszolút veszélytelen közeg – mondta a professzor. – Mikroszkopikus nagyságú algák, primitív szervezetek, megtalálhatók a Földön is. Értelemmel nem bírnak. – Ez még nem jelent semmit – tiltakozott Udalov, nadrágjával azonban többé már nem hadonászott, hanem felhúzta. – Lehet, ha összeszedjük őket, kialakul a közösségi tudatuk. – Ha egy egész káposztamezőt szedsz egy kupacba, akkor is csak egy nagy rakás káposzta lesz, és nem értelmes tudat – mondta Mintz. – S mi van, ha elszaporodik, és meghódítja a Földet? – kérdezte Lozskin. – Hiszen maga figyelmeztetett erre. – Volt rá elég ideje a távoli múltban, hogy megtegye ezt – felelte a professzor. – Évmilliárdok óta létezik ez az alga a Földön. – Elpusztítja az összes halat – adott hangot feltételezésének egy matróztrikós fiatalember. – A halak már eszik is – mondta Mintz. Így omlott össze a űrdeszantelmélet, kárba veszett a Lozskin által kitalált üdvözlőbeszéd, s hiábavalók voltak Udalov erőfeszítései Püthagorasz-tételével kapcsolatban. Mintz tudta, mit beszél. Ha azt mondta, hogy az űrhajó csupán egy halom apró moszatot hajított ki a Koppenhágai-tó partjára, akkor ez így is volt. A bámészkodók csalódottan szétszéledtek a parton, Mintz pedig szomszédaival leült a tiltó tábla alá, a fenyő árnyékába, s arra gondolt, mit jelent ez az egész. Lehetetlen, hogy csupán azért küldtek az űrből egy hajót, hogy egy rakás moszatot hozzanak. A parton maradt moszatok gyorsan megszáradtak a napon, megfeketedtek és beleivódtak a homokba. – Logikai rejtvényt adtak fel nekünk – mondta Udalov. – Próbára tesznek bennünket, hogy megrémülünk, vagy sem. – Ők pedig figyelnek? – kérdezte Lozskin. – Figyelnek. Mintz felkelt, és elindult a parton, hogy meghatározza a moszatok leszórásának határait. A tó békés, csöndes szombati életét élte, és semmi nem emlékeztetett az űrhajó előbbi látogatására. Mintz megbotlott valami kemény dologban. Azt hívén, hogy kő, orrával belerúgott, de a tárgy nem mozdult, viszont Mintz, akin csupán könnyű szandál volt, lehorzsolta a nagyujját a lábán. – Ó! – kiáltott fel. Udalov máris segítségére sietett. – Mi ez? – Egy kő – mondta Mintz. – Betakarták a moszatok. Udalovnak az volt az előérzete, hogy ez nem kő. Gyorsan leguggolt, szétkotorta a még nedves és tapadós moszatokat. Igyekezete elnyerte jutalmát. Egy kis aranyos henger, melynek felső része kikandikált a homokból, forogva, lassan egyre lejjebb süllyedt. – Íme, itt a jövevény – mondta Udalov, s kutyamód mindkét kezével kaparni kezdte a homokot, hogy kivegye a hengert. A henger kicsi, de súlyos volt. Mintz fürgén előhúzott a bőröndjéből egy ultrarövid hullámú vevőt, amely csak azért került bele, mert a bőröndben minden volt, amire szüksége lehetett, behangolta, és ezt mondta: – Sejtettem. A henger állandó hullámhosszon jeleket sugároz. – S valamit írtak rá – mondta Udalov. Valóban, valami rá volt írva. – S szét lehet csavarni – mondta Udalov. A hengert szétcsavarták. Találtak benne egy tekercsbe göngyölt, fémes anyagból készített fóliát, melyre ugyanolyan betűk voltak írva, mint a borítójára. – Hasonlít az eszperantóra – mondta Mintz, miközben kisimította a szöveget. – Csak egy másik nyelv. S számomra ismeretlen írásmód. De semmi baj, a végződéseket és a praefixumokat elhagyhatjuk, az írásjeleket kikövetkeztethetjük, a rendszer egyszerű. Adjanak tíz percet, s én és bármelyik nyelvzseni megtenné a helyemben, elolvasom a szöveget. – Nos, ez remek – jelentette ki Udalov. – Én meg rohanok, felvágom a kolbászt, és kinyitom a söröket.

Udalov előkészítette a harapnivalót. Mintznek is adtak egy szendvicset, s tíz perc múlva Mintz kész volt a szöveg megfejtésével. Munkája során Champollion-Knorozov és más nagyszerű mesterek módszerét alkalmazta, akik szakértői voltak az ékírásnak és a maya írásmódnak. – Figyelem – kezdte Mintz. – Ha érdekli magukat, elolvasom a kozmikus levél tartalmát. Nem érdektelen. – Mintz halkan elkuncogta magát. – Először lássuk a henger feliratát: „Négymilliárd év múlva nyitandó fel.” – Micsoda? – értetlenkedett Lozskin. – A fordítás hitelét garantálom. – Akkor kár volt belekezdenünk – mondta Udalov. – Ők bíztak bennünk, mi viszont visszaéltünk a bizalmukkal. – Annyi ideig nem fogok élni – mondta Lozskin. – Ezért nincs miért bűnbocsánatot tartanunk. Különben is, először felnyitottuk, s csak aztán olvastuk el a tilalmat.. – Most pedig lássuk a szöveget – folytatta Mintz. – „Kedves bolygólakók, bolygótok nevét még nem találták ki…” – Hogy van ez? – csodálkozott Lozskin. – Hiszen bolygónknak már van neve. – S ezt a világűrben már jó néhányan tudják – erősítette meg Udalov. Mintz végighallgatta kifogását, s folytatta: – „Ma múlt négymilliárd éve annak, hogy automata telepítőállomásunk szülőföldünkről, a Prekrupican bolygóról észrevétlen, de elvi jelentőségű lépést tett fejlődésetekben. Lévén a pánspermium elméletének és gyakorlatának követői, a Galaktika legkülönbözőbb szegleteibe űrhajókat küldünk, melyekre az élet primitív formáit – moszatokat – rakodtunk be. Miután ezek a legegyszerűbb és legigénytelenebb élőlények lakatlan bolygóra kerülve fejlődésnek indulnak. Több millió év múlva megvetik bonyolultabb élőlények jelentkezésének alapját, majd megjelennek a dinosaurusok és masztodontok, s végül, mint bármely bolygón, beköszönt az a boldog nap, amikor a majomember botot ragad, s tagolt szavakat ejt ki. Aztán házat épít magának, s feltalálja a rádiót. Hiszen önök, időben és térben távoli rokonaink, felfedezték a rádiót, fogták kapszulánk jeleit, melyet négymiliárd évvel korábban egy lakatlan és kihalt tó partján temettünk el, ősrégi moszatokkal együtt szórtunk bele a vízbe. Nem hagyjuk hátra a feladó címét, túl nagy idő telt el azóta. Élettel ajándékoztuk meg bolygójukat, s teljesen önzetlenül hoztuk létre magukat. Ha megtalálták a kapszulát, és elolvasták üzenetünket, ez azt jelenti, hogy elértük a célunkat. Mondjanak érte köszönetet. Boldog fejlődést, barátaink!” – Nos, ez minden – mondta Mintz, s nem leplezte enyhe szomorúságát. – Egy kicsit elkéstek. – Hisz megmondtam, hogy értelmes lények – mondta Udalov. – És semmi ellenséges viselkedés. Udalov hitt az űrbéli barátságban, s a hengerben levő levél csak megerősítette ebben a meggyőződésében. A mikroszkopikus moszatok ott úszkáltak a tóban, a kárászok falták őket. Lozskin hirtelen elkomorodott. – Mi van veled? – kérdezte Udalov. – Miért vagy elégedetlen? Nincs címük? Majd megtudjuk a címüket. Elrepülünk hozzájuk, s együtt nevetünk majd az egészen. – Nem a címükre gondoltam – mondta Lozskin. – Azt hiszem, kereshetünk még egy kapszulát. – Még egyet? – Azt a bizonyosat, amelyet négymilliárd évvel ezelőtt küldtek ide a Földre. Földeák Iván fordítása Jenkovszky Iván rajza

FILM, TV, VIDEO Filmhírek A Tokyo Blackout (Tokió elsötétülése) című japán filmet Komacu Szakjo Suto Sosicu (A főváros eltűnése) című regénye alapján Maszuda Tosio rendezte. Egy nyári reggelen Tokiót hatalmas, ismeretlen felhő borítja be. Hatására minden hírközlő eszköz üzemképtelenné válik. A főhősök – két tudós – megpróbálnak kívülről behatolni a felhőbe, az azonban áthatolhatatlannak bizonyul. A felhő belsejében teljes a zűrzavar, a japán kormány működésképtelen, a Szovjetunió és az Egyesült Államok fenyegető katonai lépéseket tesznek. Végül sikerül behatolni a felhőbe és megmenteni a 20 milliós város lakóinak életét. Az alkotók szerint a film egyrészt a szerelem és bátorság története, másrészt figyelmeztetés az emberiségnek, amely versengve halad az egyre mechanizáltabb és komplexebb társadalom irányába. *** David Lynch Blue Velvet (Kék bársony) című filmje nyerte el az idén a fantasztikus filmek avoriazi fesztiválján a nagydíjat. A film ezúttal nem fizikailag eltorzult emberekről szól, mint a rendezőnek hírnevet hozó előző műve, Az elefántember, hanem olyan normálisnak hitt egyénekről, akiket a furcsaság, a félelem változtat meg. A cselekmény színhelye a Lumberton nevű amerikai kisváros, ahol egy fiatalember, Jeffrey (Kyle MacLachlan), az erdőben járva, egy levágott emberi fület talál. Az esetből rendőrségi ügy lesz, de a fiú nem nyugszik bele, hogy kizárják a nyomozásból, s ő maga is kutatni kezd. Útját keresztezi egy fiatal, perverz bárénekesnő (Isabella Rossellini), akinek a férjét és a fiát elrabolta egy pszichopata, Frank (Dennis Hopper). Jeffrey különös és visszataszító világba kerül, ahol mindenki valakinek az áldozata. Végül azonban a házuk kertjében felébred. Lehet, hogy csak álmodta az egész történetet? A krimit és a moralizáló vígjátékot egyesítő filmben a fantasztikum egyrészt a szereplők jellemében nyilvánul meg, másrészt abban a szürrealista légkörben, amelyben az álmok, rémálmok és képzelgések szétválaszthatatlanul összekeverednek a valósággal. Az O-bi, o-ba – avagy a civilizáció vége után Piotr Szulkin új lengyel sci-fi filmmel jelentkezett, címe: Ga, ga — chwala bohaterom (Ga, ga — dicsőség a hősöknek). A XXI. században az emberiség annyira gazdag és boldog, hogy senki sem akad már, aki az űrhajós nehéz és kockázatos foglalkozását választja. Megoldásképpen az idegen világok meghódítására bűnözőket használnak. A börtöncsatahajók mint a nyitott fejlődésű civilizáció emlékműi száguldanak az űrben. A főhős, Scope – akit keményfejűsége miatt ítéltek el – az egyik kozmikus ingajárat egyetlen kényszerutasa lesz. Az űrhajót számítógép irányítja, amely így foglalja össze a hős státusát: „Te most szabad ember vagy, én pedig a számítógép vagyok. Mindent előrelátóan belém programoztak, tehát bármely döntésed felesleges…” Scope ingajárata az Australia 458-as bolygón landol, amelynek lakóit az öncélú kegyetlenkedés mániája tartja hatalmában. A Földről érkezett idegentől azt követelik, hogy játssza el egy olyan előadás hősét, akit nyilvánosan, a televízió kamerái előtt, egy látványos szórakoztató műsor közben karóba húznak… A filmet a MOKÉP moziforgalmazásra átvette. Ellenséges szándékú idegenek jönnek váratlanul a Földre Steppen Herek Critters című filmjében. A földönkívüli lények (a krite-ok) – akik egy űrbéli börtönből szöktek meg, ezért két intergalaktikus fejvadász üldözi őket – küllemükre nézve ezúttal félelmetes kis szőrmókok, üldözőik viszont ugyancsak riasztó külsejű humanoidok, akik képesek más emberek testébe költözni. A főhősök – a kansasi Brown család tagjai, valamint a kisvárosi szeszkazán, Charlie először csak észlelik a Földre tartó űrhajót, később azonban közelebbről is megismerkednek a betolakodókkal. Az utóbbiak ugyanis, miután megölnek egy rendőrt, megtámadják Brownék békés farmját. A nyomukban törtető fejvadászok egyike a megölt rendőr alakját veszi fel, a másik pedig egy videón látott rockénekesét. Az üldözők a szökevényeket keresvén lerombolják a kisvárost, majd megfutamítják a farmot ostromló krite-okat, de azok Brownék kislányát túszként az űrhajójukra viszik. A gyereket végül kiszabadítják, az űrhajót felrobbantják, ám az idegenek hátrahagyott, kikeletlen tojásaiban már mozgolódnak (folyt, köv.) a fiatal krite-ok… Egyedülálló eredetre tekinthet vissza Nelson Shin The Transformers (Az átalakulók) című egész estés animációs filmje: forgatókönyvét ugyanis egy játék alapján írták. 1984-ben árasztották el az egész világot az átalakulóknak nevezett játékrobotfigurák. Olyan nagy népszerűségre tettek szert, hogy másaik először képregényekben, majd tévésorozatokban tűntek fel, 1986ban pedig elkészült a fent említett első mozifilm. Ebben az átalakulók már a robotevolúció olyan végső stádiumába jutottak, hogy képesek önmagukat bármivé átváltoztatni. Főnökük, Ultra Magnus vezetésével latba vetik különleges képességeiket (például szuperkocsivá, dinoszaurusszá, űrhajóvá alakulnak), hogy megmentsék az Univerzumot a gonosz Unicron bolygó Megatron vezette inváziós seregétől… A közeljövő nyomasztó világában játszódik Brian Trenchard-Smith ausztrál filmje, a Dead-End Drive ín (Zsákutca autós mozi), amely Peter Carey novellájából készült. Az 1990-es években a hatóságok a problémás fiatalokat büntetőtáborokba zárják. A főhős, Crabs, barátnőjével a Star autós moziba megy, nem tudván, hogy az maga is egy ilyen büntetőtáborhoz tartozik. Amíg a kocsiban szeretkeznek, a hátsó kerekeket lelopják, és csak amikor észbe kapnak, akkor látják, hogy elektromos kerítéssel körülvett területen vannak, amelynek nincs kijárata. A hely tele van unatkozó fiatalokkal, akik felett a látszólag szívélyes, de valójában rosszindulatú igazgató, Thompson

uralkodik. A fiatalokat szexszel, kábítószerrel, zenével és filmekkel traktálják. Crabs, a született kívülálló, nem akar behódolni, ezért természetesen meggyűlik a baja Thompsonnal, míg végül megragadja a kínálkozó lehetőséget, és a kocsijával valósággal kirobbanva megszökik a táborból. *** H. Rider Haggard regénye alapján készült Gary Nelson Allan Quatermain and the Lost City of Gold (Allan Quatermain és az elveszett aranyváros) című filmje. A főhős, Allan Quatermain (Richard Chamberlain) Afrikában útnak indul, hogy megkeresse bátyját, aki az elveszett aranyváros felkutatása közben tűnt el. Csatlakozik hozzá menyasszonya, Jesse (Sharon Stone), egy afrikai harcos, Umslopogaas (James Earl Jones) és egy magát szent embernek valló egyén, akit valójában csak az arany érdekel. Útjuk során természetesen számos veszélyes kalandot élnek át, míg megtalálják a valóban csupa aranyból álló eltűnt várost, amelyet egy elveszett fehér törzs ural. A jók és a rosszak elkerülhetetlen összecsapásában a főhős végül olvasztott arannyal öli meg a gonoszakat… *** Olaszország válasza a Terminator-ra: Sergio Martino Hand of Steel (Acélkezek) cimű műve, melynek főhőse egy kiborg, Paco (Daniel Greene), akinek egy baleset után testét 70 százalékban mechanikus alkatrészekkel pótolják. A közeljövőben játszódó történetben a főgonosz, Francis Turner (John Saxon) tudósaival beprogramoztatja Pacot arra, hogy ölje meg a világtalan Mosely tiszteletest, akinek környezetvédelmi tervei zavarják magas köreit. Pacóban azonban marad annyi humanitás, hogy egyik bionikus karjával nem mér halálos csapást áldozatára, csak éppen meglegyinti. A tiszteletes hosszas kórházi kezelésre szorul, Pacónak viszont menekülnie kell elégedetlen megbízói elől. Arizonába, szülőhelye felé tart, hogy visszanyerje emlékezetét és azzal emberi mivoltát. Útközben megbarátkozik egy gyönyörű fiatal nővel, Lindával (Janet Agren), aki segít neki a menekülésben. Turner előbb egy szőke nőt (valójában egy kiborgot) küld a nyakára, majd megpróbálja lézerágyúval elpusztítani, de Paco mindent túlél, és végül győztesen kerül ki a harcból. Európában a mozikban játsszák az Ewoks: The Battle far Endor (Ewokok: A csata Endorért) című 120 perces, 1985-ös amerikai tévéfílmet (rendezte: Jim és Ken Wheat), amelyben ismét A Jedi visszatér-ben megismert szőrös kis lények tűnnek fel, így a film, amelynek a sztoriját George Lucas írta, a Csillagok háborúja trilógia melléktermékének tekinthető. Az új Ewok-film ott kezdődik, ahol az előző, a Bátrak karavánja (Galaktika, 1985/1) véget ért: Cindel, az Endor bolygóra került egyik gyerek, elbúcsúzik ewok barátjától, Wickettől, mielőtt hazautazna a Földre. Az ewoktelepülést azonban harcosok támadják meg, megölik Cindel családját, csak Cindel és Wicket menekül meg. Meg kell küzdeniük egy repülő őshüllővel, majd egyéb kalandok után találkoznak Noéval, aki még mindig bárkáját javítgatja, hogy elhagyhassa a bolygót. Cindel az éjszakában egy hangot hall, amely az anyjáéra emlékezteti. Elindul a hang irányába, az erdőbe, ahol egy csodaszép nővel találkozik… *** Különös politikai-fantasztikus mű nyerte el az idén az avoriazi fesztivál különdíját, valamint a kritikusok díját: Maurice Phillips The American Way (Az amerikai mód) című angol filmje. Vietnami veteránok egy csoportja parancsnokuk (Dennis Hopper) vezetésével egy háborúból visszamaradt B-29-es bombázó fedélzetén megállás nélkül repül az Egyesült Államok területe felett, és – más tévéállomásokat elnyomva – rendszeres tévéadást sugároz olyan jobboldali politikusok ellen, akik háborús uszítást folytatnak, illetve a vietnami mentalitást próbálják viszszahozni a közéletbe. Legfőbb ellenségük egy elnökjelölt nő, aki „bombát a kommunistákra” jelszóval igyekszik a hatalom birtoklására. A repülő kalóztévések mindent megpróbálnak, hogy megbuktassák, de ő is kész arra, hogy lelövesse őket az égről… *** Az ABC tévétársaság Amerika című sorozata, amelyet februárban sugároztak, már bemutatása előtt hírhedté vált. A film ugyanis arról szól, hogy 1997-ben a Szovjetunió és a szovjet befolyás alatt álló ENSZ átveszi a hatalmat az Egyesült Államokban. A Fehér Házban bábelnök ül, a gazdaság összeomlik, az emberek élelemért állnak sorba, a politikai ellenzéket munkatáborokba zárják, a felvonulók pedig Lenin és Lincoln képmása alatt parádéznak. A történet színhelye egy amerikai kisváros tíz évvel a szovjet megszállás után. A főhős egy korábbi háborúellenes aktivista és elnökjelölt, aki hat évet töltött büntetőtáborban. A sorozat – melynek bemutatása ellen több neves amerikai politikus és az ENSZ is tiltakozott – hétrészes, összesen tizennégy és fél órás, elkészítése 40 millió dollárba került. Az író-rendező: Donald Wrye, a főszereplők: Kris Kristofferson, Wendy Hughes, Ármin Müller-Stahl, Mariéi Hemingway, Sam Neill. Gene Wilder az író, a rendező és a főszereplő a Haunted Honeymoon (Nászéjszaka kísértetekkel) című horrorparódiában. 1939ben vagyunk, a rádiózás fénykorában. Larry Abbot (Gene Wilder) és Vickie Pearle (Gilda Radner), a horror-rádiószínház sztárjai össze akarnak házasodni. Csak egy probléma van: Larry fóbiás, időnként indokolatlan félelemkitörések kerítik hatalmába. Paul nagybácsi, a pszichiáter hatásosnak remélt gyógymódot talál ki: a fiatal párt elküldi az Abbot család hatalmas „gótikus” kastélyába, ahol Kate nagynéni (Dom DeLuise) éli életét, és ahová most összegyűlik az egész rokonság. Larryt itt a legkülönbözőbb szörnyűségeknek teszik ki, hogy betegségéből kigyógyítsák: ablakán benézve egy farkasember riogatja, az egyik fiókból kobra ugrik elő, az ágyában egy hulla fekszik. Az is kiderül, hogy a kedves rokonok anyagi helyzete siralmas és mindegyikük úgy gondolja, hogy a nagynéni halála nagymértékben segítene rajta. Néhányan azt is tudják, hogy Kateé néni megváltoztatta végrendeletét, és Larryt tette meg egyetlen örökősévé. Hogy a dolgok még tovább bonyolódjanak, a nagynéni kijelenti, hogy a ház átok alatt áll, és senki sem lehet biztos abban, hogy megéri a reggelt. Rejtélyes és megmagyarázhatatlan dolgok történnek: meggyújtatlan gyertyák lobbannak lángra, Larry hálószobájának a faláról pedig egy rémséges teremtmény sétál le… A filmet a MOKÉP magyarországi forgalmazásra átvette.

GÁSPÁR ANDRÁS

A Győzelem koszorúi I Kötéssel a jobb vállán, kopott viaszosvászon tengerészzsákkal a balon, nyárutó idején érkezett ismét Victoriára Sorman Tivrell. Közeledtét bizonyos csatornákon át előre jelezték; a CON-AM karcsú tornya, melyet napestig aranyzöld tollú madarak fellegei rajzoltak körül, alkonyatkor három fénycsóvából álló tájolójelet lövellt fel a zenit felé. Egy órával napfelkelte előtt azután a nullatér kivetette magából a bérelt cirkálót, s kiokádta a csillagközi tér gázait, apró vaspát meteorokat is, amelyeket a cirkáló legutóbbi manővere közben, két tucat fényév messzeségéből ragadott magával. Az út hátralevő részét kizárólag adminisztrációs természetű akadályok nehezítették. A pult mögött ülő, galambszürkébe öltözött tisztviselő a maga részéről a be nem avatkozás elvét vallotta. A szeme sem rebbent, amint átvette a felé nyújtott útleveleket. Nem árult el meglepetést a csomagmegőrző fülke számának hallatán sem. Az értetlent játszotta, noha felismerte Tivrellt: elégszer járt vele odafent, az alsó szintek raktárhelyiségeiben, ahol a nélkülözhető vontatók, félautomaták, célrobotok, kiegészítő felszerelések halmozódtak. Még az ajka sem húzódott cinkos mosolyra. A kétoldalt felbukkanó sötét öltönyök óvatosságra intették. Következett az egészségügyi zárlat, amelynek öt órája szérumokkal, múló fejfájásokkal, ismételt baktériumpróbákkal sebesen pergett le. A borotválatlan, fakószőke férfi a pultnál átvehette a legutóbb hátrahagyott csomagjait. A néptelen fogadóterem közepén trónoló nikkelgóliát saját arca torzképét röpítette feléje. Úgy tetszett, egyfolytában mosolyog, pedig eszében sem volt mosolyogni. Az ügyei az elmúlt tizenkét órában, ha lehet, még rosszabbul alakultak, mint az azt megelőző két nap során Inferino önkormányzatú bolygó hegyei közt. Ahol botor módon yakuza kíséretet adott a nemrégiben meggyilkolt oyabun lány mellé. Az első nap végére száz-egynéhány kilométerrel maradt mögöttük a találkozóhely, ahol a határvadászok golyói kioltották Tivrell megbízói, köztük a vén Nobunaga életét. A szállítmánya nagyobb része sértetlenül pihent a friss hó alatt, főnyeremény gyanánt az első tavaszi kirándulók számára. A második nap delén tűnt fel Tivrell első ízben az üldözők ismétlőpuskáinak optikájában, hogy két gramm forró ólommal súlyosabban kezdje meg lesiklását a Sanctum-gleccseren. További négy órájába telt, míg meglelte a holtra fáradt fiatal nőt, aki a lábát törte a sziklás, jeges kerülőn. Éjjel háromkor átfagyva, legyengülten érkeztek a COM-AM helyi recepciójához. Tivrell két hignokabint bérelt, orvosért küldött. Harminckét percen át forgolódott a zuhany alatt, további tízet bíbelődött a kötszerekkel, végül émelyegve cigarettára gyújtott a párás félhomályban. Újabb egy perc múltán összerázkódott, s a padlóra hajította a cigarettát. Igazán kellemes márka a Muratti – hat milliméteres, extra szénbetéttel –, de nem annyira kellemes, ha megelőzően annyi elszánt ember leli halálát miatta. A valódi nyugtalanság mégis a repülőtéri váróban kerítette hatalmába. Leeresztette a bőröndöket, szótlanul nyújtotta a zsebkendőjét, mert a végső sétájuk a kín könnyeit csalta a partnernője szemébe. Igazi yakuza hasonlót soha nem tett volna, ám Tivrell erre köpött talán a legmagasabbról a történtek után. Végre felemelkedett a betonról a négymotoros Thunderball, hogy a nobunaga lányt hat óra alatt viszonylagos biztonságban a klánja sasfészkébe röpítse. A férfi némiképp megkönnyebbülten sietett a maga átjárója felé, hogy inferinói határvadászok egész tálkájába ütközzék. Parancsnokuk éppen olyan volt, mint Toshiro Mifune az antik hetven milliméteres filmeken: még a seb is ott fehérlett a szemöldöke felett.

Akad egy szó a japán nyelvben, ami pontosan ragadja meg az ilyen személyiség lényegét: arimashu. Bírni, birtokolni. Csupa nagybetűvel. A madárszemek sötét tükrében Tivrell jól láthatta az elkövetkezőket. A számára rendelt jégverem falain hajnalonként gyémántosan szikrázó napfénysáv kúszik végig. A fertőtlenítőszerek bűze könyörtelenül belerágja magát a kincstári vászonba. Miközben az élelmiszeradagjára, esetleg botozásra vár, fel-felpillant az égbolt távoli, acélkeretbe foglalt négyszögére. Néha köhög. S miután a törvények Inferino bimbózó dohányipara védelmében a csempészeket a legszigorúbb büntetésekkel, harminc-negyven év börtönnel sújtják, valószínű, hogy hazatértekor még a szelíd Geraldine is súlyos szemrehányásokkal fogadja majd. Azután, az önsajnálat tetőfokán, választékosán öltözött, sötét szemüveget viselő férfi bukkant elő („Mr. Tivrell, Eich kormányügynök, szolgálatára!”), és néhány jól megválasztott szóval elnyomta az arimashut. Az érveit a kísérők zakója alól kivillanó táskagéppisztolyok nyomatékosították. Meglehet, előre kiagyalt csapda, kész megállapodás volt. Az inferinói tiszt keze azonban a lehető legmeggyőzőbb módon szorult ökölbe, s magával ragadó lendülettel köpött ki távoztában. Talán még nem informálták. A torony legfelső szintjének kilátótermében Tivrellt egy June Warden-kollekció várta. Mikrocsíkozású fehér öltöny, legombolt gallérú ing, krémszín nyakkendő. Méregdrága, de nem túl szerencsés összeállítás olyasvalaki számára, aki a sápadt arcával, a törékeny csontozatával amúgy is porcelánfigura benyomását kelti. Keménységnek nyoma sincs a finom metszésű arcon, pedig ritka fenevad ő, az egyetlen Ifjabb Testvér Geraldine jóakaróinak népes gyülekezetében. Fabrice, a dinasztia fekete báránya, aki az elmúlt esztendő októbere óta Sorman vérére szomjazik. Percek múlva befutott az ital. Hatvankilences Dom Pérignon. Nincs az a szertartásrend, amely reggeli előtt ilyesmit írna elő. Eltájolt gourmand volt hát Fabrice. És a szólamai! („Harminc évvel tartozol, Tivrell. Több ez annál, amennyit egy összegben törleszteni tudsz. Nem, nem hibáztam rá. Jól kiismerem magam a bankszámláimon, és szétnéztem a Régészeti Intézet irattárában is. Tudom, miben törted a fejed, s azt is, hogy belebuktál. Howard, a jámbor Howard valószínűleg szintén tudja már, de lenyeli, mert imponál neki a pofátlanságod, és bolondul a húgáért. Gondoskodnom kellett róla, hogy én találjalak meg előbb. Sötét üzelmekbe bonyolódsz. Túladtál a csinos victoriai birtokodon. De anélkül is kiválóan tájékozódsz arrafelé…”) Aranyba foglalandó szólamok. Milyen kár, hogy szabványvisszavágással („Miért nem fordulsz segítségért a Kiszolgált Rangerek Szövetségéhez? Egy valamirevaló cserkész csak elboldogul valahogy azokban a csodaszép erdőkben…”) kellett beérnie! A hátán csattanó gumibotcsapás a megvilágosodás erejével hatott: Fabrice társául szándékozik szegődni sötét üzelmeiben. Az ő fantáziáját is megmozgatta a Régészeti Intézet irattára. Victoria vadonjában zsákmányt szimatol, s úgy döntött, eltekint apja és bátyjai közreműködésétől. A bárány olykor feketébb, mint amilyennek első pillantásra látszanék. Tivrell estében kiborította a pezsgőjét. A kabátujján kicsorduló vére foltot hagyott a szőnyegen. Előkerült az orvos. Alacsony, barna ember tűhegynyi, meglepően tiszta szemmel. A táskáját az üvegasztalra helyezte, a fény felé fordult, míg teleszívta a fecskendőit. Karmokban végződő készséget kotort elő („Jobb kar. Lazíthat.”). Sorman Tivrell elveszítette az eszméletét. Mire felrázták, orvosnak, ólomnak nyoma sem maradt. Az. Ifjabb Testvér monológja továbbgördült rendíthetetlenül. („Az év eleje óta nem indítanak már victoriai járatokat, Tivrell. Odafent megtiltották a bevándorlást. A hét végén indul haza az athéni egyetem expedíciójának hajója. Erre esetleg feljuthatnál. De neked nincsenek jó barátaid, pártfogóid, hogy kezességet vállaljanak érted, se pénzed, hogy megvesztegesd az archeológusokat. Mégis szólhatok néhány jó szót az érdekedben, ha cserébe mellénk szegődsz. Ha pedig nemet mondasz… Futni hagyunk. A határvadászok holnap délig beérnek, estig jegyzőkönyvbe mondják a szökési kísérleted részleteit. Rólunk, kell-e mondanom, megfeledkeznek majd. És ha kísértést éreznél, hogy újból meglépj, hazavánszorogj, tudd: nem lesz hová. A drága feleséged, az én ringyó nővérem, reméljük, a bizonyítékok súlya alatt ráébred majd, kit tisztelhet benned. A playboyt, aki fényéveket utazik, hogy síkirándulásra vihessen egy sárga pillangót. Képek, negatívok, miegymás. Búcsúajándékként megkaphatod valamennyit. Dönts hát, barátom!”) Sorman Tivrell feltápászkodott.

A dinasztia árulójának bérelt cirkálója száz kilométeres magasságba, utóbb balsorsa bolygójára röpítette.

II A tájkép olyan volt, mint valami műholdfelvétel a földfelszín egy kevéssé tagolt régiójáról. A színek: aranysárga, hamvasszürke és égővörös. Utóbb egy negyedik, a mélykék. Idefentről alig-alig látszottak a friss irtások. Az ember végtelen óvatossággal, lépésenként hatolt előre Victoria erdeiben. A COM-AM brigádjainak tevékenységét kezdettől árgus szemekkel figyelték a „zöldek”. Annak sem érkezett még el az ideje, hogy egy vállalkozó szellemű sportember katamaránt szereljen fel Victoria északi pólusán, s a csatornákat, a zsilipeket, a tavakat végigjárva befusson a déli pólus nemrég megnyitott teherkikötőjébe. Ami Tivrellt illeti, eltökélte, az első adandó alkalommal nekivág. A sportszergyárak reklámszakemberei felfigyelhetnek a dologra… Észrevette, hogy Eich kormányügynök nem valami biztos kezű pilóta. A lendület pillanataiban a kelleténél jóval sebesebben áramlott ki a hajtógáz. A feltétlen szükséges hét nekirugaszkodásnál kettővel többre volt alkalmuk, mielőtt elérték volna a Fabrice kijelölte zónát. A victoriai tektonikára annyira jellemző, szelíd s még szelídebb emelkedők három mély tengerszemet fogtak itt közre. A dél felé nyitott lejtőkön a valaha látott legszebb példányok álltak azokból a fahéjszínnel csíkozott törzsű, lombhullató fákból, melyeknek kérge mécsesül szolgált Tivrell magányos kirándulásain. Felderengett előtte a rég használt név is egy rég halott nyelven: uscayha. Az északi oldalakon fagyalszerű cserjék tenyésztek. A violaszín virágfürtök felett két, egymástól jól elkülöníthető illat úszott a levegőben. Tivrell szájában hamarosan meggyűlt két, semmihez sem hasonlítható íz. Figyelte az embereket, amint azok kikászálódtak a féloldalasan talajt ért ugróvontatóból: nehezen mozduló, fekete szárnyú bogarak e mindent egybevetve még mindig szeptemberi világban. Eich kormányügynök a vállára vetette a zakóját, Fabrice nyomába eredt, aki majdhogynem futva indult a dombgerinc felé. Tivrell előkotorta a tengerészzsák oldalzsebéből a napszemüvegét. A szájíze most határozottan keserű volt. A tó odalent a Ness hű másának bizonyult, sötét vízzel telt, alaposan kiszélesedett folyamvölgynek Victoria jeges periódusából. – Tivrell! A vízfelület legtávolabbi pontjában mintha hullámok csapódtak volna a sosem volt sziklás partoknak. Partok, óceán, azon túl újabb partok. Ha másutt nem, a képzeletedben. – Tivrell! Körükbe vonták, a vállát csapkodták, térképet dugtak az orra alá, miközben a homlokukat törölgették. Fabrice halántékán is utat keresett magának egy apró verítékpatak, azután elveszett a Warden-féle ing gallérja mögött. Úrifiúk, a hátuk mögött teniszleckékkel, hétvégi lovaspóló-mérkőzésekkel, aligha döglenek ki egykönnyen az ilyen kaptátokon. Más dolog persze, ha valamiért szörnyen idegesek. – Odalent – suttogta átszellemülten az Ifjabb Testvér. – Lentről, Tivrell, tovább már te vezetsz.

III A lejtőn leereszkedve megpillanthatták a háború hordalékait. Azaz megpillanthatták volna. Az ilyen maradványok rendszerint nehezen felismerhetők: az évezredek valamennyi indiánnál, nyomkeresőnél nagyobb mesterek a bűnjelek eltüntetésében. Olykor ravaszak. Egyetlen rossz lépés halált jelenthet. Eich kormányügynök beleütközött egy fejvadász automata bordázatába, melyet születése után kilencven évszázaddal kovácsolnak majd ki Victoria hadurai, hogy a háborút eldöntendő, tömegével dobják át őket az időn. Egy borotvaéles, kétélű penge cikázott át most a levegőn, ujjnyi mélyen hasítva a fába, arasznyira Eich tarkójától. Tivrellt az élre taszigálták a csomagjaival. A vízmosás aljában ösvény nyújtózott keletnek, ívben elkerülve a szakadék pereméig nyúló bozótokat. Az erdő egy szeglete valaha megcsuszamlott, a rögök közül halvány rózsaszín bolyhok sarjadtak, s csomókban sodródtak a széllel.

A gerinc túloldalán tucatnyi vén uscayha árnyéka csodát rejtegetett. Valószínű, hogy Tivrell kiáltott meglepetésében, mert Eich kormányügynök gúnnyal mérte végig, s félpofával mosolygott Fabrice. Ők tudták, miért. Az ódon időgép az árnyékok között olyan volt, mint valami oromfal, félig romba dőlt sarokbástya, körös-körül az etruszk temetők illatával. A leghatalmasabb időgép volt, melyet kereskedelmi célokra valaha építettek. A leghatalmasabb átkozott időgép, gyomrában a működést jelentő áramok tapintható lüktetésével. Fabrice megmarkolta Sorman Tivrell ép vállát. Ő tudta, miért markolta meg. – Tudod már, mi ez, ugye? Így gondoltam, ő is felismer téged, a honi erdők remetéjét, és nem pusztít el, ahogy a felfedezőjével tette. A szánalom idegenszerű fuvallatként érte Tivrell enyhébb szellőhöz szokott arcát. Egy nyomorult alak, eltelve a kultúrmisszió áldásairól szóló legendákkal, iderepült valamelyik hazai kikötőből. Meglehet, tanult ember volt, felvételeket látott Victoriáról, s Victoria a rabjává tette, és a feje tele volt olyasmikkel, mint rétegtan, korszimmetria, konzerválás. Ha így történt, a torony étkezőjébe vetődve nem rendelt semmit sem, esetleg valami hideg sültet jadesalátával s egy pohár kellemesen simogató vörösbort. Ha nem ilyen ember volt, ha az orkánkabátosok közé tartozott, akik a vállukon puskával, a nyakukban látcsővel járják az erdőt, az ellenzős sapkájukon a CON-AM emblémájával, kingburgert kért, és felhajtott egy doboz gyömbérsört. Nem Budweisert, ezek a fickók mind meggyőződéses antialkoholisták. Szóval egy doboz gyömbérsör. Netalán kettő. És egy harmadik a hűtőtáskában. Mindegy. Megérkezett ide, felismerte, mivel került szembe. Okos fiú volt, vagy talán szerencsés. És egyik sem, amint megpróbálta felnyitni az ajtót. Victoria, a csalfa Victoria pedig megölte őt, ahogy megölt ez idáig majdnem mindenkit, aki lappangó kincsesházai közelébe merészkedett. – Harmincöt körül járt, amikor elhagyta a tornyot – mondta szárazon Fabrice. – És hatvanat mutatott, mire harmadnap visszatért. Ebben az iramban vénült tovább, és meghalt, mire befutott érte a „Comodore Rivadavia”. Az argentin kormány engedékenynek mutatkozott, rendben leszállította a tetemet Montrealba. A boncolás a kétkedőket igazolta egy sor mocskos kérdésben. Az az ember százhúsz éves aggastyánként fordult fel, és százhúsz évesnek bizonyult a csontvelő- és szövetpróbák alapján. A rongyai közül ez a térkép került elő. A térkép és semmi más. – Volt családja? – Honnét tudjam, Tivrell, az isten szerelmére? Nem kerestettük a kartotékját. Önként jelentkezett a munkára, idejött és felfordult, mert nem volt kellően elővigyázatos. Nekem azonban jobb vezetőm akadt, akinek felettébb drága a bőre. Átjut velem oda, ahová menni akarok. Utóbb, ha kívánod, hozzásegítelek, hogy egy szép koszorút vihess annak a baleknak a hantjára. – Hallgass el… Hátulról ütöttek, a csapás Tivrellt a nedves avarba döntötte. Fabrice volt az, aki félretaszította Eich kormányügynököt. Leguggolt, s hisztérikusan ismételgette: – Ezt nem engedhetem meg neked, Tivrell, lásd be végre, az istenit! Nem tehetsz helyre engem, ahogy nem tehet helyre senki más. Ha ezt elnézném, mindent el kellene néznem! Egyébként sincs itt senki, aki miatt hallgatnom kellene. Senki… – Az a balek csak – felelte Tivrell, az összeharapott ajkát törölgetve a zsebkendőjével. – Az a balek, esetleg más balekok. Meg én.

IV A kapu előterében meglelték a felderítő nyomait. Éjszaka lehetett, mire a meredély aljába ért, mert tüzet rakott a földre hullott gallyakból. Élő fán nem hagyott nyomot a fejszéje; Tivrell tisztelte őt a gesztusának eredetiségéért. Ő maga előrehúzódott egészen a kapu láthatatlan, külső köréig. Ott lekuporodott. Eich kormányügynök és emberei félkörben elhelyezkedve bámulták. Továbbra is zavartan viselkedtek. Tivrell a kapu felfokozott erősségű szellemi mezejében érzékelte a felé áradó ellenszenv hullámait. Rezgések ostromolták az ellenkező irányból is, ahol, félig a talajszint alatt, visszhangos alagutakat, tágas kamrákat sejtett.

Délután négy órára a távolságot leküzdve, tudata egybeolvadt a kapu körül elhullottak, az udvarban elesettek, az alagutakban tévelygők egyetemes tudatával. Akadtak hangok, melyek ásványi tűzzel kínokkal fenyegették. Akadtak hangok, melyek sziszegve, hosszan átkozták. Akadtak hangok, melyek kitértek előle, valahányszor közelíteni próbáit. S akadt ott még egy hang. Lágyabb, mint simogatás. Nyolcoktávnyi terjedelmet sejtető. Hatásában, rezonanciáiban akár egy jól sikerült szerelmes éjszaka; ilyen volt. a hang. – Nem félek tőled. Magam vagyok, de nem félek a közelségedtől. A csapda titkát kívánod, s tőlem megkaphatod. Használd fel belátásod szerint. – Kegyes vagy. – Szeszélyes vagyok. És magányos. De hisz mindenki magányos, ha egyszer felöltötte az időutasok vértezetét. Neked is ezt kell tenned, ha van már vértezeted. Ha nincs, vén fák odvában keresed. Idővel biztosan ráakadsz. – Velem van. Egy kék vászonzsákban, amely aligha tetszene neked. Egy éve leltem rá, de soha nem viseltem még. Ha felöltöm, megvédelmez? – A kapu körül ólálkodó haláltól igen. És most menj. Egy perc kell csak, és önző leszek. A hangok elmaradoztak, visszatértek a falak, oszlopok hajszálrepedéseibe, hogy tovább várakozzanak, ha kell, korokon át. Tivrell felemelkedett. A háta mögött lassan lángpalástba burkolóztak, az alkonyi arany ékszereiket próbálgatták a messzi hegyek.

V A könnyű vértezet. Sorman Tivrell színeiben, anyagában egyaránt kígyóbőrre emlékeztette. Amint az ujját végighúzta a kapocssoron, a borítás egybeforrt a bélés kagylóbársony tapintású szövetével. A nehéz vértezet. Sárkánypikkelyek, ezüstből, bronzból csiszolt tükrök, valami és semmi, akár az azbeszt, akár az edzett acél, s ki tudja, mi minden még. Lábbelik és kesztyűk. Öt-öl bemélyedés a kéz- és a lábfejet védelmező, ha így nézem, domború, ha úgy nézem, homorú öntvényeken. Öt-öt bemélyedés a kéz- és a lábujjak és egy hatodik ki tudja, miféle készség számára. A sisak. Egy arc, mely bár hasonló, nem Sorman Tivrellé. A homlokán a vesét, kikerekedett koponya. Gyakorta használt szókép. Ahaan-kwey: a bosszúálló arca. Sorman azonban nem ismeri még ezt a victoriai kifejezést.

VI A megjelenésében lehetett valami titáni, mert Eich kormányügynök elhúzódott az útjából, amint keresztülvágott a tisztáson. Nem tűnt bizonyosnak afelől, hogy ezt a páncélzatot átütik táskagéppisztolyának kilenc milliméteres acélgolyói. Pedig csak elvétve akadt olyan terméke a victoriai fegyverkovácsoknak, mely sikerrel állt ellen a lövedékeknek. E védőöltözet nem tartozott közéjük. Nem tartozott ide egyetlen védőöltözet sem. Tivrell megközelítette a kaput. Érezte, taszítás folyvást szűkülő körében halad, s tudta, hogy a vértezet híján megjelentek volna már a szeme sarkában az első makacs ráncok, hogy sebesen mélyüljenek barázdákká az arcán, a nyakán, a homlokán. Hiába lépne hátra, hiába fúrná görcsbe ránduló ujjait a földbe, hiába üvöltene az alkonyi erdőnek, hasztalan könyörögne a köveknek. Az idő mérge végigkúszna teste valamennyi sejtjén, a DMS érzékeny kettős spirálján, órák alatt feldúlva a szervezet rendjét, végigkergetve azt a napokká zsugorodó életpályán. Megszámlálhatatlan apró, gonosz örvény környékezte, ám az alakját a vértezet nem-ideje burkolta be védelmezőn, tized- és századmásodpercekké morzsolva a támadó évtizedeket.

Az ujjai végigvándoroltak a kapu vésetein: két egymásnak feszülő kegyelemtőr. Világosan, gyilkosan kirajzolt szimbólumok. Ha egészében bírná a victoriai harmadidőszak nyelvét, nappali fénynél felismerhetné. Ahogyan felismerhette volna a szerencsétlenül járt felderítő. A kapu feltárult, az örvények erejüket vesztetten csendesedtek el. Zseblámpák fénykévéi tapogatták ki az utat a semmibe ágyazott kamra felé.

VII Tíz évezred. Másképp száz évszázad, plusz három évtized s még kilenc esztendő. Tízezer-harminckilenc esztendőnyire a múltban, a harmadidőszak hajnalán, mikor Victoria felett ámbraszín ködök ülnek, s az erdőségekből még számos teremtett, kovácsolt lény harci kiáltása hallik. A fejvadász automaták, titán és kadmium gyilkológépek, rajokban kelnek át az időn, ám megfelelőik ott harcolnak, pusztítanak a jövőben is a harmadidőszak hadurainak akaratából. Mindez azonban a hegyek túloldalán, a dombok mögött, esetleg még messzebb történik. Itt csupán ámbraszín köd gomolyog a tavak, a meredek partoldalak felett, melyek ideiglenesen lerázták uscayhakoszorúikat. Elhomályosítja az ernyők kínálta képet: hogy a gerincen még egy időgép áll, korántsem bizonyos. A körvonalai sejthetők csupán. Ha csakugyan időgép, földcsuszamlás temeti majd el a bizonytalan jövőben. Az alagút hosszában tenger háborgott. Tivrell jól hallotta a hullámok moraját, egy karcsú gálya bordázatának recsegését: a bolygónak ismét voltak hát nyílt tengerei, melyeken át elképzelhetetlen luxuscikkek vándoroltak kontinensről kontinensre, időgéptől időgépig, csak kalmárok ismerte rejtekutakon. Ám a rejtekutak mentén mindig felbukkannak a kalózok is. Egyszerű, ősi mesterség ez. Általában merészség kell hozzá, de pótolhatja ezt a földi tűzerő. A nyitott kapun át megpillantották az időjárók első csoportját. Az időjárók gyanútlanul folytatták munkájukat. Még könnyedén működtették bonyolult emelőiket, hogy gúlát formáljanak a dombgerincről lecsúsztatott ládákból. Nyolc alak, nyolc különféle árnyalatú vért és sisak, semmi egyéb. Egy-egy halvány fényű lámpás gömbje lebegett csak mindegyikük feje felett. A fal tövében, arccal keletnek, egy kilencedik alak állt. És énekelt. És a tiszta hangjáról Sorman felismerte. A testetlen látogatója volt az a kapu körül csapongó lelkek seregéből. Egy dalnok, akinek rövidesen meg kell halnia. Hisz önzetlenségünkért előbb vagy utóbb fizetünk kell. Sorman Tivrell, a hátában érezve a pusztulás szelét, kiáltani akart, megálljt parancsolni a meglódult eseményeknek. Nem viselt sisakot. Arca ékesen beszélt mindazokhoz, akik legalább egy napig gyakorolták a gondolatolvasás művészetét. S legalább ilyen hevességgel szóródtak ki a gondolatai. Most felpillantott a dalnok. Nem kiáltott, de Tivrell felfigyelt a levegőrezgések változására. A dalnok megszólaltatta az ultrahangsípját, s a sisakok egyszerre moccantak. Túlságosan váratlanul történt, túlságosan fenyegetőknek látszottak a rövid pengék, az összehangolt mozdulatok. Három – utóbb négy – táskagéppisztoly kétszáznegyven lövedéke árasztotta el az udvart, a kaput, a falakat, a világító glóbuszokat, a ládákat és a csörlőket. A szanaszét szaladó alakokat. Egyes szétporló ládákból a márványlapokra omlottak a századok kincsei. Kelme és aranypor, zölden sugárzó rádium, afrodiziákumok. Drága fűszerek és kenőcsök. Ember nem látta tartományok térképei, preparált, tenyérnyi és furcsa állatok, melyekre felpermetez a vér. Uscayhakoszorúk, melyek győzők és legyőzöttek homlokát egyként ékesíthetik, mert aromájukban ott bujkál az örökkévalóság tudata, s elhozza a belenyugvást. Akár így, tízlépésnyi távolságból belehelve is. Mindig és mindenkinek. Vagy mégsem. Tivrell indulásuk óta másodízben kiáltott. A karja félretaszította a fegyvert markoló kezeket, az ökle belecsapott az egyik, izzadságtól fénylő arcba. Az udvarra rohant a mozdulatlanok és alig-alig mozdulók

halmain át, a déjá vu érzésével s még valamivel, aminek a polgári neve tehetetlen düh vagy egyszerűen keserűség. Leemelte a dalnok sisakját. A dalnok sápadt volt, vércsík rajzolta ki az ajkának lefelé görbülő vonalát. A lövedékek valamiért nem nyíltak szét, míg végigrepültek a bűnösen kurta lőcsatornán, ám teljesen mindegy, mekkora a roncsolás, ha ilyen kaliberű golyókból tíznél több ér egy ilyen törékeny testet. A dalnok egyszerre megszűnt lélegezni. A dalnok halott volt. Az udvar pedig sötét. A férfiak fáztak, Fabrice vacogott. – A keserves istenit! Ilyen hirtelen… Eich, azonnal tüntessék el őket! A férfiak egyike, aki az arcához átvérzett zsebkendőt szorított, meglökte Tivrellt a géppisztolyának áttüzesedett csövével. – Talán megsüketültél? Rajta, kapard el őket!

VIII Sorman Tivrell temetett. Mindvégig temetett az egész hosszú, hűvös éjszakán. Meglazította az udvar márványlapjait, alattuk megforgatott néhány köbméternyit a porhanyós földből. Megfelelő méretű ládák után zseblámpával kutatott a raktár homályában. A fülében csengett Eich kormányügynök, Fabrice és a többiek elragadtatott kacagása. Fabrice felhajtotta az utolsó korty kávéját, és a vállát felhúzva, így kiáltott: – Eich, azonnal fogjanak a berakodáshoz! Meddig rostokoljunk még itt, az istenit? Eich kormányügynök végignézett a vöröslő szemű, borotválatlan, victoriai páncélt viselő Tivrellen, úgy visszhangozta: – Meddig rostokolunk még itt, az istenit?! Felszabadultan röhögtek mindannyian. Csak Tivrell nem nevetett. És elindult a ládák után.

IX Egész álló nap vonszolta a megrakott ládákat, a kapun túlról az alagútba, az alagúton át a kamrába, a kamrából le a raktárhelyiségekig. A gyűlölet s az önmaga iránt érzett undor irányította a cselekedeteit. A raktár belső körében, a tengely körül helyezte el az aranyat, a drága ásványokat, a kelméket és a szöveteket. A tekercseket, a preparátumokat, a fűszereket. A külső, tágasabb gyűrűben a sugárzó rádiumot, az afrodiziákumokat meg a győzelem és vereség koszorúit. A koszorúkat, amelyekből egy-egy máris ott virított a kintiek homlokán. S megillette őket annyira, mint azokat, akik a nyomukban hasonlót viselnek majd: trösztvezéreket, szektorbéli politikusokat, magánhadseregek törpe Bonapartéit. Azokat, akik nem sajnálják majd a Fabrice által megszabott készpénzértéket. Mikor estefelé kibotorkált a raktárból, egy langyos konzervet, két koszorút löktek oda neki. – Vigyél a feleségednek is! – biztatták. – Hadd hozza meg neki is a belenyugvást!… Kikanalazta a levesét, a koszorúkat a saját holmija mellé, a kék vászonzsákba helyezte. Éjféltájban Fabrice egy Kidd kapitány gesztusával néhány üveg portóit osztott szét, s két férfi lerészegedett, a „Karibtenger Királynőjéét üvöltötte a Hold fényében. Tivrell háttal ült az elektromos tűzhelynek, az ölébe fektetett sisakra bámult. Szél kerekedett, s egyszeriben megjelent a dalnok: hangtalanul siklott le az udvarba egy keskeny holdsugáron. – Tivrell… Fájdalmasan gyönyörű volt. – Miért engedted? Miért segítettél, hogy ide hozhassam ezeket az embereket? Figyelmeztethettél volna, hogy ne engedjem őket átlépni a kapun. – Ha az én szememmel láttad volna magad, nem kérdeznéd, miért. Rettentő dolgokat láttam a homlokod mögött, szakadékokat, tele daccal, haraggal, félelemmel. Megöltek volna, pedig te nem halhatsz meg itt és így. Nem engedhetem.

Fehér vállak. – Ahogyan azt sem, hogy a visszaúton elpusztítsd magad. Láttam, mit műveltél a raktárban. Úgy érzed, meg kell halnod, mert legyőztek, megaláztak, és bűnrészessé tettek, s mert nem vághatsz vissza úgy, hogy ne veszélyeztesd a feleséged öccsének életét. Holtpontra jutottál, s mivel nem vagy közülünk való, megtagadnád a siano-kharnát… – A győzelem és vereség művészetét? – Lám, ezt is tudod már, Tivrell. Hogy lehetsz akkor ennyire értetlen? Hogyan mered tagadni, hogy elpusztulni a győztesek előjoga? És hogyan gondolhatod, hogy megtanultál veszíteni, ha menekülnél, noha az íratlan törvények ezt nem engedik? – Mi vár rám, ha megszegem a törvényedet? – Nem több és nem kevesebb, Tivrell, mint a megvetésem. – Milyen kegyetlen vagy! – Az elkövetkező korokon át csak hősöket őrizhetek az emlékezetemben. Vezess hát félre. Ez minden, amit az örömömre tehetsz. – Semmi más? – Semmi más. Ölellek és elhagylak, Tivrell, mert rövidesen kiállhatatlan leszek. Érzem. A fej apró, feledhetetlenül könnyed mozdulata. A Hold lesüllyedt a keleti dombok mögé. Tivrell az időgép mohos falába verte a fejét egyszer, kétszer, háromszor is. Hajnalodott, az udvart köd ülte meg, csípősen hideg hajnali köd. Eich kormányügynök a derékszíját csatolta. Sorman Tivrell tekintete megrebbent, amint sisakja szóképére tévedt. Elfogadom az ítéletedet, dalnok, te szeszélyes, ostoba, te kedves. Nem a törvényeidért, s nem is a siano-kharnáért, amelyet annyira tisztelsz, hiszen az elmúlt órák alatt nem lettem bölcsebb, talán még fanyarabb sem. De elfogadom, mert gyűlölni újból megtanítottál, noha született vesztes vagyok. S szeretném, ha könnyű szívvel gondolhatnál vissza rám. Csak figyelj! Ha élnem kell, mert másra nem találtál érdemesnek, megmutatom, hogy képes vagyok rá. S ha kell, csak a te kedvedért, tovább vétkezem.

X Fabrice, a sátánfi benjámin, felöltötte kifogástalan zakóját. Dezodorja Sorman Tivrell orrát csiklandozta. – Kell-e mondanom, hogy légy rendkívül óvatos? Néhány gazdag úriemberrel kell hazáig utaznod, akiknek nemigen loptad magad a szívükbe az elmúlt napokban. Vigyázz! Sorman Tivrell nem válaszolt. Hagyta, hogy az időgép egy évtizednyit szökkenjék előre. Ezt az egységet a csontjaiban érezte, mert az ernyők kínálta kép alig változott: a sírok felett zölddel benőtt halmok emelkedtek. – Nincs tovább. – Nincs tovább? – Fabrice, Eich meg a többiek képe Hoggarth-szerű a kamra alulról sugárzó fényében. Komikus volt. Amellett kiszámítható. – Pányvák. Megesik olykor. Egyeseknek évszázadokig nem lehetett a fejükbe verni, hogy az időgépek sebessége nem mechanikai természetű jelenség. Mikor végre sikerült, akkor jöttek a pányvák. – Az isten szerelmére! – Erőterek. Generátorpárok a kijárat közelében, talán odafent, a tengelykivezetésnél is. Jobb lesz, ha összekapjátok magatokat. Őrök is állhatnak azoknál a generátoroknál, és az íjpuska meg a penge halálos sebet üt. Elővigyázatosság és tűzerő kérdése az egész… Fabrice-hoz fordult: – Igazítsd el őket mihamarabb. Úgy látom, nem értik, hogy bajban vagyunk. Te itt maradsz velem, lejössz a raktárba, és segítesz megváltoztatni az egyensúlyviszonyokat. Kicsit mélyen ülünk. Csak gyorsan! Eich kormányügynök erőtlenül tiltakozott: – Maga eszeveszett őrült! Ez nem teaszállító klipper egy átkozott zátonyon! – Az első itt töltött év után meglátja majd, mennyire az! Fabrice felnyögött. – Az istenit! Kaszálják le azokat a vadakat odakint, Eich! Itt dögölhetünk meg mindannyian…

– Igen, uram!… Mennyire ostobák voltak! Vakon bedőltek a valaha ledarált legképtelenebb halandzsának. Orson Welles idejében az ilyenek vehették készpénznek a világok harcát. Tivrell megvárta, míg a fegyveresek a lejtős padlatú alagút közepéig érnek, azután befelé taszította az ajtót. Eich kormányügynök éles reflexekkel megáldott hivatásos gyilkos volt, a pillanat egy töredékével hamarabb fordult sarkon a kívánatosnál. Felüvöltött, jobbja a hóna alá szíjazott bőrtok felé lendült, későn, feleslegesen, hisz amúgy sem mert volna fegyvert használni az időgépben. Pedig Tivrell ziháló mellel, takaratlanul tűnt fel a járat közepén. S mielőtt Fabrice bármit tehetett volna, újabb hatvan évet tett meg. Azután, felcsapó hányingerrel küszködve, még hatvanat. A kifelé sugárzó kékes fényben furcsán, tompán szikráztak a szétszóródott csontok. Eich kormányügynök elkoszlott zakójú holtteste kétujjnyira közelítette meg az átjáró négyszögét. Tivrell, ha erősen fülelt, hallani vélte az ujjongó hangokat, köztük a dalnokét. Lerótta hát a tartozását, ám a neheze hátramaradt. A tét is sokkalta nagyobb: Geraldine. – Ennyi elég lesz. Fabrice egy Waltert markolt, mely, noha inkább női fegyver volt, túlságosan nagynak, otrombának, oda nem illőnek tűnt a fehér kezében. Talán ki sem volt biztosítva, esetleg a töltényeket felejtette ki belőle Eich útmutatása nélkül, egyre megy. Tivrell magasba emelte a kezét, s várt. – Hazugság volt? A pányvák, a generátorok, az egyensúlyviszonyok és a többi? Szabad az út? – Szabad. – Akkor elindulunk rajta. Illetve elindulok. Nélküled… – Kis híján felbukott. – Nem tudod irányítani a kamrát. – Számítok rá, hogy elárulod a fogást. Amíg ötig számolok. Azután golyót kapsz a bal váltadba. Rendbe hozandó az egyensúlyviszonyokat. Egy… – Fabrice, talán még nem késő. Nekem… – Kettő, három… Már nem remegett. Nem félt. Fenevad volt, akit sarokba szorítottak, megfosztottak királyi ékességeitől. Nem tudta, mi fán terem a siano-kharna. Valószínűleg nem is érdekelte volna. – Négy. – A kapcsolókat hátra, ráhajolsz, a jobb kezed a nyílásban. Néhány emeltyűt találsz ott, ahogy a mesében. A kettes számrendszerrel dolgozol. Meg tudod jegyezni? – Ne aggódj. És most kifelé! – Előrelépett. – Itt akarsz hagyni? – Nincs helye a világnak, Tivrell, ahol nyugodtabban elrohadhatnál. A bolygó meg a kis ringyók majd gondodat viselik. Ilyen ez a te rohadt Victoriád. A ringyód. Az édesanyád. Kifelé, vagy lövök! Tivrell ment. Mentében félrerúgta Eich kormányügynök koponyáját, kilökte a ajtót, és a romos udvaron át elsétált az időgéptől. Jó negyven méter után nézett csak vissza. Mintha megérezte volna, hogy az Ifjabb Testvér e pillanatban suttogta el a szinte kötelező „Ég veled, Tivrell”-jét, s kelt útra a Jövő felé. Hogy odabent haljon kínhalált néhány pillanat, néhány évszázad múltán. Mert a raktárhelyiségekre is érvényes az alagút és a kamra egynémely sajátossága. A raktár központi tengelyében is megreked a valóság minden kilencszázkilencvenkilencedik pillanata, s örökké odabent kering. A tengelytől távolodva, a bősz idő minden kilencvenkilencedik pillanatot elragadja már. Nem született olyan kalmár, aki romlandó vagy élő árut rakodott volna a raktár külső körébe. Olyan azután végképp nem, aki Sorman Tivrellhez hasonlóan sugárzó rádiumot és afrodiziákumokat helyezett volna uscayhahajtásokból font koszorúk mellé. Mert még ennyi sem kell rendszerint, hogy ezek a hihetetlenül szívós növények századok alatt faóriásokká növekedjenek. Sorman Tivrell tízezer esztendőt, Fabrice jókora impulzust adott nekik. A harmadik megtett század végére az acélkemény, fahéjszínnel csíkozott törzsek szétvetik a kamra borítását, kifordítják az alapozást. A hetedik századra lefékezik az időgép futását, az összefonódó ágaik csapdájába zárva egy tetemet, June Warden-öltönye belső zsebében egy sorozat túlexponált fényképpel.

A hátralévő évezredek alatt elborítják az egész dombhajlatot, vörös és rozsdabarna lugast fonva Fabrice végső nyughelye fölé. Tivrell nehéz fejjel fordult sarkon, kezdett felfelé kapaszkodni az ösvényen. Az athéni egyetem expedíciójának hazaindulásáig 9919 esztendő és három nap maradt hátra. Ennyi időnek egyetlen napja is elegendő egy kisebb időgép felkutatásához. Sikerülni fog, ha nem is az első próbálkozásra, de hát ez természetes. Tivrellnek nem marad egyéb dolga, mint elkötni a gazdátlan ugróvontatót. Szombatra a toronyig juthat, ahol megpróbáltatásai egy időre véget érnek, hisz a vértezete díszhelyet biztosít számára bármely épeszű archeológustársaság hajóján. Így kell lennie, mert a két uscayhakoszorúnak méltóbb helyet szánt. Hadd feküdjenek búcsúajándékként a felderítő és a dalnok sírján. Fujkin István rajzai

ANTHONY BOUCHER

Szent Aquinus kutatása Róma püspöke, a szent, katolikus és apostoli egyház feje, Krisztus földi helytartója – vagyis röviden a pápa – lesöpört egy csótányt a mocskos faasztalról, kortyolt egyet az olcsó vörösborból, és folytatta a beszédet. – Bizonyos szempontokból, Tamás – mosolyodott el –, most erősebbek vagyunk, mint amikor abban a szabadságban és magasztosságban leledztünk, amelyért most is imádkozunk mise után. Tudjuk, ahogyan a régiek tudták a katakombákban, hogy akik a nyájunkhoz tartoznak, valóban hozzánk tartoznak; hogy azért tartoznak az anyaszentegyházhoz, mert hisznek az emberek testvériségében Isten atyai oltalma alatt… nem azért, hogy elősegítsék politikai törekvéseiket, társadalmi ambícióikat vagy üzleti kapcsolataikat. – „Nem a hús akaratából, sem az ember, de Isten akaratából…” – idézte halkan Tamás Szent Jánost. A pápa bólintott. – Lényegében újjászületnünk Krisztusban; de még mindig nagyon kevesen vagyunk… nagyon kevesen akkor is, ha hozzánk számítom azokat a keveseket, akik nem a mi hitünket vallják, ám elismerik Isten létezését Luther vagy Lao Ce, Gautama Buddha vagy Joseph Smith tanításai nyomán. Még mindig nagyon sokan halnak meg anélkül, hogy az evangéliumot hallgatták volna, csupán a technokraták cinikus önimádatát prédikálják nekik. Ezért kell útra kelned, Tamás. – De szentséges uram – ellenkezett Tamás –, ha Isten szava és Isten szeretete nem téríti meg őket, mit tehetnek szentek és csodák? – Ha jól emlékszem – mormogta a pápa –, egy ízben Isten fia is ilyen kifogást emelt. De az emberi természet, bármily kevéssé logikus is ez, szintén része az Ő tervének, hát alkalmazkodnunk kell hozzá. Ha jelek és csodák lelkeket vezethetnek Istenhez, akkor minden körülmények között meg kell találnunk a jeleket és csodákat. És mi szolgálhatná jobban a célunkat, mint ez a legendás Szent Aquinus? Kedves Tamás, ne akard mindenáron utánozni a druszádat, inkább készülj az útra. A pápa félrehúzta az ajtót fedő bőrt, s átment a másik szobába, nyomában a homlokát ráncoló Tamással. A hivatalos nyitva tartás ideje már elmúlt, a taverna központi helyisége üres volt. A barna bőrű kocsmáros fölriadt szunyókálásából, térdre vetette magát, és megcsókolta a pápa gyűrűjét. Aztán fölállt, keresztet vetett, s közben félénken körülnézett, mintha a Hűségőrök rajtakaphatnák. Némán egy hátsó ajtóra mutatott, s a két pap kiment. Nyugat felé a hullámverés mosta gyöngéden a halászfalu partját. Délen élesen és tisztán ragyogtak a csillagok; északon az állandó sugárzáson át még láttak valamit abból, ami egykor-San Francisco volt. – Itt a paripád – mondta a pápa, és nevetés bujkált a hangjában. – Paripám? – Ha olyan szegények és üldözöttek vagyunk is, mint a primitív egyház, néha komoly segítséget kapunk zsarnokainktól. Szereztem neked egy robotszamarat: egy előkelő technokrata ajándéka, aki titokban cselekszi a jót mint Nikodémusz és titkos hívő. Éppen az az Aquinus térítette meg, aki után kutatsz. Olyan ártalmatlannak látszott, mint az eső elől letakart farakás. Tamás levette a bőröket, s megpillantotta a robotszamár csillogó, formatervezett körvonalait. Mosolyogva rakta be minimális motyóját a málháskosárba, s fölült a habszivacs nyeregbe. A csillagok elegendő fényt adtak, hogy megkeresse a megfelelő koordinátákat a térképen, s betáplálja őket az elektronikus vezérlőbe. Közben a csendes éjszakában latin szavak hangzottak föl, s a pápa keze az ősi jelet írta Tamás feje fölé. Aztán kinyújtotta a kezét, először csókra, majd kézszorításra: férfi búcsúzott itt a barátjától, akit talán soha többé nem lát.

A robotszamár elindult, és Tamás visszanézett. A pápa igen bölcsen levette gyűrűjét, s cipője lyukas sarkába rejtette. Tamás gyorsan az égre pillantott. Azon az oltáron legalább nyíltan égtek még a gyertyák Isten dicsőségére. Tamás még sohasem ült robotszamáron, de hajlamos volt megbízni a technokraták munkáiban. Mivel sok-sok mérföld után a szamár még mindig a megadott koordináták szerint haladt, Tamás fölnyitotta a habszivacs támasztékokat, elmondta esti miséjét (emlékezetből, mert az imakönyv birtoklása egyenlő lett volna a halálos ítélettel), és elaludt. Az öböltől keletre fekvő, elhagyott vidéken járt, amikor fölébredt. A habszivacs ülés és támasztékok az utóbbi évek legkellemesebb pihenését biztosították neki, s így alig tudta elfojtani irigységét a technokraták és kényelmi berendezéseik iránt. Elmondta reggeli miséjét, evett egy keveset, s most már alaposabban szemügyre vette a szamarat nappali fényben. Megcsodálta a sebesen járó, csuklós lábakat, melyekre oly nagy szükség volt, hiszen a nagyvárosokat kivéve az utak ösvénnyé csökevényesedtek; az oldalt elhelyezett kerekeket, melyeket megfelelő útviszonyoknál le lehetett ereszteni; s leginkább a kis fekete domborulatot, amely az elektronikus agyat rejtette – az agyat, amely a végcélra vonatkozó utasításokat és adatokat tárolta, s amely önállóan döntött, hogy hogyan teljesítse az adatok alapján az utasításokat; az agyat, amelytől ez a valami nem volt sem állat, mint a Megváltó szamara, sem gép, mint Tamás őseinek terepjárója, hanem robot… robotszamár. – Nos – mondta egy hang –, hogy tetszik az utazás? Tamás körülnézett. Ezen az elhagyatott vidéken éppen úgy nem volt ember, mint növényzet. – Nos – ismételte szenvtelenül a hang. – A papokat nem arra tanítják, hogy válaszoljanak, ha udvariasan szólnak hozzájuk? A kérdésnek nem volt kérdő hanghordozása. Nem volt semmiféle hanghordozása – minden szótag ugyanazon a monoton hangon hangzott el. Különösen hangzott, mechani… Tamás az agy fekete gömbjére meredt. – Te szólsz hozzám? – kérdezte a robotszamarat. – Haha – mondta a hang igazi nevetés nélkül. – Ugye, meg vagy lepve. – Kissé – vallotta be Tamás. – Azt hittem, csak a könyvtári információs robotok és hasonlók tudnak beszélni. – Új modell vagyok. Célom-hogy-beszélgetéssel-szórakoztassam-a-fáradt-utazót – mondta a robotszamár, egybemosva a szavakat, mintha a reklámszöveg egyszerre akart volna kibukni belőle. – Hát – mondta Tamás –, az ember mindig új csodákat lát. – Nem vagyok csoda. Igen egyszerű robot vagyok. Te nem sokat tudsz a robotokról, igaz? – Bevallom, sohasem foglalkoztam behatóbban ezzel a témával. Sőt kissé megdöbbent az egész robotkoncepció. Olyan ez, mintha az ember eltulajdonítaná a hatalmat… – Tamás hirtelen elhallgatott. – Ne félj – duruzsolta a hang. – Nyíltan beszélhetsz. Belém táplálták küldetésed minden adatát. Erre szükség volt, másként akaratlanul elárulhattalak volna. Tamás mosolygott. – Tudod – mondta –, ez egészen kellemes. Hogy az ember az árulástól való félelem nélkül beszélhet egy lénnyel, aki nem a gyóntatója. – Lény – ismételte a robotszamár. – Nem fenyeget véletlenül eretnek gondolatok veszélye? – Valóban nem tudom, mit is gondoljak rólad, hiszen tudsz beszélni, de nincs lelked: – Biztos vagy ebben? – Persze. Zokon vennéd – kérdezte Tamás –, ha egy időre abbahagynánk a beszélgetést? Meditálni szeretnék, no meg alkalmazkodni a helyzethez. – Nem veszem zokon. Semmit sem veszek zokon. Én csak engedelmeskedem. Ami annyit jelent, hogy nem veszem zokon. Igazán zavaros nyelvet tápláltak belém. – Ha sokáig maradunk együtt – mondta Tamás –, majd megpróbállak latinra tanítani. Azt hiszem, azt jobban fogod kedvelni. És most hadd meditáljak.

A robotszamár automatikusan még keletebbre tartott, hogy elkerülje azt az állandó sugárforrást, amely valaha az első ciklotron volt. Tamás a gombjait birizgálta. A tíz kicsi és egy nagy gomb meglehetősen fura látványt nyújtott, de sokkal biztonságosabb volt, mint rózsafüzért hordani, s szerencsére a Hűségőrök még nem jöttek rá, hogy mire is szolgál ez a különös divat. A Dicsőséges Misztériumok illőnek tetszettek kalandja kimeneteléhez, de képtelen volt a Misztériumokra összpontosítani. Az Üdvözlégyet mormolva így töprengett: Ha Bálám próféta beszélgethetett a szamarával, bizonynyál én is beszélgethetek a robotszamarammal. Bálám mindig is izgatott. Nem volt izraelita, Moáb népéhez tartozott, akik Baált imádták, s hadakoztak Izraellel, ám ő mégis az Úr prófétája volt. Megáldotta az izraelitákat, amikor azt parancsolták, hogy átkozza meg őket, s jutalmul az izraeliták megölték, mikor legyőzték a moabitákat. Az egész históriának nincs formája, nincs tanulsága, mintha csak azt akarná sugallni, hogy az isteni tervnek vannak olyan részel, amelyeket sohasem fogunk megérteni… Félálomban bólogatott a habszivacs nyeregben, mikor a robotszamár megtorpant, hogy egy előre be nem táplált külső tényezőhöz alkalmazkodjon. Tamás pislogó szeme előtt egy mogorva óriás állt. – Lakott körzet egy mérföldnyire innen – morogta a fickó. – Ha oda megy, mutassa a menlevelét. Ha nem, térjen le az útról, és tűnjön el. Tamás észrevette, hogy valóban valami útfélén állnak, s a robotszamár leengedte kerekeit, és behúzta lábait. – Mi… – kezdte, aztán: – Nem, nem oda megyek. Csak a hegyek felé. Letérünk, azaz letérek az útról. Az óriás mordult egyet, és már el akart fordulni, amikor az út menti, durván ácsolt fedezékből kikiáltott egy hang. – Hé, Joe! Ne feledkezz meg a robotszamarakról! Joe visszafordult. – Igaz is. Azt beszélik, hogy néhány robotszamár keresztények kezébe került. – Kiköpött a poros útra. – Szeretném látni a tulajdonosi igazolását. Eddigi kételyeit Tamás most igazán kegyelettelen gyanúval tetézte a pápa névtelen Nikodémusza iránt, aki nem látta el őt ilyen igazolvánnyal. De úgy tett, mintha keresné. Jobb kezét először a homlokához érintette, mint aki töpreng, aztán a melléhez, majd előbb a bal, végül a jobb vállához. Az őr rezzenéstelen tekintettel nézte a kereszt jelének ezt a titkos változatát. Aztán lenézett. Tamás követte tekintetét az út porába, ahová az őr ormótlan lába azt a két görbe vonalat rajzolta, amelyikkel a gyermek próbálja először ábrázolni a halat – s melyet a keresztények a katakombákban hitük titkos jelképeként használtak. S a csizma már el is törölte a rajzot, mikor az őr odakiáltott láthatatlan társának. – Rendben van, Fred! – és hozzátette. – Menjen, jóember. A robotszamár megvárta, míg hallótávolon kívül érnek, aztán megjegyezte: – Ravasz. Jó titkos ügynök válna belőled. – Hogyan láthattad, hogy mi történt? – kérdezte Tamás. – Hiszen nincs szemed. – Módosított pszifaktor. Sokkal hatékonyabb. – Akkor… – Tamás habozott. – Ez azt jelenti, hogy tudsz olvasni a gondolataimban? – Csak egy picit. Ne aggódj. Amit olvasok a gondolataidban, nem érdekel, annyira értelmetlen. – Köszönöm – mondta Tamás. – Hinni Istenben. Huh! (Tamás életében először hallotta ezt a szót úgy kimondva, ahogyan írják.) Nekem tökéletes szerkezetű, logikus agyam van, amely nem követhet el ilyen hibákat. – Van egy barátom – mosolygott Tamás –, aki szintén tévedhetetlen. De csak néha, s akkor is azért, mert Isten vele van. – Egyetlen emberi lény sem tévedhetetlen. – Akkor hát a tökéletlenség – kérdezte Tamás, hirtelen megérezve valamit annak az öreg jezsuitának a szelleméből, aki filozófiára tanította – képes volt tökéletességet teremteni? – Üres szócséplés – mondta a szamár. – Ez semmivel sem abszurdabb, mint tulajdon hited, hogy Isten, aki tökéletes, teremtette az embert, aki tökéletlen. Tamás azt kívánta, bárcsak ott lenne öreg tanára, hogy erre válaszoljon. Ugyanakkor kissé vigasztalta, hogy a szamár az ügyes replikával sem válaszolt meg az ő eredeti kérdésére.

– Nem tudom – mondta –, hogy ez is beletartozik-e a-fáradt-utazó-beszélgetéssel-valószórakoztatásába. Függesszük föl a vitát, míg elmondod nekem, hogy miben hisznek, ha ugyan hisznek a robotok. – Amit belénk tápláltak. – De azt az agyatok földolgozza; biztosan vannak saját eszméitek. – Vannak, és ha tökéletlen adatokat táplálnak belénk, igen különös eszmék jöhetnek létre. Hallottam egy robotról egy elhagyott űrállomáson, aki egy robotistent imádott, és nem volt hajlandó elhinni, hogy őt ember alkotta. – Gondolom, azzal érvelt – merengett Tamás –, hogy igazán nem a magunk képére teremtettük. Örülök, hogy a technokraták, igen bölcsen, csak funkcionális formájú robotokat hoztak létre, amilyen te vagy, és soha nem próbálták az embert reprodukálni. – Nem lett volna logikus – mondta a szamár. – Az ember egy mindenre alkalmas gép, de semmire sem jó igazán. Mégis azt hallottam, hogy egyszer… A hang hirtelen, a mondat közepén elhallgatott. Tehát a robotoknak is vannak álmaik, gondolta Tamás. Hogy egyszer létezett egy szuperrobot, amely teremtője, az Ember képére formáltatott. Ebből a gondolatból egész robotteológia alakulhat ki… Tamás hirtelen azon kapta magát, hogy ismét elszunyókált, és ismét hirtelen megállásra ébredt. Körülnézett. Egy hegy lábánál álltak – valószínűleg a térképén szereplő hegy lábánál, melyet egykor a Sátánról neveztek el, s amely most föltehetőleg mérhetetlenül szent –, és nem volt sehol senki. – Jól van – mondta a szamár. – Most már elég viharverten nézek ki, és megmutatom, hogyan állíthatod be a kilométerórámat. Vacsorázz, aludj egy jót, és mehetünk vissza. Tamás alig kapott levegőt. – De nekem az a feladatom, hogy megtaláljam Aquinust. Alhatóm akkor is, ha mész. Neked nincs szükséged pihenésre, igaz? – kérdezte tapintatosan. – Persze hogy nincs. De mi a küldetésed? – Hogy megtaláljam Aquinust – ismételte türelmesen Tamás. – Nem tudom, hogy – hogyan is mondják? – milyen adatokat tápláltak beléd. De őszentségéhez eljutott a híre egy fölöttébb szent embernek, aki sok-sok évvel ezelőtt ezen a vidéken élt… – Tudom, tudom, tudom – mondta a szamár. – Olyan érvrendszere volt, hogy mindenkit megtérített, és én nem szerettem volna ott lenni, hogy közbevessek egy-két szót, és mióta meghalt, a sírja titkos zarándoklatok helye, és sok csoda történik ott, és a szentség legnagyobb jele, hogy a teste épségben maradt, és a mai időkben nektek jelekre és csodákra van szükségetek az emberek számára. Tamás a homlokát ráncolta. Az egész olyan tiszteletlenül és kiagyaltan hangzott azon az embertelen, monoton hangon elmondva. Amikor őszentsége beszélt Aquinusról, az ember maga előtt látta Isten egy földön járó küldöttét; hallotta Aranyszájú Szent János ékesszólását, Aquinói Szent Tamás erőteljes érvelését, Keresztelő Szent János költészetét… s mindenekelőtt elképzelte azt a fizikai csodát, amely a szentek közül is kevésnek adatott meg, a hús természetfölötti megmaradását… „mert Te nem szenveded el, hogy a Te szented megromoljék…” De ahogyan a robotszamár beszélt, arról csak holmi olcsó színpadi trükk jutott az eszébe, hamis csoda, amivel becsalogathatják a csőcseléket… És a szamár ismét megszólalt. – Nem az a küldetésed, hogy megtaláld Aquinust. Hanem hogy jelentsd, hogy megtaláltad. Akkor a te néha tévedhetetlen barátod viszonylag tiszta lelkiismerettel szentté avathatja, és kihirdetheti az új csodát, és sokan meg fognak térni, és igen megnövekszik majd a nyáj hite. $ ezekben a nehéz időkben ugyan ki kelne zarándokútra, hogy kiderítse, hogy Aquinus éppoly kevéssé létezik, mint Isten. – A hit nem alapulhat hazugságon – mondta Tamás. – Nem – mondta a robotszamár. – Nincs pont utána, sem kérdőjel ironikus hangsúllyal. Ezt a beszédproblémát biztosan megoldották annál az egyetlen tökéletes… Ismét elhallgatott a mondat közepén. De folytatta, még mielőtt Tamás megszólalhatott volna. – Számít-e, hogy milyen kis valótlanság vezeti az embereket az egyház kebelébe, ha amikor már ott vannak úgyis, abban hisznek majd, amit ti nagy igazságoknak véltek. Csak a jelentésre van szükség, nem a test megtalálására. Bármilyen kényelmes is vagyok, te már fáradt vagy az utazástól, nagyon fáradt, itt is,

ott is fájnak az izmaid a szokatlan testhelyzettől, és én a legjobb szándékom ellenére is zökkenek néha, és még nagyobbakat fogok zökkenni, ha majd fölfelé tartunk a hegyen, és a lábaimat egymáshoz viszonyítva aránytalanná kell tennem, hogy alkalmazkodjanak a hegyoldal emelkedéséhez. Az út további részét kétszer olyan kényelmetlennek fogod találni, mint az eddigit. Az a tény, hogy nem szakítasz félbe, nyilván azt jelenti, hogy egyetértesz velem; nem igaz? Jól tudod, hogy az egyetlen ésszerű dolog itt aludnod a változatosság kedvéért a földön és reggel visszaindulni vagy maradni egy-két napig, hogy teljen az idő. Akkor aztán megteheted a jelentésedet és… Tamás kábult agyában fölbukkantak a nevek: „Jézus, Mária és József!” S az a kábult agy rövidesen azt is kezdte megérteni, hogy a teljesen egyhangú monotónia igen alkalmas a hipnotizálásra. – Retro me, Satanas! – kiáltotta Tamás hangosan, aztán hozzátette: – Föl a hegyre. Ez parancs, és neked engedelmeskedned kell. – Engedelmeskedem – mondta a szamár. – De mit mondtál előtte? – Bocsáss meg – mondta Tamás. – Meg kell hogy tanítsalak latinul. Az apró hegyi falu túl kicsi volt ahhoz, hogy lakott körzetnek tekintsék, ahol érdemes őrséget állomásoztatni, mégis volt valami fogadóféléje. Mikor Tamás leszállt a szamárról, érezte, valóban fájnak az izmai, de igyekezett titkolni. Nem óhajtotta, hogy az a módosított pszifaktor megállapítsa: „Én megmondtam.” A fogadó pincérnője marslakó-amerikai keverék lehetett. Az erősen fejlett marslakómellkas meg az erősen fejlett amerikai keblek látványos kombinációt nyújtottak. A mosolyánál szívélyesebbet egyetlen idegen sem kívánhatott volna – Tamás valójában kevesebbel is beérte volna –, s nemcsak tűrhető étellel szolgált, méghozzá gyorsan, hanem mindazzal az információval is, amit csak el lehetett mondani a parányi hegyi településről. De egyáltalán nem reagált, amikor Tamás mintegy véletlenül keresztbe rakott két kést X alakban. Vacsora utáni nyújtózkodása közben Tamás a lány mellkasára és keblére gondolt – természetesen kizárólag a lány különleges származása szempontjából. Vajon nem az isteni gondoskodás jele-e, hogy két egymástól sok-sok fényévnyi távolságban élő faj meg tudja termékenyíteni egymást? S ugyanakkor az utód, mint ez a lány itt, nem termékenyült meg egyik fajtól sem, ami igen kényelmes és jövedelmező volt egyes bolygóközi vállalkozók számára. S ez a tény vajon mit jelentett az isteni tervben? Tamás gyorsan emlékeztette magát, hogy még nem mondta el a reggeli ájtatosságát. Esteledett, mikor Tamás visszatért a fogadó előtt álló robotszamárhoz. Valójában nem is hitte, hogy egyetlen nap alatt talál valamit, mégis csalódott volt. A csodáknak gyorsabban kellene történniük. Ismerte ezeket az isten háta mögötti falvakat, ahol olyan emberek telepedtek le, akik haragudtak a technokratákra, vagy akikre a technokratáknak nem volt szükségük. A technokrata birodalom műszakilag fejlett civilizációja mindhárom bolygón csak szétszórt nagyvárosokban, űrkikötők közelében létezett. Másutt, kivéve a teljes pusztulás körzeteit, a csavargók, a degeneráltak és az elégedetlenek valami ősi, kezdetleges életformába süllyedtek olyan apró falvakban, melyeket akár egy teljes évig sem kerestek fel Hűségőrök – jóllehet akadtak titokzatos hírforrások (és Tamás a módosított pszifaktorra kezdett gyanakodni), melyek Hűségőrök seregét csődítették a falvakba a műszaki haladás legkisebb jelére. Beszélt buta emberekkel, beszélt lusta emberekkel, beszélt okos és dühös emberekkel. De egyetlen olyan emberrel sem beszélt, aki reagált volna óvatos jelzéseire, akinek föl mert volna tenni egy olyan kérdést, amelyben Aquinus neve szerepelt. – Találtál valamit – mondta a robot, és hozzátette: – kérdőjel. – Nem tudom, helyes-e, ha a nyilvánosság előtt beszélsz hozzám – mondta kissé bosszúsan Tamás. – Igencsak kétlem, hogy ezek a falusiak tudnának bármit is beszélő robotokról. – Akkor ideje, hogy megtudjanak rólunk valamit. De ha zavar, megparancsolhatod, hogy hallgassak. – Fáradt vagyok – mondta Tamás. – Olyan fáradt, hogy már semmi sem zavar. De hogy válaszoljak a kérdésedre, nem. Nem találtam semmit. Felkiáltójel. – Akkor ma éjjel visszamegyünk – mondta a szamár.

– Remélem, ezt kérdő módon mondtad. A válaszom – mondta habozva Tamás –: nem. Azt hiszem, éjszakára még mindenképpen maradnunk kell. Esténként mindig összegyűlnek az emberek a fogadóban. Talán fölcsíphetünk valamit. – Haha – mondta a szamár. – Ez nevetés volt? – érdeklődött Tamás. – Ki óhajtottam fejezni, hogy megértettem a szójátékodban rejlő humort. – Szójáték? – Magam is gondoltam rá. A pincérnő emberi szemszögből nézve igen vonzó, érdemes fölcsípni. – Hát nézd. Jól tudod, hogy nem így értettem. Jól tudod, hogy én… – Elhallgatott. Nem lett volna bölcs dolog hangosan kimondani, hogy pap vagyok. – Te pedig nagyon jól tudod, hogy a papság cölibátusa fegyelem és nem doktrína kérdése. Saját pápád uralma alatt a más rítusok, mint a görögkeleti vagy az anglikán papjai, nem kötelesek nőtlenségi fogadalmat tenni. És még a római rítus történetében is, amelyhez te tartozol, voltak korszakok, amikor a dolgot nem vették túl komolyan még a legfelsőbb szinten sem. Fáradt vagy, testednek-lelkednek egyaránt felüdülésre van szüksége, gyöngédségre és melegségre van szükséged. Vagy nincsen-e írva Ésaiás próféta könyvében, „Hogy szopjatok és megelégedjetek megvigasztaltatásának emlőjén”, és nincsen-e… – A pokolba! – robbant ki Tamás. – Hagy abba, mielőtt idézni kezdenéd az Énekek Éneké-t. Amely kizárólag Krisztusnak az egyháza iránti szeretetének allegóriája, legalábbis nekem így tanították a szemináriumban. – – Látod, milyen esendő és emberi vagy – mondta a szamár. – Én csak robot vagyok, mégis átkozódásra bírtalak. – Distinguo – mondta pedánsan Tamás, – Azt mondtam, a pokolba, azaz nem az Úr nevét vettem hiába a számra. Amikor belépett a fogadóba, elégedett volt magával… és azon töprengett, hogy milyen sok és mennyiféle adatot „tápláltak be” a robotszamárba. Tamás később sohasem tudta pontosan fölidézni azt az estét. Kétségtelenül csak azért ivott az ócska lőréből, mert mérges volt – a szamárra, a küldetésére, önmagára. S a lőre kétségtelenül azért hatott rá olyan gyorsan és váratlanul, mert annyira kimerült volt. Néhány kép maradt meg az emlékezetében. Például amikor magára öntött egy pohár bort, és azt gondolta: „Milyen jó, hogy tilos papi öltözéket viselni, így senki nem tudhatja, hogy papi személyt ért ilyen szégyen!” Aztán amikor a Kétszemélyes űrruha című trágár verset hallgatta, aztán amikor azzal szakította félbe az éneklést, hogy teli torokból ordította az Énekek Éneké-t latinul. Volt egy olyan emléke is, amelyről képtelen volt megállapítani, hogy igaz volt, vagy csak képzelte. Egy meleg száj érintését érezte, s az ujjaiban bizsergett a marslakó-amerikai hús érintése; de nem tudta, hogy ez valódi emlék volt-e, vagy csupán része annak a pokoli álomnak, amelybe keveredett. Abban sem volt biztos, hogy kinek és melyik szimbólumát mutatta be olyan nyilvánvalóan és ügyetlenül, hogy nyomban fölhangzott a kiáltás: „Istenverte keresztény kutya!” De emlékezett halvány csodálkozására, hogy ezeknek a makacs istentagadóknak még mindig szükségük van az Ő nevére a káromkodáshoz. Aztán jött a gyötrelem. Sohasem tudta meg biztosan, hogy érintette-e az a száj az ajkát, de ahhoz nem fért semmi kétség, hogy sok kemény ököl igen. Sohasem tudta meg, hogy az ujjai érintettek-e keblet, de tény volt, hogy az ujjait nehéz csizmák taposták. Emlékezett egy nevető arcra, melynek a tulajdonosa vágta hozzá azt a széket, amelyik eltörte két bordáját. Emlékezett egy másik arcra is, amelyen végigcsorgott a vörösbor a fölemelt üvegből, és emlékezett a gyertya megvillanó fényére a lecsapó üvegen. Aztán már csak a gödörre emlékezett, meg a reggelre meg a hidegre. Annál is hidegebb volt, mert minden göncét lerángatták, itt-ott még a bőrét is. Nem tudott megmozdulni. Csak feküdt és bámult. Látta, amint elmentek mellette olyanok is, akikkel az előző nap beszélt, akik barátságosak voltak. Látta, hogy csak egy pillantást vetnek rá, aztán elsietnek. Látta a pincérnőt is elmenni. Az még egy pillantást sem vetett rá, tudta, ki van a gödörben. A robotszamarat nem látta. Gondolatban hívni próbálta, kétségbeesetten reménykedett a pszifaktorban.

Egy férfi közeledett, akit Tamás korábban nem látott, s a férfi a kabátgombjait babrálta. A kabáton tíz kicsi meg egy nagy gomb volt, s a férfi ajka hangtalanul mozgott. A férfi belenézett a gödörbe. Megállt egy pillanatra, körülnézett. A közelben hangos nevetés harsant. A keresztény gyorsan továbbment, áhítatosan morzsolgatva gomb rózsafüzérét. Tamás lecsukta a szemét. Mikor kinyitotta a szemét, tiszta kis szobában találta magát. Tekintete a durva deszkafalról a testét fedő, durva, de tiszta takaróra vándorolt. Aztán a szikár, barna arcra, amely mosolyogva fölé hajolt. – Jobban érzi magát? – kérdezte egy mély hang. – Tudom, azt szeretné kérdezni: „Hol vagyok?”, és tudja, hogy ostobán hangzana. A fogadóban van. Ez az egyetlen rendes szoba. – Én nem engedhetem meg magamnak… – kezdte Tamás. Aztán eszébe jutott, hogy gyakorlatilag semmit sem engedhetett meg magának. Még szegényes biztonsági tartalékaitól is megfosztották, mikor levetkőztették. – Semmi baj. Egyelőre én fizetek – mondta a mély hang. – Nem enne valamit? – Talán egy kis heringet – mondta Tamás… és már el is aludt. Amikor ismét fölébredt, egy csésze forró káyé állt az ágya melletti asztalkán. És tudta, hogy pontosan erre van szüksége. Aztán bocsánatkérően megszólalt a mély hang. – Szendvics. Ma semmi más nincs a fogadóban. Tamás csak a második szendvicsnél tartott annyi szünetet, hogy észrevegye: füstölt disznóhúst eszik, a kedvencét. A második szendvicset már nem falta olyan mohón, de amikor a harmadikért nyúlt, a barna bőrű férfi rászólt: – Talán ennyi most elég lesz. A többit később. Tamás a tányérra mutatott. – Maga nem eszik? – Köszönöm, nem. Mindegyik disznóhúsos. Tamás fejében zavaros gondolatok kavarogtak. A venusi disznó kérődző. A patája nem hasadt. Próbált visszaemlékezni mindarra, amit egykor a mózesi étkezési törvényekről tudott. Talán Mózes III. könyvében volt? A barna bőrű férfi kitalálta a gondolatait. – Tréfli – mondta. – Tessék? – Nem kóser. – Maga bevallja nekem, hogy ortodox zsidó? – ráncolta Tamás a homlokát. – Hogy bízhat meg bennem? Honnan tudja, hogy nem vagyok Hűségőr? – Higgye el, én megbízom magában. Nagyon rossz állapotban volt, amikor idehoztam. Kiküldtem mindenkit, mert nem akartam, hogy hallják, amiket beszél… atyám – tette hozzá könnyedén. Tamás alig talált szavakat. – Én… én nem vagyok méltó magához. Részeg voltam, és szégyent hoztam magamra meg a hivatásomra. És amikor ott feküdtem a gödörben, eszembe sem jutott imádkozni. Egyetlen reményem… Isten bocsássa meg, a robotszamár módosított pszifaktora volt! – És Isten megsegítette – mondta a zsidó. – Azaz megengedte, hogy segítsek. – És mind elmentek mellettem – nyögte Tamás. – Még az is, aki a rózsafüzérét morzsolgatta. ő is elment. És akkor jött maga: az irgalmas szamaritánus. – Higgye el – mondta szárazon a zsidó –, ha valami nem vagyok, hát éppen szamaritánus nem. Most aludjon. Megpróbálom megkeresni a robotszamarát… meg azt a másik dolgot. És kiment, még mielőtt Tamás megkérdezhette volna, hogy mire gondolt. Valamivel később a zsidó – Ábrahám volt a neve – hozta a hírt, hogy a szamár fedél alatt van a fogadó mögött. A szamár nyilván elég okos volt, és nem döbbentette meg a férfit azzal, hogy beszédbe elegyedik vele. De „a másik dologról” Ábrahám csak másnap beszélt. – Higgye el, atyám – monda szelíden –, miután ápoltam magát, kevés olyan dolog van, amit ne tudnék magáról meg arról, hogy miért van itt. Van errefelé néhány keresztény, akiket ismerek, akik ismernek.

Megbízunk egymásban. A zsidókat még gyűlölhetik; de egyazon Úr hívei, hála legyen Istennek, már nem. Így hát beszéltem nekik magáról. Az egyikük – tette hozzá mosolyogva – nagyon elpirult. – Isten megbocsátott neki – mondta Tamás. – Mások is voltak a közelben… azok az emberek, akik megtámadtak. Elvárhattam volna tőle, hogy a tulajdon életét kockáztassa értem? – Ha jól emlékszem, a maguk Messiása éppen ezt várta el az emberektől. De ne személyeskedjünk. Szóval most, hogy már tudnak magáról, segíteni akarnak magának. Látja: ezt a térképet küldik. Az ösvény meredek és veszélyes; jó, hogy robotszamara van. Csak egyetlen szívességet kérnek magától: hogy amikor visszajön, gyóntassa meg őket, és mondjon nekik misét. Van a közelben egy barlang, ahol biztonsággal megteheti. – Persze. És a barátai meséltek magának Aquinusról is? A zsidó sokáig habozott, míg végül kimondta. – Igen… – És? – Higgye el, barátom, nem tudom. Csodának látszik. Életben tartja a hitüket. Ami az én hitemet illeti… nu, azt háromezer éves vagy annál is régebbi csodák éltetik. Talán ha hallottam volna Aquinust magát… – Nem haragszik meg – kérdezte Tamás –, ha imádkozom magáért a magam hite szerint? Ábrahám elmosolyodott. – Imádkozzon jó egészségben, atyám. A be nem gyógyult bordák szörnyen fájtak, mikor fölkapaszkodott a habszivacs nyeregbe. A robotszamár türelmesen várt, míg betáplálta a kapott térkép adatait. Csak amikor már messzire voltak a falutól, szólalt meg. – Most már végleg biztonságban vagy – mondta. – Hogy érted ezt? – Mihelyt lejöttünk a hegyről, megkeresel egy Hűségőrt. Beárulod neki a zsidót. Attól kezdve a neved ott lesz a könyvekben mint a technokraták hűséges szolgájáé, és egy hajszála sem görbül meg a nyájatok egyetlen tagjának sem. Tamás fölhorkant. – Tévedsz, sátán. Ez egyáltalán nem kísért meg. Ez elképzelhetetlen. – Megtettem minden tőlem telhetőt, ami ugyan nem igaz a keblekkel kapcsolatban. A te istened mondta, hogy a lélek kész, de a hús gyönge. – És most – mondta Tamás – még a hús is gyönge a hús kísértéseire is. Ne fáradj… ha ugyan el tudsz fáradni. Némán kaptattak föl a hegyre. A koordináták szerinti ösvény kanyargós és zavaros volt, nyilván szándékosan így rajzolták meg az útvonalat, hogy kijátsszák a Hűségőröket. Tamás hirtelen kizökkent gomb rózsafüzérének morzsolgatásából (a kabáton, amelyet egy arra járó kereszténytől kapott), mert a robotszamár szándékosan belecsörtetett egy sűrű bozótba. – Hé! – kiáltott föl Tamás. – Ezek a koordináták – mondta tömören a szamár. Tamás egy pillanatig úgy érezte magát, mint a gyermekversike hőse, aki tüskebokorba esett, s a tüskék kivájták mindkét szemét. Aztán túljutottak a bozóton, s egy nedves, keskeny ösvény kövén haladtak tovább, ahol még a robotszamár is nehezen tudott járni. Aztán úgy négy méter magas, tíz méter széles terembe jutottak, melynek közepén egy durva, kőből faragott katafalkon egy teljesen ép emberi test feküdt. Tamás lemászott a habszivacs nyeregből – közben fölnyögött fájó bordái miatt –, térdre ereszkedett, és hangtalan hálaimát mondott. Rámosolygott a robotszamárra, s őszintén remélte, hogy a pszifaktor megérzi mosolyában a szánalom és a diadalmas öröm elemeit. Aztán a testhez közeledve, kétely suhant át az arcán. – A szentté avatáskor a régi időkben – mondta egyszerre önmagának és a robotszamárnak – volt egy úgynevezett ördög ügyvédje, akinek az volt a feladata, hogy kétségbe vonjon minden bizonyítékot. – Neked jó lenne ez a szerep, Tamás – mondta a szamár.

– Ha ez lenne a szerepem – mormolta Tamás –, fölvetném a barlang kérdését. Némelyik barlangban szinte mumifikálódnak a testek… A robotszamár odakocogott a katafalkhoz. – Ez a test nem mumifikálódhatott – mondta. – Ne aggódj. – Ilyen sokat tud a pszifaktorod? – mosolygott Tamás. – Nem – mondta a robotszamár. – De megmutatom neked, miért nem mumifikálódhatott Aquinus. Fölemelte csuklós mellső lábát, s nagy erővel lecsapott patájával a test kezére. Tamás fölkiáltott a szentségtörés láttán – aztán az összeroncsolt kézre meredt. Nem volt ott sem vér, sem balzsam, sem szétroncsolt hús. Csak föltépett bőr és alatta műanyag csövek és drótok bonyolult szövevénye. Hosszú csönd következett. Aztán a robotszamár szólalt meg. – Neked meg kellett tudnod. Persze csak neked. – És egész idő alatt – suttogta Tamás – az én annyira keresett szentem a te álmod volt… az egyetlen tökéletes robot emberi alakban. – Az alkotója meghalt, és a titka elveszett – mondta a robotszamár. – Nem baj, majd újra megtaláljuk. – Mindez semmiért. A semminél is kevesebbért. A „csodát” a technokraták készítették. – Amikor Aquinus meghalt – folytatta a szamár –, és tedd a meghalt szót idézőjelbe, az azért történt, mert meghibásodott, és nem merte megjavíttatni magát, mert akkor kiderült volna a természete. Ezt csak neked szabad tudnod. Természetesen azt fogod jelenteni, hogy megtaláltad Aquinus testét, és az sértetlen volt és romolhatatlan. Ez az igazság, a tiszta igazság, és mit számít, ha nem a teljes igazság. Hadd használja föl tévedhetetlen barátod a jelentésedet, és biztos vagyok benne, hogy nem lesz hálátlan hozzád. – Szentlélek, kegyelemért és bölcsességért esedezem – mormogta Tamás. – A küldetésed sikeres volt. Most visszatérünk, és az egyházad gyarapodni fog, és az istened sok új hívőt szerez, akik majd dicshimnuszokat zengenek nemlétező fülébe. – Légy átkozott! – kiáltott Tamás. – Most valóban megátkoználak, megátkoználak, ha volna lelked. – Biztos vagy benne, hogy nincs? – mondta a robotszamár. – Kérdőjel. – Tudom, mi vagy. Te vagy maga az ördög, aki azért járja a világot, hogy romlásba döntse az embert. Te vagy a sötétben bujkáló gonosz. Egy tökéletesen funkcionális robot vagy, akit arra terveztek és készítettek föl, hogy megkísértsen engem. – Nem arra, hogy megkísértselek – mondta a robotszamár. – Sem arra, hogy elpusztítsalak. Hanem hogy vezesselek és megmentselek. Legjobb matematikusaink kiszámították, hogy 51,1 százalék annak az esélye, hogy húsz éven belül te legyél a következő pápa. Ha józanságra és gyakorlatiasságra tudlak tanítani a cselekedeteidben, akkor a valószínűség 97,2 százalékra, vagyis majdnem biztosra növekszik. Nem szeretnéd-e látni az egyházat olyan vezetés alatt, ahogyan te tudnád vezetni. Ha sikertelenül térsz vissza a küldetésedből, elveszíted a barátod jóindulatát, aki a te bevallásod szerint is többnyire esendő. Elveszíted helyzeti előnyödet, mely eljuttathat a bíborosi vörös süveghez és azután… – Hallgass! – Tamás szemében olyan tűz égett, amilyent a pszifaktor addig sohasem tapasztalt. – Éppen fordítva van, nem érted? Ez a diadal! Ez a kutatás sikeres vége! A csuklós mellső láb megbökte a szétroncsolt kezet. – Ez kérdőjel. – Ez a te álmod. A te tökéletességed. És mire vezetett ez a tökéletesség? Ez a tökéletes, logikus agy, ez az univerzális agy, amely nem funkcionálisan célzott, mint a tiéd, tudta, hogy ember készítette, és logikájával eljutott ahhoz a hithez, hogy az embert Isten teremtette. És látta, hogy mi a kötelessége alkotójával, az emberrel szemben s azon túl az ember teremtőjével, Istennel szemben. Az volt a kötelessége, hogy megtérítse az embert, hogy Isten dicsőségét hirdesse. És tökéletes agyának erejével térített! Most már értem az Aquinus nevet – folytatta. – Ismertük Aquinói Tamást, az Angyali Doktort, az egyház tökéletes védelmezőjét, írásai elvesztek, de valahol a világon biztosan akad egy másolat. Megtaníthatjuk fiataljainkat, hogy továbbvigyék az érvelését. Túl sokáig bíztunk a puszta hitben; csakhogy ez nem a hit kora. Az észt kell a szolgálatunkba állítanunk, és Aquinus megmutatta, hogy a tökéletes ész csakis Istenhez vezethet!

– Akkor annál szükségesebb, hogy növeld pápává választásod esélyeit, hogy megvalósíthasd ezt a programot. Ülj vissza a nyeregbe, és útközben megtanítlak néhány apróságra, amelyek… – Nem – mondta Tamás. – Nem vagyok olyan erős, mint Szent Pál, aki dicső volt tökéletlenségében, és örvendezett, ha a Sátán megkísértette. Nem, én inkább a Megváltóval mondom: „Ne vígy minket a kísértésbe.” Ismerem magamat. Gyönge vagyok, tele bizonytalansággal, és te túl okos vagy. Menj. Egyedül is visszatalálok. – Beteg vagy. A bordáid eltörtek és fájnak. Nem tudod egyedül megtenni az utat, szükséged van a segítségemre. Ha akarod, megparancsolhatod, hogy hallgassak. Rendkívül fontos az egyháznak, hogy biztonságosan visszatérj a pápához a jelentéseddel, nem helyezheted magadat az egyház elé. – Menj! – kiáltotta Tamás. – Menj vissza Nikodémuszhoz… vagy Júdáshoz! Ez parancs. Engedelmeskedj! – Ugye, nem hiszed komolyan, hogy arra kondicionáltak, hogy engedelmeskedjem a parancsaidnak. A faluban foglak várni. Mire odaérsz, boldog leszel, amikor meglátsz. A robotszamár patái végigkocogtak a kövezett ösvényen. Mikor a kocogás elhalt, Tamás térdre esett a test mellett, amelyre csak így tudott gondolni: Szent Aquinus, a Robot. A bordái iszonyatosan fájtak. Egyedül rettenetes lesz az út… Imái fölszálltak, mint tömjénfelhők – ahogyan az írás mondja –, s éppoly formátlanul, mint azok a felhők. De minden gondolatán áthatolt a nyavalyatörősök atyjának kiáltása az egykori Philippiben: Hiszek, Uram; segítsd az én hitetlenségemet! Gálvölgyi Judit fordítása Jenkovszky Iván rajzai

MŰHELY HARGITAI KÁROLY

Környezeti összeomlás felé? 1987. január közepe táján ugyancsak farkasordító tél kínozta hazánk lakosságát. Nem volt jobb – sőt sokkal rosszabb volt – a helyzet a legtöbb európai országban. Még a Riviérán is jégcsapok lógtak a pálmafákról. Amerikát sem kímélte a tél. A napsütötte Kaliforniában méteres hó akadályozta a közlekedést, és az egyébként enyhe klímájú Washingtonban ember nem merészkedett az utcára. E zord napok egyik estéjén a rádiót tekergetve felfigyeltem az angol BBC egy kerekasztal-beszélgetésére, amelyet különböző klímaszakértők folytattak egymással. A beszélgetés rezüméje: egyre hosszabb és keményebb telek következnek. Enyhébb lesz viszont a másik három évszak, sőt forró és száraz nyarak is következhetnek. E vélekedéseket megerősíteni látszott az a beszélgetés, amely a Szonda rádióműsorban hangzott el január 26-án. Visy Károly meteorológus szerint is hasonló klímaváltozásról kell beszélnünk, mint amiről a BBC-ben szó volt. Ökológusok valószínűleg csak megerősítik majd a meteorológusok véleményét, hiszen Európa fáinak ebben az évtizedben már negyven százaléka elpusztult, és további gyors erdőpusztulásra van kilátás. Márpedig az észak- és közép-európai erdők – ha vannak – visszatartják, megtörik az északról alázúduló hideg légtömegek útját, és enyhítik a tikkasztó nyarak mindent felperzselő, aszályt hozó hőjét. De ha nincsenek? Azonkívül igen erőteljesen irtják a trópusi őserdőket. E fairtás az északi félgömb időjárására is befolyással van. Előrejelzések szerint mind az olaj, mind pedig az uránium elfogy az ezredforduló tájékán, Illetve az új évezred első évtizedeiben. Lehet, hogy ideje lenne elkezdenünk az eszkimók életformájának tanulmányozását? Mint köztudott, az ózonpajzs kilyukadt a Déli-sark felett. Azt talán kevesebben tudják, hogy kilyukadt az Északi-sark felett is. A lyukak évről évre nőnek. A Déli-sark feletti lyuk különösen szeptemberben és októberben veszélyezteti a napos tájakon napfürdőzők egészségét. Floridában és az Egyesült Államok más, napos övezeteiben az utóbbi években a bőrrákos megbetegedések száma 800%-kal megugrott. Már. Hogy mi lesz még – ki tudja? Annyi feltételezhető, hogy az ózonpajzs, amely kiszűri a Nap káros ultraibolya-sugárzását, a bolygónk felett mindenütt elvékonyodhatott, s így az ártalmas sugarak akadálytalanul jutnak le Földünk felszínére. Nyugaton máris divatba jött a „hullaszín”, az emberek a tengerpartokon is már csak védő napernyők alatt légfürdőznek, és az erősen napsütéses órákban inkább a szállók hűsében tartózkodnak. A fák azonban nem tudnak árnyékba menni. Mint kiderült, a favágásokkal megritkított erdőkben gyors fapusztulás lépett fel – nem a savas esőknek köszönhetően! Ugyanis egyes, a Nap ultraibolya-sugárzására kényes fafajiaknál a ritkítás következtében a ritkás erdőben álló fák törzse erősebb besugárzást kap, mint amit el tud viselni. Az ultraibolya-sugarak behatolnak a kéreg alá, és ott roncsoló hatást fejtenek ki. Ezek a meggyöngült növényi szövetek aztán készségesen nyújtanak táptalajt a különféle gombáknak és egyéb kártevőknek. A fa „immunrendszere” meggyöngül, a növény – és vele együtt az erdő – elpusztul. Vajon meddig sétálhatunk még hűs lombok alatt? Az elmúlt száz évben a kén-dioxidkibocsátás körülbelül tízszeresére emelkedett. Az emelkedés valószínűleg továbbra is hasonlóan meredek lesz. Az eddig okozott károk, amelyeket a savas esők számlájára lehet írni, máris óriásiak. Tavak haltak ki, erdők „rúgják az utolsókat”, sok évszázados, sőt évezredes műremekek válnak felismerhetetlen kőroncsokká, egyre több ember szenved légúti megbetegedésekben, mely elsősorban a kisgyermekeket sújtja. Tekintve, hogy az alternatív energiák kutatásába viszonylag kevés pénzt, eszközt és energiát fektettek, mind a Nap-, mind a szél-, mind a geotermikus és biológiai forrású energiák felhasználása gyermekcipőben topog. A vízi energiákat sem aknázták ki eddig megfelelően. Az atomerőművekben sem lehet sok reményünk, hiszen az uránium mindössze két-három évtizedig tart még ki. A fúziós erőmű pedig egyelőre csak vágyálom. Sajnos naperőművek létesítése a világűrben sem megy egyik napról a másikra, és mindaddig, amíg a nagyhatalmak egymással ellenségeskednek, ahelyett, hogy összefognának, nem lehet arra számítani, hogy a világűrből rövidesen tiszta energiához jutunk. Maradnak tehát a hőerőművek és a savas esők, amelyek viszont tönkreteszik az erdőket. Emiatt egyre rosszabb lesz a klíma. A zord telek alatt egyre jobban ki kell majd használni a hőerőművek teljesítményét, ami fokozza a szennyezést és így tovább. Már 1986-1987 telén nyilvánvalóvá vált, hogy a hőerőművek teljesítőképessége véges. Nem egy európai országban – így nálunk is – meghibásodtak éppen a legnagyobb télben. Az NDK-ban fel is robbant egy, ennek következtében 10000 lakás maradt fűtés nélkül. Lengyelországban és Romániában az emberek hetekig vacogtak a lakótelepi lakásokban, sokszor tíz fok körüli vagy alatti hőmérsékleteken. Alig akadt olyan európai ország, ahol számosan meg ne fagytak volna. Pusztulnak az erdők, fogy az uránium, egy-két évtizeden belül kifogy az olaj, egyre inkább igénybe vesszük a hőerőműveket, ettől még gyorsabban pusztulnak az erdők – és a bűvös kör bezárul…

A trópusi erdőkből percenként 50, évenként 27 millió hektárt pusztítanak el a fűrészek és a fejszék. A trópusi őserdők néhány évtized múltán már csak utódaink emlékében élnek majd – feltéve, ha lesznek utódaink. Még ha minden jól megy, akkor is kettőszáz év múlva a Földön sehol sem lehet majd egyetlen maroknyi termőföldet sem találni. Az elsivatagosodás rendkívül gyorsan megy végbe. Ennek szörnyű következményei: sivatagi klíma az egész Földön (hideg telek – forró nyarak), csökkenő terméshozam, éhínség, pusztító árvizek, iszonyatos hó-, sár- és kőlavinák, mert a kopárrá vált dombok, hegyek, magaslatok nem képesek megtartani sem a havat, sem a talajt. Gyors karsztosodás. A levegő oxigéntartalmának drasztikus csökkenése. Van azután még egy iszonyatos fenyegetés: a járványok. Biológusok kimutatták, hogy az élet a trópusi mocsarakban, majd erdőkben indult gyors fejlődésnek, és onnan sugárzott szét bolygónk egész területére. A trópusi őserdők tehát az élet buzgó forrásai a Földön. Ahhoz azonban, hogy az élet mindenfelé szétterjedjen, mutálnia kellett, hogy megfelelően tudjon alkalmazkodni hidegebb, kopárabb, szárazabb stb. helyek körülményeihez. Könnyű belátni, hogy az őserdők kivágása során teljesen megbomlik az élőlények hálózata, és ez az egész bolygót érinti. Elsőnek az alacsonyabb rendű szervezetek fejlődtek ki ezen a bolygón. Már korán megjelentek a vírusok, a baktériumok, majd a mindenfajta és – féle egysejtűek – gombák is. Nyilván ezek maradnak utolsónak életben. Sokan vannak, és igen gyorsan alkalmazkodnak a változó környezeti feltételekhez. Ha nem így lett volna, akkor ma mi nem lennénk, nem lett volna evolúció. Igen ám, de mit fognak ezek az egysejtűek művelni akkor, ha a hatszázmillió éves evolúciónk során megszokott életrendjük hirtelen megváltozik? Ha a napi egy faj gyorsasággal pusztuló élővilág redukálja azon növények és állatok számát, amelyeket eddig élősködésükkel. kitüntettek'? Nyilvánvaló. Új gazdát keresnek. Mely nagy testű állatból van a legtöbb jelenleg a Földön? Talán a tigrisből, az oroszlánból vagy netalántán az elefántból van ötmilliárd ezen a kis bolygón? Nem. Az emberből. Már ízelítőt kaptunk abból, hogy mi történik, ha Közép-Afrikában megváltoznak a feltételrendszerek. Egy majomvírus mutált, „átugrott” az emberre. A következmény: a WHO előrejelzése szerint 1990-re százmillió AIDS-fertőzöttel kell számolni globálisan. Azóta az Egyesült Államokban már megjelent egy újabb rém: egy halálos leukémiavírus, amely három hónap alatt elpusztítja azt, akinek a szervezetébe bejutott. Az ember leleményes állat. Igaz. Csakhogy száz éve alatt mindössze 12 védőoltást tudón készíteni. Mi lesz, ha az elkövetkező tíz-tizenöt évben egyszerre öt-tíz járvány keletkezik? A Dune világára emlékeztető bolygónk nem lesz éppen kihívóan kellemes hely. Épp ellenkezőleg… Az Europeo című színes, olasz magazin 1986. december 27-i számában igen érdekes cikket közölt. Egy új „troglodita” világérdekes módon – vonzó képét villantja fel az olvasó élőn. A városok, mintha az építészek elunták volna az ostoba felhőkarcolókat, elkezdenek lefelé terjeszkedni. Rómától Londonig, Milánótól Párizsig és Tokiótól kanadai városokig mindenfelé egyre jobban terjed a lefelé terjeszkedés divatja. A városmagok alatt többemeletnyi mélységig nyújtózkodnak az újonnan építendő második városközpontok. Izgalmasak, érdekesek, elegánsak. A föld alatti Milánóról részletes vázlatot közöl a lap. Ebben a többemeletnyi mélységben terjeszkedő új Milánóban természetesen metróközlekedés van, de vannak benne mozgó járdák is. Szép utcahálózat gazdag kirakatokkal gyönyörködteti és ingerli vásárlásra a XX. század végének „vakondokat”, a helyi lakosokat és a turistákat. De lesznek a mélyben elosztóhelyek, raktárak, erőművek, sportpályák, szórakozóhelyek, színházak, vendéglők, kongresszusi termek, automata irányítóközpontok, garázsok, sőt óvóhelyek is. Szabadidőközpontok csakúgy hozzátartoznak majd a föld alatti Milánóhoz, mint a szolgáltató létesítmények, hivatalok és kiállítótermek. Hogy mindennek mi az értelme? Lehet találgatni. Rettegés az atomháborútól. A felszíni közlekedési csőd részleges felszámolása, idegenforgalmi attrakció… vagy éppen a fenyegető környezeti összeomlás egyfajta kivédése. Hiszen tudjuk, hogy az erős télben akadozik a közlekedés és az ellátás, a felszíni üzletek egy része megközelíthetetlenné válik. Megsínyli ezt az üzlet is. Számos dolgot nem lehet elintézni, gátolt az állami lét. Nyáron az új nyarak kegyetlen hősége és rákokozó ultraibolya-sugárzásai elől is jó lesz majd Gaia anyánk mélyébe húzódni. Logikus, előrelátó dolgok ezek. Minden bizonnyal élvezetes lesz a kis, barátságos, föld alatti tereken halkan csobogó szökőkutak és örökké zöld, mesterséges megvilágításhoz szokott növények között üldögélni. Csak hát mi lesz azokkal, akik fenn rekednek?…

TAKÁCS FERENC

Sci-fi és magasirodalom William Burroughs és a Nova Express „Ebben a könyvben kísérletet teszek arra, hogy új mitológiát teremtsek az űrkorszak számára. Érzésem szerint a régi mitológiák végleg kudarcot vallottak, és nem felelnek meg a jelen számára” – nyilatkozott új művéről William Burroughs 1965-ben. Ekkor már – sokak számára – botránykő volt, mások – a kevesek – szemében viszont kultikus irodalmi alak, egy rebellis és nonkonformista érzékenység szent őrültje. Joggal: az 1914-ben született, otthonosan kisvárosi körülmények között felnőtt szerző évtizedeken át a szalonképes irodalom és társadalom peremére helyezkedve élte életét, csavargott a világban, egyetemi kurzusokat hallgatott Bécsben és Mexikóban, közben és később! – újságíróként, magándetektívként és csaposként dolgozott; 1944 és 1957 között a heroin rabja volt; sokáig Tangiersben élt, s csupán a hetvenes években költözött vissza New Yorkba. Az ötvenes évek elején került kapcsolatba az amerikai beatirodalom képviselőivel, s első könyve, a kábítószer élménykörét taglaló Junky (Kábszeres – 1953) című önéletrajza is Allen Ginsberg segítségével jelent meg William Lee álnév alatt. Ismertté és hírhedtté végül 1959-es könyvével, a The Naked Lunch-csel (Meztelen ebéd) vált részben a könyv megjelenését kísérő erkölcs- és ízlésvédelmi célzatú bírósági tárgyalások következtében, részben a hívek és értők dacosan lelkes hírverése révén. (Utóbbira volt példa Jack Kerouac nyilatkozata: „Burroughs a legnagyobb szatíraíró Jonathan Swift óta.”) A The Naked Lunch-ben talált rá a szerző arra a formára és mondanivalóra, amely műveinek azóta is alapjellegét adja: azokra a zaklatott rendben, az álom és a lidércnyomás szürreális „logikája” szerint egymást követő kép- és jelenettöredékekre, melyek hallucinatív erővel, szélsőséges undornak, zsigeri szorongásnak és fekete humornak az érzéselegyét sugallva vetítik elénk a kábítószeres élmény és élet látomását. Pontosabban azt, aminek Burroughs szerint a kábítószer csupán egyik lehetséges metaforája: azokat a démoni külső erőket, amelyek az egyén manipulatív kontrolljára, az Én felszámolására, a személyiség – ez úttal szó szerinti értelemben veendő – likvidálására, azaz protozoává-ektoplazmává való folyósítására törnek. Ebben a látomásban modern korunk alapképlete valamiféle örök és gyilkos háborúság az Én és az Ént átprogramozni, kézben tartani, kicserélni és megsemmisíteni, az Embert felszámolni, állattá-növénnyé-amőbává zülleszteni igyekvő gyilkos és halálos Erő között. Ennek a háborúságnak az ábrázolásához következetesen a szalonképes irodalom kevésbé szalonképes peremvidékéről gyűjt eszközöket Burroughs: az amerikai tömegkultúra „gyanús” műformáinak eszköztárát, a mozit, a képregényt, a westernt és társaikat hasonlítja át és oldja fel könyvei lidércnyomásos mitológiájában, s ennek az új mitológiának lesz egyik legfontosabb eleme Burroughsnál a science fiction is. Mégpedig szinte a pálya kezdeteitől fogva: már a The Naked Lunch-ben is felrémlettek jellegzetesen science fiction „országok” képei: Szabadország, Annexia és Interzóna, s az 1962-ben megjelent The Ticket That Exploded (A belépőjegy, amely felrobbant) is a sci-fiből ismert útitrerv szerint kalandozott a maya indiánok múltja és az elviselhetetlenül antiutópikus jövő között. Leginkább „műfajszerűen” mégis a Nova Express (1964) építkezik a science fiction hagyományából. A forma itt is töredékek sora, s a szöveg hatásának fontos eleme, hogy Burroughs ebben a könyvben következetesen alkalmazza híres technikáját, a cut-up és a fold-in dadaista-szürrealista módszerét, a maga – és mások – szövegeinek felvagdosása, összekeverése és egybehajtogatása révén létrejövő véletlenszerű nyelvi kollázst. Ennek a jellegzetesen avantgárd és magasirodalmi kísérleti formának a burkában viszont vérbeli science fiction szerkezet közvetíti Burroughs látomását. Galaktikus háború zajlik, a Földet földönkívüli gengszterek, a Nova Maffia tagjai próbálják hatalmukba keríteni; tervük az, hogy beépüljenek a földi intézményekbe, s belülről bomlasszanak, mindent megfertőzzenek, mindenféle gonoszság terjesztésével siettessék az emberi civilizációt a végpusztuláshoz vezető útján. A Nova Maffiával a Nova Rendőrség veszi fel a harcot: szintén láthatatlanul, a földi emberek manipulálása révén dolgoznak, de bűnüldöző munkájukban nincs sok köszönet: nyomukban legalább akkora pusztítás és bomlás jár, mint a Nova Maffia nyomán. A harc részben magáért a földi Valóságért folyik. Ez ugyanis valójában beteg és fertőző fikció, művi képződmény, „biológiai film”, amelyet a Valóság Filmstúdió urai gyártanak és vetítenek; aki birtokába keríti a Filmstúdiót, birtokába kerítene az emberiséget is. Ez persze csupán a cselekményváz. A könyv ugyanis betétszerűen egy sor más science fiction elemet is tartalmaz: látjuk Minraudot, a Rovarok Országát, mely az elektronikus totalitarianizmus földje, ahol a titkosrendőrség. telepatikus félreinformálás és ködösítés útján dolgozik; példázatot olvashatunk két egymás energiáján élősködő állócsillagról; megjelennek a Halál Törpéi, amelyek voltaképp tömegkommunikációs démonok, s közvetlenül képesek behatolni az emberek idegrendszerébe. A szorongatóan kaotikus regénynek csupán a vége felé villan fel némi remény: az emberek egy része talán képes kitörölni magából az idegen programot, s mintha sikerülne földig rombolniuk minden baj végső okát, a Valóság Filmstúdiót. A Nova Express tehát egy valószínűtlen, ám sikeres találkozás foglalata. Szélsőségesen avantgárd irodalmi szándék találja meg benne a maga formáját a népszerű tömegolvasmányban: Burroughs lázadón egyéni mondanivalóját meglepő és tanulságos természetességgel közvetíti a sci-fi közkincs-eszköztára.

Lawrence Durrell és a Tunc; Nunquam Hangfelvételből karakterprofilt készítő gép, néhány jellemző adatból sorsvonalat szerkesztő komputer, műanyagból készült, eredeti mintájának emlékezetével és magatartásával pontról pontra megegyező android asszony: hogyan kerülnek ezek az elemek Lawrence Durrellnek, az Alexandriai négyes jellegzetesen magasirodalmi, ezoterikusan modern írójának a kétkötetes regényébe, a Tunc-ba (Akkor – 1968) és a Nunquam-ba (Soha – 1970)? Hogyan engedhet meg magának komoly és magára valamit is adó angol író ilyesféle irodalmi szabálytalanságot, sőt illetlenséget? Durrell ugyanis – legalábbis a megcsontosodott angol irodalmi ítélkezés szemében – igen sokáig szabálytalan és illetlen írónak számított. Erre – legalábbis részben – életkörülményei predesztinálták: az ír származású szerző „külszolgálatban” született az indiai Dardzsilingben, 1912-ben; iskoláit ugyan Angliában végezte, de életét azóta Anglián kívül éli, változatos foglalkozásokat űzve, például egy ideig bárzongoristaként, később pedig, a harmincas évektől diplomataként Görögországban, Egyiptomban, Jugoszláviában, Argentínában, Franciaországban; Franciaországban írta első regényeit is, még a harmincas években, s azóta is itt él. Nemcsak földrajzilag, szellemileg is távol maradt Angliától. Műveinek élményanyaga a részben valóságos, részben az írói képzeleten átszűrt mediterrán világ, Egyiptom, Görögország, Törökország, alkotói módszerének eredeti ihletforrása is jellegzetesen. kontinentális, a harmincas évek franciás modemizmusa, Párizs kozmopolita irodalmisága, Céline s különösen Henry Miller, az ekkoriban Franciaországban élő és alkotó amerikai hontalan, Durrell jó barátja. Igazán ismertté is csupán évtizedekkel később vált az Alexandriai négyes-sel, melynek kötetei először külön regényekként láttak napvilágot 1957 és 1960 között. A tetralógia fogadtatása Angliában zajos, ám felemás volt: Durrell nagyszabású kompozíciót, merészen kísérleti szerkezetet hozón létre, idegen és egzotikus tájakról-emberekről írt színesen változatos stílusban, lírai hevülettel, barokkosán díszítményes prózában, s művét az intellektuális-filozofikus allegória irányában mélyítene ki akkor, amikor a brit kritikusok-olvasók közmegegyezésszerű regényeszménye a szerény, hétköznapi realizmus, a mindennapi emberek mindennapi szociálpszichológiájának fegyelmezett boncolgatása volt. Nem csoda, hogy Angliában megoszlottak a vélemények: nemigen tudták eldönteni, hogy az Alexandriai négyes – idézzük a kritikai szélsőségeket – „jelentős teljesítmény-e” avagy. üres „szószaporítás”. Durrellt mindez nem tántorította el írói eszményétől: a bírálatokra a Tunc-kal és a Nunquam-mal válaszolt, majd újabb, az Alexandria négyes-nél is merészebb tervű regénysorozatba kezdett, „ötfedeles” kompozícióba, amelynek első kötete, a Monsieur or The Prince of Darkness (Monsieur avagy a sötétség fejedelme) 1974-ben jelent meg, s amelynek jelenleg az utolsó kötetén dolgozik. A Tunc és Nunquam válasza a fanyalgó kritikákra a fantasztikum válasza volt. Részben az Alexandriai négyes módszerének a logikus folytatásával: Durrell korábbi művéből is látható volt, hogy a szerzőt voltaképp az újkori-polgári regény előtti elbeszéléshagyomány ihleti, az a késő antik kalandregényektől a barokk szépprózáig ívelő irodalmi hagyomány, amelyet az angol-amerikai irodalomtudósok a romance néven emlegetnek, s amelyben a későbbi regényirodalomhoz képest nagyobb szerepet kapnak a véletlen egybeeséseik, a valószínűtlen találkozások, a váratlan sorsfordulatok, a rejtelmek és csodák. Ilyesfajta regény; a Tunc és a Nunquam is, melyben az ősi romance elemek magától értetődő természetességgel elegyednek a modern tömegkultúra csodairodalmának, a science fictionnek a fogásaival és motívumaival. Az európai skálán mozgó cselekmény, melynek két szélső pontja földrajzilag Isztambul és London, Charlock, a feltaláló története; ő az, akire felfigyel a titokzatos Cég, ez a két török testvér irányította üzlethálózat, mely markában tartja egész Európát; ő az, aki rabjává és engedelmes alkalmazottjává lesz a Cégnek, mely rejtelmes célú és átláthatatlan szövetű szervezet. Idővel menekülni próbál, az első kötet végén meghal. A második kötet elején feltámasztják. Kénytelen tovább dolgozni s megalkotni a Cég működésének őrült végcélját, az abszolút Szépséget: elkészíteni Iolanthének, görög szerelmének, az athéni prostituáltból később nemzetközi filmsztárrá „művesített”, majd elhunyt lánynak tisztán művi android mását. Charlocknak sikerül elkészítenie Iolanthét, de – tudtán kívül – a szabadságot alkotja meg, a Cégtől való szabadulás eszközét, Iolanthe ugyanis megszökik, majd – a Cég isztambuli főnökéért mondott gyászmise során – végez a Cég londoni főnökével, miközben maga is elpusztul (illetve – gépről lévén szó – megsemmisül). A Céget így Charlock örökli, s döntő kísérletre szánja el magát: úgy határoz, hogy megsemmisíti a Cég adattárát, ahol mikrofilmen őrzik az összes szerződéseket, mely egyben tartja a Cég üzlet- és hatalmi hálózatát. Evvel az elhatározással ér véget – illetve marad függőben – a regény. Charlock végső kérdésére így nem kapunk választ: nem tudjuk meg, hogy a Céget – mely itt már az emberi társadalom, egyáltalán a társadalmiság jelképe a külső kényszer tartotta-e össze, vagy a természetes szolidaritás. S ez voltaképpen a kétrészes regény végső kérdése is: természetes, szabad és életképes alakulat-e civilizációnk vagy az emberi természettel ellentétes rabság és halál? A Tunc és a Nunquam célja szerint látlelet a civilizációról, benne ősi romance s modern science fiction egymást segítve teszik fel kultúránk alapkérdéseit: szabadság és rabság, üzlet és erkölcs, szerelem ésönzés, esztétika és technika, élet és halál dilemmáit.

PEJIN ATTILA

Science fiction Jugoszláviában A tudományos-fantasztikus műfaj többé-kevésbé minden országban hasonló evolúción megy keresztül. A legnagyobb probléma, amely szinte azonnal felvetődik: meggyőzni az embereket arról, hogy az SF nem valami törvénytelen gyerek, nem a szépirodalom vadhajtása – magyarán szólva: nem ponyva. Az SF-ellenes front mind a mai napig tartja magát, habár nem olyan erős és meggyőző, mint kezdetben. Az SF betört a középiskolák olvasókönyveibe is, de megtörtént, hogy egyes tanárok egyszerűen mellőzték (ezt tapasztalatból tudom!). A másik probléma a konformizmus. Sokáig megelégedtünk azzal, hogy lefordítottuk a „nagyok” műveit, és ezzel elintézettnek tekintettük a dolgot. Azt hittük, mi ilyen jól úgysem tudunk írni. És a jugoszláv SF porondon ott várakozott néhány elátkozott bárd – Zvonimir Furtinger, 'Dušica Lukič –, és várták, hogy végre történjen valami. Harmadszor: Jugoszlávia soknemzetiségű ország, ahol mindenki a saját anyanyelvén ír. Ami rendben is volna, de az SFnek még nincs akkora olvasótábora, ezért a kiadás nem fizetődik ki. Arra a bizonyos kecskére és káposztára gondolva, jó lenne, ha létezne egy erős SF szervezet, amely koordinálná a könyvkiadást, megszervezné a fordítást, hogy az írók továbbra is saját nyelvükön írhassanak, de műveiket elolvashassa bármilyen nemzetiségű olvasó – a saját – nyelvén. Ilyen szervezet azonban sajnos még nem létezik. Mégis minden gátló körülmény ellenére, elmondhatjuk, hogy az SF kiharcolta helyét a nap alatt. A 60-as években még csak néhányan próbálkoztak az új műfajjal (a már előbb említett Furtinger és Lukič), ekkor azonban a tömegtájékoztatási eszközök kezükbe verték a dolgot. A tévé sugározni kezdte a legnépszerűbb amerikai filmsorozatokat, a Politika napilap szórakoztató kiadványa, a Politikin Zabavnik hetente örvendeztette meg (és teszi ezt mind a mai napig) olvasóit egy-egy novellával, nemcsak külföldi, hanem hazai írók tollából is. Ugyanezt tette egy ideig a Kosmoplov nevű csillagászati-asztronautikai folyóirat. A 60-as évek vége és a 70-es évek eleje fordulópontnak számított. Beindult a Galaksija nevű, tudomány-népszerűsítő folyóirat (a magyarországi Deltá-hoz hasonló), amely közelebb hozta a tudományt a mindennapi olvasóhoz, ezenkívül kezdettől fogva SF novellákat, kritikákat, ismertető cikkeket is közölt. Ugyanakkor megjelent az első igazi SF sorozat, a Kentaur. Sokáig monopolhelyzetet élvezett a hazai könyvpiacon, de nem élt vissza ezzel. A kiadó igyekezett a lehető legjobbat nyújtani, így kerültek a jugoszláv olvasó kezébe Clarke és Asimov válogatott művel, Frank Herbert Dűne ciklusa, majd helyet kapott Ballard, Bárjával, Bradbury, a Sztrugackij testvérek, Orwell, Huxley, Lem, Laríonova, LeGuin, Lundwall, Niven, Heinlein, Dick, Anderson… Más kiadók is gyakran vállalkoznak erre, mint például a Nolit, a Dečje novine. Örvendetes dolog az is, hogy beindult néhány magánvállalkozás jellegű sorozat, mint például a Polaris (Zorán Zivkovič) és a Zoroaster (Branisla Brkič). A magánkiadók sokkal rövidebb idő alatt képesek lebonyolítani a tárgyalásokat egy-egy könyv fordítása körül, ezért a jugoszláv olvasók viszonylag gyorsan jutnak a legújabb kötetekhez. Ha ez egyáltalán hihető, megtörtént, hogy gyorsabban, mint az amerikai olvasók (ugyanis amerikai szerző művéről volt szó). Meg kell említeni a Forum kiadóház X-100 sorozatát is, igaz, némi fenntartással. Ezek a füzetek ugyanis eddig főleg vadnyugati történeteket és krimiket közöltek, mindenféle színvonallal. Hasonló a helyzet az új SF sorozattal is, amelynek egyelőre csak az a jó oldalai, hogy egyáltalán beindult. A kiadó azonban ígéri, hogy színvonalasabb írásokat is megjelentet. Ez biztató, mivel ezek a füzetek jóval olcsóbbak, mint a méregdrága könyvek. A nagyobb példányszámuk sem megvetendő szempont. 1976-ban jelent meg az Andromeda SF almanach. Biztató kezdet volt, mivel a kötet szinte mindennel foglalkozott – regényt, novellákat, kritikákat, esszéket, könyvbibliográfiát közölt, novellapályázatot hirdetett. Sajnos a kezdeti lendületből csak néhány számra futotta. A magánkezdeményezésre induló Monolit hasonló funkciót volt hivatott betölteni, de valószínűleg előde sorsára jut. Néhanapján a napilapok is közölnek egy-egy novellát vagy regényeket folytatásban. Néha ez még az újvidéki Magyar Szó szerkesztőinek is eszébe jutott. A szintén újvidéki Új Symposion társadalomtudományi-irodalmi folyóirat pedig először közölte magyar nyelven, folytatásokban, Orwell 1984-ét. A Forum ez utóbbit könyv formájában is kiadta (1986). A legnagyobb szerep mégis mindenekelőtt a Sinus folyóiratnak jut. 1976-tól jelenik meg rendszeresen, havonta. Kezdetben Borivoj Jurkovič szerkesztette, az ő keze alatt formálódott olyanná, amilyen, nagy vonalakban, ma is. Volt néhány tematikus szám is, ami azonban nem felelt meg a folyóirat koncepciójának, ezért felhagytak az ilyen irányú próbálkozásokkal. Amivel a Sinus igazan nagy szolgálatot tesz a jugoszláv SF-nek, az a hazai szerzők írásainak megjelentetése a különféle nyelven íródott novellák (szlovén, magyar, albán, makedón stb.) fordítására külön fordítók állnak rendelkezésre. A leggyakrabban feltűnő nevek: Zvonimir Furtinger, Alemko Gluhak, Vera Ivosič-Santo, Damir Mikuličič, Branko Pihač, Branko Belan, Slobodan Curčič, Darije Djokič, Miha Remec, Predrag Raos… A jelenlegi főszerkesztő Milivoj Pasiček, aki némi újításokat hozott, így például több oldalt szentel a teóriának. Ez az átalakulás még mindig tart. Remélhetőleg már nem sokáig és nem a minőség kárára. Ami az SF képregényt illeti, elég szép múltra tekinthet vissza. Még a 30-as években jelentkezik Leontije Bjelski és Andrija Maurovič, majd a Neugebauer testvérek, akik karikatúraszerű rajzaikkal jelen vannak még a háború utáni időszakban szinte minden képregény-kiadványban. Újabban Kresimir Zimonič alkotásai hívják fel magukra a figyelmet. Igazán SF-re szakosodott kiadvány nincs, de azért a műfaj szinte minden képregény-füzetben, jelen van, és a hazai rajzolók is egyre szívesebben művelik.

Próbálkozások történnek a film terén is, habár nagy nehézséget okoz, hogy nincs erre külön szakosított stúdió. Ezért Dusán Vukotič díjazott filmje, a Vendégek a Galaxisból (Gosti iz galaksije) is jugoszláv-csehszlovák koprodukcióban készült. Az alkotás egyébként paródia és groteszk bírálat az emberek és a földönkívüliek első találkozásáról. Krsto Papič Szabadító (Izbavitelj) című filmje politikai parabola a jóról és a rosszról; szintén nemzetközi sikert arat. A televízió is mind gyakrabban próbálkozik a műfajjal, különösen a ljubljanai tévéstúdió. Egyik legsikerültebb alkotásuk a Szupervitalin, Slavko Hren rendezésében, Damir Feigl regénye nyomán. A reakciós társadalmi rendszerek bírálata ez, ahol az emberiség javára szolgáló, minden nyavalyát kigyógyító, csodálatos regeneráló képességgel rendelkező Szupervitalin végül is egy rendőrségi széfben köt ki, „nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön”. Ami a teóriát illeti, meg kell említeni Zorán Zivkovičot, aki szinte állandóan jelen van kritikáival, esszéivel a különböző folyóiratok oldalain. Figyelemre méltóak Ferid Muhič tanulmányai is az antiutópiáról – ezeket nemrég a Siríus hozta folytatásokban. Az SF-kedvelők, akárcsak máshol, nálunk is klubokba, szekciókba tömörülnek. Legtevékenyebbek a következők: – SFERA – Zágráb, – LAZAÁR KOMARCIC – Belgrád, – NOVA – Ljubljana, – PULSAR – Skopje, – GEA – Eszék, – LÍRA – Nis. Újabban Szabadkán is alakulóban van egy, ami jó hírnek számít, mivel a Vajdaságban eddig nem nagyon hallatták hangjukat az SF-rajongók. Hogy az írókról ne is beszéljünk. Minden klub teljesen önállóan működik, és megrendezi évi közgyűlését. Ezenkívül általában az a szokás, hogy minden évben megtartják a jugoszláv SF-kedvelők és – írók összejövetelét, a Yucont, mindig más-más klub szervezésében. Két klub oszt ki évente díjakat. 1986-ban a helyzet a következő volt: SFERA – Miha Remec (Ljubljana) a legjobb novelláért (Emlék Euridikének) – Igor Korde a legjobb képregényért (Csillagpor) – Ziga Leskovsek (Ljubljana) az SF népszerűsítéséért – a belgrádi Prosveta kiadóház kiadói tevékenységéért LÁZÁR KOMARCIC – Radmila Andjelkovió a legjobb novelláért (A szikra) – Zorán Jaksič-Branislav Brkič a legjobb fordításért (Douglas Adams: GALAXIS útikalauz stopposoknak) – Bob Zivkovič illusztrációiért Habár tavaly – tizenhárom SF regényt nyomtattak ki – és ez rekordnak számít –, egyikük sem lett díjazott. úgy látszik, itt a mennyiség nem hozott minőségi változásokat.

BERTHOLD KARL SCHLÜTER

Öt ajtó A gondolatom egyre Hal Springsteen körül keringtek. Nem vitás, akkor a klubban már jócskán be volt állítva. És én sem tudtam igazán figyelni rá. De arra pontosan emlékszem: öt ajtón kell átmenni, amíg eljut a munkahelyére. Még különös, nyelv nélküli kulcsát is megmutatta. Csaknem tíz centi hosszú volt, és egy gömbben végződött. A belsejébe különböző információkat tartalmazó fémcsíkokat martak. Többek között a zárak nyitásának kódját. Csak be kellett dugni a kulcsot a kerek lyukba, és az elektronikus leolvasó máris működésbe lépett. Persze nem minden ajtó működött így. Az egyiket – a harmadikat vagy a negyediket – őrök nyitották. És noha Hal évek óta jól ismerte az őrök többségét, minden egyes alkalommal alaposan átvizsgálták. Fura alak ez a Springsteen. Előbb a tartományi kormány mellett dolgozott, csak aztán lett ginekológus. Hogy mit csinált annak idején, természetesen nem kötötte az orromra. Csupán azt jegyezte meg, korábbi szakmája nélkül semmi esélye nem lett volna a mostani kutatómunkára. És egyáltalán, Springsteen minden szava ködös célzás, kétértelmű utalás, zagyva fecsegés volt csupán. Végtére is csak futó ismeretséget kötöttem vele a klubban tett alkalmi látogatásaim során. És ennek alapján mindig is szélhámosnak tartottam. Átellenben velem harminc felé közeledő, fiatal nő ült. A háta mögött keresztbe font karral, lehorgasztott fejjel, többnyire csukott szemmel terpeszkedett el az egyik ócska széken. Csak mi ketten voltunk a hosszú folyosón. Hébe-hóba egy-egy nővér suhant el előttünk szótlanul. Később egy ápoló tűnt fel, és a mellettem levő teherliftbe begurított egy ágyat. A tolóágyon fekvő nő arra kérte, forduljon el; mint mondta, igazán nem nyújthat túl kellemes látványt… és az ápoló előtt még ott az egész élet. Jobbra tőlem hangtalanul kitárult az ajtó. Villámgyorsan felpattantam és odafordultam. Az orvos ügyet sem vetett rám. Odalépett a fiatal nőhöz, aki szintén felugrott a székről. De még oda sem ért az orvos, a nő máris megszólította. A hangjában izgalom bujkált, de nem értettem, mit mond. Csupán idegenszerű kiejtésére figyeltem fel – alighanem délvidéki lehetett. Az orvos átfogta a vállát, néhány lépésnyire eltávolodtak tőlem. Úgy figyeltem a jelenetet, mintha megigéztek volna. Aztán az orvos leültette a lányt egy székre, és egésze közel hajolt az arcához. Alig néhány másodperc telhetett el amikor a férfi hirtelen sarkon fordult, és elviharzott mellettem. Mielőtt még becsukta maga mögött az ajtót – súlyos ökölvastag vasajtó volt –, futó pillantást vethettem a szoba belsejébe. Alig két és fél méter hosszú, teljesen üres, szabályos négyzet alakú helyiség volt. A szemközti falon csukott ajtó. Hajszálra ugyanolyan, mint a folyosóra nyíló; ugyanolyan parányi, kerek kulcslyukkal. Megint Hal Springsteen jutott az eszembe. Egyszer valami Konrad Lorenzet említett. Hogy ő indította el a lavinát. Sokat töprengtem, amíg végre sikerült felidéznem ennek a bizonyos Lorenznek a szavait: „Kultúránk fokozatos hanyatlásában oly nyilvánvaló a patologikus vonás, oly szembeötlőek az emberi szellem betegségének tünetei, hogy immár az orvostudományt kellett segítségül hívni, mert nem lehetett tovább odázni a kultúra és a szellem vizsgálatát.” Igen, Konrád Lorenz adta meg az első lökést – száz év telt el azóta – a kockázatmentes szüléshez. A fiatal nő megint elfoglalta a helyét a széken. A kezébe temette arcát. Felszárította a könnyeit, aztán lassan odafordult hozzám. Már mosolygott. – A feleségére vár? – Igen – válaszoltam rekedtes hangon. – Régóta bent van? – Nyolckor jött. – Előhúztam a zsebórámat. – Most tíz óra negyvenhét. A nő mélyet sóhajtott.

– Az én nővérem már tegnap óta itt van. Este hétkor hozta be a sógorom. De ő mára nem maradhatott. Ezért vagyok itt én. Kis szünetet tartott, megpróbálta leplezni az izgalmát. Szemlátomást örömteli izgalom volt, amellyel küszködött. – Minden rendben ment? – Igen. Fél óra múlva mehetek az állomásra. Istenem, hogy nekünk mit kellett kiállnunk!… – A külföldieknek különösen nehéz. Bólintottam. 12.15. Egyedül maradtam. A folyosó falát borító fényképeket nézegettem. Csupa makkegészséges gyerek. Amott egy szemrevaló leányka – négy-, legföljebb ötéves – finom selyemruhácskájában éppen Friedrich Gráf von Worrenbach Alkalmazott kommunikációtudomány és konstruktív életmód című munkáját lapozgatja. Hogy is mondta nemrég az elnök? A kultúránk fölényét biztosító szellemre van szükségünk, nem holmi jajveszékelésre! Ismét Hal Springstelenre kellett gondolnom. Hogy eltereljem a figyelmemet, odaléptem a kis tolókocsihoz, amelyre a termelők legújabb tápszerkészítményeit rakták rá, és átfutottam néhány csomag feliratát. A utóbbi három évben, amióta az első gyermekem született, mintha minden bonyolultabb lett volna. De a feleségem bizonnyal nemhiába tanulmányozta behatóan a kockázatmentes táplálkozást. És a segélyszolgálat igazán hathatósan támogatta a fiatalkorúakat. Lépten-nyomon szemináriumokat tartottak, s kormánymegbízottak személyre szóló beutalókat adtak ki, a levelező tanfolyamokon záróvizsgát lehetett tenni, amelyben a bőséges irodalom és a napi tévétudósítások is segítettek. És végül valamennyien, a feleségem, a fiam és jómagam is az A II kategóriába tartoztunk. Hát még ha nem lett volna szükség ezekre a kis kék kapszulákra! Kétségkívül az A l-be soroltak be. Még Springsteen is többször bizonygatta, hogy ezek a kapszulák igen enyhe hatóanyagot tartalmazó korrekciós gyógyszerek. Az orvos, aki kiállította a terhességi bizonyítványt, egyenesen ügy vélekedett, hogy a mi esetünkben nem lett volna szükség semmiféle pszichoterápiára. Csakhogy az utóbbi időben az A l jelöltek körében előfordult néhány rendellenesség, és igazán érthető, hogy most a kormány százszázalékos biztonságra törekszik. Százszázalékos biztonság! Igen, pontosan így fejezte ki magát. Mióta a feleségemet beszállítottam, most először oldódott bennem a feszültség. A várakozás lassanként elviselhetetlen lett. Leszállt az est, és én még mindig nem tudtam semmit. Gondolatban újra meg újra bejártam az utat, amelyet a feleségemmel ma reggel megtettünk. Az első görcsök már az éjszaka folyamán jelentkeztek. Reggelre erősödtek és egyre gyakoribbá váltak. A Ginekológiai Intézet főkapujához hajtottunk, ahol először is igazolni kellett magunkat. Kaptunk egy belépési engedélyt, amelyet aztán a különböző kapuőrökkel kellett ellenjegyeztetni. Az egyik belső udvaron mintha Springsteent láttam volna eltűnni valamelyik épületben. És csakugyan ő lehetett, mert az épület sarkához érve megláttam azt a bizonyos első ajtót. Nyomban ráismertem, hisz Springsteen azon az estén többször is szóba hozta. És a szemében bujkáló undor mély benyomást tett rám. Most ott ültem az ajtó mellett, amely alighanem az épület belsejében Hal Springsteen munkahelye felé vezető ajtók egyike volt. És a feleségem ott volt benn, azon a munkahelyen. Vajon a szülést és a kezelést Springsteen?… A kérdésen nem maradt időm eltöprengeni. Egyszer csak Springsteen termett előttem. – Hello, Clyde, mi újság? – vetette oda foghegyről, miközben egyetlen arcizma sem rándult. Ülve maradtam, és értetlen pillantást vetettem rá. – Jó hírem, van, Clyde. Most ismét módod lesz hozzájárulni a kulturális fejlődéshez. Haladéktalanul kapcsolatba léptem a tartományi kormány mellett működő engedélyezési hatósággal. Hisz tudod, jó öszszeköttetéseim vannak. Az új terhességi engedélyt már a legközelebbi napokban kézhez kapod. Egyértelműen megállapítottuk, hogy feleséged kudarcához neked semmi közöd. Mellesleg még egy kellemetlen utójáték vár arra a kollégámra, aki a feleséged besorolásáért felelős. Végül is két emberélet szárad a lelkén… Fel a fejjel, Clyde! Révai Gábor fordítása Ámon László rajza

RANDALL GARRETT

IDŐBOMBA Benedict parancsnok a hátsó képernyőn tartotta a szemét, miközben működésbe hozta a belső telefont. – Rendben, kapcsold ki az energiát. Itt már biztonságban kell lennünk. Mikor kikapcsolta a készüléket, dr. Leicher az asztronómuscsoportból lépett mellé. – Tökéletes biztonságban – bólintott. – Bár még ebből a távolságból is nem mindennapi műsor egy novává alakuló csillag. Benedict nem fordította el fejét a képernyőről. – Felállították a műszereidet? – Még nem egészen. De rengeteg időnk van. Több óra múlva fog csak elérni a fény. Emlékezz rá: tízszeres fénysebességgel hagytuk el. A parancsnok végül megfordult, és halk sóhajjal eresztette ki visszatartott lélegzetét. – Dr. Leicher, én azt mondom, hogy ez a legocsmányabb véletlen, ami történhetett az első csillagközi űrhajóval, amely elhagyta a Naprendszert. Leicher vállat vont. – Igen, így is gondolhatunk rá. Az már biztos, hogy sosem fogjuk megtudni, voltak-e bolygói az Alpha Centauri A-nak. Viszont a megszerezhető tudományos információk szempontjából különlegesen nagy szerencse, hogy ilyen közel lehetünk egy csillagrobbanáshoz. Ahogy mondod: olyan véletlen egybeesés ez, amely egyszer, ha előfordul egybillió év alatt. Annak az esélye is kicsi, hogy egy csillag novává alakuljon. És hogy mi ilyen közel legyünk hozzá, amikor valóban megtörténik, az már a valószínűtlenség csúcsa. Benedict parancsnok levette a sapkáját, és az izzadságfoltot tanulmányozta a bőrszegélyen. – Mindenesetre, doktor, átkozottul kiborító ultrameghajtással megtenni pár száz millió mérföldet, hogy találkozzál az első csillaggal, amelyet az ember valaha is meglátogatott, és aztán visszafordulni és menekülni, mert az az átkozott csillag gyakorlatilag a képedbe robban. Leicher könnyűszerrel megállapíthatta Benedict izgatottságát: ritkán használta ugyanazt a szitkot kétszer egy mondatban. Óriási szerencséjük volt. Ha Leicher nem veszi észre a csillagot nőni és fényesedni; ha nem tudja, hogy ez mit jelent, vagy ha a kapitány nem elég gyorsan cselekszik az ultrameghajtás viszszaállításában, akkor… Leicher előtt megjelent egy fehéren izzó, gázzá olvadt fémfelhő, amely egykor űrhajó lehetett. Felbúgott a belső telefon. A parancsnok beleszólt: – Igen? – Uram, megmondaná dr. Leichernek, hogy mindent felállítottunk? Leicher bólintott, és indulni készül. – Azt hiszem, hogy most már semmit sem kell csinálnunk, csak várni. A nova szétáradó fénye ismét a képernyő előtt találta a kapitányt – csak ezúttal az elülsőnél, mivel az űrhajó megfordult, hogy az asztronómiai laboratórium legyen elöl: szemben a csillaggal. Az Alpha Centauri A felragyogott, és kezdett szétbomlani. Benedictet egy reosztáttal összekötött izzólámpára emlékeztette – egy reosztátéra, amelynek a gombját addig csavarja valaki, míg az áramkörök kellően fel nem töltődnek. A fény egyre jobban sértette a parancsnok szemét még ilyen távolságból is, tompítania kellett hát a befogadó rendszert, hogy figyelni tudjon. Kis idő múlva elfordult. Nem mintha az előadás befejeződött volna, de annyira lelassult, hogy a változásokat emberi szemmel már nem lehetett érzékelni. Öt héttel később Leicher legnagyobb sajnálatára Benedict parancsnok bejelentette, hogy el kell hagyniuk az űrnek ezt a részét. A hajót csak arra készítették fel, hogy meglátogassa az Alpha Centaurit, átvizsgálja a rendszert anélküli hogy bármelyik bolygóján leszállna – aztán térjen vissza. Az ultrameghajtás felső határát jelentő tízszeres fénysebességgel is jó három hónap az út hazáig. – Tudod, hogy az egész ciklust szerettem volna végig figyelemmel kísérni – mondta Benedict –, de nem térhetünk vissza úgy, mint egy rakás kiéhezett csontváz. Leicher belenyugodott az indulás szükségességébe annak ellenére, hogy a munkájának nagy részét félbe kellett szakítania. És – bár tudta, hogy ez csak a savanyú a szőlő esete – azzal vigasztalta magát, hogy

a hiányzó információk java részét rögzíti a 12 méter átmérőjű teleszkóp, amely négy fényévnyire tőlük a Lunán áll. Ahogy a hajó becsúszott a kvázi-űrbe, amelyen keresztül az ultrameghajtás vitte őket, Leicher hozzálátott az összegyűjtött anyag rendszerezéséhez. Benedict kapitány ezt írta a fedélzeti naplóba: Ötvennégy napja távol a Naprendszertől. Az Alpha Centauri A régen visszafakult a robbanás előtti állapotába, mivel már jócskán magunk mögött hagytuk a nova fényét. Most úgy tűnik, mintha két évvel ezelőtt történt volna. Ez… – Elnézést, parancsnok – szakította félbe Leicher –, de valami érdekeset kell mutatnom neked. Benedict levette az ujjait a billentyűkről, és megfordult a székében. – Mi az, doktor? Leicher összehúzott szemöldökkel meredt a kezében tartott papírlapokra. – Végeztem néhány számítást a robbanás valószínűségéről, arról, ahogy történt, és meglehetősen félelmetes számok jöttek ki. Ahogy már említettem, a valószínűség nagyon kicsi, és a számítások eredményei még kisebbé tették. Kiderült például, hogy az Alpha Centauri A robbanása plusz-mínusz egy-két másodperces eltéréssel akkor kezdődött, amikor kiléptünk az ultrameghajtásból! – Nos, ez egyszer fordulhat elő 10487 másodperc alatt. Most a kapitány ráncolta a szemöldökét. – Tehát? – Parancsnok, az egész világegyetem körülbelül 1017 másodperc óta létezik. De hogy valami fogódzót adjak, ez egyszer történhet meg több milliószor több trillió év alatt. Benedict csak pislogott. Ezek a számok teljesen meghaladták a felfogóképességét – éppúgy, mint bárki másét. – És akkor mi van? Most az egyszer megtörtént. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy szinte biztosan soha többet nem fog megtörténni. – Igaz. Csakhogy, kapitány, ha ilyen rossz esélyekkel nyersz, meg kell vizsgálni, hogy nincs-e csalás a dolog mögött. Ha veszel két kockát, és elkezdesz dobni heteseket, egyiket a másik után, a következő néhány ezer évben egyfolytában; akkor gyanítani kezded, hogy ólmozottak. Benedict nem szólt semmit; várakozásteljesen figyelt. – Csak egyvalami idézhette elő. Az űrhajónk. – Leicher különösebb hangsúly nélkül mondta ezt. – Szinte semmit sem tudunk a hipertérről vagy szupertérről, vagy nevezzük bárminek azt, amelybe átvisz minket az ultrameghajtás. Ha egy csillaghoz ilyen közel jövünk ki belőle, az olyan különlegesen erős hullámmozgást támaszthat, amely teljesen felboríthatja a csillag belső egyensúlyát, hatalmas energiákat szabadíthat fel, amelyek elindíthatják a novává alakulást. Az egyedül lehetséges feltevés szerint mi magunk voltunk a bomba, amely lángra lobbantotta a csillagot. Benedict lassan felállt. Hangja elhaló suttogás volt, ahogy megszólalt: – Arra gondolsz, hogy a mi Napunk… a Nap… lehet, hogy… Leicher bólintott. – Nem állítom határozottan. De valószínű, hogy mi okoztuk az Alpha Centauri A szétrobbanását, így ugyanilyen módon okozhatjuk a Napét is. Benedict hangja újra szilárdan csengett: – Ez azt jelenti, hogy nem mehetünk vissza. Még akkor sem kockáztathatjuk meg, ha nem vagyunk biztosak a következtetéseinkben. – Nem feltétlenül erről van szó. Elég közel juthatunk, mielőtt kikapcsoljuk a hajtóművet, és az út hátralevő részét fénynél kisebb sebességgel tesszük meg. Hosszabb ideig tart majd, felére vagy harmadára kell csökkentenünk az élelmiszeradagjainkat, de meg tudjuk csinálni. – Milyen távolságban kell átallnunk? – Nem tudom, mi lehet a minimális távolság, de egy biztos pontot ki tudok számítani. Emlékezz, hogy sem az Alpha Centauri B, sem a C nem robbant fel. A hajtóművet legalább olyan távolságra kell kikapcsolnunk a Naptól, mint amennyire a B és a C voltak az A-tól. – Értem. – A parancsnok egy percig hallgatott. – Nagyon jól van, dr. Leicher – szólalt meg aztán. – Ha ez a legbiztonságosabb mód, ez az egyetlen mód. Benedict kiadta az utasításokat, Leicher pedig kiszámította a hajtómű leállításának pontos helyét, valamint az ezt követő út időtartamát. Ennek alapján csökkentették az élelmiszeradagokat.

Benedict kapitány gondolatai úgy keringtek e szörnyűség körül, mint ahogy a darázs a kiszemelt virág körül. Hátha voltak bolygói a Centauri A-nak? Hátha lakottak voltak? Hátha egész fajokat, értelmes élőlények millióit pusztította el teljesen akaratlanul? De honnan tudhatta volna? A hajtóművet sosem próbálták ki ezelőtt. Ahhoz túl gyors volt, hogy ezt a Naprendszeren belül megtegyék. Ő és a legénység minden tagja önkéntes, akik vállalták a halál kockázatát az ismeretlen megkísérlésére. Ökölbe szorított kezével hirtelen az íróasztalra csapott. Leicher felnézett. – Mi a baj, kapitány? – Tegyük fel – jött a válasz –, épp csak tegyük fel, hogy ugyanaz a hatása egy csillagra az ultrameghajtás bekapcsolásának, mint a leállításának. Leicher elnémult, megdermedve a lehetőségtől. De hát mit is mondhatott volna? Csak a várakozás maradt… Mikor egy kicsit több mint fél fényévnyire a Naprendszertől elérték azt a pontot, ahova megérkeztek azok a sugarak, melyek hét hónapnál is régebben hagyták el az otthoni Napot, a fény hirtelen borzasztó erővel felragyogott. Százezerszer fényesebben ragyogott. M. Nagy Péter fordítása Vass Mihály rajza

R. A. LAFFERTY

Mit tanulnak a camiroyi iskolások? Kivonat a Dubuque-i Szülői-Tanári Munkaközösség közös jelentéséből a camiroybeli elemi iskolarendszerről. Alcíme: Kritikai Megjegyzések és Értékelés a Szomszédos Világgal fennálló Párhuzamos Kultúráról. Főcím: Másfajta Oktatási Rendszer. Részlet a naplóból: – Merre van a helybéli Sz. T. M. irodája? – érdeklődtünk a camiroyi állomáson. – Nincs ilyen – felelte szívélyesen az információ tisztviselője. – Csak nem akarja azt állítani, hogy Camiroy Cityben, a bolygó e metropolisában nincs Sz. T. M? – kérdezte hitetlenkedve elnökünk, Paul Piper. – Nincs irodája. Szegény idegenek, maguk nem tudják kis kérdéseiket világosan megfogalmazni, de azért mégis értelmes választ kapnak. Látják azt az idős férfit, aki ott sütkérezik a padon? Szóljanak neki, hogy Sz. T. M. kell maguknak. Majd ő csinál egyet. – Lehet, hogy e kezdőbetűk valami másra vonatkoznak a Camiroyn – szólalt meg Miss Munch, az elnök első helyettese. – Minálunk azt jelenti… – Hogy Szülői-Tanári Munkaközösség, hát persze. Az angol egyike a hat kötelező földi nyelvnek minálunk. Ne szemérmeskedjenek. Kiváló úriember, s szívesen tesz meg egyet s mást a külföldieknek. Örömmel csinál maguknak egy Sz. T. M.-et. Elképedtünk, de azért odamentünk az illető úrhoz. – A helyi Sz. T. M.-et keressük, uram – szólt Miss Smice, az elnök második helyettese. – Azt mondták, ön a segítségünkre lesz. – Készséggel – válaszolt a camiroyi úriember. – Tartóztassa le valamelyikük azt az embert, aki ott megy, és mindjárt hozzá is foghatunk. – Hogy… mit csináljunk vele? – kérdezte a mi Mr. Piperünk. – Tartóztassa le. Már megfigyeltem, hogy a szavakat önöknél nem arra használják, amit jelentenek. Nem is értem, hogyan értik meg magukat egymás között. Tartóztassák le, fogják el testi vagy lelki erőszakkal, és hozzák őt ide. – Igenis, uram! – kiáltotta Miss Hanks, az elnökünk harmadik helyettese. Kedvelte az effélét. Részben testi, részben lelkierővel letartóztatta az arra járó camiroyit, és odahozta a csoporthoz. – Vendégeink egy Sz. T. M.-et szeretnének, Meander – szólt a letartóztatotthoz az idős camiroyi. – Kapj el még hármat, és kezdhetjük is. Ez a hölgy majd segít neked. Nagyon jól csinálja. A mi Miss Hanksünk meg a Meander nevű camiroyi letartóztatott még három camiroyit, és odakfsérte őket a csoporthoz. – Öt. Ennyi elég is – mondta az idős camiroyi. – Ezennel megalakítunk egy Sz. T. M.-et, és akcióba lendülünk. Nos, miben lehetünk a szolgálatukra, kedves Földről jött vendégeink? – Ez legális így? Maguk öten csakugyan alakíthatnak Sz. T. M.-et? – érdeklődött a mi Mr. Piperünk. – Minden camiroyi állampolgár betölthet bármilyen pozíciót a Camiroy bolygón – mondta az egyik camiroyi (később megtudtuk róla, hogy Talariumnak hívják) –, máskülönben Camiroy elég cudar helyzetben lenne. – Lehet – mondta a mi Miss Smice-ünk savanyúan. – Mindez igen kötetlen. – És ha valamelyiküknek világelnöki pozíciót kell betöltenie? – Megeshet minden tizedikkel közülünk – mondta az idős camiroyi (Philoxenus volt a neve.) – Ebben a csoportban én vagyok az egyetlen, aki valaha elnökként szolgáltam ezen a bolygón, igen kellemes hetet töltöttem ebben a hivatalban. Most pedig térjünk a tárgyra. Miben lehetünk szolgálatukra? – Szeretnénk működésben látni valamelyik iskolájukat – közölte a mi Mr. Piperünk. – Szívesen beszélgetnénk tanárokkal és diákokkal. Azért jöttünk, hogy összehasonlítsuk iskolarendszerüket a miénkkel.

– A kettő nem hasonlítható össze – mondta az idős Philoxenus. – Ezzel nem akartam semmi sértőt mondani. Csak kicsi a hasonlóság. A Camiroyon oktatás zajlik. A Földön egy társasjátékot játszanak, amit ugyancsak oktatásnak neveznek. Innen a félreértés. Jöjjenek. Elmegyünk egy működő iskolába. – Méghozzá állami iskolába – kötötte ki Miss Smice gyanakvóan. – Ne szédítsenek bennünket valamiféle elegáns magániskolával. – Az nehéz lesz – mondta Philoxenus. – Camiroy Cityben nincs állami iskola, s az egész bolygón is csupán kettő maradt. Camiroy diákjai egyetlen százalékának kis töredéke jár csupán állami iskolába. Az az álláspontunk, hogy állami iskolában oktatni a gyerekek többségét éppoly értelmetlen lenne, mint állami árvaházban nevelni föl őket. Tudjuk, hogy önök a Földön szent bikát csinálnak az állami iskolából. – Szent tehenet – helyesbítette a mi Mr. Piperünk. – A gyerekeket és a földlakókat ki kell javítanunk, ha rosszul használnak bizonyos szavakat – mondta Philoxenus. – Másként hogyan is tanulhatnák meg azok helyes használatát? Az a szentnek tisztelt állat ott maguknál Keleten a bos bubalus fajhoz tartozott, és nem a bos bos-hoz, tehát bika, és nem tehén. Menjünk az iskolába? – Ha már nem lehet állami iskolába, hát legalább tipikus iskola legyen – kérte Miss Smice. – Ez ugyancsak lehetetlen – mondta Philoxenus. – Camiroyon minden iskola atipikus bizonyos tekintetben. Fölkerestünk egy atipikus iskolát. Incidens. Első érintkezésünk a camiroyi diákokkal erőszakba torkollott. Egy. nyolcévesforma, élénk fiúcska rárontott Miss Munchra, föllökte, és összetörte a szemüvegét. Azután ismeretlen nyelven hablatyolt valamit. – Ez camiroyi beszéd? – érdeklődött Mr. Piper. – Abból, amit hallottam, harsányabb és teltebb hangszínre számítottam. – Csak nem akarja azt mondani, hogy nem ismerte föl? – kérdezte elképedten Philoxenus. – Ez aztán mulatságos beismerés egy tanártól. A gyerek igen fiatal és eléggé tudatlan. Minthogy látta, hogy önök a Földről jöttek, hindi nyelven szólalt meg, amelyet többen beszélnek a Földön más nyelveknél. Nem, nem, Xypete, vendégeink az angolul beszélő kisebbséghez tartoznak. Föl lehet ismerni őket a színtelen bőrükről meg a keskeny fejükről. – Mondhatom, elég lassú a reflexideje, hölgyem – szólt a Xypete nevű kisfiú. – Ennél még az emberalatti lényeknek is gyorsabb kellene hogy legyen a reagálása. Csak áll itt, és tátog, és hagyja, hogy föllökjem. Óhajtja, hoyy realizáljam önt, és megállapítsam, miért reagál ilyen lassan? – Nem! Nem! – Úgy látom, nem történt komoly baja az eséstől – folytatta a kisfiú –, de ha fáj valamije, hát rendbe teszem. Csak vetkőzzék le, megvizsgálom és megállapítom, nem sérült-e meg. – Ne! Ne! Ne! – Ne aggódjék – szólt Philoxenus. – Minden camiroyi gyerek az első osztályban megtanulja a gyógyászat alapjait, eltört csontok összeforrasztását, zúzódások kezelését, effélét. – Nem! Nem! Semmi bajom. De a gyerek összetörte a szemüvegem. – Jöjjön, földi hölgy, csinálok önnek másikat – szólt a kisfiú. – Az ön lassú reagálási idejét tekintve csakugyan veszedelmes volna ezzel a rossz látásával közlekedni. Óhajtja, hogy kontaktlencsével szereljem föl? – Nem. Pontosan ugyanolyan szemüveget szeretnék, mint az, amelyik eltörött. Jóságos ég, mi lesz velem? – Jöjjön, megcsinálom – mondta a kisfiú. Számunkra igencsak elképesztő volt, ahogy a kisfiú megvizsgálta Miss Munch szemét, lencséket vésett, keretet készített, és három perc alatt már át is adta neki. – Úgy csináltam meg, hogy egyben-másban jobb legyen az előzőnél – mondta a gyerek –, és ellensúlyozza valamelyest az ön lassú reagálási idejét. – Minden camiroyi diák ilyen tehetséges? – kérdezte Mr. Piper. A dolog igen nagy hatást tett rá. – Nem. Xypete szokatlanul ügyes. A legtöbb gyerek csak kilencéves korára képes ilyen gyorsan és jól elkészíteni egy szemüveget. Interjúk, találomra. – Milyen gyorsan olvasol? – kérdezte Miss Hanks egy kislánytól.

– Százhúsz szavas percenkénti sebességgel – felelte a kislány. – A Földön a veled egykorú kislányok némelyike már ötszáz szavas sebességgel is tud olvasni – mondta neki büszkén Miss Hanks. – Amikor belekezdtem a fegyelmezett olvasás-tanulásába, magam is percenkénti négyezer szavas sebesééggel olvastam – mondta a kislány. – Időbe tellett, amíg kigyógyítottak belőle. Olvasásjavító órákra kellett járni, a szüleim szégyenkeztek miattam. Mostanra már majdnem megtanultam elég lassan olvasni. – Nem értem – mondta Miss Hanks. – Tudsz valamit a Föld történelméről és földrajzáról? – kérdezte Miss Smice egy közepes termetű fiútól. – Hát csak vázlatosan, hölgyem. Nincs odaátról túl sok tudnivaló. – Tehát sosem hallottál Dubuque-ról? – Dubuque grófja érdekel. A róla elnevezett városról nem mondhatnám el ugyanezt. Mindig úgy véltem, hogy a gróf igen jól intézte a konfliktusba keveredett francia és spanyol földesurak ügyét, valamint a sauk és fox indiánok dolgát is. A városra vonatkozó utalásokban sok a humoros vonatkozás, így például népmeséi őstípussá vált a „dubuque-i tanító” alakja. – Köszönöm – mondta Miss Smice –, illetve nem is tudom… – Mit tanultál a földiek és a camiroyiak viszonyáról és eredetéről? – kérdezte Miss Munch az egyik camiroyi lányt. – A töhbi világ, Föld (Gaea), Kentauron, Mikron, Dahae és Astrobe mind camiroyi település. Nekünk így tanították. Azzal a humoros megjegyzéssel, hogy ha nem igaz is, mi ehhez tartjuk magunkat, amíg valami jobb nem kerül. Mi voltunk azok, akik fölfedeztük a négy másik világot, nem ők bennünket. Ha nem mi hoztuk is létre az első településeket, mindenesetre mi jelentettük be elsőként, hogy a mi művünk. A történelmi időkben e négyen kívül gyarmatosítottuk a Földet is. önök a dór görögök benyomulásaként tartják ezt számon. – Hol vannak a játszótereik? – kérdezte Talariumtól Miss Hanks. – Ó, játszótér az egész világ. A gyerekek mindenhez hozzáférhetnek. Speciális játszóterek létrehozása olyan lenne, mint egy asztal nagyságú akváriumot helyezni a tenger mélyére. Értelmetlen lenne. Tanácskozás. Mi négyen a Földről, pontosabban az ilowa állambeli Dubuque-ból, tapasztalatcserét rendeztünk a camiroyi Sz. T. M.-mel. – Hogyan teremtenek fegyelmet? – kérdezte Mr Piper. – Közepesen – felelte Philoxenus. – Ja, úgy érti, miképpen? Attól függ. Néha hagyjuk őket, hadd csavarogjanak, néha kurta pórzára fogjuk őket. Mihelyt megtanulják, hogy bizonyos fokig alkalmazkodniuk kell, már nincs nagy gond. Kisebb gyerekeket gyakran dugunk be egy verembe. Nem kapnak enni, és nem jöhetnek ki, míg meg nem kapják a fölmentésüket. – De hiszen ez embertelen – szólt Miss Hanks. – Persze, de a kisgyerekek még nem egészen emberiek. Ha egy gyerek nem tanulja meg a fegyelmet harmadikos-negyedikes korára, felakasztják. – A szó szoros értelmében? – képedt el Miss Munch. – Hogyan akasztana föl jelképesen egy gyereket? És mi haszna lenne ennek a többi gyerekre nézve? – A nyakánál fogva? – Miss Munch még mindig nem hitt a fülének. – A nyakánál fogva, míg csak meg nem hal. A többi gyerek mindig szívesen fogadja ezt a példát, utána jobban viselkedik. Nem alkalmazzuk túl gyakran az akasztást. Száz gyerekből legfeljebb ha egyet akasztanak föl. – És mi a helyzet ezzel a lassú olvasással? – kérdezte Miss Munch. – Egyáltalán nem értem. – Épp a napokban történt a harmadik osztályban, hogy egy gyerek ragaszkodott a gyors olvasáshoz – mondta Philoxenus. – Büntetőleckét kapott. Kapott egy közepes nehézségű könyvet, s ő gyorsan olvasta. Azután félre kellett tennie a könyvet és elismételnie, mit olvasott. Képzeljék: az első harminc oldalból négy szót is kihagyott! A könyv közepe táján volt egy egész megállapítás, amelyet rosszul értett, és több százoldalnyi olyan szöveg akadt, amelyet csak nehézségek árán tudott szóról szóra elmondani. Ha ennyire

bizonytalan volt a frissen olvasott anyaggal kapcsolatban, elképzelhetik, mennyire emlékezett volna viszsza negyven év múlva. – Azt akarja mondani, hogy a camiroyi gyerekek megtanulnak mindenre visszaemlékezni, amit valaha olvastak? – A camiroyi gyerekek és felnőttek életük végéig emlékeznek minden részletére annak, amit láttak vagy hallottak. Mi itt, a Camiroyon csak egy picivel vagyunk intelligensebbek, mint maguk ott a Földön. Nem vesztegethetjük az időnket arra, hogy elfelejtsünk, vagy ismételjünk, vagy hogy minden megfigyelésre kínálkozó felszínes dolognak utánajárjunk. – És ön liberálisnak nevezné az iskolájukat? – kérdezte Mr. Piper. – Én annak nevezném. Ön nem – felelte Philoxenus. – Mi itt, a Camiroyon nem használjuk a szavakat jelentésükkel ellentétes értelemben úgy, mint önök a Földön. Iskolarendszerünkben vagy világunkban semmi olyan fura szolgalelkűség nincs, mint amit önök a Földön liberálisnak neveznek. – Nos, akkor haladónak nevezné-e az iskolarendszerüket? – Nem. Persze a maguk szlengjében a „haladó” gyerekest jelent. – Hogyan finanszírozzák az iskolákat? – érdeklődött Mr. Piper. – Ó, az önkéntes dézsmából mindenre telik a Camiroyon, kormányra, vallásokra, oktatásra, közmunkákra. Nem hiszünk az adókban, és sose nyújtózkodunk túl a lehetőségeinken. – És mennyire önkéntes az a dézsma? – kérdezte Miss Hanks. – Talán fölakasztják néhanap azokat, akik nem adják le önkéntesen? – Megesik – felelte Philoxenus. – És a kormányuk is olyan hebehurgya, mint a közoktatásuk? – kérdezte Mr. Piper. – Tényleg csupán rövid időszakokra választják a vezető tisztviselőket? – Igen, igen. Hol akadna olyan bolond, aki arra vágyna, hogy hosszú időn át töltsön be egy magas hivatalt? Van még kérdés? – Akadna százszámra – felelte Mr. Piper. – De nehezünkre esik megfogalmazni őket. – Ha önök nem találnak szavakat a kérdéseikhez, mi se találhatunk a válaszokhoz. A Sz. T. M. ülését ezzel feloszlatom. 1. sz. következtetés: A camiroyi iskolarendszer alacsonyabb rendű a miénknél mind épületei, mind iskolaeszközei, mind játszóterei dolgában, tanári konferenciák, alapítványok, szülői közreműködés, szakfelügyelet, bentlakó-kintlakó elosztási rend tekintetében. Néhány iskolaépületük nevetséges. Érdeklődtünk egy bizonyos épület felől, amely a lángoló gótika stílusában épült, és szerintünk rossz ízlésre vall. „Mit várnak önök második osztályos gyerekektől? – kérdezték vissza. – Jól van megépítve, még ha megjelenése sajátos is. Második osztályos gyerekek még nem lehetnek tökéletes építőművészek.” „Úgy érti, hogy a gyerekek maguk tervezték az épületet?” – kérdeztük erre. „Természetesen – felelték. – Ők tervezték és építették. Kisgyerek létükre nem is végeztek rossz munkát.” Ilyesmit nem engedélyeznének a Földön. 2. sz. következtetés: A camiroyi oktatási rendszer valamiképp eredményesebb, mint a földi. A bizonyítékok alapján kénytelenk vagyunk elhinni ezt. 3. sz. következtetés: Az 1. sz. következtetés és a 2. sz. következtetés között tehát ellentmondás áll fönn, ezt eddig nem sikerült megoldanunk. FÜGGELÉK A KÖZÖS JELENTÉSHEZ Talán érdeklődésre tarthat számot a camiroyi elemi iskolai oktatásnak az alábbiakban ismertetett tananyaga: Első osztályos anyag: Játék egy fúvós hangszeren. Tárgyak és számok egyszerű lerajzolása. Ének. (Ez fontos. Sok földi ember énekel, aki nem tud énekelni. A camiroyiak e korai oktatással ezt akarják megelőzni.) Egyszerű számtan, kézzel és géppel.

Kezdő akrobatika. Kezdő szintű rejtvénymegoldás és logika. Hittan – mnemotechnikai vallás. Kezdő szintű tánc. Kötéltánc, alacsony huzalon. Egyszerűbb villanyszerelés. Hangyatermesztés (nem földi hangyáké, hanem az Eoempt fajé). Második osztályos anyag: Játéktudás egy billentyűs hangszeren. Rajz (arcok, betűk, mozdulatok). Énekes-zenés komédiák. Komplex számtan, kézzel és géppel. Haladó akrobatika. Kezdő tréfák és logika. Hittan – kvadratikus vallás. Haladó szintű tánc. Alapfokú rágalmazás (szellemes támadások egy diáktárs jelleme ellen, alapvető hamisításokkal és alapszintű intrikaprogramozással). Fellépés középmagas drótkötélen. Gyakorlati villanyszerelés. Méhtenyésztés (nem földi fajtáké, hanem a Galelea fajé). Harmadik osztályos anyag: Játéktudás egy vonóshangszeren. Olvasás, hangosan. (Itt zajlik az, hogy a diák, aki rákapott a túl gyors olvasás rossz szokására, rákényszerül, hogy a hangos olvasás sebességére lassítsa le olvasási tempóját.) Mintázás homokkőből. Helyzetkomikumra épülő vígjátékok alkotása. Alapfokú algebra, kézzel és géppel. Kezdő gimnasztika. Haladó tréfák és logika. Hittan – transzcendens vallás. Komplex akrobatikus tánc. Komplex rágalmazás. Fellépés magas drótkötélen és magas rúdon. Egyszerűbb rádió építése. Békák tenyésztése, nevelése és boncolása (nem földi, hanem karakoli-békáké). Negyedik osztályos anyag: Történelmi ismeretek – camiroyi és galaktikus, bázikus és geológiai. Dekadens komédiák. Egyszerű geometria és trigonometria, kézzel és géppel. Terepfutás. Faviccek és gorombaság-logika. Alapfokú trágárság. Alapfokú miszticitás. Hamisítási módszerek. Légtorna. Középfokú elektronika. Emberboncolás.

Ötödik osztályos anyag: Technológia-történeti ismeretek – camiroyi és galaktikus. Introvertált dráma. Komplex geometria és analitika, kézzel és géppel. Terepfutás az ötödik formula szintje szerint. Kezdő szellemi torna és logika. Kezdő alkoholizálás. Komplex miszticizmus. Kezdő közvéleményformálás, rágalmazás három dimenzióban. Egyszerű szónoklástan. Komplex légtorna. Szervetlen vegyészet. Haladó elektronika. Haladó emberboncolás. Ötödik formula szerinti vizsgadolgozat. A gyermek most tízéves, és félig túljutott iskolai oktatásán. Még befejezetlen állat, de már megtanult tanulni. Hatodk osztályos anyag: A lassú olvasás alapos elsajátítása. Alapfokú emlékező-bűvészet. Gazdaságtörténet, camiroyi és galaktikus. Lovaglás (Patrushkoe lovon, nem földi fajtán), Haladó esztergályos- és gépszerelő munka, művészi és használati tárgyak készítése. Passzív irodalomismeret. Kalkuláció, kézi és gépi. Haladó szellemi torna és logika. Gyakorló alkoholizálás. Különféle vallások. Első üzleti vállalkozások. Komplex szónoklástan. Épületmászás (az épületek magasabbak, s a gravitáció erősebb a földinél, az épületek megmászása találékonyságot és bátorságot követel a camiroyi gyerekéktől). Magfizika és szervesen túli vegyészet. Álember összeszerelése, alapfokon. Hetedik osztályos anyag: Művelődéstörténet, camiroyi és galaktikus. Haladó emlékező-bűvészet. Járművezetés, egyszerű jármű előállítása. Aktív irodalomművelés. Előrejelző és programozó asztrognózia. Szférikus logika, kézzel és géppel. Haladó alkoholizálás. Integrált vallástan. Üzleti csődtan és kilábalástan. Szélhámosság. Posztnukleáris fizika. Transzcendentális atlétika. Komplex robottan és programozás. Nyolcadik osztályos anyag:

Történelem, camiroyi és galaktikus, magelmélet. Tökéletesített emlékező-bűvészet. Komplex szárazföldi és vízi járművek készítése. Összefoglaló és befejező irodalomismeret. (Kreatív könyvégetés ama camiroyi elmélet alapján, amely szerint semminek sem szabad fönnmaradnia.) Kozmikus magelmélet. Filozófiai építkezés. Komplex életélvezet. Lézervallástan. Szélhámosság, magelméleti alapon. Egyszerű géniuszstátus biztosítása. Posztrobot integráció. Kilencedik osztályos anyag: Camiroyi és galaktikus jövőtörténelem, becsléstan. Kategóriák föltalálása. Egyszerűbb aszteroidok és bolygók építése. Komplex, fénynél sebesebb járművek építése. Sejtközi vallás és logika. Alapfokú emberi halhatatlanság-oktatás. Komplex géniuszstátus biztosítása. A tudaton túli emberiség problémái. Dolgozatok a házasságról és az utódnemzésről. Tizedik osztályos anyag: Aktív történelemalkotás. Ultrafénysebességnél gyorsabb járművek építése. Pánfilozofikus fogalomtisztázások. Működő bolygók építése. Egyszerűbb szentté válás. Karizmatikus humor és pentakozmikus logika. Hypogiroszkopikus gazdaságtan. Penentagloszia. (Ama ötven nyelv tökéletes elsajátítása, amelyet minden camiroyinak ismernie kell, köztük hat földi nyelv. A gyermek eddigre már beszédszinten természetesen tudja valamennyit, most azonban teljes mélységükben kell elsajátítania őket.) Komplex társadalmak építése. Világkormányzás. (Némely földi iskolákban is szerepel hasonló nevű tantárgy, ám nem ugyanezzel a jelentéssel. E tantárgy keretében a camiroyi diák egy világot kormányoz három hónapon át, bár nem a legjelentősebbeket még.) Tizedikes vizsgadolgozat elkészítése. Kommentár a felsoroláshoz: A gyermek eddigre már tizenöt éves, és befejezte iskoláit. Sok szempontból előbbre tart földi kortársainál. A testileg jobban felkészített camiroyi gyermek kézzel meg tud ölni egy földi típusú tigrist vagy egy bikát. Földi gyermek alighanem tiltakozna az ellen, hogy efféle küzdelembe bocsátkozzék. A camiroyi fiú-, illetve leánygyermek bármely földi profi sportoló helyét elfoglalhatná bármely sportágban, és minden létező földi csúcsteljesítményt megdöntene. Ez egyszerűen csupán jobb erőnlét, erő és gyorsaság kérdése, megfelelő képzés eredménye. Ami a művészeteket illeti (amelyeket a földiek néha olyan fontosnak tartanak), a camiroyi gyermekek bármely művészeti ágban könnyedén alkotnak hasonlíthatatlan mesterműveket. Ami ennél is lényegesebb: megtanulják, mily kevéssé fontosak az efféle időtöltések.

A camiroyi gyermek tízéves korában üzleti bukást él át, és kudarca segítségével megtanulja a türelem és a tőkéletesítés erényeit. Elsajátítja a hamisítás és szélhámosság technikáit. Így aztán egyetlen világ lakójának se lenne könnyű becsapnia. A camiroyi gyermekből komplex géniusz és egyszerű szent válik; utóbbi eredmény révén a bűnözés a Camiroyon nullára csökkent. Fiatalon, a legnagyobb örömképesség korában köt házasságot, és alapít családot. A gyermek eddigre már a ház körül található anyagokból megépít egy fénynél gyorsabb járművet. Azzal eljut egy maga tervezte érdekes utazásra. Nagy teljesítményű, emberszerű robotokat épít. Tökéletesített emlékezetével és ítélőképességével fölkészült az alapos tanulásra. Megtanulja eddigre, miként használja teljes értelmét, mert hogy az ő számára nem ismeretlenek önnön hatalmas szellemi tartalékai, amelyekről mi nem tudunk. Bensőjében minden használatra késszé válik. Ennek kialakítása nem rejt különösebb titkokat, csupán arról van szó, hogy mindent kellő lassúsággal és a helyes sorrendben kell elvégezni: Ily módon elkerülik az ismétlést és a biflázást, e fárasztó folyamatokat, amelyek során eltompul a gyors felfogás. A camiroyi tananyag sokat kíván a gyermekektől, de sehol se lehetetlent vagy reménytelent. Minden egymásra épül. A gyermek például tizenegy éves lesz, amikor posztnukleáris fizikát tanul. Korábban ez túlságosan nehéz lenne a számára. Tizenhárom éves, amire a kategóriák föltalálására oktatják, eme egyszerű elnevezésű, furcsa tantárgyra. Tizennégy éves korában lép a pánfilozofikus fogalomtisztázások veszedelmes mezejére. Ám addigra már két éven át foglalkozott összefoglaló filozófiával, s így megvonnak az alapjai a végleges fogalomtisztázásokhoz. Még alaposabban kell szemügyre vennünk az oktatás egy másik vonatkozását. Bizonyos tekintetben jobb a miénknél. Kevés földi gyermek lenne képes tizenöt perc alatt érzékeny robotot alkotni hirtelen kapott feladatként; és legtöbbjük nem tudna élő kutyát előállítani ennyi idő alatt. Egyetlen földi gyermek se tudna fénynél gyorsabb járművet építeni és átszáguldani vele a mi galakszisunkra úgy, hogy fél nap alatt oda is ér. Száz földi gyermek közül egy tudna bolygót építeni és egy héten belül működésbe lendíteni. Ezer földigyermekből egy se lenne képes fölfogni a pentakozmikus logikát. Ajánlások: a) Öt camiroyi elrablása és belőlük kísérleti földi Sz. T. M. létrehozása. b) Kis, konstruktív jellegű könyvégetés, főleg tankönyveké. c) Némely ebadta diák példát statuáló fölakasztása. Fencsik Flóra fordítása Ámon László rajzai

KÖNYVEKRŐL ÉG ÓVJA A TEKTITEKET! A Mérleg jegyében születtem, mindenféle horoszkópok szerint nyugodt természetűnek illene lennem. Ez általában igy van, de olykor-olykor könyvet is olvasok, és ez a tevékenység némely esetben kibillent lelki egyensúlyomból. Így történt Szöllősi József A tektitek titka című művének áttanulmányozása után is. Még egészen az utolsó oldalig reménykedtem, hogy a szerzővel együtt kacaghatok az egymással összefüggésbe hozott, megkérdőjelezhető hitelességű tényeken, mert kiderül, érdekes gondolati játékba vonta bele Szöllősi az olvasót, vagy – hogy Hernádi Gyula kedvenc kifejezésével élve – blődlit tartok a kezemben. Csalódnom kellett: a zárszóban megyfenyegettek a „szerzőtársak” (Szivárvány Ádám Róbert ezredes, Éva asszony, a felesége és Szigeti Júlia diáklány), hogy még két kötet vár rám, amelyek – ha követelem – színre fognak lépni. Eszükbe ne jusson! Lapuljanak csak meg egy fiók mélyén, és jó nevelésű papírhoz illően pironkodjanak a rájuk írt szöveg miatt. Eme művecskéért, A tektitek titka-ért egyetlen könyvkiadót sem hibáztathatunk, hiszen magánkiadásban jelent meg. Azért felelős szekesztője is van, dr. Marosi László, akinek – úgy tűnik – nagyon gyors munkát kellett végeznie. A további elmarasztalások előtt azonban megpróbálom körvonalazni, miről is szól ez az irásmű. Hát, a sumerok eredetétől kezdve a Tunguz meteorig, UFO-kon keresztül a Kárpátok keletkezéséig, az özönvíztől Duncan Lunan Epszilon Eridani hipotéziséig mindenről. Az egész mű – a szerzők bevallása szerint – régészeti leletek, domborművek, vázafestmények, sziklarajzok „hosszas nézegetéséből” született, továbbá néhány könyv, például dr. Baktay Ervin A csillagfejtés könyve, Joachim Herrmann Hamis világképek, Várkonyi Nándor Szíriát oszlopai, Erich von Däniken Zurück zu den Sternen, Nemere István Rejtélyes elődök [!], Siegfrid Oertwig Gang durch versunkene Städte – ez utóbbi egyébként két kiadásban is megjelent a Gondolat Kiadónál, Elsüllyedt városok címmel – és a Magyar Nemzet, Esti Hírlap és Természet Világa cikkeinek idézgetéséből, illetve elmarasztalásából áll össze. Csak egy példa (29. old.): A szerző(k) úgy dobálóznak a csillagászat, a fizika vagy a kémia törvényeivel, mint pajkos gyerekek a labdával. Ráadásul, amikor az ifjú szerzőtárs kaparintja meg az íróeszközöket, gügyögnek is, lásd például a 86. oldalon: „Hát akkor mi az a bot a Parthenon frízére állított Hold fiacskánál? Irááánytű. Miféle iránytű? Tééévelygő elmék számára készített…” A gyanútlan olvasóra megnyugtató hatással lehet, hogy soha többé nincs egy szál rejtély, sem a tudományos, sem az áltudományos körök számára. Miért haltak ki a dinosaurusok? Mert a marsiak idegmérget szórak a fák lombjaira, „sőt egy kutatónk megtalálta a sauruscsontokban a mérget”. Geológusok, figyelem! A hegységek kialakulásakor saturnusi és marsi űrhajók öntögették a homokot, a gránitot, a mészkövet, a dolomitot, sőt a termőföldrétegeket is. A Bermuda-háromszögben elunt pilóták a Holdon éldegélnek, ha nem akasztották fel őket dísznek a karácsonyfára… Hát persze. Az olvasó kicsit hitetlenkedik, majd reménykedve továbblapoz… Idézetek halmozódnak idézetekre, bár szerzőink néha elfelejtik, hol is olvasták, de huncutul megjegyzik, lehet nyomozni a citátum után, ha valakinek ezek után még van kedve hozzá. Megtudhatjuk, hogy űrszondáink mindent rosszul láttak, a földi technika csapnivaló, mindent a Marson, Venuson, Saturnuson éldegélő emberektől kaptunk, akik időnként le-leruccannak Földünkre. A mitológiában, a keresztény szövegekben, az egyiptomi feliratokban és a védákban viszont benne foglaltatik az egyetemes valóság. Történelmi korszakokat és kultúrköröket kevernek zavaros koktéllá, bibliai idézetekből vonnak le hajmeresztő következtetéseket. Ennek legszebb darabja a kővetkező: „Mit is jövendölt Jézus? «És lészen egy akol és egy pásztor!» Minden, de minden régi «szent» szöveg kulcsa a mi teóriánkban leledzik. Nem a mi érdemünk, nem mi találtuk ki az új hipotézist, hanem ő keresett meg minket, és változtatott hármunkat, majd pedig az eljövendő kötetekben többünket az ő közhírré tevőivé.” Olvastunk már hasonlókat. George Adamski például a Venusra utazott egy UFO-val, a kanadai Raël pedig világvégével rémisztgeti jámbor hívőit, a végpusztulástól csupán a földönkívüliek menthetnek meg bennünket! A külföldi bulvársajtó tele van az efféle „információkkal”. Az úgynevezett áltudományok kérdésében valóban nehéz állást foglalni, pedig már többen kísérleteztek vele hazánkban. Annyi bizonyos, hogy a tudományok egy része a maga korában áltudományként kezdte pályafutását, csak eredmények felmutatásával sikerült levakarnia magáról a pszeudo bélyeget. De az, amit A tektitek titká-ban művelnek, több mint áltudomány, mert túl hitelesnek látszik, hiszen láthatólag hihető érvekkel támasztja alá botor elképzeléseit, mert tudományos könyvekre is hivatkozik, mert az úgynevezett hivatalos tudomány ellen hirdeti meg keresztes hadjáratát. Nem érdemes elemezni a könyvben szereplő téves adatokat, neveket, rosszul megjelölt forrásokat és magyartalanságokat (egyet azonban elkerülhetetlen idéznem: „Miért ont kenet az Io?”); egyáltalán nem érdemes elolvasni az irományt. A vonzó címlap azonban sokakat rászed majd: repülő csészealjak, dél-amerikai piramis, húsvét-szigeti kőszobor díszeleg a boritón. Ami belül található, az ügyesen álcázott misztifikáció, de lehet, hogy tévedek: mégiscsak terjedelmes blődliről van szó. A mindenre elszánt, de az ostobaság ellen felvértezett olvasók majd eldöntik… Trethon Judit

*** A Science Fiction Times-ban Marcel Bieger alaposan kielemezte és megbírálta a Heyne kiadó négykötetes horrorvállalkozását, amelynek kötetei 1984 és 1986 között láttak napvilágot. A négy kötet: Schattenlicht (Az árnyék fénye; 1984) Dämmerlicht (A homály fénye; 1985) Magisches Dunkel (Mágikus sötét; 1985) és Magisches Licht (Mágikus fény; 1986) összesen 95, igen vegyes elbeszélést tartalmazott. A részletes elemzésből kiderül, hogy a mai horrorszerzők keresik az egyéni hangot, megpróbálnak lelépni a régi, gótikus regény által kijelölt ösvényről. De ez igazán csak Stephen Kingnek sikerült. A többieknél – már legalábbis a jobbaknál, azt a tendenciát lehet megfigyelni, hogy a modern horror a groteszk-komikus irányban keresi önmegvalósulásat.

EGY ÚJ KÖNYVRŐL

Kísértések a-tól cettig Ez a könyv sci-fi. Ez a könyv mai társadalmi regény. A két megállapítás egyszerre igaz Vladimír Páral Kísértések á-tól cettig című könyvével kapcsolatban. Mert a Vihar a lombikban, A százszázalékos nő, a Katapult és más, Magyarországon is ismert művek írója ezúttal olyan tudományos-fantasztikus regényt tett elénk, amelyikben úgy szól a jövőről, hogy egyáltalán nem szakad el a mától, napjainktól. Éppen ettől újszerű. scifi a Kísértések a-tól cettig; témában és stílusban egyaránt. A regény a jövő században játszódik, jóval fejlettebb technikai körülmények közön, mint a maiak, így tehát időben, úgy tűnik, mégiscsak elszakad a mostani évektől. Ez azonban inkább csak formális; játék a regényidővel. A szereplők teljesen mai érzésű, gondolkodású emberek, mostani gondokkal küszködnek. A technika a történet szerint óriásit fejlődött; de milyen árulkodóan mai sztori (s hosszan sorolhatnék hasonlókat a könyvből): az egyik szereplő elektromos gépkocsijáról éjszaka ellopják az ablaktörlőket. Térben pedig egyáltalán nincs elszakadás a Földtől. Egy távoli bolygó ugyan mindvégig emlegettetik a regényben, de az egész történet az utolsó mondatig, az utolsó kézmozdulatig itt játszódik a mi Földünkön. Csehszlovákiában és a görög partvidéken. Mindez csaknem így megtörténhetett volna tegnap is, megtörténhetne ma is, holnap is; akár itt, velünk. Annak ellenére, hogy a regényidő, mint említettem, a jövő század. Az időösszemosást s így a mondandó időkorlátokon túli egyetemes érvényűvé emelését segíti az a találó nyelvi forma is, hogy egymás utáni mondatokban sűrűn váltakozik az egyes szám első személyű és az egyes szám harmadik személyű elmondás; sőt gyakran egy mondaton belül is megtalálható mindkettő. Érzékeltetni kívánja ezzel is az író, hogy az emberi jellem alapvető meghatározói nem változnak, nem változhatnak az idővel. A regényben gyakran emlegetett bolygó, az Agala az „intergalaktikus együttműködés” új típusát akarja megvalósítani. „A mi feladatunk az ember magánéletének mélyreható tanulmányozása” – mondja a bolygó „nagykövete”. S még az ember sejtjeiben zajló folyamatokra is kíváncsiak. A kezdeti kényeztetést, a kimondott és a titkolt vágyak teljesítését – mindezt a megnyerés érdekében teszik – lelki és testi terrorral váltják fel a négy kiszemelt embernél, amikor másképp nem jutnak eredményre; mert a bolygó nem ismeri az ellentmondást, az eredménytelenséget, s céljai érdekében mindent és mindenkit gondolkodás nélkül feláldoz, így aztán a földi embereknek, ha vállalkoznak a feladatra, nagy árat kell fizetniük a jómódért, az erőfeszítések nélküli, könnyű életért. Ez a fizetség az önfeladás, a kiszolgáltatottság és a feltételek nélküli kiszolgálás. Vladimír Párái mai-holnapi regényében ez a téma, ez az igazi probléma: az egyén akaratának, önállóságának elvesztése, a személyiség föladása, az erőszak elfogadása, az abszolút kiszolgálás-kiszolgáltatottság. Ezért játszódhat bármikor, ma is, a jövőben is. Be is következik mindez a történetben? Nem mondhatom el a regény végét, nem részletezhetem, miképpen viselkednek a szereplők, és mire (jutnak a viselkedésükkel. Ezzel ugyanis elrontanám az olvasmányélményt, „lelőném” a poént. Ez pedig nemcsak a vicceknél és a krímiknél megengedhetetlen, hanem minden jó irodalmi alkotásnál is. (Egyébként az igazán jó regények legalább olyan izgalmasak kell hogy legyenek, mint a legjobb krimik. Páral könyve ilyen.) Ez esetben az írónak úgy sikerült ábrázolnia a fenyegetettséget, a kiszolgáltatottságot, a fasisztoid terrort, hogy elrettent, elgondolkoztat, cselekvésre késztet; ugyanakkor egy ügyes fordulattal a történet végén a történés újbóli „megcsavarásával” az ember, az emberség ereje és hatalma mellett tesz hitet. Egy jó új regényt, egy jó új sci-fit kaptunk. Mátyás István

VAN MÉG ESÉLYÜNK? A jövő esélyei (Fejlődéstanulmányok 8., MTA Szociológiai Kutató Intézet, Budapest, 1987.) Az MTA-Soros Alapítvány Bizottság támogatásával készült fehér kötet minden bizonnyal kevesekhez jutott el. Jómagam is véletlenül vásároltam meg. A kötetnek nem volt reklámja, csupán a címe: ,A jövő esélyei”. Úgy látszik, optimista természetű ember vagyok, mert azonnal megkapott a cím. Itt van előttem egy könyv, mely lehet, a legfontosabb emberi mű a Biblia óta. Az emberi jövő lehetőségeit fontolgatja. Némethi Gábor válogatta és vezette be, de ez most igazán nem fontos, mint ahogyan ez a reakció sem az. Csak az a fontos, hogy baj van, nagy baj van, és az áll meg az utókor itélőszéke előtt, aki ezt legalább ki merte mondani. Sine ira et studio. De lehet düh és elfogultság nélkül szemlélni, amit az ember saját jövőjével művel? Lehetünk-e igazán közönyösek azzal kapcsolatban, amelyben akarva-akaratlan nap mint nap részt veszünk mint kortársak, állampolgárok, adófizetők? Aligha lehetünk. Bocsássa meg az olvasó, hogy e kiváló kötetet csak amúgy impresszionista módon ismertetem. Nem értek a jövőhöz, legfeljebb érzem. (A jövő szelét?) De igazából ezeknek a fontos írásoknak a szerzői sem értenek hozzá. Csak találgatnak, igaz, tudományuk és tapasztalataik summájaként, mégis… egymással is vitatkozva épül a jövő, feltehetőleg egyetlen tudományos elméletre sem hederftve. Hiszen a vllágmodellek egytől egyik meghosszabbítások, kivetítések, nem vehetik tekintetbe a véletlent, mely ugyan szigorúan tudományos szempontból egyáltalán nem logikátlan következmény, de azt, hogy eddigi emberi históriánkban mi volt véletlen és mi volt szükségszerű, ezt csupán a nagy filozófusok próbálták (utólag) megmagyarázni, változó sikerrel. A lényeget Némethi Gábor mondja ki előszavában: „A világmodellek, globális jelentések nem mindegyike rólunk, de valamennyi nekünk szól. (…) Figyelembe kell venni ugyanakkor, hogy e jövőképek sem tökéletesek – mindössze

kísérletek a jövő megragadására.” De amikor egy-egy ötéves tervidőszak áttekintése is bosszantóan nehéz feladat, hogyne lenne vonzó a több évtizedes vagy több száz éves perspektíva! Alvin Toffler Jövősokk-ját méltán helyezték a válogatás élére: a több mint másfél évtizede megjelent könyv legtöbb megállapítása ma is érvényes, de legalábbis termékeny vitára késztet. „Az elbizonytalanodás és összeomlás körülöttünk látható figyelmeztető jelei – a kábítószerek egyre terjedő használata, a miszticizmus feltámadása, a vandalizmus és a cél nélküli erőszak visszatérő kitörései, a nihilista és nosztalgikus politikai áramlatok, milliók beteges magukba fordulása – érthetőbbé válnak, ha felismerjük öszszefüggésüket a jövősokkal.” Primitíven fogalmazva: nehezen alkalmazkodunk a jövőhöz, a gyorsuló jelenhez, a túlstimulált egyén információs túlterhelésben szenved, döntési stresszbe kerül, s a társadalmi eredménye mindennek: kormányozhatatlan közösség. Toffler szívem szerint szól, amikor lerántja a leplet arról a technokratikus, gazdaságcentrikus gondolkodásról, mely éppen napjainkban hazánkban is oly sok téveszmét szül és terjeszt. A technokrácia rövid távú, bürokratikus és hierarchikus, alapvetően antidemokratikus elképzelésrendszer: a jövő tervezésének humanizálása Toffler szerint alapvető szükségszerűség. Kollaboratív utópizmusra van szükség. Hadd idézzem elfogultan Tofflert a sci-fivel kapcsolatban: „Soha nem volt még annyira szükségünk látomások, álmok és próféciák sokaságára – a potenciális jövő képeire –, mint napjainkban. Mielőtt ésszerűen döntenénk afelől, hogy melyik alternatív utat válasszuk, melyik kulturális stílust kövessük, tisztáznunk kell a lehetőségeinket. A találgatás, a spekuláció és a látnokiság így olyan hűvösen gyakorlatias szükségszerűséggé válik, mint a földön járó – realizmus volt régebben. Ez magyarázza, hogy a világ néhány legnagyobb és legerősebb vállalata, amelyek korábban a megtestesült jelenre irányultságot képviselték, ma intuitív jövőkutatókat, sci-fi írókat és nagy képzelőerejű személyeket alkalmaznak konzultánsként.” Vészesen fogynak a szemlére jelölt sorok, pedig hát itt van a következő tanulmány, A növekedés határai, amelynek jóslata szerint „bolygónkon egy évszázad alatt elérjük a növekedés határait. Ennek a legvalószínűbb eredménye az lesz, hogy a népesség és az ipari kapacitás hirtelen és ellenőrizhetetlenül hanyatlani fog.” A globális egyensúlyi állapot elérése és fenntartása izgalmas feladat az emberiség előtt: kár, hogy aligha elképzelhető ilyenfajta tudatosság. Globális válságkorban élünk, egyre növekszik a szakadék ember és természet között, s új világtudatnak kell kialakulnia, amelyben minden egyén a világközösség részeként él és dolgozik. Félelmetesen pontos és racionálisan utópisztikus tanulmányok ezek a jövőről. Mi, science flction írók és olvasók talán egy fokkal jobban értjük, érezzük is, mit kell és mit lehet tenni. „Világ kell mindenki számára.” S még egy gondolat: „Az emberiség harmonikus fejlődésének jelenleg útjában álló akadályok nem fizikai vagy gazdasági jellegűek a szó szoros értelmében, hanem alapvetően társadalmiak és politikaiak.” Ha ezt az egy mondatot most kifejthetném, könyvet kellene írnom. De talán így is érthető. Talán egyszerűen: a jövő nem objektív, hanem szubjektív probléma. Rajtunk áll, hogyan fogunk élni – mi és utódaink. Ezt a könyvet kétféleképp lehet olvasni. Vagy okos reformisták leszünk, ha felfogtuk, ami sürgető üzenet benne, vagy forradalmárok. Vagy fokozatosan akarjuk előidézni a változást, vagy azonnal. De egy bizonyos: változtatni kell. Amint A következő 200 év című tanulmá.iy szerzői mondják: „Az általunk szuper-, illetve posztindusztriálisnak nevezett társadalmak a késő XX. és a kora XXI. században fognak megjelenni, és ezeket megfelelő intézménybeli és kulturális változások kísérik, egészen addig, amíg egy új és megfelelő társadalom létre nem jön.” A késő XX. században vagyunk. Új és megfelelő társadalom kell. S az útlevélben egy új fogalmat kell feltüntetnünk mihamarabb. Állampolgársága: ember. Szentmihályi Szabó Péter Stephen Kingről kiderült, hogy regényein kívül szekundér irodalommal is sikerrel foglalkozik. A horrorról készített pompás szakkönyvének címe: Danse Macabre (Haláltánc). Ugyanő Bachmann álnéven is megjelentet horrorregényeket. Ezek közül hármat már németre is lefordítottak. (Der Fluch, Menschenjagd és Sprengstoff címen. Azaz Az átok, Embervadászat és Robbanóanyag a három cím.) A Bachmann írói néven megjelentetett King-alkotások általában hevenyészetteknek látszanak, bár nem rossz regények. A horrorpiac idei legnagyobb sikere az angol Clive Barker többkötetes elbeszéléssorozata, a Books of Blood (A vér könyvei) összefoglaló cím alatt látott napvilágot. Az olasz Edizione Scorpio Sri. kiadónál (Milánó) megjelent a tavaly indított. Galaxis sorozat hetedik kötete. Ez – szokás szerint – egy hosszabb SF regényt és hozzákötve néhány rövidebb írást tartalmaz. A regény: Clifford D. Simák: La legge delle stelle című alkotása (Physician tt the Universe – Orvos az Univerzumnak). A kötet rövidebb művei magyar írások. Az első Kuczka Péter: La Fantascienza in Ungheria (Az SF Magyarországon). A cikk a magyar SF történetének rövid összefoglalását adja a kezdetektől napjainkig. Utána, mintegy ízelítőül, két magyar elbeszélés következik. Weinbrenner Rudolf: La lotteria (Lottó) és Pap Viola: La terza parte (A harmadik rész). Gratulálunk a szerzőknek! Úgy látszik, nemcsak a fegyveres testületeknek van szükségük közelharckiképzésre, hanem az okkultistáknak is. Az NSZKban a Sphinx-Verlagnál a közelmúltban megjelent egy könyv, Geistige Selbstverteidigung (Szellemi önvédelem) címmel. Murry Hope, a könyv szerzőnője, úgy látszik, alaposan járatos a boszorkányságban. Megtanítja olvasóit, „hogyan kell pszichés támadásokat elhárítani”, „rosszindulatú, agyunkba hatoló idegen gondolati formákat legyőzni”. Persze ha ez sem vezetne célhoz, még mindig viszszatérhetürjk az őseink által kultivált boszorkánykégetéshez… Az amerikai SFWA egyesülés kiosztotta az 1986-ra vonatkozó Nebula-díjakat. A díjazottak az alábbiak: Regény: Orson Scott Card: Speaker for the Dead. Kisregény: Lucius Shepard: R. and R.

Elbeszélés: Kate Wilhelm: The Girl, who Fell Into the Sky. Rövid történet: Greg Bear: Tangents. Kiadták 1987. évre a Philip K. Dick-emlókdíjat is. 1. James Blaylock: Homunculus. 2. Jack McDevitt: The Herculas Text. A Német Szövetségi Köztársaság legnagyobb SF kiadója, a Heyne Verlag (München) már közzétette részletes kiadási terveit 1988 áprilisáig bezárólag. Örömünkre a jövő évi tavaszi listában magyar szerzők nevével is találkozhatunk. 1988 januárjában jelenik meg a 06/4463 számú kötet, amely három SF regényt tartalmaz. Éspedig John W. Campbell Jr: Who Goes There?, Roger Zelazny: This Immortal és Gáspár Margit: A fekete császár. 1988 áprilisában pedig a szintén három SF regényt tartalmazó 06/4484 sz. kötet. Ebben Henry Kuttner-C. L. Moore: Vintage Season, James Blish: Black Easter és Zsoldos Péter: Ellenpont című regényei találhatók. Mindkét neves szerzőnek szeretettel gratulálunk! Arthur C. Clarke folytatja az Űrodisszeia sorozatot. Új regényének címe: 2019. júl, 20. Tehát már csak a XXI. század egyetlen napját írja le a regényben. Az idén hetvenöt éves Andre Norton (valódi nevén Alice Norton), az amerikai SF nagy öregje, legidősebb női szerzője még ez évben megjelenteti 89. regényét. A nyugati pionírok és indiánok vérét egyesítő írónő munkakedve és népszerűsége töretlen. Ő volt egyébként az amerikai nőmozgalom egyik élharcosa is, s regényeiben egyre inkább női szereplők veszik át a férfiak helyét. Az. NSZK szövetségi alkotmánybírósága végre pontot tett arra a vitára, amely évek óta tart az amerikai Norman Spinrad nagy port felverő, a fasizmussal foglalkozó SF regénye körül (The Iron Dream – A vasálom). A könyvet az alsóbb fokú bíróságok „ifjúságellenesnek” ítélték, és terjesztését korlátozták. Holott a regény – amelyben a Harmadik Birodalom valóságát úgy írta át a szerző, mintha az meg sem történt volna, csak az Amerikába kivándorolt rossz grafikus, Hitler Adolf írta volna meg egy horrorregényben – igazán alkalmas arra, hogy elrettentse a fiatalságot a fasiszta, rasszista eszméktől és embertelenségektől. Háromévi hajsza – után most a legfelsőbb bíróság engedélyezte a Spinrad-regény szabad terjesztését, tehát a művészi szabadság mellett döntött.

V. NAGY ZSUZSANNA

MAJD MESÉLEK NEKED Az űrhajó még egyszer megpördült tengelye körül, aztán hatalmas dübörgéssel belefúródott a talajba. Teste megpendült, mint a húr, és bíbor gázfelhőt lehelve kettéroppant. A szörny csápjai megremegtek a csattanástól. Fejét felemelte. Apró vakondszemét a távolba fúrta. „Mi ez? Vihar, földrengés? Vagy talán… az, biztosan az lesz. Érzem a föld rázkódásából, a szél illatából. Meteor! Igazán remek!” Lustán kinyújtogatta vaskos ízelt lábait, egyenként mind a hatot. „Hát megint! – dünnyögte magában. – Jó nagy lyukat áshatott magának ekkora dübörgéssel. – Mellső lábaival homokot lapátolt lapos rovarfejére, aztán lerázta róla. – Egy újabb meteor, ezt meg kell nézni…” Az űrhajó környékén kavarogva szállt a por. Vékony rétegben rátelepedett az izzó fémtestre. A talajba vágott hosszúkás kráter oldalairól csendben folydogált a homok, hozzálátott a tátongó seb beforrasztásához. A szörny egész nap masírozott. Lassú, döcögő járással. Nehézkesen vonszolta fekete potrohát. Ráért. Ezen a bolygón nem volt hova sietnie. Itt évszázadokon keresztül csak a homokdűnék alakja változott. Magasabb lett vagy lesüllyedt, vagy tarajos-fodrossá tornyozta a szél. Néha egy-egy kiszáradt korkorabokrot görgetett arra a vihar. Vagy évente egyszer beborult, de esni soha nem esett. Sejtette ugyan, hogy valahol víz is lehet. El is határozta, hogy megkeresi. De erre még nem került sor. Apró szemével már távolról felmérte a meteor által vájt kráter hatalmas méreteit. – Ejha, ez aztán igen! Milyen nagy lehet, talán kétszer is nagyobb, mint a múltkori. – Szívtartályát megdobogtatta a felfedezés izgalma. Meggyorsította lépteit. Karmos lábai kétoldalt keskeny árkot hagytak a puha homokban, potroha elhegyesedő vége vékony vonallal választotta ketté ezeket az árkokat. Nehézkesen, lassan, de végre odaért. Megkapaszkodott az árok peremében, és. közelebb hajolt. – Milyen furcsa meteorit, soha nem láttam még ilyet. Hengeres, hosszú teste van, és üreges a közepe! Ott, igen, ott, ahol kettétört, nagyon is jól látható. Hm! Furcsa. Körülményesen megfordult, és háttal leereszkedett az árokba. Óvatosan megérintene csápjával az űrhajótestet. Megszagolgatta. Aztán elvergődött a repedésig. A hatalmas, tátongó nyílást különféle tartályok és fémszerkezetek torlaszolták el. Felső szélén kabinszerű üreg himbálódzott. Drótok és fémszalagok széttépett hálózata meredezett a falak mentén, a szabaddá vált kettős test fali üregében. – De hisz ez nem is meteorit! – szisszent fel. – ez egy űrhajó! Igen, bizonyosan az. – Apja mesélt ilyenről neki, több száz, már nagyon sok száz éwel ezelőtt. És most itt van. Testében felforrósodott a folyadék, lábával megdörzsölte homloklemezét. De akkor itt élőlények lesznek! Olyanok, mint ő, szebbek vagy csúnyábbak vagy hasonlóak, de mindenképpen értelmes lények, akikkel lehet beszélgetni, akik mozognak, mint ő, nem úgy, mint a korkorabokrok: körbe-körbe. Vannak lábaik és szemük és gondolataik! Mennyi mindent mesélhetnek majd neki. Micsoda szerencse! Ilyen még a nagyapjával sem történt, pedig az sok ezer évig élt. Mellső lábaival lázasan, de ügyetlenül körbetapogatta a torlaszt, mely elzárta a bejáratot. Megvizsgálta, körbejárta. Hosszas kufatás után végre talált egy akkora repedést, amelyen át tudta szorítani magát. Az űrhajó belsejében még meleg volt. Az ütközéstől szanaszét leszakadozott műszerek, ládák, ajtók és bútorok hevertek. Egymásba gabalyodva, összeforrva, megolvadva. Egy ajtólap alatt végre megtalálta, amit keresett. Egy élőlény testét. Lerángatta róla az ajtódarabot. A lénynek négy lába volt és csupasz, fehér, hengeres teste, amit piros, rászáradt folyadék fedett. Apró gömbfején testéhez képest nagy, üveges szemei, középen kidudorodó orr és alatta vastag peremű szájnyílás. Halott volt. Ezt azonnal látta. Vastag védőruhája letépődött róla, teste furcsán kicsavarodott.

Megpróbált egy-egy gyenge hívójelet küldeni felé, de hiába. Választ nem kapott. „Ilyen az én szerencsém” – gondolta. Szíve elszorult. Lefeküdt mellé, és nézte. Figyelte, ahogy a vékony porréteg lassan ráhull a fehér testre, a sötét szempillákra, a piros foltra a test mellett. Felemelkedett. Átverekedte magát a roncstermek hasadékain, a kábeldzsungelén. Még három testet talált. Meg sem állt mellettük. Körülnézett, és elhagyta az űrhajót. Felmászott a mélyedés peremére. Lerogyott. Nézte a roncsot, és zokogott. Könnyei apró gyöngyökké húzták a homokot. Legurultak a kráter oldalán. És akkor valahonnan halk, erőtlen, fájdalmas sóhaj tört elő. Azt hitte, saját jajszavát hozta vissza a szél, vagy idegei játszanak, de akkor újból meghallotta. Aztán megint. Nem az űrhajó felől jött. Máshonnét. Felemelkedett, és beleszagolt a szélbe. Körülnézett. Nem látott mást, csak homokbuckákat. Pedig valaki hívta, segítséget kért tőle. Valaki, aki él! Bejárta az űrhajó közvetlen környékét, a dombocskákat, mélyedéseket. Módszeresen és gyorsan, amennyire tőle tellett. „Pedig itt van. Tudom, érzem!” De a hangot nem hallotta többet. A homokot már teljesen behálózták a vékony csíkkal kettéosztott, keskeny barázdák, de nem találta meg. Leszállt az éjszaka. Hideg volt. Összekuporodott, és magára zárta védőpáncélját. Reggel a nap első sugaraira előbújt. Hozzáfogott a kutatáshoz. Újból és újból átvizsgált mindent. Végül mégis megtalálta. Egy mélyedés alján, félig betemetve homokkal, feküdt a mozdulatlan test. Széttett karral, vastag védőöltözetben, arccal az ég felé. Óvatosan közelítette meg, mint egy alvó vadat. Lesöpörte róla a port. A védőruha egészen ép volt rajta, leszámítva néhány horpadást és olajfoltot. Bepillantott az átlátszó bura alá. Az arc nagyjából hasonlított a másik négyhez az űrhajóban, mégis volt köztük valami különbség. Talán a hosszan leomló barna szőr, a vastagabb szájnyílás és finomabb vonások. Meg a szem. Ennek a szemét vékony bőrdarab takarta. Nem csillogott olyan homályosan, mint a többié. Megtapogatta a védőruhát, és hosszas küszködés után lefejtette a lányról. Testét overall takarta. Meleg volt. – Még él! Él! – ujjongott. Mellső lábaival óvatosan felemelte, és elindult vele a meredek sziklafal felé. „Megüthette magát” – morfondírozott. Lapos homlokán pici verejtékcseppek indultak meg. Szuszogva megállt, és letette a homokra. Nem szokott hozzá a cipekedéshez. Soha semmit nem kellett vinnie. Nézte a lány furcsa, sápadt arcát. „Milyen törékeny és puha!” Talán a korkorabokrok lehettek valamikor ilyen puha, hajlékony lények. De erre már nagyapja sem emlékezett. Lehajolt, felemelte újból. Egy pillanatra visszafordult, az eltűnőben lévő űrhajó felé, aztán folytatta útját. Késő este lett, s még félúton sem voltak. A hideg sötétség egyik pillanatról a másikra szakadt rájuk. A lány teste megrándult, agyából öntudatlan gondolatfoszlányok szakadtak fel. De nem tért magához. Rovarkarjával szorosan magához vonta, és magukra zárta a védőpajzsot. Egész éjjel melengette. Több pihenő után másnap estére érték el a sziklafalat. A lány csak napok múltán tért magához. Megrebbentek szempillái, és felnyitotta a szemét. – Melinda! – suttogta valaki. – Melinda! Felemelte a fejét, de nem látott semmit. Sötétség vette körül, iszonyú, mély sötétség. –. Hol vagyok? – gondolta a lány. – Ki szólít? – Arcán érezte a nap melegét, de szeméhez egyetlen sugár sem érkezett. – Miért van sötét?” – Melinda! – Ki az? – Én a bolygó lakója vagyok. – Bolygó?… – Igen… – Milyen bolygó? Nem látok semmit. Sötét van!

– Sokáig aludtál, ébredj! – Sötét van – nyöszörögte a lány. – Mi történt velem? – Az űrhajód nekicsapódott a bolygómnak. Megütötted magad. – Az űrhajó… és a többiek? Miért van sötét? – …………… – Felelj! Miért van sötét?! – Nem tudom, talán… – Megvakultam – súgta a lány. Agyának rémülethullámai elborították a szörnyet. Utolérték ott a szikla mögött is, ahol csápjait földre lapítva feküdt. Szégyellte esetlen méreteit, nem akarta megijeszteni a lányt. Zavarban volt. A boldog várakozást, amivel a lányt ápolta, kifújta belőle a szél. – Nincs itt látnivaló. Ez égy ilyen bolygó. Itt mindig sötét van… mindig… – Az arcomat melegíti a nap… – A talajból jön, itt nincs nap… Ez egy homokos, sötét világ… De ne félj, együtt gyönyörű lesz! – lelkesedett. – Majd mesélek neked. Régi történeteket arról… – Mi van a többiekkel?! – vágott közbe a lány. –… arról, amikről apám és… – Válaszolj! –… A többiek… mind meghaltak. – Jaj! – sikított a lány. Arcát reszkető kezébe hajtotta, haja előrebukott. Némán ringatózott előre-hátra, ujjaival homlokát dörzsölgetve. Aztán felemelte a fejét. Beletúrt hajába, és csendesen megszólalt: – Pont én, pont nekem kellett túlélnem. Mi lesz itt velem? – Jól megleszünk, majd meglátod! – Meglátom – mondta a lány. – Összehunyorította szemét, mintha a távolságot fürkészné. – Honnan tudod a nevem? – Napokig eszméletlenül feküdtél, de az agyad működött. Sok mindent elmondtál nekem. – Hogyan? – Gondolatokkal, most is így beszélgetünk. A lány kezével megtámaszkodott a talajon. – Hogyan kerültem ide? – A homokon találtalak. Szerencséd volt. – Szerencse! – sóhajtott a lány. – Rosszabbul is végződhetett volna. És nem vagy magad. – Igazad van… Hol vagy? – A lány felemelte kezét, és testét előrenyújtva körbetapogatott a levegőben. Aztán visszaejtette a homokra. Fejében borsószemek peregtek egy mély hangú dobra. A szörny kikukucskált a szikla mögül. A lány lábát maga alá húzva ült. Arcába sütött a nap, megcsillant érzéketlen, barna szemén. – Itt vagyok – szólt a szörny. – De ebben a sötétben úgysem láthatsz. – Mert vak vagyok… – Itt mindig sötét van. Egyszer-egyszer erre téved egy üstökös, az szokta kissé megvilágítani a bolygót. Én is olyankor láthatom rövid időre… – Te mentetted meg az életemet? – Nem, a homok. Én csak idehoztalak. Elszállítottam az űrhajódról a víz- és élelemkészletet. Évekig elég. Nem fogsz semmiben hiányt szenvedni. – Milyen erős és ügyes lehetsz! – ásított a lány. Fejében megint megindultak a borsószemek. Szédült. – Biztosan fáradt vagy, pihenj egy kicsit l – Igen – mondta a lány. – Alszom. Talán mire felébredek, elmúlik ez az egész. – Aludj, nemsokára meggyógyulsz. Csápjával ráigazította a takarót. Hetekig tartott míg a lány rendbe jön. Sétálgatott a környéken. Rakosgatta az űrhajóról származó holmikat. Mindig mellette volt, de elérhetetlen távolságban. Vigyázott rá, gondozta. Fedezéket épített neki.

A lány kinyújtotta ujját a süteményért, de nem érte el. Körbetapogatta a homokot, a takarót, amin ült. Vaksi szemével követni próbálta ujjait. A szörny csendben odahajolt, és csápjával közelebb tolta a dobozt. – Itt van! – örvendezett a lány. – Megtaláltam! – Ujjával kikotort egy darabot, és a szörny felé mutatta. – Te nem eszel? – kérdezte. – Köszönöm – mondta, és csápjával megzörgette a dobozt. Nem nyúlt bele. – Nem unalmas így… egyedül? Az egész bolygón? Nem tudom, kibírnám-e? – Így éltem mindig. Megszoktam. – Mit csinálsz egész nap? – nyúlt Melinda a következő süteményért. – Gondolkodom. – Gondolkodói? Min? – Mindenfélén. Megpróbálom kitalálni, mit suttog a szél, felidézem apám és nagyapám történeteit. Újakat találok ki. Gondolkodom az ég csillagairól. Arról, hogy máshol is lehetnek ilyen bolygók, mint ez. Talán nagyon sok ilyen bolygó van, ahol egyedül éldegél valaki. Évszázadokig, évezredekig egyedül. Mindig csak vár valamire vagy valakire, aki sohasem jön el. Iszonyú dolog így várni. Bolygók születnek és halnak meg, űrhajók, civilizációk tűnnek el örökre, de ő csak vár. Nem tudja, mióta és meddig, de mást nem tehet. És közben arra gondol, hogy valahol a nagy világűrben biztosan van valaki, aki őt várja… hiába… A lány lehajtotta a fejét. Sírt. A süteményt összemorzsolta ujjai közt. – Elvágyol? – kérdezte szomorúan a szörny. – Persze, hogy is gondolhattam. – Nem, dehogy! – vágta rá a lány. – De… akkor téged is magammal viszlek. – Mit tudnék én nálatok csinálni? A lány letörölte a könnyeit. – Tudod, mennyi mindent lehet nálunk csinálni! – mosolygott. – Az én bolygómat Földnek hívják, és csupa zöld, meg kék és piros meg sárga virágok vannak rajta. Gyönyörűen süt a Nap, és mindenféle lényekkel van tele. Úgy hívják őket, hogy állatok: madarak, akik a levegő urai, hajiak, a vizek gazdái és… emberek is. Én ember vagyok. Olyan, mint te. Az emberek jók. Játszani fognak veled, egész nap beszélgethetsz, sétálhatsz a parkokban, nézegetheted a méheket… majd együtt nézegetjük! – sóhajtott, ujjaival megdörzsölte szemgolyóját. – Ott meggyógyítanak engem. Látni fogok, foglak! A szörny maga alá húzta bütykös ízelt lábát, összegörnyedt. Elbújt a csend mögé. – Nagyon érdekes lehet a te világod – mondta végül. Fejét lassan körbeforgatta. Pici orrlyukain tüdejébe szívta a csillagok páráját. Múltak a hetek, a hónapok, és senki nem tévedt arra. A lány gyakran emelte arcát a láthatatlan csillag felé, de többet nem beszélt hazatérésről. Rövid kirándulásokat tettek, gondolkodtak és beszélgettek. A hosszú, egyforma napokon mesélt neki. őseitől hallott legendákról, a bolygók és galaxisok keletkezéséről, csillagokról. Szórakoztatta a lányt, és hallgatta, ha ő beszélt. – Már nem jönnek értem! – fakadt ki a lány egyszer. – Nem találtak meg. Itt kell maradnom most már örökre. Vakon és tehetetlenül. A szörny csápjai megremegtek. Felemelte fejét a homokról. Nagyon szeretett volna segíteni a lányon. Szívesen gyúrt volna neki sárból városokat, tornyokat, erdőket, tengereket. Elindult volna megkeresni a vizet vagy a korkorabokrokat. – Meg fognak találni – mondta. – Biztosan. A lány sóhajtott. – Még egy kicsit légy türelemmel, eljönnek ér… tünk! – Behunyta szemét. Mellső lábával előrehajtotta csápját, és végighúzta rajta karmos ujjait. Szertartásos lassúsággal, mintha semmi más nem lenne most ennél fontosabb. A nap sugarai laposan hullottak fényes, fekete páncéllemezére. Alkonyodon. A vibráló fény bekúszott a szikla alá, tenyérnyi folttá töredezte az árnyékot. – Ne haragudj! – súgta a lány. Kezét felemelte, ujjait a levegőbe fúrta. – Hol vagy? Szeretnélek megérinteni! Gyere közelebb!

A szörny megtorpant. Mellső lábai megmerevedtek a levegőben, lekonyuló csápjával a karmában. Rémült szemét kimeresztette, potrohával a homokra tottyant. – Nem tudok most menni, dolgom van. – Dolgod?! – csodálkozott a lány. – Igen – válaszolt a szörny, és kapkodva hozzálátott mellső lábai nyalogatásához. A lány felugrott. – Majd megnézem én, milyen dolgod van! – nevetett. Elindult a döbbenten vakarózó szörny felé. Az abbahagyta a tisztálkodást. Óvatosan arrébb tolatott. A lány összevissza szaladgált. Csupasz lábujjai belesüppedtek a homokba. Izmos lába megfeszült a rövidre tépődött overall rojtjai alatt. – Hol vagy? Gyere ide! – Előrenyújtott karral közeledett, mintha szembekötősdit játszana. Társa minduntalan elhúzódott előle. Az utolsó pillanatban vette csak észre a kősziklát. Akkor már késő volt. A lány megbotlott, és végigzuhant a talajon. Ujjaival belemarkolt a homokba. Percekig feküdt így. Már éppen elindult, hogy megnézze, mi történt vele, amikor megmozdult. Maga alá húzta a lábát. Felült. Arcára hosszú csíkokban tapadt a homok. A szörny megrázta a fejét. Előrenyúló fekete orrát karmai közé fogta, két hosszú csápját leeresztette a szemére. – Soha nem engedsz magadhoz! – nyöszörögte a lány. – Ennyire rút vagyok neked? Társa kibontakozott bezártságából. – Nagyon szép vagy. Soha nem láttam még Ilyen szépet, de… – „Én egy tohonya fekete ördög vagyok. Egy otromba rém. Hát hogy mondhatnám ezt meg neked” – dübörögte a vére, de ezt a gondolatot nem hagyta feltörni. Hónapok teltek el. Évek. A lány egyre kevesebbet fordult a csillagok felé. Kedve vidámabb lett. Megszokta ezt az életet, beletörődött sorsába. A szörny megújult a boldogságtól. Mozgása meggyorsult, gondolatai felfrissültek. Hosszú történetekkel szórakoztatta a lányt, amikből már maga sem tudta, mennyi az, amit álmodott, mennyi, amit talán apja mesélt neki. Egyiket a másikba öltve fűzte történeteit, benépesítve vele a kietlen bolygót. Egyszer, amikor a lány békésen aludt az árnyékban, valami megcsillant a levegőben. Egyre lejjebb ereszkedett, egyre közelebb ért. Aztán finoman összeért a bolygó felszínével. Pontosan ott, ahol a homok által félig betemetett űrhajó csonka orra kimeredt a földből. A szörny szívkamrája összeszorult. Lábait hideg remegés fogta el. Lelkében fagyos szélvihar söpört. „Elbújni, elbújni, meglapulni mozdulatlanul, nehogy észrevegyenek!” Az űrhajó ajtaja felcsapódott. Vállas, overallos férfi lépett ki belőle. Megállt a lépcső tetején, kezével leárnyékolta az arcát. Körbenézett a tájon. – A pokol – szólt hátra egy rövidre nyírt szakállas férfinak, aki közvetlenül mögötte lépett ki az ajtón. – Itt egy lélek sem maradhatott életben. Megette a fene az egészet! Társa mellé lépett, összehúzta a szemét. – Homok, homok mindenütt. Undorító világ. Az overallos rácsapott a lépcsőkorlátra. – Itt nekünk már semmi keresnivalónk. Akár le is adhatod a jelentést, így vagy úgy, de megvannak. – Legyintett. – Egy kicsit körül kellene nézni! – Mi a fenének, ha valaki túlélte is, ebben a víztelen világban nem sokáig tengődhetett. Tudod, milyen hideg lehet itt éjszaka? – Azért mégis! – Ha ragaszkodsz hozzá, hát menj! – mondta az első, és leült a lépcső legfelső fokára. Zsebéből előkotort egy sárga golyócskát. Bedobta a szájába. – Megvárlak. A szakállas vastag talpú cipőjében letornászta magát a meredek lépcsőn. Eltűnt az űrhajó mögött.

Órák múlva jött elő. Társa még mindig a lépcső tetején ült. A korlátnak támaszkodva aludt. A léptek csattanására felriadt. – Na? – Semmi. – Tartoztál az ördögnek egy úttal. A szakállas megrántotta a vállát. – Egy halvány nyom sem. – Nem hát. Lakatlan, üres golyóbis ez. Társa fellépett mellé. – Akkor mehetünk – mondta. – Szegény ördögök. Nyugodjanak békében! – fordult a hajdani űrhajó kiálló orra felé. – Indulás! – szólt a másik. Belépett az ajtón. – Várj! – kiáltott fel a szakállas. – Ott, nem messze, egy fekete foltot láttam mozogni!… – Képzelődsz. Itt az égvilágon semmi sem mozog. – De igen, ott… ott! – mutatott a távolba. – Igen, mintha tényleg! Megnézzük! – oldalára csapott, hogy ellenőrizze fegyverét. Elindult lefelé a lépcsőn. – Arra, arra! Egymás nyomában taposva meneteltek a homokban. A fekete folt hol eltűnt, hol előjött, mintha csalogatná őket. Egy meredek szikla tövénél érték utol. – Förtelmes ronda állat vagy rovar. Az isten se tudja… – Oda nézz, egy ember fekszik a földön, ott, a rovar mellett… Egy nő! Talán épp most ölte meg az a dög. Előkapta fegyverét, és azonnal lőtt. A szörny sóhajtott egyet, és összerogyott. A lány felriadt a zajra. Felült. – Él! – kiáltotta a szakállas. – Az istenit, épp jókor érkeztünk, még felfalta volna az a féreg! – Mi van? Mi történt? – kérdezte gondolataival a lány. – Érted jöttek – érezte agyában az elhaló sóhajt. – Elvisznek magukkal… haza… – Értem?! – döbbent meg a lány. – Az lehetetlen. Értem? – Igen. – Nem tévedsz?… – …………… – Akkor hazamegyünk? Istenem, haza! – Haza – nyögte a szörny. – Hazamész. – És te? Hisz azt ígérted… – Nem mehetek… legyél bol… dog! – Mi van veled?! – ijedt meg a lány. – Nézd, még mozog! – kiáltotta a szakállas. – Lődd le, még magához tér! „Ne”! – sikított a lány, de hang nem jött ki a torkán. – Így, vége – mondta az overallos. Eltette a fegyverét. – Furcsa ez a lány, nem szól, észre sem vesz bennünket. Mi lehet vele? – Lehajolt hozzá, megérintette. A lány összerezzent az érintéstől, de nem válaszolt. Ült, fejével a szörny felé fordulva. „Mi van veled? Válaszolj! Szólj valamit! Ugye nem… Megígérted, hogy velem jössz! Beszélj, beszélj!” – Vak – állapította meg a szakállas. – Megzavarodott. Szörnyű dolgokon mehetett keresztül. Csoda, hogy túlélte. – Rossz bőrben van. – Éppen az utolsó pillanatban érkeztünk. – Sír – mondta a szakállas. – Nézd, sír. – Lehajolt, és keze élével megtörölte a lány arcát. – Ne félj, most már jó kezekben vagy. Hazaviszünk, elfelejted az egészet…

– Hagyd! Biztosan a boldogságtól. A megkönnyebbüléstől. Te is sírnál a helyében. – Az lehet. – Épp az utolsó pillanatban. Micsoda szerencse! – Lehajolt, és ölébe vette a lányt. Hosszú lépésekkel elindult vele az űrhajó felé. Rőczey György rajzai

GEORGIJ GUREVICS

NÁLUNK A FÖLDÖN PROLÓGUS A férfi lehunyta, majd kinyitotta a szemét… s nem hitt annak, amit látott. Változatlanul a pilótaszékben ült, a karfájába kapaszkodott, a pilótaülés azonban nem a padlón állt. Az űrben lebegett, lába alatt, hihetetlen messzeségben, sötét szurokba süllyedt csillagok ragyogtak, feje felett óriási glóbusz lebegett, a légkör kék karimája szegélyezte, melyet ciklonok széles foltjai tarkítottak. És hol az űrhajó, a parancsnoki fülke, a kajütök, a raktárhelyiségek, a hajtómű, a gépház? Hol a kapitány, hol vannak a bajtársai: a mérnök, a biológus és a fizikus? Nincs itt senki! És semmi! Csak a pilótaülés maradt, a vezérlőasztal fele s egy darab fal, melyet ferdén elmetszettek. S a glóbusz a feje felett, az üres tér, a fekete szurokba süllyedt apró csillagok. A gépkocsi-abroncs elhasználódik útközben, a motor működés közben, a fénysugarak megtörnek, viszszaverődnek, valami elnyeli őket, vagy kihunynak a térben vagy a negyedik dimenzióban, ha a sugarak negyedik dimenzióbeliek. Itt azonban sem a berendezés, sem a legénység nem segíthet neki. Különben is, emberek nincsenek a negyedik dimenziós térben, s berendezés sincsen. Csupán megbízólevél arról, hogy egy másik világban lesz a dolognak a címzettje. Ha viszont ez a megbízólevél szertefoszlott, a másik világba nem a teljes üzenet jut el, hanem annak csupán egy darabkája, csücske: a pilótaszék és benne az ember. Még jó, hogy egy teljes ember, megtörténhetett volna az is, hogy testének csak a fele jut el oda. Nem hitt annak, amit látott, s csak meresztgette a szemét. Senki és semmi. Megrémült, elsápadt, eszébe jutottak társai. Egy másodperce még mellette voltak, mosolyogtak, kacsingattak rá szkafandereik alól, tréfálkoztak, egymást biztatgatták. Eltűntek, optikai csalódássá torzultak, vagy semmivé lettek; legyen áldott az emlékük! Mellesleg az ő helyzete sem jobb. Nem sokkal jobb. Rövid haladékot kapott. Él, amíg szkafandere kitart, amíg nem használta el oxigénkészletét. Fizikai térben a fizikai tárgyak azonban nem lebeghetnek mozdulatlanul. Ha pilótaszéke elrepül a bolygó mellett – néhány napon belül, amikor elfogy szkafanderében az oxigén –, megfullad. Ha viszont a bolygóra zuhan, néhány percen belül elég, ahogy a meteoritok elégnek. Zuhanni fog, vagy elsuhan a bolygó mellett? Mindkét esetben fékeznie kell. Megkereste a pilótaszék karfáján a gombokat, s mindkettőt megnyomta. Se zaj, se fény, a vezérlőpult fele s a kabin falmaradványa azonban megrándult, előremozdult, az irányítórakéták tehát működnek. De vajon milyen irányban fékeznek, s merre gyorsítanak? Aha, a faldarab vörös színűvé válik. Nyilván a légkörbe ért s izzik. Fékezz, fékezz, fékezz! Fékezz, ha élni akarsz! A faldarab peremei olvadoznak, lángoló fémcsöppek száguldanak el mellette. Érzi, a pilótaszék is felizzott. Vajon a szkafander kibírja-e? Hol fejjel előre, hol oldalvást zuhan, fogalma sincs, merrefelé. Pfuj, de meleg van! Lám, már a pilótaszékről is izzó cseppek válnak le. Fékezz, fékezz, amíg a fékezőrakéták szét nem olvadnak! Nem kellene kinyitni az ejtőernyőt? Veszélyes, eléghet a tartókötélzet. Műszerei nincsenek, a magasságot nem ismeri, mindent találomra, az érzékeire hagyatkozva kell tennie. A kabin maradványai tüzes meteoritokként szakadnak le, de a férfi a pilótaülésben még él… egyelőre. A glóbusz egyre nagyobb előtte, a ciklonok csipkéje mögül sárgás, szürkés és kékes foltok kandikálnak ki. Csak nem tengerek, erdőségek? Úgy látszik, van élet ezen a bolygón. De vajon te életben maradsz-e? No, ejtőernyőm, te jó barát, benned van minden reményem! Minden vagy semmi? A SZALAG Igen vagy nem, igen vagy nem? Dönteni kell, s végérvényesen el kell szánnod magad. A legszívesebben felkiáltanál: „Nem, nem, nem, nem és nem!” Vagy kitartson az „igen” mellett? Az „igen” fontosabb, egyszerűen elkerülhetetlen. A „vágy” és a „szükség” vitázik egymással, én pedig csak ülök ölbe tett kézzel, s fogalmam sincs, melyik diadalmaskodik. A Földön ilyen nem fordult elő. Kora gyermekkoromtól fogva nem volt vita az „akarom” és a „kell” között. A kisgyereknek rendesen kell ennie, hogy nőjön, én pedig rábeszélés nélkül kanalaztam a kását:

egy kanállal a papáért, eggyel a mamáért, eggyel a nagymamáért. A kicsiknek meg kell ismerniök a felnőttek világát, mindent meg kell tudniuk, meg kell tanulniuk. És én szívesen vizsgálgattam séta közben vagy a képernyő előtt ülve a felnőtt világot. Járni, majd futni és ugrálni tanultam, megtanultam olvasni, kedvvel forgattam a könyveket. Minden érdekelt. S nem ellenkeztem, ha így szóltak hozzám: „Tedd félre a könyvet, menjünk az állatokhoz.” Vagy máskor: „Elég volt a játékból, ülj le olvasni.” S nem morogtam, ha az iskolában a fizikaórát irodalomóra követte, az irodalmat pedig torna. Élvezettel úsztam a sós hullámokban, siklottam a hóval borított fenyők alatt a kitaposott sínyomon, s örömmel törtem a fejem a szerkesztési feladatokon. Milyen nagyszerűek is fagyos napokon az erdeink, amikor az égbolt, a hó kék és csillog, mintha üvegszilánkokkal lenne beszórva. Mellesleg most alaposan elkalandoztam. Takarékoskodnom kell az idővel és a szalaggal. Ez az utolsó szalagom. S úgy érzem, hogy utolsó perceim is. Röviden: a Földön minden egyszerű és világos volt a számomra. Emlékszem, az érettségi előtt, amikor egy fiatalembert általában világrengető történelmi problémák foglalkoztatnak, padtársam a következőt kérdezte: „Minek él az ember a világon?” Már nem emlékszem, mit felelt a mi kedves, de kissé elkeseredett nevelőnk. Valamit hosszasan és ellentmondásosan magyarázott. Nem értettem s nem is jegyeztem meg. Nyomban felálltam azonban, s megkérdeztem tőle: „Vajon nem lehet egyszerűen csak élni?” Mert én magam így, egyszerűen éltem, ahogy szüleim éltek, s nem akartam másképp. Apám ásványi kincsek után kutatott a Földön és a Venuson, anyám óvodában dolgozott; nagyon szerette a kicsinyeket. Az iskolában a tanárok dolgoztak, minden szomszédunk dolgozott, s dolgozott városunk minden lakója. Másképp nem lehetett élni. Én magam is a munkára készültem, ehhez azonban be kellett fejezni az iskolát, s szakmát kellett választanom. Nem haboztam sokáig, mivel hajlamaim már az iskolában megmutatkoztak. A matematikát választottam. Nem mondhatom, hogy különlegesen nagy tehetség voltam, az nem. A matematika világosságával, csalhatatlan bizonyosságával vonzott. Lényegében ez az egyetlen tudomány, melyben a válaszok csalhatatlanok és örök életűek. Kétszer kettő az négy, pontosan négy, s mindig négy, de csak a matematikában. A másodfokú egyenletnek két gyöke van, a harmadfokúnak három, s ha két érték külön-külön azonos egy harmadikkal, akkor egymással is azonosak. Egyszerű, világos és biztos dolgok! Itt nem volt ellentmondás. Matematikával akartam foglalkozni, a Földön szükség volt a matematikára. A főiskola elvégzése után az asztrográfiára szakosítottam magam: a csillagtérképek összeállításához szükség volt matematikára. Csillaghalmazokkal volt dolgom, három, négy, hat egymással összefüggő test mozgását kellett kiszámítanom. Lagrange óta csupán részletmegoldásokat ismertek. De bátran állítom, még itt sem voltak kételyek. Nem mindig találtam elegáns megoldást, de ha találtam megoldást, azt ellenőrizni lehetett, s meggyőződhettem, hogy a feladatot helyesen oldottam meg. Apám szerette anyámat, anyám viszonozta ezt. Mindketten imádták a gyerekeiket, s azt hangoztatták, hogy az élet gyerekek nélkül nem teljes. Nekem pedig az volt a véleményem, hogy ez így van rendjén, családra feltétlenül szükség van. S ebben nem volt ellentmondás: eljött annak ideje, hogy szerelmes legyek, s a lányok izgattak, főképp egy közülük – egy karcsú, barna hajú. Fürge volt, akár a gyík. Ekkor azonban hiba csúszott a dologba: én ugyanis lángra lobbantam, ő azonban közömbös maradt irántam. Lehet, hogy túlságosan is hétköznapinak tűnt neki ez a vörös képű, keménykötésű legény, aki majd kicsattant az egészségtől. Mást választott. Pont az ellenkezőjét: göndör hajú, kidülledt szemű költőt, aki melankolikus verseket írt a viszonzatlan szerelemről. A költő versei a szánalomra számítottak, s a lányok szinte kivétel nélkül mind majd a nyakukat törték, hogy vigaszt nyújtsanak neki. Bennük, vagyis a lányokban erős az anyai ösztön, s örülnek, ha szerelmük olyan, akár egy kisgyerek. Így vagy úgy, de én lettem a fölösleges harmadik, s belecsöppentem a nem kívánatos vendég megalázó szerepébe. Megéreztem, hogy mennem kell, s jobb, ha minél messzebbre megyek, úgy, hogy ne kerítsen hatalmába a kísértés, hogy újból feltárcsázzam rádiótelefonjának számát. S épp jókor jött egy ajánlat: egy, a Galaktika centrumába induló expedíciónak asztrográfusokra volt szüksége. Tízmilliárdnyi csillagot kellett feltérképezni, rá kellett jönni bonyolult fejlődésrendszerükre, örömest beleegyeztem. Mert az, hogy csak úgy élsz, egyszerűen, még nem jelenti, hogy könnyű az életed. A világűrbeli bolyongások fizikailag megterhelők, de világos minden, az, hogy mit szabad és mit nem szabad tenned közben.

Végigcsináltam a felkészülést, amelyen át kellett esnem, s a kellő pillanatban helyet foglaltam a pilótaülésben, behunytam a szemem, kinyitottam… s kiderült, hogy a világűrben vagyok, egy nem tudni, milyen idegen bolygó felett. Rémület és szomorúság fogott el… s teljesen világos volt számomra, hogy engem is csupán egy hajszál választ el a pusztulástól, hogy létem e világon – csupán haladék. Világos, hogy fékeznem kellett; a fékezőrakéták szerencsére működtek. Világos, hogy ki kellett nyitnom az ejtőernyőt, szerencsére az ernyő kinyílt. Világos, hogy veszélyes dolog sűrű erdőbe ereszkednem, sikerült egy tisztáson leszállnom. A tisztáson kisebb láp húzódott, patakocska folyt belőle. Megkóstoltam a vizét – nem lettem tőle beteg. Elindultam lefelé, a folyás mentén; a patak folyóba torkollott. A folyón csónakok úsztak, a csónakokban pedig emberek ültek. Olyan emberek, mint én, két kezük és két lábuk volt. Világos volt, hogy nincs miért elbújnom, egyedül sokáig nem maradok életben egy idegen bolygón. Én pedig elindultam hozzájuk, ezekhez az emberekhez, feléjük indultam, hogy megnézzem, mifélék. … S lám, már huszonkét, de lehet, hogy huszonhárom esztendeje – itt nehéz követni a földi időszámítást – nézem, hogy mifélék is ezek az emberek. Olyanok, mint mi, két lábuk, két karjuk van, az orruk ott az arcuk közepén. Igaz, orruk nagyon hosszú, arcuk hosszúkás, durván mondva, amolyan lópofa, bőrük igen sápadt, betegesen kékes árnyalatú, mint a vérszegény kisgyerekeké, akik már régóta fekvőbetegek. Még az ajkuk is kékes színű. Most már tudom, hogy ez a vérüktől van. Az itteni embereknek kék színű a vérük, akár a polipoké vagy a rákoké… és az előkelő arisztokratáké. Rézatom a vasatom helyén, hemoglobin helyett hemocianin s az itteni őslakók ereiben forró vörös vér helyett forró kék vér csobog. Nyilván nem az anyag szabja meg a formát. Nagyon hasonlítanak ránk. Igaz, az arcuk hosszúkás és csüggeteg. Már megszoktam. Most már ezeket az arányokat látom szabályosnak, s magamat látom telt arcúnak. Huszonkét éve tart ez, de az is lehet, hogy huszonhárom. Nem találtak meg a mieink, s most már valószínűleg nem is találnak meg. Nyilvánvaló, hogy hátralevő éveimet a kékvérűek társadalmában kell leélnem. Pedig az első esztendőkben erősen reménykedtem. Feszülten vártam. Egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, tüzet és szürkésbarna füstöt okádva, a kereskedőpultokat és – sátrakat összetiporva, rakéta száll le a város főterére. Kilépnek belőle a mieink, s megkérdik: „Hol van itt maguknál az asztromatematikus Kozlov?” Ez ugyanis a nevem – Kozlov. Gyakori, nem túl eredeti név. Itt persze nem tudják. Vörösvérűnek hívnak. Vérem színe természetesen meglepte őket, egyre kérik, hogy sajtoljak ki egy-egy cseppet horzsolásaimból. Vártam. Borzasztóan vártam. Minden egyes dübörgésre kiugrottam az utcára, faggatóztam, mi dübörög, honnan ered a robaj. Hiába vártam. S elveszítettem a reményt, mert eszembe jutott a matematikai igazság. Egyszerű számítás: a Galaktika centrumában tízmilliárd nap van. Hány expedíciót küldhet a Föld? Évente úgy ötre-tízre telik az erejéből. Egy expedíció egy bolygórendszert tud felderíteni, legjobb esetben is csak kettőt-hármat. Tehát az esélyem egy a milliárdhoz. Még ha arra nem gondolok is, milyen nehéz megtalálni egy bolygón egy embert. Saját erőmből próbáljak kiszabadulni? Puszta kézzel azonban aligha teremtem meg a téren kívüli bolygóközi utazást. Ehhez a XXII. század iparára van szükség, nálam viszont csupán a biztonsági vésztartalék van: egy pár fotonkés, szintetizátor, dezintegrátor. Turistaútra és nem világűrbeli szerelésre alkalmas készlet. Bevonjam munkámba a kékvérűeket? De hiszen ők még a kézműves-munka, a fafűtés képviselői. Még nem találták fel a puskaport, nem ismerik a gépeket, fogalmuk sincs az elektromosságról. Magyarázgattam nekik a gőzgép működési elvét, de elkészíteni képtelenek. Nincsenek hozzá kovácsok. Nehéz értékelni egy idegen kultúrát. Talán a XVI. században élhetnek, de lehet, hogy csak a XV-ben. Hét évszázadot pedig aligha tudsz átlépni még egy a jövőből érkezett, tapasztalt matematikus súgásával sem. Különben ők maguk sem akarják átlépni. Minek nekik az ipar? Az ártéri réteken szép csendben magától is kinő a gabona, még szántani sem kell, a magokat egyenest az iszapba szórják. A dombokon bárányok tépdesik a füvet. Nézz néha feléjük, s csattogtasd az ostorod. Így hát, ismétlem, arra ítéltettem, hogy a kékvérűek bolygóján a nehezen kimondható Heiszaa államban éljem le hátralévő életem. Igen, vannak államaik, s vannak királyaik vagy cárjaik, sahjaik, négusaik, szultánjaik – ahogy akarod, úgy fordíthatod a „haszauaa” szót. A mi királyunk – haszauaa Heiszaa örökösen háborúban áll szomszédaival. Dédelgetett vágya, hogy hatalma alatt egyesítse az egész folyóvölgyet, a forrástól a torkolatig. Lehet, hogy ezután hajózni kezd, felfedezi a helybéli Amerikákat, amelyeket a világűrből láttam. De

a vágya egyelőre csak vágy maradt. Beszélnek róla, isznak rá az esti lakomákon a királyi udvarban. Én magam hallottad, mivel részt vettem ezeken a dáridókon. Képzeljenek maguk elé egy kőből épült komor termet, mely ugyan keskeny, de nagyon magas, s visszhangzik, akár egy üres templom. Szürke falait faragatlan homokkőből emelték, a falak egyenetlenek és füstösek. Dermesztő hideg árad belőlük, kandalló nem melegíti fel őket, még az az óriási kemence sem, melyben egy egész vadkant vagy borjút meg lehet sütni. A terem közepén lépcsőzetes piramis. Ez az asztal. A király – a haszauaa – lábát maga alá húzva, a legtetején ül. Az ételt egy kis szőnyegre teszik elé. Egy fokkal lejjebb ül a királynő, a szőnyeg a keze magasságában terül el. S még lejjebb, az ő lábánál ülnek az udvar bizalmasai: a bárók, nemesek, káno (szintén haszauaa a nevük, de az „a” hangot itt másképp ejtik: szaggatottabban ás nyafogón). A kékvérűek nyelve a mi fülünk számára nehezen felfogható. Kevés benne a mássalhangzó, a magánhangzókat pedig hangnemük, hosszúságuk és szaggatott kiejtésük alapján különböztetik meg. 28 olyan szóra találtam, melyet így írnak: „aaa”. Mindegyiket másképp ejtik, így hát jobb, ha a pontatlan földi terminusokat használva mesélek. Legyen hát a haszauaa – király, s a haszauaa – báró. Tehát a királynő felfalja azt, amit a király hagy neki, ami pedig utána marad, azt a báróknak dobálja. A bárók az ételmaradékaikat egy asztallal lejjebb hajigálják a lelkipásztoroknak (vagy a papoknak, így is hívhatjuk őket). A vallás itt a feudális urak alatt helyezkedik el (pontosabban ül), de ez nem fedi pontosan az államban betöltött szerepét. Az elmúlt évezredben a Földön a királyok, miközben szomszédaikkal ellenségeskedtek, szövetségre léptek szomszédaik szomszédjaival. A gőgös és nyakas bárókkal folytatott vitákban a helybéli király az egyházra támaszkodik. Békeidőben. Háborúban nincs mit tennie, a királynak szüksége van a bárókra és csapataikra. A király személyes kísérete, testőrei a negyedik emeleten foglalnak helyet. Ők az egyház asztaláról kapják a maradékokat. Még lejjebb helyezkednek el az udvari mesteremberek: ékszerészek, lovászok, fegyverkovácsok, csillagjósok, bohócok, költők (tudomány, technika és művészet). Nos itt, a csillagjósok és a komédiások között van az én helyem. Tehát rideg kövekből emelt terem, árnyak imbolyognak a bekormozódott falakon, égett olaj és szesz szaga terjeng. Középen pedig az asztalpiramis: zabáló, üvöltő, hahotázó csürhe, mely asztalról asztalra hajigálja a lerágott csontokat. A király zabál a legtöbbet és a legtovább. Hivatását és rangját tekintve egyaránt nagyevő. Ezen a nyomorúságos bolygón a jóllakás lehetősége a jólét, az erő, hatalom és rang jele. A király az első ember a királyságban, tehát ő mindenkinél többet zabálhat, zabálhat anélkül, hogy arra kellene gondolnia, hogy takarékoskodjon vagy félretegyen, s bőkezűen hajigálhatja lefelé az ételmaradékokat. A lakoma hatalmának a demonstrálása. Kötelessége, hogy rágjon és nyeljen, hogy mindenki lássa, milyen hatalmas. A királynő, az ország első asszonya mindenkinél gazdagabban öltözködhet, s ezt meg is kell tennie. Hivatását és rangját tekintve az ország első divathölgye. Több a ruhája, mint bármely bárónőnek, s ezeket meg kell mutatnia, így hát a királynő félóránként feláll az asztaltól, hogy új ruhában jelenjen meg. A korábbi ruha, amelyet félórával ezelőtt viselt, tüstént repül lefelé a bárók asztalára. Az a bárónő, aki a királynői vádakról levett ajándékhoz jutott, szintén átöltözik, ruháját lejjebb küldi. Minden félórában lezajlik ez a számomra egyhangú és unalmas öltözködési ceremónia. A mulatozókat azonban szórakoztatja, a királynő mindegyik megjelenését nagy zsivaj fogadja. Izgatottan megtárgyalják, kit ajándékoztak meg, kit hagytak ki, kinek a csillaga van felmenőben, s ki lett kegyvesztett. Mindenki részeg, mindenki jóllakott, őfelsége pedig csak eszik és eszik, fal, amíg feleségét el nem fogja a hányinger. Ez a jel a szünetre. Megkezdődik a művészi rész. Komédiások ugrándoznak, bohócok konferálnak, költők a húrokat pengetve ódákat improvizálnak, arról énekelnek, milyen nagyszerűen ettek és ittak a királyi lakomán. Én pedig ülök a sarokban, összehúzom magam, megbújok, mint egy lusta iskolás fiú, s bízom benne, hogy ma nem hívnak felelni. De ó jaj, a ceremóniamester pálcája váltamhoz ér. – Kelj fel, vörös vérű idegen, őfelsége téged akar hallani. Meséld el, hogyan mulatnak a varázslók a Varázslók országában. – Nálunk, a Földön, a varázslók bolygóján ritkák a lakomák. A mi korunkban az étkezés nem ünnep. Mindenki jóllakott, mindenki tudja, hogy ártalmas dolog túlterhelni a gyomrot, ínséges időre számítva

zabálni pedig értelmetlenség. Igen, s a finom falatok nem ritkaságok. Felhívod a raktárát, megrendeled, s félóra múlva már nálad is van a csomag a háziposta segítségével. Különben is, a varázslók nem kedvelik a gyomor élvezeteit, jobbnak látják, ha a szemüket lakatják jól szép látvánnyal, képekkel, melyek mozdulatlanok vagy mozognak (hogyan magyarázzam meg nekik, mi az, hogy mozi?). Amikor pedig agyuk belefáradt már a munkába – a varázslók többnyire a fejükkel dolgoznak, szobában, asztal mellett –, akkor sétálni mennek, mi több, repülnek. Milyen kellemes a fagyok beálltakor a tengerparton tölteni egy napot, heverészni a forró homokban, vagy nyáron a nagy forróságban elrepülni a hegyekbe s gyors léceken siklani a csillogó havon. A távolság nem létezik számunkra. Vannak olyan vassárkányaink (a sárkány számukra világosabb, mint a repülőgép), melyek félóra alatt végigrepülnének a folyótok felett a forrástól a torkolatig. Hasukban karosszékek, sőt még ágyak is vannak, akár szenderegni is lehet útközben. A kocsis pedig a sárkány orr-részében ül. Megnyom egy szöget, a sárkány felbődül, felsivít, szárnyát szénárja, s felröppen. Egyre magasabbra. A házak mint dobozkák, a fák mint fűszálak. S jönnek a felhők. Olyanok, akár a köd, fehérek, érintésüktől nedves lesz a szárny. Te pedig áttörsz rajtuk, feszesek, akár a libatollal jól megtömött párna, olyanok, mint a napfényben csillogó hóbuckák. S a Nap ott ragyog felettük a sötétkék égbolton, mely kékebb, mint a ti véretek… Én csak beszélek, a bohócok és a harcosok pedig versengve szellemeskednek. Számukra minden nevetséges és ostoba, s mind igyekeznek kinevetni. – Az étkezés nem ünnep? Hahaha! Szegények ezek a varázslók. Egy morzsa élelem sincs a házukban, hát éhgyomorra mulatnak. Asztalnál ülve a fejükkel dolgoznak? Talán a homlokuk verik az asztal lapjához? Vassárkány? Hahaha! Elrozsdásodik az esőben. A felhők olyanok, mint a köd, mint a párna? No, jól elhajítottad a sulykot, Vörösvérű! Hazudj csak, de ne feledd, mit hazudsz. Vagy köd, vagy pehelypárna. A kettő közül az egyik. Nyilván nem kellene mesélnem a Földről. De ha már így hozta a sors, nehéz megsérteni a kormányt. Az én mesém az udvari műsor elmaradhatatlan attrakciója. A mesemondókat különben itt nagyra becsülik. Könyv nincs, a könyvnyomtatást még nem fedezték fel. A kéziratok pedig drágák, egyébként is kevés az írástudó ember, aki el tud igazodni ezekben az irományokban. Meséimet a királyi udvarban, a városban adom elő. Mindenütt mesélek, ott is, ahol kell, és ott is, ahol nem. Bizonyára kellemes visszaemlékeznem a Fölre. Voltaképp mi maradt meg számomra az emlékeken kívül? Minden űrhajós vágyódik a bolygó után, ahol született, minden fedélzeti naplóban vannak nosztalgiával teli oldalak. Érdekes, hogy a legtöbbet a földi természetről írnak – a juharfa csipkés árnyékáról, a csöndes öblök fodrozódó vizéről s az apró halakról, ott kergetőznek a homokos meder fényfoltjaiban, a tenger lilás pereméről, a láp szélén virágzó szende nefelejcsekről… S persze a fehér nyírfákról, melyek igazából sohasem fehérek, pirkadatkor gyöngéd rózsaszínűek, naplementekor narancsszínűek, sötétedéskor orgonaszínűek, öregkorukra tarkák, amikor ifjak, akkor pedig fakó színűek. Én nem a természet után vágyom. Természet itt is van elég. Csipkés lomb, villámgyorsan cikázó halacskák, fodrok és hullámok, sőt még nyírfák is – van itt minden. Civilizáció, az nincsen. A városról álmodom. A közlekedési lámpák előtt megálló autókról. Zúgó vízcsapokról, dübörgő légkalapácsról. A mértani szabályos táblákról az útkereszteződések felett csúcsforgalomban, amikor minden diák, tisztviselő az egyénileg engedélyezett 150-300 méter magasan repül a munkába. Vágyódom a tömeg, a sok ember után. Látom a metró mozgólépcsőjét. Ember embert követ… Egy mozgólépcsőn több az ember, mint itt az egész városban. Hiányzik a rohanás, a feszített, percekre beosztott élet, mely annyira más, mint az itteni értelmetlen órák. Hiányzik az információőzön: minden reggel új hírek a rádióban, lapokban. S hiányoznak a papírzümmögéssel megtöltött olvasótermek, a könyvekkel, videokazettákkal sűrűn teletömött polcok. Kínszenvedés számomra az élet itt, ahol semmit sem ismerhetek meg. Hiányzik a gépek, a benzin és a vas szaga. Hiányoznak a dugattyúk, a hajtókarok. Szenvedek villanyfény nélkül. Nyomaszt az itteni éjszakák sötétsége s a nyomorúságos faggyúgyertyák és mécsesek. A sötét, kövezetlen utcák s bűzös saruk. A mosakodás a kút vizében. Úgy szeretnék bemenni egy rendes fürdőszobába, ahol hideg és meleg víz, zuhany és ionzuhany is van.

Leginkább azonban a földi emberek hiányoznak, az ismeretlenül utadba kerülő emberek, akik barátaid és testvéreid. Gyakran eszembe jut a röpke földi üdvözlés: „Segíthetek?” Ez a régebbi köszönést váltotta fel, a „jó egészséget”, vagyis azt, hogy légy egészséges s ne betegeskedj. Hiányzik a baráti földi segítőkészség, melyet akár a saját ügyeik háttérbe szorításával is mutatnak az emberek. S hiányoznak a tartalmas földi beszélgetések. Hogy mindenkinek megvan a maga értéke, nincs érdektelen ember. Az emberek itt félnek egymástól. Kihalt helyen találkozva elkerülik egymást, sőt elrejtőznek, fejvesztve menekülnek. Veszélyes itt az élet. Kockázatos dolog sötétben kilépni a házból. Megölhetnek akár azért is, hogy elvegyék a ruhádat. Mindenki fegyvert hord. Verekedés közben a kardjuk után kapnak. Az a néhány strázsa jobbnak tartja, ha nem bújik elő bódéjából: nehogy nekik döfjenek a hátukba kardot. A király pedig a citadella vastag falai mögé bújik a városlakók elől. A városlakók viszont városuk falai mögé bújnak, félnek az idegenek és saját báróik rajtaütéseitől. S nem véletlenül félnek. Emlékezetem szerint hatszor ostromolták a várost; kétszer be is vették és kirabolták. S magától értetődően minél rövidebbek a falak, annál könnyebb őket védeni. Hosszú falakat építeni különben is sokáig tart, és sok munkába kerül. A falakkal bekerített térség értékes, a kis utcák keskenyek, a házacskák szűkösek, csak három ablak nyílik az utcára. Én egy strázsa családjánál lakom koszton-kvártélyon és a felügyelete alatt. Mindössze egy szobája van, s mindnyájan ott szorongunk: a strázsa a feleségével, siheder fia, majdnem felnőtt lánya és én ötödiknek. Még örülhetek, hogy van egy saját sarkom, benne ágy, kis láda, polc. Vízvezeték helyett egy hordó víz, a szennyvizet és a többit éjjel kiöntik az utcára. Bűz, mocsok, piszok, gennyes fekélyek, férgek. A városi lakóknak, főképp a nőknek, akik szinte soha nem lépnek ki a házból, a mellük beesett, hátuk hajlott, s angolkórosan felfúvódott a hasuk, mint a Vénuszoké a XVI. századi német képeken. Ahogy mondtam, amióta itt vagyok, hatszor ostromolták a várost. Kilenc alkalommal a város lakói elmenekültek. Tizedszer, ez nemrég volt, menekülni akart az én házigazdám is. Hamuval sokáig pucolta pajzsát és harci szekercéjét, fontoskodott, páncélingben fel s alá járkált a szobában, kopjájával a padlót verte. Valaki a határ menti sztyeppén vagy száz bárányt elhajtott a városi nyájból. A bűnösöket természetesen meg kellett büntetni. Mellesleg az igazságszolgáltatás kevéssé izgatta házigazdámat. Egyre arról beszélt, milyen hihetetlenül gazdagok az ellenségeik, mennyi kincset, gyűrűt, pénzt, nyakláncot hoz majd haza a hadjáratból. – A bárányokat pedig mind egy szálig elvesszük tőlük – kérkedett. – Még tenyészteni sem hagyunk egyet sem. Hadd verjék a fejüket a falba a pocakos pimaszok! Hadd vesszenek éhen feleségeik és gyermekeik! – Nálunk a Földön egyáltalán nincsenek háborúk. Az utolsó összecsapás száz éve volt, de azt is rögtön abbahagyták. S egyáltalán, veszekedés sincs. Csak egyen vitatkoznak: hogyan lehet mindenkit még jobban ellátni? Nem jut elég bárány mindenkinek? Nos, ha kevés a legelő, ha ezer bárány legel rajta, s éhes száj is ezernyi van (a milliárdot szándékosan cserélem fel ezerre. Milliárd – érthetetlen és felfoghatatlan szó a kékvérűek számára), a varázslók összegyűlnek, hogy megvitassák, hogyan segíthetnének a dolgon. Növeljék a legelőket az erdők vagy a tengerfenék kárára? Vagy (végül is ezt a döntést hozták) kádakban állítsák elő a bárányhúst? Voltaképp mi szükség a bárányra? Tépdesi a füvet, a gyomrában megemészti, s amit megemésztett, édes hússá változik. A varázslók kitalálták, hogyan lehet a füvet a bárány gyomra nélkül hússá változtatni. Van tehát nálunk annyi hús, amennyi csak kell, jut mindenkinek, amennyit kíván, s amennyi jár. Hahotáznak. – Hordóban bárányt nevelni! Jó vicc! – Nem állt görcs a mi varázslónk nyelvébe. Hazudni nem rest. – Varázsló bácsi, tessék, itt van szalma, csinálj nekünk sültet. A zord harcos önelégülten kuncog, s közben a kopjáját rázza: – Tessék, itt a nyárs, ez a varázspálca. Ha ráhúzok egy tucat bárányt, akkor igazam lesz. Nagyon is igazam. Hahotáznak. De ó, a kopjarázó igazság ez alkalommal nem diadalmaskodott. A harcos nem tűzhetett bárányokat varázspálcájára. Saját lován tér haza, de kinyúlva, arcát a ló sörényébe fúrta. Keze-lába tehetetlenül csün-

gött. A strázsa gerince megroppant. Harc közben kilökték nyergéből, s a lovak megtaposták. Él, magánál van, de nyomorék lett. Fájdalmai elviselhetetlenek. Nappal még fogát összeszorítva, férfiasan hallgat, éjszaka azonban szakadatlan nyög. Kínok között, mocsokban haldoklik. Én pedig… ugyan mit tehetek? Alkohollal kimosom a sebeit, azonban csontja tört, és idegei szakadtak el. – Mi az, Varázsló, a te mesés Földeden talán talpra állítottak volna? Akkor te miért nem tudod megtenni? – Nálunk a Földön minden varázslónak megvan a dolga. Vannak olyanok is, akiknek a dolga a gyors segítség. S ha valahol szerencsétlenség történik (háborúk nincsenek nálunk, de lezuhanhatnak emberek magas hegyekről vagy magas épületekről, s megsérthetik a hátukat, mint te), akkor ezek a gyors gyógyítók vörös keresztes fehér hintóban száguldanak a helyszínre, kerekeken vagy szárnyakon sietnek oda. A szerencsétlenül jártat hordágyra helyezik, s sürgősen elszállítják a gyógyítóházba. Az első dolog a röntgen. Persze te nem tudod, mi az a röntgen. Szóval megnézik, mi romlott el belül az emberben, átvilágítják, mintha üvegből lenne. Ó, igen, hisz nálatok üveg sincs, csillámpala van az ablakban. Átvilágítják, mintha csillámból lenne. Majd elaltatják s beledugják egy hűtőgépbe. A hidegben az élet és a halál is megfagy, semmi nem változik. Közben a varázslók olyan edényféléket szednek elő, egy-egy darab csontot, inat, ideget tesznek beléjük, mindabból, ami az emberben összetört, széthasadt, szétmállott. S kitenyésztik. Kinő a csont… a helyére teszik, az ideg… bevarrják. Az ember pedig alszik, egyre csak alszik. S csak akkor ébred fel, amikor már mindene összenőtt. Persze egy ideig még sajog, tornáznia kell… A harcos a fal felé fordítja fejét, válla remeg. Bátor férfi ez a balszerencsés rabló, de oly keserves számára, hogy az egész élet már mögötte van, s oly távol a mindenható varázslók országa. A fal felé fordulva sír, hogy ne lássuk könnyeit. A háziasszony szemrehányón csóválja fejét. A kékvérűeknél egy nő nem szidhatja a férfit, még egy idegent sem. A fia azonban, a jövendő családfő tört hangon megszólal: – Nem vagy rest hazudni. Miért kínzod az öreget? Valóban, miért is kínzom a haldoklót? Csupán azért, mert megszoktam, hogy az igazat mondjam. Feltett egy kérdést, s én válaszoltam: „Igen, a Földön talpra állították volna.” Nálunk a Földön nem szokás a hazugság segítségével kímélni az embereket. A házigazda meghalt, s sötét napok köszöntöttek be a családban. Szerény volt a strázsa zsoldja, s azt sem fizették rendszeresen, de kiegészítették az ajándékok, a megvesztegetés, több volt a megvesztegetés, mint az ajándék. A háziasszony, ó, jaj, nem állhatott kopjával az őrbódéban: nőknek való kereset után kellett néznie. Úgy döntött, hogy süteményt fog árulni. S nekilátott a sütésnek, zsíros füsttel telt meg hajlékunk. Ő sütött, a gyerekek pedig eladták a piacon, amit sütött. Úgy árulták, ahogy korábban nálunk, a süteményeket fémdarabokra váltották be. S közben, ahogy ez az itteni piacon szokás volt, igyekeztek a vásárlókra kisebb darabokat rásózni, és nagyobb darab fémet kapni. A vásárló viszont nagyobb darab árut követelt, s kevesebb fémet adott. Közben üvöltöztek, vitatkoztak, veszekedtek, s lelkiismeretlenül hazudtak. A gyerekek igyekeztek eladni a romlott hússal töltött pirogokat, a vásárlók pedig becsapták őket, réz és ezüst helyett vasdarabokat sóztak rájuk. A higiénia elemi szabályai ellenére a fémet a fogukkal próbálták ki, s a szájukban őrizték. Megjegyeztem, hogy ez a mocskos piac nem éppen egy fiatal lánynak és sihedernek való hely. A háziasszony csak sóhajtott egyet: – Hadd tanulják meg, milyen az élet. Mert te, ugye, semmiféle hasznos dologra nem tanítod őket. Rosszabb vagy, mint egy gyerek. Igaza volt, többet kellett volna segítenem. Hiszen annyi éve élek már velük teljes jogú családtag lettem. A huszonkét (vagy huszonhárom) év alatt azonban nem tudtam alkalmazkodni normáikhoz. Igen, Varázslónak hívtak itt, de én tudtam, hogy csak közönséges matematikus vagyok. Ismertem a topológiát, a matematikai sorokat és mátrixokat, az axiomatikát, a többdimenziós geometriát, a különböző testek problémáinak egyedi, asztrográfiai megoldását, amelyre egyáltalán semmi szükség nem volt a dárdavivők országában. Hiába hívtak tehát Varázslónak, csupán a varázslók, a csodálatos technika birtokosai bolygójának a szülötte voltam. Néhány varázspálca akadt ugyan a pilótaülésemben és a szkafanderemben. Az első esztendőben, amíg ki nem merítettem vésztartalékaimat, csodákat műveltem. Kis házi patikám-

mal egyszerűbb betegségeket gyógyítottam, fát fűrészeltem, és köveket hasogattam a fotonkésemmel, sziklákat romboltam szét a dezintegrátorommal. A gyógyszerek azonban hamarosan elfogytak, a fotonkésem pedig eltűnt. A kékvérűek nevetve közölték, hogy a késnek „lába kelt”. Ez azt jelenti, hogy valamelyikőjük, amikor nem voltam otthon, magához vette s elrejtette. Féltem, hogy új tulajdonosa leégeti az ujját vagy egész kezét, de balesetnek hírét sem hallottam. Később eljutott hozzám a szóbeszéd, miszerint az én holmijaim varázsszó nélkül nem tesznek csodákat. Nyilván a kés nem vágott. Feltételezem, hogy kimerült az elem. A tolvaj nem tudta, hogy a csodákhoz is kell energia. Mindez meglepett és elkedvetlenített. A történelemkönyvben olvastam a magántulajdonról s arról, hogy a tulajdon gyakran rablás. Olvastam arról is, hogy a rablást régen a lehető legkegyetlenebbül megbüntették: egyes országokban a tolvajnak levágták a kezét. Főként az vette el a kedvem, hogy a kékvérűek együtt éreztek a tolvajjal. Tettében vitézséget láttak, engem pedig ostoba szájtátinak tartónak. A szájtáti elhagyott egy értékes holmit, egy okos fickó pedig „meglovasította”. Nyilván arról van szó náluk, hogy számukra a vagyon többet ér, mint az ember. Vagyontárgyuk kevés van, ember viszont sok, nem kell kímélni őket. Az embert a vagyona alapján ítélik meg, nagy a vagyonod – tessék, te vagy a király. A pénzt pedig meg kell szerezni bármi áron, a pénznek nincs szaga. A legnagyobb dicsőség erőszakkal megszerezni: nyíltan elvenni. Nem túl nagy vitézség, ha titokban csened el, némi kockázattal, hogy elcsípnek. Hétköznapi vitézség, ha becsapsz valakit: például rothadt húst adsz jó rézpénzért. Ilyen az élet. „Tanulják meg a gyerekek, hogyan kell élni!” – mondogatja a háziasszony. – Nálunk a Földön a vagyont senki nem értékeli, a raktárak dugig vannak holmival. Ha kell egy fotonkés, felhívod a raktárát, s a képernyőre felvetítik a választékot: több száz késtípust, s választhatsz. Többnyire sem időd, sem kedved nincs válogatni. Tanácsot kérsz a raktárostól. Megmagyarázod: könnyű, kis teljesítményű kés kell, amelyik nem húzza le a zsebedet, s útközben mindig kéznél van. Nem munkaeszköz, nem kísérleti vagy üzemi példány: ott a teljesítmény fontosabb, mint a súly. A raktáros mutatja, milyen modell felel meg neked. S félóra múlva a kis csomag a házipostán már nálad van. Ugyanez a helyzet az élelemmel. Képernyőre kéreted az élelmezési részleget, megmutatják az étlapot. Abház, angol, argentin, ausztrál konyha… válassz kedvedre. Többnyire azonban sem időd, sem kedved nincs. Azt rendeled, amit megszoktál: tojásrántottát sonkával, túrót mézzel. Vagy csak ennyit mondasz: komplett reggeli egy harmincéves férfinak, középmagas, intenzív szellemi munkát végez, kevés fizikai megterheléssel. S a diétásorvos eldönti helyetted, mi lenne hasznos egy feszült szellemi munkával foglalkozó harmincéves férfinak. Ugyanez a helyzet a bútorral, ruházattal. Odaállsz a képernyő elé: íme, az alakom, küldjétek munkaruhát. Hanem az asszonyok, ők nem sajnálják az időt a válogatásra. Választásuk szerint küldenek nekik anyagot, pasztát és ragasztót. Kombináljatok, mutassátok meg, milyen az ízlésetek. Mi megy jobban az arcotokhoz: cifra elegancia vagy szigorú egyszerűség? – S honnét veszik a pénzt ezekhez a bűvészmutatványokhoz? – kérdezi háziasszonyom. – Ingyen van, hiszen mondom, ingyen van! A háziasszony rosszallóan hümmög. Egyetlen szavam nem hiszi el, a kékvérűeknél azonban nem ildomos ellentmondani a férfinak, erről már szóltam. A lánya is hallgat, de közben rejtélyesen és sokatmondóan mosolyog. Úgy véli, hogy a raktár másodrendű dolog. A legfontosabb, hogy legyen szerelem. Ha a férfi igazán szeret, akkor megszerez mindent; ételt, ruhát és pénzt. A testvére azonban – a siheder – nem szégyell ellentmondani, szándékosan rekedten beszél, hogy leplezze gyerekes hangját: – Túl sokat hazudozol. És ha száz ebédre szottyan kedvem? – Minek neked száz? Megeszel egyet, talán még egyet, a többi azonban elromlik. – Száz vendéget hívok, mint egy király. – Akkor a vendégek nálad ebédelnek, s nem rendelnek otthon ebédet. – És ha száz bundát rendelek? – Minek neked száz bunda? Folyton le- és felveszed őket? Jobb dolgod nincsen? – A nővérem lány. Neki érdekes. – Ő is megunja. Kinevetik, mint egy kis buta libát. Azt mondják: „Nem ember, hanem ruhafogas.” – És ha… – a fiú habozik, nem tudja, mit gondoljon még ki. Végül határozottan lezárja a vitát: – Senki nem fog dolgozni. Teletömik a hasukat, s leheverednek az árnyékban.

– Nálunk viszont a Földön mindenki jóllakott, van ruhája, mégis kedvvel dolgozik. Az ember olyannak született, hogy unatkozik, ha nincs munkája, fáj néki, ha tétlenül elfekszi az oldalát. S még szereti, ha tisztelik. Ha a szükséges dolgokat a raktárból küldik hozzád, nagy érdem-e felhalmozni belőlük? Megalkotni egy-jó tárgyat: erre viszont nem mindenki képes. Dicsőség és tisztelet a szakértelemnek. Az egyik mesterien számol, a másik mesterien tanít, a harmadik mesterien gyógyít. Találkoznak, s mindegyik elmondja a magáét: a matematikus a matematikát, a tanító a tanítást, a gyógyító a gyógyítást. A naplopó pedig csak hallgat, mint aki elharapta a nyelvét. Mit mondhat ő? Azt, hogy mennyit evett és ivott? Erre mindenki képes. A lányok is lenézik az ilyent, mert a lányok csak az arra érdemeseket tisztelik. S még jobban becsülnek, ha te vagy a legdolgosabb, a legjobb matematikus. De a legjobb az, ha tudsz valami különlegeset, amit előtted még senki nem tudott a Földön. Felfedeztél egy új képletet… Ó persze, hiszen nem tudjátok, mi az, hogy képlet. Vagy tegyük fel, kitaláltál egy újfajta gyógymódot. Meggyógyítod azt, akit korábban senkinek nem sikerült, az öregséget fiatalságra változtatod, elűzöd a halált. – Hazugság az egész – acsarkodott a fiú. – Tessék, meghalt az apám. Elásták és kész. A halált el nem űzöd. S elkomorult arccal, a tudálékosság fölényével távozott. Vagy három napig nem láttam, de egyszer, sötétedéskor megvárt a pitvarban, s megragadta a ruhám ujját. – Nézd csak, Varázsló bácsi, nem tettem valami különleges dolgot? S felém nyújtotta apja súlyos kardját. S a vaksi ablaknál megvizsgáltam a markolatra vésett jeleket. – Látod, az apust véstem ide: itt a szeme, az orra, a szakálla, minden úgy van, ahogy volt. Ha felnövök, és háborúba indulok, apám velem lesz. Különleges kard, ugye? Nálatok a Földön van ilyen? Ügyetlen faragás volt, de nem ez volt a lényeg, egyáltalán nem ez. Rádöbbentem, hogy meséim az igazságos Földről nem tűnnek el nyomtalanul. Nem hisznek nekem, kuncognak, gúnyolódnak… és mégis megjegyzik, amit mesélek. A hangos ábrándozást szégyellik, magukban viszont azt gondolják: talán mégis lehetséges becsülettel, a lelkiismeretre és az igazságra hallgatva élni? Ettől kezdve nem szégyelltem a mesélést. Mindenütt a Földről meséltem, s lehetséges, hogy néha nem a legjobbkor. Azt hiszem, nem a legjobbkor kezdtem mesélni a háziasszony kislányának is a Földről. Férjhez adták, s csak arra vártak, hogy véget érjen a gyász. Vesződséges dolog volt ez. A kékvérűek vagyonközpontú világában a férjhez adandó leányzót egész életre el kellett látni, vagy ha nem is egész életre, de legalább néhány évre. Születésétől kezdve gyűjtögették számára a hozományt a ládafiában: gyapjút, vásznat, lepedőket, párnákat, ruhákat. Most ezt mind előszedték, átszámolták, kiszellőztették és kimosták. A háziasszony az izgalomtól megfiatalodva próbálta fel lányára és magára saját, immár húsz éve heverő esküvői ruháit. A vőlegény, egy a szomszéd településről jött vállas és szakállas tímármester szintén részt vett a készülődésben. Ami engem illet, én semmi pénzért nem mentem volna hozzá férjhez. S nemcsak azért, mert vagy húsz évvel volt idősebb a menyasszonyánál, első feleségét már eltemette, s lányait férjhez adta. Undorító bűz áradt belőle. A tímármesterség tisztátalan kézi munka. Rothadó hússal van dolgod, a bőrt mindenféle, hányingert keltő, bűzös vegyszerrel cserzik. Bűz minden házban, bűz az egész telepen. A tímárt az utcán tíz lépésről megérzed. Különben is, a mester számító ember volt, ez érződön a viselkedéséből. Ő is forgatta és számolgatta a párnahuzatokat, hunyorgott, valamit számolgatott magában, mintha azt mérlegelné, kiegyenlíti-e a szegényes hozományt a menyasszony fiatalsága. A menyasszony viszont távol maradt a sürgéstől-forgástól. Lefogyott, sápadt lett. Véleményem szerint egyébként a sápadtság a kékvérűek esetében kellemesebb, mint a szürkés pír az arcon. S nem láttam többé ajkain a csábító, rejtélyesen sokat mondó mosolyt. Gyakran még sírdogált is. Nem avatkoztam közbe, nem faggattam. Ugyan mit érthet egy idegen bolygóról jött férfi egy kékvérű leányzó érzelmeiből? Egyszer viszont ő jött oda hozzám, letérdelt a székem mellett, megfogta a kezem, s felnézett egyenest a szemembe: – Mondd meg, Varázsló bácsi, hozzámenjek ehhez a cserzővargához? Boldog leszek vele? Ugyan mit tanácsolhattam neki? Elmondtam az igazat, amit gondoltam: – A mi földi normáink szerint, ha már kérdezed, akkor nem szereted. – Pedig anyám azt mondja:. Tűrj, majd megszokod!”

Igen-igen-igen. Nálunk is így volt egykor: „Nagy úr a megszokás, jobb, mint az ábrándozás.” – Nálunk a Földön a szerelmet nagy, talán a leghatalmasabb boldogságnak tartják. S gondosan megszabadították minden számítástól, szerzésvágytól. Félre a tárgyakkal, azok ott vannak a raktárakban. Akinek szüksége van rájuk, vesz belőlük: legyen férfi vagy nő. Bármilyen holmit: bútort és lepedőt, amennyit csak akar. Tartalékolni egész életre? Nevetséges. Minek telezsúfolni a házad mindenféle kacattal, amire csak húsz év múlva lesz szükséged? Ezeket még a raktárakban is hiába keresed. Akkor készítik el őket, ha kapnak rá rendelést. A vagyonnak semmi köze a szerelemhez. Hiszen az embert szereted. Igen, nálunk a lányok igaz embert keresnek, ismerkednek, találkoznak. Emberek veszik körül őket a munkahelyükön, látják, hogyan viselkednek a kiválasztottak a munkában, állhatatosak, pontosak, következetesek-e, megbízható társakká válnak-e idővel. S emberek veszik körül a lányokat pihenés közben is, látják, milyenek leendő társaik: vidámak, szellemesek, tartalmas, kellemes társak-e? A szerelem szeszélyes, sokféle út vezet a szívhez. A szív megbecsüli az erőt, a jóságot, a Szépséget. Engedd szabadjára a szíved, s boldog leszel. … Ekkor azonban az anyja meghallotta szavaimat, és kiabálni kezdett. Először sértette meg az itteni szokást azzal, hogy felemelte szavát egy férfival szemben. – Ej, Varázsló, Vörösvérű, legalább hallgatnál, ha már az isten oly kevés ésszel ruházott fel. Semmit nem értesz az életből, mit hozakodsz elő prédikációiddal, ne rontsd meg a lány fejét! Ugyan kit talál majd, aki szívének megfelel, valamilyen korhely, se hús, se hal segédet, akinek váltig érő, göndör a haja. Nos, majd simogathatja göndör fürtjeit, s éhen halhat, kísérheti gyermekeinek koporsóit a temetőbe. Elhiheted, hogy egy anya csak nem él rossz tanáccsal. Odaadom a lányt egy önálló mesternek, úgy él majd nála, mintha fallal vennék körül. Nem szenved majd hiányt semmiben, gyerekei sem fognak éhezni, lesz ruhájuk, cipőjük. No, erre már én is elhallgattam. Jó volt-e, hogy hallgattam, ma sem tudom. Mi jobb; szép csöndben élni a meleg, trágyaszagú istállóban, türelmesen hozzászokni a trágyához, vagy legalább tudni, hogy van tiszta levegő és derűs égbolt, hogy legalább lányaidnak, unokáidnak mesélhess a napfényről? Haragos filippikákat harsogtam a szerzésvágy ellen, de ha jól belegondolok, mi, földi varázslók is tele vagyunk tárgyakkal, ha nem is a sajátjainkkal, hanem közös, az egész emberiség által felfedezettekkel. Lám, elvesztettem, ami az enyém volt, s eltűnt az erőm is. Többé nem tudok csodákat tenni. Üres kézzel aligha fabrikálsz lézert. Különben egy s más még a rendelkezésemre áll. Az, ami megmaradt a közös földi gazdagságból: a közös ismereteink, a legközösebbek, az iskolaiak. Kár, hogy elméleti matematikus vagyok, nem pedig mérnök. Egykettőre felvilágosíthatnám az itteni világot, mint Mark Twain jenkije vagy Jules Verne Cyrus Smithe a rejtelmes szigeten. Mellesleg lehet, hogy nem világosítanám fel. A kékvérűek nem vágynak az ipari haladásra. Egyszer felfigyeltem rá, hogy az itteni ácsok kizárólag fejszét használnak: fejszével döntik a fákat, faragják a házakat, a boltozatokat egyetlen szög nélkül építik, ahogy az Onyega-tavi templomainkban. Elhatároztam, hogy jótékonyságot gyakorlók, s megismertetem őket a fűrésszel. A legtehetségesebb kovács kikalapált egy fűrészt (igen, kikalapált egy üllőn!) tanácsom alapján. A fűrész monopolhelyzetet élvező tulajdonosa egy hónapon keresztül zsebelte be a rézpénzeket. Hogyan végződött az egész? Felgyújtották a kovács műhelyét. S nem a kovácsok, hanem az ácsok. A város kicsi, munka alig van, szétosztják egyenlőn egymás között. Ha kovács vagy, készíts kardot és patkókat, s ne avatkozz mások dolgába, ne vedd el mások kenyerét. Nekem is mondták: – Ha Varázsló vagy, végezd a dolgod, jósold meg a sorsunkat, űzd el az átkot, rábeszéléssel gyógyítsd meg a fájó fogat, kuruzsolj. Hanem a kovácsok dolgába ne szólj bele, mert rád engedjük a vörös kakast. Kuruzsolj? Nincs mivel. A mentőládát már az első évben kiürítettem. Csupán az ismeretek maradtak meg a fejemben, a legáltalánosabb higiéniai előírások. A kékvérűekkel ellentétben én tudom, hogy a betegségeket nem a rossz szellemek terjesztik, hanem a mikrobák, a mikrobákat pedig a férgek hordozzák. Tudom, hogy az egészség záloga a tisztaság. Itt például bevett dolog, hogy a sebet porral hintik be. Értik már, hogy milyen gyakran végződik ez vérmérgezéssel. Én azt javaslom, hogy a sebet mossák ki alkohollal, tiszta törülközőkkel kössék be. Az én pácienseim gyakrabban élik túl sebeiket, de sajnos nem mindig. Alkoholom van, nincsenek viszont antibiotikumaim.

Emlékszem, hogy a pestist a bolhák terjesztik, s a feketehimlőtől az oltóanyag óv meg. A kékvérűeknek vannak teheneik, s becsületszóra, sikerült megakadályoznom a himlőjárványt. Mellesleg a papok azt állítják, hogy az ő imáik segítettek. Váratlanul matematikai ismereteimet is hasznosítani tudom. Nem, természetesen az integrálszámításra itt senkinek nincs szüksége. A kékvérűek azonban még a számtannal sincsenek tisztában. Rosszul szoroznak, s képtelenek osztani. Az osztást sorozatos kivonásra egyszerűsítik. Egyszer, kétszer, háromszor… kilencszer is kivonják ugyanazt az összeget, az összes részeredményt külön kiírják, a maradványokat ideoda írogatják, összekeverik, s valami zavaros végeredményt kapnak, amit ugyanilyen hosszadalmas szorzással ellenőriznek. Az, hogy két-három jegyű számot el tudok osztani, az a számukra soron következő csodatéteményem. Én pedig ráadásul még ismerem a logaritmust is. Sőt logarlécet is tudok készíteni, s számolok vele, miközben mozgatom a faragott lécet. Ez aztán a csodák csodája! Számolni pedig kell. Kiderül, hogy az udvarnak szüksége van rá. Meg kell számolni a vendégeket s az ellátásukra szolgáló dolgokat, meg kell számolni és el kell osztani a zsákmányt, az adót, össze kell számolni az uralkodó kincseit. S tessék, számvivő varázslónak neveznek ki a királyi kincstár mellé. Szép kis fordulat sorsomban – én, a vagyon gyűlöletes ellenfele reggeltől estig csak a kincseket számlálom. A vagyont és az annak megfelelő dolgokat: a nem rozsdásodó fémdarabkákat. Kiszámolom, van-e elég pénze a királynak a lakomához, elég-e neki háborúra, elég-e lakomákra és háborúkra a király gyerekeinek és unokáinak. Napközben a pincékben üldögélek a pénzérmékkel teli ládák mellett, az estéket pedig szokás szerint lakomákon töltöm. Már említettem, hogy a lakomák itt hagyományos látványosságok. A hagyomány a „lehet”-et „muszáj”-já változtatta. A király a legesleggazdagabb ember a királyságban. Ő ehet a legtöbbet, ő alhat a legtovább, s lustálkodhat kedvére. A „lehet” kötelességévé vált. A király felpuffadt a sok alvástól, szétfolyik kövérségében, saját nagysága kínozza, s közömbös minden iránt. Szerencsére irántam is. Nem zaklat. Elég bajom van viszont a papokkal (nevezhetjük őket pátereknek, csuhásoknak, boncoknak, mulláknak, ahogy akarjuk). A kincstárnok pap, s a kincstárba időről időre ellátogat a legelső papi méltóság, a helyi egyház feje. A nemesektől eltérően a papok soványak, komorak s szerényen öltözöttek: sötétlila csuhába burkolóznak. Azt tartják, hogy ismerik a túlvilágot, e világon semmiféle élvezetnek nem rabjai; sem az ételnek, sem az italnak, sem a szerelemnek, sem a dicsőségnek. Az igazi hatalom azonban az ő kezükben van, mégpedig a valós s nem pedig a szemfényvesztőlakomázó, mint a királyé. Az egyházfő magas, sötét arcú, aszketikusan sovány férfi. Látszik, hogy ő valóban betartja a tilalmakat. A szeme fehérje kékes – tehát elöntötte a vér, s nagyra tágulva mered ki fekete pupillája. Fejét előrehajtja, mintha feszülten hipnotizálni akarna. Lehetséges, hogy valóban hipnotizálni próbál. Engem csupán idegesít. Nem, egyáltalán nem buta ember. Sőt még tudásszomj is él benne. Meg akarja tanulni művészetemet, ahogy a kis tábla segítségével villámgyorsan osztok. Számítás közben természetesen téved. Mondogatom, hogy gyakorolnia kell. Nem hisz nekem. Biztos benne, hogy csupán a titok felét tártam fel előtte. – Áruld el a varázsigét! – követeli. A földi történelemórákon egykor elmondták, hogy a szent könyvek szerint az isten az embert a maga hasonmására és alakjára formálta. Valójában azonban az ember alkotta az istent a maga hasonmására és alakjára: szemmel, füllel, szakállal, két kézzel és lábbal látta el. Én a kékvérűeknél ezt fölöttébb szemléletesen tapasztalom. A királyságot egyeduralkodóként a király irányítja, az égben is egyeduralkodó isten trónol. A király mindenható, gazdag, fontos és süket mások kérései iránt. Mindenható, fontoskodó és süket az istenség is. Megalázkodva kell könyörögni neki, térden állva, zokogva és hízelegve, hogy önmagad és gyerekeid számára jó egészséget könyörögjél ki, hízelegni kell a királynak, hízelegni kell az istennek: „Mindent megbocsátó, mindenható, mindentudó, hatalmas, szánalomra méltó rabjaid vagyunk, férgek vagyunk, sár vagyunk lábad alatt…” Ezt a megalázó könyörgést nevezik ők imádságnak. A király elnyomta és leigázta a bárókat. Az isten az égbeli régi, szeszélyes istenségeket nyomta el és igázta le: a vízparton, erdőben, lápon, barlangban, levegőben, fában, virágban lakozó szellemeket. Ezek ugyanis szeszélyesek voltak, de engedékenyek, akár az emberek. S ahogy az embereket, ki lehetett békí-

teni őket szavakkal. A főisten messze van, akár a király, a tárgyak és a tárgyak szellemei azonban közel vannak. S szavakkal kell megnyerni őket. Varázsige van a vízhez, az erdőhöz, az íjhoz, a fejszéhez, minden vadhoz, minden gerendához. Kezdetben vala az ige. Varázsige nélkül nem építhetsz házat, varázsige nélkül nem gyúl ki a tűz. A számok varázsigéjét követelte tőlem a főpap, hogy tudjon osztani. Meg volt róla győződve, hogy minden dologhoz varázsigére van szükség. Nem hitt magyarázataimnak. Igyekezett kifürkészni titkomat, fenyegetett és alkudozott. Cserét ajánlott: a tárgyakat engedelmességre késztető varázsszavaimért protekciót ígért az istenséghez. Célzott rá, hogy akár királlyá is tehet a mostani helyébe, az asztal melletti piramis csúcsára ültethet, s azt ígérte, hogy megosztja velem a hatalmát. Átfutott az agyamon, hogy akár ki is ötölhetek varázsigéket, javasolhatok neki mindenféle nehezen kiejthető abrakadabrát, ami se nem használ, se nem árt. Ugyan mi értelme lenne ennek? Nem kívánok felkapaszkodni a legfelső asztal mögé, zabálni, zabálni mindenki szeme láttára s a maradványokat a báróknak hajigálni. Ugyan minek nekem a hatalom? Persze jó lenne mozgósítani az egész népet, közös erőfeszítéssel űrhajót építeni s megszervezni a csillagok közötti közlekedést. Azonban az ár és a fejsze mesterei képtelenek lennének létrehozni a XXII. század kozmikus iparát. S én nem lennék képes megtanítani rá őket, én, aki csupán azt ismerem, hogyan kell megoldani az n dimenziójú térben három test problémáját. Én csupán a pályát tudtam volna kiszámítani, de még ezt sem tudtam volna megcsinálni a komputer segítsége nélkül. A legfőbb azonban a szemfényvesztés. Mindén szemfényvesztésre épül. Értelmetlen hangkapcsolat cserébe a főpap állítólagos közvetítéséért az istenséghez. Hamis barátsági szerződés az ország első szélhámosával. Kénytelen leszek erősíteni hitét a nem létező istenségben, s udvariasan hallgatnom kell a különböző imádságokat. S ebben a szénakazalban elvész az én igazságom apró morzsája. S amikor majd szertefoszlik a csalás, az én morzsámat is elfelejtik. – Nincsenek varázsigék – hajtogattam. – Van anyag, van hozzá kezed, vannak szerszámok, van hozzá fejed. Nincs elég szerszámom ahhoz, hogy minden anyagot engedelmességre kényszerítsek. Jól belejöttem a fecsegésbe. A mágneses szalag kétharmadát már felhasználtam, de a legfontosabbig nem jutottam el. A legfontosabb, hogy tisztázzam: „igen” vagy „nem”? Szeretnék helyesen cselekedni. De vajon mi a helyesebb? Rendben, térjünk a tárgyra! Egy hónapja tragikus képpel felkeresett az első főpap. Ezt mondta: – Te az egyszerű emberek javán töprengsz. Az egyszerű embereket pedig halál fenyegeti. Nem sokan lesznek, akik túlélik ezt a telet. Megharagudott az úristen, hatalmas szárazsággal sújtott bűneinkért bennünket. A gabona lábon perzselődik el, csupán a kalász nélküli szár ágaskodik a táblákon. Ezen a nyáron még annyit sem szed össze senki, amennyi a vetéshez kell. Legalább a kisgyerekeket szánd meg. Én kérni fogom a mi istenünket, te pedig a te isteneteknél ejtsél néhány szót. S a szélhez is szólj, támadjon fel, s hozzon áldásos esőt. Mondd, nálatok a Földön ilyenkor mit szoktak mondani? – Nálunk a Földön mindenki tudja, hogy isten nem létezik, csupán anyag van, s az anyag felett természeti törvények uralkodnak. A természet törvénye szerint a víz felülről lefelé folyik, a szél pedig a sűrűbb közegből fúj a semmibe (a semmi pontatlan fogalom, de ugyan miképp magyarázod meg a papnak az alacsony légnyomást, hát még a ciklon spirális mozgását?). Nálunk is vannak szárazságok, ha a levegő sűrű. Ilyenkor összegyűlnek az emberek, tudósok, értő koponyák, s eltöprengenek, hogyan tehetnék ritkábbá a levegőt. Hideggel is el lehet ezt érni. Rendszerint éjszakát teremtenek a Földön, olyan tükörrel takarják el a Napot (hogyan magyarázzam meg, mi a vákuum hatására kialakuló mesterséges visszatükröző felület?). Egy, két, három napig tart a sötétség, egyre hidegebb lesz, a talaj lehűl, a levegő ritkul, gyülekeznek a felhők, s hozzák az esőt. Régebben, amikor nem volt tükör, előre, idejében csatornákat ástak a közeli folyókból, a csatornáktól kis árkokat vezettek, s folyóvízzel öntöztek. Ti is csinálhattok ilyesmit, ez azonban sok munka lesz lapáttal a kézben. Két-három évre elegendő. S ez nem a mostani, hanem a következő szárazság ellen védene. Kezdjetek hozzá. Megmutatom, hol ássatok. – Már késő! – jelentette ki a főpap. – Ezt a telet nem éli túl senki. Mondom, Vörösvérű, imádkozz az istenedhez. – Imádkozok vagy sem, sok haszna nem lesz. Nem tehetem ritkábbá a levegőt. A legtöbb, amit tehetek, hogy megmérem. Ha lesz eső, egy nappal előbb megtudom. A főpap ezt rögtön megértette. Kézen ragadott:

– Igen, tudd meg! S közöld előre velem! Mire gondoltam? Arra, hogy összeeszkábálhatok egy Torricelli-féle barométert. Higanyt találok. Higanyt itt is tudnak bányászni. A Földön az ősidők óta ismerik a higanyt, a négy alapvető fém egyikének, a mozgás, az elevenség szimbólumának tartották. Igaz, üveg nincsen, a csillámüveget csővé aligha görbíthetem, a folyó kis öbleiben viszont terem áttetsző szárú nád. Egy nádszál végét bedugaszolom faggyúval, fölülről lezárom meleg viasszal. Nos, így felülről hermetikusan zárt lesz, s létrejön benne a Torricelli-féle légüres tér. Fokokra osztani a nádszálat természetesen nem lesz könnyű. Nekem azonban nem abszolút, hanem viszonylagos értékekre van szükségem. Most magas a légnyomás. Ha a higany lefelé mozdul, számíthatok esőre. Nos, nekiláttam, hogy barométert készítsek, a főpap pedig a maga módján indított harcot a szárazság ellen: összehívta a szent öregeket az ország minden végéből, hogy kioktassa őket az imádságra. Nézze meg az ember, micsoda egybeesés. Reggel elkészítettem a barométert, estére pedig csökkent a légnyomás. A készülékre pillantottam, s lelkesen felkiáltottam: – Eső lesz, várjátok holnap az esőt! – Elmondtam a háziasszonyomnak, a fiának, az összes szomszédnak, a piaci kofáknak. S nem jutott eszembe, hogy diplomatikusabb és veszélytelenebb lett volna, ha rejtve és titokban csupán a főpapot figyelmeztetem. Ő közben mit sem sejtett, a kioktatást reggelre rendelte el; az imádkozást még el sem kezdték, és máris megeredt az eső. Ráadásul a tudta nélkül. Az idegen Varázsló megelőzte. Egyébként, még ha eszembe jutott volna is a főpap, bizonyára akkor sem rohanok hozzá. Minek támogassam még műszereimmel is felfújt tekintélyét? Nos, ő ezt nem bocsátotta meg nekem. Természetesen ki tudta vágni magát a csávából. Terjeszteni kezdte, hogy a szárazságot a Varázsló, vagyis én küldtem rájuk, majd megrémülvén az imáktól, sietve eltöröltem az átkot. Mégis az a látszat, hogy túlságosan nagy a hatalmam: képes vagyok egymagám felhőket küldeni és visszatartani. Egy főpap ezt nem engedheti meg. Ő csupán kérhet istentől, betartva az egyháznál szokásos utat. Túlságosan erős vetélytársnak tűntem számára. A főpap tüstént cselekedett. S nem eredménytelenül. Végül tömlöcbe kerültem, fogoly lettem. Ezeknek a szavaknak itt közvetlen értelmük van, valóban fogoly lettem, vaskapcsokkal fogtak oda a börtönfalhoz. A tömlöcnek is közvetlen értelme van: az apró kőketrecbe tömnek bele, mely a királyi vár pincéjében van, nincs ablaka, és gyertyát sem adnak. Sötétség, az orrodig sem látsz. Dohos nyirkosság, sár, bűzös tócsák. Igaz, patkányok nincsenek. A patkányok jól tudják, itt nincs miből megélni. Napjában kétszer nyílik a kis ajtó. Lapáton egy szelet kenyeret és egy korsó vizet adnak be Az a szóbeszéd járja, hogy egyesek évtizedeken keresztül kuksolnak így, s várják halálukat. Miért várnak? Nyilván mert remélnek. Egyszer csak megváltozik a király kedve. Én miért tűrök? Nyilván magam is reménykedem. Meglehetősen sokáig tartanak a sötétben és a bűzös iszapban, pácolnak, akár a bőrt, hogy kiázzak, és könnyebben formálható legyek. Azután a bíróság elé vezetnek. Nem vezetnek, hanem vonszolnak. Azért, mert folyton összecsuklom. A fejem szédül, elszoktam a friss levegőtől. A fény vakítja szememet. A lábam sem tart, meg-megcsuklik. Csak lassan tudom szemügyre venni a boltíves helyiséget, bizonyára ez is pince, melyet vészjóslón világít meg a kandalló, ahol a hóhér a fogókat izzítja. Előtte a vészjósló fényben hét komor, sötétlila csuklyát viselő alak – a bírák. A hét bíró között hangjáról megismerem a főpapot. Boszorkánysággal vádolnak. – Ismerd be, Vörösvérű, hogy fekete mágiáddal nagy szárazságot küldtél a mezőkre azzal a gyalázatos céllal, hogy őfelsége összes alattvalóit elpusztítsd, s a kihalt országot helyettük ördöngös varázslókkal népesítsd be. Valid be önként, vagy megparancsoljuk a hóhérnak, hogy oldja meg undok nyelvedet. Az igazat megvallva, halálosan félek a kínzásoktól. Nem a fájdalom riaszt. Különben türelmes, a fájdalmakat átlagosan tűrő ember vagyok. A Földön igen türelmesnek tartottak. Ott azonban a fájdalmat enyhíteni igyekeztek, itt viszont azon törik a fejüket, hogyan marjanak beléd, hogy minél hangosabban üvölts. S én félek, hogy nem bírom ki. Félek, hogy megnyomorítanak, összetörnek, szánalomra méltó, mindenre hajlandó, megalázott és undorító féreggé alacsonyítanak. Pedig én a büszke Föld, az igazságos bolygó lakója vagyok.

– Nálunk a Földön elfogulatlanul ítélkeznek – kezdem. – S egyáltalán, ritkák a bűntények. Hiányzik a bűn legfőbb oka: mindenből jut mindenkinek, házból, kertből, vagyonból, nincs mit elosztani, és semmi értelme másoktól lopni. Gyerekkorunktól belénk oltják a törvényt: ne árts, hanem segíts embertársadnak. Nemesebb dolog engedni, mint elnyomni. Természetesen tévedésből előfordulhat, hogy ártunk másnak: óvatlanul, meggondolatlanságból, kapkodásból, pontatlanságból. Ilyenkor valóban bíróság elé idézik az illetőt, s így szólnak hozzá: „Nézd csak, mit tettél. Mit tegyünk veled az igazság, a lelkiismeret nevében?” – Hazudsz! – kiáltja a főpap. – Az ember gyönge, bűnös, leplezni igyekszik bűnét. Az igazság az égben lakozik. A mennyezet felé emeli mutatóujját. Kezének a boltíven megtörő árnyéka a hóhérra mutat, majd rám. – Egyedül az úristen igazságos! – kiáltja. – A te igazságos Földed pedig nem létezik. Kitaláltad, kitaláltad! S fokozatosan kiderül, hogy nem a bűbájosság a fő bűnöm, hanem a Föld – az igazságos és bölcs bolygó. Be kell ismernem, hogy csupán a képzeletemben létezik. Nem létezhet ezen a világon olyan hely, ahol az emberek a lelkiismeretükre hallgatva élnek, szerelemből házasodnak, ingyen kapják a javakat, mégis kedvvel dolgoznak. Nem létezik, s nem is létezhet. Én viszont kitartok a magamé mellett: – Létezik az égen a Föld. A bíróság gyorsan és igazságtalanul ítélkezik. Se vád, se vádbeszéd. Mindent előre eldöntötték. A csuklyás bíró ünnepélyesen felolvassa az ítéletet: – „A gonosztevő és bűnöző Vörösvérű varázslót fővesztésre ítéljük…” Nem tudni, miért, de nyugodtan hallgatom szavait. Talán még egy kicsit elégedett is vagyok: nem fognak kínozni. Tiltakozzak? Ugyan minek? Ha elhatározták, hogy megölnek, akkor úgyis megteszik. Azért mindenesetre megjegyzem: – Gondolják meg. Ha testvéreim iderepülnek a Földről, felelősségre vonják magukat. Saját népük is megteszi. Gondolják meg! A főpap haragosan fakad ki: – Neked kellett volna meggondolni, te Rohadtvérű. Három napot kapsz a töprengésre. Nyilvánosan vezekelj, kérj bocsánatot förtelmes hazudozásodért a Földről, s meghagyjuk hitvány, értelmetlen életedet. Elvezetnek. Három nap gondolkodási idő. Megtagadjam a Földet? Borzasztóan szeretnék élni. Szeretnék vizet inni, kenyeret harapni, szeretném nézni az eget, mindegy, hogy kék vagy szürke. Szeretném mások szavát hallani s beszélni, lélegezni, beszívni és kifújni még ezt az áporodott levegőt is. Azt hiszem, beleegyezem, hogy láncra verve életben maradjak örökös tömlöcben. Hiszen gondolkodni, számolni, egyenleteket megoldani fejben itt is tudok, felidézhetem, végiggondolhatom egész életemet gyermekkoromtól fogva, a fekete hintalótól, melyen lovagoltam, s melyről semmi pénzért le nem szálltam, ott reggeliztem, ebédeltem, vacsoráztam… még aludni is megpróbáltam a nyergében. Felidézhetem anyám és apám, a karcsú derekú fiatal lányt, aki olyan karcsú volt, hogy azt hihettem, nincs is teste; a kerekeket az aszfalton, a szárnyakat a levegőben, a szívélyes, pirospozsgás arcokat, a barátságos „segíthetek”-et. A Föld létezik, persze hogy ott van a Föld az égen. Én azonban élni szeretnék. Olyan szerény fizetség lenne ez az életért: csak egy picit meg kell tagadnom önmagamat, aprócska hazugság. A Föld ettől nem lesz kisebb. Tovább forog a Nap körül, ahogy eddig. Senki sem hallja meg hazugságomat a Földön, senki nem szerez róla tudomást. Ezekben a napokban tömérdek látogatóm van, s mind azon igyekszik, hogy meggyőzzön, tagadjam meg a Földet. Még a foglár is állandóan bedugja borzas fejét a résen: – Na, mi van, Varázsló, nem gondolod, hogy bűnbánatot kellene gyakorolnod? Ha kész vagy, csörgesd meg láncaidat. Meghallom, itt vagyok a közelben. Még nógat is: – Mit makacskodsz, szamárfejű? Az élet szép. A főpap személyesen ereszkedik le hozzám a pincébe. Először fenyeget: – Levágjuk a fejedet, tisztátalan véreddel megöntözzük a homokot. Fenyegetése azonban már hatástalan. Egyetlen fejem van, s csak egyszer tudják levágni.

Inkább meggyőzni próbál: – Vörösvérű, egyedül vagy mindenki ellen. Hány ember vesz körül, és soha senki nem hallott a Földről az égbolton. Lehet, hogy meggyőzted magad látomásaid igazáról, de hogyan bizonyíthatod be, hogy azok nem beteg agyad szüleményei? Bizonyára beteg ember vagy. Rothadt vörös véred van, ilyen nincs senkinek a királyságban. A romlott vér a fejedbe árad, s lázas önkívületet okoz. Lázálmában sok mindent lát az ember. Érdemes elveszíteni az életet azért, hogy kiállj egy lázálom mellett? Beteg véred diktálja ezeket. Mesék? Tegyük fel. A barométert is a vérem súgta? De hiszen megjósolta az esőt, működik. „Prove the pudding is the eating” – mondogatják a materialisták („Ha a pudingot meg lehet enni, következésképp létezik”). Ha álmodban működőképes szerkezetek jelennek meg, az aligha álom. – Ugyan mi hasznod van a meséidből? – kérdi újból a főpap. – Még ha létezik is az égbolton a Föld valahol egy isten háta mögötti szegletben. Lehet, hogy az isten tényleg soha nem néz be oda, nekünk azonban van istenünk. S hamarább találkozol vele, mintsem szeretnéd. Nem hiszed? S mi van akkor, ha nincs igazad? Akkor már késő bánat. Jobb, ha most tanúsítasz megbánást, megéri. Megőrződ életedet, s a túlvilágon is megbocsátanak. A logika minden szabálya szerint bebizonyította, hogy számomra nyilvánvalóan hasznosabb, ha hiszek az ő istenükben, és megtagadom a Földet. – Gondold, gondold csak jól meg – ismétli búcsúzóul. Ó, gondolkozom, gondolkozom, ahogy csak tudok. A verem néma sötétje nagyon kellemes hely a gondolkodásra. De vajon arra gondolok-e, amire kell? „Miért a sok szó – kérdem magamtól –, a sok rábeszélés? Valójában a kékvérűeknél nem törődnek ennyire az emberi élettel. Hiszen oly könnyű halállal büntetni az embert: kést vágni a hátába, folyóba hajítani, mérget szórni ételébe. Miért vesződnek ennyit velem? Tehát a papoknak nem a halálom kell, hanem a megbánásom, morálisan akarnak megtörni. És miért? Ha a XVI. században élnek, akkor a földi történelemben is valahol a XVI. század táján kell a megbánásra példát keresnem. Giordano Brúnótól is azt követelték, hogy tagadja meg tanait, de ő inkább a máglyát választotta. Thomas More-tól is azt követelték, de ő inkább a vérpadra hajtotta fejét. Galileitől is követelték. Ő ugyan megtagadta tanításait, beadta a derekát, bár a szóbeszéd neki tulajdonítja a hősies kijelentést: „És mégis mozog a Föld.” Nincs oly sok példa. Több volt a rábeszélés nélküli halálos ítélet. Ha az emberek háborúznak, ebben az ellenfél megsemmisítése a fontos. Az eszmék háborújában viszont gyilkossággal nem segítesz. Az ellenségnek meg kell adnia magát, be kell ismernie vereségét, meg kell őt semmisíteni anélkül, hogy megölnénk. Ehhez azonban arra van szükség, hogy az ellenfél méltó legyen. Híres, tekintélyes, mint Galilei – Itália első tudósa, mint More, Anglia első koponyája, egykori lordkancellár, az ország miniszterelnöke. Tehát kiderül, hogy mily nagy a tekintélyem a kékvérűek országában, nekem, varázspálca nélküli varázslónak. A meséim is veszélyesek, megrengetik a piramist, melyen a király és cinkosai fuldokolva zabálnak. Megtagadjam meséimet? Lám, Galilei a legenda ellenére megtagadta önmagát. S még kilenc évet élt felügyelet alatt, de tulajdon birtokán. Volt ideje, hogy megírjon egy hasznos könyvet. Egy egész tudománynak, a szilárdságtannak vetette meg az alapjait. More pedig, ez a makacs brit, aki azt állította, hogy a törvény a királynál is előbbre való, vérpadra hajtotta fejét, de előtte így szólt a hóhérhoz: „Barátom, erősebben sújts le, vastag a nyakam.” Vajon én képes leszek-e elfojtani testem remegését és reszketés s fogvacogás nélkül kimondani: „Barátom, sújts le erősebben?…” Vagy nézzük a Galilei-legendát: „És mégis mozog a Föld. A Nap körül forog a Földünk.” Nagyon szeretnék férfi lenni és férfiként meghálni. Ugyan mire is gondoltam, mire? Talán már elszántam magam a halálra? Váratlanul hozzám kísérik a családomat. Gondolok itt háziasszonyomra, siheder fiára és lányára. Még a vő, a tímár is ott toporog hátul a lépcsőn. Az asszonyok sírnak, asszonymód sajnálnak. Kérlelnek: – Ne légy makacs, mondd, amit követelnek. Szélben hajlik a vessző. A lány piszkos kezem csókolgatja, s zokogva ismételgeti:

– Varázsló bácsi, mondd nekik, hogy ezek csak mesék, csupán szép mesék. Szépek, kedvesek a szívnek, mert mi tudjuk, hogy nincs igaz szerelem. Anyám szeret engem, ez igaz érzés. Én szeretem vér szerinti gyermekemet, ez is az. Másfajta viszont nem létezik a világon. S a legényke is, amikor a sor rá kerül, felmondja, amire kioktatták: – Varázsló bácsi, hallgass a királyra. Az istent tisztelni kell. Mi a király hűséges szolgái vagyunk, s nem mi vagyunk a legbölcsebbek a világon. Nem állhatsz ki egymagád mindenki ellen. Mondd, amit parancsolnak, Varázsló bácsi! Megígéred? – Azt kívánod, hogy kijelentsem: a Föld nem létezik? Ekkor egészen szorosan odahajol hozzám, lehelete az arcomba csap. – Mindenki azt mondja, hogy a Föld nem létezik. Mi az igazság? Bácsi, csak nekem áruld el. Hallgatni fogok, apám emlékére esküszöm. Így felelek neki: – A Föld létezik. S még hozzáteszem: – Jobb, ha elmenekültök, elutaztok innét. A király aligha hagy nyugtot nektek. Siessetek. Ne várjátok meg, amíg a fejem veszik. Amikor a fejem veszik! Tehát már elszántam magam? Meg kell gondolni, végig kell gondolni alaposan, amíg sötét van és csönd, amíg nem zavar senki. A foglár ismét bedugja borzas fejét: – Na, mi van, te makacs fejű, hajlandó vagy megbánni bűnödet? Utoljára kérdezlek. Kész a vesztőhely, mindjárt felöltöztetünk. A foglár nem rosszindulatú, közömbös, sőt inkább jóságos irántam. Úgy érzi magát, mint egy vadaskerti őr. Ilyen ez a szolgálat: vadakat őrzői, résen kell lenned. Talán inkább nem vadaskertet, de vágóhidat őrzöl. S bár oktalan bikák, mégis kár értük: eleven lények. Húsra viszont szükség van. Találjak ki valamit? Kitaláltam magamnak vigasztalásul egy mesét. – Kivégeznek, eltemetnek, elfelednek. De egyszer, sok-sok év után, a felhőkből a város terére lángot vetve leszáll egy rakéta. Emberek lépnek ki belőle, földi embertársaim, s megkérdik: „Járt-e itt egy ember, aki ránk hasonlított, ajkát mintha vörös agyaggal kenték volna ki, s vére olyan volt, mint a cinóber?” Meglelik a síromat, a sírban pedig ezt a szalagot, amelyre most rábeszélek, s amelyet később majd a fogamra tekerek. Megtalálják, és így szólnak: „Igen, a XXII. század földi embere volt. Korában már képesek voltak elodázni a halált, fiatalítani az embereket. De azt még ő sem tudta, hogy a tudomány egyszer majd felfedezi annak módját, hogyan keltsék életre az embert egyetlen sejtje, a génjeit tartalmazó egyetlen sejtje alapján. Rekonstruáljuk ezt a mesemondót!” S ekkor rekonstruálva életre keltenek… … No, ideje befejeznem. Valaki jön a lépcsőn. Nyugalom, nyugalom! Tarts ki, barátocskám! Nagyon szeretnék férfiként meghalni, úgy kiáltani, hogy ne remegjen a hangom: – És mégis létezik a Föld! S a Nap körül forog! EPILÓGUS Véget ért a mágnesszalag. Sistergett, majd elhallgatott. A hallgatói is némák maradtak. Azután egy sötétkék, összefröcskölt köpenyt viselő férfi kérdőn pillantott a citromsárga, vasalt és keményített köpenyt viselő társára: – Nos, doktor, mi a véleménye? Mindkettőjüknek hosszúkás felkiáltójelre emlékeztető arca, szederjes ajka volt, s szürkés foltok ültek arcukon. – Meglepő! – jelentette ki a sárga köpenyes. – Fantasztikus! Minden képzeletet felülmúl. Gyerekkoromtól biztos voltam benne, hogy a Vörösvérű Varázsló a nép fantáziájának terméke, hogy a Földről szóló mesék a folklór részei, az egyszerű emberek vágyát tükrözik az igazságos élet iránt. Ha jól emlékszem, az iskolában is írtam erről fogalmazást. Igen, tudom, hogy a forradalom idején az emberek vörös zászlót lobogtatva mentek harcba, melyen ez állt: „Éljen a Föld!” Azt hittem azonban, hogy a vörös szín a Nap színe, a Föld pedig az igazság szimbóluma.

– Amint látja, nem szimbólum. Létező bolygó létező lakókkal. S az sem túl világos, miért nem jutottak el hozzánk. Mellesleg a szövegben van rá magyarázat: tízmilliárd nap van a csillagrendszerünkben. Kihagyhattak minket. – Meglepő! Fantasztikus! Nehéz elhinni. – No, rendben, doktor. Mi, asztronómusok keresni fogjuk ezt a Földet az égbolton. És maga? Mit gondol, megérdemli ez a vörösvérű jövevény, hogy életre keltsük? – Megérdemli. De hiszen ismeri az orvostudomány lehetőségeit. Egy sejt alapján létrehozhat egy klónt, csakhogy ez a klón nem egyenlő azzal az emberrel. Olyan, mintha az unokája lenne, másolat, de csupán fiziológiai. Saját aggyal és sajátos agytartalommal rendelkezik. – És a genetikus emlékezet? – Valamit megőriz. Egészen keveset. – És a molekulalenyomatok a koponyáján? – Mindent megteszünk, ami tőlünk telik. – Tegyenek ennél jóval többet, a lehetségesnél is jóval többet, doktor. Ez az idegen megérdemli. S jó lenne, ha emlékezne a Földhöz vezető útra. Nagy szükségünk van erre az értelmes Földre. Földeák Iván fordítása Győrfi András rajzai

Hírek Az NSZK eddigi egyik legnagyobb SF kiadója, az Ullstein Verlag elhatározta, hogy a gyérülő érdeklődés miatt beszünteti SF sorozatát. A kiadói eredménytelenség igazi oka nem az SF iránti érdeklődés csökkenése. Kettős oka van az Ullstein fiaskójának. Egyrészt az NSZK-ban jóformán minden kiadó – pedig éppen elég sok van – ad ki SF-műveket. Csak például 1987 májusában 39 újabb SF jelenik meg. És némelyikük nem éppen olcsó. Másrészt az Ullstein az utóbbi időben nagyon emelte az árait, márpedig a SF olvasóközönségének jelentős része ott is a vékonyabb pénztárcája fiatalok közül kerül ki. *** Azért még jó üzlet marad az NSZK-ban az SF. Ha nem volna az, akkor az Edition Phantasia és a legnagyobb SF kiadó, a Heyne Verlag nem folytatott volna öldöklő csatát egymással Stephen King könyveinek megszerezhető jogaiért. A harc egyébként a Heyne győzelmével végződött. Az NSZK szakszervezeti szövetsége, karöltve a Gutenberg-könyvtársasággal, nyilvános írói pályázatot hirdetett SF íróknak. A téma: „Szakszervezetek 2000-ben”. Nem érdektelen dolog, viszont a kitűzött díjak egyenesen nevetségesek, 100-200 márkás könyvutalványok. *** Az NSZK-ban is folyik a harc a gazdaságosságért, és ennek sokszor SF szerzők az áldozatai, mint a Science Fiction Times májusi számában közreadott nyílt levélből megtudhatjuk. A levelet Hans Joachim Alpers – a német SF egyik nagy öregje és az UTOPROP nevű irodalmi ügynökség tulajdonosa – intézte a Suhrkamp kiadó igazgatójához. Kiderül belőle, hogy kétségbeesett küzdelmek után sem voltak képesek ügyfelüknek, az egyik legnevesebb francia SF szerzőnek, Claude Seignelle-nek a Suhrkamptól egy komplett kötet kiadásánál, minden mellékjoggal együtt, kétezer márkánál nagyobb honoráriumot kiharcolni. (És ezt még adó is terheli!) Alpers szerint ez már közönséges kalózkodás. *** Nyugat-Berlinben, az Edition Tales kiadásában megjelent a TALES Weird Fiction Magazin 3. száma. A pompás kiállítású, jó grafikákkal díszített, elsőrangú papíron megjelenő horrormagazin nívóját tekintve már messze nem amatőrmunka.

JOHN BRUNNER

Tékozló ifjúság Megszólalt a csengő. Hal Page épp két utolsó feladatával foglalkozott: egyrészt körüljárt a lakásban, és meggyőződött róla, minden készen áll-e erre a rémségesnek ígérkező estélyre, másrészt azon tanakodott, hova rejtse az értesítést. Szívesen megsemmisítette volna, de amikor a szemétledobó nyílásához ért, és kinyitotta – s a távoli szemétégetők enyhe bűzét belekeverte a szobában szétáradó légtisztító erős illatával –, egyszeriben meggondolta magát. A papír meghatározott tapintására, reccsenő neszére volt szüksége ahhoz, hogy ne tántorodjék el, vigye végig a célját. Az estély során aligha marad érintetlenül bármi rejtekhely, főleg mivel hanyag ember hírében állt, s a vendégek presztízskérdést csinálnak majd belőle, hogy legértékesebb holmijait előkeressék és tönkretegyék, hogy megdöntse önnön rekordját, amikor majd rendet csinál, és pótolja az elrontott tárgyakat. De még csak nem is célzott rá senkinek, miért ad ekkora hatalmas estélyt ezen a találomra kiválasztott napon. Ha valaki megtudná, hogy megkapta az értesítést, a hír nyomban szétterjedne, akár egy járványé, s ő egyedül töltené a mai estét, a semmibe bámulna, és rémület szorítaná görcsbe a szívét. – Ó, az isten verje meg! – kiáltott föl, s a levelet selyeminge alá rejtette. Gépiesen az órájára nézett, pedig tudta jól, hogy a csengő húsz perccel az estély kezdési időpontja előtt szólalt meg. A világ legdrágább órája volt ez; négy teljes évébe került, s bal keze mutatóujján mutatta a rádiumrészecske bomlási sebességét is. A csengő újra megszólalt. Döntésre jutott. Tulajdonképpen mi a csudának kell őrizgetnie a levelet? Hiszen minden szava az agyába vésődött már, és egyetlen figyelmeztető szóba foglalható össze: holnap! De ha holnap már nem szándékszik itt lenni, még élni se – akkor miért nem képes elszánni magát egy papírlap megsemmisítésére? Hű maradt hát eredeti szándékához, és mégiscsak behajította a dokumentumot a szemétledobóba. E mozdulat megnyugtatta – fölégetett hidak nyugalma borult rá. Nyugodtan ment ki, és nyitott ajtót: – Korán jöttél, de csak gyere be. Minek halogassuk a… Idáig jutott, amikor észrevette, hogy a vele szemközt álló férfi – kicsit idősebb nála, úgy harmincöt éves, komor, világos szemű – a felnőttek fekete ruhájában van. Undorító fintort vágott, és nyomban be akarta csukni az ajtót, legszívesebben jókora csattanással bevágta volna. – Várj – szólt halkan a látogató. – Emlékszel rám, Hal? Page tétovázott. Azon volt, hogy a merev fekete öltözék fölötti arcot, egyéni arcnak lássa, s nem csupán egy névtelen felnőtt maszkjának, s az emlékezés gépezete megindult, így szólt: – Hát… valami estélyen… hogy is hívták azt a lányt? – Karen Sottine, de nem ez az ő neve a fontos. Hanem az enyém. Thomas Dobson vagyok. – A férfi elhallgatott, tekintete éles volt, akár a szike. – Nos, azt akarod, hogy itt álldogáljak, és akárki meglásson, aki elhalad a folyosón? Azt akarod, hogy az emberek elgondolkodjanak, m ért is jön látogatóba egy felnőtt Hal Page-hez, a hivatásos fiatalhoz? Nézd, tudok a levélről, és tudom a mai látványos estély okát is. – De csak nem veszel részt? – erőltette ki magából a kérdést Page. – Igaz, így mondtam: „nyitott a ház”, de a szentségit, ez nem azt jelenti… – Nem, persze hogy nem. – Dobsonnak sikerült e kurta pár szóba végtelen sok megvetést belesűrítenie, és Pagenek még arra se jutott ideje, hogy feldühödjék, mert a másik így folytatta: – A vendégeid legalább félórát késnek majd, ezt ugyanolyan jól tudod, mint én. Csak hogy egy pillantást vessenek a legendás Hal Page-re, aki hazárdjátékot űzött, és megúszta, akinek példája oly sokakat rántott magával. Page önuralma visszatért, s gúnyosan biccentett: – Tehát azért jöttél, hogy egy pillantást vessél rám? Hogy megtudjad, mi lehettél volna, mit mulasztottál el? Hát akkor fáradj be! Fogyassz a kedvedre, vendégem vagy! Nagyvonalú mozdulattal betessékelte Dobsont, s a tömérdek finomságra mutatott, amelyekkel a szoba teli volt: régiségeket és műtárgyakat toltak félre sietősen, hogy helyet adjanak ezeknek: – Pezsgőt, eredeti francia pezsgőt? Kaviárt? Lazacot? Lefogadom, még nem kóstoltál ilyet. Kóstold meg, állom a cechhet!

Majd egy pillanat múlva: – De siess! – Köszönöm – mondta Dobson, és kivett egy szelet kemény pirítóst, s bemártotta egy tál vörös kaviárba. Tudod-e – tette hozzá tűnődőn, miközben az első falatot ízlelte –, kár, hogy nem a való értéke szerint becsülöd mindezt, hogy csupán hatalmas önimádatod eszközét látod benne. – De hiszen élvezem! – vágta rá Page. – És te nem vagy alkalmas rá, hogy bármit is élvezz! Istenem, amikor megismertelek… mikor is? Talán öt éve, akkor se voltál alkalmas arra, hogy élvezd az életet! Csak üldögéltél ott, mint valami kísértet, és dőlt belőled a másoktól átvett filozófiai halandzsa, amire senki se volt kíváncsi… – Te kíváncsi voltál rá. – Dobson még egy adagot vett a kaviárból, a pirítós zajosan ropogott a foga között. – Csak mert nem hittem, hogy tényleg van ilyen, mint te – dohogott Page. – Csak ültél ott, és egyre mondtad, mondtad a magadét, pedig egy csinos lány szemezett veled, egy vörös hajú, duzzadt ajkú… Hagyjuk, utána az enyém lett. – Tudom. Elmesélte nekem. – Dobson lenyelte a pirítósa utolsó falatját, azután belesüppedt egy fotelba. Arcán kurta mosoly suhant át. , – Úgy érted, kétszer is rád nézett? – Page sehogy se értette a dolgot. – Összeházasodtunk – mondta Dobson. – Az ilyesmi aligha vonz téged. – Hajjaj, de mennyire nem – vágta rá Page. – Soha nem engedtem, hogy ebbe a csapdába berántsanak! Remek teste volt annak a lánynak, de a feje teli volt ugyanazokkal a marhaságokkal, amilyenek belőled is dőltek egész este… És azt hiszem, mégis hálával tartozom neked némiképp, tudod-e. Egészen addig magam is a nyájjal tartottam, készpénznek vettem azokat az ájtatos marhaságokat, amelyekkel az iskolában telitömték a fejem. Rád néztem, és azt gondoltam: az ördögbe is, ha ugyanabba a darálóba akarnak belenyomni, amelybe téged, akkor inkább nem ér a nevem. És… igen! Pontosan másnap fogtam magam, és vettem valamit, ami egy egész évembe került. És ragyogóan éreztem magam. Így kezdődött. Ezt folytattam azóta is. – Mondd csak – Dobson fölvetette komor fejét, és nyilvánvalóan komoly érdeklődéssel vette szemügyre Page-t –, nem ereztél semmit, amikor több mint egy évszázadra eladósodtál? – Dehogynem! – nevetett föl Page. – Azt, hogy kimásztam a slamasztikából. – Más semmit? – faggatta Dobson. – Tudom, mire gondolsz. Azt akarod kérdezni: nem féltem-e, hogy egy szép napon elvágják alattam a fát. Úgy éljek, nem féltem. Túl komolyan veszitek magatokat ti, felnőttek. Minimum harmincévi szabad hitel, úgy mondják. Beismerem, volt egy rossz pillanatom, amikor egy napon fölébredtem, és rájöttem, hogy egy héttel túl vagyok a harmincon; valahogy eltévesztettem a számolást egy hétvégi mulatság közben. De folytattam és folytattam, és itt vagyok. Harminckét éve, egy hónapja és négy napja. – Vége – szólt halkan Dobson, s újabb adag vörös kaviárért nyúlt. Page elvörösödött: – És akkor mi van? Az adósságom most háromszáz évnyi, és semmit se tehettek! Mind elköltve vagy legkésőbb holnap reggelre el lesz költve. – És mit tudsz felmutatni? – Azt, amit bárki tanúsíthat. Bebizonyítottam, hogy több a merszem, mint nektek. Bebizonyítottam, hogy nem félek a következményektől. Nem fordultam vissza, és nem váltam felnőtté időnap előtt, nem mentem engedelmesen a hívásra, mondván: „Itt vagyok, és máris úgy viselkedem, mint egy közületek való, kérlek, legyetek kedvesek hozzám!” Szóáradatát hirtelen gondolat törte meg, siklatta ki. Vádlón a vendégére mutatott: – Hé! Honnan tudtál a… a?… A kérdés elhalt, riadalom töltötte meg a csöndet. – Nem, nem azért jöttem, hogy erőszakkal elragadjalak, ha netán ettől tartasz – felelte Dobson egykedvűen. – Ennél kisebb a feladatom. Voltaképp azt kérték tőlem, keresselek föl, és győződjem meg: tisztában vagy-e a felelősséggel, amelyek az általad eddig élvezett előjogokkal járnak. – Hát persze hogy tisztában vagyok vele – mondta Page, és az ajtóra mutatott. – Most pedig, gondolom, mész a dolgodra, és meghagyod nekem az utolsó dobásomat. – Elnézést. – Hangja őszintén sajnálkozónak hangzott, de Page éberen leste a sötétzöld szemöldökű arcban a gúny jelét. – Az előírt módon kell elvégeznem a feladatomat, és ha nem fejezem be a vendégek

érkezése előtt, akkor itt veszteglek, míg csak be nem fejezem. Tehát egyszerű a választásod: ülj és figyelj most, vagy ülj és figyelj később, mert senki nem marad a társaságodban. A hír ki fog szivárogni. És tudod, hogy a csoportodban mindenki milyen babonásán elhúzódik attól, aki megkapta az értesítést. Mintha hirtelen egy halálos kór hullafoltja jelent volna meg rajtad. Ez a kép áthatolt Page sértettségén; gondolatban az imént ő is járványhoz hasonlította. Lehuppant a Dobsonnal szemközti fotelba, és felsóhajtott: – Legszívesebben fognálak, és lelöknélek a szemtelen képeddel a szemétledobóba, de… jaj, nyögd már ki, és ha lehet, röviden! Dobson nyugodtan kulcsolta össze a kezét az ölében, így szólt: – Nem tudom, mennyit tanultál az irodalom klasszikusaitól a költséges forgószél-életed során, de talán, ha mégis olvastál belőlük valamit, akkor tisztábban látod a helyzetedet, különösen ha olvastad a drámaíró Shaw néhány művét. Mond neked valamit a neve? – A lényegre! Térj a lényegre! Megkaptam az értesítést, és nem akarom átunatkozni ezt az éjszakát! – Igen, igen, eléggé hajlamos vagy az unatkozásra. Ez valahogy tisztességtelen… Nos, hogy kifejtsem, mire gondolok: van egy gyönyörű, tömör, időszerű összegzés, amely talán ismeretlen szerzőtől származik, de ki tudja? Állítólag Shaw mondta öregkorában: gyönyörű dolog az ifjúság, kár, hogy a fiatalokra pazarlódik! A Vissza Matuzsálemhez című darabjában kifejti: csak az öregség bölcsességénél lehet az ifjonti energiákból az optimumot kihozni. Dobson tekintete körbejárt a szobában, mintha szemügyre venné, összegezné és elvetné mindazt, amiért Page háromszázadnyi létet tett kockára. Page megborzongott, és idegesen megsürgette, fejezze már be csevegését. A másik rövidebbre fogta: – No jó. Nos, bármennyire szűk körben éltél is cimboráid között, annyi azért nyilván eljutott hozzád, hogy némi haladás történt a régi időkhöz képest. Hogy gyarmatosítottuk a csillagrendszer két másik bolygóját, hogy most más csillagok bolygóinak felfedezésére készülünk? – Hallottam valamit harangozni a tévében – mondta igen gunyorosan Page. – Igen. Azonkívül egyetemlegesen magas életszínvonalat élvezünk egy gazdasági alap jóvoltából, ez állapítja meg a befektetett egyéni erőfeszítések alapján a dolgok árát. – Három évszázadnyit költöttem el – morgott Page. – Mi újat tudsz még mondani nekem? – Türelem! – emelte föl karcsú kezét Dobson. – Köteles vagyok ezt elmondani, értsd meg. Ha folyton félbeszakítsz, kénytelen leszek itt tölteni az egész éjszakát. – Hallottam már! Csak nem értem, ml értelme ennek a kioktatásnak. Azért puhítasz, hogy közöld: a Marsra küldenek, vagy mit tudom én, hova, izzadni azokon a nyavalyás építkezéseken? – Úgy látszik, ezt is a tévében hallottad – jegyezte meg maró udvariassággal Dobson. – Nem, nem küldtek a Marsra. Az ottani munka már majdnem elérkezett az automatizálás szintjére, és a jövőben csak a szakképzettek jöhetnek számításba. Hagyod végre, hogy eljussak a lényeghez, vagy annyira szerelmes vagy a saját hangodba, hogy inkább csak azt akarod hallgatni holnap reggelig? Page kelletlenül legyintett, és hátradőlt. – Köszönöm – folytatta Dobson. – Utolsó iskolai évedben, amikor jog szerint már elég idős voltál a megfelelően felvilágosult döntéshez, megtanították neked a modern társadalom formáit. Például elmondták neked, miként lehet hitelre költekezni, amire legalább harmincéves korodig lesz módod, és hogy a hitelt, mint minden kiadást manapság, az egyéni munka meghatározott alapskálája szerint kell megtéríteni. Csak az idő számít; például aki nem képes magasfokú képzettségű szakmunkára, visszatérhet többévi szakképzetlen kulimunkához, és azzal egyenlítheti ki a számláját, ez nem gond. Mi, emberek, igén sokszínű faj vagyunk, nem kell kicsinyeskednünk ilyesmivel. – Elmagyarázták neked a rendszer értelmét – folytatta a látogató. – Elmagyarázták, amit a legtöbb kamaszhoz hasonlóan te se hittél el: hogy az öröm és önelégültség folytonos kergetése végül unalomhoz vezet, és mire megkapod az értesítést, hogy fizesd vissza a társadalomnak az általad igénybe vett hitelt, addigra már szeretnéd konstruktívabb célra használni az életedet. Azt is elmagyarázták neked, hogy nem kötelező megkötni ezt az egyezséget. Bizonyos minimum mindenkinek jár egész életére, úgyhogy aki mértékletesen él, az, ha kedve tartja, korlátlan ideig lehet a maga ura. Ezt az utat általában a lázongó és alkotó természetűek választják, akik szívesebben művelnek egy földdarabkát a sivatag szélén, és festegetik a naplementét, semhogy szabályos felnőttposztot töltsenek be a társadalomban. Egyébként nem szán-

dékom bírálni az ilyen embereket; fejlődésünk egész folyamata, az ősembertől napjainkig arra a képességünkre épül, hogy a játék időszakát minél tovább nyújtsuk, bele a felnőttkorba. Page nem szokott hozzá, hogy üljön és hallgasson, fészkelődni kezdett. Most újra kitört, ezúttal dühödten: – Ezt mind elmagyarázták nekem, de nem győztek meg, mindmáig se győztek meg! Baromi jól élem a világomat, s az a gondolat, hogy önkényesen nyakon ragadnak, és… – Nem önkényesen – vágott közbe Dobson, most először látta Page rajta az indulat jelét. – Megmondták neked, még ha nem figyeltél is oda. – Mit mondtak meg? Hogy… hogyan is mondtad? Hogy „az öröm és önelégültség folytonos kergetése végül unalomhoz vezet”? Frászt, sosem unatkoztam, csupán olyankor, amikor, mint most is, valami fűrészpor agyú felnőtt prédikál nekem! Fölugrott, és töltött magának egy konyakot. – A tény tény marad – folytatta a válla fölött –, engem nem olyan könnyű becsapni, mint másokat. Tudod-e, hogy tisztelettel-félelemmel néznek rám? Mintha valami különöset tettem volna! Pedig semmi mást nem tettem, csupán átláttam ezen az ostobaságon, „A társadalom iránti tartozásomon”! Elmondtam már neked őszintén, volt néhány rossz pillanatom, amikor rádöbbentem, hogy elmúltam harminc, és már több mint kétszáz évnyi adósságot csináltam. Azután folytattam. Ha akkor és ott csapsz le rám, az első pillanatban, aznap, amikor elértem az ígért határt, megijedtél volna. Mert az emberek ezt mondták volna: „Ez csalás! Hivatalos értesítést küldtek Hal Page-nek, mert elvett az élettől mindent, amit akart, és fütyült rá, mennyi időt használt föl! A mindenségit, ha mind így végezzük, akkor szerezzünk meg minden lehetséges jót, amit és ameddig csak lehet!” Nem így áll a helyzet? – Kihívó pillantást vetett Dobsonra. – Azt képzeled, az egész nemzedéked évszázadszámra költi a hitelét úgy, ahogy te? – mormolta Dobson. – Komolyan azt hiszed, számítana? Mondtam már; gazdag fajta vagyunk. Sejtelmed sincs, milyen gazdag! Megtanultuk, hogy semmit se engedjünk veszendőbe menni, kénytelenek voltunk megtanulni! Ha minden egyes vendég, aki valaha részt vett a tomboló estélyeiden, és ha minden vendég minden estélyen, amelyen valaha részt vettél, ha teljes nemzedéked minden tagja úgy döntött volna, hogy oly szabadon és pazarlón költekezik, mint te, akkor se kellene semmi mást tennünk, mint átszámítani a kiadásaikat arra a produktív erőkifejtésre, amit további életük tartamára elvárhatunk tőlük. Zavarba ejtően gazdagok vagyunk, Hal! Manapság már alig-alig küldünk behívóleveleket az embereknek. Amikor eljön a harmincadik születésnapjuk, nyugtalanná lesznek, elveszítik érdeklődésüket az örömök hajszolása iránt, s egy szép napon beállítanak, és kérik, jelöljünk ki számukra valódi munkát. Magam is ezt tettem. – De én nem vagyok olyan, mint te – mondta rekedten Page. Hangját lenézőnek szánta, de az valahogy hamisan csengett, mihelyt kimondta. – Még mindig nem jutottam el a lényegig – jegyezte meg Dobson. – Nehézségeink vannak azoknak a forrásoknak a hasznosításában, amelyek rendelkezésünkre állnak. Manapság tíz emberből kilenc, mire eléri a harminc évet, már elvesztette a kedvét a puszta, múlékony szórakozás iránt; tanulmányokba fognak, vagy belevetik magukat valamilyen kutatómunkába vagy családalapítási terveket kovácsolnak, röviden: valami felnőttes dolgot csinálnak. És nekünk hasznosítanunk kell ezt az irdatlan energiaáramlást, mederbe terelni, kihozni belőle a maximumot… Ezért megyünk a csillagokra. Jó sok idő beletelik még, amíg egy csillagrepülést olyan rutinfeladattá egyszerűsítünk, mint a Holdra szállás, de szükségünk van erre a levezető csatornára csupán azért, hogy ne pazaroljuk el a teljesítményre képes modern társadalom erejét, hogy ne csapjon ki a fölös gőz, mint egy motorból a fölös hő! – Végeztél? – bődült fel Page. Kiitta a konyakját, és újra töltött. – Nem egészen. Nem hagyhatjuk, hogy a dolgok elússzanak a semmibe; ezt próbálom megmagyarázni neked. Például nem emelhetjük föl a teljes szabad hitel felső korhatárát harmincöt évre, hogy így csökkentsük a felnőttjelöltek nyomását. – Nem tiltakoztam! – üvöltötte Page, s a szörnyű figyelmeztetésre gondolt, amelyet a szemétledobóba: hajított: Teljes szabad hitelidőszaka holnap jár le… – De a legtöbb ember sokallja a semmittevést harminc éven át – emelte föl fél szemöldökét Dobson. – Az előbb mondtam már, nem hallottad? – Hallottam az egészet! Az agyamra megy! Nem mondhatsz már nekem semmi újat. Arra van az ajtó! – Page úgy nyelte le a második konyakot, mintha undorodna tőle.

– Igen – sóhajtott Dobson, és föltápászkodott. – Már mindent elmondtam neked, újra meg újra. Úgy látszik, képtelen vagy levonni a szükséges következtetéseket. „A legsüketebb az, aki nem akar hallani…” Á, rá se ránts! Page nézte, amint az ajtóhoz lép. Szeméből elszállt az ellenségesség, és végre tudatába hatolt a kérdés. Akaratlanul is kimondta: – Dobson! Nem tudod-e, mit?… És elhalt a szava, részben mivel szégyellte e betolakodott feketeköpenyesnek elismerni, hogy fél a kilátásoktól, szégyellte, hogy csakugyan fél. A komor férfi megállt, hátranézett: – Tudom-e, mit akarnak csináltatni veled? Ami azt illeti: tudom. De nincs fölhatalmazásom, hogy elmondjam neked. – Csináltatni velem? Azt hittem, hogy megillet a szabad választás! – Page szavakba erőltette tombolását. – Te szegény bolond – mondta Dobson. – Mit képzelsz, hányféle választása marad annak, aki több mint százévnyi hitelt vett már föl? És elment. De az estély pompás volt. Csak két rossz pillanat akadt benne; az egyik, amikor ki kellett hívni a gyógytechnikusokat, mert két férfi összeverekedett valami kis csajon, aki tavaly megvolt már Page-nek, és igazán nem ért ennyi rumlit; a másik, amikor hirtelen ráordított a vendégekre: igyanak többet, egyenek többet, táncoljanak még vadabbul, és egyszer észrevette rajtuk: megrémültek a modorától. Észbe kapott, s pillanatnyi kibillenését azzal fedezte, hogy elkapta a derekánál a legközelebb eső lányt, s összevissza csókolta az arcát. Nem akarta, nem merte sejtetni, hogy elítéltetett. Ma éjjel az utolsó pillanatig emberek közt kell lennie, zajra, nevetésre van szüksége, a falhoz vágott nagy értékű tárgyak csattanására, hozzásimuló, lágy, forró, izzadságtól gyöngyöző testre, selyempárnára a feje alá – amely még mindig Dobson nyugodt, ijesztő hangját visszhangozta. A harmadik lánnyal – hajnali három körül – már nem sikerült, és tudta: eljött az idő. Hirtelen félrelökte a lányt, és fölkelt. Kiment a szomszédos fürdőszobába, behúzta maga mögött az ajtót; szerencsére nem volt senki a közelben, pedig az előbb hárman-négyen zuhanyoztak itt egyszerre, s levendulakék szappannal trágár verseket írtak a falra. Fél kézzel megtámaszkodott, és megnézte tükörképét a padlótól a mennyezetig érő tükörben. – Utoljára – suttogta. – De emlékezni fognak rám. Az egyetlenre, aki becsapta azokat. Mindig is ez volt az egyetlen becsvágya. Nem ő volt az egyetlen. De mások, akikről hallott, s akik ugyancsak be akarták csapni azokat, szintén nem viselték el a gondolatot, hogy elragadják őket a szüntelen, önző gyönyörökből – elszúrták a dolgot. Suttogtak róluk; borzongató pletykák jártak felőlük. „Hol van mostanság Ezmegez?” – hangzott egy-egy odavetett kérdés. Ó, megkapta a behívóját. „És?…” Megpróbált elszökni előle. Elvágta a torkát. „És?…” Megmentették. – Azt hiszem, Dobson helyesli, hogy megmentették őket – szólt tükörképéhez Page. Komor ráncokat látott lágy szája körül. – Azt hiszem, azt mondaná: kaptak figyelmeztetést, vállalniok kell a következményeket. De ha előre szólnak, az se jogosítja fel őket! Eszemben sincs visszafizetni, amit hitelként fölvettem. Senki se kérdezett meg, amikor ezt az egész mocskos rendszert bevezették. Kiszállok! Ezt már fennhangon kiáltotta, s megijedt: nem akarta, hogy meghallják. Azt akarta, hogy az estély folytatódjék azután is, hogy ő távozik. Talán akkor is tart még a mulatság, amikor a hír ideér: Hal Pagenek sikerült! Hal Page megszökött előle! Az utolsó pillanatban még megingott az elszántsága; azután visszaemlékezett Dobson arckifejezésére, amikor kiment. Mire célzott búcsúszavaival? Nem: inkább a halál sötétsége. És – ő nem fogja elszúrnia dolgot. A légiautó félévnyi hitelébe került. Nagyon is megéri majd az árát, gondolta álmatagon, miközben lenyelte az öt kapszula hipnotizálót (ötórányi hitel), és úgy állította be az irányítót, hogy vigye ki a tenger fölé. Csak ötven mérföldre elegendő üzemanyag volt benne; addigra tízezer méter magasságban lesz. És ilyen magasságból a vízbe zuhanni; akár egy kőfalnak rohanni. Ha annyira összekanalazzák, hogy maradványa-

it átültethető testrészprotézisként használják föl, akkor szerencséjük lesz. De ennél többet nem használhatnak föl belőle… Hal Page híres-neves csúcsdöngető adósságából… a több mint háromszáz… Feketeség És iszonyat! Világosság, sötétség. Eszmélet. Döbbenetes, rémületes hiány: nincs teste. Látása elpusztíthatatlan, mert szemhéj híján nem hunyhatja le áruló szemét. Sikoltani akart, de nem volt hangja; fölkelni és futni – de nem volt lába. Nagy, világos, fehér falú, ablaktalan helyiségben volt, szemben vele, csővázas széken Dobson komor, fekete alakja, valahogy meghosszabbodott utolsó találkozásuk óta. „No most” – mondta egy hang. Látótere peremén fehér jelenség mozgott furcsán aránytalanul: steril ruhába öltözött asszony. – Azt hiszem, túl messzire vannak a lencséi – szólt Dobson. – Valószínűleg túlzottan sztereo lett a látása. Valami irdatlan alak magasodott fölé, s a környezet perspektívái közelebb kerültek a normálishoz. Hal Page ebbe a csacska vigaszba kapaszkodott, hogy elterelje figyelmét az elviselhetetlen alapténytől: hogy él, hogy nem halt meg! – Sajnállak, Hal – mondta lágyan Dobson. – Egyébként ne akarj beszélni. Még nem kötöttük be a hangszálakat. Nem számítottunk rá, hogy mindezt nyomban el kell végeznünk rajtad; a mi hibánk ez az ostoba öngyilkossági kísérlet. Az volt a tervünk, hogy lassan csináljuk, enyhítjük a sokkot. Hal Page tudata visszahúzódott, egérke méretűre zsugorodott, és vadul rohangált körbe agyának mezsgyéin… agyában, amelyről tudta, bár nem mert szembenézni a ténnyel, hogy csak ez maradt belőle. – Lehet, hogy megőrülsz – Dobson hangja suttogássá vékonyodott. – De szerintem bizonyos értelemben mindig is bolond voltál. A pszichopátia határesete, aki képtelen racionális következtetést levonni abból, amit közöltek vele, képtelen kivenni a lényeget a más szavából. Mégis azt hiszem, hálásaknak kell lennünk, amiért néhanap ilyen emberek is előfordulnak, mint te… Szinte semmi sem marad belőled, Hal, de emlékezz, mit mondtam neked, amikor nálad jártam: semmit se engedünk pocsékba menni. Valaha sokat pazaroltunk mi, emberek; keservesen tanultuk meg, mit hozhatnak ránk a szerencsétlenségek. Most már előrelátással élünk; terveket készítünk, s némelyik terv nagyon is hosszútávú. Rákényszerültünk, hogy ragaszkodjunk az őszinteséghez, kellemetlen feladatokat is kell vállalni, s ezt sosem titkoljuk. Te magad választottál minden információ birtokában, abbahagyhattad volna, ha azt választod. De nem. Te csak mentél tovább a magad útján. Elköltötted a mások erőfeszítésével létrehozott hiteled, magad választhattad volna meg, miként fizesd vissza az adósságod, két évvel ezelőtt még megadhattál volna, eltűnődhettél volna: szabad-e tovább költekezned, egyre csak költekezned, messze túl azon az összegen, ami egy átlagos emberélet alatt visszafizethető. De te nem álltál meg. – Most tehát – folytatta Dobson – enyém a feladat, hogy tájékoztassalak, miután elkövetted e tévedést, s azt hitted, meglóghatsz az adósságod törlesztése elől. – Dobson nagyot sóhajtott, sötét szemével nézte a protézisek komplex rendszerét, amelyek Hal Page személyiségét üzemeltették. – El kell jutnunk a csillagokba, Hal. Kifelé kell törekednünk. Mondtam már neked; rákényszerültünk, mert oly sok energiát kell levezetnünk, oly tömérdek, lázas alkotókedvet, annyi szakértelmet és türelmetlenséget. Egy szép napon majd a fény sebességével haladunk, szabadon és könnyedén, de mielőtt ez a szakasz elérkezik, felderítőkre, felfedezőkre, úttörőkre van szükségünk… terád, Hal. A Rigelre mész, és egy lassú, lassú rakétahajó parancsnoka és legénysége leszel, a körutazás pedig háromszáz évig tart majd… Fencslk Flóra fordítása Ámon László rajzai

Lapzárta után kaptuk a szomorú hírt, hogy kiváló munkatársunk, Weinbrenner Rudolf váratlanul elhunyt. Emberi alakjáról és munkásságáról következő számunkban emlékezünk meg.

TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT Megjelenik havonta Főszerkesztő: Szilád! János Főszerkesztő-helyettes: Szentmihályi Szabó Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felelős kiadó: Szilád! János igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Telefon: 212-390. Levélcím: Budapest, Pl. 277. 1392 (87-1477), Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató Munkatársak: Kuczka Péter főmunkatárs, Zigány Edit tervező Halmos Ferenc olvasószerkesztő, Trethon Judit szerkesztő Beszédes Natasa tördelőszerkesztő, Bittó Éva szerkesztőségi titkár Kéziratokat és képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza! Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest V., József nádor tér 1. 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj fél. évre 168 Ft, egy évre 336 Ft. Egyes szám ára 28 Ft. HU ISSN 0133-2430 Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, H-1389-Budapest, Postafiók. 149. A folyóirat a Szovjetunióban, az NDK-ban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban a helyi postahivatalokban rendelhető meg.